V.

E. Schwab
A fényigéző









Ventus Libro Kiadó

Tartalom
EGY ROMOKBAN HEVERŐ VILÁG
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
KETTŐ ÁRNYÉKBA BORULT VÁROS
I
II
III
IV
 V
VI
VII
HÁROM ELBUKNI VAGY KÜZDENI
I
II
III
IV
V
VI
NÉGY KEZEK ÜGYÉBEN FEGYVEREK
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
ÖTÖDIK HAMU ÉS VEZEKLÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
HAT KIVÉGZÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
 IX
HÉT VITORLABONTÁS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
NYOLC FELTÉRKÉPEZETLEN VIZEKEN
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
KILENC BAJOK
I
II
III
IV
V
VI
VII
TÍZ VÉR ÉS KÖTÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
TIZENEGY HALÁL A TENGEREN
I
II
 III
IV
V
VI
VII
VIII
TIZENKETTŐ ÁRULÁS
I
II
III
IV
V
VI
Impresszum

Azoknak, akik megtalálták

a hazavezető útjukat.

„A tiszta mágia éntelen.

Egyszerűen csak létezik,
mint egy természeti erő:
a világunk vére, csontjaink veleje.
Tőlünk kap formát,
de nem szabad lelket is adnunk neki.”

– TIEREN MESTER, a londoni szentély főpapja
 EGY

ROMOKBAN HEVERŐ VILÁG
I
Szelina Bard – mindig tolvaj, egy ideje mágus, egy nap pedig majd, reményei
szerint, kalóz is – olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt.
Tarts ki, Kell!, gondolta, miközben végigsprintelt Vörös London utcáin, még
mindig markolva a kőszilánkot, amely egykor Astrid Dane szájának részét
alkotta. Egy másik életben elcsent emléktárgy volt ez, amikor a mágia és a
párhuzamosan létező több világ ideája még teljesen új volt a számára. Amikor
még épp csak felfedezte, hogy az emberek mágiával megszállhatók,
megkötözhetők, vagy akár kővé is változtathatók.
A távolban tűzijátékok dörögtek, zajukra a tömegek éljenzése, éneklése és
muzsikája felelt: az Essen Tasch, a mágia viadala végét ünneplő város vidám
hangjai. A városé, amely mit sem tudott a szívében zajló iszonyatról. A
palotában pedig Arnes hercege – Rhy – éppen haldoklott, ami azt jelentette,
hogy valahol, egy világnyi távolságra Kell úgyszintén.
Kell. A név egy parancs vagy egy esdeklés erejével zendült meg lelkében.
Lina odaért a keresett utcához, és megtántorodva lefékezett; a kését máris
előkapta, a pengét a kezébe mélyesztette. Szíve hevesen vert, ahogy hátat
fordított a káosznak, majd a legközelebbi falnak nyomta vérző tenyerét – és a
még mindig benne lapuló követ.
Lina korábban már kétszer is megtette ezt az utat, de mindig csak átutazóként.
Mindig Kell mágiáját használva.
Soha nem a sajátját.
És sosem egyedül.
De most nem maradt ideje gondolkozni, félni, és főként nem várakozni.
Lina nagyot nyelt, és ziháló mellkassal, erős szívdobogással, hangosan
kimondta a szavakat, amilyen bátran csak tudta. A szavakat, amelyeknek
tulajdonképpen csak egy vérmágus ajkáról lett volna szabad elhangzaniuk. Egy
antariéról. Amilyen Holland. És amilyen Kell.
– As Travars!
A mágia zengve felfutott a karján, végig a mellkasán, azután a város
meglódult körülötte, és a gravitáció megváltozott, ahogy a világ utat engedett az
erőnek.
Lina azt hitte, könnyű lesz, vagy legalábbis egyszerű.
Olyasvalami, amit az ember vagy túlél, vagy nem.
Tévedett.
 II
Egy másik világban Holland fuldoklott.
Elméje felszínére küzdötte magát, hogy azután egy acélos akarat játszva
visszakényszerítse a sötét víz mélyére. Foggal-körömmel küzdött, levegőért
kapkodott, és minden vad csapkodásával, minden kétségbeesett küszködéssel
csak még több erő szivárgott ki belőle. Rosszabb volt ez a haldoklásnál, mivel az
végül engedett volna a halálnak, ez pedig nem.
Nem volt fény. Sem levegő. Sem erő. Mindent elvettek tőle, leszakítottak róla,
és nem maradt neki más, csak a sötétség, meg valahol a vergődésen túl egy hang,
amely a nevét kiáltotta.
Kell hangja…
De túl messzi volt.
Holland szorítása gyengült, az ujjai megcsúsztak, és ismét süllyedni kezdett.
Soha nem akart mást, csak visszahozni a mágiát – hogy láthassa, amint világa
megmenekül a lassú, feltartóztathatatlan pusztulástól – a halálból, amelyet
először egy másik Londontól, majd a saját városától való félelem okozott.
Holland másra sem vágyott, csak hogy láthassa a városát helyreállni.
Újjáéledni.
Ismerte a legendákat – az álmokat – a mágusról, aki elég hatalmas ahhoz,
hogy képes legyen ezt véghez vinni. Aki elég erős, hogy új levegőt pumpáljon a
város sorvadó tüdejébe, és meggyorsítsa haldokló, ki-kihagyó szívét.
Amióta az eszét tudta, Holland mindig is ezt és csakis ezt akarta.
És amennyire vissza tudott emlékezni, mindig arra vágyott, hogy ez a mágus ő
maga legyen.
Még mielőtt a sötétség kivirágzott volna a szemében, megbélyegezve őt a
hatalom jelével, már akkor azt akarta, hogy ő legyen az. Gyermekként a Sijlt
partján állva köveket korcsolyáztatott a fagyott felszínen, és elképzelte, hogy ő
töri majd meg a jeget. Felnőtt férfiként az Ezüsterdőben állt, és imádkozott az
erőért, amivel megvédheti otthonát. Soha nem akart király lenni, bár a
történetekben a mágus mindig az is volt. Nem akart uralkodni a világ fölött.
Csak meg akarta menteni.
Athos Dane ezt arroganciának nevezte azon az első éjjelen, amikor a vérző,
félig eszméletlen Hollandot bevonszolták az új király lakosztályába. Arrogancia
és büszkeség, korholta, miközben belefaragta átkát Holland bőrébe.
Amit meg kell törni.
Athos így is tett. Megtörte és összetörte Hollandot, csontról csontra, napról
napra, parancsról parancsra. Míg végül Holland már mindennél jobban akarta,
még a világa megmentésének képességénél és a mágia visszaállításához
szükséges erőnél, bárminél jobban sóvárogta, hogy érjen már véget.
Gyávaság ez, tudta jól, de sokkal könnyebben jött, mint a remény.
Abban a pillanatban pedig, ott a hídon, amikor óvatlanná vált, és hagyta, hogy
az az elkényeztetett hercegecske, Kell a mellkasába röpítse a fémrudat, az első,
amit érzett – az első, és utolsó, és egyetlen dolog, amit valóban érzett –, nem más
volt, mint a megkönnyebbülés.
Hogy végre-valahára vége!
Csak épp tévedett.
Elég nehéz feladat megölni egy antarit.
Amikor Holland magához tért, a földön fekve egy halott kertben, egy halott
városban, egy halott világban, az első, amit érzett, a fájdalom volt. A második a
szabadság. Athos Dane béklyója megszűnt, ő pedig még élt – összetörve ugyan,
de életben volt.
És igen szorult helyzetben.
Csapdába esett egy megsebzett testben, egy olyan világban, ahol nem
számíthatott egy másik király irgalmára. Ám ezúttal legalább volt választása.
Esélye, hogy mindent rendbe hozzon.
Ha félholtan is, de az ónixtrón előtt állt, beszélt a kőből faragott királlyal, és
egyezséget kötött vele: elcserélte frissen visszaszerzett szabadságát a
lehetőségre, hogy megmentse szeretett Londonját, hogy láthassa azt újra
kivirágozni. Holland lepaktált a királlyal, és saját testét-lelkét kínálta fizetségül.
Az árnykirály hatalmával pedig végre sikerült visszahoznia a mágiát, és tanúja
lehetett, amint a világában ismét kibomlanak a színek, az emberek reménye
újraéled, és helyreáll városa korábbi pompája.
Mindent megtett, amit tudott, és feladta mindenét, csak hogy biztonságban
tartsa azt.
De még ez sem volt elég.
Legalábbis nem az árnykirálynak, aki mindig még többet akart, napról napra
egyre erősebbé vált, és szomjazta a káoszt, a mágiát annak legigazibb
formájában: az irányítatlan hatalmat.
Holland nem bírt a bőrébe bújt szörnyeteggel.
Így az egyetlen dolgot tette, amit csak tehetett.
Felajánlott Osaronnak egy másik hordozó burkot.
– Rendben van… – felelte a király, a démon, az isten. – De ha őt nem lehet
meggyőzni, akkor megtartom sajátomként a te testedet.
Holland pedig beleegyezett – hiszen hogy is mondhatott volna nemet?
Londonért bármit.
 Kell pedig – az elkényeztetett, gyermeteg, makacs Kell megtörve, erőtlenül,
azzal az átkozott nyakörvvel csapdába ejtve – visszautasította őt.
Hát persze, hogy nem adta be a derekát.
Hát persze…
Az árnykirály ekkor elmosolyodott Holland saját szájával, ő pedig küzdött
minden erejével, amit csak képes volt összeszedni magában… de az alku az
alku, ő pedig veszített, és érezte, hogy Osaron új erőre kap, feltör – azzal az
egyetlen, erőszakos mozdulattal –, és az árnykirály akaratának nyers, áramló
ereje letaszította Hollandot saját elméje sötét, kietlen mélységeibe.
Csapdába esett egy testbörtönben, egy alkuban, és nem tehetett semmi mást,
csak nézhetett és érezhetett fuldokolva.
– Holland! – csattant fel Kell hangja, ahogy megtört teste nekifeszült a
tartókeretnek, ahogyan egykor Hollandé is, amikor Athos Dane először
megbéklyózta őt; megláncolta és megtörte. A rácsketrec elszívta Kell erejének
nagy részét; a torka köré záródó fémgallér gondoskodott a maradékról. Kell
szemében olyan rettegés és kétségbeesés villant, ami meglepte őt.
– Holland, te nyomorult fattyú, küzdj ellene!
Megpróbálta, de a teste többé már nem volt az övé, az elméje pedig, kimerült
elméje csak süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre…
Add fel!, sürgette az árnykirály.
– Mutasd meg, hogy nem vagy gyenge! – tört át Kell hangja az övén. –
Bizonyítsd be, hogy nem vagy másvalaki akaratának rabszolgája!
Engem nem győzhetsz le.
– Tényleg azért jöttél vissza egészen idáig, hogy így veszíts?
Máris én győztem.
– Holland!
Holland gyűlölte Kellt, és abban a pillanatban ez a gyűlölet csaknem elégnek
bizonyult, hogy visszalökje őt a felszínre, de még ha fel is akart emelkedni, hogy
bekapja a másik antari csaliját, Osaron hajthatatlan maradt.
Holland hallotta a saját hangját, de az természetesen már nem az övé volt.
Csak az ő bőrébe bújt szörnyeteg beteg és torz utánzása. Holland kezében
megjelent egy karmazsinvörös érme, egy másik Londonba – Kell Londonjába –
vezető emléktárgy, és Kell szitkozódva, hevesen ziháló mellkassal addig rángatta
béklyóit, míg végül véresre zúzta a csuklóit.
Hasztalan.
Minden hiába.
Ismét fogoly volt a saját testében. Kell hangja visszhangot vert a sötétben.
Csak lecseréltél egy kényurat egy másikra.
Most már mozogtak is, és Osaron irányította Holland testét. Az ajtó
becsukódott mögöttük, de Kell sikolyai még mindig a fadeszkáknak verődtek,
ahol darabos szótagokká és elfojtott kiáltásokká töredeztek.
Ojka a hallban állt, és a késeit élesítette. Felpillantott, felfedve ezzel a félhold
alakú forradást az arcán, és a különböző árnyalatú szemeit – egy sárgát és egy
feketét. Antari lett ő is, a kezük – az irgalmuk – által kovácsolva.
– Felség! – egyenesedett fel.
Holland megpróbált felkelni, erővel kipréselni a saját hangját az ajkain – az ő
közös ajkukon –, ám a szavak Osaronéi voltak, amikor elhangzottak.
– Őrizd az ajtót! Senki nem léphet be.
Ojka vörös metszésű szája szegletében futó mosoly villant.
– Ahogy parancsolod.
A palota folttá mosódott, és a következő pillanatban odakint találták magukat.
Elhaladtak a Dane ikreknek a lépcső aljában álló szobrai mellett, és a sötét,
felhorzsolt ég alatt gyorsan átvágtak a kerten, amelyet most holttestek helyett fák
szegélyeztek.
Vajon mivé válna mindez Osaron nélkül, őnélküle? Tovább virágozna-e a
város? Vagy összeomlana, akár egy élettől megfosztott test?
Kérlek, imádkozott némán. Ennek a világnak szüksége van rám.
– Semmi értelme – felelte Osaron hangosan, és Holland rosszul volt attól,
hogy csak egy gondolat a közös fejükben, és nem lehet kimondott szó. – Hiszen
máris halott – folytatta a király. – De majd újrakezdjük. Találunk olyan világot,
amely méltó az erőnkhöz.
Elérték a kertfalat, és Osaron elővont egy tőrt a derekukon függő tokból. A
húsba metsző acél harapása semmiség volt – mintha Hollandot elvágta volna
valami a saját érzékeitől, túl mélyre temetve őt ahhoz, hogy bármi egyebet
érezhessen Osaron könyörtelen szorításánál. Ám ahogy az árnykirály ujjai csíkot
húztak a vérben, és a falhoz emelték Kell érméjét, Holland még egyszer, utoljára
a felszínre küzdötte magát.
A testét nem nyerhette vissza – már nem, legalábbis nem az egészet –, de talán
nem is volt szüksége minden tagjára.
Elég volt neki egy kézfej. Öt ujj.
Minden maradék erejét, akaratának minden morzsáját abba a végtagba
összpontosította, és az a mozdulat közepén, félúton a fal felé megállt a
levegőben.
Vér csorgott végig a csuklóján. Holland ismerte a szavakat, amelyek
megtörnek egy testet, jéggé fagyasztják, hamuvá porlasztják, kővé dermesztik.
Mindössze annyit kellett tennie, hogy a saját mellkasához vonja a kezét.
Nem volt más dolga, mint formát adni a mágiának…
Holland érezte, amint a bosszúság áthullámzik Osaronon. Bosszúság, de nem
féktelen harag; mintha ez az utolsó kiállása, nagy ellenszegülése nem volna
egyéb egy szúnyogcsípés apró, kellemetlen viszketésénél.
Milyen unalmas!
Holland tovább küszködött, még sikerült is lassan pár centivel odébb
mozdítania a kezét.
Hagyd abba, Holland!, figyelmeztette a lény a fejében.
Holland utolsó cseppnyi akaraterejét is a kezébe kényszerítette, és még egy
picivel odébb vonszolta.
Osaron felsóhajtott.
Nem kellett volna így lennie.
Osaron akarata pörölyként sújtott le rá. A teste nem mozdult, az elméje
azonban hátravágódott, és teljesen elborította a megsemmisítő kín. Nem az a
fajta fájdalom, amelyet már százszor érzett, és amit mostanra megtanult kizárni,
kívül helyezkedni, felülemelkedni rajta; nem olyan, amelyből van menekvés.
Nem. Ez a fájdalom lénye velejében gyökerezett. Hirtelen és vakítóan
felgyulladt benne, és minden idegszálát olyan perzselő forrósággal égette, hogy
csak üvöltött és üvöltött a saját fejében, amíg a sötétség végül – irgalmasan –
köréje zárult, és erővel a mélybe taszította.
Holland pedig ezúttal nem próbálta visszaküzdeni magát a felszínre.
Ezúttal hagyta, hogy megfulladjon.
 III
Kell még jóval azután is újra meg újra nekivetette magát a fémketrecnek, hogy
az ajtó bevágódott, és a retesz a helyére csusszant. Hangja még mindig ide-oda
visszhangzott a fakó kőfalak között. Rekedtre ordítozta magát. Mégsem jött
senki. Félelem lüktetett át rajta, de amitől a legjobban megrémült, az a furcsa
meglazulás volt a mellkasában – egy eleven kapocs leválása, és ezzel
párhuzamosan a zsigereiben szétterjedő veszteségérzet.
Alig érezte a fivére pulzusát.
Egyáltalán, alig érzett bármit a csuklóiba hasító fájdalmon és egy rettenetes,
zsibbasztó hidegségen kívül. Vonaglott a fémrácson, nekifeszült a béklyóinak,
ám azok szilárdan tartották. A szerkezet oldalaira varázsigéket irkáltak, és annak
ellenére, hogy Kellnek milyen sok vére maszatolódott szét az acélfelületen, még
mindig körülzárta a torkát a nyakörv, és elvágott tőle mindent, amire szüksége
lett volna. Mindent, amije csak volt. Mindent, ami ő maga volt. A nyakörv
árnyékot vetett az elméjére, jeges réteggel vonta be a gondolatait, hideg
rettegéssel, szomorúsággal, és mindezt mélyen áthatotta a remény és az erő teljes
hiánya. Add fel!, suttogta a vérén át. Nincs már semmid. Senki és semmi vagy.
Erőtlen. Oda minden hatalmad.
Korábban sosem volt tehetetlen.
Nem is tudta, hogyan legyen ilyen erőtlen.
Mágia helyett egyszerre pánik áradt szét benne.
Ki kell szabadulnia.
Ki ebből a ketrecből.
Ki ebből a nyakörvből.
Ki ebből az átkozott világból.
Rhy nemrég egy szót metszett a saját bőrébe, hogy hazahozza Kellt, ő pedig
hátat fordított neki, és újra távozott. Elhagyta a herceget, a koronát, a várost.
Követett egy fehér ruhás nőt, átlépett egy másik világba nyíló ajtón, mert az
idegen azt mondta neki, hogy szükség van rá, hogy segíthet; hogy neki kell
helyrehoznia mindent.
Kell szíve megreszketett a mellkasában.
Nem – nem az ő szíve. Rhyé. Akinek életét az övéhez kapcsolta a mágia,
amivel többé nem rendelkezett. Újra felerősödött benne a pánik, amely úgy
hatott, akár forró lehelet a dermesztő hidegben. Kell belekapaszkodott, és
nekifeszült a nyakörvből áradó tompa rettegésnek. Kihúzta magát a fémkeretben,
összeszorította a fogát, és cibálni kezdte a bilincseket, amíg érezte, hogy a
csontok összetörnek a csuklójában, és a fém a húsába tép. Vére sűrű, vörös
cseppekben hullt a kőpadlóra, elevenen vibrálva, ám haszontalanul. Elfojtotta
feltörni készülő üvöltését, ahogy a fém végigcsúszott a bőrén, és belemélyedt. A
fájdalom éles késként hasított végig a karján, de ő nem állt le, kíméletlenül húzta
tovább. A fém végigcsikarta a húsát és a csontját, majd végül a jobb keze
kiszabadult.
Kell levegő után kapkodva összerogyott, és megpróbálta a nyakörv köré
kulcsolni véres, ernyedt ujjait, ám abban a pillanatban, ahogy a fémhez ért,
iszonyatos, jeges tűszúrások sorozata futott végig a karján, és elárasztotta a fejét.
– As Steno! – kérte. Törj szét!
Semmi nem történt.
Nem mozdult benne erő a vérparancsra.
Kell felzokogott, és visszaroskadt a fémrácsra. A helyiség megbillent és
alagútszerűvé szűkült, ő pedig úgy érezte, a sötétség felé siklik elméje, de erővel
kényszerítette a testét, hogy felegyenesedve maradjon, és visszanyelte a torkára
toluló keserű epét. Még mindig csapdában lévő bal karja köré kulcsolta
lenyúzott, szilánkosra tört kezét, és ismét nekiveselkedett a béklyónak.
Percekbe telt – bár óráknak tűnt, éveknek –, mire végre-valahára kiszabadította
magát.
Botladozva lelépett a tartókeretről, és tántorogva megállt. A fémbilincsek
mélyen – túl mélyen – vágtak a csuklójába, és a halvány kő csúszósan vöröslött
a talpa alatt.
Ez a tiéd? – suttogta egy hang.
Rhy ifjú arcának emlékképe megvonaglott az iszonyattól Kell összevagdalt
alkarja láttán; bátyja vére sötét csíkokat festett a herceg mellkasára. Ez itt mind a
te véred?
A nyakörv most vörösen csöpögött, ahogy Kell eszeveszetten rángatni kezdte
a fémet. Ujjai sajogtak a hidegtől, ahogy fogást talált a zárkapcson, és
megmarkolta, ám az még mindig kitartott. Minden összemosódott a szeme előtt.
Megcsúszott a saját vérében, és felbukott, törött kezeivel fékezve az esést.
Felkiáltott, és összegömbölyödve üvöltött a testére, hogy keljen fel.
Fel kell állnia.
Vissza kell jutnia Vörös Londonba.
Meg kell állítania Hollandot – azaz Osaront.
Meg kell mentenie Rhyt.
Akarta, kellett, sőt muszáj volt – ám abban a pillanatban Kelltől csak annyi
telt, hogy feküdjön a hideg márványon, miközben meleg vére vékony, vörös
tócsában terült szét körülötte.
 IV
A herceg verítéktől csatakosan visszaroskadt az ágyra; szinte fuldoklott a száját
elárasztó fémes íztől. Hangok erősödtek fel és halkultak el körülötte, a szoba
árnyak és fénypászmák egybemosódó játékává vált. Távoli sikoly visszhangzott
végig a fején, de saját állkapcsa szorult össze a kíntól. A kíntól, amely úgy lett
sajátja, hogy nem is volt az övé.
Kell.
Rhy kétrét görnyedt, majd vért és epét köhögött fel.
Megpróbált felállni – muszáj volt felkelnie, és megkeresnie a bátyját –, de
kezek nyúltak ki hirtelen a sötétségből, birokra keltek vele, és leszorították a
selyemlepedőkre. Ujjak vájtak a vállába, csuklójába és térdébe, és újra visszatért
a fájdalom, az éles, ádáz, szaggatott kín, amely lehámozta róla a húst, ahogy
karmaival végigszántott a csontjain. Rhy próbált visszaemlékezni. A
letartóztatott Kell. Az üresen álló cellája. A keresés a napfényfoltos
gyümölcskertben. Az, ahogy a bátyja nevét kiáltozza. Majd hirtelen, a semmiből
fájdalom csusszan a bordái közé, épp úgy, ahogyan akkor, azon az éjjelen –
iszonytató, metsző érzés, és ő nem tud lélegezni.
Nem képes…
– Ne engedd el! – kérte egy hang.
– Maradj velem!
– Maradj…

* * *

Rhy korán megtanulta az „akarom” és a „kell” közötti különbséget. A Maresh

família fiának és örökösének – egyedüli utódjának –, Arnes fényességének, a
birodalom jövőjének lenni azt jelentette, hogy neki soha nem kellett
megtapasztalnia az igazi szükséget (amint arról egy dajkája tájékoztatta a
gyerekszobában, mielőtt eltávolították volna a királyi szolgálatból). Ruhák,
lovak, hangszerek, cicomás holmik – mindössze csak annyit kellett tennie, hogy
kér valamit, és már meg is kapta.
És mégis, az ifjú herceg olyasmit akart – mélységesen sóvárgott utána –, amit
nem adhattak meg neki. Azt akarta, ami oly sok alacsony rangú fiú és leány
vérében szabadon keringett. Ami oly könnyedén jött az apjának, az anyjának,
Kellnek.
Rhy mágiát akart.
 Olyan tüzes szenvedéllyel sóvárogta, amely bármely igazi szükséglettel
versenyre kelt.
Királyi atyja a fémek iránti tehetséggel lett megáldva, édesanyja pedig a vízzel
bánt könnyedén, ám a mágia nem olyasmi, mint a fekete haj, a barna szem vagy
a magas születési rang – nem követte a vérvonali öröklés szabályait, nem szállt
atyáról fiúra, szülőről gyermekre. Maga választotta meg a saját útját és
folyásirányát.
Rhy még kilencéves sem volt, amikor máris kezdett úgy tűnni, mintha a mágia
választása egyáltalán nem is esett volna rá.
Rhy Maresh azonban nem volt hajlandó elhinni, hogy teljesen mellőzték;
valahol mélyen benne kell rejtőznie a hatalom lángjának, amely csak egy jól
időzített fuvallatra, a piszkavas egyetlen szító mozdulatára vár. Végtére is, ő
herceg. Ha pedig a mágia nem jön el őhozzá, akkor majd ő megy hozzá.
Ez a gondolatmenet hozta őt most ide, a Szentély huzatos, vén könyvtárának
kőpadlójára is, ahol reszketve tűrte, amint a hideg beszivárog hímzett
selyemnadrágja szárain (amelyet a palotabeli viseletre terveztek, ahol mindig jó
meleg volt).
Valahányszor Rhy a Szentély hűvös légköréről panaszkodott, a vén Tieren
rosszallóan összevonta a szemöldökét.
A mágia gondoskodik a saját melegéről, szokta mondani, ami persze szép és
jó, ha az ember történetesen mágus; Rhy viszont nem volt az.
Legalábbis még nem.
Ezúttal viszont nem panaszkodott. Még csak nem is szólt a főpapnak arról,
hogy itt van.
Az ifjú herceg elrejtőzött egy szobor és egy hosszú faasztal mögé, behúzódott
egy alkóvba a könyvtár hátuljában, és kiterítette a padlón az elcsent
pergamenbőrt.
Kissé enyveskezűnek született – de minthogy királyi vér volt, e tulajdonságát
szinte sosem kellett kamatoztatnia. Az emberek mindig hajlandóak voltak önként
és ingyen felajánlani neki mindenféle tárgyat, sőt örömmel éltek a lehetőséggel,
hogy a kedvére tehessenek bármivel, legyen az meleg köpeny egy hideg napon,
vagy cukormázas sütemény a konyháról.
De Rhy nem kérte a tekercset; egyszerűen elemelte Tieren asztaláról, egyet a
tucatnyi közül, amelyeket a papi varázsigét jelző vékony, fehér szalaggal
kötöttek egybe. Egyikük sem volt túlságosan érdekes és kidolgozott darab, Rhy
nem kis bosszúságára. Ehelyett a hasznosságra és praktikumra összpontosítottak.
Varázsigék, amelyek megóvják az ételt a megromlástól, megvédik a
gyümölcsfákat a fagykártól.
Varázsigék, amelyektől olaj nélkül is tovább ég a tűz.
 Rhy eltökélte, hogy sorra végigpróbálja mindet, amíg nem talál egy olyat,
amelyiket ő is el tud végezni. Egy olyan varázsigét, amelyik megszólítja az
ereiben is minden bizonnyal ott szunnyadó mágiát. Egy varázsigét, amelyik
képes felébreszteni azt.
Szellő söpört végig a Szentélyen, miközben előkotort egy maréknyi vörös lint
a zsebéből, és a padlón lesúlyozta a pergament. A felületén egy térképet látott, a
főpap szabályos kézírásával – nem olyat, mint az apja harci termében, amely az
egész királyságot ábrázolta. Nem, ez itt egy varázsige térképe volt, egy mágikus
diagram.
A tekercs tetején három szó szerepelt a közös nyelven.
Is Anos Vol.
Az Örök Láng.
E szavak alatt pár koncentrikus kör volt látható, amelyeket finom vonalak
kötöttek össze, és apró szimbólumok sora tarkított, a London igeszövői által
kedvelt, tömörített gyorsírással. Rhy hunyorítva próbálta kisilabizálni a
macskakaparást. Jó érzéke volt a nyelvekhez, elsajátította a farói nyelv szellős
hanglejtését, a veski szótagok keltette fodrozódó hullámokat, Arnes saját határ
menti dialektusainak hegyes-völgyes domborzatát –, ám a pergamenre írt szavak
mintha folyton elmozdultak és elmosódtak volna a szeme előtt,
elhomályosodtak, majd újra fókuszba álltak.
Rágcsálni kezdte az ajkát (rossz szokása volt, és az anyja folyton
figyelmeztette is, hogy szokjon le róla, mert nem herceghez méltó), majd a
papiros két oldalára helyezte a két kezét, ujjai finoman súrolták a külső kört, és
nekilátott a varázslásnak.
A lap közepére összpontosította a tekintetét, miközben olvasott, hangosan
kiejtve minden egyes szótagot. A töredékek esetlenül, darabosan forogtak a
nyelvén. Pulzusa egyre hangosabban lüktetett a fülében, szívdobbanásai nem
hangolódtak össze a mágia természetes ritmusával. De Rhy valahogy mégis
egyben tartotta a varázsigét, puszta akaraterővel leszorította, és amint a végéhez
közeledett, bizsergő forróság támadt a kezében; érezte, ahogy finoman átáramlik
a tenyerén, végig az ujjain, súrolja a kör szélét, azután…
Semmi.
Sem szikra.
Sem láng.
Elmondta a varázsigét egyszer, kétszer, majd még háromszor, ám a kezében
érzett hő máris enyészni kezdett, a zsibbadtság szokott bizsergésévé olvadt.
Kedveszegetten hagyta, hogy elhaljanak ajkán a szavak, és magukkal ragadják
összpontosítása maradékát.
A herceg visszaroskadt a hideg kőpadlóra.
 – Sanct – mormogta, bár tudta, rossz szitkozódási formát választott, és még
helytelenebb, hogy épp ezen a helyen csúszott ki a száján.
– Mit művelsz?
Rhy felnézett, és meglátta a fülke bejáratában álló bátyját, vörös köpennyel a
keskeny válla körül. Kell arca már tízévesen is egy komoly férfi vonásait
hordozta, egészen a szemöldöke közötti mély barázdáig. Vörös haja még a
hajnali szürke fényben is megcsillant, szeme pedig – egyik kék, a másik éjfekete
– arra késztette az embereket, hogy lesüssék, félrefordítsák a tekintetüket. Rhy
nem értette, miért, de mindig ügyelt rá, hogy egyenesen a bátyja arcára nézzen,
hogy ezzel is jelezze Kellnek: nem számít. A szemek csak szemek.
Kell nem volt igazából a testvére. Már futó pillantásra is teljesen
nyilvánvalóvá vált a másságuk. Kell keverék volt, mintha több különböző fajta
porhüvelyt gyúrtak volna össze; egy veski fehér bőrét egy farói hórihorgas
testével és olyan vörös hajjal, amelyet csak Arnes északi határmezsgyéjén
találni. És persze ráadásként az a szempár. Az egyik természetes, még ha nem is
kimondottan arnes-i, a másik pedig egy antarié, amelyet maga a mágia jelölt
avennek. Áldottnak.
Másfelől, Rhy a melegbarna bőrével, fekete hajával és borostyánsárga
szemével jellegzetes londoni volt, hamisítatlan Maresh, igazi királyi vér.
Kell egy pillantással felmérte a herceg kipirult arcát, majd az előtte kiterített
pergament. Letérdelt Rhyjal szemben, köpenye szövete halomba gyűlt körülötte
a kövön.
– Honnét vetted ezt? – kérdezte árnyalatnyi elégedetlenséggel a hangjában.
– Tierentől – felelte Rhy. Bátyja kétkedő pillantást vetett rá, mire Rhy
helyesbített: – Tieren dolgozójából.
Kell átfutotta a varázslatot, és összevonta a szemöldökét.
– Örök Láng?
Rhy szórakozottan felvette az egyik lint a padlóról, és vállat vont.
– Ez akadt elsőként a kezem ügyébe. – Próbált úgy tenni, mintha cseppet sem
érdekelné az a hülye varázslat, de a torka elszorult, és a szeme égett. – Nem
számít – folytatta, és elhajította az érmét a padlón, mintha víz felszínén kacsázna
egy kaviccsal. – Úgysem tudom működésre bírni.
Kell arrébb helyezte a súlypontját, ajkai némán mozogtak, miközben átolvasta
a pap macskakaparását. A papiros fölé tartotta a kezét, két tenyeréből kelyhet
formálva, mintha olyan lángot tartott volna, amely még nem is létezik, és
recitálni kezdte a varázsigét. Amikor Rhy próbálta, a szavak súlyos kövekként
hullottak alá, Kell ajkán azonban eleven költészetté váltak, simává és
sziszegővé.
A levegő tüstént felmelegedett körülöttük, és gőz szállt fel a tekercsre rajzolt
tollvonásokból, majd a tinta beivódott, olajcseppé gyűlve felemelkedett és
meggyulladt.
A láng vakító fehéren lebegett Kell kezei között a levegőben.
Olyan könnyűnek tüntette fel az egész mutatványt, hogy Rhy villanásnyi
haragot érzett a bátyja iránt, olyan forrót, akár egy szikra – de indulata épp oly
kérészéletű is volt.
Rhy tudta: nem Kell hibája, hogy ő nem boldogul a mágiával. Rhy már épp
kezdett feltápászkodni, amikor Kell megragadta a kézelőjét. A varázsige két
oldalához irányította Rhy kezeit, ténylegesen bevonva a herceget a saját mágiája
körébe. Újra meleg csiklandozta Rhy tenyerét, és a herceget elárasztotta az
élvezet és hatalom, meg a kínzó tudat, hogy mindez nem az övé.
– Ez nincs rendjén – mormolta. – Én vagyok a koronaherceg, Maxim Maresh
örököse. Képesnek kellene lennem meggyújtani egy nyavalyás gyertyát.
Kell beharapta az ajkát – őt sosem dorgálta meg az anyjuk ezért a szokásáért
–, majd így szólt:
– Többféle hatalom létezik.
– Inkább választanám a mágiát, mint a koronát – duzzogott Rhy.
Kell szemügyre vette a kettejük között lebegő apró, fehér lángocskát.
– A korona is egyfajta mágia. A mágus egy elemet ural. A király pedig egy
birodalmat irányít.
– De csak akkor, ha elég erős király.
Kell erre felpillantott.
– Jó király lesz belőled, ha addig nem öleted meg magad.
Rhy nagyot fújtatott, meglibbentve a lángocskát.
– Honnan tudod?
Kell ezt hallva elmosolyodott. Ritkaság volt ez tőle, és Rhy szeretett volna
belekapaszkodni – tudta: ő az egyetlen, akinek sikerül néha mosolyt csalni a
bátyja arcára, és ezt kitüntetésként viselte. De azután Kell azt mondta: „mágia”,
és Rhy legszívesebben orrba vágta volna inkább.
– Seggfej vagy! – morogta, és megpróbálta elhúzni a kezét, de a bátyja
ujjainak szorítása felerősödött.
– Ne engedd el!
– Hagyj már! – ellenkezett Rhy, először csak játékosan, ám azután, ahogy a
tűz egyre fényesebbé és forróbbá vált a tenyerei között, már komolyan ismételte:
– Elég! Ez fáj.
Forróság nyaldosta az ujjait, izzó fehér fájdalom hasított a kezébe, és futott
végig a karján.
– Hagyd abba! – Most már könyörgött. – Kell, állj le! – Ám amikor Rhy
felpillantott a ragyogó tűzről a fivére arcába, az egyáltalán nem is arc volt.
Semmi más nem maradt belőle, mint a sötétség alaktalan medencéje. Rhy levegő
után kapkodott, megpróbálta odébb küzdeni magát, de a bátyja többé már nem
húsvér ember volt, hanem kőszobor, amely kezeit mandzsettaként faragták Rhy
csuklói köré.
Ez nincs rendjén, gondolta. Biztosan csak egy álom – valójában rémálom –, de
a tűz forrósága és a csonttörő szorítás a csuklóján egyaránt annyira valóságos
volt, és minden egyes szívveréssel, minden lélegzetvétellel csak tovább
rosszabbodott.
A közöttük táncoló lángok megnyúltak és elvékonyodtak, fénypengévé
élesedtek, melynek csúcsa először a mennyezet irányába mutatott, majd lassan,
iszonyatosan Rhy felé fordult. Küzdött és üvöltött, de az mit sem használt, nem
állította meg a pengét, amely lángolva mélyedt a mellkasába.
Fájdalom.
Állítsd meg!
Utat vájt magának a bordái között, felgyújtotta a csontjait, áttépett a szívén.
Rhy megpróbált sikoltani, és füstöt öklendezett fel. A mellkasa eleven,
szaggatott szélű fénysebbé vált.
Felhangzott Kell hangja, nem a szoborból, hanem valahonnan máshonnan.
Valami távoli és egyre halványodó helyről. „Ne engedd el!”
De fájt. Iszonyúan sajgott.
Elég!
Rhy belülről kifelé égett.
Kérlek.
Haldoklom.
Maradj.
Újra.

* * *

A feketeség egy pillanatra átadta a helyét színes csíkoknak, egy hullámzó

fátyolszövetből álló mennyezetnek, és könnyektől homályos látótere peremén
ismerős arc lebegett, viharos szeme elkerekedett az aggodalomtól.
– Luc? – nyögte Rhy reszelős hangon.
– Itt vagyok – felelte Alucard. – Itt vagyok melletted. Maradj velem!
Próbált beszélni hozzá, de szíve úgy verdesett a bordái között, mintha
próbálna keresztültörni a csontkalitkán.
Újra felerősödött, azután kihagyott.
– Megtalálták Kellt? – hallott egy hangot.
– Menjetek a közelemből! – parancsolta egy másik.
 – Mindenki kifelé!
Rhy látása elhomályosult.
A szoba megbillent, a hangok eltompultak, és a fájdalom átadta helyét valami
még sokkal rosszabbnak, a hideggé olvadó láthatatlan kés forrófehér
agóniájának, miközben a teste küzdött és kudarcot vallott, újra meg újra meg
újra, és…
Ne!, könyörgött, de érezte, amint a rostok sorra elpattannak a belsejében,
egyik a másik után, amíg végül nem maradt semmi, ami megtarthatta volna.
Alucard arca elenyészett, és a szoba széthullott körülötte.
Végül a sötétség súlyos karjaival körbeölelte Rhyt, és maga alá temette.
 V
Alucard Emery nem szokott hozzá a tehetetlenség érzéséhez.
Alig pár órája megnyerte az Essen Tasch bajnokságot, és kikiáltották a három
birodalom legerősebb mágusává. Most viszont, Rhy ágyánál, fogalma sem volt,
mihez kezdjen. Mivel segítsen. Hogyan mentse meg a barátját.
A mágus nézte, ahogy a herceg holtsápadtan kétrét görnyed az összegyűrt
lepedőn, hallgatta, amint Rhy felkiált fájdalmában, amikor megtámadta valami,
amit Alucard nem látott, és nem tudott harcba szállni vele. Pedig megtette volna
– a világ végére is elment volna, csak hogy biztonságban tudhassa Rhyt. De
bármi tört is az életére, az nem volt jelen.
– Mi történik? – kérdezte tucatszor. – Mit tehetnék?
De senki nem felelt, így csak hallgatta a királyné esdekléseit és a király
parancsait, Lina sürgető szavait és a királyi őrség kutató lármájának
visszhangjait, amelyek mind Kellt hívták.
Alucard ültében közelebb hajolt, megszorította a herceg kezét, és nézte, amint
a mágia szálai kirojtosodnak Rhy teste körül, azzal fenyegetve, hogy menten
elpattannak.
Mások a világban fényt, árnyékot és színeket látnak csupán, Alucard Emery
azonban, amióta az eszét tudta, képes volt ennél többet érzékelni. Mindig látta az
erő szövedékét és annak vetemedéseit, a mágia mintázatát. Nem csupán egy
bűvige auráját, egy varázslás energiájának maradványait, de az adott személyt
körülvevő és ereiben lüktető igazi mágia színezetét is. Az Isle vörös fényét
mindenki látta, Alucard azonban az egész világot eleven színsávokban érzékelte.
A mágia természetes forrásai karmazsinvörösen izzottak. Az elemi mágusokat
zöld és kék fények borították. Az átkok lilában játszottak. Az erős varázslatok
aranylóan égtek. Az antarik pedig? Egyedül ők ragyogtak sötéten irizáló fénnyel
– nem egyetlen színben, hanem minden szín együttes elegyével, amely egyszerre
volt természetes és természetellenes; a csillámló fonalak selyemszálakként
burkolták körbe őket, és táncoltak a bőrük fölött.
Alucard most tehetetlenül figyelte, amint ugyanezek a fényszálak elkopnak és
megszakadnak a herceg vonagló alakja körül.
Ez nem volt rendjén – Rhy saját csekély mágiája mindig sötétzöldben játszott
(egyszer el is árulta ezt a hercegnek, csak hogy tanúja lehessen, amint a vonásai
eltorzulnak az ellenszenvtől – Rhy ugyanis sosem szerette ezt a színt).
Ám attól a pillanattól, hogy három év után végre újra megpillantotta Rhyt,
Alucard tudta, hogy a herceg más lett. Megváltozott. Nem az állvonala, a
vállszélessége vagy a szeme alatt sötétlő új árnyak okozták ezt, hanem a hozzá
kötődő mágia. Az erő rendszerint él és elevenen lélegzik, és kell is mozognia az
ember életének áramában. Ám ez a Rhyt körülvevő új mágia nyugton maradt,
szálai szoros kötelekként tekeredtek a herceg teste köré.
És minden egyes szál úgy ragyogott, akár olaj a vízen. Olvadt szín- és
fénykavalkádban.
Azon az éjjelen, Rhy hálókamrájában, amikor Alucard félrecsúsztatta a
tunikát, hogy csókot leheljen a herceg vállára, látta, hol szövődtek bele az
ezüstösen csillogó fonalak Rhy bőrébe, hogyan fonódtak bele egyenesen a szíve
fölötti heges körökbe. Nem kellett megkérdeznie, kinek a műve ez a varázslat –
egyedül egy antari jöhetett szóba –, de Alucard azt nem látta, Kell hogyan tette
ezt. Rendesen képes volt szétbontani, felfejteni egy mágikus aktust pusztán
azzal, hogy szemügyre vette a szálait, ám ennek a varázslatnak a fonalai nem
kezdődtek és nem értek véget sehol. Kell mágiájának a fonalai Rhy szívébe
hatoltak, ahol elvesztek – nem is, nem elvesztek, csak eltemetődtek –, és maga a
varázslat merev, rendíthetetlen, felbonthatatlan maradt.
Most pedig valamiért kezdett szétmorzsolódni.
A szálai valami láthatatlan megterhelés hatására sorra elpattantak, egyik a
másik után, és minden húrszakadás zokogást és reszketeg sóhajt csalt elő a félig
öntudatlan hercegből. Minden gyengülő pányva…
Hát erről van szó!, ébredt rá. Ez nem csupán varázslat, de egyfajta kapocs.
Méghozzá magához Kellhez.
Nem tudta, miért lett a herceg élete az antariéhoz kötve. El sem akarta
képzelni az okot – bár most már látta a késpengényi széles forradást Rhy remegő
bordái között, megértette, amit nem akart, és rosszul lett, teljesen tehetetlenné
vált és elerőtlenedett a gondolattól –, ám ez a kapocs most felbomlóban volt, és
Alucard az egyetlen dolgot tette, amit tehetett.
Fogta a herceg kezét, és megpróbálta átönteni saját erejét az elkopott
fonalakba, mintha személyes mágiájának viharkék fénye egybeolvadhatna Kell
irizáló energiájával, ahelyett hogy hasztalanul elvonná és szétszórná azt. Erőért
imádkozott a világ minden hatalmához, minden szenthez és paphoz és áldott
alakhoz – azokhoz, akikben hitt, és azokhoz is, akikben nem. És amikor ők nem
feleltek, helyette egyenesen Rhyhoz beszélt. Nem azt kérte, hogy tartson ki, nem
mondta neki, hogy legyen erős.
Ehelyett a múltról beszélt. Az ő közös múltjukról.
– Emlékszel a távozásom előtti éjszakára? – Küszködve próbálta kizárni a
félelmet a hangjából. – Nem válaszoltál a kérdésemre.
Alucard lehunyta a szemét, részben, hogy pontosan felidézhesse az emléket,
részben pedig, mert nem bírta elviselni a herceg szenvedésének látványát.
 Nyár volt, és az ágyban feküdtek, egymásba gabalyodott, felhevült testtel.
Végigsimított Rhy tökéletes bőrén, és amikor a herceg tetszelegni kezdett, azt
mondta neki:
– Egy nap majd öreg és ráncos leszel. De én akkor is szeretni foglak.
– Én sosem öregszem meg – felelte a herceg olyan bizonyossággal, amely
csak a szörnyen naiv, egészséges fiatalok sajátja.
– Akkor hát azt tervezed, hogy fiatalon halsz meg? – incselkedett, Rhy pedig
elegánsan vállat vont.
– Vagy hogy örökké élek.
– Ó, igazán?
A herceg kisöpört egy sötét tincset a szeméből.
– A halál olyan unalmas, olyan világias.
– És mondd csak – folytatta Alucard felkönyökölve –, miként tervezed elérni,
hogy örökké élj?
Rhy akkor visszahúzta maga mellé, és egy csókkal fejezte be a párbeszédüket.
Most, az ágyon reszketve, zokogás tört fel mellkasából az összeszorított
fogain át. Fekete fürtjei az arcára tapadtak. A királyné kendőért kiáltott, hívatta a
főpapot, majd Kellt. Alucard a szeretője kezét szorongatta.
– Sajnálom, hogy elmentem – mondta, és a hangja megbicsaklott. – Annyira
sajnálom! De most már itt vagyok, úgyhogy nem halhatsz meg! Hát nem látod,
az milyen udvariatlan lenne, főleg most, amikor ilyen messzire jöttem?
A herceg keze megfeszült, ahogy a teste újabb görcsbe rándult.
Mellkasa egy utolsó, heves rázkódásban rángott néhányat.
Azután elcsitult és mozdulatlanná vált.
Alucard pedig egy pillanatra megkönnyebbült, mert Rhy végre pihent, végre
elaludt. Egy pillanatra úgy tűnt, minden rendben. Egyetlen, röpke pillanatra azt
hitte…
Azután összetört az illúzió.
Valaki felüvöltött.
A papok előrenyomultak.
Az őrök hátrébb húzták őt.
Alucard a hercegre meredt.
Nem értette.
Képtelen volt megérteni.
Azután Rhy keze elernyedve kicsusszant az övéből, és visszahullott az ágyra.
Élettelenül.
Az utolsó ezüstös fényszálak is feladták, és úgy csúsztak le a bőréről, ahogy a
vékony takaró nyáron.
Azután Alucard üvöltött.
Ezt követően semmi másra nem emlékezett.
 VI
Lina egyetlen iszonytató pillanatra megszűnt létezni.
Érezte, hogy a lénye szétbomlik milliónyi vékony szálra, amelyek mindegyike
megnyúlt, kirojtosodott és elpattanással fenyegetett, ahogy a lány kilépett a
világból, az életből – egyenesen bele a semmibe. Azután egyszer csak, épp olyan
váratlanul, négykézláb előrebukott az utcakőre.
Amikor becsapódott, röviden, önkéntelenül felkiáltott. Végtagjai reszkettek,
mint a kocsonya, a feje harangként zúgott.
A tenyere alatt a föld – mert volt föld maga alatt, úgyhogy legalább ez jó
jelnek ígérkezett – durva volt és hideg. A levegőben csend honolt. Sehol egy
tűzijáték. Semmi zene. Lina nagy nehezen feltápászkodott, az ujjaiból és orrából
vér csöpögött. Letörölte. Az utcakövet vörös pettyek tarkították, mire előhúzta a
kését és változtatott a testhelyzetén, a jeges falnak vetve a hátát. Emlékezett arra,
amikor utoljára járt itt, ebben a Londonban, ahol a férfiak és nők éhes tekintete
erő után sóvárgott.
Hirtelen színfoltok ragadták meg a figyelmét, és felnézett.
A feje fölött az égboltot naplemente árnyalatai festették rózsaszínre, lilára és
fényezett aranyra. Csak éppen, Fehér Londonban nincsenek színek, legalábbis
nem ilyenek. Egy rettenetes másodpercre azt hitte, egy újabb városba, eddig
ismeretlen, másik világba érkezett, és az otthonától még távolabb esett csapdába,
egy idegen helyen – bárhol lehetett most.
Csakhogy azonnal felismerte csizmája alatt az utat és a lenyugvó nap
hátteréből kiemelkedő gótikus kastélyt. Ugyanaz a város volt, és mégis, teljesen
megváltozott. Csak négy hónapja, hogy betette ide a lábát, négy hónapja, hogy ő
és Kell szembeszálltak a Dane ikrekkel. Akkor ez még a jég és hamu, meg a
hideg fehér kövek kopár világa volt. Most pedig… elhaladt mellette egy ember
az utcán, és mosolygott. Nem az éhezők fogvicsorító vigyorával, hanem az
elégedett, áldott személyek bensőséges derűjével.
Itt valami nem stimmel.
Röpke négy hónap, és ezen idő alatt megtanulta érzékelni a mágiát, legalábbis
a jelenlétét – még ha a szándékát nem is. Persze nem látta, nem úgy, ahogy
például Alucard, de minden lélegzetvételével úgy ízlelte a hatalmat a levegőben,
mintha cukor lenne: édes és elég erős ahhoz, hogy elémelyítsen. Valósággal
csillámlott tőle az esti levegő.
Mi a fene folyik itt?
És hol van Kell?
 Lina tudta, hogy ő hol van, vagy legalábbis azt, hogy melyik átkelési
útvonalat választotta, így követte a magas falat, és egy sarkon bekanyarodva
elért a kastély kétszárnyú kapujához. Tárva-nyitva állt, a kovácsoltvasat
befutotta a téli borostyán. Lina másodjára is megtorpant. A kőerdő – az egykor
megkövült holttestekkel teli szoborkert – eltűnt, és igazi fák álltak a helyén, a
kastély lépcsőjének két oldalán pedig fényesre polírozott páncélú őrök
strázsáltak éberen.
Kellnek odabent kell lennie. Pányva feszült közöttük, hajszálvékony, de
furcsán erős, és Lina nem tudta, vajon az ő mágiájuk hozta-e létre, vagy valami
más – mindenesetre húzta-vonta őt a kastély felé. Próbált nem gondolni arra, mit
jelenthet ez, hogy milyen messzire kell még mennie, és hány emberrel kell
megküzdenie, hogy rátaláljon.
Nincs valami helymeghatározó vagy fürkésző varázslat?
Lina erősen törte a fejét, hogy eszébe jussanak a szavak. Az As Travars vitte
át egyik világból a másikba, és az As Tascen szolgált az egyazon világon belüli
különböző helyszínek közötti közlekedésre. De mi van, ha egy személyt és nem
egy helyet akar megtalálni?
Átkozta magát, amiért nem tudta a választ, és soha nem is kérdezte. Kell
egyszer mesélt neki arról, hogyan találta meg a gyermek Rhyt, miután
elrabolták. Mit is használt? Egy olyan tárgyat, amit még Rhy készített. Egy
falovacskát? Újabb kép villant fel benne, egy zsebkendő – az ő kendője – Kell
markában, amikor az először talált rá a Kőhajításnál. De Linának nem volt
semmi efféle tárgy a birtokában. Semmi apró emléktárgy vagy csecsebecse.
Pánik kerülgette, de legyűrte magában.
Ha nincs varázslat, ami irányíthatna, akkor nincs; hát aztán? Az ember több
annál, mint amit birtokol, és nyilvánvaló, hogy nem csak a tárgyak alkalmasak a
jelek mágikus megőrzésére. Azok is darabkákból állnak, szavakból…
emlékekből.
Azokkal pedig Lina is rendelkezett.
A kastélykapunak nyomta még mindig véres kezét; a hideg vas belemart
felszíni sérülésébe, miközben szorosan lehunyta a szemét, és szólította Kellt.
Először az éjszaka emlékével, amikor találkoztak a sikátorban; amikor kirabolta
őt; majd később, amikor a férfi átsétált a szobája falán. Felidézte az ágyához
béklyózott idegent, a mágia ízét, a szabadság ígéretét, a hátrahagyottságtól való
félelmét. Azt, ahogyan kéz a kézben átkeltek egy világon, majd egy másikon;
ahogy egymáshoz préselődve rejtőztek Holland elől; ahogy lehengerelte az
agyafúrt Fletchert, és megküzdött az ál-Rhyjal. Az iszonyatot a palotánál; a
csatát Fehér Londonban; Kell vérfoltos testét, amely körbeölelte őt a kőerdő
törmelékei között. Az egymástól távolra sodródott életeik törött darabkáit. Majd
a visszatérésüket. A maszkok mögé rejtett játékukat. Egy új ölelést. Ahogy a
férfi keze forrón égett a lány derekán, mialatt táncoltak, szája szinte izzott az
övén, amikor csókolóztak, és testük kardpengékként csapott össze a
palotaerkélyen. A rémisztő forróságot, majd (túlságosan hamar) a hidegséget.
Azt, ahogyan Lina összeesett az arénában. Kell haragja pedig fegyverként
lángolt fel, mielőtt hátat fordított neki. Mielőtt hagyta elmenni.
De most itt volt, hogy visszavigye őt.
Lina újra megacélozta magát, és összeszorított foggal várta az újabb
fájdalomhullámot.
Megőrizte az emlékeket az elméjében, úgy nyomta őket a falhoz, mintha
zsetonok lennének, és kimondta a szavakat.
– As Tascen Kell.
A keze alatt megremegett a kapu, és a környező világ szétmorzsolódott, ahogy
Lina áttántorodott a kinti utcáról a kastély egyik folyosójából nyíló sápadt,
fényezett fülkébe.
A falak mentén fáklyák égtek tartókarokban, a távolból lépések zaja szűrődött
felé, és Lina megengedett magának egy pillanatnyi elégedettséget, sőt némi
megkönnyebbülést is, mielőtt ráébredt volna, hogy Kell nincs itt. Erősen
lüktetett a feje, és már épp szitokszó tolult volna a szájára, amikor tőle balra egy
ajtón túlról meghallott egy elfojtott kiáltást.
Linában meghűlt a vér.
Kell. A kilincs után nyúlt, de ahogy ujjai összezárultak körülötte, fülét
megütötte a levegőn keresztülsüvítő fém halk szisszenése. Tüstént oldalt
vetődött, és egy késpenge fúródott mélyen a fába ott, ahol az előző pillanatban
még Lina állt. Fekete zsineg futott a markolattól a levegőben, és ő megfordulva
követte útját a sápatag köpenyt viselő nőig. Az idegen nő arcán sebhely futott
végig, de ez volt az egyetlen szokványos dolog benne. Az egyik szemét
betöltötte a sötétség, és viaszként túlcsordult belőle, lefolyt az arcán és fel a
halántékára, végigkövette állkapcsa vonalát, majd eltűnt egy olyan vörös hajban
– vörösebb volt az Kell kabátjánál, de még az arnes-i folyó színénél is –, mely
mintha még a levegőt is megperzselhetné. Túlságosan élénk szín volt ez ehhez a
világhoz. Vagy legalábbis ahhoz a világhoz, amilyen korábban volt. Lina érezte,
hogy itt valami nagyon nincs rendjén, és többről van szó eleven színeknél és
tönkrement szemeknél.
Ez a nő nem Kellre, még csak nem is Hollandra emlékeztette őt, hanem a
hónapokkal azelőtt ellopott fekete kőre. Ugyanaz a különös vonzás, súlyos
lüktetés…
Egyetlen csuklórándítással egy második kés jelent meg az idegen baljában,
markolata a zsineg másik végéhez rögzült. Egy gyors rántás, és az első kés máris
kiszabadította magát a fából, majd visszaröppent a nő jobb kezébe – kecsesen,
akár egy alakzatba sikló madár.
Linát már-már lenyűgözte a mutatvány.
– Hát te ki volnál? – kérdezte.
– Én vagyok a hírnök – felelte a nő, bár Lina rögtön tudta, hogy képzett
gyilkost lát. – És te?
Lina elővont kettőt a saját kései közül.
– Én meg a tolvaj.
– Nem mehetsz be.
Lina az ajtónak vetette a hátát, Kell ereje elhaló pulzusként lüktetett a gerince
mentén. Tarts ki!, gondolta magában kétségbeesetten, majd hangosan hozzátette:
– Próbálhatsz megállítani.
– Mi a neved? – kérdezte a nő.
– Mit számít az neked?
Erre megvillantott egy gyilkos vigyort.
– A királyom tudni akarja majd, hogy kit…
De Lina nem várta meg, amíg befejezi.
Első kése keresztülsüvített a levegőn, és ahogy a másik nő maga elé kapta a
kezét, hogy elhárítsa, Lina lesújtott a másodikkal. Félúton járt, hogy húst érjen,
amikor a zsineges penge feléje röppent, és félre kellett vetődnie, hogy kitérjen az
útjából. Megperdült, készen rá, hogy újra odacsapjon, de azon kapta magát, hogy
máris újabb skorpiódöfést kell hárítania. A pengék közötti zsineg rugalmas volt,
és a nő úgy pörgette a fegyvereit, akár Jinnar a szelet, Alucard a vizet, vagy
Kisimyr a földet; akaratba burkolta a fegyvereit, úgyhogy amikor a levegőben
repültek, egyszerre bírták a lendület erejét és a mágia eleganciáját.
Mindezek tetejében pedig a nő zavarba ejtő kecsességgel mozgott, egy
táncosnő lendületes taglejtéseivel.
Táncosnő, két igen éles pengével.
Lina lebukott; az első penge az arca mellett alig ujjnyival süvített el a
levegőben. Sötét hajának több lenyisszantott tincse hullott a padlóra. A száguldó
fegyverek körvonala elmosódott. Lina mindössze annyit tehetett, hogy kitér az
ezüstösen csillanó fémek útjából.
Épp elég késpárbajban vett már részt életében. A többségüket ő maga
kezdeményezte. Tudta: nehéz megtalálni az ellenfél védelmi vonalát, és mögé
kerülni; kikényszeríteni egy pillanatnyi védekezést, egy támadási lehetőséget…
de ez itt nem kézitusa volt.
Mégis, hogyan lehet legyőzni egy olyan ellenfelet, akinek a kései még csak
nem is maradnak a kezében?
A válasz persze egyszerű volt: ugyanúgy, ahogy bárki mást.
 Gyorsan és piszkosan.
Elvégre, nem az volt a cél, hogy elegáns és tetszetős legyen, amit tesz. Hanem
hogy életben maradjon.
A nő pengéi viperákként csaptak le, rémisztő sebességgel törtek előre. Volt
viszont egy gyengéjük: nem tudtak menet közben irányt változtatni. Ha egy
penge repülni kezdett, egyenesen a célja felé szállt. Ezért jobb egy kézben tartott
kés, mint egy eldobott.
Lina jobbra mozdulást színlelt, és amikor jött az első tőr, ő a másik irányba
vetődött. A párja is követte, más útvonalon, és Lina újra kitért előle, harmadik
vonalat metszve, miközben a két ellenséges penge csapdába esett a saját
kiszabott útján.
– Megvagy! – vicsorogta, és a nő felé lendült.
Azután, legnagyobb iszonyatára, a pengék menet közben irányt váltottak. A
levegőben megfordultak és lecsaptak, Lina pedig eszeveszett módjára menekült,
ahogy mindkét fegyver a padlónak azon pontjába fúródott, ahol az előző
pillanatban még ő guggolt.
Hát persze. Egy fémműves.
Vér csorgott végig Lina karján, és lecsöpögött az ujjbegyeiről. Gyorsan
mozdult, de nem eléggé.
Újabb csuklórándítás, és a kések visszaröppentek a másik nő kezébe.
– A nevek fontosak – jelentette ki a zsinórt pörgetve. – Az enyém Ojka, és azt
az utasítást kaptam, hogy ne engedjelek be.
Az ajtó túloldalán Kell frusztráltan felüvöltött, hangja fájdalmas zokogásba
fúlt.
– Lina Bard vagyok – felelte, előhúzva kedvenc kését –, és magasról teszek
rád.
Ojka elmosolyodott, és támadásba lendült.
Amikor a következő csapás jött, Lina nem az ellenfele testét vagy pengéit
vette célba, hanem a közöttük feszülő zsinórt. Fegyvere éle lesújtott a
megfeszülő anyagra, és belemart…
Ám Ojka túl gyors volt. A fém alig súrolta a zsinórt, az máris visszapenderült
a harcos ujjai felé.
– Nem! – morogta Lina, és puszta kézzel ragadta meg a fonalat. Ojka arcán
meglepetés villant át, és Linából kiszaladt egy apró, győzedelmes hang. De a
következő pillanatban fájdalom hasított a lábába, amint egy harmadik – rövid és
piszkosul éles – penge a lábikrájába fúródott.
Lina levegő után kapkodva megtántorodott.
A halvány padlóra vércseppek fröccsentek, ahogy Lina kirántotta a kést, és
kiegyenesedett.
 Azon az ajtón túl Kell üvöltött kínjában.
Ezen a világon túl Rhy haldoklott.
Linának nem maradt ideje a tépelődésre.
Összecsapta a késeit, azok pedig felszikráztak, kigyulladtak. A levegő
perzselővé vált körülöttük, és ezúttal, amikor Ojka újra felé repítette a pengéjét,
Lina saját egyesült késeinek lángoló éle hozzáért a zsinórhoz, ami szintén tüzet
fogott. Végigfutott a pányva mentén, és Ojka sziszegve hátrált. A zsinór félúton
a kezéhez elpattant, és a kése megingott, elvétette az irányt, és nem sikerült
visszatalálnia a markába. A táncos kibillent ritmusából, szerepéből. A bérgyilkos
arcán harag izzott fel, ahogy ellenfele felé tört, ezúttal már csak egyetlen
pengével felfegyverezve.
Mindennek ellenére, Ojka még mindig egy igazi ragadozó félelmetes
kecsességével mozgott, és Lina annyira csak a nő kezében tartott pengére
összpontosított, hogy megfeledkezett róla: a helyiség tele van a mágus számára
használható egyéb fegyverekkel is.
Lina félrevetődött egy feléje villanó fémdarab elől, és megpróbált
hátrarugaszkodni, de egy alacsony zsámoly megakasztotta a lábát térd alatt, ő
pedig kibillent egyensúlyából, és felbukott. A tűz kihunyt a kezei között, és a
vörös hajú nő rárontott: mielőtt még ő a földre esett volna, a támadó pengéje
máris ívben lesújtott a mellkasára.
Lina maga elé rántotta a karját, hogy blokkolja a lesújtó kést, fegyvereik
markolatai az arca fölött csattantak össze a levegőben. Gonosz vigyor villant
Ojka ajkán, miközben a kezében tartott fegyver hirtelen megnyúlt, és az
acéltüskévé vékonyodott fém most Lina szeme felé nyomult…
Lina oldalra rántotta a fejét, a fém pedig üvegnek csapódott, és egy éles
repedés hangja visszhangzott végig a koponyáján. A kés, miután lecsusszant a
műszeméről, mélyen belemart a márványpadlóba. Vércsepp csurrant végig a
lány arcán, ahol a penge felhasította a bőrt: egyetlen karmazsinvörös
könnycsepp.
Lina döbbenten pislogott.
Az a szuka megpróbált kést döfni a szemébe.
Szerencsére nem a megfelelőt választotta.
Ojka pillanatnyi zavarodottsággal bámult le rá.
Linának pedig mindössze erre az egy pillanatra volt szüksége.
Saját, még mindig felemelt pengéje most oldalirányban csapott le, vörös
mosolyt rajzolva a nő torkára.
Ojka szája kinyílt és becsukódott, a nyakán szétváló bőr utánzásaként, és vér
patakzott le a mellkasára. A padlóra zuhant Lina mellé, a sebe köré záródó
ujjakkal, de a metszés széles volt és mély – igazi gyilkos csapás.
 A nő még rángott néhányat, majd elcsendesedett, Lina pedig csoszogva
elhátrált az egyre terjedő vértócsa elől; továbbra is fájdalom vibrált sebesült
lábikrájában és zsongó fejében.
Feltápászkodott, egyik tenyerét repedt üvegszemére szorította.
Elvesztett második pengéje egy fáklyatartó karból meredezett elő;
kiszabadította, és véres csíkot húzva maga után, az ajtóhoz botorkált. Odabent
minden elcsendesedett. A kilinccsel próbálkozott, de zárva találta.
Valószínűleg létezett valami varázsige, ami védte, de Lina nem ismerte, és túl
fáradt volt ahhoz, hogy megidézze a levegőt, a fát vagy bármi mást, ehelyett
minden maradék erejét összeszedve nekigyürkőzött, és berúgta az ajtót.
 VII
Kell felmeredt a mennyezetre, a fölötte lévő világra, amely oly messze volt, és
minden lélegzetvételével csak egyre messzebb került.
Azután meghallott egy hangot – Lina hangját –, mely, akár egy horog,
beleakadt, és visszarángatta őt a felszínre.
Levegő után kapkodva próbált felülni. Nem sikerült. Újra próbálkozott.
Fájdalom reszketett végig rajta, miközben lassan fél térdre küzdötte magát.
Valahonnan messziről hallotta a fának csattanó bakancs zaját. Az eltörő zárat.
Nagy nehezen feltápászkodott, miközben kivágódott az ajtó, és íme, ott állt ő, a
fényből kirajzolódó árnyék, majd a tekintete félresiklott, és a lány homályos
folttá mosódott.
Kellnek sikerült tennie előre egy tétova lépést, majd csizmája megcsúszott egy
vértócsában, és a fájdalom sokkja egy pillanatra visszarántotta őt a sötétségbe.
Érezte, ahogy a lábai összecsuklanak alatta, azután meleg karok fogták át a
derekát, mielőtt elzuhant volna.
– Megvagy! – nyögte Lina, és együtt roskadtak a padlóra. Az antari feje a lány
vállára bukott, és rekedten suttogott a kabátjába, próbálva megformálni a
szavakat. Látva, hogy Lina nem érti, Kell még egyszer a torka körüli nyakörvhöz
emelte véres, törött kezét és zsibbadt, érzéketlen ujjait.
– Vedd… le! – hörögte fuldokolva.
Lina tekintete – van valami baj a szemével? – a pántra villant, és máris
mindkét kezével megragadta a peremét. Felszisszent, amikor ujjai a fémhez
értek, de nem eresztette el; a fájdalomtól grimaszolva követte végig a kezével,
amíg megtalálta a csatot Kell nyaka tövében. A zárszerkezet engedett, ő pedig a
terem túlsó végébe hajította a nyakörvet.
A levegő sípolva áramlott vissza Kell tüdejébe, hő áradt szét az ereiben. Egy
pillanatra teste minden idegszála dalolni kezdett, előbb a fájdalomtól, majd az
erőtől, ahogy a mágia elektromos áramként visszatért belé, és újra feltöltötte.
Levegő után kapkodva kétrét görnyedt; mellkasa vadul zihált, és könnyek
csorogtak végig az arcán, ahogy a világ körülötte vadul lüktetett, hullámokat
vetett. Még Lina is megérezhetett ebből valamit, mert hátrahúzódott, ahogy Kell
korábbi énje újra a felszínre emelkedett, és az antari lassan megnyugodott,
miután minden erejét visszanyerte.
De valami még mindig hiányzott.
Ne!, gondolta Kell. Kérlek, csak ezt ne! A visszhang. A második pulzus.
Lepillantott szétzúzott kezére: csuklójából még mindig szivárgott a vér és a
mágia. De mindez mit sem számított. A mellkasához kapott, letépte tunikáját a
pecsétről, amely még mindig a helyén volt, de a hegek és a varázslat alatt már
csak egy szív dobogott. Csak egy…
– Rhy… – nyögött, vagy inkább zokogott fel. Könyörögve. – Én nem… ő…
Lina vállon ragadta.
– Nézz rám! – követelte. – Az öcséd még élt, amikor eljöttem. Hallod?
Legyen már egy kis hited! – Szavai üresen csengtek, és Kell saját félelme
visszhangzott bennük, teljesen betöltve a teret. – Innen úgysem segíthetsz neki –
tette hozzá.
Körbepillantott a szobában, szemügyre vette a fém tartókeretet, melynek
bilincsei vértől iszamosan csillogtak; a mellette álló asztalt, amelyen mindenféle
eszközök hevertek szanaszét; a padlóra lökött fém nyakörvet. Majd
visszafordította a figyelmét Kellre. Valami tényleg nem stimmelt a lány
szemével – az egyik a szokott barnában játszott, a másik azonban tele volt
repedésekkel.
– A szemed… – kezdte Kell, de Lina leintette.
– Ne most! – Felállt. – Gyere, mennünk kell!
De Kell tudta: nincs olyan formában, hogy bárhová is menjen. Mindkét keze
törötten és elevenre horzsolva, bénán csüngött, csuklójából még mindig
patakokban folyt a vér. Megszédült, valahányszor megmoccant, és amikor a lány
megpróbálta talpra segíteni, csak félig-meddig sikerült feltápászkodnia, mielőtt
teste összecsuklott és visszarogyott volna a padlóra. Elfojtott, frusztrált nyögés
szakadt ki belőle.
– Nem festesz valami jól – állapította meg Lina, miközben a saját bokája
feletti vágásra szorította az ujját. – Maradj nyugton, mindjárt összefoltozlak.
Kell szeme elkerekedett.
– Várj! – húzódott el a lány érintése elől.
Lina szája huncut mosolyra rándult.
– Talán nem bízol bennem?
– Nem.
– Az kár – felelte, és a férfi vállának nyomta véres kezét. – Mi a varázsszó,
Kell?
Az egész szoba megingott, ahogy megrázta a fejét.
– Lina, szerintem nem…
– Mondd már azt a rohadt szót!
Kell nagyot nyelt, és reszketegen felelt.
– Hasari. As Hasari.
– Jól van – bólintott Lina, és erősebbé vált a szorítása. – Készen állsz? – Majd,
mielőtt még Kell válaszolhatott volna, kimondta a varázsigét. – As Hasari.
 Semmi sem történt.
Kell szeme megrebbent a megkönnyebbüléstől, a kimerültségtől és a
fájdalomtól.
Lina a homlokát ráncolta.
– Pedig jól csiná…
Fényvillanás robbant közöttük, a mágia ereje ellenkező irányba vetette szét
őket, akár egy bomba a repeszeit.
Kell hanyatt vágódott a padlón, Lina pedig a legközelebbi falnak csapódott.
Az antari csak feküdt zihálva, olyan kábultan, hogy egy pillanatig azt sem
tudta eldönteni, tényleg hatott-e a mágia. De azután behajlította az ujjait, és
érezte, hogy összeroncsolódott kézfejei és csuklói újra összeforrnak, bőre
megmelegszik és kisimul a vércsíkok alatt; érezte, amint a levegő újra szabadon
áramlik a tüdejében, az üresség megtelik, a törött újra egésszé válik. Amikor
felült, a szoba nem forgott vele többé. Pulzusa a fülében lüktetett, de vére újra az
ereiben keringett.
Lina ernyedten hevert a fal tövében, és halkan nyöszörögve dörzsölte a
tarkóját.
– Kicseszett mágia – motyogta, ahogy Kell mellé térdelt. Annak láttán, hogy
az antari újra ép és egészséges, megvillantott egy fáradt, de győztes és önelégült
vigyort.
– Mondtam, hogy műkö…
Kell félbeszakította: vérfoltos kezei közé fogta a lány arcát, és mélyen,
kétségbeesetten, hosszan megcsókolta. Egyetlen csók volt, csipetnyi vérrel és
pánikkal, fájdalommal, félelemmel és megkönnyebbüléssel fűszerezve. Nem
kérdezte, hogyan talált rá. Nem is kezdte korholni, csak annyit mondott:
– Őrült vagy.
A lány megint kipréselt magából egy apró, kimerült mosolyt.
– Szívesen.
Kell talpra segítette, és elvette a kabátját az asztalról, ahová Holland – Osaron
– lökte.
Lina ismét végigfürkészte a szobát.
– Mi történt itt, Kell? Ki tette ezt veled?
– Holland.
Látta, hogy a név úgy hat, akár egy ökölcsapás, és elképzelte, milyen képek
áraszthatják el a lány elméjét – ugyanazok, mint a sajátját, amikor szemtől
szemben találta magát Fehér London új királyával, és ráébredt, hogy nem valami
idegent lát, hanem egy jól ismert ellenfelet. Az antarit, akinek különböző színű a
két szeme: az egyik smaragdzöld, a másik fekete. A mágust, akit mágikus
kötelék láncolt a Dane ikrekhez, a szolgálatukra. A férfit, akit megölt és a
világok között tátongó mélységbe vetett.
Kell azonban tudta, hogy Lina elméjében él egy másik kép is – az emberről,
aki végzett Barronnal, és gúnyosan a lába elé vetette a kocsmáros vérfoltos
óráját.
– Holland meghalt – jelentette ki fagyosan.
Kell tagadólag megrázta a fejét.
– Nem. Életben maradt. Visszatért. Ő…
Kiáltások harsantak az ajtón túl.
Léptek dobbantak a kőpadlón.
– A francba… – vicsorogta Lina, az előtér felé villantva tekintetét. – Tényleg
mennünk kellene.
Kell az ajtó felé fordult, de a lány egy lépéssel máris előtte járt, egyik véres
kezében egy Vörös London-beli linnel, és letette az asztalra, miközben a
másikkal az övé után nyúlt.
– As… – kezdte.
Kell szeme elkerekedett.
– Várj, nem lehet egyszerűen…
– …Travars.
Őrök rontottak be, miközben a szoba semmivé omlott körülöttük, a padló
engedett a talpuk alatt, és ők már zuhantak is.
Át az egyik Londonon, és be egy másikba.
Kell nekigyürkőzött, és felkészült a becsapódásra, de nem értek földet. Nem
volt semmi a talpuk alatt. A kastély éjszakává vált, a falak és a padló helyét
hideg levegő vette át, miközben szabadesésében zuhantak.

* * *

Az ajtók létrehozását illetően léteznek bizonyos szabályok.

Az első – és Kell véleménye szerint legfontosabb –, hogy vagy egy világon
belüli két külön hely, vagy két eltérő világban létező ugyanazon hely között lehet
csak mozogni.
Pontosan ugyanazon helyek között.
Épp ezért volt olyan fontos meggyőződni róla, hogy a talpuk szilárdan áll a
talajon, és például nem egy kastélyterem padlóján, két emelet magasban, mert jó
rá az esély, hogy egy másik világban nem kínálkozik majd hasonló padló.
Kell próbálta közölni ezt Linával, de túl későn szólt. A vér már a lány kezén
volt, az érme a tenyerében, és mielőtt még kiejthette volna a szavakat, már
zuhantak is.
Alábuktak, át a padlón, át a világon, át a téli éjszakán, majd egy épület
rézsútos tetejének csapódtak. A cserepek félig-meddig megfagytak, ők pedig
még több méternyit csúsztak tovább, mire sikerült végül megállítaniuk magukat,
az ereszcsatornába kapaszkodva. Jobban mondva – Kellnek sikerült
megfogózkodnia. A fém élesen meghajlott Lina csizmatalpa alatt, és a lány át is
bukott volna a peremen, ha Kell nem ragadja meg a csuklóját, és nem rántja
vissza maga mellé a zsindelyre.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem, csak feküdtek a lejtős
tetőn, leheletük párája gyorsan illanó pamacsokban gomolygott az éjszakában.
– A jövőben, ha ilyesmire készülsz, ügyelj rá, hogy az utcán állj – kérte végül
Kell.
Lina reszketegen felsóhajtott.
– Megjegyeztem.
A hideg tető égette felhevült bőrét, de Kell mégsem mozdult, legalábbis nem
azonnal. Nem tudott sem gondolkodni, sem érezni, és nem bírta rávenni magát,
hogy bármi mást tegyen azon kívül, hogy felnéz az égre, és a csillagokra
összpontosít. A kékes-fekete égboltot – az ő égboltját – finom fénypettyek
díszítették, és felhők szegélyezték, amelyek peremét vörösre színezte a folyó.
Minden olyan normálisnak, érintetlennek, gondtalannak tűnt, és hirtelen
üvölthetnékje támadt, mert bár Lina meggyógyította a testét, ő még mindig
összetörtnek, rémültnek és üresnek érezte magát, és másra sem vágyott, csak
hogy lehunyja a szemét, és újra visszasüllyedjen a mélybe. Hogy megtalálja azt a
sötét és csendes helyet a világ felszíne alatt – a helyet, ahol Rhy… Rhy… Rhy…
Erővel kényszerítette magát, hogy felüljön.
Meg kell találnia Osaront.
– Kell – kezdte Lina, de ő máris leereszkedett a tetőről, és leugrott az alattuk
futó utcára. Megidézhette volna a szelet, hogy enyhítse az esését, de nem tette,
és alig érezte a lábszárába hasító kínt, amikor a kőburkolatnak csapódott. A
következő pillanatban hallotta egy második test lágy surranó hangját, majd Lina
guggoló pózba lehuppant mellé.
– Kell! – kezdte újra, de a férfi máris megindult a legközelebbi fal felé,
előtúrta kését a kabátzsebéből, és új vágást ejtett vele frissen meggyógyított
bőrén.
– A fenébe is, Kell…! – Lina elkapta a kabátujját, és ő ismét abba a barna
szempárba meredt – az egyik ép és teljes volt, de a másik szilánkosra tört.
Honnét tudhatta volna? És hogyhogy nem tudott róla?
– Hogy érted, hogy Holland visszatért?
– Ő… – Valami benne is szilánkokra repedt, és Kell ismét az udvaron találta
magát a vörös hajú nővel – Ojkával –, követve őt egy ajtón át abba a világba,
egy olyan Londonba, amelynek nem volt semmi értelme; a Londonba, amelynek
romokban kellett volna hevernie, de mégsem így volt. A Londonba, amely most
túl sok színben pompázott – és ott állt vele szemben az új király ifjan és
egészségesen, de eltéveszthetetlenül. Holland. Azután, mielőtt még Kell
feldolgozhatta volna a másik antari jelenlétét, rátört a megbűvölt nyakörv
iszonyatos hidege, a csuklójába vágódó kemény fémbilincsekkel az önmagától
és minden létezőtől való elszakítottság dermesztő fájdalma fogadta. És Holland
arckifejezése, amint valaki másévá, idegenévé vált; saját szaggatott, könyörgő
hangja, ahogy a második szívverés kihagyott a mellkasában, a démon hátat
fordított, és…
Kell hirtelen hátrahőkölt. Újra az utcán találta magát, vér csöpögött az ujjairól,
és Lina alig pár centire volt az arcától; fogalma sem volt, hogy a lány az imént
megcsókolta, vagy megütötte… csak annyit tudott, hogy zúg a feje, és valami
mélyen a belsejében némán üvölt tovább.
– Ő az – felelte rekedten. – De mégsem. Ez… – Tanácstalanul megrázta a
fejét. – Nem tudom, Lina. Holland valamiképpen visszajutott Fekete Londonba,
és valami befészkelte magát a testébe. Olyasmi, mint Vitari, csak még rosszabb.
És az… viseli őt, akár valami burkot.
– Vagyis az igazi Holland halott? – kérdezte Lina, miközben a férfi rajzolni
kezdett a kövekre egy szigillumot.
– Nem – felelte Kell, és kézen fogta. – Ő még mindig odabent rejtőzik. Most
pedig mindketten itt vannak.
Kell a sima falhoz nyomta véres tenyerét, és ezúttal, amikor kimondta a
megfelelő varázsigét, a mágia könyörületesen, erőfeszítés nélkül felbuzgott
benne, és válaszolt az érintésére.
 VIII
Emira nem volt hajlandó tágítani Rhy mellől.
Nem, amíg a fia sikolyai szaggatott zokogásba nem fúltak.
Nem, amíg lázas bőre holtra nem sápadt, s vonásai megereszkedtek.
Nem, amíg a légzése le nem állt, majd a pulzusa kihagyott.
S akkor sem, amikor a szoba teljesen elcsendesedett, és akkor sem, amikor
bent kitört a káosz, a bútorok megrázkódtak, az ablakok üvege megrepedt, és az
őröknek erővel kellett elvezetniük Alucard Emeryt az ágytól, Maxim meg Tieren
pedig közösen próbálták elhúzni az anya kezét a herceg testéről, mert nem
értették.
A királyné otthagyhatja a trónját. De egy édesanya soha nem hagyja magára a
fiát.
– Kell nem hagyja, hogy meghaljon! – jelentette ki a néma csöndben.
– Kell nem hagyja, hogy meghaljon! – ismételte a zajban.
– Kell nem hagyja, hogy meghaljon! – ismételgette magának újra meg újra,
amikor már senki nem figyelt rá.
A szobában vihar tombolt, de ő mozdulatlanul ült a fia mellett.
Emira Maresh úgy haladt át az életen, hogy félt sérülést okozni. Emira Nasaro
soha nem akart királyné lenni, nem vágyott arra, hogy felelős legyen emberek
egész légióiért, a bánataikért és oktalanságukért. Soha nem akart gyermeket
szülni erre a veszélyes világra, és most nem volt hajlandó elhinni, hogy az ő erős
és gyönyörű fia. az ő szíve legdrágább kincse, a mindene…
– Meghalt – mondta a főpap.
Nem.
– Meghalt – ismételte a király.
Nem.
– Meghalt – visszhangozta mindenki, csak ő nem. Nem értették, hogy ha Rhy
halott lenne, akkor Kell is, az pedig nem létezik, olyasmi egyszerűen nem
történhet meg.
És mégis.
A fia nem mozdult. Nem lélegzett. Bőre, mely nemrég kihűlt, most iszonyatos,
fakószürke árnyalatot öltött. Teste olyan csontvázszerűvé és beesetté vált, mintha
nem is percek, de már hetek, hónapok óta eltávozott volna. Ingje szétnyílt,
felfedve a pecsétet mellkasán, és oly aggasztóan és természetellenesen látszottak
ki bordái egykor barna bőre alatt.
A királyné látását elhomályosították a könnyek, de nem hagyta, hogy
lehulljanak, mert a sírás gyászt jelentett volna, ő pedig nem gyászolhatta a fiát,
hiszen nem halt meg.
– Emira! – kérlelte a király, ahogy hitvese Rhy mozdulatlan mellkasára
hajtotta a fejét.
– Kérlek! – suttogta a nő, és esdeklő szava nem a végzetnek, a mágiának, a
szenteknek, a papoknak, vagy akár az Isle vizének szólt. Hanem Kellnek. –
Kérlek!
Amikor felemelte a tekintetét, csaknem meglátott a levegőben egy ezüstös
csillanást – finom fényszálat –, ám az ágyon fekvő test minden egyes
tovaröppenő másodperccel egyre kevésbé emlékeztetett az ő édes fiára.
Ujjai mozdultak, hogy kisöpörjék a hajat Rhy szeméből, és le kellett küzdenie
egy borzongást a rideg és törékeny tincsek, a pergamenszerű, száraz bőr
érintésekor. A fiú teste a szeme láttára hullott szét, és a beálló csendet csak a
megereszkedő csontok száraz roppanásai szakították meg, akár egy haldokló
tűzben a parázsló zsarátnokok pattogó hangja.
– Emira.
– Kérlek.
– Felség.
– Kérlek.
– Királyném.
– Kérlek.
Mormolni kezdett – nem dalt, nem is imát, hanem egy varázsigét, amit még
kislányként tanult. Azt a bűvigét, amelyet százszor is elénekelt a kisgyermek
Rhynak. Az altató bűbájt. Azt, amely szelíd és édes álmokat hoz.
Feloldást és megkönnyebbülést.
Már csaknem a végére ért, amikor a herceg zihálva fellélegzett.
 IX
Alucard-t kivonszolták a herceg szobájából, s szinte azonnal meg is feledkeztek
róla. Nem vette észre a két karjára nehezedő súly hirtelen megszűnését. Nem
észlelt a világból semmi mást, csak a lumineszkáló szálak csillanását, és Rhy
légzésének hangját.
A herceg sóhajtása lágy, alig hallható volt, de végighullámzott a szobán:
minden jelenlévő teste és hangja átvette, ahogy a királyné és a király, majd az
őrök és a többiek döbbenten, ámulva és megkönnyebbülten kapkodták a levegőt.
Alucard-nak meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretben, mert úgy érezte,
cserbenhagyja a lába.
Hiszen ő látta Rhyt meghalni.
Látta, amint az utolsó szálak is eltűnnek a herceg mellkasában; látta, amint a
teste mozdulatlanná válik; látta a képtelenül gyors, azonnali bomlást.
Most viszont minden eddigi változás érvénytelenné vált.
A varázslat a szeme láttára tért vissza, a láng hirtelen újra életre kelt az izzó
parázsból. Nem is: a hamuból. A szálak egy elromlott szökőkút megújult
vízsugaraiként szöktek a magasba, majd hevesen, védelmezően fogták körül Rhy
testét, ő pedig másodszor is fellélegzett, majd harmadszor… és a herceg
holttestébe minden egyes lélegzetvétellel egyre erősebben tért vissza az élet.
Új, feszes hús nőtt a csontjaira. Színt kapott a beesett arc. A herceg teste,
amilyen gyorsan bomlani kezdett, most épp olyan gyorsan újjáéledt; a fájdalom
és megerőltetés minden korábbi jele a nyugalom maszkjává simult. Fekete haja
újra tökéletes, göndör tincsekben hullott homlokára. Mellkasa a mély, pihentető
alvás szelíd ritmusával emelkedett és süllyedt.
És miközben Rhy nyugodtan aludt, körülötte a szobában eluralkodott a káosz.
Alucard tántorogva közelebb lépett. Egymás szavába vágó szemtanúk hangjai
olvadtak értelmetlen zajjá. Volt, aki kiabált, mások csak imákat suttogtak, áldást
kértek a látottakra, vagy védelmet ellene.
Alucard félúton járt Rhy felé, amikor Maxim király hangja túlharsogta a zajt.
– Erről senki nem beszélhet! – jelentette ki reszkető hangon, miközben
kihúzta magát. – A bajnokok bálja megkezdődött, és be is kell fejeződnie.
– De uram! – kezdte egy őr, ahogy Alucard Rhy ágyához ért.
– A herceg csupán gyengélkedett – vágott közbe a király. – Semmi több. –
Kemény tekintetét sorra rájuk szegezte. – Túl sok a szövetséges ma éjjel a
palotában, azaz túl sok a potenciális ellenség.
Alucard mit sem törődött a bállal, a bajnoksággal vagy a szobán kívüli
emberekkel. Ő csak meg akarta érinteni a herceg kezét. Érezni bőre melegét, és
meggyőzni saját reszkető ujjait és sajgó szívét, hogy nem csak valami
iszonyatos, gonosz trükkről van szó.
A helyiség kiürült körülötte: először a király távozott, majd a testőrök és a
papok, míg végül már csak a királyné és Alucard maradt, némán meredve a
békésen alvó herceg alakjára.
Alucard megfogta Rhy kezét; és amint megérezte a herceg csuklóján a gyors
és szabálytalan pulzust, nem töprengett tovább a látottak lehetetlenségén, és nem
tűnődött azon, miféle tiltott mágia lehet elég erős ahhoz, hogy életre keltse a
halottat.
Csakis az számított, hogy Rhy életben van.
 X
Kell betámolygott az utcáról saját palotabeli szobájába; megragadta a hirtelen
fényesség, a melegség, a dolgok képtelen normalitása. Mintha nem épp az imént
tört volna darabokra a szeme láttára egy élet, és vele egy egész világ. Vékony
fátyolszövet libegett a mennyezetről, és egy masszív, elfüggönyözött, arannyal
futtatott sötétfa anyagú ágy állt díszemelvényen az egyik falnál; odafentről
leszűrődtek hozzá a tetőn megrendezett bajnokok báljának hangjai.
Hogyan tarthat még mindig az ünneplés?
Talán nem tudják, mi történt?
Hát persze, hogy a király nem fújja le a bajnokok bálját, és minden megy
tovább a tervek szerint, gondolta Kell keserűen. Eltitkolja a saját fia állapotát a
fürkésző veski és farói tekintetek elől.
– Hogy érted, hogy Holland itt van? – követelőzött Lina. – Itt, mármint
Londonban, vagy itt, ezen a helyen? – Szorosan a sarkában maradt, de Kell
máris elért szobája ajtajához, és átlépett rajta. Rhy hálóterme a hall túlsó
végében állt, aranyozott rózsafa ajtaja szorosan bezárva.
A szobáik közötti teret megtöltötték a férfiak és nők, az őrök, a vestra tagjai és
a papok. A csapzott és csomós hajú, vérfoltos bőrű antari láttán hirtelen mind
Kell felé kapták a fejüket. Látta a tekintetükben a döbbenetet, az iszonyatot, a
meglepetést és a félelmet.
Megmozdultak – némelyek közeledtek, mások távolodtak, de kivétel nélkül az
útjában voltak –, és Kell megidézett egy széllökést, amely erővel odébb
kényszerítette őket az útból, miközben végigsietett a tömegen, a herceg ajtaja
elé.
Nem akart bemenni, de muszáj volt bemennie.
Az üvöltés a fejében minden egyes lépéssel rosszabbodott, ahogy felrántotta
az ajtószárnyakat, és lélekszakadva berontott a szobába.
Elsőként a királyné gyásztól halovány arcát látta meg.
Azután a fivére testét, kiterítve az ágyon.
Harmadszor, utoljára pedig Rhy mellkasának lassú, egyenletes emelkedését és
süllyedését.
Ennek az apró, áldott mozgásnak a láttán Kell saját mellkasa is meglódult.
A fejében tomboló vihar, amelyet oly kétségbeesetten igyekezett kordában
tartani, most hirtelen elcsitult, ahogy a félelem, gyász, megkönnyebbülés és
remény heves rohama átadta helyét a megrendítő nyugalomnak.
Teste kétrét görnyedt a megkönnyebbüléstől; Rhy nem halt meg. Kell
egyszerűen csak nem érezte Rhy szívverésének erőtlen visszatértét a saját
tomboló és szabálytalan pulzusán át. Még most is túl gyenge volt ahhoz, hogy
érzékelje. De Rhy élt. Életben volt. Életben maradt.
Kell térdre esett, de mielőtt földet ért volna, máris ott termett a királyné. Nem
akadályozta meg a földre esését, de finoman együtt roskadt le vele a padlóra.
Ujjai belekapaszkodtak Kell ruhájába, összeszorultak kabátja redői között, és
Kell magában felkészült a támadásra, a vádló szavak özönére. Hiszen
cserbenhagyta a királyné fiát. Csaknem elveszítette Rhyt – ismét.
Ám ehelyett Emira Maresh a csupasz, vérfoltos mellkasára hajtotta a fejét, és
felzokogott.
Kell egy hosszú pillanatig dermedten térdelt mellette, majd felemelte fáradt
kezét, és óvatosan átkarolta a királynét.
– Imádkoztam – suttogta az asszony újra meg újra, miközben Kell talpra
segítette.
Azután a király is megjelent az ajtóban, kifulladva, mintha végigrohant volna
az egész palotán, Tierennel az oldalán. Maxim beviharzott, és Kell lélekben
ismét felkészült a legrosszabbra, ám a király sem mondott semmit, csak némán
karjaiba zárta Kellt és Emirát.
Nem volt szelíd ez az ölelés. A király úgy kapaszkodott Kellbe, mintha ő
volna a sziklaszilárd épület, az egyetlen biztos pont egy vad viharban. Olyan
erővel szorította, hogy az már fájt, de Kell nem húzódott el.
Amikor Maxim végül mégis elengedte, és magával vonta Emirát, Kell az
öccse ágyához lépett. Kezével finoman megérintette a herceg mellkasát, csak
hogy érezze a szívverését. A szív egyenletesen lüktetett, és ahogy végre a saját
pulzusa is kezdett lelassulni, újra érezte Rhyét is a bordái alatt: még mindig
távoli volt ugyan, ám minden egyes dobbanással egyre erősödött.
Kell fivére nem úgy festett, mint aki épp a halálán van.
Rhy arcszíne friss volt és üde, homlokába hulló dús, göndör tincsei csillogó
feketék: furcsán elütöttek az összevissza heverő párnáktól, gyűrött lepedőktől,
amelyek minden szónál jobban árulkodtak korábbi szenvedéséről és
tusakodásáról. Kell lehajtotta a fejét, és Rhy homlokához nyomta az ajkait; fel
akarta ébreszteni, hogy ugrassa kicsit a bajba jutott hölgyikékkel vagy
bűvigékkel és varázscsókokkal. Ám a herceg meg sem moccant. Szeme sem
rebbent. Pulzusa nem gyorsult fel.
Kell finoman megszorította az öccse vállát, és szíve szerint meg is rázta volna,
ha Tieren nem érinti meg Kell csuklóját, hogy félrevonja a kezét.
– Légy türelmes! – kérte szelíden az Aven Essen.
Kell nyelt egyet, és visszafordította figyelmét a szobára, ahogy hirtelen
tudatára ébredt, mennyire elcsendesedett minden a király és királyné jelenléte, a
papok és testőrök egyre növekvő számú közönsége ellenére. Köztük volt Tieren
és Hastra is, utóbbi most már civilben. Lina hátul maradt a küszöbön, a
kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől sápadtan az ajtófélfának támaszkodva.
A sarokban pedig Alucard Emery állt, akinek kivörösödött szemében kékké vált
a viharsötét írisz.
Kell nem bírta megkérdezni, mi történt, vajon minek lehettek tanúi. Az egész
helyiséget a kísértetet látottak néma döbbenete, a túlságosan nyugodt és
mozdulatlan arcú emberek sokkja uralta. Akkorára nőtt a csend, hogy Kell
hallotta a fejük felett továbbra is zajló bajnokok bálja átkozott zenéjének tompa
foszlányait.
Úgy elnémult mindenki, hogy – végre – meghallotta Rhy lágy és egyenletes
légzését.
Kell annyira nagyon vágyott rá, hogy benne maradhassanak ebben a
pillanatban; bárcsak lefekhetne a herceg mellé, hogy alhasson és kihagyhassa a
magyarázkodást, a kudarc és árulás elkerülhetetlennek látszó vádjait! De látta a
tekintetekben a kérdéseket, amint felváltva néztek hol őrá, hol Linára, ahogy
lassan feltűnt nekik a hirtelen visszatérése, és csuromvéres állapota.
Kell nagyot nyelt, és beszélni kezdett.
 XI
A világok közötti korlát úgy engedett neki, akár a selyem egy élesre fent penge
alatt.
Osaron nem tapasztalt ellenállást, nem várta semmi más, csak egy árny és egy
lépés, pillanatnyi semmi, az a szűk hézag az egyik világ vége és a másik kezdete
között, mielőtt Holland csizmája – az ő csizmája – újra szilárd talajt ért volna.
Az ő Londonja és a Hollandé közötti út nehéz volt, a varázsigék ősrégiek, de
erősek, a bezárt kapuk rozsdásak. Ám akár a koros fém esetében, titkos
repedések, gyenge pontok rejlettek bennük, és a trónján ülő Osaron a kutatások
hosszú évei alatt sorra megtalálta azokat.
Az a kapu ellenállt, ez azonban engedett neki.
És valami csodálatosra nyílt.
A kastély eltűnt, a hideg nem metszett úgy, és bárhová tekintett, mindenütt
eleven mágia lüktetett. Sávokban futott a szeme előtt, és gőzként gomolygott fel
a világból.
Mennyi hatalom!
Mennyi lehetőség!
Osaron az utca közepén állt és mosolygott.
Ezt a világot érdemes átformálni.
A világot, amely a mágiát imádja.
És amely mostantól őelőtte fog hódolni.
Muzsika hangjait sodorta felé a szél, gyengén, akár távoli harangszót, és
körülötte mindenütt fény és élet pezsgett. Még a legsötétebb itteni árnyékok is
csak halványak voltak az ő és Holland világához képest. A levegő nehéz volt a
virágok és a forralt bor tömény illatától, a zsongó energiától, az erők mámorító
lüktetésétől.
Az érme Osaron ujjai között pihent; eldobta, és a városközpontban kibomló
színek és fények felé vette az irányt. Minden lépéssel egyre erősebbnek érezte
magát, ahogy a mágia elárasztotta a tüdejét, a vérét. A távolban vörösen izzott
egy folyó, pulzálása oly erős és eleven volt, miközben Holland hangja egyre
gyengébb szívveréssé vált a fejében.
– As Anasae – suttogta újra meg újra, próbálva úgy eloszlatni Osaront, mintha
csak valami közönséges átok lenne.
Ej, Holland, dorgálta, én nem vagyok holmi érvényteleníthető varázsige.
Jóstábla függött a közelben, és ahogy az ujjai végigsimították, beleakadtak a
rajta futó mágiafonalakba, mire a varázslat megreszketett és átalakult, a szavak
átváltoztak a sötétség antari jelévé. Olyan szimbólummá, amely az árnyékot
jelöli. Őt magát.
Ahogy Osaron egyik lámpás mellett haladt el a másik után, a tüzek
fellobogtak, széttörték az üvegbúrákat, és kiömlöttek az éjbe, miközben az utca a
csizmatalpa alatt simává és üszkös feketévé vált… jégrétegként terjedt tova a
sötétség. A varázslatok mind szálakra bomlottak és aktiválódtak körülötte, az
elemek átváltoztak egymásba, ahogy a spektrum váratlanul megbillent: tűzből
levegő lett, levegőből víz, vízből föld, földből kő, kőből pedig mágia, mágia,
mágia…
Kiáltás harsant mögötte, és patacsattogás, ahogy egy lovas hintó közeledett. A
gyeplőt markoló hajtó köpködve odavetett neki valamit egy olyan nyelven,
amelyet még sosem hallott, de a szavai épp úgy szövődtek egybe, akár a
varázsigék szálai; a hangok tisztázódtak, majd újrarendeződtek Osaron fejében,
és olyan formát öltöttek, amelyet már jól ismert.
„Tűnj az utamból, ostoba!”
Osaron résnyire húzta a szemét, és a lovak kantárja felé nyúlt.
– Nem vagyok ostoba – felelte. – Isten vagyok.
Szorítása erősebbé vált a bőrszíjakon.
– Az isteneket pedig imádni kell.
Árnyék futott végig a kantáron fénysebességgel. Összezárult a hajtó kezei
körül, és a férfi levegő után kapkodott, ahogy Osaron mágiája becsusszant a bőre
alá, egyenesen a vérereibe, és beburkolta az izmait, csontjait és szívét.
A kocsis nem küzdött a mágia ellen, vagy ha mégis, nagyon gyorsan
elveszítette a harcot. Félig leszökkent, félig leesett a bakról, és letérdelt az
árnykirály lába elé, amikor pedig felnézett, Osaron látta a saját igazi formájának
füstös visszhangját kanyarogni az ember szemében.
Osaron végigmérte őt; a saját irányítása alatt álló erőszálak fakók és gyengék
voltak.
Szóval ez egy erős világ, de nem minden lakosa erős, gondolta.
Sebaj. Majd hasznát veszi a gyengéknek is. Vagy kigyomlálja őket. Olyanok,
mint a gyújtós, szárazak, de vékonyak; gyorsan lángra lobbannak, ám ahhoz
kevesek, hogy elég sokáig égjenek.
– Állj fel! – parancsolta, és amikor a férfi talpra kecmergett, Osaron
előrenyújtotta a kezét, és lazán összezárta ujjait a kocsis torka körül. Kíváncsi
volt, mi történik, ha még többet áraszt át önmagából egy ilyen szerény képességű
burokba. Érdekelte, vajon mennyit képes magában tartani.
Ujjai megfeszültek, mire az alattuk futó erek kidülledtek, feketévé váltak, és
megrepedeztek az ember bőrén. Több száz apró szakadás vonala ragyogott fel,
ahogy az alak égni kezdett a mágiától; szája néma, euforikus sikolyra nyílt. Bőre
lefoszlott, teste parázsvörösen villódzott egy darabig, majd megfeketedett, és
végül szétmorzsolódott.
Osaron visszaejtette a kezét; hamu és pernye szálldosott az éji levegőben.
Olyannyira belefeledkezett a pillanatba, hogy csaknem elkerülte a figyelmét,
amikor Holland újra megpróbált a felszínre bukkanni, hogy keresztülküzdje
magát ébersége pillanatnyi kihagyásán.
Osaron lehunyta a szemét, és befelé összpontosított.
Kezdesz kellemetlenné válni.
Ujjai köré csavarta Holland elméjének szálait, és meghúzta őket, amíg mélyen
a fejében az antari mélyen, hörögve fel nem üvöltött. Amíg az ellenállása végül
ugyanúgy szét nem mállott, akár a kocsis az úton, és mint minden halandó lény,
amely megpróbál egy isten útjába állni.
Az ezt követő csendben Osaron ismét visszafordította figyelmét új királysága
szépsége felé. Az emberekkel teli utcák, a csillagokkal telehintett égbolt, a
fényektől eleven palota felé – csodálkozva gyönyörködött ez utóbbiban, mivel ez
az épület nem olyan zömök kőkastély volt, mint Holland világában, hanem
kecses, boltíves üveg- és aranystruktúra, amely úgy emelkedett a magasba,
mintha átdöfné az eget. Igazán királyhoz méltó volt ez a hely.
A világ többi része mintha egybemosódott volna annak a palotának a
kápráztató pontja körül, miközben az utcákon átvágva feléje indult. Rövidesen
feltűnt előtte a vörösen pulzáló folyó, és elakadt tőle a lélegzete.
Gyönyörű. És elfecsérelt.
Annyival több lehetnénk ennél.
A folyópart mentén karmazsinvörös és aranyárnyalatokban égett egy vásártér,
előtte pedig a palota lépcsőit telehintették fagycsipkézte virágok csokraival.
Ahogy lába az első lépcsőfokra lépett, egy sor virág elveszítette jeges
csillogását, és újra elevenen pompázó színek nyíltak rajtuk.
Túl sokáig fogta vissza magát.
Túl sokáig.
A színek minden egyes lépésével tovább terjedtek; a virágok vadul növekedni
kezdtek, rügyek pattantak ki, friss hajtásokon tüskék ragyogtak fel, és az egész
túláradt, leomlott a lépcsőn zöld és arany, fehér és vörös, eleven szőnyegként.
Szépen gyarapodott és tenyészett – és vele ő maga növekedett – ebben a
furcsa, gazdag világban, amely oly éretten, oly készen várta, hogy elfoglalja.
Ó, mily csodás dolgokat művel majd itt!
A nyomában a virágok újra meg újra megváltoztak: a szirmok jéggé, majd
kővé váltak. Színek zendülése, formák káosza következett, amíg végül –
euforikus, sorozatos átváltozásaik által legyőzetve – megfeketedtek, és üvegesen
simává dermedtek.
 Osaron elérte a lépcsősor tetejét, és szemtől szemben találta magát egy
csoportnyi összezsúfolódott emberrel, akik őrá vártak az ajtók előtt. Beszéltek
hozzá, és ő egy pillanatig egyszerűen csak állt és hagyta, hogy a szavak
egymásba gabalyodva kiáradjanak a levegőbe, kifinomultság nélküli hangokként
zűrzavart teremtve az ő tökéletes éjszakájában. Azután felsóhajtott, és formát,
azzal pedig értelmet adott nekik.
– Azt mondtam, megállj! – figyelmeztette az egyik őr.
– Ne gyere közelebb! – utasította egy másik, és elővonta a kardját, melynek
pengéje varázslattól csillogott. Hogy meggyengítse a mágiát. Osaron csaknem
elmosolyodott, bár a gesztus még mindig természetellenesen merevnek érződött
Holland arcán.
Saját nyelvén az álljra egy szó létezett csupán – anasae –, és még az is csak
annyit jelentett, hogy szétbontani, kibogozni, érvényteleníteni, meg nem történtté
tenni. Egyetlen szó a mágia befejezésére, viszont oly sok más kifejezés, melynek
hatására növekedni, terjeszkedni, változni kezd.
Osaron közömbös és szinte mellékes mozdulattal felemelte fél kezét, mire erő
áradt le spirálalakban az ujjai körül a vékony fémhéjakba bújt emberek felé,
ahol…
A fejük fölött hirtelen robbanás rázta meg az eget.
Osaron a nyakát nyújtogatva látta a palota csúcsa fölött megjelenni a szétnyíló
színes fénygömböt. Azután egy másikat, egy harmadikat, és sorra a többit, a
vörös és arany kitöréseket. Üdvrivalgást sodort feléje a szél, és érezte a feje
fölött a testek rezonáns lüktetését.
Élet.
Erő.
– Állj! – mondták az emberkék a maguk esetlen és otromba nyelvén.
De Osaron csak most kezdett beindulni. A levegő felkavarodott a lába körül, ő
pedig felemelkedett a lépcsőről, és eltűnt az éjszakában.
 KETTŐ

ÁRNYÉKBA BORULT VÁROS
I
Kisimyr Vasrin kissé becsípett.
Nem kellemetlenül, épp csak annyira, hogy eltompítsa a bajnokok báljának
hangjait, kisimítsa az arcokat a tetőn, és valami élvezhetőbbé homályosítsa az
értelmetlen és ostoba fecsegést. Még mindig állta volna a sarat egy párviadalban
– legalábbis így ítélte, nem az alapján, hogy mennyi pohárral végzett már, hanem
hogy milyen gyorsan tudta fegyverré változtatni a poharai tartalmát.
Megbillentette a serleget, egyenesen kiöntötte belőle a bort, és nézte, amint az
késpengévé fagy, majd a másik kezében landol.
Tessék, gondolta, és visszadőlt a párnákra. Még mindig jó vagyok.
– Te duzzogsz – állapította meg Losen valahonnan a dívány mögül.
– Nonszensz – felelte vontatottan. – Ünnepelek. – Hátrabillentette a fejét,
hogy a védencére nézzen, és szárazon hozzátette: – Hát nem látod?
A lángoló tekintetű fiatalember felnevetett.
– Csak tessék, Mas Arna.
Arna. A szentekre, mikor lett ő olyan öreg, hogy úrnőnek szólítsák? Hiszen
még a harmincat sem töltötte be. Losen elhúzott, hogy táncoljon egy ifjú nemes
hölggyel, Kisimyr pedig kiürítette a poharát, és hátradőlt, hogy nézze őket;
aranyrojtok csilingeltek hajfonataiban.
A tetőterasz elég pofás helyszín volt egy partihoz – az oszlopok csúcsos
koronákként emelkedtek az éjszakai égboltra, hőgömbök melegítették a késő téli
levegőt, és a márványpadlók oly fehéren ragyogtak, akár a holdfénytől
megvilágított felhők –, de Kisimyr mindig is az arénát részesítette előnyben. Egy
küzdelem során legalább tudta, hogyan cselekedjen, ismerte a gyakorlat célját és
értelmét. Itt, a társaságban mosolyognia meg hajbókolnia kellett, és ami még
rosszabb, elvegyülnie. Kisimyr viszont gyűlölt beolvadni a tömegbe. Ő nem volt
vestra vagy ostra, csak ódivatú, hús-vér londoni fajta, aki kezdettől fogva jól
szolgálta a mágiát, és az is őt. A jó szolgálat pedig idővel valami többé fejlődött.
Körülötte a többi mágus önfeledten ivott és táncolt, maszkjaikat brossként
viselték a vállukon, vagy csuklyákként vetették hátra a hajukról. Az arctalanok
dísztárgynak minősültek, míg a vonásokkal rendelkezők elbátortalanító arcokat
vágtak a tarkókon és a köpenyeken. Saját macskaszerű maszkja mellette pihent a
kanapén, behorpadva és megperzselve, hála a ringben végigjátszott oly sok
körnek.
Kisimyr nem volt partizós hangulatban. Tudta, hogyan színleljen
méltóságteljes eleganciát, de belül még mindig fortyogott a végső, döntő
küzdelemtől. Szoros meccs volt – legalább ennyit elmondhatott.
De hogy annyi mindenki közül épp az ellenszenves szépfiú nemes, Alucard
Emery ellen kellett veszítenie…
Tényleg, hol az az anyaszomorító? Nyomát sem látta. Ami azt illeti, a
királynak és a királynénak sem. Vagy akár a hercegnek. Sem a fivérének. Fura.
A veski herceg és hercegnő itt volt: úgy cirkáltak a vendégseregben, mintha
prédát keresnének, míg a farói régenst saját külön kis udvartartása vette körül
egy oszlopnál. Ám az arnes-i királyi famíliát sehol nem látta.
A nő bőre figyelmeztetően bizsergett, ugyanúgy, mint azelőtt, hogy egy
kihívója akcióba lépne a ringben. Érezte, hogy semmi sincs rendben.
Vagy tévednék?
Nem tudta megmondani.
Elhúzott mellette egy vörösbe és aranyba öltözött felszolgáló, és ő lekapott
egy új italt a tálcájáról, valami fűszeres bort, amely már azelőtt csiklandozta az
orrát és megmelegítette az ujjait, hogy a nyelvéhez ért volna.
Még tíz perc, azután leléphetek.
Végtére is, győztes volt, még ha idén nem is ő nyerte a bajnokságot.
– Kisimyr úrnő?
Felnézett az ifjú vestrára, aki gyönyörű volt és napbarnított, a selyemövéhez
passzoló, aranyszínűre festett szemhéjjal. Körbepillantott, Losent keresve a
tekintetével, és kétségtelenül meg is találta a védencét, aki éberen figyelt, és
olyan önelégültnek tűnt, mint egy egeret a társának felkínáló fiatal macska.
– Viken Rosec vagyok – kezdte a fiatal nemes.
– Nekem pedig nincs kedvem táncolni – vágott közbe Kisimyr.
– Akkor talán – folytatta a nemes félénken – itt is maradhatnánk.
Nem várt engedélyre – Kisimyr érezte, ahogy a szófa besüpped mellette –, de
a nő figyelme máris másra terelődött: a tető szélén álló különös figurára. Az
egyik pillanatban az a szakasz még teljesen üres és sötét volt, a másikban pedig,
amint az utolsó tűzijáték kivilágította az eget, már ott állt. Innen nézve az illető
nem volt más, csupán a sötét éjszaka előtt kirajzolódó sziluett, ám az, ahogyan
körülnézett – mintha most először venné szemügyre a tetőteraszt –, ugrásra
késszé tette őt. A jövevény nem nemes volt, sem a viadalon részt vevő mágus, és
nem tartozott egyik uralkodó kíséretéhez sem, amelyeket az Essen Tasch során
látott.
Egyszeriben feltámadó kíváncsisággal felkelt a díványról, ott hagyva maszkját
Viken mellett a párnán. Az idegen közelebb lépett két oszlop között. Kiderült,
hogy bőre egy veskiéhez hasonlóan világos, ám haja feketébb. A vállára éjkék
félköpeny borult, a fején pedig, ahol egy mágusmaszknak kellett volna lennie,
ezüstkorona csillogott.
Királyi méltóság lenne?
De hiszen még sosem látta korábban. És nem is érezte még az erőnek ezt az
illatát. Fodrozódva áradt belőle minden egyes lépéssel a mágia, a fafüst, hamu és
frissen feltúrt föld sajátos elegye, ami furcsán elütött a körülöttük a tetőt betöltő
tömény virágillattól.
De nem Kisimyr volt az egyetlen, aki felfigyelt rá.
A bálon részt vevők arca sorra feléje fordult.
Az idegen enyhén meghajtotta a fejét, mintha a fényes fekete csizmái alatti
márványpadlót tanulmányozná. Elhaladt egy asztal mellett, amelyen valaki rajta
felejtett egy sisakot, és szórakozottan végighúzta egyik ujját a fém állvédőn. A
mozdulattól az egész hamuvá porladt – nem, nem is hamuvá, hanem homokká,
ezernyi csillogó üvegszemcsévé.
Egy hideg szellő elsöpörte mindet.
Kisimyr szívverése felgyorsult.
Gondolkodás nélkül megindult az alak felé, minden lépése összhangban volt
az idegenével, ahogy az átvágott a tetőn, míg végül egyszerre értek a tánctérként
használt széles, fényezett kör átellenes szélére.
A zene hirtelen elhallgatott, félig megformált, disszonáns akkordként elhalt,
majd teljes csend borult rájuk, ahogy az idegen alak határozott, öles léptekkel a
tánctér közepére vonult.
– Jó estét! – köszönt az idegen.
Beszéd közben felemelte a fejét, fekete haja félrelibbent, és feltárult két
teljesen fekete szeme, amelyek mélyén sötét árnyékok kígyóztak.
Azok, akik elég közel álltak, hogy elkapják a pillantását, egész testükben
megfeszültek és visszahőköltek. A távolabbi vendégek is bizonyára
megérezhették a nyugtalanság egyre terjedő hullámait, mert ők is kezdtek nagy
ívben kitérni az útjából.
A faróiak némán figyeltek, az ékkövek csillogva táncoltak elsötétedett
arcukban, ahogy próbálták megérteni, vajon ez valami show-műsor része-e. A
veskiek álltak, mint a cövek, szemlátomást ők is ugrásra készen várták, hogy az
idegen fegyvert rántson. Az arnes-iak sorain nyugtalanság lett úrrá. Két őr
némán lelépett, hogy hírt vigyen odalent a palotának.
Kisimyr megvetette a lábát.
 – Remélem, nem zavartam meg az estélyt – folytatta a jövevény, és hangja
megkettőződött: az egyik lágy volt, a másik zengő; az egyik úgy szóródott szét a
levegőben, akár az imént az a maréknyi homok, a másik kristálytisztán csengett
a nő fejében.
Fekete szemű tekintete végigfutott a tetőn.
– Hol a királyotok?
A kérdés végigvisszhangzott Kisimyr koponyáján, és amikor megpróbálta
visszaszorítani magában az idegen jelenlétét, annak figyelme tüstént feléje
lendült, és kődarabként csapódott neki.
– Erős – merengett. – Itt minden olyan erős.
– Ki vagy te? – kérte számon Kisimyr; saját hangja vékonynak, gyengének
tűnt a másikéhoz képest.
A férfi egy pillanatig fontolgatta magában a választ, majd egyszerűen azt
mondta:
– Az új királyotok.
Erre döbbent moraj hullámzott végig a tömegen.
Kisimyr kinyújtotta az egyik karját, mire a legközelebbi boroskancsó kiürült,
tartalma a keze felé siklott, és jeges lándzsává keményedett.
– Ez valami fenyegetés akar lenni? – kérdezte, és próbált az idegen kezére
összpontosítani a hátborzongató szemei és a zengő hangja helyett. – Arnes
főmágusa vagyok. Az Essen Tasch bajnoka. A Maresh-ház kegyeltjeinek
szigillumát viselem. És nem engedem, hogy árts a királyomnak.
Az idegen derülő ábrázattal oldalt billentette a fejét.
– Erős vagy, mágus – tárta szét a karját, mintha a nő ölelésére várna. – De nem
elég erős ahhoz, hogy megállíts.
Kisimyr lazán, csaknem hanyagul perdített egyet a rögtönzött lándzsán, azután
előrerontott.
Két lépést tehetett, majd a márványpadló loccsant a talpa alatt; az egyik
pillanatban még kő volt, a másikban vízzé vált, majd, mielőtt még a nő elérhette
volna ellenfelét, újra kővé dermedt. Kisimyrnek elakadt a lélegzete, teste
borzongva fékezett le, ahogy a márvány a bokája köré szilárdult.
Losen feléje indult, de ő megálljt parancsolóan feltartotta a kezét anélkül,
hogy egy pillanatra is elfordította volna az idegenről a tekintetét.
Ez nem lehetséges.
A férfi még csak meg sem mozdult. Nem érintette meg a márványt, és nem
mondott ki semmilyen varázsigét, hogy megváltoztassa annak alakját vagy
állagát. Egyszerűen csak átalakította az akaratával az egyik formából egy
másikba, mintha semmiség lenne az egész.
– Tényleg semmiség – szólalt meg; szavai betöltötték a levegőt és
beszivárogtak a nő fejébe. – Az én akaratom mágia. És a mágia az én akaratom.
A kőbéklyó kúszni kezdett fölfelé a nő lábszárán, miközben a férfi hosszú,
lassú léptekkel odament hozzá.
Az idegen mögött Jinnar és Brost támadásba lendült. A tánckör szegélyéig
jutottak, amikor egyetlen csuklórándítással visszalökte őket; testük hátrarepült és
keményen nekicsapódott egy-egy oszlopnak. Utána egyikük sem mozdult többet.
Kisimyr morogva megidézte erejének másik fazettáját. A márvány morajlani
kezdett a lábánál. Megrepedt és széthasadt, de az idegen még mindig közeledett
feléje. Mire sikerült tántorogva kiszabadítania magát, már odaért elébe, elég
közel ahhoz, hogy megcsókolja. Még csak nem is érezte az ujjait, amíg a
csuklója köré nem záródtak. Lepillantott, döbbenten az érintéstől, amely
egyszerre volt pihekönnyű és szilárd, akár a kő.
– Erős vagy – tűnődött ismét a jövevény. – De vajon elég erős, hogy hordozz
engem?
Valami átadódott közöttük, bőr és bőr között, majd mélyebben; szétáradt a
karjában, behatolt a vérébe; egyszerre volt különös és csodálatos, akár a fény, a
méz, édesen és melegen áramlott és keringett benne, és…
Nem!
Ellenállt, megpróbálta erővel eltaszítani magától a mágiát, ám a férfi ujjai csak
még erősebben szorították, és a kellemes meleg egyszeriben égető hőséggé, a
fény pusztító tűzzé vált. A csontjai felforrósodtak, bőre megrepedezett, minden
porcikája lángba borult, és Kisimyr sikoltani kezdett.
 II
Kell mindenről beszámolt.
Legalábbis mindenről, amiről tudniuk kellett. Arról nem beszélt, hogy önként,
saját akaratából ment Ojkával, mivel magában még mindig dühöngött a
bebörtönzése és a királlyal való harca miatt. Azt sem árulta el, hogy inkább
lemondott a herceg és a saját életéről, mintsem hogy elfogadja a teremtmény
feltételeit. És persze arról is hallgatott, hogy egy ponton bizony feladta. Mesélt
viszont a királynak és királynénak Lináról, és arról, hogyan mentette meg a lány
az életét – és Rhyét is –, és hogyan hozta őt haza. Tájékoztatta őket arról, hogy
Holland életben maradt, valamint Osaron hatalmáról, az átkozott fém nyakörvről
és a démon kezében látott Vörös London érméről.
– Hol van most ez a szörnyeteg? – követelte a király.
Kell lehorgasztotta a fejét.
– Nem tudom. – Többet kellett volna mondania, egyértelműbben
figyelmeztetnie őket Osaron erejére, de mindössze ennyi telt tőle: – Ígérem,
felség, megtalálom őt. – Haragja nem tombolt… ahhoz túlságosan kimerült
volt…, de hidegen izzott az ereiben. – És megölöm.
– Nem, te most itt maradsz! – utasította a király, a herceg ágya felé intve. –
Legalábbis addig, amíg Rhy fel nem ébred.
Kell már épp tiltakozott volna, de Tieren ismét a vállára tette a kezét, mire
fejet hajtott a főpap hatására. Lerogyott egy székbe a fivére ágya mellett, a király
pedig távozott, hogy hívja az őrséget.
Az ablakokon túl megkezdődött a tűzijáték, és vörös meg aranyfénybe
borította az égboltot.
Hastra, aki eddig le sem vette a szemét az alvó hercegről, most a közeli fal
mellett állt, és halkan suttogott. Barna fürtjei aranyos csillogást kaptak a
lámpafényben, és újra meg újra megforgatott valamit az ujjai között. Egy érmét.
Kell először azt hitte, a szavai valamiféle nyugtató varázsige részei lehetnek,
mert emlékezett, hogy Hastrát egykor a Szentélybe szánták papnak, de rövidesen
felismerte, hogy a szavak egyszerű arnes-iak. Valamiféle ima lehetett, de inkább
könyörgés, mert mindenekfelett megbocsátást kért.
– Mi a baj? – kérdezte Kell.
Hastra elvörösödött.
– Az én hibám, hogy az a nő rátalált önre – suttogta egykori testőre. –
Miattam vitte magával.
A nő. Hastra nyilván Ojkára célzott.
 Kell megdörzsölte a szemét.
– Tévedsz – jelentette ki, de az ifjú csak makacsul rázta a fejét, és Kell nem
bírta elviselni a szeméből sütő bűntudatot, amely tiszta tükre volt a sajátjának.
Tierenre pillantott, aki most Lina mellett állt, kezébe fogta a lány állát, és
finoman oldalra billentette a fejét, hogy megszemlélje a szemében keletkezett
kárt, miközben a meglepetésnek szikrája sem látszott a sajátjában.
Alucard Emery még mindig a királyi ágy mögötti sarokban lapult, félig az
árnyak között, és tekintetét nem Kellen vagy a szoba többi részén, hanem Rhy
ritmikusan süllyedő-emelkedő mellkasán nyugtatta. Kell tudott a kapitány
adottságáról – a képességről, amely lehetővé tette, hogy lássa a mágia szálait.
Alucard mozdulatlanul állt, csupán a szeme követett valami láthatatlan jelenést,
amely körbeszőtte a herceget.
– Adj neki időt! – mormolta a kapitány, megválaszolva Kell fel sem tett
kérdését. Kell vett egy nagy levegőt, és remélte, hogy sikerül udvariasan
válaszolnia, de Alucard figyelme hirtelen a balkon ajtajára irányult.
– Mi az? – kérdezte Kell, ahogy a férfi eltolta magát a faltól, és kikémlelt a
vörös árnyalatú éjszakába.
– Mintha láttam volna valamit.
Kell teste megfeszült.
– Micsodát?
Alucard nem felelt. Végighúzta a kezét az üvegen, hogy letörölje róla a párát.
Kisvártatva megrázta a fejét.
– Biztos csak képzeltem, hogy…
Félbeszakította egy éles sikoly.
Nem a szobában, egyáltalán nem is a palotában, hanem fölötte.
A tetőn. A bajnokok bálján.
Kell tüstént talpon termett, még azelőtt, hogy tudta volna, képes-e megállni a
lábán. A mindig gyorsabb Lina máris előkapta kését, bár még senki nem látta el
a sérüléseit.
– Osaron? – kérdezte, miközben Kell az ajtó felé iramodott.
Alucard szorosan a nyomában, de Kell megperdült, és egyetlen dühös
mozdulattal visszalökte őt.
– Nem! Te nem jössz.
– Nem várhatod, hogy itt maradjak…
– Azt várom, hogy vigyázz a hercegre!
– Azt hittem, az a te dolgod! – vicsorgott Alucard.
Ez telibe talált, de Kell továbbra is elállta a kapitány útját.
– Ha felmész az emeletre, meghalsz.
– Te viszont nem? – kérdezte kihívóan.
 Kell lelki szemei előtt fellángolt a kép a Holland szemének sötétségéről. Az
erő zsongásáról. A nyaka köré hóhérkötélként szoruló átok iszonyatáról. Kell
nagyot nyelt.
– Ha én nem megyek, akkor mindenki meghal.
A királynéra nézett, aki többször is kinyitotta, majd becsukta a száját, mintha
keresné a megfelelő parancsot vagy tiltakozást, ám végül csak annyit mondott:
– Menj!
Lina nem várt engedélyre.
Már félúton járt felfelé a lépcsőn, mire Kell utolérte, és ez is csak a lány sérült
lába miatt sikerülhetett.
– Hogy jutott fel oda? – motyogta Kell.
– Hogy jutott ki Fekete Londonból? – vágott vissza Lina. – Hogyan fosztott
meg a hatalmadtól? És hogyan…
– Jól van, na – morogta Kell. – Vettem.
Egyik lépcsősoron iramodtak fel a másik után, utat törve maguknak a strázsáló
őrök között.
– Csak hogy előre tisztázzuk, nem érdekel, hogy Holland még mindig odabent
van! – közölte Lina. – Ha lehetőségem adódik, nem fogom megkímélni.
Kell nagyot nyelt.
– Egyetértek.
Amikor elérték a tetőteraszra nyíló ajtót, Lina galléron ragadta Kellt, és maga
felé rántotta az arcát. Tekintetét az övébe fúrta – egyik szeme sima volt, a másik
töredezett, árnyak és fények váltakoztak benne. Az ajtón túl abbamaradt a sikoly.
– Elég erős vagy ahhoz, hogy győzz? – kérdezte.
Az vagyok? Ez itt nem holmi közönséges mágus a bajnokságról. Még csak
nem is a mágia szilánkja, mint Vitari. Osaron elpusztított egy egész világot. Egy
másikat pedig puszta szeszélyből megváltoztatott.
– Nem tudom – felelte őszintén.
Lina rávillantott egy halvány, pengeéles vigyort.
– Helyes – felelte, és betaszította az ajtót. – Csak az ostobák biztosak.

* * *

Kell nem tudta, mi várja majd a tetőn.

Vér. Holttestek. Az egykor a Fehér London kastélya előtt lévő kőerdő és
szoborrá dermedt hullái.
Ehelyett egy zavarodottság és iszonyat között ragadt tömeget látott, a jelenet
középpontjában pedig magát az árnykirályt. Kell érezte, hogy kifut a vér az
arcából, és hideg gyűlölet veszi át a helyét a tető közepén álló alak – a Holland
bőrét viselő szörnyeteg iránt. Az ellenség lassan körbefordult, és szemügyre
vette közönségét. Bár a világ leghatalmasabb mágusai vették körbe, mégis
nyoma sem látszott félelemnek abban a fekete szempárban. Csupán derű, a
pengeéles akarat szálaival átszőve. Úgy tűnt, mintha Osaron lenne az egész világ
középpontja. Kimozdíthatatlan. Legyőzhetetlen.
A jelenet változott, és Kell meglátta az Osaron lábai előtt a földön heverő
Kisimyr Vasrint. Vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Arnes egyik
leghatalmasabb mágusának megperzselődött, fekete holttestét; a hajába font
fémgyűrűk most apró fénytócsákká olvadtak.
– Még valaki? – kérdezte Osaron Holland hangjának azon a betegesen
eltorzított változatán, amely selymes volt, és helytelen, és valamiképpen
egyszerre szólt mindenhonnan.
A veski királyi méltóságok varázslóik mögött vacogtak: ezüst- és zöld ruhákba
öltözött, rémülten kushadó gyerekké váltak. Lord Sol-in-Ar a mágikus
képességek hiánya ellenére sem hátrált meg, bár egy oszlop mögé bújt farói
udvartartása láthatóan visszavonulásra buzdította. A többi mágus összegyűlt a
márványemelvény szegélyén, ahol megidézték uralt elemeiket – lángok
kavarogtak ujjaik körül, vagy jégszilánkok meredeztek késekként –, de egyelőre
senki nem támadt. Ők a bajnokság harcosai voltak, és ahhoz szoktak, hogy a
ringben parádézzanak, ahol a legnagyobb kockázatot a büszkeségükön esett
csorba jelentette.
Mit is mondott Holland Kellnek oly sok hónappal korábban?
Tudod, mi tesz téged gyengévé?
Az, hogy még sosem kellett igazán erősnek lenned.
Sosem kellett még az életedért küzdened.
Most Kell is látta ezt a hibát ezekben a férfiakban és nőkben, akik fedetlen
arca elsápadt a félelemtől.
Lina megérintette a karját, másik kezében a kését tartotta készenlétben.
Egyikük sem szólt, de nem is volt szükségük szavakra. A palotai bálokon és a
bajnokságok mérkőzésein talán nem illettek össze, de itt és most, a veszélytől és
haláltól körülvéve, tökéletesen megértették egymást.
Kell bólintott, Lina pedig szó nélkül, egy tolvaj olajozott mozdulataival
besurrant a tető széle körüli sötét árnyékok közé.
– Nos, senki? – nógatta őket az árnykirály.
Fél lábával rálépett Kisimyr földi maradványaira, mely hamuként omlott porrá
csizmája talpa alatt. – Minden erőtök ellenére milyen könnyen behódoltok.
Kell vett egy nagy levegőt, és kényszerítette magát, hogy előrelépjen, ki a
tánckör szélén uralkodó árnyékok menedékéből, be a fénybe. Amikor Osaron
meglátta, elmosolyodott.
 – Kell! – köszöntötte a szörnyeteg. – Meglep a rugalmasságod. Azért jöttél,
hogy letérdelj előttem? Hogy könyörögj?
– Harcolni jöttem.
Osaron oldalra billentette a fejét.
– A legutóbbi találkozásunkkor üvöltöttél, amikor otthagytalak.
Kell lába megremegett, nem a félelemtől, hanem a haragtól.
– A legutóbbi találkozásunkkor meg voltam bilincselve. – A levegő zengett
körülötte a felgyülemlő erőtől. – Most szabad vagyok.
Osaron mosolya szélesebbre húzódott.
– De én láttam a szívedet, és az most is meg van béklyózva.
Kell keze ökölbe szorult. A talpa alatt megremegett a márvány, és repedezni
kezdett. Osaron egy csuklórándítására rászakadt Kellre az éjszaka. Kipréselte
tüdejéből a levegőt, és térdre akarta kényszeríteni. Minden erejét össze kellett
szednie, hogy talpon maradjon a ránehezedő súly ellenére, és egy iszonyatos
másodperc után ráébredt, hogy nem a levegő préselődik neki – hanem Osaron
akarata az, mely a csontjainak feszül. Kell antari volt. Még soha, senkinek nem
sikerült eddig akarattal ellene fordítani a saját testét. Most viszont az ízületei
csikorogva egymáshoz dörzsölődtek, és combcsontjai elroppanással fenyegettek.
– Teszek róla, hogy letérdelj a királyod előtt.
– Nem.
Kell újra megpróbálta szólítani a márványpadlót, és a kő megremegett, ahogy
akarat feszült akaratnak. Szilárdan állt a lábán, de a másik antari csaknem unott
arckifejezése ráébresztette, hogy az árnykirály csak játszadozik vele.
– Holland – vicsorgott Kell, próbálva elfojtani magában a feltörő iszonyatot és
pánikot. – Ha ott vagy, küzdj! Kérlek… harcolj!
Osaron egy pillanatra savanyú képe vágott, azután valami zörömbölt Kell
mögött, a fán csattogó páncélok zaja, ahogy újabb őrök rontottak fel a tetőre,
Maximmal a csoport középpontjában.
A király hangja mennydörögve harsant az éjben.
– Hogy merészeled betenni a lábad a palotámba?
Osaron figyelme a király felé villant, és Kell levegő után kapkodott, ahogy
hirtelenjében felszabadult a lény akaratának csontrepesztő súlya alól. Tántorogva
tett előre egy lépést, közben máris elővonta kését, és vért fakasztott a tenyeréből.
Vörös cseppek hullottak a sápadt kőre.
– Hogy merészeled királynak nevezni magad?
– Több jogom van rá, mint neked.
Újra fricskázott a hosszú ujjaival, és a király koronája leröppent a fejéről –
legalábbis leröppent volna, ha Maxim nem kapja el a levegőben félelmetes
sebességgel. A király szeme úgy izzott, mintha olvadt fémmé vált volna,
miközben puszta kézzel összetörte a koronáját, és pengévé húzta szét – egyetlen
olajozott mozdulattal, amely rég letűnt napokról árulkodott, amikor Maxim
Maresh még Acélherceg volt Aranykirály helyett.
– Add meg magad, démon! – parancsolta –, vagy pusztulj!
A háta mögött a királyi testőrség tagjai felemelték kardjukat, amelyek élére
varázsigéket firkáltak. A király és őreinek látványa mintha felrázta volna a többi
mágust kába döbbenetéből. Többen visszavonulót fújtak, lekísérték uralkodóikat
a tetőről, vagy egyszerűen menekülőre fogták, de akadt néhány olyan is
közöttük, aki elég bátor volt, hogy előrenyomuljon. De Kell tudta, hogy nem
ellenfelek neki. Sem az őrök, sem a mágusok, de még maga a király sem.
Ám a király megjelenése mégis adott valamit Kellnek.
Váratlan előnyt.
Így, hogy Osaron figyelme még mindig Maximra irányult, Kell leguggolt.
Vére repedezett, vékony vonalakban terült szét a kőpadlón, és a vörös
hajszálerecskék elérték, majd körbefolyták a szörnyeteg csizmáját.
– As Anasae – parancsolta. Oszolj! A szavak egyszer már elégnek bizonyultak,
hogy kiűzzék Vitarit a világból. Most viszont hatástalanok maradtak. Osaron
szánakozó pillantást vetett rá, és árnyékok kavarogtak szurokfekete szemében.
Kell nem hátrált meg. Erővel szétnyitotta a kezét.
– As Steno – parancsolta, mire a márványpadló ezernyi szilánkká robbant,
amelyek a levegőbe emelkedtek, és nyilakként röppentek az árnykirály felé. Az
első célba talált, és belefúródott Osaron lábába, Kell pedig már-már
reménykedni kezdett, amikor ráébredt a hibájára.
Nem gyilkos szándékkal támadt.
Az első kőpenge volt az egyetlen, amelyik célba ért. A többi szilánk ellenfele
egyetlen pillantására megingott, lelassult, majd megállt. Kell minden erejével
tolta őket, de a saját testére kényszeríteni az akaratát egészen más volt, mint több
száz rögtönzött kőpengére, így Osaron gyorsan legyőzte, kerékküllőkként vagy
egy nap vakító sugaraiként kifelé fordítva a márványszilánkokat.
Osaron lustán felemelte a kezét, mire a szilánkok megrezdültek, akár
nyílvesszők a megfeszített íjhúron. Ám mielőtt még rászabadíthatta volna őket a
tetőn tartózkodó őrökre, a királyra és a mágusokra, valami átfutott rajta.
Egy rándulás. Borzongás.
A szemében kavargó árnyékok zölddé váltak.
Valahol a teste mélyén Holland ellenszegült.
A kődarabok a padlóra hullottak, miközben Osaron dermedten állt, és minden
figyelmét befelé fordította.
Maxim meglátta az esélyt, és jelt adott.
A királyi őrök lecsaptak, tucatnyi katona rontott a megzavart istenségre.
 És Kell egy pillanatra azt hitte, ennyi elég is lesz.
Egyetlen pillanatra…
Ám azután Osaron felnézett, megvillantotta fekete szemét és egy dacos
mosolyt. És hagyta, hadd jöjjenek.
– Várjatok! – kiáltotta Kell, de már elkésett.
Az utolsó pillanatban, mielőtt az őrök elérték volna az árnykirályt, a
szörnyeteg távozott porhüvelyéből. Sötétség áradt ki Holland ellopott testéből,
olyan sűrű és fekete, akár a gomolygó füst.
Az antari összeroskadt, és az árnyék, aki Osaron volt, kígyózva áthatolt a
tetőn. Új hordozótestre vadászott.
Kell megperdült, Linát kereste tekintetével, de nem látta őt a tömegen és
füstön, a kavarodáson keresztül.
Azután a sötétség hirtelen őrá támadt.
Nem!, gondolta Kell, aki egyszer már visszautasította a szörnyeteget. Nem bírt
volna el még egy nyakörvet. Annak iszonyatát, hogy egy szívverés megáll a
mellkasában.
A sötétség feléje rontott, és Kell önkéntelenül is hátrált egy lépést, lélekben
felkészítve magát a támadásra, amelyet hiába várt. Az árny súrolta véres ujjait,
azután visszahúzódott, nem is annyira visszariadva, mint inkább fontolóra véve
valamit.
A sötétség émelyítő hangon felnevetett, és kezdte összesűríteni magát: előbb
oszlopszerű alakzattá olvadt egybe, majd emberi formát öltött. Nem hús-vér
alakot, hanem rétegzett árnyéktestet, oly sűrűt, hogy úgy festett, mint valami
folyékony kő, amelynek néhány kontúrja éles, mások elmosódottak. A figura
feje tetején korona díszlett, tucatnyi csúcsa szarvként meredezett a magasba,
csúcsuk füstté halványodott.
Az árnykirály megmutatta igazi alakját.
Osaron fellélegzett, mire a kavargó, olvadt sötétség parázsként felizzott a
középpontjában, a teste körül pedig forrón hullámzani kezdett a levegő. Mégis
sziklaszilárdnak tűnt. Ahogy Osaron szemügyre vette a kezét, amelyen az ujjak
nem ujjbegyben, inkább hegyes csúcsban végződtek, szája kegyetlen mosolyra
húzódott.
– Régóta nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtartsam a saját formámat.
Keze Kell torka felé kapott, de a mozdulat félbeszakadt, ahogy egy acélpenge
énekelve süvített át a levegőn. Lina kése halántékon találta Osaront, de a penge
nem fúródott bele, hanem egyenesen áthatolt rajta.
Még nem volt valódi, hús-vér a teste. Még nem.
Osaron futó pillantást vetett Linára, aki máris előhúzott egy új pengét. A
tekintet mozdulatlanná dermesztette, a teste nekifeszült a démon béklyózó
akaratának, és Kell újra kihasználta a váratlan esélyt: nekinyomta véres tenyerét
a lény mellkasának. Ám az alak füstté vált Kell ujjai körül, visszahúzódott
mágiája elől, és Osaron hátrahőkölt, kőszerű arcvonásaiba bosszúság vájt árkot.
Az újra szabaddá váló Lina odaért hozzá, egy őr rövidkardjával az egyik
kezében, és dühös ívben meglendítve a fegyvert lecsapott vele, válltól derékig
végighasítva az árnykirály testét.
Osaron kettévált a penge körül, azután egyszerűen eloszlott.
Az egyik pillanatban még jelen volt, a másikban eltűnt.
Kell és Lina kifulladva, kábán meredt egymásra.
Az őrök durván talpra rángatták a lecsüngő fejű, eszméletlen Hollandot,
miközben a férfiak és nők mindenütt a tetőn úgy néztek megkövülve,
mozdulatlanul, mintha igézet alatt állnának – habár ez lehetett egyszerűen a
sokk, iszonyodás vagy zavarodottság jele is.
Kell és Maxim király tekintete találkozott.
– Annyi mindent kell még tanulnod.
A hang felé perdült, és észrevette az újra alakot öltő Osaront, immár nem a
tető széttöredezett közepén, hanem a szélen körbefutó korlát tetején
egyensúlyozva, mintha a fémgerinc szilárd talaj lenne. Köpenye vadul lobogott a
szélben. Egy emberi fantom volt, egy árnyékszörnyeteg.
– Egy istent nem megölsz – jelentette ki. – Hanem hódolsz előtte.
Fekete szemében sötét gyönyör táncolt.
– Ne aggódj. Majd én megtanítalak rá, hogyan. És idővel… – Osaron
színpadiasan széttárta a karját. – Hozzám méltóvá teszem ezt a világot.
Kell túl későn ébredt rá, mire készül.
Futni kezdett, miközben Osaron hátrabukott a korlátról, és lezuhant.
Kell rohant, ahogy bírt, és még épp időben ért oda, hogy lássa, amint az
árnykirály az Isle vizébe hull. Teste csobbanás nélkül csapódott be; ahogy áttörte
a felszínt és elsüllyedt, gomolyogni kezdett az áramlatban, akár a kiömlött tinta.
Lina Kellhez simulva nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi történik. Kiáltások
harsantak a tetőn, de ők ketten csak álltak, és néma iszonyattal figyelték, amint a
sötét gomolygás egyre nagyobbra és nagyobbra nő, megállíthatatlanul terjed,
míg a folyó vörös vize végül teljesen meg nem feketedett.
 III
Alucard fel-alá járkált a herceg szobájában, és várta a híreket.
Az egyetlen rémes sikoly, a hallban strázsáló őrök kiáltozásai és a fenti léptek
dobbanásai óta nem hallott semmit.
Rhy dús függönyei és baldachinjai, plüsskárpitjai, szőnyegei és párnái mind
iszonyatos hangszigetelést alkottak, kizárták az ajtón túli világot, és nyomasztó
némaságba burkolták a szobát.
Egyedül maradtak, a kapitány és az alvó herceg.
A király elment. A papok is. Sőt még a királyné is otthagyta őket. Sorra
távoztak, és mindegyikük olyan pillantást vetett Alucard-ra, amely azt üzente:
Ülj, maradj. Mintha ő távozni akart volna. Persze örömmel lemondott volna
erről az őrjítő csendről és a kínzó kérdésekről, de Rhyról semmiképp.
A királyné távozott utolsóként. Hosszú másodpercekig állt az ágy és az ajtó
között, tétovázva.
– Felség, legyen nyugodt, majd én vigyázok rá – biztosította a kapitány.
A nő arckifejezése ekkor megváltozott, királynéi maszkja félrecsúszott, és
feltárult alatta a rémült anya ábrázata.
– Bárcsak meg tudnád védeni!
– Ön képes rá? – kérdezte a férfi, mire a királyné tágra nyílt, barna szeme
Rhyra nézett, egy hosszú pillanatig rajta pihentette a tekintetét, majd végül
megfordult és kisietett.
Valami az erkélyhez vonta a kapitány figyelmét. Nem mozgás, inkább csak a
fények furcsa változása. Amikor megközelítette az üvegajtót, látta, hogy egy
sötét árnyék uszályként zúdul alá a palota oldalán, vagy üvegesen csillogó,
fekete függönyként, amely pislákolt, megszilárdult, füstként gomolygott, és újra
visszakeményedett, miközben a lenti folyóparttól egészen a tetőig ért.
Valamiféle mágiának kellett lennie, de nem volt sem színe, sem fénye. Ha
követte is az erő girbegurba szövedékét, ő mindenesetre nem látta benne a
szálakat.
Kell beszélt nekik Osaronról, a másik Londonból érkezett mérgező mágiáról.
De hogyan képes ezt egy mágus megtenni? Hogyan képes rá bárki?
– Ez egy démon – magyarázta Kell. – Egy darab eleven, lélegző mágia.
– Egy mágiadarab, amely embernek hiszi magát? – kérdezte akkor a király.
– Nem – felelte ő. – Olyan mágiadarab, aki istenként tekint magára.
Most, ahogy kibámult az árnyékoszlopra, Alucard megértette, hogy ez a dolog
egyáltalán nem engedelmeskedik az erő szálainak. Egyszerűen a semmiből fűzi
őket egybe.
 Nem tudta elfordítani róla a tekintetét.
A padló mintha megbillent volna, és Alucard úgy érezte, mintha előrebukna az
üvegajtók és az azokon túli fekete függöny felé. Ha közelebb juthatna, talán
láthatná a szálakat…
A kapitány az ajtókilincs felé emelte a kezét, és már épp készült lenyomni azt,
amikor a herceg megmoccant álmában. Lágy nyögés mögötte, a lélegzet finom
elakadása, és Alucard-nak csak ennyi kellett, hogy hátat fordítson, és teljesen
megfeledkezzen az üvegen túli sötétségről. Odasietett az ágyhoz.
– Rhy – suttogta. – Hallasz engem?
A herceg két szemöldöke között megjelent egy barázda. Az állkapcsa mentén
az erőfeszítés árnyéka. Apró jelek, de Alucard beléjük kapaszkodott, és
félresöpörte a sötét tincseket Rhy homlokából, miközben próbálta elhessegetni
lelki szemei elől a királyi lepedőn fekvő herceg összeaszó holttestének képét.
– Kérlek, ébredj fel!
Érintése levándorolt a herceg ruhaujján, és megpihent a kézfején.
Alucard mindig is szerette Rhy kezét, a sima tenyerét és hosszú ujjait,
amelyek érintésre, párbeszédre, muzsikára születtek.
Nem tudta, Rhy vajon zenél-e még, de egykor rendszeresen gyakorolt, és
amikor kézbe vett egy hangszert, ugyanúgy játszott rajta, ahogyan a nyelveket
beszélte. Folyékonyan.
Egy emlékkép szelleme jelent meg lelki szemei előtt. Körmök táncoltak a
bőrön.
– Játssz nekem valamit! – kérte akkor Alucard, és Rhy felvillantotta
káprázatos mosolyát; a gyertyafény aranyszínűre festette parázsló borostyán
szemét, miközben ujjai elkalandoztak, és fürge akkordok surrantak vállon,
bordákon, derékon.
– Inkább rajtad játszanék.
Alucard a herceg ujjaiba fonta a sajátjait, és fellélegzett, amikor megérezte a
melegüket; megkönnyebbülése tovább nőtt, amikor Rhy keze alig észrevehetően,
de összeszorult az övén. Alucard óvatosan bemászott mellé az ágyba. Vigyázva
végignyúlt az alvó herceg mellett.
Az üvegen túl a sötétség kezdett szilánkokra hasadni és szétterjedni, de
Alucard tekintete Rhy emelkedő és süllyedő mellkasára szegeződött, amelyben
újra ezernyi ezüstös fonál szövődött egybe lassan, finoman.
 IV
Osaron végre szabad lehetett.
Volt egy pillanat a tetőn – egyetlen röpke, lélegzetvételnyi idő –, amikor úgy
érezte, mintha önmaga darabkái szétszóródnának a szélben az őket visszatartó
hús és csont nélkül. De végül nem szóródott szét. Nem oszlott el. Nem szűnt
meg létezni.
Abban a másik világban, a hosszú hónapok alatt megerősödött.
Az itt töltött percek alatt pedig még jobban erőre kapott.
És szabaddá vált.
Az érzés oly különös, oly régóta elfeledett volt a számára.
Milyen régóta ült azon a trónszéken, egy alvó város közepén, és nézte, amint
világa pulzusa lassan elnémul; figyelt, amíg már a hó sem hullott tovább, hanem
mozdulatlanul lebegett a levegőben, és semmi más teendője nem maradt, csak
hogy aludjon, és várjon és várjon és várjon…
Hogy szabad legyen.
Most pedig…
Osaron elmosolyodott, és a folyó csillámlott. Felnevetett, és belereszketett a
levegő. Meghajolt, és a világ beleborzongott.
Ez a világ örömmel fogadta őt.
Akarta a változást.
Tudta, mélyen a zsigereiben, a csontjaiban érezte, hogy több is lehetne.
Azt suttogta neki ez a világ: teremts, teremts, teremts!
Ez a világ izzott az ígéretektől, ahogyan egykor, oly régen a sajátja is lángolt,
mielőtt hamuvá égett volna. De ő akkoriban még ifjú isten volt, aki túl buzgón
vágyott adni és szeretve lenni.
Most már több esze volt.
Emberből nem lesz jó uralkodó. Az ember gyermek, szolga, alattvaló,
háziállat, táplálék, takarmány csupán. Megvan a helye, ahogy neki magának is,
és ő lesz az az isten, akire az embereknek szükségük van, és imádni fogják érte.
Majd ő megmutatja nekik, hogyan.
Erővel táplálja majd őket. Épp annyival, amennyi a béklyókban tartásukhoz
elég. Ízelítőt kapnak abból, amivé válhatnának. És ahogy körbe- és átszőtte őket,
közben felmérte az erejüket, a mágiájukat, a potenciáljukat; mindez táplálta és
fűtötte őt. Az emberek szabadon adták neki, mert ő az övék, és ők az övéi voltak,
és tudta: együtt létrehoznak majd valami igazán rendkívülit.
A könyörület vagyok, suttogta a fülükbe.
 A hatalom vagyok.
Király vagyok.
Isten vagyok.
Térdeljetek le előttem.
És városszerte – az ő új városában – mindenütt letérdeltek előtte.
Természetes volt a térdelés, pusztán gravitáció kérdése: csak hagyni kellett,
hogy a súlyuk lehúzza őket. A többségük akarta is, hogy letérdelhessen; tisztán
érezte behódolásukat.
Azok pedig, akik nem tették, akik visszautasították…
Nos, számukra nem volt hely Osaron királyságában.
Egyáltalán nem volt számukra hely.
 V
– Kétszeres hurrá a szélnek…
– És háromszoros a fehérnépnek…
– Négyszeres pedig a tüneményes tengernek.
Az utolsó szó elhalt, beleveszett az asztallapnak koccanó poharak és korsók, a
padlóra loccsanó híg sör közönségesebb zajaiba.
– Tényleg így van a szöveg? – kérdezte Vasry, az ivófülke falának döntve
fejét. – Én azt hittem, a bornak, és nem a szélnek…
– Nem lehetne tengerészdal szél nélkül – felelte Tav.
– Bor nélkül sem lehetne tengerészdal – ellenkezett Vasry egybemosódó
szavakkal. Lenos nem tudta eldönteni, hogy a hatás kedvéért beszélt-e így, vagy
mert ő – és ami azt illeti, a teljes legénység – annyira elázott.
A teljes legénység, kivéve Lenost. Ő sosem kedvelte az italt (nem szerette,
ahogy mindent összemos, ő meg napokig rosszul van utána), de úgy tűnt, senki
nem veszi észre, és nem is törődik vele, hogy tényleg iszik-e, mindaddig, amíg
van pohár a kezében a beszédeknél. Neki pedig mindig volt. Lenos poharat
fogott, amikor a legénység tagjai tósztot mondtak a kapitányukra, Alucard
Emeryre, az Essen Tasch legújabb bajnokára, és akkor is a kezében volt még,
amikor jó félóránként újra meg újra pohárköszöntőt mondtak az egészségére,
amíg már a számát sem tudták, hányadikat.
Most, hogy véget ért a bajnokság, a jelzőzászlók többsége az asztalokon
hevert és seritalt szívott magába, és az ezüst-kék láng Alucard lobogóján minden
körrel egyre homályosabbnak látszott.
Az ő illusztris kapitányuk már rég lelépett, valószínűleg épp a győzelmére
iszik odafent a bajnokok bálján. Ha Lenos hegyezte a fülét, még hallhatta is
alkalmanként a tűzijáték visszhangjait a tömeg zaján átszűrődni a Kóbor Útban.
Másnap reggel rendes parádé is lesz, az ünneplés utolsó nagy hulláma (mikor
fél London még mindig ittas), de ma éjjel a palota a bajnokok számára volt
fenntartva, a tavernák pedig a többieknek.
– Bard nem mutatkozott? – kérdezte Tav.
Lenos körbepillantott, tekintete a zsúfolt fogadót fürkészte. Nem látta őt az
első körök óta. A legénység folyton szekálta amiatt, hogy állandóan körülötte
legyeskedett, és tévesen félénkségnek, vonzalomnak, sőt még félelemnek is
hitték ijedős nyugtalanságát – és talán tényleg félelem volt, de ha az is,
mindenesetre az okos fajta. Lenos úgy tartott Linától, ahogyan egy nyúl tart a
vadászebtől. Ahogy a halandók félik a villámlást vihar idején.
 Hirtelen hideg borzongás futott végig rajta.
Mindig is érzékenyen reagált a dolgok egyensúlyára. Lehetett volna akár pap
is belőle, ha kicsit jobban bánik a mágiával. Tudta, mikor aven valami vagy
valaki – mint Lina, a maga különös múltjával és még különösebb erejével.
És azt is tudta-érezte, amikor valami nem volt rendben. Most pedig valami
határozottan nem stimmelt.
Lenos belekortyolt a sörébe, hogy lecsillapítsa az idegeit – tükörképe csak egy
homlokráncoló, elmosódott borostyánsárga folt volt az ital felszínén –, és felállt
a székéből. Az Éjsudár első tisztje elkapta a tekintetét, és ő is talpon termett.
(Stross tudott ezekről a pillanatairól, és a legénység többi tagjával ellentétben,
akik furcsának és babonásnak tartották, Stross hitt neki, és bízott a
megérzéseiben. Vagy legalábbis nem vonta nyíltan kétségbe azokat.)
Lenos egyfajta különös kábulatban vágott át a helyiségen, mint akit rabul
ejtett egy megérzés; a balsejtelem láthatatlan szála kötélként hurkolódott rá és
vonszolta maga felé. Félúton járt az ajtóhoz, amikor felhangzott az első kiáltás a
taverna ablakából.
– Van valami a folyóban!
– Ja! – kiáltott vissza Tav. – Nagy, úszó arénák. Egész héten ott lebegtek.
De Lenos még mindig a taverna bejárata felé tartott. Kinyitotta az ajtót,
érzéketlenül a rárontó hideg szélrohamra.
Az utcák üresebbek voltak a szokottnál; csak most kandikáltak elő az első
fejek, hogy lássák, mi történik.
Lenos egyenesen továbbment, Stross-szal szorosan a sarkában, amíg a sarkon
bekanyarodva meg nem látta az éjszakai vásár szélét. A tömeg a sátrak és bódék
közül a folyópart felé nyomakodott, úgy dőlve a vörös víz felé, mint meglazult
teheráru egy hajón.
Szíve nagyot dobbant mellkasában, ahogy tovább haladt előre, vékony teste
könnyedén átsiklott azokon a réseken, amelyeken Stross széles alakja fennakadt
és megszorult. Előttük az Isle karmazsinvörös ragyogása, és…
Lenos megtorpant.
Valami szétterjedt a folyó felszínén, akár egy hatalmas olajfolt, és eltakarta a
víz fényét, felváltva valami fekete, csillogó és rossz dologgal. A sötétség
kicsusszant a partra, ráloccsant a halott téli fűre, a kövezett járdára, és minden
egyes kicsapó hullámmal irizáló sávot hagyott maga után.
A látvány súlyként rángatta Lenos lábát, ugyanolyan könnyed, lefelé irányuló
húzóerővel, mint a gravitáció, és amikor érezte, hogy önkéntelenül is közelebb
lép, erővel elszakította tekintetét a jelenségről, és megálljt parancsolt magának.
Tőle jobbra egy férfi előrebotladozott a folyópart felé. Lenos megpróbálta
elkapni a kabátujját, ám az alak máris elhaladt mellette, egy nővel szorosan a
nyomában. A tömegben körös-körül mindenütt vagy tántorogva hátráltak, vagy
lökdösődve előrébb nyomakodtak az emberek, és Lenos, képtelen lévén
távolodni, csak annyit tehetett, hogy megvetette a lábát, és küszködve igyekezett
a helyén maradni.
– Megállj! – kiáltotta egy őr, ahogy Lenos mellett az imént elsiető férfi fél
térdre ereszkedett, és kinyújtotta a karját, mintha meg akarná érinteni a folyó
felszínét. Ám ehelyett a folyó érintette meg őt: felé nyújtott egy feketés vízből
formált kezet, és a férfi karja köré kulcsolta az ujjait, majd berántotta őt a vízbe.
Kiáltások harsantak, elnyelve a csobbanás zaját, a pillanatnyi tusakodásét,
mielőtt az áldozat teljesen a víz alá került.
A tömeg hátrahőkölt, ahogy az olajos csillogás kezdett kisimulni, és mindenki
elnémult, várva, hogy az illető – vagy legalább a holtteste – felszínre bukkanjon.
– Álljatok félre! – követelte egy másik őr, közelebb nyomakodva a
helyszínhez. Már csaknem elérte a folyópartot, amikor a férfi újra felmerült. Az
őr döbbenten hátratántorodott, ahogy az alak megjelent: nem kapkodott levegő
után, és nem küzdött a folyó szorítása ellen, hanem nyugodtan, lassan emelkedett
ki a hullámok közül, mintha fürdőmedencéből szállna ki. Döbbent sóhajok és
mormogások keltek a tömegben, ahogy az ember kimászott a partra,
szemlátomást megfeledkezve a csuromvizesre ázott ruháiról. A lecsepegő víz
tisztának, átlátszónak tűnt, ám amikor tócsába gyűlt a kövezeten, csillogott és
mozgott.
Stross erőlködve Lenos vállára tette a kezét, de nem bírta elszakítani a
tekintetét a parton álló alakról. Valami nem volt rendben vele. Valami nagyon
nem stimmelt. Füstpamacsszerű árnyékok kavarogtak a szemében, és erei
feketévé sötétedett fonalakként álltak ki cserzett bőréből. De Lenos leginkább
mégis a nyitott szájú, vicsorgásszerű mosolyától borzongott meg.
A víztől csöpögő férfi széttárta a karját, és bátran bejelentette:
– Eljött a király.
Hátravetette a fejét, és nevetni kezdett, ahogy a sötétség partra mászott
körülötte: fekete ködcsápok nyúltak ki vékony ujjakként, és a köveket
karmolászva megindultak az utcák felé. A tömegben kitört a pánik. Azok, akik
elég közel álltak, hogy lássák az eseményeket, most hanyatt-homlok próbáltak
menekülni, de csapdába ejtették őket a mögöttük lévők sorai. Lenos Strosst
keresve megfordult, de sehol nem látta a társát. Lent a parton újabb sikoly
harsant. Valahol a távolban egy nő, majd egy gyermek ajkáról visszhangoztak a
bemerítkezett férfi iménti szavai.
– Eljött a király.
– Eljött a király.
– Eljött a király – ismételte egy öregember csillogó tekintettel. – És
dicsőséges.
Lenos próbált elszabadulni onnan, de az utca tele lett tolongó,
összezsúfolódott testekkel: az árnyék sorra utánuk nyúlt, és közelebb vonta őket.
A többségük küszködve próbálta kiszabadítani magát, de a tömegben mindenütt
álltak olyanok, akik nem tudták elszakítani a tekintetüket a fekete folyótól. Ők
szobormereven, a csillogó hullámoktól megigézetten álltak, s a varázslat súlya
lehúzta őket.
Lenos érezte, hogy a saját tekintetét is újra magára vonja lassan a homály és a
téboly, elhebegett egy imát a névtelen szentekhez, miközben hosszú lába tett egy
lépést előre.
Majd még egyet.
Csizmája belesüppedt a folyópart agyagos talajába, gondolatai elcsitultak,
látótere beszűkült az igéző sötétségre. Tudata peremén hallotta a paták
mennydörgésszerű robajlását, majd egy éles hang késként vágott át a káoszon.
– Vissza! – kiáltotta. Lenos zavarodottan pislogott, és botladozva hátrált a
terjeszkedő folyó elől, mielőtt egy királyi hátas eltaposhatta volna.
A masszív csatamén felágaskodott, de Lenos figyelmét most a nyeregben ülő
alakok ragadták meg.
Az antari herceg lovaglóülésben, borzasan ült a lovon, nyitott karmazsinvörös
kabátja alól kilátszott csupasz, vérfoltos mellkasa, rajta egy részletgazdag
forradás. A fekete szemű herceg mögött pedig kétségbeesetten kapaszkodott…
nem más, mint Lina Bard.
– Rohadt fenevad… – mormogta, és csaknem leesett, miközben próbálta
kiszabadítani magát a nyeregből. Kell Maresh – Aven Vares – könnyedén
lehuppant, kabátja vadul lobogott körülötte; fél kezét Bard vállán nyugtatta, és
Lenos nem tudta eldönteni, a mozdulattal támaszt kapni vagy inkább nyújtani
próbál. Bard tekintete végigpásztázta a tömeget – az egyik szeme hibásnak tűnt,
üveges fényű volt, és sugarasan szétfutó repedések hálózták be –, majd
megállapodott Lenoson. Sikerült rávillantani egy gyors, fájdalmas vigyort, majd
a következő pillanatban valaki felsikoltott.
A közelben egy nő összeesett, ahogy egy árnyékcsáp a lába köré csavarodott.
A nő kétségbeesetten markolászta, de ujjai egyenesen áthatoltak rajta. Lina feléje
perdült, de az antari herceg hamarabb odaért. Hirtelen széllökéssel próbálta
hátraszorítani a fekete ködöt, és amikor ez nem vált be, előkapott egy pengét, és
friss vágást ejtett a tenyerén.
Letérdelt, keze a folyó és a nő bőre között nyújtózó árnyéktapogató fölött
lebegett.
– As Anasae! – parancsolta, de a szubsztancia csak a vér körül vált szét.
Közben mintha maga a levegő rezgett volna a nevetéstől, ahogy az árnyékok
beszivárogtak a nő lábába, és átszínezték a bőrét, majd beivódtak az ereibe.
Az antari szitkozódott, a nő pedig megreszketett, rettegve Kell felhasogatott
keze után kapott, és szorongatni kezdte. Vércsíkok festették vörösre az ujjait,
mire az árnyékok Lenos szeme láttára hirtelen eleresztették őt, és visszahúzódtak
a gazdatesttől.
Kell Maresh döbbenten meredt a pontra, ahol a keze a nőéhez ért.
– Lina! – kiáltotta, de a lány szintén tanúja volt a történteknek, és máris
előkapta a saját kését. Vér buggyant elő a bőréből, miközben a parton álló egyik
férfi felé iramodott, és sikerült is hajszálnyival az árnyékcsápok előtt
megragadnia őt. A tapogatók ismét visszahúzódtak.
Az antari és társa – nem, a két antari, gondolta Lenos, mert Bard szintén az
volt, annak kellett lennie – sorra megragadtak mindenkit, akit csak elértek,
végigsimították vérfoltos ujjaikat a kezeken, arcokon. De a vér nem segített
semmit a már megmérgezetteken – ők csak vicsorogtak, és letörölték, mintha
mocsok lenne –, és mindenki helyett, akit a vérükkel megjelöltek, két újabb
személy esett áldozatul.
A királyi antari kifulladva körbeperdült, és felmérte a területet. Ahelyett, hogy
személytől személyhez rohant volna, feltartotta a két kezét. Ajkai némán
mozogtak, és vére gyűlni kezdett, majd összeállt a levegőben egy lebegő
golyóvá. Vörös ragyogása magára az Isle-re emlékeztette Lenost: a mágia
lüktető, remegő ütőerére.
A gömb egyetlen kézlendítés hatására a pánikba esett tömeg fölé emelkedett,
és…
Lenos mindössze ennyit látott, amikor az árnyékok érte is eljöttek.
Az éjszaka ujjai kígyózva tekeregtek feléje, egy támadó vipera sebességével.
Nem volt hová mennie – az antarit még mindig lekötötte a saját varázslata, Lina
pedig túl messze volt –, úgyhogy Lenos visszatartotta a lélegzetét, és imádkozni
kezdett, ahogy még Olnisban tanulta, amikor a viharok kezdtek durvává válni.
Lehunyta a szemét, és nyugalomért imádkozott, miközben az árnyékcsápok
rárontottak. Egyensúlyért, ahogy – egyszerre forrón és hidegen – elárasztották a
bőrét. Mozdulatlan csendért, miközben a tapogatók a parti hullámok szelíd
zúgásával mormolni kezdtek a fejében.
Engedj be, engedj be, engedj…
Esőcsepp hullott a kezére, egy másik az arcára, a következő pillanatban pedig
az árnyékok hátrálni kezdtek, és magukkal vitték mákonyos suttogásukat is.
Lenos zavartan pislogott, reszketegen felsóhajtott, és látta, hogy az eső vörös
színű. Körülötte mindenütt apró harmatcseppnyi pettyek tarkították az arcokat és
vállakat, a kabátokra, kesztyűkre és csizmákra is leülepedve a párából.
Nem eső ez, ébredt rá.
 Vér.
Az árnyékok az utcán semmivé olvadtak ebben a karmazsinvörös ködben, és
Lenos még épp idejében nézett az antari hercegre, hogy lássa, amint az
megtántorodik az erőfeszítéstől. Kiharcolt ugyan egy kis szeletnyi biztonságot,
ám ez korántsem volt elég. A sötét mágia máris fókuszt és alakot váltott, ökölből
nyitott tenyérré változott, és hosszú árnyékujjai a szárazföld belseje felé
iramodtak.
– Sanct! – szitkozódott a herceg, ahogy paták dübörögtek végig az utcán. A
királyi őrök elérték a folyót. Leugrottak a nyeregből. Bard fénysebesen mozgott
a páncélos harcosok között, sorra végigsimítva véres ujjaival a fém
mellvértjüket.
– Gyűjtsétek össze a mérgezetteket! – rendelkezett Kell Maresh, máris
megindulva a lova felé.
A kórtól sújtott lelkek nem menekültek, nem is támadtak, egyszerűen csak
álltak, vigyorogtak, és furcsa dolgokat mondtak holmi árnykirályról, aki a
fülükbe suttog, és arról beszél nekik, milyen lehetne, milyen lesz ez a világ; aki
úgy játszik a lelkükön, mint valami hangszeren; és aki megmutatja nekik egy
király igazi hatalmát.
Az antari herceg fellendült a hátasára.
– Ne engedjetek senkit a part közelébe! – kiáltotta. Lina Bard grimaszolva
felpattant mellé a lóra, karját szorosan Kell dereka köré fonta. Lenos kábán állva
nézte, ahogy a herceg vágtára ösztökéli a hátasát, majd a két alak a következő
pillanatban eltűnt London utcáin.
 VI
Külön kellett válniuk.
Kell nem akarta, ennyi nyilvánvaló volt, ám a város túlságosan nagy volt, a köd
pedig túl gyorsan terjedt.
Ő vitte a lovat, mert a lány kereken visszautasította: „Bőven kínálkozik ma
éjjel más halálnem is.”
– Lina! – kezdte Kell, és a lány arra számított, hogy majd megdorgálja,
fékezni próbálja, vagy visszarendeli a palotába, de ő karon ragadta, és csak
annyit kért: – Légy óvatos! – Majd a lányéhoz érintette a homlokát, és alig
hallhatóan hozzátette: – Kérlek!
Lina az elmúlt pár órában olyan sok arcát láthatta. A megtört kisfiút. A
gyászoló testvért. Az eltökélt herceget. Ez a Kell azok egyike sem volt, és
egyszerre mind. Amikor megcsókolta Linát, a lány fájdalmat, félelmet és
kétségbeesett reményt ízlelt az ajkán. Azután indult is, átvágtatott az éjszakai
vásáron.
Lina a legközelebbi nagyobb embercsoport felé gyalogolt.
Az éjszaka elég hideg volt ahhoz, hogy bent tartsa a polgárokat, de a
bajnokság utolsó napja egyben az ünneplés utolsó éjjelét is jelentette, és az egész
város a tavernákban lebzselt, stílusosan búcsúztatva az Essen Tasch rendezvényt.
Most tömegével özönlöttek ki az utcákra; egyeseket a folyóparton eluralkodott
káosz vonzott, mások, mit sem tudva a fejleményekről, önfeledten ittak,
dalolásztak, és nemegyszer felbotlottak a saját lábukban.
Nem figyeltek fel a vörös fény hiányára a város szívében, sem az egyre
terjeszkedő ködre, csak akkor, amikor az már csaknem a nyakukon volt. Lina
végighúzta a karján a kését, miközben átszáguldott közöttük. A fájdalmat elfedte
a pánik, ahogy a vér tócsába gyűlt a tenyerében, és egy csuklórándítással vörös
pettyeket szórt szét a levegőben apró tűkként, megjelölve velük az emberek
bőrét. A mulatozók megdermedtek, megdöbbentek, és a támadás forrását
keresték, de Lina nem időzött sehol, már rohant is tovább.
– Tűnés be a házakba! – kiáltott rájuk, ahogy elhúzott mellettük. – Zárjátok be
az ajtókat!
De a mérgezett éjszaka nem törődött zárt ajtókkal és beredőnyözött
ablakokkal, és Lina rövidesen azon kapta magát, hogy házak ajtaján dörömböl,
próbálva legyőzni a bejutott sötétséget. A távolban üvöltés harsant, ahogy valaki
ellenállt. Másutt nevetés csendült, jelezve egy újabb áldozat elbukását.
Sebesen száguldottak a gondolatai, miközben a fejét kapkodta.
 Arnes-i tudása nem volt elég jó, és minél több vért veszített, csak annál
rosszabb lett a helyzet: beszéde az „Elszabadult egy szörnyeteg a városban, a
ködben mozog, hadd segítsek neked” kifinomultságától a „Maradj itt” kérésig
egyszerűsödött.
A többség csak elkerekedett szemmel, némán meredt rá, bár nem tudta
eldönteni, miért: a vér, az összetört üvegszeme vagy az arcán patakzó veríték-e
az oka. De nem is érdekelte. Csak rohant tovább. Persze veszett ügy volt mindez,
lehetetlen küldetés, hiszen az árnyék kétszer olyan gyorsan mozgott, mint ő.
Énje egy része fel is akarta adni, szeretett volna visszavonulni, és spórolni a
maradék erejével – csak egy bolond küzd tovább, amikor tudja, hogy nem
győzhet –, de valahol odakint a házak között Kell még mindig próbálkozott. Ő
pedig nem volt hajlandó feladni, amíg a társa kitart, úgyhogy erővel
kényszerítette magát a folytatásra.
Befordult egy sarkon, és meglátott egy utcán fekvő nőt; halvány ruhája
tócsaként köréje gyűlt a hideg kövön, miközben ő magzatpózba gömbölyödve a
fejét szorongatta, a ki tudja, miféle irtózatos erő ellen küzdve, amely belülről
emésztette. Lina maga elé nyújtott karral rohant, és már csaknem odaért, amikor
a nő hirtelen mozdulatlanná vált. A harc feszültsége kiszaladt a végtagjaiból, és
gomolygó lélegzete párába vonta a levegőt az arca fölött, ahogy elernyedve
hevert a hideg kövön, szemlátomást nem is érzékelve a csontig ható hideget, és
mosolygott.
– Hallom a hangját! – lelkendezett elragadtatott örömmámorban. – Látom a
szépségét. – Lina felé fordította a fejét. Árnyak siklottak át a szemén, akár egy
sötét felhő a rét felett. – Hadd mutassam meg!
Majd a nő minden figyelmeztetés nélkül hirtelen felpattant, és Linára vetette
magát. Ujjai a lány torka köré kulcsolódtak, és ő egy pillanatra megérezte a
perzselő forróság és égető hideg nyomását, ahogy Osaron fekete mágiája
megpróbált bejutni a testébe.
Megpróbálta – és kudarcot vallott.
A nő olyan hevesen hőkölt hátra, mintha megsütötték volna, és Lina
keményen az arcába vágott.
A nő erre eszméletlenül a földre rogyott. Ez jó jelnek tűnt. Ha igazán
megszállott lett volna, egy penge sem állította volna meg, egy ökölcsapásról nem
is beszélve.
Lina felegyenesedett, és tudatában volt az őt gomolyogva körülhömpölygő
mágiának. Nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy a sötétségnek szeme van, és
figyeli őt.
Tudatosan és szándékosan.
– Bújj elő, bújj elő! – dünnyögte lágyan, és megforgatta a kést a kezében. Az
árnyékok bizonytalanul meglibbentek. – Mi a gond, Osaron? Szégyellős vagy?
Test nélkül kissé csupasznak érzed magad? – Lassan körbefordult. – Én
végeztem Ojkával. Én vagyok, aki visszacsempészte ide Kellt. – Az ujjai között
pörgette a pengét, olyan nyugalmat árasztva magából, amit valójában nem érzett,
miközben a sötétség megreszketett körülötte, és kezdte egybevonni magát.
Oszloppá sűrűsödött, majd végtagokat, arcot, szempárt növesztett, mely olyan
feketén csillogott, mint éjjel a jég, és…
Valahol a közelben felnyihogott egy ló.
Kiáltás harsant – nem elfojtott sikoly, mint azoké, akik birokra keltek a
megbűvölt köddel, hanem a frusztráció egyszerű, a torok mélyéből feltörő
hangja. Olyan hang, amelyet túl jól ismert.
Az árnyékok összeroskadtak, ahogy Lina átvágott közöttük, és a hang forrása
felé iramodott.
Kell felé.
Először a lovát találta meg. Szegény pára elhagyottan galoppozott végig az
utcán feléje, véknyán sekély, felületi vágás éktelenkedett.
– A francba… – szitkozódott, próbálva eldönteni, elállja-e a vágtató hátas
útját, vagy inkább félreugorjon előle. Végül vetődött, és hagyta, hogy az állat
elszáguldjon mellette, majd futva megindult abba az irányba, ahonnan a ló
érkezett. Kell mágiájának az illatát követte – a rózsa, nyers termőtalaj és levelek
szagának sajátos elegyét –, és az utcán találta Kellt, akit ezúttal nem Osaron
gonosz köde, hanem három férfi vett körül. Fegyver lógott a kezükben. Egy kés.
Egy vasrúd. Egy fadeszka.
Kell legalább még talpon volt, de holtsápadtan markolta fél vállát, és nem úgy
festett, mint akinek elég vére maradt, hogy állva maradjon, arról már nem is
beszélve, hogy visszavágjon támadóinak. Amikor Lina közelebb ért, csak akkor
ismerte fel egyikükben Tav nevezetű hajóstársát az Éjsudár fedélzetéről. Egy
másikat azon férfiként azonosította, aki Kamerovot játszotta a bajnokság előtti
zászlók éjszakáján. A harmadik pedig egy királyi őr köpenyét és páncélzatát
viselte, és harcra készen tartotta rövidkardját.
– Hallgassatok ide! – mondta épp Kell. – Erősebbek vagytok ennél!
Küzdhettek ellene.
Az emberek arca a vígság, meglepetés, zavarodottság kifejezéseit hordozta.
Saját hangjukon beszéltek, nem azon a kettőzött, visszhangos módon, amit
Osaron használt a tetőn, mégis volt valami ringó, lendületes ritmus a szavaikban,
egyfajta monoton, kántáló jelleg, amelytől a hideg futkosott Lina hátán.
– A király téged akar.
– A király megszerez magának.
– Jöjj velünk!
 – Gyere, és térdelj le!
– Gyere, és könyörögj.
Kell teste megfeszült, és előreszegte az állát.
– Mondjátok meg a királyotoknak, hogy nem kaparintja meg ezt a várost.
Mondjátok meg, hogy…
A palánkot lóbáló férfi Kell gyomra felé lendítette fegyverét. Ő elkapta a
gerendát, a fa felgyulladt és hamuvá égett a kezei között. A kör felbomlott, Tav
sújtásra emelte a vasrudat, az őr előrelépett, de Lina máris letérdelt, és a hideg
földhöz nyomta két tenyerét. Emlékezett a szavakra, amiket Kell korábban
használt. Összeszedte minden maradék erejét.
– As Isera! – parancsolta. Fagyj meg!
Jég lőtt ki a kezei alól, és egy szempillantás alatt végigsiklott a talajon, majd
fel a támadók testén.
Lina nem rendelkezett Kell uralmi képességével, nem tudta irányítani, hová
menjen a jég, ő azonban látta, mi készül, és félreszökkent a varázslat útjából –
amikor pedig a fagyott terület széle a csizmájához ért, elolvadt, és érintetlenül
hagyta őt. A többi férfi állig jégbe zárva, mozdulatlanul és tehetetlenül állt, de
továbbra is árnyékok kavarogtak a szemükben.
Lina felegyenesedett, és az éjszakai utca vészesen megbillent a talpa alatt,
ahogy a varázslat kiszívta erejét. Valahol újabb sikoly harsant, és Kell tett feléje
egy lépést, de a térde csaknem megbicsaklott alatta, alig tudta megtámasztani
magát a falnál.
– Elég! – szólt rá Lina. – Alig állsz a lábadon.
– Meggyógyíthatsz.
– Mégis mivel? – kérdezte rekedtes hangon, és saját zúzódásokkal teli,
viharvert testére mutatott. – Ezt nem folytathatjuk így tovább. Mindketten
teljesen kivéreztetjük magunkat, mégsem jelölhetjük meg töredékét sem ennek a
városnak. – Megeresztett egy kimerült, humortalan nevetést. – Tudod, hogy
élek-halok a meredek helyzetekért, de ez most túl sok. Túl nagy feladat.
Valóban veszett ügy volt, és ha Kell nem fogja fel… – de persze ő is tisztában
volt vele. Lina látta a tekintetében, az összeszorított fogaiban, az arcát barázdáló
vonalakban, hogy ő is pontosan tudja. Tudja, és mégsem hagyhatja, hogy
megtörténjen. Nem hódolhat be. Nem hátrálhat meg.
– Kell! – kérte szelíden.
– Ez az én városom – felelte az antari jól láthatóan reszketve. – Az otthonom.
Ha nem tudom megvédelmezni…
Lina nem hagyhatta, hogy Kell megölesse magát, főleg nem így. Nem
mindezek után. De ha nem hallgat a szép szóra…
Paták dobbantak az utcakövön, és a következő pillanatban négy ló tűnt fel a
kanyarban, a hátukon királyi őrök.
– Kell mester! – kiáltotta az élen járó. Lina felismerte benne a Kell védelmére
kijelölt testőrök egyikét. Vetett egy pillantást Linára, majd, miután nyilvánvalóan
nem tudta eldönteni, miként szólítsa őt, inkább úgy tett, mintha a lány jelen sem
lenne. – A papok varázslatokkal védik a palotát, és haladéktalanul vissza kell
térnie oda. A király parancsa.
Kell úgy festett, mint aki menten elátkozza a királyt. Ám helyette végül csak
megrázta a fejét.
– Még nem. Megjelöljük a város polgárait, ahol csak tudjuk, de még nem
találtuk meg a módját, hogyan fékezzük meg az árnyékokat, vagy hogy miként
oltalmazzuk meg a várost a…
– Már túl késő – vágott az őr a szavába.
– Hogy érted ezt? – követelte Kell.
– Uram! – szólalt meg egy másik hang, és az egyik hátsó alak levette a
sisakját. Lina megismerte őt. Hastra. Kell fiatalabb személyi testőre. Beszéd
közben a hangja szelíd volt, az arca azonban feszült és merev. – Vége, uram! A
város elesett.
 VII
A város elesett.
Hastra szavai követték Kellt végig az utcákon, fel a palota lépcsőin, át a
hallokon. A szavak nem lehettek helyesek.
Nem lehettek igazak.
Hogy bukhat el egy város, amikor még mindig oly sokan küzdenek?
Kell berobbant a Nagy Hallba.
A díszes, extravagáns bálterem csillogott-villogott, ám a hangulat
megváltozott benne. A mágusok és nemesek a tetőtéri gáláról most a terem
közepére zsúfolódtak. A királyné és udvartartása tálakban vizet és zacskókban
homokot hoztak a papoknak, akik erősítő jeleket rajzoltak a csiszolt
márványpadlóra, és védelmező rúnákat minden egyes falra. Lord Sol-in-Ar a
hátát egy oszlopnak vetve állt, vonásai komorak, megfejthetetlenek voltak. Col
herceg meg Cora hercegnő a lépcsőn ült, teljes harctéri idegsokkban.
Maxim királyt annál az emelvénynél találta meg, ahol aranylevelek borította
zenészek játszottak minden éjjel; épp Tieren mesterrel és az őrség vezetőjével
értekezett.
– Hogy értik, hogy a város elesett? – követelte a választ Kell, miközben
keresztülviharzott a márványpadlón. Tudta: eszelősen festhet vérfoltos kezeivel
és a nyitott kabátja alatt közszemlére kitett csupasz mellkasával. De nem törődött
vele.
– Miért hívatott vissza? – Tieren megpróbálta elállni az útját, de Kell
elnyomakodott mellette. – Talán van valami terve?
– Az a tervem – felelte a király higgadtan –, hogy megakadályozzam, hogy
megölesd magad.
– Pedig működött – vicsorgott Kell.
– Micsoda? – kérdezte Maxim. – Hogy felnyitod az eredet egész London
felett?
– Ha a vérem megóvhatja őket…
– Hányat óvtál meg közülük, Kell? – kérte számon a király. – Tízet? Húszat?
Százat? Több tízezren élnek ebben a városban!
Kell úgy érezte, mintha újra Fehér Londonban lenne, az acél hóhérhurokkal a
nyaka körül: tehetetlenül. Kétségbeesetten.
– De ez is több a semminél…
– Nem elég.
– Van jobb ötlete?
 – Még nincs.
– Akkor hadd tegyem meg, amit tudok!
Maxim erre vállon ragadta.
– Hallgass ide! – kezdte a király halk hangon. – Miben rejlik Osaron ereje? Mi
a gyenge pontja? Mit művel a népünkkel? Vissza lehet fordítani? Hány kérdést
mulasztottál el feltenni, csak mert túlságosan lefoglalt a hősködésed? Nincs
terved. Nincs stratégiád. Nem találtál rést az ellenséged pajzsán, ahol
bedöfhetnéd a pengédet. Ahelyett, hogy kidolgoznál egy hatékony támadási
tervet, odakint szaladgálsz, vakon vagdalkozol, és egyetlen csapást sem tudsz
bevinni, mert a drága véred minden cseppjét arra pazarolod, hogy másokat
próbálsz megvédeni egy olyan támadó ellen, akiről még fogalmunk sincs,
hogyan lehet legyőzni.
Ennek hallatán minden pattanásig feszült Kellben.
– A maga embereit próbáltam megvédelmezni odakint.
– És mindenki helyett, akit megóvtál, tucatnyi másikat ragadott el a sötétség. –
Maxim hangjában nem csendült ítélkezés, csupán komor eltökéltség. – A város
elesett, Kell. És nem fog tudni újra felkelni a segítséged nélkül, de ez nem jelenti
azt, hogy egyedül is megmentheted. – A király szorítása erősebbé vált. – Nem
fogom elveszíteni a fiaimat emiatt.
Fiaimat.
Kell zavartan pislogott; megrázták a hallottak. Maxim eleresztette őt, dühe
lassan elpárolgott.
– Rhy felébredt már? – kérdezte.
A király tagadólag megrázta a fejét.
– Még nem. – A pillantása ekkor Kell háta mögé siklott. – Hát te?
Kell megfordult, és meglátta Linát, aki törött műszemébe lógatta haját, és a
vért tisztogatta a körmei alól. Amikor ráirányult a figyelem, felnézett.
– Ki vagy te? – kérte számon a király.
Lina a homlokát ráncolta, és épp válaszolni akart, de Kell a szavába vágott.
– Ő Szelina Bard.
– A trón barátja – emlékeztette Tieren.
– Már megmentettem a városát, felség – tette hozzá Lina. – Kétszer. – Oldalt
billentette a fejét, a mozdulattal félresöpörve homlokából a sötét hajfüggönyt és
leleplezve törött műszemét. Maxim javára vált, hogy nem hőkölt vissza a
látványtól. Csak kérdőn Tierenre nézett.
– Ő az, akiről beszéltél?
A főpap némán bólintott, és Kell magában azon töprengett, vajon pontosan
mit mondhatott az Aven Essen. A király alaposan szemügyre vette Linát,
pillantása a lány szeméről vérfoltos ujjaira vándorolt, majd döntésre jutott.
Maxim enyhén felszegte állát, és azt kérte:
– Jelölj meg minden jelenlévőt!
Valójában nem is kérés volt, hanem egy király parancsa alattvalójának.
Lina válaszra nyitotta a száját, és Kell egy pillanatra azt hitte, valami
szörnyűséget készül mondani, de Tieren a Hallgass! univerzális jelével érintette
meg a lány vállát, és Lina ez egyszer engedelmeskedett.
Maxim hátralépett, és feljebb emelte a hangját, hogy mindenki hallhassa a
hallban. Figyeltek az uralkodóra, ébredt rá Kell. Több fej máris feléjük fordult,
ügyelve rá, hogy elcsípjenek minden szót, amit a király az antarijához intéz.
– Hollandot tömlöcbe zárták. – Alig pár órával korábban még maga Kell volt
bebörtönözve a palota alatt. – Szeretném, ha beszélnél vele. Faggasd ki! Szedj ki
belőle mindent, amit tudsz! Arról, hogy milyen erővel nézünk szembe. – Maxim
arckifejezése elsötétült. – Bármilyen eszközzel.
Kell egész testében megmerevedett.
Az acél hideg szorítása.
A torka köré záródó nyakörv.
A fémvázon szétszakadó bőr.
– Felség – szólalt meg Kell, igyekezve megtalálni a megfelelő hangnemet. –
Úgy lesz, ahogy parancsolja.

* * *

Kell csizmája visszhangot vert a tömlöchöz vezető lépcsőn, és minden lépése

egyre távolabb vitte őt a palota fényétől és melegétől.
Gyermekként mindig a királyi cellák voltak Rhy kedvenc búvóhelyei. A
közvetlenül az őrség hallja alatt elhelyezkedő, a palotát a folyó fölött tartó
masszív kőoszlopok egyikébe vájt börtöncellákat csak ritkán töltötték meg
rabok. Egykor sűrűn használták őket, legalábbis Tieren szerint – még abban az
időben, amikor Arnes és Faro hadban álltak egymással –, mostanra azonban
jobbára elhagyatottan álltak. Olykor-olykor a királyi testőrség tagjai használták a
helyiségeket, ki tudja, mire, de valahányszor Rhy nevetve elszaladt, vagy csak
egy cetlire írt üzenetet hagyott maga után – Gyere, találj meg! –, Kell mindig
azzal kezdte a keresést, hogy lement a cellákhoz.
Idelent folyton hideg volt, a levegő súlyos a nyirkos, dohos kövek szagától, és
a hangja visszhangot vert, amikor Rhyt szólította – Jöjj elő, bújj elő! Kell mindig
is ügyesebb volt Rhy felkutatásában, mint ő az elrejtőzésben, és a bújócskák
rendszerint azzal végződtek, hogy a két fiú egy cellában meghúzódva lopott
almát falatozott és Sanct kártyát játszott.
Rhy mindig is imádott lejönni ide, de Kell úgy vélte, az öccse valójában
inkább azt szereti, hogy visszakapaszkodhat a lépcsőn: amikor elege lett, és
kedve szerint felcserélte volna a kellemetlenül nyirkos falakat a finom, puha
köntösökre és fűszeres teákra, gyorsan emlékeztette magát, milyen szerencsés,
hogy hercegnek született.
Kell akkoriban sem kedvelte ezeket a cellákat.
Most meg egyenesen gyűlölte őket.
Minden egyes lépéssel egyre erősödő ellenérzést váltott ki belőle e hely;
viszolygást a saját bebörtönzése emlékétől, és ellenszenvet az ember iránt, aki
most az ő helyén ült.
A lámpások sápadt fénye megcsillant, ahol fémet ért és szétszóródott a kövön.
Négy őr állt teljes vértezetben a legnagyobb cella előtt. Ugyanaz előtt,
amelyben Kell raboskodott alig pár órája. A fegyvereiket készenlétben tartották,
tekintetüket a rács mögött derengő alakra szegezték. Kell látta, hogyan néznek
az őrök Hollandra, érezte metsző pillantásukban a dühöt, és tudta, némelyek
legszívesebben őrá is ugyanígy tekintenének. Félelemmel és haraggal, semmi
tisztelettel.
A Fehér antari a kőpadon ült a cella végében, keze-lába a mögötte emelkedő
falhoz láncolva. Fekete szemkötőt rögzítettek szorosan a szeme elé, de Kell a
végtagjai finom moccanásaiból és a fejtartásából megállapíthatta, hogy ébren
van.
Rövid volt az út a tetőtől a celláig, de az őrök nem bántak vele kíméletesen.
Derékig lemeztelenítették, fegyverek után kutatva, és friss horzsolások
éktelenkedtek az állkapcsán, a gyomrán és mellkasán. Világos bőre leleplezte
minden fizikai erőszaktétel nyomát, bár arra azért ügyeltek, hogy a vért
letakarítsák róla. Több ujja is töröttnek tűnt, és mellkasa finom reszketése repedt
bordákat sugallt.
A Hollanddal szemen álló Kellt ismét megdöbbentették a férfin látszó
változások. Holland széles válla, a derekán feszülő karcsú izmok, szája
érzelemmentes vonala mind-mind feltűnő volt. Ám az arcszínét, a viruló
fiatalosságot Osaron magával vitte, amikor kimenekült belőle. Holland bőre
hamuszürke volt ott, ahol nem borította horzsolás vagy zúzódás, haja pedig nem
csillogott üveges feketén, mint a királyként töltött rövid idő alatt, de még a Kell
számára ismerősebb, kifakult szénfekete árnyalata is eltűnt – most ezüstös, ősz
tincsek vegyültek bele.
Holland úgy festett, mint aki két énje között megrekedt félúton, és
meghökkentő, hátborzongató volt a hatás.
Válla a jeges kőfalnak vetve pihent, de ha érezte is a hideget, semmi jelét nem
mutatta. Kell szemügyre vette Athos Dane irányító varázslatának az antari
mellkasába metszett maradványait – amelyet maga Kell rongált meg a
mellkasába döfött acélrúddal –, és csak utána vette észre a Holland bőrét
pókhálószerű vonalakban borító sebhelyeket. Rendszerről árulkodtak ezek a
csonkítások – bárki műve volt is, gondosan, megfontoltan végezte. Módszeresen.
Kell tapasztalatból tudta, milyen könnyen gyógyul egy antari. Ahhoz, hogy egy
sérülés után ilyen hegek maradjanak, a sebeknek nagyon, nagyon mélynek
kellett lenniük.
Végül Holland törte meg a csendet. Nem látta Kellt a szemkötőn át, de
bizonyára tudta vagy érezte, hogy ő az, mert amikor az idősebb antari
megszólalt, megvetés vegyült a hangjába.
– Azért jöttél, hogy bosszút állj?
Kell lassan mély lélegzetet vett, és megerősítette magát.
– Távozzatok! – intett az őrök felé.
Azok tétováztak, tekintetük egyik antariról a másikra villant. Egyikük
hezitálás nélkül visszavonult, kettejükben volt annyi tisztesség, hogy
nyugtalanná váljon, a negyedik pedig szemlátomást vonakodott kihagyni az
ígéretes jelenetet.
– A király parancsa – figyelmeztette őket Kell, mire azok végül nagy
páncélcsörömpölés közepette távoztak, csak csizmájuk dobogásának egyre
halkuló visszhangja maradt utánuk.
– Tudják? – kérdezte Holland, óvatosan hajlítgatva tönkretett ujjait. Hangjából
eltűnt Osaron visszhangja, csak az az ismerős, kavicscsikorgás-szerű tónus
maradt. – Hogy elhagytad őket? Hogy saját szabad akaratodból jöttél a
kastélyomba?
Kell egyetlen csuklómozdulatára megfeszültek Holland láncai, és
hátraszorították a cellafalhoz. A gesztussal nem ért el semmit – Holland
hangszíne hideg, érzéketlen és szilárd maradt.
– Ezt nemnek veszem.
Kell még a szemkötőn át is érezte Holland metsző tekintetét. Igyekezett a tőle
telhető legjobban utánozni a király parancsoló hangszínét.
– Most elmondasz mindent, amit Osaronról tudsz.
Kivillantak lecsupaszított fogai.
– Azután pedig elengedsz? – vigyorgott Holland csúfondárosan.
– Mi ő?
Súlyos csend következett, és Kell már-már azt hitte, Holland kényszeríteni
fogja, hogy erővel csikarja ki belőle a válaszokat. Ám azután mégis felelt.
– Egy oshoc.
Kell ismerte ezt a szót. Mahktai nyelven azt jelentette: ’démon’, ám az igazi
jelentése olyasmi volt, hogy ’megtestesült mágia’.
– Mik a gyenge pontjai?
 – Nem tudom.
– Hogyan lehet megállítani?
– Sehogyan. – Holland rántott egyet a láncain. – Akkor most már kvittek
vagyunk?
– Kvittek? – vicsorogta Kell. – Még ha szemet is hunynánk a szörnyű
rémtettek felett, amiket a Dane ikrek uralma alatt elkövettél, az sem változtatna a
tényen, hogy te vagy az, aki szabadjára engedte azt az oshocot. Te szőttél
összeesküvést Vörös London ellen. Te csaltál engem a városodba. Te béklyóztál
és kínoztál meg, majd szándékosan megfosztottál a mágikus erőmtől, és eközben
csaknem megölted az öcsémet.
Fejbillentés.
– Ha ez számít valamit…
– Nem! – csattant fel Kell. Járkálni kezdett fel-alá, kimerültség és dühöngés
között őrlődve, sajgó testtel, de lángoló idegekkel.
Holland őrjítően nyugodt maradt. Mintha nem is ő lenne a falhoz láncolva.
Mintha csak egy királyi szobában álldogálnának együtt cseverészve, és nem egy
börtöncella vasrácsai választanák el őket egymástól.
– Mit akarsz, Kell? Bocsánatkérést?
Érezte, hogy kikészült idegei végül felmondják a szolgálatot.
– Hogy én mit akarok? El akarom pusztítani a démont, amit te engedtél
szabadjára. Meg akarom védeni a családomat. Meg akarom menteni az
otthonomat.
– Ahogy én is. Tettem, amit tennem kellett…
– Nem! – vicsorgott Kell. – Amikor a Dane ikrek uralkodtak, a kezed talán
meg volt kötve, ezúttal azonban te döntöttél. Te határoztál úgy, hogy szabadon
engeded Osaront. Te egyeztél bele, hogy a hordozója légy. Te választottad, hogy
neki add…
– Az élet nem választásokból áll – vágott közbe Holland. – Hanem
üzletkötésekből. Némelyik előnyös, mások hátrányosak, de mindnek ára van.
– Te az én világom biztonságát cserélted el…
Holland hirtelen előrelendülve nekifeszült a láncainak, és bár a hangját nem
emelte fel, minden izma láthatóan kidagadt. – Mit gondolsz, a te Londonod mit
tett, amikor eljött a sötétség? Amikor Osaron mágiája felemésztette a világát, és
azzal fenyegetett, hogy a miénket is magával rántja a pusztulásba? Ti cseréltétek
el a mi világunk biztonságát a sajátotokéra, lezártátok a kapukat, és csapdába
ejtettetek minket a sziklák és a dühöngő tengerár között. Milyen érzés mindezt
visszakapni?
Kell körülvette Holland koponyáját az akaratával, és erővel visszanyomta a
falhoz. Mindössze Holland ajkának alig észrevehető rándulása és orrlyukai
kitágulása árulkodott a fájdalomról.
– A gyűlölet erőteljes érzés – szűrte Holland összeszorított fogai közül. –
Kapaszkodj bele, és ne ereszd el!
Abban a pillanatban Kell folytatni akarta a szorítást, hallani akarta a csont
recsegését, látni akarta, meg tudja-e törni Hollandot úgy, ahogyan Holland őt
törte meg Fehér Londonban.
De Kell tisztában volt vele, hogy ő nem fogja tudni megtörni Hollandot.
Holland ugyanis máris megtöretett. Tisztán látszott, nem a sebhelyekből,
hanem abból, ahogyan beszélt, ahogyan tartotta magát a fájdalommal szemben,
túlságosan jól ismerve annak alakját és fokát. Már jóval Osaron előtt kiüresedett
– olyan emberré vált, akiben nem maradt sem félelem, sem remény, és akinek
nem maradt semmi vesztenivalója.
Kell egy pillanatra mégis fokozta a szorítása erejét – puszta haragból és
rosszindulatból –, és érezte, ahogy Holland csontjai nyöszörögnek a
megerőltetéstől.
Azután kényszerítette magát, hogy abbahagyja.
 HÁROM

ELBUKNI VAGY KÜZDENI
I
Alucard épp a tengerről álmodott, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Halk
nesz volt, rendellenes: elütött az óceán hullámai és a nyári sirályok keltette
szokott zajoktól.
A másik oldalára gördült, egy pillanatig még beleveszve az álom ködös
képeibe; teste sajgott a bajnokságon szerzett sérülésektől, feje tele volt vattával.
Azután léptek nesze hallatszott; a fa deszkalapok felnyögtek a súly alatt. Hirtelen
nagyon valóságossá vált egy másik személy jelenléte a helyiségben. Rhy
szobájában. És az is tudatosult benne, hogy a herceg még mindig eszméletlenül
és fegyvertelenül fekszik mellette.
Alucard egyetlen olajozott mozdulattal kelt fel; az ágy mellett álló pohárból
kiemelkedő víz jégtőrré fagyott, és a markába röppent.
– Mutasd magad!
Támadóállásban, döfésre készen tartotta maga elé a szilánkot, miközben a
betolakodó lassan tovább menetelt feléje. A szobában félhomály uralkodott
körülöttük, egyetlen lámpa égett, épp a jövevény háta mögött, árnyékba borítva
őt.
– Kushadj, kutya! – szólt egy eltéveszthetetlen hang.
Alucard halkan elkáromkodta magát, és szívdobogva visszarogyott az ágy
oldalára.
– Kell.
Az antari előrelépett, a fény megvilágította komor vonallá préselt száját és
résnyire húzott két szemét, egy kéket és egy feketét. Ám ami igazán megragadta
és satuban tartotta Alucard figyelmét, az a meztelen mellkasába vésett mágikus
szigillum volt. A koncentrikus körökből álló mintázat. Hajszálpontos másolata a
Rhy szíve fölött húzódó jelnek, amelyet át- meg átszőttek az irizáló fonalak.
Kell csettintett az ujjával, erre Alucard fagyott pengéje kirepült az ujjai közül,
és vízszalaggá olvadva visszatért a pohárba. Kell pillantása az ágyra vándorolt,
az összegyűrt lepedőre, ahol pár pillanattal korábban még Alucard feküdt.
– Látom, komolyan veszed a feladatodat.
 – Nagyon.
– Azt kértem, vigyázz rá, ne azt, hogy bújj hozzá!
Alucard széttárta maga mögött a kezét.
– Képes vagyok egyszerre többfélét csinálni. – Már épp folytatta volna,
amikor észrevette Kell bőrének fakóságát és a kezén éktelenkedő vérfoltokat. –
Mi történt?
Kell úgy pillantott végig magán, mintha már meg is feledkezett volna a
vérveszteségről.
– A város támadás alatt áll – közölte színtelen, kongó hangon.
Alucard-nak egyszeriben eszébe jutott az ablakon túl az égre kirajzolódó, sötét
mágiából összeállt töredezett oszlop. Visszafordult a balkon felé, és a látványtól
mozdulatlanná dermedt. Hiányzott a vöröses derengés felhőkről visszatükröződő
fénye. És odalent a folyó sem ragyogott már. Amikor az ajtókilincs után nyúlt,
Kell elkapta a csuklóját. Ujjak morzsoltak csontokat.
– Ne! – parancsolta erélyes és ellentmondást nem tűrő hangján. – Levédték a
palotát, hogy kívül tartsuk.
Alucard erővel kitépte a kezét, és dörzsölgetni kezdte bőréről a Kell fájdalmas
szorítása után maradt koszt.
– Kívül? Micsodát?
Az antari elnézett mellette.
– A fertőzést, mérget vagy varázslatot, nem tudom… – Felemelte a kezét,
mintha meg akarná dörzsölni a szemét, majd ráébredt, hogy vérfoltos, és
visszaejtette az oldala mellé. – Bármi legyen is az. Bármit is tett… és tesz. Csak
kerüld az ajtókat és ablakokat!
Alucard hitetlenkedve nézett rá.
– A várost megtámadták, mi pedig egyszerűen meglapulunk a palotában, és
tétlenül hagyjuk? Emberek vannak odakint…
Kell állkapcsa megfeszült.
– Nem menthetünk meg mindenkit – jelentette ki mereven. – Terv nélkül
semmiképp, és amíg nincs használható ötletünk…
– A legénységem is odakint van. Meg a családom is. Te pedig azt várod tőlem,
hogy csak üljek, és nézzem…
– Nem! – csattant fel Kell. – Azt várom, hogy tedd hasznossá magad! – Az
ajtóra mutatott. – Lehetőleg valahol másutt.
Alucard tekintete az ágyra tévedt.
– Nem hagyhatom itt Rhyt.
– Már korábban is megtetted – felelte Kell epésen.
Övön aluli ütés volt, Alucard megvonaglott tőle.
– Azt mondtam a királynénak, hogy…
 – Emery! – vágott közbe Kell, és lehunyta a szemét. A kapitány pedig csak
ekkor ébredt rá, milyen közel jár az antari ahhoz, hogy felbukjon. Az arca szürke
volt, és úgy tűnt, már csak a puszta akaratereje tartja talpon, de kezdett
megingani. – Te vagy az egyik legjobb mágus ebben a városban – folytatta Kell,
és megvonaglott az arca, mintha fájt volna az elismerés. – Bizonyítsd be! Menj
és segíts a papoknak. Segíts a királynak. Vagy valakinek, akinek szüksége van
rá. Ma éjjel már nem tehetsz semmi többet az öcsémért.
Alucard nagyot nyelt, és végül bólintott.
– Jól van.
Kényszerítette magát, hogy átvágjon a szobán, és csak egyszer pillantott hátra;
látta, hogy Kell félig leroskad, félig bezuhan a herceg ágya mellett álló székbe.

* * *

A Rhy szobája előtti hall furcsán üres volt. Alucard a lépcsőig jutott, mire
meglátta az első szolgákat elsietni: karjuk tele volt lepedőkkel, homokkal és
vizes mosdótálakkal. Nem a sebkötözéshez, hanem a védelmi varázslatokhoz
szükséges eszközökkel.
Egy őr fordult be a sarkon, sisakkal a hóna alatt. Vércsík húzódott a
homlokán, de nem tűnt sebesültnek, és a jel túlságosan szándékosnak látszott
ahhoz, hogy egy fáradt homloktörlés eredménye legyen.
Alucard észrevette, hogy egy sor faajtó mögött a királyt körülveszik
gárdatagjai, és mindannyian egy jókora várostérkép fölé hajolnak. Futárok
hoztak hírt új támadásokról, és Maxim király mindegyik hallatán egy-egy fekete
érmét helyezett a pergamenre.
Ahogy Alucard átvágott a hallokon és leereszkedett a lépcsőkön, úgy érezte,
mintha valóságos rémálomba csöppent volna az iménti álmából.
Alig pár órával ezelőtt pezsgett az élet a palotában. Most a maradék kevés
mozgás is feszült, ideges és tétova lett. Az arcok a döbbenet eleven maszkjaivá
váltak.
Szinte transzban haladt, lába magától talált rá a Nagy Hallra, a palota
legnagyobb báltermére, és hirtelen megtorpant. Alucard Emery ritkán érezte
tehetetlennek magát, most azonban döbbenten és némán állt. Két éjszakával
ezelőtt férfiak és nők táncoltak itt fényárban, és muzsika áradt az aranyló
emelvényekről. Két éjszakával ezelőtt Rhy is itt állt vörösbe és aranyba öltözve,
és ő volt a bál fényesen ragyogó középpontja. Két éjszakája ez itt még a nevetés
és dalolás, a kristálypoharak és suttogó beszélgetések helye volt. Most az ostra
és vestra tagjai döbbenten zsúfolódtak össze, fehér köpenyes papok álltak
minden ablaknál, és szorosan az üveghez nyomták tenyerüket, miközben
védővarázslatokat szőttek a palota köré, hogy megóvják az éjszaka mérgező
csápjai ellen. Látta halványan reszkető mágiájukat, amely behálózta az ablakokat
és falakat. Mi tagadás, elég törékenynek tűnt a súlyos árnyakhoz képest, amelyek
kívülről az üvegnek nyomultak, és be akartak jutni.
A bálterem bejáratánál Alucard elcsípett néhány információmorzsát, de mind
túl hiányos és zavaros volt, és kuszán egymásba fonódtak, s végül nem tudta
különválasztani a híreket, lehetetlenné vált elkülönítenie a tényeket a
kitalációktól, az igazságot a félelem teli túlzásoktól.
A város ostrom alatt áll.
Egy szörnyeteg érkezett Londonba.
Valami furcsa, sötét köd mérgezi az embereket.
Megszállja elméjüket.
Megőrjíti őket.
Mintha a Fekete Láz éjszakája tért volna vissza ismét, csak most még
súlyosabb a helyzet, mint akkor. Az a ragály csupán néhány tucatnyi áldozatot
követelt, és érintés útján terjedt. Ez viszont magában a levegőben, és máris több
száz vagy talán több ezer embert fertőzött meg.
És ebben a pillanatban is egyre csak terjed.
A bajnokság mágusai csoportokba tömörülve ácsorogtak, némelyikük halk,
sürgető hangon beszélt, mások csak kimeredtek a galéria boltíves ablakain,
ahogy a sötét köd tapogatói körbefonták a palotát, és fekete sávjaik eltakarták a
kilátást a városra.
A faróiak szoros formációban Lord Sol-in-Ar köré gyűltek, a generálisuk
pedig kígyószerű nyelvén beszélt hozzájuk valamit, míg a veskiek sértett
csendben álldogáltak, hercegük kibámult az éjszakába, hercegnőjük pedig a
helyiséget fürkészte.
A királyné észrevette Alucard-t, és ráncba szaladt a homloka. Kivonta magát a
köré gyűlt vestra tagjainak gyűrűjéből.
– Felébredt a fiam? – kérdezte suttogva.
– Még nem, felség – felelte a kapitány. – De most már mellette van Kell.
Hosszú csend következett, majd a királyné egyet biccentett, és a figyelme
máris másra terelődött.
– Igaz? – kérdezte a férfi. – Hogy Rhy… – Nem akarózott kimondania a
szavakat, nem akart nekik súlyt és életet adni. Fél füllel hallott ezt-azt a Rhy
összeroskadása körüli káoszban, és saját szemével látta a mágikus rajzolat
pontos mását Kell mellkasán.
Valaki megsebesített téged, mondta több napja, amikor csókot kínált a herceg
szíve fölötti pecsétre. De ez a valaki annál is rosszabbat tett.
– Most már fel fog épülni – felelte a királyné. – Csak ez számít.
 A kapitány valami mást is szeretett volna még mondani, például, hogy ő is
nagyon aggódott (azon töprengett, vajon tud-e a királyné – hogy pontosan
mennyit tud – a fiával együtt töltött nyarukról, és arról, mennyire szereti), de a
felség máris odébb vonult, neki pedig megsavanyodtak szájában a kimondatlan
szavak.
– Jól van, ki a következő? – kérdezte a közelben egy ismerős hang, és amikor
Alucard újra megfordult, meglátta a palotaőrök gyűrűjében kedvenc tolvaját. A
szívverése felgyorsult, de utána ráébredt, hogy Bard ezúttal nincs veszélyben.
Az őrök letérdeltek körülötte, Lina Bard pedig sorra megérintette a
homlokukat, mintha áldást osztana nekik. Így, lehajtott fejjel csaknem úgy
festett, mint valami szent.
Már ha az a szent csupa feketébe öltözne, és késeket hordana magával.
Már ha az a szent vérrel áldana.
Ahogy az őrök sorra távoztak, mindegyikük vörös csíkkal felkenve, odalépett
hozzá.
Bard közelről sápadtnak tűnt, sötét karikák ültek monokliként a szeme alatt, és
épp összeszorított foggal kötözött be magán egy vágást.
– Tarts meg belőle valamennyit az ereidben, ha tudsz – szólította meg a férfi,
és kinyúlt, hogy segítsen megcsomózni a vászoncsíkot.
A lány felpillantott, és Alucard megdermedt a szeme természetellenes
csillanásától. Jobb szemgolyója üvegfelülete – melynek barna árnyalata egykor
csaknem tökéletesen megegyezett a bal szemével – összetört.
– A szemed – nyögte ostobán.
– Tudom.
– Olyan…
– Veszélyesnek látszik?
– Inkább fájdalmasnak. – A kapitány ujjbegye a tönkretett szem külső zugában
könnyként meggyűlt száraz vérhez tévedt, a vágásnyomhoz, ahol egy késhegy
súrolta a bőrt. – Hosszú éjszaka?
A lány megeresztett egy fáradt, elfojtott kuncogást.
– És egyre hosszabb.
Alucard pillantása az őrök megjelölt bőréről Lina vérfoltos ujjaira vándorolt.
– Varázsige?
Bard vállat vont.
– Áldás. – A kapitány kérdőn felvonta fél szemöldökét. – Nem hallottad? –
tette hozzá Lina szórakozottan. – Én is aven vagyok.
– Kétségtelenül vagy valami – bólintott Alucard, miközben repedés kígyózott
végig a legközelebbi ablaküvegen, és néhány idősebb pap a fiatal novíciushoz
sietett, hogy levédjék az üveget. Lehalkította a hangját. – Jártál odakint?
 – Igen – bólintott a lány, és megkeményedtek a vonásai. – Az ott nem… nem
jó… – Elhallgatott. Bard sosem volt az a fecsegős típus, de a kapitány úgy hitte,
a lányt sosem hagyják cserben a szavak. Bard egy pillanatig csak hunyorogva
szemlélte az itteni különös gyülekezetet, azután halk hangon újrakezdte. – Az
őrök a házukban tartják az embereket, de az a köd… illetve ami a ködben
rejtőzik, bármi legyen is az… mérgező. A többségük pillanatok alatt elvész,
miután kapcsolatba kerül vele. De nem rothadnak úgy el, ahogy a Fekete Láz
éjszakáján, szóval nem megszállottságról van szó – tette hozzá. – Viszont utána
nem is önmaguk többé. Azokra pedig, akik megpróbálnak ellenállni neki, valami
még rosszabb vár. A papok igyekeznek minél többet megtudni a jelenségről, de
egyelőre… – Szusszant egyet, és visszasöpörte a haját a megrongált szeme elé. –
Lenost is láttam a tömegben – folytatta –, és akkor úgy tűnt, jól van, de Tav… –
Lemondóan megrázta a fejét.
Alucard nagyot nyelt.
– Elért az északi partra is? – kérdezte, az Emery-birtokra gondolva. A húgára.
Amikor Bard nem felelt, az ajtó felé fordult. – Mennem kell…
– Nem lehet – mondta Lina. A kapitány dorgálásra számított, holmi hasztalan
emlékeztetőre arról, hogy úgysem tehet semmit, de ez a nem lehet valami
egyszerűt jelentett. – Az őrök az ajtóknál strázsálnak – magyarázta. – Szigorú
parancsot kaptak, hogy ne engedjenek senkit se ki, se be.
– Te sosem hagyod, hogy ilyesmi megállítson téged.
Egy mosoly halvány árnyéka.
– Igaz. – Majd hozzátette: – De én megállíthatlak.
– Legalábbis megpróbálhatod.
Bizonyára látta az acélos elszántságot a kapitány szemében, mert a mosolya
megrebbent, majd eltűnt.
– Gyere ide!
Ujjait a férfi gallérjába fonta, és közelebb húzta magához az arcát, Alucard
pedig egy furcsa, zavarba ejtő pillanatig azt hitte, a lány meg akarja csókolni.
Fellángolt elméjében egy másik éjszaka emléke – amikor egymáshoz nyomódott
a testük, és csókkal pecsételték meg a vitájukat –, most viszont a lány
egyszerűen a homlokához nyomta a hüvelykujját, és rövid vonalat rajzolt a két
szemöldöke fölé.
Alucard az arcához emelte a kezét, de Lina félrecsapta.
– Azért, hogy megóvjon – mondta, és az ablak felé biccentett. – Attól a ki
tudja, mitől, ami odakint ólálkodik.
– Azt hittem, ez a palota dolga.
Lina felvetette a fejét.
– Talán – vont vállat –, de csak akkor, ha nem tervezed, hogy kilépsz a falai
közül.
Alucard fordult, hogy induljon.
– Isten veled – szólt utána Bard szárazon.
– Tessék? – kérdezte Alucard zavarodottan.
– Semmi – mormogta a lány, majd hangosan hozzátette: – Csak próbálj meg
életben maradni.
 II
Emira Maresh a fia hálószobájának küszöbén állt, és nézte, ahogy a két
fiatalember alszik.
Kell egy székbe rogyva szuszogott Rhy ágya mellett, levetett kabáttal, csupasz
válla körül egy pléddel; feje keresztbe font karjaira nehezedett az ágyneműn.
A herceg az ágyon kinyújtózva feküdt, egyik karja a bordáin átvetve pihent. A
szín már visszatért arcába, és szemhéja megmegrebbent, szempillái úgy
táncoltak, mint amikor álmodik.
Álmukban mindketten békésnek tűntek.
Amikor még gyerekek voltak, Emirának szokásává vált kísértetként szobáról
szobára surranni, hogy kisimítsa az ágyneműjüket, megérintse a hajukat, és
nézze, ahogy elalszanak. Rhy sosem hagyta, hogy betakargassa – kijelentette,
hogy az nem méltóságteljes –, Kell pedig, amikor megpróbálta, csak meredt rá
némán hatalmas, kifürkészhetetlen szemével. Bizonygatta, hogy egymaga is
boldogul, és így is volt.
Kell most megmoccant álmában, és a pléd kezdett lecsúszni a válláról. Emira
gondolkodás nélkül odanyúlt, hogy megigazítsa, de amikor ujjbegyei súrolták a
fiú bőrét, ő megriadt és úgy felpattant, mintha megtámadták volna őket; a
tekintete fátyolos volt, arcát eltorzította a pánik. A mágia máris dalolni kezdett a
bőrén, és felforrósította körülötte a levegőt.
– Csak én vagyok – nyugtatta a királyné lágy hangon, de amikor kiült Kell
arcára a felismerés fénye, a teste akkor sem lazult el. Visszaengedte a kezét az
oldala mellé, de a válla merev maradt, tekintete megállapodott az asszonyon,
Emiráé pedig az ágyra, majd a padlóra rebbent, miközben azon tűnődött, miért
sokkal nehezebb Kellre nézni, amikor ébren van.
– Felség – hajtott fejet tiszteletteljesen, ám hidegen az antari.
– Kell – köszöntötte a királyné, és próbált melegségre lelni magában.
Folytatni akarta, azt szerette volna, hogyha a megszólítás csak a kezdete egy
kérdésnek – Hová mentél?Mi történt veled? És a fiammal? –, de ő máris talpon
termett, és magára vette a kabátját.
– Nem akartalak felébreszteni – mentegetőzött Elmira.
Kell megdörgölte a szemét.
– Nem akartam elaludni.
A királyné meg akarta állítani, de végül nem tette. Nem tudta.
– Sajnálom! – mondta Kell az ajtónyílásból. – Tudom, hogy az egész az én
hibám.
 Nem, akarta felelni. És igen. Mert valahányszor Kellre nézett, Rhyt is látta,
ahogy a bátyjáért könyörög, látta, amint vért köhög fel másvalaki sérülése miatt,
látta őt halálos mozdulatlanságban, amikor már egyáltalán nem herceg volt, csak
egy holttest, közönséges hulla, rég kimúlt tetem. De visszatért, és a királyné
tudta, hogy ezt csakis Kell varázslatának köszönheti.
Most már látta, mit adott Kell a hercegnek, és hogy enélkül mi lenne a fia, de
mindez rettegéssel töltötte el – az, ahogy egymáshoz lettek béklyózva. A fia
most élt, és az ágyon feküdt, ő pedig legszívesebben Kell nyakába
csimpaszkodott volna, hogy megcsókolja, és azt hajtogassa: Köszönöm,
köszönöm, köszönöm!
Semmit nem bocsátott meg a fiúnak.
De mindennel tartozott neki, és örökre az adósa lett.
Ám mielőtt ezt elmondhatta volna, Kell már el is ment.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Emira lerogyott az antari megüresedett
székére. A szavak kimondatlanul várakoztak a szájában. Visszanyelte őket, és
közben úgy megvonaglott az arca, mintha végigcsikarták volna a nyelőcsövét.
Előrehajolt, és finoman Rhy kezére tette a kezét.
A herceg bőre sima és meleg volt, a pulzusa erős. Könnyek csorogtak végig a
királyné arcán, és lehulltukban megfagytak: apró jéggyöngyök potyogtak az
ölébe, ahol újra megolvadtak, és a ruhája beitta őket.
– Jól van, semmi baj – sikerült végül kinyögnie, bár nem tudta, kinek szánja
szavait: Kellnek, Rhynak vagy önmagának.
Emira soha nem akart édesanya lenni.
Azt pedig végképp nem tervezte, hogy valaha is királyné lesz belőle.
Mielőtt Maximhoz ment volna, Emira Vol Nasaro második gyermeke volt, a
Maresh, az Emery és a Loreni házak után a tróntól számítva a negyedik nemesi
vérvonal tagja.
Gyermekként gyakran eltört dolgokat. Tojásokat, lekvárosüvegeket,
porceláncsészéket és tükröket.
– Egy követ is el tudnál törni – ugratta mindig az apja, és ő nem tudta
eldönteni, hogy kétbalkezes-e, vagy átkozott, csak azt látta, hogy az ő kezében
folyton darabokra hull minden. Kegyetlen tréfának tűnt, amikor kiderült, hogy az
uralt őseleme nem az acél, sem a szél, hanem a víz – vagyis a jég. Amit könnyű
létrehozni. És könnyű tönkretenni.
A gyermekszülés mindig is megrémítette – hiszen a csöppségek olyan aprók
és törékenyek, könnyen tönkremennek. Ám jött Maxim herceg, a szilárd
erejével, acélos eltökéltségével és kedvességével, amely úgy áradt, akár az
olvadt víz a súlyos téli hótakaró alatt. Elmira tudta, mit jelent királynénak lenni,
hogy mivel jár, bár titkon már akkor is abban reménykedett, hogy nem fog a
terhesség bekövetkezni, hogy egyszerűen nem történhet meg vele.
De mégis megtörtént.
Teljes kilenc hónapig úgy mozgott, mintha gyertyalángot óvott volna egy
nagyon erős szélben.
Kilenc hónapon át visszatartotta a lélegzetét, kilenc hónapig imádkozott
folyamatosan a forrásokhoz, a névtelen szentekhez és a halott Nasaróhoz, hogy
szabadítsák meg az átkától, vagy legalább fékezzék meg.
Azután megszületett Rhy, és egyszerűen tökéletes volt, ő pedig tudta, hogy
félelemben tölti majd élete hátralévő részét.
Valahányszor a herceg megbotlott vagy elesett, az anyja a könnyeivel küzdött.
Rhy nevetve felpattant, leporolta a sérüléseit, és már rohant is tovább a
következő katasztrófa felé, Emira pedig csak állt kétségbeesetten, még mindig
kinyújtott karral, mintha elkaphatná.
– Nyugalom – csitította Maxim. – A fiúk nem olyan törékenyek. A mi fiunk
erős lesz, akár az edzett acél és a vastag jég.
De Maxim tévedett.
Az acél elrozsdáll, és a jég csak addig erős, amíg egy repedés szét nem veti.
Éjjelente ébren hánykolódott az asszony, és várta a tragédiát, amiről tudta, hogy
előbb-utóbb el fog jönni.
Ám helyette Kell jött.
Kell, aki egész világnyi mágiát hordozott a vérében.
Kell, aki törhetetlennek bizonyult. Kell, aki valóban meg tudta védeni a fiát.
– Először testvérekként akartalak nevelni titeket.
Emira nem tudta, mikor kezdett hangosan beszélni, de hallotta, ahogy a hangja
finoman visszhangzik a herceg hálókamrájában.
– Korban olyan közel jártatok egymáshoz, és azt hittem, remek lesz így.
Maxim mindig is több utódot szeretett volna, de én… nem bírtam rávenni
magam, hogy még egyet vállaljak. – Előrehajolt. – Aggódtam, hogy nem
boldogulsz majd; Kell olyan csendes volt, te pedig annyira harsány… Akár az
éjfél és a reggel; kezdettől fogva sülve-főve együtt voltatok. Eleinte az egyedüli
veszélyt a csúszós lépcsők és lehorzsolt térdek jelentették. De azután eljöttek az
Árnyak, és elloptak, Kell pedig nem volt melletted, mert épp valamelyik
játékotokat játszottátok. Azután pedig ráébredtem, hogy nem testvérre van
szükséged. Hanem testőrre. Ezután próbáltam védelmezőt nevelni Kellből, nem
fiút. De már késő volt. Elválaszthatatlanokká váltatok. Azt hittem, idővel, ahogy
nagyobb leszel, talán eltávolodtok, Kell a mágia, te pedig a korona felé. Te
annyira más vagy, és reméltem, hogy az idő majd teremt némi távolságot
köztetek. De ahelyett, hogy elhidegültetek volna egymástól, csak még
szorosabbá fűztétek a kapcsolatotokat…
 Mocorgás támadt az ágyon, a herceg lába odébb csúszott a lepedőn, a királyné
pedig felpattant, kisöpörte a sötét tincseket az arcából, és suttogva szólongatni
kezdte:
– Rhy, Rhy!
A herceg ujjai begörbültek a lepedőn, álma egyre éberebbé és nyugtalanabbá
vált. Ajkait elhagyta egy szó, alig több mint lehelet, de a királyné felismerte Kell
nevének hangzását, majd végre-valahára felébredt a fia.
 III
Rhy álom és ébrenlét határán lebegett, az áthatolhatatlan sötétség és a színek
lázadása között. Egy név ült a nyelve hegyén, egy már kimondott szó
visszhangja, de elolvadt, akár a cukrozott ostya.
Hol vagyok?
Hol voltam?
Az álmok pókhálókként tapadtak Rhyra – álmok a fájdalomról, az őt magasba
emelő és leengedő erős kezekről, a jéghideg nyakörvekről és fémvázakról, a
vérről a fehér köveken – de nem tudta megőrizni a formájukat.
Teste sajgott a fájdalom emlékétől, és levegő után kapkodva rogyott vissza a
párnáira.
– Óvatosan! – kérte az anyja. – Csak óvatosan. – Könnyek csorogtak az arcán,
és odanyúlt, hogy elmorzsoljon egyet, megcsodálva a tenyerében gyorsan
olvadásnak induló jégkristályt.
Rhy nem emlékezett, hogy valaha látta volna sírni az anyját.
– Mi a baj?
A nő elfojtott hangot hallatott, félúton a hisztérikus nevetés és zokogás között.
– Mi a baj? – ismételte megborzongva. – Elmentél. Meghaltál. Én meg itt
ültem egy halott mellett.
Rhy belereszketett a szóba, ahogy a sötétség elkapta, és megpróbálta
visszarángatni az elméjét arra a fény, remény és élet nélküli, borzalmas helyre.
Az édesanyja még mindig a fejét rázta.
– Azt hittem… azt hittem, meggyógyított valami sebet. Hogy visszahozott.
Nem láttam, hogy ő az egyetlen, ami itt tart téged. Hogy te… hogy valójában…
– Elakadt a hangja.
– Most itt vagyok – csitította a herceg, bár énje egy része mintha még mindig
valahol másutt vergődött volna, csapdába esve. Ám lassan kezdett kiszabadulni
arról a helyről, pillanatról pillanatra, centiről centire. – De hol van Kell?
A királyné megfeszült, és elhúzódott tőle.
– Mi történt? – erősködött Rhy. – Biztonságban van?
Az anyja arca megkeményedett.
– Miatta láttam, ahogy meghalsz.
Rhyon átcsapott a frusztráció hulláma, és nem tudta, csak a sajátját érzi, vagy
a Kellét is, de a hatás elég erőteljes volt.
– Miatta vagyok újra életben – fortyant fel. – Hogyan gyűlölheted Kellt
mindezek után?
 Emira úgy hőkölt hátra, mintha megütötték volna.
– Nem gyűlölöm őt, de azt kívánom, bár tehetném. Ti nem láttok tisztán, ha
egymásról van szó, és ez megrémít. Nem tudom, hogyan tartsalak biztonságban.
– Nem is kell – felelte Rhy, és kikelt az ágyból. – Kell már megtette helyetted.
Az életét adta, és csak a szentek tudják, mit még, hogy megmentsen… hogy
kimentsen… engem. Nem azért, mert a hercege vagyok. Hanem mert fivérek
vagyunk. És ennek a kölcsönkapott életnek minden napját azzal fogom tölteni,
hogy megpróbálom visszafizetni neki az adósságomat.
– A pajzsodnak kellett volna lennie – mormolta a királyné. – A
menedékednek. Soha nem lett volna szabad fordítva történnie.
Rhy ingerülten megrázta a fejét.
– Nem Kell az egyetlen, akit nem értesz. A közöttünk lévő kötés nem ezzel az
átokkal kezdődött. Azt akartad, hogy öljön értem, ha kell, meghaljon értem;
hogy bármi áron megvédelmezzen. Nos, anyám, teljesült a kívánságod.
Egyszerűen nem akarod megérteni, hogy az ilyen fajta szeretet és kötelék
kétirányú. Én is ölnék őérte, és meghalnék érte, és minden tőlem telhetőt
elkövetek, hogy megvédelmezzem, Farótól és Vesktől, Fehér Londontól és
Fekete Londontól, sőt akár még tőled is.
Rhy az erkélyajtóhoz lépett és elhúzta a függönyt, azzal a szándékkal, hogy
elárassza a szobát az Isle vörös fényével. Ám a sötétség falával kellett
szembesülnie. Elkerekedett a szeme, és haragja döbbenetté vált.
– Mi történt a folyóval?
 IV
Lina lemosta a vért a kezéről, és megdöbbent, hogy maradt egyáltalán mit
leöblítenie. Egész teste a fájdalom foltjaiból állt össze. Az átéhezett napok és az
átvacogott, dermesztő éjszakák után csak ürességet érzett.
Lebámult a mosdótálra, és elhomályosodott a látvány.
Tieren ellátta a lábikráján a sebet, ahol Ojka kése behatolt; a bordáit, ahol a
tetőnek csapódott; karját, ahonnan egymás után, sokszor vért fakasztott. Amikor
pedig elkészült, a főpap a lány állához érintette az ujjait; pillantása súlyos volt,
rezzenetlen, de furcsamód kedves.
– Még mindig egy darabban? – kérdezte, és a lánynak eszébe jutott
szilánkosra tört szeme.
– Többé-kevésbé.
A szoba akkor kissé megbillent körülötte, de Tieren megtámasztotta őt.
– Pihenned kell – jelentette ki.
Lina félrelökte a kezét.
– Az alvás a gazdagoknak és az unatkozóknak való – felelte. – Én meg nem
vagyok egyik sem, és ismerem a tűrőképességem határait.
– Talán ismerted, mielőtt ide jöttél – emlékeztette a pap –, mielőtt magadba
szívtad volna a mágiát. De az erőnek megvannak a saját korlátai.
Lesöpörte magáról az öreg karját, bár igazság szerint olyan nagyon fáradt volt,
amilyennek eddig még nem érezte magát; ez a kimerültség áthatolt a bőrön, az
izmokon és még a csontokon is, és az elméjébe vájta ujjait, amíg végül már
minden hullámzott és egybemosódott a szeme előtt. Ettől a fáradtságtól nehezen
lélegzett, alig tudott gondolkodni, és a puszta létezés is fájt.
Tieren felsóhajtott, és sarkon fordult, hogy faképnél hagyja, amikor a lány
előtúrta kabátzsebéből a kőszilánkot, amely egykor Astrid arcának a része volt.
– Azt hiszem, választ adtam a kérdésre.
– Ami téged és a kérdéseket illeti, Miss Bard – felelte a pap anélkül, hogy
visszapillantott volna –, szerintem csak most kezdtük.
Újabb vércsepp hullott a vízbe, elhomályosította a lavort, és Linának eszébe
jutott a sasenroche-i feketepiacon látott tükör, ahogy belevágott az ujjbegyeibe,
és vért fakasztott cserébe egy olyan jövő megmutatásáért, amely akár az övé is
lehetne. Egyik oldalán az ígéret látszott, a másikon az elérés módja. Milyen
csábító is volt megfordítani azt a tükröt! Nem azért, mert akarta, amit látott,
hanem mert hatalom rejlett a tudásban.
Vér kavargott a kezei között a lavorban, és csaknem felismerhető alakokká
formálódott, mielőtt rózsaszínes köddé oszlott volna.
Valaki megköszörülte a torkát, és Lina felnézett.
Már csaknem megfeledkezett az ajtónál álló fiúról. Hastra vezette ide, és ő
adott neki teát egy ezüstkupában, megtöltötte a mosdótálat, majd várakozva
strázsált az ajtónál.
– Attól félnek, hogy ellopok valamit, vagy meglógok? – kérdezte Lina, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú azt a parancsot kapta, hogy felügyeljen rá.
Hastra elpirult, és pillanatnyi hallgatás után szégyenlősen azt felelte:
– Azt hiszem, egy kicsit mindkettő.
A lány csaknem felnevetett.
– Rab vagyok? – kérdezte, az őr pedig elkerekedett, őszinte szemmel meredt
rá, és arnes-i akcentussal lágyított angol nyelven így felelt:
– Mindannyian rabok vagyunk, Miss Bard. Legalábbis ma éjjel.
Idegesen fészkelődött, a lány felé nézett, elfordította a tekintetét, majd újra
vissza, és nagy szemeket meresztett az egyre vörösödő vízre, azután a
szilánkosra repedt szemre. Lina még sosem találkozott senkivel, akinek ennyire
az arcára volt írva minden érzelme.
– Szeretnél kérdezni tőlem valamit?
Hastra zavartan pislogott, és megköszörülte a torkát. Végül úgy tűnt, sikerült
összeszednie a bátorságát.
– Igaz, amit mondanak rólad?
– Miért, mit mondanak? – kérdezte Lina, kiöblítve az utolsó vágást.
A fiú nagyot nyelt.
– Hogy te vagy a harmadik antari. – A szó hallatán megborzongott. – Az, aki a
másik Londonból jött.
– Fogalmam sincs – felelte Lina, és megtörölte a kezét egy rongyba.
– Remélem, olyan vagy, mint ő – erőltette a fiú a témát.
– Miért is?
A srác elpirult.
– Én csak… szerintem Kell mesternek nem lenne szabad egyedül lennie.
Mármint, az egyetlennek.
– Úgy tudom – felelte Lina –, van még egy a tömlöcben. Talán elkezdhetnénk
őt is kivéreztetni, a változatosság kedvéért. – Kifacsarta a rongyot, mire vörös
cseppek hullottak a tálba.
Hastra még jobban elpirult.
– Én csak… úgy értettem… – Lebiggyesztette az ajkát, kereste a megfelelő
szavakat, vagy talán azon töprengett, hogy fogalmazzon a lány nyelvén. –
Örülök, hogy itt vagy neki.
– Ki mondta, hogy neki? – De a szavainak nem volt éle. Lina túlságosan
fáradt volt a játszadozáshoz. A testében lüktető fájdalom tompa volt, ám kitartó,
és ő nem csak egyféleképpen érezte kivérezve magát. Elfojtott egy ásítást.
– Még az antariknak is szükségük van alvásra – emlékeztette Hastra szelíden.
Lina elhessegette a szavakat.
– Úgy beszélsz, mint Tieren.
A srác arca felderült, mintha dicséretet kapott volna.
– Tieren mester bölcs.
– Tieren mester egy zsémbes vénember – vágott vissza a lány, és pillantása
ismét visszatévedt az elhomályosult mosdótálban látszó tükörképére.
Két szem meredt vissza rá: egy szokványos és egy repedt. Az egyik egyszínű
barna, a másikban megtört fények sugármintában szétfutó hálója. Állta a saját
pillantását – olyasvalami volt ez, amit korábban sosem szívlelt –, és úgy találta,
hogy különös módon most könnyebbé vált. Mintha ez a tükörkép valamiképpen
közelebb állna az igazsághoz.
Lina mindig aranytallérokként gondolt a titkokra. Azok is felhalmozhatók
vagy épp felhasználhatók, de amint az ember elköltötte vagy elhagyta őket, a
legjobb, ha mielőbb szert tesz újabbakra.
Emiatt mindig is éberen óvta és minden zsákmánynál többre tartotta a titkait.
Az orgazdák otthon, Szürke Londonban nem tudták róla, hogy utcai patkány.
Az utcai őrjáratok nem tudták, hogy lány.
Ő maga sem tudta, mi történt a szemével.
Azt viszont senki nem tudta, hogy műszeme van.
Lina még egyszer, utoljára végighúzta az ujjait a vízben.
Hát, ennyit erről a titkomról, gondolta.
– És most? – kérdezte a fiú felé fordulva. – Megsebezhetek valaki mást?
Keverhetek egy kis bajt? Kihívhatom párbajra ezt az Osaront? Vagy menjünk
inkább, és nézzük meg, miben mesterkedik Kell?
Miközben az opciókat számolta, ujjai szórakozottan táncoltak a kései fölött,
amelyek egyike hiányzott. Nem veszítette el, kölcsönadta.
Hastra tartotta neki az ajtót, és rosszalló pillantást vetett a hátrahagyott
kupára.
– A teád.
Lina felsóhajtott, és kézbe vette az ezüstkupát, melynek tartalma már rég
elhűlt.
Fenékig kiitta, beleborzongott az üledék keserűségébe, majd félretette, és
követte Hastrát.
 V
Kellben egészen addig nem is tudatosult, hogy Linát keresi, míg bele nem
ütközött valakibe, aki nem ő volt.
– Oh – sóhajtotta a zöld és ezüst estélyiben tündöklő lány.
Kell elkapta és mindkettejüket megtámasztotta, a veski hercegnő meg inkább
hozzá bújt, ahelyett hogy elhúzódott volna. Arca kipirult, mintha futott volna,
szemében könnyek csillogtak. Az alig tizenhat éves Cora még mindig a
megnyúlt végtagú kamaszok esetlenségével mozgott, miközben teste már egy
ifjú nőére emlékeztetett. Amikor Kell először látta, megütközött ezen a furcsa
kontraszton, de a hercegnő most teljesen gyermekinek tűnt: csak egy kislánynak,
aki kiöltözött egy olyan világban, amelyre még nem áll készen. Kell még mindig
nem tudta elhinni, hogy Rhy fél ettől a fruskától.
– Felség.
– Kell mester! – szólalt meg a lány elfúló hangon. – Mi történik? Nem
mondanak nekünk semmit, de az az ember a tetőn, meg az a szörnyű köd, és
most az emberek az utcán… Láttam őket az ablakból, mielőtt Col elhúzott
onnan. – Gyorsan hadarva beszélt, veski akcentusa miatt sűrűn beletört a nyelve
a szavakba. – Mi fog történni velünk, többiekkel?
Újra a karjaiba vetette magát, és Kell magában hálát adott, hogy az imént
megállt a saját szobájában, és felvett egy inget. Gyengéden visszaengedte a saját
lábára.
– Mindaddig, amíg a palotában maradsz, teljes biztonságban vagy.
– Biztonságban – visszhangozta a lány, és sanda pillantást vetett a
legközelebbi ajtók felé; üveglapjaikra a téli fagy jégvirágot rajzolt, az
árnyékcsápok pedig sötét sávokat. – Azt hiszem, csak akkor érezném igazán
biztonságban magam, ha mellettem maradnál – tette hozzá.
– Ó, milyen romantikus – jegyezte meg egy száraz hang cinikusan, és amikor
Kell odafordult, meglátta a falnak támaszkodó Linát, mögötte pár lépéssel pedig
Hastrát. Cora teste megmerevedett a láttukon.
– Félbeszakítottam valamit? – kérdezte Lina.
– Igen! – vágta rá Cora ugyanabban a pillanatban, amikor Kell azt mondta:
„nem”. A hercegnő sebzett pillantást lövellt rá, majd Linára zúdította
bosszúságát.
– Távozz! – parancsolta neki a királyi sarjak és elkényeztetett gyermekek
jellegzetesen dölyfös hangnemében.
Kell arca megrezzent, de Lina csak felvonta fél szemöldökét.
 – Hogy mit mondtál? – kérdezte, és közelebb sétált. Jó fél fejjel magasabb
lehetett a veski uralkodócsalád tagjánál.
Cora becsületére vált, hogy nem hátrált meg.
– Egy hercegnővel beszélsz. Javaslom, tanuld meg, hol a helyed.
– És az hol is van, hercegnő?
– Alattam.
Lina erre elmosolyodott, azzal a mosolyával, amely mélyen aggasztotta Kellt.
Az ilyenfajta mosolyt általában valamilyen fegyver követte.
– Sa’tach, Cora! – A lány bátyja, Col fordult be a sarkon haragtól feszülő
arccal. A tizennyolc éves hercegről teljesen hiányoztak húga gyermeki vonásai,
karcsú kecsessége. Szúrós kék szemében még látszottak az ifjúkor utolsó
nyomai, ám minden más szempontból olyan volt, mint egy bivaly, a brutális,
nyers erő teremtménye. – Mondtam, hogy maradj a galériában. Ez nem játék.
Cora arcán átsuhant egy sötét viharfelhő.
– Az antarit kerestem.
– És meg is találtad. – Kurtán odabiccentett Kellnek, majd karon ragadta a
húgát. – Gyere!
A méretbeli különbségek ellenére Corának sikerült kiszabadítania magát a
szorításból, de ebben ki is merült dacos ellenállása. Szégyenkező pillantást vetett
Kellre, Linára pedig egy gyilkosat, majd a bátyját követve távozott.
– Ne a hírhozóra haragudj – jegyezte meg Lina, amikor a két fővendég
távozott –, de szerintem a hercegnő szeretne beférkőzni a… – Tekintetével
tetőtől talpig végigmérte Kellt. – …jóindulatodba.
Kell a szemét forgatta.
– Ő még csak egy gyerek!
– A viperabébiknek is van méregfoguk… – Lina hangja elhalt, és a lány
megingott, ahogy teste finom ringatózással próbált egyensúlyt találni. Nekidőlt a
falnak.
– Lina? – Kell odanyúlt, hogy megtámassza. – Aludtál?
– Ne kezdd már te is! – csattant fel, és elutasítóan legyintett előbb feléje, majd
a háta mögött álló Hastra felé. – Csak egy erős italra és egy még erősebb tervre
van szükségem. – Szavai a szokott csípős hangon buktak ki belőle, de nem
festett valami jól. Arccsontját vérpettyek tarkították, de a szeme ragadta meg
igazán Kell figyelmét. Az egyik meleg barna, a másik viszont szaggatott,
sugarasan szétfutó vonalak sorozata.
Furcsán helytelennek, ugyanakkor rendjén valónak is tűnt, és Kell nem bírta
elszakítani róla a tekintetét.
Lina pedig még csak nem is próbálta félrefordítani a fejét. Épp ez volt benne a
különös. Minden egyes pillantása teszt volt, kihívás. Kell odalépett hozzá, és az
arcához emelte a kezét. A tenyerében érezte a lány pulzusát és erejét. Lina
feszültté vált az érintéstől, de nem húzódott el.
– Nem festesz túl fényesen – suttogta Kell, hüvelykujjával követve az álla
vonalát.
– Mindent tekintetbe véve, azt hiszem, állom a sarat… – motyogta a lány.
A többlépésnyire álló Hastra úgy nézett ki, mint aki szeretne beleolvadni a
falba.
– Indulj! – szólt rá Kell anélkül, hogy levette volna a szemét Lináról. – Pihenj
egy keveset.
Hastra áthelyezte a súlypontját.
– Nem tehetem, uram – felelte. – El kell kísérnem Miss Bardot…
– Innentől átveszem a feladatodat – vágott közbe Kell. Hastra beharapta az
ajkát, és több lépést hátrált.
Lina Kell homlokához hajtotta a sajátját, arcuk olyan közel került, hogy a
vonásaik elmosódtak. És mégis, az a szilánkokra repedt szem ijesztő tisztasággal
ragyogott.
– Sosem mondtad – suttogta Kell.
– Sosem vetted észre – felelte Lina, majd hozzátette: – De Alucard igen.
Ez telibe talált. Kell kezdett elhúzódni, amikor Lina szemhéja megrebbent, és
a lány veszélyesen megingott.
Kell megtámasztotta.
– Gyere! – kérte gyengéden. – Van odafent egy szobám. Menjünk, és…
Álmosan is megvillantott a lány egy vigyort.
– Csak nem próbálsz ágyba vinni?
Kell kényszeredetten elmosolyodott.
– Így fair. Elvégre én is épp elég időt töltöttem a tiédben.
– Ha jól emlékszem – suttogta a lány a kimerültségtől fátyolos hangon –,
egész idő alatt az ágy tetején tartózkodtál.
– Igen, és hozzá voltam kötözve – jegyezte meg Kell.
– Azok voltak a szép idők… – sóhajtotta Lina ellágyulva, majd közvetlenül
utána előrebukott. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Kell semmi mást nem
tehetett, mint hogy szorosan átkarolja.
– Lina? – kérdezte, előbb finoman, majd egyre sürgetőbben. – Lina?
A lány motyogott valamit éles késekről és lágy szögletekről, de nem tért
magához. Kell gyanakvó pillantást vetett Hastrára, aki még mindig a közelben
ácsorgott, és rendkívüli módon feszengett.
– Mit tettél vele? – kérte számon Kell.
– Csak egy tonik volt – hebegte. – Valami altatószer.
– Bedrogoztad?
 – Tieren parancsára – mentegetőzött Hastra ijedten. – Azt mondta, a lány őrült
és makacs, és semmi hasznát nem vesszük holtan. – Hastra ezt lehalkított hangon
közölte, és döbbenetes pontossággal utánozta Tieren hanghordozását.
– És mit teszel majd, amikor újra felébred?
Hastra meghunyászodott.
– Ööö… bocsánatot kérek?
Kell dühösen felnyögött, ahogy Lina befészkelte magát a karjába – szinte
odadörgölőzött a vállához.
– Azt javaslom – mordult rá a fiatalemberre –, hogy sürgősen találj ki valami
jobbat. Mondjuk egy menekülési útvonalat.
Hastra elsápadt, Kell pedig a karjába kapta Linát, és elámult a könnyűségén.
Olyan sok helyet foglalt el a világban – az ő világában –, hogy nehéz volt
elképzelni ennyire könnyű testűnek. Kell elméjében Lina kőből volt kifaragva.
A lány feje a mellkasára billent. Kell csak akkor ébredt rá, hogy sosem látta
még aludni – így, az állkapcsa dacos éle, a szemöldökei közötti mély barázda, a
vadul csillogó tekintete nélkül meglepően fiatalnak látszott.
Kell végigsietett a hallokon, amíg végül elérte a szobáját, és óvatosan a
díványra fektette Linát.
Hastra plédet nyújtott neki.
– Nem kellene elvennünk a késeit?
– A világon nincs annyi tonik, hogy ilyesmit megkockáztassunk – felelte Kell.
Kezdte ráteríteni a plédet, azután megtorpant és homlokráncolva meredt a
Lina karjára és lábára csatolt késtokokra.
Az egyik üres volt.
Valószínűleg semmiség, mondta magának, miközben betakarta a lányt, de a
kétely csak nem hagyta nyugodni, tovább piszkálta valami homályos aggodalom,
amely suttogássá halkult, ahogy kilépett a hallba.
Valószínűleg semmiség, ismételte, miközben az ajtónak rogyott, és próbálta
kidörzsölni a szeméből az álom maradékát.
Korábban, Rhy szobájában nem akart elaludni, csak pillanatnyi nyugalomra és
csendre vágyott, hogy szusszanhasson egyet. Hogy megerősítse magát, és
felkészüljön mindarra, ami rá vár.
Hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát, és felnézve meglátta Hastrát, aki
egyik kezével még mindig az érmét forgatta az ujjai között.
– Tedd le – kérte Kell.
– Nem tudom, uram – felelte az egykori testőr.
Kell akarattal átrántotta az érmét Hastra kezéből a sajátjába. Az őr halkan
felkiáltott, de nem próbálta visszaszerezni.
Ahogy közelebbről szemügyre vette, Kell látta, hogy nem közönséges
pénzdarab. Fehér Londonban készült, és még látszottak rajta a fakorong
felületébe vésett irányítóbűbáj maradványai.
Mit is mondott Hastra?
Az én hibám, hogy a nő rátalált önre.
Szóval Ojka így csinálta.
Ezért vádolta Hastra önmagát.
Kell leguggolt, összezárta markát az érme körül, és megidézte a tüzet, majd
hagyta, hogy a lángok elemésszék a tallért.
– Így! – szórta ki a hamut a tenyeréből. Feltápászkodott a padlóról, de Hastra
tekintete továbbra is a járólapokra szegeződött.
– Tényleg él a herceg? – kérdezte suttogva.
Kell úgy hőkölt hátra, mintha megütötték volna.
– Hát persze. Miért kérdezel ily…
Hastra nagy, barna szeme most résnyire szűkült az aggodalomtól.
– Nem látta őt, uram. Hogy milyen volt, mielőtt visszatért. Nem egyszerűen
meghalt. Úgy festett, mint aki… régen eltávozott. Nagyon régen. Úgy, mint aki
sosem jön már vissza. – Kell megdermedt, de Hastra csak beszélt tovább halk,
sürgető hangon, kipirult arccal. – A királyné pedig nem volt hajlandó tágítani
mellőle, egyre csak azt hajtogatta, hogy vissza fog térni, mert ön is visszajön, és
tudom, hogy ugyanazt a heget viselik mindketten, tudom, hogy valamiképpen
össze vannak kötve egymással, élet az élettel, és, nos, tudom, nem az én dolgom,
de mégis meg kell kérdeznem. Ez csak valami kegyetlen illúzió? Az igazi herceg
tényleg…
Kell az őr vállára tette a kezét, és érezte benne a reszketést, az őszinte
aggódást Rhy életéért. Minden ostobasága ellenére az egyszerű emberek mégis
szerették az öccsét.
A hall végébe mutatott.
– Az igazi herceg ott alszik, azon az ajtón túl – jelentette ki határozottan. – A
szíve olyan erősen ver a mellkasában, mint az enyém a sajátomban, és ez így is
lesz, amíg meg nem halok.
Kell már épp hátrébb lépett volna, amikor Hastra lágy, de kitartó hangja
visszahúzta.
– Van egy mondás a Szentélyben. Is aven stran.
– Az áldott fonál – fordította le Kell.
Hastra buzgón bólogatott.
– Tudja, mit jelent ez, uram? – Beszéd közben lelkesen csillogott a szeme. –
Az egyik mítoszból származik, a Mágus eredetéből. Tudja, a mágia és az ember
egykor testvérek voltak, csak épp nem volt bennük semmi közös, mert
mindegyikük ereje a másik gyengesége volt. Így aztán egy napon a mágia
készített egy áldott fonalat, és hozzákötözte vele önmagát az emberhez, de olyan
szorosan, hogy a szál a bőrükbe vágott… – Ekkor felfordította a kezét, és
meghajlította a csuklóját, hogy megmutassa az ütőereket –, és attól a naptól
fogva osztoznak legjobb és legrosszabb tulajdonságaikon, az erejükön és
gyengeségükön. Valami megrezzent Kell mellkasában.
– Hogy ér véget a történet? – kérdezte.
– Sehogy – felelte Hastra.
– Még akkor sem, ha különválnak?
Hastra tagadólag megrázta a fejét.
– Nincs többé „ők”, Kell mester. A mágia oly sokat adott az embernek, és az
ember a mágiának, hogy a határaik elmosódtak, és a fonalaik mind
összegubancolódtak. Most már nem lehet szétbogozni őket. Össze vannak kötve,
élet az élettel. Mint egy egész két fele. Ha bárki megpróbálná különválasztani
őket, mindketten szálakra bomlanának.
 VI
Alucard jobban ismerte a Maresh-palotát, mint kellett volna.
Rhy tucatnyi ki- és bejáratot mutatott neki; rejtett ajtókat és titkos folyosókat;
egy félrehúzott függöny mögött lépcső tárult fel, máshol megnyílt egy falba
simuló csapóajtó. Ismerte a módját, hogyan surranhat be egy barát a szobába,
vagy egy szerető az ágyba.
Amikor Alucard először osont be a palotába, annyiszor váltott irányt, hogy
eltévedt, és a herceg helyett csaknem Kellbe futott bele. Így is történt volna, ha
az antari történetesen a szobájában tartózkodik, de a helyiség szerencsére üres
volt, és csak a gyertyaláng táncolt a megvetett ágyon. Alucard megborzongott, és
visszasurrant arra, amerről jött, azután pár perc múlva Rhy karjaiba hullott, és
nevetett a megkönnyebbüléstől, míg a herceg végül a szájára nem tapasztotta a
tenyerét.
Most az emlékezetében kutatva próbálta felidézni a legközelebbi menekülési
útvonalat. Tudta: ha az ajtókat mágiával hoznák létre – vagy álcáznák –, akkor
látná a szálakat. Ám a palota kapui egyszerűek voltak, csak fa, kő és falikárpit
alkotta őket, így a kapitány arra kényszerült, hogy vakon tapogatva, szeme
helyett az emlékeire hagyatkozva találja meg az utat.
Az első emeletről rejtekajtó vezetett le a palota aljára. Hat hatalmas oszlop
támasztotta alá a masszív építményt, szilárd alapzatukból szökkentek a magasba
a Maresh-rezidencia égre rajzolódó, éteri boltívei. Hat üregesen kivájt
sziklapillér, amelyekben alagutak egész hálózata futott a palota mélyébe.
Egyszerűen csak fel kellett idéznie, melyik ágon induljon el.
Leereszkedett a régi szentélynek hitt helyiségbe, amit – mint kiderült –
időközben valamiféle gyakorlókamrává alakítottak át. A meditációs gyűrű
koncentrikus körei még mindig tisztán látszottak a padlón, de a felületüket egy
mágikus edzőteremhez illő perzselésnyomok és foltok borították.
Az egyetlen, magányos fáklya megigézett, fehér fényű tüze a szürke
különböző árnyalataiba borította a helyet, és Alucard a színek nélküli
félhomályban fegyvereket látott az egyik asztalon és elemeket egy másikon:
tálakban vizet és homokot, meg kőszilánkokat. Mindezek között pedig apró
fehér virág nőtt egy tálkányi földben; levelei túllógtak a cserép szélén, ahogy
elvadult.
Alucard nekivágott a terem túlsó felén nyíló lépcsősornak, és csak akkor
torpant meg, amikor elérte a tetején az ajtót. Milyen vékony választóvonal a bent
és a kint, a biztos rejtek és a leplezetlenség között, gondolta. A túloldalon a
családja és a legénysége várta. Megérintette hát a fát, megidézte erejét, és az ajtó
nyögve rányílt a sötétségre.
A sötétségre, előtte pedig egy fényhálóra.
Alucard habozott, szemtől szemben találva magát a papok védelmi
varázslatának szövedékével. Úgy festett, mint a pókselyem, de amikor áthatolt
rajta, a fátyol nem szakadt el; egyszerűen megreszketett, majd visszarendeződött
eredeti alakjába.
Alucard előrelépett a ködbe, félig-meddig arra számítva, hogy az menten
összezárul körülötte. Ám az árnyékcsápok mégis lecsúsztak a kabátjáról,
végignyaldosták a csizmáját, ruhaujját és gallérját, majd visszakoztak, mintha
valami eltaszította volna őket. Minden lépéssel egyre hátráltak, de nem túl
messze, mindig a közelében maradva.
Alucard-nak viszketett a homloka, és eszébe jutott Lina érintése, a mostanra
megszáradt vércsík a szemöldöke között.
Vékonyka kis védelem volt ez, az árnyékok újra meg újra megpróbáltak
befurakodni mögé.
Vajon meddig tart ki?
Szorosabbra húzta magán a kabátot, és meggyorsította a lépteit.
Osaron mágiája mindenütt jelen volt, ám a varázslat irizáló szálai helyett
Alucard csak súlyos árnyékokat látott, amelyek szénfekete sávjai ellepték a
várost, és a fény teljes hiánya jelent meg foltokként a szeme előtt. A sötétség
mozgott körülötte, minden árnyék ide-oda lengett, megdőlt és ringott, ahogy a
szoba szokott túl sok italozás után, és az egészet átszőtte az égő fa és tavaszi
virágzás, a hóolvadás és pipacs, a pipafüst és nyári bor illatelegye, amely hol
émelyítően édesnek, hol keserűnek hatott, miközben szédítő koktélt alkotott.
A város mintha valami álomból lépett volna elő.
Londont a hangok is áthatották, nem csupán a mágia; muzsikaszó szállt a
levegőben, pohárcsilingelés, a tömegek nevetése, a lovas kocsik zörgése és az
éjszakai vásár nyüzsgése.
Viszont a most hallott hangok semmi jót nem ígértek.
Feltámadt a szél, és magával hozta a vágtató testőrök lovainak patazaját, a
fémcsörgést és a szellemszerű hangok sokaságát, olyan szavak visszhangját,
amelyek mind szétszóródtak, mielőtt elértek volna hozzá, és együtt valami
szörnyűséges kakofóniát alkottak. A hangok – vagy talán csak egyetlen, önmagát
több szólamban folyton ismétlő hang – mintha kórussá álltak volna össze,
amelynek nem értette a szavait. A suttogások világa volt ez, és Alucard énjének
egy része szeretett volna közelebb hajolni, hogy jobban hallja, és addig fülelni,
amíg ki tudja venni, mit mondanak a hangok.
Ám ehelyett kimondta a neveket.
 Mindazok neveit, akiknek szükségük lehetett rá, meg azokét is, akikre neki
volt szüksége, és mindenkiét, akit nem veszíthetett el – akikről nem volt
hajlandó lemondani.
Anisa. Stross. Lenos. Vasry. Jinnar. Rhy. Szelina…
A bajnokság sátrai üresen álltak, a ködcsápok az élet nyomait keresve sorra
benyúltak mindbe. Az utcák elnéptelenedtek, a lakosokat az otthonaikba
kényszerítették – mintha a fa és kő elég lenne, hogy megállítsa a varázslatot. És
talán elég is lehet. De Alucard kétségbe vonta ezt.
Előrébb az úton az éjjeli vásár lángokban állt. Egy testőrpár kétségbeesetten
küzdött, hogy eloltsa a tüzet, és vizet idéztek a fénytelenné vált Isle folyóból,
míg két másik társuk igyekezett egybeterelni egy csapat férfit és nőt. A sötét
mágia nyomot hagyott a testükön, beszennyezte Alucard látását, elnyelte saját
energiájuk fényét: a kék, zöld, vörös és lila árnyalatokat elárasztotta, magába
nyelte a fekete.
Az egyik nő sírt. Egy másik csak nevetett a lángok láttán. Egy széttárt karú
férfi folyton a folyó felé akart menni, míg egy másik némán térdelt, és
hátrabillentette fejét az ég felé. Úgy tűnt, csak az őrök hátasai immunisak a sötét
mágiára. A lovak horkantottak, a farkukkal csapkodtak, nyihogtak, és úgy
dobogtak patáikkal a ködre, mintha támadó kígyó lenne.
Berras és Anisa a folyó túloldalán várták, az Éjsudár pedig védett
horgonyhelyén ringatózott, de Alucard érezte, hogy valami a lángoló vásártér és
az őrök felé vonja. Egy férfi az egyikük felé rohant, vasrúddal a kezében.
– Ras al! – kiáltott Alucard, és kitépte a póznát az ember markából, épp
mielőtt lesújthatott volna vele az őr nyakára. Az pattogva odébb csúszott a
kövön, de a látványa ötletet adott a többieknek.
A földön lévők kezdtek felkelni, mozgásuk furcsán olajozott, már-már
összehangolt volt, mintha ugyanaz a láthatatlan kéz irányítaná valamennyiüket.
Az őr a lova felé száguldott, de nem maradt ideje. Máris megrohanták: kezek
kaptak vakon a páncélja felé, miközben Alucard feléjük futott. Egy férfi a
kövekhez csapkodta az őr sisakos fejét, és egyre azt hajtogatta:
– Engedd be, engedd be, engedd be!
Alucard letépte róla a támadót, ám az ahelyett, hogy elengedte és odébb
tántorodott volna, szorosan belekapaszkodott Alucard karjába, és a húsába
mélyesztette ujjait.
– Találkoztál már az árnykirállyal? – kérdezte tágra nyílt szemmel, amelyben
köd kavargott és feketébe hajló verőerek. Alucard az ember arcába taposott a
csizmájával, és kiszabadította magát.
– Menjetek be! – utasította őket a második őrszem. – Gyorsan, mielőtt…
Hangját félbeszakította a fémcsikordulás és a húst érő penge nyirkos hangja.
Lepillantott a királyi félhosszú kardra, a mellkasából kikandikáló saját kardjára.
Ahogy térdre roskadt, a kardmarkolatot tartó nő ragyogó mosolyt villantott
Alucard-ra.
– Miért nem engeded be? – kérdezte.
A két őr holtan hevert a földön, és most tucatnyi mérgezett szempár fordult
egyszerre a kapitány felé. A sötétség pókhálóként rajzolódott a támadók bőrére.
Alucard talpon termett és hátrálni kezdett. A tűz még mindig emésztette a vásári
sátrakat és bódékat, feltárva a fémsodronyokat, amelyek kifeszítve tartották a
ponyvákat; az acél vörösen izzott a hőségtől.
Nagy hullámban támadtak rá.
Alucard szitkozódott, csettintett az ujjaival, mire a fémkábel elpattant, ahogy a
városiak rárontottak. A sodrony végigkígyózott a levegőn, először a keze felé,
majd éles szögben el tőle. Acélos szorításába zárta a férfiakat és nőket, karok és
lábak köré tekeredett, de ha érezték is harapását vagy forróságát, nem adták
semmi jelét.
– A király megtalál téged – vicsorogta egyikük, ahogy Alucard a testőr hátasa
felé lódult.
– A király be fog jutni – ígérte egy második, miközben a nyeregbe pattant, és
vágtatni kezdett.
A hangjuk uszályként kísérte őt.
– Üdv az árnykirálynak…

* * *

– Berras? – kiáltotta Alucard, miközben belovagolt a nyitott kapun. – Anisa?

Gyermekkori otthona kigyúlt lámpásként rajzolódott ki előtte az éjszakában.
Alucard bőre a hideg ellenére síkos volt a vágtázás okozta verítéktől. Átkelt a
Rézhídon, közben végig visszatartotta a lélegzetét, mivel vadul kavargott alatta
az olajosan csúszós, mérgezett mágia a folyó felszínén. Remélte –
kétségbeesetten, naivan, ostobán –, hogy a betegség, bármilyen kórság legyen is,
nem érte el az északi partot, és nem terjedt tovább. Ám amint a lova patái szilárd
talajt értek, e reménye semmivé foszlott. Még több káosz fogadta. A közemberek
csőcselékként bandákba verődtek, a shal által megjelöltek a teljes téli
pompájukban virító nemességgel együtt, akik még a bajnokság utolsó báljára
cicomázták fel magukat; mindannyian azokat kutatták, akik még nem estek
áldozatul a sötét varázslatnak, és lerángatták őket maguk közé.
A jelenetet ugyanaz a kísérteties kántálás kísérte.
– Találkoztál már a királlyal?
Anisa. Stross. Lenos.
 Alucard tovább ösztökélte a lovat.
Vasry. Jinnar. Rhy. Szelina…
Alucard leszökkent a kölcsönvett hátasról, és felsietett a lépcsőn.
A bejárati ajtó félig nyitva fogadta. A szolgák eltűntek. Az előcsarnok üresen
állt, a ködöt leszámítva.
– Anisa! – kiáltotta újra, és átsietett a hallból a könyvtárba, a könyvtárból az
étkezőbe, az étkezőből a szalonba. Minden szobában világítottak a lámpák, égett
a tűz, és fojtogató volt a levegő a hőségtől. A ködcsápok minden helyiségben
ide-oda tekeregtek az asztallábak és székek körül, és úgy kúsztak fel a falakra,
akár lugasra a szőlőindák. – Berras!
– Ne mozogj! – morogta mögötte egy hang.
Alucard sarkon perdült, és meglátta a bátyját, aki fél vállal az ajtónak dőlt.
Ujjai között, mint mindig, most is borospohár lógott; finom metszésű arcán a
szokott megvetés és utálkozás. Berras, a közönséges, pimasz Berras.
A megkönnyebbüléstől kiszaladt a levegő Alucard tüdejéből.
– Hol vannak a szolgák? Hol van Anisa?
– Hát így üdvözölsz?
– A város ostrom alatt áll.
– Igazán? – kérdezte Berras szórakozottan, és Alucard tétovázott. Valami nem
stimmelt a hangjával. Túl könnyed volt, már-már derűsen csengett. Berras
Emery pedig sosem derült semmin.
Már akkor tudhatta volna, hogy baj van.
– Itt nem biztonságos – figyelmeztette Alucard.
Berras közelebb mozdult.
– Nem bizony. Főleg neked nem.
Fény vetült bátyja üveges tekintetére, felfedve a szemében csillogó köd indáit.
A veríték gyöngyei kezdtek apró tócsákba gyűlni arcgödreiben. Barna bőre alatt
az erek megfeketedtek, és ha Berras Emery valaha is rendelkezett akár cseppnyi
mágiával is, Alucard most azt is láthatta volna kihunyni, ahogy a sötét varázslat
elfojtotta.
– Bátyám! – szólította meg lassan, bár a szó rossz ízt hagyott a szájában.
Berras egykor durván elutasította volna ezt a kifejezést. Most szemlátomást el
sem jutott a tudatáig.
– Te erősebb vagy ennél – biztatta Alucard, noha Berras sosem tanult meg
uralkodni az indulatain és hangulatain.
– Jöttél, hogy learasd a babérokat? – folytatta Berras. – Hogy még egy titulust
tehess a többihez? – Felemelte a poharát, majd amikor felfedezte, hogy üres,
egyszerűen elengedte, és hagyta leesni. Alucard az akaraterejével elkapta,
mielőtt szilánkokra tört volna a mozaikos padlón.
 – Bajnok – nyögte Berras vontatottan, és lassan feléje poroszkált. –
Nemesember. Kalóz. Hímringyó. – Alucard teste megfeszült, ahogy az utolsó
szó célba talált.
– Azt hiszed, nem tudtam elejétől fogva?
– Elég! – suttogta, de hangját elnyomta bátyja lépteinek zaja. Berras abban a
pillanatban nagyon hasonlított az apjukra. A ragadozóra.
– Én mondtam el neki – közölte Berras, mintha olvasna a gondolataiban. –
Atyánk még csak meg sem lepődött. Csak undorodott. „Micsoda csalódás!”, ezt
mondta.
– Örülök, hogy meghalt – vicsorogta Alucard. – Bárcsak itt lehettem volna
Londonban, amikor bekövetkezett.
Berras tekintete elsötétült, de a könnyed és üres hangszíne megmaradt.
– Tudod, elmentem az arénába – zagyvált tovább. – Ott maradtam, hogy
megnézzem, miként küzdesz. Minden egyes meccsedet láttam. Hitted volna?
Persze nem viseltem a zászlódat. Nem azért mentem, hogy győzni lássalak. Csak
azt reméltem, hogy valaki le fog győzni. Hogy eltemetnek.
Alucard már megtanulta, hogyan töltse be a teret. Soha nem érezte kicsinek
magát, kivéve itt, ebben a házban, Berras mellett. A többévnyi gyakorlás ellenére
most úgy érezte, kezd visszaesni.
– Megérte volna – folytatta Berras –, hogy lássam, amint valaki letörli azt az
önelégült mosolyt a képedről.
Tompa, elfojtott nesz hallatszott az emeletről, mintha valami súlyos test
puffant volna a padlóra.
– Anisa! – kiáltotta Alucard, egy pillanatra elfordítva tekintetét Berrasról.
Ostoba húzás volt.
Bátyja, az izom- és csontkolosszus háttal nekicsapta a legközelebbi falnak.
Mivel mágia nélkül nőtt fel, megtanulta, hogyan használja az ökleit. És jól
használta őket.
Alucard kétrét görnyedt, és a levegő kiszaladt a mellkasából, ahogy a bütykök
a bordáiba csapódtak.
– Berras! – nyögte zihálva. – Hallgass rám…
– Nem! Te hallgass énrám, öcsikém. Ideje elrendezni a dolgokat. Atyánk
engem akart. Máris én vagyok az Emery-ház örököse, de annyival több is
lehetnék. És leszek is, mihelyt te eltűntél. – Húsos ujjai megtalálták Alucard
torkát. – Új király van felemelkedőben.
Alucard sosem szeretett piszkosan küzdeni, de az utóbbi napokban elég időt
töltött Szelina Bard szemlélésével, és tanult tőle ezt-azt. Sebesen felrántotta a két
kezét, tenyere éle reccsenve csapódott a bátyja orrnyergébe. A vakító, a lány így
hívta a mozdulatot.
 Könny és vér csorgott le Berras arcán, de még csak meg sem rezzent. Ujjai
még jobban összeszorultak Alucard torka körül.
– Ber… ras…! – fuldoklott Alucard, és elméje kinyúlt üvegért, kőért, vízért.
De nem volt elég erős ahhoz, hogy a kezébe idézzen egy tárgyat, ha nem látja, és
így, hogy Berras elállta az útját, a látómezeje pedig alagúttá szűkült, Alucard
egyszerre azon kapta magát, hogy kétségbeesetten és hasztalanul próbál bármi
után kapni. Az egész ház belereszketett Alucard anyagot mozgató erejébe, de
gondosan kiművelt pontossága most beleveszett a pánikba, a levegő után
kapkodásba.
Ajkai némán mozogtak, ahogy könyörögve próbált elemet idézni.
A falak rázkódtak. Az ablakok szilánkokra törtek. Szögek szakadtak ki a
deszkákból, és fa recsegett, ahogy a parketták sorra felváltak a padlóról. Egy
hosszú, kétségbeesett pillanatig semmi nem történt, azután hirtelen nekizúdult
minden, és a világ egyetlen pont felé rohant.
Asztalok és székek, festmények, szobrok és tükrök, falikárpitok és függönyök,
fal-, ajtó- és padlódarabok, mind-mind bénító erővel, egyszerre csapódtak
Berrasba. A masszív kezek ekkor végre eleresztették Alucard torkát, ahogy
Berrast hátrasodorta és ledöntötte a karja és lába köré csavarodó
törmelékhurrikán.
De még mindig küzdött, olyasvalaki vak, megszállott erejével, aki nem
gondolkodik és nem érez fájdalmat. Végül nagy robajjal leszakadt a csillár,
zuhantában hosszú repedéseket szaggatva a mennyezetbe: vas-, gipsz- és
kőhalom alá temette Berrast. A forgószél egyszerre eloszlott, és Alucard a
térdére támaszkodva levegő után kapkodott. Körülötte az egész ház fájdalmasan
nyöszörgött.
Odafentről viszont semmi nesz nem jött. Semmi. Azután meghallotta a húga
sikolyát.

* * *

Egy emeleti szobában talált rá Anisára, aki felhúzott térdekkel kuporgott egy
sarokban, a rémülettől nagyra kerekedett szemmel. Alucard rövidesen ráébredt,
hogy olyasvalamitől retteg, ami nincs is ott.
A lány a fülére tapasztotta a kezét, fejét a térdei közé dugta, és újra meg újra
azt suttogta:
– Nem vagyok egyedül! Nem vagyok egyedül! Nem vagyok egyedül!
– Anisa! – szólította meg, és letérdelt elé. A lányka arca kivörösödött, az erek
indákként kúsztak fel a torkán, és sötétség felhőzte el kék szemét.
– Alucard? – rebegte cérnavékony hangon. Egész testében rázkódott. – Állítsd
meg!
– Már megtettem – felelte, azt gondolva, hogy a húga Berrasra céloz, de ő
megrázta a fejét, és azt mondta:
– Folyton próbál bejutni.
Az árnykirály.
Alucard végigfürkészte a levegőt körülötte, és látta, hogy vékony
árnyékcsápok gabalyodnak ereje zöld fényébe. Úgy festett, mintha egy apró
vihar esett volna csapdába a megvilágítatlan szobában: a levegő márványos
fényben villódzott, ahogy a lány mágiája harcba szállt a betolakodóéval.
– Fáj! – suttogta magzatpózba gömbölyödve. – Ne hagyj itt, kérlek! Ne hagyj
vele egyedül!
– Semmi baj – nyugtatta, és a karjába emelte kishúgát. – Nem megyek
nélküled sehová.
A ház hangosan nyöszörgött körülöttük, ahogy ölben kivitte Anisát a hallba.
A falak megrepedeztek, és a lépcső kezdett szétforgácsolódni a talpa alatt.
Valami mélyen megrongálódott a házban: olyan halálos sérülés érhette, amelyet
nem látott ugyan, de tisztán érzett.
Az Emery-birtok évszázadok óta szilárdan állt. Most pedig rogyadozott.
Végtére is, maga Alucard tette tönkre.
Minden csepp erejére szükség volt, hogy megtartsa maguk körül a szerkezetet,
és mire kiléptek a küszöbön, már szédült az erőfeszítéstől.
Anisa feje a mellkasára bukott.
– Maradj velem, Nis! – nógatta. – Maradj velem!
Egy alacsony falszakasz segítségével nyeregbe szállt, és indulásra ösztökélte a
hátast, majd kilovagolt a kapun, miközben mögöttük az egész birtok összedőlt.
 NÉGY

KEZEK ÜGYÉBEN FEGYVEREK
I
FEHÉR LONDON

Nasi az emelvény előtt állt és nem sírt.

Kilenc telet ért meg eddig, és már rég megtanulta, hogy higgadtnak tűnjön, még
ha valójában nem is az. Olykor muszáj színlelni, ezt mindenki tudja. El kell
játszani, hogy boldogok vagyunk. Bátrak. Erősek. És ha sikerül elég sokáig
színlelnünk, végül akár igazzá is válik.
A legnehezebb azt volt tettetnie, hogy nem szomorú. De ha valaki szomorúnak
látszik, az emberek gyengének hiszik, és ha ez a valaki már eleve egy fejjel
alacsonyabb és jóval kisebb az átlagnál, ráadásul pedig lány, akkor kétszer olyan
keményen kell dolgoznia, hogy bárkit meggyőzzön az ellenkezőjéről.
Úgyhogy bár a szoba üres volt, leszámítva Nasit és a hullát, mégsem engedte,
hogy látszódjon rajta a bánat. Nasi a kastélyban dolgozott, és tette, amit csak
kellett, de tisztában volt vele, hogy nem lenne szabad idebent lennie. Tudta, hogy
az északi hall tiltott terület, a király magánlakosztálya. De a király eltűnt, és Nasi
mindig is ügyesen lopózott; meg egyébként is, nem lopni vagy szimatolni jött.
Csak azért, hogy lássa őt.
És hogy meggyőződjön róla, hogy a nő nem magányos.
Nasi persze tudta, hogy ez nevetséges, mert a halottak valószínűleg nem
éreznek olyasmit, mint hideg, szomorúság vagy magány. De nem lehetett benne
teljesen biztos, és szerette volna, ha van mellette valaki.
Ráadásul ez az egy csendes terem maradt az egész kastélyban.
A többi részén eluralkodott a káosz, mindenki kiabált és a királyt kereste. Ám
idebent gyertyák égtek, a súlyos ajtók és falak megőrizték a csendet és
nyugalmat. Idebent, a helyiség közepén, gyönyörű fekete gránitemelvényen
feküdt Ojka: talpig feketében, oldala mellett széttárt karokkal, nyitott kézzel,
mindkét tenyerében egy-egy pengével. Az emelvény szélét körbefonták
indákkal, amik elsőként nyíltak a kastélykertekben, Ojka fejénél egy tálkában
ivóvíz, a lábánál edényben termőföld, hogy beléjük távozhasson a mágia, amikor
elhagyja a testét. Szemére fekete szövetet borítottak, és rövidre nyírt vörös haja
kis tócsát képzett a feje körül. A nyaka köré fehér lenvászon csíkot csavartak
szorosan, de még halálában is átütött rajta az a feketésvörös vonal, ahol
elmetszették a torkát.
Senki nem tudta, mi történt. Csak azt, hogy a király eltűnt, a király választott
lovagja pedig halott. Nasi látta a király foglyát, a vörös hajú embert, akinek
szintén fekete volt a szeme, és azon töprengett, vajon az ő bűne-e mindez,
mivelhogy ő is eltűnt.
Nasi ökölbe zárta apró kezét, és megérezte a tövisek hirtelen szúrását.
Megfeledkezett a virágokról, a kastélyudvar széléről szedett vad növényekről. A
legszebbek még nem nyíltak ki, úgyhogy kénytelen volt kiásni egy maroknyi
sápadt rügyet hozó hajtást, amiket gonosz tüskék védtek.
– Nijk shöst – mormolta, és óvatosan lerakta a virágcsokrot az emelvényre.
Ahogy előrehajolt, hajfonata vége megsúrolta Ojka karját.
Nasi korábban kibontva hordta a haját, hogy eltakarja vele az arcát csúfító
hegeket. Nem számított, hogy alig lát ki a sápadt függöny mögül, és hogy
folyton csetlik-botlik. Haja pajzsként szolgált a világ ellen.
Azután egy nap Ojka elhaladt mellette a folyosón, megállította őt, és
megkérte, hogy simítsa ki a hajat az arcából.
Ő persze nem akarta, de hát a király lovagja keresztbe font karral várta, hogy
engedelmeskedjen, ezért hát így is tett, és megrezzent, ahogy hátrafogta a
tincseket. Ojka szemügyre vette az arcát, de nem kérdezte meg, hogy mi történt
vele, hogy így született-e (nem), vagy hogy elkapták-e, amint rossz útra tér a
Kosikban (igen). A nő ehelyett félrebillentette a fejét, és csak annyit kérdezett:
– Miért rejtőzöl?
Nasi nem tudta rávenni magát, hogy válaszoljon Ojka kérdésére, hogy
elárulja, mennyire gyűlöli a forradásait, hiszen Ojkának a fél arcán lecsorgott a
sötétség, és ezüstvonal futott végig szemétől a szájáig a másikon. Mivel
hallgatott, a nő leguggolt elé, és szorosan megfogta a vállát.
– A hegek nem szégyenletesek – mondta Ojka –, csak ha hagyod, hogy azok
legyenek. Ha nem te viseled őket, akkor azok viselnek téged. – Azzal otthagyta.
Nasi azóta hátrafogva hordta a haját.
És valahányszor Ojka elhaladt mellette a folyosókon, szeme – egyik sárga, a
másik fekete – a lány hajfonatára villant, és helyeslően biccentett. Nasi pedig
megerősödött ettől, mintha egy kiszáradt, szomjazó növényt megöntöznének.
– Most már viselem a sebhelyeimet – suttogta Ojka fülébe.
Az ajtó mögül léptek zaja hallatszott, a Vasgárda súlyos dobbanásai, és Nasi
sietve visszahúzódott. Közben csaknem belebotlott a vizestálkába, amikor a
ruhaujja beakadt az emelvény köré csavart indákba.
De még csak kilenc telet élt meg, és apró volt, akár az árnyék, így mire nyílt
az ajtó, már el is tűnt.
 II
Hollandot elkerülte az álom a Maresh-ház tömlöcében.
Elméje ide-oda cikázott, de valahányszor kezdett volna megnyugodni, látta
Londont – az ő Londonját –, amint darabokra hull és elbukik. Látta, ahogy a
színek visszafakulnak szürkévé, a folyó befagy, és a kastély… nos, a trónok nem
maradnak üresen. Holland jól tudta ezt. Elképzelte, ahogy a város keresi a
királyát, szinte hallotta, amint a szolgák a nevét kiáltozzák, mielőtt új pengék
metszik el a torkukat. Vér festi vörösre a fehér márványt, az erdőkben halottak
hevernek szétszórva, s a csizmák letaposnak mindent, amit ő elkezdett.
Holland kinyúlt gondolatban, át a világok közötti távolságon, és próbálta
elérni Ojkát, de semmit nem talált.
A börtöncella egy kőkripta volt, valahol a palota mélyén. Sehol egy ablak.
Elvétette a lépcsőfokok számát, amikor az arnes-i őrök levonszolták ide, félig
eszméletlenül; az elméje még kizsigerelve kókadozott Osaron benyomulása és
hirtelen távozása után. Holland alig érzékelte maga körül a többi cellát, amely
mind üresen állt. Énjének ösztönös, állati része küzdött a csuklója köré záródó
hideg fémbilincs ellen, mire válaszként a falhoz csapdosták a fejét. Amikor újra
magához tért, minden koromfekete volt.
Elvesztette az időérzékét – próbált számolni, de fény híján az elméje ki-
kihagyott pár ütemet, és túl könnyen beleesett olyan emlékek csapdájába,
amelyekre nem vágyott.
Térdelj le!, suttogta Astrid.
Maradj állva!, nógatta Athos.
Hajolj meg!
Törj meg!
Elég!, gondolta, és próbálta visszarángatni tudatát a hideg cellába. De az
folyton visszacsúszott a sötét emlékek közé.
Vedd fel a kést!
Emeld a torkodhoz!
Meg ne moccanj!
Próbálta akarattal megmozdítani az ujjait, de a béklyóbűbáj kitartott, és
amikor Athos visszatért órákkal – olykor napokkal – később, kikapta a pengét
Holland kezéből, és engedélyt adott neki, hogy újra mozogjon, ám a teste
rongybabaként roskadt a padlóra. Szaggató izmokkal. Reszkető inakkal.
Pontosan ott a helyed, mondta akkor. A földön térdelve.
– Elég! – Holland morgása végigzengett a tömlöc csendjén, és csak a saját
visszhangja felelt rá. Az elméje megnyugodott néhány levegővételnyi időre, de
azután rövidesen, túlságosan hamar, az egész újra kezdődött elölről: az emlékek
beszivárogtak, át a hideg köveken, a vasbilincseken és a csenden.

* * *

Amikor először próbálta megölni valaki Hollandot, még alig múlt kilencéves.
Szeme az előző évben feketedett meg, pupillája napról napra egyre tágabbra
nyílt, amíg a sötétség teljesen ki nem szorította a zöldjét, azután a fehérjét is,
lassan teljesen megmérgezve őt, szempillától szemhéjig. Haja elég hosszú volt,
hogy elrejtse a jelet, mindaddig, amíg lehorgasztotta a fejét – és ő mindig ezt
tette.
Fém szisszenésére ébredt, és oldalra vetődött, csaknem időben ahhoz, hogy
elkerülje a pengét.
A penge megsúrolta a karját, mielőtt az ágyba mélyedt volna. Holland a
padlóra bukott, keményen beütötte a vállát, és odébb gördült. Azt várta, hogy
idegent talál majd, egy zsoldost, valakit a tolvajok és gyilkosok jegyével a
testén.
Ehelyett a saját bátyját pillantotta meg. Kétszer akkora volt, mint ő, apjuk
zavaros zöld szemével és anyjuk szomorúan legörbülő szájával. Ő volt Holland
egyetlen megmaradt vérrokona.
– Alox? – kapkodott levegő után, ahogy égető fájdalom terjedt szét a sérült
karjában. Élénkvörös cseppek hullottak a szobájuk padlójára, mire Hollandnak
sikerült a szivárgó sebre szorítania a kezét.
Alox fölébe tornyosult, az erek a torkán csaknem teljesen feketében játszottak.
Tizenöt évesen már tucatnyi jelet hordozott a testén, amelyek mindegyike
segített uralni az akaratot és megkötni az elszivárgó mágiát.
Holland a hátán feküdt a padlón, ujjai közül még mindig vér szivárgott, de
nem kiáltott segítségért. Nem volt kinek kiáltania. Apjuk meghalt. Anyjuk eltűnt
a sho barlangokban, és füstbe fojtotta magát.
– Ne moccanj, Holland – motyogta Alox, kiszabadítva a pengét az ágyból.
Szeme vöröslött az italtól vagy valami varázslattól. Holland nem mozdult. Nem
is tudott volna. Nem azért, mert a penge mérgezett lett volna, bár tartott tőle,
hogy az. Hanem mert minden éjjel támadókról álmodott, ezernyi nevet és arcot
adott nekik, de soha, egyikük sem volt Alox.
Alox, aki történeteket mesélt neki, amikor nem tudott elaludni. Legendákat a
majdani királyról. Arról, akinek elég ereje van, hogy visszahozza a világukba az
életet.
Alox, aki régen mindig hagyta, hogy rögtönzött trónokra üljön elhagyatott
szobákban, és aki szebb napokról álmodozott.
Alox, aki elsőként vette észre a jelet a szemében, és megígérte neki, hogy
megoltalmazza őt.
Alox, aki most késsel a kezében fölötte állt.
– Vosk! – fogta könyörgőre Holland. Állj!
– Ez nincs rendjén – hadarta a bátyja, megrészegülve a késtől, a vértől, a
hatalom szelétől, ami megcsapta. – Az a mágia nem a tiéd.
Holland gyorsan a szeméhez kapott véres ujjaival.
– De hát engem választott.
Alox lassan, szomorúan megrázta a fejét.
– A mágia nem választ, Holland. – Megingott. – Nem azoké, akik birtokolják.
Azoké, akik elveszik.
Azzal lesújtott a késsel.
– Vosk! – könyörgött ismét Holland, és maga elé nyújtotta véres kezét.
Elkapta a pengét, és minden cseppnyi erejével visszalökte, nem magát a
fegyvert, hanem a levegőt, a fémet. Az még így is húsba metszett, és
vérpatakocskák csorogtak végig a tenyerén.
Holland döbbenten meredt fel Aloxra, és a váratlan fájdalom erőltette ajkára a
parancsot.
– As Staro.
A szavak maguktól tolultak a nyelvére, úgy emelkedtek fel elméje
sötétségéből, mint egy hirtelen eszébe jutott álom, és velük a mágia is felserkent
és kiáradt sebzett kezéből, körbevéve előbb a pengét, majd magát a bátyját. Alox
megpróbált félrehúzódni, de már túl késő volt. A varázslat végiggördült a bőrén,
és kővé változtatta a húst, miközben szétterjedt a gyomra fölött, felkúszott a
vállára, és körülzárta a torkát.
Egyetlen elfúló sóhaj hallatszott, azután vége is lett: egész teste kővé vált,
annyi idő alatt, amíg egy vércsepp a padlóra hull.
Holland döbbenten feküdt bátyja szobrának súlya alatt. Így, hogy Alox fél
térdre ereszkedve dermedt meg, Holland a szemébe nézhetett, és azon kapta
magát, hogy felbámul a nyitott szájú arcába, melynek vonásai a meglepetés és
harag között félúton váltak kővé. Holland lassan, óvatosan, centinként csúsztatta
ki a testét a szobor alól. Talpra kecmergett, még kábán a hirtelen
mágiahasználattól és továbbra is reszketve a támadástól.
Nem sírt. Nem futott el. Egyszerűen csak állt, és nézte Aloxot; úgy kereste
bátyján a változást, mint szeplőt, sebhelyet, valamit, amit észre kellett volna
vennie. Pulzusa lassan megnyugodott, és egy mély felismerés is kezdett
megszilárdulni benne, mintha a varázsige a saját énjének egy részét is kővé
dermesztette volna.
 „Alox”, lehelte alig hallhatóan, miközben odanyúlt és megérintette a bátyja
arcát, majd visszahőkölt a keménységétől. Ujjai rozsdavörös foltot maszatoltak a
márványarcra.
Közelebb hajolt, hogy a testvére kőfülébe suttogjon.
– Ez a mágia – súgta, és Alox vállára tette a kezét – az enyém.
Majd meglökte és hagyta, hogy a gravitáció megbillentse a szobrot, amely
eldőlt, és darabokra tört a padlón.

* * *

Lépések hallatszottak a tömlöc lépcsőjén. Holland felegyenesedett, érzékszervei

egyszeriben életre keltek. Először azt feltételezte, bizonyára Kell lesz a látogató,
de azután fülelt, és három pár lábat számlált.
Arnes-i nyelven beszéltek, szavaik egybefolytak, úgyhogy Holland csak egy
részüket tudta elcsípni.
Erővel kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, miközben a zár
kinyílt, és a cella ajtaja kitárult. Uralkodott magán, hogy ne törjön ki, amikor egy
ellenséges kéz az állkapcsa köré szorult, és betapasztotta a száját.
– Lássuk csak… a szemei…
Durva ujjak motoztak a hajában, és kioldották a szemkötőt; a világ egy
pillanatra arany színben fellángolt. A lámpások fényudvart vetettek köré, majd
az idegen erővel felemelte az arcát.
– Nem kellene kivájnunk…
– Nekem nem úgy fest, mint…
Nem viseltek páncélt, de mindhárman olyan termetesek voltak, mint a
palotaőrök.
Az első eleresztette Holland állát, és elkezdte felhajtogatni az ingujját.
Holland már azelőtt tudta, mi következik, hogy megérezte volna a kegyetlen
rántást a láncokon, és a válla megfeszült, ahogy kíméletlenül talpra rángatták.
Állta az őr tekintetét, egészen addig, amíg beérkezett az első ütés, egy brutális
ökölcsapás a kulcscsontja és a torka közé.
Áramlatként követte a fájdalmat, és próbálta szétoszlatni magában.
Nem olyan volt, amit ne érzett volna már korábban is. Holland lelki szemei
előtt felidéződött Athos hideg mosolya. Annak az ezüstostornak a tüze.
Senki nem szenved…
Megtántorodott, ahogy a bordái megrepedtek.
…olyan gyönyörűen, mint te.
Holland száját elöntötte a vér. A képükbe köphette volna, és ugyanazzal a
lélegzettel kővé is változtathatja mindhármukat, hogy széttörjenek a padlón.
Ehelyett lenyelte.
Nem fogja megölni őket.
De az ingyenműsor örömét sem adja meg nekik.
Majd – váratlanul – acél csillant, ahogy az egyik őr elővonta kését. Amikor
megszólalt, a királyok közös nyelvét használta.
– Ez itt Szelina Bard tőre – közölte, és Holland szíve felé döfött.
A mágia hirtelen és önkéntelenül tolult fel benne, a nyirkos bilincsek túl
gyengék voltak ahhoz, hogy megállítsák, s a kés a csupasz mellkasa felé sújtott.
Az őr teste lelassult, amint Holland a fém és csont ellen szegezte akaraterejét.
Ám mielőtt megállíthatta volna a pengét, az kirepült az őr kezéből, de Holland
irányítása alól is kiszabadult, és csattanva landolt Kell tenyerében.
Az őr sarkon perdült, döbbenete gyorsan átadta helyét a félelemnek, ahogy
felismerte a lépcső aljában álló alakot, az árnyak közé olvadó fekete kabátot és a
fényben megcsillanó vörös hajat.
– Mi folyik itt? – kérdezte a másik antari pengeéles hangon.
– Kell mes…
Az őr hanyatt repült, és két lámpa között a falnak csapódott. Nem esett a
kőpadlóra, hanem úgy függött a levegőben, mintha odaszögezték volna. Kell a
két társa felé fordult. Ők tüstént eleresztették Holland láncait, aki félig leült, félig
visszarogyott a padra, és összeszorította a fogát a fellángoló fájdalom ellen. Kell
eleresztette az első őrt, aki nagy robajjal a földre zuhant.
A levegő dermesztően hideggé vált a helyiségben, ahogy Kell szemügyre vette
a kezében tartott kést. Ujjbegyét a penge hegyéhez érintette, és finoman
megnyomta, egyetlen apró vörös gyöngyöt fakasztva.
Az őrök egyként hőköltek hátra, Kell pedig úgy pillantott fel, mintha meg
lenne lepve.
– Azt hittem, véres játékra vágytok.
– Solase – nyögte az első őr feltápászkodva. – Solase, mas vares.
A többiek meg sem pisszentek.
– Menjetek! – parancsolta Kell. – Ha még egyszer meglátok bárkit közületek
idelent, az itt is marad.
Hanyatt-homlok menekültek, nyitva hagyva maguk mögött a cella ajtaját.
Holland, aki egy árva szót sem szólt, amióta az első lépések zaja kirángatta őt
révületéből, a kőfalnak támasztotta fejét.
– Én hősöm.
A szemkötő a nyaka körül csüngött, és a tetőn történtek óta most először
találkozott a tekintetük. Kell kinyúlt, és becsapta a cellaajtót.
A lépcső felé biccentett.
– Hányszor történt már ilyesmi?
 Holland nem felelt.
– Nem védekeztél.
Holland feldagadt ujjai a lánc köré zárultak, mintha csak azt mondaná: „Így
mégis hogyan?”, mire Kell felvonta a szemöldökét, afféle „Miért, számítanak
bármit?” válaszként. Mert mindketten jól tudták az egyszerű igazságot: egy
börtöncella nem állíthat meg egy antarit, csak ha hagyja.
Kell felismerte a penge sajátos kidolgozását.
– Lina – mormolta. – Hamarabb is rájöhettem volna…
– Miss Bard nem szível engem.
– Nem, amióta végeztél az egyetlen családtagjával.
– Á, a férfi a tavernában – hümmögött Holland elgondolkodva. – Valójában ő
ölte meg őt, amikor elvette, ami nem volt az övé. Amikor elvezetett az
otthonához. Ha ügyesebb tolvaj lett volna, az az ember talán még most is élne.
– A helyedben ezt a véleményt megtartanám magamnak – figyelmeztette Kell
–, már ha kedves neked a nyelved.
Hosszú csend következett. Végül Holland volt, aki megtörte.
– Befejezted a duzzogást?
– Tudod – fortyant fel Kell –, nagyon ügyesen szerzel magadnak ellenségeket.
Próbáltál már valaha barátot is?
Holland felkapta a fejét.
– Azok mire jók? – Kell a cellák felé intett. Holland nem harapott rá a csalira.
Inkább témát váltott. – Mi a helyzet a palotán túl?
Kell a homlokához szorította a tenyerét. Tudta: amikor fáradt, meggyengül az
önuralma, és láthatóvá válnak védőpajzsán a repedések.
– Osaron elszabadult – felelte.
Holland homlokráncolva hallgatta Kellt, aki beszélt a megfeketedett folyóról,
a mérgezett ködről, a csápokról. Amikor befejezte, Hollandra meredt, mintha
választ várna a kérdésre, amit fel sem tett. Holland nem mondott semmit, és
végül Kell bosszúsan felnyögött.
– Mégis, mit akar? – fakadt ki az ifjú antari, ellenállva a késztetésnek, hogy
lassítson az iramon.
Holland lehunyta a szemét, és felidézte magában Osaron egyre hevesebb
vérmérsékletét, a többet, többet, többet, tehetünk még többet, lehetünk még
többek sürgető mohóságát.
– Többet – felelte egyszerűen.
– Mit jelent ez? – követelte Kell a magyarázatot.
Holland gondosan mérlegelte a szavait.
– Azt kérded, mit akar. De Osaron esetében nem az számít, mit akar, inkább
hogy mire van szüksége. A tűznek levegőre. A földnek vízre. Osaronnak pedig
káoszra és zűrzavarra. Abból táplálkozik, az entrópia energiájából. –
Valahányszor Holland szilárd talajt talált a talpa alatt, valahányszor nyugalmat
talált, Osaron erővel újra mozgásba lendítette őket, változást, káoszt provokált. –
Nagyon hasonlít rád – tette hozzá, miközben Kell fel-alá járkált. – Ő sem bír
nyugton maradni.
Kell elméjében vadul forogtak a fogaskerekek, a gondolatok és érzések
fényvillanásokként cikáztak át az arcán. Holland azon tűnődött, vajon tudatában
van-e, mennyi mindent kimutat.
– Akkor meg kell találnom a módját, hogy nyugalomra kényszerüljön –
állapította meg az ifjú antari. – Hogy muszáj legyen elcsitulnia.
– Ha tudod – vont vállat Holland. – Ez önmagában nem állítja meg, de
felbőszíti és vakmerővé, meggondolatlanná, figyelmetlenné teszi. És ha a
figyelmetlen emberek hibáznak, akkor a figyelmetlen istenek is.
– Tényleg azt hiszed, hogy ő isten?
Holland a szemét forgatta.
– Nem számít, hogy valaki kicsoda. Csak az, hogy mit hisz magáról.
Valahol a fejük fölött csikorogva nyílt egy ajtó, és Holland teste ösztönösen
megfeszült; utálta, hogy a láncai finoman, de áruló módon megzörrennek, ám
Kell semmit nem vett észre.
Pillanatokkal később egy őr jelent meg a lépcső aljában. Nem Holland
támadóinak egyike, hanem egy idősebb, deres halántékú férfi.
– Mi az, Staff? – kérdezte Kell.
– Uram! – felelt a katona mogorván. Nyilvánvaló volt, hogy nem kedveli az
antari herceget. – A király hívatja.
Kell biccentett, és fordult, hogy távozzon. A terem szélén tétovázva megállt,
és visszafordult.
– A saját világoddal is ilyen keveset törődsz, Holland?
Az antari arca megmerevedett.
– Az én világom az egyetlen, amivel törődöm – felelte lassan.
– Mégis itt vesztegelsz. Magatehetetlenül. Haszontalanul. – Valahol mélyen
Holland lelkében valaki… a férfi, aki egykor volt, még Osaron és a Dane ikrek
előtt… felüvöltött és küzdött. Mozdulatlanul várta, hogy elcsituljon a hullám.
– Egyszer azt mondtad nekem – folytatta Kell –, hogy a mágiának vagy az
urai, vagy a szolgái vagyunk. Szóval, te melyik vagy most?
Az üvöltés elhallgatott Holland fejében, elfojtotta a néma csönd, amivel
megtanulta kiszorítani azt.
– Ez az, amit nem értesz – felelte Holland, és hagyta, hogy elborítsa az
üresség. – Én mindig csak a szolgája voltam.
 III
A királyi térképterem mindig is tiltott hely volt.
Amikor Kell és Rhy gyerekek voltak, a palota minden termében és folyosóján
játszottak – de itt soha. Ebben a szobában nem voltak székek. Sem plafonig érő
könyvespolcok. Sem kandallótűz, kamrazugok, rejtett ajtók vagy titkos átjárók.
Csak az asztal, rajta a masszív térkép. Arnes úgy emelkedett ki a pergamen
felületéből, akár egy test egy feszes lepedő alól. A térkép beborította az egész
asztalt, egyik végétől a másikig, és teljes részletességgel ábrázolt mindent
London csillogó városától mint középponttól egészen a birodalom szélső
határvidékeiig. Apró kőhajók úsztak a lapos tengereken, kicsi kőkatona figurák
jelölték a határ mentén állomásozó királyi helyőrségeket, és mini kőkatonák
osztagai járőröztek a rózsakvarc és márványutcákon.
Maxim király azt mondta nekik, hogy ezen a térképen minden bábunak
jelentősége és következménye van. Ha elmozdítanak egy serleget, az háborút
robbanthat ki. Ha feldöntenek egy hajót, azzal pusztulásra ítélik. Ha az emberi
figurákkal babrálnak, akkor valódi életekkel játszanak.
A figyelmeztetés kellőképpen hatékony elrettentésként szolgált – függetlenül
attól, hogy igaz volt-e. Sem Rhy, sem Kell nem merte megkockáztatni, hogy
kiderítse, és közben magára vonja Maxim haragját, és vállalja a saját bűntudatát.
A térkép tényleg meg volt bűvölve – úgy és olyannak mutatta a birodalmat,
amilyen az valójában; most a folyó fekete olajcsíkként csillogott; pipafüst
vékonyságú ködcsápok sodródtak a miniatűr utcákon; az arénák üresen,
elhagyatva álltak, és minden felületről gőzpáraként szállt fel a sötétség.
Viszont nem mutatta a bukottak utcákat járó seregét. Nem jelezte a
kétségbeesett túlélőket, akik házak ajtajain dörömböltek, és könyörögtek, hogy
eresszék be őket. Nem mutatta a pánikot, a zajt, a félelmet.
Maxim király a térkép déli peremén állt, kezét az asztalra támasztotta, fejét
városa kicsinyített mása fölé hajtotta. Egyik oldalán Tieren állt, és úgy festett,
mint aki tíz évet öregedett egyetlen éjszaka alatt. A másik oldalon Isra, a városi
őrség kapitánya – egy rövidre nyírt, fekete hajú, erős állkapcsú, széles vállú
londoni nő – várakozott. Ritkán léptek be nők a gárdába, de ha bárki
megkérdőjelezte Isra pozícióját, többször bizonyosan nem követte el ezt a hibát.
Maxim vestran tanácsának két tagja, Lord Casin és Lady Rosec irányított a
térkép keleti oldalán, míg Parlo és Lisane, az ostra páros, amely megszervezte és
felügyelte az Essen Tasch bajnokságot, a nyugati részt foglalta el. Egyikük sem
tűnt odaillőnek: még mindig a bajnokok báljára felöltött ünnepi ruhákat viselték,
nem egy városi ostromhoz öltöztek.
Kell erőt vett magán, és a térkép északi széléhez lépett, szemközt a királlyal.
– Nem értjük – mondta épp Isra. – Úgy tűnik, kétféle támadásról, pontosabban
kétfajta áldozatról beszélhetünk.
– Megszállottak? – kérdezte a király. – A Fekete Láz éjszakáján Vitari több
gazdatestet is birtokba vett, és úgy terjedt szét közöttük, mint a pestis.
– Ez nem megszállottság – pontosított Kell. – Osaron túl erős ahhoz, hogy
közönséges gazdatestet öltsön. Vitari minden héjon keresztülrágta magát, amit
csak talált, de az órákba telt. Osaron másodpercek alatt kiégetne egy átlagos
burkot. – Eszébe jutott Kisimyr a tetőn: a nő elszenesedett teste megrepedezett
és hamuvá omlott Osaron talpa alatt. – Vagyis nincs értelme megszállással
próbálkoznia.
Kivéve, gondolta, ha a célpont egy antari.
– Akkor mégis mit művel? – követelte Maxim.
– Úgy tűnik, mintha valami betegséget terjesztene – jegyezte meg Isra.
Az ostra Lisane megborzongott.
– Megfertőzi őket?
– Bábokat teremt magának – állapította meg Tieren sötéten. – Megszállja és
megrontja az elméjüket. Ha pedig az nem sikerül…
– Akkor erővel elragadja őket – fejezte be helyette Kell.
– Vagy a folyamat közben végez velük – tette hozzá Isra. – Megritkítja a
csordát, és kigyomlál minden ellenállást.
– Van bármilyen védővarázslatunk? – kérdezte a király, és Kellre nézett. –
Mármint az antari véren kívül?
– Még nincs.
– Túlélők?
Hosszú, gyötrelmes csend. Maxim megköszörülte a torkát.
– Nem kaptunk hírt sem a Loreni-, sem az Emery-háztól – kezdte Lord Casin.
– Nem lehetne az embereit odarendelni, és…
– Az embereim minden tőlük telhetőt megtesznek – csattant fel Maxim. A
mellette álló Isra fagyos pillantást lövellt a lordra.
– Felderítőket küldtünk ki, hogy kövessék a köd terjeszkedési vonalát –
folytatta a nő szenvtelen hangon –, és igenis van határa Osaron mágiájának.
Jelenleg a varázslat a város szélétől hétmértéknyire véget ér, és kör alakot vesz
fel, de a jelentések szerint még egyre terjed.
– Minden magához ragadott életből erőt nyer. – Tieren hangja halk volt, de
nagyon határozott. – Ha Osaront nem állítjuk meg hamarosan, az árnyéka
elborítja egész Arnes-t.
– Azután pedig Farót – vágott közbe a terembe beviharzó Sol-in-Ar. A
kapitány keze a kardmarkolata után kapott, de Maxim egy pillantásával
megfékezte.
– Lord Sol-in-Ar – köszöntötte a király hűvösen. – Tudtommal nem hívattam.
– Pedig kellett volna – vágott vissza a farói, miközben Col herceg is megjelent
a sarkában. – Tekintve, hogy ez az ügy nem csupán Arnes-t érinti.
– Gondolja, hogy ez a sötétség megtorpan a birodalma határainál? – tette
hozzá a veski herceg.
– Ha előbb megállítjuk, igen – felelte Maxim.
– Ha pedig mégsem – vette át a szót Sol-in-Ar, ahogy sötét tekintete a térképre
esett –, nem fog számítani, ki bukott el elsőként.
Ki bukott el elsőként. Kell elméjében lassan körvonalazódni kezdett egy terv.
Felidéződött benne az érzés, ahogy Lina ernyedt teste az övének dől. Ahogy a
Hastra kezében tartott üres kupára meredt.
– Legyen hát – engedett a király. Bólintott Isrának, hogy folytassa.
– A börtöneink megteltek az elbukottakkal – jelentette a kapitány. –
Rekviráltuk a plázát és a kikötői cellákat is, de lassan nincs hová zárnunk őket. A
lázas betegek elkülönítésére máris a Rózsa Hallt használjuk, jobb híján.
– Mi a helyzet a bajnoki arénákkal? – vetette fel Kell.
Isra megrázta a fejét.
– Az embereim nem merészkednek a folyóra, uram. Nem biztonságos. Páran
megpróbálták, de senki nem tért vissza közülük.
– A vérszigillumok nem tartanak sokáig – tette hozzá Tieren. – Órák alatt
megfakulnak, és a bukottak már rájöttek a szerepükre. Az őrök egy részét
elvesztettük.
– Azonnal hívjátok vissza a többit! – rendelkezett a király.
Hívjátok vissza a többit.
Ez az!
– Van egy ötletem – jegyezte meg Kell óvatosan, mert az elgondolás elemei
még mindig nem álltak össze egységes egésszé.
– Ketrecbe vagyunk zárva! – jelentette ki a farói generális, kezével söprő
mozdulatot téve az egész térkép fölött. – Ez a lény leszedi a húst a csontunkról,
ha nem találjuk meg sürgősen a módját, hogy szembeszálljunk vele.
– Van egy ötletem! – ismételte Kell, immár hangosabban. Ezúttal csend lett a
teremben.
– Beszélj! – kérte a király.
Kell nagyot nyelt.
– Mi van, ha elvesszük előle az embereket?
– Melyeket?
– Mindet.
 – Nem evakuálhatunk – ellenkezett Maxim. – Ahhoz már túl sokakat
megfertőzött Osaron mágiája. Ha távozniuk kellene, csak még gyorsabban
tovább terjesztenék a betegséget. Nem, karantént kell vonnunk. Még mindig nem
tudjuk, hogy azok, akiket elveszítettünk, megmenthetők-e, de reménykednünk
kell, hogy betegségről és nem halálos ítéletről van szó.
– Nem, valóban nem evakuálhatjuk őket – erősítette meg Kell. – De minden
test egy potenciális fegyver, és ha esélyt akarunk Osaron legyőzésére, akkor
előbb le kell fegyvereznünk őt.
– Ne beszélj rébuszokban! – utasította Maxim.
Kell nagy levegőt vett, de mielőtt megszólalhatott volna, félbeszakította egy
hang az ajtóból.
– Mi ez itt? Nincs is virrasztás az ágyam mellett? Meg vagyok bántva!
Kell megperdült, és meglátta a bejáratban álló öccsét, aki zsebre dugott
kézzel, vállát lazán az ajtófélfának vetve állt, mintha minden a legnagyobb
rendben volna. Mintha nem az élet és halál közötti senkiföldjén töltötte volna az
éjszaka jó részét. Mindebből semmi nem látszott rajta. Borostyánsárga szeme
ragyogott, haja szépen megfésülve, és a fényezett aranykarika is visszakerült a
helyére, sötét fürtjei közé.
Kell szívverése felgyorsult a fivére láttán, a király pedig csaknem olyan jól
álcázta megkönnyebbülését, mint ahogy a herceg elrejtette megpróbáltatása
nyomait.
– Rhy! – üdvözölte Maxim, és a hangja csaknem elárulta őt.
– Felség! – hajtott fejet Sol-in-Ar lassan. – Úgy hallottuk, megsérültél a
támadás során.
– Állítólag áldozatul estél az árnyékködnek – mondta Col herceg.
– Mi pedig azt hallottuk, hogy még a bajnokok bálja előtt megbetegedtél –
tette hozzá Lord Casin.
Rhynak sikerült megvillantania egy flegma mosolyt.
– Jóságos ég, csak úgy terjednek a pletykák, ha az ember egy picit
megbetegszik. – Magára mutatott. – Mint látják az urak… – Lopva Kellre
pillantott. – Meglepően szívós vagyok. Nos, miről maradtam le?
– Kell épp azt akarta kifejteni nekünk – mondta a király –, hogy miként
győzhetnénk le ezt a szörnyeteget.
Rhy szeme elkerekedett, és a kimerültség árnya suhant át az arcán. Még csak
most tért vissza az élők közé. Fájni fog? Mintha ezt kérdezte volna a tekintete.
Vagy akár ezt: Megfogunk halni? De hangosan mindössze ennyit mondott:
– Folytasd nyugodtan!
Kell próbálta összeszedni a gondolatait.
– Nem üríthetjük ki az egész várost – erősítette meg újra, és a főpap felé
fordult. – De az lehetséges-e, hogy elaltassuk?
Tieren a homlokát ráncolva töprengett, csontos bütykeivel ütemet vert az
asztal szélén.
– Álombűbájt akarsz bocsátani egész Londonra?
– A lakosaira – pontosította Kell.
– Meddig? – kérdezte Rhy.
– Ameddig szükséges – felelte Kell, és visszafordult a pap felé. – Osaron
megtette.
– De ő isten – emlékeztette Isra.
– Nem! – tiltakozott Kell élesen. – Nem az.
– Akkor mégis pontosan mivel állunk szemben? – követelte a király.
– Ő egy oshoc – felelte Kell, kölcsönvéve Holland szavát. Úgy tűnt, egyedül
Tieren érti, amit mond.
– Egyfajta inkarnáció – magyarázta a főpap. – Vagyis megtestesülés. A mágia
a maga természetes formájában nem rendelkezik éntudattal vagy magasabb
tudatossággal. Egyszerűen csak van. Például, az Isle folyó hatalmas erők forrása,
de nincs önazonossága. Amikor a mágia ént nyer, akkor azzal együtt motivációt,
vágyakat, akaratot is kap.
– Szóval Osaron gyakorlatilag csak egy nagy adag mágia egóval? – kérdezte
Rhy. – Valami csúnyán félresikerült varázsige?
Kell bólintott.
– Igen. És Holland szerint a káosz táplálja. Jelen pillanatban Osaron tízezer
forrással rendelkezik. De ha mindezt elvesszük tőle, ha nem marad semmi más
neki, csak a saját mágiája…
– Amely még mindig igen tekintélyes… – vágott közbe Isra.
– Harcba csalogathatjuk vagy kényszeríthetjük.
Rhy keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– És mi a terved, hogyan küzdünk meg vele?
Kellnek volt egy ötlete, de még nem tudta rávenni magát, hogy hangot is
adjon neki, főleg hogy Rhy még csak most tért magához.
Tieren mentette ki.
– Megoldható – mondta a főpap elgondolkodva. – Legalábbis úgy-ahogy.
Sosem leszünk képesek ilyen kiterjedt varázslatot szőni, de létrehozhatunk egy
hálózatot számos kisebb igézésből – mormolta, félig-meddig önmagának. – És
ha van egy erős horgonyunk, akkor sikerülhet. – Felpillantott, sápadt szeme
felragyogott. – De ehhez szükségem lesz pár dologra a Szentélyből.
Tucatnyi szempár villant a térképterem egyetlen ablaka felé, ahol Osaron
varázslatának tekergőző csápjai továbbra is kitartóan igyekeztek bejutni, a
reggeli fények ellenére. Col herceg megdermedt. Lady Rosec a padlóra szegezte
a tekintetét. Kell már épp ajánlkozott volna, de Rhy pillantása megállította. Az a
nézés nem elutasítást üzent. A legkevésbé sem. Inkább engedély volt.
Megingathatatlan bizalom.
Menj!, sugallta. Tedd, amit tenned kell!
– Micsoda véletlen egybeesés! – szólalt meg egy hang az ajtóban. Egyként
fordultak arra, és meglátták a csípőre tett kézzel álló Linát. – Nekem most igazán
jólesne egy kis friss levegő.
 IV
Lina végigvonult a hallon, egyik kezében üres hátitáska, a másikban Tieren
listája a szükséges és beszerzendő holmikról. Az imént az a kivételes öröm érte,
hogy egyszerre lehetett tanúja Kell döbbenetének és Tieren nemtetszésének. A
feje még mindig tompán sajgott attól, amit megitattak vele, de a sűrű ital
megtette a magáét, és az ügyes tervezés – vagy legalábbis húzás – gondoskodott
a többiről.
Nem ez volt az első eset, hogy bedrogozták, de az eddigi tapasztalatai nagy
része inkább… kutatói természetű volt. Egy teljes hónapot töltött az Éjsudár
fedélzetén azzal, hogy elegendő port gyűjtsön a gyertyákhoz és a sörhöz, amit a
Réztolvaj fedélzetére szándékozott feljuttatni – eleget ahhoz, hogy kiüsse vele a
hajó egész legénységét. Ő is belélegezte a maga részét, először véletlenül, azután
bizonyos céltudatossággal, ugyanis edzette az érzékeit, hogy felismerjen és
képes legyen elviselni egy bizonyos adagot, mert arra vágyott a legkevésbé,
hogy elájuljon a feladat közben.
Ezúttal abban a pillanatban megérezte a por ízét, amint a nyelvéhez ért a tea,
és még sikerült is a nagyobb részét visszaköpni a bögrébe, de addigra az érzékei
eltompultak, és tudta, mi következik – a már-már kellemes csúszás a zuhanás
előtt. Az egyik pillanatban még a hallban állt Kell-lel, a másikban úgy billegett
alatta a padló, mint lélekvesztő a viharban. Még hallotta az antari hangjának
ringó ritmusát, érezte karjai melegét, azután eltűnt, lesüllyedt mélyre, nagyon
mélyre, és a következő, amire emlékezett, hogy hirtelen magához tér egy
kanapén, hasogat a feje, és egy elkerekedett szemű fiú figyeli őt a fal mellett.
– Nem lenne szabad ébren lenned – hebegte Hastra, ahogy ledobálta magáról
a takarót.
– Tényleg ez az első dolog, amit mondani akarsz? – kérdezte a lány, és a
pohárszékhez támolygott, hogy töltsön magának egy italt. Egy pillanatig
tétovázott, ahogy eszébe jutott a keserű tea, de néhány keresgélő szimatolás után
talált valamit, ami ismerős módon marta az orrát. Lehajtott belőle kétujjnyit, és a
pultnak támaszkodott. A drog hatása még mindig pókhálóként tapadt rá, ő pedig
próbálta újrarendezni elméjében a gondolatokat, és addig hunyorgott, amíg az
elmosódott körvonalak mind ki nem élesedtek a szeme előtt.
Hastra zavartan helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra.
– Megteszem neked azt a szívességet – mondta, félretéve a kiürített poharat –,
hogy feltételezem, ez nem a te ötleted volt. – Majd egyenesen szembefordult
vele. – Te meg magadnak teszed meg azt a szívességet, hogy nem állsz az
utamba. Ha pedig legközelebb babrálni próbálsz az italommal… – Előhúzott egy
kést, megpörgette az ujjai között, és a srác álla alatt állította meg. – Akkor fához
szögezlek. Világos?
Lina a feléje siető léptek zajára visszatért a jelenbe.
Sarkon perdült, tudva, hogy ő lesz az.
– A te ötleted volt?
– Mi-micsoda? – hebegte Kell. – Nem. Tierené. Mit tettél Hastrával?
– Semmi olyat, amiből ne épülne fel.
Kell szemöldökei között elmélyült a barázda.
– Azért jöttél, hogy megállíts, vagy azért, hogy kikísérj?
– Egyik sem talált. – Kisimultak a vonásai. – Azért jöttem, hogy odaadjam
ezt. – Odanyújtotta neki a hiányzó kését, bokszer védőmarkolattal előre. – Azt
hiszem, ez a tiéd.
A lány elvette a pengét, és megvizsgálta, nincs-e vér az élén.
– Milyen kár… – mormogta, miközben visszacsúsztatta a tokjába.
– Bár megértem a késztetést – mondta Kell –, Holland megöletése nem volt jó
ötlet. Szükségünk van rá.
– Ja, akár egy nagy adag méregre – motyogta Lina.
– Ő az egyetlen, aki ismeri Osaront.
– És miért ismeri olyan jól? – csattant fel a lány. – Mert egyezséget kötött
vele!
– Tudom.
– Önként beengedte azt a lényt a fejébe…
– Tudom.
– …a saját világába, most pedig a tiédbe is…
– Tudom.
– Akkor miért?
– Mert én is lehettem volna – felelte Kell sötéten. A szavak súlyosan lebegtek
közöttük. – Majdnem így is lett.
A lányban felidéződött a kép, ahogy Kell a padlón fekszik a törött fémkeret
előtt, és a bőségesen patakzó vér tócsákba gyűlik a csuklója körül. Vajon mit
mondott neki Osaron? Mit ígért? Mit ajánlott? És mit tett vele?
Lina azon kapta magát, hogy Kell felé nyúl, és megállította a mozdulatot.
Nem tudta, mit mondhatna, hogyan simíthatná ki a barázdát a szemöldökei
között.
A vállára csúsztatta a hátizsákot. Feljött a nap.
– Mennem kell.
Kell csak bólintott, de amikor a lány fordult, hogy induljon, még elkapta a
karját. Az érintése könnyű volt.
 – Azon az éjszakán, ott az erkélyen – mondta. – Miért csókoltál meg?
Lina mellkasa elszorult.
– Akkor jó ötletnek tűnt.
Kell a homlokát ráncolta.
– Ez minden?
Lina röviden, csendesen felkacagott.
– Mit akarsz, Kell? A rajongásom és ragaszkodásom bizonyságát? Azért
csókoltalak meg, mert meg akartalak, és…
Kell megszorította a kezét, és magához húzta a lányt, aki szabad tenyerével a
mellkasának támaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
– És most? – suttogta Kell. A szája alig pár centire volt az övétől, és Lina
tisztán érezte a bordáin át, milyen hevesen ver a szíve.
– Mi van? – kérdezte a lány sunyi vigyorral. – Hát mindig nekem kell
kezdeményeznem? – Kezdett közelebb hajolni, de Kell máris megcsókolta.
Testük szorosan összesimult, minden távolság eltűnt közöttük, ahogy csípő
találkozott csípővel, mellkas mellkassal, és simogató kezek kutattak csupasz
bőrfelületet. A lány egész teste úgy zengett a karjaiban, mint egy hangvilla…
mint amikor hasonszőrűek találkoznak.
Kell szorítása erősebbé vált, mintha attól tartana, menten eltűnik, de Lina nem
akart menni sehová. Szinte bármit és bárkit faképnél hagyott volna, de innen
most nem akart menekülni. És ez már önmagában is rémisztő volt a számára –
de nem hagyta abba, ahogy a férfi sem. Szikrák gyúltak az ajkukon, forróság
égette a tüdejüket, a levegő pedig úgy kavargott körülöttük, mintha valaki
szélesre tárt volna minden ajtót és ablakot.
A szél megborzolta a hajukat, és Kell belenevetett Lina csókjába.
Lágy, káprázatos hang volt, röpke, de csodálatos.
Azután – túlságosan hamar – véget ért a pillanat.
A szél elült, Kell zihálva kibontakozott az ölelésből, és elhúzódott tőle.
– Jobb már? – kérdezte Lina alig hallhatóan.
Kell lehajtotta a fejét, azután hagyta, hogy a homlokuk összeérjen.
– Jobb – felelte, majd szinte rögtön utána: – Gyere velem.
– Hová megyünk? – kérdezte Lina, ahogy a fiú kézen fogta, és felvezette a
lépcsőn, egyenesen be egy szobába. A saját hálótermébe. Könnyű fátyolszövet
hullámzott a magas mennyezetről, arnes-i stílusban, az egyik falat felhőszerű éji
festmény díszítette. Egy szófát valósággal elárasztottak a párnák, a sarokban
aranyszegélyes tükör csillogott, és a szoba közepén, faemelvényen csupa selyem
baldachinos ágy állt.
Lina érezte, hogy elvörösödik.
– Figyelj, ennek tényleg nem most van itt az ideje… – kezdte volna, de azután
Kell egy ajtóhoz vezette, majd be a kis alkóvba, amely tele volt könyvekkel meg
gyertyákkal és néhány felesleges csecsebecsével. A többségük túlságosan ütött-
kopott volt ahhoz, hogy bármi valós értéke legyen a szentimentális kötődésen
túl. Idebent a levegőben nem rózsa, inkább csiszolt fa és régi pergamenek illata
terjengett. Kell körbefordította őt, arccal az ajtónak. Ekkor látta meg a fán a
jeleket – tucatnyi szimbólumot rajzoltak a felületre a megszáradt vér
vörösesbarnájával; mind egyszerű, de jól megkülönböztethető ábra volt. Lina
már csaknem megfeledkezett Kell titkos, rövid útvonalairól.
– Ez itt – kopogtatta meg Kell a kereszttel négyfelé választott kört. Lina
elővett egy kést, bemetszette vele a hüvelykujját, és friss vérrel újrarajzolta a
jelet.
Amikor elkészült, Kell az övére helyezte a kezét. Nem kérte, hogy vigyázzon
magára. Nem kötötte a lelkére, hogy legyen óvatos. Egyszerűen csak belecsókolt
a lány hajába, és annyit mondott: As Tascen. Azután eltűnt – ő, a szoba, az egész
világ –, és Lina újra belebucskázott a sötétségbe.
 V
Alucard vadul vágtázott a kikötő felé, miközben Anisa reszketett az ölében.
A lány többször elveszítette, majd visszanyerte az eszméletét, bőre forró volt
és csúszós a lázverítéktől. A kapitány tisztában volt vele, hogy nem viheti a
palotába. Most, hogy megfertőződött, biztosan nem engednék be. Még úgy sem,
hogy erősen küzd a kórság ellen, és hogy még nem bukott el – és nem is fog,
Alucard ezt biztosra vette.
Haza kell vinnie.
– Maradj velem! – kérte sokadjára, miközben elértek a sorakozó hajókhoz.
Az Isle szintje magasan állt, vize olajos sávokat hagyott a kikötő falain, és
hullámai a partot nyaldosták. Itt, a folyó szélén a mágia gőzként gördült le a víz
felületéről.
Alucard lepattant a nyeregből, felcipelte Anisát a rámpán, fel az Éjsudár
fedélzetére.
Nem tudta, mire számítson, talál-e bárkit is a fedélzeten; nem tudta, remélje
vagy inkább féljen tőle, mivel úgy tűnt, mostanra már csak az őrültek, a betegek
és a bukottak tartózkodnak a városban.
– Stross? – kiáltotta. – Lenos? – Senki nem felelt, így hát levitte a lányt a
fedélközbe.
– Gyere vissza! – suttogta Anisa, ahogy eltűnt az éjszakai égbolt, és felváltotta
a rakodótér alacsony famennyezete.
– Itt vagyok – felelte Alucard.
– Gyere vissza! – könyörgött újra a lány, ahogy a bátyja leeresztette a
priccsére, és hideg borogatást tett az arcára. A lány szemhéja megrebbent és
lassan kinyílt, szeme fókuszba került, és meglátta őt.
– Luc – szólította meg tiszta, erős hangon.
– Itt vagyok – felelte Alucard, mire a lány elmosolyodott, és ujjaival
megsimította a bátyja homlokát. A szeme kezdett újra lecsukódni, és hirtelen
heves félelem hasított a kapitányba.
– Hé, Nis! – szorította meg a húga kezét. – Emlékszel még a történetre, amit
régen meséltem? – A lány testén újra erőt vett a lázas hidegrázás. – Arról a
helyről, ahová az árnyékok mennek éjszaka?
Anisa ekkor feléje fordulva összekucorodott, ahogy régen mindig, amikor
mesét mondott neki. A kis napraforgó, az anyjuk mindig ezt mondogatta. Az
édesanyjuk, aki oly régen meghalt, és a fény jó részét is magával vitte. Csak
Anisa érhetett a nyomába. Egyedül neki volt olyan szeme és lelki melegsége.
Csak Anisa emlékeztette Alucard-t a szebb és kedvesebb napokra.
Térdre ereszkedett az ágy mellett, és két kezébe fogta a húga kezét.
– Élt egyszer egy kislány, aki beleszeretett az árnyékába – kezdte, és hangja
átváltott arra a halk, dallamos tónusra, amely úgy illik a történetmeséléshez,
miközben az Éjsudár lágyan ringatózott, és lassan sötétség borult az ablakon túli
világra. – Egész nap nem tudtak különválni, de amikor leszállt az éj, ő egyedül
maradt, és mindig azon töprengett, vajon hová mehet ilyenkor az árnyéka.
Ellenőrizte az összes fiókot és az összes lekvárosüveget, meg minden olyan
helyet, ahová szeretett elbújni, de bárhol is kereste, csak nem találta. Míg végül
egyszer a lány meggyújtott egy gyertyát, hogy segítsen neki a keresésben, és
íme, újra megjelent az árnyéka.
Anisa összefüggéstelenül motyogott valamit. Könnyek csorogtak végig
beesett kis arcán.
– Mert tudod – folytatta Alucard, és az ujjai megszorították az övéit –,
valójában el sem ment. Mert az árnyékunk sosem hagy el minket. Szóval, soha
nem vagyunk egyedül – a hangja elcsuklott –, bárhol legyünk is, és bármikor.
Nem számít, hogy fenn van a nap, vagy telihold van, vagy semmi más nem
látszik az égen, csak a csillagok, nem számít, van-e lámpás a kezedben, vagy
nincs semmid. Anisa? Anisa, maradj velem… kérlek…!
A rá következő órában megkínozta a lányt a betegség, míg végül már
atyámnak szólította őt, azután anyámnak, végül Berrasnak. Majd végképp
felhagyott minden beszéddel, és mélyre süllyedt, valami álomtalan, üres
állapotba. Az árnyak nem győztek, de Anisa mágiájának tavaszi zöld fénye
egyre csak fogyatkozott és halványodott, mint amikor egy tűz felemészti magát.
Alucard nem tehetett mást, csak nézte.
Felkelt az ágy mellől. A kabin megingott alatta, amint a kandallópárkányhoz
lépett, hogy töltsön magának egy italt.
Észrevette a tükörképét a bor vöröses felületén, és a homlokát ráncolva
megdöntötte a poharat. A szemöldöke fölötti mázolmány, ahol Lina véres ujjával
csíkot húzott a bőrére, eltűnt. Vagy Anisa lázas ujjai törölték le róla, vagy még
Berras támadása.
Milyen különös, gondolta. Észre sem vettem.
A kabin újra imbolygott, és Alucard csak ekkor ébredt rá, hogy valójában nem
is a padló billeg.
Hanem ő maga.
Ne!, gondolta Alucard, pont mielőtt a hang becsusszant a fejébe.
Engedj be!, súgta, mire a kapitány keze reszketni kezdett. Az üvegpohár
kicsúszott a kezéből, és szilánkokra tört a kabin padlóján.
Engedj be!
 A kandallópárkánynak támaszkodott, és szorosan lehunyta a szemét az átok
csápjai és indái előtt, amelyek keresztülkígyóztak rajta, befurakodtak a vérébe és
a csontjába.
Engedj be!
– Nem! – vicsorogta hangosan, és bevágta elméje kapuit, erővel visszaszorítva
a sötétséget. Egészen addig a hang csupán suttogás volt: a mágia lágy, de
állhatatos lüktetése; mintha egy szelíd, de kitartó vendég kopogtatott volna az
ajtón, bebocsátást kérve. Most viszont teljes erőből támadt, felfeszegette Alucard
elméjének zárt kapuit, amíg a kabin eltűnt körülötte, és ő újra az Emery-birtokon
találta magát. Apja állt előtte, keze csordultig telve tűzzel. Forróság perzselte
meg Alucard arcát az első lassú ütéstől.
– Te szégyenfolt! – vicsorogta Reson Emery, és haragja, valamint mágiája
együttes heve visszakényszerítette Alucard-t a falhoz.
– Atyám…
– Bolondot csináltál magadból. Beszennyezted a nevedet. A házadat. – Ujjai
az Alucard nyakában lógó ezüsttoll köré kulcsolódtak, és lángok nyaldosták a
bőrét. – De ennek itt és most vége – dörögte, és kitépte Alucard nyakából az
Emery-ház jelképét. Az megolvadt a markában, az ezüstcseppek vérként
hullottak a padlóra, ám amikor Alucard újra felnézett, az előtte álló férfi már
nem csak az apja volt. Reson Emery képe villódzott, és felváltotta egy tetőtől
talpig sötétségből álló emberalak, már ha a sötétség szilárd, fekete és
kőtömbként nyeli el a fényt. A feje körvonalán korona csillogott.
– Lehetek irgalmas is – közölte a sötét király –, ha könyörögsz.
Alucard kihúzta magát.
– Nem.
A szoba hevesen megrázkódott, ő pedig térdre bukott egy hideg kőcellában,
ahol leszorították, miközben megbilincselt csuklóit ráerőszakolták a faragott
vastömbre. Parázs sercegett, ahogy a piszkavassal megkotorták a tüzet, és füst
égette Alucard tüdejét, amikor megpróbált lélegezni. Egy férfi kihúzta a lángoló
szénből a piszkavasat, melynek vége vörösen izzott, és Alucard ismét meglátta a
király finoman metszett vonásait.
– Könyörögj! – parancsolta Osaron, és a bilincshez érintette a vasat.
Alucard összeszorította a fogát, és hallgatott.
– Rimánkodj! – parancsolta Osaron, miközben a láncok egyre jobban
felforrósodtak.
Ahogy a hő lefejtette a húst, Alucard ellenszegülése egyetlen, elnyújtott
ordításként tört elő.
Hirtelen szabaddá válva hátrarántotta a kezét, és újra a hallban találta magát:
se király, se apa, csak Anisa mezítláb és hálóingben, egy égett csuklót tartva, és
az apjuk ujjai bilincsként záródtak a bőre köré.
– Miért hagytál itt ezen a helyen? – kérdezte a lány.
De mielőtt még válaszolhatott volna, Alucard-t visszavonszolták a cellába,
ahol most a bátyja, Berras tartotta a vasat, és mosolyogva nézte, amint a testvére
bőre szénné ég.
– Sosem lett volna szabad visszatérned.
Így jártak körbe-körbe az emlékek, átégetve húst, izmot, elmét és lelket.
– Elég! – könyörgött.
– Engedj be! – felelte Osaron.
– Lehetek igaz – mondta a húga.
– Lehetek irgalmas – mondta az apja.
– Lehetek igazságos – mondta a bátyja.
– De csak ha beengedsz minket.
 VI
– Felség?
A város egyre inkább vesztésre állt.
– Felség?
A sötétség terjeszkedett.
– Maxim.
A király felnézve meglátta Isrát, aki választ várt egy olyan kérdésre, amit ő
nem is hallott. Maxim még egyszer, utoljára London térképe felé fordította a
figyelmét, az egyre terjeszkedő árnyékokra, a város fekete folyójára. Hogyan
kellene legyőznie egy istent vagy szellemet, vagy… vagy akármicsoda is ez a
lény?
Maxim felmordult, és erővel ellökte magát az asztaltól.
– Nem állhatok itt tétlenül és biztonságban a palotám falai között, miközben a
királyságom elpusztul.
Isra elállta az útját.
– De ki sem mehetsz, felség.
– Félre az utamból!
– Mi haszna lesz a királyságnak abból, ha vele pusztulsz? A szolidaritás mióta
tekinthető győzelemnek? – Kevesen mertek ilyen nyíltan szólni Maxim
Mareshhez, ám Isra már azelőtt is vele volt, hogy királlyá koronázták volna;
együtt harcoltak a Vérparton oly sok évvel ezelőtt, amikor Maxim generális volt,
Isra meg a helyettese, a barátja és az árnyéka. – Most úgy gondolkodsz, mint egy
katona, nem úgy, mint egy király.
Maxim elfordult, és beletúrt durva szálú fekete hajába.
Nem, ő úgy érezte, túlságosan is úgy gondolkodik, mint egy király – mint egy
olyan uralkodó, akit a béke évei elpuhítottak. Akinek a csatáit manapság
báltermekben és stadionok páholyaiban vívják, acél helyett szavakkal és borral.
Hogyan harcoltak volna Osaron ellen egykor, a Vérparton?
Miként győzték volna le, ha hús-vér ellenség lett volna?
Fortéllyal, gondolta Maxim.
De hát ez a különbség a mágia és az emberek között – utóbbiak olykor
hibáznak.
Maxim bosszúsan megrázta a fejét.
Ez a szörnyeteg színtiszta mágia volt, elmével és tudattal, az pedig rászedhető,
torzítható, akár még meg is törhető. Még a legjobb harcosnak is van hiba a
testtartásában, rés a páncélján…
– Állj félre, Isra.
 – Felség…
– Nem áll szándékomban kisétálni abba a ködbe – biztosította Maxim. – Ennél
azért jobban ismersz már – tette hozzá. – Ha el kell buknom, akkor harc közben
fogok elesni.
Isra ennek hallatán a homlokát ráncolta, de végül utat engedett neki.
Maxim távozott a térképteremből, és nem a galéria felé fordult, hanem a
másik irányba; átkelt a palotán, felment a lépcsőn a királyi hálótermekbe.
Anélkül vágott át a szobán, hogy megtorpant és akár egyetlen pillantást is vetett
volna a hívogató ágyra, a nagy, aranyberakásos faasztalra, a tiszta vízzel teli
mosdótálra és a több kancsó borra.
Önző módon azt remélte, hogy itt találja majd Emirát, de a szoba üresen állt.
Maxim tudta, hogy ha hívatná, jönne és segítene, ahogy és amiben csak tud,
hogy enyhítsen annak terhén, amit most tenni készült. Emira volt a jég Maxim
tüze mellett, a hűs fürdő, amelyben megedzhette acélját. A felesége tette őt
erősebbé.
De most mégsem hívatta.
Ehelyett egyedül lépkedett a királyi szoba túlsó végébe, ahol a fátyolszövetek
és selymek mögé rejtve ajtó nyílt a falban.
Maxim mind a tíz ujjbegyével megérintette az üreges fát, és a belevasalt
fémhez nyúlt. Mindkét kezét elfordította az ajtón, és érezte odabent a
fogaskerekek mozgását, a szabaddá váló vagy helyükre csusszanó zárnyelvek és
pöckök klikkenését. Nem egyszerű zár volt ez, és nem egy adott
számkombinációt kellett kiforgatni, de maga Maxim Maresh készítette ezt az
ajtót, és ő volt az egyetlen, aki valaha is kinyitotta.
Egyszer ugyan rajtakapta a még gyermek Rhyt, amint próbálkozik.
A herceg mindig is szeretett felfedezni titkokat, akár egy személyét, akár a
palotáét, és abban a pillanatban, ahogy rájött, hogy az ajtó be van zárva,
bizonyára ment, hogy megkeresse Kellt, majd visszarángatta a királyi
hálóterembe a fekete szemű fiút – akinek még új lehetett testvére rosszalkodása.
Maxim rájuk nyitott, és Rhy épp tovább unszolta Kellt, amint utóbbi óvatos
ujjakkal a fához ért.
Maxim öles léptekkel átvágott a szobán, amint meghallotta a csusszanó
fémnyelvek és tűk zaját, és elkapta a fiú kezét, mielőtt még kinyithatta volna az
ajtót. Nem a képességein múlott. Kell napról napra erősebbé vált, mágiája úgy
borult virágba, akár egy tavaszi gyümölcsfa, de még az ifjú antarinak is tudnia
kellett – sőt, talán mind közül őneki a leginkább –, hogy a hatalomnak is
megvannak a maga korlátai.
Hogy a szabályokat igenis be kell tartani.
Rhy duzzogott és dühöngött, de Kell nem szólt semmit, ahogy Maxim
kipaterolta őket. Mindig ilyenek voltak, annyira különbözött a vérmérsékletük:
Rhy könnyen felpaprikázódott és gyorsan haragra lobbant, Kell hűvös maradt, és
csak lassan engedett ki. Különös, gondolta Maxim, ahogy kinyitotta az ajtót,
bizonyos tekintetben Kell és a királyném nagyon is hasonlítanak egymásra.
Nem volt semmi tiltott az ajtón túli kamrában. Egyszerűen csak az ő privát
helyisége volt. Ha pedig valaki király, a magánszféra különös értékkel bír,
drágább minden ékkőnél.
Maxim leereszkedett a rövid lépcsőn a dolgozószobájába. A kicsiny helyiség
hűvös és száraz volt, kevéske fémmel díszítve; a polcokon csak néhány könyv
volt, viszont több száz emléktárgy, apró csecsebecse sorakozott rajtuk. Nem a
palotában töltött életéből – Emira arany esküvői rózsája, Rhy első koronája, egy
portré Rhyról és Kellről az évszakok kertjében: ezeket mindet a királyi teremben
tartotta. Nem, itt egy másik kor, egy másik élet ereklyéi rejlettek.
Egy félig megégett zászló és egy pár kard, hosszúak és vékonyak, akár a
búzaszár.
Egy csillogó sisak, nem arany ugyan, de gondosan kifényesített fém,
rubintberakásokkal díszítve.
Egy kő nyílhegy, amelyet Isra szabadított ki az oldalából az utolsó vérparti
csatájukban.
Páncélvértek sorakoztak a fal mentén, arctalan maszkjuk lehajtva, és ebben a
szentélyben Maxim levethette elegáns arany és karmazsinvörös palástját,
kicsatolhatta a tunikája kézelőjét összefogó, kehely alakú dísztűket, és
félretehette a koronáját. Darabonként hámozta le magáról a királyságát, és
felidézte az embert, aki azelőtt volt.
An Tol Vares, így nevezték. Az Acélherceg.
Nagyon régóta nem viselte Maxim Maresh ezt a köpenyt… de vannak
királyra, és vannak katonára szabott feladatok, és most az utóbbi feltűrte
ruhaujját, kézbe vett egy kést, majd munkához látott.
 VII
Egyetlen nap telt el, gondolta Rhy egyedül állva az ablaka előtt. Felkelt a nap.
Egyetlen nap, sőt alig pár óra alatt… Az egész világ megváltozott.
Két nappal azelőtt Kell eltűnt, és Rhy betűket karcolt az alkarjába, hogy
hazahívja őt. Sajnálom. A vágások még frissek voltak a bőrén, a szó még mindig
égett minden mozdulatra, és mégis úgy érezte, mintha mindez egy egész élettel
korábban történt volna.
Tegnap a bátyja hazatért, és letartóztatták, a herceg pedig küzdött azért, hogy
Kell kiszabaduljon – csak hogy azután újra elveszítse őt, saját magát és minden
mást is.
És hogy végül erre ébredjen.
A sötétségben nehéz volt látni a változást, de a ritkás téli fény rettenetes
látványt tárt elé.
Alig órákkal korábban London még az Essen Tasch ünnepi üdvrivalgásaitól
zengett, és mindenütt színes zászlók lobogtak, ahogy a döntőbe jutott mágusok a
központi arénában küzdöttek a bajnoki címért.
Most mindhárom stadion morózus, óriási hullaként úszott a megfeketedett
folyón, és a Szentély reggeli harangszava hallatszott egyetlen árva hangként.
Holttestek lebegtek az Isle felszínén, és további sok tucat ember – több száz –
térdelt a folyóparton, bizarr és kísérteties eleven sorompót alkotva. Mások
falkákba verődve bolyongtak London utcáin, azokat keresve, akik még nem
buktak el, még nem térdeltek le az árnykirály előtt. Egyetlen nap telt el.
Érezte, hogy jön a bátyja.
Furcsa, hogy mindig meg tudta mondani, amikor Kell a közelében
tartózkodott – ami lehetett testvéri megérzés is –, ám az utóbbi időben úgy
érzékelte a testvére jelenlétét, mint egy fordított húrt, amely valahányszor
egymás közelébe kerültek, nem megereszkedett, hanem megfeszült.
Most a feszültség monoton pengést keltett.
A visszhang egyre erősödött Rhy mellkasában, ahogy Kell belépett a szobába.
Megtorpant az ajtóban.
– Szeretnél inkább egyedül lenni?
– Sosem vagyok egyedül – felelte a herceg szórakozottan, majd erővel
kényszerítette magát, hogy felviduljon –, de még mindig élek. – Kell nagyot
nyelt, és Rhy már számított a bocsánatkérésre. – Ne! – szakította félbe, mielőtt
az antari belekezdhetett volna. Figyelme visszafordult az üvegen túli világra. –
Mi történik majd, miután elaltatjuk őket?
 – Rákényszerítjük Osaront, hogy szembeszálljon velünk. Azután legyőzzük.
– Hogyan?
– Van egy tervem.
Rhy az üveghez emelte az ujjbegyeit. A túloldalon a köd szilárd kézzé
sűrűsödött, megsúrolta az ablakot, majd visszahúzódott, és újra köddé oszlott.
– Így hal meg egy világ? – kérdezte.
– Remélem, nem.
– Ami engem illet – jegyezte meg Rhy váratlan, üresen kongó könnyedséggel
–, nekem kezd nagyon elegem lenni a haldoklásból. Lassan elveszíti minden
báját.
Kell kibújt a kabátjából, és egy székbe roskadt.
– Tudod, mi történt?
– Azt tudom, amit az anyánk mondott, vagyis amit te mondtál el neki.
– Tudni akarod az igazat?
Rhy tétovázott.
– Csak ha segíteni fog.
Kell megpróbált elmosolyodni, de kudarcot vallott, és végül megrázta a fejét.
– Mennyire emlékszel?
Rhy tekintete végigtáncolt a városon.
– Semmire – felelte, bár igazság szerint emlékezett a fájdalomra meg a kín
hiányára, a sötétségre, amely nyugodt vízként elborította, és egy hangra, amely
megpróbálta visszahúzni.
Nem halhatsz meg… amikor ilyen messzire jöttem.
– Nem láttad Alucard-t?
Kell vállat vont.
– Feltételezem, a galériában van. – Válasza azt sugallta, hogy nem érdekli.
Rhynak elszorult a mellkasa.
– Valószínűleg igazad van.
De Rhy tudta, hogy téved. Ő már átkutatta a Nagy Hallt, amikor a kapitányt
keresve körbejárt. Az előcsarnokot, a báltermeket, a könyvtárat is ellenőrizte.
Rhy átfürkészett minden helyiséget azért az ismerős ezüst és kék ragyogásért, a
nap csókolta hajért, a zafírcsillanásért, és százszámra talált arcokat, ismerteket és
ismeretleneket egyaránt, de egyik sem Alucard-é volt.
– Majd előkerül – tette hozzá Kell szórakozottan. – Ahogy mindig szokott.
Ebben a pillanatban kiáltás harsant, nem odakintről, hanem a palotán belülről.
Ajtók vágódtak ki nagy robajjal valahol alattuk, és egy veski akcentus csapott
össze egy arnes-ival.
– A fenébe – sziszegett Kell, és talpon termett. – Ha a sötétség nem végez
velük, akkor a saját vérmérsékletük fog.
 Az antari kiviharzott a szobából anélkül, hogy hátranézett volna. Rhy egy
hosszú pillanatig egyedül állt az ablaknál, ahol árnyékok suttogtak az üveg
mögött, majd felkapta Kell kabátját, megkereste a legközelebbi rejtekajtót, és
kisurrant rajta.

* * *

A város – az ő városa – tele volt árnyékokkal.

Rhy szorosan a vállára húzta Kell kabátját, és sálat tekert az orra és szája elé,
ahogyan tűzoltáskor szoktak – mintha egy szövetdarab kizárhatná a mágiát.
Visszatartott lélegzettel vetette bele magát a ködtengerbe, de amikor a teste az
árnyékcsápokkal érintkezett, azok visszahúzódtak, és nagy ívben kikerülték,
szabad mozgásteret biztosítva neki.
Körülnézett, és egy pillanatig úgy érezte magát, mint az az ember, aki
fulladásra számít, de kiderül, hogy csak a térdéig ér a víz.
Azután teljesen abbahagyta a gondolkodást, és futni kezdett.
Körülötte mindenütt káosz: hangok, félelem és füst kusza összevisszasága
kavargott a levegőben. Férfiak és nők próbálták a folyó fekete vize felé rángatni
szomszédjaikat. Néhányan megtántorodtak és elestek, amikor láthatatlan
ellenség támadt rájuk, míg mások elreteszelt ajtók mögé rejtőztek, és próbálták
vízzel, földdel, homokkal és vérrel védeni a falakat.
Rhy kísértetként mozgott közöttük. Láthatatlanul. Érzékelhetetlenül. Nem
követték léptek az utcákon. Nem nyúltak utána kezek, hogy a folyóba rángassák.
Nem próbálta a csőcselék árnyékokkal megbetegíteni.
A mérgezett köd szétvált a herceg előtt, és úgy folyta körbe, akár a víz egy
sziklát.
Vajon Kell élete oltalmazta őt a bajtól? Vagy épp a saját életének a hiánya? A
tény, hogy nem maradt benne semmi, amit a sötétség magának követelhetne?
– Menjetek be! – figyelmeztette a lázas betegeket, de meg sem hallották őt.
– Vissza! – kiáltott az elbukottakra, de nem figyeltek rá.
Az őrület vadul hullámzott körülötte. Rhy a figyelmét az eredeti küldetésére
fordította, hogy megtalálja az Éjsudár kapitányát.
Csak két hely volt, ahová Alucard Emery mehetett: a családi birtoka vagy a
hajója.
Logikus lett volna feltételezni, hogy a házhoz ment, de Rhy mégis az
ellenkező irányba indult, a kikötő felé.
A kabinja padlóján talált rá a kapitányra.
A tűzhely melletti szék felborult, egy asztalról lesöpörték a poharakat, csillogó
szilánkjaik szétszóródtak a rongyszőnyegen és a faparkettán. Alucard – a
határozott, erős, gyönyörű Alucard – az oldalán feküdt, magzatpózba
gömbölyödve, lázasan reszketett, és melegbarna haja verítéktől lucskosan tapadt
arcára. A fejére szorította kezét, és szaggatottan zihálva beszélt a szellemekhez.
– Elég… kérlek… hagyjátok abba… – Hangja… az a nyugodt, tisztán zengő
hang, amelyben mindig nevetés bujkált… most megtörten csikorgott. – Ne
kényszerítsetek, hogy…
Rhy letérdelt mellé.
– Luc – szólította meg, és megérintette a vállát.
Alucard szemhéja felpattant, és Rhy hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy
szembogara tele van árnyékokkal. Nem Kell tekintetének egyenletes feketéjével,
hanem a sötétség fenyegető csíkjaival, amelyek kígyókként tekeregtek és
vonaglottak a pupillájában; viharkék írisze meg-megvillant, majd eltűnt a sötét
köd mögött.
– Állj! – vicsorogta a kapitány. Reszkető lábakkal talpra küzdötte magát,
azután menten vissza is roskadt a padlóra.
Rhy tehetetlenül hajolt föléje; nem tudta eldönteni, lefogja vagy inkább
próbálja felsegíteni. Alucard tekintete találkozott az övével, de egyenesen
keresztülnézett rajta. Nyilvánvalóan valahol máshol járt.
– Kérlek! – könyörgött a kapitány a szellemeknek. – Ne küldjetek oda!
– Nem foglak – felelte Rhy azon töprengve, vajon kit vagy mit lát Alucard. A
kapitány erei kötelekként duzzadtak ki a bőréből.
– Sosem bocsát meg nekem.
– Kicsoda? – kérdezte Rhy, és Alucard homloka ráncba szaladt, mintha
megpróbált volna keresztüllátni a lázon, a ködön.
– Rhy… – A szorítás felerősödött, a kapitány szemében tekergő árnyak közé
villámszerű fénycsíkok vegyültek. Visszafojtott egy üvöltést.
Rhy végigsimította Alucard haját, és a tenyerébe vette az arcát.
– Küzdj ellene! – biztatta. – Bármi is tart fogva, állj ellen!
Alucard reszketve még jobban összegömbölyödött.
– Nem tudok…
– Összpontosíts rám!
– Rhy… – zokogott fel.
– Itt vagyok. – Rhy mellé feküdt az üvegszilánkos padlóra, az arcuk egészen
közel került egymáshoz. – Itt vagyok.
Ekkor eszébe jutott. Mint amikor egy álom újra a felszínre bukkan, emlékezett
Alucard kezére a vállán, a fájdalmakon is áthatoló hangjára, amely még a
sötétség legmélyére is utánanyúlt.
Most már itt vagyok, mondta akkor, úgyhogy nem halhatsz meg.
– Most már itt vagyok – visszhangozta Rhy, és Alucard ujjai közé fonta a
sajátjait. – És nem engedlek el, úgyhogy ne merészeld feladni!
Alucard torkából újabb üvöltés szakadt fel, és erősebbé vált a szorítása, ahogy
a bőrén a fekete csíkok izzani kezdtek. Először vörösen, majd fehéren. Égtek és
égettek. Teste belülről égett kifelé.
Rhynak fájt – nagyon fájt látnia, és tehetetlennek éreznie magát.
De állta a szavát.
Nem engedte el.
 VIII
Csak idő kérdése volt, hogy a palotában minden a feje tetejére álljon. Hogy a
mágusok ne legyenek hajlandóak továbbra is ölbe tett kézzel, tétlenül várni és
nézni, ahogy a város elesik.
Kell a nyugati előcsarnok felé viharzott, a kitörni készülő vita hangjait
követve. Felrántotta az ajtót, és belebotlott a nyugati bejárat előtt álló Hastrába,
aki két kézzel markolta királyi rövidkardját, és úgy festett, mint egy
farkasfalkával szembenéző macska.
Brost, Losen és Sar.
A három versenyző mágus a bajnokságról – két arnes-i és egy veski – most
egymás mellé állt egy közös ellenséggel szemben. Kell nem is várt mást Brosttól
és Sartól, mivel a két harcos vérmérséklete jól illett a méretükhöz, de Kisimyr
védence, Losen vékonydongájú volt, és legalább annyira ismerték fűzfaszerű
kinézete, mint bimbózó tehetsége miatt. Aranygyűrűk csilingeltek fekete
hajában, és teljesen elütött a két tölgyfaszerű társától. De sötét szemei alatt
horzsolások és monoklik éktelenkedtek, és arca szürke volt a gyásztól és
kialvatlanságtól.
– Félre az útból! – követelte Brost.
Hastra eltökélten megvetette a lábát.
– Nem engedhetlek át titeket.
– Kinek a parancsára? – csattant fel Losen érdes hangon.
– A királyi gárdáéra, a városi őrségére, a királyéra.
– Mi történik? – kérdezte Kell szigorúan, öles léptekkel közeledve.
– Te csak maradj ki ebből, antari! – vicsorogta Sar anélkül, hogy felé fordult
volna. A nő még Brostnál is magasabb volt, veski alakja betöltötte a hallt, páros
csatabárdja a hátára szíjazva. Ő már a nyitó körben elbukott Lina ellen, és
duzzogással meg ivászattal töltötte a bajnokság hátralevő részét, most azonban
eleven tűz lángolt a szemében.
Kell a harcos ösztöneikben bízva megállt a hátuk mögött, hogy
megforduljanak. Bevált a számítása, és a fatörzsnyi végtagok erdején át látta,
hogy Hastra az ajtónak roskad.
Kell először Losent vette szemügyre.
– Ugye tudod, hogy ez nem hozza vissza Kisimyrt?
Az ifjú mágus elvörösödött a felháborodástól. Veríték csillogott homlokán, és
amikor megszólalt, kissé himbálózva beszélt.
– Láttad, mit tett vele az a szörnyeteg? – kérdezte kissé hadarva. – Meg kell…
 – Nem, nem kell… – vágott közbe Kell.
– Kisimyr azt tenné…
– Kisimyr megpróbálta, és veszített – felelte Kell sötéten.
– Te itt maradhatsz, és bujkálhatsz a palotában – morogta Brost –, de a
barátaink odakint vannak! A családtagjaink!
– És a ti virtuskodásotok nem segíthet rajtuk.
– A veskiek nem ücsörögnek, tétlenül várva a halált! – mennydörögte Sar.
– Nem – bólintott Kell –, a büszkeségetek tálcán kínál fel titeket.
A nő kivillantotta a fogait.
– Nem fogunk gyáva férgekként bujkálni.
– Ez a hely jelenleg az egyetlen, ahol biztonságban vagytok.
A levegő kezdett vibrálni a hőségtől Brost ökölbe szorított keze körül.
– Nem tarthatsz itt minket!
– Hidd el nekem – felelte Kell –, tucatnyian vannak, akiket szívesebben itt
tartanék, de egyedül nektek volt akkora szerencsétek, hogy a palotában
tartózkodtatok, amikor megfogant az átok.
– Most pedig a városunknak szüksége van ránk! – harsogta Brost. – Mi
vagyunk a legjobb esélyük.
Kell behajlította a kezét, és a csuklójánál tartott fémheggyel megbökte a
tenyere szélét. Érezte a csípést és a bőrére kibuggyanó vér melegét.
– Cirkuszi mutatványosok vagytok – felelte higgadtan. – Az a dolgotok, hogy
a ringben parádézzatok, és ha azt hiszitek, hogy ez azonos az igazi harci
mágiával, akkor tévedtek.
– Hogy merészelsz? – bődült fel Brost.
– Kell mester egyetlen csepp vérével leteríthet mindannyiótokat! –
figyelmeztette őket Hastra a hátuk mögül.
Kell nyílt meglepetéssel meredt a fiatalemberre.
– Úgy hallottam, a királyi antari csak ugat, de nem harap – vágott közbe Sar.
– Nem akarunk bántani, hercegecske – fenyegetőzött Brost.
– De fogunk – mormogta Losen.
– Hastra, távozz! – kérte Kell higgadtan.
A fiatalember tétovázott, szemlátomást azon vívódva, hogy magára hagyja
vagy szembeszegüljön a kérésével, de végül engedelmeskedett. A mágusok
tekintete utána villant, ahogy távozott, és Kell abban a minutumban mozgásba
lendült.
Egyetlen szempillantás alatt mögéjük került, és a külső ajtók felé emelte fél
kezét.
– As Staro! – parancsolta. Az ajtóba szerelt zárak súlyos csattanással a
helyükre csúsztak, és új acélrudak nyúltak keresztben és hosszában a fa fölött,
lepecsételve az ajtót.
– Most pedig – mondta Kell, és kinyújtotta véres tenyerét, mintha odakínálná
nekik. – Menjetek vissza a galériába!
Losen szeme elkerekedett, de Brost túlságosan ingerült volt, Sar pedig
küzdelemre vágyott. Amikor egyikük sem mozdult, Kell felsóhajtott.
– Szeretném, ha emlékeznétek rá, hogy esélyt kínáltam nektek a távozásra.

* * *

Gyorsan vége lett.

Brost pillanatokon belül a padlón ült az arcát markolászva, Losen a fal mellett
kuporgott, megzúzott bordáit szorongatva, Sar pedig teljesen kiütve feküdt,
szőke fonatai vége feketére pörkölődve.
A hall kissé ütött-kopott lett ugyan, de Kellnek sikerült a kár többségét a
három mágus testére korlátozni.
Kivágódtak a belső ajtók, és a bejárat megtelt bámészkodókkal – mágusokkal
és nemesekkel, akik mind a nyakukat nyújtogatva próbáltak belesni az
előcsarnokba. Három harci mágus kiütve hevert, Kell pedig közöttük állt. Már
csak ez hiányzott. Egy botrányos jelenet. Megkezdődött a suttogás, Kell pedig
érezte a rá szegeződő tekintetek és a róla szóló szavak súlyát.
– Megadod magad? – fordult az összeroskadt alakokhoz, maga sem tudva,
hogy pontosan melyiküknek címzi a kérdést.
Egy kis csapat farói derűsen figyelte, ahogy Brost nagy nehezen talpra küzdi
magát, továbbra is szorongatva az orrát.
Pár veski ment, hogy magához térítse Sart, és bár az arnes-iak többsége
hátramaradt a tolongásban, Jinnar, az ezüstös hajú szélmágus egyenesen
Losenhez lépett, és talpra segítette a szomorkodó ifjút.
– Gyere! – kérte lassabban és gyengédebb hangon, mint amit Kell valaha is
hallott tőle. Losen arcán némán csorogtak a könnyek, és Kell tudta, hogy nem a
bezúzott bordái vagy a sértett büszkesége miatt.
– Nem segítettem neki a tetőn – motyogta. – Én nem…
Kell letérdelt, hogy feltöröljön egy vércseppet a márványpadlóról, mielőtt
foltot hagy, és már azelőtt meghallotta a Hastrával a sarkában közeledő király
súlyos lépteit, hogy látta volna, amint a tömeg szétnyílik előttük.
– Kell mester – üdvözölte Maxim, egyetlen pillantásával felmérve a helyszínt.
– Köszönöm, hogy nem döntötted romba a palotát. – Kell érzékelte a burkolt
helyeslést a király szavaiban. Jobb egy erődemonstráció, mint a gyengeség
eltűrése.
– Bocsánat, felség – hajtott fejet.
 A király sarkon fordult, és ezzel véget is ért a jelenet. Zendülés elfojtva. A
rend helyreállítva.
Kell épp olyan jól tudta, mint Maxim, milyen fontos ez most, amikor a város
belekapaszkodik minden a hatalom bármilyen apró jelébe. Amint a mágusokat
kivezették vagy kicipelték, és a hallból eltűntek a bámészkodók, lerogyott a fal
mellett egy székbe, melynek párnája még mindig enyhén füstölt. Kiporolta, majd
amikor felnézett, észrevette, hogy egykori testőre még mindig ott ácsorog,
napszítta hajkoronája alatt elkerekedett szemmel.
– Nem kell megköszönnöd nekem – legyintett Kell.
– Nem arról van szó – mondta Hastra. – Mármint, hogyne, hálás vagyok,
uram, természetesen. De…
Kellnek elszorult a torka a balsejtelemtől.
– Mi az már megint?
– A királyné a herceget kéreti.
– Tudtommal nem én vagyok az – jegyezte meg Kell némi iróniával.
Hastra lesütötte a szemét, a padlóra pillantott, majd a falra és a mennyezetre,
mire újra összeszedte a bátorságát, hogy újra az antari szemébe nézzen.
– Tudom jól, uram – felelte lassan. – De sehol nem találom.
Kell érezte, hogy rossz hírt kap, mégsem tudott felkészülni rá.
– Átkutattad a palotát?
– Pincétől a padlásig, uram.
– Hiányzik bárki más is?
Rövid hezitálás, majd:
– Emery kapitány.
Kell elmormolt egy szitkot az orra alatt.
Nem láttad Alucard-t?, kérdezte Rhy reggel, kibámulva a palota ablakán.
Vajon tudná-e, ha mostanra a herceg is megfertőződött volna? Érezné-e, ahogy a
sötét mágia elárasztja a vérét?
– Mióta? – kérdezte Kell hangosan, miközben máris megindult a herceg
szobája felé.
– Nem tudom biztosan – felelte Hastra. – Egy órája, talán valamivel több.
Kell berontott Rhy szobájába, felkapta a herceg aranykitűzőjét az asztalról, és
a hüvelykujjába döfött vele, a kelleténél erősebben. Szívből remélte, hogy bárhol
van is Rhy, érzi a fémhegy szúrását.
– Ne szóljak a királynak? – kérdezte Hastra óvatosan.
– Azért jöttél hozzám – felelte Kell –, mert ennél több sütnivalód van.
Letérdelt, véres kört rajzolt Rhy padlójára, és odanyomta a tenyerét, az
aranytűvel a hús és a fényezett parketta között.
– Őrizd az ajtót! – kérte, majd magának a jelnek és a benne rejlő mágiának
szólt: – As Tascen Rhy.
A palota eltűnt, felváltotta egy pillanatnyi sötétség, majd épp olyan gyorsan
egy szoba. A talaj enyhén ringott a talpa alatt, és Kell már a deszkafalak és a
kajütablak megpillantása előtt is tudta, hogy egy hajón van.
A padlón feküdtek, úgy talált rájuk: a homlokukat egymáshoz nyomták, ujjaik
egymásba fonva. Alucard szeme le volt hunyva, de Rhyé nyitva maradt, és
mereven bámulta a kapitány arcát.
Kell torka elszorult a haragtól.
– Bocsánat, hogy zavarok! – csattant fel. – De ez aligha alkalmas idő egy
szerelmi…
Rhy pillantása elnémította Kellt. Szeme borostyánjába vörös vegyült, és Kell
ekkor vette észre, hogy sápadt és mozdulatlan a kapitány.
Egy másodpercig azt hitte, hogy Alucard Emery meghalt.
Azután a kapitány szeme lassan, fáradtan kinyílt. Sötét karikák éktelenkedtek
alatta, egy nagyon régóta beteg ember benyomását keltve. És valami nem volt
rendben a bőrével. A kabin gyér fényében ezüstös – nem olvasztott fényű, de a
sebhelyes hús tompaságával ragyogó – szalagok fonódtak a csuklójára, a
mellkasára, a torkára. Könnyekként húztak csíkot az arcán, és a halántékán
villództak. Fénylő csíkok futottak ott, ahol korábban kékes vénák voltak.
De a szemében nem látszott átok.
Alucard Emery túlélte Osaron mágiáját.
Életben volt – és amikor megszólalt, a dühítő énje szólalt meg.
– Kopoghattál volna – mondta, de hangja rekedtes volt, szavai gyengék, és
Kell látta a sötétséget Rhy arckifejezésén; nem valami varázslat, csak a félelem
maradékát. Mennyire lett súlyos a helyzet? Milyen közel járt?
– Mennünk kell! – sürgette Kell. – Emery fel tud állni, vagy…? – Hangja
elhalt, és a látása kiélesedett. A kabin túlsó végében valami megmozdult.
A kapitány ágyában fekvő alak felült.
Egy kislány. Sötét haja az alvástól összekuszálva hullott az arcába, de a
tekintete volt az, ami mozdulatlanná dermesztette. Nem sötétítette el az átok.
Nem tűnt semmilyennek. Csak üresnek.
– Anisa? – kezdte Alucard, és küszködve próbált talpra kecmeregni. A név
felkavart valamit Kellben. Egy emléket, amelyben tekercseket olvasott szorosan
Rhy mellett, a Maresh-könyvtárban.
Anisa Emery, a trón tizenkettedik várományosa, Reson harmadik gyermeke és
Alucard húga.
– Ne közelíts! – utasította Kell, és elállta a kapitány útját, miközben a lányon
tartotta a tekintetét.
Kell korábban már látott halált, szemtanúja volt a pillanatnak, amikor egy
ember megszűnt személy lenni, ahogy az élet lángja kialudt benne, és csak egy
üres héjat hagyott maga után. Anisa Emeryt nézve az a rettenetes érzése támadt,
hogy máris egy hullát néz.
De a holtak nem állnak fel.
A lány ledobta a lábát az ágyról, és amikor csupasz talpa a padlóhoz ért, a
fadeszkák kezdtek kővé dermedni, és a szín kifakult a faanyagból, ahogy
elszáradt és elkorhadt. Szíve izzó széndarabként ragyogott a mellkasában.
Amikor megpróbált beszélni, nem jött ki hang a torkán, csak a parázs
pattogása, ahogy tovább égett benne valami.
Kell tudta, hogy a lány már eltávozott.
– Nis? – szólította meg a bátyja ismét, és tett egy lépést feléje. – Hallasz
engem?
Kell elkapta a kapitány karját, és visszarántotta, épp amikor a lány ujjai
súrolták Alucard kabátujját. A szövet elszürkült az érintésétől. Kell Rhy karjaiba
lökte Alucard-t, és visszafordult Anisa felé. Kiterjesztette az akaratát, hogy
sakkban tartsa a lányt, és amikor nem járt sikerrel – nem az ő akaratával kellett
megküzdenie, hanem egy szörnyetegével, egy fantoméval, egy önjelölt istenével
–, meghajlította körülöttük a hajót, és a következő pillanatban a kabinfalról
leváló falécek eltorlaszolták a lány útját. Eltűnt előlük, deszkáról deszkára,
azután Kell hirtelen ráébredt, hogy egy második akarattal is harcol – Alucard-
éval.
– Állj! – kiáltotta a kapitány, Rhy szorítása ellen küzdve. – Nem hagyhatjuk
itt, nem hagyhatom magára már megint…
Kell gyomorszájon vágta. A kapitány levegő után kapkodva kétrét görnyedt,
Kell pedig letérdelt előttük, és gyorsan rajzolt egy második kört a kabin
padlójára.
– Rhy, most! – kiáltotta, és alighogy a herceg keze a vállához ért, kimondta a
szavakat. Az égő lány eltűnt, a kabin darabokra esett, ők pedig visszakerültek
Rhy szobájába, a herceg mozaikpadlóján kuporogva.
Hastra elgyengült a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta őket, de Alucard
máris talpra küzdötte magát, miközben Rhy erőlködve próbálta visszatartani, és
újra meg újra azt mormolta: „Solase, solase, solase.”
Sajnálom, sajnálom, sajnálom!
Alucard elkerekedett szemmel, kétségbeesett tekintettel galléron ragadta Kellt.
– Vigyél vissza!
Kell megrázta a fejét.
– Senki nem maradt azon a hajón.
– A húgom…
Keményen megszorította Alucard vállát.
 – Hallgass ide! Senki nincs már ott.
Végre eljuthattak hozzá a szavai, mert Alucard Emery abbahagyta az
ellenállást. Egész testében reszketve lerogyott a legközelebbi szófára.
– Kell… – kezdte Rhy.
Erre az öccsének rontott.
– Te pedig… ostoba vagy, ugye tudod? Mindazok után, amiket együtt
átéltünk, csak úgy kisétálsz? Meg is ölhettek volna. Megmérgezhettek volna.
Csoda, hogy nem betegedtél meg.
Mielőtt Kell megállíthatta volna, a herceg máris a balkonnál termett, és
kinyitotta az ajtókat. Hastra előrelendült, de már elkésett. Rhy felrántotta az
ajtószárnyakat, és kilépett a ködbe, Kell pedig még épp időben érte utol, hogy
tanúja legyen, amint a ködcsápok a herceg bőréhez érnek, és visszahúzódnak.
Rhy a legközelebbi után nyúlt, az pedig hátrahőkölt az érintése elől.
Kell követte a példáját. Osaron sötét mágiájának csápjai ismét meghátráltak.
– Az én életem a tiéd – mondta Rhy szelíden, elgondolkodva. – A tiéd pedig
az enyém. – Felnézett. – Logikus.
Léptek hallatszottak: Alucard mellettük termett. Kell és Rhy egyszerre
próbálták megállítani, nehogy kilépjen az erkélyre, de az árnyékok máris
elhúzódtak előle.
– Biztosan immunis vagy rá – állapította meg Rhy.
Alucard lenézett a kezére, és szemügyre vette az erei mentén húzódó
sebhelyeket. – Ha belegondolok, csak a jóképűségemet kellett feladnom érte.
Rhy halványan elmosolyodott.
– Nekem tetszik az ezüst.
Alucard kérdően felvonta a szemöldökét.
– Igazán? Talán divatba is jön.
Kell a szemét forgatta.
– Ha befejeztétek, meg kellene mutatnunk ezt a királynak.
 IX
Voltak pillanatok, amikor Lina azon töprengett, hogy az ördögbe jutott ide.
Mely lépések – és botlások – vezették idáig. Egy éve még tolvaj volt egy
másik Londonban. Egy hónapja kalózként vitorlázott a nyílt tengeren. Egy hete
mágusként szerepelt az Essen Tasch bajnokságon. Most pedig antari lett.
Egyedüli, és mégsem az. Túl sok élet fonala gabalyodott az övébe. Túl sok
ember vált fontossá neki, és már megint nem tudta, hogy maradjon vagy
meneküljön – de ezzel a döntéssel egyelőre várnia kellett, mert a város
haldoklott, és ő meg akarta menteni. Ez pedig talán épp annak a jele lehetett,
hogy már választott. Egyelőre.
Körülnézett a Szentély cellájában, amelyben nem volt más, csak egy priccs és
szimbólumok a padlón. Korábban már járt itt egyszer, amikor egy haldokló
herceg borult a vállára. A Szentély már akkor is hidegnek és távolinak tűnt, de
most még hidegebb lett. Az ajtón túl az egykor csendes hallban halotti némaság
honolt, és egyedül a lélegzete mozgott a levegőben. Sápadt fények égtek a falak
mentén a fáklyatartókban, olyan egyenletesen, hogy felismerte, hogy meg
vannak bűvölve. Hirtelen szélroham támadt, elég erős ahhoz, hogy megzörgesse
a kabátját, de a légmozgás alig lobogtatta meg a fáklyákat. A papok mind
eltűntek, a többségük menedéket talált, amikor levédték a palotát, majd azóta is
fenntartották körülötte a védelmet, a többi pedig szétszóródott a városban, és
beleveszett a ködbe. Különös, gondolta, hogy ők nem immunisak. De feltételezte,
hogy közel lenni a mágia forrásához nem mindig jó dolog. Főleg akkor nem,
amikor a mágia egyszerre játssza az ördögöt, valamint az istent.
A Szentély csendje természetellenesnek hatott – Lina éveket töltött azzal,
hogy keresztülsurrant a tömegen, és a szűkös helyeken is teremtett magának egy
kis privátszférát. Most egyedül mozgott egy olyan méretű helyen, amelyet több
tucatnyi vagy több száz embernek terveztek. A templom furcsán helytelennek
érződött a hívek nélkül, az ő egyesült mágiájuk lágy és egyenletes melege
nélkül. Csak a mozdulatlanság fogadta, és a hang – hangok? – az épületen túl,
amelyek arra sürgették, hogy Gyere ki, gyere ki, vagy engedj be!
Lina reszketett, és halkan mormolva énekelni kezdett, miközben megindult fel
a lépcsőn.
– Honnét tudod, hogy eljön a Sarows…
Odafönt a főcsarnokban, a boltíves mennyezetek és kőoszlopok termében
mindent ugyanabból a foltos kőből faragtak. Az oszlopok között sima, fehér
kőből faragott jókora medencék helyezkedtek el, mindegyiket csordulásig
megtöltötték vízzel, virágokkal vagy finom homokkal. Lina végighúzta ujjait a
víz felszínén, ahogy elhaladt mellette, ösztönös áldó mozdulatként, amely
eltemetett gyermekkori emlékként bukkant fel benne, egy másik világból.
Léptei visszhangot vertek a barlangszerű térben, mire összerezzent, majd
átváltott a tolvajok járásmódjára, amely teljesen hangtalan. A levegő felborzolta
tarkóján a szőrt, ahogy átvágott a hallon, és…
Puffanás hallatszott, mintha kő ütődött volna fához. Felhangzott egyszer, majd
még egyszer, és ismét.
Valaki a Szentély kapuján dörömbölt. Lina csak állt, és nem tudta, mit kellene
tennie.
– Alos mas en! – kiáltott egy hang. Engedj be! A súlyos fán keresztülszűrődő
szavakból nem tudta megállapítani, hogy férfi vagy nő hangját hallja-e, de
akárhogyan is, túl sok zajt csapott. Látott már felkeléseket az utcán, ahogy az
árnyékos szemű férfiak és nők csőcselékei megtámadták azokat, akik még nem
estek el, akik megpróbáltak küzdeni, és úgy vonzotta őket a tusájuk, mint egér a
macskát.
– A francba… – morogta, és az ajtó felé viharzott.
Zárva volt, Linának pedig, miután a foga közé kapta a kését, teljes súlyával
neki kellett feszülnie a vaspántoknak, hogy megmozduljanak. Amikor a retesz
végül kicsusszant a helyéről, és kinyílt a Szentély ajtaja, egy férfi tántorgott be,
és térdre esett a kőpadlón.
– Rensa tav, rensa tav – hadarta kifulladva, miközben Lina erőlködve
becsukta mögötte az ajtót, és visszaköpte tenyerébe a pengét. Megperdült,
lélekben felkészülve a harcra, de a férfi még mindig a földön térdepelt lehajtott
fejjel, és a padlón esedezett bocsánatért.
– Nem lett volna szabad idejönnöm – mentegetőzött.
– Valószínűleg tényleg nem, de most már itt vagy – mondta Lina.
A lány hangja hallatán a betolakodó felkapta a fejét, csuklyája hátrabukott, és
feltárult egy keskeny arc, amelyben nagyra kerekedtek a megigézetlen szemek.
Lina visszaejtette a kést az oldala mellé.
– Lenos?
Az Éjsudár másodtisztje felbámult rá.
– Bard?
Lina félig-meddig azt várta, hogy Lenos a félelemtől négykézláb iszkol majd
el – mindig úgy bánt vele, mint a nyílt lánggal, amely bármelyik pillanatban
elégetheti őt, ha túl közel merészkedik hozzá –, de a fiatalember arca csupán a
merő döbbenet maszkja volt. A döbbeneté és a hálás örömé. Megkönnyebbülten
felzokogott, és még csak hátra sem hőkölt, amikor a lány talpra rángatta, bár arra
a pontra meredt, ahol a kezük egymáshoz ért, miközben azt suttogta: Tas ira…
 A szemed.
– Ja… hosszú éjszaka volt… vagyis nap – helyesbített Lina, miután az
ablakokból beáradó fény felé pillantott. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Nem tudtam – felelte a férfi, idegesen ide-oda rángatva a fejét. – De amikor
megszólaltak a harangok, arra gondoltam, talán az egyik pap…
– Sajnálom, ha csalódást okoztam.
– A kapitány biztonságban van?
Lina tétovázott. Nem látta Alucard-t, amióta megjelölte a homlokát, de mielőtt
akár ennyit mondhatott volna, újra felhangzott a kopogás az ajtón. Lina és Lenos
megperdült.
– Engedjetek be! – kérte egy újabb hang.
– Egyedül voltál? – suttogta Lina.
Lenos bólintott.
– Engedjetek be! – folytatta az ismeretlen, furcsán egyenletes hangon.
Lina és Lenos hátrált egy lépést az ajtótól. Szilárd, masszív szárnyai voltak, a
vasalása erős, és a Szentélyt levédték a sötét mágia ellen, de Lina nem tudta, ez
meddig tart ki a papok hatalma nélkül.
– Menjünk! – mondta. Linának tolvajmemóriája volt, és most teljes
részletességében megjelent lelki szemei előtt Tieren térképe, feltárva a
folyosókat, a cellákat, a dolgozószobákat. Lenos szorosan a sarkában maradva
követte, ajkai némán mormoltak valamiféle imát.
Mindig is ő volt a legénység legvallásosabb tagja, aki már a rossz idő első
jelére imádkozni kezdett, és minden egyes útjuk elején és végén is. Linának
fogalma sem volt, mihez vagy kihez fohászkodik. A legénység elnéző volt vele,
de úgy tűnt, senki sem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolognak. Lina
feltételezte, hogy itt a mágia az, ami Isten a hívőknek. Ő maga sosem hitt
Istenben. De még ha így is lett volna, úgy vélte, akkor is elég nagy ostobaság
lenne azt hinni, hogy legyen bár mindenható, van ideje segíteni minden bajba
jutott hajón. Mégis…
– Lenos – kérdezte lassan –, mondd, hogy lehet, hogy semmi bajod?
A férfi végignézett magán, mintha ő sem lenne egészen biztos a
sértetlenségében. Azután előhúzott egy talizmánt az inge alól. Lina
mozdulatlanná dermedt a láttán – az elején a szimbólum már csúnyán
megkopott, de ugyanolyan kunkorodó szélei voltak, mint a szigillumnak a fekete
kövön, és ugyanazt az egyszerre forró és hideg érzést keltette benne. A talizmán
kellős közepén, egy üveggyöngybe zárva egyetlen vércsepp függött.
– A nagyanyám – magyarázta. – Helina. Ő egy…
– Antari – vágott közbe Lina.
Lenos bólintott.
 – A mágia nem öröklődik, mint tudjuk, úgyhogy az ő ereje nem sok
hasznomra volt. – Lepillantott a nyakláncra. – Egészen mostanáig. – A kopogás
folytatódott, de egyre halkult, ahogy távolodtak. – A medál a bátyámé, Taniké
lett volna, de ő nem kérte. Azt mondta, csak egy haszontalan csecsebecse,
úgyhogy végül hozzám került.
– A mágia talán mégiscsak kedvel téged – jegyezte meg Lina, miközben
végigfürkészte a hallt mindkét irányban.
– Talán – mondta Lenos, félig-meddig önmagának.
Lina a második elágazásnál balra fordult, és a könyvtár ajtaja előtt találta
magát. Az ajtó zárva volt.
– Nos – vont vállat –, vagy szerencsés vagy, vagy áldott. Választhatsz.
Lenos ideges mosolyt villantott.
– Te melyiket választanád?
Fülét a fára tapasztva Lina életjelek után hallgatózott. Semmi.
– Én? – kérdezte, és kitárta az ajtószárnyakat. – Én az agyafúrtságot.
Az ajtón túl asztalok sorakoztak, rajtuk mindig nyitott könyvek hevertek,
lapjaik halkan zizegtek a huzatos teremben.
A könyvtár végében, az utolsó polcsoron túl megtalálták Tieren
dolgozószobáját. Az íróasztalon egész halom tekercs tornyosult. A falak mentén
tintatartók és könyvek sorakoztak. A sarokban vitrin állt tárva-nyitva, polcain
felcímkézett üvegcsék.
– Őrizd az ajtót! – kérte Lina, és végigfuttatta ujjait a tinktúrákon és
gyógynövényes fiolákon, miközben hunyorogva olvasgatta a névfeliratokat;
arnes-i gyorsírással jelölték őket, amit nem értett. Megszaglászta az egyiket,
amely úgy nézett ki, mintha olaj lenne benne, majd megbillentette az üvegcse
száját, és a hüvelykujjára cseppentett belőle.
Tigris, tigris…, énekelte magában, felébresztve az erőt az ereiben, és
készenlétbe helyezve, ahogyan egy kést kivon a tokjából. Csettintett az ujjával,
és apró láng kelt életre a kezében. Pislákoló fényében Lina végigfutott a
beszerzendők listáján, majd munkához látott.

* * *

– Azt hiszem, ez minden – jelentette ki végül, és a vállára kapta a

vászonzsákot. Félő volt, hogy kipotyog a rengeteg kézirattekercs. A táska
mélyén fiolák, vérrel és tintával teli üvegcsék, gyógynövények, homoktároló
dobozok és egyebek voltak, amiknek a nevét sem értette. Tieren listáján felül
zsebre vágott még egy „édes álom” feliratú flaskát és egy apró ampullát, rajta a
„látók teája” felirattal, a többit azonban érintetlenül hagyta – lenyűgözte saját
mértéktartása.
Lenos az ajtónál állt, fél kezét a fán pihentetve, és Lina nem tudta eldönteni,
hogy támaszkodnia kell, vagy csak hallgatózik, ahogy a tengerészek fülelnek
olykor egy közelgő viharra: nem hang, hanem érintés alapján.
– Valaki még mindig kopog – közölte szelíden. – És azt hiszem, most már
többen is vannak.
Ami azt jelentette, hogy nem mehetnek ki gond nélkül, legalábbis arra nem,
amerről jöttek. Lina kilépett a folyosóra, és körbepillantott, szemügyre véve az
elágazásokat; felidézte magában a térképet, és azt kívánta, bár lett volna rá ideje,
hogy ne csak a saját tervezett útvonalát tanulmányozza és memorizálja.
Csettintett az ujjával. Újra tűz kelt életre a tenyerében, és ő visszatartott
lélegzettel figyelte, amint a láng megnyugodott, majd finoman táncolni kezdett.
Lina – Lenosszal a nyomában – a vázlatrajzot követve nekiindult.
A hátuk mögött rövid, puffanó zaj hallatszott, mint amikor legurul valami egy
magas polcról.
Lina kezében fellobogott a tűz, és még időben perdült sarkon, hogy lássa,
amint a kőgolyó a földre hull és szilánkokra törik.
Felkészült a támadásra, ám hiába várta. Helyette csak egy ismerős ametiszt
szempárban csillant a fény.
– Esa?
Alucard macskája felborzolt nyakszőrrel közelebb sompolygott, de abban a
pillanatban, ahogy Lina feléje mozdult, a megrémült állat félénken visszahőkölt,
és kisurrant a legközelebbi nyitott ajtón. Lina elmormolt magában egy szitkot.
Felmerült benne, hogy hagyja, hadd menjen, amerre akar – utálta ezt a macskát,
és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös –, de aztán eszébe jutott, hogy
talán ismer egy másik kiutat.
Lina és Lenos követték hát a macskát egy, majd egy második ajtón át; a
helyiségek körülöttük eléggé lehűltek ahhoz, hogy a víz jéggé fagyjon bennük. A
harmadik nyitott ajtón túl találtak egy keresztfolyosót, amelyet szabadon átjárt a
reggeli levegő. Innen tucatnyi boltív vezetett egy kerthez, amelyet nem ápoltak
úgy, mint a Szentély többi részét. Itt minden összevissza, vadon nőtt – a fák egy
része téli csupasz ágakkal, mások nyári zöld lombruhában álltak. Ez a hely a
palota kertjére emlékeztette őt, ahol előző nap rátalált Rhyra, csak itt rendezetlen
maradt minden: virágok nyíltak, indák kígyóztak át az ösvényen, és a kerten
túl…
A kerten túl nem volt semmi.
Sem boltívek, sem ajtók. A kerengő egyenesen a folyóra nyílt, és valahol a
vad levéltengeren túl a kert egyszerűen véget ért, és árnyékba borult.
– Esa? – szólította a lány a macskát, de az beszáguldott a sövények közé, és
most nyomát sem lehetett látni. Lina megborzongott, és magában káromkodott a
hirtelen beállt metsző hideg miatt. Már épp visszafordult volna az ajtó felé, de
meglátta a kérdést Lenos szemében. Az egész legénység tisztában volt vele,
milyen sokat jelent Alucard-nak az a hülye macska. Egyszer viccesen azt mondta
neki, hogy egy talizmán, amiben a szívét tartja, de utána azt is bevallotta, hogy
Esa a szeretett húgától kapott ajándék. Bizonyos értelemben talán mindkét
verzió igaz lehetett.
Lina újra elmormolt egy szitkot, és Lenos karjába lökte a zsákot.
– Maradj itt!
Felhajtotta a gallérját a hideg ellen, és kisietett a kertbe; vad indákon lépett át,
és alacsony ágak elől hajolt félre. Valószínűleg a természeti világban uralkodó
káosz metaforájának szánták ezt a helyet – szinte hallotta lelki füleivel, ahogy
Tieren arra inti, haladjon óvatosabban. Előhúzta legélesebb kését, és egy
csapással lemetszett egy liánt.
– Hé, Esa, ide! – szólongatta az állatot. Már átvágott a kert felén, amikor
egyszerre ráébredt, hogy nem látja többé maga előtt az utat. Sem maga mögött.
Mintha teljesen kilépett volna Londonból, be egy semmi másból, csak puszta
ködből álló világba.
– Gyere vissza, cicus – hívogatta, miközben elért a kert szélére –, vagy
esküszöm az égre, behajítalak a… – Lina hangja váratlanul elhalt. A kert hirtelen
véget ért előtte, a gyökerek körbefontak egy sápadt kőemelvényt. A platform
szélén, épp, ahogy gondolta, nem volt fal vagy kerítés. Csak egy meredek lejtő,
amely odalent az Isle olajosan fekete vizében ért véget.
– Nem hallottad?
Lina a hang felé perdült, és meglátott egy legfeljebb a derekáig érő kislányt
közte és a kert széle között. A novícia a Szentély fehér köntösét viselte, sötét
haját szorosan hátrafogta. Szemében Osaron mágiája örvénylett. Lina ujjai a
késmarkolata köré fonódtak, de nem akarta megölni a lányt. Talán még odabent
rejtőzött énje egy része, és próbált kijutni. Nem akarta, de tudta: meg fogja tenni,
ha muszáj.
A kicsi novícia a nyakát nyújtogatva felnézett a sápadt égre. Ujjkörmei körül
lehorzsolódott a bőr, és az arcán is sötét csíkok éktelenkedtek.
– A király hív.
– Igazán? – kérdezte Lina, és lopva tett egy lépést vissza a kert felé.
A köd kezdett megsűrűsödni körülöttük, és elnyelte a világ széleit. Majd
hirtelen, szinte a semmiből, havazni kezdett. Egy hópihe libegve aláhullott, az
arcára szállt, és…
Lina összerezzent, amint az apró jégpenge bemetszette a bőrét.
– Mi a pokol…
 A novícia felkuncogott, amikor Lina kabátujjával letörölte az arcát.
Hópelyhek kezdtek zuhogni. A tűz máris Lina kezében termett – anélkül, hogy
egyáltalán eszébe jutott volna, hogy szólítsa –, és ő lekapta a fejét, ahogy a
hőség pajzsként körbesöpörte, megolvasztva minden jégpengét, mielőtt még a
bőréhez érhettek volna.
– Ügyes trükk – mormogta felnézve.
De a novícia már eltűnt.
A következő pillanatban kis, jeges kéz csusszant Lina dereka köré.
– Megvagy! – mondta a lány, és hangja még mindig csupa nevetés volt, ahogy
árnyékcsápok ömlöttek ki az ujjaiból, hogy azután visszahőköljenek Lina
bőrétől. A lánynak megnyúlt az arca.
– Te közülük való vagy – sziszegte undorodva. Ám ahelyett, hogy elengedte
volna, a keze csak még erősebben szorította. Erős fruska volt, emberfelettien
erős – a fekete erek kötelekként tekergőztek a bőrén –, és elvonszolta Linát a
kerttől oda, ahol a Szentély véget ért, és szakadékban végződött a márvány. A
folyó nyugodt, fekete síkban nyúlt el mélyen alattuk.
– Eressz el! – figyelmeztette Lina.
A novícia nem engedelmeskedett.
– Nem elégedett veled, Szelina Bard.
– Eressz el!
Lina csizmája megcsúszott a sikamlós kőfelületen. Már csak négylépésnyire
voltak a platform szélétől. Már csak háromra.
– Hallotta, mit mondtál Kell kiszabadításáról. És ha nem engeded be őt –
újabb kuncogás következett –, akkor a tengerbe fojt.
– Micsoda hátborzongató kis vakarcs vagy – vicsorgott Lina, még egyszer,
utoljára próbálva kiszabadítani magát a szorításából. Amikor nem sikerült,
előhúzott egy kést.
Még alig csusszant ki a hüvelyéből, amikor egy másik, ezúttal jóval
masszívabb kéz elkapta a csuklóját, és kíméletlenül megcsavarta, mire ő
kínjában elejtette a fegyvert. Amikor Lina megfordult, egy királyi őrrel találta
szemben magát. Szélesebb volt, mint Barron, sötét szakállal és a lány saját
jelének elmaszatolt maradványaival a homlokán.
– Találkoztál már az árnykirállyal? – mennydörögte.
– Ó, a pokolba – nyögte Lina, ahogy egy harmadik figura is előbukkant a
kertből, és öles léptekkel közeledett. Idős asszony volt, mezítláb jött, és
mindössze egy szál csillogó hálóinget viselt.
– Miért nem engeded be?
Linának elege lett ebből. Fellendítette a karját, és nekifeszült, ugyanúgy,
ahogyan nemrég az arénában tette. Testileg is. És akarattal az akarat ellen. De
bármiből álltak is most ezek az emberek, nem volt hatásos velük szemben a
mágiája. Egyszerűen elhajoltak, kitértek az erő útjából. Úgy hatolt keresztül
rajtuk, mint szél a búzatáblán, és ismét csak vonszolni kezdték a meredek szél, a
mélység felé.
Két lépés.
– Nem akarlak bántani titeket! – hazudta. Abban a pillanatban ugyanis
csúnyán helyben akarta hagyni mindannyiukat, bár azzal nem állította volna le a
szörnyeteget, aki zsinórokon rángatta őket. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy
mit tegyen.
Még egy lépés, és kifut az időből. Lina a kislány mellkasába taposott
csizmájával, mire a novícia megbotlott és hátraesett. Majd csettintett, előkapott
egy második kést, és térdmagasságban bedöfte az őr páncéllemezei közötti résbe.
Lina arra számított, hogy a férfi felbukik, felüvölt, vagy legalábbis elengedi őt.
De egyiket sem tette.
– Ne már! – morogta, miközben ellenfele újabb féllépésnyivel még közelebb
tolta őt az emelvény széléhez, míg a novícia és az asszony elállták a menekülés
útját.
– A király azt akarja, hogy megfizess – közölte az őr.
– A király azt akarja, hogy könyörögj – mondta a lány.
– A király azt akarja, hogy térdelj le – tette hozzá a vénasszony.
Mindhármuk hangjába ugyanaz az iszonyatos kántáló jelleg vegyült, és Lina
sarka már a perem szélén billegett.
– Könyörögj a városodért!
– Könyörögj a világodért!
– Könyörögj az életedért!
– Én nem könyörgök – morogta Lina, és beletaposott az őr térdéből kiálló
késbe. A férfi lába végre megbicsaklott, ám amikor a földre zuhant, őt is
magával rántotta. Szerencsére a peremtől elfelé esett, Lina pedig
félrebukfencezett és felpattant, miközben az asszony hátulról máris a torka köré
fonta a karját. Lina ledobta magáról, egyenesen neki a közeledő novíciának, és
több lépést visszatáncolt a meredély szélétől.
Most legalább a kert került a háta mögé, és nem a kőszirt.
De mindhárom támadója máris újból talpon termett, szemük tele volt kavargó
árnyékokkal, szájuk pedig Osaron szavaival. Amikor Lina futni kezdett, követték
őt.
A lány vére dalolni kezdett a küzdelem izgalmától, és ujjai erősen viszkettek,
hogy megidézze a tüzet, de tudta: a tűz csak akkor válik be, ha a célpont nem
akar megégni. Egy félelem nélküli test sosem lassítana a lángok miatt. Nem,
Linának valami tartalmasabb és hathatósabb eszközre volt szüksége.
Súlyosabbra.
Lepillantott a széles kőemelvényre.
Ez beválhat.
– Azt akarja, hogy térdeljek? – kérdezte, és hagyta a lábait összecsuklani
maga alatt. Térde a hideg kőnek ütődött. A bukottak sötét tekintettel figyelték,
ahogy mindkét tenyerét a márványpadlóhoz nyomta, és emlékezetében valami
Blake-verssor után kutatott – valami, bármi után, amire összpontosíthatná az
elméjét –, de azután hirtelen ráébredt, hogy nincs szüksége a szavakra.
Kitapintotta a szikla pulzusát, és stabil, állandó lüktetésre lelt, ami úgy zengett,
mint egy megpendített húr.
A bukottak ismét feléje indultak, de már elkéstek.
Lina megragadta a fonalakat, és megrántotta őket.
Megremegett alatta a talaj. A lány, az őr és az öregasszony lenéztek, miközben
mélyre fúródó gyökerekként hasadékok keletkeztek a kőpadlóban. Gyilkos
repedés futott egyik széltől a másikig, elválasztva a párkányt a kerttől, a bukott
lelkeket Szelina Bardtól. Majd eltört, és azok hárman nagy robajjal alábuktak a
lenti folyóba; egy csobbanás, egy nagy hullám, azután semmi.
Lina kifulladva felegyenesedett, és dacos mosolyra húzódott ajka, ahogy
néhány szikladarab még meglazult és csattogva utánuk hullott, eltűnve a szeme
elől. Tudta, hogy nem túl elegáns, de legalább hatékony megoldást választott.
A kertből valaki a nevén szólította.
Lenos.
A lány feléje fordult, ám ekkor a sötétség egy tapogatója a lába köré
csavarodott, és megrántotta.
Lina keményen a földnek csapódott.
És esett tovább.
Csúszott.
Az árnyékcsáp makacs liánként tekeredett a bokája köré, és a perem felé
vonszolta. Lina megcsúszott a széttöredezett talajon, és kétségbeesetten próbált
belekapaszkodni valamibe, bármibe, ahogy a meredély széle egyre közelebb és
közelebb került. Azután átbucskázott, és zuhanni kezdett, alatta semmi más, csak
az örvénylő fekete folyó.
Lina ujjai elkapták a peremet. Minden erejével kapaszkodott.
De a sötétség is szívósan kitartott, és lefelé húzta őt; a kőtábla törött szegélye
a tenyerébe vágott és vért fakasztott, és amikor az első cseppek aláhullottak, a
sötétség csak akkor hátrált meg és eresztette el.
A lány levegő után kapkodva csüngött, és erővel kényszerítette felhasított
kezét, hogy tartsa a súlyát, miközben nagy nehezen feljebb vonszolta magát:
beakasztotta egyik csizmáját az egyenetlen perembe, és felhúzta a testét.
 Zihálva a hátára gördült; a keze fájdalomtól lüktetett.
Még mindig a földön feküdt, amikor Lenos végre megérkezett.
Körbenézett, szemügyre vette a törött emelvényt és a vércsíkokat. Hatalmasra
kerekedett a szeme.
– Mi a ménkű történt itt?
Lina nagy nehezen ülő pozícióba tornázta magát.
– Semmi – motyogta, és feltápászkodott. A vér még mindig kövér cseppekben
csorgott le az ujjain.
– Ez neked semmi?
Lina végzett néhány fejkörzést.
– Semmi, amivel ne boldogultam volna – helyesbített.
Ekkor vette észre a szőrös fehér jószágot a matróz karjaiban. Esa.
– Jött, amikor hívtam – magyarázta félénken –, és azt hiszem, találtunk egy
kiutat.
 ÖTÖDIK

HAMU ÉS VEZEKLÉS
I
Bámulatos! – csodálkozott Tieren, ide-oda forgatva Alucard kezét. Csontos
ujjával végigkövette a levegőben az ezüsthegek vonalát a csuklóin. – Fáj?
– Nem – felelte Alucard lassan. – Már nem.
Rhy a dívány végében, kedvenc ülőhelyén gubbasztott, onnan nézte őket.
Összekulcsolta az ujjait, hogy megakadályozza a remegésüket.
A király és Kell úgy fürkészték Tierent, ahogy a főpap tanulmányozta a
kapitányt, olykor olyan kérdésekkel törve meg a súlyos csendet, amelyekre
Alucard megpróbált válaszolni, bár az világosan látszott, hogy még mindig
szenved.
Nem mondta el, milyen érzés volt átélni a támadást, csak azt, hogy delíriumos
önkívületbe került, és abban a lázas állapotban az árnykirály megpróbált
beférkőzni az elméjébe. Rhy pedig nem árulta el további részletek közlésével. A
keze még mindig fájt attól, ahogy Alucard-ét szorongatta, teste elmerevedett az
Éjsudár kemény padlóján töltött időtől, de ha Kell érezte is ezt a kínt, semmit
nem mondott róla. Rhy ezért – oly sok más mellett – igen hálás volt.
– Szóval, Osaronnak szüksége van az engedélyünkre – állapította meg Tieren.
Alucard nagyot nyelt.
– Úgy képzelem, a legtöbb ember anélkül adja meg neki, hogy egyáltalán a
tudatában lenne. A betegség nagyon gyors lefolyású. Mire ráébredtem, mi
történik, máris bejutott a fejembe. És abban a pillanatban, hogy megpróbáltam
ellenállni… – Alucard elhallgatott. Tekintete találkozott Rhyéval. – Eltorzítja és
kiforgatja az elmét, az emlékeket.
– De most – vágott közbe Maxim – a mágiája már nem tud ártani neked?
– Úgy tűnik.
– Ki talált rád? – firtatta a király.
Kell sokatmondóan Hastrára nézett, aki előrelépett.
– Én, felség – hazudta az egykori testőr. – Láttam távozni, és…
Rhy félbeszakította.
– Nem Hastra talált rá Emery kapitányra. Hanem én.
 A bátyja elkeseredve felsóhajtott. Az anyja mozdulatlanná dermedt.
– Hol? – követelte Maxim olyan hangon, amelytől Rhy korábban mindig
meghunyászkodott. Most viszont nem hátrált meg.
– A hajóján. Mire megérkeztem, már beteg volt. Vele maradtam, hogy lássam,
túléli-e, és ő életben maradt…
A király elvörösödött, a királyné pedig elsápadt.
– Kimentél oda, egyedül? – kérdezte elhaló hangon. – A ködbe?
– Az árnyékok hozzám sem értek.
– Veszélybe sodortad magad! – dorgálta az apja.
– Nem voltam veszélyben, és nem is vagyok.
– Elragadhattak volna.
– Nem értitek! – csattant fel Rhy. – Az a részem, amit Osaron
megkaparinthatna, már rég elveszett.
Néma csend lett a szobában. Nem tudta rávenni magát, hogy Kellre nézzen.
Mégis érezte bátyja gyorsuló pulzusát, szúrós tekintete súlyát.
Azután kivágódott az ajtó, és beviharzott Lina Bard, a nyomában egy vékony,
idegesnek látszó férfival, aki egy macskát tartott a karjában. A lány megérezte a
szobában szinte tapintható feszültséget, és megtorpant.
– Miről maradtam le?
A keze be lett kötözve, állkapcsa mentén mély karmolásnyom futott, és Rhy
nézte, amint a bátyja olyan természetes módon mozdul felé, mintha a világ
egyszerűen megbillent volna. Kell számára így is történt.
– Casero – derült fel a lány mögött érkező férfi csillogó szemmel, amint
meglátta Alucard-t. Nyilvánvalóan a palotán túlról érkezett, de nem látszott rajta
semmi nyoma sérelemnek vagy fertőzésnek.
– Lenos! – köszöntötte a kapitány, miközben a macska leugrott, és a
csizmájához dörgölőzött. – Hol…?
– Hosszú történet – vágott közbe Lina. Tieren kezébe hajította a hátizsákot,
majd észrevette az ezüstös hegeket Alucard arcán.
– Hát veled meg mi történt?
– Hosszú történet – felelt a kapitány.
Lina a pohárszékhez lépett, és töltött magának egy italt.
– Hát nem valamennyiünké az?
Könnyed hangon kérdezte, de Rhy észrevette, hogy reszket a keze, miközben
az ajkához emeli a borostyánsárga folyadékot.
A király a csenevész tengerészre meredt.
– Hát te hogy jutottál be a palotába? – kérte számon.
A férfi idegesen pillantott a királyra, a királynére, majd Kellre.
– Ő a másodtisztem, felség – felelte Alucard.
 – Ez nem ad választ a kérdésemre.
– Megtaláltuk egymást… – kezdte Lina.
– Tud ő a maga nevében beszélni! – csattant fel a király.
– Talán ha venné a fáradságot, hogy a saját nyelvükön vonja kérdőre a saját
embereit – szúrt vissza a lány. A terem elcsendesedett. Kell meglepetten felvonta
fél szemöldökét. Rhy csaknem elnevette magát.
Az ajtóban megjelent egy őr, és megköszörülte a torkát.
– Felség – szólalt meg –, a fogoly beszélni szeretne.
Lina megmerevedett Holland említésére. Alucard súlyosan lerogyott egy
székbe.
– Végre! – bólintott Maxim, és az ajtó felé indult, de az őr kínosan feszengve
lehajtotta a fejét.
– Nem önnel, felség. – Kell felé intett. – Hanem ővele.
Kell kérdőn Maximra nézett, aki nyersen bólintott.
– Hozz nekem válaszokat! – figyelmeztette. – Különben más módon szedem
ki belőle.
Kell arcán sötét árnyék suhant át, de csak némán meghajolt, és távozott.
Rhy nézte a kisiető bátyját, majd az apjához fordult.
– Ha Alucard túlélte, akkor másoknak is kell lenniük. Engedd, hogy…
– Tudtad? – követelte Maxim.
– Micsodát?
– Amikor hátrahagytad a palota biztonságát, tudtad, hogy immunis vagy
Osaron mágiájára?
– Gyanítottam – felelte Rhy –, de mindenképpen mentem volna.
A királyné megérintette a karját.
– Mindazok után, amin…
– Igen, mindazok után – bólintott Rhy, és elhúzódott tőle. – Mindazok miatt. –
A szüleihez fordult. – Ti tanítottatok meg arra, hogy az uralkodó együtt szenved
a népével. Ti tanítottátok nekem, hogy ő az emberek ereje, a kősziklájuk. Hát
nem értitek? Nekem sosem lesz semmilyen mágikus képességem, de végre van
egy célom.
– Rhy… – kezdte az apja.
– Nem! – vágott közbe. – Nem hagyom, hogy azt higgyék, a Maresh-ház
magukra hagyta őket. Nem fogok egy védett palota falai közt bujkálni, amikor
félelem nélkül végigmehetek azokon az utcákon. Amikor emlékeztethetem a
népünket, hogy nincsenek egyedül, hogy velük és őértük harcolok. Ez az, amit
tehetek a városunkért, és én örömmel meg is teszem. Nem kell megóvnod a
sötétségtől. Többé nem árthat már nekem. Sem az, sem más.
Rhy hirtelen kifacsartnak, kiüresedettnek érezte magát, de ebben az
ürességben egyfajta béke rejlett. Nem is béke, inkább világosság. Eltökéltség.
Az anyjára nézett, aki összekulcsolta a kezét.
– Mit szeretnél inkább, mi legyek? A fiad vagy Arnes hercege?
A királyné ujjpercei kifehéredtek.
– Mindig mindkettő leszel.
– Akkor egyikben sem járok sikerrel.
Rezzenetlenül állta a király tekintetét, de végül a főpap szólalt meg.
– A hercegnek igaza van – erősítette meg Tieren lágy, biztos hangján. – A
királyi és városi őrség máris a felére apadt, és a papok már a teljesítőképességük
határán próbálják fenntartani a palota körüli védelmet. Minden egyes férfi és nő,
aki immunis Osaron mágiájára, olyan szövetségesünk, akit nem nélkülözhetünk.
Minden életre szükségünk van, amit meg tudunk menteni.
– Akkor ezt eldöntöttük – szögezte le Rhy. – Kilovagolok, és…
– De nem egyedül – vágott közbe az apja, és mielőtt Rhy tiltakozhatott volna,
újra megismételte: – Senki nem megy ki egyedül.
Alucard sápadtan, kimerülten felnézett a székéből. Keze szorosabban markolta
a karfát, és kezdett volna feltápászkodni, amikor Lina, felhajtva italát,
előrelépett.
– Lenos, fektesd ágyba a kapitányt – kérte, majd a királyhoz fordult. – Majd
én elkísérem őfelségét.
Maxim a homlokát ráncolta.
– Miért épp rád kellene bíznom a fiamat?
Lina félrehajtotta a fejét, odébb libbentve sötét haját, hogy keretbe foglalja
repedt szemét. Rhy ebből az egyetlen dacos gesztusból megértette, miért kedveli
őt Kell annyira.
– Hogy miért? – ismételte. – Mert az árnyékok nem tudnak hozzám sem érni,
a bukottak pedig nem fognak. És mert jól bánok a mágiával, még jobban a
pengével, és több erő rejlik a véremben, mint magának ebben az egész átkozott
palotájában. És mert lelkifurdalás nélkül ölök, ha kell, és mindennek tetejében
értem a módját, hogyan tartsam a fiait… igen, mindkettőt… életben.
Ha Kell jelen lett volna, biztosan elsápad.
Alucard halk, kimerült hangot hallatott, ami akár elfojtott nevetés is lehetett.
A királyné kifejezéstelen tekintettel meredt a különös lányra.
Rhy pedig elmosolyodott.

* * *

A hercegnek csak egyetlen páncélja volt.

Még sosem vett részt igazi ütközetben, s eddig csak a szobrász láthatta benne,
aki a szülei szobájába készítette a kis kőportrét: a mellszobor Maxim ajándéka
volt Emirának a tizedik házassági évfordulójukon. Rhy mindeddig csak akkor
egyszer hordta a páncélt – tervezte, hogy újra magára ölti majd a huszadik
születésnapja éjjelén, de azon az éjszakán semmi nem a tervek szerint alakult.
A páncél könnyű, túlságosan könnyű volt egy igazi küzdelemhez, pózoláshoz
azonban tökéletesen megfelelt: lágy, vert arany gyöngyházfehér szegéllyel és
krémszínű pelerinnel, és valahányszor megmozdult benne, halkan, kellemesen
csengett-bongott, mint valami távoli harangszó.
– Nem valami visszafogott, hm? – kérdezte Lina kajánul, amikor meglátta,
ahogy a herceg hosszú léptekkel végigvonul a palota előcsarnokán.
Az ajtóban álldogált, a várost és a késő délelőtti fényben még mindig mocorgó
ködöt szemlélve, ám Rhy közeledtére megfordult, és csaknem hangosan
felnevetett. A herceg feltételezte, hogy lenne is rá oka. Végtére is, Lina a
kopottas csizmáját, fekete, magas gallérú kabátját viselte, és a bekötözött
kezével leginkább úgy festett, mint egy kalóz valami kemény éjszaka után. Ő
viszont szemkápráztatóan ragyog a sok fényezett aranytól, mögötte pedig teljes
osztagnyi, ezüstös páncélzatú testőr.
– Sosem kedveltem a visszafogottságot – felelte.
Rhy elképzelte, amint Kell a fejét csóválja, ahogy az elkeseredés birokra kel
benne a derüléssel. Talán ostobán nézett ki, de Rhy azt akarta, hogy észrevegyék,
hogy a népe tudomást szerezzen arról, hogy ő nem bujkál, nem rejtőzik. Hogy
nem fél a sötétségtől.
Ahogy leereszkedtek a palota lépcsőin, Lina arckifejezése merevvé vált, sérült
keze laza ökölbe szorult az oldala mellett. Rhy nem tudta, mit látott a lány a
Szentélynél, azt azonban érezte, hogy nem lehetett kellemes: Lina tekintete kissé
meghökkentette a herceget.
– Szerinted ez rossz ötlet. – Nem kérdezte, megállapította. De valamit
felélesztett ezzel Linában, újraszította a tüzet a szemében, és vigyort csalt az
arcára.
– Kétségkívül.
– Akkor miért mosolyogsz?
– Mert a rossz ötletek a kedvenceim – felelte.
Elérték a főteret a lépcsősor alján; a lépcsőfokokat rendszerint szegélyező
virágok most fekete üvegszobrokként csillogtak. A horizonton tucatnyi helyről
szállt füst az égbe, de nem az otthoni tűzhelyek egyszerű füstcsíkja, hanem a
lángoló épületek túl sötéten gomolygó felhője. Rhy kihúzta magát. Lina
szorosabbra vonta maga körül a kabátját.
– Készen állsz?
– Nincs szükségem gardedámra.
 – Szerencsére – felelte a lány, és elindult. – Nekem meg a sarkamban
botladozó hercegre.
– Azt mondtad az apámnak…
– Hogy életben tudlak tartani, igen – bólintott hátrapillantva. – De neked nincs
rám szükséged.
Valami felengedett Rhyban. Mert mindenki más, a bátyja, a szülei, a testőrei,
de még Alucard Emery is úgy kezelte őt, mint aki folyton megmentésre szorul.
– Őrök! – kiáltotta, megkeményítve a hangját. – Szétválunk!
– Felség! – kezdte az egyikük. – Nem lenne szaba…
Rájuk förmedt.
– Túl nagy területet kell bejárnunk, és amikor utoljára ellenőriztem,
mindannyiunknak működött mindkét szeme! – Gyors pillantást vetett Linára,
ráébredve a hibájára, de a lány csak vállat vont. – Úgyhogy vessétek be, amitek
van, és találjátok meg a túlélőket!
Ez elég komor küldetésnek bizonyult.
Rhy túl sok holttestet talált, és még rosszabbak voltak azok a helyszínek, ahol
a testeknek lenniük kellett volna, de ahol csak néhány szövetfoszlány és
hamukupac maradt, a többit elfújta a téli szél. Eszébe jutott Alucard kishúga,
Anisa, akit belülről emésztett el a tűz. Arra gondolt, mi történhetett azokkal, akik
elvesztették az Osaron mágiája elleni harcot. Hát az elbukottak? Az a sok ezer
ember, akik nem küzdöttek az árnykirály ellen, hanem fejet hajtottak, beadták a
derekukat és engedtek a nyomásnak. Vajon még mindig a saját elméjük foglyai?
Megmenthetők-e, vagy máris elvesztek?
– Vas ir – mormolta a megtalált holttestek fölött.
Menj békével.
Az utcák nem voltak üresek, de ő szellemként haladt keresztül a tömegen,
árnyékos tekintetük átsiklott felette és rajta. Csillogó aranyban vonult közöttük,
de mégsem vették észre. Megszólította őket, de nem feleltek. Nem fordultak
feléje.
Az a részem, amit Osaron megkaparinthatna, már rég elveszett.
Csizmája megcsúszott kissé a talajon, és ahogy lepillantott, meglátta, hogy az
utca egy része megváltozott, kőből átalakult valami mássá, üvegessé és feketévé,
épp úgy, akár a virágok a lépcsőn.
Letérdelt, kesztyűs kezével lesöpört egy kis részt a sima felületből. Nem
érezte hidegnek. De melegnek sem. Nem volt nyirkos, mint a jég. Nem volt
semmilyen. Aminek persze nem volt semmi értelme. Rhy zavarodottan
felegyenesedett, és tovább keresgélt valaki után, akinek segíthetne.
Ezüstösek, így nevezték néhányan őket. Azokat, akiket megégetett Osaron
mágiája, de túlélték. Mint kiderült, a papok máris felfedeztek maroknyi túlélőt.
Többségük a Rózsa Hall fala mentén sorakozó ágyak lázas betegei közül került
ki.
De vajon még hány hasonló várja a városban?
Végül nem Rhy találta meg az első ezüstöst.
Az találta meg őt.
Az egyik házból kilépő fiatal fiú botladozva közeledett felé, és térdre rogyott
Rhy lába előtt. A vonalak fényekként táncoltak a bőrén, fekete haja láztól fényes
szemébe hullott.
– Mas vares.
Hercegem.
Rhy letérdelt a páncéljában, összecsikarva ezzel a térdvédő lemezt, ahol az
arany a kőhöz ért.
– Semmi baj – vigasztalta a fiút, aki zokogásban tört ki, és könnyei friss
csíkokat húztak az ezüstsávokra az arcán.
– Teljesen egyedül vagyok – mormolta hüppögve. – Egyesegyedül.
– Többé már nem – felelte a herceg.
Felkelt, és megindult a ház felé, de apró ujjak ragadták meg a kezét. A fiú
megrázta a fejét, és Rhy észrevette, hogy hamu pereg a mellkasáról. Nem maradt
senki más abban az épületben.
 II
Lina az éjszakai vásár felé vette az irányt.
A város nem volt üres. Kevésbé lett volna hátborzongató, ha az. Ám azok, akik
Osaron igézete alá kerültek, úgy bolyongtak az utcákon, akár az alvajárók:
elvégezték az emlékezetükben maradt feladatokat, miközben mélyen az
álmaikba feledkeztek.
Az éjszakai vásár csak árnyképe volt korábbi önmagának: a fele leégett, a
többi része pedig ezen a kába, kísérteties módon folytatta a piacolást.
Egy gyümölcsárus téli almákat kínált, szemében árnyékok úszkáltak, egy nő
pedig virágokat hordozott, szirmaikon fekete bevonat csillant. Az egész jelenet
túlvilági hangulatot árasztott a tengernyi marionettbábuval. Lina hunyorogva
vizsgálta körülöttük a levegőt, mintha a zsinórokat keresné.
Rhy fantomként kelt át a városon, Lina inkább egy nem kívánt vendéghez
hasonlított. Az emberek rábámultak, amikor elhaladt mellettük, a szemük
résnyire szűkült, de a vágások a tenyerén még frissek voltak, és a vére sakkban
tartotta őket, noha suttogásuk végigkísérte őt az utcákon.
A vásár területén szétszórva fekete jégfoltok látszottak, mintha valaki tintás
vizet öntött volna a földre, és hagyta volna megfagyni. Lina egy tolvaj biztos
lépteivel és egy harcos kecsességével kerülgette őket.
Calla a vásártér végében álló, ismerős zöld sátra felé tartott, amikor meglátott
egy férfit, aki egy tálnyi lángoló követ vetett a folyóba. Széles vállú és szakállas
volt, ezüsthegek csúfították a kezét és a torkát.
– Nem kapsz meg engem, te szörnyeteg! – üvöltötte. – Nem nyomhatsz el!
A tányér csobbanva csapódott a folyóba, mire a félig fagyott víz felszíne
fodrozódni kezdett, és gőzgomoly szállt sziszegve a magasba.
És az illúzió egyszeriben darabokra tört.
Az almát árusító férfi, a virágos nő meg az összes többi bukott hirtelen
abbahagyta a ténykedést a piactéren, és úgy fordultak az ember felé, mintha
álomból ébrednének. Csak éppen ők nem ébredtek fel. Inkább mintha a sötétség
éledt volna fel bennük, Osaron ébredt fel, ő fordította el a fejüket, ő nézett a
szemükön keresztül. Egyetlen testként mozdultak, de nem a sajátjukként.
– Idióta – mormogta Lina, és megindult feléje, de úgy tűnt, a férfi nem veszi
észre, vagy legalábbis nem érdekli.
– Mutasd magad, te gyáva! – bömbölte, miközben a legközelebbi sátor egy
része elszakadt a földről, és a levegőbe emelkedett mellette.
A tömeg elégedetlenül felzúgott.
– Hogy merészeled? – kérdezte egy kereskedő, miközben tompán csillogó
szemmel előhúzott egy kést.
– A király nem tűri az ilyesmit! – mondta egy nő, és kötelet tekert össze a
kezei között.
A levegő szinte vibrálni kezdett a hirtelen támadt erőszakhullámtól, és a
felismerés ökölcsapásként érte Linát: Osaron engedelmességet nyer a
bukottaktól és energiát a lázasoktól. De azoknak nem tudja hasznát venni, akik
küzdelem árán kiszabadulnak a bűvölete alól. Aminek pedig nem veszi
hasznát…
Lina rohant.
Sérült lába vadul lüktetett, miközben feléje sprintelt.
– Vigyázz! – kiáltotta, és már repült is az első pengéje. Mellkason találta vele
az egyik támadót, és markolatig belefúródott, de mielőtt a kereskedő elesett, a
saját kése már távozott a kezéből.
Lina a földre sodorta a sebhelyes embert, miközben fémek daloltak a fejük
fölött.
Az idegen döbbenten nézett fel rá, de nem maradt idejük. A bukottak felemelt
fegyverekkel vették körül őket. A férfi a földre csapott az öklével, mire az útból
kiszakadt és pajzsként felbillent egy vásári bódé szélességű darab.
Hasonlóképpen emelt maguk köré egy másik rögtönzött falat is, de Lina nem
vágyott rá, hogy elevenen eltemessék. Talpra rángatta a férfit, és besprintelt a
legközelebbi sátorba, még mielőtt egy acélüst puffant volna a súlyos
vászonanyag oldalának.
– Ne állj meg! – kiáltotta, és utat hasított maguknak egy második, majd egy
harmadik sátorfalon, mire a férfi egy erőteljes rántással megállította.
– Miért csináltad ezt?
Lina kiszabadította a karját.
– Legalább egy köszönöm azért jólesne. Elveszítettem odakint az ötödik
legkedvesebb késemet…
Az alak erővel a sátorpóznának nyomta a lány hátát.
– Miért? – vicsorogta tágra nyílt szemmel. Döbbenetesen zöld íriszei voltak,
fekete és aranypettyekkel meghintve.
Lina gyors rúgást mért a bordáira csizmatalppal, mire a férfi hátratántorodott,
bár nem olyan messzire, mint a lány remélte.
– Mert szétordítottad az agyadat, semmi másra, mint árnyékokra meg ködre.
Egy tipp: ha élni akarsz, ne kezdj ilyen küzdelembe!
– Én nem akarok élni. – A hangja megremegett, ahogy lepillantott ezüstheges
kezeire. – Én nem akartam ezt.
– Sokan szeretnének cserélni veled.
– Az a szörnyeteg elvett mindent. A feleségemet. Az apámat. Végigküzdöttem
magam az egészen, mert azt hittem, valaki várni fog rám. De amikor magamhoz
tértem… amikor én… – Elcsuklott a hangja. – Hagynod kellett volna, hogy
meghaljak.
Lina a homlokát ráncolta.
– Mi a neved?
– Tessék?
– Van neved, nem? Hogy hívnak?
– Manel.
– Nos, Manel. Ha meghalsz, az nem segít a holtakon. Nagyon sokan elbuktak.
De néhányan közülünk még talpon maradtak. Úgyhogy ha fel akarod adni, csak
sétálj ki azon a függönyön. Ígérem, nem foglak megállítani. Nem mentelek meg
újra. De ha szeretnéd bölcsebben kihasználni ezt a második esélyt, akkor gyere
velem.
Azzal sarkon fordult, széthasította a következő sátorponyvát, és átlépett rajta,
hogy aztán hirtelen megtorpanjon.
Megtalálta Calla sátrát.
– Mi az? – kérdezte Manel a háta mögött. – Mi a baj?
– Ez az utolsó bódé – felelte Lina lassan. – Menj ki a sátorból, és indulj a
palota felé!
Manel kiköpött.
– A palota? A királyi méltóságok elrejtőztek a flancos termeikben, miközben a
családom meghalt. A király és a királyné biztonságban ültek a trónjukon, míg
London elesett, és az az elkényeztetett herceg…
– Elég legyen! – vicsorgott Lina. – Az az elkényeztetett herceg ebben a
pillanatban is az utcákat járja, és a hozzád hasonlóakat keresi. Az élőkre
vadászik, eltemeti a holtakat, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy
megakadályozza, hogy az egyikből a másik legyen, tehát vagy segítesz, vagy
eltűnsz, de akárhogyan is, kifelé!
A férfi hosszan, mereven nézte, majd elmormolt egy szitkot a bajusza alatt, és
eltűnt a sátor ponyvaajtaja mögött; csilingelő csengettyűk jelezték a távozását.
Lina visszafordult az üres bolt felé.
– Calla? – szólította a nőt, egyszerre remélve, hogy itt van, és hogy nincs. A
sarokba akasztott lámpások nem égtek, a falakon lógó kalapok, sálak és
köpenyek különös alakú árnyakat vetettek a sötétben. Lina csettintett az ujjával,
mire a fény szikrázva feléledt a tenyerében, és bizonytalan, de fényes lánggá
lobbant. Átvágott a kicsiny sátron, a kereskedőnő nyomai után kutatva. Látni
akarta az asszony kedves mosolyát, hallani incselkedő szavait. Közben pedig azt
kívánta, hogy Calla nagyon messze legyen innen, biztonságban.
Valami megreccsent a csizmája alatt.
 Egy üveggyöngy, hasonló azokhoz, amiket még a dobozkában hozott a partra.
Amiben az aranyfonalak, rubintkapcsok és tucatnyi más apró, gyönyörű apróság
rejlett, és amit azért adott akkor Callának, hogy törlessze adósságát a kabátért, a
maszkért, a kedvességéért.
A gyöngyök összevissza szóródtak a padlón és ösvényszerű nyomot alkottak,
amely elveszett a bódé hátsó fala közelében felakasztott második függöny
szegélye alatt. A fény beszűrődött alá, és megcsillant pár ékkövön, egy
rongyszőnyegen és valami szilárd tárgyon.
Szelina Bard nem sok könyvet olvasott életében.
Abban a néhányban, amit mégis kézbe vett, kalózok és tolvajok szerepeltek,
és a történetek mindig szabadsággal vagy újabb kalandok ígéretével értek véget.
A szereplők elvitorláztak. Tovább éltek. Lina mindig így képzelte el az emberi
életet, kalandok és egymást keresztező utak hosszú soraként. Persze könnyű,
amikor valaki úgy kel át az életen – a világokon –, ahogyan ő. Könnyű, ha
közben nem törődik senkivel és semmivel, amikor az emberek csak feltűnnek a
lapokon, majd újra elsétálnak, vissza a maguk saját történeteibe, és azt képzeli
róluk, amit csak akar.
Barron belépett az életébe, és nem volt hajlandó kilépni belőle, azután
meghalt, Linának pedig újra meg újra erre kellett emlékeznie, ahelyett hogy
hagyta volna képzeletben tovább élni valami másféle verzióban, őnélküle.
Nem akarta, hogy ugyanez történjen Callával.
Nem akart benézni a függöny mögé, nem akarta megtudni ennek a történetnek
a végét, de a keze áruló módon mégis önként, magától kinyúlt, és félrehúzta a
vásznat.
Meglátta a testet a földön.
Ó, gondolta tompán. Hát itt van.
Calla, aki e-vé húzta Lina nevében az i-t, és mindig nevetés bujkált a
hangjában.
Calla, aki egyszerűen elmosolyodott, amikor Lina belépett hozzá egy éjjel, és
női ruha helyett férfikabátot kért tőle.
Calla, aki hitte, hogy Lina szerelmes egy fekete szemű hercegbe, már jóval
azelőtt, hogy Lina tényleg az lett volna. Calla, aki azt szerette volna, ha Kell
egyszerűen férfiként boldog, és nem avenként. Aki Linának is csak örömöt és
boldogságot kívánt.
A csecsebecsékkel teli doboz, amit egykor Lina hozott a kereskedőnőnek,
most nyitva hevert az oldalán, és több száz apró szivárványos fénypettyet
tükrözött a padlóra az asszony feje körül.
Calla az oldalán feküdt, alacsony, kerekded teste magzatpózba gömbölyödve,
és egyik keze az arca alatt. A másikat viszont a fülére tapasztotta, mintha próbált
volna kizárni valamit. Lina egy pillanatra azt hitte – remélte –, hogy csak alszik.
Azt hitte – remélte –, hogy egyszerűen letérdelhet mellé, és finoman megrázhatja
a vállát, mire ő felébred.
Calla persze nem ember volt többé. Még csak nem is holttest. Szeme – már
ami maradt azokból a meleg tekintetű szemekből – nyitva volt, és ugyanolyan
romlott árnyalatúvá vált, mint teste többi része: a tűzhelyek hamuja ilyen fakó,
krétásszürke, miután a tűz kialudt, és a parázs kihűlt.
Lina torka elszorult.
Ezért menekülök.
Mert a mások iránti törődésnek fogai vannak és karmai. Amik most
belemélyedtek, és nem eresztették. A törődés jobban fájt, mint a lábba döfött kés,
jobban, mint pár törött borda, és jobban, mint bármi, ami vérzik vagy eltörik, s
azután meggyógyul. A törődés nem tiszta törést hoz. Olyan csont, amely nem
forr össze, olyan vágás, amely nem zárul be.
Jobb volt hát nem törődni, nem kötődni – és Lina próbálta is elkerülni –, de
olykor-olykor egyesek mégis bejutottak a védelmi vonalai mögé. Akár egy kés a
páncéllal szemben, megtalálták a repedéseket, becsusszantak a védtelenül
hagyott résbe. Mindez nem volt fair. Lina nem kérte, hogy fontos legyen neki
Calla. Nem akarta beengedni őt. Akkor miért fájt ennyire az elvesztése?
Érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán.
– Calla!
Nem tudta, miért mondta ki így a nevét, ilyen lágyan… mintha egy szelíd
hang feléleszthetné a holtakat.
Egyáltalán nem tudta, miért is mondta.
De nem maradt ideje csodálkozni. Ahogy tett egy lépést előre, egy hirtelen téli
szélroham söpört végig a sátron, és Calla egyszerűen… hamuvá omlott.
Lina fojtott kiáltást hallatott, a függöny felé lendült, de már késő volt.
Calla eltűnt. Semmi más nem maradt utána, csak egy hamukupac és több száz
apró ezüst- és aranydarabka.
Valami bezárult ekkor Linában. A padlóra rogyott, nem törődött a térdébe
mélyedő üveggyöngyök szúrásával, ahogy ujjai a kopott rongyszőnyegbe túrtak.
Nem akarta szándékosan megidézni a tüzet.
Csak akkor ébredt rá, hogy az egész sátor kigyulladt, amikor már a tüdejét
kaparta a füst. Énje egyik fele azt akarta, hogy égjen porrá minden, a másik fele
viszont nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Calla boltja is úgy váljon a tűz
martalékává, mint az élete, s hogy semmi ne maradjon utána. Hogy soha többé
ne láthassa senki.
Lina egymáshoz nyomta a két kezét, és elfojtotta a tüzet.
Letörölte arcáról a könnyeket, és felállt.
 III
Kell Holland cellája előtt állt és várta, hogy a fogoly megszólaljon. De ő nem
tette. Még csak fel sem emelte a tekintetét, hogy Kell szemébe nézzen. Valami
távoli dologra fókuszált, túl a rácsokon, a falakon, a városon. Hideg harag izzott
a tekintetében, de úgy tűnt, az legalább annyira irányul befelé, mint kifelé:
önmagára és a szörnyetegre, aki megmérgezte az elméjét és ellopta a testét.
– Te hívattál engem – emlékeztette végül Kell. – Feltételeztem, van valami
mondandód.
Amikor Holland még erre sem válaszolt, sarkon fordult, hogy távozzon.
– Száznyolcvankettő.
Kell visszapillantott rá.
– Tessék?
Holland figyelme még mindig valahova máshova irányult.
– Ennyi embert ölt meg Astrid és Athos Dane.
– És te hányat öltél meg?
– Hatvanhetet – felelte Holland tétovázás nélkül. – Hármat még azelőtt, hogy
rabszolgává váltam volna. Hatvannégyet, mielőtt király lettem. Azóta pedig
egyet sem. – Ekkor legalább Kellre nézett. – Értékelem az életet. És osztottam a
halált. Téged hercegként neveltek, Kell. Én meg néztem, ahogy a világom egyre
csak pusztul, napról napra, évszakról évszakra, évről évre. Az egyetlen dolog,
ami tartotta bennem a lelket, az a remény volt, hogy nem ok nélkül lettem antari.
Hogy tehetek valamit, hogy segítsek.
– Azt hittem, az egyetlen, ami életben tartott, az a bőrödbe égetett mágikus
béklyó volt.
Holland felvetette a fejét.
– Amikorra te megismertél, engem már csak az a gondolat tartott életben,
hogy megölöm Athos és Astrid Dane-t. Azután még ezt is elvetted tőlem.
Kell bosszús képet vágott.
– Nem fogok mentegetőzni, amiért megfosztottalak a bosszúdtól.
Holland nem felelt. Majd kisvártatva mégis megszólalt:
– Amikor megkérdeztelek, hogy szerinted mit kellett volna tennem, amikor
Fekete Londonban tértem magamhoz, azt felelted, ott kellett volna maradnom.
Hogy meg kellett volna halnom. Hidd el, gondoltam is rá. Tudtam, hogy Athos
Dane meghalt. Ennyit tisztán éreztem. – A láncok megcsörrentek, ahogy
felemelte a kezét, hogy megütögesse a tönkretett billogot a mellkasán. – De én
még éltem. Nem tudtam, miért, de arra gondoltam, hogy ki voltam egykor, sok
éve, még azelőtt, hogy puszta gyűlöletté csupaszítottak volna. Hogy mit akartam
adni a világomnak. Ez hajtott haza. Nem a haláltól való félelem… nem, a halál
az gyengéd és kedves…, hanem a remény, hogy még mindig képes vagyok
valami többre. És az elképzelés, hogy szabad lehetek… – Úgy pislogott, mintha
elkalandozott volna.
Szavai tisztán rezonáltak Kell mellkasában, és megpendítettek bizonyos
húrokat.
– Mi fog most történni velem? – Nem csendült félelem a hangjában. Nem
csengett benne egyáltalán semmi.
– Gondolom, tárgyalás lesz…
Holland megrázta a fejét. – Nem!
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz.
Holland ültében előrehajolt, amennyire csak a láncai engedték.
– Nem akarok tárgyalást, Kell! – jelentette ki határozottan. – Kivégzést
akarok.
 IV
A szavak célba találtak, amiben Holland biztos is volt.
Kell meglepetten meredt rá, és várta a csavart, a fordulatot.
– Kivégzést? – ismételte, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Az önpusztításra
való hajlamod lenyűgöző, de…
– Az egész gyakorlatiasság kérdése – mondta Holland, és hagyta, hogy válla a
falat súrolja. – Nem vezeklés.
– Nem tudlak követni.
Sosem tudsz, gondolta Holland sötéten.
– Hogyan zajlik errefelé? – kérdezte hamis könnyedséggel a hangjában,
mintha csak egy vacsoráról vagy táncról beszélgetnének, nem kivégzésről. –
Penge vagy tűz által?
Kell kifejezéstelen tekintettel meredt rá, mintha még sosem látott volna egy
ilyet sem.
– Azt hiszem – felelte lassan –, penge által. A te városodban hogy ment az
ilyesmi?
Holland a bátyja válláról nézte végig az első nyilvános kivégzését. Éveken át
követte Aloxot a térre. Emlékezett a szétfeszített karokra, a mély vágásokra és a
törött csontokra, meg a tálakban felfogott friss vérre. – Az én Londonomban a
kivégzések lassúak, brutálisak és nyilvánosak voltak.
Kell arcán ellenszenv villant át.
– Mi nem magasztaljuk a halált közszemlére téve.
A láncok újra megcsörrentek, ahogy Holland közelebb ült.
– Ennek muszáj nyilvánosnak lennie. Valami nyílt területen, ahol láthatja.
– Hová akarsz kilyukadni?
– Osaronnak hordozótest kell. Anélkül nem tudja elfoglalni ezt a világot.
– Igazán? – kérdezte Kell dühösen. – Mert úgy fest, eddig elég alapos munkát
végzett.
– Ezek csak esetlen, durva ecsetvonások – legyintett Holland. – Ő nem ezt
akarja.
– Te csak tudod.
Holland figyelmen kívül hagyta az epés megjegyzést.
– Nincs dicsőség olyan koronában, amit nem hordhat, még ha erre nem is
ébredt rá. Osaron a lehetőségek teremtménye. Sosem lesz elégedett azzal, amije
van, hosszú távon semmiképp. És minden hatalma és ereje, minden varázslata
ellenére sem képes létrehozni hús-vér testet. Nem mintha ez megakadályozná őt
a próbálkozásban, vagy abban, hogy megmérgezzen minden lelket Londonban,
egy megfelelő báb vagy hordozó burok után kutatva, de egyik sem lesz neki
megfelelő.
– Mert egy antari kell neki.
– Igen. És csak három opciója van.
Kell teste megfeszült.
– Tudsz Lináról?
– Hát persze – felelte Holland higgadtan. – Nem vagyok bolond.
– Ahhoz mégis elég bolond voltál, hogy Osaron kezére játssz – sziszegte Kell
összeszorított fogakkal. – Elég bolond, hogy a saját kivégzésedet kérd. De
mégis, mi végre? Hogy háromról kettőre csökkentsd a lehetőségei számát, és ő
még mindig…
– Azt tervezem, hogy megadom neki, amit akar – felelte Holland sötéten. –
Azt tervezem, hogy letérdelek előtte, és könyörögve behívom. Azt tervezem,
hogy hordozót, eszközt biztosítok neki. – Kell leplezetlen utálattal meredt rá. –
Azután pedig hagyom, hogy végezz velem.
Kell visszatetszése döbbenetté, majd zavarodottsággá vált. Holland hűvös,
gyászos szájrándítással elmosolyodott.
– Meg kellene tanulnod jobban leplezni az érzéseidet.
Kell nagyot nyelt, és erőtlen kísérletet tett, hogy átrendezze a vonásait.
– Bármennyire is szeretnélek megölni, Holland, azzal nem végeznék ővele.
Vagy elfelejtetted talán, hogy a mágia nem hal meg?
– Talán nem, de megfékezhető és bezárható.
– Mivel?
– As Tosal.
Kell ösztönösen összerezzent a vérparancs hallatán, majd elsápadt, amint
derengeni kezdett neki a felismerés.
– Nem!
– Szóval ismered hát a varázslatot?
– Kővé változtathatlak. Az is kedvesebb vég lenne.
– Nem kedvességre vágyom, Kell. – Holland felszegte az állát, és a cella
magas mennyezete felé fordította a figyelmét. – Hanem szeretném befejezni,
amit elkezdtem.
Az antari beletúrt rézvörös hajába.
– És ha Osaron nem harap rá a csalira? Ha nem jön, akkor meghalsz.
– A halál mindannyiunkért eljön – felelte Holland közömbösen. – Én
egyszerűen azt szeretném, hogy a halálom érjen és jelentsen is valamit.
* * *
Amikor másodjára próbált valaki végezni Hollanddal, tizennyolc lehetett.
Hazafelé tartott, egy vekni barna kenyérrel az egyik kezében és egy üveg kaash
itallal a másikban.
A nap lenyugodni készült, a város lassan új alakot öltött. Kockázatos volt így,
teli kézzel sétálni, de Holland megemberesedett, hosszú végtagjai
megizmosodtak, válla megszélesedett. Már nem söpörte a szemébe fekete haját.
Többé nem próbálta elrejteni, ki és mi ő.
Félúton hazafelé ráébredt, hogy követik.
Nem állt meg, nem fordult hátra, és még csak nem is gyorsította meg a
lépéseit.
Nem kereste magának a bajt, ám az mégis folyton rátalált. Úgy követte őt az
utcákon, mint valami kóbor eb vagy árnyék.
Csak lépkedett tovább, hagyta, hogy az üveg finom kocogása és a csizmatalpa
egyenletes dobbanásai elnyomják körülötte a sikátor hangjait.
A csosszanó lépteket.
A halk sóhajszerű kilégzést a fegyver eldobása előtt.
A sötétből előröppenő penge süvítését.
Elengedte a kenyeret, és felemelt kézzel megperdült. A kés alig ujjnyira állt
meg a torkától, és a levegőben lebegett, csak érte kellett nyúlnia. Ehelyett ő tett
egy csavaró mozdulatot a kezével, mire a penge az éle mentén megperdült, és
irányt váltott. Egyetlen csettintéssel visszalódította a sötétbe a fémet, ahol húst
ért. Valaki felüvöltött.
Három további alak jött elő az árnyékok közül. Nem önszántukból – Holland
vonszolta ki őket. Eltorzult arccal küzdöttek a saját csontjaik ellen, mivel az ő
akarata erősebben hatott a testükre a sajátjuknál.
Érezte, milyen hevesen ver a szívük, és száguld a vér az ereikben.
Az egyikük próbált megszólalni, de Holland az akaratával lezárta a szájukat.
Nem érdekelte, mi mondanivalójuk van a számára.
Mindhárman fiatalok voltak, bár valamivel idősebbek magánál Hollandnál. A
csuklójukat, ajkukat, halántékukat máris tetoválások sora díszítette. Vér és
szavak, a hatalom forrásai. Fontolóra vette, hogy odébbáll, és egyszerűen az
utcához szegezve hagyja őket, de ez már a harmadik támadás volt alig egy hónap
leforgása alatt, és kezdte nagyon unni.
Az egyik állkapocs szorításán kicsit engedett.
– Ki küldött?
– Ros… Ros Vortalis – dadogta az ifjú, még mindig satuba fogott fogsorai
közül.
Nem először hallotta már ezt a nevet. Még csak az őt hazáig követő önjelölt
merénylőktől sem. Vortalis egy alvilági gengszter volt a shalból, egy
jelentéktelen senki, aki ki akart kaparni magának egy kis hatalmat egy olyan
helyen, ahol mindenből túl kevés jutott. Egy bandita, aki próbálta felkelteni
Holland figyelmét.
– Miért? – követelte.
– Azt mondta… vigyük el neki… a fejedet.
Holland felsóhajtott. A kenyér még mindig a járdán hevert. A bor kezdett
megfagyni.
– Mondjátok meg ennek a Vortalisnak, hogy ha a fejem kell neki, akkor jöjjön
el érte ő maga.
Azzal csettintett, mire a támadói hátrarepültek, akár a kés, majd hangos
puffanással a sikátor falának csapódtak. A földre zuhantak, és nem keltek fel
újra, Holland pedig felvette a kenyeret, átlépett a testükön – a mellkasuk még
mindig emelkedett és süllyedt –, és folytatta az útját hazafelé.
Amikor megérkezett, az ajtónak nyomta a tenyerét, és érezte, ahogy a zár
félrecsusszan a fában, majd óvatosan benyitott. Egy cetli várta a padlón, és már
épp nyúlt volna érte, amikor meghallotta a párnázott léptek surranását. Még épp
időben nézett fel, hogy észrevegye a lányt. Az a nyaka köré vetette a karját, és
amikor Holland körbepördült a plusz súllyal, a lány ruhájának tánctól foltos
szegélyű szoknyarésze szirmokként szétnyílt.
– Helló, Hol – köszöntötte édes hangon.
– Helló, Tal – felelte.
Kilenc éve történt, hogy Alox megtámadta. Kilenc éve próbált túlélni egy
vérre és hatalomra szomjazó városban. Kiállt minden vihart, minden küzdelmet,
miközben végig valami jobbra várt.
Azután el is jött ez a „valami jobb”.
A lány neve Talya volt.
Talya, az üdítő színfolt egy fehér világban.
Talya, aki bárhová ment, magával vitte a napot.
Talya, aki olyan szép volt, hogy amikor elmosolyodott, minden felragyogott
körülötte.
Holland a piacon látta meg őt egy éjjel.
Azután a téren.
Azt követően pedig, bármerre nézett, mindenütt őt látta.
A lány szeme sarkában apró hegek voltak, amelyek ezüstösen csillantak a
fényben, a nevetésétől pedig elakadt Holland lélegzete.
Ki tud így nevetni egy ilyen világban?
Aloxra emlékeztette őt. Nem arra, amikor a bátyja órákra vagy napokra eltűnt,
és a ruhájára száradt vérrel jött haza, hanem hogy a jelenléte el tudta feledtetni
vele a sötétséget, a hideget, az ajtajukon túli egész haldokló világot.
 – Mi a baj? – kérdezte, ahogy Holland leeresztette.
– Semmi – felelte, és csókot nyomott a halántékára. – A világon semmi.
És ez talán nem volt igaz, de a hazugság mögött meglepő igazság rejlett:
Holland most életében először már-már boldognak érezte magát.
Egyetlen pillantásával felszította a tüzet. Talya a közösen használt ágyra
húzta, majd miközben falatokat tördeltek a kenyérből, és hideg bort kortyoltak
mellé, a lány mesélt neki a majdani királyról. Pont úgy, ahogyan egykor Alox is
tette. Holland először összerezzent a szavaktól, de nem állította le a lányt, mert
szerette, ahogyan beszél, szavai tele voltak tűzzel és fénnyel.
Harmadik vagy negyedik hallásra már nem emlékezett, miért tűntek olyan
ismerősnek a mesék.
A tizedikre már azt is elfelejtette, hogy eredetileg valaki mástól hallotta őket.
Századjára pedig teljesen megfeledkezett arról a másik, korábbi életéről.
Aznap éjjel plédekbe burkolózva feküdtek. A lány beletúrt a hajába az
ujjaival, Holland pedig érezte, hogy lassan elszenderedik, és tudata elsodródik az
érintés ritmusától, a tűz melegétől.
Ekkor próbálta a lány kivágni a szívét.
Gyors volt, de Holland még gyorsabb, és a kés hegye épp csak egy centire
mélyedt a húsába, amikor magához tért, és erővel ellökte magától. Talpon
termett, és a mellkasát szorongatta, miközben vér csorgott az ujjai közül.
Talya csak állt az apró szobájuk, az otthonuk közepén, és lazán lógatta a
pengét az ujjai között.
– Miért? – kérdezte kábán a férfi.
– Sajnálom, Hol. A piacon odajöttek hozzám. Azt mondták, ezüsttel fizetnek.
Holland meg akarta kérdezni, mikor és ki volt az, de nem kapott rá esélyt.
A lány ismét rárontott, fürgén, keményen, tánctudása minden kecsességével,
és a kés szisszenve közeledett feléje. Az egész olyan gyorsan történt. Holland
gondolkodás nélkül pöccintett az ujjain, mire a kés kicsavarodott a lány
markában, mozdulatlanná dermedt a levegőben, miközben a teste többi része
tovább lendült előre. A penge becsusszant a saját bordái közé.
Talya akkor meglepetten és felháborodottan pillantott rá, mintha azt gondolta
volna, hogy Holland majd hagyja, hogy végezzen vele. Mintha azt hitte volna,
hogy a férfi egyszerűen megadja magát, és nem áll ellen.
– Bocs, Tal – mondta, ahogy a lány próbált lélegezni, beszélni, de már nem
tudott.
Majd megkísérelt tenni felé egy lépést, és Holland elkapta zuhantában; a
táncosok kecsessége végül cserbenhagyta a lábait.
Holland ott maradt vele, amíg kiszenvedett, majd óvatosan a padlóra fektette,
felállt és távozott.
 V
– Hogy mit akar? – nézett fel a király a térképről.
– Kivégzést – ismételte Kell, még mindig szédülve.
As Tosal, Holland ezeket a szavakat használta.
– Biztos, hogy ez valami trükk – jelentette ki Isra.
– Én nem hiszem – kezdte Kell, de az őr nem figyelt rá.
– Felség – fordult a nő Maxim felé. – Nyilvánvalóan azért akarja magába
csalogatni Osaront, hogy elmenekülhessen…
As Tosal.
Bebörtönözni.
Kell mindössze egyszer használta ezt a vérvarázst, egy kismadáron, amit a
Szentély kertjében kapott el. A madárka tökéletesen mozdulatlanná vált a
kezében, de nem halt meg. Érezte, ahogy a szíve eszeveszetten kalapál a tollas
kis mellkasában, miközben olyan moccanatlanul feküdt, mintha lebénult volna,
csapdába esve a saját testében.
Amikor az Aven Essen megtudta, valósággal dühöngött. Vérmágia vagy sem,
Kell megszegte a hatalom legfőbb szabályát: mágiát használt, hogy ártson egy
élőlénynek, hogy megváltoztassa az életét. Kell hosszasan mentegetőzött, és
kimondta a szavakat, hogy helyrehozza, amit tett, de a legnagyobb döbbenetére
és iszonyatára a parancsok hatástalanok maradtak. Úgy tűnt, semmi nem segít.
A madár nem éledt újra.
Csak feküdt a kezében, olyan mozdulatlanul, mintha meghalt volna.
– Nem értem.
Tieren megrázta a fejét.
– A dolgok nem ilyen egyszerűek, ha életről és halálról van szó – magyarázta.
– Az elmét és testet illetően, amit egyszer megtettünk, nem mindig lehet
visszafordítani és meg nem történtté tenni. – Azután kezébe vette a kismadarat, a
mellkasához emelte, és kitörte a nyakát. A pap visszarakta Kell tenyerébe az
élettelen kis tollcsomót.
– Ez – közölte Tieren zordan – kíméletesebb vég volt neki.
Ő pedig soha többé nem próbálkozott újra azzal a varázsigével, mert sosem
tanulta meg a szavakat, amelyek hatástalaníthatnák.
– Kell.
A király hangja visszarángatta őt az emlékei közül.
Kell nagyot nyelt.
– Holland tette, amit tett, hogy megmentse a saját világát. Ezt elhiszem. Most
pedig azt akarja, hogy érjen véget.
 – Azt kéred, hogy bízzunk benne? – kérdezte Isra kihívóan.
– Nem – felelte Kell, és állta a király tekintetét. – Azt kérem, hogy bennem
bízzatok.
Tieren jelent meg az ajtóban.
Az ujjait tintafoltok borították, és a kimerültség beesetté tette az arcát.
– Hívattál, Maxim?
A király nagyot fújtatott.
– Mennyi idő még, mire elkészül a varázslatod?
Az Aven Essen megcsóválta a fejét.
– Nem egyszerű feladat egy egész várost elaltatni. A varázslatot le kell
bontani hét vagy nyolc kisebbre, majd megfelelően elhelyezni a város körül,
hogy láncolatot alkossanak, és…
– Mennyi idő?
Tieren kétségbeesett hangot hallatott.
– Még napok, felség.
A király tekintete újra Kell felé fordult.
– Véget tudsz vetni neki?
Kell nem tudta eldönteni, vajon Maxim azt kérdezi, van-e benne elég akarat és
erő, hogy megöljön egy másik antarit.
Nem kedvességre vágyom, Kell. Hanem szeretném befejezni, amit elkezdtem.
– Igen – felelte.
A király bólintott, és kezével végigsöpört a térkép fölött.
– A palota védővarázsai nem terjednek ki az erkélyekre, igaz?
– Nem – felelte Tieren. – Mindössze annyit tehetünk, hogy fenntartjuk a falak,
ablakok és ajtók körül.
– Jól van – bólintott a király, és az asztal szélére ejtette az öklét. – Akkor hát,
az északi udvaron. Készítünk egy az Isle folyóra néző emelvényt, és hajnalban
elvégezzük a szertartást, Osaron pedig akár jön, akár nem… – Sötét tekintete
megállapodott Kellen. – Holland meghal a kezed által.
A szavak követték Kellt a hallba.
Holland meghal a kezed által.
Nekiroskadt a térképterem ajtajának, ahogy a kimerültség hirtelen erőt vett a
lábán.
Nem könnyű végezni egy antarival.
Penge által.
Kedvesebb vég.
As Tosal.
Eltolta magát az ajtófélfától, és a lépcső felé indult.
– Kell?
 A királyné a hall végében állt, és kinézett egy páros erkélyablakon át a városa
árnyékaira. Tekintete találkozott Kellével az üveg tükörképében. Szomorúság
villant benne, és Kell azon kapta magát, hogy tesz feléje egy lépést, majd
megtorpant. Nem volt elég ereje hozzá.
– Felség – hajtott fejet, majd megfordult és távozott.
 VI
Rhy egész nap túlélők után kutatott a városban.
Meg is találta őket, egyedül vagy párokban – megrendülten, törékenyen, de
életben. Többségük meglepően fiatal volt, és csak némelyikük igazán öreg. És
mint az ereikben folyó mágia esetében, itt sem volt semmilyen közös tényező.
Sem vérségi kötelék, sem nem, sem kor, sem anyagi helyzet nem számított.
Talált egy nemes lányt a Loreni-házból, aki még mindig a bajnokság egyik
báljára felvett ruhát viselte, egy kopottas öltözékű idősebb férfit egy sikátorban,
egy édesanyát vörös gyászselyemben, egy királyi őrt, akinek a vérjele nem
működött, vagy egyszerűen lekopott a homlokáról. Most mindannyian a túlélők
ezüstös ereit hordozták.
Rhy csak annyi időre maradt velük, hogy megmutassa: nincsenek egyedül;
csak addig, hogy a palota lépcsőjéhez vezesse őket, ahol menedéket kaphatnak,
azután máris újra visszatért a városba, hogy újabbakat keressen.
Alkonyat előtt visszatért az Éjsudárhoz – tudta, hogy már elkésett, de akkor is
látnia kellett –, és megtalálta mindazt, ami Anisából maradt: kis kupacnyi
füstölgő hamut Alucard kabinjának padlóján, a megvetemedett deszkák ketrecén
túl. És néhány csepp olvadt ezüstöt a lány Emery-házas gyűrűjéből.
Rhy zsibbadt csendben vágott át a fedélzeten, amikor észrevette a fém
csillanását, és meglátta a fedélzeten ülő nőt pengével a kezében, hátát egy
ládának vetve.
Csizmája tompa puffanással csapódott a deszkáknak.
A nő nem mozdult.
Úgy öltözött, mint egy férfi, mint egy tengerész, mellkasán fekete és vörös
kapitányi selyemövvel.
Rhy első pillantásra megállapíthatta, hogy a határvidékről jött, a
partszakaszról, ahol Arnes és Vesk találkozik. Északi testfelépítése és helybéli
bőrszíne volt, dús barna haját két masszív fonatban viselte, amelyek sörényként
tekeredtek az arca körül. Szeme nyitva volt, és nem pislogott, de olyan erősen
nézett maga elé, amely elárulta, hogy még mindig jelen van. Vékony
ezüstvonalak ragyogtak tengeri nap cserzette arcán.
A kezében tartott kés vértől ragadt.
Úgy tűnt, nem a sajátjától.
Tucatnyi figyelmeztetés visszhangzott Rhy fejében – mind Kell hangján –,
ahogy letérdelt mellé.
– Mi a neved? – kérdezte a nőt arnes-iul.
Semmi válasz.
 – Kapitány?
Néhány hosszú másodperc múlva a nő lassú, végleges gesztusként pislantott.
– Jasta – felelte rekedt hangon, majd mintha a név felidézett volna benne
valamit, hozzátette: – Meg akart fojtani. Az első tisztem, Rigar próbált
bevonszolni abba a suttogó folyóba. – Nem vette le a tekintetét a hajóról. –
Úgyhogy megöltem.
– Van még más is a fedélzeten? – kérdezte a herceg.
– A legénység fele hiányzik – felelte a nő. – A többiek… – Elkalandozott,
sötét tekintete a bárkán táncolt.
Rhy megérintette a vállát.
– Fel tudsz állni?
Jasta lassan felé fordította az arcát, majd összevonta a szemöldökét.
– Mondták már, hogy hasonlítasz a hercegre?
– Egyszer-kétszer – mosolyodott el Rhy. Kinyújtotta a kezét, és talpra
segítette.
 VII
A nap lenyugodott, és Alucard Emery próbált lerészegedni.
Eddig nem járt sikerrel, de eltökélte, hogy nem adja fel. Még egy kis játékot is
kitalált: valahányszor a gondolatai Anisa felé kalandoztak – ha eszébe jutottak
csupasz lábacskái, lázas bőre, apró karjai a nyaka körül –, ivott egyet.
Valahányszor Berrasra gondolt – bátyja metsző tónusára, gyűlölködő
mosolyára, a torka köré záródó kezeire –, ivott egyet.
Valahányszor a rémálmai epeként feltolultak a torkába, vagy a saját sikolyai
visszhangoztak a fejében, vagy felidéződött húga üres tekintete, elégő szíve,
ivott egyet.
És valahányszor Rhynak az övébe fonódó ujjaira gondolt, vagy a herceg
hangjára, amely egyre azt hajtogatta: tarts ki, tarts ki, tarts ki, ne engedj el, ivott
egy nagyon nagy pohárral.
A szoba túloldalán Lina szemlátomást a saját hasonló játékát játszotta; az ő
csendes tolvaja a harmadik poharánál járt. Szelina Bard nem rendül meg
egykönnyen, ennyit tudott róla, de valami most mégis nagyon megrendíthette.
Talán sosem lesz képes leolvasni az arcáról a titkait, de annyit megállapíthatott,
hogy gondosan őrzi őket. Mit láthatott a lány a palota falain túl? Miféle
démonokkal kellett szembenéznie? Idegenek voltak, vagy barátok?
Valahányszor feltett egy kérdést, amire Szelina Bard nem válaszolt, szintén
ivott egyet, amíg a fájdalom és a gyász végül kezdett valami egyenletes, állandó
tompasággá összemosódni.
A szoba megingott körülötte, és Alucard Emery – az Emery-ház utolsó élő
tagja – visszaroskadt a székébe, és az intarziás fát, a finom aranyozott szegélyt
tapogatta.
Milyen furcsa volt most itt lennie Rhy szobájában! Már az is épp elég különös
volt, amikor Rhy kinyújtózva feküdt az ágyán, de akkor a szoba részletei
homályosak maradtak, magán Rhyon kívül minden kizáródott. Alucard most
sorra szemügyre vehette a csillogó függönyöket, az elegáns padlót, a frissen
vetett, hatalmas ágyat. A küszködés minden jelét elsimították, gondosan
eltüntették.
Rhy borostyánszínű tekintete egyre feléje lendült, mint valami inga egy súlyos
kötélen.
Ivott még egyet.
Majd még egyet, és még egyet, előre felkészítve magát a sóvárgás és
veszteség, majd az elméjét elárasztó emlékek fájdalmára.
 * * *

Ne engedj el!
Rhy ezt mondta, amikor Alucard belülről égett. Amikor Rhy mellé feküdt a
hajókabin padlójára, kétségbeesetten remélve, hogy a keze maga mellett és
épségben, biztonságban tarthatja Alucard-t. Hogy megakadályozhatja, hogy újra
eltűnjön az életéből, ezúttal örökre.
Most, hogy Alucard élt és többé-kevésbé függőleges pózban volt, Rhy nem
bírta rávenni magát, hogy a szeretőjére nézzen, és elfordítani sem bírta róla a
tekintetét, úgyhogy végül egyszerre tette mindkettőt és egyiket sem.
Oly rég volt utoljára, hogy Rhy tanulmányozhatta az arcát. Három nyár telt el
azóta. Három tél. Három év, és a herceg szívén még mindig nem gyógyultak be
az Alucard ejtette sebek.
A konzervatóriumban voltak, Rhy, Alucard és Lina.
A kapitány egy magas háttámlás székbe rogyva ült, ezüstforradásai és zafír
testékszere egyaránt pislákolt a fényben. Egyik kezében pohár csüngött, a széke
alatt a bolyhos fehér cica, Esa feküdt összegömbölyödve, a szeme pedig nyitva
volt, de a messzeségbe bámult.
A túloldalon, a pohárszéknél Lina új italt töltött magának. (Már a negyediket?
Rhy úgy érezte, nincs abban a helyzetben, hogy ítélkezzen.) Túl bőségesen
folyatta a nedűt, és az intarziás padlóra öntötte Rhy nyári borának maradékát.
Volt idő, amikor zavarta volna az a folt, de tudta: annak az életnek már vége.
Behullott a deszkák közé, mint egy darab ékszer, most pedig valami elérhetetlen
helyen pihent; homályosan még felidézhette, de könnyen felejthetővé vált.
– Lassan a testtel, Bard!
Egy órája ez volt az első, amit Alucard mondott. Nem mintha Rhy annyira
türelmetlenül várta volna, hogy megszólaljon.
A kapitány sápadt volt, a tolvaja hamuszürke, a herceg pedig fel-alá járkált;
levetett páncélja mint repedt héj pihent az egyik széken a sarokban.
Az első nap végére huszonnégy ezüstöst találtak. A többségüket a Rózsa
Hallba kísérték, ahol a papok gondoskodtak róluk. De tudta, hogy vannak még.
Kell, hogy legyenek. Rhy folytatni akarta a keresésüket, akár éjjel is, de Maxim
megtiltotta. És ami még rosszabb, a megmaradt királyi testőrök szakadatlanul
szemmel tartották.
Ami pedig legalább annyira zavarta Rhyt, mint a saját bezártsága, miközben a
városban még mindig rejtőztek csapdába esett lelkek, az a London-szerte
mindenütt terjedő rothadás volt. A feketeség jéghártyaként borította az
utcaköveket, és felkúszott a falakra; mint valami filmréteg. A követ, port, vizet
mind elnyelte, és felcserélte valamivel, ami egyáltalán nem is volt elem, csak
valami üveges, sötét semmi, egyszerre anyagi jelenlét és annak teljes hiánya.
Beszélt róla Tierennek, megmutatott neki egy félreeső helyet az udvar
szélénél, épp a védővarázslataik hatósugarán kívül, ahol ez az üresség
jégvirágként terjeszkedett. Az öregember elsápadt.
– A mágia és a természet egymással egyensúlyban léteznek – emlékeztette, és
ujjaival végigsimított a fekete folt fölött a levegőben. – Ez történik, amikor az
egyensúly felborul. Amikor a mágia legyűri a természetet.
A világ romlásnak indult, magyarázta. Csak épp ahelyett, hogy megpuhult és
felbomlott volna, mint a lehullott levelek az erdő talaján, ez megkeményedett,
valami kőszerűséggé meszesedett, ami valójában nem is kő.
– Abbahagynád a járkálást? – csattant fel most Lina, nézve, ahogy Rhy rója a
köröket. – Elszédülök tőled.
– Azt gyanítom – mondta egy hang az ajtóból –, hogy ennek a bor az oka.
Rhy megfordult, és megkönnyebbülten látta meg a bátyját.
– Kell! – derült fel, és próbált valami humorfélét csempészni a mozdulatba,
miközben az ajtónálló négy őr felé billentette a poharát. – Te is így érzed magad
állandóan?
– Nagyjából – bólintott Kell, azzal kivette az italt Lina kezéből, és hosszan
belekortyolt. A lány hagyta.
– Milyen őrjítő! – nyögött fel Rhy. Majd a strázsákhoz fordult: – Nem lehetne,
hogy legalább leüljetek? Vagy direkt próbáltok úgy festeni, mint a címerpajzsok
a falaimon?
Azok nem feleltek.
Kell visszaadta a poharat Linának, azután észrevette Alucard-t, és ráncba
szaladt a homloka. Látványosan figyelmen kívül hagyva a kapitány jelenlétét,
töltött magának is egy jókora pohárral.
– Mire iszunk?
– Az élőkre – felelte Rhy.
– A holtakra – vágta rá Alucard és Lina egyszerre.
– Alaposak vagyunk – tette hozzá Rhy.
Visszafordította figyelmét Alucard-ra, aki kibámult az éjszakába. Rhy
ráébredt, hogy nem csak ő nézi a kapitányt. Lina követte Alucard pillantását az
ablak felé.
– Amikor a bukottakra nézel, mit látsz? – kérdezte.
Alucard álmosan hunyorgott, ahogy mindig, amikor próbált maga elé képzelni
valamit.
– Csomókat – mondta aztán egyszerűen.
– Esetleg kifejtenéd? – kérdezte csípősen Kell, aki tudott a kapitány
adottságáról, és körülbelül annyira izgatta, mint bármi más vele kapcsolatban.
 – Úgysem értenéd – mormolta Alucard.
– Talán ha a megfelelő szavakat használnád.
– Nem tudom eléggé lebutítani őket.
– Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Lina. – Abbahagynátok egy pillanatra a
kakaskodást?
Alucard előredőlt a székében, és a földre rakta az újra kiürített poharat a
csizmája mellé, ahol a macskája megszaglászta.
– Szóval – kezdte –, ez az Osaron elszívja az energiát mindenkitől, akihez
csak hozzáér. Az ő mágiája a miénkből táplálkozik, azzal, hogy… megfertőzi. A
mi erőnk, az életenergiánk fonalai között férkőzik be, és belegabalyodik a mi
szálainkba, amíg végül minden csupa csomó és görcs nem lesz.
– Igazad van – jelentette ki Kell némi hallgatás után. – Tényleg fogalmam
sincs, miről beszélsz.
– Biztosan őrjítő lehet a tudat – kontrázott Alucard –, hogy olyan képességem
van, ami neked nincs.
Kell fogai összekoccantak, ám amikor megszólalt, a hangja higgadt és
civilizált maradt.
– Hiszed vagy sem, a köztünk lévő legkisebb különbséget is élvezem.
Azonkívül, én talán nem láthatom a világot úgy, ahogyan te, de egy seggfejet
akkor is bármikor felismerek.
Lina felhorkant.
– Elég ebből! – nyögött fel Rhy bosszúsan. Majd Kellhez fordult: – Mit
mondott a foglyunk?
Holland említésére Alucard is felkapta a fejét. Lina csillogó szemmel
előredőlt a székében. Kell lehajtotta az italát, vágott egy grimaszt, majd azt
mondta:
– Reggel kivégzik. Nyilvánosan.
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt.
Majd Lina felemelte a poharát.
– Nos – közölte vidáman –, erre iszom.
 VIII
Emira Maresh kísértetként járkált a palotában.
Hallotta, miket beszélnek róla az emberek. Távolinak, hűvösnek, zavartnak
nevezték. Ám ő egyszerűen csak fülelt és figyelt. Nem csak rájuk, de mindenkire
és mindenre a tető aranyozott tornyai alatt. Kevesen vették észre a kancsókat az
ágyak mellett, a mosdótálakat az asztalokon. Egy lavórnyi víz egyszerű dolog,
ám a megfelelő varázsigével képes továbbítani a hangot. A helyes bűbájokkal
Emira szóra bírhatta a palotát.
A tárgyak eltörésétől való félelme jól megtanította rá, hogy ügyeljen minden
lépésére és nagyon éberen figyeljen. A világ ugyanis törékeny hely, tele
repedésekkel, amelyek nem mindig látszanak. Elég egy rossz lépés, és a tárgyak
széthasadhatnak, eltörhetnek. Egyetlen rossz mozdulat, és az egész leszakadhat,
a Sanct kártyavár hamuvá éghet.
Emira dolga volt gondoskodni róla, hogy a világa erős maradjon, megerősíteni
a töréseket, fülelni az új repedésekre. Személyes feladatának tekintette, hogy
biztonságban tartsa a családját, egészben a palotát, jólétben a királyságot. Az ő
hivatása ez volt, és tudta: ha elég óvatos és éber, akkor nem történhet semmi
rossz. Emira ezt bizonygatta magának.
Csak éppen tévedett.
Minden tőle telhetőt megtett, és Rhy mégis majdnem meghalt. Londonra sötét
árnyék szállt. A férje rejtegetett előle valamit. Kell rá sem nézett.
Nem volt képes megállítani a repedéseket, most viszont a palota többi részére
összpontosította a figyelmét.
Miközben a folyosókon sétált, hallotta a papokat a gyakorlóteremben, a
pergamentekercsek zizegését, a tinta sercegését, a lágy mormogást, ahogy
előkészítik a varázslataikat.
Hallotta a páncélos palotaőrök súlyos dobogását, ahogy az alsóbb szinteken
járőröztek; a veski vendégek mély torokhangú beszédét, és a farói nyelv sziszegő
dallamosságát a keleti hallban; a nemesek mormolását a galérián, ahogy egyenes
háttal üldögéltek, és teát szürcsölve sutyorogtak. A városról, az átokról, a
királyról pletykáltak. Mit tesz? Mit tud tenni? Maxim Maresh, akit elpuhított a
kora és a béke. Maxim Maresh, az ember a szörnyeteg ellen – az istenség ellen.
Emira a Rózsa Hall felől hallotta a lázasan fekvő betegek hánykolódását, akik
még mindig lángoló álmaikban raboskodtak, és amikor a palota keleti szárnya
felé fordította a figyelmét, hallotta a fia hasonlóan görcsös alvását, amit Kell
saját nyugtalan forgolódása ismételt.
És mindezeken át az egyenletes és állandó suttogást az ablakoknál, a falaknál,
a védővarázslatok által elfojtott, az elcsituló szél susogásává tompított szavakat.
A hangot, amely próbált beférkőzni az épületbe.
Emira annyi mindent hallott, de ugyanakkor észlelte azt is, hogy ahol
hangoknak kellett volna lenniük, ott nem voltak. Hallotta azok visszafogott
susmogását, akik görcsösen próbáltak csendben maradni. A bálterem egyik
sarkában két őrt, akik összeszedték a bátorságukat. Egy alkóvban egy nemest és
egy mágust, akik húrokként egymásba gabalyodtak. A térképteremben pedig az
egyedül az asztal előtt álló ember neszeit.
Feléje indult, de ahogy közelebb ért, ráébredt, hogy nem a férje az.
A férfi a térképteremben az ajtónak háttal állt, és London városának
kicsinyített mása fölé hajolt. Emira nézte, ahogy kinyújtja egy sötét ujját, és
megböki a palota előtt álló őrszem kvarcfiguráját.
A bábu a kőnek ütköző kő halk koccanásával az oldalára dőlt. Emira
összerezzent, de a mini szobor szerencsére nem tört el.
– Lord Sol-in-Ar – köszöntötte szenvtelen hangon.
A farói megfordult, és a fény megcsillant az arcába ültetett fehérarany
ékszereken. Nem mutatott meglepetést a nő jelenléte, sem bűntudatot a saját
betolakodása miatt.
– Felség.
– Miért van itt egyedül?
– A királyt kerestem – felelte Sol-in-Ar lágyan duruzsoló hangján.
Emira megrázta a fejét, tekintete körbevillant a szobán. Üresnek érezte Maxim
nélkül. Végigpásztázta az asztalt, mintha valami hiányozhatna, de Sol-in-Ar már
meg is igazította az eldőlt figurát, és felemelt egy másikat az asztal széléről. A
napos kelyhet. A Maresh-ház szimbólumát.
Arnes szigillumát.
– Remélem, nem lépem túl az illendőség határát, ha megjegyzem, hogy úgy
hiszem, mi igen hasonlóak vagyunk.
– Ön és a férjem?
A betolakodó tagadólag megrázta a fejét.
– Nem. Mi ketten.
Emira arca felforrósodott, miközben a szobában lehűlt a levegő.
– Hogyhogy?
– Mindketten sokat tudunk, de keveset mondunk. Mindketten királyok oldalán
állunk. Mi vagyunk a fülükbe suttogó igazság. A józan ész hangja.
A nő nem felelt, csak oldalra billentette a fejét.
– A sötétség egyre terjed – tette hozzá a férfi lágy hangon, bár a szavainak éle
volt. – Meg kell fékezni.
– Úgy is lesz – felelte a királyné.
 Sol-in-Ar kurtán biccentett.
– Kérem, mondja meg a királynak, hogy mi segíthetünk. Ha megengedi
nekünk.
Azzal a farói az ajtó felé indult.
– Lord Sol-in-Ar – szólt utána a királyné. – A jelvényünk!
A férfi úgy pillantott le a kezében maradt faragott figurára, mintha teljesen
megfeledkezett volna róla.
– Bocsánat – mentegetőzött, és visszahelyezte a szobrocskát az asztalra.

* * *

Emira végre megtalálta a férjét a hálószobájukban, bár nem az ágyban. A

felesége íróasztalánál nyomta el az álom, előrebukott a faragott faasztal lapjára,
feje keresztbe font karjain pihent, egy vaskos könyv tetején, és még friss volt az
őt körüllengő tintaillat.
Csak az első sort lehetett elolvasni a gyűrött ruhaujja alól kikandikáló papíron.
Fiamnak, Arnes koronahercegének, amikor eljön az ideje…
Emira a szavak láttán levegő után kapkodott, majd összeszedte magát. Nem
ébresztette fel Maximot. Nem húzta ki a könyvet a feje alól. Némán a díványhoz
tipegett, felvett egy plédet, és a férje vállára terítette. Ő egy pillanatra felébredt,
odébb mozdította a karját a feje alatt, és a kis testhelyzet-változtatás nem csupán
a következő sort fedte fel – …tudd, hogy egy apa a fiáért él, de egy király a
népéért –, de a csuklója köré tekert kötést is. Emira mozdulatlanná dermedt a
látványtól, mert vér szivárgott át a hófehér vásznon.
Mit tett Maxim? És mit tervez, mire készül még?
A palota zajait hallotta, ám a férje elméje szilárd, áthatolhatatlan maradt.
Akárhogy fülelt, mindössze a szívverését hallotta.
 IX
Ahogy leszállt az éj, az árnyékok kinyíltak.
Együtt futottak a folyóval, gomolyogtak a köddel és terültek szét a holdtalan
égbolttal, amíg végül már jelen voltak mindenütt. Osaron volt ott mindenhol.
Minden egyes szívdobbanásban. Minden lélegzetvételben.
Néhányan megmenekültek. Egyelőre. Mások máris hamuvá égtek. Szükséges
rossz volt ez, mint egy erdőirtás, a föld megtisztítása. A folyamat pedig olyan
természetes, mint az évszakok váltakozása.
Osaron az ősz, a tél és a tavasz.
Városszerte mindenütt hallotta a hűséges szolgái hangját.
Hogyan szolgálhatlak?
Miként imádhatlak?
Mutasd meg az utat!
Áruld el, mit tegyek!
Ő töltötte be az elméjüket.
Ő irányította a testüket. Ő suttogta tele a fejüket, és ő keringett a vérükben.
Jelen volt mindannyiukban, de egyikükhöz sem kötődött.
Mindenütt és sehol.
Ennyi elég is volt.
És mégsem volt elég.
Ő többet akart.
 HAT

KIVÉGZÉS
I
SZÜRKE LONDON

Ned Tuttle nagyon rossz előérzettel ébredt.

Nemrég kiköltözött a mayfairi családi házukból a taverna – az ő fogadója –
emeleti szobájába, arra a mágikus helyre, amelyet korábban Kőhajításnak
neveztek, és azóta átkeresztelték az Öt Csúcsra.
Ned felült, és feszülten hallgatta a csendet. Megesküdött volna, hogy valaki
beszélt hozzá, de már nem hallotta a hangot, és ahogy a pillanatok lassan
vánszorogtak, már nem is volt benne biztos, hogy valóságos volt-e egyáltalán,
vagy egyszerűen az álom utóhatása ragadt rá, a sürgető kényszer, hogy valami
furcsa álom visszhangjára füleljen.
Ned mindig is igen élénken és színesen álmodott.
Olyan élénken, hogy olykor nem is tudta eldönteni, tényleg megtörtént-e
valami, vagy csak álmodta. Ned éber álmai mindig is különösek voltak, és néha
csodálatosak, az utóbbi időben viszont… felkavaróvá, sötétebbé, fenyegetőbbé
váltak.
Gyerekkorában a szülei egyszerűen annak tudták be ezeket az álmokat, hogy
túl sok regényt olvas, és órákra – olykor napokra – belevész a fiktív, fantasztikus
világokba. Ifjúként ő a más iránti érzéke jelének tekintette az álmait. Ez a más a
világnak az az aspektusa volt, amit a legtöbben nem képesek látni és érzékelni –
még maga Ned sem –, de amiben buzgón, kitartóan és konokul hitt, egészen
addig a napig, amikor találkozott Kell-lel, és teljes bizonyosságot szerzett róla,
hogy ez a más nagyon is valóságos.
Ám ma éjjel Ned egy kőerdőről álmodott. Kell is szerepelt az álomban,
legalábbis egy adott pontig, mert utána eltűnt, és Ned eltévedt. Valahányszor
segítségért kiáltott, az egész erdő úgy visszhangzott, mint egy üres templom, ám
a visszaverődő hangok nem az övéi voltak. Némelyik magas, mások mélyek,
néhány fiatal és édes, jó pár pedig öreg… és az egész közepén zengett egy hang,
amit nem tudott kivenni, amely meghajolt a füle körül, ahogy olykor a fény is
meggörbül.
 Ahogy felült a kemény, keskeny priccsen, furcsa késztetése támadt, hogy
felkiáltson, ahogy álmában tette, de énjének egy kis része – nos, nem olyan kicsi,
mint szerette volna – attól tartott, hogy miként az erdőben, itt is valaki más
válaszolna.
Talán csak lentről, a tavernából érkeztek a hangok. Átlendítette a lábát az ágy
oldalán, papucsba bújtatta a lábát, és felállt; a vén parketta felnyögött a súlya
alatt.
Némán mozgott, csak a deszkanyikordulások követték lépteit át a szobán,
majd tompa puffanás, ahogy a ruhásszekrénynek ütközött, a himbálózó, csaknem
leeső fémlámpás csikorgása, a csörrenés, ahogy visszabillent a helyére, amit az
asztalról leguruló vékony viaszgyertyák surranása követett.
– A köcsög… – mormogta Ned.
Átkozottul praktikus lenne, gondolta, ha egyszerűen csak csettintenék, és már
meg is gyulladna a tűz. Ám a négyhavi folyamatos próbálkozása alatt annyit is
alig sikerült elérnie, hogy elmozdítsa az anyagrészecskéket Kell gyakorló
elemkészletében, úgyhogy jobb híján a sötétben tapogatózva felöltötte a
köntösét, és kilépett a lépcsőre.
Megborzongott.
Valami határozottan furcsának tűnt.
Ned imádta a furcsa és különös dolgokat, sőt az a remény éltette, hogy
kilesheti őket, de ez a fajta furcsaság már a rosszal volt határos. A levegőben
rózsa, fafüst és hervadó levelek szaga érződött, és amikor megmozdult, úgy
érezte, mintha egy hideg medence meleg szakaszán gázolna át, vagy fordítva,
egy meleg medence hideg pontján. Mintha áramlat keletkezett volna a szobában,
bár minden ajtót és ablakot bezártak.
Ismerte már ezt az érzést, egyszer már érezte kint az utcán, az Öt Csúcs előtt,
amikor még Kőhajításnak nevezték, és ő arra várt, hogy Kell visszatérjen a
megígért földmintával. Ned látta, ahogy egy kocsi karambolozik, hallotta a
hajtót összevissza fecsegni az alakról, akit elgázolt. Csak épp nem maradt hátra
emberi tetem, csupán füst, hamu… Hirtelen megrohanta a mágia gyenge, ám
egyértelmű érzete.
Rossz mágiáé.
Fekete mágiáé.
Ned visszatért a szobájába, és elővette ceremoniális tőrét – előző héten
vásárolta egy patrónusától –, melynek markolatába rúnákat véstek egy berakásos
ónix pentagramma köré.
A nevem Edward Archibald Tuttle, gondolta, miközben megmarkolta a tőrt, a
harmadik ezen a néven, és nem félek.
A nyikorgás követte őt, le a megvetemedett lépcsőn. Amikor leért az aljára, és
az elsötétített tavernában állva csak szíve dübörgését hallotta, Ned egyszeriben
ráébredt, honnét ered ez a furcsa érzete.
Az Öt Csúcsban túlságosan nagy csend honolt.
Súlyos, elfojtott, természetellenes csend, mintha a helyiség levegő helyett
gyapjúval lenne tele. A fémrács mögött a kandallóban az utolsó parázsdarabok
hamvadtak, és a szél átfújt a deszkák között, de semmi nem adott pisszenésnyi
hangot sem.
Ned a bejárati ajtóhoz ment, és elhúzta a reteszt. Kint az utca üres volt – az éj
legsötétebb órájában jártak, mielőtt megjelent volna az égen a hajnal első
derengése –, de London sosem teljesen nyugodt és csendes, főleg nem ilyen
közel a folyóhoz, úgyhogy tüstént a lovas kocsik zörgése és patacsattogás,
valamint távoli nevetés és dalok hangfoszlányai fogadták. Valahol a Temze
közelében egy hegedű cincogott, közelebb pedig egy kóbor macska nyivákolt
tejért, társaságért, vagy amiért a kóbor macskák általában nyávognak. Tucatnyi
különféle hang, amelyekből összeáll a város alapzaja, és amikor Ned újra
becsukta az ajtót, a neszek követték őt, beszivárogtak a küszöb és az
ablakpárkányok résein. A nyomás lecsökkent, a tavernában felhígult a levegő, és
a varázslat megtört.
Ned ásított, a furcsaság érzete máris illanóban volt, ahogy visszakapaszkodott
a lépcsőn az emeletre. A szobájában a hideg ellenére résnyire nyitotta az ablakot,
és hagyta, hogy London hangjai beszűrődjenek. Ám amint visszabújt az ágyába,
és magára húzta a takarót, a világ ismét elcsendesedett, és a suttogások újra
rákezdték. És miközben lassan visszasüllyedt az álom és ébrenlét közötti sajátos
állapotba, azok az illékony és nehezen megfogható szavak végre érthetővé
váltak.
Engedj be, sürgették.
Engedj be!
 II
Hangok támadtak Holland cellája mellett, közvetlenül éjfél után.
– Korán jöttél – jegyezte meg a rácsokhoz közelebb álló őr.
– Hol a társad? – kérdezte a fal mellett strázsáló.
– A királynak emberekre van szüksége a lépcsőkön – felelte a jövevény –,
most, hogy jönnek az ezüstös hegesek. – Hangját eltompította leeresztett sisakja.
– Parancsot kaptunk.
– Ahogy én is – bólintott az új őr. – És egyre kevesebben vagyunk.
Rövid csend következett, és Holland érezte, hogy különös dolog történik
ebben a szünetben. Mintha valaki fogta volna a levegőt – pontosabban a benne
rejlő energiát –, és finoman megrántotta volna. Alig észlelhető erőkifejtéssel
átvette az irányítást.
– Azonkívül – folytatta az új őr szórakozottan –, mit szeretnétek inkább? Ezt a
mocskot bámulni, vagy inkább a barátaitokat menteni?
Az egyensúly átbillent. A korábbi őrök elhagyták posztjukat. Holland kíváncsi
volt, vajon tudja-e az új őr, mit művelt. Ebben a világban rég betiltották az efféle
mágiát, míg a sajátjában tisztelték és imádták.
Az új őr némán figyelte, hogy a többiek felkapaszkodnak a lépcsőn, és
finoman ringatta a testét. Amikor egyedül maradt, nekidőlt a Holland cellájával
szemközti falnak. Fémpáncélja nekicsikordult a kőnek. Előhúzott egy kést,
szórakozottan játszadozni kezdett vele: ujjbegyén egyensúlyozta a hegyét,
megpörgette, feldobta, elkapta, majd az egészet megismételte. Holland úgy
érezte magát, mintha tanulmányoznák, úgyhogy viszonzásul ő is ugyanezt tette.
Megfigyelte az új őrszem jellegzetes fejtartását, a kést pörgető ujjai fürgeségét, a
férfi vérében keringő másik London illatának foszlányait.
Nem.
A lány vérében.
Rögtön fel kellett volna ismernie azt a hangot, még a lopott sisak torzításán át
is. Talán, ha aludt volna valamennyit – mióta is van ébren? –, vagy talán, ha nem
volna a teste véres, összetört, és rácsok mögött. De még így is tudnia kellett
volna.
– Szelina – köszöntötte szenvtelen hangon.
– Holland – jött a felelet.
Szelina Bard, Szürke London antarija az asztalra helyezte a sisakját, a kampó
alá, amelyen a tömlöc kulcsai lógtak. Ujjai szórakozottan táncoltak a kulcsok
tollain. – Az utolsó éjszakád…
 – Azért jöttél, hogy elbúcsúzz?
A lány zümmögő hangot hallatott.
– Úgy valahogy.
– Messzire tévedtél hazulról.
Lina a férfira villantotta gyors, éles, acélos tekintetét.
– Ahogy te is. – A lány egyik szeme üvegesen csillogott, a túl sok
elfogyasztott alkohol jeleként. A másik, a műszem szilánkokra repedt, amiket
egyben tartott ugyan az üvegburok, de belül színek és sugarasan szétfutó
repedések kavalkádja látszott.
Lina visszacsúsztatta kését a tokjába. Lehúzta két páncélkesztyűjét, egyiket a
másik után, és azokat is az asztalra helyezte. Még így, részegen is egy igazi
harcos olajozott eleganciájával mozgott. Ojkára emlékeztette őt.
– Ojka – visszhangozta a lány, mintha olvasott volna a férfi gondolataiban.
Holland mozdulatlanná vált.
– Mi van vele?
Lina megütögette az arcát.
– A vörös hajú, sebhelyes csaj, fekete csorgással az arcán. Ő tette ezt…
Próbált kést döfni a szemembe… Közvetlenül azelőtt, hogy elmetszettem volna
a torkát.
Szavai tompa csapásként hatottak. A remény utolsó, apró lángja ellobbant
Holland mellkasában. Semmi nem maradt. Csak a zsarátnokot beborító hamu.
– Parancsot követett – jegyezte meg üres, élettelen hangon.
Lina leakasztotta a kulcscsomót a kampóról.
– A tiédet vagy Osaronét?
Nehéz kérdés volt. Mikor voltak különbözők? Voltak-e valaha is ugyanazok?
Holland fémkondulást hallott, és meglepetten pislogva látta, hogy a cella
ajtaja kinyílik, és Lina belép mellé. Behúzta maga mögött az ajtót, és egy
csattanással visszafordította a zárat.
– Ha azért jöttél, hogy végezz velem…
– Nem… – vicsorgott. – Az várhat reggelig.
– Akkor miért vagy itt?
– Mert a jó emberek meghalnak, a rosszak meg életben maradnak, és ez nem
tűnik túl igazságosnak, ugye, Holland? – A hangja megremegett. – Annyi
mindenkit megölhettél volna, de te pont azt az egyet szemelted ki, aki tényleg
számított nekem.
– Kénytelen voltam.
A lány ökle pörölyként sújtott le, elég keményen ahhoz, hogy oldalra csapja a
fejét, és hogy egy pillanatra az egész világ vakító fehérségbe boruljon. Amikor a
látása kitisztult, a lány vérző bütykökkel magasodott fölébe.
 Lina megpróbálta újra megütni, ám Holland ezúttal elkapta a csuklóját.
– Elég! – mondta.
De nem volt elég. A lány szabad keze fellendült – lángok táncoltak ökle
bütykein –, ám a férfi azt is elkapta.
– Elég!
Lina próbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi satuszerű szorítása felerősödött,
és megtalálta az érzékeny helyet, ahol a csontok ízesülnek. Rányomott, mire
halk, állati hörgés szakadt ki a lány torkából.
– Semmi haszna azon rágódni, hogy mit vettek el tőled – sziszegte. – Semmi.
Hét év alatt Holland élete egyetlen vággyá egyszerűsödött. Nem akart mást,
csak hogy szenvedni láthassa Athos és Astrid Dane-t. Kell pedig ezt a
kielégülést ellopta tőle. Megfosztotta az elégtételtől; nem láthatta Astrid
tekintetét, amikor tőrt döfött a szívébe, sem Athos arckifejezését, ahogy
apránként darabokra szedte őt.
Senki nem szenved olyan gyönyörűen, mint te.
Hét év.
Holland hátralökte Linát. A lány elbotlott, megtántorodott, válla a rácsoknak
csapódott. A cellát egy pillanatra csak súlyos, szaggatott zihálásuk hangja
töltötte be, ahogy a szűk térben egymásra meredtek, mint egy közös ketrecbe
összezárt két vadállat.
Majd Lina lassan felegyenesedett, és meghajlítgatta a kezét.
– Ha a bosszút akarod – mondta Holland –, csak rajta. Állj bosszút!
Legalább egyikünknek legyen meg az elégtétel, gondolta, és lehunyta a
szemét. Vett egy mély lélegzetet, gondolatban végigvette a saját halottait, Alox-
szal kezdve, Ojkával bezárólag, és közben várta a halálos csapást.
Ám amikor újra kinyitotta a szemét, Szelina Bard már eltűnt.

* * *

Hajnalban jöttek érte.

Nem tudta, hány óra lehet, de érzékelte, hogy mozgolódás támad fölötte a
palotában, és a tömlöc oszlopán túl finoman melegedni kezdett a világ. Oly sok
évig élt hidegben, hogy idővel megtanulta érzékelni a legkisebb hőmérséklet-
változást is, és tudta, hogy mi jelzi a napszakok váltakozását.
Az őrök megszabadították Hollandot a falhoz rögzítő láncaitól, és egy
pillanatra semmi más nem tartotta fogva, csak emberi kezek, majd a csuklója, a
válla és a dereka köré csavarták a láncokat. A súlyos fém megbéklyózta, és
minden erejére szükség volt, hogy talpon maradjon, hogy felkapaszkodjon a
lépcsőn; öles léptei bizonytalan sántikálássá erőtlenedtek.
 On vis och, emlékeztette magát gondolatban.
Hajnaltól alkonyig. A kifejezés két dolgot jelentett az anyanyelvén.
Friss kezdet. Jó vég.
Az őrök végigmasíroztak Hollanddal a palota folyosóin és halljain, ahol
férfiak és nők gyűltek össze, hogy nézzék, amint elhalad előttük. Kivezették egy
balkonra. A jókora helyet lecsupaszították, leszámítva a fából frissen ácsolt
széles emelvényt, rajta egy szögletes kőtömbbel.
On vis och.
Holland rögtön megérezte a változást, amint a palota védelmi pajzsainak
bizsergető mágiáján át kilépett, és a friss, csípős levegő fogadta meg olyan
fényesen ragyogó fény, hogy fájt tőle a szeme.
A reggel fagyos nappalt hozott, és Holland, aki a láncai alatt továbbra is
félmeztelen volt, érezte, amint a jeges levegő a bőrébe mar. De már régen
megtanulta, hogy ne adja meg másoknak a szenvedése látványának elégtételét.
És bár tudta, hogy egy nyilvános színjáték középpontjában áll – amely előadást
valójában ő maga hangszerelt –, mégsem tudta rávenni magát, hogy dideregjen,
és az életéért könyörögjön. Főleg nem ezek előtt.
Jelen volt a király, a herceg és négy testőr – mindannyiuk homloka vérrel
megjelölve –, valamint maroknyi, hasonlóképpen pingált homlokú mágus.
Továbbá egy ezüsthajú ifjú, akinek lábai körül szél süvített; egy sötét bőrű
ikerpár, akiknek arcába drágaköveket ágyaztak; és egy hegyomlásnyi méretű
szőke izomkolosszus. Mellettük egy csaknem ismerős férfi, bőrén ezüstösen
csillogó forradási hegekkel teli, az egyik szeme fölött kéken csillanó ékkő; egy
fehér köpenyes öregember, karmazsinvörös cseppel a homlokán; és Szelina
Bard, akinek repedt, barna műszemén táncot járt a reggeli fény.
Végül pedig – fent az emelvényen, a kőtömb mellett – Kell állt, kezében
hosszúkard.
Holland lépte bizonyára lassulhatott, mert az egyik őr páncélkesztyűs kezével
hátba taszította, felkényszerítve a két rövid lépcsőfokon, fel az újonnan épített
platformra. Amikor odaért, megállt, kihúzta magát, és lenézett az erkélyen túl
hömpölygő elsötétedett folyóra.
Annyira hasonlított az egykori Fekete Londonra.
Túlságosan is.
– Meggondoltad magad? – kérdezte Kell, és ujjai szorosabbra zárultak a
kardmarkolaton.
– Nem – felelte Holland, elnézve mellette. – Csak élveztem egy pillanatra a
kilátást.
Majd az ifjú antarira villantotta tekintetét, szemügyre vette, ahogy az a kardot
fogja: egyik keze a markolat köré zárult, a másik a pengén pihent. Épp csak
annyi erővel nyomta neki, hogy vércsíkot fakasszon.
– Ha nem jönne… – kezdte Holland.
– Gyors leszek.
– Legutóbb elvétetted a szívemet.
– A fejedet nem fogom – felelte Kell. – De remélem, arra nem kerül sor.
Holland mondani akart valamit, de aztán erővel visszatartotta a szavait.
Nem szolgáltak volna semmi célt.
De attól még gondolatban elhangzottak.
Én meg remélem, hogy igen.
A király hangja belemennydörgött a hideg reggelbe.
– Térdre! – zengte Arnes uralkodója.
Holland megdermedt a parancsszótól, ahogy elméje hirtelen felidézett egy
másik napot, egy másik életet, a hideg acélt és Athos sima hangját. De azután
hagyta, hogy az emlékek, valamint a láncai együttes súlya lehúzza. A folyón
tartotta a szemét – a sötétség közvetlenül a felszíne alatt mozgott –, és amikor
megszólalt, a hangja halk volt. Szavait nem a balkonon álló tömegnek vagy
Kellnek címezte, hanem az árnykirálynak.
– Segíts!
A szavak gomolygó leheletködbe vesztek. Az összegyűlt közönségnek úgy
tűnhetett, mintha imádkozna, a ki tudja, melyik istenséghez, akit imád. És
bizonyos tekintetben így is történt.
– Antari – dörögte a király, nem a neve, még csak nem is a titulusa alapján
szólítva őt, pusztán annak, ami. Holland azon tűnődött, vajon Maxim Maresh
tudja-e egyáltalán, mi a rendes neve.
Vosijk, mondta ki majdnem. A nevem Holland Vosijk.
De mindez most már mit sem számított.
– Bűnösnek találtattál a birodalom ellen elkövetett súlyos tettekben, tiltott
mágia gyakorlásában, pusztításban, káoszkeltésben és háborús uszításban…
A király szavai körbehömpölyögték Hollandot, aki hátrabillentette a fejét, és
felnézett az égre. Odafönt madarak repültek a magasban, miközben
árnyékcsápok szőtték át az alacsonyan függő felhőket. Osaron jelen volt.
Holland a fogát csikorgatta, és erővel kényszerítette magát, hogy beszéljen, nem
a körülötte lévő emberekhez, sem a királyhoz vagy Kellhez, hanem a közöttük
ólálkodó és hallgatódzó jelenléthez.
– Segíts!
– Bűneidért kardpenge általi halálra ítéltettél. Tested tűzre vettetik…
Érezte, ahogy az oshoc mágiája átjárja a haját, finoman súrolja a bőrét, de
továbbra sem jött el.
– Ha van bármi mondandód, most elmondhatod, de tudd, hogy a sorsod már
megpecsételődött.
Ekkor meghallott egy új hangot, mintha a téli levegő vibrált volna.
Könyörögj.
Holland megdermedt.
– Nem akarsz semmit mondani? – sürgette a király.
Könyörögj!
Holland nagyot nyelt, és olyat tett, amit addig még soha, a rabsága és
kínzatása teljes hét éve alatt egyetlenegyszer sem.
– Kérlek! – könyörgött, először halkan és szelíden, majd egyre hangosabban.
– Kérlek! A tiéd leszek.
A sötétség felnevetett, de még mindig nem jött.
Holland szívverése felgyorsult, a láncai egyszeriben túl szorossá váltak.
– Osaron! – kiáltotta teli tüdőből. – Ez a test a tiéd. Ez az élet… már ami
maradt belőle… a tiéd…
Az őrök ott termettek mellette, két oldalról közrefogták, és páncélkesztyűs
kezek erővel leszorították a fejét a kőtömbre.
– Osaron! – hörögte, és most először birokra kelt a szorításukkal.
A nevetés folytatódott, és csengő visszhangot vert a fejében.
– Az isteneknek nincs szükségük testre, de a királyoknak van! Hogyan fogsz
uralkodni, ha nincs fej, amire a koronádat rakhatnád?
Most már Kell is mellette állt, mindkét keze a kardmarkolaton.
– Végezz vele! – utasította a király.
Várj!, gondolta Holland.
– Öld meg! – követelte Lina.
– Ne mozogj! – parancsolta Kell.
Holland látótere beszűkült az emelvény fadeszkáira.
– Osaron! – bődült el, ahogy Kell kardja szisszenve a magasba lendült.
De nem sújtott le.
Árnyék söpört végig a balkonon. Az egyik pillanatban még látszott a nap,
majd a következőben elborították őket az árnyak, és mindenki épp időben
pillantott fel, hogy lássa, amint a fekete víz tajtékos hulláma feltornyosul, majd
lezúdul rájuk.
Holland oldalra sodródott – még mindig a kőtömbbe kapaszkodva –, ahogy a
folyó az emelvénybe csapódott. Az egyik őrt lesöpörte az erkélyről, egyenesen
bele az odalent forrongó, zavaros hullámverésbe, míg a másik erősen
belekapaszkodott Hollandba.
A jeges áradat kiütötte Kell kezéből a pengét, őt pedig az emelvényen át
hátralökte. Egy jégszilánk a padlóhoz szegezte a kabátujját, miközben az őrök
vetődve igyekeztek fedezéket biztosítani a királynak és a hercegnek. A hullám az
emelvény és a balkon közötti lépcsőhöz érve felloccsant, és kavarogva előbb
oszlopot formált, majd az élei kisimultak, és egy ember alakjává vonódtak össze.
Egy királyévá.
Osaron Hollandra mosolygott.
– Látod már? – kérdezte a maga sajátos, visszhangos módján. – Tudok kegyes
és irgalmas is lenni.
Valaki mozgásba lendült a balkonon. Az ezüsthajú mágus előrerontott, a
levegő késként kavargott körülötte.
Osaron nem vette le a szemét Hollandról, de csettintett vizenyős ujjaival, mire
tüstént materializálódott egy jégdárda, és a mágus mellkasa felé lódult. A férfi
elvigyorodott, miközben légiesen könnyed mozdulattal félreperdült a szilánk
útjából, majd egyetlen heves széllökéssel darabokra zúzta.
Ezüsthaj és örvénylő köpeny táncolt ismét Osaron felé, akár egy elmosódott
folt, majd a mágus odacsapott a fél kezét körülvevő szélpengével. Osaron
vízszerű alakja kettévált a mágus csuklója körül, majd satuként újra összezárult
körülötte. A légidomár mágus mozdulata egy hirtelen rándulással megtorpant,
ahogy Osaron alakjának jeges magja mozdulatlanságra kárhoztatta. Mielőtt
kitörhetett volna a szorításból, az árnykirály a saját kezével döfte át a mágus
mellkasát.
Jeges, fekete hegyben végződő ujjai tisztán, akadálytalanul hatoltak át rajta, és
vörös csorgások csillogtak rajtuk.
– Jinnar! – üvöltött fel valaki, ahogy a szél hirtelen elült az emelvényen, és a
mágus élettelenül a földre roskadt.
Osaron lerázta a vért az ujjairól, és fellépkedett a lépcsőn.
– Áruld el, Holland – mondta. – Úgy festek, mint akinek szüksége van testre?
A figyelmük pillanatnyi elterelődését kihasználva Kell kitépte a jégszilánkot a
kabátujjából, és keményen az árnykirály hátába hajította. Holland vonakodva,
futólag elismerésfélét érzett – ám a fegyver egyenesen átrepült Osaron vizes
alakján. Az oshoc megfordult, mintha magában derülne, és szembenézett Kell-
lel.
– Ennél jóval többre lesz szükség, antari.
– Tudom – felelte Kell, és Holland meglátta az Osaron mellkasát formáló
vízoszlopban kavargó vércsíkot, Kell pedig a következő pillanatban kimondta a
parancsot: As Isera.
Osaron megfagyott.
Az egész egyetlen szempillantás alatt történt, és az árnykirály helyén egy
jégbe dermedt szobor állt.
Holland tekintete találkozott Kellével Osaron torzójának fagyott felületén át.
Ő vette észre elsőként. Megkönnyebbülése rémületbe csapott át, ahogy a
halott mágus – Jinnar – felemelkedett. A szeme fekete lett – nem kavargó
árnyakkal teli, hanem teljes egészében egységes fekete –, és bőre máris égni
kezdett új gazdája erejétől. Amikor pedig megszólalt, egy már ismerős, sima
hang áradt ki a száján.
– Ennél jóval többre lesz szükség – ismételte Osaron gőzölgő ezüsthajjal.
Körülötte testek emelkedtek fel a földről, és Holland túl későn értette meg. A
hullám. A víz.
– Kell! – kiáltotta. – A vérjelek…
Félbeszakította egy ökölcsapás, ahogy a legközelebbi őr páncélkesztyűs
kezével a bordái közé sújtott; a sisakjára kent karmazsinvörös csíkot elmosta a
folyó első áradata.
– Térdelj le a királyod előtt!
Az ezüst sebhelyes férfi és Maresh herceg mindketten előrelendültek, de Kell
karja egyetlen csapásával megállította őket, ahogy vastag jégfal nőtt hirtelen
eléjük, és elválasztotta őket az emelvénytől és Osarontól.
Osaron most Holland és Kell között állt új hordozótestében, amelynek bőre
égő papirosként kunkorodott fel és vált le róla.
Holland a láncai súlya ellenére függőleges helyzetbe küzdötte magát.
– Milyen silány helyettesítőt választottál – jegyezte meg, magára vonva ezzel
az oshoc figyelmét, miközben Kell vértől csöpögő ujjakkal közelebb mozdult. –
Milyen gyorsan szétmállik! – gúnyolódott. Hangja halk volt a körülöttük dúló
káosz közepette, és valósággal csöpögött belőle a megvetés. – Nem épp
királyhoz méltó test.
– Te pedig még mindig felajánlanád helyette a sajátodat? – merengett Osaron.
Hordozóburka gyorsan pusztult, felgyújtotta belülről egy vérvörös izzás, amely
kiragyogott a bőre repedései mentén.
– Igen – felelte Holland.
– Csábító – bólintott Osaron. Fekete szeme szinte lángolt a koponyájában.
Egyetlen szemvillanás alatt Holland mellett termett. – De inkább végignézem,
ahogy elbuksz.
Holland már azelőtt megérezte a lökést, hogy meglátta volna a kezet; érezte a
mellkasának feszülő erőt és a hirtelen megnövekedett gravitáció súlyát: a világ
elmozdult, és a platform eltűnt körülötte, a láncai pedig lerántották a peremről, le
a mélybe. Zuhant, és zuhant, bele az odalent hömpölygő folyóba.
 III
Kell látta Hollandot leesni.
Az antari alábukott a folyóba, s nem akadt használható mágia a keze ügyében: a
csuklója körül a megigézett vasbilincsek hideg, halott súlya. A balkonon
eluralkodott a káosz; az egyik őr térdre esve küzdött a köd ellen, míg Lina és
Alucard támadóállásba helyezkedtek Jinnar megelevenedett holttestével
szemben, amely mostanra alig volt több elszenesedett csontoknál.
Nem maradt idő gondolkozni, csodálkozni, kérdezni.
Kell Holland után vetődött.
A zuhanás hosszabb volt, mint várta.
A becsapódás ereje kipréselte a levegőt a tüdejéből, megrezgette a csontjait, és
ő levegő után kapkodott, ahogy a folyó jéghidegen és tintafeketén összezárult a
feje fölött.
Mélyen alattuk, csaknem látótávolságon kívül egy sápadt forma süllyedt a
fertőzött víz fenekére.
Kell lefelé tempózott, Holland alakja felé. Sajgó tüdővel küzdött a folyó
nyomásával – nem csupán a vízoszlop súlya, de Osaron mágiája ellen is, amely
próbált erőszakkal belenyomakodni.
Mire elérte Hollandot, a férfi már a folyóágy alján térdelt, ajka erőtlenül,
hangtalanul mozgott, testét lehúzták a csuklójára zárt bilincsek, a dereka és lábai
köré tekert acélláncok. Az antari nagy nehezen talpra küzdötte magát, de többre
már nem futotta az erejéből. Rövid küszködés után elveszítette a gravitáció ellen
vívott csatát, és visszaroskadt a térdére. Valóságos iszapfelhőt kavart maga
körül, ahogy a fémbéklyók a folyómederbe csapódtak.
Kell előtte lebegett, átázott kabátja elég súlyossá vált ahhoz, hogy lent tartsa.
Előhúzta a tőrét, és bemetszette a bőrét, majd ráébredt igyekezete
hiábavalóságára – amint kibuggyant a vére, abban a pillanatban el is tűnt:
elsodorta és szétoszlatta az áramlat. Kell káromkodott, feláldozva egy kortynyi
értékes levegőt, miközben Holland kétségbeesetten próbálta megőrizni tüdejének
utolsó tartalékait. Holland fekete haja az arca körül lebegett a vízben; a
helyzetébe való beletörődés jeleként lehunyta szemét – mintha inkább
megfulladna idelent, mint hogy visszatérjen a fenti világba.
Mintha itt, a folyó fenekén akarná bevégezni az életét.
Kell ezt nem hagyhatta.
Holland szemhéja felpattant, ahogy Kell megragadta a vállát, és lekuporodott,
hogy elérje a folyómederbe süppedő csuklóit. Az antari erőtlenül megrázta a
fejét, de Kell nem engedte el. Egész teste sajgott a hidegtől és a légszomjtól, és
látta, hogy Holland mellkasa is görcsösen rángatózik, miközben a belégzés egyre
sürgetőbb kényszerével küzd.
Kell erősen megragadta a vasbéklyókat, és húzni kezdte őket, nem
izomerővel, hanem mágiával. A vasérc, mint ásvány, az elemek spektrumán
valahol a kő és a föld között helyezkedett el. Nem tudta megsemmisíteni, de –
kellő erőfeszítéssel – megváltoztathatta az alakját.
Tudta: egy elem transzmutálása nem kis feladat, még megfelelő műhelyben,
bőségesen rendelkezésre álló idő és helyes összpontosítás esetén sem; most
viszont a víz alatt próbálkozott vele, ellenséges sötét mágiától körülvéve,
miközben a mellkasa levegőért sikoltott, és Holland lassan megfulladt mellette.
Fókuszálj!, hallotta a fejében Tieren mester dorgáló hangját. Aztán engedd el!
Kell szorosan becsukta a szemét, és megpróbálta felidézni magában Tieren
instrukcióit.
Az elemek önmagukban nem teljesek, hanem részek, mindegyik csak egy
csomó ugyanazon a végtelen körbe záródó kötélen; mind sorra utat enged a
következőnek és az azutáninak. Van köztük egy természetes szünet, de hézag
nincs.
Ezt még sok évvel korábban tanulta; hosszú ideje már, hogy a főpap
dolgozószobájában állt, mindkét kezében egy-egy pohárral, és egyikből a
másikba öntötte a tartalmukat, miközben követte az elemspektrum vonalait: a
vizet homokká változtatta, a homokot sziklává, a sziklát tűzzé, a tüzet levegővé,
a levegőt vízzé. Újra meg újra, lassan, fáradságosan, mivel maga a tett a
gyakorlatban sosem olyan egyszerű és természetes, mint elméletben. A papok
persze képesek rá – ők olyannyira ráhangolódtak a mágia finomságaira, hogy az
elemek közötti határmezsgyék teljesen átjárhatóvá váltak a kezük között –, ám
Kell mágiája túl hangos, túl fényes, túl nyers és erőteljes volt; az idő nagyobbik
felében megingott, és összetörte a poharat, vagy kiöntötte a részben átalakult
tartalmát, amely félig kő, félig üveg volt.
Fókuszálj.
Ne fókuszálj.
A vas hidegen simult a tenyerébe.
Szilárdan, mozdíthatatlanul.
Csomók egy kötélen.
Holland haldoklott.
A víz alatti világ sötéten örvénylett.
Fókuszálj.
Ne fókuszálj.
Kell szemhéja felpattant. Tekintete találkozott Hollandéval, és ahogy a fém
lágyulni kezdett a kezében, valami megvillant a mágus arcán. Kell pedig hirtelen
ráébredt, hogy Holland rezignációja maszk volt csupán, amivel elleplezte az
alatta rejlő pánikot. A bilincsek engedtek Kell kétségbeesett ujjai alatt, vasból
homokká váltak, sötét iszappá, amely felhőként felgomolygott, majd szétoszlott
a folyó áramlatában.
Holland a láncok nélkül előrebukott. Majd felemelkedett, és az égető
légszomjtól hajtva a felszín felé rugaszkodott.
Kell ellökte magát a folyómederről, hogy kövesse őt. Legalábbis megpróbálta.
De alig néhány lábnyit emelkedett, azután valami visszarántotta: szorosan
fogva tartotta egy láthatatlan erő. Utolsó korty levegője erőszakosan kibuggyant
belőle, miközben a víz energiája ellen küzdött. A szorítás egyre fokozódott a
lába körül, próbálta kipréselni az erőt a combjából, mellkasából, oldalra
szétfeszítette a két karját, hátborzongató utánzataként a fém tartókeretnek,
amelyhez Fehér London kastélyában béklyózták.
Előtte megmozdult, örvényleni kezdett a víz, és az áramlat megtört egy
emberi alak körvonalai körül.
Üdv ismét, antari!
Kell megértette: már túl késő. Az az utolsó pillanat a balkonon, amikor
Osaron nem Hollandra, hanem őrá nézett. Azért taszította Hollandot a folyóba,
mert tudta, hogy Kell meg akarja majd menteni. Kelepcét állítottak az
árnykirálynak, de ő is nekik. Őneki.
Végtére is, Kell volt, aki ellenállt, aki nem volt hajlandó engedni a
hatalmának.
Most már letérdelsz előttem?
A láthatatlan béklyók a folyómeder aljára húzták. Tüdeje lángolt, ahogy
igyekezett ellentartani a nyomásnak. Megpróbálta, és kudarcot vallott. Elöntötte
a pánik.
Könyörögsz már?
Lehunyta a szemét, és igyekezett a mellkasában hangosan követelőző, érzékeit
elfojtó légszomj ellen küzdeni. Vakító fehér fény és üres fekete foltok villództak
a szeme előtt.
Beengedsz végre?
 IV
Lina látta, amint Kell átbukik a balkon peremén, és eltűnik szem elől.
Először azt hitte, biztosan csak feldöntötte az ár, mert az holtbiztos, hogy nem
ugrott volna készakarva a fekete vízbe, Hollandért semmiképp. Ám azután
eszébe jutottak a szavai – akár én is lehettem volna –, és ráébredt, hogy Kell nem
mondta el neki az igazat. Csak színjátéknak szánták a kivégzést. Hollandnak a
terv szerint egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Az egész csak egy csapda
volt, és Osaron nem kapta be a csalit, most pedig Holland az Isle fenekére
süllyedt, és Kell vele tartott.
– Akurvaéletbe… – motyogta Lina, és ledobta a kabátját.
A balkonon Jinnar összeroskadt, teste sáros hamuvá omlott, miközben azokat,
akik áldozatul estek Osaron mágiájának, lassan sikerült megfékezni. Néhány
ezüstforradásos őr küszködve próbálta helyreállítani a rendet, míg egy harmadik
a benne tomboló láz ellen harcolt. A király elnyomakodott a saját testőre mellett,
és átfésülte az erkélyt, Alucard meg pajzsként védelmezte Rhyt, aki úgy
szorította fél kezét a mellkasára, mintha nem kapna levegőt.
Tényleg nem tudott lélegezni. Nem Kell volt az egyetlen, aki fuldoklott.
Lina habozás nélkül fordult, fellépett a balkon korlátjának peremére, és ugrott.
A víz késként hasított. A lány köpködött a fájdalom, a hideg sokkjától, és
elhatározta, hogy kinyír valakit, ha vége ennek az egésznek.
Kabátja súlya nélkül a teste fellázadt, és minden karcsapással igyekezett
visszalökni őt a felszínre, a levegő, az élet felé. Eltökélten úszott egyre
mélyebbre – tüdeje égett, nyitott szemét jeges víz csípte –, egyenesen a
folyófenéken derengő alak felé. Arra számított, hogy a láncai súlyától lehúzott
Holland az. De a magányos figura keze szabadon hadonászott, haja gubancos
felhőként úszott a feje körül.
Kell.
Lina feléje lábtempózott, amikor egy kéz megragadta a karját. Körbefordult,
és meglátta maga mögött a láncaitól immár megszabadult Hollandot.
Felhúzta csizmás lábát, hogy elrúgja magától, de a víz lefékezte a mozdulatot.
A férfi ujjai összeszorultak körülötte, és erővel visszafordították, hogy
szembenézzen a folyó fenekén küzdő figurával.
Egy dermesztő, beteges pillanatig azt hitte, a férfi azt akarja, hogy lássa, amint
Kell meghal.
De azután észrevette az előtte lebegő valami – valaki – halványan kirajzolódó
körvonalait.
 Osaron.
Holland magára, majd az árnykirályra mutatott. Azután Linára és Kellre.
Végül elengedte a lányt, aki egyszeriben megértette.
Együtt, egyként merültek alá, de Holland ért le hamarabb a fenékre, és
felkavart egy gomolygó iszapfelhőt, amely úgy rajzolta ki az árnykirály
körvonalait, ahogyan a porszemeket a rajtuk megcsillanó fénysugár.
Lina a zavaros víz takarásában ért le Kell mellé, és megpróbálta magával
húzni, kiszabadítani őt, de Osaron akarata szilárdan a helyén tartotta.
Kétségbeesetten, szavak nélküli könyörgésként intett Holland felé, a mágus
pedig széttárta a karját, és megtaszította a vizet.
A folyó visszahőkölt, minden irányban szétlökődött, és létrehozott egy
levegőoszlopot, Kell-lel és Linával a közepén. Kell és Lina benne volt, Holland
viszont nem.
Lina teleszívta sajgó tüdejét, Kell pedig súlyosan zihálva a folyóágyra rogyott,
és vizet öklendezett fel.
Vidd innen, tátogta némán Holland, miközben az erőfeszítéstől remegő kézzel
tartotta féken a folyót, és vele Osaront.
Mivel és hogyan?, akarta kérdezni Lina. Most már legalább kaptak levegőt, de
még mindig a folyó fenekén álltak. Kell félig eszméletlen volt, Lina pedig
minden erejének birtokában, de képességei nélkül. Nem tudott létrehozni
levegőszárnyakat, vagy jégből összerakni egy lépcsősort. Pillantása az iszapos
mederre tévedt.
A légoszlop megingott körülöttük. Holland kezdte elveszíteni a fogást.
Egyre növekvő árnyékok kígyóztak a vízben kósza végtagokként, ujjakként,
szájakként a tántorgó antari körül.
Szíve szerint otthagyta volna, de Kell hozta őket ide, eddig a pontig, mindezt
ráadásul Holland nyavalyás életéért. Hagyd itt! Mentsd meg! Cseszd meg az
egészet! Lina elvicsorodott, és fél kezét Kell kabátujján tartva a másikat hirtelen
kinyújtotta az oszlop felé, tovább szélesítve a kört, míg végül Holland
támolyogva bebukott melléjük a biztonságba.
Persze a „biztonság” elég relatív dolog.
Holland szaggatottan zihált, és Kell, aki végre lassan magához tért, a nyirkos
folyómederhez nyomta mindkét tenyerét. A meder megemelkedett, és kivált
belőle egy földkorong a talpuk alatt, amely sebesen emelkedni kezdett a felszín
felé, miközben a légoszlop berogyott alattuk.
Kibukkantak a felszínre, és kikászálódtak a folyópartra a palota alatt, ahol
csuromvizesen, félig megfagyva a fövenyre rogytak.
Holland szedte össze magát elsőként, de mielőtt még talpra kecmereghetett
volna, Lina kést szorított a torkához.
 – Ne mozdulj! – figyelmeztette reszkető lábbal.
– Várj!… – kezdte volna Kell, de a király és az emberei máris körülvették
őket; az őrök erővel újra térdre kényszerítették Hollandot a jeges folyóparton.
Amikor ráébredtek, hogy többé már nincs megláncolva, az őrség fele kivont
pengével rávetette magát, a másik fele elhátrált tőle. Holland nem tett semmilyen
támadó vagy fenyegető mozdulatot. Lina ennek ellenére készenlétben tartotta a
kését, amíg a király emberei ráncigálni nem kezdték foglyukat, vissza a tömlöc
felé. A nyomukban Rhy viharzott feléjük a part mentén. A herceg arca kipirult,
és úgy szorította össze a fogát, mintha csaknem megfulladt volna. Merthogy így
is történt.
Kell látta őt közeledni.
– Rhy…
A herceg ököllel a bátyja arcába sújtott.
Kell hátratántorodott és a földre zuhant, mire a herceg a mozdulatot tükrözve
szintén hátrahőkölt a fájdalomtól, a saját sajgó arcát dörzsölve.
Rhy a csuromvíz kabátja gallérján ragadta Kellt.
– Már megbékéltem a halállal – sziszegte, és Holland távolodó alakjára bökött
ujjával. – De nem vagyok hajlandó miatta meghalni! Megértetted?
Azzal Rhy ismét ellökte a bátyját. Kell kinyitotta, majd becsukta a száját, ajka
sarkában vérpetty piroslott. De a herceg már fordult is, és indult vissza a palota
felé.
Lina leporolta magát.
– Hát, ez már nagyon kijárt neked – jegyezte meg, majd ő is távozott, magára
hagyva a parton a reszkető, bőrig ázott Kellt.
 V
– Az isteneknek nincs szükségük testre, de a királyoknak igen.
Osaron fortyogott az elméjében visszhangzó szavaktól. Gyomnövények,
amelyeket gyökerestül ki kell tépni. Végtére is, ő isten. Egy istennek pedig
tényleg nincs szüksége testre. Héjra. Ketrecre. Egy isten mindenütt jelen van.
A folyó fodrozódni kezdett, és kiemelkedett belőle egy csepp, akár egy
csillogó, fekete gyöngyszem, mely megnőtt, megnyúlt, míg végül végtagokat,
ujjakat, arcot növesztve emberi alakot öltött. Osaron a víz felszínén állt.
Holland tévedett.
A test pusztán kényelmes eszköz, amit használni kell, majd eldobni, de amire
sosincs igazán szükség.
Osaron lassan akart végezni Hollanddal: szerette volna kitépni a halandó
szívét – a szívet, amelyet ismert, amelyet hónapokon át hallgatott.
Oly sok mindent adott Hollandnak – második esélyt, egy újjászületett várost
–, és cserébe nem kért egyebet, csak együttműködést.
Egyezséget kötöttek.
Holland pedig megfizet, amiért ezt megszegte.
Ó, ezek az antarik milyen arcátlanok!
Ami pedig a két másikat illeti…
Még nem döntötte el, hogyan használja fel őket.
Kell igazán csábító.
A kapott, majd elveszített ajándék, egy betörendő – vagy egyszerűen csak
megtörhető – test.
Na és az a lány. Szelina. Erős és pengeéles. Mennyi harc! Mennyi ígéret!
Mennyivel több, amivé válhat még…
Azt akarta, hogy…
Nem.
Hát akkor…
Két külön dolog: egy istennek akarni valamit, vagy egy embernek rászorulni
valamire.
Neki nincs szüksége ezekre a játékszerekre, ezekre a burkokra.
Nem hiányzik neki a bezártság.
Mindenütt jelenvaló.
(És ez épp elég is.)
Csak hát…
Osaron lenézett a sötét vízből létrehozott formájára, és amit látott, az
emlékeztette őt egy másik testre, másik világra.
Hiányzik…
Nem.
De. Valami igenis hiányzott neki.
Lassan sodródva fellebegett a víz felszínéről, felemelkedett a levegőbe, hogy
szemügyre vegye a várost, amely rövidesen az övé lesz, és összevonta a
szemöldökét. Délfelé járt az idő, London mégis árnyékba borulva duzzogott.
Saját hatalmának ködrétegei csillogón fénylettek, tekeregtek és csavarodtak, de
alattuk a város homályosnak és fakónak tűnt.
A világnak – az ő világának – gyönyörűnek, ragyogónak kellene lennie,
megtelve a mágia fényével, a hatalom zengő dalával.
És tudta, hogy olyan is lesz, mihelyt a város feladja a küzdelmet. Amint
mindannyian fejet és térdet hajtva behódolnak neki, és mind elismerik őt
királyukként. Akkor majd azzá teheti a várost, amivé válhat, amivé válnia
kellene. A haladás, a fejlődés folyamat, a változáshoz idő kell, ahogy minden
tavaszt megelőz egy tél.
Ám időközben…
Hiányzik…
Mi is hiányzik neki?
Körbeperdült, és tessék, meg is találta.
A királyi palota.
Valahol odabent lapultak a dacos ellenszegülők, elbújtak védővarázslataik
mögé; mintha azok örökké tarthatnának! Idővel úgyis megszűnnek. A palota úgy
emelkedett a megfeketedett folyó fölé, mint egy második nap, még most is az
égbe szórva vöröses fényküllőit, miközben tükörképe a folyó sötét felszínén
táncolt.
Minden uralkodónak szüksége van egy palotára.
Persze egykor neki is volt, első városa központjában. Egy vágyból, akaratból
és lehetőségekből formált gyönyörű építmény. Osaron bizonygatta magának,
hogy nem ismétli meg, nem másolja le azt a helyet. Nem követi el ugyanazt a
hibát…
De nem is ez rá a helyes szó…
Akkor még fiatal volt, még tanult, és bár maga a város elbukott, nem a palota
miatt bukott el. Nem őmiatta. Hanem a népe miatt, az ő hibás és selejtes
elméjük, törékeny alakjuk miatt – és igen, akkor ő adta nekik a hatalmat, de most
már több esze van annál: tudja, hogy a hatalom egyedül és csakis az övé lehet, az
övé kell, hogy legyen.
Itt jobb helye lenne.
Épp itt.
 Akkor talán ezen a helyen is otthon érezhetné magát.
Otthon.
Micsoda különös idea!
De akkor is. Itt. Ez.
Osaron magasra emelkedett a levegőbe, messze a csillogó, fekete
folyószakasz fölé, túl az élettelen arénákon, a tornyosuló kő és fa csontvázakon,
csúcsukon az oroszlánokkal, kígyókkal, ragadozó madarakkal; a zászlók még
ernyedten lengedeztek a szellőben.
Igen, pont itt.
Széttárta kezét, és megrántotta ennek a világnak a szálait, a stadionok köveit
és a lenti vizet át- meg átszövő hatalom fonalait: a masszív sziluettek kezdtek
egymáshoz közelíteni, miután nyögve elszakadtak tartóoszlopaiktól és a
gyaloghidaktól.
Elméjében alakot öltött a palota képe, ahogy szétvált a füst, kő és mágia, majd
újrarendeződött valami mássá, többé. És amint az ő elméjében alakot öltött, úgy
a lenti világban is. Új palotája árnyékként nyúlt meg, felemelkedett, ködcsápok
kúsztak fel indákként az oldalain, és fényesre csiszolt fekete kőként simultak
köréje, akár új hús a régi csontokra. A feje fölött a stadion lobogói füstként
emelkedtek a magasba, majd üveges toronycsúcsokból álló koronává
szilárdultak az általa teremtett műalkotás fölé.
Osaron elmosolyodott.
Kezdetnek nem is rossz.
 VI
Kell mindig is szerette a csendet.
Sóvárgott azok után a túlságosan ritka pillanatok után, amikor a világ
elcsendesedett, és a káosz a palotában átadta a helyét a könnyed, kényelmes
nyugalomnak.
Ez azonban nem olyan csend volt.
Nem, ez a csend üres és mogorva volt, súlyos némaság, amit csak a fényezett
padlóra csöpögő folyóvíz nesze, a kandallóban pattogó tűz és Rhy nyugtalan
lépteinek csosszanása tört meg.
Kell a herceg székében ült, egyik kezében egy bögre tűzforró tea, a másikban
megzúzódott állkapcsát pihentette; haja nyirkos vörös tincsek kusza
összevisszaságában lapult fejére, és a folyó vizének gyöngycseppei csorogtak
végig a nyakán. Miközben Tieren ellátta elgyötört tüdejét, Kell számba vette a
károkat – két őr, valamint egy újabb arnes-i mágus meghalt. Holland visszakerült
a cellájába, a királyné a galériában volt, a király pedig komor arccal állt a szoba
átellenes végében, a herceg kandallója előtt. Hastra az ajtónál strázsált, Alucard
Emery – az árnyék, akitől Kell szemlátomást nem tudott szabadulni – a kanapén
ült egy pohár borral a kezében, miközben hajós társa, Lenos fantomként lebegett
a háta mögött. Alucard mellkasán még mindig vér- és hamufoltok éktelenkedtek.
Egy részük a sajátja volt, a többi az egykori Jinnaré.
Jinnaré – aki vállalta, hogy felveszi a harcot, és kudarcot vallott.
A legjobb szélműves egész Arnes-ban… És égő bábbá, majd egy füstölgő
kupac hamuvá redukálódott.
Lina a padlón hevert, hátát Alucard szófájának vetve, és a puszta látvány,
hogy ott ül – Kell helyett az átkozott kalóz mellett –, felszította a tüzet az antari
sajgó mellkasában.
Lassan múltak a percek, és nyirkos haja végül száradni kezdett, de még
mindig nem szólalt meg senki. A levegő szinte vibrált a kimondatlan szavak, az
elfojtott viták frusztráló feszültségétől.
– Hát – sóhajtott végül a herceg –, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy
ez nem a tervek szerint alakult.
Szavai megtörték a kínos csendet, és a szoba egyszeriben megtelt hangokkal.
– Jinnar a barátom volt – közölte Alucard, és gyilkos pillantást vetett Kellre –,
és miattad halt meg.
– Jinnar csak saját magának köszönheti a halálát – hárított Kell. – Senki nem
kényszerítette, hogy kimenjen a balkonra. És főleg nem kérte senki, hogy
támadjon az árnykirályra.
Lina savanyú képet vágott.
– Hagynod kellett volna Hollandot megfulladni.
– Tényleg, miért nem tetted? – vetette közbe Rhy.
– Elvégre – folytatta a lány –, nem kivégzés akart lenni? Vagy talán más
terveid voltak? Olyanok, melyeket elfelejtettél megosztani velünk?
– Igen, Kell – értett egyet Alucard. – Kérlek, világosíts fel minket!
Kell fagyos pillantást lövellt a kapitány felé.
– Te miért is vagy itt?
– Kell! – szólalt meg a király halk, rideg hangon. – Mondd el nekik!
Kell frusztráltan beletúrt göndör hajába.
– Osaronnak engedély kell ahhoz, hogy birtokba vegyen egy antari burkot –
kezdte. – Az volt a terv, hogy Holland beengedi magába Osaront, én meg azután
végzek Hollanddal.
– Tudtam! – bólintott Lina.
– A jelek szerint Osaron is – tette hozzá Rhy.
– A balkonon – folytatta Kell – Holland megpróbálta magához csalogatni
Osaront. Amikor az oshoc végül megjelent, feltételeztem, hogy bevált a
számításunk, ám azután, amikor belökte őt a folyóba. Nem gondoltam, hogy
– Nem! – csattant fel Rhy. – Tényleg nem.
Kell nem hátrált meg.
– Lehet, hogy hagyta volna Hollandot megfulladni, vagy egyszerűen csak
megpróbálta eltávolítani a közelünkből, mielőtt megszerzi magának a testét, és
ha azt hiszed, Osaron rossz gazdatest nélkül, látnod kellett volna Holland
testében. Csak akkor ébredtem rá, hogy valójában engem szemelt ki magának,
amikor már túl késő volt.
– Helyesen cselekedtél – mondta a király. Kell döbbenten meredt rá. Maxim
már hónapok óta nem állt ilyen nyíltan Kell pártjára.
– Hát – zsémbelt Rhy –, Holland még mindig életben van, Osaron továbbra is
szabadlábon, nekünk pedig változatlanul elképzelésünk sincs, hogyan állítsuk
meg.
Kell a szeméhez nyomta a tenyerét.
– Osaronnak továbbra is szüksége van egy testre.
– Úgy tűnik, ő nem így gondolja – jegyezte meg Lina epésen.
– Majd meggondolja magát – biztosította Kell.
Rhy megtorpant.
– Honnan tudod?
– Jelenleg még megengedheti magának a makacskodást. Túl sok lehetősége
van. – Kell Tierenre nézett, aki végig néma és mozdulatlan maradt, akár egy
szobor. – De amint elaltatjuk a várost, nem marad több test, amellyel
eljátszadozhat. Ettől nyugtalanná válik. Feldühödik. És akkor ránk figyel majd.
– És akkor mihez kezdünk? – fakadt ki Lina kétségbeesetten. – Még ha meg is
tudjuk győzni Osaront, hogy fogadja el az általunk felajánlott testet, elég
gyorsnak kell lennünk, hogy csapdába ejtsük benne. Mintha egy villámot
akarnánk elfogni.
– Más módszerrel kell megfékeznünk – jelentette ki Rhy. – A testtel együtt jár
az elme, és mint tudjuk, az könnyen manipulálható. – Lekapott egy kicsi
ezüstgömböt az egyik polcról, és szétnyújtotta az ujjai között. A gömb vékony
fémszálakból állt, amelyeket úgy szőttek egybe, hogy szétnyílhattak egy
nagyobb, finom filamentumok alkotta golyóvá, majd újra összesimultak egy
szorosan összetekercselt, sűrű ezüstlabdává. – Valami erősebbre van szükségünk.
Valami tartósabbra.
– Kell majd egy örökös – közölte Tieren szelíden.
A szobában mindenki kérdőn nézett az Aven Essenre, de az elvörösödő
Maxim volt, aki végül megszólalt.
– Azt mondtad, már nem léteznek olyanok.
– Nem! – helyesbített Tieren. – Én azt mondtam, hogy nem segítek az
elkészítésében.
A pap és a király elég sokáig néztek farkasszemet egymással, hogy Rhy
felemelje a hangját.
– Elmagyarázná valaki nekünk is?
– Az örökös – kezdte Tieren lassan, az összes jelenlévőnek címezve szavait –
áthelyezi a mágiát két személy között. De még ha el is lehetne készíteni, a
természeténél fogva korrupt, mert nyíltan dacol a legfőbb törvénnyel, és
interferál – Maxim ennek hallatán megdermedt –, azaz belezavar a mágikus
kiválasztódás természetes rendjébe.
A helyiség elcsendesedett. A király arca merev volt a haragtól, Rhy arca
mozdulatlan és sápadt, Kell mellkasára pedig a megértés nyugalma telepedett.
Egy mágiatovábbításra szolgáló eszköz képes lenne ellátni vele azokat is, akik
egyébként híján vannak az erőnek. Mit meg nem tenne egy apa a hatalom nélkül
született fiáért? És mit meg nem tenne egy király az örököséért?
Amikor a herceg megszólalt, a hangja óvatosan semleges maradt.
– Ez tényleg lehetséges, Tieren?
– Elméletileg igen – felelte a pap, és a szoba sarkában álló díszes íróasztalhoz
lépett. Előhúzott a fiókjából egy üres pergament, fehér papi köntöse számos
redőjéből pedig elővarázsolt egy ceruzát, és rajzolni kezdett.
– A mágia, mint tudjátok, nem követi a vérvonalat. Saját tetszése és akarata
szerint választja ki az erőseket és a gyengéket. És ez így természetes – tette
hozzá, szigorú pillantást vetve a királyra. – De nemrég egy Tolec Loreni nevű
nemesember módot akart találni rá, hogy ne csupán a földjét és titulusait, de
hatalmi képességeit is ráhagyhassa hőn szeretett elsőszülött fiára. – A vázlatrajz
kezdett alakot ölteni a lapon. Egy tekercs alakú, dombornyomású fémhenger tűnt
elő, amelyet teljes hosszában varázsigék díszítettek. – Tervezett egy eszközt,
amely megigézhető, hogy magába szívja és megőrizze egy adott személy erejét,
s azután az öröklésben soron következő vérrokona jogot formálhat rá.
– Innen hát az örökös név – állapította meg Lina.
Rhy nagyot nyelt.
– És tényleg működött?
– Nos, nem – csóválta meg a fejét Tieren. – A varázsige tüstént megölte őt. De
– és itt felderült az arca – az unokahúga, Nadina, valóságos lángelme volt. Ő
tökéletesítette a tervet, és elkészítette az első igazi örököst.
Kell megrázta a fejét.
– Miért nem hallottam erről soha? Ha pedig valóban működik, akkor miért
nincs ma is használatban?
– Az erő nem szereti, ha korlátok közé szorítják – hangsúlyozta Tieren
csípősen. – Nadina Loreni örököse működött. Azonban nem mindenkin és
mindenkinek. Vagyis nem lehetett irányítani, hogy ki tarthat igényt az örökös
tartalmára. A mágusokat meggyőzhették, hogy teljes hatalmukról lemondjanak
az eszköz javára, és amint az örökösbe került, onnantól bárki megkaparinthatta.
Mint azt valószínűleg el tudjátok képzelni, a dolgok elég. zűrzavarossá váltak.
Végül aztán az örökösök többségét megsemmisítették.
– De ha megtalálhatnánk a Loreni-terveket – gondolkodott Lina hangosan –,
ha újraalkothatnánk egyet.
– Arra nincs szükségünk – szólalt fel végül Alucard. – Én pontosan tudom,
hol találhatunk egyet.
 VII
– Hogy érted, hogy eladtad? – fakadt ki Kell a kapitányra.
– Akkor még nem tudtam, hogy micsoda.
Ez a jelenet már percek óta zajlott. Lina töltött magának egy új italt, miközben
a terem körülöttük szinte hallhatóan zsongott Kell haragjától, a király
frusztrációjától és Alucard bosszankodásától.
– Nem ismertem fel a mágiát – mondta Alucard már harmadjára. – Korábban
még sosem láttam ahhoz foghatót. Annyit tudtam, hogy ritkaság, de semmi
többet.
– Te eladtál egy örököst? – ismételte Kell, szándékosan elnyújtva a szavakat.
– A szó szoros értelmében nem eladtam – tiltakozott Alucard védekezően –,
hanem felkínáltam cserére.
Ennek hallatán mindenki felnyögött.
– Kinek adtad oda? – követelte Maxim. A király nem festett túl jól – sötét
karikák éktelenkedtek a szeme alatt, mintha már napok óta nem aludt volna.
Nem mintha bármelyiküknek lett volna rá lehetősége, de Lina szerette azt hinni,
hogy neki még jól is áll a kimerültség, tekintettel arra, milyen sokat
gyakorolhatta eddig a kialvatlanságot.
– Maris őrjáratának – felelte Alucard.
A király elvörösödött a név hallatán. Úgy tűnt, ezt senki más nem veszi észre.
De Linának igenis szemet szúrt.
– Ismeri őket.
A király hirtelen feléje fordította a figyelmét.
– Micsoda? Nem, dehogy. Csak hírből.
Lina felismerte a hazugságot, különösen egy ilyen gyatrát, de Rhy
közbevágott.
– És miféle hír az?
Nem a király adta meg a választ. Lina figyelmét ez sem kerülte el.
– Maris működteti a Ferase Strast – felelte Alucard.
– A Távozó Vizeket? – fordította le Kell, feltételezve, hogy Lina nem ismeri a
szavakat. Pedig de. – Még sosem hallottam róla – tette hozzá.
– Nem vagyok meglepve – jegyezte meg a kapitány.
– Er an merst… – kezdte Lenos, aki most szólalt meg először. Ez egy piac. –
Alucard figyelmeztető pillantást vetett rá, de a hajós mégis folytatta, lágy
hangon, vidéki arnes-i akcentusával. – A tengerészek egy különleges fajtáját látja
el, akik igyekeznek elcserélni… – Végre elkapta a kapitány tekintetét, és
elhallgatott.
 – Úgy érted, feketepiac – próbálkozott Lina, a kapitány felé billentve az italát.
– Mint Sasenroche.
Erre a király kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Felség! – magyarázkodott Alucard. – Ez még azelőtt volt, hogy szolgálni
kezdtem a koronának…
A király felemelte a kezét; nyilvánvalóan nem volt kíváncsi a mentegetőzésre
és kifogásokra.
– Úgy hiszed, az örökös még mindig ott van?
Alucard kurtán biccentett.
– A piac vezetője nagyon megörült neki, valósággal felragyogott, amint
meglátta. Amikor utoljára találkoztunk, Maris nyakában lógott.
– És hol van ez a Ferase Stras? – kérdezte Tieren, feléjük tolva egy újabb
pergament, amelyen gyorsan felvázolta a birodalom elnagyolt térképét; feliratok
nélkül, csak a földek határvonalait rajzolta a helyükre. A látványtól valami
bizseregni kezdett Lina elméjének egy rejtett zugában.
– Épp ez az – vont vállat Alucard, és kócos barna fürtjei közé túrt. –
Folyamatosan mozgásban van.
– Meg tudod találni? – sürgette Maxim.
– Egy kalózrejtjelezővel, persze – felelte Alucard –, de már nincs olyanom.
Arnes becsületére esküszöm…
– Úgy érted, elkobozták tőled, amikor letartóztattak – jegyezte meg Kell.
Alucard gyilkos pillantást lövellt rá.
– Kalózrejtjelező? – kérdezte Lina. – Az valamiféle tengeri térkép?
Alucard bólintott.
– Igen, de nem minden tengeri térképet készítenek egyenlőképpen. Az összes
feltünteti a kikötőket, az elkerülendő útvonalakat, az üzletkötéshez legjobb
helyeket és időszakokat. De egy kalózrejtjelező úgy van megtervezve, hogy
megőrizzen bizonyos titkokat. Futó pillantásra a rejtjel gyakorlatilag
hasznavehetetlen, semmi több értelmetlen vonalaknál és kódoknál. Még egy
városnév sincs rajta. – Tieren elnagyolt térképére pillantott. – Olyasmi, mint ez
itt.
Lina a homlokát ráncolta. Már megint érezte azt a különös bizsergést, csak
most már alakot is öltött. Lelki szemei előtt megjelent egy másik szoba egy
másik Londonban, egy másik életből. Egy teljesen jelöletlennek tűnő térkép a
Kőhajítás padlásszobájának asztalán kiterítve, az aznap éjszakai zsákmánya
darabjaival lesúlyozva.
Bizonyára nem ügyelhetett eléggé, és óvatlanul hagyta, hogy az emlék kiüljön
az arcára, mert Kell megérintette a karját.
– Mi az?
 Ujjával köröket rajzolt a pohara karimájára, és igyekezett hangjával nem
elárulni az érzéseit.
– Egyszer nekem is volt egy ilyen térképem. Még tizenöt évesen emeltem el
egy boltból. Azt sem tudtam, mi az… a pergament szorosan feltekerték, és
zsineggel átkötötték…, de valahogy… magához vonzott, úgyhogy elhoztam.
Ami a legfurább, utólag soha eszembe sem jutott, hogy eladjam. Azt hiszem,
tetszett az ötlet: egy térkép, amelyen nincsenek nevek és helyszínek, semmi más,
csak a szárazföld, a tenger és ígéretek. Az én térképem bárhová, így neveztem…
Lina ráébredt, hogy a szoba időközben teljesen elcsendesedett. Mind nagy
szemeket meresztettek rá, a király és a kapitány, a mágus és a pap, még a herceg
is.
– Mi az?
– Hol van most ez a te térképed bárhová? – kérdezte Rhy.
Lina vállat vont.
– Gondolom, otthon, Szürke Londonban, a Kőhajítás padlásán egy kis
szobában.
– Nem – felelte Kell szelíden. – Ott már biztosan nincs.
A hír és vele a tudás ökölcsapásként érte. A múltba vezető utolsó ajtó is
bevágódott mögötte.
– Ó… – sóhajtotta kissé elfulladva. – Hát… sejthettem volna, hogy valaki…
– Elhoztam – vágott közbe Kell. Majd mielőtt még a lány megkérdezhette
volna, miért, sietve hozzátette: – Egyszerűen megakadt rajta a tekintetem. Ahogy
te is mondtad, Lina, annak a térképnek különös vonzereje van. Bizonyára valami
varázslat.
– Bizonyára – jegyezte meg Alucard szárazon.
Kell fenyegetően meredt a kapitányra, de aztán ment, hogy előkeresse a
térképet.
Amíg oda volt, Maxim letelepedett egy székbe, ujjai a párnázott karfát
markolászták. Ha bárki más is észrevette a feszültséget az uralkodó sötét
tekintetében, nem tette szóvá, de Lina nézte, ahogy Tieren elfoglalja helyét a
király széke mögött. Fél kezét finoman Maxim vállára tette, mire a király
vonásai kisimultak: a pap érintésére enyhült a fájdalom vagy egyéb baj.
Nem tudta, miért idegesíti a látvány, de még akkor is próbált megszabadulni a
kínos érzéstől, amikor Kell visszatért térképpel a kezében. A szobában a király
kivételével mindenki az asztal köré gyűlt, miközben Kell kigöngyölítette értékes
zsákmányát, és lesúlyozta a széleit. A lap egyik oldalán rég odaszáradt vérfoltok
látszottak. Lina ujjai önkéntelenül feléjük tapogatództak, de megálljt parancsolt
magának, és inkább kabátzsebébe dugta a kezét, és tenyerébe zárta az óráját.
– Egyszer visszatértem oda – magyarázta Kell lágyan, a lány felé billentett
fejjel. – Barron után…
Barron után. Mintha Barron csak egy egyszerű tárgy lett volna, szimpla vonás
egy képzeletbeli naptárban. Mintha Holland nem metszette volna el a torkát.
– Elcsentél mást is? – kérdezte feszült hangon. Kell tagadólag megrázta a
fejét.
– Sajnálom – mondta, és a lány nem tudta, mire céloz: a térkép elemelésére,
vagy arra, hogy nem hozott magával több dolgot, netán egyszerűen arra, hogy
akaratlanul is emlékezteti Linát egy életre – és egy halálra is –, amit ő oly
kétségbeesetten próbált elfelejteni.
– Nos? – sürgette a király. – Akkor ez tényleg a rejtjeles térkép?
Az asztal túloldalán álló Alucard bólintott.
– Nagyon úgy fest.
– De az ajtókat évszázadokkal ezelőtt lepecsételték! – töprengett Kell. –
Hogyan kerülhetett egyáltalán egy arnes-i kalózrejtjelező Szürke Londonba?
Lina hangosan fújtatott.
– Ez most komoly?
– Mi az? – csattant fel Kell.
– Nem te vagy az első antari – emlékeztette a lány. – És lefogadom, hogy a
szabályokat sem te szegted meg elsőként.
Alucard meglepetten felvonta a szemöldökét Kell múltbeli bűneinek
említésére, de volt annyi esze, hogy ez egyszer ne tegyen semmilyen
megjegyzést. Figyelmét továbbra is a térképre szegezte, ujjait ide-oda futtatta a
felületén, mintha nyomravezető jelet vagy rejtett kapcsot keresne.
– Tudod egyáltalán, mit művelsz? – kérdezte Kell.
Alucard kiadott egy hangot, ami nem volt sem igen, sem nem, de lehetett akár
átkozódás is.
– Adnál egy kést, Bard? – kérdezte, és Lina elővarázsolt egy apró, éles pengét
kabátujja hajtókája alól. Alucard elvette a fegyvert, és fürgén bemetszette vele a
hüvelykujját, majd a papír sarkához szorította a vágást.
– Vérmágia? – kérdezte, és már sajnálta, hogy eddig nem tudta, miként csalja
elő a térkép titkait, sőt még azt sem tudta, hogy rejt egyáltalán felfedhető
titkokat.
– Nem igazán – felelte Alucard. – A vér csak tintaként szolgál.
A keze alatt a térkép kibomlott: a karmazsinvörös folt vékony vonalakban
szétterjedt a papíron, és megjelenített mindent, a kikötőktől és városoktól a
tengereket jelző kígyókig és a széle körül futó mutatós szalagig.
Lina szívverése felgyorsult.
Az ő „bárhová” vezető térképe most egyszerre mindenhová-térkép lett –
legalábbis elvezethetett minden olyan helyre, ahová egy kalóz csak vágyhat.
 Hunyorogva próbálta megfejteni a vérrel írott neveket. Hamar kiszúrta
Sasenroche-t – a sziklafalba vájt titkos feketepiacot ott, ahol a három birodalom,
Arnes, Faro és Vesk határai találkoztak – és egy Astor nevű várost a sziklákon,
valamint egy pontot a birodalom északi peremén, amelyet csupán egy apró
csillag és az Is Shast szó jelölt.
Emlékezett erre a kettős jelentésű szóra, még a városi tavernából.
Az Út, illetve a Lélek.
De sehol nem találta a Ferase Stras nevet.
– Nem látom.
– Türelem, Bard!
Alucard ujjai végigsimították a térkép szegélyét, és ő csak ekkor vette észre,
hogy a szélén körbefutó szalag valójában nem díszítőelem, hanem három apró
számsor a papír peremén. Miközben nézte őket, a számok mozogni látszottak.
Szakaszos előrehaladás volt ez és lassú, mint a sűrű szirup csorgása, de minél
tovább bámulta, annál bizonyosabbá vált a számára – az első és harmadik vonal
balra tolódott el, a középső pedig jobbra, de hogy mi célból, arra nem tudott
rájönni.
– Ez itt – mutatta Alucard büszkén, és ujjával végigkövette a vonalakat – a
kalózrejtjelezés.
– Bámulatos! – jegyezte meg Kell kétkedő hangon. – De el tudod olvasni?
– Jobb, ha drukkolsz nekem.
Alucard kézbe vett egy lúdtollat, és nekilátott egy különös, szinte alkímiai
műveletnek: a térkép peremén folyton váltakozó szimbólumok nem egyszeres
vagy kétszeres, de háromszoros koordinátaszerűségekké való átalakításának.
Eközben folyamatosan motyogott valamit, de nem a jelenlévőkhöz beszélt,
hanem csak magában, olyan halkan, hogy Lina nem hallotta a szavait.
A kandalló mellett a király és Tieren suttogó párbeszédbe kezdett.
Az ablaknál Kell és Rhy némán állt egymás mellett.
Lenos a szófa szélén gubbasztott, és idegesen babrált a medáljával.
Csak Lina maradt Alucard mellett, és figyelte, ahogy a kapitány lassan,
fáradságos munkával megfejti és lefordítja a kalózrejtjelezést. Közben pedig arra
gondolt, milyen sokat kell még tanulnia.
 VIII
Csaknem egy órába telt, mire a kapitánynak sikerült feltörnie a kódot; a
teremben percről percre nőtt a feszültség. Linának folyton emlékeztetnie kellett
magát, hogy lélegezzen.
Alucard-t, akire általában bízvást lehetett számítani, hogy megtöri a csendet,
mielőtt az kezdene nyomasztóvá válni, most túlságosan lefoglalta a feladat, hogy
számokat firkáljon egy papírcetlire, és Lenosra förmedjen, valahányszor az
embere téblábolni kezd körülötte.
Tieren röviddel azután távozott, hogy a kapitány nekilátott a feladatnak –
azzal az indokkal, hogy segítenie kell a papoknak a varázslataikban –, Maxim
király pedig percekkel később felállt a székéből, és úgy festett, mint egy
újraélesztett hulla.
– Hová mész? – kérdezte Rhy az ajtó felé induló apjától.
– Más feladatokkal is kell törődnöm – felelte szórakozottan az uralkodó.
– Mi lehet fonto…
– A király nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy értékeli az egyik
irányt, és elhanyagolja a többit. Ez az örökös, ha megtaláljuk egyáltalán, csak
egy a lehetséges utak közül. Az én feladatom mindet feltérképezni. – A király
azzal távozott is, azt a rövid parancsot adva, hogy értesítsék, amint elkészültek
az átkozott térképkódok megfejtésével.
Rhy elterülve feküdt a kanapén, fél karjával eltakarta a szemét, Kell a
kandallónak támaszkodva duzzogott, Hastra pedig háttal az ajtónak állt,
haptákban.
Lina figyelmét folyton visszarántották az ablaküveg túloldalán ide-oda
vonagló, tekergőző ködcsápok, amelyek formát öltöttek, majd szétoszlottak,
feltornyosultak, hogy utána tajtékzó hullámként zúduljanak a palotának. A ködbe
meredt, és úgy keresett felismerhető alakokat az árnyékok között, ahogyan
olykor a felhőket bámulta – amelyek madarat, hajót vagy épp egy kupac
aranytallért formáztak –, majd ráébredt, hogy az árnyéktapogatók valóban
kezdenek felölteni valami szabályos formát.
Kezekét.
A felismerés nyugtalanítóan hatott rá.
A sötétség ujjak tengerévé sűrűsödött össze. Megbabonázva emelte saját kezét
a hideg üveghez; érintése melege bepárásította az ablakot az ujjbegyei körül.
Közvetlenül az ablakon túl a legközelebbi árnyékok tükörképpé álltak: tenyere
hasonmása simult a tenyeréhez. Az üvegrétegek közötti hézag egyszeriben túl
vékonynak érződött, és zümmögni kezdett, ahogy a fal és a védővarázs
megfeszült és megreszketett közöttük.
Homloka ráncba szaladt, ahogy az ujjait hajlítgatta, és az árnykéz egy
gyermek lassúságával utánozta mozdulatait, némi késéssel és rossz ütemben.
Előre-hátra mozgatta a kezét.
Az árnyak követték.
Ujjaival hangtalanul megkopogtatta az üveget.
A másik kéz visszhangként ismételte.
Már épp valami durva gesztust akart mutatni az ujjai behajlításával, amikor
meglátta, hogy a nagyobb sötétség – a kezek hullámzó tömegén túli, amely a
folyóból emelkedett fel, és takaróként beborította az eget – egyszerre
megmozdul.
Először azt hitte, egy hatalmas oszloppá áll össze, ám ez az oszlopszerű
alakzat rövidesen kezdett szárnyakat növeszteni. Nem madárszerűt, hanem
olyanokat, amelyek egy kastélyon formálódnak. Támpillérek, fiatornyok,
mellvédek bomlottak ki belőle, mint egy virág hirtelen, erőszakosan szétnyíló
szirmai. Figyelő tekintete előtt az árnyékok csillámlani kezdtek, és üvegszerű
fekete kővé keményedtek.
Lina visszaejtette kezét az üvegről az oldala mellé.
– Kezdem elveszíteni a józan eszem, vagy tényleg lebeg egy másik palota a
folyón?
Rhy felült. Kell egy szempillantás alatt mellette termett, és kikémlelt a ködbe.
A gomolygó sötétség egyes részei még mindig virágként nyíltak, más részei
beleolvadtak a ködbe, megrekedve a létrehozás és újraalakítás soha véget nem
érő folyamatában. Az egész jelenség egyszerre tűnt nagyon is valóságosnak és
teljes képtelenségnek.
– A rohadék – szitkozódott Kell.
– Az a kurva szörnyeteg! – morogta a herceg, Lina másik oldalához lépve. –
Az arénáimmal építőkockázik.
Lenos a háttérben maradt, és vagy iszonyattól, vagy csodálattól elkerekedett
szemmel meredt a hihetetlen palotára, de Hastra elhagyta az ajtó melletti
őrhelyét, és közelebb sietett, hogy jobban lásson.
– A névtelen szentekre… – suttogta.
– Alucard, gyere, ezt nézd meg! – szólt vissza Lina a válla fölött.
– Most nem érek rá – motyogta a kapitány anélkül, hogy felpillantott volna. A
szemöldöke közötti mély barázdából ítélve a rejtjel megfejtése korántsem
bizonyult olyan könnyű feladatnak, mint azt először remélte. – Átkozott számok,
ne mozogjatok – mormolta, és közelebb hajolt.
Rhy egyre csóválta a fejét.
– Miért? – kérdezte szomorúan. – Miért nem hagyta békén az arénákat?
 – Tudod, ez most tényleg nem a legfontosabb szempont – jegyezte meg Kell.
Alucard győzedelmes hangot hallatott, és félretette a lúdtollat.
– Tessék!
Mindenki visszafordult az asztal felé, Kell kivételével. Ő az ablaknál maradt,
és láthatóan megdöbbentette a figyelem ilyetén átirányulása.
– Akkor hát nem is törődünk az árnyékpalotával? – kérdezte, és az üvegen túli
jelenés felé intett.
– Dehogynem – felelte Lina visszapillantva. – Ami azt illeti, az
árnyékpalotáknál mondom azt, hogy eddig és nem tovább. Épp ezért szeretném
annyira megtalálni ezt az örököst. – Szemügyre vette a térképet, és összevonta a
szemöldökét.
Lenos lenézett a pergamenre.
– Nas teras – jelentette ki szerényen. Nem látom.
A herceg a nyakát nyújtogatta.
– Én sem.
Lina közelebb hajolt.
– Talán rajzolnod kellene egy nagy X-et, a drámai hatás kedvéért.
Alucard méltatlankodva fújtatott.
– Elég hálátlan népség vagytok, ugye tudjátok? – Fogott egy ceruzát, és
lekapott egy drága kinézetű könyvet a polcról, majd a gerince segítségével
vonalat húzott a térkép felszínére. Kell végül szintén odasomfordált, miközben
Alucard rajzolt egy második és egy harmadik vonalat is, amelyek furcsa
szögekben metszették egymást, és érintkező szakaszaik végül apró háromszöget
formáltak.
– Tessék! – egészítette ki egy cikornyás kis X betűvel a középpontját.
– Szerintem valamit elrontottál – jegyezte meg Kell szárazon. – Az X ugyanis
nem a parton vagy a szárazföldön, hanem az arnes-i tengeren látszott.
– Aligha – felelte Alucard. – A Ferase Stras a legnagyobb nyílt vízi
feketepiac.
Lina elvigyorodott.
– Akkor hát nem is piac, hanem hajó.
Alucard szeme fényesen ragyogott.
– Egyszerre mindkettő. Most pedig – tette hozzá, és megkopogtatta a papírt –
már azt is tudjuk, hol találjuk.
– Szólok atyámnak – mondta Rhy, míg a többiek a térkép fölé hajoltak.
Alucard számításai szerint a piac nem volt messze az évnek ebben a szakában:
valahol Arnes és Faro északnyugati széle között helyezkedett el.
– Mennyi idő odaérni? – kérdezte Kell.
– Az az időjárástól függ – felelte Alucard. – Talán egy hét. Lehet, hogy annyi
sem. Feltéve, hogy útközben nem akad semmi gond.
– Miféle gond?
– Kalózok. Viharok. Ellenséges hajók. – Majd zafírcsillanásos kacsintás: –
Végül is, a tengerről beszélünk. Próbáld meg nem elveszíteni a fonalat.
– Még mindig van egy problémánk – biccentett Lina az ablak felé. – Osaron
uralja a folyót. Az ő mágiája tartja a hajókat lehorgonyozva. Londonban
valószínűleg semmi nem bonthat vitorlát, az Éjsudárt is beleértve.
Látta, hogy Lenos ennek hallatán kihúzza magát; a vékony férfi egyik lábáról
a másikra állt.
– Osaron ereje sem végtelen – mondta épp Kell. – Az ő mágiájának is
megvannak a maga korlátai. Jelenleg pedig a hatalma még mindig jórészt a
városra összpontosul.
– Akkor hát – szúrta közbe Alucard csípősen – nem tudnád valahogy
kivarázsolni az Éjsudárt Londonból?
Kell a szemét forgatta.
– Az én erőm nem erre való.
– Akkor meg mi hasznod? – mormogta a kapitány.
Lina nézte, amint Lenos kisurran a szobából. Úgy tűnt, sem Kell, sem Alucard
nem vette észre. Túlságosan lefoglalta őket az egymással való civakodás.
– Rendben – hajtott fejet Alucard –, túl kell jutnom Osaron hatókörén, és
azután találni egy hajót.
– Neked? – kérdezte Kell cinikusan. – Én ugyan nem helyezem ennek a
városnak a sorsát a te kezedbe!
– Én találtam meg az örököst.
– És te is veszítetted el.
– A csereüzlet nem azonos a…
– Nem hagyom, hogy…
Alucard áthajolt az íróasztal fölött.
– Tudod egyáltalán, hogyan kell vitorlázni, mas vares? – Kígyószerű
édeskedéssel tette hozzá az udvariassági formulát. – Hát persze. Nem is hittem.
– Mégis, milyen nehéz lehet – vicsorgott Kell –, ha egy magadfajtának is
engedik?
A kapitány szemében rosszindulat csillant.
– Elég jól bánok a kemény dolgokkal. Kérdezd csak meg…
Az ökölcsapás képen találta Alucard-t.
Lina még csak nem is látta mozdulni Kellt, de a kapitány állkapcsán máris
vöröses folt éktelenkedett.
Tudta, hogy mekkora inzultusnak számít, ha egy mágus puszta kézzel üt meg
egy másikat. Azt üzeni az illetőnek, nem méltó rá, hogy a mágia erejét
használják ellene.
Alucard megvillantott egy vadállati vigyort; vér festette vörösre a fogait.
A levegőben felzsongott a mágia, és…
Az ajtó ebben a pillanatban kivágódott, és mind arra fordultak, a király vagy a
herceg visszatérésére számítva. Ehelyett Lenos jelent meg, egy nőt tartva a
könyökénél fogva, ami elég különös hatást keltett, mivel a fehérnép vagy kétszer
annyit nyomott, mint ő, és nem tűnt olyan típusnak, akit könnyű csak úgy ide-
oda vezetgetni. Lina felismerte benne a kapitányt, aki még a kikötőben
üdvözölte őket a bajnokság előtt.
Jasta.
A méretei alapján legalább félig veski lehetett. Haja két masszív fonatban
csavarodott az arca körül, sötét szemében aranyszálak futottak, és a téli hideg
ellenére nem viselt mást, csak pantallót és egy könyékig feltűrt lenge tunikát,
amely alól kilátszottak a bőrén a friss hegek ezüstös vonalai. Ő is túlélte a ködöt.
Alucard és Kell elnémultak a láttán.
– Casero Jasta Felis – közölte a nő, afféle kelletlen bemutatkozásként.
– Van nes – kérte Lenos, finoman előrébb lökdösve a kapitányt. – Mondd el
nekik!
Erre a nő olyan pillantást lövellt rá, amit Lina rögtön felismert – hiszen már
maga is tucatszor alkalmazott. A nő tekintete azt üzente, hogy ha a tengerész
még egyszer csak hozzá mer érni, búcsút mondhat az ujjainak.
– Kers la? – követelte Kell.
Jasta keresztbe fonta a karját, mire hegei megvillantak a fényben.
– Néhányan közülünk távozni akarnak a városból. – A közös nyelvet
használta, akcentusába egy macska dorombolása vegyült, amitől kihagyott
hangokat és egybemosott szótagokat, úgyhogy Lina könnyen elmulaszthatott
minden harmadik szót, ha nem figyelt. – Lehet, hogy említettem valamit egy
hajóról, még lent a galériában. A társatok meghallotta, és most itt vagyok.
– A londoni hajók nem kelnek útra – jelentette ki a mögötte Rhyjal az oldalán
megjelenő király. Úgy beszélte a kapitány nyelvét, mint egy olyan férfi, aki
tökéletesen kitanulta az arnes-it, de nem szereti a zamatát. Jasta formálisan
oldalra lépett, és apró főhajtással üdvözölte az uralkodót.
– Anesh – mondta –, de az én hajóm nem itt van. Tanekben dokkol, felség.
Alucard és Lina erre felkapta a fejét. Tanek az Isle torkolatában helyezkedett
el; ez volt a nyílt tenger előtti utolsó kikötő.
– Miért nem hajóztatok be vele Londonba? – kérdezte Rhy.
Jasta óvatos pillantást vetett a hercegre.
– Az egy kényes szkiff. Magánjellegű.
– Vagyis kalózhajó – szögezte le Kell.
 Jasta hegyesre köszörült fogú vigyort villantott rá.
– Te mondtad, hercegem, nem én. A hajóm mindenfélét szállít. Az a
leggyorsabb szkiff a nyílt tengeren. Veskig és vissza megteszi az utat kerek
kilenc nap alatt. De ha azt kérded, nem vitorlázik vörös és arany felségvizeken.
– Most már igen – emlékeztette a király nyomatékkal.
A kapitány pillanatnyi szünet után bólintott.
– Veszélyes vállalkozás, de elvezethetem őket a hajóhoz… – Szavai
félbemaradtak.
Maxim egy ideig bosszúsnak tűnt. Azután a szeme résnyire szűkült, ő maga
pedig lehiggadt.
– Mit akarsz cserébe?
Jasta kurtán fejet hajtott.
– A korona kegyét, felség… és száz lisht.
Alucard füttyentett egyet a summa hallatán, Kell pedig fenyegetően nézett rá,
de a király nyilvánvalóan nem volt alkudozós kedvében.
– Rendben.
A nő meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Többet kellett volna kérnem.
– Semennyit sem lett volna szabad kérned – javította ki Kell. A kalóz ügyet
sem vetett rá, sötét tekintete végigsöpört a szobán.
– Hányan jönnek?
Lina ezt ki nem hagyta volna. Feltartotta a kezét.
Alucard és Lenos szintén.
És Kell is.
Közben végig állta a király tekintetét, mintha azt várta volna, hogy csak
merjen nemet mondani. Ám a király nem szólt semmit, és Rhy sem. A herceg
csak kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredt fivére feltartott kezére. A szoba
túloldalán Alucard keresztbe fonta a karjait, és morcosan nézett Kellre.
– Hát ez csak jól sülhet el – mormogta.
– Felőlem itt is maradhatsz – csattant fel Kell.
Alucard felhorkant, Kell magában fortyogott, Jasta az egészen jót derült, Lina
pedig töltött magának egy újabb italt.
Valami azt súgta, hogy szüksége lesz rá.
 IX
Rhy hallotta, hogy Kell érkezik.
Az egyik pillanatban még egyedül volt, és némán bámult az árnypalota
szellemszerű délibábjára – a saját otthona különös imposztorára –, a másikban
pedig meglátta az üvegen a bátyja tükörképét. Kell kabátja már nem a királyi
vörösben pompázott: magas gallérú lett és fekete színű, az elején ezüst gombsor
futott végig. Ezt a kabátot hordta, valahányszor üzenetet vitt más Londonokba:
az utazós, az eltávozós felöltőt.
– Mindig is szerettél volna a városon túlra utazni – jegyezte meg Rhy.
Kell lehajtotta a fejét.
– Nem ezen töprengtem.
Rhy szembefordult vele. Kell a tükör előtt állt, így Rhy egyúttal a saját
képmását is láthatta. Próbálta erővel – sikertelenül – kisimítani az arcvonásait, és
elrejteni a szomorúságot a hangjában.
– Együtt kellett volna mennünk.
– És egy napon fogunk is – erősítette meg Kell –, de jelenleg nem tudom
megállítani Osaront azzal, ha itt ülök. És ha van bármi esélye, hogy a város
helyett inkább egy antarira vágyik, ha lehetőségünk nyílik elcsalni őt…
– Tudom! – vágott a szavába Rhy. – Tudom, hogy azt hitted, csak a szám járt,
de én már az egészet kiterveltem. Távozhattunk volna az évszak végén; először
bejártuk volna a szigetet, a ködös völgyekből fel Ortenig és vissza, át Stasina
erdein, az astori szirtekig, majd hajóval átkeltünk volna a kontinensre. –
Hátradőlt, tekintete a sokszínű mennyezet felé kalandozott. – Miután partra
szálltunk, először Hanasba értünk volna, majd lovas kocsival át Linarba… úgy
hallom, az ottani főváros egy nap komoly riválisa lesz Londonnak…, majd a
nestói vásárba, a farói határ közelében. Állítólag az egész csupa üvegből van.
Úgy gondoltam, ott ismét szerzünk egy hajót, megállunk Sherannál, ahol a víz
úgy elkeskenyedik Arnes és Vesk között, hogy akár gyalog is átkelhetsz rajta. És
mire itt a nyár, már vissza is értünk volna.
– Remek kis kalandnak hangzik – ismerte el Kell.
– Nem te vagy itt az egyetlen nyughatatlan lélek – emlékeztette Rhy, és
felkelt. – Gondolom, itt az idő!
Kell bólintott.
– Hoztam neked valamit. – A zsebébe túrt, és előhúzott két arany dísztűt,
mindkettőre a Maresh-ház jelképét, a kelyhet és a felkelő napot festették.
Ugyanazok a kitűzők voltak, amelyeket a bajnokság alatt viseltek – Rhy
büszkén, Kell pedig kényszerből. Ugyanaz a tű, amellyel Rhy egy szót karcolt az
alkarjába, ikerpárjával pedig Kell hozta vissza Rhyt és Alucard-t az Éjsudár
fedélzetéről.
– Megtettem, amit csak tudtam, hogy egymáshoz kapcsoljam a kettőt –
magyarázta a bátyja. – A köztük lévő mágikus kötelék elvileg kitart, a
távolságtól függetlenül.
– Én meg azt hittem, az én megoldásom elég okos – jegyezte meg Rhy
cinikusan, és megdörzsölte az alkarját, ahol a bőrébe karcolta a betűket.
– Ez itt sokkal kevesebb vért kíván. – Kell közelebb lépett, és a fivére szíve
fölé tűzte a dísztűt. – Ha valami baj történne, és szükséged lenne rám,
egyszerűen vedd a kezedbe, és mondd ki, hogy „tol”.
Tol.
Testvér.
Rhynak sikerült magára erőltetnie egy bánatos mosolyt.
– És ha magányos leszek?
Kell a szemét forgatta, és a kabátja gallérjára tűzte a második dísztűt.
Rhy mellkasa elszorult.
Ne menj!, akarta mondani, bár az nem lett volna fair, sem helyes, és főleg nem
herceghez méltó. Nagyot nyelt.
– Ha nem jössz vissza, nélküled kell megmentenem a helyzetet, és akkor
enyém lesz minden dicsőség.
Rövid kuncogás, egy mosoly halvány árnyéka, ám azután Kell Rhy vállára
tette a kezét. Oly könnyű volt az érintése. És oly súlyos. Érezte, ahogy
megfeszül közöttük a láthatatlan pányva, az árnyékok a sarkát nyaldossák, és a
sötétség suttog a fejében.
– Hallgass ide! – kérte a fivérét. – Ígérd meg nekem, hogy nem mész Osaron
után! Addig nem, amíg vissza nem érünk.
Rhy a homlokát ráncolta.
– Nem várhatod, hogy a palotában bujkáljak, amíg véget nem ér ez az egész.
– Nem is várom – bólintott Kell. – Azt viszont igen, hogy légy okos és
körültekintő. Meg azt is, hogy bízz bennem, amikor azt mondom, hogy van egy
tervem.
– Sokat segítene, ha megosztanád velem.
Kell beharapta az ajkát. Rémes szokása volt, és aligha hercegi.
– Osaron nem láthatja, hogy jövünk – mondta. – Ha nekirontunk, és
küzdelmet követelünk, tudni fogja, hogy van egy kijátszatlan ütőkártyánk. De ha
azért jövünk, hogy egy közülünk valót megmentsünk…
– Szóval én leszek a csali? – kérdezte Rhy, döbbenetet színlelve.
– Mi az? – ugratta Kell. – Mindig is szeretted, ha mások küzdenek helyetted,
nem?
– Ami azt illeti – jegyezte meg a herceg –, jobban szeretem, ha értem
küzdenek.
Kell szorítása felerősödött a karján, és a tréfálkozás elhalt a levegőben.
– Négy nap, Rhy. Annyi alatt meg is járjuk. Utána pedig nyugodtan bajba
keverheted magad, és…
A hátuk mögött valaki megköszörülte a torkát. Kell szeme résnyire szűkült.
Keze lehullott Rhy karjáról.
Alucard Emery az ajtóban várakozott, hátratűzött hajjal, a válla köré csatolt
kék utazókabátban. Rhy teste sajogni kezdett a látványtól. Alucard egyáltalán
nem úgy festett, mint egy nemesember vagy egy háromszoros mágus, esetleg
egy hajó kapitánya. Inkább úgy, mint egy idegen, egy arctalan senki, aki
könnyen elvegyülhet a tömegben, és felszívódhat. Így nézett ki azon az éjjelen
is?, töprengett Rhy. Amikor kilopózott az ágyamból, a palotából és a városból?
Alucard belépett a szobába, és vékony ezüstforradásai táncolni kezdtek a
fényben.
– A lovak készen állnak? – kérdezte Kell hűvösen.
– Majdnem – felelte a kapitány, a kesztyűjét tisztogatva.
Rövid csend következett, Kell várta, hogy Alucard távozzon, ám ő nem
tágított.
– Azt reméltem – szólalt meg végül a kapitány –, hogy válthatok egy szót a
herceggel.
– Mennünk kell – emlékeztette Kell.
– Csak pár perc.
– De nincs…
– Kell! – szólt közbe Rhy, és szelíden az ajtó felé lökte. – Menj! Itt leszek,
amikor visszatérsz.
Kell karjai hirtelen ölelésre zárultak Rhy válla körül, majd épp oly gyorsan el
is tűntek, Rhy pedig kábán érzékelte a súlyukat, majd annak hiányát. Meglibbent
a fekete szövet, és az ajtó már be is zárult Kell mögött. Rhy torkát furcsa,
irracionális pánik szorította el, és úgy kellett erővel leküzdenie magában a
sürgető késztetést, hogy visszahívja a bátyját vagy utána szaladjon. De
uralkodott magán, és nem mozdult.
Alucard úgy nézte a helyet, ahol az imént Kell állt, mintha az antari
hátrahagyta volna az árnyékát. Szinte látható szálak feszültek most köztük.
– Mindig is utáltam, hogy ilyen szoros a kapcsolatotok – vallotta be. – De azt
hiszem, most inkább hálásnak kellene lennem érte.
Rhy nagyot nyelt, és elszakította tekintetét az ajtóról.
– Azt hiszem, nekem is. – Figyelmét a kapitányra fordította. Annak ellenére,
hogy mennyi időt töltöttek együtt az elmúlt napokban, szinte alig beszéltek
egymással. Amikor utoljára együtt voltak, kettesben ebben a szobában, Rhy a
tükörnek vetette a hátát, a kapitány ajkai pedig a nyakát csókolták. Azelőtt
pedig… azelőtt…
– Rhy…
– Elmész? – vágott közbe, és igyekezett könnyed hangot megütni. – Ezúttal
legalább vetted a fáradságot, hogy elköszönj.
Alucard arca megvonaglott a szúrástól, de nem hátrált meg. Helyette odalépett
szorosan a herceg mellé, és Rhy leküzdött egy borzongást, ahogy a kapitány ujjai
megtalálták a bőrét.
– Velem maradtál a sötétben.
– Csak viszonoztam egy szívességet. – Rhy állta a tekintetét. – Azt hiszem,
most már kvittek vagyunk.
Alucard tekintete az arcát fürkészte, és Rhy érezte, hogy elpirul; a teste szinte
zengett a sürgető vágytól, hogy a szájához húzza Alucard ajkát, és hagyja, hadd
tűnjön el a szobán túli világ.
– Jobb, ha mész – lehelte elfúló hangon.
De Alucard nem húzódott el tőle. Árnyék suhant át a kapitány arcán, és
szomorúság ült a szemében.
– Nem kérdeztél meg.
A szavak kövekként nehezedtek Rhy mellkasára, és megtántorodott a súlyuk
alatt. Túl nehéz emlékeztetők voltak a három nyárral korábban történtekre. Arra,
ahogy Alucard karjában bújt ágyba, és egyedül ébredt fel – arra, hogy Alucard
eltűnt a palotából, a városból, az életéből.
– Miről? – kérdezte kurtán. Hangja hűvös volt, de az arca lángolt. – Azt
akarod, kérdezzem meg, miért mentél el? Miért választottad inkább a nyílt
tengert, mint az én ágyamat? Egy bűnöző bélyegét az én érintésem helyett?
Azért nem kérdeztelek, Alucard, mert nem akarom hallani.
– Mit nem akarsz hallani? – kérdezte Alucard, és két tenyerébe fogta Rhy
arcát. A herceg félreütötte a kezét.
– A kifogásaidat. – Alucard beszívta a levegőt, és mondani akart valamit, de
Rhy a szavába vágott. – Tudom, mi voltam neked… csak egy leszakítható
gyümölcs, egyszerű, könnyed nyári kaland…
– Sokkal több voltál annál. Most is az…
– Csak egyetlen évszakunk volt.
– Ez nem…
– Elég! – kérte Rhy egy királyi méltóság halk, de határozott erélyével. –
Csak… hallgass! Sosem szíveltem a hazugokat, Luc, az ostobákat pedig még
kevésbé, úgyhogy ne akard, hogy még inkább annak érezzem magam. A zászlók
éjszakáján készületlenül értél. Ami történt köztünk, megtörtént… – Próbálta
lecsillapítani a légzését, majd a kezével hárító mozdulatot tett a levegőben. – De
már vége.
Alucard elkapta Rhy csuklóját, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse viharkék
szemeit, miközben alig hallhatóan azt suttogta:
– De mi van, ha én nem akarom, hogy vége legyen?
A szavak ökölcsapásként találták el, a levegő szaggatott sóhajként szakadt ki a
tüdejéből. Valami égette belülről, és beletelt egy pillanatba, mire Rhy ráébredt,
mi az. Harag.
– Milyen jogon akarsz te bármit tőlem? – kérdezte szelíden, mégis erélyesen.
Alucard mellkasának támasztotta a kezét, egykor meleg és finom érintése
most csupa erő volt, ahogy ellökte magától Alucard-t. A kapitány
megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és döbbenten pillantott fel, de
nem lépett közelebb. Alucard átlépett egy határvonalat. Lehet, hogy
nemesember, Rhy viszont herceg, azaz megérinthetetlen, kivéve, ha ő akarja,
hogy megérintsék, az imént pedig világossá tette, hogy nem akarja.
– Rhy – kezdte Alucard, és ökölbe szorult a keze, ahogy minden játékosság
eltűnt belőle. – Nem akartalak elhagyni.
– Mégis azt tetted.
– Ha meghallgatnál…
– Nem! – Rhy leküzdött egy újabb mély, belső remegést. A szeretet és
veszteség, a ragaszkodás és elengedés közötti feszültség reszketését. – Már nem
vagyok a játékszered. Nem vagyok ostoba gyerek. – Erővel elnyomta a
bizonytalanságot a hangjában. – Arnes koronahercege vagyok. Ennek a
birodalomnak a majdani királya. És ha újabb audienciát kívánsz tőlem, ha
lehetőséget akarsz kapni, hogy magyarázattal szolgálj a viselkedésedre, akkor
azt ki kell érdemelned. Menj! Hozd el nekem az örököst! Segíts megmenteni a
városomat! Azután, Emery mester, talán fontolóra veszem a kérésed.
Alucard sűrűn pislogott, nyilvánvalóan megdöbbentették a hallottak. De egy
hosszú pillanat elteltével kihúzta magát.
– Igenis, felség. – Azzal sarkon fordult, és határozott léptekkel átvágott a
szobán. Csizmadobbanásai Rhy szívverését visszhangozták a mellkasában.
Másodjára nézte, ahogy egy számára kedves és értékes ember távozik. És
másodjára is állta a sarat. De nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy enyhítse
picit a szavai élét. Mindkettejük érdekében.
– És Alucard! – szólt utána, amikor a kapitány az ajtóhoz ért. Alucard
hátrapillantott, arca sápadt volt, de merev és kifejezéstelen maradt. – Kérlek,
próbáld meg nem megölni a testvéremet.
A kapitány arcán apró, dacos mosoly villant. Humor és remény bujkált benne.
– Megteszem, ami tőlem telik.
 HÉT

VITORLABONTÁS
I
Nem csoda, hogy Lina utálja a búcsúzkodást, gondolta Kell. Annyival
egyszerűbb lett volna egyszerűen csak menni. A fivére szívverése még
visszhangzott a mellkasában, ahogy leereszkedett a belsőpalota lépcsőin, ám a
köztük feszülő szálak minden egyes lépéssel vékonyodtak és megereszkedtek
kissé. Vajon milyen érzés lesz, amikor majd többvárosnyi távolság választja el
őket? Amikor napok és mérföldek nyújtóznak közöttük? Vajon akkor is
megismeri majd Rhy szívét?
A levegő hirtelen lehűlt körülötte, és amikor felnézett, Emira Maresh állta el
az útját. Hát persze, túl egyszerű lett volna a dolog. Végtére is, a király
engedélyezte a távozását, de a királyné nem.
– Felség – hajtott fejet, vádaskodásra és dorgálásra számítva. Ám a királyné
csak ráemelte a tekintetét. Gyilkos pillantás helyett lágyan, mégis határozottan.
Zöld és arany ciklon kavargott abban a szempárban, mintha sárguló leveleket
sodorna az őszi szél – a szemekben, amelyek hetek óta nem néztek az övébe.
– Akkor hát elmész – jegyezte meg a királyné, a kérdés és megállapítás
közötti hangsúllyal.
Kell nem kezdett tiltakozni, sem mentegetőzni.
– Igen, egy időre. A király engedélyt adott rá…
Emira máris rázta a fejét, mintha a saját elméjét próbálná kitakarítani. Tartott
valamit a kezében: egy szövetdarabot gyűrögetett a markában.
– Balszerencsét hoz – nyújtotta oda az anyagot –, ha egy darabka otthon
nélkül távozol.
Kell a felkínált ajándékra meredt. Négyszögletes, karmazsinvörös kendő volt,
olyan, amit a gyermekek tunikájához öltenek. Rajta hímzett monogram: K. M.
Kell Maresh.
Korábban még sosem látta, és most a homlokát ráncolta, mert összezavarta a
második kezdőbetű. Ő sosem tekintett magára Mareshként. Rhy fivéreként igen,
és egyszer, régen az ő örökbe fogadott fiukként is, de családtagként még soha.
Azon tűnődött, hogy ez valami frissen készített békeajándék akar-e lenni, de
az anyag korosnak, valaki más érintésétől elkoptatottnak tűnt.
– Még akkor készíttettem – magyarázta Emira, közben ügyetlenül matatva a
kezével, ahogyan csak nagyon ritkán tette –, amikor először megjelentél a palota
előtt, de azután nem tudtam… Nem hittem, hogy ez… – Elakadt a hangja, majd
újra próbálkozott. – Az emberek oly könnyen megtörnek, Kell – mondta. –
Százféle különböző módon, és én attól féltem… de meg kell értened, hogy te…
hogy én mindig is…
Ezúttal, amikor félbehagyta a mondatot, már nem maradt ereje újrakezdeni,
csak nézte a szövetdarabot, hüvelykujjával a hímzett betűket dörzsölgette, és
Kell tudta: ez az a pillanat, hogy érte nyúljon, vagy elsétáljon. Az ő döntése volt.
És ez nem volt fair – nem neki kellett volna választania –, az anyjának kellett
volna jönnie hozzá, tucatszor, és meg kellett volna hallgatnia őt… Kellett volna,
kellett volna…
– Köszönöm, királyném! – bólintott végül Kell, és elfogadta az ajándék
kendőt.
Azután, nem kis meglepetésére, Emira előrenyúlt, és megsimította az arcát,
ahogy oly sokszor tette régen, amikor hazatért valamelyik útjáról, szemében a
néma kérdéssel: Jól vagy?
Most viszont megváltozott ez a kérdés: Jól leszünk?
Kurtán biccentett, és hozzásimult a királyné érintéséhez.
– Gyere haza! – kérte szelíden az asszony.
Kell újra a szemébe nézett.
– Hazajövök.
Ő húzódott el elsőként, a királyné ujjai lecsúsztak álláról a vállára, és
végigsimították kabátujját, ahogy távozott. Visszajövök, gondolta, és hosszú ideje
most először tudta, hogy ez az igazság.

* * *

Kell azt is tudta, mi a következő teendője.

Ahogy azzal is tisztában volt, hogy Lina nem fog neki örülni.
A királyi cellák felé vette az irányt, és már csaknem odaért, amikor megérezte
a pulzusa szelíd elcsitulását, a vállára boruló nyugalompaplant, amit a pap
jelenléte idézett elő. A léptei elbizonytalanodtak, de nem állt meg, ahogy Tieren
melléje szegődött. Az Aven Essen nem szólt semmit, és a sűrű csend fékezte Kell
lábait.
– Ez nem az, aminek hiszed – törte meg a hallgatást. – Nem menekülök el.
– Nem mondtam semmi ilyesmit.
– Nem azért teszem ezt, mert menni akarok – folytatta Kell. – Én soha… –
belezavarodott a szavakba. – Ha tudnám, hogy a város nagyobb biztonságban
van, ha itt maradok…
– Azt reméled, hogy sikerül elcsalnod a démont. – Nem kérdés volt, hanem
kijelentés.
Kell végre megtorpant.
– Osaron akar, Tieren. Ilyen a természete. Hollandnak igaza volt ebben.
Változást akar. Hatalmat. Mindent, ami hiányzik neki. Felajánlást tettünk neki, ő
pedig gúnyosan lenézte, és megpróbálta helyette az én életemet megkaparintani.
Nem azt akarja, amije van, hanem elvenni akarja, amije nincs.
– És ha úgy dönt, hogy nem követ téged?
– Akkor altasd el a várost! – Kell elszántan újra elindult. – Foszd meg őt
minden bábjától, minden személytől, hogy amikor visszatérünk az örökössel, ne
legyen más választása, mint hogy szembeszáll velünk.
– Rendben van… – bólintott Tieren.
– Ez az a pillanat, amikor azt kívánod, hogy vigyázzak magamra?
– Ó – sóhajtott a pap –, szerintem arról már jócskán lekéstünk.
Együtt folytatták útjukat, és Kell csak akkor állt meg, amikor elérte a
tömlöcbe levezető ajtót. A fafelületre nyomta a kezét, széttárt ujjakkal.
– Egyre azon töprengek – mondta szemérmesen –, vajon nem az én hibám-e
ez az egész. Mivel kezdődik, Tieren? – Felpillantott. – Holland döntésével, vagy
az enyémmel?
A pap a szemébe nézett, fáradt arcából kiragyogott a tekintete, és megrázta a
fejét. Úgy tűnt, ez egyszer az öregembernek sincs válasza a kérdésre.
 II
Szelina Bard nem szerette a lovakat.
Már akkor sem kedvelte őket, amikor még csak a harapós szájukat, ide-oda
csapkodó farkukat és dübörgő patáikat ismerte; akkor sem, amikor egy ilyen
jószág hátán találta magát, és olyan gyorsan vágtatott vele, hogy az éjszaka sötét
folttá mosódott körülötte; és most sem, ahogy nézte, amint egy pár
ezüstforradásos őr felnyergel három hátast a kikötőbe lovaglásukhoz.
Úgy gondolta, semminek és senkinek nem lenne szabad ilyen kicsi agy mellett
ekkora izomerővel rendelkeznie. Bár a bajnokságon részt vevő mágusok közül
nagyjából minden másodikról is elmondhatta volna ugyanezt.
– Ha így nézel az állatokra – csapott a vállára Alucard –, akkor nem csoda, ha
utálnak.
– Nos, az érzés kölcsönös. – Körbepillantott. – Hát Esa?
– A macskám csaknem annyira idegenkedik a lovaktól, mint te – felelte a
kapitány. – Inkább a palotában hagytam.
– Isten irgalmazzon mindenkinek.
– Bla-bla… – gúnyolódott Jasta arnes-iul; dús sörényét hátrafogta
utazókámzsája alatt. – Ti mindig így locsogtok azon a főnemesi nyelven?
– Akár a madárdal – tetszelgett Alucard, és körbenézett. – Hol van
őszentsége?
– Itt vagyok – felelte Kell anélkül, hogy felvette volna a szurkálást. És amikor
Lina felé fordult, már látta, miért. Nem volt egyedül.
– Na ne! – vicsorogta.
Holland egy lépéssel Kell mögött állt, két őrtől közrefogva, keze vasra verve
egy szürke félhosszú köpeny alatt. Tekintete találkozott a lányéval, egyik szeme
ragyogó zöld volt, a másik szénfekete.
– Szelina! – biccentett köszönés gyanánt.
Mellette Jasta kővé dermedt.
Lenos elfehéredett.
Még maga Alucard is feszengeni látszott.
– Kers la? – morogta Jasta.
– Mit keres ez itt? – visszhangozta Lina.
Kell homloka ráncba szaladt.
– Nem hagyhatom a palotában!
– Dehogynem.
– Nem fogom. – És ezzel a két szóval világossá vált a lány számára, hogy Kell
nem csupán a palota biztonságáért aggódik. – Velünk jön.
– Ő nem egy háziállat! – csattant fel Lina.
– Látod, Kell? – kérdezte Holland közömbösen. – Mondtam, hogy nem fog
örülni.
– Nem ő az egyetlen – mormogta Alucard.
Jasta vicsorogva sziszegett valamit, de túl halkan, hogy kivehesse bárki az
értelmét.
– Ne vesztegessük az időt – mondta Kell, és mozdult, hogy levegye
Hollandról a bilincset.
De Lina már azelőtt előrántott egy kést, hogy a kulcs a fémhez ért volna.
– A lánc rajta marad.
Holland feltartotta összebilincselt kezeit.
– Azt ugye tudod, Szelina, hogy ezek itt nem állítanak meg?
– Persze, hogy nem – felelte a lány állatias vigyorral. – De kellően
lelassítanak.
Holland felsóhajtott.
– Ahogy óhajtod – vont vállat. A következő pillanatban Jasta ökle az arcába
csapódott. Holland feje oldalra lendült, és a csizmája hátrébb csúszott
egylépésnyit, de nem esett el.
– Jasta! – kiáltott rá Kell, miközben a másik antari megmozgatta az állkapcsát,
és nagy kortynyi vért köpött a földre.
– Még valaki? – kérdezte Holland sötéten.
– Én nem bánnék egy… – kezdte Alucard, de Kell félbeszakította.
– Elég legyen! – csattant fel úgy, hogy még a föld is belemorajlott kissé a
parancsba. – Alucard, mivel önként jelentkeztél, Holland lovagolhat veled.
A kapitány duzzogva fogadta a megbízást, és még akkor is savanyú képet
vágott, amikor felrántotta a megláncolt antarit a lovára.
– Ha bármivel próbálkozol… – morogta.
– Akkor mi lesz, megölsz? – fejezte be Holland szárazon.
– Nem – felelte Alucard gonosz vigyorral. – De átadlak Bardnak.
Lenos Jasta mellé szállt lóra. Furcsa párosuk komikusan festett, mivel a nő
masszív alkata mellett a tengerész még vékonyabbnak és csontvázszerűbbnek
látszott. A matróz előredőlt, és megpaskolta az állat véknyát, miközben Kell is
fellendült a saját nyergébe. Elegánsan mutatott lóháton, olyan fenséges királyi
tartással ült, amelyet – Lina feltételezte – csak sokéves gyakorlás
eredményezhet. Azon pillanatok egyike volt ez, amely ismét emlékeztette a lányt
– persze, mintha valaha is elfelejthette volna –, hogy Kell sok szempontból
valódi herceg. Gondolatban megjegyezte, hogy ezt majd alkalomadtán vele is
közölje, amikor különösen rosszkedvű.
 – Gyere! – nyújtotta Kell a kezét. És ezúttal, amikor felhúzta, nem maga
mögé, hanem előre ültette, és fél kézzel védelmezőn átkarolta a lány derekát. –
Ne döfj le! – suttogta a fülébe. Lina azt kívánta, bárcsak koromfekete éjszaka
lenne, és senki ne láthatná az arcába szökő pírt.
Vetett egy utolsó pillantást a palotára, amely mellett árnyékként nyújtózott
sötét, eltorzult képmása.
– Mi lesz, ha Osaron követ minket? – kérdezte.
Kell visszanézett a válla fölött.
– Ha szerencsénk van, azt teszi.
– Furcsa elképzelésed van a szerencséről – jegyezte meg Jasta, és sarkával
mozgásra késztette a lovát.
Lina hátasa előrelódult, és vele a lány gyomra is. Nem így fogok meghalni,
biztatta magát, ahogy a lovak gomolygó leheletek és mennydörgő patarobaj
közepette nekivágtak az éjszakának.
 III
Királyhoz méltó palota volt.
Istenséghez méltó.
Az ígéret, a lehetőség, a hatalom dicső helye.
Osaron öles léptekkel átvágott legújabb teremtménye nagy hallján, léptei
hangtalanul értek a csiszolt kőlapokhoz. A padló felvillant minden egyes lépése
alatt, fű, bimbózó virág és jég született léptei nyomán, és úgy fakult el mögötte,
mint lábnyomok a homokban.
Pillérek emelkedtek ki a padlóból, és inkább fákként növekedtek, mint
márványoszlopokként; kőágaik felfelé és kifelé álltak, sötét árnyalatú
üvegvirágokat hajtottak, őszi leveleket és harmatgyöngyöket. Végre olyannak
látta a világot, amilyen az lehetne. Oly sok lehetséges átalakulással, oly végtelen
nagy lehetőséget rejtve magában.
A nagy csarnok szívében a trónja emelkedett, alapja gyökeret eresztett, a
háttámlája koronaszerű fiatornyokba áradt ki, kartámlái széttárva, mintha egy
öreg barát várná, hogy megöleljék. Felszíne irizáló fénnyel ragyogott, és amint
Osaron felkapaszkodott a lépcsőn, fellépett az emelvényre, és helyet foglalt az
ülésben, az egész palota felzengett jelenléte helyénvalóságától.
Osaron hálója középpontjában ült, és érezte a város finom húrjait, minden
egyes szolgája elméjét, amiket a mágia szálai pányváztak az övéhez. Egy kis
rántás itt, egy rezdülés amott… a gondolatok fizikai mozgásként haladtak
ezernyi fonál mentén.
Minden odaadó életben tűz égett. Némelyik lángja apró és tompa fényű volt,
épp csak pislákolt, míg mások fényesen, forrón ragyogtak, és ezeket most
magához szólította, előhívta őket a város minden zugából.
Gyertek!, gondolta. Térdeljetek a lábamhoz gyermekekként, és én felemellek
titeket. Mint férfiakat és nőket. Mint kiválasztottakat.
A palota falain túl hidak terjeszkedtek, akár a jég a folyón.
Királyom, mondták sokan, és felkeltek az asztaluk mellől.
Királyom, mondták, és hátrahagyták a munkájukat.
Osaron mosolyogva ízlelgette e szavak visszhangját, amíg egy új kórus félbe
nem szakította őket.
Királyom, suttogták alattvalói, a rosszak távoznak.
Királyom, figyelmeztették, a rosszak menekülnek.
Azok, akik elutasítottak téged.
Akik dacolni mertek veled.
 Osaron egymásba fonta az ujjait. Az antarik tehát távoztak Londonból.
Mindannyian?, kérdezte, és jött a visszhang-felelet.
Mindannyian. Mindannyian. Mindannyian.
Holland szavai nem szívesen látott betolakodókként idéződtek fel benne.
– Hogyan fogsz uralkodni, ha nincs fej, amire a koronádat rakd?
A szavakat gyorsan elnyelték lármás szolgálói.
Üldözőbe vegyük őket?
Megállítsuk őket?
Lerántsuk őket?
Visszahozzuk őket?
Osaron az ujjaival dobolt a trónszék karfáján. A mozdulat hangtalan maradt.
Szeretnéd, uram?
Nem, gondolta Osaron, és parancsa úgy hullámzott végig ezrek elméjén, mint
pendülés a gitárhúron. Hátradőlt faragott trónján. Nem. Hadd menjenek!
Ha ez csapda, ő ugyan nem fog belesétálni.
Nincs szüksége rájuk.
Sem az elméjükre, sem a testükre. Hiszen ezrek állnak a rendelkezésére.
Az általa szólítottak közül az első ekkor lépett be a hallba: a férfi hosszú
léptekkel közeledett feléje, emelt fővel, büszkén felszegett állal. A trónszék előtt
megállt, letérdelt és meghajtotta sötét fejét.
– Kelj fel! – parancsolta Osaron, az ember pedig engedelmeskedett neki. – Mi
a neved?
A széles vállú, árnyékos szemű férfi felegyenesedett, egyik hüvelykujján tollat
formázó ezüstgyűrű díszlett.
– A nevem Berras Emery – felelte. – Miben lehetek a szolgálatodra?
 IV
Tanek röviddel sötétedés után tűnt fel a láthatáron.
Alucard nem szerette ezt a kikötőt, de jól ismerte. Három éven át nem mert ennél
közelebb menni Londonhoz. Sok szempontból így is túl közel volt. Az itteni
lakosok már ismerték az Emery nevet, és volt némi elképzelésük a jelentéséről.
Itt tanult meg valaki más lenni – nem nemesember, hanem az Éjsudár derűs és
hetyke kapitánya. Először Lenosszal és Stross-szal találkozott itt, egy Sanct
partin. Itt minden újra meg újra emlékeztette, hogy milyen közel van az
otthonához – és ugyanakkor milyen távol került tőle. Valahányszor visszatért
Tanekbe, Londont látta a falikárpitokon és díszes ruhákon, azt hallotta az
akcentusokban, annak tavaszi erdőt idéző illatát érezte a levegőben, és a teste
sajgott.
De Tanek jelenleg egyáltalán nem hasonlított Londonra. Szürreálisan nagy
volt itt a nyüzsgés, mit sem sejtve a belső területeken leselkedő veszélyről. A
kikötőhelyek tele voltak hajókkal, a tavernák férfiakkal és nőkkel; a legnagyobb
kockázatot a zsebmetszők vagy egy téli meghűlés jelentette.
Osaron nem harapott rá gyermeteg csalijukra, így hatalma árnyéka egy órával
korábban elmaradt mögöttük; súlya úgy szállt fel róluk, ahogy a levegő
emelkedik egy nagy vihar után. A legfurcsább az volt, gondolta Alucard,
ahogyan megszűnt a varázslat. Nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan, egy óra
leforgása alatt vékonyodott el annyira, hogy mire elérték a hatósugara szélét,
annak a pár embernek, akikkel menet közben találkoztak, már nem látszottak
árnyak a szemében. Többször is elhaladtak az úton olyan utazók mellett, akik
elveszettnek, eltévedtnek tűntek, pedig egyszerűen csak elértek a varázslat
széléhez, és megtorpantak; taszította őket valami, amit meg sem tudtak nevezni,
és amire utóbb egyáltalán nem is emlékeztek.
– Ne mondjatok semmit! – figyelmeztette őket Kell, amikor elhaladtak az első
ilyen csoport mellett. – Nincs szükségünk a fővároson túl terjedő pánikra.
Most egy férfi és nő botladozott el mellettük, kart karba öltve, és részegen
nevetgéltek.
A hír nyilvánvalóan nem jutott még el a kikötőbe.
Alucard lerántotta Hollandot a lóról, és durván a földre lökte. Az antari egy
árva szót sem szólt, amióta elindultak, és ez a csend idegesítette Alucard-t. Bard
se sokat beszélt, de az ő csendje másfajta volt: éber, jelen lévő és kíváncsian
fürkésző. Holland némasága súlyosan függött a levegőben, és beszédre sarkallta
Alucard-t, pusztán azért, hogy megtörje. De talán csak a férfi mágiája miatt
került ilyen pattanásig feszült idegállapotba: az ezüstszálak apró villámokként
hasítottak körülöttük a levegőbe.
Átadták a lovakat egy istállófiúnak, akinek elkerekedett a szeme a
lószerszámokat díszítő királyi emblémák láttán.
– Hajtsátok le a fejeteket! – kérte Kell, ahogy a fiú elvezette a hátasokat.
– Így aligha maradunk észrevétlenek – szólalt meg végre Holland, durva
kavicscsikorgás-szerű hangon. – Talán ha levennétek a láncaimat…
– Ne is reméld – felelte Lina és Jasta egyszerre, különböző szavakkal.
A levegő a sűrűsödő sötétség ellenére enyhén felmelegedett, és Alucard
körbenézett a hő forrását keresve, amikor meghallotta a páncélozott lábak
dobbanását, és észrevette a fémcsillanást.
– Ó, nézzétek! Fogadóbizottság.
Akár a királyi lovaknak, akár a különös társaság látványának köszönhetően,
de pár katona tartott egyenesen feléjük.
– Megállj! – kiáltották arnes-iul, és Holland úgy érezte, jobban teszi, ha a
köpenye alá rejti megbilincselt kezét. Ám Kell láttán a két férfi elsápadt, az
egyik mélyen meghajolt, a másik pedig mormolt valamit, ami lehetett köszöntés,
áldás vagy ima is, de túl halk ahhoz, hogy kivehessék.
Alucard a szemét forgatta a műsor láttán, ahogy Kell felvette szokásos
arroganciáját, és leereszkedően kifejtette, hogy királyi megbízatásban járnak.
Igen, minden rendben van. Nem, nincs szükségük kíséretre.
A katonák végül visszatértek posztjukra, és Lina is tett egy gúnyos meghajlást
Kell felé.
– Mas vares – mondta, majd hirtelen felegyenesedett, és eltűnt a vidámság az
arcáról. Egyetlen olajozott mozdulattal, mely egyszerre volt nemtörődöm és
félelmetesen gyors, előrántott egy kést a derékszíjából.
– Mi az? – kérdezte Kell és Alucard egyszerre.
– Valaki követ minket egy ideje – felelte.
Kell felvonta a szemöldökét.
– Nem gondolod, hogy ezt már korábban is említhetted volna?
– Akár tévedhettem is – mondta Lina, és megpörgette a pengét az ujjai között
–, de már biztos, hogy igazam van.
– Hol vannak…
Mielőtt Kell befejezhette volna, a lány megperdült, és elhajította a fegyvert.
A kés süvítve szelte a levegőt, és éles kiáltást váltott ki, ahogy belefúródott
egy póznába, alig pár centire az arannyal futtatott barna hajtincsek fölött. A fiú
az oszlopnak vetett háttal a magasba emelte üres kezét, azonnali megadása
jeleként. A homlokán véres jel látszott. Közönséges öltözéket viselt, kabátjára
nem hímezték a Maresh-ház szimbólumait, de Alucard mégis rögtön felismerte
őt a palotából.
 – Hastra – szólt Kell sötéten.
A fiatalember görnyedve kibújt Lina pengéje alól.
– Uram – bólintott, és kiszabadította a kést a fából.
– Mit keresel te itt?
– Tieren mester küldött.
Kell felnyögött, és az orra alatt mormolta:
– Hát persze, hogy ő. – Majd hangosabban hozzátette: – Menj haza! Nincs itt
semmi dolgod.
A fiú erre kihúzta magát, és kidüllesztette keskeny mellkasát.
– A testőre vagyok, uram. De mit ér ez, ha nem őrizhetem?
– Nem vagy a testőröm, Hastra – tiltakozott Kell. – Többé már nem.
A fiú összerezzent, de nem hátrált meg.
– Rendben van, uram. De ha nem vagyok a testőre, akkor pap vagyok, és
magától az Aven Essentől kaptam az utasítást.
– Hastra…
– És tudja, hogy neki tényleg nagyon nehéz a kedvére tenni.
– Hastra…
– És tartozik nekem egy szívességgel, uram, mivel kiálltam ön mellett, és
fedeztem, amikor kiosont a palotából, és benevezett a bajnokságra…
Alucard erre felkapta a fejét.
– Hogy micsoda?
– Elég! – vágott közbe Kell integetve.
– Anesh – nyögött fel Jasta, aki nem követte a párbeszédet, és szemlátomást
nem is érdekelte az egész. – Gyertek, menjünk már, teszek rá! Nem szeretnék itt
ácsorogni, mindenki szeme láttára. Nem tesz jót a hírnevemnek, ha együtt látnak
holmi fekete szemű hercegekkel és királyi őrökkel, meg kiöltözött nemesekkel.
– Én partizán vagyok – tiltakozott Alucard megbántva.
Jasta csak felhorkant, és elindult a dokkok felé. Hastra hátramaradt, nagy
barna szeme még mindig várakozón meredt Kellre.
– Jaj, ne már! – nógatta Lina. – Minden hajón szükség van egy házikedvencre.
Kell végül megadóan felemelte a kezét.
– Jól van, na! Maradhat.

* * *

– Ki voltál? – követelte Alucard a választ, ahogy a dokk széle mentén

lépkedtek, és elhaladtak mindenféle színű és méretű hajó mellett. A hír, hogy
Kell részt vett a bajnokságon – az ő bajnokságán –, kész őrület volt. A gondolat
pedig, hogy Alucard esélyt kapott, hogy harcoljon vele – és talán tényleg kiállt
ellene –, valósággal megőrjítette.
– Nem számít – felelte Kell hárítóan.
– Megmérkőztünk? – De hát hogy is tehették volna? Alucard biztosan látta
volna az ezüstfonalakat, és rájött volna…
– Ha kiállunk egymás ellen – jegyezte meg Kell csípősen –, én győztem
volna.
Alucard-ban fellángolt a bosszúság, de azután Rhyra gondolt, a kettejük
között feszülő kötelékre, és izzó harag nyelte el addigi méltatlankodását.
– Van róla fogalmad, mekkora ostobaság volt ez? És hogy micsoda veszélybe
sodortad vele a herceget?
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – felelte Kell –, de ez Rhy ötlete volt.
– Kéttónusú tekintete utat nyitott nekik a tömegben. – Gondolom, te sem
próbáltad megállítani Linát!
Alucard hátrapillantott a válla fölött. Bard lemaradt sereghajtónak, Holland
eggyel előtte léptetett. A másik antari úgy nézett a hajókra, ahogy Lina szokott a
lovakra, a kényelmetlen feszengés és utálkozó megvetés sajátos elegyével.
– Mi a gond? – kérdezte a lány –, tán nem tudsz úszni?
Holland lebiggyesztette az ajkát.
– Megláncolva kicsit nehezebb. – Visszafordította figyelmét a hajókra, és
Alucard rögtön megértette. Felismerte a tekintetében rejlő, félelemmel határos
óvatosságot.
– Te még sosem szálltál hajóra, igaz?
A férfi nem felelt. Nem is kellett válaszolnia.
Lina megeresztett egy futó, kárörvendő kacajt. Mintha ő jottányit is tudott
volna a hajózásról, amikor Alucard először felengedte a fedélzetre.
– Itt vagyunk – közölte Jasta, és megtorpant valami mellett, ami bizonyos
helyeken talán hajónak minősült volna. Jasta úgy paskolta meg a jármű oldalát,
ahogy egy lovas a hátasa horpaszát. A neve ezüstsablonnal lett ráfestve a fehér
hajótestre. Is Hosna. Szellem.
– Kicsi – mondta a kapitány –, de gyors, mint a szél.
– Kicsi – visszhangozta Lina szárazon. A Szellem fele olyan hosszú lehetett,
mint az Éjsudár, három rövid vitorlával és egy farói hajóderékkal, mely keskeny
volt, és éles, akár a madártoll. – Ez egy szkiff.
– Nem, ez egy blokádkerülő futóhajó – tisztázta Alucard. – Nincs nagy
raktere, de kevés dolog gyorsabb nála a nyílt tengeren. Semmiképp sem lesz
kényelmes az utazás, de legalább gyorsan odaérünk a piacra. Különösen, ha
egyszerre három antari tartja a szelet a vitorlánkban.
Lina vágyakozva nézett a kétoldalt sorakozó többi jármű, a sötét fából épített,
csillogó vitorlájú, magasba tornyosuló, impozáns hajók felé.
 – Hát az ott? – kérdezte a két horgonyhellyel lejjebb lévő, büszke járműre
mutatva.
Alucard tagadóan megrázta a fejét.
– Az nem a miénk.
– De lehetne.
Jasta szúrós pillantást lövellt rá, Lina pedig a szemét forgatta.
– Csak vicceltem! – mondta, bár Alucard jól tudta, hogy komolyan gondolta.
– Azonkívül – tette hozzá –, nem szeretnék olyasmit, ami túl szemrevaló. A
csinos holmik vonzzák a mohó tekinteteket.
– Tapasztalatból beszélsz, Bard? – ugratta.
– Köszönjük, Jasta! – vágott közbe Kell. – Egy darabban hozzuk vissza.
– Ó, arról majd én gondoskodom – felelte a kapitány, azzal fellépkedett a hajó
keskeny rámpáján.
– Jasta…
– Az én bárkám, az én szabályaim – jelentette ki csípőre tett kézzel. – Bárhová
elviszlek titeket, ahová menni akartok, feleannyi idő alatt, mint bárki más, és ha
a királyság megmentése a küldetésetek, nos… ez az én királyságom is. Azt meg
végképp nem bánom, ha a korona a pártomon áll, amikor legközelebb én kerülök
zűrös helyzetbe.
– Honnét tudod, hogy olyan nemesek a szándékaink? – kérdezte Alucard. –
Lehet, hogy csak menekülünk.
– Te talán – felelte a nő, majd ujjával Kell felé bökött –, de ő biztos nem. –
Azzal felcsörtetett a hajójára, nekik pedig nem sok választásuk maradt, így
követték a fedélzetre.
– Három antari hajóra száll – kántálta Alucard, mintha valami kocsmai viccet
kezdene mesélni. Örömére szolgált, amikor látta, hogy Kell és Holland
ügyetlenül próbál egyensúlyozni, amikor a fedélzet megbillent a hirtelen
súlytöbblet alatt. Az egyikük csak kellemetlenül érezte magát, a másikuk
szemlátomást rosszul, és Alucard ugyan biztosíthatta volna őket, hogy nem lesz
ilyen rossz a helyzet, amint kiérnek a nyílt tengerre, de épp nem volt nagylelkű
hangulatban.
– Hano! – kiáltotta Jasta, mire előbukkant egy fiatal lány egy ládakupac felett;
fekete haját kócos kontyban hátrafogta.
– Casero! – Felpattant a felső ládára, és lelógatta a lábát a széléről. – Korán
tértél vissza.
– Hoztam egy kis rakományt – felelte Jasta.
– Sha! – örvendezett Hano.
Puffanás, majd elfojtott káromkodás hallatszott valahonnan a fedélzetről, és a
következő pillanatban egy öregember csoszogott elő egy másik láda mögül, a
fejét dörzsölve. Háta görbe volt, akár egy kampó, bőre sötét, szeme pedig
hályogos-fehér.
– Solase – motyogta, és Alucard nem tudta eldönteni, nekik mentegetőzik
vagy a ládáknak, amikbe beleütközött.
– Ő Ilo – biccentett Jasta a vak vénség felé.
– Hol a legénységed többi tagja? – kérdezte Kell körbepillantva.
– Ennyi van – felelte Jasta.
– Te hagyod, hogy egy kislány meg egy vak öreg kormányozzon egy lopott
áruval teli hajót? – Döbbent meg Alucard.
Hano kuncogni kezdett, és feltartott egy erszényt. Alucard erszényét. A
következő pillanatban Ilo mutatott fel egy pengét. Kellét.
A mágus csettintett az ujjával, és a penge markolattal előre visszaröppent a
kezébe. A mutatvány helyeslő tapsot váltott ki a lánykától. Alucard hasonló
erőfitogtatással szerezte vissza a pénzes zacskóját, sőt odáig ment, hogy a
bőrszíjak maguktól csomózódtak vissza a derékövére. Lina gyorsan
végigtapogatta magát, hogy meggyőződjön róla: még minden kése megvan.
Elégedetten elvigyorodott.
– A térképet! – kérte Jasta. Alucard átnyújtotta neki.
A kapitány széttekerte a papirost, és csettintett a nyelvével.
– Akkor hát, a Távozó Vizek – állapította meg. Senkit nem lepett meg, hogy
Jasta, tekintve sajátos érdekeltségi körét, ismerte a piacot.
– Mi van a ládákban? – kérdezte Kell, és az egyik fedélre tette a kezét.
– Egy kis ez, egy kis az – felelte a kapitány kitérően. – Semmi olyan, ami
harap.
Hastra és Lenos már el is kezdték kicsomózni a köteleket; az ifjú őr vidáman
követte a tengerész példáját.
– Miért vagy megláncolva? – kérdezte Hano. Alucard nem látta, mikor
huppant le a lány az ülőhelyéről, de most egyenesen Holland előtt állt, csípőre
tett kézzel, Jasta alapállását utánozva. Fekete kontya csaknem az antari
bordáihoz ért. – Valami rossz dolgot tettél?
– Hano! – szólt rá Jasta, mire a kislány már tovább is illant, anélkül hogy
válaszra várt volna. A hajó felszedte a horgonyt, és ringani kezdett alattuk. Bard
elmosolyodott, és Alucard érezte, ahogy az egyensúlya megbillen, majd
helyreáll.
Holland eközben hátraszegte a fejét, vett egy mély levegőt, hogy megerősítse
magát, és az ég felé fordította a szemét, mintha az megakadályozhatná, hogy
rosszul legyen.
– Gyere! – fogta meg Kell a másik antari karját. – Keressük meg az utasteret!
– Az ott nem tetszik nekem – mondta Alucard, ahogy Bard mellé lépett.
 – Melyik? – kérdezte a lány szárazon, de aztán futólag rápillantott a
kapitányra, és láthatott valamit az arcán, mert tüstént elkomolyodott. – Mit látsz,
amikor Hollandra nézel?
Alucard nagyot sóhajtott, és a levegő gomolyogva távozott a szájából.
– Valahogy így néz ki a mágia – rajzolta körbe ujjaival a párafelhőt, amely
ahelyett, hogy eloszlott volna, vékony ködpántlikákká csavarodott benne a
sápadt levegő az éjszaka és a tenger egybeolvadó háttere előtt. – Holland
mágiája viszont… – Szétterítette az ujjait, és a ködszalagok széthasadoztak,
kirojtosodtak. – De ettől nem gyengébb. Sőt a fénye még erősebb, mint a tiéd
vagy Kellé. De a ragyogása egyenetlen és ingadozó, a vonalai mind megtörtek és
újraalakultak, mint amikor rosszul forr össze egy csont. Az egész olyan…
– Természetellenes? – tippelt a lány.
– Veszélyes.
– Csodás! – felelte a lány, és keresztbe fonta a karját a mellkasán a hideg
ellen. Elnyomott egy ásítást, amely néma, összezárt fogú vicsorításként hatott.
– Menj, pihenj egy keveset – nógatta Alucard.
– Fogok – bólintott Bard, de nem mozdult.
Alucard a kormánykerék felé fordult, majd eszébe jutott, hogy nem is ő a
kapitány ezen a hajón. Egy darabig tétovázott, mint aki belép egy szobába
valamiért, csak épp menet közben elfelejtette, miért is jött. Végül ment, hogy
segítsen Lenosnak a vitorlákkal, otthagyva Bardot a korlátnál.
Amikor tíz-tizenöt perc múlva visszanézett, a lány még mindig a mellvédnél
állt, és tekintetét a vonalra szegezte, ahol a víz az éggel összeért.
 V
Amint távoztak, Rhy tüstént kilovagolt.
Túl sok lelket kellett még megtalálni, és a puszta gondolattól, hogy akár még egy
percet a palotában kell maradnia, üvölthetnékje támadt. Rövidesen úgyis
nyakukon a sötétség, leszáll az éj, és jön a bezártság. Egyelőre azonban még volt
némi fény, maradt némi idő.
Magához vett két ezüstforradásos embert, és nekivágott a városnak. Közben
igyekezett megakadályozni, hogy a figyelme újra meg újra a vízen lebegő
hátborzongató palota és a lépcsőin felkapaszkodó férfiak és nők különös menete
felé sodródjon. Próbált nem gondolni a furcsa, fekete anyagra, amely az út
hosszú szakaszait változtatta üveges, jégszerű sávokká, és úgy kúszott fel a
falakra, akár a borostyán vagy a fagy. A mágia legyűri a természetet.
Talált egy párt a házuk végében kuporogva; túlságosan féltek ahhoz, hogy
kimerészkedjenek. Egy kóborló, kábult lányt, akit másvalaki hamvai borítottak –
hogy egy családtag, barát vagy idegen szürke maradványai-e, nem mondta. A
harmadik úton az egyik őr vágtatva közeledett felé.
– Felség! – kiáltotta a férfi; vércsíkját kezdte elmaszatolni a veríték a
homlokán, ahogy felágaskodott a nyeregben. – Van itt valami, amit látnia kell!
Egy taverna halljában bukkantak rájuk.
Kéttucatnyi ember, mind a királyi őrség arany és vörös színeibe öltözve. És
mind beteg. Mind haldoklik. Rhy ismerte mindet, ha nem is névről, de látásból.
Isra jelezte, hogy néhányan eltűntek közülük. Hogy a vérjelük nem hatott. De
nem váltak köddé. Itt maradtak.
– Felség, várjon! – kiáltotta az ezüstforradásos, ahogy Rhy berontott a hallba.
De ő nem félt a füsttől vagy a betegségtől. Valaki még korábban eltolta az útból
az asztalokat és székeket. Az apja emberei – az ő emberei – sorokban feküdtek a
padlón.
Vértjüket levették és félretették, s az őrök izzadva vonaglottak a padlón, és
olyan démonokkal küzdöttek, akiket Rhy nem láthatott. Ereik feketén dülledtek
ki a torkukon, és az egész hallban perzselt bőr orrfacsaró szaga terjengett, ahogy
a mágia utat égetett magának bennük.
A levegő sűrű volt valami porszerű anyagtól.
Hamu, ébredt rá Rhy.
Mindössze ennyi maradt azokból, akik elégtek.
Az egyik ember az ajtó mellett roskadt a falnak, arca verítéktől csillogott; a
betegség láthatólag csak most kezdett eluralkodni rajta.
 Szakállát rövidre nyírták, hajába szürke tincsek vegyültek, és Rhy tüstént
felismerte. Tolners. A férfi, aki már azelőtt is az apját szolgálta, hogy királlyá
koronázták volna. A katona, akit nemrég Rhy szolgálatára jelöltek ki. Ma reggel
még látta a palotában; akkor még jól volt, és biztonságban a védővarázslattal
megerősített falak között.
– Mit tettél? – kérdezte, és a gallérjánál fogva megragadta az őrt. – Miért jöttél
ki a palotából?
A férfi tekintete hol elködösült, hol kitisztult.
– Felség – nyögte reszelős hangon. A láz szorításában összetévesztette Rhyt az
apjával. – Mi… a királyi őrség vagyunk. Mi… nem bujkálunk. Ha nem
vagyunk… elég erősek… hogy szembeszálljunk a sötéttel… akkor nem… nem
érdemeljük meg, hogy… szolgáljunk… – Félbeszakadt a zihálása, ahogy rátört
egy hirtelen, heves hidegrázás.
– Te bolond! – fakadt ki Rhy, miközben felsegítette, és óvatosan visszaültette
a székébe, majd a férfi reszkető teste köré terítette a kabátját. Rhy körbenézett a
haldokló őrökkel teli termen, hamutól csúszós kézzel a hajába túrt, és
tehetetlenül dühöngött magában. Tisztában volt vele, hogy nem tudja
megmenteni ezeket az embereket. Csak nézheti, ahogy küzdenek, elbuknak és
meghalnak.
– Mi vagyunk a királyi őrség – mormolta egyikük a padlón.
– Mi vagyunk a királyi őrség – visszhangozta két társa, és kántálva ismételni
kezdték, a ki tudja, milyen sötétség ellen küzdve, amely le akarta gyűrni őket.
Rhy üvölteni és átkozódni akart, de nem lehetett, mert tudta, mi mindent tett ő
maga is az erő és becsület nevében, ahogy azt is, mit tesz még most is, miközben
az átok sújtotta utcákat járja, hogy átfésülje a mérgezett ködöt. És tudta, hogy
még ha Kell mágiája nem is védelmezné pajzsként, akkor is újra meg újra
kijönne ide a városáért, a népéért.
Így hát azt tette, amit Alucard-ért is tett az Éjsudár fedélzetén.
Az egyetlen dolgot, amit tehetett.
Velük maradt.

* * *

Maxim Maresh tisztában volt egyetlen antari értékével.

Az ablakok előtt állt és nézte, ahogy három elvágtat a palotától, ki a városból,
amelynek szívét megmérgezte a szörnyeteg. Mérlegelte a lehetőségeket, és tudta,
hogy ez a helyes döntés, a legjobb eséllyel kecsegtető, megfelelő stratégia.
Mégsem tudta nem azt érezni, hogy a legjobb fegyverei egyszeriben
elérhetetlenné váltak a számára. És ami még rosszabb, hogy az ő szorítása lazult
meg, ő hagyta őket kihullani a kezéből, most pedig penge nélkül kell
szembenéznie az ellenfelével.
A saját fegyvere nem állt készen – még most készült a kovácsműhelyben.
Maxim tükörképe az üvegben függött. Nem festett túl jól. De még annál is
rosszabbul érezte magát. Fél keze az ablaknak támasztva pihent; ujjait árnyékok
rajzolták körül morbid visszhangként, szellemszerűen utánozva őt.
– Hagytad őket elmenni – szólalt meg egy szelíd hang, és az üvegben
megjelent mögötte az Aven Essen fehér köpenyes fantomképe.
– Igen – bólintott Maxim. Látta a fia holttestét az ágyon, a mozdulatlan
mellkasát, a beesett arcát, a szürke bőrét. A kép úgy beleégett a retinájába, hogy
tudta: sosem felejti el. Most már jobban értette, mint valaha, hogy Kell élete
Rhyé is, és eltökélte: ha ő maga nem képes vigyázni rá, akkor legalább
gondoskodik róla, hogy elküldjék. – Egyszer próbáltam megállítani Kellt. Hiba
volt.
– Ezúttal talán maradt volna – jegyezte meg Tieren óvatosan –, ha utasítás
helyett megkéred.
– Talán. – Maxim az oldalához ejtette a kezét az ablak mellől. – De ez a város
már nem biztonságos többé.
A pap kék szeme áthatóan nézte.
– A világ sem bizonyul majd biztonságosabbnak.
– A világi veszélyek ellen mit sem tehetek, Tieren, de az itt, az én
Londonomban garázdálkodó szörnyeteg ellen igen.
Elindult, hogy átvágjon a szobán, de alig három lépést tehetett, amikor a padló
megbillent alatta. Egy szörnyű pillanatra elhomályosult a látása, és azt hitte, el
fog esni.
– Felség! – kapott Tieren a karja után. A király tunikája alatt friss vágások,
mély sebek voltak. Húst és vért metszett ki a testéből, szükséges áldozatként.
– Jól vagyok – hazudta, és elhúzta a karját.
Tieren gúnyos pillantást vetett rá, és ő már bánta, hogy megmutatta a papnak,
mire jutott eddig.
– Nem tudlak megállítani, Maxim – sóhajtotta Tieren –, de az efféle mágiának
vannak bizonyos következményei.
– Mikor lesz kész az altató bűbáj?
– Ha nem vagy óvatos…
– Mikor?
– Nehéz elkészíteni egy ilyen varázslatot, és még nehezebb kiterjeszteni egy
egész város fölött. Mindez már-már visszataszító; a test és elme elaltatása akkor
is manipuláció, egy személy akaratának másokra erőltetése…
– Mikor?
 A pap nagyot sóhajtott.
– Még egy nap. Talán kettő.
Maxim kihúzta magát, és bólintott. Addig kitartanak. Muszáj. Amikor újra
lépkedni kezdett, a padló szilárd maradt a talpa alatt.
– Felség…
– Menj és fejezd be a saját varázslatodat, Tieren! És én is hadd fejezzem be a
magamét.
 VI
Mire Rhy visszatért a palotába, a fények eltűntek, és a páncélját szürkére festette
a sok hamu. A hallban lévő férfiak több mint fele meghalt; az a néhány, aki
életben maradt, utána menetelt, sisakjával a hóna alatt, a láztól komor arccal,
amit megvilágítottak a könnyként lecsorgó ezüstvonalak.
Rhy kimerült csendben kapaszkodott fel a főlépcsőn.
A palota kapujában strázsáló ezüstheges őrök nem mondtak semmit, kerülték
a hercegük tekintetét, de egymásra néztek, és összebiccentettek, ami lehetett a
büszkeség, az együttérzés vagy akár valami más jele is, amit Rhy nem tudott
leolvasni az arcukról.
Második testőre, Vis a fő hallban állt, és nyilvánvalóan hírt várt Tolnersről.
Rhy csak megrázta a fejét, és elnyomakodott mellette, el mindenki más mellett.
Egyenesen a királyi fürdő felé vette az irányt. Ám ahogy lépkedett, a páncélja
mintha köré szorult volna, belevágott a torkába, és összepréselte a bordáit.
Nem tudott lélegezni, és egy pillanatra eszébe jutott a folyó, ahogy Kell
csapdába esett a felszín alatt, míg ő odafent kapkodott levegő után. Ez azonban
nem a bátyja szenvedésének visszhangja volt. A saját mellkasa feszült neki a
mellvértnek, saját szíve dörömbölt hevesen, és a saját tüdejét vonta be belülről a
holtak hamuja. Meg kellett szabadulnia tőle.
– Felség? – kérdezte Vis, ahogy ő küszködve próbálta lehámozni magáról a
páncélt. A vértlemezek csörömpölve hulltak a padlóra, és kis porfelhőket
kavartak.
Ám a mellkasa továbbra is görcsölt, a gyomra liftezett, és alig sikerült elérnie
a legközelebbi mosdótálat, máris öklendezni kezdett.
Megmarkolta a lavor szélét, és szaggatottan, erővel szívta be a levegőt, amíg a
szívverése végül lelassult. Vis a közelében állt, és kezében tartotta az eldobott
sisakot.
– Hosszú nap volt – nyögte Rhy reszketegen, és Vis nem kérdezte, mi a baj,
egyáltalán nem mondott semmit, Rhy pedig hálás volt ezért. Remegő kézzel
megtörölte a száját, felegyenesedett, és folytatta útját a királyi fürdő felé.
Már elkezdte kigombolni a tunikáját, amikor az ajtóhoz ért, és észrevette,
hogy a helyiség nem üres.
A távolabbi fal mellett két ezüst- és zöld ruhát viselő szolga állt. Cora a
padlóba süllyesztett nagy medence kőperemén gubbasztott, ahonnan a vízbe
mártogatott egy fésűt, és végighúzta hosszú, kibontott haján. A veski hercegnő
csak egy derekánál nyitott fürdőköntöst viselt, és Rhy tudta, hogy a lány emberei
nem szégyenlősek, de mégis elpirult ennyi fedetlen világos bőr láttán.
Az inge még mindig csak félig volt kigombolva, de keze visszacsúszott az
oldala mellé.
Cora ráemelte kék szemét.
– Mas vares – mondta akadozva, arnes-iul.
– Na ch’al – felelte Rhy rekedten, veskiül.
A lány az ölébe tette a fésűt, ahogy meglátta a herceg hamufoltos arcát.
– Akarod, hogy távozzam?
Rhy nem tudta, mit feleljen. Miután órákig emelt fővel járt, és erős maradt,
mialatt mások küzdöttek és meghaltak, nem volt képes még egy show-műsorra,
nem tudott úgy tenni, mintha minden rendben lenne; de a puszta ötlet, hogy
egyedül marad a gondolataival, az árnyakkal, nem azokkal, amelyek a palota
falain kívül várakoztak, hanem amelyek őérte szoktak eljönni éjjelente…
Cora már épp kezdett felállni, amikor rászólt:
– Ta’ch.
Ne.
A herceg mellé lépett két szolgája, és gyors, hatékony mozdulatokkal
vetkőztetni kezdték. Azt várta, hogy Cora majd félrefordul, de a lány rezzenetlen
tekintettel nézte, és kíváncsi fény csillogott a szemében, miközben biztos kezek
megszabadították utolsó vértlemezeitől, kifűzték csizmáját, kigombolták a
kézelőjét és a gallérját. Lehámozták róla a tunikát, felfedve csupasz, sötét
mellkasát, amely hibátlanul sima volt, leszámítva a csíkot a bordái között és a
szíve fölötti, csavart mintájú forradást.
– Tisztítsátok meg a vértet, és égessétek el a ruhákat! – kérte Rhy bágyadt
hangon.
Ezután előrelépett, néma parancsként, hogy a többiről már maga gondoskodik.
Magán hagyta a nadrágot, és mezítláb belépkedett a gyönyörű,
mozaikberakásos lépcsőn a medencébe. A meleg fürdő körbeölelte a bokáját,
térdét, derekát. A tiszta víz ködössé vált körülötte, és gomolygó hamufelhőcsíkot
húzott maga után.
Begázolt a medence közepére, és a padlón keresztbe tett lábbal alámerült. A
teste próbált felemelkedni, de ő kipréselte tüdejéből az összes levegőt, ujjait a
medencefenék lefolyórácsai közé dugta, és addig tartotta lent magát, amíg már
fájt, amíg a víz kitisztult körülötte, és a világ kezdett alagútszerűvé válni, és nem
ázott le több hamu a bőréről.
Amikor végre felemelkedett, szaggatott zihálással bukkant a felszínre. Cora
előtte állt; köntösét félrelökte a medence szélére, hosszú szőke haját gyors és
ügyes mozdulattal feltűzte a fésűjével. Két keze úgy lebegett a víz felszínén,
akár a liliomok.
 – Segíthetek? – kérdezte, és mielőtt Rhy válaszolhatott volna, a lány már
csókolta is, miközben ujjbegyei a derekát súrolták a víz alatt. Egyszerű, fizikai
forróság lángolt fel Rhy testében, és küszködve próbálta megőrizni a józanságát,
ahogy a lány ujjai megtalálták nadrágja fűzőjét, és kezdték kioldozni.
Elszakította a száját a lányéról.
– Azt hittem, a bátyámat kedveled – nyögte. Cora rávillantott egy pajkos
vigyort. – Sok mindent kedvelek – felelte, és újra magához húzta a herceget.
Végigsimított rajta a kezével, és Rhy érezte, hogy megmerevedik, ahogy a lány
hozzádörgölőzik. Ajka puhán, kutatva simult az övére, és Rhy egy része azt
akarta, hogy folytassa, hogy átadja magát, hogy elvesszen a gyönyörben, ahogy
oly sokszor tette, miután Alucard távozott. Hogy egy másik test kínálta egyszerű,
szívesen fogadott figyelemeltereléssel távol tartsa magától az árnyakat és a
rémálmokat.
Keze felcsúszott a lány vállára.
– Ta’ch – ismételte, és finoman eltolta magától.
A hercegnő elvörösödött, és sértett fájdalom, majd felháborodás villant át az
arcán.
– Nem akarsz engem.
– Nem – felelte Rhy szelíden. – Így nem.
A lány szemérmes arckifejezéssel lepillantott oda, ahol az ujjai még mindig
matattak.
– Úgy tűnik, a tested és az elméd nem ért egyet, hercegem.
Rhy elpirult, és hátrált egy lépést a vízben.
– Sajnálom. – Folytatta a visszavonulást, amíg a háta neki nem ütközött a
medence kőfalának. Leereszkedett egy padra.
A hercegnő felsóhajtott, és hagyta, hogy a keze szórakozottan, gyermeki
módon sodródjon a vízben, mintha ujjai nem az imént kalandoztak volna
gyakorlott mozdulatokkal a herceg bőrén.
– Hát igaz, amit mondanak rólad? – tűnődött.
Rhy teste megfeszült. A pletykák jó részét hallotta, és ismerte a teljes
igazságot; tudta, az emberek gyakran beszélnek a mágikus hatalma hiányáról,
arról, hogy megérdemli-e egyáltalán a trónt, hogy kivel osztja meg az ágyát, és
kivel nem..
– Mit mondanak, Cora?
A lány feléje sodródott – a fürdő párás forróságában néhány kósza, szőke
hajtincse kiszabadult rögtönzött kontyából –, és felhúzott lábakkal letelepedett
mellé a padra. Keresztbe fonta a karját a medence peremén, és ráfektette a fejét.
Ezzel megszabadult a csábítás utolsó jeleitől is, és újra visszavedlett ártatlan
leánnyá.
 – Azt mondják, Rhy Maresh, hogy másé a szíved.
Próbált megszólalni, de nem tudta, mit feleljen.
– Ez… bonyolult – sikerült végül kinyögnie.
– Hát persze, hogy az. – Cora a vízben úsztatta az ujjait. – Egyszer én is
voltam szerelmes – tette hozzá, mintha utólag jutna eszébe. – Viknek hívták.
Úgy szerettem őt, ahogy a hold szereti a csillagokat… Mi ezt mondjuk, amikor
valaki megtölti fénnyel a világodat.
– És mi történt?
A lány halványkék szeme merengve felnézett.
– Te az egyedüli örököse vagy a trónszékednek – felelte. – De én csak egy a
hét közül. A szerelem nem elég.
Attól, ahogyan ezt a lány kijelentette, mintha egyszerű, megváltoztathatatlan
igazság lenne, a herceg szeme égni kezdett, és gombóc nőtt a torkában. Alucard-
ra gondolt, nem arra az énjére, amilyen akkor volt, amikor elküldte őt, még csak
nem is a zászlók éjszakájának ünnepelt hősére, hanem arra az Alucard-ra, aki
azon az első nyáron az ágyában heverészett. Ajkai a herceg bőrén játszottak,
miközben elsuttogta a szót:
Szeretlek.
Cora széttárt ujjai mozdulatlanná váltak a víz felszínén. Rhy észrevette a
csuklója körüli mély karcolásokat és a lehorzsolt bőrt. A lány elkapta a
pillantását, és hárítóan legyintett a kezével.
– A bátyám heves természetű – magyarázta szórakozottan. – Olykor
megfeledkezik az erejéről. – Azután halvány, dacos mosoly villant az arcán. –
Az enyémről pedig mindig.
– Fáj?
– Semmiség, begyógyul. – Odébb mozdult. – A te hegeid sokkal
érdekesebbek.
Rhy ujjai a szíve fölötti forradásra tévedtek, de nem mondott semmit, a lány
pedig nem kérdezett semmit, és könnyed, oldott csend telepedett rájuk. A gőz
fehér csápokként gomolygott körülöttük, s mintázatok kavarogtak a párában.
Rhy érezte, hogy gondolatai elsodródnak az árnyak, a haldokló emberek, a
bordák közé hatoló pengék és hideg, sötét, vértől iszamos helyek felé, és azokon
is túl, a vattaszerű, sűrű némaságba, amely súlyos, akár a kő.
– Rendelkezel az adottsággal?
Rhy zavartan pislogott, a látomások egyszeriben szétoszlottak, és visszatért a
fürdőbe.
– Miféle adottsággal?
Cora ujjai összezárultak a gomolygó gőz körül.
– Az én országomban vannak emberek, akik a ködbe néznek, és olyasmiket
látnak, amik nincsenek ott. Amik még nem történtek meg. Most te is úgy tűntél,
mintha láttál volna valamit.
– Nem láttam – pontosított Rhy. – Csak emlékeztem.
* * *

Hosszú ideig ültek a fürdőben, nem akaródzott lemondaniuk sem a melegről,

sem egymás társaságáról. Egymás mellett gubbasztottak a kőpadon a medence
szélénél, vagy a perem hűvösebb csempéin, és beszélgettek – nem a múltról
vagy a sebhelyeikről. Inkább a jelenüket osztották meg egymással. Rhy beszélt
neki a falakon túli városról, az egész Londont beborító átokról, a különös és
egyre terjeszkedő átváltozásról, az elbukottakról és az ezüstheges túlélőkről.
Cora pedig a klausztrofóbiás palotáról, az őrjítő nemesekről, a galériáról, ahová
összegyűltek, hogy közösen aggódjanak, a sarkokról, ahová elhúzódtak
sugdolózni.
Cora hangja az egész teremben zengett, de amikor lágyan beszélt, muzsika
dalolt benne, olyan dallamosság, amit Rhy igen megnyugtatónak talált. A lány
történeteket szőtt erről a lordról és arról a hölgyről, és a ruháik alapján nevezte el
őket, mivel nem mindig tudta a nevüket. A mágusokról is pletykált, a
vérmérsékletükről, a pöffeszkedő egójukról, és egész párbeszédeket idézett
vissza egyetlen botlás vagy elakadás nélkül.
Úgy tűnt, Cora gyermeki külsője alatt rejlő elméje olyan, akár egy csiszolt
gyémánt: éles és ragyogó. Rhy azt is tudta, miért rejti el – ugyanabból az okból,
amiért ő legalább annyiszor játszotta a kicsapongó élvhajhászt, mint a királyi
felséget. Olykor könnyebb volt hagyni, hogy alábecsüljék, kihagyják a
számításból vagy elutasítsák.
– …azután tényleg megtette – csacsogta épp a lány. – Lenyelt egy egész pohár
bort, szikrát gyújtott, és puff, a fél szakállát leégette.
Rhy nevetett – könnyűnek és helytelennek és nagyon-nagyon szükségesnek
érezte ezt a súlytalan vidámságot –, mire Cora megcsóválta a fejét.
– Soha ne hívj ki egy veskit! Olyankor ostobát csinálunk magunkból.
– Kell azt mondta, ki kellett ütnie az egyik mágusotokat, nehogy
megrohamozza a ködöt.
Cora felkapta a fejét.
– Egész nap nem láttam a bátyádat. Hová ment?
Rhy hátrahajtotta a fejét a csempére.
– Segítséget keresni.
– Nincs a palotában?
– Nincs a városban.
– Ó – sóhajtott a lány elgondolkodva. Azután újra visszatért a lusta mosoly az
ajkára. – És mi a helyzet ezzel itt? – kérdezte, és felmutatta Rhy királyi dísztűjét.
A herceg tüstént felpattant.
– Honnét szerezted?
– A nadrágzsebedben volt.
Rhy érte nyúlt, a lány pedig játékosan messzebb tartotta, hogy ne érje el.
– Add vissza! – követelte a herceg, és Cora bizonyára meghallotta a fenyegető
élt a hangjában, a parancs váratlan, döbbenetes fagyosságát, mert felhagyott a
játszadozással. Rhy a tenyerébe zárta a víztől felmelegedett fémdarabot. –
Későre jár – mondta, és kiemelkedett a medencéből. – Mennem kell.
– Nem akartalak felzaklatni – szólalt meg a megbántottnak tűnő lány.
Rhy beletúrt nyirkos fürtjeibe.
– Nem tetted – hazudta, ahogy megjelent egy szolgáló, és köntöst terített
meztelen válla köré. Harag izzott benne, de csak önmaga ellen, amiért nem
ügyelt eléggé, és hagyta, hogy elkalandozzon a figyelme. Már régen távoznia
kellett volna, de nem akart szembenézni az alvást kísérő árnyakkal. Az egész
teste sajgott, elméje pedig ködössé vált a kimerültségtől. – Hosszú volt a mai
nap, és elfáradtam.
Cora arcán szomorúság futott át.
– Rhy, csak játszottam. Nem akartam megtartani.
A herceg letérdelt a medence csempézett peremére, felbillentette a lány fejét,
és puszit nyomott a homlokára.
– Tudom – felelte, majd egyedül hagyta.
Odakint Vis egy székbe roskadva várakozott; kimerülten, de ébren.
– Sajnálom – mentegetőzött Rhy, ahogy az őr felkelt és mellé lépett. – Nem
kellett volna megvárnod. Vagy nekem nem kellett volna eddig maradnom.
– Semmi baj, uram – felelte a férfi kissé támolyogva, és mögéje szegődött.
A palota mostanra elcsendesedett körülöttük, csak az ügyeletes őrszemek halk
mormolása hallatszott, amint Rhy felkapaszkodott a lépcsőn. Amikor felért,
megtorpant Kell szobája előtt, és csak utána jutott eszébe, hogy a bátyja nincs itt.
Saját hálószobájában a lecsavart lámpák gyér fényt árasztottak, és hosszú
árnyakat vetettek minden felületre. A pohárszékben különféle tonikok csillogtak
– Tieren főzetei és kotyvalékai a nehéz éjszakákra. A fürdő melege még mindig
beburkolta a lábát, és már csak pár óra maradt hajnalig, úgyhogy Rhy az asztalra
tette a dísztűjét, és bedőlt az ágyába.
Azután nekitámadt egy fehér szőrgombolyag.
Alucard macskája a párnáján aludt, és méltatlankodó nyávogást hallatott,
amikor Rhy végignyúlt a lepedőn. Nem maradt ereje kilakoltatni a macskát –
ibolyaszín szeme azt üzente: „csak próbáld meg!” –, úgyhogy Rhy visszarogyott.
Karjával eltakarta a szemét, és meglepetten érezte, hogy egy puha, könnyű
mancs bökdösi a kezét, majd a jószág az oldalához simult. Beletúrt az állat
bundájába, és hagyta, hogy a finom dorombolás és a kapitány enyhe illata – friss
tengeri szellő és fűszeres nyári bor – lassan álomba ringassa.
 VII
Ünnepi az a pillanat, amikor a hajó először fut ki a tengerre. Amikor eltűnik a
szárazföld a láthatárról, a világ szélesen kinyílik, és nem marad más, csak a
végtelen víz és égbolt, meg a szabadság.
Ez volt Lina kedvenc időszaka – amikor úgy érezte, bármi megtörténhet. A
Szellem fedélzetén állt, miközben Tanek szétvált körülöttük, és a vad éj széttárta
előttük a karját.
Amikor leereszkedett az utastérbe, Jasta a lépcső alján várta.
– Avan – köszönt oda Lina lazán.
– Avan – dörmögte Jasta.
A szűk folyosón oldalt kellett lépnie, hogy kikerülje a kapitányt. Már félig el
is haladt mellette, amikor Jasta keze villámgyorsan előrelendült, és összezáródott
a torka körül. Lina lába felemelkedett a talajról, azután csak csüngött a
levegőben, ahogy durván a falnak szegezték. Vakon tapogatózva próbált fogást
találni; ahhoz túl kába volt, hogy mágiát használjon vagy a pengéjéért nyúljon.
Mire sikerült kiszabadítania a bordáihoz szíjazott tőrt, a kapitány keze
eleresztette, és Lina a falnak rogyott. Fél lába megbicsaklott alatta, de nagy
nehezen visszanyerte az egyensúlyát.
– Mi a kénköves pokolért csináltad ezt?
Jasta úgy nézett le Linára, mintha nem az imént próbálta volna megfojtani.
– Ezt – mondta a kapitány – azért kaptad, mert sértegetted a hajómat.
– Ugye csak viccelsz? – vicsorogta a lány.
Jasta egyszerűen vállat vont.
– Ez most csak figyelmeztetés volt. Legközelebb a vízbe hajítalak.
Azzal a kapitány kinyújtotta a kezét. Rossz ötletnek tűnt elfogadni, de még
rosszabbnak elutasítani. Mielőtt Lina eldönthette volna, mit tegyen, Jasta lenyúlt,
és talpra rántotta, majd keményen hátba veregette, és fütyörészve odébbállt.
Lina nézte a távolodó nő hátát; megdöbbentette a hirtelen erőszak, és az is,
hogy készületlenül érte a támadás. Reszkető kézzel dugta vissza a pengét a
tokjába, és elindult megkeresni Kellt.

* * *

Balra az első kabinban volt.

– Nahát, milyen otthonos – jegyezte meg a lány az ajtóban.
A kabin nagyjából feleakkora volt, mint egy átlagos hálófülke, és pont annyira
hívogató. Egyetlen priccsnek akadt benne hely, s Linát egy rögtönzött koporsóra
emlékeztette.
Kell az ágyon ült, és egy királyi dísztűt forgatott az ujjai között. Amikor
meglátta a lányt, zsebre dugta a kitűzőt.
– Akad hely még egy személynek? – kérdezte a lány, és ahogy kimondta,
máris ostobán érezte magát. Összesen négy kabin volt lent, és az egyiket most
cellaként használták.
– Szerintem elférünk – felelte Kell, és felállt. – De ha te inkább…
Tett egy lépést az ajtó felé, mintha távozni készülne. De Lina nem akarta,
hogy elmenjen.
– Maradj! – kérte, és máris felvillant az a félmosoly, mint amikor a parázs
minden fújásra felizzik.
– Jól van.
A mennyezetről egyetlen lámpás lógott. Kell csettintett, mire sápadt, táncoló
lángocska gyúlt ki a hüvelykujján. Felnyúlt, és meggyújtotta a kanócot. Lina
óvatosan körbefordult, és szemügyre vette a kamrácskát.
– Kicsit szűkösebb, mint a szokásos szállásod, nem igaz, mas vares?
– Ne nevezz így! – szólt rá Kell, és visszahúzta maga felé, Lina pedig már épp
meg akarta ismételni, csak hogy bosszantsa, amikor meglátta a férfi tekintetét, és
megenyhült. Végigsimított a kabátján.
– Jól van.
Kell szorosan magához vonta, hüvelykujjával megsimította az arcát, és Lina
tudta, hogy a szemét nézi, a szilánkokra repedt üveg sugaras törésvonalait.
– Tényleg nem vetted észre?
Kell világos arcát elöntötte a pír, és Lina azon töprengett, vajon szeplős lesz-e
a bőre nyáron.
– Feltételezem, nem hinnél nekem, ha azt mondanám, a bájad elterelte a
figyelmemet…
Lina megeresztett egy halk, éles kacajt.
– A késeim, talán. A gyors ujjaim. De nem a vonzerőm.
– Akkor az intelligenciád. És a hatalmad.
A lány megvillantott egy gonoszkodó vigyort.
– Gyerünk, folytasd!
– Mindened rabul ejtette a figyelmem, Lina. Még most is. Őrjítő vagy, dühítő
és hihetetlen. – A lány csak ugratta, de nyilvánvaló volt, hogy ő komolyan
beszél. A szája vonala, a mély barázda a homlokán, kék szeme… halálos
komolyságról árulkodott. – Sosem tudtam, mit gondoljak rólad, hová tegyelek. A
találkozásunk napja óta. És ez megrémít. Te rémítesz meg. – Két tenyerébe fogta
a lány arcát. – De a legjobban az a gondolat ijeszt halálra, hogy egyszer végleg
eltűnsz az életemből.
Lina szíve hevesen kalapált, a régi dal ütemét verte – juss, szaladj, menekülj!
–, de már belefáradt a futásba. Közelebb húzta magához Kellt.
– Legközelebb, ha elsétálok – suttogta –, gyere velem! – Hagyta, hogy
tekintete feljebb vándoroljon a fiú torkára, állára, ajkára. – Amikor vége lesz
ennek az egésznek, amikor újra megmentjük a világot, és Osaron eltűnik, és
mindenki megkapja, amit érdemel, gyere velem!
– Lina! – sóhajtotta a férfi, és annyi szomorúság csengett a hangjában, hogy a
lány hirtelen ráébredt: nem akarja hallani a válaszát, nem akarja végiggondolni
az összes lehetőséget, ahogyan a történetük véget érhet, annak esélyét, hogy
talán egyikük sem ússza meg élve vagy épségben ezt a kalandot. Nem akart
túllátni ezen a hajón, a jelen pillanaton, úgyhogy megcsókolta, mélyen,
szenvedélyesen, és bármit akart is Kell mondani, a torkára forrt, ahogy ajkaik
összeértek.
 VIII
Holland a priccsén ült, hátát a kabin falának vetve.
A fadeszkákon túl a hullámok locsogva csapódtak neki a hajóderéknak; a talpa
alatti padló ringásától megszédült, valahányszor megmozdult. A csuklója körüli
láncok sem segítettek a helyzeten – a bilincseket megbűvölték, hogy
csökkentsék a mágiát, s ennek olyan hatása volt, mint nedves ruhának a tűzön:
ahhoz kevés, hogy kioltsa a lángjait, ahhoz viszont elég, hogy füstöt keltsen,
amely felhőként telepedett az érzékszerveire, és elfojtotta azokat.
A második bilincs pedig, amely nem a csuklója köré zárult, hanem a kabinfal
kampójához rögzítette, folyamatosan egyensúlytalan állapotban tartotta.
És ami a legrosszabb, nem volt egyedül.
Alucard Emery hajolt be az ajtón, egyik kezében könyvvel, a másikban egy
pohár borral (Holland mindkettő gondolatára émelyegni kezdett), és sötétkék
szeme időről időre felpillantott, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy az
antari még mindig a falhoz láncolva ül.
Hollandnak fájt a feje. Kiszáradt a szája. Levegőt akart. Nem a kabincella
áporodott bűzére vágyott, hanem a fedélzeten fütyülő friss levegőre.
– Ha kiszabadítanál – indítványozta –, segíthetnék hajtani a hajót.
Alucard megnyalta a hüvelykujját, és lapozott egyet.
– Ha kiszabadítanálak, mindannyiunkkal végezhetnél.
– Azt innen is megtehetném – jegyezte meg Holland.
– A szavaid nem segítenek az ügyeden – emlékeztette a kapitány.
Holland feje fölött apró kajütablakot ágyaztak a falba.
– Legalább azt nyisd ki! – kérte. – Hogy mindketten szívhassunk egy kis friss
levegőt.
Alucard hosszasan fürkészte, végül a hóna alá csapta a könyvet. Felhajtotta a
maradék borát, a padlóra tette az üres poharat, és közelebb lépett, majd áthajolt
fölötte, hogy kinyissa a kallantyút.
Hideg széllökés áradt be, Holland teleszívta a tüdejét, miközben hullám
csapódott a hajótestnek, és a nyitott ablakon át vízpermetet szórt be a kabinba.
Magában felkészült a jeges zuhanyra, de az nem érte el.
Alucard egyetlen csuklórándítására és néhány elmormolt szóra a víz
fellendült, csapott egy kört az ujjai körül, majd vékony, ám veszedelmes
jégpengévé keményedett. Keze a markolat köré szorult, és Holland torkának
szegezte a kés fagyos élét.
Az antari nyelt egyet, próbára téve a penge élességét, miközben állta Alucard
tekintetét.
– Ostobaság lenne – mondta lassan –, ha vért fakasztanál belőlem.
Meghajlítva a csuklóját Holland érezte, ahogy a faszilánk – amit még
korábban a bilincs alá csúsztatott – hegyes vége a tenyerébe mélyed. Tudta: nem
is kellene nagyon megnyomnia. Elég lenne egyetlen csepp, egy szó, és a
bilincsei semmivé olvadnának. De attól még nem válna szabaddá.
Alucard mosolya metszőbbé vált, és a kés visszaolvadt a levegőben körülötte
táncoló vízszalaggá.
– Egy dolgot ne felejts, antari – figyelmeztette, miközben az ujja körkörös
mozdulatára a víz is örvényleni kezdett körülötte. – Ha ez a hajó elsüllyed, te is
vele süllyedsz. – Alucard felegyenesedett, és kihessegette a tengeri permetet a
nyitott ablakon át. – Még valami kérés? – kérdezte a vendégszeretet eleven
példájaként.
– Nem, köszönöm – felelte Holland hűvösen. – Már így is olyan sokat tettél.
Alucard rávillantott egy fagyos vigyort, és újra kinyitotta a könyvét,
szemlátomást elégedetten a posztjával.

* * *

Amikor harmadszor jött el a halál Hollandért, ő épp kuporgott. Az áramló víz

mellett guggolt, vér csöpögött nagy, kövér, vörös cseppekben az ujjbegyeiről,
amint az Ezüsterdő feltámadt körülötte. Évente kétszer feljött ide, a folyónak
arra a pontjára, ahol a Sijlt elágazott egy kis ligeterdőn át, amely a csupasz
földből nőtt ki, és a csiszolt fém színárnyalataiban játszott – nem volt se fa, se kő,
se acél. Egyesek azt beszélték, az Ezüsterdő egy mágus keze általjött létre, míg
mások állították, hogy ez az a hely, ahol a mágia utoljára megnyilvánul, mielőtt
eltűnik a világ felszínéről.
Olyan hely volt ez, ahol, ha az ember nyugodtan áll, és lehunyja a szemét,
megérezheti a nyarak illatának visszhangját. A természeti mágiának a fába
beleivódott emlékét.
Holland lehajtotta a fejét. Nem imádkozott – nem tudta, kihez kellene, vagy
mit kellene mondania –, csak nézte, ahogy a Sijlt fagyos vize kavarog kinyújtott
keze alatt, és várja, hogy magába igyon minden egyes lehulló cseppet. Egy kis
karmazsinvörös, amely rózsaszín felhővé oszlik, majd eltűnik, és a folyam sápadt
felszíne visszanyeri szokásos szürkésfehér árnyalatát.
– Micsoda vérpazarlás – jegyezte meg mögötte egy hang mintegy mellékesen.
Holland nem riadt meg. Hallotta a közeledő lépteket a liget széle felől: a
csizmák az elszáradt fűre tapostak. Rövid, éles kés feküdt mellette a parton,
Holland feléje tapogatózott, de ráébredt, hogy már nincs ott. Akkor
felegyenesedett, és megfordulva látta, ahogy az idegen két kezében tartja az ő
fegyverét. A férfi fél fejjel alacsonyabb lehetett Hollandnál, és jó két évtizeddel
idősebb; kifakult sötétszürke ruhát viselt, amely eredetileg elmehetett feketének.
Poros barna haja és borostyánsárga pettyekkel tarkított sötét szeme volt.
– Szép penge – ismerte el a betolakodó, a fegyver hegyét próbálgatva. –
Fontos élesen tartani az ilyet.
Vér csöpögött Holland tenyeréből, és a férfi az élénkvörös cseppekre
villantotta tekintetét, majd szélesen elmosolyodott.
– Sot – szólt könnyeden. – Nem azért jöttem, hogy bajt keverjek.
Letelepedett egy megkövült fatörzsre, és a kemény földbe szúrta a kést a két
lába között, majd összefonta az ujjait, és a térdére könyökölve előredőlt. Az egyik
kezét megkötő varázslatok borították, minden egyes ujjára más-más elem jeleit
firkálták.
– Szép innen a kilátás.
Holland még mindig nem szólt egy szót sem.
– Olykor eljövök ide, gondolkodni – folytatta a férfi, és előhúzott egy
összesodort papírdarabot a füle mögül. A meggyújtatlan végére nézett, majd
Holland felé nyújtotta.
– Kisegítenél egy barátot?
– Nem vagyunk barátok – közölte Holland.
A férfi szemében fények táncoltak.
– Még nem.
Amikor Holland nem mozdult, az idegen felsóhajtott, az ujjaival csettintett,
mire a hüvelykujja fölött megjelent egy apró érme nagyságú, táncoló láng. Nem
kis dolog volt a természeti mágia ilyen fesztelen szemléltetése, még úgy sem,
hogy a varázsigéket a bőrébe vésték. Hosszan beleszívott a tekercsbe.
– A barátaim Vornak hívnak.
A név kőként csapódott Holland mellkasába.
– Vortalis.
A férfi felderült.
– Hát emlékszel – mondta. Nem „Már hallottál rólam”, vagy „tudod…”,
hanem „emlékszel”.
Holland pedig valóban emlékezett. Ros Vortalis. Az élő legenda Kosikban, a
férfi, aki legalább annyit forgatta a szavait, mint a fegyvereit, és aki mindig
elérte, amit akart. A férfi, akit városszerte a Vadász néven emlegettek, mivel
felkutatott és levadászott bármit vagy bárkit, és mert sosem távozott a zsákmánya
nélkül. A férfi, aki Hollandra mégis évek óta hiába vadászott.
– Nagy a híred – jegyezte meg Holland.
– Ó – fújta ki Vortalis a levegőt –, mindkettőnknek az. Hány férfi és nő járja
London utcáit fegyvertelenül? Hányan vetnek véget egy küzdelemnek anélkül,
hogy a kisujjukat mozdítanák? Hányan utasítják vissza, hogy csatlakozzanak a
bandákhoz, vagy a gárdához…
– Nem vagyok orgyilkos.
Vortalis felkapta a fejét. Arcáról eltűnt a mosoly.
– Mi vagy hát? Mi a lényeged? Annyi sok mágia rejlik a fekete szemedben, és
mégis, mire használod? Beleüríted az ereidet egy fagyott folyóba? Szebb világról
álmodozol? Biztos, hogy ennél jobb hasznát is lehetne venni a képességeidnek.
– A hatalmam sosem hozott nekem semmi mást, csak kínt.
– Akkor nem jól használod. – Azzalfelállt, és a legközelebbi fán elnyomta a
cigarettája végét.
Holland a homlokát ráncolta.
– Ez egy szent…
Nem maradt lehetősége, hogy befejezze az intést, mert Vortalis ekkor
mozgásba lendült, méghozzá olyan sebesen, hogy valami varázslatnak kellett
lennie a dologban: valamit nyilván a bőrébe véstek – viszont a varázslatok
csupán felerősítették a hatalmat. Nem hozták létre a semmiből.
Az ökle már csak ujjnyira járt Holland arcától, amikor Holland akarata
csikorogva nekifeszült a húsnak és csontnak, és megálljt kényszerített Vortalisra.
De ez nem volt elég. A férfi ökle megremegett a levegőben, birokra kelt a
szorítással, azután nagy robajjal áttört rajta, akár egy tégla az üvegen, és
Holland állkapcsának csapódott. A fájdalom hirtelen volt és intenzív. Vortalis
szinte sugárzott az örömtől, miközben hátratáncolt, ki Holland hatásköréből.
Vagy legalábbis megpróbálta. A folyam fellendült mögötte, és előre zúdult. De
épp mielőtt hátba találta volna Vortalist, ő ismét mozdult, és oldalt lépett a
csapás elől, amelyet nem is láthatott. Holland végül elveszítette a türelmét, és két
süvítő’jégdárdát lőtt a férfi felé ellenkező irányból.
Ő félrevetődött az első elől, ám a második a gyomrábafúródott, és a tengelye
mentén forogva oldalirányban összetört a bordáin, ahelyett hogy egyenesen
áthatolt volna rajtuk.
Vortalis nagy nyögéssel a hátára zuhant.
Holland csak állt és várt; látni akarta, hogy fel tud-e, felfog-e még kelni a
támadója. Ő így is tett, és lágyan kacarászott, miközben előrelendült a térdére.
– Mondták, hogy jó vagy – mondta Vortalis a bordáit dörzsölve. – De van egy
olyan érzésem, hogy még annál is jobb, mint sejtik.
Holland ujjai összezárultak. Vortalis felvett egy jégszilánkot, nem is
annyirafegyverként, mint inkább műalkotáskéntforgatva.
– Az a helyzet, hogy ezzel akár meg is ölhettél volna.
És Holland valóban megtehette volna. Könnyedén. Ha nem fordítja el a
lándzsát, az egyenesen áthatol húson és izmon, majd beletörik a csontba. De a
lelki szemei előtt látta Aloxot, ahogy kővé vált teste darabokra törik a padlón, és
Talyát, ahogy élettelenül bukik a késébe.
Vortalis az oldalát fogva feltápászkodott.
– Miért nem tetted meg?
– Te nem próbáltál megölni engem.
– Viszont az emberek, akiket rád küldtem, azok igen. De te őket sem ölted meg.
Holland állta a tekintetét.
– Van valami problémád a gyilkolással? – erőltette Vortalis a kérdést.
– Már oltottam ki életeket – felelte Holland.
– Nem ezt kérdeztem.
Holland elnémult. Ökölbe zárta a kezét, és a tenyerébe nyilalló fájdalomra
összpontosított. Végül azt mondta:
– Túl könnyű.
– Ölni? Persze, hogy az! – bólintott Vortalis. – Együtt élni vele, az a nehezebb.
De néha megéri. Olykor egyenesen szükséges.
– Nekem nem volt az, hogy végezzek az embereiddel.
Vortalis felvonta a szemöldökét.
– Újra a nyomodba eredhettek volna.
– De nem tették – felelte Holland. – Te meg csak küldted az újakat.
– És te sorra futni hagytad mindet. – Vortalis nyújtózott, és enyhén
megvonaglott az arca a sérült bordái miatt. – Amondó vagyok, neked
halálvágyad van, de közben nem úgy tűnsz, mint aki alig várja, hogy bevégezze.
– A liget széléhez sétált, háttal Hollandnak, miközben végignézett a távolban
elterülő sápadt városon. Meggyújtott egy újabb cigit, és a fogai közé dugta a
végét. – Tudod, mit gondolok?
– Nem érdekel…
– Szerintem te romantikus alkat vagy. Egyike azoknak a bolondoknak, akik a
király eljövetelében bíznak. Várják, hogy visszatérjen a mágia, hogy felébredjen
a világ. De ez nem így lesz, Holland. Ha változást szeretnél, neked kell azt
előidézni. – Vortalis elutasítóan legyintett az áramló vízre. – Belecsorgathatod a
véredet ebbe a folyóba, de az semmin sem változtat. – Kinyújtotta a kezét. – Ha
tényleg meg akarod menteni ezt a várost, segíts nekem, hogy jobb hasznát vegyük
annak a vérnek.
Holland a férfi varázsigékkel borított kezére bámult.
– Miféle hasznát?
Vortalis elmosolyodott.
– Például segíthetsz nekem megölni egy királyt.
 NYOLC

FELTÉRKÉPEZETLEN VIZEKEN
I
A kávénak moslékíze volt, de legalább melegen tartotta Alucard kezét.
Nem aludt, idegei kiélesedtek és pattanásig feszültek az idegen hajó, az áruló
mágus és azon tény miatt, hogy valahányszor lehunyta a szemét, látta Anisát
elégni, látta Jinnart hamuvá porladni, és látta saját magát, amint feléjük nyúl,
mintha lenne a világon bármi, amit tehetne, hogy megmentse a húgát és a
barátját. Anisa mindig olyan derűs és eszes volt, Jinnar meg erős, és végül
mindez mit sem számított.
Meghaltak.
Alucard felkapaszkodott a lépcsőn a fedélzetre, és újra belekortyolt az italába,
megfeledkezve róla, milyen pocsék az íze. Kiköpte a barna löttyöt a korláton át,
és megtörölte a száját.
Jasta épp azon buzgólkodott, hogy hozzákössön egy kötelet a főárbóchoz.
Hastra és Hano egy ládán ült a fővitorla árnyékában, az ifjú őr keresztbe tett
lábbal, a tengerészlány pedig varjúként gubbasztott, és előrehajolva figyelte,
amit a fiú óvó mozdulattal tart a két tenyerében. Úgy nézett ki, mint egy friss,
zöld leveles acinahajtás. Hano örömteli hangot hallatott, ahogy a növény lassan
kibomlott a szeme láttára. Hastrát körülvették az azon kevesekre jellemző
vékony, fehér fényszálak, melyek képesek egyensúlyban tartani az elemeket.
Alucard futólag eltűnődött, az ifjú őr miért nem ment inkább papnak. Hano körül
a levegő fészekké állt össze sötétkéken fénylő spirálalakzatokból, világosan
jelezve, hogy olyan tehetséges szélmágus van születőben, mint Jinnar…
– Csak óvatosan! – hallatszott egy hang. – A tengerész mit sem ér, ha hiányzik
néhány ujja.
Bard volt az. A hajóorrban állt, és épp Lenosnak próbált megtanítani egy
trükköt az egyik késével. A matróz tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a lány az
ujjbegyei közé csípte a pengét, feldobta a levegőbe, és mire a nyelénél fogva
elkapta, a kés éle már lángokban állt. Meghajolt, Lenos pedig rávillantott egy
ideges mosolyt.
Lenos, aki felkereste Alucard-t a lány az Éjsudár fedélzetén töltött első
éjszakáján, és figyelmeztette a kapitányt, hogy Lina egy ómen. Mintha Alucard
nem tudta volna máris.
Lenos, aki a Saronsnak nevezte el.
Amikor Alucard először meglátta Szelina Bardot, a lány az ő hajóján állt
összekötözött csuklóval, és ezüstösen sercegett körülötte a levegő. A férfi egész
életében csak egyetlen mágussal találkozott, aki így ragyogott, de neki fekete
volt a szeme, és megvetés övezte. Lina Bardnak viszont átlagos barna szeme
volt, és semmi mondanivalója sem önmaga védelmében, sem Alucard matróza
ellen, akinek a hullája kiterítve feküdt a deszkapallón. Csak egyetlen mondatot
mondott, erősen törve a nyelvet:
Is en ranes gast.
Én vagyok a legjobb tolvaj.
Ahogy szemügyre vette a lány pengeéles mosolyát és ezüst fényszálait,
Alucard arra gondolt: „Nos, kétségtelen, hogy a legkülönösebb vagy.”
Az első rossz döntést akkor hozta, amikor felengedte őt a fedélzetre. A
másodikat, amikor hagyta, hogy maradjon. Attól kezdve a hibás döntései
megsokszorozódni látszottak, akár az elfogyasztott italok egy partin.
Azon az első éjszakán, a kapitány kabinjában Lina szembeült Alucard-ral,
mágiája kusza összevisszaságban, a még sosem használt erő gubancos
csomókban vette körül. Amikor megkérte őt, hogy tanítsa, Alucard majdnem
félrenyelte a borát. Mágiahasználatra tanítani egy antarit? De Alucard mégis
vállalta. Kifésülte a hatalom gubancait, elsimította és elrendezte, amennyire telt
tőle, és nézte, ahogy a mágia átáramlik a tiszta csatornákon, méghozzá
fényesebben bárminél, amit valaha látott.
Persze neki is voltak „tiszta” pillanatai.
Felmerült benne, hogy eladja a lányt Marisnak a Ferase Stras piacon.
Gondolt rá, hogy megöli, mielőtt a lány dönt úgy, hogy végez vele.
Fontolóra vette, hogy elhagyja, elárulja, és tucatnyi módot megálmodott,
ahogyan mosná utána a kezét. A lány nagyon zűrös – ezt még a legénysége is jól
tudta, pedig ők nem látták az ezüstcsomókkal a feje fölé írt szót.
De mindennek ellenére mégis kedvelte Linát.
Alucard vett egy veszélyes lányt, és halálossá tette, bár tudta, hogy neki
valószínűleg ez lesz a veszte. Úgyhogy amikor a lány elárulta őt, megtámadott
egy versenyzőt az Essen Tasch előtt, és ellopta a nevezési helyét és
személyazonosságát, noha pontosan tudta, mit jelent ez majd neki, a
legénységének, a hajójának… Alucard nem is volt igazán meglepve. Ha bármit
is érzett, az inkább némi megkönnyebbülés volt. Mindig is tudta, hogy az antarik
önző népség, makacs és önfejű mágusok. Lina egyszerűen csak visszaigazolta,
amit az ő ösztönei kezdettől súgtak.
 Azt gondolta, hogy ezután már könnyű lesz megszabadulnia tőle, és
visszaszerezni a hajóját, a megszokott rendet, az életét. De Barddal kapcsolatban
semmi nem bizonyult egyszerűnek vagy könnyűnek. Az ezüstfény feladta neki a
leckét, és teljesen összekuszálta a saját kék és zöld fonalait.
– Te tudtad.
Alucard nem hallotta, hogy Kell közeledik, nem vette észre, hogy ezüstszálak
kavarják fel a levegőt a gondolatain kívül, de most mellé lépett, és követte
Bardra szegeződő tekintetét.
– Mi másmilyennek látszunk a szemedben, nem igaz?
Alucard keresztbe fonta a karját.
– Mindenkit másmilyennek látok. Nincs két teljesen egyforma mágiaszál.
– De tudtad, hogy mi ő – erősködött Kell –, attól a perctől, hogy először
megpillantottad.
Alucard oldalra billentette a fejét.
– Képzeld el, mennyire meglepett – mondta –, amikor egy ezüstfelhős
zsebmetsző végzett az egyik emberemmel, csatlakozott a legénységemhez,
azután arra kért engem, hogy tanítsam meg neki a mágiahasználatot.
– Szóval a te hibád, hogy részt vett az Essen Tasch bajnokságon.
– Hiszed vagy sem – visszhangozta Alucard Kell előző esti, Rhyjal
kapcsolatos szavait –, az egész az ő ötlete volt. És igen, próbáltam megállítani.
Ami azt illeti, hősiesen. De mint kiderült, elég makacs a hölgy. – Kellre villant a
tekintete. – Bizonyára antari vonás.
Kell bosszúsan felnyögött, és elfordult. Mindig elviharzik, ha valami nem
tetszik neki. Igen, ez határozottan antari szokás.
– Várj! – kérte Alucard. – Mielőtt elmész, volna valami…
– Nem.
– Még azt sem tudod, mit akartam mondani – fortyant fel Alucard.
– Valószínűleg Rhyról lenne szó, ezért nem akarom hallani, mert ha még egy
szót szólsz arról, milyen volt az öcsém az ágyban, esküszöm, eltöröm az
állkapcsod.
Alucard lágyan, szomorúan felkacagott.
– Ez neked vicces? – vicsorgott Kell.
– Nem… – felelte Alucard, és elhallgatott. – Csak olyan könnyű téged kihozni
a sodrodból. Ezért igazán nem hibáztathatsz engem.
– Ahogy te sem engem, amikor megütlek, ha túl messzire mész.
Alucard megadóan feltartotta a kezét.
– Jogos. – Dörzsölni kezdte a csuklója körül húzódó régi forradásokat. –
Nézd, csak azt szeretném mondani… hogy sosem akartam fájdalmat okozni
neki.
 Kell megvető pillantást vetett rá.
– Úgy bántál vele, mint egy könnyű kis kalanddal.
– Honnan tudod?
– Rhy szeretett téged, te meg elhagytad őt. Azt hitte, miattad … – Dühösen
felsóhajtott. – Vagy elfelejtetted talán, hogy jóval azelőtt elhordtad az irhádat
Londonból, hogy megpróbáltunk volna száműzni téged?
Alucard megrázta a fejét, tekintete a horizont stabil kék vonalára szökött.
Összeszorította a fogát, teste megfeszülve lázadt az igazság ellen. Ennek az
igazságnak fogai és karmai voltak, amiket most a mellkasába mélyesztett.
Könnyebb lett volna kimondatlanul hagyni, ejteni a témát, de amikor Kell ismét
fordult, hogy távozzon, csak kierőszakolta magából a szavakat.
– Azért mentem el – mondta –, mert a bátyám rájött, hol töltöm az
éjszakáimat… hogy kivel töltöm őket.
Alucard a vízre szegezte a szemét, de hallotta, hogy Kell léptei lassulnak,
majd megállnak.
– Hiszed vagy sem, nem minden család hajlandó félretenni az illemet, csak
hogy engedjen a királyi ízlésnek. Az Emeryk mindig is konzervatívak voltak, és
igen szigorú nézeteket vallottak. – Nagyot nyelt. – A bátyám, Berras, elmondta
apánknak, aki addig vert, amíg már nem tudtam talpon maradni. Eltörte a
karomat, a vállamat, a bordáimat. Elvesztettem az eszméletem. Azután
Berrasszal a tengerre rakatott. Egy hajó rakterében tértem magamhoz, a kapitány
tíz rishsel lett gazdagabb, és azt a parancsot kapta, hogy vissza ne térjen
Londonba, amíg a legénysége észhez nem térít. A legelső alkalommal, amikor
kikötött, megléptem arról a hajóról, alig három linnel a zsebemben és némi
mágiával az ereimben. Tudtam, hogy senki nem látna szívesen otthon, úgyhogy
nem, tényleg nem fordultam vissza. És igen, ez az én hibám. De nem tudtam,
hogy milyen sokat jelentek neki. – Elszakította a tengerről a tekintetét, és
egyenesen Kell szemébe nézett.
– Én sosem akartam távozni – mondta. – És ha tudtam volna, hogy Rhy
annyira szeret, amennyire én őt, akkor soha nem maradtam volna távol tőle.
Csak álltak némán, körülöttük hullámpermet és nyikorgó vitorlák.
Egy hosszú percig egyikük sem szólt.
Kell végül felsóhajtott.
– Akkor sem kedvellek.
Alucard megkönnyebbülten felnevetett.
– Ó, emiatt ne aggódj – legyintett. – Az érzés kölcsönös.
Azzal a kapitány otthagyta az antarit, és a tolvaja felé indult. Lenos már
korábban távozott, és Lina egyedül állt a korlátnál, ahol a penge hegyével
piszkálta a koszt a körme alól, és a távolba révedt a tekintete.
 – Ki vele, mi nyomja a szíved, Bard?
A lány feléje pillantott, és a szája szöglete mosolyra húzódott.
– Soha nem hittem volna, hogy még valaha egy fedélzeten utazunk.
– Nos, a világ tele van meglepetésekkel. És árnykirályokkal. Meg átkokkal.
Kávét? – kérdezte Alucard, és odakínálta a bögrét. A lány csak vetett egy
pillantást a gyanús kinézetű barna löttyre, és annyit mondott:
– Kösz, passzolom.
– Nem tudod, mit hagysz ki, Bard.
– Ó, dehogynem. Ma reggel elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam.
Alucard savanyú képet vágott, és kiöntötte az ital maradékát a korlát felett. Ilo
mellett az Éjsudár szakácsa a palota séfjének tűnt. – Szükségem van valami
igazi ételre.
– Te szegény! – ugratta Lina. – Mikor cserélték ki az én rendíthetetlen
kapitányomat egy nyavalygó nemes ficsúrra?
– És mikor lett az én legjobb tolvajomból ilyen bosszantó alak?
– Ó, de hát én mindig is az voltam – vágta rá a lány.
Lina a nap felé fordította az arcát. Haja megnőtt, sötét tincsei már a vállát
súrolták, és üvegszeme megcsillant az éles téli fényben.
– Szereted a tengert – állapította meg a férfi.
– Miért, te nem?
Alucard keze szorosabban markolta a korlátot.
– Bizonyos részeit igen. A levegőt a nyílt vízen, az együtt serénykedő
legénység energiáját, a kaland lehetőségét és hasonlókat. De… – Érezte, hogy a
lány őszintén figyel, és elhallgatott. Hónapokon át egyensúlyoztak óvatosan a
szemenszedett hazugságok és az elhallgatott igazságok közötti határmezsgyén,
és kialakult egy patthelyzet, amelyből egyikük sem akart kibillenni.
Szűkmarkúan, értékes áruként árultak el olykor valamit magukról, és mindig
csak cserébe valami hasonló információért.
Most viszont majdnem elkotyogott neki valamit ingyen.
– De? – bökte meg a lány egy tolvaj könnyű érintésével.
– Te nem fáradsz bele néha a menekülésbe, Bard?
A lány felvetette a fejét.
– Nem.
Alucard pillantása a horizontra tévedt.
– Akkor még nem hagytál hátra valami igazán értékeset.
Csípős szél támadt, és Lina keresztbe fonta a karját a mellkasán, majd a
korlátra könyökölt, és lenézett a vízre. Ráncba szaladt a homloka.
– Mi az?
Valami felbukkant a felszínen, egy darab uszadékfa. Majd egy másik, és még
egy. A megégett szélű deszkadarabok törött szilánkokként sodródtak el
mellettük. Alucard-on kellemetlen borzongás futott végig.
A Szellem egy hajó maradványai között vitorlázott.
– Az ott – felelte Alucard – a Tengeri Kígyók műve.
Lina szeme elkerekedett.
– Kérlek, mondd, hogy zsoldosokról beszélsz, és nem óriás hajófaló
kígyókról!
Alucard felvonta a szemöldökét.
– Óriás hajófaló kígyók? Ez most komoly?
– Mi az? – kérdezte a lány kihívóan. – Honnan kellene tudnom, hol vonjak
határt ebben a világban?
– Már jóval az óriás hajófaló kígyók előtt megvonhatod – biztosította Alucard.
– Hé, látod ezt, Jasta? – kiáltotta.
A kapitány hunyorogva az általa mutatott irányba sandított.
– Látom. Talán egyhetes lehet.
– Nem elég régi – mormogta Alucard.
– A leggyorsabb útvonalat akartátok – felelte a nő, és visszafordult a
kormánykerék felé. Egy jókora hajótestdarab sodródott el mellettük, még mindig
látszott az oldalára festett név egy része.
– Szóval, akkor mégis mik ezek a Tengeri Kígyók? – firtatta Lina.
– Felbérelhető kardok. Elsüllyesztik a saját hajójukat, közvetlenül azelőtt,
hogy támadnának.
– Figyelemelterelés? – kérdezte Lina.
Alucard megrázta a fejét.
– Nem. Üzenet. Hogy többé nincs rá szükségük, és amint végeztek mindenki
legyilkolásával, és a tengerbe dobálták a hullákat, veszik az áldozataik hajóját, és
azzal folytatják az útjukat.
– Huh – nyögte Lina.
– Pontosan.
– Nekem úgy tűnik, elfecsérelnek egy tökéletesen jó hajót.
A kapitány a szemét forgatta.
– Csak te lehetsz, aki a hajót siratja a megölt tengerészek helyett.
– Nos – közölte a lány gyakorlatiasan –, a hajó kétségkívül nem tett semmi
rosszat. A legénység ellenben nagyon is megérdemelhette a sorsát.
 II
Amikor Kell még ifjú volt, és nem tudott elaludni, rászokott, hogy éjjelente a
palotában kószáljon.
A sétálás egyszerűsége helyrebillentett benne valamit, lenyugtatta az idegeit,
és elcsitította a gondolatait. Olyankor elveszítette az időérzékét, de nem egyszer
a térbeli tájékozódását is, és felnézve a palota különös, idegen részében találta
magát, anélkül hogy emlékezett volna rá, hogyan jutott oda, mert figyelme nem
kifelé, hanem mindvégig befelé irányult.
Nem tévedhetett el ennyire a Szellem fedélzetén – az egész hajó lehetett
akkora, mint Rhy magán lakosztálya –, mégis meglepődött, amikor felpillantott,
és ráébredt, hogy Holland rögtönzött cellája előtt ácsorog.
Az öregember, Ilo az ajtóban ült egy széken, és szótlanul farigcsált egy fekete
fadarabot, pusztán tapintás alapján kiformálva belőle egy hajószobrocskát.
Meglehetősen ügyes munkát végzett. Úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a
feladatba, ahogy Kell az imént a gondolataiba, de most Ilo – megérezve a
jelenlétét, és néma elbocsátásként értelmezve azt – felkelt a helyéről. A széken
hagyta az apró faszobrocskát. Kell bepillantott a kis fülkébe, azt várva, hogy
Holland majd farkasszemet néz vele, és összevonta a szemöldökét.
Holland a priccsen ült, háttal a falnak, és felhúzott térdén pihentette a fejét.
Egyik keze a falhoz volt bilincselve, a lánca pórázként csüngött a csuklójáról.
Sápadt bőre szürkés árnyalatot öltött – a tengeri utazás nyilvánvalóan megviselte
–, és Kell észrevette, hogy fekete hajába új, fénylő ezüstszálak vegyültek, mintha
az Osarontól való megszabadulásért valami létfontosságúval kellett volna
fizetnie.
De ami a leginkább meglepte Kellt, az az egyszerű tény volt, hogy Holland
aludt.
Kell még sosem látta, hogy Holland ébersége egy pillanatra is alábbhagyott
volna; sosem látta őt ellazulni, eszméletlennek meg végképp nem. Ugyanakkor,
mégsem volt teljesen mozdulatlan. A másik antari karjában meg-megrándultak
az izmok, lélegzete el-elakadt, mintha csapdába esett volna valami rossz
álomban.
Kell visszafojtott lélegzettel kiemelte a széket az útból, és belépett a kis
kabinba.
Holland nem riadt fel, amikor Kell közelebb lépett, és még akkor sem, amikor
letérdelt az ágy előtt.
– Holland? – szólította meg Kell halkan, de a férfi nem moccant.
 Csak akkor ébredt fel, amikor Kell keze megérintette a karját. Egyből felkapta
a fejét, és hirtelen elhúzódott, vagy legalábbis próbált, de válla a kabinfalnak
ütközött. Tekintete egy pillanatra üres volt, szeme tágra nyílt, teste
összegömbölyödött, és elméje valahol máshol járt. Csak egy másodpercig tartott
az egész, de abban a röpke pillanatban Kell félelmet látott. Mély, tanult félelmet,
azt a fajtát, amit az állatba vernek, miután egyszer megharapta a gazdáját.
Holland higgadtsága félrecsúszott, és feltárult alatta az ugrásra kész feszültség.
Azután pislogott kettőt, és máris kitisztult a tekintete.
– Kell! – Élesen kifújta a levegőt, testtartása megváltozott, újra nyugalmat,
önuralmat színlelt, ahogy legyűrte az álmában kísértő ki tudja, miféle
démonokat. – Vos och? – mordult fel nyersen a saját nyelvén. Mi az?
Kell ellenállt a sürgető vágynak, hogy meghátráljon a férfi tekintete elől. Alig
szóltak egymáshoz, amióta megérkezett Holland cellája elé, és utasította, hogy
keljen fel. Most is csak annyit mondott:
– Betegnek látszol.
Holland sötét haja az arcára tapadt a verítéktől, szeme lázasan csillogott.
– Az egészségemért aggódsz? – kérdezte rekedten. – Milyen megható. –
Szórakozottan piszkálni kezdte a csuklója körüli bilincset. A vas alatt a bőre
vörösnek, elevenre horzsoltnak tűnt, és Kell, mielőtt még alaposan átgondolta és
eldöntötte volna, mit akar, máris a fém felé nyúlt.
Holland mozdulatlanná dermedt.
– Mit művelsz?
– Minek látszik? – kérdezte Kell, és előhúzta a kulcsot. Ujjai összezárultak a
bilincs körül, és a hideg acél a maga különös, zsibbasztó súlyával eszébe juttatta
Fehér Londont, az átkozott nyakörvet, a fémvázat és a saját üvöltéseit…
A láncok lehullottak, a béklyók csörrenve, nagy puffanással estek le, elég
súlyosan ahhoz, hogy nyomot hagyjanak a fadeszkán.
Holland a bőrére meredt, ahol az imént még a vasbilincs volt. Meghajlítgatta
az ujjait.
– Jó ötlet ez?
– Gondolom, majd kiderül – felelte Kell, és hátralépett, hogy leüljön a
szemközti falnál álló székbe. Közben azért éberen ügyelt, keze még most is egy
penge fölött időzött, de Holland nem tett semmilyen támadó mozdulatot, csak
elgondolkodva dörzsölte a csuklóját.
– Furcsa érzés, nem? – kérdezte Kell. – A király engem is letartóztatott. Én is
eltöltöttem némi időt abban a cellában. Ugyanilyen láncok között.
Holland felvonta sötét szemöldökét.
– Mennyi ideig voltál láncra verve, Kell? – kérdezte megvetéstől csöpögő
hangon. – Pár óráig, vagy netán egy egész napig?
 Kell elnémult, és Holland bánatosan csóválta a fejét, miközben egy gúnyos
hang elakadt a torkában. A Szellemet bizonyára oldalba kaphatta egy hullám,
mert az egész hajó megingott, és Holland elsápadt.
– Miért vagyok ezen a hajón? – Amikor Kell nem felelt, folytatta. – Vagy
talán a jobb kérdés az, hogy te miért vagy rajta.
Kell még mindig nem mondott semmit. A tudás fegyver, és neki nem állt
szándékában felfegyverezni Hollandot. Még nem. Arra számított, hogy a másik
mágus majd faggatózik, ám ő csak hátradőlt, és a nyitott ablak felé fordította az
arcát.
– Ha figyelsz, hallhatod a tengert. És a hajót. Meg rajta az embereket. – Kell
teste megfeszült, de Holland folytatta. – Ő Hastra, neki elég jól hallatszik a
hangja. A kapitányoké is, és mindketten szeretnek beszélni. Egy feketepiac, egy
mágiatároló eszköz… Nem tart már soká, mire összeáll a kép.
Szóval mégsem ejtette a témát.
– Élvezd a kihívást! – mondta Kell azon tűnődve, egyáltalán miért van még
mindig itt, és minek jött ide egyáltalán.
– Ha egy Osaron elleni támadást tervezel, akkor hadd segítsek! – A másik
antari hangja megváltozott, és beletelt egy pillanatba, mire Kell ráébredt, mit
hallott csendülni benne. Szenvedélyt, sőt: haragot. Holland hangja mindig olyan
sima, stabil és egységes volt, akár egy szikla. Most viszont repedések támadtak
rajta.
– A segítség bizalmat igényel – jegyezte meg Kell.
– Aligha – ellenkezett Holland. – Csak kölcsönös érdeket. – Tekintete szinte
lyukat égetett Kellbe. – Miért hoztál magaddal? – tette fel újra a kérdést.
– Azért hoztalak, hogy ne keverj bajt a palotában. És csalinak is hoztalak, azt
remélve, hogy Osaron követni fog minket. – Ez részben igaz is volt, de ahogy
elárulta, és aztán látta Holland tekintetét, valami megoldódott Kellben.
Megenyhült. – Az a tároló, amiről hallottál… úgy nevezik, az örökös. És arra
fogjuk használni, hogy bezárjuk vele Osaront.
– Hogyan? – követelte Holland, nem hitetlenkedve, csak nagyon hevesen és
szenvedélyesen.
– Ez az erő gyűjtőedénye – magyarázta Kell. – A mágusok egykor arra
használták, hogy a teljes mágikus képességüket továbbadják, oly módon, hogy
áthelyezték azt egy ilyen tartályba.
Holland elnémult, de a szeme még mindig lázasan csillogott. Egy hosszú
szünet után újra megszólalt, halk, összeszedett hangon.
– Ha azt akarod, hogy használjam ezt az örököst…
– Nem azért hoztalak – vágott közbe Kell kissé túl gyorsan, nem lévén biztos
benne, hogy Holland sejtése rátapint az igazságra, vagy messze jár attól. Már
korábban fontolóra vette ezt a dilemmát – valójában próbált semmi másra nem
gondolni, amióta csak elhagyták Londont. Az örökös áldozatot kíván. Tudta:
egyikük lesz az. Muszáj annak lennie. De nem bízott benne, hogy Holland, aki
korábban egyszer már elbukott, elvállalja; és nem akarta, hogy Lina legyen az,
aki nem fél semmitől, még akkor sem, amikor kellene. Tudta, hogy Osaron őrá
vetett szemet, de neki ott van Rhy, Hollandnak pedig nincs senkije. Lina eddig
hatalom nélkül élt; ő pedig inkább meghalna, mintsem elveszítse az öccsét és
önmagát… és így tovább, körbe-körbe, a gondolatok vég nélküli láncolata az
elméjében.
– Kell – szólt Holland komolyan. – Én ismerem az árnyékaimat, és Osaron az
egyikük.
– Ahogyan Vitari az enyém volt – felelte Kell.
Talpra állt, mielőtt még tovább beszélhetett volna; mielőtt komolyan
eljátszhatott volna a gondolattal. – Majd vitatkozhatunk a nemes áldozatokról, ha
már kezünkben az eszköz. De addig is… – Holland láncai felé biccentett. –
Élvezd a szabadságot! Megengedem, hogy szabadon járj-kelj a hajón, de…
– Szelina és Jasta mellett nem jutnék messzire. – Holland újra megdörzsölte a
csuklóját, és behajlítgatta az ujjait. Úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen a
kezeivel. Végül lazán keresztbe fonta a karját a mellkasán, utánozva Kell
testtartását. Holland lehunyta a szemét, de Kell látta, hogy nem pihen. Éberen
ügyelt, ugrásra készen.
– Kik voltak? – kérdezte Kell szelíden.
Holland zavartan pislogott.
– Micsoda?
– A három személy, akikkel végeztél a Dane ikrek előtt.
A levegő megtelt feszültséggel.
– Nem számít.
– Annyira azért mégis számított, hogy számon tartsd őket – felelte Kell.
De Holland arca már újra felöltötte a teljes közöny álcáját, és a fülkében
eluralkodott a csend, amely végül mindkettejükbe belefojtotta a szót.
 III
Vortalis mindig is király akart lenni – nem a majdani király, mondta Hollandnak,
hanem a jelenlegi uralkodó. Nem érdekelték a történetek, a legendák. De azt jól
tudta, hogy a városnak rendre van szüksége. Erőre. Vezérre.
– Mindenki király akar lenni – magyarázta Vortalis.
– Én nem – felelte Holland.
– Hát, akkor vagy hazug vagy, vagy bolond.
A Perzselt Csont egyik fülkéjében ültek. Azon a helyen, ahol az emberek
nyugodtan beszélhettek királygyilkosságról anélkül, hogy bárki felvonta volna a
szemöldökét. A figyelem időről időre rájuk irányult, de Holland tudta, hogy ez
kevéssé köszönhető az aktuális témának, sokkal inkább az ő bal szemének és
Vortalis késeinek.
– Csinos kis párost alkotunk mi ketten – mondta a férfi, amikor először
beléptek a tavernába. – Egy antari és a Vadász. Úgy hangzik, mint egyike
azoknak a meséknek, amiket úgy szeretsz – tette hozzá, és kitöltötte az első kör
italokat.
– Londonnak van királya – mondta Holland.
– Londonnak mindig van királya – vetette ellen Vortalis. – Vagy királynője. És
mióta zsarnokoskodik már az az uralkodó?
Mindketten tudták, hogy a trónszék csak egyféleképpen szállhat másra –
erőszakkal. Egy uralkodó csak addig hordhatta a koronát, amíg a saját fején
tudta azt tartani. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy minden királynak vagy
királynőnek először gyilkosnak kellett lennie. A hatalom erőszakot követelt, az
erőszak pedig megjutalmazta az erős embert. Azok útját, akik felverekedték
magukat a trónra, mindig vér szegélyezte.
– Ehhez egy zsarnokra van szükség – mondta Holland.
– Nem kell feltétlenül így lennie – érvelt Vortalis. – Lehetsz az erőm, a
hatalmam, a lovagom, én pedig lehetek a törvény, a jog, a rend, és ketten együtt
többet is tehetünk, mint hogy elfoglaljuk a trónszéket – tette le az asztalra a
kupáját. – Meg is tarthatjuk.
Tehetséges szónok volt, Holland ezt kénytelen volt elismerni. Az a fajta ember,
aki képes felszítani a szenvedélyt. A Vadásznak nevezték, de Holland minél több
időt töltött a társaságában, annál inkább a Fújtatóként gondolt rá – egyszer meg
is említette ezt neki, és a fickó felkacagott, és rábólintott, mondván, hogy
valóban tele van levegővel.
Volt benne valami tagadhatatlan báj és kellem, és nem csupán a fiatalos
fellépése olyasvalakinek, aki még nem látta a világban rejlő szörnyűségeket, de
annak a lángolása és szenvedélye, akinek a borzalmak ellenére sikerült hinni a
változásban.
Amikor Vortalis Hollandhoz beszélt, mindig egyenesen belenézett mindkét
szemébe, és attól a pettyes tekintettől Holland úgy érezte, mintha végre látnák.
– Tudod, mi történt az utolsó antarival? – kérdezte épp Vortalis, előrehajolva
Holland személyes terébe. – Én igen. Jelen voltam a kastélyban, amikor Stol
királyné elvágta a torkát, és megfürdött a vérében.
– Mit kerestél te a kastélyban? – csodálkozott Holland.
Vortalis hosszan, keményen fürkészte.
– Ennyi jut el hozzád a történetemből? – Megrázta a fejét. – Nézd, a mi
világunknak minden csepp mágiára szüksége van, de olyan királyaink meg
királynéink vannak, akik vízként pazarolják, csak hogy megízlelhessék a
hatalmat, vagy talán csak azért, hogy ne lázadhasson fel ellenük. A félelem miatt
jutottunk oda, ahol most tartunk. Félelem Fekete Londontól, félelem a mágiától,
ami nem állt a mi irányításunk alatt; ám ez az irány nem visz előre, csak lefelé.
Megölhettelek volna…
– Megpróbálhattad volna…
– De a világnak szüksége van a hatalomra. És olyan emberekre, akik nem
félnek tőle. Gondolj csak bele, mi mindent tehetne London egy ilyen vezetővel –
lelkesedett Vortalis. – Egy királlyal, aki törődik a népével.
Holland elgondolkodva végighúzta ujját a pohara peremén, amelyben a sör
érintetlen maradt, miközben a másik férfi már a második kupával hajtott fel.
– Szóval, végezni akarsz a jelenlegi királyunkkal.
Vortalis közelebb hajolt.
– Hát nem mindenki ezt akarja?
Jogos volt a kérdés.
Gorst – a hegyomlásnyi férfi, aki egy egész sereggel verekedtefel magát a
trónszékig, és valóságos erőddé alakította a kastélyt, a várost pedig
nyomortanyává. Az emberei az utcákon portyáztak, és elvettek mindent, amit
csak tudtak, amit csak akartak, egy olyan király nevében, aki csak úgy tett,
mintha törődne a lakosok sorsával, és aki azt állította, hogy fel tudja támasztani
a várost, miközben teljesen kiszipolyozta azt.
Gorst király minden héten torkokat vágatott el a véres főtéren, a haldokló
világnak fizetett dézsmaként, mintha ez az áldozat – amely még csak nem is a
sajátja volt – rendbe hozhatná a világot. Mintha az emberek vérének kiontása
lett volna az ő ügy iránti odaadásának bizonyítéka.
Hányszor állt Holland annak a térnek a szélén, és nézte a kivégzéseket, közben
arra gondolva, hogy elmetszi Gorst torkát! Hogy őt ajánlja fel a szomjas
földnek?
Vortalis súlyos pillantást vetett rá, és Holland megértette.
– Azt akarod, hogy én öljem meg Gorstot. – A társa elvigyorodott. – Miért nem
végzel vele te magad?
Vortalisnak nem okozott gondot az ölés – nem az erőszaktól való tartózkodása
révén kapta becenevét –, és ügyesen is művelte. De csak egy ostoba bocsátkozna
harcba a legélesebb kései nélkül, magyarázta Vortalis közelebb hajolva, és
Holland egyedülálló módon alkalmas a feladatra. – Tudom, hogy nem tetszik a
gyakorlat – tette hozzá. – De nagy különbség van a szórakozásból és a konkrét
célból való ölés között, és a bölcs ember tudja, hogy néha valakinek el kell
buknia ahhoz, hogy másvalaki felemelkedhessen.
– Néhány toroknak az a sorsa, hogy elmetsszék – jegyezte meg Holland
szárazon.
Vortalis rávillantott egy pengeéles vigyort.
– Pontosan. Szóval, ücsöröghetsz, és várhatod, hogy a mesekönyved szerint
végződjenek a dolgok, vagy segíthetsz megírni egy igazi történetet.
Holland az asztalon kopogott az ujjaival.
– Nem lesz könnyű feladat – töprengett hangosan. – A testőrei veszélyesek.
– Azok az emberek olyanok, akár a patkányok – mondta Vortalis, és előhúzott
egy szorosra csavart papírtekercset. Meggyújtotta a végét a legközelebbi lámpás
lángjánál. – Nem számít, hánnyal végzek, mindig elősurran néhány újabb, hogy
átvegye a helyét.
– Hűségesek? – kérdezte Holland.
A férfi orrából gúnyos horkantással gomolygott ki a füst.
– A hűséget vagy megveszik, vagy kiérdemlik, és amennyire meg tudom ítélni,
Gorst nem rendelkezik sem vagyonnal, sem megnyerő’ tulajdonságokkal, hogy
kiérdemelje a seregét. Ezek a férfiak küzdenek és meghalnak érte. Az átokkal
sújtottak vad odaadása ég bennük.
– Az átkok viszont együtt pusztulnak a létrehozóikkal – tűnődött Holland.
– És ezzel vissza is értünk a lényeghez. Egy zsarnok és átokszövő halálához, és
ahhoz, hogy miért te vagy a legalkalmasabb a feladatra. Néhány kém szerint,
akiket sikerült beszerveznem, Gorst a palota tetején gubbaszt, egy mind a négy
oldalról nagy erőkkel őrzött szobában, bezárva, mint valami kincs a saját
ékszeres ládájában. Na most, igaz-e – kérdezte Vortalis, és különös fények
táncoltak szemében –, hogy az antarik képesek ajtókat nyitni?
* * *

Három éjszakával később, a kilencedik harangszónál Holland átsétált a kastély

kapuján, és eltűnt. Az egyik lépéssel átkelt a küszöbön, a másikkal pedig már a
királyi hálókamra, a selyemmel és párnákkal telitömött szoba közepére érkezett.
Az antari kezéről vér csöpögött, ahol még mindig markolta a talizmánt. Gorst
olyan sokat viselt, fel sem tűnt neki, hogy ez az egy hiányzik, miután Vortalis
kastélybeli kémje elemelte. Három egyszerű szó – As Tascen Gorst –, és már be
is jutott.
A király a lobogó tűz előtt ült, és szárnyasból, fehér cipóból, kandírozott
körtéből álló lakomáját falta. Az emberek városszerte sorvadoztak az éhségtől,
de Gorst csontjai már régen nem látszottak az állandó habzsolástól.
A vacsorájával elfoglalt király nem is vette észre, hogy Holland a háta mögött
áll, és nem hallotta, ahogy elővonta a kését.
– Próbáld meg nem hátba döfni – javasolta Vortalis. – Elvégre mégis ő a
király. Megérdemli, hogy lássa a gyilkos döfést.
– Igen különös elveket vallasz.
– De legalább vannak elveim.
Holland már félúton járt a királyhoz, amikor ráébredt, hogy Gorst nem
egyedül étkezik.
Egy legfeljebb tizenöt éves lány kuporgott meztelenül a király mellett, akár
valami állat, egy házi kedvenc. Gorsttal ellentétben az ő figyelmét nem terelte el
semmi, és felkapta a fejét Holland lépteire. Amikor meglátta őt, sikítani kezdett.
A hang élesen félbeszakadt, ahogy akaratával a lány tüdejébe zárta a levegőt,
de Gorst máris felpattant, kirajzolódó masszív alakja betöltötte a kandallót.
Holland nem várt – kése szisszenve repült egyenesen a király szíve felé.
Gorst pedig elkapta.
A király csúfondáros mosollyal kapta ki a fegyvert a levegőből, miközben a
lány továbbra is a torkát markolászta.
– Csak ennyi telik tőled?
– Nem – felelte Holland, és összezárta két tenyerét a brosstű körül.
– As Steno – mondta, és széttárta a markát, mire a talizmán tucatnyi
fémszilánkra repedt, melyek fénysebesen keresztülsüvítettek a levegőn, átfúrtak
ruhát, bőrt és izmot.
Gorst hangosan felnyögött, ahogy vérvirág nyílt fehér tunikáján, és befestette
a ruhaujját; de még mindig nem zuhant el. Holland erővel mélyebbre tolta a
fémdarabokat, érezte, hogy azok csonton csikordulnak, és Gorst végül térdre
roskadt a lány mellett.
– Azt hiszed, ilyen könnyű… megölni… egy királyt? – zihálta, majd mielőtt
Holland megállíthatta volna, Gorst felemelte Holland kését, és elmetszette vele a
lány torkát.
Holland megtántorodott, és eleresztette a lány hangját, ahogy vér fröccsent a
padlóra. Gorst végighúzta ujjait a ragadós, sűrűn folyó tócsán. Próbált
felrajzolni valami varázslatot. A lány élete nem ért többet számára a
leghitványabb tintánál.
Hollandban fellángolt a harag. Kitárta a két kezét, és Gorst teste
hátracsavarodott, akár egy dróton rángatott marionettfigura. A zsarnok mély
torokhangon elbődült, ahogy a karját szétfeszítette egy láthatatlan erő.
– Azt hiszed, te uralhatod ezt a várost? – csikorogta a kíntól reszelős hangon,
ahogy a csontjai pattanásig feszültek Holland szorításában. – Csak próbáld meg,
és látni fogod… hogy meddig… tartasz ki.
Holland egy hirtelen mozdulattal kikapta a tüzet a kandallóból, és égő
gallérként csavarta a király torka köré a lángszalagot. Gorst végre jajgatni
kezdett, sikolyai panaszos nyöszörgéssé erőtlenedtek. Holland előrébb lépett, át
a feláldozott lány vértócsáján, míg végül elég közel jutott ahhoz, hogy az
égőnyakörv hője a bőrét nyaldossa.
– Eljött az ideje – mondta, noha szavai belevesztek áldozata haláltusájába –
egy újfajta király uralmának.

* * *

– As Orense – mondta Holland, amikor véget ért.

A lángok kihunytak, és a kamra ajtajai kitárultak, egyik a másik után: a
szobába Vortalis rontott be nagy léptekkel, tucatnyi férfival a sarkában. Sötét
mellvértjükön máris viselték választott címerüket – egy nyitott kezet a tenyerébe
metszett körrel.
Maga Vortalis nem harchoz öltözött. Szokásos sötétszürke ruháját viselte, az
egyedüli színfoltot a szembogara pettyei jelentették.
Gorst őreinek holttestei hevertek mögötte az előtérben.
Holland a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy megszűnik majd az átok. Hogy nekik nem kell
meghalniuk.
– Jobb biztosra menni, mint utólag sajnálkozni – felelte Vortalis, majd látva
Holland arcát, sietve hozzátette: – Azokat nem öltem meg, akik könyörögtek.
Végigmérte Gorst holttestét… a véres sebhelyeket, a nyaka körüli égett
csíkot…, és halkan füttyentett. – Juttasd majd eszembe, hogy soha ne álljak az
utadba.
Gorst vacsorája még mindig a kandalló előtti asztalon volt; Vortalis kézbe
vette a halott király poharát, a tűzbe öntötte a tartalmát, amely sisteregve
elpárolgott, majd töltött magának egy új italt, és körbelögybölte a bort.
Az embereire emelte a poharát.
– On vis och – mondta. – A kastély a miénk. Szedjétek le a régi lobogókat! Azt
akarom, hogy hajnalra az egész város tudomást szerezzen róla, hogy már nem a
zsarnok ül a trónon. Fogjátok az élelmiszerkészleteit meg ezt a pocsék bort, és
gondoskodjatok róla, hogy szétosztogassák a dastól a Kosikig. Hadd tudják meg
az emberek, hogy új király van Londonban, és a neve Ros Vortalis.
Az emberei üdvrivalgásban törtek ki, kiözönlöttek a nyitott ajtókon, és
megkerülték vagy átlépték a legyilkolt őrök holttestét.
– És találjatok valakit, aki eltakarítja ezt a kuplerájt! – kiáltott még utánuk
Vortalis.
– Remek hangulatban vagy – állapította meg Holland.
– Neked is örülnöd kellene – korholta Vortalis. – Így veszi kezdetét a változás.
Nem suttogással és egy titkos kívánsággal, mint a te meséidben, hanem egy jól
kivitelezett tervvel… és igen, némi vérrel, de hát a világ már csak ilyen, nem
igaz? Most mi jövünk. Én leszek ennek a városnak a királya, te pedig lehetsz a
hős lovagja, és ketten együtt valami jobbat építünk majd. – Hollandra emelte a
poharát. – On vis och – ismételte. – Az új hajnalokra, a jó végre és a hű
barátokra.
Holland keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Csodálom, hogy maradt még embered, miután annyit küldtél utánam.
Vortalis felnevetett. Holland Talya óta nem hallott ilyen kacagást, és a lány
hangjában már akkor is a mérges bogyók édessége csengett, Vortaliséban pedig
a nyílt tenger hullámzása.
– Sosem küldtem rád barátokat – felelte. – Csak ellenségeket.
 IV
Lenos a Szellem tatján állt, és egy faragott hajószobrocskával játszadozott, amit
Ilo hagyott maga után, amikor elszállt mellette egy madár.
Aggódva felpillantott. A váratlan megjelenése csak egy dolgot jelenthetett –
szárazföldhöz közelednek. Ami persze nem is lenne probléma, ha nem
egyenesen Maris piacára kellene tartaniuk, amely a tenger kellős közepén úszik.
A tengerész a hajóorrhoz sietett, miközben a Szellem szelíden siklott a
partvonalból kiemelkedő kikötő felé.
– Miért kötünk ki?
– Könnyebb innen feltérképezni az útvonalat – felelte Jasta. – Azonkívül,
fogytán vannak a tartalékaink. Sietve indultunk útnak.
Lenos ideges pillantást vetett Alucard felé, aki épp felkapaszkodott a lépcsőn.
– És most már nem sietős a dolgunk? – kérdezte Lenos.
– Nem tart sokáig. – Jasta mindössze ennyit felelt.
Lenos beárnyékolta a szemét a nap ellen – ami máris túlhaladt a tetőpontján,
és lassan süllyedni kezdett a horizont felé –, és hunyorogva méregette a
dokkoknál lehorgonyzott hajók sorát.
– Rosenal kikötője – segített Alucard. – Ez az utolsó érdekes megálló az
északi öböl előtt.
– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte az antari herceg, ahogy csatlakozott
hozzájuk a fedélzeten. – Jasta, mi…
– Lepakoljuk a ládákat, és feltöltjük a készleteinket – makacskodott a
kapitány, miközben ő és Hano kitekerték a köteleket, és átvetették őket a
korláton. – Egy óra, talán kettő. Nyújtóztassátok ki a lábatokat! Mire leszáll az
este, itt hagyjuk a kikötőt, és holnap délelőtt a piacra érünk.
– Ami engem illet, jólesne valami igazi étel – közölte Alucard, és leoldozta a
rámpát. – Már megbocsáss, Jasta, nem sértésnek szánom, de Ilo nagyjából úgy
főz, amennyire jól lát.
A hajó lassan siklott, majd megállt, ahogy két dokkmunkás elkapta a
köteleket, és kikötötte őket. Alucard hátra sem pillantva lépkedett le a rámpán,
Barddal a nyomában.
– Sanct – mormolta Jasta az orra alatt. Kell és Lenos egyszerre néztek rá.
Valami nem stimmelt, Lenos a zsigereiben érezte.
– Nem jössz? – kiáltott oda Lina, de Kell visszakiáltott:
– Kösz, de én inkább a hajón maradok. – Majd Jasta felé fordult. – Mi az?
– Le kell szállnotok – jelentette ki a Szellem kapitánya határozottan. – Most.
– Miért? – kérdezte Kell, de Lenos máris észrevette a dokknál egyenesen
feléjük tartó triót. Két férfi volt és egy nő, tetőtől talpig feketében, és
mindhármuk oldalán kard lógott. Ideges bizsergés futott végig a matrózon.
Végre Kell is észrevette az idegeneket.
– Kik ők?
– Zűrös alakok – köpte Jasta, és Lenos tüstént fordult, hogy figyelmeztesse
Alucard-t és Bardot, de azok ketten már félúton jártak a dokk vége felé. A
kapitány is érzékelhette a veszélyt, mert mintegy mellékesen átkarolta Lina
vállát, és eltérítette az eredeti irányukból.
– Mi történik? – követelte Kell a magyarázatot, ahogy Jasta sarkon fordult, és
a raktér felé iramodott.
– Nem volna szabad itt lenniük, legalábbis az év elején nem.
– Kik ezek? – erősködött Kell.
– Ez egy magán kikötő – magyarázta Lenos, hosszú lábával könnyen lépést
tartva –, amit egy bizonyos Rosenal nevű férfi vezet. Azok ott az ő bérencei.
Rendesen nem kötnek ki nyár előtt, amikor az idő állandósul, és a tenger tele van
zsákmánnyal. Most azért vannak itt, hogy ellenőrizzék a rakományt, és
csempészárut keressenek.
Kell megrázta a fejét.
– Azt hittem, nem titok, hogy ez a hajó csempészettel foglalkozik.
– Így is van – bólintott Jasta, kettesével leszökellve a lépcsőn, és a raktér felé
indulva. – Rosenal emberei jutalékot szednek. Ami kényelmes megoldás is,
mivel az itt kikötő hajók általában nem a királyi színek alatt vitorláznak. De
most korán jöttek.
– Még mindig nem értem, miért kell eltűnnünk – makacskodott Kell. – A te
rakományod a te gondod…
Jasta szembefordult vele, termetes alakja betöltötte a hallt.
– Igazán? Már nem vagyunk Londonban, hercegecském, és képzeld, a
fővároson kívül nem mindenki a korona barátja. Idekint a pénz uralkodik, és
semmi kétség, hogy Rosenal emberei örömmel kérnének váltságdíjat egy
hercegért, vagy árusítanának antari testrészeket a Ferase Stras piacon. Ha
szeretnél épségben odaérni, fogd az áruló mágusodat, és tűnés!
Lenos látta, hogy Kell elsápad.
Léptek hallatszottak a fedélzeten, és Jasta vicsorogva újra megindult,
otthagyva Kellt, hogy lekapjon két sapkát az előtérben lógó horogról: az egyiket
az antari rézszínű hajára húzta. Holland nem hallhatta Jasta figyelmeztetését a
padlódeszkákon át, de a lábdübögés bizonyára anélkül is elég árulkodó lehetett,
mert mire odaértek, máris talpon volt.
– Feltételezem, baj van. – Lenos gyomra görcsbe rándult az aggodalomtól,
amikor meglátta, hogy szabadon van, de Kell az antari kezébe nyomta a második
fejfedőt.
– Jasta? – kiáltott odafent egy új hang.
Holland mélyen a homlokába húzta a sapkát, fekete szemét eltakarta a karima
vetette árnyék, és a kapitány mindkettejüket sürgetve kilökdöste a kabinból az
utastér végében nyíló ablak felé. Felrántotta, és láthatóvá vált a rövid létra,
amely levezetett a vízbe.
– Menjetek! Most. Gyertek vissza egy vagy két óra múlva! – Jasta már fordult
is, ahogy az egyik jövevény elérte a raktérbe levezető lépcsőt. Feltűnt egy pár
fekete csizma, és Lenos vékony teste az ablak elé vetődött.
A háta mögött Kell fürgén átmászott a kis ablakon.
Várta a csobbanást, de nem hallott semmit, csak egy szusszanást, amit
pillanatnyi csend, majd a dokkot érő csizmatalp tompa puffanása követett. Lenos
lopva hátrapillantott a válla fölött, és még látta, amint Holland elrugaszkodik a
létráról, és elegánsan, guggoló helyzetben lehuppan Kell mellé. A következő
pillanatban Rosenal bérencei nagy dobogással lecsörtettek a hajófenékbe.
– Hát ez mi? – kérdezte a nő, amikor meglátta az ablaknyílás előtt terpeszkedő
Lenost. A matróznak sikerült kipréselnie magából egy esetlen mosolyt.
– Csak szellőztettem a rakteret – felelte, és már fordult is, hogy bezárja az
ablakot. A zsoldos nő elkapta a csuklóját, és félrelökte.
– Igazán? – Lenos visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a nő kidugja a fejét
az ablakon, és végigfürkészi a vizet meg a dokkokat.
Ám amikor végül visszahúzta a fejét a raktérbe, látta a választ a nő unott
arckifejezésén, és elernyedt a megkönnyebbüléstől.
A bérgyilkos nem vett észre semmi különöset.
A két antari eltűnt.
 V
Linát balsejtelem gyötörte Rosenallal kapcsolatban.
Nem tudta eldönteni, hogy maga a kikötőváros zavarja-e, vagy a tény, hogy
követik őket. Valószínűleg inkább az utóbbi.
Először azt gondolta, talán csak a dokkoknál megúszott vészhelyzet miatt
ideges, ám ahogy felkapaszkodott a dombra, a bizonyosság köpenyként borította
be.
Lina mindig is jó volt annak megérzésében, hogy mikor nincs egyedül. Az
embereknek van egyfajta jelenlétük, súlyuk a világban. Lina, amióta csak az
eszét tudta, képes volt érzékelni ezt, most viszont azon tűnődött, hogy nem csak
a vérében áramló mágiára hallgatott-e mindvégig, amely úgy zengett, mint egy
megpendített húr.
És mire eljött a dagály, már Kell is érezte, vagy egyszerűen csak a mellette
lépkedő lány feszültsége ragadt rá.
– Gondolod, hogy követnek minket? – kérdezte.
– Valószínűleg – hagyta jóvá Holland nyájasan. A lánynak a láncok nélküli,
szabad antari puszta látványától felfordult a gyomra.
– Én mindig azt feltételezem, hogy követnek – jelentette ki megjátszott
jókedvvel. – Mit gondolsz, miért hordok magamnál ennyi kést?
Kell homloka ráncba szaladt.
– Sokszor nem tudom eldönteni, hogy viccelsz-e.
– Bizonyos városokban köd van – jegyezte meg Alucard –, mások pedig rossz
érzést keltenek. Itt mindkettő megtapasztalható.
Lina elengedte Kell karját, és minden érzékszervével figyelt. A kikötőre néző
várost szűk utcák alkották; a zömök épületek a jeges szél ellen egymáshoz
zsúfolódva gubbasztottak. Tengerészek siettek kapualjtól kapualjig, a hideg ellen
fejükbe húzott csuklyával és felhajtott gallérral. A várost át- meg átszőtték a
sikátorok, ahová csak halványan szűrődött be a fény, és az árnyékok elég mélyek
maradtak, hogy elnyeljék azokat a helyeket, ahol valaki várakozhatott, lesben
állva.
– Van egyfajta különös bája – folytatta a kapitány –, mármint az érzésnek,
hogy figyelnek minket…
A lány léptei lelassultak egy kanyargó utca bejárata előtt, és egy kés ismerős
súllyal, automatikusan csusszant a markába. Rossz érzése egyre erősödött.
Tudta, hogyan ver hevesebben a szíve, amikor üldöz valakit, és hogyan ver félre,
amikor őt üldözik – és jelen pillanatban a szíve azt súgta, hogy inkább préda,
mint ragadozó… Nagyon nem szerette ezt az érzést. Hunyorogva bekémlelt a
sikátor sötétjébe, de nem látott semmit.
A többiek elébe vágtak, és Lina már épp fordult volna, hogy beérje őket,
amikor meglátta. Ott, abban a bemélyedésben, ahol az utca ívben elkanyarodott
– halványan kirajzolódott egy ember alakja. Megvillantak romlott fogai. Torkát
árnyék burkolta körül. Ajkai mozogtak, és amikor a szél feltámadt, magával
sodorta egy dallam szaggatott foszlányait.
A dalét, amelyet ő maga százszor is eldúdolt az Éjsudár fedélzetén.
Honnét tudod, hogy eljön a Sarows?
Lina megborzongott, és tett egy lépést előre, közben végighúzta ujját kése
olajozott élén.
Tigris, Tigris…
– Bard!
Alucard hangja belehasított a levegőbe, és megzavarta érzékeit. Mindannyian
az emelkedő út tetején vártak rá, és mire Lina odaért és visszanézett a sikátor
felé, az utca már üresen állt. Az árnyék eltűnt.

* * *

Lina visszarogyott a régi, roskatag székbe, és keresztbe fonta a karját. A

közelben egy asszony a társa ölébe ült, három asztallal odébb verekedés tört ki,
és Sanct kártyalapok hulltak a padlóra, ahogy felborult az asztal a dulakodó
emberek között. A zsúfolt taverna tele volt állott piaszaggal, lökdösődő testekkel
és részeg zajokkal.
– Nem épp a legélvezetesebb társaság – állapította meg Kell, és belekortyolt
az italába.
– De nem is a legrosszabb – felelte a kapitány, és lerakott egy kör italt meg
egy étellel púpozott tálcát.
– Tényleg azt tervezed, hogy ezt mindet megeszed? – kérdezte Lina.
– De nem egyedül – kacsintott a férfi, és a lány felé tolt egy gőzölgő tál ragut.
A lány gyomra hangosan megkordult. Lina kézbe vett egy kanalat, de a tekintetét
Hollandra szegezte.
A férfi a fülke hátuljában ült, ő pedig a külső szélén, a lehető legtávolabb tőle.
Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az antari őt nézi a sapkája karimája alól,
habár valahányszor ellenőrizte, Holland figyelme mindig a lány mögé, a
tavernára irányult. Ujjai szórakozottan mintákat rajzolgattak egy tócsányi
kiömlött sörbe, de zöld szeme meg-megrebbent az összpontosítástól. Hosszú
másodpercekbe telt, mire Lina rájött, hogy a helyiségben tartózkodó testeket
számolja.
 – Tizenkilenc – közölte hűvösen. Alucard meg Kell úgy meredt rá, mintha
soron kívül, kéretlenül szólt volna, de Holland egyszerűen azt felelte: – Húsz.
Lina gyorsan utánaszámolt. A férfinak bizony igaza volt. Az imént kihagyta
az egyik alakot a bárpult mögött. A francba.
Kell a homlokát ráncolva nézett Hollandra, majd Alucard felé fordult.
– Szóval, mit tudsz erről az úszó piacról?
Alucard belekortyolt a sörébe.
– Hát, nagyjából azóta létezik, amióta a tulajdonosa, Maris, vagyis átkozottul
régóta. Van egy visszatérő mondás, miszerint ahogy a mágia soha nem semmisül
meg, ugyanúgy nem is tűnik el igazán. Csak végül a Ferase Strasban köt ki. Ez
legenda a tengerjárók között: ha akarsz valamit, a Távozó Vizekben megtalálod.
Megfelelő árért cserébe persze.
– Te mit vettél, amikor utoljára ott jártál? – kérdezte Lina.
Alucard tétovázott, és leeresztette a poharát. Mindig lenyűgözte a lányt, hogy
miket őriz féltve a kapitány.
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Kell. – A látóképességét.
Alucard szeme résnyire szűkült. A Lináé elkerekedett.
– Igaz ez?
– Nem – felelte a kapitány. – Csak hogy tudd, Kell mester, mindig is
rendelkeztem ezzel a képességgel.
– Akkor mit? – makacskodott Lina.
– Az apám halálát vásároltam meg.
Az asztalnál mindenki elnémult, tenyérnyi csendsziget jött létre a zajos
teremben. Kellnek tátva maradt a szája. Alucard összeszorította a sajátját. Lina
nagy szemeket meresztett.
– Az nem lehetséges – mormolta Kell.
– Ez itt a nyílt tenger – felelte Alucard, és felállt a székéből. – Itt bármi
lehetséges. És ha már itt tartunk… van egy kis elintéznivalóm. Majd a hajónál
találkozunk.
Lina a homlokát ráncolta. Igazság és hazugság között százféle árnyalat létezik,
és ő mindet jól ismerte. Meg tudta állapítani, ha valaki nem őszinte, és mikor
hallgat el többet, mint amennyit elmond.
– Alucard – erősködött. – Mit akarsz…
A férfi zsebre dugott kézzel visszafordult.
– Ó, majd elfelejtettem. Mindannyiótoknak szüksége lesz egy jelképes
tárgyra, hogy beléphessen a piacra. Valami értékes dologra, fizetség gyanánt.
Kell lecsapta az asztalra a kupáját.
– Ezt hamarabb is mondhattad volna, még mielőtt eljöttünk Londonból.
– Nos, igen… – bólintott Alucard. – Bizonyára kiment a fejemből. De ne
aggódj, biztos vagyok benne, hogy majd kitalálsz valamit. Talán Maris beéri
majd a kabátoddal.
Kell ujjpercei kifehéredtek a korsója fülén, ahogy a kapitány nagy léptekkel
távozott. Mire az ajtó becsukódott mögötte, Lina már talpon is termett.
– Hát te hová mész? – csattant fel Kell.
– Szerinted? – Nem tudta, hogyan magyarázza meg… de közte és Alucard
között kimondatlanul is létezett egyfajta egyezség. Néma ígéret, hogy fedezik
egymás hátát. – Nem szabadna egyedül mászkálnia.
– Hadd menjen – mormogta Kell.
– Különös szokása, hogy elkeveredik – mondta a lány, és már a kabátját
gombolta. – Én…
– Azt mondtam, maradj…
Hiba volt így beszélnie.
Lina megmakacsolta magát.
– Tudod, Kell, fura – mondta fagyosan. – Ez nagyon úgy hangzott, mint
valami parancs. – És mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, Lina felhajtotta a
gallérját a szél ellen, és határozott léptekkel kimasírozott.

* * *

Lina perceken belül elveszítette őt.

Mindig is büszke volt arra, hogy észrevétlenül tud bárki árnyékává válni, de itt
az utcák túl szűkek és kanyargósak voltak, tele hirtelen törésekkel és
kanyarokkal, amik megkönnyítették, hogy elveszítse szem elől, akit követni
próbál, de még a nyomát sem találja. Úgy vélte, ez rendjén is van egy olyan
városban, amely főként kalózoknak és tolvajoknak, meg olyan személyeknek
nyújt szállást és menedéket, akik nem szeretik, ha figyelik őket.
Valahol abban a labirintusban Alucard nyomtalanul eltűnt. Lina ezt követően
felhagyott minden lopózási kísérlettel, hagyta, hogy léptei hangosan
dobbanjanak, még a nevét is kimondta párszor, de hasztalan, nem találta.
A nap hamarosan nyugodni készült a kikötő fölött, utolsó fényei gyorsan
átengedték a teret az árnyékoknak. A növekvő homályban a fény és sötétség
közötti határvonal kezdett egybemosódni, és mindent elborított a szürkeség. Az
alkonyat volt az egyetlen olyan időszak, amikor Lina igazán érezte a másik
szeme hiányát.
Ha kicsivel sötétebb lett volna, felkapaszkodik a legközelebbi tetőre, hogy
onnan, a magasból fésülje át a várost; de még épp elég világos volt. Megállt egy
négyes sikátor-kereszteződésben; szinte biztos volt benne, hogy már járt erre, és
épp készült feladni – vagyis visszafordulni a taverna meg a rá váró ital felé –,
amikor meghallotta a hangot.
Ugyanazt a hangot, melynek dallamát magával sodorta a szél.
Honnét tudod, hogy eljön a Sarows?
Egy csuklórándítás, azután kés csusszant a tenyerébe, miközben szabad keze
máris a kabátja alatt lapuló másik felé nyúlt. Léptek közeledtek, és ő megfordult,
lélekben felkészülve a támadásra.
De a sikátor üresen állt.
Lina kezdett kiegyenesedni, amikor nagy súly érkezett mögötte a földre –
csizma dobbant a kövön. Erre ő sarkon perdült és hátrarugaszkodott, ahogy egy
penge keresztülsüvített a levegőn, és csak hajszál híján kerülte el a lány gyomrát.
A támadója romlott fogú vigyort villantott rá, de Lina tekintete a férfi torkára
tetovált tőrre villant.
– Szelina Bard – morogta. – Emlékszel rám?
Lina megpörgette a pengéit.
– Homályosan – hazudta.
Igazság szerint nagyon is jól emlékezett. Nem a nevére, azt soha nem is tudta,
de ismerte a Réztolvaj torokmetszői által viselt tetoválást. Baliz Kasnov, a
kegyetlen kalóz parancsnoksága alatt vitorláztak, akit hetekkel korábban
meggyilkolt – meggondolatlanul –, az Éjsudár legénységével kötött fogadás
részeként. Gúnyosan vették ugyanis a kijelentést, miszerint egymaga is képes
lenne elfoglalni egy egész hajót. Bebizonyította, hogy tévednek, meg is nyerte a
fogadást, sőt: még a Réztolvaj többségének az életét is megkímélte.
Még két férfi ugrott le a háta mögött egy háztetőről, és egy harmadik is
felbukkant az egyre hosszabbra nyúló árnyak között; talán hiba volt akkor
megkegyelmeznie nekik.
– Négyen egy ellen? Nem tűnik fair próbálkozásnak – mondta, és a falnak
vetette a hátát, ahogy még két támadó settenkedett feléje; tetoválásaik mint sötét
és szaggatott szélű sebek húzódtak az álluk alatt.
Vagyis összesen hat.
Egyszer már megszámolta őket, de akkor visszafelé számolt.
– Tudod, mit? – szólalt meg az első támadó. – Ha könyörögsz, gyorsan
végzünk veled.
Lina vére dalolni kezdett, ahogy mindig a küzdelem előtt: tisztán, ragyogón,
éhesen.
– De miért akarnám siettetni a halálotokat? – kérdezte.
– Pimasz kis lotyó! – morogta a második. – Elkaplak, és megba…
A lány kése szisszenve süvített át a levegőn, és belefúródott a férfi torkába.
Vér ömlött a mellkasára; a nyakát markolászta és felbukott, Linának pedig
sikerült bejutnia a következő támadó védelmi vonala mögé, még mielőtt az első
teste a földre zuhant volna, és alulról döfte az állába fűrészes pengéjét. Majd
eltalálta az első ökölcsapás, egyenesen az állkapcsán.
Keményen a kövezetre zuhant, és vért köpött az utcára.
Forróság árasztotta el a testét, miközben egy kéz megragadta, a hajánál fogva
talpra rántotta, és kést szorított a torkának.
– Az utolsó szavaid? – kérdezte a romlott fogú férfi.
Lina feltartotta a kezét, mintha megadná magát, majd megvillantott egy ádáz
vigyort.
– Tigris, tigris… – mondta, és a tűz tombolva életre kelt benne.
 VI
Kell és Holland egymással szemben ültek, olyan csöndbe burkolózva, amely
csak tovább sűrűsödött, ahogy Kell megpróbálta italba fojtani a bosszúságát.
Hogy épp Emeryért kellett Linának távoznia!
A terem túlsó végében egy csapat férfi ivott, és közben tengeri matrózdalt
gajdolt.
– … a Sarows eljön, igen, eljön, és hajóra száll…
Kell végzett a maga poharával, és a lányé után nyúlt. Holland ujjaival még
mindig egy sörtócsába rajzolt, az itala érintetlenül várakozott előtte. Most, hogy
ismét szilárd talaj volt a talpuk alatt, kezdett visszatérni a szín az arcába, de még
így, feltűnésmentes téli szürkébe öltözve, mélyen a szemébe húzott sapkával is
volt valami Hollandban, ami mágnesként vonzotta a tekinteteket. Talán a
testtartása, az idegen mágia csipetnyi, alig érezhető illatával keveredve. Hamu,
acél és jég.
– Mondj valamit! – motyogott Kell az italába.
Holland figyelme feléje villant, majd félreérthetetlenül továbbsiklott.
– Ez az örökös…
– Mi van vele?
– Nekem kellene használnom.
– Talán. – Kell válasza egyszerű és nyersen őszinte volt. – De nem bízom
benned. – Holland arckifejezése megkeményedett. – Linának pedig semmiképp
nem hagyom, hogy próbálkozzon vele. Még azt sem tudja, hogyan használja az
erejét, arról nem is beszélve, hogyan élje túl, ha megszabadul tőle.
– Vagyis csak te maradsz.
Kell lepillantott a söre maradékára.
– Vagyis csak én maradok.
Ha az örökös valóban úgy működik, ahogy azt Tieren sugallta, akkor az
eszköz magába nyeli az adott személy varázserejét. De Kell mágiája volt az
egyetlen, ami összekötötte Rhy életét a sajátjával. Ezt megtanulta a nyakörvtől.
Vajon ez is ilyen lenne? Ennyire fájna? Vagy könnyű volna? Az öccse tudta,
mire készül, és beleegyezett. Látta Rhy tekintetében a jóváhagyást, amikor
elváltak. Hallotta a hangjában. Rhy már jóval az ő búcsújuk előtt megbékélt a
saját halálával.
– Ne légy már ennyire önző.
Kell felkapta a fejét.
– Mi van?
 – Osaron az enyém – jelentette ki Holland, és végül ő is kézbe vette az italát. –
Teszek a te önfeláldozó elképzeléseidre, és a kényszeres igyekezetedre, hogy te
légy a hős megmentő. Amikor eljön az ideje, hogy valamelyikünk elpusztítsa azt
a szörnyeteget, én leszek az. Ha pedig megpróbálsz megállítani, Kell,
kíméletlenül emlékeztetni foglak rá, melyikünk az erősebb antari. Megértetted?
A tekintetük találkozott a poharak felett, és a szavakon és a virtuskodáson túl
valami mást is meglátott Kell a férfi szemében.
Irgalmat és részvétet.
Kell mellkasa szinte belesajdult a megkönnyebbülésbe, ahogy kimondta:
– Köszönöm!
– Micsodát? – kérdezte Holland hűvösen. – Nem érted teszem.
* * *

Vortalis a Tél Királyának neveztette magát.

– Miért nem nyár vagy tavasz? – kérdezte Holland.
Vortalis felhorkant.
– Érzed a melegséget a levegőben, Holland? Látod, hogy a folyó kéken árad?
Nem a tavaszában járunk ennek a világnak, és bizonyosan nem a nyarában.
Nem, barátom. Azok a te majdani királyod évszakai lesznek. Ez itt nagyon is a
tél, és nekünk túl kell élnünk.
Egymás mellett álltak a kastély balkonján, és a lobogók – rajtuk sötét háttér
előtt kifelé fordított nyitott tenyér – vadul csapkodtak a szélben. A kapuk tárva-
nyitva álltak, és a területet színültig megtöltötték az emberek, akik összegyűltek,
hogy lássák az új királyt. Várták, hogy a kastély ajtajai is megnyíljanak, hogy
előadhassák panaszaikat és kéréseiket. A levegő izgatottságtól zsongott. A friss
vér a trónszéken új esélytjelentett az utca embere számára. A reményt, hogy ez az
uralkodó majd sikerrel jár ott, ahol oly sokan kudarcot vallottak előtte. Hogy ő
lesz az, aki helyreállítja, ami elveszett, újra életet lehel a hamvadó parázsba, és
felszítja a tüzet.
Vortalis egyetlen fényezett acélkarikát viselt a hajában, amely pontosan
passzolt a lobogóján látszó körhöz. Azt leszámítva ugyanúgy nézett ki, mint az az
ember, aki hónapokkal korábban megkereste Hollandot az Ezüsterdő mélyén.
– Illik hozzád ez az öltözék – mondta, Holland félhosszú köpenye felé intve,
amelyen az ezüst dísztű Vortalis pecsétjét hordozta.
Holland hátrált egy lépést a balkon széléről.
– Tudomásom szerint te vagy a király. Akkor meg miért vagyok én is
közszemlére téve?
– Azért, Holland, mert az uralkodás kényes egyensúlyt kíván a remény és
félelem között. Lehet, hogy én értek az emberek nyelvén, te viszont ahhoz értesz,
hogy megrémiszd őket. Én vonzom őket, mint lepkét a láng, te viszont sakkban
tartod ezt a rajongást. Mi ketten egyszerre vagyunk üdvözlet és figyelmeztetés, és
teszek róla, hogy minden egyes alattvalóm tudja, hogy az én fekete szemű
lovagom, a legélesebb kardom szilárdan az én oldalamon áll. – Sandán
Hollandra pillantott. – Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a városunk
mennyire hajlamos a királygyilkosságra, beleértve a véres mintázatot, amihez mi
is igazodtunk annak érdekében, hogy ma itt állhassunk, de tűnjék bármily
önzőnek is, én nem rajongok az elképzelésért, hogy úgy végezzem, ahogyan
Gorst.
– Gorst mellett nem állt olyasvalaki, mint én – felelte Holland, és a király
szélesen elmosolyodott.
– Hála ezért az isteneknek.
– Mostantól királyomnak kell hogy szólítsalak? – kérdezte Holland.
Vortalis nagyot szusszant.
– A barátodnak kellene szólítanod.
– Ahogy kívánod… – Holland ajka lopva mosolyra görbült, ahogy eszébe
jutott első találkozásuk az Ezüsterdőben. – Vor.
A király is elmosolyodott ennek hallatán; a széles, ragyogó gesztus éles
ellentétben állt a körülöttük lévő várossal.
– És ha belegondolsz, Holland, ehhez mindössze egy koronára volt szükség,
és…
– Küt Vortalis – vágott közbe mögöttük egy őr.
Vor arcán egy új királyhoz méltó kemény és szigorú vonások jelentek meg.
– Mi az?
– Egy fiú kér kihallgatást.
Holland a homlokát ráncolta.
– Még nem nyitottuk meg az ajtókat.
– Tudom, uram – hajtott fejet az őr. – Nem is az ajtón át érkezett. Egyszerűen
csak… megjelent.

* * *

Az első dolog, amit Holland észrevett, a fiú vörös kabátja volt.

A trónteremben állt, a kastély mennyezetének boltíves váza felé nyújtogatta a
nyakát, és az a kabát… – élénk színben pompázott, nem olyan fakó vörösben,
mint a nap alkonyatkor, vagy mint a nyáron hordott szövetek, hanem vibrálóan
eleven karmazsinvörösben, a friss vér színében.
Haja lágyabb tónusban játszott, akár az őszi levelek, és makulátlan fekete
csizmát viselt – igazi feketét, olyan sötétet, akár a téli éjszakák – aranycsatokkal,
amelyek pontosan illettek kézelőjéhez. A fiú minden porcikája élesen ragyogott
és tündökölt, akár a fény az új acélon. De még a megjelenésénél is különösebb
volt a belőle áradó illat, valami édes, csaknem émelyítő aroma, mint valami
összezúzott és erjedésnek indult virágszirom-gyűjtemény.
Vortalis halkan füttyentett a láttán, és a fiú megfordult, felfedve különböző
színű szemeit. Holland mozdulatlanná dermedt. A fiú bal szeme világoskék volt.
A jobb egységes fekete. Találkozott a pillantásuk, és különös rezgés vibrált végig
Holland fején. Az idegen alig lehetett több tizenkét vagy tizenhárom évesnél; a
királyi vérvonal hibátlan és jelöletlen bőrét mutatta a hozzá illő parancsoló
testtartással, de tagadhatatlanul antari is volt.
A fiú közelebb lépett, és fürgén beszélni kezdett valami idegen nyelven, sima és
lágyan ringó akcentussal. Vortalis fordító rúnát viselt a torka tövében, a
tengerentúlon töltött idők eredményeként, de Holland nem rendelkezett
ilyesmivel, csak a tónus iránti érzékkel. Látva üres tekintetét a fiú elhallgatott,
majd újrakezdte, ezúttal Holland anyanyelvén.
– Elnézést – szabadkozott. – Mahktahn tudásom még nem tökéletes. Egy
könyvből tanultam. A nevem Kell, és a királyom üzenetét hozom.
Keze a kabátjába nyúlt, és a terem falai mellől az őrök nekilódultak, miközben
Holland máris Vor előtt termett, amikor a fiú előhúzott a zsebéből… egy levelet.
A borítékból is ugyanaz az édes illat áradt.
Vortalis lenézett a papírra, és azt mondta:
– Itt én vagyok az egyetlen király.
– Természetesen – hajtott fejet az antari fiú. – Az én királyom egy másik
Londonban uralkodik.
A terem elnémult. Persze mindenki tudott a többi Londonról és a hozzájuk
tartozó világokról. Létezett a Szürke a távolban, a hely, ahol a mágiának nem
maradt semmi hatalma. Azután a tönkrement birodalom, ahol a mágia mindent
elnyelt. És volt a kegyetlen Vörös, amely lepecsételte az ajtajait, arra
kényszerítve Holland világát, hogy egyedül nézzen szembe a sötétséggel.
Holland még sosem járt azon a másik helyen – ismerte a varázsigét, amellyel
odajuthatott volna, megtalálta az elméje mélyére kincsekként eltemetett szavakat
az Alox kővé változtatása utáni hónapokban –, de az utazáshoz valamilyen
emléktárgyra lett volna szükség, ahogy egy zár kinyitásához is kell a kulcs, neki
pedig sosem volt efféle holmija, hogy megfizethesse az átkelése árát.
Mégis, Holland mindig azt feltételezte, hogy az a másik világ olyan, mint az
övé. Végtére is, egykor mindkét város hatalmas volt. Mindkettőben pezsgett az
élet. És mindkettőt elvágták a többitől, amikor lepecsételték az ajtókat. Am
ahogy Holland szemügyre vette Kellt a cifra és tiszta öltözékével, egészséges
kisugárzásával, most úgy látta a csarnokot, ahogyan bizonyára a fiú is –
kopottasnak és a minden egyes csepp mágiáért való küzdelemtőlfáradtnak.
Hirtelen erős harag támadt benne. Hát így él ez a másik London?
– Messze tévedtél hazulról – jegyezte meg Vor hűvösen.
– Messze – bólintott a fiú –, és egyetlen lépésnyire. – A pillantása egyre
visszatévedt Holland felé, mintha lenyűgözné egy másik antari látványa. Szóval
az ő világában is ritkák lehetnek.
– Mit akar a királyod? – kérdezte Vor, aki nem volt hajlandó átvenni a levelet.
– Maresh király szeretné helyreállítani az ön világa és az enyém közötti
kommunikációt.
– Újra meg kívánja nyitni az ajtókat?
A fiú tétovázott.
– Nem – felelte óvatosan. – Az ajtókat sajnos nem lehet megnyitni. De ez
lehetne az első lépés a kapcsolatok újraépítésében…
– Magasról teszek a kapcsolatokra! – fortyantfel az új király. – Én egy várost
próbálok újjáépíteni. Ez a te Maresh királyod ebben is tud nekem segíteni?
– Azt nem tudom – felelte Kell őszintén. – Én csak a hírhozó vagyok. Ha
leírná…
– Pokolba az üzenettel! – Vortalis elfordult. – Megtaláltad a bevezető utat.
Most eredj és találd meg a kijáratot is!
Kellfelszegte az állát.
– Ez az utolsó válasza? – kérdezte. – Talán jobb lenne néhány hét múlva
visszatérnem, amikor a következő király foglalja el a trónszéket.
– Vigyázz, fiú! – figyelmeztette Holland.
Kell erre feléje fordította a figyelmét – és vele azokat az elbátortalanító, oly
különös és oly ismerős szemeit. Elővett egy apró, vörös érmét, a közepén
aranycsillaggal. Egy jelképes emléktárgyat a másik világból. Egy kulcsot.
– Tessék! – nyújtotta felé. – Ha a királya netán meggondolná magát.
Holland nem felelt semmit, de behajlította a kezét, és az érme kiröppent a fiú
markából, egyenesen az ő tenyerébe. Ujjai némán a fémdarab köré záródtak.
– A parancs As Travars – tette hozzá Kell. – Ha esetleg nem tudná.
– Holland – szólt rá Vortalis az ajtóból.
Ő még mindig farkasszemet nézett Kell-lel.
– Jövök már, királyom – mondta nyomatékosan, és elszakította a tekintetét.
– Várjon! – szólt utána a fiú, és Holland a hangszínéből érezte, hogy nem
Vornak, hanem neki címezi a szavait.
– Mi az? – követelte Holland.
– Jó érzés volt találkozni valaki hozzám hasonlóval – mondta Kell.
Holland összevonta a szemöldökét.
– Én nem vagyok hozzád hasonló – felelte, azzal távozott.
 VII
Lina egy darabig állta a sarat.
Láng és acél szállt szembe a vak indulattal, egy tolvaj fortélya a kalózok nyers
erejével.
Akár még győzhetett is volna.
Azután váratlanul mégsem így történt.
A hat emberből négy lett, de négy még mindig jóval több, mint egy.
Kés metszett a bőrébe.
Kéz kulcsolódott a torka köré.
Háta a falnak csapódott.
Nem is, nem falnak, ébredt rá. Ajtónak. Elég nagy erővel ütődött neki, hogy
megrepessze a fát, s a vasalások és reteszek megzördültek a vágataikban.
Hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a két kezét, és a szögek reszketve
kiszakadtak a deszkákból. Némelyikük csak levegőt vagy követ ért, de akadt
olyan is, amelyik húsba talált, és két támadó a karját, hasát, fejét fogva
hátratántorodott.
A csapszegei nélkül az ajtó engedett és beszakadt mögötte. Lina hátrabukott,
majd bukfencezve guggolásba érkezett egy szegényes hallba. Felrántotta az ajtót
a helyére, majd a fához nyomta vértől maszatos ujjait.
– As Steno – parancsolta, azt gondolva, hogy ezt tanította neki Kell a
lepecsételni utasításként, de tévedett. Az egész ajtó szilánkokra robbant, akár
egy üveglap; farepeszek záporoztak mindenfelé, és mielőtt valami varázslattal
újra összegyűjthette volna őket, visszarántották az utcára. Valami durván a
gyomrába csapódott – egy ököl, egy könyök vagy egy talp –, és egy erőszakos
fújtatással kiszaladt a tüdejéből a levegő.
Megidézte a szelet – a légvonat végigsöpört a sikátoron, és vadul csapkodott
körülötte, hátrálásra kényszerítve a támadóit, ő pedig nekifutásból ellökte magát
a faltól, és felrugaszkodott, hogy elérje a legközelebbi tető peremét.
Csaknem sikerült is neki, de az egyikük elkapta a bokáját, és visszarántotta.
Hanyatt esett, és brutális erővel csapódott a járdának. Valami megreccsent a
mellkasában.
Azután rárontottak.
* * *

Holland rémes társaságnak bizonyult.

Kell próbálta fenntartani a beszélgetést, de ez olyan erőfeszítés volt, mintha a
szenet kaparná piszkavassal, miután ráöntöttek egy vödör vizet: lángok helyett
semmi mást nem eredményezett, csak gyorsan illanó füstcsíkokat. Végül feladta,
és kelletlenül beérte a kínos csönddel, amikor a másik antari végül a szemébe
nézett az asztal felett.
– Holnap, a piacon – mondta. – Mit fogsz felajánlani?
Kell meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Arra gondoltam – felelte végül –, hogy téged.
Viccnek szánta, de Holland csak meredt rá komolyan, és Kell megenyhülve
felsóhajtott. Sosem volt jó a szarkazmusban.
– Az attól függ – mondta őszintén –, hogy Maris az árral vagy az értékkel
törődik-e inkább. – Végigtapogatta a zsebeit, és előhúzott egy marék érmét, Lina
zsebkendőjét, a királyi dísztűjét. Holland arckifejezése jól tükrözte Kell zsigeri
aggodalmát – ő is érezte, hogy ezek egyike sem lesz elég jó fizetőeszköz.
– A kabátodat felajánlhatnád – jegyezte meg Holland.
De Kellnek a puszta gondolattól sajogni kezdett a mellkasa. Az az övé, azon
kevés dolgok egyike az életében, amelyet nem a korona adományozott neki, és
nem csereüzletben szerezte; amit nem a pozíciója révén kapott, hanem elnyert.
Egy egyszerű kártyaparti során.
Elpakolta a csecsebecséket, és inkább előhúzta az inge alól a nyakában lógó
zsinórt. A végén három érme függött, minden világhoz egy-egy. Kicsomózta a
zsineget, és a tenyerébe csúsztatta az utolsót.
Az ő Szürke Londonból hozott emléktárgyát.
Az elején III. György profilja látszott, arcvonásai már jórészt lekoptak a sok
használattól.
Kell minden látogatásakor egy új lint adott a királynak, ő azonban még mindig
őrizte ugyanazt a shillinget, amit Györgytől kapott a legelső útján.
Csaknem értéktelen volt, az ő számára azonban rendkívül sokat ért.
– Nem szívesen szakítom félbe az ábrándozásodat, bármin merengtél is –
biccentett Holland az ablak felé –, de a barátod visszatért.
Kell Linára számítva megfordult a székében, ám Alucard haladt el hosszú
léptekkel mellettük. Kis fiolát tartott a kezében, amit most egy lámpás fényéhez
emelt. Az üvegcse tartalma finoman csillogott, akár a fehér homok vagy az
apróra zúzott üveg.
A kapitány feléjük nézett, és türelmetlenül magához intette őket egy durva és
udvariatlan gesztussal.
Kell felsóhajtott, és talpra kászálódott.
A két antari távozott a tavernából, Alucard egy háztömbnyire előttük járt, és
fürge léptekkel megindult egyenesen a dokkok felé. Kell homlokráncolva
fürkészte végig az utcákat.
 – Hol van Lina? – kiáltotta Kell.
Alucard hátrafordult, és meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Bard? Veletek hagytam.
Kellt hirtelen elöntötte a rémület.
– Ő pedig követett téged az utcára.
Alucard csóválni kezdte a fejét, de Kell máris az ajtó felé tartott, Hollanddal
és a kapitánnyal szorosan a nyomában.
– Váljunk szét! – javasolta Alucard, ahogy kitódultak az utcára. Tüstént neki
is vágott az első sikátornak, ám amikor Holland megindult egy másik felé, Kell
megragadta a kabátujját.
– Várj! – A fejében sebesen száguldottak a gondolatok, ahogy józan ész és
félelem között őrlődött.
Holland lepillantott az ifjabb antari kezére.
– Meg akarod találni, vagy sem?
Kell fejében Rhy hangja visszhangzott, a figyelmeztetése a városon túli
világról, egy fekete szemű herceg értékéről. Egy antariéról. Elmondta Kellnek,
mit gondolnak róla a veskiek és a faróiak, de nem beszélt eleget a saját népükről,
és Kell, amilyen bolond volt, bele sem gondolt a váltságdíj kockázatába. Vagy –
ismerve Linát – valami még rosszabb dologba.
Kell elvicsorodott, de végül elengedte.
– Csak nehogy megbánjam! – mondta, azzal futásnak eredt.
 VIII
Lina levegő után kapkodva a falnak roskadt. Kifogyott a késeiből, vér csorgott a
szemébe a halántékára mért ütésből, és minden lélegzetvétel fájt, de még mindig
talpon volt.
Ennél többre lesz szükség, gondolta, és ellökte magát a faltól, majd átlépett a
hat férfi testén, akik már holtan hevertek az utcán.
Furcsa, üres érzés tátongott az ereiben, mintha felhasználta volna minden
erőtartalékát. A föld megingott alatta, és nekitámaszkodott a sikátor falának,
menet közben vörösre maszatolva a vakolatot. Kényszerítette egyik lábát a
másik elé, pulzusa súlyosan dübörgött a fülében, azután még valami más is, ami
már nem az ő szívverése volt.
Léptek zaja hallatszott.
Valaki közeledett.
Lina fáradtan felemelte a fejét, és valami maradék varázsige után kutatott
elcsigázott elméjében, ahogy a léptek visszhangot vertek a sikátorban.
Hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, valahol messze maga mögött, és még
épp időben fordult meg, hogy lássa, amint egy alak lendületből kést döf a bordái
közé.
– Ezt Kasnovért – vicsorogta a hetedik tolvaj, erővel egészen markolatig tolva
a fegyvert. Az keresztülhatolt a lány mellkasán, és a hátán bukkant ki a hegye.
Lina egy pillanatig – de csak egyetlen pillanatig – nem érzett semmi mást, csak a
vére melegét. De azután a teste reagált, és mindent elnyelt a fájdalom, a mély,
darabokra szaggató gyötrelem.
A kés kiszabadult, és a lábai összerogytak alatta. Próbált lélegezni, de
fuldoklani kezdett, ahogy vér tolult a torkába, és eláztatta az ingjét.
Kelj fel!, nógatta magát, miközben a teste a földre roskadt.
Én nem így halok meg, gondolta, ez nem az én…
Vért öklendezett a kövezetre.
Nagyon fájt.
Nem.
Kell.
Kelj fel!
Próbált feltápászkodni, de megcsúszott egy síkos, meleg tócsában.
Nem.
Ne így!
Lehunyta a szemét, kétségbeesetten igyekezett megidézni a mágiát.
De nem maradt semmije.
 Csak Kell arca. És Alucard-é. Barron órája. Egy hajó. A nyílt tenger. Az esély
a szabadságra.
Még nem végeztem.
A látása elhomályosult.
Ne így!
Hörgés tört elő mellkasából.
Kelj fel!
Már a hátán feküdt, s a tolvaj keselyűként körözött körülötte. A feje fölött az
ég színessé vált, mint egy zúzódás.
Mint a tenger a… micsoda előtt?
A támadó egyre közelebb jött, leguggolt, beletérdelt sebesült mellkasába, és ő
már egyáltalán nem tudott lélegezni, és ez az egész nem történhetett így, és…
Egy elmosódott mozdulat a látótere szélén, gyors villanás, és a férfi eltűnt.
Egy alig megkezdett üvöltés hirtelen félbeszakadt, majd valami keménynek
csapódó súlyos dolog távoli puffanása hallatszott, de Lina már nem bírta
felemelni a fejét, hogy odanézzen, már nem tudott…
A világ összeszűkült, a fények kihunytak az égen, majd teljesen eltakarta őket
a fölébe térdelő sötét árnyék, és a bordáira szorította a kezét.
– Tarts ki! – mondta egy halk hang, miközben az egész világ elfeketedett.
Majd: – Ide hozzám! Gyorsan!
Újabb hang.
– Maradj velem!
Nagyon fázott.
– Maradj…
Ez volt az utolsó, amit hallott.
 IX
Holland Lina teste fölé hajolt.
A lány holtsápadt volt, ő viszont elég gyors, így a varázslata még idejében
megfogant. Kell az aggodalomtól háborodottan térdelt Lina másik oldalánál,
hasonlóképpen elfehéredett arccal a karmazsinvörös fürtök alatt, és úgy
ellenőrizte a sebeit, mintha kételkedne Holland munkájában.
Ha ő ért volna oda hamarabb, maga is meggyógyíthatta volna a lányt.
Holland viszont úgy érezte, nem lenne bölcs dolog várakozni.
Most pedig új, sürgetőbb problémáik adódtak.
Észrevette a falon suhanó újabb árnyékok lassú mozgását a sikátor túlsó
végében. Talpon termett.
– Maradj velem! – mormolta Kell Lina véres alakjának, mintha azzal
segíthetne bármit. – Maradj…
– Hány pengéd van? – vágott közbe Holland.
Kell egy pillanatra se vette le a tekintetét Lináról, de ujjai a karjára szíjazott
tok felé nyúltak.
– Csak egy.
Holland a szemét forgatta.
– Remek! – nyögte, és egymáshoz nyomta a két tenyerét. A korábban ejtett
metszésből friss vércsík csorrant.
– As Narahi – mormolta.
Gyorsíts!
A mágia fellobbant a parancsára, és ő olyan sebességgel mozdult, amilyet csak
ritkán mutatott, főképp nem Kell szeme láttára. Minden körülmények között igen
kemény varázslatnak számított, és rendkívül kimerítőnek, de mégis megérte,
mert a világ körülötte lelassult.
Sápadt bőre és szürke köpenye elmosódott foltként szelte át a sötétet. Mire a
fejük fölött a tetőn gubbasztó első férfi előhúzta a kését, Holland máris mögötte
termett. A támadó elkerekedett szemmel meredt a helyre, ahol az imént még a
célpontja állt, miközben Holland felemelte a kezét, és egyetlen elegáns
mozdulattal kitörte az ember nyakát.
Hagyta, hogy az elernyedt test a sikátor kövezetére hulljon, és gyorsan
követte, majd Kellnek vetette hátát – aki végre feleszmélt –, amint három újabb
árnyék vetődött feléjük a magasból, megcsillanó fegyverekkel.
És kezdetét is vette a küzdelem.
Nem tartott sokáig.
 Rövidesen újabb három tetem borította a földet, és a téli levegő a két antari
körül kimerültségtől és győzelemtől hullámzott. Kell ajkáról vér csorgott,
Holland ökle elevenre horzsolódott, és mindketten elveszítették a fejfedőjüket,
máskülönben épségben megúszták.
Különös volt Kell oldalán és nem ellene küzdeni, érezni az egyébként oly
különböző, de mégis szinkronban lévő stílusaik közötti összhangot… szinte
megrendítette.
– Sokat javultál – ismerte el Holland.
– Muszáj volt – felelte Kell, és letörölte a vért a késéről, mielőtt visszadugta
volna a tokjába. Hollandnak az a különös, sürgető késztetése támadt, hogy
mondjon még valamit, de Kell máris visszatért Lina mellé, ahogy Alucard
megjelent a sikátor szájában, egyik kezében karddal, a másikban meg egy
csavaros jégszilánkkal, készen rá, hogy belevesse magát a küzdelembe.
– Késtél – jegyezte meg Holland.
– Lemaradtam minden mókáról? – kérdezte a mágus, ám amikor meglátta
Linát Kell karjaiban, a lány vér borította, ernyedt testét, eltűnt a vidámság az
arcáról.
– Nem.
– Életben marad – mondta Holland.
– Mi történt? Bard, hallasz engem? – kérdezte Alucard, miközben Kell újra
rákezdett haszontalan kántálására, mintha az valami varázsige vagy ima volna.
Maradj velem!
Holland hirtelen elfáradva nekidőlt a sikátor falának.
Maradj velem!
Lehunyta a szemét, az emlékek epeként tolultak a torkába.
Maradj velem!
 KILENC

BAJOK
I
Tieren Serense sosem látta előre a jövőt.
Csak önmagát volt képes látni.
Ez az, amit oly sokan nem értettek a jóslással kapcsolatban. Az ember nem
olvashatja a mágiát nyitott könyvként. A világ a maga saját nyelvét beszéli, oly
érthetetlenül és megfejthetetlenül, mint a madárdal vagy a levélsusogás. Ez a
nyelv még a papoknak sem való.
Az az ember, aki istenségnek képzeli magát, arrogáns.
És arrogáns az az istenség, gondolta Tieren az ablakra pillantva, amely
emberként gondol magára.
Úgyhogy amikor vizet töltött a mosdótálba, amikor kézbe vette a tintás
üvegcsét, és három csöppet cseppentett a vízbe, amikor a felszín alatt
gomolyogva szétnyíló felhőre meredt, nem próbált látni semmiféle jövendőt.
Valójában nem is kifelé figyelt, hanem befelé.
Végtére is, a jóstál csak az elme tükre, egyfajta segédeszköz, hogy az ember a
lelkébe tekintsen, és olyan kérdéseket tegyen fel, amelyekre csak önmaga tud
választ adni.
Ma éjjel Tieren kérdései Maxim Maresh körül forogtak. A varázslat körül,
amelyet a királya szőtt, és akörül, hogy az Aven Essen meddig engedje őt
elmenni.
Tieren Serense Nokil Maresht szolgálta, amikor ő volt a király, és tanúja volt,
ahogy egyetlen fia, Maxim felnő. Mellette állt, amikor feleségül vette Emirát, és
akkor is vele volt, amikor bemutatta az újszülött Rhyt a világnak, és bevezette
Kellt a palotába. Egész életét ennek a családnak a szolgálatában töltötte.
Most pedig nem tudta, hogyan mentse meg őket.
A tinta szétterjedt az egész tálban, szürkére festette a vizet, és a reszkető
felszínén már azelőtt megérezte a királynét, hogy meglátta volna. Hideg pír
jelent meg a szobában mögötte.
– Remélem, nem bánod, felség – mondta az idős pap szelíden. –
Kölcsönvettem az egyik táladat.
 A nő úgy állt keresztbe font karral a mellkasa előtt, mintha fázna, vagy valami
törékeny dolgot őrizne a bordái mögött.
Emira sosem bízott meg benne igazán, soha nem kereste fel őt, akárhányszor
ajánlotta is fel, hogy meghallgatja. Csak Rhy, Maxim és Kell révén szerzett
tudomást róla és a dolgairól. Az asszony a lapos tálra pillantott.
– Mit láttál?
– Azt látom, amit minden tükröződő felület mutat – felelte fáradtan. –
Önmagamat.
Emira beharapta az ajkát; ezt a gesztust már százszor látta Rhytól. A nő ujjai
rászorultak a bordáira.
– Mit művel Maxim?
– Amit helyesnek vél.
– Nem mind ezt tesszük? – suttogta.
Apró könnycseppek gördültek le az arcán, és a kézfejével letörölte őket. Ez
volt a második alkalom, hogy a pap sírni látta Emirát.
Az első eset több mint húsz éve történt, amikor az asszony még új volt a
palotában. Az udvaron talált rá, hátát egy téli fának vetve. A karjait úgy
szorította maga köré, mintha hideg lenne, noha már nyár volt. Tökéletesen
mozdulatlanul állt, leszámítva mellkasa néma rázkódását, de a főpap látta a
tekintetében dúló vihart, az állkapcsa feszülését, és emlékezett, hogy akkor azt
gondolta, ifjú létére milyen idősnek látszik. Nem korosnak, hanem elnyűttnek,
megfáradtnak, saját gondolatai súlyától elcsigázottnak. Végtére is, a félelmek
súlyos dolgok. És Emira akár hangot adott nekik, akár nem, Tieren érezte őket a
levegőben, amely olyan sűrű volt, mint eső előtt.
Nem mondta el neki, mi a baj, de Tieren egy héttel később meghallotta a hírt,
és látta Maxim büszkeségtől ragyogó arcát, miközben Emira az oldalán állt, és
megacélozta magát a bejelentés előtt, mintha halálos ítéletét kellene hallania.
A királyné állapotos lett.
Emira megköszörülte a torkát, tekintetét továbbra is az elfelhősödött vízen
nyugtatta.
– Kérdezhetek valamit, Tieren mester?
– Természetesen, Felség.
Pillantása a pap felé rebbent, szeme sötét tükrei elrejtették mélységüket.
– Mitől félsz a leginkább?
A kérdés váratlanul érte, mégis jött a méltó felelet.
– Az ürességtől. Hát te, királyném?
A nő ajkai szomorú mosolyra görbültek.
– Mindentől – felelte. – Legalábbis úgy érzem.
– Ezt nem hiszem – ellenkezett Tieren szelíden.
 A királyné eltöprengett.
– Akkor talán a veszteségtől.
Tieren végigsimított a szakállán.
– Szeretet és veszteség – mondta – olyanok, akár egy hajó és a tenger. Együtt
emelkednek. Minél jobban szeretünk, annál több a veszítenivalónk. A veszteség
elkerülésének egyetlen módja, ha tartózkodunk a szeretettől. De milyen szomorú
világ lenne az…
 II
Lina kinyitotta a szemét.
Először nem látott mást, csak az eget. Ugyanazt a véraláfutásos naplementét,
amelyre egy pillanattal korábban meredt. A talaj hideg, de száraz volt alatta, és a
feje alá egy kabátot gyűrtek.
– Nem kellene ilyen sokáig tartania – mondta egy hang. – Biztos vagy benne,
hogy…
– Nem lesz semmi baja.
Szédülni kezdett, ujjai a bordái fölé tévedtek, arra a pontra, ahol a penge
behatolt. Inge ragadt a vértől, és fájdalomra számítva, ösztönösen megvonaglott.
A kín emléke még sajgott benne, ám nem volt ez több, csupán visszhang, és
amikor próbaképpen vett egy levegőt, vér helyett friss levegő töltötte meg a
tüdejét.
– Kibaszott tolvajok! – morogta egy harmadik hang. – Már hónapokkal ezelőtt
ki kellett volna nyírnom mindet. Állj már meg, Kell, elszédülök tőled!
Lina lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.
Amikor pislogott, a látása kitisztult, majd újra elhomályosult. Kell mellette
térdelt, és fölé hajolt. Felnézett kettős színű szemébe, és hirtelen ráébredt, hogy
egyáltalán nem is az ő szemét látja. Az egyik fekete volt. A másik smaragdzöld.
– Felébredt. – Holland felegyenesedett, vér csöpögött a tenyerén húzódó
vágásból.
Rezes íz töltötte meg Lina száját; az oldalára gördült, és a kövezetre köpött.
– Lina! – szólt Kell, sok-sok érzelmet sűrítve a megszólításba. Mellé guggolt,
egyik kezét a háta alá csúsztatta – a lány megborzongott a csontján
megcsikorduló, majd a lapockája alatt hátul kibukkanó penge emlékétől –, és
segített neki óvatosan felülni.
– Mondtam, hogy rendben lesz – biccentett Holland, és keresztbe fonta a
karját.
– Azért még mindig elég lestrapáltnak tűnik – jegyezte meg Alucard. – Ne
vedd sértésnek, Bard.
– Nem veszem – felelte rekedten a lány. Felnézett az arcukra – Kellé sápadt
volt, Hollandé komor, Alucard-é feszült –, és tudta, bizonyára hajszálon múlt az
élete.
Kellre támaszkodva, lassan feltápászkodott.
A sikátor kövén tíz támadó hevert. Lina reszketve mérte fel a terepet, majd
belerúgott a legközelebbi tetembe, olyan keményen, ahogy csak bírt. Újra meg
újra, addig rugdalta, amíg Kell a karjánál fogva magához nem húzta; lélegzete
szaggatott zihálásként tört elő a tüdejéből, noha a mellkasa fizikailag
meggyógyult.
– Rosszul számoltam – súgta a fiú vállába. – Azt hittem, hatan vannak…
Kell letörölte a könnyeket az arcáról. Észre sem vette, hogy sír.
– Csak négy hónapig voltál a tengeren – mondta Kell. – Mégis, hány
ellenséget szereztél?
Lina felnevetett apró, csuklásszerű hangon, Kell pedig még szorosabban
átölelte.
Egy hosszú percig így álltak, miközben Alucard és Holland végigjárták a
holttesteket, és kiszabadították Lina késeit a mellkasokból, végtagokból és
torkokból.
– Mit tanultunk mindebből, Bard? – kérdezte a kapitány, egy hulla ruhájába
törölve az egyik pengét.
Lina lepillantott azok tetemeire, akiket nemrég megkímélt a Réztolvaj
fedélzetén.
– A holtak nem tarthatnak haragot.

* * *

Némán tették meg a visszautat a hajóhoz; Kell átkarolta Lina derekát, bár már
nem volt szüksége a támaszára. Holland elöl ment Alucard-ral, és a lány az
antari tarkójára szegezte a tekintetét.
Nem kellett megtennie. Hagyhatta volna, hogy elvérezzen az utcán. Nézhette
volna, ahogy meghal. Ő ezt tette volna fordított esetben.
Legalábbis ezt bizonygatta magának.
Ez nem elég, gondolta. Ezzel nem kárpótolt Barronért, Kellért, értem. Nem
felejtettem el semmit.
– Tac – képedt el Jasta, ahogy a dokkok felől közeledtek. – Hát veletek mi
történt?
– A barátságos fogadtatás eredménye – felete Lina nyájasan.
– Mondd, hogy kész vagyunk az indulásra! – kérte Kell.
Holland nem szólt semmit, csak ment egyenesen az utastér felé. Lina nézte,
ahogy távozik.
Akkor sem bízom benned, gondolta.
Mintha csak megérezte volna a tekintete súlyát, Holland visszapillantott a
válla fölött.
Te nem ismersz engem, mintha ezt üzente volna a tekintete. Egyáltalán nem
ismersz.
 III
– Gondolkoztam a fiún – mondta Vor.
Ő és Holland egy alacsony asztalnál ültek a király szobájában, és egy ost nevű
stratégiai játékot játszottak. Ez volt Vortalis kedvenc kikapcsolódása, de többé
már senki nem akart kiállni ellene – az őröknek elegük lett abból, hogy folyton
elveszítik a mérkőzést, és vele a pénzüket –, úgyhogy végül mindig Holland
került a tábla túloldalára.
– Melyik fiún? – kérdezte, a zsetonokat forgatva a tenyerében.
– A hírvivőn.
Két év telt el az óta a látogatás óta, két hosszú és keserves év, amelyet azzal
töltöttek, hogy megkíséreltek újraépíteni egy tönkrement várost, létrehozni egy
vihar elleni menedéket. Megpróbálták – és belebuktak.
– Mi van vele? – kérdezte Holland érzelemmentes hangon.
– Megvan még az érméje? – kérdezte Vor, bár mindketten pontosan tudták,
hogy igen. Mindig az antari zsebében lapult az a használattól simára kopott
fémdarab. Nem beszéltek Holland kimaradásairól, azon alkalmakról, amikor el-
eltűnt, hogy azután hamu és kő szaga helyett túlságosan édes virágillattal térjen
vissza. Holland persze sosem maradt ott végleg. És csak rövid időközökre
távozott. Gyűlölte ezeket a látogatásokat, utálta látni, milyen lehetett volna,
milyen lehetne az ő világa is. Mégsem tudta megállni, hogy ne menjen, ne lássa,
ne tudja, mi történik az ajtó túloldalán. Nem tudta félrefordítani a tekintetét.
– Miért? – kérdezte.
– Azt hiszem, ideje levelet küldeni.
– Miért most?
– Ne játszd nekem az ostobát! – fortyant fel Vor, és hagyta, hogy a táblára
hulljanak a zsetonjai. – Nem áll jól neked. Mindketten tudjuk, hogy fogytán
vannak a készleteink, és a napok egyre rövidülnek. Én törvényeket hozok, és az
emberek megszegik őket; rendet teremtek, ők pedig káosszá teszik. – A hajába
túrt, ujjai beleakadtak az acélkarikába. Megingott szokásos nyugalma.
Vicsorogva a terem túlsó végébe hajította a koronát. – Mindegy, mit teszek, a
remény elszáll, és hallom, milyen suttogások kelnek az utcákon. Új vérért
kiáltanak. Mintha az helyrehozná, ami tönkrement, mintha azzal, ha eleget
kiontunk, visszahozhatnánk a mágiát ebbe a világba, hogy meggyógyuljon.
– És ezt most egy levéllel akarod orvosolni? – firtatta Holland.
– Bárhogyan és bármivel, amivel csak tudom – felelte Vor. – Egykor talán az ő
világuk is olyan volt, mint a miénk, Holland. Lehet, hogy tudják a módját, miként
segíthetnének.
– Ők azok, akik elzártak minket, akik lepecsételték az ajtókat, és most
fényűzésben élnek, míg mi itt rothadunk, és te épp nekik könyörögnél…
– Bármire hajlandó volnék, amiről úgy vélem, hogy segít a világomon –
csattant fel Vortalis –, és hiszem, hogy te is. Épp ezért vagy itt mellettem. Nem
azért, mert a kardom, a pajzsom és a barátom vagy. Azért vagy itt, mert
mindketten megtennénk bármi tőlünk telhetőt, hogy életben tartsuk a világunkat.
Holland végigmérte a királyt, szemügyre vette a sötét hajába vegyülő ősz
tincseket, a szemöldökei között állandósult mély barázdát. Még mindig elbűvölő’
és karizmatikus volt, még mindig mosolygott, amikor valami felvidította, de
olykor mély ráncok jelentek meg a bőrén, és Holland tudta, hogy a Vor kezére
tetovált jelek már nem elegendőek, hogy megkössék a mágiát.
Holland a táblára helyezett egy zsetont, mintha még mindig tartana a játszma.
– Azt hittem, azért vagyok itt, hogy a nyakadon tartsam a fejedet.
Vortalisnak sikerült kipréselnie magából egy erőltetett nevetést, mintha
humorosnak találná a megjegyzést.
– Azért is, igen – hagyta rá, majd elkomolyodva hozzátette: – Hallgass ide,
Holland. A halál összes lehetséges oka közül csak egy sültbolond választja a
büszkeséget.
Megjelent egy szolga, tálcával a kezében, rajta egy vekni kenyér, egy üveg
kaash és vékony szivarok. A korona és a kastély ellenére Vor még mindig rabja
volt bizonyos szokásoknak.
Kézbe vett egy szorosan feltekert papírt, Holland pedig csettintett, és
odanyújtotta az ujján fellobbanó lángot.
Vor hátradőlt a székében, és megvizsgálta a cigaretta parázsló végét.
– Te miért nem akartál király lenni?
– Azt hiszem, nem vagyok elég arrogáns hozzá.
Vor felkuncogott.
– Talán bölcsebb ember vagy nálam. – Hosszan, mélyen beleszívott a
szivarba. – Kezdem azt hinni, hogy a trónszék mindenkiből zsarnokot csinál.
Kifújta a füstöt, és felköhögött.
Holland a homlokát ráncolta. A király napjában tízszer is rágyújtott, és eddig
sosem tűnt úgy, hogy a kárára lenne.
– Jól vagy?
Vor már el is hessegette a kérdést, de ahogy előredőlt, hogy töltsön magának
egy italt, túlságosan ránehezedett az asztal szélére, és az felborult. Az ost
zsetonok a márványpadlóra záporoztak, ő pedig elvágódott.
– Vortalis!
A király még mindig köhögött, mély, beteges hangon, és két kézzel markolászta
a mellkasát, miközben Holland fölé hajolt. A közelben a padlón a szivar még
mindig égett. Vor próbált mondani valamit, de csak vér buggyant ki a száján.
– Kajt! – szitkozódott Holland, és rámarkolt egy üvegszilánkra, amíg az a
kezébe mélyedt, és vért fakasztott. Feltépte Vor tunikáját, és a király mellkasának
nyomta a tenyerét, majd kiadta a gyógyulj vérparancsot.
De a méreg túl gyorsan hatott, és a király szíve túl lassan vert. Nem hatott a
mágia.
– Tarts ki, Vor…! – Holland mindkét kezét barátja ziháló mellkasához
szorította, és már érezte is a vérében áramló mérget: több száz apró megigézett
fémszilánk belülről roncsolta a király testét. Nem számított, Holland milyen
gyorsan próbálta meggyógyítani a keletkező kárt, a roppant kicsi repeszek többet
okoztak.
– Maradj velem! – parancsolta az antari egy varázsige minden erejével,
miközben kihúzta a fémforgácsokat; a királya bőrét először veríték, majd vér
borította el, ahogy afémreszelék áthatolt az ereken, majd az izmokon, szöveteken
és a bőrön, hogy végül sötétvörös ködként emelkedjen a levegőbe Vor mellkasa
fölött.
– As Tanas – utasította Holland, összezárva az öklét, mire a szilánkok egyetlen
acélfelhővé, majd tömör fémdarabbá sűrűsödtek, és megjelentek a felszínébe
karcolt átokrúnák.
De már túl késő volt.
Elkésett.
A sötét bűbájjal megigézett acél és Holland keze alatt a király mozdulatlanná
vált. Vér borította a mellkasát, vér pettyezte a szakállát, és az ragyogott tágra
nyílt, üveges szemében is.
Ros Vortalis meghalt.
Holland támolyogva talpra állt, az átkozott acéldarab kihullott az ujjai közül,
de nem gurult el, csak puhán beletoccsant a vértócsába. Abba a vérbe, amely
máris ragacsossá tette Holland kezét, és elhomályosította a bőrét.
– Őrség! – szólt egyszer, szelíden, majd megismételte, úgy felemelve a hangját,
ahogy sosem szokta. Őrség!
A terem, a kastély túl csendes volt.
Holland újra hívta az őröket, de senki nem jött. Tisztában volt ugyan vele,
hogy hiába is várja őket, de a döbbenet és a gyász sokkja hatalmába kerítette,
amitől esetlenné, lassúvá vált.
Erővel kényszerítette magát, hogy felálljon, elfordult Vor holttestétől, előhúzta
a pengét, amit királya – barátja – adott neki még aznap, amikor együtt álltak a
balkonon: a napon, amikor Vor király lett, Holland pedig a lovagja. Holland
magára hagyta a királyát, és kiviharzott az ajtón, egy kísértetiesen kihalt és
néma kastélyba.
Újra szólította az őröket, de azok persze már nem éltek.
Holttestek buktak asztalokra és roskadtak a falaknak, a hallok üresen álltak,
és az egész világ a sápadt márványpadlóra csepegő vér és bor neszévé
redukálódott. E sok tragédiának percek alatt kellett történnie. Másodpercek
alatt. Amennyi idő egy cigaretta meggyújtásához, egy lélegzetvételhez, egy
tüdőnyi átkozott füst kifújásához kell.
Holland nem látta a padlóra írt varázsigét.
Nem érezte meg, hogy a szoba lelassul körülötte, csak amikor átlépte a mágia
határvonalát, és a teste hirtelen lefékeződött, mintha levegő helyett vízben
mozogna.
Valahol valaki felkacagott, hangját a kastély falai visszhangozták.
Annyira különbözött ez Talya vagy Vor nevetésétől. Nem volt benne semmi
édesség, semmi lágyság vagy melegség. Olyan hideg és metsző volt, akár az
üveg.
– Nézd, Athos – szólalt meg a hang. – Fogtam magunknak egy zsákmányt.
Holland próbált megfordulni, a hang forrása felé vonszolni a testét, de túl
lassú volt, és a kés hátulról érkezett. A fogazott élű penge a combjába mélyedt. A
fájdalom fényként árasztotta el az elméjét, ahogy fél térdre rogyott.
A látótere szélén egy női alak táncolt. Fehér bőr. Fehér haj. Jégkék szempár.
– Helló, szépségem! – köszöntötte, és úgy megforgatta a húsában a kést, hogy
Holland felüvöltött kínjában. A hang végigzengett a túl csendes kastélyon, hogy
azután elvágja az ezüstös villanás, az újabb fájdalomhullám, a nyaka köré
tekeredő ostorszíj, amely elrabolta tőle a levegőt. Egy gyors rántás, és Holland
lángoló torokkal négykézlábra bukott. Nem tudott lélegezni, sem beszélni, nem
tudta megigézni a maga alatt a padlóra csöpögő vérét.
– Ó – szólalt meg egy másik hang. – A hírhedt Holland. – Egy sápadtfigura
közeledett hosszú léptekkel, az ujjai közöttforgatva az ostor nyelét. – Reméltem,
hogy életben maradsz.
Az alak megállt a varázsige szimbóluma határán, és leguggolt Holland
összegömbölyödött teste előtt. Közelről nézve a bőre és haja ugyanolyan vakító
fehér volt, mint a nőé, és a szeme is ugyanaz a fagyos kék.
– Nos – mosolyodott el lassan a férfi –, mihez kezdjünk veled?

* * *

Alox meghalt.
Talya meghalt.
Vortalis meghalt.
 De Holland élt.
Egy fém tartóvázhoz szíjazták, bőre lázasan forró volt, végtagjai szétfeszültek,
akár a lepkeszárnyak repülés közben. Vér csöpögött a kőpadlóra, sötétvörös
tócsába gyűlt a talpa alatt. Száz varázslatot is szőhetett volna ennyi vérből, de az
állkapcsát szorosan összeszíjazták. A satuval a feje körül tért magához, fogait
olyan erővel préselték össze, hogy mindössze mély nyögésekre, a torkából feltörő
hörgésre telt tőle.
Athos Dane beúszott a látóterébe, megjelentek a hideg kék szemek és a felfelé
görbülő száj… A mosolya úgy lappangott a felszín alatt, akár a vékony jégréteg
alatt meglapuló hal.
– Hallani akarom a hangodat, Holland – mondta a férfi, és a bőre alá tolta a
kést. – Énekelj nekem! – A penge mélyebbre hatolt, idegek után kutatott,
ínszalagokba mart, csontok közé csusszant.
Holland megreszketett a fájdalomtól, de nem üvöltött fel. Sosem tette.
Voltaképp csekély vigasz volt ez, higanyként szétfutó remény, hogy ha nem törik
meg, Athos végül feladja, és egyszerűen végez vele.
Persze nem akart meghalni. Főleg kezdetben nem. Az első néhány órában – és
napon – ellenállt és küzdött, amíg a fémkeret a bőrébe vágott, és a vértócsa elég
nagy lett ahhoz, hogy meglássa benne magát, amíg a fájdalom paplanként
borította be, és tápláléktól, alvástól megfosztott elméje elködösült.
– Milyen kár – merengett Athos, amikor Holland nem adott ki egy árva hangot
sem. Egy asztalhozfordult, amelyen számos hátborzongató holmi között egy
tálkányi tinta is állt, és belemártotta véres kését, fekete bevonatot képezve a
karmazsinvörös acélon.
Holland gyomra felfordult a látványtól. Tinta és vér. Tudta: ezek az anyagok
az átkok kellékei. Athos visszatért hozzá, és Holland bordáira helyezte a kezét,
kiélvezve áldozata ziháló légzését, ki-kihagyó szívverését, a rettegés apró,
árulkodó jeleit.
– Azt hiszed, tudod, mit terveltem ki neked – közölte halkan. Felemelte a kést,
a Holland szíve fölötti sápadt, sértetlen bőrhöz érintette a hegyét, és
elmosolyodott. – Pedig fogalmad sincs róla.

* * *

Amikor elkészült, Athos Dane hátrált egy lépést, hogy megcsodálja a művét.
Holland ernyedten lógott a fémkeretbe szíjazva, vér és tinta csorgott
összeroncsolt mellkasából. Feje zsongott a mágiától, bár énjének valami
létfontosságú részétől megfosztották.
Nem is: nem lefejtették róla. Eltemették.
 – Kész vagy?
A hang a másik Dane-é volt. Holland nagy nehezen felemelte a fejét.
Astrid a bátyja mögött állt az ajtóban, és a mellkasa előtt lazán keresztbefont
karral őt nézte.
Athos elégedett vigyorral úgy suhintott egyet a pengén, mintha ecset volna.
– Egy művészt nem lehet sürgetni.
A nő csettintett a nyelvével, és kéjesen legeltette jeges tekintetét Holland
megcsonkított mellkasán, miközben közelebb lépett. Csizmatalpa élesen
csattogott a kövön.
– Áruld el, bátyám – kérte, és hűvös ujjaival végigcirógatta Holland karját. –
Szerinted bölcs dolog megtartani ezt a háziállatot? – Körmét végighúzta az
antari vállán. – Lehet, hogy harap.
– Mire jó az a fenevad, amelyik nem?
Athos végigcsúsztatta kését Holland arca mentén, elnyesve a szája körüli zár
bőrszíjait. Fájdalom zengett végig állkapcsán, ahogy megereszkedett, és sajgó
fogsorai különváltak. Levegő áramlott tüdejébe, ám amikor próbált megszólalni,
hogy aktiválja a nyelve hegyén készenlétben tartott varázslatokat, azok olyan
hirtelen fagytak a torkára, hogy fuldokolni és csaknem öklendezni is kezdett
tőlük.
Az egyik csuklója kiszabadult bilincséből, majd a másik is, és Holland
előrebukott, sikoltva tiltakozó lábai csaknem összecsuklottak a váratlan súly
alatt, mialatt Athos és Astrid egyszerűen csakfigyelték.
Végezni akart mindkettejükkel.
Akart, de nem tudott.
Athos egyesével vájta bele az átok vonalait, acéllal és tintával tetoválta rá a
varázsige pontjait.
Holland próbálta bezárni elméjét a mágia előtt, ám az már beleivódott,
átégett a mellkasán, és lándzsaként nyársalta fel húsát, elméjét és lelkét.
A bűbáj láncai feszes, csuklósan tagolt holmik voltak. Körbecsavarodtak a
fején és minden végtagján, és súlyos vasbéklyóként húzták le őket.
Engedelmeskedj!, parancsolták, de nem az elméjének, a szívének, hanem csak
a kezének, ajkának.
A parancsot a bőrére írták, de az a csontjait is átszőtte.
Athos felszegte a fejét, és szórakozottan intett.
– Térdre!
Amikor Holland nem mozdult engedelmesen, egy kőtömb zuhant a vállára, és
a váratlan, ádáz, láthatatlan súly kényszerítette, hogy előrebukjon. Küszködve
próbált talpon maradni, de a béklyóbűbáj végigsistergett az idegein,
nekicsikordult a csontjainak.
 A szeme előtt minden elfehéredett, és a sikoltáshoz túlságosan hasonlító hang
hagyta el a torkát, majd a lábai végülfeladták és összecsuklottak alatta, lábszára
a hideg kőpadlónak csapódott.
Astrid elégedetten tapsolt egyet.
– Leteszteljük?
Félig átok, félig sírás zendült végig a termen, ahogy bevonszoltak egy
hátrakötözött kezű férfit. Véres volt, összeverték, arcát eltorzították a csapások,
de Holland mégis felismerte benne Vor egyik emberét. A rab megtántorodott, de
visszarángatták. Abban a pillanatban, ahogy meglátta Hollandot, valami
megváltozott benne. Összeomlott. Eltátotta a száját.
– Áruló!
– Vágd el a torkát! – utasította Athos.
A szavak végighullámzottak Holland végtagjain.
– Nem – nyögte rekedten. Napok óta ez volt az első szó, amit sikerült kiejtenie,
és ezt is hasztalan, mivel ujjai már azelőtt mozdultak, hogy az elméje egyáltalán
felfogta volna, mi történik. Vörös csík nyílt aférfi torkán, és a földre zuhant,
utolsó szavai véres hörgésbe fúltak.
Holland lemeredt a saját kezére és benne a karmazsin élű késre.
Hagyták a holttestet heverni, ahová roskadt.
És máris behoztak egy újabb személyt.
– Ne! – vicsorgott Holland. Egy fiú volt a konyháról; alig lehetett tizennégy, és
most elkerekedett szemmel, bizonytalanul nézett rá.
– Segíts! – könyörögte.
Azután behoztak egy másikat.
És megint.
Athos és Astrid egyesévelfelvonultatták Holland előtt Vor életének és
udvartartásának maradék tanúit, és újra meg újra utasították, hogy vágja el a
torkukat. Ő minden alkalommal megpróbált ellenállni a parancsnak. És
mindannyiszor elbukott. Minden alkalommal az áldozatok szemébe kellett néznie,
és látni a gyűlöletet, az árulás miatti csalódást, a gyötrődő zavarodottságot,
mielőtt lekaszabolta őket.
A hullakupac egyre nőtt. Athos nézte. Astrid vigyorgott.
Holland keze dróton mozgott, mint egy marionettbábué.
Az elméje pedig üvöltött, amíg végül el nem veszítette a hangját.
 IV
Lina nem tudott aludni.
A küzdelem jelenetei egyre ott pörögtek a lelki szemei előtt, sötét sikátorok és
éles kések villództak, és a szíve olyan hevesen kalapált, hogy végül már biztos
volt benne, a zaj felébreszti Kellt. Az éjszaka közepén kikászálódott az ágyból,
két rövid lépéssel átvágott az apró kabinon, és a szemközti fal tövébe
ereszkedett, csekély, ám ismerős vigaszként a térdén pihentetve egyik pengéjét.
Nagyon késő lehetett, vagy talán nagyon korán – sűrű sötét a hajnal első
sugarai előtt –, és hideg volt a kabinban. Leakasztotta kabátját a kampóról, és
belebújt, majd a zsebébe dugta melegedni a szabad kezét. Ujjai követ, majd
ezüstöt súroltak, és eszébe jutottak Alucard szavai.
A belépéshez szükségetek lesz egy emléktárgyra. Valami értékesre.
Átkutatta vagyontárgyai szűkös készletét, olyan holmit keresve, amely elég
értékes, hogy megvásárolja a belépést. Nála volt a Fletchertől szerzett, fogazott
pengéjű és bokszer védőmarkolatú kés, meg az is, amelyet Lenostól nyert
fogadáson, a rejtett kallantyús, melynek révén kettéválhatott a penge. Ott volt
azután a vérfoltos fehér márványdarabka, amely egykor Astrid Dane arcának
részét képezte. Végül pedig, meleg és állandó súlyként a zsebe mélyén, Barron
ezüstórája. Az egyetlen kapocs, amely a hátrahagyott világához kötötte. Az
egykori életéhez. Lina a csontjaiban érzett bizonyossággal tudta, hogy a kések
nem lesznek elegendőek. Vagyis maradt a két kulcsa: Fehér Londonhoz és
Szürkéhez. Lehunyta a szemét, és addig szorította a két érmét, amíg már fájt.
Lelki szemei előtt megjelent Barron arca azon az éjjelen, amikor visszatért a
Kőhajításba. Hallotta a saját hangját, ahogy fizetségként felajánlotta a lopott
zsebórát. Érezte a férfi kezének súlyos melegét, ahogy az ezüsttárgy köré zárta a
lány ujjait, és azt mondta neki, hogy tartsa csak meg. Bár ő hátrahagyta azon az
éjjelen, amikor Kell követte, hálája jeleként és zálogaként – az egyetlen
búcsúajándékként, ami csak telt tőle. Ám az óra végül Holland révén visszajutott
hozzá, Barron vérétől foltosan.
Mostanra már a múltja része lett.
Tudta: azzal, ha ragaszkodik hozzá, nem hozza vissza a barátját.
Visszadugta az érméket a kabátjába, és hagyta, hogy feje hátrabillenjen a
kabin falának.
A priccsen fekvő Kell mocorogni kezdett álmában. Odafentről tompán
lehallatszott, hogy valaki járkál a fedélzeten. Beszűrődött a tenger lágy
locsogása. A hajó finoman ringatózott.
Már épp lecsukódott volna a szeme, amikor rövid, fájdalmas zihálást hallott.
Teljesen éberré válva előre hajolt, de Kell még mindig aludt. Újra meghallotta,
és tüstént talpon termett; késével a keze ügyében követte a hangot a keskeny
folyosón át a kabinhoz, ahol Hollandot tartották fogva.
Az antari a hátán feküdt az ágyán. Nem volt megláncolva, még csak nem is
őrizték, és álmodott – a jelek szerint valami rosszat. Fogát összeszorította,
mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt. Egész testében reszketett, ujjaival
az alatta lévő vékony lepedőt markolászta. Kinyílt a szája, és elakadt a levegő a
torkában. A rémálom úgy kínozta, mint a hidegrázás, de nem adott ki hangot.
Ahogy így feküdt, csapdába esve saját álmában, egészen… pőrének és
kiszolgáltatottnak tűnt.
Lina csak állt és nézte, majd belépett a fülkébe.
Megnyikordult alatta a deszka, mire Holland feszültté vált álmában. Lina
visszafojtotta a lélegzetét, és egy pillanatig mozdulatlanul várakozott, majd
átvágott a szűk helyiségen és.
Holland keze kilőtt, ujjai szorosan összezárultak a lány csuklója körül.
Fájdalom hasított Lina karjába. Nem volt benne semmi elektromosság, semmi
mágia, csak bőr a bőrön és az egymáshoz csikorduló csontok.
A férfi lázas szeme megtalálta az övét a sötétben.
– Mégis, mit képzelsz? – Szavai úgy sziszegtek, ahogy a szél fúj át egy
repedésen.
Lina kiszabadította a kezét.
– Rosszat álmodtál – fakadt ki a csuklóját dörzsölve. – Csak fel akartalak
ébreszteni.
Holland tekintete a lány másik kezében tartott késre villant. Ő már meg is
feledkezett róla, hogy még mindig fogja. Kényszerítette magát, hogy visszadugja
a tokjába.
Most, hogy felébredt, Holland arca újra a nyugalom maszkjává vált, stresszes
állapotát csupán a halántékán csordogáló veríték árulta el, amely lassú csíkot
húzott az arcán és állán. De a tekintetével követte a bejárathoz visszavonuló
lányt.
Lina némán méregette.
– Nem felejtettem el, mit tettél.
Holland erre lehunyta a szemét.
– Én sem.
Lina tétován ácsorgott, nem tudva, mit mondjon, mit tegyen, és gúzsba kötötte
ez a tehetetlenség. Az volt az érzése, hogy Holland nem próbál visszaaludni, de
elküldeni sem akarja. Esélyt kínált a lánynak, hogy megtámadja őt, vagy csak
tesztelte az elhatározását, hogy megteszi-e.
Csábító volt a lehetőség… Hirtelen haragjában sarkon fordult, hogy távozzon.
 – Megmentettem az életed – emlékeztette a férfi lágyan.
A lány habozva megállt, és visszafordult.
– Az csak egyszeri alkalom volt.
Erre enyhén felvonta fél szemöldökét, máskülönben rezzenéstelen maradt az
arca.
– Áruld el, Szelina, hányra van szükség?
A lány utálkozva megrázta a fejét.
– Az az ember a Kőhajításban – mondta. – Az órás. Akinek elmetszetted a
torkát… Ő nem érdemelt ilyen halált.
– A legtöbben nem érdemelnek ilyet – felelte Holland higgadtan.
– Fontolóra vetted egyáltalán, hogy megkíméld az életét?
– Nem.
– Haboztál egy pillanatig is, mielőtt megölted?
– Nem.
– Miért nem? – vicsorogta, és a levegő is vibrált a haragjától. Holland állta a
tekintetét.
– Mert így volt a könnyebb.
– Nem…
– Mert ha megállok, akkor gondolkodni kezdek, ha gondolkodom, akkor
pedig emlékezni, és ha emlékszem, akkor én… – Nyelt egyet, aprót emelkedett
az ádámcsutkája. – Nem, egy pillanatig sem tétováztam. Elvágtam a torkát, és
hozzáadtam a halálát azokéhoz, akiket sorra veszek minden egyes nap, minden
ébredésemkor. – A tekintete megkeményedett, úgy mérte végig a lányt. – Most
pedig áruld el, Szelina, te hány életet oltottál ki? Tudod a pontos számot?
Lina már épp válaszolni kezdett volna, azután megállt.
Az igazság – a dühítő, őrjítő, émelyítő igazság – ugyanis az volt, hogy nem
tudta.

* * *

Lina visszaviharzott a kabinjába.

Aludni akart, harcolni, elfojtani a félelmet és a haragot, amely sikolyként tolult a
torkára. El akarta űzni elméjéből Holland szavait, kivájni magából a bordái közé
hatoló kés emlékét, eltörölni a rettenetes pillanatot, amikor a veszély vakmerő
energiája átcsapott jeges rettegésbe.
Felejteni akart.
Kell már felkelt.
– Hát itt vagy – mormolta az alvástól kócos hajjal. – Csak jöttem, hogy meg…
Lina vállon ragadta, és a szájához nyomta az ajkait.
 – …keressem – fejezte be, de a szó csak sóhajként rebbent a lány ajkai között.
…ezt.
Kell viszonozta a csókot. Elmélyítette. A mágia áramlása elektromos
szikrákként hatott a lány ajkain.
Azután szorosan a karjaiba zárta; Lina megértette, és a csontja velejéig érezte
a vonzást – nem a hatalom elektromos pulzálását, hanem a mögötte rejtőzőt,
amit sosem értett. Egy olyan világban, ahol minden ringott és imbolygott és
széthullott, ez itt szilárd talajt jelentett.
Biztonságot.
A lány szíve hevesen vert a bordái között, és énje valami ősi, ösztönös része
azt sugallta: fuss! Ő pedig futott is, csak épp nem elfelé. Belefáradt már a
menekülésbe. Úgyhogy inkább egyenesen belefutott Kellbe.
Ő pedig elkapta.
Kabátja a padlóra esett, azután félig visszalépkedtek, félig átbotladoztak az
apró szobán. Elvétették az ágyat, de megtalálták a falat, és amikor Lina háta
találkozott a hajóderékkal, mintha az egész váz ringatózott volna alattuk.
Linának elakadt a lélegzete, nem is annyira a váratlan súlytól, hanem inkább a
hozzá simuló férfitest keltette érzéstől. A lány keze egy tolvaj gyakorlott
kecsességével csusszant a fiú inge alá. Ezúttal akarta, hogy Kell érezze az
érintését; tenyere végigsiklott a fiú bordáin és a hátán, ujjai belevájtak a
lapockájába.
– Lina – zihálta Kell reszelősen a fülébe, ahogy a hajó kiegyenesedett, majd a
másik irányba billent, és ők rábuktak a priccsre. A lány lehúzta maga mellé, Kell
pedig azon kapta magát, hogy fölötte könyököl. Szempillái rézszínű szálakként
meredeztek kék és fekete szeme körül. Lina korábban ezt még sosem vette észre.
Felnyúlt és kisöpörte a hajat a fiú arcából. Puha és finom volt – kissé
pehelytollszerű –, míg teste többi része éles és kemény. Arccsontja szinte
megkarcolta a lány tenyerét. Csípőcsontja a lány medencéjébe vájt. Egymáshoz
simuló testük felszikrázott, ahogy az energia elektromos táncot járt a bőrükön.
– Kell – mondta a lány, félúton a suttogás és a zihálás között.
Azután kivágódott az ajtó.
Alucard állt a küszöbön, csuromvizesen, mintha épp most vetették volna a
tengerbe, vagy mintha az borította volna el őt.
– Abbahagynátok végre? Ne baszakodjatok a hajóval!
Kell és Lina döbbent csendben meredt rá, azután nevetésben törtek ki, ahogy
az ajtó bevágódott.
Visszarogytak az ágyra, nevetésük lassan elhalt, csak hogy azután teljes erővel
újra kirobbanjon a beállt csendből. Lina addig nevetett, amíg már fájt a teste; a
kacagás csuklásként fel-feltört belőle.
 – Pszt! – suttogta Kell a lány hajába, és ettől ő csaknem újra rákezdte, ahogy
feléje gördült a keskeny ágyon, és befurakodott mellé, hogy le ne essen. Kell
helyet csinált neki, egyik kezét a feje alá hajtotta, a másikkal átkarolta a lány
derekát, és szorosan magához vonta.
A férfinak rózsaillata volt.
Lina emlékezett, hogy ezt már akkor is érezte, amikor először találkoztak, és
még most, a sós tenger és a hajó nyirkos fadeszkáinak szaga mellett is érezte ezt
a halvány, friss kertillatot, ami a mágiájából áradt.
– Tanítsd meg nekem a szavakat! – kérte suttogva.
– Hm? – kérdezte Kell álmosan.
– A vérparancsokat. – Lina feltámasztotta a fejét a tenyerébe. – Tudni akarom
őket.
– Most? – sóhajtott fel Kell, bosszús kimerültséget színlelve.
– Igen, most. – A lány a hátára gördült, a famennyezetre szegezte tekintetét. –
Ami a városban történt… nem hagyom megismétlődni. Soha többé.
Kell felkönyökölt mellé. Egy hosszú pillanatig fürkészőn nézett le rá, majd
pajkos vigyor villant át az arcán.
– Jól van – adta be a derekát. – Megtanítalak.
Rézszínű pillái leereszkedtek kettős tónusú szempárjára.
– Először is, As Travars a világok közötti utazáshoz.
Lina a szemét forgatta.
– Ezt már ismerem.
Kell egy picit lejjebb csúszott, és a lány füléhez hajolt.
– As Tascen – folytatta meleg lehelettel. – Az adott világon belüli
közlekedéshez.
Lina kéjesen megborzongott, ahogy a férfi ajkai az állát súrolták.
– As Hasari – mormolta. – Gyógyítani.
Szája megtalálta a lányét, és lopott egy futó csókot, majd azt mondta:
– As Staro. Lepecsételni. – Lina hagyta volna, hogy ezen a ponton elidőzzön,
de a férfi ajkai folytatták lefelé az útjukat.
– As Pyrata.
Forró lehelet a lány torkán.
– Égetni.
Keze becsúszott a lány inge alá.
– As Anasae.
Hő nyílt virágként a keblei között.
– Szétoszlatni. A köldöke fölött.
– As Steno.
Kioldotta a lány pantallójának szalagjait.
 – Eltörni.
Lesegítette róla a meglazított ruhadarabot.
– As Orense.
Fogai súrolták a lány csípőcsontját.
– Megnyitni…
Kell szája megpihent Lina lábai között, aki ívben nekifeszítette a testét, ujjai
beletúrtak a fiú rezes tincseibe, ahogy végigfutott testén egy hőhullám. A bőrén
veríték gyöngyözött. Belül valósággal lángolt, és a lélegzete egyre
szaggatottabbá vált. Fél kézzel a feje fölötti lepedőbe markolt, ahogy valami
mágiaszerű dolog felgerjedt benne, egy dagályszerű áradat, amely addig duzzadt
és emelkedett, amíg már nem tudta magában tartani többé.
– Kell – nyöszörgött, ahogy a férfi csókja egyre mélyebb és szenvedélyesebb
lett. A lány egész teste remegett az erőtől, és amikor végül szabadon engedte, az
nagy hullámként zúdult alá.
Lina sóhajtva visszaroskadt a lepedőre. Az egész kabin zsongott a mágikus
orgazmus utóhatásában, és a lepedő megperzselődött, ahol megmarkolta.
Kell felemelkedett, újra elhelyezkedett mellette.
– Ez elég jó lecke volt? – kérdezte, miközben még ő sem nyerte vissza
teljesen a lélegzetét.
Lina elvigyorodott, fölébe gördült, és lovaglóülésben a férfi derekára
telepedett. Kell szeme elkerekedett, mellkasa vadul hullámzott a lány alatt.
– Hát… – a lány felemelte a férfi kezét. – Lássuk, mindenre emlékszem-e.

* * *

Egymáshoz préselődve feküdtek a keskeny priccsen. A pillanat heve elcsitult,

felváltotta a kellemes, egyenletes és állandó meleg. Kell inge nyitva volt, a lány
a szíve fölötti heghez érintette az ujjait, és szórakozottan követte végig a
körvonalakat, míg a férfi szeme lassan lecsukódott.
Lina tudta, hogy most nem fog aludni. Így nem, test test mellett a szűk
ágyban.
Rendszerint amúgy is a hátát falnak vetve szunnyadt el.
Általában késsel a térdén aludt.
És egyedül.
Ám a hajó rövidesen teljesen elcsendesedett, a kicsiny szkiff lágyan
ringatózott a tengeri áramlat hátán, Kell légzése halk volt és egyenletes, pulzusa
pedig akár egy altatódal a lány bőrén, és amióta csak az eszét tudta, Lina most
először érezte jól magát, és igazi, pihentető mély álomba merült.
 V
– Sanct – mormolta Alucard –, ez egyre rosszabb.
Kiköpte Ilo hajnali kávéját a hajókorláton. Jasta odakiáltott neki a
kormánykerék mellől, de hangja beleveszett a szélbe. A kapitány megtörölte
kézfejével a száját, és amikor felnézett, meglátta, hogy a Távozó Vizek
fokozatosan kirajzolódik a horizonton.
Először csak mint valami fantom, azután lassan egy hajó alakját öltve magára.
Amikor először indult neki, hogy megtalálja Maris hírhedt járművét,
olyasvalamire számított, mint Sasenroche kikötője, vagy London éjszakai
vására, csak épp a nyílt tengeren. Ám az Is Feras Stras egyikhez sem hasonlított.
Valóban hajó volt – vagy inkább több bárka egybenőve, akár egy korall –, a
kristálytiszta kék tengerből kiemelkedve. Vitorlavásznak négyszögei nyújtóztak
itt és ereszkedtek ott, sátrak fészkére emlékeztető valamivé változtatva a
fedélzetek, árbócok és vitorlák hálózatát.
Az egész konstrukció instabilnak tűnt, ahogy ingadozott és fel-alá ringott a téli
szélben: afféle óriás kártyavárnak, amely bármelyik pillanatban összedőlhet.
Elhasznált levegő lengte körül, olyasvalaminek a légköre, ami már nagyon
régóta fennáll, és egyre csak növekszik; amit nem lebontott és újraépített a szél
vagy az emberi szeszély, hanem mindig csak hozzárakott, míg olyan nem lett,
akár egy képen az egymásra felhordott festékrétegek.
Egyik fedélzetről sem hallatszott kiáltozás. Nem visszhangoztak emberi
szavak a szélben. Az egész sziget némán úszott a hullámok hátán, akár egy
napfényben fürdőző, düledező tengeri birtok.
Csaknem két év telt el, amióta Alucard utoljára látta Maris úszó erődjét, és a
látványa még mindig furcsa áhítattal és megilletődöttséggel töltötte el.
Bard is megjelent, és a korláthoz lépett.
Halkan elfüttyentette magát, elkerekedett szemében ugyanaz az éhes fény
villant.
Egy mély merülésű hajó máris a lebegő piac mellé sorolt, és ahogy a Szellem
lelassult, Alucard kivehetett egy csontvázszerűen vékony, nap- és szélcserzett
emberalakot, akit lekísértek Maris úszó szigetéről.
– Várjatok! – mondta éppen. – Megfizettem a jutalékot. Hadd nézzek még
körül! Biztosan találok valami mást!
Ám a karjait szorongató alakokat szemlátomást nem hatotta meg a tiltakozása
és esdeklése, és közös erővel áthajították a korláton. Többméternyit zuhant, majd
saját kicsiny bárkája fedélzetén landolt, felnyögve a fájdalomtól.
 – Egy jó tanács – jegyezte meg Alucard könnyedén. – Amikor Maris azt
mondja, távozz, akkor jobb, ha távozol.
– Ne aggódj – vigyorgott Bard. – Igyekszem majd rendesen viselkedni.
Amennyire a kapitány látta, a lánynak igazából csak egyféle viselkedésmódja
volt, és az rendszerint több hátrahagyott hullával végződött.
Jasta irányításával a Szellem szépen lassulva a Ferase Stras mellé húzott.
Pallót helyeztek a Szellem és az úszó piac széle közé, amely egy egyszerű
faajtóval ellátott, fedett platformhoz vezetett. Egyesével keltek át a deszkapallón.
Jasta ment elöl, majd Lina, Kell, és Alucard zárta a sort. Jó órányi vitatkozás
után az a döntés született, hogy hátrahagyják Hollandot Hastra és Lenos
felügyelete alatt.
A hajón maradó antarit újra megbilincselték, de Holland és Kell valami néma
egyezményt köthetett, mert engedték neki, hogy szabadon mozoghasson a
fedélzeten – amikor Alucard aznap reggel besétált a hajókonyhára, meglátta a
mágust a keskeny asztalnál ücsörögni, kezében egy csésze teát tartva. Holland
most a fedélzeten állt, a fővitorla árnyékában az árbócot támasztotta, amennyire
a láncai engedték, keresztbe fonta a karját, és az ég felé billentette a fejét.
– Kopognunk kell? – kérdezte Lina Alucard-ra vigyorogva, ám mielőtt még
kinyújthatta volna a kezét, hogy ritmust verjen az ajtón, az máris kinyílt, és egy
tiszta fehér ruhába öltözött férfi lépett elő. Ez mindennél inkább szürreálissá tette
a jelenetet. Az életet a tengeren tompított árnyalatokkal festették – a nap és a só
amúgy is mindenből kiszívta a színeket, a veríték és a szenny gyorsan
elszürkítette a fehér anyagokat. Ez az ember mégis így állt előttük a sós
permetben és a délelőtti fényben, tejszínű pantallóban és makulátlan tunikában.
A fején fura alkalmatosságot viselt. Körbevette a fejét, és lelógott homlokára
és pofacsontjára. A rajta nyíló résen át látszott a szeme, mely halvány barnában
játszott, és hosszú fekete pillák szegélyezték. Imádnivaló volt. Mindig is az
lehetett.
Alucard láttán oldalra billentette a fejét.
– Nem az imént szabadultam meg tőled?
– Én is örülök, hogy látlak, Katros – felelte vidáman.
A férfi tekintete Alucard-ról a többiek felé fordult, egy pillanatig elidőzött
mindenkin, majd kinyújtotta napbarnított kezét.
– Kérem a belépőket!
Odaadták neki: Jasta egy kicsi, csupa lyuk fémgolyót, ami sípolt és suttogott;
Kell egy Szürke Londonból származó érmét; Lina az ezüst zsebórát; Alucard
pedig az álomporral teli üvegcsét, amit Rosenalból hozott. Katros eltűnt az ajtó
mögött, és a négyfős csapat hosszú percekig állt és várt némán az emelvényen,
mire visszatért, hogy beengedje őket.
 Kell lépett át elsőként az ajtón, és eltűnt a küszöbön túli árnyékos térben, őt
Bard követte fürge, hangtalan léptekkel, majd Jasta jött volna – ám ahogy a
Szellem kapitánya tett egy lépést előre, Katros elállta az útját.
– Ezúttal nem, Jasta – közölte szenvtelenül.
A nő morcos képet vágott.
– Miért nem?
Katros vállat vont.
– Maris döntése.
– Az ajándékom jó volt.
– Talán – mindössze ennyit felelt.
Jasta kiadott egy hangot, ami lehetett szitok, vagy akár csak egy mély morgás,
de túl halk ahhoz, hogy Alucard kivehesse. Nagyjából azonos méretűek voltak, ő
és Katros, még a sisakot is beleszámítva, és Alucard azon tűnődött, mi történne,
ha a nő megpróbálna erővel keresztülnyomakodni. Végül megkönnyebbülten
nyugtázta, amikor Jasta végül csak bosszúsan felemelte a kezét, és
visszaoldalgott a Szellem fedélzetére.
Katros feléje fordult, és ajka savanyú vigyorra húzódott.
– Alucard – biccentett, és végigmérte a kapitányt. – Gyere be!
 VI
Kell belépett a helyiségbe, és rögtön megtorpant.
Ellentmondásos helyre számított, legalább olyan különös és rejtélyes belsőre,
amilyen a hajó külső arculata.
Ehelyett egy akkora – bár jóval zsúfoltabb – szobában találta magát, amekkora
Alucard kabinja volt az Éjsudár fedélzetén. Mindenféle csecsebecsékkel dugig
pakolt vitrinek, könyvektől roskadozó polcok és masszív szekrények lógtak
minden falon, némelyik zárva, mások nyitva (az egyik pedig remegve, mintha
valami élőlény lenne benne, ami nagyon ki akar szabadulni). Nem voltak viszont
ablakok, így Kell azt várta volna, hogy a szoba levegője áporodott, molyrágta
szagot áraszt, ám meglepve tapasztalta, hogy az friss és tiszta, és az egyetlen,
ami érződött benne, valami enyhe, ám kellemes illat volt, mint a régi papíré.
A szoba közepén széles asztal állt, alatta egy nagy, fehér vadászeb – bár
valójában nem is kutyának tűnt, mint inkább egy kupac, rongyszőnyeggel
letakart könyvnek – szuszogott békésen.
Az asztal túloldalán Maris ült. A lebegő piac királya, akiről most kiderült,
hogy valójában királynő.
Maris vén volt, öregebb, mint bárki, akit Kell valaha látott, bőre még arnes-i
mértékkel nézve is sötét, felszínét sok száz mély vonal barázdálta, akár
repedések a fakérget. Ám az ajtónálló őrszeméhez hasonlóan öltözéke – állig
gombolt ropogós hófehér tunika – makulátlan és ránctalan volt. Hosszú
ezüsthaja viharvert ábrázatából hátrasimítva, keskeny fémszalagként omlott alá a
vállai között. Mindkét fülében és mindkét kézfején ezüst ékszereket viselt, egyik
tenyerében a belépőiket tartotta, míg a másik csontos ujjai egy sétapálca
ezüstfeje köré zárultak.
A nyakában pedig – három vagy négy másik ezüstlánc mellett – nem más
lógott, mint az örökös. Akkora lehetett, mint egy apró tekercs, ahogy azt Tieren
megmondta, és nem pontosan hengeres, hanem hat- vagy nyolcszögletű hasáb.
Minden oldala rövid, lapos, amelyek együtt oszlopot formáltak, és minden
fazettáját bonyolult mintázat borította, az alja pedig orsóhegyben csúcsosodott.
Amikor a többiek is megérkeztek – mindenki, kivéve Jastát, akit elutasítottak
–, Maris megköszörülte a torkát.
– Egy zsebóra. Egy érme. És egy fiolányi cukor. – Hangjában nyoma sem
hallatszott a kora alapján várható törékenységnek: halk volt, mégis telt zengésű,
és megvető. – Be kell vallanom, csalódott vagyok.
Rájuk emelte a tekintetét, feltárva homokszínű szemeit.
– Az óra még csak meg sincs bűvölve. És ez itt vér? Tény, hogy szeretem a
történetmesélős tárgyakat. Ami az érmét illeti, igen, azt látom, hogy nem innen
való, de elég megkopott, nemde? Ami pedig az álomport illeti, Emery kapitány,
te legalább nem felejtetted el, mit kértem, még ha így, kétéves késéssel már
feleslegesen is. De azt kell mondanom, többet vártam két antaritól és az Essen
Tasch bajnokától… igen, tudom, a hírek gyorsan terjednek, és Alucard,
felteszem, tartozom egy gratulációval, bár azt kétlem, hogy túl sok időd lett
volna ünnepelni a Londont beborító árnyék miatt.
Mindezt pillanatnyi szünet nélkül, és – amennyire Kell meg tudta állapítani –
egy szuszra mondta végig. Ám nem ez bátortalanította el leginkább a férfit.
– Honnan tud London helyzetéről?
Maris figyelme lassan feléje fordult, és már épp válaszolni kezdett volna, de
azután hunyorogva jobban megnézte.
– Ó – sóhajtotta. – Úgy tűnik, megtaláltad a régi kabátomat. – Kell védekező
mozdulattal emelte kezét a gallérjához, de Maris csak legyintett. – Ne aggódj, ha
vissza akarnám kapni, eleve el se veszítettem volna. Annak a holminak saját
akarata van, szerintem a bűvölése kezd felfesleni. Még mindig falja a tallérokat,
és lint köpköd? Nem? Biztosan kedvel téged.
Kellnek nem sikerült szóhoz jutnia, és úgy látta, Maris nagyon is elégedett
azzal, ha egyedül folytatja a párbeszédet, vagy inkább a monológját. Eltűnődött,
vajon a vénasszony nem ütődött-e kissé, ám a sápadt szempár egy ügyesen
eldobott kés sebességével és pontosságával villant egyik célpontjáról a másikra.
Ez a fókuszált figyelem most Linára irányult.
– Micsoda kis csecsebecse vagy! – mondta Maris. – De lefogadom, hogy
pokoli feladat hozzád ragaszkodni. Mondták már, hogy van valami a
szemedben? – Megbillent a keze, és hagyta, hogy a zálogok durván az asztalra
potyogjanak. – Az óra bizonyára a tiéd, drága világjáróm. Virágok helyett vér és
hamu szagát árasztja.
– Ez a legdrágább kincsem – szűrte Lina összeszorított foggal.
– Csak volt – helyesbített Maris. – Ó, ne nézz így rám, kisszívem. Te mondtál
le róla. – Ujjai megfeszültek a sétabot fején, amitől még jobban előugrottak a
bőre alól az inak és csontok. – Biztosan valami többet akartok. Mi hoz egy
herceget, egy nemest és egy idegent a piacomra? Egy adott árun jár az eszetek,
vagy csak nézelődni jöttetek?
– Mi csak a… – kezdte Kell, de Alucard a vállára csapott.
– …a városunknak szeretnénk segíteni – fejezte be helyette a kapitány.
Kell zavarodott pillantást vetett rá, de volt annyi esze, hogy hallgasson.
– Igazad van, Maris – folytatta Alucard. – Árnyék terült szét London fölött, és
nincs semmink, ami képes lenne megállítani.
A vénasszony az asztalon dobolt a körmével.
 – Én meg már azt hittem, hogy London semmit nem akar tőled, Emery mester.
Alucard nyelt egyet.
– Talán – hagyta jóvá, sötét pillantást vetve Kell felé. – De én attól még a
szívemen viselem a sorsát.
– Mik a szabályok? – kérdezte Lina.
– Ez egy feketepiac – felelte az öregasszony. – Nincsenek szabályok.
– Ez egy hajó – ellenkezett Lina. – És minden hajón léteznek szabályok. A
kapitány szabja meg őket. Hacsak persze nem maga a kapitány ezen a tutajon.
Maris kivillantotta a fogát.
– Én vagyok a kapitány és a legénység, a kereskedő és a törvény. A fedélzeten
mindenki nekem dolgozik.
– Családtagok, nem igaz? – firtatta Lina.
– Hallgass el, Bard – figyelmeztette Alucard.
– Az a két férfi, akik kidobták a másikat, hasonlítanak magára, és aki az ajtót
őrizte… Katros, ugye?… neki ugyanolyan a szeme színe.
– Éles szemű megfigyelés – hagyta rá Maris –, főleg egy olyan lánytól, akinek
csak fél van. – Az asszony felállt, és Kell arra számított, hogy vén csontok
recsegését hallja majd. Ám ehelyett csak egy lágy sóhaj hallatszott, és finom
ruhasuhogás. – A szabályok elég egyszerűek: a zálogtárgyaitok belépést
biztosítanak erre a piacra; de semmi többet nem nyertek vele. Mindennek szabott
ára van a fedélzeten, akár úgy határoztok, hogy megfizetitek, akár nem.
– És feltételezem, csak egy dolgot választhatunk – tette hozzá Lina.
Kell felidézte magában a korláton átdobott vendéget, és azt, ahogyan még egy
esélyért könyörgött.
– Tudod, Miss Bard, igenis létezik olyasmi, ami elég éles ahhoz, hogy
megvágd vele magad.
Lina úgy mosolygott, mintha bókot hallott volna.
– Végül pedig – folytatta Maris, hangsúlyosan a lány felé intézve szavait –, a
piac ötféleképpen van levédve bármilyen varázslás vagy lopás ellen. Ne is
próbáljatok semmit zsebre tenni, amíg nem a tiétek, mert garantálom, hogy rossz
vége lesz.
Azzal Maris visszaült a székébe, kinyitott egy főkönyvet, és írni kezdett.
Várták, hátha mond még valamit, vagy elbocsátja őket, ám néhány hosszú és
egyre kínosabb pillanat után, mialatt nem hallatszott semmi más, csak a hajótest
nyikorg ása, a hullámok loccsanása és a lúdtoll sercegése a papíron, Maris
csontos ujjai a két dobozkupac között nyíló második ajtó felé intettek.
– Miért vagytok még mindig itt? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna.
* * *
 – Miért bajlódunk egyáltalán a hajóval? – kérdezte Kell, amint átléptek a
küszöbön. – Hiszen Marisnál van az egyetlen dolog, amire szükségünk lehet.
– Vagyis az utolsó, amit elárulunk neki! – vágta rá Alucard.
– Minél inkább szeretnél valamit valakitől – tette hozzá Lina –, az annál
kevésbé akar majd megválni tőle. Ha Maris rájön, hogy mire van igazán
szükségünk, elveszítjük minden alkupozíciónkat. – Kell keresztbe fonta a karját,
és láthatólag ellenvetésre készült, de a lány tovább erősködött. – Hárman
vagyunk, és csak egy örökös, ami azt jelenti, hogy ti ketten jobb, ha találtok
valami mást, amit megvennétek. – Mielőtt bármelyik férfi tiltakozhatott volna,
félbeszakította őket. – Alucard, te nem kérheted vissza az örököst, mivel eleve
tőled szerezte, és Kell, már megbocsáss, de te hajlamos vagy felbosszantani az
embereket.
Kell homloka ráncba szaladt.
– Nem értem, hogy ezt miért…
– Maris egy tolvaj – jelentette ki Lina –, a hajója kinézete alapján átkozottul
ügyes, úgyhogy benne és bennem van valami közös. Szóval, bízzátok csak rám
az örököst.
– De nekünk mit kellene tennünk? – kérdezte Kell, önmaga és a kapitány felé
mutatva.
Alucard széles mozdulattal körbeintett a piacon, és a zafír megcsillant a
szemöldökében.
– Vásároljunk!
 VII
Holland még mindig utált a tengeren lenni – gyűlölte a folytonos emelkedést és
süllyedést, az állandó egyensúlytalanság érzetét –, de az, hogy szabadon
mozoghatott, segített valamelyest. A bilincsei továbbra is akadályozták, de a
levegő a fedélzeten friss volt és tiszta, és ha lehunyta a szemét, már-már azt
képzelhette, hogy valahol másutt van – bár hogy hol szeretett volna lenni, azt ő
maga sem tudta.
A gyomra nyilallt, még mindig kiürülve görcsölt a fedélzeten töltött első pár
óra után, és az antari vonakodva vonult vissza a lenti utastérbe.
Ilo, az öregember a hajókonyha keskeny pultja mellett állt, krumplit hámozott
és magában dúdolgatott. Nem hagyta abba, amikor Holland belépett, nem is
lágyított a dallamon, csak folytatta, mintha nem lenne tudatában, hogy a mágus
jelen van.
Az asztal közepén egy tál alma pihent, és Holland odanyúlt, közben láncai
végigkaristolták a fafelületet. A szakács még mindig nem mozdult. Akkor hát ez
célzatos gesztus, gondolta Holland, és fordult, hogy távozzon.
De elállták az útját.
Jasta állt a bejáratban, fél fejjel Holland fölébe magasodva, és egyenesen
rámeredt sötét szemével. Nem volt semmi kedvesség abban a tekintetben, és
nem látszottak mögötte a többiek.
Holland a homlokát ráncolta.
– Hát, ez gyors volt…
Elhallgatott, meglátva a nő markában a pengét. Egyik megbilincselt csuklóját
az asztalra támasztotta, a másik kezében az almát fogta, a kettő között pedig
rövid lánc feszült. Elveszítette a fém és a bőre között tartott tövist, viszont a
közelben hámozókés hevert a konyhaasztalon, a markolata karnyújtásnyira tőle.
De nem mozdult feléje, még nem.
Keskeny helyiség volt, és Ilo még mindig úgy mosta a krumplit és úgy
dúdolgatott, mintha semmi baj nem lenne, szándékosan figyelmen kívül hagyva
a fokozódó feszültséget.
Jasta lazán tartotta a pengéjét.
– Kapitány – köszöntötte óvatosan az antari.
Jasta lepillantott a késére.
– A fivérem halott – mondta lassan –, miattad. A legénységem fele odalett,
miattad.
Tett feléje egy lépést.
– A városom veszélyben forog, miattad.
 Holland nem hátrált meg. A nő már közel járt. Elég közel ahhoz, hogy
használja a pengéjét, mielőtt megállíthatná őt anélkül, hogy csúnyán
elfajulnának a dolgok.
– Talán két antari is elég lesz – mondta, és a férfi gallérjához emelte a kése
hegyét. Farkasszemet nézett vele, miközben előrenyomta a fegyvert, tesztelve őt.
A késhegy épp csak annyira mélyedt a bőrébe, hogy vért fakasszon, ám ekkor új
hang visszhangzott végig a folyosón. Hastra. Akit Lenos követett. Fürge léptek
dobogtak le a lépcsőn.
– Talán – ismételte a nő, és hátrébb lépett. – De nem akarok kockáztatni.
Azzal sarkon fordult, és kiviharzott. Holland hátradőlve nekitámaszkodott a
konyhapultnak, és letörölte a bőréről a vért, miközben megjelent Hastra és
Lenos, Ilo pedig rázendített egy újabb dalra.
 TÍZ

VÉR ÉS KÖTÉS
I
SZÜRKE LONDON

Ned Tuttle arra ébredt, hogy valaki kopogtat.

Késő délelőttre járt, és lent a tavernában nyomta el az álom, az egyik asztalnál; a
lapjába vésett pentagram vájatai gyűrődések lenyomataiként látszódtak az arcán.
Felült, és egy pillanatig nem tudta eldönteni, hol van és honnan érkezett.
Az álmai egyre különösebbekké váltak.
Minden alkalommal valahol másutt találta magát – egyszer a fekete folyóra
néző hídon, vagy épp egy csupa márvány-, karmazsinvörös és aranypalota előtt
–, és mindannyiszor eltévedt.
Olvasott már olyan emberekről, akik képesek átkelni az álmokon.
Belehelyezik magukat más időkbe, más helyszínekbe, és egyre bölcsebbekké,
okosabbakká válnak. Ám amikor Ned álmodott, ő egyszerűen csak egyre
magányosabb lett.
Kísértetként haladt férfiak és nők között, akik olyan nyelven beszéltek,
amilyet még sosem hallott, és akik szemében különös árnyak úszkáltak,
körvonalaik pedig fényesen izzottak. Néha úgy tűnt, nem is látják őt, máskor
meg igen, és ez volt a rosszabb, mert ilyenkor utána nyúltak, markolászták, és
neki menekülnie kellett… és valahányszor elfutott előlük, végül mindig eltévedt.
Azután meghallotta azt a bizonyos hangot; a mormogást és surrogást, amely
halk, sima és egyenletes volt, mint az áramló víz locsog ása a köveken, de a
szavakat eltompította valami láthatatlan fátyol. A hang úgy nyúlt ki feléje, akár
az álombeli árnyékkezek, és ujjai összezárultak a torka körül.
Ned halántéka egy ütemre lüktetett az ajtódübögéssel, ahogy a nemrég még az
ágyaként funkcionáló asztalon álló pohárért nyúlt. Ráébredve, hogy a pohár
kiürült, elmormolt egy szitkot, majd az egész üvegért nyúlt, és úgy meghúzta,
amiért bizonyára fejmosást kapott volna, ha még mindig otthon lakik. Az
asztalon szanaszét szórva hevertek a pergamenek, tintatartók, az elem
gyakorlókészlet, amit attól az embertől vásárolt, aki még Kelltől vette. Ez az
utóbbi tárgy olykor-olykor úgy megrázkódott, mintha megszállták volna (és
valóban így is volt, a csont- és kődarabkák, a víz- és olajcseppek próbáltak
kiszabadulni belőle). Ned részegen arra gondolt, hogy talán ez lehetett a kopogás
forrása, ám amikor a dobozra tette a kezét, a hang továbbra is visszhangzott,
méghozzá egyértelműen az ajtó felől.
– Jövök már! – kiáltotta rekedten, és egy pillanatra megtorpant, hogy
megtámassza hasogató fejét, de amikor felkelt, és a taverna ajtaja felé fordult,
leesett az álla a döbbenettől.
Az ajtó önmagát dübögtette, előre-hátra ringott a keretében, neki-nekifeszülve
a zárnyelvnek. Ned azon tűnődött, hogy talán heves szél fúj odakint. De amikor
széttárta az ablaktáblákat, a taverna cégére halálos mozdulatlansággal lógott a
kora reggeli fényben.
Borzongás futott át rajta. Mindig is tudta, hogy ez a hely nem szokványos.
Hallott mindenféle szóbeszédet a fizetővendégektől, még amikor ő is egy volt
közülük, most pedig előrehajoltak a zsámolyaikon, és őt kérdezték, mintha
többet tudna őnáluk.
– Igaz-e… – kezdték, és tucatnyi különböző módon folytatták a kérdést.
– …hogy ez egy kísértetjárta hely?
– …hogy titkos ley-vonalra épült?
– …hogy két világban is létezik?
– …hogy egyikhez sem tartozik?
Igaz-e, igaz-e…, és Ned csak azt tudta, hogy bármi legyen is a titka,
mágnesként vonzotta őt a hely, most pedig valami más is.
Az ajtó folytatta a fantomkopogást, ahogy Ned felbotladozott a lépcsőn, be a
szobájába, és áttúrta a fiókokat a legnagyobb zsályakötegéért és kedvenc
varázsigés könyvéért.
Már félúton járt lefelé a lépcsőn, amikor a zaj abbamaradt.
Visszatért a tavernába, biztos ami biztos alapon keresztet vetett, és lerakta a
könyvet az asztalra, majd addig lapozta, amíg megtalálta benne a negatív
energiák elűzésének rituáléját.
A kandallóhoz lépett, felszította az éjszakára rakott tűz utolsó parazsát, és
hozzáérintette a zsályacsomót, amíg az meg nem gyulladt.
– Elűzöm a sötétséget – kántálta, és a levegőben hadonászott gyógynövényes
füstölőjével –, amit nem látunk itt szívesen – folytatta, és végighúzta az ablakok
és az ajtó mentén. – Távozzatok, gonosz szellemek, démonok és kísértetek,
mivel ez a hely…
Elhalt a hangja, mert a zsályából előgomolygó füst körbevette, és kezdett
alakokat ölteni. Először szájakat, majd szemeket, és kisvártatva rémálomba illő
arcok álltak össze belőle a sápadt ködben.
Ilyesminek nem lett volna szabad történnie.
 Ned egy darab krétáért tapogatott, és térdre esett, majd sietve pentagramot
rajzolt a taverna padlójára. Belemászott, és azt kívánta, bár lenne nála egy kis só
is, de egyáltalán nem akaródzott kimerészkednie a bárpult mögé. A groteszk
arcok körülötte megduzzadtak és széthullottak, majd újra összeálltak, a szájak
úgy tátogtak, mintha nevetnének vagy sikoltoznának – ám az egyetlen nesz, amit
kiadtak, az a hang volt, amelyik az álmában is szerepelt. Egyszerre tűnt
közelinek és távolinak, az a fajta hang, amely mintha a szomszéd szobából,
ugyanakkor pedig egy másik világból érkezne.
– Mi vagy te? – kérdezte Ned remegő hangon.
– Isten vagyok – jött a felelet. – Király vagyok.
– És mit akarsz? – folytatta a fiatalember, mert köztudott, hogy a szellemek
kötelesek igazat mondani. Vagy mégsem? Szent ég…
– Igazságos vagyok – mondta a hang. – Könyörületes…
– Mi a neved?
– Imádj engem, hódolj nekem, és együtt nagyszerű dolgokat viszünk majd
véghez…
– Válaszolj nekem!
– Isten vagyok… Király vagyok.
Ned ekkor ébredt rá, hogy bárkié és bárhonnan szól is, a hang biztosan nem
őhozzá beszél. Csak recitálja a szövegét, úgy ismételve a szavakat, akár egy
varázsigét. Vagy egy idézést.
Kezdett kihátrálni a pentagramból, és a lába megcsúszott valami simán.
Lepillantva meglátott egy tallér méretű fekete foltot a régi fapadlón. Először azt
hitte, egy italnak a maradványai megfagytak a nemrég beállt hidegben. Ám a
helyiségben valójában nem volt elég hideg ehhez, és amikor Ned megérintette a
különös, sötét, síkos anyagot, azt sem érezte fagyosnak. Megkoccintotta a
körmével, az pedig csaknem olyan hangot adott ki, mint az üveg, majd a szeme
láttára kezdett szétterjedni.
A kopogtatás újra elkezdődött, ám ezúttal egy nagyon is emberi hang kiáltotta
az ajtó túloldaláról:
– Hé, Tuttle! Nyisd már ki!
Ned az ajtóról az egyre halványodó füstarcokra nézett, amelyek még mindig a
levegőben lebegtek, majd a padlón egyre terjeszkedő sötétségtócsára, és
visszakiáltott:
– Zárva vagyunk!
Szavaira morgolódó átkozódás és csizmacsoszogás volt a felelet, és amint a
férfi távozott, Ned már fel is pattant. A biztonság kedvéért egy széket is
nekitámasztott a bezárt ajtónak, majd visszafordult a nyitott könyvhöz, és
keresni kezdett egy erősebb varázslatot.
 II
Nem számított, hogy Alucard egyszer már járt ezen a piacon. És az sem, hogy a
tengeren töltött éveinek köszönhetően iránytűt hordott a fejében, és igazi
tehetsége volt az útvonalak megjegyzésében. Alucard Emery így is perceken
belül eltévedt. A lebegő piac lépcsők, kabinok és folyosók valóságos labirintusa
volt: sehol egy ember, viszont kincsek mindenütt, hihetetlen mennyiségben.
Itt nem voltak kereskedők, akik kiáltozva hirdették volna a portékájukat. Ez
magángyűjtemény volt, egy kalóz felhalmozott készlete – közszemlére téve.
Csak a világ legritkább és legkülönösebb tiltott tárgyai juthattak fel Maris
hajójára.
Kész csoda volt, hogy soha semmi nem veszett el, és nem is emeltek el
semmit – bár ahogy hallotta, nem azért, mert nem próbálkoztak. Maris
félelmetes hírnévnek örvendett, ám mivel azt csak a hatalomtól vagy olcsó bortól
megrészegült személyek terjesztették, egy-egy meggondolatlan tolvaj könnyen a
fejébe vehette, hogy megpróbál lopni a Ferase Stras királynőjétől.
Ahogy arra előre figyelmeztette őket, az ilyesmi sosem végződött
szerencsésen.
A történetek többségében hiányzó végtagok szerepeltek, bár a legszörnyűbb
legendák szerint egész legénységet is szétszórtak a tengeren és szárazon,
méghozzá olyan apró darabokban, hogy soha senki nem talált többet a
matrózokból egy ujjnál vagy saroknál.
Logikusnak tűnt – amikor az embernek bőséggel áll fekete mágia a
rendelkezésére, egyúttal számos módon biztonságban is tarthatja a vagyonát. A
piacot nem csak az enyves kezek ellen védték le. Alucard jól tudta, hogy a
szándékok ellen is. A látogató nem ránthatott kést. Nem nyúlhatott olyan
tárgyért, amit nem kívánt megvásárolni.
A legtöbb mágussal szemben Alucard kedvelte Maris védelmi rendszereit, azt,
ahogyan mindent lenémítottak. Más mágia zaja nélkül a kincsek valósággal
ragyogtak – szabadon kivehette a minden egyes tárgyhoz kapcsolódó hatalom
szálait, az azokat megbűvölő mágusok kézjegyeit. Egy ilyen helyen, ahol
nincsenek kereskedők, akik elmondhatnák, mire képes egy adott tárgy, ez a fajta
látás hasznára volt. Végtére is, a varázslat egyfajta kárpit, amelyet magának a
mágiának a szálaiból szőttek.
De még ez sem akadályozta meg abban, hogy eltévedjen. Végül jó félórájába
került, hogy megtalálja a tükrök termét. Ott állt, mindenféle alakú és méretű
műtárgytól körülvéve – némelyikük üvegből készült vagy csiszolt kőből;
egyesek a saját arcát tükrözték, mások pedig más korokat, más helyeket és
személyeket mutattak neki –, és ő sorra böngészte a varázsmunkákat, amíg
megtalálta a megfelelőt.
Egy szépséges, ovális darab volt ónixkarimával és két fogantyúval, akár egy
felszolgáló tálca. Nem hagyományos tükör volt, de nem is szigorúan tiltott tárgy.
Csak nagyon ritka. A legtöbb reflektív mágia azt mutatja meg, mi van az
elmében, ám az elme csaknem bármit képes kitalálni, úgyhogy egy tükröző
felület átverhető, hogy az igazság helyett egy fiktív történetet mutasson.
Belenyúlni a múltba – visszatükrözni azt, de nem úgy, ahogyan emlékeztek rá,
vagy ahogy utóbb újraírták, hanem ahogy valóban megtörtént – speciális mágiát
igényelt.
Visszacsúsztatta a tükröt a tartójába, egy tokszerű hüvelybe, amely finoman
faragott ónixból készült, és indult, hogy beszéljen Marisszal.
Már úton volt vissza a kapitány szobájába, amikor a szeme megakadt az antari
mágia már ismerős szálain. Először azt hitte, Kellt vette észre, akinek irizáló
fénye mindig uszályként húzódott mögötte, ám amikor befordult egy sarkon,
sehol nem látta a mágust. Helyette a mágia fonalai egy asztalról áradtak szét,
ahol sűrűn beburkoltak egy gyűrűt.
Régi ékszer volt, a fém már elhomályosodott a kortól; széles, teljes
ujjízületnyi hosszú, és több száz másik mellett látta meg az asztalon – ám amíg a
többit kék és zöld, arany és vörös szálak szőtték körbe, ezt az a változékony, a
vízen úszó olajéra emlékeztető szín övezte, ami egyértelműen antari mágiát
jelzett.
Alucard kézbe vette, és Kell keresésére indult.
 III
Bőséges természetes mágiája és az Aven Essen melletti sokévnyi szigorú
gyakorlása ellenére Kell nem tudott mindent, amit tudni lehetett a varázsigékről.
Ezzel nagyon is tisztában volt, mégis zavarba ejtette, hogy oly sok bizonyíték
vette körül, amelyek most mind alátámasztották ezt a tényt. Maris piacán Kell
még csak fel sem ismerte a tárgyak felét, az azokat átitató bűbájokról már nem is
beszélve. Amikor a varázsigét egy tárgy felületére írták, azt rendszerint ki tudta
silabizálni, ám a talizmánok többségén nem szerepelt semmi más, csak valami
cikornyás minta. Időnként megérezte a szándékukat, nem is annyira a konkrét
célt, inkább csak egy általános rendeltetést, de ennél többet nem.
Azt máris megállapította, hogy a Feras Stras olyan hely, ahová a legtöbben
egy adott tárgyra vagy célra vágyva jönnek, és ő minél tovább kóborolt enélkül,
annál inkább elveszettnek érezte magát.
Valószínűleg ezért is találhatta olyan vigasztalónak a kések szobáját. Olyan
hely volt ez, amelyhez Lina is vonzódott volna; a legkisebb fegyver rövidebb
volt a tenyerénél, a legnagyobb pedig hosszabb a kinyújtott karjánál.
Tudta, hogy Maris nem foglalkozik átlagos fegyverekkel, ám ahogy
hunyorogva végignézte a gyorsírással a markolatokba és pengékbe vésett
varázsigéket – minden egyes mágus saját dialektussal bírt –, elképedt a
változatosságuk láttán.
Kardok, amelyek nem gyógyuló vágást ejtenek.
Kések, amelyek vér helyett igazságot fakasztanak.
Fegyverek, amelyek csatornázzák az erőt, vagy ellopják, vagy egyetlen
csapással ölnek, vagy…
Halk füttyentést hallott a háta mögött, ahogy Alucard megjelent a bejáratnál.
– Ajándékot keresel? – kérdezte a kapitány.
– Nem.
– Helyes, akkor vidd ezt – ejtette a gyűrűt Kell markába.
Kell a homlokát ráncolta.
– Ez hízelgő, de azt hiszem, nem a megfelelő testvért kéred meg.
A férfi torkából bosszús nyögés tört fel.
– Azt nem tudom, mit csinál, de… olyan, mint te. És ez alatt nem azt értem,
hogy nagyképű, fontoskodó és bosszantó. A mágia, ami körülveszi ezt a
gyűrűt… antari.
Kell kihúzta magát.
– Biztos vagy benne? – A karikára sandított. Nem látszott rajta sem pecsét,
sem bűvölés, ám a fém a bőréhez érve enyhén rezonálva felzsongott.
Közelebbről szemügyre véve, barázdákat véstek az ezüstbe: nem mintákat,
hanem szabályos köröket. Kell próbaképpen óvatosan az ujjára húzta. Nem
történt semmi – persze nem mintha bármi is történhetett volna, hiszen az egész
hajó védett volt mágiahasználat ellen. Hagyta, hogy a gyűrű visszacsússzon a
tenyerébe.
– Ha akarod, vedd meg magad – nyújtotta vissza Alucard-nak. Ám a kapitány
elhárította.
– Nem tehetem – felelte. – Nekem valami másra van szükségem.
– Mi a csudára lehet szükséged?
Alucard sokatmondóan elfordította a tekintetét.
– Ne vesztegessük az időt, Kell! Csak fogd és gyere!
Kell felsóhajtott, újra a szeme elé emelte a gyűrűt, majd lassan
körbefordította, jeleket vagy valami árulkodó nyomot keresve rajta. Azután
különös dolog történt. Finoman meghúzta, mire a gyűrű egy része levált a
kezében.
– Hát ez tökéletes – nyögte Alucard körbesandítva. – Tessék, most
összetörted.
De Kell nem hitte, hogy ez történt volna. Ahelyett, hogy egy gyűrű két törött
darabját tartotta volna, most két ép és egész gyűrű volt a kezében; az eredeti
valahogy változatlan maradt, mintha nem is adta volna oda önmaga felét, hogy
létrehozza a másodikat, amely szemre pontos másolata volt. Mindkét karika
monoton hangon búgott a kezében, szinte zengett a bőréhez érve. Akármik
voltak ezek, kétségkívül erősek.
Kell pedig tudta, hogy minden csepp erőre szükségük lehet, amit csak fel
tudnak lelni.
– Gyerünk – csúsztatta mindkét gyűrűt a zsebébe. – Keressük meg Marist!

* * *

Amikor rátaláltak, Lina még mindig a nő ajtaja előtt állt. Kell látta, hogy a
lánynak komoly önuralomra van szüksége a helyben maradáshoz, amikor annyi
kincs hever szerte a hajón. Idegesen izgett-mozgott, a kabátzsebébe dugott
kézzel toporgott.
– Nos? – kérdezte Alucard. – Megszerezted?
– Még nem – rázta meg tagadólag a fejét.
– Miért nem?
– A végére tartogatom a legjobbat.
– Lina – korholta Kell –, csak egy esélyünk van, hogy…
 – Igen – felelte kiegyenesedve. – Szóval azt hiszem, meg kell bíznotok
bennem.
Kell áthelyezte a súlypontját. Bízni akart a lányban. Nem bízott ugyan benne,
de nagyon szeretett volna. Most ennyinek is elégnek kellett lennie.
A lány végül villantott egy futó, pengeéles mosolyt.
– Hé, akartok fogadni?
– Nem – felelte Kell és Alucard egyszerre.
Lina vállat vont, ám amikor Kell tartotta neki az ajtót, nem követte őket.
– Bízzatok! – ismételte, és úgy támaszkodott neki a korlátnak, mintha nem
lenne semmi más dolga az égvilágon. Alucard megköszörülte a torkát, Maris
bent várakozott, és Kellnek végül nem maradt más választása, mint hogy
otthagyja Linát, aki éhes tekintettel meredt a piactér felé.
Odabent Maris az asztalánál ült, és épp a főkönyvét lapozgatta. Megálltak
előtte, némán várták, hogy rájuk emelje a tekintetét. De nem tette.
– Rajta, mondjátok hát! – mondta végül, és lapozott egyet.
Alucard kezdte. Előrelépett, és előhúzott kabátja alól egy tükröt.
– Ugye ez valami vicc? – morogta Kell, de Maris csak mosolygott.
– Emery kapitány, mindig is volt érzéked a ritka és értékes dolgok
megtalálásához.
– Mit gondolsz, terád hogy találtam?
– A hízelgés itt nem fizetőeszköz.
Alucard szeme fölött megvillant a zafír.
– De soha nem is árt, akárcsak a pénz.
– Ó, de engem egyik sem hoz lázba. – Letette a főkönyvet, és kinyújtotta az
egyik kezét az asztal fölött, de oldalra, és ujjai az asztal melletti állványon lévő
nagy gömb felé nyúltak. Kell először glóbusznak hitte, mivel a felszínét
kiemelkedések és bemélyedések tarkították, amelyek jelölhettek volna akár
szárazföldet és tengereket is. Utána viszont már látta, hogy valami egészen
másról van szó.
– Öt év – mondta.
Alucard lélegzete hallhatóan elakadt, mintha bordán ütötték volna.
– Kettő.
Maris egymásba fonta az ujjait.
– Mondd, olyasvalakinek tűnök, aki belemegy holmi kicsinyes alkudozásba?
A kapitány nagyot nyelt.
– Nem, Maris.
– Te még elég fiatal vagy, hogy elviseld ezt az árat.
– Négy.
– Alucard! – figyelmeztette.
 – Sok minden elvégezhető egy év alatt – védekezett. – És én máris
elvesztettem hármat.
A vénasszony felsóhajtott.
– Rendben. Négy.
Kell még mindig nem értette, egészen addig, amíg Alucard le nem rakta a
tükröt az asztal szélére, és oda nem lépett a gömbhöz. Kezeit belehelyezte a két
oldalán húzódó mélyedésekbe, és egy számtárcsa ketyegve lépett nulláról a
négyesre.
– Megegyeztünk? – kérdezte.
– Igen – hajtott fejet Alucard beletörődve.
Maris kinyúlt, és meghúzott egy kart a gömb állványán, Kell pedig
iszonyodva figyelte, amint egy heves reszketés görcsbe rántja a kapitány testét.
Vállai meggörnyedtek az erőfeszítéstől. Azután rövidesen vége lett. Az eszköz
eleresztette, vagy ő azt, majd a kapitány fogta a zsákmányát, és a tükröt a
mellkasához szorítva hátralépett.
Arca kissé megváltozott, a szeme alatti karikák elmélyültek, bőrén halvány
ráncok jelentek meg. Öregedett egy keveset.
Pontosan négy évet.
Kell újra a gömb felé fordította a figyelmét. Olyan tárgy volt, akár a Maris
nyakában lógó örökös, és szintén tiltott mágiát használt, mint oly sok minden
más ezen a helyen. Az erő és az élet átvitele ellentmond a természetnek, ezek…
– Hát te, hercegecske? – kérdezte Maris, és sápadt szeme táncot járt sötét
arcában.
Kell elszakította tekintetét a gömbről, és előkotorta volna a gyűrűket a
kabátzsebéből, de kettő helyett csak egyet talált. Megdermedt, attól tartva, hogy
valamiképpen elejthette a másodikat, vagy ami még rosszabb, hogy a kabát
benyelte, ahogy olykor az érméket is, de Maris nem tűnt aggódónak.
– Ó – derült fel, ahogy Kell az asztalra helyezte a tárgyat. – Antari megkötő
gyűrűk. Alucard, a te kis tehetséged olykor igen kellemetlen tud lenni.
– Hogy működik? – kérdezte Kell.
– Úgy nézek én ki, mint egy használati útmutató? – Az asszony hátradőlt. –
Ezek már nagyon régóta itt csücsülnek a piacomon. Szeszélyes holmik, kell
hozzájuk egy bizonyos típusú érintés, és mondhatjuk, hogy az mára szinte
teljesen kiveszett, bár nektek egész kis gyűjteményt sikerült összeszednetek a
fajtátokból. – Kell megrázkódott. Beszélni kezdett volna, de az asszony leintette.
– A harmadik antari semmit nem jelent nekem. Az én érdekem ehhez a hajóhoz
kötődik. De ami a vásárlásodat illeti. – Újra egymásba fonta az ujjait. – Három.
Három év.
Lehetett volna több is.
 De ennyi erővel kevesebb is.
– Az életem nem az enyém – mondta Kell lassan.
Maris felvonta fél szemöldökét, és a kicsiny gesztustól megsokszorozódtak
arcán a ráncok.
– Ez a te gondod, nem az enyém.
Alucard elnémult mögötte, a szeme nyitva volt, de a tekintete üres, mintha
gondolatban valahol máshol járt volna.
– Mi haszna belőle – erősködött Kell –, ha senki más nem tudja használni?
– Ó, de te viszont igen – ellenkezett a vénasszony –, és ebben rejlik az értéke.
– Ha visszautasítom, mindketten üres kézzel végezzük. Ahogy ön is mondta,
Maris, a fajtám kihalóban van.
Az asszony az ujjbegyei fölött méregette.
– Hm. Kettő, mert jogosan érveltél – mondta –, és még egy, mert bosszantasz.
Az ára tehát maradt három, Kell Maresh. – Kell kezdett hátralépni, amikor az
asszony még hozzátette: – Bölcs dolog lenne a részedről, ha belemennél az
alkuba.
Volt valami a tekintetében – valami vén és szilárd –, és Kell azon tűnődött,
vajon látott-e olyasmit, amiről ő nem tud. Egy ideig tétovázott, majd némán a
gömbhöz lépett, és a mélyedésekbe helyezte az ujjait.
A számláló visszakattant négyről háromra.
Maris meghúzta a kart.
Kell nem érzett fájdalmat. A gömb hirtelen mintha odabilincselte volna a
kezét, hogy ne tudja elmozdítani. Pulzusa a fejében lüktetett, és rövid, tompa
sajgás támadt a mellkasában, mintha valaki kipréselte volna a tüdejéből a
levegőt, azután véget is ért az egész. Három év elröppent három másodperc alatt.
A gömb eleresztette, ő pedig lehunyta a szemét a hirtelen rátörő enyhe szédülés
miatt, majd kézbe vette a gyűrűt, mely immár jogosan volt az övé. Megvette és
megfizetett érte. Ki akart szabadulni ebből a szobából, el erről a hajóról, minél
messzebb. De mielőtt elmenekülhetett volna, Maris újra megszólalt. Hangja
súlyos volt, akár a kő.
– Emery kapitány. Hagyj magunkra, kérlek!
Kell látta, amint Alucard eltűnik az ajtón át, egyedül hagyva őt a
vénasszonnyal, aki épp most rabolt el három évet az életéből.
Felkelt az asztaltól, ujjpercei kifehéredtek a botján, ahogy rátámaszkodva
felnyomta öreg testét, majd a gömb mögé lépett. A vénség a glóbusz tetejére
helyezte az egyik kezét, széttárt ujjakkal. Elmormolt néhány szót, és a fém
felszínén felragyogott egy fényerezet, amely vonalanként, fokozatosan
visszahúzódott az érintése alatt. Amikor teljesen eltűnt, Maris sóhajtott, és a
válla kissé megereszkedett, mintha egy nagy súly került volna le róla.
 – Anesh – bólintott, és megtörölte a kezét. Friss könnyedség költözött a
mozdulataiba, a gerince kiegyenesedett. – Kell Maresh – forgatta a nevet a
nyelvén. – Az arnes-i korona éke. A királyi vérként felnevelt antari. Korábban
már találkoztunk, te meg én.
– Nem, még nem – felelte Kell, bár valami mocorogni kezdett az elméjében.
Nem is emlék, ébredt rá, inkább annak a hiánya. A hely, ahol egy emléknek
kellene lennie. A hely, ahonnan eltűnt.
Ötéves lehetett, amikor a királyi családhoz került a palotába, semmi egyébbel,
mint egy védőtokba dugott késsel, amelynek markolatába a K L betűket vésték,
és egy, a karhajlatába égetett emlékrúnával, amely kitörölte rövidke élete minden
emlékét.
– Fiatal voltál még – mondta. – De azt hittem, mostanra talán már emlékszel.
– Ismert korábban? – A gondolattól forogni kezdett vele a világ. – Hogyan?
– Ritka dolgokkal foglalkozom, antari. És mi tagadás, kevés nálad ritkább
dolog van. Találkoztam a szüleiddel is – folytatta Maris. – Ők hoztak ide.
Kell szédült és émelygett.
– Miért?
– Lehet, hogy kapzsik voltak – vont vállat szórakozottan. – Talán féltek.
Esetleg a legjobbat akarták. Vagy csak meg akartak szabadulni tőled.
– Ha tudja a választ…
– Hát te, te valóban ismerni akarod? – vágott közbe.
Kell már épp kezdett volna igennel felelni, a szó automatikusan tolult az
ajkára, de elakadt a torkában. Hány éven át feküdt ébren az ágyában éjjelente,
hüvelykujjával a könyökhajlatában lapuló heget dörzsölgetve, és azon tűnődve,
hogy kicsoda ő, és ki volt, ki lehetett azelőtt?
– Tudni akarod, mi volt az utolsó, amit az anyád mondott? Hogy mit jelent az
apád késén az a monogram? Tudni akarod, ki volt az igazi családod?
Maris megkerülte az asztalát, és a korát meghazudtoló, lassú precizitással
foglalt helyet a székében. Kézbe vett egy lúdtollat, és leírt valamit egy
papírdarabra, majd duplán kettéhajtotta, takaros kis négyszöggé. Odanyújtotta
kortól bütykös két ujja között.
– Hogy eltávolíthasd a bűbájt, amit rád raktam.
Kell a cetlire meredt, látása elhomályosult, majd kitisztult. Nagyot nyelt.
– Mi az ára?
A vénasszony öreg ajkán mosoly játszott.
– Ezt itt, de csak ezt ingyen kapod. Tekintsd egy régi adósságom lerovásának,
kedves gesztusnak vagy akár egy bezáródó ajtónak! Hívd, aminek akarod, de ne
számíts semmi többre!
Kell erővel kényszerítette a testét, hogy előrelépjen, és a kezét, hogy ne
remegjen, ahogy a papírért nyúlt.
– Még mindig ott a mély barázda a két szemöldököd között – jegyezte meg a
kapitány. – Ugyanaz a szomorú arcú fiú vagy, aki azon a napon voltál.
Kell a markába zárta a cetlit.
– Ez minden, Maris?
A sóhaj gőzként szökött ki az asszony ajkai közül.
– Azt hiszem. – De a hangja követte őt, ahogy kilépett az ajtón. – Tudod, mi a
különös a felejtőbűbájokban? – tette hozzá, és Kell megtorpant a küszöbön,
félúton az árnyékok és az éles fény között. – A többségük magától elhalványul.
Először erősen megfogannak, és sziklaszilárdan állnak. Ám idővel lekopnak,
meggyengülnek. Kivéve, ha valaki nem akar megszabadulni tőlük.
Azzal bezúdult egy széllökés, és a Maris piacára nyíló ajtó becsapódott
mögötte.
 IV
A piac csábítóan hívogatta Szelina Bardot.
Ő nem látta olyan tisztán a mágia fonalait, mint Alucard, és nem tudott úgy
olvasni a varázsigék között, mint Kell, de a vonzás attól még ugyanúgy hatott rá,
új tallérokkal, finom ékszerekkel, éles fegyverekkel kecsegtetve őt.
Csábítás: ez volt a megfelelő szó a sürgető vágyra, hogy megengedje
magának a nézelődést, érintést, válogatást. Ám ez a ragyogás, ez a kimondatlan
ígéret – az erő és hatalom sejtetése – arra a kardra emlékeztette Linát, amelyet
még Szürke Londonban talált, ahogyan Vitari mágiája hívogatta őt az acélon
keresztül, szirénként dalolva. Az élete csaknem teljesen megváltozott azon
éjszaka óta, de még mindig nem bízott az efféle vak, feneketlen sóvárgásban.
Úgyhogy várt.
Végre elhallgattak a hangok az ajtó túloldalán; megvárta, hogy Kell és
Alucard távozzanak, várt, amíg nem maradt senki és semmi, ami megállítsa,
amíg Maris egyedül maradt. Addigra a vágyakozás Lina mellkasában
lecsillapodott.
Azután bement.
Az öregasszony az asztalánál ült, egyik bütykös kezében Lina óráját tartotta,
mintha érett gyümölcs volna, és végighúzta körmét a kristályfelületen.
Ez nem Barron, emlékeztette magát Lina. Ez az óra nem ő. Csak egy tárgy, és
a tárgyaknak az a rendeltetésük, hogy használják őket.
A kutya sóhajtott egyet Maris lába alatt, és bizonyára csak a fények csalóka
játéka lehetett, mert a piac királynője… fiatalabbnak tűnt. Vagy legalábbis
mintha kevesebb ránc barázdálta volna ősöreg arcát.
– Semmi nem ragadta meg a képzeleted, drágám? – kérdezte anélkül, hogy
felnézett volna.
– Tudom, mit akarok.
Maris ekkor lerakta az órát, méghozzá meglepő óvatossággal.
– Mégis üres a kezed.
Lina az asszony nyakában lógó örökösre mutatott.
– Mert önnél van a zsákmányom.
Maris keze fölfelé tévedt.
– Ez az ócskaság? – kérdezte habozva, és úgy pörgette meg az örököst az ujjai
között, mintha csak egyszerű függő lenne.
– Mit mondhatnék? – kérdezte Lina mellékesen. – Gyengéim a régiségek.
A vénség arcán mosoly nyílt, bőrként vedlette le ártatlanságát.
 – Te tudod, mi ez.
– Egy okos kalóz mindig magánál tartja a legféltettebb kincseit.
Maris homokszínű szeme visszakalandozott az ezüstórára.
– Jogos észrevétel. És ha visszautasítalak?
– Azt mondta, mindennek van ára.
– Talán hazudtam.
Lina elmosolyodott, és minden rosszindulat nélkül megjegyezte:
– Akkor talán kivágom a ráncos nyakából.
Érdesen csikorgó kacagás következett.
– Nem te lennél az első, aki megpróbálja, kisszívem, de nem hiszem, hogy az
a kísérlet bármelyikünk számára jól végződne. – Végigsimította fehér tunikája
szegélyét. – Nem is hinnéd, milyen nehéz kimosni a vérfoltokat ezekből a
ruhákból. – Maris újra kézbe vette az órát, és a tenyerében méregette a súlyát. –
Tudnod kell, hogy nem sűrűn fogadok el fizetségként hatalom nélküli holmikat,
de csak kevesen ébrednek rá, hogy az emlékek saját varázslatot szőnek, hogy
ugyanúgy belevésik magukat a tárgyakba, akár a mágia, és arra várnak, hogy
ügyes ujjak átválogassák… vagy épp szétszedjék őket. Egy másik város. Másik
otthon. Másik élet. Az egész egybefogva valami olyan egyszerű dologban, mint
egy csésze, egy kabát, egy ezüst zsebóra. A múlt erőteljes hatással bír, nem
gondolod?
– A múlt elmúlt.
Hervasztó pillantás jött feleletként.
– A hazugságok nem hatnak meg, Miss Bard.
– Nem hazudtam – felelte Lina. – Ami elmúlt, elmúlt. Nem él tovább
semmilyen dologban. Főleg nem olyasmiben, ami továbbadható. Ha így lenne,
az imént mindent átadtam volna önnek, ami csak voltam és vagyok. De ezt nem
kaphatja meg, még azért sem, hogy körülnézhessek a piacán. – Lina megpróbálta
lelassítani a szívverését, mielőtt folytatta. – Amit ellenben tényleg birtokolhat, az
egy egyszerű ezüst zsebóra.
Maris állta a tekintetét.
– Ügyes kis szónoklat. – Leakasztotta a nyakából az örököst, és lerakta az
asztalra az óra mellé. Arca nem árulkodott semmilyen erőfeszítésről, ám amikor
a tárgy a fához koppant, szilárd hangot hallatott, mintha jóval nagyobb lenne a
súlya a látszatnál, és az asszony vállai is könnyebbnek látszottak nélküle. – Mit
adnál érte?
Lina oldalra billentette a fejét.
– Mit akar cserébe?
Maris hátradőlt, keresztbe rakta a lábát, egyik fehér csizmája a kutya hátán
pihent. Úgy tűnt, a jószág nem bánja.
 – Meg lennél lepve, ha tudnád, milyen ritkán kérdezik ezt tőlem. Azzal a
feltételezéssel jönnek ide, hogy a pénzüket vagy erejüket akarom, mintha
szükségem lenne bármelyikre is.
– Akkor hát miért vezeti ezt a piacot?
– Valakinek szemmel kell tartania a dolgokat. Hívd nyugodtan szenvedélynek
vagy hobbinak. De ami a fizetséget illeti… – Előredőlt a székében. – Én
öregasszony vagyok, Miss Bard… jóval idősebb, mint amilyennek látszom…, és
csak egyvalamit akarok.
Lina felszegte az állát.
– És mi lenne az?
Széttárta a karját.
– Valamit, amim már nincs.
– Ez igen értékes lehet.
– Nem igazán – felelte Maris. – Te az örököst akarod. Eladom neked az egyik
szemedért.
Lina gyomra felfordult.
– Tudja – mondta, és próbálta megőrizni fesztelen hanghordozását –, nekem is
szükségem van erre az egyre.
Maris felkuncogott.
– Akár hiszed, akár nem, édesem, nem célom a vásárlóim megvakítása. –
Kinyújtotta a kezét. – A törött is megteszi.

* * *

A kicsi fekete doboz teteje rázáródott Lina üvegszemére.

Az ár magasabb és a veszteség nagyobb volt, mint sejtette, amikor beleegyezett.
Az a szem mindig is haszontalan volt neki, eredete legalább olyan különös és
érthetetlen a számára, mint a baleset, amelynek során elveszítette az igazit.
Természetesen sokat tűnődött rajta – a megmunkálása olyan finom volt, hogy
bizonyára lopott áru lehetett –, ám Lina nem volt érzelgős. Sosem ragaszkodott
különösebben ahhoz az üveggolyóhoz, ám abban a pillanatban, ahogy lemondott
róla, egyszerre nagyon pőrének érezte magát és helytelennek a döntését.
Feszélyezte a közszemlére tett deformitás, a láthatóvá vált hiány.
Ez csak egy tárgy, emlékeztette magát újra, és a tárgyak rendeltetése, hogy
használják őket.
Ujjai az örökös köré zárultak, és élvezte a fájdalmat, ahogy az a tenyerébe
vájt.
– Az instrukciók az oldalára vannak írva – magyarázta Maris. – De talán meg
kellett volna említenem, hogy a tartály üres. – Az asszony arckifejezése óvatosan
tartózkodóvá vált, mintha rászedte volna őt. Mintha azt hitte volna, hogy Lina
valaki más hatalmának a maradványai után ácsingózik, az eszköz helyett.
– Helyes – felelte a lány egyszerűen. – Így még jobb.
Az asszony vékony ajka ámuló mosolyra húzódott, de ha szeretett is volna
többet megtudni, nem kérdezett semmit. Lina az ajtó felé indult, a hiányzó
szeme elé fésülve haját.
– Egy szemvédő segítene – jegyezte meg Maris, és lerakott valamit az
asztalra. – Vagy talán ez itt.
Lina visszafordult.
A doboz kicsi volt, fehér és nyitott, és először teljesen üresnek tűnt, csak egy
préselt fekete bársonydarabka bélelte az oldalait. Ám azután a fény elmozdult,
mire a tárgy a napfényt visszaverve halványan csillogni kezdett.
Egy nagyjából szem méretű és alakú gömb volt.
Tömör és szénfekete.
– Mindenki ismeri az antarik jegyét – magyarázta Maris. – A tiszta fekete
szem. Létezett egy divat, úgy nagyjából egy évszázada… Azok, akik
elveszítettek egy szemet csatában vagy balesetben, egy ilyen elfeketített üveget
helyeztek be a szemüregükbe, többnek mutatva magukat annál, amik valójában
voltak. A divathóbort persze hamar véget ért, amikor ezek az ambiciózus,
félrevezetett kevesek felfedezték, hogy antarinak lenni jóval többet jelent egy
látványos jegynél. Egyeseket kihívtak olyan párbajra, amelyben nem győzhettek,
másokat elraboltak vagy megöltek a mágiájukért, néhányan pedig egyszerűen
nem bírták a rájuk nehezedő nyomást. Így aztán ezek a szemek ritkává váltak –
folytatta Maris. – Mára csaknem olyan ritkák, mint te magad.
Linában nem is tudatosult, hogy átvágott a szobán, amíg azt nem érezte, hogy
az ujjai megsimítják a sima fekete üveget. Mintha énekelt volna az érintése alatt;
úgy zsongott, mint ami azt akarja, hogy kézbe vegyék.
– Mennyibe kerül?
– Vedd el!
Lina felnézett.
– Ajándék?
Maris lágyan felnevetett, olyan hangon, ahogy a gőz kiszökik egy
teáskannából.
– Ez itt a Ferase Stras – felelte. – Itt semmi nincs ingyen.
– Már önnek adtam a bal szememet – morogta Lina.
– És bár a „szemet szemért” gyakorlat elég egyeseknek, ezért – mondta, és
Lina felé tolta a dobozkát – valami értékesebbre lesz szükségem.
– Egy szívre?
– Egy szívességre.
 – Miféle szívességre?
Maris vállat vont.
– Amikor hívlak, szó nélkül jössz.
Lina tétovázott. Tudta, hogy ez egy veszélyes alku, az a fajta, amit
gonosztevők csalnak ki naiv szüzektől a tündérmesékben, és ravasz ördögök
elveszett emberektől, mégis hallotta, amint kimondja az egyetlen kötő erejű szót.
– Igen.
Maris mosolya szélesebbre húzódott.
– Anesh – bólintott. – Próbáld ki!
Amikor behelyezte, Lina a tükör elé állt, és vadul pislogott megváltozott
megjelenése láttán; az arcára vetülő árnyék döbbenetes különbséget
eredményezett, az oly teljes sötétség gödrét, hogy az már ténylegesen hiánynak
hatott. Mintha lénye egy darabja hiányozna – nem csak egy szem, de a teljes
énje.
A lány Szürke Londonból.
Az, aki zsebeket metszett és erszényeket ürített ki, és csaknem halálra fagyott
a téli éjszakákon, amikor csak a büszkesége melegítette valamelyest.
A lány saját család, saját világ nélkül.
Ez az új szem döbbenetesen különösnek és helytelennek tűnt, ugyanakkor
mégis teljesen helyénvalónak.
– Na, látod – helyeselt Maris. – Hát nem jobb így?
Lina elmosolyodott, mert tényleg jobb volt így.
 V
A cetli, amit Maris Kellnek adott, még mindig égette a tenyerét, de szorosan köré
zárta az öklét, miközben várakozott Alucard-ral az ajtó túloldalán.
Aggódott, hogy ha átvágnak a platformon és leszállnak a hajóról, már nem
engedik vissza őket, és Lina bajkeverési hajlamára való tekintettel a közelben
akart maradni.
Ám azután kitárult az ajtó, és Lina átlépett rajta, markában az örökössel.
Mégsem a tekercsszerű szerkezet ragadta meg a figyelmét, hanem Lina mosolya,
a ragyogó, boldog mosolya, fölötte pedig a feketén csillogó üveggolyó a repedt
barna helyén. Kell levegő után kapkodott.
– A szemed! – jegyezte meg.
– Ó – kacsintott Lina önelégült vigyorral –, hát észrevetted.
– A szentekre, Bard! – nyögte Alucard. – Akarom tudni, hogy ez mennyibe
került neked!
– Az utolsó fillérig megérte – felelte a lány.
Kell Lina füle mögé simította a haját, hogy jobban szemügyre vehesse. Az új
szem tisztának, különösnek és teljesen helyénvalónak látszott. Saját tekintete
nem csapott vele össze úgy, ahogyan Hollandéval. Most, hogy Lina szeme is
kettős árnyalatúvá vált, barnává és feketévé, el sem tudta képzelni, hogy hihette
valaha is, hogy közönséges lány.
– Illik hozzád.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni… – szólalt meg Alucard mögöttük.
Lina úgy dobta oda neki az örököst, mintha csak egy egyszerű érme volna,
valami olcsó emléktárgy, és nem az őrült küldetésüknek legfőbb célja, a legjobb
– és talán egyetlen – esélye annak, hogy megmentsék Londont. Kell gyomra
görcsbe rándult, de Alucard ugyanolyan könnyedséggel kapta el a levegőben
repülő talizmánt.
Végiglépkedett a piac és a Szellem közé fektetett pallón, Lina pedig a
nyomába szegődött, de Kell még tétovázott. Lepillantott a kezében tartott
papírra. Nem volt több egyszerű pergamendarabnál, mégis, sziklánál is
súlyosabban szögezte a fapadlóhoz.
Az igazi családod.
De vajon mit jelentett ez? Az a családja, akik közé született, vagy akik
befogadták? Vajon többet nyomott-e a latban élete első néhány éve, mint a
többi?
Tudod, mi a különös a felejtőbűbájokban?
 Rhy a testvére.
A többségük magától elhalványul.
London pedig az otthona.
Kivéve, ha nem akarsz megszabadulni tőlük.
– Kell? – kiáltott vissza Lina, hátrapillantva a válla fölött kettős tónusú
szemével. – Nem jössz?
– Itt vagyok mögötted – bólintott a férfi.
Ujjai ismét összezárultak a papír körül, ami a megidézett hő hatására lángra
kapott. Hagyta, hogy elégjen, és amikor a cetliből már csak maréknyi hamu
maradt, kiszórta a korlát fölött, és a szél széthordta, mielőtt a tengerbe hullott
volna.

* * *

A legénység a fedélzeten állt, egy faláda – mint rögtönzött asztal – köré gyűlve,
amire Kell lerakta a zsákmányt, amiért három évet fizetett az életéből.
– Mondd már el újra – kérte Lina –, hogy egy csillogó kincsekkel teli hajóról
miért épp egy gyűrűt választottál magadnak.
– Ez nem egyszerű gyűrű – ellenkezett az antari sokkal nagyobb
bizonyossággal a hangjában, mint amit valójában érzett.
– Akkor mi ez? – kérdezte Jasta keresztbe font karral, még mindig keserűen az
elutasítástól.
– Azt nem tudom pontosan – felelte védekezően. – Maris megkötő gyűrűnek
nevezte.
– Nem – helyesbített Alucard. – Maris megkötő gyűrűknek nevezte.
– Nem csak egy darab? – kérdezte Holland.
Kell felvette a fémkarikát, és széthúzta, ahogy korábban is, mire a gyűrű
kettévált, miként Lina kése is, csak épp ezen nem volt rejtett kallantyú. És nem
is illúzió volt. Hanem mágia.
Visszarakta az újonnan létrehozott második gyűrűt a láda tetejére, és
kíváncsian nézegette az eredetit. Talán csak kettőig terjed a hatalma, de nem
hitte, hogy így lenne.
Kell megint két kézbe fogta a gyűrűt, és ismét széthúzta, az pedig újra
szétvált.
– Ez nem lesz kisebb – jegyezte meg Lina, ahogy Kell próbált készíteni egy
negyedik gyűrűt is. De az már nem sikerült. Nem érzett ellenállást, mágikus
eltaszítást. Az elutasítás szimpla és határozott volt, mintha a gyűrűnek
egyszerűen nem maradt volna több, amit adhatna magából.
Minden mágiának meggvannak a maga korlátai.
 Tieren valami ilyesmit mondott volna.
– Biztos vagy benne, hogy antari eredetű? – kérdezte Lenos.
– Ezt Alucard mondta – felelte Kell, és a kapitányra sandított.
Alucard védekezően felkapta a kezét.
– Maris is megerősítette. Ő nevezte antari megkötő gyűrűknek.
– Jól van – bólintott Lina. – De mit tudnak?
– Azt nem mondta.
Hastra kézbe vette az egyik másolatot, és hunyorítva keresztülnézett rajta,
mintha Kell arcán kívül valami más látványára számított volna a túloldalán.
Lenos a mutatóujjával megbökte a másikat, és kissé megriadt, amikor az
odébb gurult, nem fantomként, hanem szilárd, kézzelfogható fémkarikaként.
Lepottyant a ládáról, és Holland még estében elkapta, közben láncai csörrenve
a láda falának ütődtek.
– Levennétek végre rólam ezt az ostobaságot?
Kell Linára pillantott, aki homlokráncolva viszonozta a tekintetét, de nem
fenyegetett zendüléssel. Az ujjára húzta az eredeti gyűrűt, nehogy elejtse,
miközben lecsatolta a bilincseket. Azok súlyos puffanással hullottak le, és a
fedélzeten mindenki feszültté vált a hirtelen zajtól, meg a tudattól, hogy Holland
szabad.
Lina kikapta Hastra markából a harmadik gyűrűt.
– Kissé túl egyszerűek, nem? – Kezdte felhúzni, majd Hollandra sandított, aki
még mindig a tenyerében tartott másolatot nézegette. A lány szeme gyanakvóan
résnyire szűkült – elvégre ezek megkötő gyűrűk –, ám abban a pillanatban,
ahogy Holland visszatette a karikát a ládára, Lina ádázul rávigyorgott Kellre.
– Kiderítsük, mit tudnak? – kérdezte, és már rá is csúsztatta az ezüst ékszert az
ujjára.
– Lina, várj…! – Kell kezdte volna lerángatni a saját gyűrűjét, de már elkésett.
Abban a pillanatban, ahogy a karika a lány ujjperce köré ért, ökölcsapásként
sújtott le rá.
Kell rövid, elfúló kiáltást hallatva kétrét görnyedt, és nekitámaszkodott a
ládának, ahogy a fedélzet vadul megbillent alatta. Amit érzett, nem fájdalom
volt, de ugyanolyan mély. Mintha egy, a lénye középpontjából eredő szálat
hirtelen szorosra rántottak volna: egész énje megpendült, akár egy váratlanul
megfeszülő húr.
– Mas vares, mi a baj? – kérdezte Hastra ijedten.
Semmi baj nem volt. Erő áradt szét benne, méghozzá olyan fényes, hogy
felragyogtatta a világot, miközben minden egyes érzékszerve zengett az
erőfeszítéstől. Látása elhomályosult, ahogy elárasztotta a hirtelen ingerözön, és
amikor sikerült újra fókuszálnia és Linára néznie, szinte már látta a közöttük futó
szálakat, a mágia fémes folyamát.
A lány szeme elkerekedett, mintha ő is látta volna mindezt.
– Hűha – ámult Alucard, és tekintete ide-oda villant köztük az erő vonalai
mentén. – Szóval erre célzott Maris.
– Mi az? – kérdezte Jasta, aki nem látott semmit.
Kell kihúzta magát, a szálak finoman zsongtak a bőre alatt. Ki akart próbálni
valamit, úgyhogy kinyúlt – nem a kezével, hanem az akaratával –, és magához
vonta Lina mágiájának egy töredékét. Olyan érzés volt, mintha fényt inna,
egyszerre meleg, kéjes és döbbenetesen élénk. Egyszeriben mindent
lehetségesnek tartott. Vajon ilyennek látja Osaron a világot? Ilyen érzés
legyőzhetetlennek lenni?
A fedélzet túloldalán Lina összevont szemöldökkel nyugtázta az elmozduló
egyensúlyt.
– Hé, az az enyém! – méltatlankodott, és visszarántotta magához az erejét.
Amilyen gyorsan jött, a mágia ugyanolyan hirtelen eltűnt, és nem csak Lina
kölcsönvett adagja, de a saját természetes forrása is, így Kell világa egy rémisztő
pillanatra elfeketedett. Megtántorodott és négykézlábra esett a fedélzeten. A
közelben Lina kiadott egy hangot, amely részben döbbenetről, részben diadalról
árulkodott, ahogy sajátjaként birtokba vette Kell erejét.
– Lina! – nyögte a férfi, de hangja reszketeg és gyenge volt, elnyelte a
csapkodó szél és a hintázó hajó, meg az erejének ez a hirtelen, kizsigerelő
hiánya, amely túlságosan is emlékeztette az átkozott nyakörv és fémváz hatására.
Kell egész testében reszketett, látása villódzott, és a fénypettyes sötéten át
érzékelte, ahogy a lány összeérinti a két tenyerét, és mosolyogva megidéz egy
lángívet.
– Lina, állj le! – zihálta, de úgy tűnt, a lány nem hallja. A tekintete kiüresedett,
máshol járt, figyelmét felemésztette a tűz aranyvörös fénye, ahogy egyre
nagyobbra és nagyobbra nőtt körülötte, azzal fenyegetve, hogy felperzseli a
Szellem fadeszkáit, és már a vitorlavásznak felé nyújtózott. Kiáltás harsant. Kell
próbált felkelni, de nem tudott. Keze forrón bizsergett, de nem bírta lehúzni a
gyűrűt az ujjáról. Mintha odaforrasztotta volna a kettejüket összekapcsoló
varázslat.
Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy megszerezte Lina erejét, majd elveszítette
a sajátját, új mágiahullám áradt szét az ereiben. Nem Linától érkezett, aki még
mindig a saját világa lángoló centrumában állt. Egy harmadik forrásból jött,
amely éles és hideg volt, de ugyanolyan ragyogó. Kell látása kitisztult, és
meglátta Hollandot, kezén a harmadik gyűrűvel: jelenléte friss erővel árasztotta
el a közöttük húzódó szálakat.
Kell saját ereje úgy áradt vissza belé, mint levegő a szomjazó tüdőbe, ahogy a
másik antari lehámozta Lina mágiájának egyik szálát a másik után, és a tűz a
lány kezei között egyre zsugorodott, ahogy elvonta tőle az erőt, és szétosztotta
közöttük. Lopott lángnyelvek táncoltak a levegőben Holland kezei körül.
Lina sűrűn pislogva magához tért a mágia hipnotikus rabságából. Elképedve
lehúzta ujjáról a gyűrűt, és csaknem felbukott a hirtelen túláradó, majd elapadó
erőtől. Amint a karika lekerült a kezéről, tüstént szétolvadt, előbb ezüstös
ködszalaggá vált, majd… semmivé oszlott.
A jelenléte nélkül a kapcsolat megreszketett és megrövidült, szorosra feszült
Kell és Holland között, együttes erejük fénye az eredeti ragyogás töredékévé
halványodott. Kell újra megpróbálta lerángatni ujjáról a gyűrűt. És ismét nem
járt sikerrel. Amikor Holland is lehúzta a sajátját, Kell eredeti ékszerének
utánzatát, végre megtört a varázslat. A gyűrűje lecsúszott, a fadeszkákra esett és
elgurult, de Alucard megállította a csizmája orrával.
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt.
Lina kimerülten a korlátnak támaszkodott, a fedélzet megpörkölődött a talpa
alatt. Holland fél kézzel az árbócba kapaszkodva igyekezett visszanyerni az
egyensúlyát. Kell reszketve próbálta legyűrni a rátörő hányingert.
– Mi a… kénköves pokol… történt az imént? – zihálta Lina.
Hastra halkan füttyentett, Alucard pedig letérdelt, és felvette az elejtett gyűrűt.
– Nos – derült fel. – Amondó vagyok, ez megért három évet.
– Három év mit? – kérdezte Lina, aki próbált felegyenesedni, de megingott.
Kell metsző pillantást vetett a kapitányra, miközben nekirogyott egy
ládakupacnak.
– Ne vedd sértésnek, Bard – folytatta Alucard, a csizmatalpával dörzsölgetve
a foltot, ahol Lina elszenesítette a fedélzetet. – De a külsőd hagy némi
kívánnivalót maga után.
Kell feje olyan hangosan lüktetett, hogy beletelt egy pillanatba, mire ráébredt,
hogy Holland is beszél.
– Így fogjuk csinálni – mondta halkan, és zöld szeme lázasan csillogott.
– Micsodát? – kérdezte Lina.
– Így kapjuk el Osaront. – Valami átsuhant Holland arcán. Kell arra gondolt,
hogy talán egy mosoly árnyéka is lehetett. – Így fogunk győzni.
 VI
Rhy a hátasa nyergében ült, és hunyorogva kémlelt bele a londoni ködbe,
életjelek után kutatva.
Az utcák túlságosan nyugodtak voltak, a város túl üres.
Az elmúlt órában egyetlen túlélőt sem talált. Ami azt illeti, látni is alig látott.
Az átkozottak visszahúzódtak otthonukba, így csak a csillámló köd és a gyorsan
terjedő üszkös fekete rothadás maradt az utcákon.
Rhy az árnyékpalotát nézte, amely olajként terült szét a folyó fölött, és egy
pillanatra szerette volna megsarkantyúzni a lovát, hogy átvágtasson a jeges
hídon, fel a sötét és természetellenes hely kapujáig. Be akart rontani. Hogy
szembenézzen magával az árnykirállyal.
De Kell azt kérte, várjon. Van egy tervem, mondta. Bízol bennem?
És Rhy bízott.
Elfordította a lovát.
– Felség! – köszöntötte az őrszem az útkereszteződésnél.
– Találtál még valakit? – kérdezte Rhy, és elfacsarodott a szíve, amikor a
katona csak tagadóan megrázta a fejét.
Némán lovagoltak vissza a palota felé, csak lovaik patadobogása csengett az
elhagyatott utcákon.
Veszély, üzenték a herceg zsigerei.
Elérték a főteret, és lelassította a hátasát, ahogy feltűntek előttük a palota
lépcsői. A lépcsősor alján ifjú nő állt, egy csokor virággal a kezében. Fagyos,
fehér szirmú téli rózsákkal. Nézte, ahogy letérdel, és a lépcsőre helyezi a
csokrot. Egyszerű gesztus volt, hétköznapi tett, amit bármely közember tenne
egy rendes téli napon: felajánlás, hála és ima. De ez nem volt rendes téli nap, és
semmi nem volt benne helyénvaló a köd és az elhagyatott utcák háttérdíszlete
előtt.
– Mas vares? – kérdezte az őr, ahogy Rhy leszállt a nyeregből.
Veszély, verte a szíve.
– Fogd a lovakat, és menj be – rendelkezett, és gyalog vágott neki a térnek.
Ahogy közelebb ért, látta, hogy a sötétség festékként loccsant szét a virágok
között, lecsöpögve az alattuk lévő halvány, fényesre csiszolt kőlapokra.
A nő nem nézett fel, csak amikor már majdnem melléje ért. Azután felállt, és a
palota felé fordította arcát, feltárva a szemeit, melyekben köd kavargott. Erei az
árnykirály átkától feketén tekeregtek a bőre alatt.
Rhy megtorpant, de nem hátrált meg.
– Minden dolog felemelkedik, és minden dolog elbukik – kántálta a nő magas,
édes és ritmusos hangon, mintha egy dalt énekelne magában. – Még a kastélyok
is. Még a királyok is.
Nem vette észre Rhyt – legalábbis ő azt hitte, amíg a nő keze feléje nem
kapott; vékony ujjai olyan erővel ragadták meg az alkarja vértlemezét, hogy az
meggörbült.
– Most már lát téged, üres herceg.
Rhy kiszabadította magát a szorításból, és a lépcsőn hátrálva elbotlott.
– Törött kis játék katona.
Újra talpon termett.
– Osaron elmetszi majd a fonalaidat.
Rhy a palotának háttal hátrálni kezdett felfelé egy lépést, majd még egyet.
Ám a harmadik lépcsőfokon ismét megbotlott.
A negyediken pedig eljöttek az árnyak.
A nő halk, mániákus kacajt hallatott, és szél fodrozta a szoknyáját, ahogy
Osaron bábjai előözönlöttek a házaikból, a boltokból és a sikátorokból, tízen,
húszan, ötvenen, százan. Megjelentek a palota előtti főtér szélén, vasrudakkal,
fejszékkel, pengékkel, tűzzel, jéggel és kövekkel a kézben. Némelyikük fiatal
volt, mások idősek, magasak vagy épp alig nagyobbak a gyerekeknél, és
mindannyian az árnykirály igézete alatt álltak.
– Csak egyetlen kastély létezhet! – kiáltotta a nő, és megindult Rhy után, aki
négykézláb botladozott felfelé a lépcsőn. – Csak egyetlen…
A nő mellkasába nyílvessző fúródott, amit fentről engedett útjára egy őrszem.
A fiatal hölgy megtántorodott, majd finom ujjai a vessző szára köré
kulcsolódtak, és kitépték a húsából. Vér öntötte el a mellét, inkább fekete, mint
vörös, de még néhány lépésnyit tovább vonszolta magát a herceg felé, mielőtt a
szíve feladta volna: lába összecsuklott alatta, és a teste meghalt.
Rhy elért a lépcsősor tetejére, és visszafordult, hogy felmérje felbolydult
városát.
A támadás első hulláma máris elérte a palotalépcsők alját. A frontvonalban
felismerte az egyik embert – egy rettenetes pillanatig azt hitte, Alucard az,
azután ráébredt, hogy a kapitány bátyját látja. Lord Berrast.
Amikor pedig Berras is meglátta a herceget, átoktól sötétlő szemei résnyire
szűkültek, és állatias, örömtelen mosoly terült szét az arcán. Az egyik keze körül
lángok táncoltak.
– Romboljátok le! – mennydörögte mély és kemény hangon. – Romboljátok
porig az egészet!
Általános parancs hangzott el, és Rhy iszonyattal meredt a lépcsőt
megrohamozó tömegre. Elővonta a kardját, ahogy valami fellángolt a feje felett
az égen: tűzcsóvás üstököst lőtt ki egy másik, nem látszó ellenfél. Két őr
megragadta, és visszarángatta a herceget a palotába, alig leheletnyivel azelőtt,
hogy a lövedék a védővarázslatok pajzsának csapódott, és vakító, ám ártalmatlan
fényrobbanás kíséretében szétszóródott.
Az őrök bevágták az ajtót, a rémálomszerű kinti látványt hirtelen felváltotta a
sötét faburkolat és az erős mágia tompított rezonanciája, majd a kőnek, fának,
üvegnek csapódó testek zaja.
Rhy tántorogva elhátrált az ajtótól, és a legközelebbi ablak beugrójához
sietett.
Korábban még sosem látta, mi történik, amikor egy tiltott test nekiveti magát
egy aktív védővarázsnak. Először egyszerűen csak lepattant róla, ám ahogy újra
meg újra megpróbálta, a hatás ahhoz hasonlított, mint amikor acél csapódik a
vastag jégnek: lassan, szilánkonként szétforgácsolja azt, miközben önmagát is
tönkreteszi. A palota körüli védelem megreszketett és szétrepedezett, de az
átkozottak szintén megsínylették a rohamot. Vér patakzott az orrukból és
fülükből, ahogy elemekkel és ököllel mentek a falaknak, az alapzatot
markolászták, és az ajtóknak vetették magukat.
– Mi folyik itt? – követelte a választ az előcsarnokba beviharzó Isra. Amikor a
királyi őrség vezetője meglátta a herceget, hátrált egy lépést, és fejet hajtott. –
Felség.
– Találd meg a királyt! – kérte Rhy, miközben az egész palota megrázkódott
körülötte. – Megtámadtak minket.

* * *

Félő volt, hogy a védővarázslatok nem tartanak ki már sokáig. Rhy a mágia
adottsága nélkül is világosan láthatta ezt. A palota galériája rengett az erőtől,
ahogy a támadók nekivetették testüket a fának és kőnek. Elözönlötték a partot, a
lépcsőket, a folyót.
És önpusztító módon támadtak. Az árnykirály pusztította el őket.
Körülötte mindenütt papok sürögtek, hogy friss koncentrációs köröket
rajzoljanak a galéria padlójára. Bűvös igéket a mágia fókuszálására. A
védővarázslatok megerősítésére.
Hol lehet Kell?
Minden csapásra fény lángolt fel az üveg túloldalán, ahogy a pajzsbűbájok
erőlködve próbáltak kitartani a támadások ereje ellen.
A királyi palota védőburka egy héj volt. És most repedezett.
A falak megremegtek, és többen sikoltozni kezdtek. Nemesek húzódtak össze
rettegve a sarkokban. Mágusok barikádozták el az ajtókat, felkészülve arra, hogy
a palotaépület megadja magát. Col herceg emberi pajzsként, védelmezőn állt a
húga előtt, míg Lord Sol-in-Ar pergő farói szóáradattal utasította udvartartását.
Újabb robbanás, és a védővarázsok széttöredeztek; fény futott szét
pókhálószerűen az ablakokon. Rhy az üveghez emelte a kezét, arra számítva,
hogy szilánkokra törik.
– Gyere el onnan! – kérte sürgetően az édesanyja.
– Minden mágus álljon a körbe! – parancsolta az apja. Maxim a támadás első
pillanataiban megjelent; kimerültnek és elkínzottnak, de eltökéltnek tűnt.
Kézelőjét vér pettyezte, és Rhy kábán azon tűnődött, vajon közelharcba
keveredett-e az apja. Tieren mellette állt.
– Azt mondtad, hogy a védőpajzs kitart! – csattant fel a király.
– Osaron igézete ellen igen – felelte a főpap, és újabb kört rajzolt a padlóra. –
De nem több száz kárhozott lélek nyers ereje ellen.
– Meg kell állítanunk őket – jelentette ki Rhy. Nem azért dolgozott olyan
keményen és mentett meg oly keveset a népéből, hogy most tétlenül nézze,
amint a többiek összezúzzák magukat ezeken a falakon.
– Emira – kérte a király –, kérlek, vigyél mindenkit az Ékkőbe.
Az Ékkő a palota kellős közepén álló csupa üveg bálterem volt, ez esett
legtávolabb a külső falaktól. A királyné tágra nyílt szemmel tétovázott, és
elveszett tekintettel nézett Rhyról az ablakokra.
– Emira, most!
Ebben a pillanatban különös átalakulás ment végbe az anyjában. Úgy tűnt,
mintha valami transzból tért volna magához; kihúzta magát, és tiszta, pergő
arnes-i nyelven beszélni kezdett.
– Brost, Losen, gyertek velem! Fenn tudtok tartani egy kört, ugye? Jó. Ister –
fordult az egyik papnő felé –, jöjj és állítsd fel a védőpajzsokat.
A falak mély lármával veszélyesen megrázkódtak.
– Nem fognak kitartani – szűkölt a veski herceg, és úgy vonta ki pengéjét,
mintha az ellenség hús-vér volna, akit egy kardcsapással levághat.
– Szükségünk van egy tervre – jelentette ki Sol-in-Ar.
Maxim Tieren felé fordult.
– Az álombűbáj. Készen áll?
Az öreg pap nyelt egyet.
– Igen, de…
– Akkor – vágott közbe a király –, csináld. Most!
Tieren közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Az ilyen méretű és mértékű mágiához kell egy horgony.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Rhy.
– Egy mágus, aki a helyén tartja a varázslatot.
– Akkor az egyik pap… – kezdte Maxim.
 Tieren megrázta a fejét.
– Egy ilyen varázsige túl sokat követel. A rosszul felkészített elme megtörik…
Rhy hirtelen megértette.
– Nem! – tiltakozott. – Te ne… – miközben az apja parancsa elhangzott:
– Gondoskodj róla!
Az Aven Essen bólintott, majd hozzátette:
– Felség, amint kezdetét veszi, már nem fogok tudni segíteni a…
– Semmi baj – szakította félbe a király. – Magam is be tudom fejezni. Menj.
– Makacs, mint mindig – csóválta fejét az öreg pap. De nem vitatkozott, és
nem vesztegette az időt. Libegő köntössel sarkon perdült, és magához szólította
három papját, akik tüstént a nyomába szegődtek. Rhy utánuk szaladt.
– Tieren! – kiáltotta. Az öreg lelassított, de nem állt meg.
– Miről beszélt az apám?
– Az a király dolga, és csak őrá tartozik.
Rhy elébe lépett.
– Koronahercegként követelem, hogy elmondd, miben mesterkedik!
Az Aven Essen résnyire húzta a szemét, majd csettintett az ujjával, és Rhy
érezte, hogy egy láthatatlan erő fizikailag félreállítja az útból: Tieren és három
papja libasorban elsiettek mellette. Döbbenten emelte a mellkasához a karját.
– Ne ácsorogj ott, Rhy herceg – kiáltott vissza Tieren –, amikor segíthetsz is,
hogy megments mindannyiunkat.
Rhy ellökte magát a faltól, és utánuk iramodott.
Tieren átvezette őket az őrök hallján, majd be az edzőterembe.
A papok lecsupaszították a helyet, minden páncélt, fegyvert és felszerelést
elpakoltak, egyetlen faasztal kivételével, amelyen tekercsek és tintatartók
hevertek, meg kiürített fiolák, porszerű tartalmuk pedig egy lapos tálban
csillogott.
Néhány pap még most, a rázkódó falak között is keményen dolgozott, biztos
kézzel firkantottak olyan szimbólumokat a kőpadlóra, amelyeket Rhy nem tudott
elolvasni.
– Itt az idő – jelentette ki Tieren, és lekapta magáról papi talárját.
– De Aven Essen – ellenkezett az egyik pap felnézve. – A végső pecsétek még
nin…
– Be kell érnünk ennyivel. – Kigombolta fehér tunikája kézelőjét és gallérját.
– Én fogom lehorgonyozni a varázslatot – jelentette ki, Rhynak címezve szavait.
– Ha megzavar valami, vagy ha meghalok, meg fog szűnni. Kérlek, ne hagyd,
hogy ez megtörténjen, mindaddig, amíg Osaron átka kitart.
Az egész túl gyorsan történt. Rhy megingott.
– Tieren, kérlek…
 De mozdulatlanná vált, amikor az öregember megfordult, és Rhy arcához
emelte két öreg kezét.
– Ha a palota elbukik, tűnj el a városból!
Rhy a homlokát ráncolta, igyekezett összpontosítani a hirtelen beállt békében.
– Én nem fogok elfutni.
Az öreg pap arcán fáradt mosoly terült szét.
– Ez a helyes válasz, mas vares.
Azzal elvette a kezét, és vele a nyugalom hulláma is elenyészett a hercegből.
Félelem és pánik tört rá, és újult erővel tombolt a vérében. Amikor Tieren
belépett a varázsige szimbólumának körébe, úgy kellett leküzdenie magában a
sürgető késztetést, hogy visszahúzza.
– Emlékeztesd az apádat – kérte az Aven Essen –, hogy a királyok is csak hús-
vér emberek.
Tieren térdre ereszkedett a kör közepén, és Rhy kénytelen volt hátrébb
húzódni, ahogy az öt pap munkához látott sima, magabiztos mozdulatokkal,
mintha a palota nem összeomlással fenyegetett volna körülöttük.
Az egyikük kézbe vett egy tál megbűvölt homokot, és a kör fehér vonala köré
szórta a szemcsés anyagot. Három másik is elfoglalta a helyét, az utolsó, ötödik
pedig Rhynak nyújtott egy égő viaszgyertyát, és elmagyarázta, mit kell tennie.
Úgy őrizte a kis lángot, mintha élőlény volna, ahogy az öt pap kézen fogta
egymást, és lehajtott fejjel kántálni kezdték a varázslatot egy olyan nyelven,
amelyet Rhy nem beszélt. Tieren lehunyta a szemét, ajkai együtt mozogtak a
bűvös szavakkal, amelyek visszhangzani kezdtek a kőfalakról, és füstként
betöltötték a helyiséget.
A palotán túl egy másik hang suttogása szűrődött be a védőpajzs repedésein.
– Engedj be!
Rhy letérdelt, ahogy utasították, és a körvonal köré szórt homokcsíkhoz
érintette a gyertya égő végét.
– Engedj be!
A többiek folytatták a varázslatot, ám ahogy a homokcsík vége kanócként
meggyulladt, Tieren ajkai mozdulatlanná váltak. Az öreg pap vett egy nagy
levegőt, azután kezdett lassan kilélegezni, kiürítette a tüdejét, ahogy a lángok
nélküli tűz körbeégett a körön, és elszenesedett fekete sávot hagyott maga
mögött.
– Engedj be! – vicsorogta a hang, visszhangot verve a szobában, ahogy a
homokcsík végső szakasza is elégett, és az utolsó korty levegő is távozott a pap
tüdejéből.
Rhy várta, hogy Tieren újra lélegezzen.
De nem tette.
 Az Aven Essen térdelő alakja oldalra dőlt, és a többi pap készen állt, hogy
elkapja, mielőtt a padlónak csapódna. Óvatosan a kőre engedték a testét, és úgy
terítették ki a körön belül, mintha hulla lenne: alápárnázták a fejét, egymásba
fonták az ujjait. Egyikük kivette a gyertyát Rhy kezéből, és az öregemberébe
helyezte.
A pislákoló láng egyszerre rezzenéstelenné vált.
A palota még egyszer, utoljára megreszketett, majd nem mozdult többet.
A falakon túl a suttogások, a kiáltások, a dübögő öklök és testek mind…
megálltak, és a súlyos csend paplanként borult a városra.
A varázslat elkészült, és hatott.
 VII
– Add ide a gyűrűt! – kérte Holland.
Lina felvonta a szemöldökét. Nem is kérés vagy könyörgés volt ez. Inkább
követelés. Tekintve pedig, hogy az antari az út nagy részét az utastérben
leláncolva töltötte, szavai meglehetősen merésznek és arcátlannak hatottak.
Alucard, aki még mindig a kezében tartotta az ezüstkarikát, már épp kezdte
volna visszautasítani, de Holland a szemét forgatta, csettintett az ujjával, és a
gyűrű kiröppent a kapitány markából. Lina utána vetődött, de Kell elkapta a
karját, és a gyűrű Holland várakozó tenyerébe érkezett.
Megforgatta a kezei között a karikát.
– Miért kellene hagynunk, hogy az övé legyen? – kérdezte a lány vicsorogva,
és kirántotta a karját.
– Miért? – visszhangozta Holland, ahogy egy ezüstszilánk röppent a lány felé,
aki elkapta a levegőben a második gyűrűt. Egy pillanattal később Kell csípte el a
harmadikat. – Azért, mert én vagyok itt a legerősebb.
Kell a szemét forgatta.
– Be akarod bizonyítani? – morogta Lina.
Holland szemügyre vette a gyűrűjét.
– Van egy jelentős különbség, Miss Bard, az erő és a hatalom között. Tudod,
mi ez a különbség? – A lányra villant a tekintete. – A kontroll.
A felháborodás gyufalángként fellobbant Linában, nem csak mert gyűlölte
Hollandot, és utálta, amire célozgatott, de azért is, mert tudta, hogy igaza van.
Ám az ujjai akkor is kés után bizseregtek.
Holland felsóhajtott.
– A bizalmatlanságod indokolja, hogy én tegyem meg.
Lina a homlokát ráncolta.
– Miről beszélsz?
– Az eredeti gyűrű a horgony. – Azzal a hüvelykujjára csúsztatta. – Az eredeti
kötődik a másolataihoz, és nem fordítva.
Lina nem tudta követni. És nem volt ínyére ez az érzés. Az egyetlen, aminek
még ennél is kevésbé örült, az Holland önelégült pillantása volt.
– A gyűrűk egymáshoz kötik az erőnket – magyarázta az antari lassan. – De te
megtörheted a kapcsolatot, amikor csak akarod, míg én hozzá leszek kötve a
varázslathoz.
Lina arca gonoszkodó vigyorra húzódott. Csettintett a nyelvével.
– Nem telhet el úgy nap, hogy ne láncold magad valakihez, nem ig…?
 A férfi egy pillanat alatt nekirontott, ujjai a torka köré zárultak, miközben Lina
kése a torkának szegeződött. Kell bosszúsan emelte fel a kezét, Jasta
figyelmeztetően kiáltott, óva intve őket a vérontástól az ő hajóján, és Holland
állkapcsa alatt megjelent egy második penge is.
– Ugyan-ugyan! – szólt közbe Alucard mellékesen. – Már én is gondoltam rá,
hogy végzek mindkettőtökkel, de a közjó érdekében mégis próbáljunk meg
civilizált keretek között maradni. Rendben?
Lina leeresztette a kését. Holland elengedte a lány torkát.
Mindketten hátráltak egy lépést. Linában bosszúság égett, de valami más is.
Beletelt egy másodpercbe, mire felismerte. Szégyen. Hideg súlyként nehezedett a
gyomrára. Holland csak állt, gondosan rendezett arcvonásokkal, mintha a csapás
nem talált volna, pedig nyilvánvalóan igen.
A lány nagyot nyelt, és megköszörülte a torkát.
– Mit is mondtál…?
Holland állta a tekintetét.
– Hajlandó leszek elvállalni a varázslatunk horgonyának szerepét – mondta
óvatosan. – Mindaddig, amíg össze vagyunk kötve, az én erőm a tiétek.
– És amíg úgy nem döntünk, hogy megszakítjuk a kapcsolatot – vetette ellen
Lina –, addig a mi erőnk lesz a tiéd.
– Ez az egyetlen módja – állította Holland. – Egyetlen antari mágiája nem volt
elég, hogy magához csábítsa Osaront, de együtt…
– …lépre csalhatjuk – fejezte be Kell. Lenézett a kezében tartott gyűrűre,
majd az ujjára csúsztatta. Lina látta a pillanatot, amikor az erőik találkoztak. A
reszketés hűvös fuvallatként adódott át közöttük, és a levegő zsongani kezdett
kombinált mágiájuktól.
Lina lenézett a saját ezüstkarikájára. Emlékezett az őt elárasztó erőre,
ugyanakkor a kiszolgáltatottság és a csapdába esettség rémisztő érzésére is.
Segíteni akart, de a puszta ötlet, hogy egy másik antarihoz kösse önmagát…
Árny keresztezte a látóterét, ahogy Holland feléje lépett. Nem nézett fel, nem
akarta látni a férfi megvetéssel teli arckifejezését, vagy még rosszabbat.
– Nem könnyű, igaz? Máshoz láncolnod magadat? – A lány beleborzongott,
ahogy a férfi nekiszegezte a saját szavait. Összezárta öklét a gyűrű körül. – Még
ha magasabb cél érdekében is tesszük – folytatta Holland, pillanatra sem emelve
fel a hangját. – Még akkor sem, amikor megmenthetne egy várost,
meggyógyíthatna egy egész világot, megváltoztathatná mindenki életét, akit csak
ismersz… – Lina tekintete Kellre villant. – Elég nehéz meghozni egy ilyen
döntést.
Lina Holland szemébe nézett, arra számítva – sőt, talán egyenesen azt remélve
–, hogy a hideg, kérlelhetetlen nyugalmat találja majd, netán leheletnyi undorral
és megvetéssel fűszerezve. Ám ehelyett csak a szomorúság és veszteség árnyait
látta bennük. És erőt is. A kitartást, hogy folytassa. Hogy bízzon. Hogy újra
megpróbálja.
Lina felhúzta a gyűrűt.
 TIZENEGY

HALÁL A TENGEREN
I
A névtelen szenteknek, akik elcsitítják a szelet, és lecsillapítják a nyugtalan
tengert…
Lenos imádkozás közben a kezében forgatta nagyanyja talizmánját.
Védelemért fohászkodom erre a hajóra…
Hang reszketett végig a hajón, amit szitokáradat követett. Lenos felnézett,
Lina gőzölgő kézzel termett talpon.
…és a rajta utazókra. Szelíd vizekért könyörgöm, és tiszta égboltért, ahogy
átkelünk…
– Ha összetöritek a hajómat, mindenkit kinyírok! – bömbölte Jasta.
Lenos ujjai szorosabbra zárultak a függő körül.
…a veszélyen és sötétségen.
– Átkozott antarik – mormogta Alucard, és felviharzott a lépcsőn a
pihenőteraszra, ahol Lenos állt a korlátra könyökölve.
A kapitány egy ládának dőlt, és előhúzott egy flaskát.
– Erre innom kell.
Lenos folytatta.
Alázatos szolgátokként könyörgök, a nagyvilágba és annak minden hatalmába
vetett hittel.
Kiegyenesedett, és visszadugta a nyakláncát a gallérja alá.
– Félbeszakítottam valamit? – kérdezte Alucard.
Lenos a fedélzeten éktelenkedő perzselésnyomokról a kormánykeréknél
üvöltöző Jastára nézett, ahogy a hajó hirtelen oldalra billent a ki tudja, miféle
mágia hatására, amellyel a három antari dolgozott, végül pedig a padlón ücsörgő
és nyugodtan iddogáló férfira.
– Nem igazán – felelte Lenos, és mellé guggolt.
Alucard felkínálta a flaskát, ő azonban visszautasította. Soha nem szerette az
alkoholt. Nem hitte, hogy az ital nyújtotta élvezet megérné az utána következő
macskajajt.
– Honnan tudod, hogy meghallgatnak? – kérdezte Alucard, és megint kortyolt
egyet. – Mármint a szentjeid, akikhez imádkozol.
A kapitány nem volt spirituális beállítottságú, már amennyire Lenos meg tudta
állapítani, és ez rendben is volt így. A mágia egy folyó, amely kivájja a maga
medrét, és kiválasztja, kin folyjon keresztül, és kit kerüljön ki. Annak is jó oka
volt, hogy kit került el. Először is, ők rendszerint jobban ráláttak a vízre a
partról. Lenos vállat vont, és kereste a szavakat.
– Ez nem… szóval nem igazán… párbeszéd.
Alucard felvonta a fél szemöldökét, zafírja megcsillant a lenyugvó nap
fényében.
– Akkor mi?
Lenos kényelmetlenül fészkelődött.
– Inkább afféle… felajánlás.
A kapitány olyan hangot hallatott, amely akár a megértéséről is
tanúskodhatott. Vagy egyszerűen csak a torkát köszörülte.
– Mindig van egy csodabogár – tűnődött Alucard. – Egyáltalán hogy kötöttél
te ki az én hajómon?
Lenos lepillantott a tenyerében tartott talizmánra.
– Az élet hozta így – felelte, minthogy nem hitt a szerencsében… Abból
ugyanis hiányzott a tudatos tervezés és szándék, és ha Lenos hitt valamiben, hát
leginkább abban, hogy mindennek oka van, és mindent egy magasabb rend és
tudatosság irányít. Olykor az ember túl közel áll, hogy meglássa, máskor túl
messze, de attól még az ugyanúgy létezik.
Erre gondolt, és hozzátette még:
– Meg Stross.
Az Éjsudár házsártos elsőtisztje belefutott Lenosba Tanekben, amikor partra
szállt a Hanasból érkezett hajóról; felmasírozott vele a hajó fedélzetére. Különös
csapat verbuválódott itt össze, ám Lenos számára a legfurcsább mégis a kormány
tetején gubbasztó alak volt.
– Már kóbor ebeket is befogadunk? – kérdezte az illető, amikor észrevette
Lenost. Könnyed, laza légkör lengte körül, és olyan mosoly bujkált az arcán,
amitől az embernek kedve támadt visszamosolyogni. Lenos csak bámult – az ő
falujában a tengerészek mind napégette, kérges, viharvert alakok voltak. Még a
kapitányok is úgy festettek, mintha egy teljes évre kint felejtették volna őket a
szabadban, kitéve az időjárás viszontagságainak. Ám ez a férfi fiatal, erős volt,
és ezüstszegélyes fekete ruhát viselt.
– A nevem Alucard Emery – mondta, és mormogás futott végig az összegyűlt
csapaton, de Lenosnak fogalma sem volt, ki vagy mi az az Emery. – Ez pedig az
Éjsudár, és ti most azért vagytok itt, mert szükségem van legénységre. De nem
vagytok a csapatom. Még nem.
 A legközelebbi ember felé biccentett; a magas alak csomós izmai durva
kötegekként feszültek a csontvázán.
– Te mit tudsz?
Kuncogás futott végig az egybegyűltek sorain.
– Hát – vont vállat a nagydarab férfi. – Egész tűrhetően emelek súlyokat.
– Bármilyen térképet elolvasok – jegyezte meg egy másik.
– Tolvaj vagyok – mondta egy harmadik. – A legjobb, akit csak találhatsz.
A fedélzeten minden egyes alakról kiderült, hogy több egyszerű tengerésznél.
Mindannyian rendelkeztek valami plusz adottsággal – néhányan többel is.
Azután Alucard Emery Lenosra nézett viharsötét tekintetével.
– Hát te? – kérdezte. – Te mihez értesz?
Lenos végigmérte túlságosan vékony alakját; bordái minden lélegzetvételre
kitüremkedtek, keze csupán a gyermekkori sziklás folyóparti játszadozások miatt
növesztett kérget. Igazság szerint Lenos sosem volt kiemelkedően jó semmiben.
Sem a természeti mágiában, sem a csinos nők meghódításában, sem az
erőmutatványokban vagy az ékesszólásban. Még a vitorlázásban sem lehetett
különösebben jártasnak mondani (bár meg tudott kötni néhány tengerészcsomót,
és nem félt a vízbe fúlástól).
Az egyetlen dolog, amihez Lenosnak mégis akadt némi tehetsége, az a veszély
érzékelése volt – nem egy elsötétített tálból vagy az árnyékok mintázatából
olvasta ki, hanem egyszerűen érezte, ahogy az ember érzi az előrengést a talpa
alatt, vagy a levegőben a közelgő vihart. Érzékelte, és messzire elkerülte.
– Nos? – nógatta Alucard. Lenos nyelt egyet.
– Meg tudom mondani, ha baj közeleg.
Alucard felvonta a szemöldökét (akkor még nem csillogott benne zafír, csak
az első farói látogatásuk óta).
– Kapitány – tette hozzá Lenos nagy sietve a titulust, sértődésnek értelmezve a
férfi meglepetését.
Alucard Emery rávigyorgott.
– Nos, akkor hát – mondta – majd a szavadon foglak. Mindez egy másik
éjjelen, egy másik időben, egy másik hajón történt.
Ám Lenos azóta is mindig megtartotta a szavát.
– Rossz előérzetem van – suttogta most, kibámulva a nyílt tengerre. A víz
nyugodt volt, az égbolt tiszta, de olyan súly nehezedett a mellkasára, mintha túl
régóta tartotta volna vissza a levegőt.
– De Lenos! – Alucard halkan felkuncogott, és talpra kászálódott. – Egy nagy
adag mágia istenségként parádézik, mérgezett köd pusztít Londonban, és három
antari viaskodik folyton a hajónkon – mondta a kapitány. – Aggódnék, ha nem
lenne rossz előérzeted.
 II
Ördög és pokol!, gondolta Lina, ahogy kétrét görnyedt a fedélzeten. Többórányi
gyakorlás után már szédült, Kell bőre verítékben fürdött, ám Holland alig tűnt
kifulladtnak. A lány leküzdötte a sürgető vágyat, hogy gyomron vágja, amikor
Hano leszólt nekik az árbóckosárból. A hajónak kedvező szélre volt szüksége.
Visszarogyott egy ládára, miközben társai mentek, hogy segítsenek. Úgy
érezte, mintha három kört nyomott volna le egymás után az Essen Tasch
bajnokságon, és minden alkalommal veszített volna. Teste minden porcikája
sajgott a gyűrűk használatától. Hogy a másik két antarinak honnan maradt
energiája, hogy szelet támasszon a vitorlákba, fogalma sem volt.
De úgy tűnt, az edzés hatásos.
Ahogy a hajó keresztülvitorlázott az alkony első nyúlványain, elértek egyfajta
nyugalmi helyzetet. Most már képesek voltak kiegyensúlyozni és felerősíteni a
saját mágiájukat anélkül, hogy közben túl sokat elvontak volna egymástól.
Nagyon különös érzés volt, egyszerre erősebbnek és gyengébbnek lenni, ilyen
sok erő fölött rendelkezni, mégis oly nehezen bánni vele, mint egy rosszul
súlyozott puskával.
A világ még így, nyugalomban is valósággal lángolt a mágiától, melynek
fonalai fénysugarakként futottak a levegőben, és elidőztek Lina előtt,
valahányszor pislantott. Úgy érezte, mintha odanyúlva megpendíthetné őket, és
akkor a világ felzengene.
A szeme elé emelte a kezét, és hunyorítva nézegette a középső ujjára húzott
ezüstgyűrűt.
Maga volt az irányítás. Az egyensúly. Mindaz, ami ő nem, és Lina még most
is erős csábítást érzett, hogy egyszerűen a tengerbe hajítsa.
Sosem tartozott erősségei közé a mértékletesség. Akkor sem, amikor még
hirtelen haragú és annál is gyorsabb késű utcai patkányként tengette az életét,
most pedig végképp nem, amikor tűzkövet vert az ereiben áramló mágiához. Ezt
pontosan tudta magáról, és szerette magában; meg volt róla győződve, hogy
eddig is ez tartotta életben. Viszont így nem csak életben, de egyedül is maradt.
Megborzongott, ahogy a veríték hidegen, hosszan végigcsorgott a fejbőrén.
Mikor bújtak elő a csillagok?
Nagy nehezen összeszedte magát, leugrott a ládáról, és már félúton járt az
utastér felé, amikor meghallotta az éneklést. Az egész teste fájt, és vágyott egy
italra, de lába önkéntelenül megindult a hang felé, és rövidesen meg is találta a
forrását. Hastra keresztbe tett lábbal ült, hátát a korlátnak vetve, és valamit tartott
két tenyerében.
A fiú barna fürtjei még a gyér megvilágításban is aranyosan csillogtak.
Fiatalnak tűnt, még a lánynál is fiatalabbnak, és amikor észrevette, hogy őt nézi,
nem hőkölt vissza félénken, mint Lenos. Ehelyett elvigyorodott.
– Miss Bard – köszöntötte meleg hangon. – Tetszik az új szemed.
– Nekem is – bólintott Lina, és leereszkedett mellé a deszkákra. – Mi van a
kezedben?
Hastra szétnyitotta ujjait, és feltárult egy apró, kék tojás.
– Rosenalban találtam, a dokkoknál – magyarázta. – A tojásnak énekelni kell,
tudtad ezt?
– Hogy kikeljen?
Hastra megrázta a fejét.
– Nem, az anélkül is megtörténik. Azért kell énekelni, hogy boldog madár
keljen ki belőle.
Lina felvonta a szemöldökét. Nagyjából azonos korúak lehettek, de Hastrában
volt valami kisfiús – úgy volt fiatal és naiv, ahogyan Lina sosem. Mégis, a levegő
állandóan kellemes meleg volt körülötte, ugyanúgy, mint Tieren esetében.
– Kell szerint papnak kellett volna menned.
Hastra mosolya szomorkássá vált.
– Tudom, hogy nem voltam valami ragyogó testőr.
– Nem hiszem, hogy sértésnek szánta a megállapítását.
A fiú végigsimított ujjával az érdes tojáshéjon.
– Te is olyan híres vagy a saját világodban, mint Kell itt?
Lina a „Körözés alatt” feliratú poszterekre gondolt, amelyekkel kitapétázták
az ő Londonját.
– Nem ugyanabból az okból.
– Mégis úgy döntöttél, hogy maradsz.
– Igen.
A fiú mosolya újra szívmelengetővé vált.
– Örülök neki.
Lina szusszant egyet, és összeborzolta a haját.
– Én nem tenném a helyedben – vallotta be. – Hajlamos vagyok jó nagy
kalamajkákat kavarni.
Hastra lenézett a kis kék tojásra.
– Az élet merő káosz. Az idő pedig rend.
Lina felvonta a térdét a mellkasához.
– Ez meg mit jelent?
A fiú elvörösödött.
– Nem tudom pontosan. De Tieren mester mondta, és olyan bölcsen hangzott.
 Lina nevetni kezdett, azután félbehagyta, ahogy fájdalom nyilallt a testébe.
Tényleg szüksége volt arra az italra, úgyhogy magára hagyta Hastrát a tojásával
és a dalával, és lebicegett az utastérbe.

* * *

A hajókonyha nem volt üres.

Jasta ült a keskeny asztalnál, egyik kezében pohár, a másikban egy pakli kártya.
Lina gyomra megkordult, de a helyiségben terjengő szagok arról tanúskodtak,
hogy Ilo (sikertelenül) próbált pörköltet készíteni, úgyhogy inkább a polchoz
lépett, és töltött magának egy csupornyit abból az akármiből, amit Jasta is ivott.
Erős és sötét folyadék volt.
Magán érezte a kapitány fürkésző tekintetét.
– Ez az új szem – tűnődött Jasta hangosan – illik hozzád.
Lina feléje billentette a csuprát.
– Egészségedre!
Jasta letette a poharát, és két kézzel megkeverte a paklit.
– Gyere, ülj le! Játssz velem!
Lina végignézett az asztalon, amelyet elborítottak egy parti maradványai: az
üres poharakat az egyik oldalra halmozták, a kártyalapokat pedig a másikra.
– Mi történt az előző ellenfeleddel?
– Veszített – vont vállat Jasta.
Lina halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, inkább passzolok.
Jasta halkan felmorrant.
– Azért nem játszol, mert tudod, hogy veszítenél.
– Nem tudsz rábeszélni, hogy kiálljak ellened.
– Tac, talán nem is vagy te igazi kalóz, Bard. Lehet, hogy csak megjátszod,
mint Alucard, aki beöltözik mindenféle parádés jelmezbe, ami nem is illik rá.
Talán mégis Londonhoz tartozol, nem ide, a tengerre.
Lina mosolya élesebbé vált.
– Odatartozom, ahová csak akarok. A saját döntésemtől függ.
– Szerintem te tolvaj vagy, nem kalóz.
– A tolvaj a szárazföldön lop, a kalóz a tengeren. Mindkettő illik rám.
– Nem ez az igazi különbség – ellenkezett Jasta. – Az igazi különbség a
tarnal. – Lina nem ismerte a szót. A nő bizonyára látta rajta, mert hosszú
másodpercekig kutatott az elméjében a megfelelő szó után, majd azt mondta
angolul: „rettenthetetlen”.
Lina szeme résnyire szűkült. Eddig nem is tudta, hogy Jasta bármi mást beszél
az arnes-in kívül. De hát a tengerészek gyakran kapnak fel szavakat, és elteszik
őket későbbi használatra.
– Tudod – folytatta Jasta, és emelt a pakliból –, egy tolvaj csak akkor játszik,
ha azt hiszi, hogy győzni fog. Egy kalóz viszont akkor is, ha meg van róla
győződve, hogy veszíteni fog.
Lina felhajtotta az italát, és átlendítette a padon ólomsúlyú lábát. Kopogott
egy ritmust az asztalon, új gyűrűje megcsillant a lámpás fényében.
– Jól van, Jasta. Osszál!
A játék a Sanct volt.
– Ha veszítesz, iszol – magyarázta Jasta, és kiosztotta a lapokat. Azok lefelé
fordítva, szisszenve repültek szét az asztallapon. A hátoldaluk mintázata fekete
és arany színű volt. Lina kézbe vette a kártyáit, és szórakozottan végigpásztázta
őket. Ahhoz elég jól ismerte a szabályokat, hogy tudja, itt nem a játéktudás
számít, mint a csalás módjának ismerete.
– Most pedig áruld el – folytatta a kapitány, elrendezve kezében a saját lapjait
–, mit akarsz?
– Ez elég általános kérdés.
– És elég könnyű is. Ha nem tudod a választ, nem ismered saját magad.
Lina töprengve megállt. Eldobott két lapot. Egy fantomot és egy királynőt.
– Szabadságot – felelte azután. – Hát te?
– Hogy én mit akarok? – merengett Jasta. – Győzni.
Eldobott két szentet.
Lina káromkodott.
Jasta rávillantott egy hamis vigyort.
– Igyál.

* * *

– Honnét tudod, hogy eljön a Sarows?, dúdolta Lina, ahogy végigbotorkált a

hajó keskeny folyosóján, ujjaival mindkét oldalon megérintve a falat, hogy
egyensúlyt találjon.
Ekkor hasított belé Alucard Jastával kapcsolatos egykori figyelmeztetése.
Soha ne hívd ki ezt a nőt versenyivászatra! Vagy kardpárbajra. Vagy bármire,
amiben veszíthetsz. Mert garantáltan veszíteni fogsz.
A hajó ringatózott a talpa alatt. Vagy talán ő maga imbolygott. A pokolba.
Lina vékony volt, de gyakorlott az ivásban. Amikor a kabinjához ért, az örökös
fölé görnyedve találta Kellt, aki épp az eszköz oldalaira rajzolt jeleket
tanulmányozta.
– Helló, szépfiú! – köszönt rá, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.
 Kell felpillantott, és már majdnem elmosolyodott, de aztán lehervadt arcáról a
vigyor.
– Te részeg vagy – állapította meg, és hosszan, fürkészőn végigmérte. – És
nincs rajtad cipő.
– Döbbenetes a megfigyelési képességed. – Lina lenézett a csupasz lábfejére.
– Elveszítettem.
– Hogy veszítheted el a cipődet?
Lina a homlokát ráncolta.
– Feltettem őket fogadásra. És veszítettem.
Kell felegyenesedett.
– Ki ellen?
Aprót csuklott.
– Jasta.
Kell felsóhajtott.
– Maradj itt! – Elsurrant mellette, ki a folyosóra, keze finoman végigsimított a
lány derekán, majd az érintése – túlságosan hamar – elillant. Lina az ágyhoz
botorkált, és belezuhant, majd kézbe vette a félretett örököst, és feltartotta a fény
felé. Az orsóhegy a henger alján elég éles volt ahhoz, hogy felhasítsa a bőrt.
Óvatosan forgatta ujjai között az eszközt, és hunyorítva próbálta kivenni a köré
írt szavakat.
Rosin, olvasta az egyik fazettán.
Cason, állt a másikon.
Lina a homlokát ráncolta, és némán eltátogta a szavakat, amikor Kell újra
megjelent az ajtóban.
– Adni és kapni – fordította le a szavakat, és odalökte neki a csizmáját.
Lina túl gyorsan ült fel, és vágott egy fájdalmas grimaszt.
– Hát ezt hogy sikerült visszaszerezned?
– Egyszerűen elmagyaráztam neki, hogy nem tarthatja meg… amúgy sem
illett volna a lábára…, azután nekiadtam a sajátomat.
Lina lepillantott Kell csupasz lábfejére, és kirobbant belőle a nevetés. Kell
ekkor fölé hajolt, és a szájára nyomta a kezét – Felébreszted így az egész hajót!,
figyelmeztetése a suttogás kísértete, a levegő cirógatása volt csupán –, a lány
pedig visszazuhant a priccsre, és őt is magával rántotta.
– A fenébe is, Lina. – Sikerült megtámaszkodnia, mielőtt beverte volna a fejét
a falba. Ez az ágy tényleg túl szűkös volt kettejüknek. – Mennyit kellett innod?
Lina nevetése elhalt.
– Sosem szoktam társaságban inni – merengett hangosan. Furcsa érzés volt,
hogy beszélni hallja magát, noha nem is gondolt rá, hogy ilyesmit szeretne tenni.
A szavak csak úgy maguktól kicsúsztak a száján. – Nem akartam, hogy
véletlenül elkapjanak.
– És most?
Újra felvillant az a mosoly.
– Azt hiszem, téged most el tudnálak kapni.
Kell lejjebb ereszkedett, amíg a haja már Lina halántékát súrolta.
– Igazán? – De azután valami megragadta a tekintetét a kajüt-ablakban. – Ott
egy hajó.
Lina odakapta a fejét.
– Hogy láttad meg a sötétben?
Kell a homlokát ráncolta.
– Mert lángokban áll.
Lina egy pillanat alatt felpattant, és az egész világ megbillent csupasz talpa
alatt. Mélyen a tenyerébe vájta a körmeit, azt remélve, hogy a fájdalomtól majd
kitisztul a feje.
– Mit jelent ez? – kérdezte Kell, de ő máris szaladt fel a lépcsőn.
– Alucard! – kiáltotta, ahogy felért a fedélzetre.
A Szellem egy röpke, szörnyű pillanatra csendesen nyújtózott körülötte, a
fedélzet üresen állt, és Lina már azt hitte, elkésett, de sehol nem látott hullákat. A
következő másodpercben megjelent a kapitány, és Hastra is, aki még mindig a
tojását dédelgette. Lenos is feltűnt, álmosan dörzsölve a szemét, és vállai
megfeszültek, mintha valami rémálomból ébredt volna. Kell is beérte őket, és
mezítláb rángatta magára a kabátját.
A távolban egy hajó égett, vörös és aranyfáklyaként ragyogva az éjszakában.
Alucard a lány mellé ért.
– Sanct – szitkozódott, és táncolva tükröződtek a lángok a szemében.
– Mas aven… – kezdte Lenos.
Azután különös hangot hallatott, mintha a torkán akadt volna egy csuklás, és
Lina még épp időben fordult, hogy lássa a matróz mellkasából kibukkanó
fogazott pengét, mielőtt oldalra rántották volna. Majd a következő pillanatban a
Tengeri Kígyók felszökkentek a Szellem fedélzetére.
 III
Kell hónapokon át egyedül edzett a királyi palota alatt, verítékével és vérével
öntözte a Medence padlóját. Ellenségek tucatjaival nézett szembe odalent,
százféle alakkal küzdött meg, élezte elméjét és mágiáját, megtanult felhasználni
bármilyen, keze ügyébe eső eszközt, és mindezzel nem a bajnokságra készült fel
– amelyről soha nem is hitte volna, hogy egyszer benevez rá –, hanem erre a
pillanatra. Hogy amikor újra eljön érte a halál, készen álljon.
Edzett, hogy készen álljon egy esetleges küzdelemre a palotában.
Edzett az utcákon zajló küzdelemre.
Edzett a napfényben és a sötétségben vívott harcra.
De Kell arra nem gondolt, hogy egy tengeri összecsapásra is fel kell készülnie.
Alucard ereje nélkül, amely eddig megtöltötte a vitorlákat, a vásznak
petyhüdten összeestek, és a Szellemet a víz oldalba kapta, és megbillegtette,
ahogy a zsoldosok felözönlöttek a fedélzetre.
Lenosból a rövid csobbanás után nem maradt más, csak pár vércseppfolt a fán.
A nyugalom csendes éjszakai szigete megvadult – Kell fülében víz és szél
zúgott, talpa alatt fa és acél recsegett, és a bárka úgy hánykolódott és ringott,
mintha viharba keveredtek volna. A támadás sokkal hangosabb és metszőbb volt,
mint a Medencében elképzelt összecsapások, és annyival rémisztőbb, mint az
Essen Tasch arénamérkőzései, hogy Kell egy pillanatra – csak egyetlen
pillanatra – megdermedt.
Ám azután belehasított a levegőbe az első kiáltás, és egy fröccsenő hullám
jéggé rándult össze, ahogy Alucard lenyúlt, és elővont egy pengét a sötét
tengerből. Nem maradt idő a gondolkodásra, a tervezésre, csupán a harcra.
Kell pillanatokon belül elveszítette szem elől Linát, és csak a lány mágiájának
szálaira – az ő erejének a Kell ereiben áramló, kitartó zsongására – támaszkodva
tudhatta, hogy még életben van, miközben a Szellemet eluralta a káosz.
Hastra, hátát az árbócnak vetve, egy árnyékkal dulakodott. Kell egy
csuklórándítással kiszabadította kézelőjébe rejtett tokjukból a fémszilánkokat,
amint az első két gyilkos rátámadt. Az acélszegek úgy röppentek ki, ahogy a
Medencében már oly sokszor, most azonban próbabábuk helyett szíveket döftek
át, de minden árnyék helyébe, amellyel végzett, újabbak érkeztek.
Acél szisszent mögötte, és Kell még épp idejében vetődött félre, hogy
elkerülje egy orgyilkos kését. Az még így is húst ért, de a torka helyett csak az
arcát hasította fel. A fájdalom valami távoli, homályos dologként szűrődött el a
tudatáig, és csak a tengeri levegő élesített rajta, ahogy ujjai végigsimítottak a
vágáson, majd elkapták a támadó csuklóját. Jég nyílt és futott fel a karján, és
Kell elengedte, ahogy egy másik árnyék derékon ragadta, és oldalra rántva a
hajókorlátnak vágta.
A fa eltört a becsapódás erejétől, és ők ketten együtt zuhantak a tengerbe. A
felszín fagyos fal volt. Kell tüdejéből kipréselődött a levegő, és jeges víz
nyomult be a helyére, miközben a gyilkossal tusakodott, és csak az égő hajó
fénye törte meg valahol felettük a tajtékzó sötétséget. Kell próbálta akaratával
lecsendesíteni a vizet, vagy legalább a szeméből eltávolítani, de az óceán túl
nagy volt, és érezte: még ha Holland és Lina erejéből is merít hozzá, az sem
lenne elég. Kezdett kifogyni a levegőből, és nem bírta elviselni a gondolatot,
hogy Rhy a távoli Londonban már megint fuldoklik, őmiatta. Nem maradt
választása. Amikor a támadó újra lesújtott görbe pengéjű késével, Kell hagyta,
hogy célba érjen a csapás.
A sóhaj légbuborékként szökött ki a száján, ahogy a fegyver elnyeste a
kabátujját, és mélyen a karjába mart. A víz abban a pillanatban elfelhősödött a
vérétől.
– As Steno! – parancsolta, utolsó kortynyi levegőjét préselve ki magából.
Szavait elfojtotta a víz, de még így is hallatszottak, és eleven szándék vibrált
bennük. A zsoldos megmerevedett, ahogy teste emberi húsból átváltozott kővé,
és súlyosan alámerült a tengerfenék felé. Kell sietve fölfelé rugaszkodott, és a
következő pillanatban kibukkant a hullámok felszínére. Jelenlegi helyzetéből jól
látta a támadók lapos tutaját, a víz színéről a Szellem fedélzetére felvezető, fából
és acélból megigézett kapaszkodókat.
Kell mászni kezdett, karja fájón lüktetett, és átázott ruhája súlya minden
lépésnél lehúzta, de nagy nehezen sikerült felérnie, majd egy erőteljes rántással
átlendült a hajó oldalán.
– Uram, vigyázzon!
Kell megperdült, ahogy az újabb támadó nekirontott, ám a rohamát
megakasztotta Hastra kardja, amely a hátába csapott. Az orgyilkos összerogyott,
és Kell azon kapta magát, hogy az ifjú testőr rettegéstől tágra nyílt szemébe
bámul. Hastra arcát, kezét és fürtjeit vérpettyek borították. Bizonytalanul állt a
lábán.
– Megsérültél? – kérdezte Kell.
Hastra tagadólag megrázta a fejét.
– Nem, uram – felelte remegő hangon.
– Helyes! – nyugtázta az antari, és magához vette a támadója kését. – Gyere,
foglaljuk vissza ezt a hajót!
 IV
Holland a priccsén ült, és a hüvelykujjára húzott ezüstkarikát tanulmányozta,
amikor hallotta, hogy Lina felviharzik a lépcsőn, és hallotta a csobbanást, ahogy
valami súlyos megtörte a hullámokat, majd a léptek – a túl sok láb – dobbanását.
Felpattant, és már félúton járt az ajtóhoz, amikor a padló vadul megbillent
alatta, minden elfeketedett a szeme előtt, és egy hirtelen, megtántorító pillanatra
az ereje cserbenhagyta.
Kétségbeesetten próbálta összeszedni magát, érezte, hogy térde a deszkának
ütődik, és valaki úgy rántja magához a mágiáját, mintha kötél lenne.
Egy rémisztő pillanatig nem létezett semmi, majd – épp olyan hirtelen –
visszatért a kabin, minden egyes részlete újra a helyére került, csak éppen most
vad kiáltozás hallatszott odafentről. Egy égő hajót látott a kajütablakon túl, és
valaki lefelé közeledett a lépcsőn.
Holland talpra kényszerítette magát, bár még mindig szédelgett a hirtelen
mágiaelvonástól.
Letépte a falról a hátrahagyott láncokat, a keze köré csavarta, és kitámolygott
a folyosóra.
Két idegen közeledett feléje.
– Kers la? – kérdezte az egyik, miközben ő szándékosan elbotlott és a földre
esett.
– Rab – felelte a másik, látva a megcsillanó fémet, és (tévesen) azt
feltételezve, hogy Holland még mindig meg van bilincselve.
Hallotta a hüvelyükből előhúzott pengék szisszenését, miközben levegőként
szívta vissza magába az imént kölcsönvett erejét.
Holland vére dalolni kezdett, a mágia újra elárasztotta az ereit, miközben az
egyik betolakodó keze a hajába markolt, és hátrarántotta a fejét, hogy felfedje a
torkát. Egyetlen szívdobbanásnyi időre hagyta, hadd higgyék, hogy ők győztek,
hadd gondolják, milyen könnyű dolguk lesz, és szinte érezte, ahogy csökken az
éberségük.
Azután rugóként felpattant, egyetlen sima és csaknem hanyagul közömbös
mozdulattal kiszabadította magát ellenfele szorításából, és a torka köré csavarta a
láncait, majd vasból kővé változtatta a rögtönzött nyakörvet. Eleresztette, mire
az idegen előrebukott, miközben hasztalan igyekezettel markolászta a nyakára
szoruló béklyót. Holland elővonta a derekán lógó pengét, és elmetszette a
második támadó torkát.
Legalábbis megpróbálta.
 A gyilkos gyors volt, hátraszökkent egy lépést, kettőt, és úgy táncolta körbe a
pengét, ahogy Ojka szokta. Ám Ojka sosem botlott meg, ez az orgyilkos pedig
igen, és ügyetlensége épp elég időt biztosított az antarinak, hogy feldöntse, és a
hátába döfje a fegyverét, a padlóhoz nyársalva.
Holland átlépett a vonagló testek fölött, és a lépcső felé indult.
A sarlós kés a semmiből érkezett, és jellegzetesen szisszent.
Ha Athos és Astrid nem imádták volna úgy a gonoszul görbülő acélpengéket,
és ha Holland nem álmodott volna rendszeresen arról, hogy ezekkel a görbe
pengékkel metszi majd el a torkukat – akkor talán nem ismeri fel a hangot, és
nem tudja, hogyan és mikor térjen ki előle.
Térdre esett, ahogy a sarló a feje fölött a falba ágyazódott, és épp időben
fordult meg, hogy puszta kézzel kapjon el egy második pengét. Az acél gyorsan
és mélyre metszett, még úgy is, hogy ő minden erejével próbálta tompítani a
csapást, és akarattal mozgatni a fémet, levegőt és csontot. A gyilkos teljes
súlyával beledőlt a fegyverbe, és Holland vére sűrűn csepegett a padlóra. A
győzelem elégedettsége félelemmé vált a férfi arcán, ahogy ráébredt, mit tett.
– As Isera! – parancsolta Holland, és jég tört elő szétroncsolt tenyeréből,
egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt elnyelve pengét és bőrt.
A sarló kicsúszott a fagyott ujjak közül, Holland keze pedig fájdalomtól
lüktetett. A vágások mélyre hatoltak, de mielőtt bekötözhette volna őket, mielőtt
bármit tehetett volna, zsinór tekeredett a torka köré. Keze a nyakához kapott, de
két újabb hurok tűnt elő a semmiből, a csuklóira szorult, és erővel szétfeszítette a
karjait.
– Tartsátok! – utasította egy orgyilkos, átlépve a folyosó padlóján heverő
testeket. Egyik kezében kampót tartott. – Azt akarják, hogy a szeme ép
maradjon.
Holland nem tört ki. Mozdulatlanná dermedt, tekintetével felmérte és számba
vette fegyvereiket, és gondolatban hozzászámolta az életüket az áldozatai
listájához.
Ahogy a gyilkos kimért léptekkel közeledett hozzá, a keze ismeretlen hőtől
kezdett bizseregni. Valaki más mágiájának visszhangjától.
Lina.
Holland elmosolyodott, a vékony kötelek köré szorította ujjait, és megrántotta
– nem magukat a zsinórokat, hanem a másik antari varázserejét.
Tűz robbant ki és futott végig a zsinegek mentén.
A sodrott szálak gallyakként pattantak el, és Holland máris szabad lett.
Kezének egyetlen csapásával összetörte a lámpást, és a folyosó sötétbe borult. Ő
pedig rájuk rontott.
 V
A Tengeri Kígyók jók voltak.
Félelmetesen jók.
Ügyesebbek az összes kalóznál, akikkel Lina összeakadt a tengeren töltött
hónapjai alatt.
Úgy küzdöttek, mint akiknek számít a harc kimenetele. Mintha az életük lenne
a tét.
De ő is pontosan így vetette magát a küzdelembe.
Lebukott, ahogy egy görbe penge belefúródott mögötte az árbócba, és
félreperdült egy kard elől, amely süvítve szelte a levegőt. Valaki megpróbált
hurkot vetni a torka köré, de ő elkapta, kiszabadult, és az idegen bordái közé
csúsztatta a kését.
Mágia lüktetett végig az erein. A támadók árnyékokként mozogtak, ám Lina
számára fényesen ragyogtak. Pengéi átcsusszantak a pajzsok közötti réseken,
húst találtak, vért ontottak.
Egy ökölcsapás eltalálta az állát, egy kés éle súrolta a combját, de nem állt
meg, nem lassított. Valósággal zsongott az erőtől, melynek egy része a sajátja
volt, más részét kölcsönvette.
Vér csurrant Lina jó szemébe, de nem törődött vele, mert valahányszor
kioltott egy életet, Lenost látta maga előtt.
Lenost, aki félt tőle.
Lenost, aki ennek ellenére kedvesen bánt vele.
Lenost, aki csodás ómennek nevezte őt, a változások jelének.
Lenost, aki már azelőtt annak látta őt, aki valójában, mielőtt ő maga rájött
volna. Lenost, aki fűrészes pengével a mellkasában halt meg, és hasonlóan
szomorú zavarodottsággal, mint amit ő érzett a rosenali sikátorban, és ugyanaz a
rettenetes megértés volt az arcára írva.
Érzékelte, hogy Kell és Holland is küzdenek a hajó ellentétes végeiben, érezte
ereiben a mágiájuk meghajlását és vonzását, és fájdalmuk fantomvégtagként
sajgott neki is.
Ha a támadók rendelkeztek is mágiával, most mindenesetre nem használták.
Talán csak igyekeztek elkerülni, hogy kárt tegyenek a Szellemben, mivel a saját
hajójukat már elsüllyesztették, de Lina úgy döntött, átkozott legyen, ha hagyja,
hogy úgy gyűrjék le, hogy közben próbálja megkímélni ezt az ótvaros kis bárkát.
Tűzcsóva lángolt fel a kezében. A padlódeszkák felnyögtek, ahogy megrántotta
őket. A hajó vadul megbillent alatta.
 Elsüllyesztem ezt a rohadt hajót, ha kell.
De nem kapott rá lehetőséget. Valaki galléron ragadta, majd berántotta egy
láda mögé. A lány kiszabadította kését a karjára szíjazott rejtett tokból, ám a
támadó másik keze – amely jóval nagyobb volt az övénél – elkapta a csuklóját,
és a fadeszkához szegezte a feje mellé.
Jasta volt a fölébe tornyosuló alak, és Lina egy pillanatra azt hitte, hogy a
kapitány segíteni próbál neki, igyekszik valamilyen okból elrántani a veszély
útjából, megkímélni a harctól. Azután meglátta a fedélzeten rongybabaként
heverő testet.
Hano.
A lány nyitott szeme üres tekintettel, üvegesen ragyogott a sötétben, torkán
egyetlen tiszta vágás tátongott.
Linában fellángolt a harag, ahogy megértette. Jasta, aki ragaszkodott hozzá,
hogy ő kormányozza a Szellemet, hogy velük tartson az úszó piacra. A hirtelen
jött veszély a rosenali dokkoknál. Korábban az esti kártya és ivászati verseny, a
túl erős ital…
– Te velük vagy.
Jasta nem is tagadta. Csak megvillantott egy könyörtelen vigyort.
Lina akarata nekifeszült a köpönyegforgató kapitányénak, és a másik nő
hátrálni kényszerült.
– Miért?
– Idekint a pénz az úr – vont vállat.
Lina előrelendült, de Jasta kétszer olyan fürge volt, mint amilyennek látszott,
és legalább olyan erős, így a következő másodpercben Lina ismét a hajó
oldalának csapódott. A korlát elég keményen bordán találta ahhoz, hogy az ütés
kipréselje a tüdejéből a levegőt.
Jasta pontosan ugyanott állt, ahol korábban, és csaknem unottnak látszott.
– Azt a parancsot kaptam, hogy végezzek az arnes-i hercegecskével – közölte,
és előhúzott egy pengét a derekáról. – De azt senki sem mondta, mihez kezdjek
veled.
Lina ereiben hideg gyűlölet áradt szét, amely még az erő melegét is
túlszárnyalta.
– Ha meg akarsz ölni, már rég meg kellett volna tenned.
– De nem muszáj megölnöm téged – hangsúlyozta Jasta, miközben a hajóra
továbbra is özönlöttek a fenyegető árnyak. – Te tolvaj vagy, én meg kalóz, s
mindketten késforgatók. Látom benned. Te is tudod, hogy nem tartozol közéjük.
– Tévedsz.
– Megjátszhatod magad, ha jólesik – vicsorgott Jasta. – Ruhát cserélhetsz.
Nyelvet. Arcot. De mindig is késforgató maradsz, és a kés egy és csakis egy
dologra jó: vágásra.
Lina hagyta, hogy a keze visszahulljon az oldala mellé, mintha komolyan
fontolóra venné az áruló szavait. Ujjairól vér csöpögött, és ajka lassan, csaknem
észrevehetetlenül mozgott, szavai – As Athera – belevesztek Jasta
páváskodásába és a körülöttük tomboló fegyvercsörgésbe.
Lina felemelte a hangját.
– Talán igazad van.
Jasta mosolya szélesebbre húzódott.
– Tudom, hogyan szúrjak ki egy igazi késest, mindig is tudtam. És
megtaníthatlak, hogy…
Lina ökölbe zárta a kezét, megrántotta a fát, mire a Jasta mögött feltornyozott
ládák előrelendültek. A nő megperdült, próbált félrevetődni, de Lina elsuttogott
mágiája hatott – As Athera! Növekedj! A hajó deszkái kihajtottak és körbefonták
Jasta csizmáit. Nagy robajjal maguk alá temették testét a súlyos dobozok.
Jasta elfojtott káromkodást hallatott egy olyan nyelven, amelyet Lina nem
beszélt, lábát a fedélzethez szögezte a ránehezedő súly.
Lina leguggolt előtte.
– Talán igazad van – ismételte, és Jasta torkához emelte a pengéjét. – De talán
tévedsz. Azt nem választhatjuk meg, mik vagyunk, de azt igen, hogy mit
teszünk. – Úgy tartotta a kést, hogy az készen állt a nyesésre.
– Ügyelj rá, hogy jó mélyre vágj – biztatta Jasta, ahogy vér gyűlt meg a
fémhegy körül, és vékony csíkokban lecsorgott a torkán.
– Nem – felelte Lina, és visszahúzta a fegyverét.
– Nem ölsz meg? – vicsorogta a nő.
– Ó, dehogynem – biztosította Lina. – De csak azután, hogy mindent
elmondtál nekem.
 VI
A hajón mindent elborított a vér és a halál.
Azután egyszer csak már nem. Nem volt semmi átmenet.
Az utolsó test is a fedélzetre roskadt Kell lába elé, és ezzel véget ért a
támadás. Megállapíthatta a beálló csendből, és a közte, Holland és Lina közt
húzódó szálak hirtelen megnyugvásából.
Kell szédelgett a kimerültségtől. Holland nagy léptekkel feljött a lépcsőn,
átlépett egy csillogó vértócsán, keze csupa széttrancsírozott, eleven hús.
Ugyanebben a pillanatban megjelent Alucard is, egyik karját a mellkasához
szorítva. Valaki kitépte a zafírt a szemöldökéből, és vér csorgott a szemébe,
erőszakos kékké változtatva a viharszürkét.
A közelben Hastra – még mindig reszketve, holtsápadtan – lerogyott egy
ládára. Kell megérintette az ifjú őr vállát.
– Ez volt az első alkalom, hogy kioltottál egy életet?
Hastra nagyot nyelt, és bólintott.
– Mindig tudtam, hogy az élet törékeny – mondta rekedtes hangon. – És épp
elég nehéz életben tartani valamit. De véget vetni az életnek… – Elhalt a hangja,
majd váratlanul elfordult, és a fedélzetre öklendezett.
– Semmi baj – vigasztalta Kell melléje térdelve, miközben a teste némán
sikoltott a szerzett tucatnyi kisebb sebtől, és az ürességtől, amely mindig
eluralkodott rajta a harc után.
Pár másodperc múlva Hastra felegyenesedett, és a kabátujjába törölte a száját.
– Azt hiszem, most már készen állok, hogy pap legyek. Gondolja, hogy Tieren
visszafogad?
Kell bátorítólag megszorította a fiú vállát.
– Majd beszélünk vele, amikor hazaértünk – felelte.
Hastrának sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt.
– Az jó lenne.
– Hol van Bard? – vágott közbe Alucard.
Lina a következő pillanatban előbukkant, maga mögött vonszolva a Szellem
kapitányának masszív, sántító alakját.
Kell döbbenten bámulta, ahogy Lina térdre kényszeríti Jastát a fedélzeten. A
nő feldagadt arcát vércsíkok borították, kezét durva kötéllel hátrakötözték, az
egyik lába eltört.
– Lina, mit műve…
– Miért nem mondod el nekik? – kérdezte Lina, megbökve Jastát a
csizmájával. Amikor a nő erre csak vicsorgott, Lina rámutatott: – Ő volt az.
Alucard undorodó nyögést hallatott.
– Tac, Jasta. A Tengeri Kígyók? Komolyan?
Most a nőn volt a sor, hogy csúfondárosan vigyorogjon.
– Nem lehetünk mind a korona kedvencei.
Kell-lel megfordult a világ. Pénzért elárulták őket.
– Ki bérelt fel?
– Ezeket találtam nála – mondta Lina, és előhúzott egy bőrerszényt, tele kék
ékkövekkel. Nem akármilyenekkel, hanem a faróiak arcát díszítő apró, ovális
kristálydarabkákkal.
– Sol-in-Ar – motyogta Kell döbbenten. – Mi volt a feladatod?
Amikor Jasta válaszként csak a fedélzetre köpött, Lina csizmájával a nő sérült
lábába taposott. Dühös vicsorgás szakadt fel a nő torkából.
– Az áruló megölése csak mellékes lett volna – morogta. – Azért béreltek fel,
hogy végezzek a fekete szemű herceggel. – Felemelte a tekintetét, és egyenesen
Kell szemébe nézett. – És egy kalóz nem adja fel, amíg el nem végzi a feladatát.
A kés a semmiből tűnt elő.
Jasta keze az egyik pillanatban még üres volt, a másikban utolsó, rejtett
acélpengéje már szabadon röppent, egyenesen Kell szíve felé. A férfi elméje
hamarabb reagált, mint a lába, és túl lassan, túl későn kapta maga elé a kezét.
Utána hetekig, hónapokig, évekig tűnődött rajta, hogy meg tudta volna-e
állítani.
Hogy képes lett volna-e elég erőt megidézni magában, hogy akarattal eltérítse
az acélt.
Ám abban a pillanatban nem maradt semmije. A penge célba talált, és
markolatig fúródott.
Kell hátratántorodott, lélekben felkészülve a fájdalomra, amely mégsem jött
el.
Hastra fürtjei, amelyek még így, a sötétben is aranylóan csillogtak, lebegve
elúsztak a szeme előtt. A fiú fénysebesen mozdult, Kell és a kés közé vetődött,
nem maga elé emelt karral, hogy blokkolja a pengét, hanem kinyúlva, mintha el
akarná kapni.
Egyenesen a szívébe fúródott.
Kell torkából állati üvöltés tört elő, ahogy Hastra – a fiú, aki megnövesztette a
növényeket, aki papnak készült, akiből bármi lehetett volna, amit csak akar, de ő
mégis úgy döntött, hogy őr lesz, Kell személyi testőre – megtántorodott, és
elesett.
– Ne! – kiáltotta az antari, és elkapta a fiatalember testét, mielőtt a fedélzetre
zuhant volna. Máris csendes és mozdulatlan volt, máris eltávozott, de Kellnek
akkor is mondania, tennie kellett valamit. Mi haszna ennek a mérhetetlen sok
hatalomnak, ha az emberek folyton meghalnak körülötte?
– As Hasari – könyörögte, és Hastra mellkasának préselte a tenyerét,
miközben a fiú pulzusának utolsó ritmusa is elhalt Kell kezei között.
Túl késő volt. Elkésett. Még a mágiának is megvannak a maga korlátai.
És Hastra már meghalt.
Fürtjei hátrahullottak a szeméből, amely egykor – alig az imént – még élettől
ragyogott, most pedig sötéten, nyitva, mozdulatlanul meredt a semmibe.
Kell leeresztette Hastra testét, kihúzta a kést egykori testőre szívéből, és
felállt. A mellkasa súlyosan hullámzott, ahogy szaggatottan szakadt fel belőle a
sóhaj. Üvölteni akart. Zokogni.
Ehelyett átvágott a fedélzeten, és egy mozdulattal elmetszette Jasta torkát.
 VII
Rhy felnyögött a fájdalomtól.
Nem hirtelen, átható csapásként érkezett a fájdalom, hanem a túlfeszített izmok,
a végletekig kizsigerelt test és felélt energia mély, tompa sajgásaként. A feje
lüktetett és a szíve hevesen vert, ahogy felült, és próbálta befészkelni magát a
selyemlepedők közé, miközben a tűz melege még mindig parázslott a
kandallóban.
Itt vagy, emlékeztette magát, próbálva elszakítani elméjét a rémálomtól,
amelybe belegabalyodott.
Álmában fuldoklott. Nem úgy, ahogyan majdnem megfulladt a balkonon, alig
pár órája – napja? –, amikor Kell követte Hollandot a folyó mélyére. Nem, ez
lassabb folyamat volt. Rhy álombeli énje lesüllyedt a hullámsírba, egyre
mélyebbre és mélyebbre, és a vízoszlop nyomása fokozatosan kisajtolta a
levegőt a tüdejéből.
Ám a fájdalom, amelyet Rhy most érzett, nem az álomból követte őt az
ébrenlétbe.
Egyáltalán nem is tartozott hozzá. Kellé volt.
Rhy az asztalon pihenő királyi dísztű után nyúlt, és azt kívánta, bárcsak
láthatná, mi történik éppen a bátyjával, ahelyett hogy csak a hatásait érezné.
Olykor azt hitte, már-már sikerül megragadnia egy-egy pillanatra az ébrenlétben
és az álmaiban, de ezekből semmi nem ragadt meg, nem maradt vele.
Rhy ujjai összezárultak a megbűvölt aranykarika körül, várta, hogy megérezze
Kell idézésének a hőjét, és csak akkor ébredt rá, milyen nagyon tehetetlen is
valójában. És hogy semmi haszna sincs Kell számára. Ő bármikor szólíthatná,
megidézhetné a bátyját, Kell viszont soha nem tenné ezt – talán nem is tudná
magához hívni őt.
Rhy visszaroskadt a párnára, és a mellkasához szorította a kitűzőt.
A fájdalom máris szűnőfélben volt, de nem tudott visszaaludni.
A boroskancsók hívogatóan csillogtak a gyér tűzfényben a pohárszéken, így
hát felkelt, hogy töltsön magának egy italt, hozzáadva egyetlen cseppet Tieren
altató tonikjából a borostyánszínű folyadékhoz. Rhy az ajkához emelte a poharat,
de nem kortyolt bele. Valami más vonzotta magára a tekintetét. A páncélja. Alvó
testként nyújtózott kiterítve a szófáján, páncélkesztyűs karjai keresztbe téve
pihentek mellkasán. Most nem volt rá szükség, hisz az egész város mélyen aludt,
de akkor is hívogatta, a toniknál, sőt még a sötétségnél is hangosabban – amely
mindig hajnal előtt lett a legrosszabb.
Rhy félretette a poharat, és kézbe vette az aranyló sisakot.
 VIII
A mítoszok nem egyszerre születnek. Nem kerek egészként jelennek meg a
világban. Lassan formálódnak az idő gondos kezei között, amíg a történet
ismételt elmesélése elég súlyt nem ad a szavaknak – az emlékeknek –, hogy
maguktól gördüljenek tovább.
De minden történet elkezdődik valahol, és azon az éjjelen, amikor Rhy
Maresh bejárta London utcáit, egy új mítosz kezdett formát ölteni.
Ez a történet egy hercegről szólt, aki őrködik alvó városa felett. Aki gyalog
jár, nehogy lova véletlenül rátaposson a bukottak egyikére, aki kígyózva tör utat
magának az emberei között.
Egyesek később úgy mesélték, némán mozgott, és csak aranyvértes léptei
csendültek halkan a néma utcákon, távoli harangok visszhangjaként.
Mások szerint igenis beszélt, és az alvók még a távoli sötétségben is hallották,
amint újra meg újra azt suttogja magában: „Nem vagytok egyedül.”
Néhányan állították, hogy mindez soha meg sem történt.
Való igaz, nem volt jelen senki, aki látta volna és tanúsíthatná.
De Rhy tényleg járt közöttük, mert ő volt a hercegük, és mert nem tudott
aludni, de főleg, mivel tudta jól, milyen érzés megigézve, tehetetlenül feküdni,
bevonszoltatva a sötétségbe, hozzábéklyózva valamihez, mégis teljes
magányban.
Vékony fagyréteg telepedett az embereire, amitől inkább szobornak látszottak,
mint hús-vér férfiaknak, nőknek és gyerekeknek. A herceg látott már elzuhant
fát, amelyet lassan elborított a moha, és a világ darabkáit lassan visszanyerte
magának a természet. A bukottak között mozogva azon tűnődött, mi történne, ha
London ennek a varázslatnak az igézete alatt maradna egy hónapra, egy évszakra
vagy egy egész évre.
Havazni kezdett (ami szokatlan volt, tekintve, hogy ilyen közel jártak a
tavaszhoz), így hát Rhy lesöpörte a jeget és a havat a mozdulatlan arcokról,
leszaggatta a libegő vásznakat az éjszakai vásár kísérteties csontvázairól,
plédeket és takarókat hozott olyan otthonokból, amelyekben most csak a meleg
emléke kísértett. Türelmesen, egyesével sorra betakargatott mindenkit, akit csak
talált, noha úgy tűnt, nem is érzik a hideget a rájuk boruló varázslat és a bűvös
álom leple alatt.
A fagy a herceg ujjaiba mart. Beszivárgott a páncélja résein, a fájó bőréig
hatolt, de Rhy nem fordult vissza, nem szakította meg önkéntes virrasztását, csak
amikor a hajnal első fényei feltörték a sötétség páncélját, és a reggel enyhített
valamelyest a hidegen. A herceg csak akkor tért vissza a palotába, zuhant az
ágyába és aludt el.
 TIZENKETTŐ

ÁRULÁS
I
A hajnal némán virradt a Szellemre.
Átdobálták a korláton a holttesteket – az elmetszett torkú Hanót és Ilót, akit a
fedélközben találtak holtan, Jastát, aki mindannyiukat elárulta, és az összes
kalózt, az utolsó szálig.
Egyedül Hastra testét bugyolálták be egy lepedőbe. Kell gondosan rögzítette a
vásznat a fiú lába, dereka és válla körül, szabadon hagyva az arcát – szégyenlős
mosolya odalett, az üveges tincsek tartás nélkül lapultak fejére –, ameddig csak
lehetett.
A tengerészek sírja az óceán, de Hastra nem volt tengerész. Ő királyi testőr
volt.
Ha lettek volna virágok a hajón, Kell a Hastra szíve fölötti hasítékra helyezett
volna egy szálat – Arnes-ban hagyományosan így jelezték a halálos sérülést.
A zsenge hajtásra gondolt, ami a Medencében várta őt, amelyiket még Hastra
növesztett meg Kellnek, életet csalva elő egy földrögből, pár csepp vízből és egy
magból, amely fényt lopott az egyre sötétülő világba. Vajon még mindig ott lesz,
amikor hazatérnek? Vagy talán máris elhervadt?
Ha Lenos köztük lett volna, most biztosan tudott volna mondani valami illőt,
küldhetett volna egy imát a névtelen szenteknek, de Lenos is távozott,
beleveszett a hullámsírba, és Kellnél nem volt még egy szál virág sem, és nem
ismert egyetlen imát sem. Nem volt semmije, csak a szívében lévő, üresen kongó
harag.
– Anoshe – mormolta, ahogy a test átbukott a korláton.
Meg kellett volna tisztítaniuk a fedélzetet, de nem látták semmi értelmét. A
Szellem – már ami maradt belőle – egy napon belül úgyis visszatér Tanekbe.
A teste megtántorodott a kimerültségtől.
Szemhunyásnyit sem aludt. Ahogy egyikük sem.
Holland arra összpontosított, hogy a vitorlákban tartsa a szelet, Alucard pedig
zsibbadtan állt a kormánykeréknél – az erő ritka és drága, de Lina ragaszkodott
hozzá, hogy meggyógyítsa a kapitány sebeit. Kell úgy vélte, nem hibáztathatja őt
ezért. Alucard Emery sokat tett azért, hogy a hajójuk vízen maradjon.
Lina a közelben ácsorgott, és egyik kezéből a másikba szórta a farói
ékköveket; a kék kristályszilánkokra meredt, és elgondolkodva ráncolta a
homlokát.
– Mi az? – kérdezte Kell.
– Egyszer megöltem egy faróit – merengett a lány, és visszaszórta az
ékköveket a másik tenyerébe. – Még a bajnokság alatt.
– Hogy micsoda? – kérdezte Kell döbbenten, azt remélve, hogy rosszul
hallotta. Remélte, nem kell majd elmondani ezt Rhynak – vagy ami még
rosszabb, Maximnak –, amikor kikötöttek. – Mégis, mikor…
– Nem ez a lényeg – hurrogta le Lina, és hagyta, hogy az ékkövek
szétguruljanak az ujjai között. – Láttál te már valaha olyat, hogy egy farói
megválik ezektől? Láttad, hogy érméken kívül bármi mással is fizetnének
üzletkötéskor?
Kell összevonta a szemöldökét.
– Nem.
– Ennek oka, hogy az ékköveket beültetik a bőrükbe. Még ha akarnád, sem
tudnád kivájni őket onnan, legalábbis kés nélkül nem.
– Ezt nem tudtam.
Lina vállat vont, és kinyújtotta a kezét egy láda fölött.
– Ha tolvaj vagy, általában ilyesmiken agyalsz.
Megbillentette a tenyerét, és a drágakövek kopogva a fafedélre szóródtak. –
Amikor megöltem azt a faróit, a kövek maguktól kipotyogtak az arcából. Úgy
hullottak szét, mintha az, ami a helyükön tartotta őket, egyszerre eltűnt volna.
Kell szeme elkerekedett.
– Akkor úgy véled, ezek nem egy faróitól származnak?
– Ó, dehogynem, abban biztos vagyok – felelte Lina, és felvett egy darabka
kristályt. – Azt viszont kétlem, hogy önként adta volna.
 II
Maxim valamivel napkelte után fejezte be a varázslatát.
Az asztalnak dőlve megcsodálta művét, a formációban álló arctalan embereket,
akiknek páncélozott mellkasa acélszív köré zárult. A király karjának belseje
mentén tizenkét mély vágásnyom húzódott, egyesek már gyógyulófélben, mások
még frissek. Tizenkét darab, acélba bújtatott mágikus műalkotás kapcsolódott
egybe a szeme előtt, összekovácsolva és egységes egésszé forrasztva.
A mágia megkötéséhez szükséges erőfeszítés rendkívül kimerítő volt,
folyamatos terhet rótt rá, és tovább erősödött minden hozzáadott burokkal. Teste
enyhén reszketett a súly alatt, de tudta, hogy nem tart már soká, amint kezdetét
veszi a feladat. Maxim bízott benne, hogy elboldogul majd a terheléssel.
Kihúzta magát – a szoba hosszú másodpercekig vészesen imbolygott, majd
ismét megnyugodott körülötte –, és lement az alsó szintre, hogy elköltse utolsó
reggelijét a feleségével és a fiával. Búcsú, szavak nélkül. Remélte, hogy Emira
majd megérti, Rhy pedig megbocsátja neki. A könyv segíteni fog ebben.
Ahogy lépkedett, elképzelte, amint együtt ül velük a nagyszalonban, az asztal
teáscsészékkel és frissen sütött kenyérrel teli. Emira keze az övén pihen. Rhy
túláradó nevetése betölti a helyiséget. És Kell a fivére mellett ül, ahol mindig.
Maxim engedte, hogy fáradt elméje elidőzzön ezen az emléken.
Csak még egy utolsó étkezés. Még egyszer, utoljára.
– Felség!
Maxim felsóhajtott, és megfordult. Utolsó álma semmivé lett, ahogy meglátta
a királyi őrség két tagját és az általuk közrefogott alakot. A fogoly a farói
udvartartás lila-fehér kendőibe burkolózott, ezüsterei olvadt fémként futottak a
sötét bőrébe ültetett ékkövek között. Sol-in-Ar felindultan viharzott az emberek
után a folyosón, minden öles lépésével egyre csökkentve a közöttük lévő
távolságot.
– Eresszétek el! – parancsolta a farói lord.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Maxim, akinek minden porcikáját lehúzta a
kimerültség.
Az egyik őr feléje nyújtott egy levelet.
– Megállítottuk őt, felség, miközben megpróbált kiosonni a palotából.
– A hírvivőd? – követelte Maxim, Sol-in-Arnak támadva.
– Már levelet sem szabad küldenünk? – kérdezte a farói főúr kihívóan. –
Eddig nem is tudtam, hogy rabokként tartanak itt minket.
Maxim mozdult, hogy feltépje a borítékot, de Sol-in-Ar elkapta a csuklóját.
– Ne tégy ellenséggé egy szövetségest! – figyelmeztette a királyt sziszegve. –
Az előbbiből máris akad épp elég.
Maxim kirántotta csuklóját a szorításából, és egyetlen mozdulattal felnyitotta
a levelet, majd tekintete végigfutott a farói nyelven írt sorokon.
– Megerősítő csapatokat hívtál.
– Mert szükségünk van rájuk – bizonygatta Sol-in-Ar.
– Nem. – Maxim feje lüktetett. – Csak még több életet kockáztatsz…
– Talán ha méltóztattál volna tájékoztatni minket a papjaitok varázslatáról…
– …még több életet, mint amennyit Osaron megkaparinthat és felhasználhat
ellenünk.
Addigra megérkezett a veski herceg is, és Maxim őrá is zúdította a haragját.
– Hát te? A veskiek is üzentek a városon túlra?
Col elsápadt.
– Hogy az ő életüket is kockára tegyük? Természetesen nem!
Sol-in-Ar metsző pillantást vetett a veski hercegre.
– Hazudsz!
Maximnak nem volt erre ereje. Nem maradt ideje.
– Zárjátok Lord Sol-in-Art és egész udvartartását a szobáikba!
A farói döbbenten meredt rá.
– Maresh király…
– Két választásod van – vágott Maxim a szavába –, a szobád vagy a királyi
tömlöc. És a saját érdekedben, meg a miénkben is, szívből remélem, hogy csak
ezt az egy embert küldted.
Amikor Maxim emberei elvezették Sol-in-Art, az nem tiltakozott, nem
küzdött ellenük. Csak annyit mondott még, mesterkélten szelíd szavakkal:
– Nagy hibát követsz el.

* * *

A Maresh család nem ült a nagyszalonban. A székek üresen álltak. Az asztalt

nem terítették meg – és még órákig nem is fogják, ébredt rá. Hiszen még fel sem
kelt a nap.
Maxim teste reszketni kezdett.
Nem maradt ereje, hogy folytassa a keresést, úgyhogy inkább visszatért a
királyi hálóterembe, abban a hiú reményben, hogy Emira ott lesz, és őrá vár.
Elfacsarodott a szíve, amikor üresen találta a szobát, noha kissé meg is
könnyebbült, amiért a szerencse megkímélte őt az elválás elnyújtott kínjától.
Remegő kézzel kezdte rendbe szedni a dolgait. Befejezte az öltözködést,
elpakolt az asztaláról, és a közepére helyezte a fiának írt üzenetet.
A varázsige minden lélegzetvétellel, minden egyes szívdobbanással egyre
jobban vonzotta magához Maximot, ahogy a mágia fonalai megfeszültek a
falakon és lépcsőkön át, s minden felhasználatlan pillanattal elszívták tőle az
energiát.
Hamarosan, ígérte a király a varázslatnak. Mindjárt.
Három levelet írt, egyet Rhynak, egyet Kellnek, a harmadikat pedig
Emirának; mindhárom túl hosszú és fájóan rövid volt. Maxim mindig is a tettek,
és nem a szavak embere volt. Most pedig kezdett vészesen kifutni az időből.
Épp a tintára fújt, hogy gyorsabban száradjon, amikor meghallotta, hogy
nyílik az ajtó.
Szívverése felgyorsult, és feltámadó reménnyel fordult arra, azt remélve, hogy
a feleségét találja a küszöbön.
– Drága… – De elhallgatott, ahogy meglátta a szőke hajú ifjú leányt, aki zöld
ruhába öltözött, hajában ezüstkoronát viselt, és öltözéke mellrészén
karmazsinvörös foltok díszlettek, mint holmi festékpacák.
A veski hercegnő mosolygott. Négy fényezett, tűvékony pengét tartott az ujjai
között, mindegyikről vér csöpögött, és amikor megszólalt, a hangja könnyed és
élénk volt, mintha nem épp törvényszegést és birtokháborítást követne el a
királyi hálószobába lépéssel; mintha nem hevertek volna holttestek mögötte a
folyosón, és nem lettek volna szétmázgált vérfoltok a homlokán.
– Felség! Reméltem, hogy itt talállak.
Maxim nem hátrált meg.
– Hercegnő, mit kere…
Ám mielőtt befejezhette volna, az első penge már süvített is a levegőben, és
mire a király felkapta a kezét, és felbuzgott benne a mágia, hogy elhárítsa a
csapást, a második kés már bele is fúródott a csizmájába, a padlóhoz szögezve a
lábfejét.
Fájdalmas hörgés szakadt ki Maximból, ahogy megpróbált elfordulni és
elkerülni a harmadik pengét. Az utolsó nem repült, hanem még mindig támadója
kezében volt, s mélyen a húsába döfte az acélt a férfi könyöke fölött, a falnak
szegezve a karját.
Az egész annyi ideig sem tartott, mint egy levegővétel.
A veski hercegnő lábujjhegyre állt, mintha meg akarná csókolni. Olyan fiatal
volt!
– Nem festesz valami jól – jegyezte meg.
Maxim feje fájdalomtól lüktetett. Túl sokat átadott magából a varázslatnak.
Túl kevés ereje maradt, hogy magához szólítsa a mágiát egy közelharchoz. De
még mindig ott volt a derekára szíjazott tokjában a penge. Egy másik pedig a
lábszárán. Ujjai megrándultak, de mielőtt bármelyiket is megragadhatta volna,
Cora egyik eldobott pengéje visszaröppent a lány ujjai közé.
 Amit most a király torkának szegezett.
Maxim karja és lábfeje kezdett elzsibbadni – nem csak a fájdalomtól, de
valami mástól is.
– Méreg – morogta.
A lány biccentett.
– Ne aggódj, nem fog megölni – közölte vidáman. – Az az én dolgom. De
meg kell mondanom, elragadó házigazda voltál.
– Mit tettél, te bolond lány?
A hercegnő mosolya gúnyos, pengeéles vigyorrá vékonyodott.
– Ez a bolond lány dicsőséget hoz majd a nevének. Ez a bolond lány elfoglalja
a palotádat, és átadja a sajátjainak a királyságodat.
Közelebb hajolt, hangja édesből átváltott érzékibe.
– De először is, ez a bolond lány elvágja a torkodat.
Maxim a nyitott ajtón át látta, hogy őrei elesett testei szanaszét hevernek a
hallban, páncélozott karjuk és lábuk mozdulatlanul terül el a szőnyegen.
Azután észrevette a sötét bőr sávját és a drágaköveket, amelyek úgy
csillogtak, akár a könnycseppekről visszaverődő napsugár.
– Túl nagy fába vágtad a fejszédet, hercegnő – mondta, miközben a zsibbadás
egyre terjedt a végtagjaiban, és a faróiak halkan közelebb osontak, élükön Sol-
in-Arral. – Ha megölsz egy királyt, azzal csak egy dolgot nyersz.
– És mi lenne az? – kérdezte suttogva a lány.
Maxim a szemébe nézett.
– A lassú kínhalált.
Cora pengéje húsba mélyedt; ebben a pillanatban a faróiak elárasztották a
szobát.
Sol-in-Ar egy szemvillanás alatt hátrarántotta a gyilkos lányt, karját a torka
köré szorítva.
A lány megpörgette kezében a tűszerűen elvékonyodó kést, és mozdult, hogy a
farói lábába döfje a hegyét, de a többiek gyorsan rárontottak, megragadták a
karját, és térdre kényszerítették Maxim előtt.
A király próbált megszólalni, de a nyelve elnehezült a szájában, testének túl
sok ellenséggel kellett megküzdenie egyszerre: a méreggel, a sérülésekkel és az
elhasznált mágia terhével.
– Találjátok meg az arnes-i őröket! – rendelkezett Sol-in-Ar.
Cora megveszekedetten tombolni kezdett, egyszeriben odalett minden
kislányos kedélye, ahogy megfosztották pengéitől.
Maxim félig zsibbadt ujjakkal végre kicsavarta a karjából a kést, és a
lábfejéből is kihúzta a fémtűt. Vér cuppogott a csizmájában, ahogy bizonytalan
léptekkel a pohárszékhez sántikált.
 Megtalálta a tonikokat, amiket még Tieren kevert neki, egyet a fájdalom ellen,
egyet pedig altatóként és egy harmadikat mérgezés esetére – úgy töltött magának
egy pohárral a rózsaszínű folyadékból, mintha egyszerűen csak szomjas lenne, és
nem a halált próbálná leküzdeni.
Ujjai reszkettek, de nagy kortyokban ivott, majd félretette a kiürült poharat,
ahogy az érzések egy hőhullám kíséretében fokozatosan visszatértek, és velük a
fájdalom is. Őrök jelentek meg az ajtóban, mindannyian felfegyverkezve és
lélekszakadva, Isrával az élükön.
– Felség! – hajtott fejet, majd végigpásztázta a szobát, és elsápadt a padlóhoz
szegezett törékeny veski hercegnő, a szétdobált kések és véres lábnyomok láttán,
meg amiatt, hogy a farói lord parancsokat osztogat, ahelyett hogy a saját
palotaszárnyában gubbasztana.
Maxim kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen.
– Gondoskodj az őreidről – utasította.
– A sebeid – kezdte Isra, de a király félbeszakította.
– Nem olyan könnyű elintézni engem. – Majd Sol-in-Ar felé fordult. Az imént
hajszálon múlt az élet, és ezt mindketten pontosan tudták, de a farói lord semmit
nem mondott.
– Az adósod vagyok – ismerte el Maxim egy főhajtással. – És lerovom a
tartozásom. – Attól tartva, hogy ha még sokáig időzik, összeesik, Maxim a
kőpadlón térdelő veski lány felé fordította a figyelmét. – Kudarcot vallottál, kis
hercegnőm, és ez sokba fog kerülni neked.
Cora kék szeme fényesen ragyogott.
– De nem annyiba, mint neked – felelte, és hideg mosolyra húzódott a szája. –
Velem ellentétben Col fivérem még sosem vétette el a célt.
Maxim ereiben megfagyott a vér. Isra és a többi őr felé perdült.
– Hol a királyné?
 III
Rhy nem azért ment, hogy megkeresse az anyját. Teljesen véletlenül talált rá.
A rémálmok előtt mindig sokáig aludt. Egész délelőtt ágyban maradt, azon
csodálkozva, hogy a párnái alvás után érződnek a legpuhábbnak, vagy épp azon,
ahogy a fények táncoltak és mozogtak a baldachinos mennyezeten. Élete első
húsz évében Rhynak mindig az ágya volt a kedvenc helye az egész palotában.
Most viszont alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
Valahányszor a párnák közé süppedt teste, érezte, hogy a sötétség felnyúlik
érte, és köréje zárulnak a karjai. Valahányszor elbóbiskolt, az árnyékok már
várták őt.
Mostanában Rhy korán kelt, és kétségbeesetten várta, hogy megvirradjon.
Nem számított, hogy az éjszaka nagyobbik részét virrasztással töltötte az
utcákon, és az sem, hogy az elméje ködös a fáradtságtól, a lábai elgémberedtek,
és valaki más küzdelmének visszhangjától sajogtak. Az alváshiány kevésbé
aggasztotta, mint az, amit az álmaiban talált.
A nap épp akkor bukkant elő a folyó mögül, amikor Rhy felébredt. A palota
többi része valószínűleg még mindig zavaros álmok között vergődött.
Hívathatott volna egy szolgát – ketten-hárman mindig ébren voltak –, de inkább
felöltözött egyedül, nem a hercegi vértezetbe vagy a hivatalos vörös-arany
holmikba, hanem a puha fekete, egyedi szabású otthoni ruhájába, amelyet a
palota belső szobáiban viselt.
Utóbb merült fel benne a kard, mivel a fegyver elütött öltözéke többi részétől.
Talán Kell hiánya lehetett az oka. Vagy Tieren alvása. Esetleg az, ahogy az apja
napról napra egyre sápadtabb lett, vagy egyszerűen csak hozzászokott már a
viseléséhez. De bármi lehetett is az ok, Rhy fogta királyi rövidkardját, és a
dereka köré csatolta a tartóövét.
Szórakozottan vágott át a szalonba, félig-meddig arra számított, hogy ott
találja a reggeliző királyt és királynét, de persze a helyiség üresen állt. Onnan a
galéria felé kószált, de az első hangok hallatán visszafordult, mert azok halkan,
aggodalmasan olyan kérdéseken rágódtak, amelyekre nem volt válasza.
Rhy visszavonult, előbb az edzőtermekbe, amiket megtöltött a királyi őrség
kimerült maradéka, azután a térképterembe, az apját keresve, aki nem volt ott.
Rhy egyik báltermet járta végig a másik után, békére és csendre vágyva, de
mindenütt csak ezüstösökre, nemesekre, papokra, mágusokra és kérdésekre
bukkant.
Mire elért az Ékkő hallba, már egyszerűen csak egyedül szeretett volna lenni.
 Ehelyett rátalált a királynéra.
Az asszony a masszív üvegcsarnok közepén állt lehajtott fejjel, mintha csak
imádkozna.
– Mit csinálsz, anyám? – Lágyan ejtette ki a szavakat, de a hangja mégis
végigvisszhangzott az üres termen.
Emira felemelte a fejét.
– Hallgatózom.
Rhy körbenézett, mintha lenne valami – vagy valaki – a közelben, amit vagy
akit nem vett észre. De teljesen egyedül voltak a hatalmas helyiségben. A talpa
alatt a padlót félkész körök borították, olyan varázslatok szimbólumainak
kezdeményei, amelyeket akkor kezdtek el, amikor a palota ostrom alá került, és
amelyeket félbehagytak, amint Tieren álombűbája megfogant. A mennyezet
magasra emelkedett a fejük fölött, ahol virágzó indák tekeregtek a vékony
kristályoszlopok körül.
Anyja kinyújtotta a kezét, és ujjaival végigsimított a legközelebbin.
– Emlékszel még – kérdezte messzire terjedő hangon –, amikor azt hitted,
hogy a tavaszi rügyek és virágok mind ehetőek?
Rhy léptei visszhangot vertek az üvegpadlón, amitől a terem mintha halkan
dalolni kezdett volna, ahogy megindult az anyja felé.
– Kell hibája volt. Ő bizonygatta, hogy azok.
– Te pedig hittél neki. Annyira megbetegedtél miattuk.
– De visszakapta tőlem, emlékszel? Amikor kihívást intéztem ellene, hogy
lássuk, ki tudja megenni a legtöbb nyári sütit. Nem jött rá, csak az első falatnál,
hogy a szakácsok mindet zöldcitrommal sütötték. – Halkan felkuncogott az
emléktől, ahogy Kell ellenállt a sürgető késztetésnek, hogy kiköpje, azután
belehányt az egyik márvány díszcserépbe. – Jó sok csíny szárad a lelkünkön.
– Úgy mondod ezt, mintha valaha is abbahagytátok volna a rosszalkodást. –
Emira leejtette a kezét az oszlop mellől. – Amikor a palotába jöttem, gyűlöltem
ezt a termet. – Szórakozottan, mintegy mellékesen mondta ezt, de Rhy ismerte
az anyját – tudta, hogy soha semmi, amit mond vagy tesz, nem céltalan és nem
jelentéktelen.
– Tényleg? – kérdezte.
– Mi lehet rosszabb, gondoltam, mint egy csupa üvegből készült bálterem?
Csak idő kérdése, hogy valami eltörik benne. Aztán egy nap, ó, annyira dühös
voltam az apádra… arra már nem emlékszem, hogy miért…, de szerettem volna
eltörni valamit, úgyhogy idejöttem, ebbe a törékeny szobába, és ütni-rúgni
kezdtem a falakat, a padlót, az oszlopokat. Véresre vertem a kezem a kristályon
és az üvegen. De az Ékkőben semmi nem tört el, még csak meg sem repedt.
– Az üveg is tud erős lenni – felelte Rhy –, ha elég vastag.
 Megvillant egy mosoly, majd eltűnt, és ismét megjelent – az első őszinte és
igazi volt, a második már csak mesterkélt.
– Okos fiút neveltem.
Rhy beletúrt a hajába.
– Meg engem is neveltél.
Ennek hallatán a királyné úgy ráncolta a homlokát, ahogy a szellemes
megszólalásaira korábban már oly sokszor.
– Rhy – kezdte Emira –, én sosem akartam…
A hátuk mögött valaki megköszörülte a torkát. Rhy megfordult, és látta, hogy
Col herceg áll az ajtóban, gyűrött ruhában és kusza hajjal, mintha le sem feküdt
volna egész éjjel.
– Remélem, nem zavarok… – udvariaskodott a veski, olyan finom
feszültséggel a hangjában, ami felborzolta a herceg idegeit.
– Nem – felelte a királyné hűvösen ugyanakkor, amikor Rhy rávágta: – De
igen.
Col kék szeme a nőről a hercegre villant, nyilvánvalóan érzékelve a
feszengésüket, de nem vonult vissza. Ehelyett belépett az Ékkőbe, és hagyta,
hogy az ajtószárnyak lengve becsapódjanak mögötte.
– A húgomat keresem.
Rhynak eszébe jutottak a Cora csuklója körüli véraláfutások és horzsolások.
– Nincs itt.
A veski herceg tekintetével végigpásztázta a termet.
– Azt látom – bólintott, és lassú léptekkel feléjük indult. – A palotátok igazán
fenséges. – Önfeledten lépkedett, mintha csak a báltermet csodálná, de tekintete
folyton Rhy és a királyné felé villant. – Valahányszor azt hiszem, hogy már
mindent láttam, ismét találok egy új csodás termet.
A derekán kard csüngött, ékszerberakásos markolata jelezte, hogy a penge
inkább csak dísztárgy, de Rhy hátán mégis felállt a szőr a fegyver, a herceg
testtartása láttán, és egyáltalán, a puszta jelenlététől is. Azután Emira figyelme
hirtelen fölfelé villant, mintha meghallott volna valamit, amit Rhy nem.
– Maxim.
A király neve elfojtott suttogás volt a királyné ajkán, és tüstént megindult az
ajtó felé, hogy azután megtorpanjon, amikor Col elővonta a fegyverét.
Azzal az egyetlen mozdulattal minden teljesen megváltozott a veski vendégen.
Fiatalos arroganciája elillant, közömbös megjelenését felváltotta valami komor
eltökéltség. Col herceg volt ugyan, mégis egy katona hűvös nyugalmával tartotta
a kardját.
– Mit művelsz? – követelt Rhy magyarázatot.
– Hát nem nyilvánvaló? – Col szorosabban ráfogott a markolatra. –
Megnyerek egy háborút, mielőtt még elkezdődne.
– Ereszd le a pengédet! – parancsolta a királyné.
– Megbocsáss, felség, de nem tehetem.
Rhy a herceg tekintetét fürkészte, és megborzongott, amikor tisztának és
zöldnek találta a szemét.
Bármit művelt is Col, tudatos döntés révén, önként tette.
Valahol az ajtón túlról kiáltás harsant, de a szavak elfulladtak, semmibe
vesztek.
– Ha ez számít valamit – mondta a veski herceg, maga elé emelve a pengéjét
–, valójában csak a királynéért jöttem.
Az anyja széttárta a karját, és az ujjai körül csillámlani kezdett a levegő a
fagytól.
– Rhy! – szólt rá a hercegre, hangja gomolygó páraként tört elő a szájából. –
Fuss!
Mielőtt a szót kimondta volna, Col máris támadásba lendült.
A veski gyors volt, de Rhy még gyorsabb, vagy legalábbis úgy tűnt, ahogy a
királyné mágiája lesúlyozta Col lábait. A jeges levegő kevésnek bizonyult, hogy
megállítsa a rohamot, de elég időre lelassította Colt, hogy Rhy az anyja elé
vetődhessen, s így a királynénak szánt penge az ő mellkasába mélyedt.
Rhynak elakadt a lélegzete a heves fájdalomtól, és egy pillanatra visszakerült
a szobájába, ahol kést döftek a bordái közé, és vér ömlött ki a kezei közül, ahogy
a feltépett hús rettenetes perzselését gyorsan felváltotta a zsibbasztó hideg. Ez a
fájdalom azonban valóságos volt, forró, és semmi másnak nem adta át a helyét.
A fém minden szörnyű centiméterét érezte, a szegycsontja alatti behatolási
sebtől egészen a válla alatti kimeneti nyílásig. Felköhögött, vért köpött az
üvegpadlóra, és félő volt, hogy a lába menten összecsuklik alatta, de nagy
nehezen sikerült talpon maradnia.
Egész teste és elméje is sikított a kíntól, de szíve makacsul, dacosan tovább
vert a másik herceg pengéje körül. Szaggatottan beszívta a levegőt, és felemelte
a fejét.
– Hogy… merészeled… – hörögte, és a szája megtelt a vér vasas ízével.
A győzelemittas öröm döbbenetté dermedt Col arcán.
– Ez lehetetlen – hebegte, majd iszonyodva kérdezte: – Mi vagy te?
– Én… Rhy Maresh… vagyok – felelte. – Maxim és Emira fia… Kell öccse…
ennek a városnak az örököse… és Arnes majdani királya.
Col keze eleresztette a fegyvert.
– De neked halottnak kellene lenned.
– Tudom – bólintott Rhy, azzal kihúzta a saját kardját a hüvelyéből, és Col
mellkasába döfte az acélt.
 Az általa ejtett seb pontos tükörképe volt az övének, ám a veski herceget nem
védte pajzsként semmiféle varázslat. Nem volt mágia, amely megmentse. Nem
kötődött senki más életéhez. A penge behatolt. Rhy arra számított, hogy
bűntudatot fog érezni – netán haragot, vagy akár győzelmi mámort –, ahogy a
szőke fiú élettelenül a földre roskad, de semmi mást nem érzett, csak
megkönnyebbülést.
Rhy reszketegen vett egy nagy levegőt, és a még mindig a mellkasába
mélyedő kard markolatára kulcsolta kezét, majd kirántotta. A teljes hosszában
vértől vöröslő penge kicsusszant.
Csak akkor hallotta meg a halk zihálást – a hangtalan zokogást –, és érezte,
ahogy anyja hideg ujjai megszorítják a karját. Feléje fordult. Látta, hogy a vörös
folt egyre terjed az asszony ruhájának mellrészén, ahol a kard hegye behatolt. Át
rajta. És át az anyján. Pont a szíve fölött. Egy túl nagy sérülés túl kicsi nyílása.
Az anyja egyenesen a szemébe nézett.
– Rhy – lehelte, és apró, zavarodott barázda jelent meg a két szemöldöke
között; ugyanilyen arcot vágott mindig, valahányszor ő és Kell bajba kerültek,
vagy ha kiabált, a körmét rágta, vagy bármi egyebet tett, ami nem volt herceghez
illő.
Azután a barázda elmélyült, a nő tekintete üvegessé vált, egyik kezével a seb
felé nyúlt, majd összerogyott. Rhy elkapta, de megtántorodott és elbotlott, ahogy
a hirtelen súly beletépett nyitott, összeroncsolt mellkasába.
– Nem, nem, nem! – könyörgött, és vele együtt roskadt a prizmás
üvegpadlóra. Nem, ez nem igazság. Most az egyszer elég gyors volt. Most az
egyszer elég erős volt. Most.
– Rhy – sóhajtotta újra a királyné gyengéden. túlságosan bágyadtan.
– Ne!
Az asszony véres kezével feléje nyúlt, és megpróbálta két tenyerébe fogni a
fia arcát, de elvétette, és csak véres csíkokat húzott az állkapcsára.
– Rhy…
A herceg könnyei az anyja ujjaira csordultak.
– Ne!
Az asszony keze visszahullott, teste mozdulatlanná vált, és ebben a hirtelen
támadt nyugalomban Rhy egész világa az egyre terjedő vérfoltra és az anyja
homlokán megjelenő ráncra zsugorodott.
Csak ekkor rohanta meg a fájdalom, és olyan hirtelen erővel, olyan rettenetes
súllyal borította el, hogy a mellkasába mart, és üvölteni kezdett.
 IV
Alucard a hajókormánynál állt, figyelme ide-oda villant a fedélzeten álló három
mágusról a horizontra, és vissza. A Szellem valahogy hibásnak érződött a kezei
között: túl könnyű volt, túl hosszú, és nem illett rá, mint egy más lábára szabott
cipő. Mit nem adott volna most az Éjsudár stabil hajótestéért! Strossért, Tavért
és Lenosért – mindhárom név tüskeként fúródott a bőre alá. És főként Rhyért –
ennek a névnek az emléke még mélyebb sebet ejtett rajta.
Alucard még sosem sóvárgott ennyire London után.
A Szellem egészen jó időt futott, de a hűs, tiszta nap és a három felépült antari
ellenére, akik állandó szelet biztosítottak a vitorlákban, valakinek még így is
tartania kellett az irányt. Minden főúri pózolása ellenére Kell Maresh mit sem
tudott a hajók kormányzásáról, Holland alig bírta magában tartani az ételt,
Bardról pedig (bár a lány gyorsan tanult) tudta: mindig is ügyesebb tolvaj marad,
mint tengerész. Persze nem mintha ezt valaha is nyíltan a szemébe mondta
volna. Így hát végül őrá hárult a feladat, hogy a Szellemet Tanekbe, a
legénységet pedig – már ami megmaradt belőle – Londonba juttassa.
– Mit jelent ez? – sodródott fel hozzá Bard hangja az alsó fedélzetről. A lány
az antari herceg közelében állt, miközben az feltartotta az örököst a napfénybe.
Alucard arca megrándult, ahogy eszébe jutott, mi mindenen kellett
keresztülmennie, hogy megszerezze azt az átkozott holmit. A bizalmas tipp
Sasenroche-ban. A sziklákhoz evező csónak Hanasban. A jeltelen sír, az üres
koporsó… és ez mind csak a kezdet volt, de az egész kitett egy jó történetet, és
Maris számára ez máris az ár felét jelentette.
Neki pedig mindenki fizetett. A zöldfülű kezdők főleg. Ha Maris nem ismert
valakit, nem is bízott benne, és egy szerény zsákmány valószínűleg gyors
távozást eredményezett, az újbóli meghívás reménye nélkül, úgyhogy Alucard
fizetett, mint a kisangyal. Előásta az örököst, és elvitte egészen Marisig. Most
pedig tessék, itt voltak, és az a francos holmi is újra visszakerült hozzá.
Rhy bátyja (Alucard rájött, hogy picivel kevésbé utálja Kellt, ha így gondol
rá) óvatosan forgatta az eszközt az ujjai között, miközben Bard odahajolt.
Holland némán figyelte a többieket, úgyhogy Alucard őt nézte. A harmadik
antari nem sűrűn beszélt, amikor pedig mégis, szavai jobbára szárazak,
megvetőek voltak. Olyasvalakinek tűnt, aki tisztában van az erejével, és azzal is,
hogy nincs párja, legalábbis a jelen társaságban. Alucard akár még kedvelte is
volna, ha egy kicsit kisebb seggfejként viselkedik. Vagy talán ha még
nagyobbként. Valószínűleg mindenképp kedvelte volna, ha történetesen nem lett
volna áruló. Ha nem idézte volna meg a szörnyeteget, amely most tűzvészként
tombolt és pusztított London-szerte. És ez a borzalom ölte meg Anisát.
– Adni és kapni – mondta Kell hunyorogva.
– Ezt értem – erősködött Bard. – De hogy működik?
– Úgy képzelem, a hegyével megszúrod a kezedet – magyarázta a férfi.
– Add ide!
– Ez nem játék, Lina.
– Én pedig nem vagyok már gyerek, Kell.
Holland megköszörülte a torkát.
– Mindannyiunknak meg kellene ismerkednünk vele.
Kell a szemét forgatta, majd odanyújtotta az örököst.
Holland nyújtotta a kezét, hogy elvegye, amikor Kellnek hirtelen elakadt a
lélegzete, és elejtette. A szögletes henger kifordult az ujjai közül, ahogy kétrét
görnyedt, és halk nyögés hagyta el a torkát.
Holland elkapta az örököst, Bard pedig Kellt. A herceg holtsápadt lett, és
kezével a mellkasát markolta.
Alucard talpon termett, és feléjük rohant, közben egyetlen szó, egyetlen név
lüktetett a fejében, a szívében.
Rhy.
Rhy.
Rhy.
Mágia lángolt fel a szeme előtt, ahogy Kell mellé ért, és végigpásztázta az
antari köré tekeredő ezüstös fonalakat. A szálak most tüzes fénnyel felizzottak,
és gyengén pulzáltak valami láthatatlan erőfeszítéstől.
Kell visszafojtott egy kiáltást, a hang fütyülésként szűrődött át összeszorított
fogain.
– Mi az? – sürgette Alucard, alig hallva a saját szavait a vérében visszhangzó
pánik zajától. – Mi történik?
– A herceg – sikerült Kellnek szaggatottan zihálva kipréselnie magából.
Azt én is tudom, akarta ordítani.
– Életben van? – Alucard már azelőtt ráébredt a nyilvánvaló válaszra, hogy
Kell morcosan ránézett volna.
– Persze, hogy életben – csattant fel az antari, ujjaival még mindig a mellkasát
markolászva. – De… megtámadták.
– Kicsoda?
– Azt nem tudom – morogta Kell. – Nem vagyok látnok.
– Én Veskre fogadnék – jegyezte meg Bard.
Kell halkan felcsuklott a fájdalomtól, ahogy a szálak fellángoltak, és
megperzselték maguk körül a levegőt, majd ezüstös izzássá halványodtak.
Holland zsebre dugta az örököst.
 – Ha nem tud meghalni, akkor aggodalomra semmi ok.
– Persze, hogy van ok az aggodalomra – vágta rá Kell, és erővel kényszerítette
magát, hogy felkeljen. – Valaki az imént meg akarta gyilkolni Arnes hercegét. –
Előhúzott egy királyi dísztűt a kabátja zsebéből. – Mennünk kell. Lina! Holland!
Gyertek!
Alucard csak meresztette a szemét.
– Hát én? Velem mi lesz? – Pulzusa kezdett lecsillapodni, de még mindig az
egész teste zsongott az állatias pániktól.
Kell a kitűző gombjához nyomta a hüvelykujját, és vért fakasztott.
– Te itt maradhatsz a hajón.
– Kizárt! – vicsorogta Alucard, végigpillantva a fedélzeten maradt,
megfogyatkozott legénységen.
Holland csak állt és figyelt, ám amikor Lina úgy tett, mintha Kell mellé lépne,
sápadt ujjai elkapták a karját. A lány fenyegető pillantást vetett rá, de ő nem
engedte el, Kell pedig nem nézett hátra, nem várta meg, hogy követik-e, ahogy a
falhoz érintette az apró tárgyat.
Holland megrázta a fejét.
– Ez így nem fog működni.
Kell rá sem hederített.
– As Tascen…
A varázsige többi részét félbeszakította a levegőbe hasító hangos reccsenés,
amit a hajó hirtelen megbillenése és Kell kiáltása kísért, ahogy a testét erővel
visszalökte valami a fedélzetre.
A látó Alucard számára ez úgy festett, mintha a Szellem kellős közepén
eldurrant volna egy tűzijáték. Felsistergő fény, sercegő energia robbant, ahogy
Kell mágiájának ezüstje nekizúdult a természeti világ kék, zöld és vörös
árnyalatú szálainak. Rhy bátyja a fejét fogva próbált feltápászkodni,
nyilvánvalóan meglepődve azon, hogy még mindig a hajón találja magát.
– Mi a bánatos istennyila volt ez? – kérdezte Bard.
Holland lassan tett egy lépést előre, és Kellre vetült az árnyéka.
– Mint az imént mondtam, nem nyithatsz ajtót egy mozgó járművön. Az
ellentmond az átmeneti mágia szabályainak.
– Miért nem szóltál hamarabb?
A másik antari meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy te is tudod.
A szín kezdett visszatérni Kell arcába, a fájdalom szülte barázdák kisimultak
az ábrázatán, és felváltotta őket a forró elvörösödés.
– Amíg nem érünk a szárazra – folytatta Holland –, nem vagyunk többek
átlagos mágusoknál.
 A hangjában bujkáló megvetés felborzolta Alucard amúgy is zaklatott idegeit.
Nem csoda, hogy Bard folyton ki akarja nyírni, gondolta.
Lina ekkor kiadott egy fura hangot, és Alucard még épp időben nézett oda,
hogy lássa, amint Kell feláll, és az árbóc felé emeli a kezét. A mágia áramlata
betöltötte a látóterét, és az erő úgy billent Kell felé, akár víz a pohárban. A
következő másodpercben a széllökés olyan erővel kapta telibe a hajót, hogy több
vitorlája elszakadt, és az egész teknő halk, fás nyögést hallatott.
– Óvatosan! – kiáltotta Alucard, és a kormánykerék felé sprintelt, ahogy a
hajó keményen megdőlt a hirtelen támadt brutális széllökés alatt.
Nagy nehezen újra irányba állította a Szellemet, miközben Kell olyan fokú
összpontosítással hajtotta előre a vitorlást, amilyet még sosem látott az antaritól.
Az erőfeszítésnek olyan szintje volt ez, amelyet nem Londonnak vagy a
királynak és a királynénak, sem pedig magának Osaronnak tartogatott.
Hanem csak és kizárólag Rhynak, gondolta Alucard.
A szeretetnek ugyanaz az elsöprő ereje volt ez, amely megszegte a világ
törvényeit, és visszahozta a fivérét az élők sorába.
A mágia szálai fényesen megfeszültek, ahogy Kell minden erejét a vitorlákba
préselte, Holland és Lina pedig nekigyürkőztek, hiszen az ő segítségükre
támaszkodott, és belőlük is merített.
Tarts ki, Rhy, gondolta Alucard, ahogy a hajó rakétaként siklott előre, egyre
magasabbra emelkedve, amíg szinte már csak súrolta a víz felszínét, és a sós
tengeri permet elködösítette körülöttük a levegőt. A Szellem újra London felé
száguldott.
 V
Rhy leereszkedett a tömlöchöz vezető lépcsőn.
Lassú, óvatos léptekkel haladt. Még lélegeznie is fájt, ám ennek a fájdalomnak
nem volt semmi köze a mellkasi sérüléséhez, sokkal inkább ahhoz a tényhez,
hogy az édesanyja meghalt.
A bordáit és a vállát túl szoros kötés borította, alatta máris összezárult a
regenerálódó bőr. Gyógyuló – már ha ez volt a helyes kifejezés. De mégsem,
mert Rhy Maresh már hónapok óta nem gyógyult.
A gyógyulás ugyanis természetes folyamat, amihez időre van szükség – időre,
hogy az izmok újra összeforrjanak, a csontok megerősödjenek, a bőr kisimuljon,
időre a hegszövet keletkezéséhez és a fájdalom lassú megszűnéséhez, amit
rendesen az erő visszanyerése követ.
Mindent tekintetbe véve, Rhy sosem ismerte a lábadozás hosszú kínját.
Gyermekként, valahányszor megsérült, Kell mindig kéznél volt, hogy
összefoltozza. Soha semmi, ami rosszabb volt egy könnyű vágásnál vagy
horzsolásnál, nem tartott tovább annál, amennyi idő a bátyja megtalálásához
kellett.
De még az is másmilyen volt akkor.
Tudatos döntés.
Rhynak eszébe jutott, hogy egyszer, még tizenkét évesen leesett az udvar
faláról, és kificamította a csuklóját. Emlékezett, Kell milyen gyorsan akart vért
fakasztani magából, és Rhy milyen gyorsan megállította. Mert könnyebben
elviselte a saját fájdalmát, mint Kell arcát, amikor a penge a húsába mélyedt, és
a tudást, hogy a bátyja utána a nap hátralevő részében végig szédülni fog, és
hányingere lesz a mágia követelte erőfeszítéstől. És mert Rhy titokban tudni
akarta, hogy igenis van választása.
Dönthet úgy, hogy magától gyógyul meg.
Ám amikor Astrid Dane a bordái közé döfte a pengét, amikor a sötétség
magába nyelte őt, majd visszavonult, akár a tenger apály idején, nem létezett
számára választás, esélye sem volt nemet mondani. A seb tüstént bezárult. A
varázsigét máris aktiválták.
Három napig ágyban maradt, hogy legalább eljátssza a lábadozást. Gyengének
és betegnek érezte magát, de ennek kevesebb köze volt a gyógyuló testéhez,
mint a benne rejlő új ürességhez. A fejében zsongó hanghoz, amely minden
szívdobbanással azt suttogta: helytelen, ez így helytelen.
Megborzongott, ahogy leért a lépcsősor aljára.
Nem akarta ezt tenni.
 Nem akart szembenézni vele.
De valakinek törődnie kellett az élőkkel, ahogyan valakinek foglalkoznia
kellett a holtakkal is, és a király már magára vállalta az utóbbi feladatot. Az apja,
aki úgy bánt a saját gyászával, akár valami ellenséggel: valamivel, amit le kell
győzni, el kell fojtani. Aki elrendelte, hogy minden veskit tereljenek össze a
palotában, helyezzék őket fegyveres őrizet alá, és zárják valamennyit a déli
szárnyba. Az apja, aki olyan különös gonddal fektette halott feleségét a kőből
emelt gyásztömbre, mintha törékeny lenne. Mintha bármi megérinthetné még.
A tömlöc sötét derengésében egy őrpáros strázsált.
Cora keresztbe tett lábbal ült a padon a cellája túlsó végében. Őt nem
láncolták a falhoz, ahogy korábban Hollandot, ám finom csuklóját olyan súlyos
vasra verték, hogy kezének a padon kellett lennie a két térde között, amitől úgy
festett, mintha előrehajolna, hogy elsuttogjon egy titkot.
A vérpettyek szeplőkként borították az arcát, ám amikor meglátta Rhyt,
ténylegesen elmosolyodott. Nem az őrültek vicsorgó vigyorával, vagy a bűnösök
bánatosan negédes gesztusával. Ugyanaz a mosoly volt ez, amivel
megajándékozta, amikor a királyi fürdőben áztatták magukat és történetekkel
szórakoztatták egymást: vidám és ártatlan.
– Rhy! – köszöntötte élénken.
– A te ötleted volt, vagy Colé?
A lány lebiggyesztette az ajkát, duzzogva az elmaradt köszöntés miatt. Ám
azután a tekintete a Rhy merevített gallérja alól előkandikáló kötésre tévedt.
Gyilkos döfésnek kellett volna lennie. És az is volt.
– A bátyám egész Vesk egyik legjobb kardforgatója – jelentette ki Cora. – Col
még sosem vétette el a csapást.
– Ahogyan most sem – felelte Rhy egyszerűen.
Cora homloka ráncba szaladt, majd újra kisimult. A kifejezések úgy cikáztak
át az arcán, ahogy egy nyitott könyv lapjai peregnek a szélben, túl gyorsan
ahhoz, hogy bármelyiket is elcsípje.
– Szóbeszédek terjednek a városomban – mondta. – Mindenféle pletykák
Kellről és rólad. Azt mondják, hogy ti…
– A te ötleted volt, vagy az övé? – ismételte Rhy, minden erejével kizárva az
indulatot a hangjából, és megfékezve a gyászát, ahogyan az apja is tette.
Cora a bilincsei ellenére talpra állt.
– A bátyám a kardforgatásban tehetséges, nem a stratégiai tervezésben. – Ujjai
a rács köré zárultak, a fémnek koccanó fém harangként kondult. A bilincs
lecsúszott vékony alkarján, és Rhy ismét meglátta a csuklója körül éktelenkedő
véraláfutásos bőrt. Csak most ébredt rá, hogy van valami természetellenes,
valami embertelen ezekben a sérülésekben.
 – Nem is a bátyád tette, igaz?
A lány elkapta a fiú pillantását, és felkuncogott.
– Vadászsólyom – vallotta be. – Gyönyörű madár. Könnyű megfeledkezni
róla, milyen éles karmai vannak.
Most már ő is látta a karmok görbe nyomait, és a lyukakat, ahol a madár
átszúrta a bőrét.
– Sajnálom az édesanyádat – mondta Cora, és amit Rhy a legjobban gyűlölt:
őszintén csengett a hangja. Arra az éjszakára gondolt, amit együtt töltöttek,
amikor a lány elérte, hogy kevésbé érezze egyedül magát. A jelenléte
könnyedségére, a felismerésre, hogy hiszen ő még csak egy gyermek, egy magát
nőnek tettető kislány, aki olyan játékokat játszik, amelyeket nem is ért igazán.
Most ezen a vélt ártatlanságon tűnődött, hogy nem csak valami ügyes illúzió
volt-e. Hogy felismerhette volna-e, ha jobban figyel. És hogy az változtatott
volna-e bármin is. Mennyi kérdés, mennyi vajon, mennyi ha…
– Miért tetted? – kérdezte aztán, mert félő volt, hogy cserbenhagyja az
eltökéltsége. A lány zavarodottan vetette fel a fejét, mint egy ragadozó madár.
– Hatodik gyermek vagyok a hétből. Mégis, milyen jövő várna rám? Szerinted
melyik világban uralkodhatnék valaha is?
– Az enyém helyett végezhettél volna a saját családoddal is. Cora közelebb
hajolt, angyalszerű arca a cella rácsainak nyomódott.
– Gondoltam rá. Azt hiszem, egy nap talán arra is sort kerítek.
– Nem, nem fogsz. – Rhy sarkon fordult, hogy távozzon. – Sosem hagyod el
többé ezt a cellát.
– Én olyan vagyok, mint te – mondta a lány lágyan.
– Nem. – Rhy erővel elhessegette magától a szavait.
– Nekem is alig van valami kis mágiám – folytatta a hercegnő. – De
mindketten tudjuk, hogy a hatalomnak másféle formái is léteznek. – Rhy léptei
meglassultak. – Például a báj, a fortély, a csábítás, a stratégia.
– Gyilkosság – tette hozzá Rhy.
– Használjuk, amink van. És létrehozzuk, amink nincs. Tényleg nem vagyunk
mi annyira különbözőek – bizonygatta Cora, és megmarkolta a rácsokat. –
Mindketten ugyanazt akarjuk. Hogy erősnek lássanak minket. Az egyetlen
különbség közted és köztem a testvérek száma, ami utunkba áll a trónszék felé.
– Nem ez az egyetlen különbség, Cora.
– Nem őrjít meg néha, hogy te vagy a gyengébb?
Rhy a lány keze köré zárta a sajátját, a cella fémrácsaihoz szorítva azokat.
– Én azért élek még, mert a bátyám erős – közölte hidegen. – Te pedig csak
azért vagy még életben, mert a tiéd halott.
 VI
Osaron a trónszékén ült, és várt.
Várta, hogy az imposztor palotája elessen.
Várta, hogy alattvalói visszatérjenek.
Várta, hogy hírt kapjon a győzelméről.
Hogy bármilyen hírt kapjon.
Sok ezer hang suttogott a fejében – eltökélt, siránkozó, károgó, gügyögő,
könyörgő, győzedelmes –, azután egyetlen pillanat alatt mind elhallgatott, és a
világ hirtelen némává és mozdulatlanná vált.
Újra megpendítette a szálakat, de senki nem felelt neki.
Senki nem jött.
Nem pusztulhattak el mindannyian a palota védőpajzsainak vetve magukat.
Nem illanhattak el valamennyien olyan könnyen a hatalma és az akarata elől.
Csak várt és várt, azon töprengve, hogy maga ez a csend nem valamiféle csel,
trükk vagy fortély-e, ám amikor kiterjedt, és saját gondolatai hangosan
visszhangoztak a kiürült térben, Osaron felkelt.
Az árnykirály a palotája ajtaja felé indult, a sima sötét fa füstté olvadt előtte,
majd újra szilárd alakot öltött mögötte: úgy vált szét, utat engedve neki, ahogy
az egész világnak kellene egy istenség előtt.
Az égre kirajzolódva továbbra is szilárdan állt az imposztor kőpalotája,
védővarázslatai megrepedeztek ugyan, de kitartottak.
Ekkor Osaron meglátta végre a lépcsőkön, a folyóparton, a városban
szétszóródva heverő bábjai mozdulatlan testét, és megértette, hogy elnyesték a
zsinórjaikat.
Bárhová is nézett, mindenütt látta őket. Ezrével. Halottak voltak.
Nem, mégsem halottak.
De nem is igazán élők.
A hideg ellenére mindegyikben ott pislákolt még az élet alapvető izzása, a
még mindig dobogó szívnek az az erőtlen, egyenletes ritmusa, amely hang olyan
lágy volt, hogy nem tudta megtörni a néma csendet.
Azt a rettenetes, fülsiketítő csendet, amely annyira hasonlított a világra – az ő
világára –, amikor az utolsó élet is ellobbant benne, és nem maradt más, csak az
erő foszlányai, szilánkja a mágiának, amely egykor Osaroné volt. Akkor hosszú
napokig járkált városa halott maradványai között, amelyek minden
négyzetcentimétere megfeketedett, amíg végül ő maga is mozdulatlanná nem
vált, mert túl gyenge lett ahhoz, hogy mozduljon, vagy bármit is tegyen a puszta
létezésen kívül; hogy makacsul tovább verjen, akár ezek az alvó szívek.
 – Keljetek fel! – parancsolta most alattvalóinak.
De senki nem felelt.
– Gyerünk, felkelni! – üvöltötte bele az elméjükbe, lényük középpontjába,
megrángatva minden egyes zsinórt, belenyúlva az emlékeikbe, az álmaikba, a
csontjuk velejébe.
De senki nem tért magához.
Az istenség lábánál egy szolga hevert összegömbölyödve. Osaron letérdelt,
belenyúlt az ember mellkasába, és összezárta ujjait a szíve körül.
– Ébredj! – parancsolta. De a férfi nem mozdult. Osaron szorítása erősödött,
és egyre többet és többet árasztott át önmagából abba a törékeny héjba, míg
végül az alak egyszerűen… széthullott. Hasznavehetetlenek. Teljesen
haszontalan valamennyi.
Az árnykirály felegyenesedett, és hamut sodort a szél, ahogy arra a másik
palotára emelte a tekintetét, annak a felesleges királyi családnak a székhelyére,
amelynek tornyaiból a varázslat vaskos szálkötegei gombolyodtak le és terültek
szét a város felett. Szóval ők tették ezt, az egész az ő művük: ellopták tőle a
szolgáit, és elnémították a hangját.
De nem számít.
Úgysem tudnak megállítani.
Osaron tudta, hogy végül úgyis meghódítja ezt a várost, ezt az egész világot.
És ha kell, saját maga rombolja le azt a palotát.
 VII
Az emberek úgy beszélnek a szerelemről, mintha nyíl lenne. Olyasmi, ami
sebesen száll, és mindig célba talál. Úgy emlegetik, mintha valami kellemes
dolog volna, de Maxim egyszer kapott egy ilyen vesszőt, és jól tudta, milyen
valójában: kínzóan gyötrelmes.
Soha nem akart szerelembe esni, nem akarta átélni azt a fájdalmat, és
örömmel megjátszotta volna a nyílvessző marását, csak hogy kihagyja.
Azután találkozott Emirával.
Hosszú ideig úgy hitte, a nyíl eljátszotta vele a legkegyetlenebb trükkjét: őt
magát eltalálta, a nőt viszont elhibázta. Úgy vélte, a nő elkerülte a gyilkos lövést,
ahogy oly sok minden elől kitért, amit nem szeretett.
Egy teljes évet töltött azzal, hogy megpróbálta kiszabadítani a szakállas
hegyet a saját mellkasából, mire ráébredt, hogy valójában nem is akarja. Vagy
talán nem képes rá. És még egy évébe, hogy felismerje: a nő is sebzett.
Lassú folyamat volt ez, akár a jég megolvasztása. A forró és hideg rokonsága,
az egyenlő, ám egymással ellentétes, hatalmas erőké, amelyek nem tudták,
hogyan lágyuljanak meg, hogyan csillapodjanak, és végül egymásban találták
meg a választ.
Annak a nyílnak a horgas vége ütötte seb már rég begyógyult. Teljesen meg is
feledkezett a fájdalomról.
De most…
Most újra érezte a sebet, ahogy az egész szár áthatolt a bordái között. Minden
szaggatott lélegzetével csonton és tüdőn csikordult.
Maxim vele akart lenni. Nem a Rózsa hallban kiterített holttesttel, hanem a
nővel, akit szeretett. Csak őrá vágyott, ám ehelyett a térképteremben állt,
szemben Sol-in-Arral, és arra kényszerült, hogy bekötözzön egy halálos sebet,
hogy átküzdje magát a fájdalmon, mert még nem nyerték meg a csatát.
Varázsigéje a koponyája belsejében lüktetett, és minden nyeléskor a vér fémes
ízét érezte a szájában, és ahogy ajkához emelte a metszett kristálypoharat,
remegett a keze.
Sol-in-Ar a térkép túloldalán állt, elválasztotta kettejüket az asztalon a
szélesen elterülő Arnes-i Birodalom, a közepén emelkedő London városával.
Isra lehajtott fejjel várakozott az ajtóban.
– Sajnálom a veszteségedet – mondta a farói lord, mert olyasmi volt ez, amit
ki kellett mondani. De mindkét férfi tudta, hogy a szavak vajmi kevesek
ilyenkor, és mindig azok is lesznek.
 Maxim énjének királyi része tisztában volt vele, hogy nem helyes jobban
siratni egyetlen életet, mint egy egész várost, ám belül akkor is összetört.
Mikor látta őt utoljára? Mi volt az utolsó, amit mondott neki? Nem tudta, és
nem emlékezett. A nyíl csavarodott egyet. A seb kegyetlenül sajgott. Küszködve
próbálta visszaidézni, felszínre hozni, emlékezni.
Emirára, a sötét szemére, amely oly sok mindent látott, és ajkaira, amelyek
úgy őrizték a mosolyokat, mintha titkok lennének. A szépségére és erejére, a
törékeny szíve körül lévő kemény páncélra.
Emirára, aki elég ideig leeresztette a pajzsait, hogy beengedje őt, és aki
kétszer olyan magasra emelte őket, amikor megszületett Rhy, hogy senki és
semmi ne juthasson be. Akinek a bizalmáért annyit küzdött, és akinek a bizalmát
elveszítette, amikor újra meg újra megígérte, hogy majd ő vigyáz rájuk, és
biztonságban tartja őket.
Emirára, aki eltávozott.
Akik azt hiszik, hogy a halál olyan, mint az alvás, még sosem látták közelről.
Amikor Emira aludt, szempillái táncoltak, ajka résnyire nyílt, ujjai meg-
megrándultak, és minden porcikája élt az álmaiban. Az a test a Rózsa hallban
nem az ő felesége volt, nem a királynéja, nem az örököse édesanyja. Üres héj
volt csupán, amelyből kivetették az élet, a mágia és a személyiség tapinthatatlan
jelenlétét, akár a gyertyából a kanócot, és csak a hideg viasz maradt utána.
– Tudtad, hogy a veskiek tették – mondta Maxim, erővel visszarángatva
gondolatait a térképterembe.
Sol-in-Ar vonásai komorak, merevek voltak, a fehérarany hangsúlyjelek a lord
arcán furcsán mozdulatlanok maradtak a megvilágításban.
– Gyanítottam.
– Hogyan?
– Nekem nincs tehetségem a mágiához, felség – felelte Sol-in-Ar lassú, de
egyenletes arnes-i nyelven, sajátos akcentusával elsimítva az éleket –, de józan
eszem az van. A Faro és Vesk közötti értekezés feszültté vált az elmúlt
hónapokban. – A térképre mutatott. – Arnes a birodalmaink közé ékelődik. Mint
valami akadály. Fal, ha úgy tetszik. Érkezésem óta figyelem a herceget és a
hercegnőt, és amikor Col azt felelte, hogy nem üzent Vesknek, rögtön tudtam,
hogy hazudik. Méghozzá azért, mert az én szobám alatt szállásoltad el az
ajándékukat.
– A sólyom? – kérdezte Maxim, felidézve a veskiek felajánlását, a nagy
szürke ragadozó madarat az Essen Tasch előtt.
Sol-in-Ar bólintott.
– Meglepett az adományuk. Egy efféle madár nem szereti, ha kalitkába zárják.
A veskiek arra használják őket, hogy üzeneteket küldjenek nagyobb távolságokra
a vad és műveletlen területeiken át, és amikor bezárják őket, halkan és állandóan
vijjognak kínjukban. Azonban az én szobám alatt elszállásolt példány két napja
elnémult.
– Sanct – mormolta Maxim. – Szólnod kellett volna.
Sol-in-Ar felvonta sötét szemöldökét.
– Meghallgattál volna, felség?
– A bocsánatodat kérem – hajtott fejet a király –, amiért nem bíztam egy
szövetségesben.
Sol-in-Ar tekintete rezzenéstelen maradt, sápadt gyöngyei apró, fényes
szögekként ragyogtak.
– Mi mindketten a háború gyermekei vagyunk, Maxim Maresh. A bizalom
nem jön könnyen a magunkfajtának.
Maxim megrázta a fejét, és újratöltötte a poharát, azt remélve, hogy a
folyadék majd elfojtja a szájában a vér ízét, és megnyugtatja remegő kezét. Nem
akarta ilyen sokáig készenlétben tartani a varázslatát, csak azt szerette volna,
ha… ha még láthatja Emirát, és elbúcsúzhat tőle…
– Hosszú ideje már – mondta, visszakényszerítve gondolatait a jelen
pillanatba –, amikor utoljára háborúztam. Mielőtt királlyá koronáztak volna, én
vezettem a csapatokat a Vérparton. Ezt a becenevet adtuk a katonáimmal a
birodalmaink között húzódó nyílt vízi szakasznak. Annak a hézagnak a
szárazföldi területek között, ahová a kalózok és lázadók jártak harcolgatni egy
kicsit, és mindenki más is, aki nem akarta elismerni a békét.
– Anastamar – mondta Sol-in-Ar. – Mi így neveztük. Azt jelenti, Gyilkos
Szoros.
– Találó – tűnődött Maxim, és hosszan belekortyolt az italába. – A béke
akkoriban új volt még ahhoz, hogy törékeny legyen… bár azt hiszem, a béke
mindig is kényes és törékeny jószág…, nekem pedig összesen ezer emberem
volt, hogy megvédjük az egész partszakaszt. Bár volt egy másik titulusom is.
Olyan, amelyet nem az udvartól vagy az apámtól, hanem a katonáimtól kaptam.
– Az Acélherceg – bólintott ismét Sol-in-Ar. – Meglep tán, hogy a
hőstetteidről szóló történetek az országhatáraidon túlra is eljutottak? – A farói
ujjai végigsimították a térkép szélét. – Az Acélherceg, aki kitépte a lázadó sereg
szívét. Az Acélherceg, aki túlélte a kések éjszakáját. Az Acélherceg, aki
meggyilkolta a kalózok királynőjét.
Maxim felhajtotta az italát, és félretette a poharat.
– Azt hiszem, sosem ismerhetjük meg az életünkről keringő történetek valós
terjedelmét. Hogy mely részük marad fenn, és mennyi száll velünk a sírba. De…
Félbeszakította egy hirtelen támadt rengés, nem a lábaiban, hanem magában a
szobában. A palota megreszketett körülöttük, a falak is beleremegtek, és a
kőfigurák a térképen felborulással fenyegettek. Maxim és Sol-in-Ar mindketten
megkapaszkodtak, és felkészültek a legrosszabbra, ahogy a rengés elmúlt.
– Isra! – utasította Maxim, de az őrkapitány máris megindult a folyosón. Ő és
Sol-in-Ar sietve követték.
A védővarázslatok még mindig gyengélkedtek a támadás utóhatásaként, de
ennek nem lett volna szabad gondot jelentenie, hiszen a palotaajtókon túl
mindenki mélyen aludt.
Mindenki – kivéve Osaront.
A lény hangja most végigmorajlott a városon: nem a Maxim elméjében sima
hangon csábító suttogásként, hanem jól hallható, mennydörgő robajként.
Ez a palota az enyém.
Ez a város az enyém.
Ez a nép az enyém.
Osaron tudott hát a varázslatról, és bizonyára azt is kiderítette, hogy a falakon
belülről ered a forrása. Ha Tieren felébredne, az igézet megszűnne. A bukottak
pedig újra felélednének.
Akkor hát, eljött az idő.
Maxim a palota elejéhez kényszerítette magát, minden egyes lépésével
magával cipelve a varázslata súlyát, miközben szíve Rhyért kiáltott. Bárcsak
vele lett volna a fia. Ha Maxim legalább még egyszer, utoljára láthatná őt.
Mintha csak a gondolattal megidézte volna, a herceg a következő pillanatban
megjelent az ajtónyílásban, és Maxim egyszeriben azt kívánta, bárcsak ne lett
volna ennyire önző. Rhy vonásait eltorzította a gyász és a félelem, amitől
fiatalabbnak látszott a koránál. De hát tényleg fiatal volt.
– Mi történik itt? – kérdezte a herceg.
– Rhy – kezdte az apja, és ettől a rövid szótól kifogyott belőle a szusz. Maxim
nem tudta, ha most megáll, sosem indul el újra.
– Hová mész? – követelte a fia, ahogy Osaron hangja megrázta a világot.
Állj ki ellenem, hamis király!
Maxim megrángatta hatalma szálait, és érezte, hogy a varázslat, amit szőtt,
megfeszül, és páncélként veszi körül, ahogy az acélszívek életre keltek az acél
mellkasokban.
– Atyám! – kiáltotta Rhy.
Add meg magad, és megkímélem a bentiek életét.
A király magához szólította acélembereit, és érezte, ahogy végigmenetelnek a
folyosókon.
Ha visszautasítasz, darabokra szaggatom az egész épületet.
Csak ment tovább rendületlenül.
– Állj! – követelte Rhy. – Ha kimész oda, meghalsz.
 – Nincs semmi szégyen a halálban – felelte a király.
Te nem vagy isten.
– Ezt nem teheted! – tiltakozott Rhy, és elállta az útját, ahogy a fő előtérbe
értek. – Egyenesen belesétálsz a csapdájába.
Maxim megállt, varázslatának súlya és fia döbbent arca együttesen azzal
fenyegettek, hogy magukkal rántják.
– Állj félre, Rhy! – utasította szelíden.
A fia vadul tiltakozva megrázta a fejét.
– Kérlek! – Könnyek csillogtak sötét szempilláin, túlcsordulással fenyegetve.
Maxim szíve belesajdult a látványba. A palota újra megremegett. Megérkezett az
acélőrség. Elérték az előcsarnokot, tucatnyi páncél mozdult egyszerre, a vér,
akarat és mágia által mozgásra bírva. Királyi rövidkardok csüngtek az oldalukon,
és a sisakjukon át izzó szénként ragyogott a megigézett szívük lágy fénye.
Készen álltak. És ő is készen állt.
– Rhy Maresh – mondta Maxim komolyan –, az apádként kérlek, de ha kell, a
királyodként is parancsolhatom.
– Ne! – kérlelte Rhy, és vállon ragadta. – Nem hagyom, hogy megtedd.
– Sol-in-Ar – szólt Maxim, majd: – Isra.
És ők megértették. Mindketten előreléptek, megragadták Rhy karját, és
félrehúzták. Rhy küzdött ellenük, de a király jóváhagyó biccentésére Isra
páncélkesztyűs öklével a herceg bordái közé sújtott, Rhy pedig levegő után
kapkodva kétrét görnyedt, és közben azt zihálta:
– Ne, ne…
– Sosora nastima! – kérte Sol-in-Ar. – Hallgass a királyodra!
– Nézd, hercegem! – tette hozzá Isra. – Nézd őt büszkén!
– Nyissátok ki az ajtót! – parancsolta Maxim.
Rhy arcán könnyek csorogtak végig.
– Atyám…
A súlyos fa ajtószárnyak szétnyíltak. Az ajtó kitárult. A palotához vivő
lépcsősor alján állt az árnyék, a királyként komédiázó démon.
Osaron felemelte az állát.
Nézz szembe velem.
– Eresszetek! – kiáltotta Rhy.
Maxim öles léptekkel kivonult az ajtón. Nem nézett hátra, sem a nyomában
menetelő acélkatonáira, sem a fia könnyáztatta arcára, akinek a gyötrelemtől
kivörösödött szeme oly nagyon hasonlított Emiráéra.
– Kérlek! – könyörögte Rhy. – Kérlek, engedjetek…
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Maxim hallott, majd a palota ajtajai
bezárultak mögötte.
 VIII
Amikor Rhy először látta az apja térképtermét, még csak nyolcéves volt.
Nem engedték be az aranyozott ajtón, csak egy pillantást vethetett a hosszú
asztalon sorba rendezett kőfigurákra. A jelenetek ugyanazzal a lassú, elvarázsolt
mozgással változtak, mint a képek a város jóstábláin.
Persze megpróbált visszaosonni, de Kell nem akart segíteni neki, és más,
felderítésre érdemes helyek is akadtak a palotában. De Rhy nem tudta kiverni a
fejéből annak a szobának a különös hangulatú mágiáját, és azon a télen, amikor
az időjárás rosszra fordult, és úgy tűnt, a nap már soha többé nem akar előbújni,
megépítette a saját külön térképét, egy háromemeletes arany tortaállványból
alakítva ki a palotát, egy csík vékony fátyolszövetből a folyót, és több mint száz
apró figurát készített bármiből, amire csak rátehette a kezét. Megalkotta a vestra
és ostra tagjait, a papokat és a királyi őröket.
– Ez itt te vagy – mutatta Kellnek, és feltartott egy piros tetejű gyújtós
pálcikát, amelyen fekete festékpetty jelezte a szemét. Kellt nem nyűgözte le
túlságosan.
– Ez meg te – mondta az édesanyjának, meglóbálva a királyné alakját, amit
egy tonikos üvegfiolából alakított ki.
– Ez pedig te – magyarázta Tierennek, és büszkén mutatta neki az udvarról
szerzett fehér kavicsdarabot.
Több mint egy évig dolgozott a terepasztalon, amikor az apja eljött, hogy
megnézze. Még nem találta meg azt a nyersanyagot, amiből elkészíthette volna a
király alakját. Kell – aki általában nem akart játszani – felkínált neki egy követ,
amely a tucatnyi kis felszíni vájatával csaknem úgy festett, mint egy kísérteties
arc, főleg a megfelelő megvilágításban, de Rhy szerint inkább a királyi
főszakácsra, Lorra emlékeztetett.
Rhy az egyik éjjel, lefekvés előtt épp a tábla fölé hajolt, amikor Maxim
belépett. Vörösbe és aranyba öltözött, magas férfi volt, sötét szakálla és dús
szemöldöke szinte elnyelte az arcát. Nem csoda, hogy Rhy nem találta meg az őt
megfelelően jelképező figurát. Semmit nem érzett elég nagynak ahhoz.
– Mi ez? – kérdezte az apja, és térdre ereszkedett a rögtönzött palota mellett.
– Ez egy játék – felelte Rhy büszkén –, mint a tiéd.
Maxim ekkor kézen fogta, és levezette a lépcsőn, majd keresztül a palotán.
Csupasz lábacskái belesüppedtek a plüssszőnyegbe. Amikor az aranyajtókhoz
értek, Rhy szíve nagyot dobbant, félig félelmében, félig izgatottságában, ahogy
az apj a kinyitotta a kulcsra zárt ajtót.
 Az emlékezet gyakran ferdít a részleteken, és utólag még csodásabbá
varázsolja az eseményeket. De Rhy emléke a térképteremről elhalványodott a
valóság mellett. Rhy öt centit nőtt abban az évben, ám ahelyett, hogy kisebbnek
tűnt volna, a térkép ugyanolyan hatalmasnak és grandiózusnak, ugyanolyan
varázslatosnak hatott.
– Ez itt – magyarázta az apja komolyan – nem játék. Minden hajó, minden
katona, minden kő és üvegdarab… az összes élet ebben a királyságban mind
ennek az asztalnak az egyensúlyától függ.
Rhy ámulva meredt a térképre, amit csak még mágikusabbnak látott, az apja
figyelmeztetése ellenére. Maxim keresztbe font karral állt és nézte, ahogy Rhy
körbejárja az asztalt, és gondosan megvizsgálja minden oldalról, majd a palota
felé fordítja a figyelmét.
Ez nem kanna volt, és nem tortatálca. Ez a palota valósággal ragyogott, Rhy
otthonának – üvegből és aranyból kifaragott – tökéletes miniatűr másaként.
Rhy lábujjhegyre állva bekémlelt a piciny ablakokon.
– Mit keresel? – kérdezte az apja.
Rhy tágra nyílt szemmel nézett fel rá.
– Téged.
Végre mosoly villant apja arcán. Maxim a városkép egy enyhe
kiemelkedésére mutatott, egy térre, a palotától két híddal lejjebb a folyónál, ahol
egy csapat kőtestőr ült lóháton. Közöttük a többinél nem nagyobb figura állt,
amelyet csak az aranykarika-szerű koronája különböztetett meg a társaitól.
– A királynak – mondta akkor az apja – a népe mellett a helye.
Rhy a pizsamája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy apró figurát, egy – a
legutóbbi szülinapi tortájáról megmaradt – cukormasszából sodort hercegfiút.
Óvatosan a térképre helyezte a kis alakot az apja mellé.
– A hercegnek pedig a királya mellett – jelentette ki büszkén.

* * *

Rhy üvöltött, csapkodott, és kétségbeesetten küzdött a szorításuk ellen.

A királynak a népe mellett a helye.
Könyörgött, esdekelt, és megpróbálta kiszabadítani magát.
A hercegnek a királya mellett a helye.
Az ajtók bezárultak. Apja eltűnt szem elől, elnyelte a fa és kő.
– Felség, kérlek!
Rhy meglódította az öklét, és keményen állkapcson találta vele Isrát. A nő
eleresztette, ő pedig alig egy lépést tehetett, amikor Sol-in-Ar ördögien hatékony
fogást talált rajta: egyik karját hátracsavarta a háta mögött.
 – Felség, ne!
Fájdalom lángolt fel benne, amikor küzdeni próbált, de a fájdalom most már
semmiség volt Rhynak, és egy heves mozdulattal kirántotta a karját a
szorításból, amivel elszakított valamit a vállában, és hátralökte a könyökét,
egyenesen bele a farói arcába.
Közben még több őr érkezett, és elállták az ajtót, Isra pedig parancsokat
kiáltott vérfoltos fogsorai közül.
– Álljatok félre! – követelte Rhy elcsukló hangon.
– Felség…
– Álljatok félre!
Az őrök erre lassan, vonakodva elléptek az ajtó mellől, Rhy pedig
előrerontott, és már épp megmarkolta volna a kilincset, ám a következő
pillanatban Isra a fához szögezte a kezét.
– Felség! – vicsorogta. – Ne merészeld!
A királynak a népe mellett a helye.
– Isra! – könyörgött. – A hercegnek a királya mellett a helye.
– Akkor légy mellette – bólintott az őr. – Azzal, hogy tiszteletben tartod az
utolsó kérését.
Isra kezének súlya eltűnt a válláról, ahogy a nő hátralépett, és Rhy egyedül
maradt a széles faajtók előtt. Valahol a túloldalon, oly közel, mégis oly messze…
Érezte, hogy valami megszakad benne, nem a hús, hanem valami sokkal
mélyebb annál. Rhy a fafelülethez szorította a tenyerét, szorosan lehunyta a
szemét, az ajtóhoz nyomta a homlokát; egész testében reszketett a sürgető
vágytól, hogy feltépje, és az apja után rohanjon.
De nem tette.
A lába megadta magát, teste a padlóra roskadt, és ha a világ ezt a pillanatot
választotta volna, hogy egészben magába nyelje, Rhy örömmel fogadta volna.
 TIZENHÁROM

KIRÁLYHOZ MÉLTÓ HELY
I
Maxim Maresh megfeledkezett a ködről.
Abban a pillanatban, hogy átlépett a palota védővarázslatain, rögtön megérezte
Osaron levegőben terjengő mérgét. Már túl késő volt, hogy visszatartsa a
lélegzetét. Erővel benyomult, és megtöltötte a tüdejét, miközben az átok a
fejében suttogott.
Térdelj le az árnykirály előtt!
Maxim ellenállt a köd hipnotikus vonzásának, idegei megfeszültek, ahogy
erővel eltaszította magától a csápokat, és helyettük a nyomában menetelő
acélgárda zajára összpontosított, és arra az alakra, aki a palotalépcső aljában
várakozott.
Test nélkül az árnykirály nem embernek látszott, inkább valami elsötétített
üvegben foglyul esett füstnek: jelenléte úgy mozdult ide-oda hamis páncéljában,
mint valami délibábos, csalóka fényjáték. Egyedül csak a szeme – a csiszolt kő
üveges feketéje – tűnt szilárdnak.
Mint Kell szeme, gondolta Maxim, azután rögtön vissza is vonta. Nem,
egyáltalán nem olyan, mint Kellé.
Kell szemében a lángok melege rejlett, míg Osaron tekintete éles, hideg és
embertelen volt.
A lépcsőn leereszkedő Maxim láttán az árnykirály arca megrebbent, szája
mosolyra húzódott.
– Hamis király.
Maxim erővel kényszerítette a testét előre, lépésről lépésre, egyre lejjebb a
lépcsőn, miközben látása elhomályosult, és bőre bizseregni kezdett a kezdődő
lázrohamtól. Amikor csizmája a tér kőburkolatán koppant, testőrségének tizenkét
tagja legyező alakban szétterült, majd kört alkotva elfoglalták helyüket a két
király körül, akár a számok az óra számlapján. Mindegyikük előhúzott egy
rövidkardot, amelynek pengéjét megbűvölték, hogy megszakítsa a mágiát,
elmetszve a fonalait.
Osaron mintha észre sem vette volna a díszes acélruhákba öltözött alakokat,
ahogy együtt, egy ütemre mozogtak, mint egy kéz ujjai; az árnyékcsápok
félrehajlottak és körbeörvénylették a páncéljukat és pengéiket anélkül, hogy akár
egyszer is hozzájuk értek volna.
– Azért jöttél, hogy letérdelj? – kérdezte az árnykirály, és szavai visszhangot
vertek Maxim koponyájában, végigzengtek csontjain. – Azért jöttél, hogy
könyörögj?
Maxim felemelte a fejét. Ő nem viselt sem páncélt, sem sisakot, csak egyetlen
kardot a derekán és a fején egy aranykoronát. Egyenesen belenézett az
ónixfekete szempárba, és azt mondta:
– Azért jöttem, hogy elpusztítsalak.
A sötétség felnevetett, hangja olyan volt, akár egy halk, távoli mennydörgés.
– Azért jöttél, hogy meghalj.
Maxim csaknem elveszítette az egyensúlyát, de nem a félelemtől, hanem a
láztól. Delírium kínozta. Az éjszaka táncolni kezdett a szeme előtt, az emlékek
felülírták a valóságot. Emira teste. Rhy üvöltése. Szaggatott fájdalom hasított a
mellkasába, ahogy ellenállt az árnykirály mágiájának. Az émelygéstől
hevesebben vert a szíve, Osaron átka úgy terhelte meg az elméjét, ahogy önnön
varázsigéje a testét.
– Megölesselek a saját embereiddel?
Osaron egy kézrándítással jelzett, ám az őket körülvevő őrök nem mozdultak.
Egyetlen kard sem emelkedett támadásra. Egy csizmás láb sem lépett közelebb
engedelmesen.
Az árnykirály homloka ráncba szaladt, arcán futó árnyék suhant át, ahogy
ráébredt, hogy az őrök nem valódiak, csak otromba erőzsinórokon csüngő
bábok, páncéljuk nem több, mint megigézett, üres héj – Maxim afféle utolsó
erőfeszítéseként, hogy megkímélje a saját emberei életét ettől a gyászos
feladattól.
– Micsoda pazarlás.
Maxim kihúzta magát, veríték csorgott végig tarkóján.
– Neked magadnak kell kiállnod ellenem.
Azzal az arnes-i király előhúzta a kardját, amelyet ugyanúgy megigéztek, mint
a többit, hogy elmetszhesse a mágia szálait. Az előtte gomolygó árnyékmasszára
sújtott. Osaron nem hajolt félre, nem vetődött hátra, nem ütött vissza. Egyáltalán
nem is mozdult. Egyszerűen csak kettévált Maxim pengéje körül, köddé oszlott,
majd egyméternyivel balra újra felöltötte a formáját.
Maxim újra rátámadt.
Osaron „teste” pedig megint feloszlott és elillant előle.
Maxim kimerültsége és láza minden újabb rohammal, minden kardcsapással
egyre nőtt, és árrá duzzadva már-már azzal fenyegetett, hogy ledönti őt a lábáról.
 Majd az ötödik, hatodik vagy tizedik próbálkozásnál Osaron ellentámadásba
lendült. Ezúttal, amikor újra alakot öltött, Maxim őreinek gyűrűjén belül tette.
– Elég! – villantott rá a szörnyeteg egy gonosz vigyort.
Széttárt ujjakkal kinyújtotta anyagtalan kezét, Maxim pedig érezte, hogy a
teste két mozdulat között megáll, mozdulatlanná dermed, bőre alatt az izmok és
a csontok felnyögve egymáshoz csikordulnak, és fájdalom lángol végig elkínzott
idegszálain.
– Milyen törékeny vagy – dorgálta Osaron.
Kezének – mely inkább ködből állt, mint szilárd ujjakból – egyetlen finom
rándítása, és Maxim csuklója szilánkosra tört. Rövidkardja kifordult a markából,
és csattanva a kövezetre esett, az acél fémes csikordulása elfojtotta a király
fájdalmas zihálását.
– Könyörögj! – parancsolta az árnykirály. Maxim nagyot nyelt.
– Nem, én…
Kulcscsontja émelyítő reccsenéssel elpattant, akár egy vékony gally a térden.
Elfojtott kiáltás szakadt ki összeszorított fogai közül.
– Rimánkodj!
Maxim megborzongott, bordái hevesen reszkettek Osaron akaratának acélos
szorításában, ahogy az ütemesen végigkopogtatott a csontjain, mint ujjak az
asztallapon.
– Nem.
Az árnykirály csak incselkedett, úgy játszadozott vele elnyújtva, mint macska
az egérrel. Maxim pedig hagyta, közben végig azt remélve, hogy Rhy
biztonságban van a palota falain belül, minél távolabb az ablakoktól, az ajtóktól,
messze mindettől. Acéltestőrei remegve álltak a helyükön, páncélkesztyűs
kezeik némán markolták kardjukat. Még nem. Még nem. Még nem.
– Én vagyok… ennek a birodalomnak… a királya…
Valami megreccsent a mellkasában, és Maxim görcsösen megvonaglott, ahogy
vér tolult a torkába.
– Ilyen nyikhajokból is lehet király ezen a világon?
– Az én népem soha…
Erre Osaron keze – egyáltalán nem hús-vér vagy füst, hanem valami sűrű
hidegség – körülfogta és megszorította Maxim állkapcsát.
– A halandó királyok arcátlansága.
Maxim egyenesen belenézett a lény szemének kavargó sötétségébe.
– A… bukott… istenek… pimaszsága.
Osaron arcán rettenetes mosoly terült szét.
– Addig viselem az utcákon a testedet, amíg hamuvá nem ég.
Maxim meglátta a fekete szemekben a palota és a város eltorzult tükörképét.
 Meghúzta a végső szálakat, és az őrök végre közelebb léptek. Tizenkét
arctalan katona egyként húzta elő a kardját.
– Én a Maresh-ház… feje vagyok… – zihálta Maxim –, …ezen a néven a
hetedik király… és te… nem férsz a bőrömbe… nem hordhatod a testemet.
Osaron oldalra billentette a fejét.
– Azt majd meglátjuk.
A sötétség erőszakkal benyomult.
Nem hullám volt, de egész óceán, és Maxim érezte, hogy akarata összeroskad
Osaron erejének súlya alatt. Nem maradt levegő. Sem fény. Eltűnt a felszín.
Emira. Rhy. Kell.
A nyilak mélyre fúródtak és beágyazódtak, a fájdalom lett a horgony, de
Maxim elméje máris kezdett széthullani, és a teste még jobban szétszakadt,
ahogy ereje utolsó maradékával rántott még egyet acélőrei szálain. A
páncélkesztyűs kezek a markolatokra szorultak, és tucatnyi rövidkard emelkedett
a levegőbe, hegyük az általuk alkotott kör középpontja felé mutatott, ahogy
Osaron olvadt fémként árasztotta bele önmagát Maxim Maresh elgyötört testébe.
És a király égni kezdett.
Elméje cseppfolyóssá válva szétömlött, élete elbukott, de előtte még tucatnyi
acélhegy zúgott át a levegőn, és döfött az őket uraló igézet forrása felé.
Maxim teste felé.
Egyenesen a szíve felé.
Nem küzdött tovább. Feladta a harcot. Az elengedés káprázatos
megkönnyebbülése olyan érzés volt, mint letenni valami hatalmas súlyt. Osaron
kacaja visszhangzott a fejében, de máris zuhant, és mire a pengék célba találtak,
ő már nem élt.
 II
Londonban városszerte ritkulni kezdett a sötétség.
A mély, borongós homály fokozatosan visszahúzódott, a folyó fényes fekete
lapja megrepedezett, helyenként átengedve a teret a ragyogó vörös csíkoknak,
ahogy Osaron eddigi vasmarkú szorítása elernyedt, bizonytalanná vált.
Maxim Maresh teste az utcán térdelt, és tucatnyi, markolatig döfött kard járta
át. A vér sűrű, ragacsos tócsába gyűlt alatta, és a test néhány hosszú pillanatig
nem mozdult. Az egyetlen hang, ami hallatszott, a halott király kőre csöpögő
vérének halk nesze, valamint az alvó utcákon végigsöprő szél fütyülése volt.
Majd az elnyúló szünet után Maxim holtteste felemelkedett.
Megreszketett, majd az egyik kard magától kihúzódott a szétroncsolt
mellkasból, és csattanva a kövezetre hullott. Azután még egy és még egy, sorra
egyesével, amíg mind a tizenkét penge kiszabadult, és karmazsinvörösre festett
acéljuk néma mementóként hevert az utcán. A füst vékony csápokként kezdett
kiszivárogni minden egyes sebből, majd összesűrűsödött ködfelhővé, árnyékká,
végül pedig valami emberszerű alakká. Több próbálkozásra volt szükség: a
sötétség újra és újra szétesett, visszaomlott alaktalan füstköddé, mire végre
sikerült megtartania a formáját; a szélei bizonytalanul reszkettek, ahogy
mellkasa a lélegzetvételekkel együtt emelkedett és süllyedt.
– Király vagyok – vicsorogta dühösen az árny, mire a folyóban elenyésztek a
vörös sávok, a köd pedig újra megsűrűsödött.
Ám a rémálom acélos szorítása már nem volt olyan erős, mint korábban.
Osaron dühödt morgást hallatott, ahogy a lábai szétoszlottak, majd
újraformálódtak. A varázslatok, amiket a pengékbe vájtak, még mindig
jégszilánkokként keringtek ereiben, kioltva minden hőt és lángot. Milyen ostoba
kis bűvige, és mégis milyen mélyre hatolt.
Osaron bosszúsan pillantott le a király tetemére, amely végül csak letérdelt
előtte.
– Minden ember fejet és térdet hajt nekem.
Megrebbentek árnyékos ujjai, és a holttest élettelenül a földre borult.
Arcátlan halandó, gondolta az árnykirály, azzal megfordult, és dúlva-fúlva
végigviharzott az utcákon, át az alvó városon, fel a hídon és lépcsőn, vissza a
palotájába, közben minden egyes lépéssel küszködve próbálta megőrizni az
alakját. Amikor keze hozzáért egy oszlophoz, egyenesen áthatolt rajta, mintha a
teste semmi lenne.
Ám a hamis király meghalt, Osaron pedig életben maradt. Tudta: egy isten
megöléséhez több kell holmi megbűvölt fémnél és egyetlen ember csekélyke
mágiájánál.
Az árnykirály felkaptatott a lépcsőn a trónjához, és helyet foglalt, füstölgő
kezei megmarkolták széke karfáját.
Ezek a halandók azt merészelték hinni, hogy erősek, hogy ravaszak, de
valójában nem többek, csupán gyermekek ebben a világban – Osaron világában
–, ő pedig eleget élt már ahhoz, hogy felmérje, mit tudnak és mit nem.
Nekik viszont fogalmuk sincs róla, hogy ő mire képes.
Az árnykirály lehunyta a szemét, és megnyitotta elméjét, túlnyúlva a palotán,
a városon, az egész világon, ereje és hatalma szélső határáig.
Ahogyan egy fa is ismerheti magát, a legmélyebbre nyúló gyökereitől a
legmagasabban lévő leveleiig, Osaron ugyanúgy ismerte mágiája minden kis
részletét. Így aztán egyre messzebb és messzebb nyújtózott a sötétségben
tapogatva, míg végül elérte és megérezte őt. Helyesebben inkább azt, ami még
megmaradt belőle a nőben.
– Ojka.
Osaron persze tudta, hogy a nő meghalt. Eltávozott, elsöpörték, mint idővel
mindenkit. Érezte a pillanatot, amikor megtörtént, még az az apró halál is
fodrozódó hullámokat vetett a pszichéjén; az eseményt kísérő hirtelen
veszteségérzet halványan, ám világosan érzékelhető volt.
És mégis… A vérébe ivódott. Az a vér talán már nem keringett, nem áramlott
a testében, de ő még mindig benne élt, akarata izzószálként, erős
acélsodronyként szövődött át egykori szolgája szalmabáb testén. A nő
tudatossága megszűnt, saját akarata elveszett, ám az alakja még mindig megvolt.
Ép és alkalmas hordozóedényként.
Így hát Osaron megtöltötte az elméje csendjét, és körbeburkolta akaratával a
nő végtagjait.
– Ojka – szólította újra. – Kelj fel!
 III
FEHÉR LONDON

Nasi mindig tudta, ha valami nem volt rendben.

Zsigeri érzés, intuitív tudás volt ez nála, mely az arcok és kezek sokéves
megfigyeléséből eredt – meglátta az apró, árulkodó jeleket, amelyekkel az
emberek leleplezik magukat, mielőtt valami rosszat készülnek tenni.
Most viszont nem egy adott személy tévedt rossz útra.
Hanem egy egész világ.
Újra fagyosra hűlt a levegő, a kastély ablakainak sarkaiban jégvirágok nyíltak.
A király eltűnt, és még mindig nem tért vissza. Nélküle London újra rossz lett,
sőt, egyre rosszabb. Úgy érezte, mintha az egész világ szálakra bomlana,
felfeslene körülötte: minden szín és élet kivérzik, elszivárog belőle, ahogy
bizonyára először is történhetett, oly sok évvel korábban. Csak éppen az lassan,
fokozatosan ment végbe, ez pedig gyors folyamat volt.
Nasi tudta, hogy nem csak ő érzi ezt.
Úgy tűnt, mintha egész London érzékelné a dolgok helytelenségét és egyre
fokozódó romlását.
A király Vasgárdájának egyes tagjai – azok, akik hűek maradtak uruk ügyéhez
– minden tőlük telhetőt megtettek, hogy továbbra is helytálljanak. A kastély
állandó őrizet alatt állt. Nasi többé nem tudott újra kisurranni, ezért nem
szedhetett friss virágot – nem mintha sok túlélte volna a hirtelen beállt fagyot –,
hogy Ojka holtteste köré rakhassa.
De ettől függetlenül ismét eljött, részben a csend és nyugalom miatt, részben
pedig mert a világ többi része kezdett egyre ijesztőbbé válni, és ha valami
készült, Nasi a király lovagja közelében akart maradni, még akkor is, ha a nő
már nem élt.
Kora reggel volt – az az időszak, amikor a világ még nem tért teljesen
magához –, és ő a nő feje mellett állt, imádkozott hatalomért és erőért. Épp
kifogyott a szavakból, amikor a kőemelvényen fekvő Ojka ujjai finoman
megrándultak.
Nasi megrémült, de miközben a szeme elkerekedett, és a szíve nagyot
dobbant, ő gondolatban máris megdorgálta magát, ugyanolyan leereszkedően,
ahogy kislánykorában beszélt magához, amikor minden apró árnyékba hajlamos
volt valami ijesztő szörnyeteget belelátni. Lehet, hogy csak a fények játéka volt,
igen, valószínűleg csak az lehetett, úgyhogy próbaképpen óvatosan megérintette
a lovagnő csuklóját, hogy tapintható-e a pulzusa.
És persze Ojka továbbra is hideg és mozdulatlan maradt. Még mindig halott
volt.
Azután a nő hirtelen felült.
Nasi hátratántorodott, ahogy a fekete szövetdarab lehullott Ojka arcáról.
Nem pislogott, nem fordította oldalra a fejét. Úgy tűnt, észre sem veszi Nasit
vagy a ravataltáblát, sem a gyertyafényes termet. Tágra nyílt szeme üresen és
kifejezéstelenül meredt maga elé, és Nasinak eszébe jutottak a katonák, akik
korábban Astrid és Athos Dane-t őrizték, mint kiüresedett és bűbájjal
engedelmességre kényszerített lélektelen bábok.
Ojka pont úgy festett, mint ők.
Valóságos volt, ugyanakkor mégsem; élt, és mégis, nagyon-nagyon halott
maradt.
A nyakán lévő seb ugyanolyan mélyen tátongott, de most Ojka megmozgatta
az állkapcsát. Amikor próbált megszólalni, csak halk, sziszegő hang hagyta el
szétroncsolt torkát. A lovag lebiggyesztette az ajkát, nyelt egyet, és Nasi nézte,
amint árnyék- és füstcsápok tekerednek és szövődnek a nyaka köré, csaknem
friss kötésként.
A nő leszökkent az asztalról, felborítva a tálakat és virágos vázákat, amelyeket
Nasi oly gondosan rendezett a tetem köré. Hangos csörgéssel és kongással estek
a padlóra.
Ojka mindig olyan kecsesen mozgott, most viszont a lépései egy kiscsikó
vagy egy gólyalábon lépkedő személy mesterkélt, bábszerű mozdulataira
emlékeztettek, és Nasi addig hátrált előle, amíg a válla az oszlopnak nem
ütközött. A lovag egyenesen a lányra nézett, és árnyékok úszkáltak fakó
szemében. Ojka nem szólt, csak meredten bámult, és közben a kőre kiborított víz
csöpögése hallatszott mögötte. A keze lassan, tétován Nasi arca felé mozdult,
amikor kivágódtak az ajtószárnyak, és a terembe berontott a Vasgárda két tagja,
akiket a csörömpölés zaja hívott be.
Meglátták az egyenesen álló halott lovagot, és mozdulatlanná dermedtek.
Ojka leejtette a kezét Nasi mellől, és egykori kecsessége visszatért, ahogy
feléjük perdült. A levegő mágiától csillámlott körülötte, és a kőlapról Ojka
kezébe röppent valami – egy tőr.
Az őrök ekkor kiáltozni kezdtek, és Nasinak el kellett volna szaladnia, tennie
kellett volna valamit, de ő teljesen lefagyva állt az oszlop előtt, ahová a
legerősebb mágia súlyával szögezte őt egy ismeretlen erő.
Nem akarta látni, ami ezután következett, nem akart tanúja lenni, hogy a
király lovagja másodszor is meghal, és azt sem, hogy Holland utolsó őrei egy
kísértet áldozatává válnak, úgyhogy lekuporodott, szorosan lehunyta a szemét, és
a fülére tapasztotta a kezét. Ahogy mindig is tette, amikor Athos Dane addig
játszadozott az emberekkel, amíg teljesen meg nem törtek.
 De még a kezén át is hallotta az Ojka torkából előtörő hangot – amely
egyáltalán nem Ojkáé volt, hanem valaki másé, egyszerre üres és telten
visszhangzó –, és bizonyára az őrök is félhettek a szellemektől és
szörnyetegektől, mert amikor Nasi végül kinyitotta a szemét, többé nyomát sem
látta Ojkának vagy a férfiaknak.
A terem kiürült.
Teljesen egyedül maradt.
 IV
A Szellem már csaknem visszaért Tanekbe, amikor Lina érezte, hogy a bárka
hirtelen megáll.
Nem a sodrást vesztett, kikötő hajók lassú és sima fékezésével, hanem a
tengeren természetellenes, váratlan megtorpanással.
Ő és Kell a kabinjukban tartózkodtak, épp összepakolták kevéske holmijukat,
és Lina keze újra meg újra a zsebéhez tévedt – a hiányzó ezüstórának is megvolt
a maga különös és szokatlan súlya –, miközben Kellé egyre a saját mellkasa felé
nyúlt.
– Fáj még? – kérdezte a lány, és Kell épp válaszolni akart, amikor a hajó vadul
megrázkódott, és a fa és a vitorlák nyikorgásába Alucard kiáltása hasított, ahogy
felhívta őket a fedélzetre. Hangja azzal a sajátos könnyedséggel csengett, amit
csak akkor hallottak tőle, amikor részeg volt vagy ideges, és Lina egészen biztos
volt benne, hogy a kapitány nem szokott inni a kormánykeréknél.
Szürke ég borult föléjük, és párafelhő takarta el a hajón túl az egész világot.
Holland máris a fedélzeten termett, és meredten bámult ki a ködbe.
– Miért álltunk meg? – kérdezte Kell homlokráncolva.
– Mert akadt egy kis gondunk – felelte Alucard, maga elé biccentve.
Lina végigpásztázta a horizontot. A köd sűrűbb volt, mint amilyennek az adott
napszakban lennie kellett volna, és szinte második bőrként feszült a víztükörre.
– Szart se látok.
– Épp ez az – bólintott Alucard. Széttárta az ujjait, ajkai némán mozogtak,
mire a köd kissé megritkult a szemük előtt.
Lina hunyorogva kémlelt, és először nem látott semmi mást, csak a tengert,
ám azután…
Mozdulatlanná dermedt.
Nem a szárazföld terült el előttük, hanem egy blokádnyi hajósor.
Tíz jókora jármű tornyosult a vízen, sápadt hajótesttel és smaragdzöld
zászlókkal, amelyek késként hasították szét a ködöt.
Egy veski flotta.
– Nos – mondta Lina lassan. – Azt hiszem, ez választ ad a kérdésre, hogy ki
fizetett Jastának, hogy végezzen velünk.
– És Rhyjal – tette hozzá Kell.
– Milyen messze a szárazföld? – kérdezte Holland.
Alucard megcsóválta a fejét.
– Nincs messze, de ezek közvetlenül közöttünk és Tanek között állnak. A
legközelebbi part, ahol kiköthetnénk, egyórányi vitorlázásra esik bármelyik
irányba.
– Akkor kerüljük meg őket.
Alucard sokatmondó pillantást vetett Kellre.
– Nem ebben – intett a Szellem felé, és Lina megértette. A kapitány úgy
manőverezte a hajót, hogy keskeny orra egyenesen a flotta gerince felé mutatott.
Mindaddig, amíg a köd a helyén marad, és a Szellem nem mozog, talán nem
veszik észre őket, ám abban a pillanatban, ahogy a hajó közelebb húzódna,
rögtön célponttá válna. A Szellem nem vont fel semmilyen birodalmi lobogót, de
az a három kisebb bárka sem, amelyek bójákként ringatóztak fel-alá a flotta
mellett, és mindegyikre az elfoglalt hajók fehér zászlaját tűzték. A veskiek az
irányításuk alatt tartották a tengerszorost.
– Ne támadjunk? – kérdezte Lina.
Erre Kell, Alucard és Holland is rámeredt.
– Most mi van? – kérdezte a lány.
Alucard kiábrándulva csóválta a fejét.
– Valószínűleg több százan vannak azokon a hajókon, Bard.
– Igen, mi meg antarik vagyunk.
– Antarik, de nem halhatatlanok – emlékeztette Kell.
– Nincs időnk csatázni egy egész hadiflottával – szögezte le Holland. –
Mielőbb ki kell jutnunk a partra.
Alucard tekintete visszavándorolt a csatahajók vonalára.
– Ó, hogyne, eljuthatsz a partra – bólintott –, de ahhoz evezned kell.
Lina azt hitte, hogy Alucard biztos csak viccel.
De nem. Komolyan mondta.
 V
Rhy Maresh a fényre szegezte a tekintetét.
A bűvös kör szélén állt, amelynek közepén Tieren feküdt kiterítve, és a főpap
kezében tartott gyertya mozdulatlan, meg sem rezzenő lángjára összpontosított.
Fel akarta ébreszteni az Aven Essent a transzból, a vénember vállába akarta
fúrni a fejét, hogy kizokoghassa magát. Érezni akarta az öreg mágiájának
varázslatos nyugalmát.
Az elmúlt néhány hónapban közelről megismerhette a fájdalmat és a halált,
ám a gyász kínja még új volt neki. A fájdalom fényes, a halál sötét, a veszteség
bánata szürke. Mintha súlyos kőtömb nehezedett volna a mellkasára. Mérgező
felhő akadályozta meg, hogy szabadon lélegezhessen.
Ehhez kevés vagyok egyedül, gondolta.
Nem tudom megfenni…
Képtelen vagyok rá…
Bármit is próbált elérni az apja, nem vált be.
Rhy látta, ahogy a folyó kivilágosodik, az árnyékok kezdenek visszahúzódni,
és vethetett néhány pillantást a városa vörös és arany színeire, mintha valami
fantom derengett volna át a sötét ködön.
De a változás nem maradt tartós.
A sötétség perceken belül visszatért.
Elveszítette az apját, és miért?
Egyetlen röpke pillanatért?
Lélegzetvételnyi könnyebbségért?
A király holttestét a palotalépcső alján találták meg.
Az apja egy hideg, alvadó vértócsában feküdt.
Apját kiterítettek az anyja mellett, s páros szoborként, üres héjakként
nyújtóztak lehunyt szemmel. Testüket hirtelen megöregítette a halál. Mikor lett
ilyen beesett az anyja arca? Mikor őszült így meg az apja halántéka? A holttestek
durva, elnagyolt utánzatai csupán azoknak az embereknek, akik életükben
voltak. Akiket Rhy szeretett. A puszta látványuktól – attól, ami maradt belőlük –
rosszul lett, úgyhogy inkább visszamenekült az egyetlen helyre, ahová tudott. Az
egyetlen személyhez, akire számíthatott.
Tierenhez.
Tierenhez, aki olyan mély nyugalommal aludt, hogy akár halottnak is beillett
volna, ha Rhy nem épp az imént látta volna a saját szemével a halált, egészen
közelről; ha nem nyomta volna kezét az apja mozdulatlan bordáihoz, ha nem
öleli át anyja elmerevedett vállát.
Gyertek vissza…
Gyertek vissza…
Gyertek vissza…
Nem mondta ki hangosan a szavakat, attól tartva, nehogy véletlenül felzavarja
a papot, mert valahol mélyen úgy érezte, bármilyen halkan és finoman beszélne
is, a bánata akkor is minden szónál hangosabban kiáltana. A többi pap lehajtott
fejjel térdelt, mintha ők maguk is transzállapotban lennének, és a homlokukat
ráncolták a feszült koncentrációtól, mialatt Tieren arca ugyanolyan sima és fakó
maradt, mint az utcákon alvó férfiaké és nőké. Rhy bármit megadott volna, hogy
hallhassa az Aven Essen hangját, hogy érezhesse a karjai súlyát a vállán, és
láthassa a megértést a szemében.
Annyira közel volt hozzá.
És olyan nagyon messze.
Könnyek égették Rhy szemét, és félő volt, hogy túlcsordulnak. Amikor pedig
tényleg kibuggyantak a könnyei, a megkötő kör elszenesedett szélétől alig
ujjnyira hullottak a padlóra. Ujjai sajogtak az Isrának kiosztott ökölcsapástól,
válla lüktetett attól, ahogy kicsavarta magát Sol-in-Ar szorításából. Ám ezek a
fájdalmak alig voltak többek halványuló emlékeknél, könnyű felületi sérülések
csupán a mellkasába tépő kínhoz, a sajgó űrhöz képest.
Két karja súlyosan lógott az oldala mellett.
Egyik kezében a koronáját tartotta, a vékony aranykarikát, a másikban pedig a
királyi dísztűt, amelynek révén elérhette Kellt.
Természetesen felmerült benne, hogy magához szólítsa a bátyját. Addig
szorította a kitűzőt, amíg a kelyhet és felkelő napot formázó embléma a
tenyerébe nem vágott, noha Kell azt mondta, ehhez a rítushoz nincs szükség
vérre. Kell tévedett. Vérre mindig szükség van.
Csak egy szó, és a bátyja jönne.
Egyetlen szó, és nem lenne egyedül.
Egyetlen szó… – de Rhy Maresh nem tudta rávenni magát, hogy kimondja.
Már oly sokszor cserbenhagyta önmagát. De eltökélte, hogy Kellt nem fogja.
Valaki a háta mögött megköszörülte a torkát.
– Felség.
Rhy reszketeg sóhajt hallatott, és hátrébb lépett Tieren varázslatának a
szimbólumától. Megfordulva szembetalálta magát atyja városi őrségének
kapitányával. Isra állkapcsán zúzódás éktelenkedett.
Követte a nőt, ki a csendes kamrából, vissza az előcsarnokba, ahol egy
kifulladt hírvivő állt várakozva, ruhája csurom sár és veríték, mintha keményen
vágtatva érkezett volna. Apja egyik felderítő járőre volt, akit azért küldtek ki,
hogy figyelje Osaron mágiájának a városon túli terjeszkedését. Rhy fáradt
elméje egy pillanatra nem is értette, miért őhozzá jön a hírnök. Azután eszébe
jutott: hiszen nem maradt senki más a királyi családból – a felismerés hirtelen
rontott rá, és megpiszkált egy eleven sebet.
– Mi történt? – kérdezte Rhy rekedtes hangon.
– Hírt hozok Tanekből, felség – jelentett a szolga.
Rhy émelyegni kezdett.
– Olyan messzire elért a köd?
A küldönc tagadólag megrázta a fejét.
– Nem, uram, még nem, de találkoztam az úton egy lovassal. Kiszúrt egy
hadiflottát az Isle torkolatánál. Tíz csatahajót. Vesk ezüst-zöld zászlaja alatt
vitorláznak.
Isra elmormolt egy szitkot az orra alatt.
Rhy lehunyta a szemét. Mit is mondott az apja arról, hogy a politika olyan,
mint a tánc? Vesk próbálja diktálni a tempót. Ideje, hogy Rhy átvegye a vezetést.
Hogy megmutassa, ő a király.
– Felség? – sürgette a hírnök.
Rhy kinyitotta a szemét.
– Hozzátok elém két mágusukat!

* * *

A térképteremben találkozott velük.

Rhy jobban örült volna a Rózsa hallnak, a terem boltíves kőmennyezetének,
emelvényének és elegáns trónszékének. Ám ott most a király és a királyné
feküdt kiterítve, úgyhogy be kellett érniük ezzel a helyiséggel.
Apja helyén állt az asztal mögött, kezével belekapaszkodott a nemesfa
szegélybe, és bizonyára csak az érzékei tréfálták meg, de Rhy szinte érezni vélte
a mélyedéseket, amelyeket Maxim Maresh ujjai koptattak az asztal szélén, ahol a
faanyag még mindig őrizte az uralkodó keze nyomát.
Lord Sol-in-Ar a fal mellett állt, tőle balra, két oldalról kísérete egy-egy
tagjától közrefogva.
Jobbján Isra és két gárdatag strázsált, szintén a fal mentén.
Megérkezett a két veski mágus, Otto és Rul; az erős férfiakat páncélos őrök
kísérték be. Rhy parancsára eltávolították a bilincseiket. Azt akarta, hogy
ráébredjenek: nem akarja megbüntetni őket a koronájuk által elkövetett tettekért.
Még nem.
A bajnokság alatt a ringben Rul, „a Farkas” minden egyes meccse előtt igazi
farkasként vonyított.
 Otto, „a Medve” pedig a mellkasát döngette.
Most mindketten némán álltak, mint két kőoszlop. Az arckifejezésükből
kiolvashatta, hogy tudnak uralkodójuk árulásáról, a királyné meggyilkolásáról és
a király által hozott áldozatról.
– Sajnáljuk a veszteségedet, felség – szólalt meg Rul.
– Valóban? – kérdezte Rhy, megvetéssel leplezve bánatát.
Amíg Kell egész gyermekkorát a mágia megismerésével töltötte, addig Rhy az
embereket tanulmányozta, a vestra és ostra tagjaitól kezdve egészen a
közemberekig és bűnözőkig. Azután Faró és Vesk birodalmaival folytatta
tanulmányait. És bár tisztában volt vele, hogy egy világot nem lehet könyvekből
megismerni, kezdetnek mindenesetre megtette.
Elvégre, a tudás is egyfajta hatalom, az erő gyümölcse. A veskiek pedig, mint
megtudta, tisztelték a haragot és örömöt, még az irigységet is méltányolták, a
gyászt viszont egyáltalán nem.
Rhy a térképre intett.
– Mit láttok?
– Egy várost, uram – felelte Otto.
Rhy az Arnes torkához helyezett kis figurák vonalára biccentett. Az apró,
smaragdzöldre festett, szürke zászlós kőhajókra. – Hát ott?
Rul a homlokát ráncolta a sor láttán.
– Egy flottát?
– Egy veski flottát – pontosított Rhy. – Mielőtt a hercegetek és hercegnőtök
megtámadta a királyomat és a királynémat, titkon üzentek Vesknek, és idehívtak
egy tíz csatahajóból álló hadiflottát. – Ottóra nézett, aki megdermedt a hír
hallatán… Rhy úgy vélte, nem a bűntudattól, hanem a döbbenettől. – Hát
ennyire beleunt a királyságotok a békénkbe? Háborúra vágyik talán?
– Én… én csak egy mágus vagyok – hebegte Otto. – Nem ismerem az
uralkodóm terveit.
– De a birodalmadat igen. Nem vagy a része?
Rhy tudta, hogy a veskiek büszke és makacs népek, de nem ostobák. Élveznek
egy jó kis csetepatét, de nem keresik a háborút.
– Mi nem…
– Lehet, hogy Arnes lenne a harcmező – vágott közbe Sol-in-Ar –, de ha Vesk
háborút kíván, akkor Farótól is megkapja. Csak egy szavadba kerül, felség, és
százezer katonámat állítom a sereged mellé.
Rul céklavörös lett, Otto pedig halottsápadt.
– Ezt nem mi tettük – morogta Rul.
– Semmit nem tudtunk erről a csalárd fondorlatról – tette hozzá Otto
keményen. – Nem akarunk.
 – Akartok? – vicsorgott Rhy. – Mi köze ehhez az akaratnak? Én talán akarom,
hogy a népem szenvedjen? Akarom, hogy a királyságom háborúba keveredjen?
Tételezzük fel, hogy az uralkodóitok hozzátok fordultak, és a segítségeteket
kérték. Ki mered tán jelenteni, hogy visszautasítottátok őket?
– De hát nem történt semmi ilyesmi! – tiltakozott Otto fagyosan. – Tisztelettel,
felség, egy uralkodó nem követi a népét, ám a népnek követnie kell az
uralkodóját. Igazad van, sokan fizetnek nagy árat kevesek döntése miatt. De a
királyi méltóságok azok, akik határoznak, és mi vagyunk azok, akik megfizetünk
érte.
Rhy leküzdötte magában a sürgető késztetést, hogy fájdalmas grimaszt vágjon
e szavak hallatán. Hogy Isrára vagy Sol-in-Arra nézzen tanácsért. Nagyot nyelt,
és kézbe vette az egyik hajószobrocskát.
– Két levelet fogtok írni – közölte hűvösen, a tenyerében méregetve a figura
súlyát. – Egyet a flottának, és egyet a koronának. Beszámoltok a herceg és a
hercegnő hidegvérű árulásáról. Elmondjátok nekik, hogy visszavonulhatnak
most, és akkor úgy tekintjük, hogy a két királyi sarj a saját szakállára
cselekedett. Meghátrálhatnak és megkímélhetik az országukat egy háborútól. De
ha csak egy méternyit is tovább közelednek a városunk felé, akkor tudniuk kell,
hogy egy nagyon is eleven királlyal néznek szembe, és egy ellenük szövetkezett
birodalommal. Ha előrenyomulnak, azzal ezrek halálos ítéletét írják alá.
Hangja egyre halkabbá vált, ahogy beszélt, ahogy az apjáé is mindig, szavai a
frissen kivont acélhoz hasonlóan csengtek.
„Egy királynak nem kellfelemelnie a hangját ahhoz, hogy meghallják.”
Maxim számos leckéje közül az egyik.
– És mi legyen az árnykirállyal? – kérdezte Rul jegesen. – Róla is írjunk?
Rhy ujjai összeszorultak a kicsiny kőhajó körül.
– A városom gyengesége a tietekévé válik, ha azok a hajók benyomulnak
Londonba. Az én embereim alszanak, de a tieitek meghalnak. Az ő érdekükben
azt javaslom, legyetek a lehető legmeggyőzőbbek. – Visszahelyezte a bábut az
asztalra. – Megértettétek? – Szava inkább hangzott parancsnak, mint kérdésnek.
Otto bólintott. Rul úgyszintén.
Ahogy az ajtók bezárultak mögöttük, Rhy vállából kifutott az erő. Fáradtan
nekidőlt a térképterem falának.
– Szerintetek hogy ment? – kérdezte.
Isra fejet hajtott.
– Igazi királyként kezelted a helyzetet.
Nem maradt idejük kiélvezni a sikert.
A Szentély harangjai a város többi részével együtt elnémultak, ám itt, a
palotában egy óra csilingelni kezdett. Senki más nem élénkült meg, mivel senki
más nem számolta az órákat és a perceket, de Rhy kihúzta magát.
Kell négy teljes napja volt távol.
– Négy nap, Rhy. Annyi alatt meg is járjuk. Utána pedig nyugodtan bajba
keverheted magad…
Ám a baj jött és ment, és újra eljött, anélkül hogy bármi jele lett volna a
bátyjának. Megígérte Kellnek, hogy várni fog, de Rhy már így is épp eleget várt.
Csak idő kérdése volt, hogy Osaron mikor nyeri vissza teljesen az erejét. Csak
idő kérdése, mikor fordítja a figyelmét ismét a palota felé. A város utolsó
védelmi vonala felé. Hiszen ez nyújtott menedéket minden ébren lévő
személynek, minden ezüstösnek, minden papnak, ez őrizte Tierent és a
varázslatot, amely álomban tartotta a többieket. És ha ez elesik, semmi nem
marad.
Tett Kellnek egy ígéretet, igen. Ám a bátyja máris késett, és Rhy nem
maradhatott itt, elevenen eltemetve a szülei holttestei mellé.
Nem fog elbújni az árnyékok elől, amikor az árnyékok amúgy sem érhetnek
hozzá.
Most igenis volt választása. És ő elhatározta, hogy megteszi.
Ő maga fog szembenézni az árnykirállyal.

* * *

Az őrség kapitánya ismét elállta az útját.

Isra apja korú nő volt, ám amíg Maxim széles vállú, ő karcsú, szikár és izmos.
Mégis, ő volt a leginkább tiszteletet keltő nő, akivel valaha találkozott, egyenes
gerincű, szigorú és kemény, akinek egyik keze mindig a kardmarkolatán pihent.
– Állj félre! – utasította Rhy, a válla köré csatolva a vörös-arany pelerint.
– Felség – mondta az őr. – Mindig őszinte voltam atyáddal, és veled is mindig
az leszek, úgyhogy bocsásd meg, amiért kertelés nélkül szólok. Mennyi vérrel
kell még etetnünk ezt a szörnyeteget?
– Minden csepp véremmel táplálom, ha kell – felelte Rhy –, s ha ez csillapítja
az éhségét. Most pedig állj félre! Ez a királyod parancsa. – A szavak perzselték a
torkát, amikor kiejtette őket, de Isra némán engedelmeskedett, és ellépett az
útjából.
Rhy keze már a kilincsen volt, amikor a nő újra megszólalt, halk, kitartó
hangon.
– Amikor ezek az emberek felébrednek – mondta –, szükségük lesz a
királyukra. De mondd, ki fogja vezetni őket, ha te is meghalsz?
Rhy állta a nő tekintetét.
– Hát nem hallottad? – kérdezte, és kitárta az ajtószárnyakat. – Én máris halott
vagyok.
 VI
A Szellemnek csupán egy mentőcsónakja volt, egy kis lélekvesztő, kötéllel a hajó
oldalához rögzítve. Egy üléssel és két evezővel rendelkezett, és eredetileg egy
személyt szállított volna a járművek között, vagy talán a hajó és a part között,
amennyiben bármelyik nem tudott vagy nem akart kikötni.
A csónak nem úgy festett, mint amelyben elférnek négyen, vagy amely
elsüllyedés nélkül partra juttathatná mindannyiukat, de nem maradt választásuk.
A vízre eresztették, és Holland ment le elsőként, a Szellem oldalának
támasztva az ingatag bárkát. Kell átvetette a fél lábát a korláton, de amikor Lina
mozdult, hogy kövesse, látta, hogy Alucard még mindig a fedélzet közepén áll,
és a távoli flottára szegezi a tekintetét.
– Gyerünk, kapitány!
Alucard megrázta a fejét.
– Én maradok.
– Nem most van a grandiózus tettek ideje – nógatta Lina. – Ez még csak nem
is a te hajód.
Ám ez egyszer Alucard pillantása kemény és hajthatatlan maradt.
– Az Essen Tasch bajnoka vagyok, Bard, és az egyik legerősebb mágus a
három birodalomban. Nem tudok megállítani egy flottányi hajót, de ha úgy
döntenek, hogy megindulnak, akkor megteszem, ami tőlem telik, hogy lassítsam
őket.
– Ők pedig megölnek – felelte Kell, visszalendítve a lábát a fedélzetre.
A kapitány csak fanyarul elmosolyodott.
– Mindig is dicsőségben akartam bevégezni.
– Alucard… – kezdte Lina.
– A köd az én művem – folytatta, elnézve kettejük között. – Az majd
fedezéket nyújt nektek.
Kell bólintott, majd egy pillanat múlva a kezét nyújtotta. Alucard úgy nézett
rá, mintha tüzes vas lenne, de végül elfogadta.
– Anoshe – köszönt Kell.
Lina mellkasa elszorult a szó hallatán. Az arnes-iak a végleges elváláskor
használták ezt a kifejezést. Lina nem mondott semmit, mert a búcsú minden
nyelven úgy hatott, mintha megadták volna magukat a végzetnek, arra pedig ő
nem volt hajlandó.
Még akkor sem, amikor Alucard átkarolta a vállát.
Még akkor sem, amikor csókot nyomott a lány homlokára.
 – Te vagy a legjobb tolvajom – suttogta, és Lina szemét könnyek égették.
– Meg kellett volna, hogy öljelek – mormogta, és gyűlölte, hogy elcsuklik a
hangja.
– Valószínűleg – hagyta jóvá a kapitány, majd hozzátette, olyan halkan, hogy
senki más nem hallhatta, csak Lina: – Vigyázz rá!
Azzal eleresztette, Kell pedig a csónak felé húzta, és az utolsó, amit Lina
Alucard Emeryből látott, széles vállának vonala volt, és büszkén felvetett feje,
ahogy egyedül állva a fedélzeten szembenézett a flottával.

* * *

Lina csizmája a csónak fenekén dobbant, amitől a lélekvesztő úgy megingott,

hogy Hollandnak kellett megmarkolnia a peremét.
Amikor utoljára ilyen kis tákolmányban ült, a tenger közepén hánykolódott,
összekötözött kézzel, és egy hordónyi drogos sörrel a térdei között. Ám akkor az
egy fogadás volt. Ez meg itt hazárdjáték.
Ellökték a csónakot, és az Alucard keltette köd pillanatokon belül elnyelte a
Szellemet a szemük elől.
– Ülj le! – kérte Kell, és kézbe vett egy evezőt.
A lány engedelmeskedett, és zsibbadtan nyúlt a másik lapátért. Holland a kis
sajka végében ült, és mintegy mellékesen feltűrte a ruhaujját.
– Kis segítség? – kérdezte Lina, és az antari ráhunyorított smaragdzöld
szemével, majd előhúzott egy apró pengét, és a tenyeréhez nyomta.
Holland a csónak oldalához érintette vérző kezét, és kimondott egy olyan
vérparancsot, amit a lány még sosem hallott korábban – As Narahi –, és a kis
bárka sebesen előrelódult a vízben, csaknem kilökve Kellt és Linát az ülésükből.
Sós és hideg vízpermet szóródott a lány szemébe, a szél vadul csapkodott az
arca körül, de ahogy a látása kitisztult, ráébredt, hogy a mentőcsónak sebesen
száguld, úgy suhanva a víz felszínén, mintha tucatnyi láthatatlan evező hajtaná.
Lina Kellre pillantott.
– Ezt nem is tanítottad meg.
Megnyúlt az arca.
– Én… én sem tudtam.
Holland gúnyos pillantást vetett mindkettejükre.
– Bámulatos – jegyezte meg szárazon. – Még mindig vannak dolgok, amiket
nem tanultatok meg.
 VII
Az utcákat megtöltötték a testek, Rhy mégis egyedül érezte magát. Egyedül
hagyta hátra az otthonát.
Egyedül ment végig az utcákon.
Egyedül mászta meg az Osaron palotájához vezető jeges hidat.
Az ajtók kitárultak az érintésére, és Rhy mozdulatlanná dermedt – félig-
meddig arra számított, hogy saját palotájának komor másolatát találja majd, ám
csak egy fantomszerű jelenés, egy csontváz fogadta, amelyet kivájtak, majd újra
megtöltötték valami kevésbé anyagival. Nem várták nagy előcsarnokok, más
szintekre felvezető lépcsősorok, sem báltermek és balkonok.
Csak egyetlen barlangszerű, jókora üreg, ahol az arénák vázelemei itt-ott
kikandikáltak az árnyékok és a mágia burkolata alól.
Oszlopok emelkedtek fákként a padlóból, és elágazva nyúltak a lyukas
mennyezet felé, amelyen helyenként átlátszott a nyílt égbolt, és ettől a hatástól a
palota egyszerre tűnt mesterműnek és romos tákolmánynak.
A fény nagy része ezen a töredékes tetőn át szűrődött be, a maradék pedig
belülről eredt, egyfajta különös izzásként, mely úgy vont be minden felszínt,
akár a vastag üveg mögött csapdába ejtett tűz derengése. De még ezt a halvány
ragyogást is elnyelte, kitörölte ugyanaz a síkos, fekete réteg, a természetet
megsemmisítő mágia terméke, amely a városban is szétterjedt.
Rhy léptei visszhangot vertek, ahogy kényszerítette magát, hogy átvágjon a
hatalmas csarnokon, a középen várakozó fenséges trónszék felé, amely
ugyanolyan – egyszerre természetes és természetellenes – volt, mint körülötte az
egész palota. Éteri és üres.
Az árnykirály többlépésnyivel arrébb állt, és egy holttestet tanulmányozott.
A halott a talpán állt, a sötétség szalagjai tartották függőleges helyzetben,
amelyek egy marionettbábu zsinórjaiként futottak a fejétől és karjától fel a
mennyezetig. A fonalak nem csak a helyén tartották a testet, de úgy tűnt, azok is
fércelték egybe.
Egy nő volt, ennyit máris megállapíthatott, és amikor Osaron rándított egyet
az ujjain, a szálak egyszerre szorosra feszültek, és a vizenyős fény felé
fordították a nő arcát. Vörös haja – még a Kellénél is vörösebb – tartás nélkül
hullt beesett arcába, és az egyik lehunyt szeme alatt úgy csorgott le a feketeség,
mintha tintát sírt volna.
Így, hordozóburok nélkül maga Osaron épp olyan fantomszerűnek látszott,
mint a palotája. Egy ember félig kiformálódott képmásának látszott:
valahányszor mozdult, a fény átragyogott rajta. A köpenye úgy hullámzott,
mintha valami képzeletbeli szél lobogtatná, az alakja úgy reszketett és
fodrozódott, mintha nem tudná egyben tartani magát.
– Mi vagy te? – kérdezte az árnykirály, és bár arccal a hulla felé állt, Rhy
mégis tudta, hogy neki címezte a kérdést.
Alucard korábban már figyelmeztette Rhyt Osaron hangjára, ahogyan
végigvisszhangzik az ember fején, és kígyózva behatol a gondolatai közé. Ám
amikor megszólalt, Rhy nem hallott semmi mást, csak magukat a szavakat,
amelyek csengve verődtek vissza a kőről.
– A nevem Rhy Maresh – felelte –, és én vagyok a király.
Osaron árnyékujjai visszacsúsztak az oldala mellé. A nő kissé elernyedt a
tartószalagjain.
– A királyok gyomként teremnek ebben a világban. – Megfordult, és Rhy egy
egymásra rétegzett árnyékokból álló arcot látott. Érzelmek villództak rajta,
megjelentek, majd eltűntek, újra meg újra: bosszúság és ámuló derű, harag és
megvetés. – Azért jöttél, hogy könyörögj, hogy letérdelj, vagy hogy harcolj?
– Azért jöttem, hogy megnézzelek magamnak – felelte Rhy. – Hogy
megmutassam neked ennek a városnak az igazi arcát. Hogy megtudd: nem félek.
– Ez persze hazugság volt… mert valójában igenis félt, ám ez a félelem
elhalványult a gyász, a harag, a cselekvési kényszer mellett.
A lény hosszan, fürkészőn méregette.
– Üres héj vagy.
Rhy megborzongott.
– Nem vagyok üres.
– Aki belül hamisan kong.
Nagyot nyelt.
– Nem vagyok hamis.
– A halott lelkű.
– Nem vagyok halott.
Az árnykirály most megindult feléje, és Rhy leküzdötte magában a sürgető
késztetést, hogy meghátráljon.
– Az életed nem a tiéd.
Osaron kinyújtotta az egyik karját, és Rhy ekkor hátrébb lépett, vagy
legalábbis próbált, csakhogy rá kellett eszmélnie: nem tud. Csizmáját olyan
mágia szögezte a padlóhoz, amelyet nem látott. Az árnykirály Rhy mellkasához
emelte a kezét, erre a gombok a tunikáján szétmorzsolódtak, a szövet szétvált, és
feltárultak a szíve fölé hegesedett pecsét koncentrikus körei. Az árnyék és a bőr
között a hidegség szilánkjai szurkálták a levegőt.
– Az én mágiám. – Osaron tett egy mozdulatot, mintha le akarná tépni róla a
pecsétet, de semmi nem történt. – És mégsem az enyém.
Rhy reszketegen sóhajtott.
– Nem találsz fogást rajtam.
Osaron ajkain mosoly táncolt, és a sötétség szorosabban feszült Rhy csizmája
köré. A félelem ekkor hangosabbá vált benne, de Rhy keményen küzdött, hogy
elfojtsa. Ő nem rab. Ő tudatosan, saját szabad döntése révén van itt. Hogy
magára vonja Osaron figyelmét és haragját.
Bocsáss meg, Kell!, gondolta, és egyenesen az árnykirályra emelte a tekintetét.
– Valaki egyszer elvette tőlem a testemet – mondta. – Elragadta az akaratomat.
De ez soha többé nem fordulhat elő. Én nem vagyok báb, és nincs semmi, amivel
rákényszeríthetnél, hogy az legyek.
– Tévedsz. – Osaron szeme felvillant, akár egy macskáé a sötétben. –
Meggyötörhetlek.
A hideg késként hasított végig Rhy lábszárain, ahogy a bokája körüli béklyók
jéggé változtak. Visszafojtotta a lélegzetét, amint a fagy terjedni kezdett, de
nemcsak fel a lábán, hanem az egész teste körül, függönyként, oszlopként, és
magába nyelte előbb az árnykirály és halott bábja látványát, majd a trónszékét és
az egész csarnokét, amíg végül teljesen csapdába esett a jégpáncélba zárva. A jég
felszíne olyan sima volt, hogy láthatta a saját visszaverődő tükörképét, amelyet
eltorzított az egyre vastagodó anyag görbülete. Látta a teremtmény árnyékát a
túloldalon. Elképzelte Osaron vigyorát.
– Hol van most az antari? – Egy kísérteties kéz pihent meg a jégtömbön. –
Küldjünk neki egy üzenetet?
A jégoszlop megreszketett, majd Rhy iszonyatára tüskéket kezdett növeszteni.
Próbált hátrahúzódni, de nem volt hová.
Rhy elfojtott egy sikolyt, ahogy az első hegyes tövis átdöfte a lábikráját.
Forró, de gyorsan múló fájdalom lángolt fel benne.
Nem vagyok üres, emlékeztette magát, ahogy egy második tüske az oldalába
mart. Elfojtott kiáltás szakadt fel belőle, miközben egy újabb szilánk a vállába
fúródott, rettenetes könnyedséggel csusszanva be és ki a kulcscsontja mellett.
Nem vagyok hamis.
A levegő a tüdejében rekedt, ahogy a jég sorra átszúrta a mellkasát, a hátát, a
csípőjét, a csuklóját.
Nem vagyok halott.
Nemrég tanúja volt, ahogy az anyját ledöfik, és az apjával tucatnyi acélpenge
végez. És nem tudta megmenteni őket. Az ő testük az övék volt. Az ő életük a
sajátjuk.
Rhyé azonban nem a sajátja volt. És most ráébredt, hogy ez nem gyengeség,
hanem erő. Szenvedhet, de a kín nem törheti meg.
 Rhy Maresh vagyok, jelentette ki magában, ahogy a vére csúszóssá tette alatta
a padlót.
Arnes királya vagyok.
És megtörhetetlen vagyok.
 VIII
Már egészen közel jártak a parthoz, amikor Kell reszketni kezdett. Hideg nap
volt, de a borzongás valahonnan máshonnan érkezett, és amint ráébredt, mi az –
egy visszhang –, a fájdalom is utolérte. Nem egy lepattanó csapás, hanem
hirtelen, erőszakos és éles, akár a kés.
Ne! Már megint?
Belehasított a lábába, a vállába, a bordáiba; teljes és átfogó támadást intézett
az idegei ellen.
Levegő után kapkodott, és megkapaszkodott a csónak szélében.
– Kell?
Lina hangja távolinak hatott, elfojtotta a fülében dörömbölő pulzusa.
Tudta, hogy az öccse nem halhat meg, de ez nem oltotta ki a félelmét, nem
állította meg a vérében lüktető egyszerű, állati, zsigeri pánikot, mely segítségért
kiáltott. Várta, hogy múljon a gyötrelem, ahogy korábban mindig, minden egyes
szívveréssel egyre gyengült, mint amikor egy tóba vetett kő csobbanása után
egyre kisebb és szelídebb a hullámok fodrozódása, míg végül teljesen kisimul a
felszín.
Ám ez a fájdalom nem akart szűnni.
Minden lélegzetvétel új követ, új csobbanást hozott.
Lina keze tétovázva lebegett a levegőben.
– Meg tudlak gyógyítani?
– Nem – zihálta Kell szaggatott lélegzettel. – Ez nem… az ő teste nem… –
Gondolatai sebesen forogtak.
– Él még? – firtatta Holland.
Kell morcos képet vágott.
– Persze, hogy él.
– De az az élet nem az övé – vetette ellen Holland higgadtan. – Ő csak egy
üres burok. A te erőd hordozóedénye.
– Hagyd abba!
– Levágtál néhány szálat a mágiádból, és készítettél magadnak egy
marionettbábot.
A víz együtt tajtékzott fel a kis csónak körül Kell indulatával.
– Elég! – A szó ezúttal Linától érkezett. – Mielőtt még elsüllyeszt minket.
De Kell kihallotta hangjából a kérdést – ugyanazt, amit már ő is hónapok óta
újra meg újra feltett magának.
Vajon igazán él-e, amit vagy akit nem lehet elpusztítani?
 Egy héttel azután, hogy Kell a sajátjához kötötte az öccse életét, a tenyerébe
hasító hirtelen, forró-fehér fájdalomra ébredt; mintha lángra kapott volna a bőre.
Lemeredt a sajgó kezére, és biztos volt benne, hogy a húsa felhólyagzott vagy
elszenesedett. De nem. Helyette megtalálta az öccsét, amint a szobájában ül, egy
alacsony asztalnál, előtte égő gyertya, és a távolba révedő tekintettel a láng fölé
tartja a kezét. Kell elkapta Rhy ujjait, és nyirkos ruhát nyomott a vörös és
lefoszló bőrre, miközben fivére lassan magához tért.
– Sajnálom – mondta akkor Rhy, az azóta egyre fárasztóbbá váló refrénnel. –
Én csak… tudni akartam… tudnom kellett.
– Micsodát? – csattant fel az antari, és az öccse tekintete ismét elhomályosult.
– Hogy valódi vagyok-e.
Kell most megborzongott a kis lélekvesztő fenekén, Rhy fájdalmának
visszhangja olyan vad és engesztelhetetlen volt. Nem önkezével önmagán ejtett
sérülésnek érződött, nem gyertyalángba tartott tenyérnek vagy bőrbe karcolt
szónak. Ez a fájdalom mély volt, csontig ható, mint a mellkasba mélyedő peng,
csak még rosszabb, mert ez mindenhonnan érkezett egyszerre.
Kell szájába epe tolult. Próbálta nem elfelejteni, hogy a fájdalom csak azért
rémisztő, amit jelezni kíván – veszélyt vagy halált –, és hogy azok nélkül
valójában semmi…
A látása elködösült.
…csak még egy érzékszerv…
Izmai sikoltottak a megterheléstől.
…még egy póráz…
Kell vadul reszketve is érezte, hogy Lina vékony, de erős karja átöleli; karcsú
teste melege úgy hatott, mint gyertyaláng a hidegben. A lány mondott valamit,
de ő nem tudta kihámozni a szavak értelmét. Holland hangja pedig ki- és
beúszott, összefüggéstelen zajok rövid, kirobbanó szakaszaivá redukálódott.
A fájdalom kezdett kisimulni – nem enyhülni, csak kiegyenlítődni valami
iszonyatos, de egyenletes érzéssé. Nagy nehezen összeszedte a gondolatait,
fókuszálta a tekintetét, és meglátta a közeledő partot. Nem Tanek kikötőjét,
hanem egy hosszan elnyúló, sziklás partszakaszt. De nem számított. A föld az
föld.
– Siess már! – mormolta rekedten, és Holland sötét pillantást lövellt rá.
– Ha ez a csónak kicsit is gyorsabban menne, lángra kapna, mielőtt esélyünk
lenne összetörni azokon a sziklákon. – De azért látta, hogy a mágus ujjbegyei
elfehérednek az erőfeszítéstől, és érezte, ahogy a világ engedelmesen szétválik
ereje előtt.
Az egyik pillanatban a csipkézett partszakasz még a távolban derengett, a
másikban pedig már csaknem odaértek.
 Holland felegyenesedett, és Kellnek sikerült kikényszeríteni sajgó testét a
magzatpózból, mivel elméje is eléggé kitisztult ahhoz, hogy gondolkodni tudjon.
Kézbe vette a zálogba kapott ajándéktárgyat – a négyszögletes selyemdarabot,
amit még a királyné adott neki, és amibe a KM betűket hímezték –, és friss
vércsík díszítette a szövetet, miközben a csónak vészesen közel merészkedett a
part menti sziklákhoz. Mire elég közel húztak, hogy kiszállhassanak, a
kabátjukat már teljesen átáztatta a jeges víz.
Holland lépett ki elsőként, és megtámaszkodott a tengervíztől síkos köveken.
Kell követni próbálta, de megcsúszott. Bele is zuhant volna a tajtékzó
hullámtörésbe, ha Holland nincs ott, hogy elkapja a csuklóját, és maga mellé
rántsa. Kell visszafordult Lináért, de ő máris mellette termett, és kézen fogta a
férfit, Holland pedig vállon ragadta. Kell a sziklafalnak nyomta a zsebkendőt, és
kiadta a vérparancsot, hogy repítse őket haza.
A dermesztő köd és az egyenetlen part tüstént elenyészett, felváltotta a Rózsa
hall sima márványa, boltíves mennyezete és üres trónszékei.
Nyomát sem látta Rhynak, sem a királynak és a királynénak, amíg körbe nem
fordult, és észre nem vette a terem közepén álló széles kőasztalt.
Kell mozdulatlanná dermedt, a háta mögött Lina döbbenten szívta be a
levegőt.
Beletelt egy pillanatba, hogy felismerje a márványlapon fekvő alakokat, és
megértse: holttesteket lát. Két test pihent kiterítve az asztalon, mindkettő
karmazsinvörös szövettel letakarva, koronájuk még mindig a hajukban csillogott.
Emira Maresh, aranyszegélyű fehér rózsával a szíve fölött.
És Maxim Maresh, akinek egy rózsa szirmait szórták szét széles mellkasán.
Kellnek a csontja velejéig hatolt a hideg. A király és a királyné meghalt.
 IX
Alucard Emery százszor is elképzelte a saját halálát.
Morbid szokása volt, ám a tengeren töltött három év túl sok időt biztosított neki,
hogy töprengjen, igyon és álmodozzon. Az esetek többségében az álmai Rhyjal
kezdődtek, ám ahogy az éjszakák hosszabbra nyúltak, és a poharak sorra ürültek,
a képek mindig sötétebbé váltak. Csuklója sajogni kezdett, gondolatai
elködösödtek, és ő eltűnődött: Mikor? Hogyan?
Olykor igézően szép és magasztos jelenet volt, máskor hátborzongató.
Harcmező. Eltévedt penge. Kivégzés. Félresikerült váltságdíj-követelés.
Belefulladás a saját vérébe vagy a tengerbe. A lehetőségek száma a végtelenhez
közelített.
De azt sosem gondolta volna, hogy ilyen lesz a halála.
Nem képzelte, hogy egyedül fog szembenézni vele. Legénység nélkül. Barát
nélkül. Család nélkül. Sőt ellenség nélkül, leszámítva persze a várakozó
csatahajókat megtöltő arctalan tömeget.
Ostoba, mondta volna Jasta. Mind egyedül nézünk szembe a halállal.
Nem akart Jastára gondolni. Vagy Lenosra. Vagy Bardra.
De főleg Rhyra nem.
A tengeri levegő csípte a sebeket Alucard csuklóin, ezért megdörzsölte őket,
ahogy a hajó – még csak nem is az ő hajója – némán ringatózott a
hullámverésben.
A veskiek bevonták a zöld-ezüst lobogókat, a hajók fenyegetően, eltökélten
úsztak a vízen, és hegyláncként rajzolódtak a horizontra.
Vajon mire várnak?
Veskből, netán a városból érkező parancsra?
Tudnak-e az árnykirályról? Az átkos ködről? Mi tartja őket sakkban? Vagy
egyszerűen csak az éj jótékony leplére várnak, mielőtt lecsapnak?
Mi haszna ennek a sok spekulációnak?
Tapodtat sem mozdultak a helyükről.
De bármelyik pillanatban megindulhatnak.
A nap lesüllyedt, vérvörösre festve az égboltot, és a kapitány feje már lüktetett
az erőfeszítéstől, hogy ilyen sokáig a helyén tartotta a ködöt, amely mostanra
kezdett megritkulni. Nem tehetett semmi mást, mint hogy vár és vár, és próbálja
összeszedni magában az erőt, hogy…
Hogy mit tégy?, kérdezte egy kihívó hang a fejében. Elmozdítod a tengert?
Az nyilván lehetetlen volt. Mindennek és mindenkinek megvannak a maga
korlátai. Fejében egymást kergették a gondolatok, ahogy az elmúlt órában
szakadatlanul, s hátha sikerül rábukkannia valami ragyogó ötletre, ami csak rá
vár.
A tenger. A hajók. A vitorlák.
Nem. Várjunk csak. A vitorlák. Talán megtalálhatná a módját, hogy…
Nem.
Ebből a távolságból kizárt.
Oda kellene lopóznia a Szellemmel, egészen a veski flotta hátsó fertályához,
és azután – hogyan tovább?
Alucard megdörgölte a szemét.
Ha már meg kell halnia, legalább kitalálhatná a módját, hogy számítson
valamit az áldozata.
Már ha meg kell halnia…
De épp ez volt a probléma.
Alucard nem akart meghalni.
Ahogy a Szellem hajóorrában állt, világossá vált számára, hogy a halál és
dicsőség távolról sem izgatja őt annyira, mint az, hogy elég hosszú ideig
élhessen a hazatéréshez. Hogy meggyőződhessen róla: Bard is életben maradt, és
hogy megpróbálja megkeresni az Éjsudár legénységének maradékát. Hogy
láthassa Rhy borostyánszínű szemét, és hozzáérinthesse ajkát a gödröcskéhez,
ahol a herceg kulcscsontja ívesen találkozik a torkával. Hogy letérdelhessen a
hercege elé, és felkínálhassa neki az egyetlent, amit Alucard valaha is
visszatartott: az igazságot.
Az úszó piacról hozott tükör az egyik közeli ládán volt, a védőtokjában.
Négy évet áldozott egy olyan ajándékért, amelyet valószínűleg sosem adhat át.
Valami távoli mozgáson akadt meg a tekintete.
Árnyék siklott át az alkonyi égen, amely most liláskékben játszott a szokott
vérvörös helyett. A szíve nagyot dobbant. Egy madár volt.
Alábukott az egyik veski hajóra, majd elnyelte az árbócok, hálók és
összehajtott vitorlák sűrűje. Alucard visszafojtotta a lélegzetét, amíg a mellkasa
már sajogni kezdett, és sötét foltok táncoltak a szeme előtt. Ez volt az.
Megérkezett a parancsuk az előrenyomulásra. Nem sok ideje maradt.
A vitorlák…
Ha sikerülne megrongálnia a vitorlákat…
Nekilátott, hogy összegyűjtsön minden szabadon mozdítható fémdarabot.
Átkutatta a ládákat, a hajókonyhát és a rakteret pengékért, fazekakért és ezüst
evőeszközökért, bármiért, amit vágni tudó, éles tárggyá alakíthatna. Mágia
zümmögött az ujjában, ahogy akaratával élesre formálta a felületeket, és fűrészes
éleket mintázott az oldalukba.
Katonákként sorakoztatta fel a fedélzeten kész munkáit: háromtucatnyi
rögtönzött fegyvert, amelyekkel tépni és szaggatni lehetett. Próbálta figyelmen
kívül hagyni a tényt, hogy a vitorlákat leengedték, és arról sem vett tudomást,
hogy még őmaga sem képes ilyen sok tárgyat egyszerre mozgatni és irányítani,
főleg nem kifinomult precizitással.
De úgy okoskodott, hogy a nyers erő is jobb a semminél.
Mindössze annyit kellett tennie, hogy lőtávolságon belülre vigye a Szellemet,
hogy lecsaphasson. Épp a saját vitorláira fordította a figyelmét, amikor meglátta,
hogy a veski vásznak kifeszülnek.
Hullámszerű zöld és ezüst nyílt ki a központi hajó árbocain, azután mindkét
oldalán a szomszédos hajókon, és így tovább, amíg az egész flotta készen nem
állt, hogy meginduljon.
Ez igazi ajándék, gondolta Alucard, és készenlétbe helyezte fegyvereit, ereje
maradékával húzta meg a szálakat a levegőben, ahogy az első hajó mozgásba
lendült. Amit egy második követett. És egy harmadik.
Alucard-nak leesett az álla. Ereje maradéka is cserbenhagyta, és kifutott
belőle. A szél elült, és ő csak állt és meredten bámulta a jelenetet, rögtönzött
pengéje kifordult az ujjai közül, mert a veski hajók nem Tanek és az Isle és
London városa felé indultak. Hanem épp az ellenkező irányba.
A flotta harci alakzata felbomlott, ahogy tagjai sorra visszafordultak a nyílt
tenger felé.
Az egyik hajó elég közel húzott el mellette, hogy kivehesse az emberi
alakokat a fedélzeten. Az egyik veski katona egyenesen feléje nézett, ám széles
arca kifürkészhetetlen maradt sisakja alatt. Alucard üdvözlésre emelte a kezét. A
férfi nem integetett vissza. A hajó folytatta útját.
Alucard némán figyelte, ahogy elvitorláznak.
Megvárta, amíg a víz megnyugszik, és az utolsó alkonyi színfolt is elenyészik
az égen.
Azután térdre roskadt a fedélzeten.
 X
Kell zsibbadtan meredt a kiterített testekre.
Királya és királynéja porhüvelyére. Apjára és anyjára…
Hallotta, hogy Holland a nevén szólítja, és érezte, hogy Lina ujjai a karja köré
kulcsolódnak.
– Meg kell találnunk Rhyt.
– Nincs itt – szólalt meg egy új hang.
Isra volt az, a városi őrség parancsnoka. Kell addig szobornak hitte a teljes
páncélzatban, lehajtott fejjel, mozdulatlanul álló nőt, megfeledkezve a gyászolás
előírásos szabályairól – a holtakat sosem hagyhatják egyedül.
– Hol? – sikerült kinyögnie. – Hol van most?
– A palotában, uram.
Kell a királyi palotába visszavezető ajtók felé indult, de Isra megállította.
– Nem ebben – közölte fáradtan. A Rózsa hall masszív, szárnyas bejárati
ajtajára mutatott, amely kivezetett a város utcáira. – A másikban.
Kell pulzusa őrülten lüktetett mellkasában.
Az árnyékpalota.
Forogni kezdett vele a világ.
Mióta voltak távol?
Három napja?
Nem, négy.
Négy nap, Rhy. Azután újra bajba keverheted magad.
Négy nap: a király és királyné meghalt, Rhy pedig nem várt tovább.
– Te meg hagytad elmenni? – förmedt rá Lina az őrre, köszönés gyanánt.
Isra dühbe gurult.
– Nem volt más választásom. – Egyenesen Kell szemébe nézett. – A mai
naptól Rhy Maresh a király.
A valóság ökölcsapásként zuhant rá.
Rhy Maresh, az ifjú királyi sarj, a flörtölős, élvhajhász korhely, a feltámasztott
herceg.
A fiú mindig is búvóhelyeket keresett magának, és úgy táncolt át az életén,
mintha az valami könnyed színdarab lenne.
Az öccse, aki egyszer elfogadott egy megátkozott amulettet, mert az erőt ígért
neki.
A fivére, aki bocsánatkérő szavakat karcolt a bőrébe, és gyertyalángok fölé
tartotta a kezét, hogy elevennek érezze magát.
 A testvére király lett.
És mi volt a legelső uralkodói tette? Egyenesen bemasírozott Osaron
palotájába.
Kell szerette volna jól megszorongatni Rhy nyakát, de azután felidézte a
visszhang-fájdalmat, amit érzett, ahogy egyik hulláma sújtott le rá a másik után a
mentőcsónakban, és még most is át- meg átzúdult rajta a szenvedés
áramlataként. Kell lába magától mozdult; elsietett Isra mellett, el a jókora
kőmedencék sorai előtt, át a Rózsa hall ajtaján, ki a sápadt londoni utcafénybe.
Hallotta maga mögött a lépteket: Lina fürgén és tolvajpuhán, Holland biztos,
erős lépésekkel követte, de nem fordult hátra, nem nézett le az utcákon heverő
megigézett testekre. Egyenesen a folyóra szegezte a tekintetét, és az égbe
nyújtózó képtelen árnyékalakzatra.
Kell mindig is úgy gondolt a királyi palotára, mint egy második napra, amely
örökösen felkel a város fölött. Ekképpen Osaron palotája maga volt a
napfogyatkozás, egy darab tökéletes sötétség, amelynek csak a szélein táncolt
néhány visszaverődő fénysugár.
Holland elővont egy fegyvert az egyik bukott ember kardhüvelyéből, Lina
pedig halkan szitkozódott, ahogy kígyózva utat tört a szanaszét heverő testek
között, de egyikük sem maradt le messzire tőle.
A három antari együtt kapaszkodott fel a palota meredeken emelkedő ónix
hídjára.
Együtt értek a palota csiszolt fekete üvegajtaja elé.
A kilincs könnyen engedett Kell érintésére, de Lina megragadta és szilárdan
tartotta a csuklóját.
– Tényleg ez a legjobb terv? – kérdezte.
– Ez az egyetlen, amink van – felelte Kell. Holland leakasztotta a nyakából az
örököst, és a zsebébe csúsztatta az eszközt. Bizonyára megérezhette Kell
rászegeződő tekintetét, mert felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Egyik szeme
smaragdzöld volt, a másik fekete, és mindkettő merev és rezzenéstelen, akár egy
maszk.
– Így vagy úgy – mondta Holland –, de ez itt és most véget ér.
Kell bólintott.
– Véget ér.
Linára néztek. A lány felsóhajtott, és elengedte Kell kezét.
Három ezüstgyűrűn csillant meg a kihunyó alkonyati fény – Lina és Kell
ékszerei keskenyebb másolatai voltak Holland széles karikájának –, és mind
felzsongott az egybekapcsolódó, közös erőtől, ahogy az ajtó kitárult, és a három
antari a küszöbön át belépett a sötétségbe.
 TIZENNÉGY

ANTARIK
I
Ahogy Kell átlépte a küszöböt, a fájdalom tüstént fellángolt a mellkasában.
Minden egyes lépéssel közelebb került Rhy szenvedéséhez.
Lina már elő is vonta két kését, ám a palota üresen állt körülöttük, nem
tartózkodott senki a csarnokban. Tieren mágiája bevált, megfosztotta a
szörnyeteget számos bábjától, Kell azonban érezte Lina ideges feszültségét a
saját tagjaiban, és látta ugyanazt a kényelmetlen feszengést tükröződni Holland
máskor kifürkészhetetlen arcán.
Volt valami helytelen és káros ezen a helyen; mintha teljesen kiléptek volna
Londonból, az időből, az életből, át valami olyan dimenzióba, ami nem is
létezik. Az egyensúlyát vesztett mágia birodalma volt ez, a szabályok nélküli
erőé, és szemlátomást haldoklott: lassan minden felületét beborította a semmivé
égő természet üveges, fekete leple.
Ám Kell a hatalmas csarnok közepén megérezte az élet lüktetését. Egy
dobogó, eleven szív pulzusát.
Azután pedig, ahogy a szeme alkalmazkodott a gyér megvilágításhoz,
meglátta Rhyt.
Az öccse többméternyivel a padló fölött csüngött, egy jéghálóban
felfüggesztve, tucatnyi hegyes tüskével rögzítve, melyek a testébe fúródtak.
Fagyos felszínük vörösen csillogott.
Rhy még élt, de csak azért, mert nem tudott meghalni.
Mellkasa reszketve hullámzott, arcára könnyek fagytak. Ajkai mozogtak, de
szavai nem hallatszottak. Vére széles, sötét tócsába gyűlt alatta.
Ez a tiéd?, kérdezte Rhy, amikor még fiatalok voltak, és Kell felvágta a
csuklóit, hogy meggyógyítsa őt. Ez mind a te véred?
Most Rhy vére tocsogott Kell csizmája alatt, és fémes ízt érzett a szájában,
ahogy előreszaladt.
– Várj! – kiáltotta Lina.
– Kell! – figyelmeztette Holland.
Ám ha ez kelepce volt, már úgyis csapdába estek. Már abban a pillanatban,
ahogy beléptek a palotába.
– Tarts ki, Rhy!
Rhy szempillái megrebbentek Kell hangjára. Próbálta felemelni a fejét, de
nem tudta.
Kell keze nedves lett a saját vérétől, mire az öccse mellé ért. Ha lett volna rá
esélye, egyetlen érintéssel és parancsszóval szétolvasztotta volna a jeget.
Ám ujjai megtorpantak a jég fölött pár centivel, mert másvalaki akarata
megállította a mozdulatot. Kell birokra kelt a mágikus szorítással, és a trónszék
mögötti árnyékok közül felcsendült egy hang.
– Ő az enyém.
A hang sehonnan sem jött. És mindenhonnan. Mégis, volt körülhatárolható
forrása. Többé nem árnyékok és mágia üres tákolmánya, hanem tüdők keltette,
ajkak, fogak formálták.
A hang gazdája belépett a fénybe, vörös haja úgy szálldosott az arca körül,
mintha valami képzeletbeli szellő kapott volna bele.
Ojka.

* * *

Kell követte őt.

Hallgatott a hazugságaira a palotaudvaron – a kétségekkel és haraggal keveredő
szavakra, amelyek mérgező mákonnyá álltak össze –, és hagyta, hogy a nő
átvezesse őt az ajtón egy másik világba, ahol egyenesen belesétált a csapdájába.
Amikor most meglátta Ojkát, megborzongott.

* * *

Lina megölte őt.

Szembeszállt vele az előcsarnokban, miközben Kell az ajtó túloldalán üvöltött,
és Rhy egy másik világban haldokolt. Nem maradt más választása, mint
harcolni, és elveszíteni az üvegszemét, mielőtt elvágta volna a nő torkát.
Amikor most meglátta Ojkát, elmosolyodott.

* * *

Holland megteremtette őt.

Magához emelte Kosik utcáiról, a sikátorokból, amelyek a saját sorsát is
formálták oly sok évvel korábban, és megadta neki az esélyt, amit ő is kapott
Vortalistól, a lehetőséget, hogy többet tegyen, hogy más legyen.
Amikor most meglátta Ojkát, mozdulatlanná dermedt.
 II
Ojka, az orgyilkos…
Ojka, a hírvivő…
Ojka, az antari…
…többé már nem Ojka volt.
„Én királyom” – szólította oly sokszor Hollandot, ám a hangja mindig halk és
szenvedélytől fülledt volt, most pedig erővel rezonált végig a csarnokon és a
fejében, egyszerre ismerősen és idegenül, ahogy ez az egész hely is egyszerre
hatott ismerősnek és idegennek. Holland ennek a palotának egy szellemképében
nézett szembe Osaronnal, amikor az árnykirály még nem volt több üvegnél,
füstnél és a mágia hamvadó parazsánál.
Most pedig ismét szemtől szemben álltak.
Ojkának egykor citromsárga szemei voltak, most azonban mindkettő feketén
ragyogott. A hajában korona díszlett, egy sötét és súlytalan karika, amelyből
fordított jégcsapokként meredeztek a tüskék a feje fölé a levegőbe. Torkát fekete
szalagok bugyolálták körbe, bőre egyszerre erőtől fénylett, és eltéveszthetetlenül
halott volt. Egyszer sem vett levegőt, és sötét erei üresen, szárazan ugrottak ki a
bőréből.
Képtelen módon az élet egyedüli jelei abból a fekete szempárból – Osaron
szemeiből – áradtak, amelyekben eleven fények táncoltak és árnyékok
kavarogtak.
– Holland – köszöntötte az árnykirály, és az antariban harag izzott fel benne
annak hallatán, ahogy a szörnyeteg Ojka ajkaival formálja meg a szót.
– Hiszen megöltelek – tűnődött Lina, lekuporodva Holland balján, késeit
készenlétben tartva.
Ojka arca eltorzult a derültségtől.
– A mágia nem hal meg.
– Ereszd el a testvéremet! – követelte Kell parancsoló hangon, a két másik
antari elé lépve.
– Miért tenném?
– Neki nincs semmi hatalma – érvelt Kell. – Semmi, amit felhasználhatnál,
amit elvehetnél.
– Mégis életben van – tűnődött a holttest. – Milyen különös. Minden életnek
vannak fonalai. Szóval, az övéi hol vannak?
Ojka felszegte kissé az állát, mire a Rhy testét átdöfő jégcsapok ujjakként
szétfeszültek, elfojtott, gyötrelmes kiáltást csalva elő a hercegből. Kell arcából
minden szín kifutott, ahogy leküzdötte a sikoly párját. A torkában kín és dac
küzdött egymással. A gyűrű feldalolt Holland ujján, ahogy közös erejük zsongva
áramlott közöttük, és próbált a nyomorúságában vergődő Kell felé billenni.
Holland szilárdan ellentartott.
Ojka finom, ám erős kezei tenyérrel fölfelé felemelkedtek.
– Azért jöttél, hogy végre könyörögj, antari? Hogy letérdelj előttem? – Majd
azok a kavargó szemek Holland felé fordultak. – Hogy beengedj?
– Soha többé – felelte Holland, és az örökös súlyosan lógott a zsebében.
Osaronnak igazi tehetsége volt ahhoz, hogy átfürkéssze az ember elméjét, és
felforg assa a gondolatait, de Holland a többségnél nagyobb gyakorlattal
rendelkezett, hogy elrejtse a sajátjait. Erővel kényszerítette magát, hogy ne
gondoljon a mágikus eszközre.
– Azért jöttünk, hogy megállítsunk – közölte Lina őszintén.
Ojka keze visszahullott az oldala mellé.
– Hogy megállítsatok? – ismételte Osaron. – Nem tudjátok megállítani az időt.
Nem tudjátok megakadályozni a változást. És nem tudtok megfékezni engem. Én
megkerülhetetlen vagyok.
– Te nem vagy semmi más, mint egy istenként parádézó, imposztor démon –
felelte Lina.
– Terád pedig – vágta rá Osaron – lassú kínhalál vár.
– Ezt a testet egyszer már megöltem – feleselt a lány. – Szerintem újra képes
leszek rá.
Holland még mindig Ojka tetemére meredt. A bőrén éktelenkedő zúzódásokra.
A szorosan a torka köré csavart szövetcsíkra. Mintha csak Osaron megérezte
volna ennek a tekintetnek a súlyát, Holland felé fordította lopott arcát.
– Hát nem örülsz, hogy láthatod a lovagodat?
Holland haragja sosem izzott forró fehéren. Hideggé és élessé kovácsolta a
szenvedés, a szavak pedig fenőkőként szorultak az éléhez. Ojka hű volt, nem
Osaronhoz, hanem őhozzá. Szolgálta őt. Bízott benne. Ránézett, és nem egy
istent, hanem egy királyt látott benne. És meghalt – csakúgy, mint Alox, mint
Talya, mint Vortalis.
– Ő nem engedett be téged.
Újabb apró fejbillentés. Fogvicsorító vigyor.
– A halálban senki nem utasíthat vissza.
Holland elővont egy pengét – egy sarlót, amit még a téren vett el az egyik alvó
testtől.
– Kiváglak abból a testből – mondta. – Még akkor is, hogy darabonként kell
kimetszenem téged.
Lina kései mentén lángok szikráztak fel.
 Kell ujjairól vér csöpögött.
Lassan körözve körbevették, és gyűrűjük ketrecébe zárták az árnykirályt.
Épp ahogy tervezték.

* * *

– Senki nem ajánlkozik fel! – utasította őket Kell. – Nem számít, Osaron mit
mond vagy tesz, mindegy, mit ígér, vagy mivel fenyegetőzik, senki nem engedi be.
A Szellem hajókonyhájában ültek, közöttük az örökössel.
– Szóval csak a játszanunk kell az óvatos gyávát? – kérdezte Lina, hegyével
lefelé pörgetve egy tőrt a faasztalon.
Holland szólni kezdett volna, de a hajó ekkor hirtelen megbillent, és ő
kénytelen volt elhallgatni, mert nagyokat nyelt.
– Osaron az után sóvárog, amit nem birtokol – mondta, amikor elmúlt az
émelygés. – A cél nem az, hogy adjunk neki egy testet, hanem hogy arra
kényszerítsük, hogy szüksége legyen rá.
– Csodás! – jegyezte meg Lina szárazon. – Szóval nincs más dolgunk, mint
legyőzni a mágia sötét inkarnációját, amely elég erős ahhoz, hogy világokat
romboljon le.
Kell csodálkozó pillantást vetett rá.
– Mióta riadsz te vissza a harctól?
– Nem riadok vissza! – csattant fel a lány. – Csak biztos akarok lenni benne,
hogy van esélyünk győzni.
– Azzal győzünk, ha mi vagyunk az erősebbek – felelte Kell. – És a gyűrűkkel
ez talán lehetséges is.
– Talán – visszhangozta Lina.
– Minden hordozóedény kiüríthető – jegyezte meg Holland, és megforgatta
hüvelykujja körül az ezüst megkötő gyűrűt. – A mágiát nem lehet elpusztítani, de
attól még meggyengíthető. Osaron ereje lehet, hogy hatalmas, de semmi esetre
sem végtelen. Amikor rátaláltam Fekete Londonban, már mozdulatlan szoborrá
redukálódott: még ahhoz is túl gyenge és kimerült volt, hogy megtartson egy
mozgó formát.
– Amíg te nem kölcsönöztél neki egyet – mormolta Lina.
– Pontosan! – biccentett Holland, figyelmen kívül hagyva a szúrást.
– Osaron eddig a városomon és a népünkön élősködött – tette hozzá Kell. – De
ha Tieren varázslata bevált, akkor mostanra kezd kifogyni az erőforrásokból.
Lina kihúzta a tőrét az asztallapból.
– Ami azt jelenti, hogy bizonyára készen áll egy jó kis bunyóra.
Holland újra bólintott.
 – Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy lehetőséget adjunk neki a harcra. Hogy
elgyengítsük. Hogy kétségbeesetté tegyük.
– És azután? – követelte Lina. – Hogyan tovább?
– Azután – mondta Kell –, és csakis akkor, adunk neki egy gazdatestet. – Kell
eközben Holland felé biccentett. Az antari nyakában már ott lógott az örökös.
– De mi lesz, ha nem téged választ? – vicsorgott a lány. – A felajánlás szép és
jó, de ha nekem ad egy esélyt, én bizony elfogadom.
– Lina! – kezdte Kell, de a lány félbeszakította.
– Ahogyan te is! Ne tégy úgy, mintha nem így lenne.
Súlyos csend telepedett rájuk.
– Igazad van – ismerte be végül Kell, és Holland meglepetésére – noha többé
már nem kellett volna ilyesmin meglepődnie – Lina Bard megvillantott egy
vigyort.
– Akkor hát, ez egy verseny – állapította meg. – Győzzön a legjobb antari.

* * *

Osaron Ojka kecsességének csupán töredékével mozgott, viszont kétszer olyan

gyorsan. Ikerpengék nyíltak ki, füstként gomolyogva elő a kezeiből, majd
valóságossá szilárdultak. Felszínük felragyogott, ahogy átszelték a levegőt, ahol
az előző pillanatban még Lina tartózkodott.
De Lina máris a magasba szökkent, elrugaszkodva a legközelebbi oszlopról,
miközben Holland akarattal megidézett egy vakító erejű széllökést, amely
végigsöpört a csarnokon, és Kell acélszilánkjai ólmos esőként szálltak a
szárnyán.
Ojka felkapta a két kezét, és lecsendesítette a szelet, meg benne a gyilkos
acéllövedékeket, Lina pedig Ojka teste felé vetődött, hogy hosszanti vágást
ejtsen a hátán.
Ám Osaron túl gyors volt, és Lina késének alig sikerült a gazdatest vállát
súrolnia. A sebből gőzként szökött ki a gomolygó árnyék, mielőtt fürgén
összeöltötte volna a halott bőrt.
– Nem vagy elég gyors, kicsi antari – mondta gúnyosan, és visszakézből
képen törölte a lányt.
Lina az oldalára esett, a kés csengve kifordult a kezéből; de bukfencet vetett,
és harci guggoló állásba érkezett. Egy ujjrándítására a lehullott penge szisszenve
hasított végig a levegőn, és már bele is fúródott Ojka lábába.
Osaron felmordult, ahogy újabb adag füst ömlött ki a sebből, és Lina
megvillantott egy hideg vigyort.
– Ezt még tőle tanultam – mondta, és máris egy új penge jelent meg az ujjai
között. – Közvetlenül mielőtt elmetszettem a torkát.
Ojka szája vicsorgásra húzódott.
– Majd én meg…
De Holland már mozdult is, elektromosság táncolt végig sarlószerűen görbülő
fegyverén, ahogy a levegőbe nyesett. Osaron megfordult, és egyik kardjával
hárította a csapást, miközben a másikkal alulról Holland mellkasa felé döfött. Ő
félreperdült az útból, és a penge épp csak megkarcolta a bordáit, mialatt Kell a
másik oldalról támadott, jégbe burkolt ököllel.
Az nekicsattant Ojka arcának, és csontig felhasította. Mielőtt a seb
begyógyulhatott volna, Lina már ott is termett, pengéje vörösen izzott a
forróságtól.
Úgy mozogtak együtt, mint egyazon fegyver darabjai. Úgy táncoltak, akár
Ojka kései – még amikor ő forgatta őket. Amikor Lina mozdult, Holland érezte
az útvonalát. Amikor Holland támadást színlelt, Kell tudta, hová sújtson.
Elmosódott foltokként suhantak, fényszilánkokként táncoltak körbe egy köteg
sötétséget.
És nyerésre álltak.
 III
Lina kezdett kifogyni a késekből.
Osaron hármat közülük már hamuvá égetett, kettőt homokká porlasztott, a
hatodik pedig – melyet Lenostól nyert el – semmivé oszlott. Már csak egy
maradt neki – az a kés, amit még Fletcher boltjából emelt el a Vörös Londonban
töltött első napján –, és nem örült volna, ha ezt is elveszíti.
Vér folyt a jó szemébe, de nem érdekelte. A füst már tucatnyi helyről
szivárgott Ojka testéből, ahogy Kell és Holland összecsaptak a démonnal. És
nyomot hagytak rajta.
De úgy tűnt, ez nem elég.
Osaron még mindig talpon volt.
Lina végighúzta hüvelykujját véres arcán, és letérdelt. A márványnak nyomta
a kezét, ám amikor próbálta megszólítani és elmozdítani, a kő ellenállt. A
felszíne zsongott a mágiától, belül mégis üresen csengett.
Mert természetesen nem volt valóságos.
Csak álomdíszlet, belül halott, épp úgy, mint…
A padló lágyulni kezdett, és ő az utolsó pillanatban ugrott hátra, mielőtt az
egész olvadt szurokká vált volna. Osaron egy újabb csapdája.
Elege volt abból, hogy az árnykirály szabályai szerint játsszon, körbevéve egy
olyan palotával, amelyet csak a démon irányíthat az akaratával.
Lina pillantása végigsöpört a termen, majd felfelé tévedt – túl a falakon, arra a
helyre, ahol az ég átderengett a mennyezeten. Támadt egy ötlete.
Lina minden erejével – és Hollandé meg Kellé egy részével – kinyúlt, és maga
felé rántotta, nem a levegőt, hanem az Isle vizét.
– Az akarattal nem mozgathatod az óceánt – magyarázta neki egyszer
Alucard.
De semmit nem mondott a folyókról.
* * *

Vér csorgott le Lina torkán, ahogy az orrához szorította a zsebkendőjét.

Alucard vele szemben ült, és a tenyerébe támasztotta a fél arcát.
– Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogyan sikerült ilyen sokáig életben
maradnod.
Lina vállat vont, hangját eltompította a szövetdarab.
– Nem olyan könnyű engem megölni.
A kapitány feltápászkodott a helyéről.
 – A makacsság nem azonos a tévedhetetlenséggel – emlékeztette, és töltött
magának egy italt. – Azt pedig már harmadjára mondom, hogy nem mozdíthatod
el a kurva óceánt, akármilyen elszántan próbálod is.
– Talán csak te nem próbáltad elég elszántan – mormogta.
Alucard rosszallóan csóválta a fejét.
– Mindennek megvan a maga léptéke, Bard. Nem irányíthatod akarattal az
eget, nem mozgathatod a tengert, és nem tolhatsz arrébb egy egész kontinenst a
talpad alatt. Szélfuvallatok, tálnyi vizek, földrögök, ez a számunkra elérhető
skála, ezekre terjed ki egy mágus erejének hatásköre.
Azután mindenfigyelmeztetés nélkül a lány fejéhez vágta a borospalackot.
Ő elég fürge volt ahhoz, hogy sikerüljön elkapnia, de hajszálon múlt, és így is
ügyetlenül elejtette a ruhát a véres orra elől.
– Mi a franc, Emery? – fortyant fel.
– Át tudodfogni a kezeddel?
Lepillantott az üvegre; ujjai köréje zárultak, de leheletnyi híja volt, hogy
ujjbegyei összeérjenek.
– A te kezed a tiéd – jelentette ki Alucard egyszerűen. – Megvannak a maga
korlátai. Ahogyan az erődnek is. Csak egy bizonyos méretet foghatsz át és
tarthatsz vele, és nem számít, milyen erősen nyújtóztatod az ujjaidat az üveg
körül, akkor semfognak összeérni.
A lány vállat vont, megperdítette a markában a palackot, és az asztalhoz
csapta, ahol az szilánkokra tört.
– Na és most? – kérdezte.
Alucard Emery felnyögött. Ujjai közé csípte az orrnyergét, mint mindig,
valahányszor a lány különösen bosszantóan viselkedett. Lina számolta, egy nap
hányszor sikerül elérnie ezt a mozdulatot a kapitánynál.
A rekordja hét volt.
Lina előredőlt a székében. Az orrvérzése elállt, bár még mindig vasas ízt érzett
a nyelvén. Akaratával a levegőbe emelte kettejük között a törött szilánkokat, ahol
azok egy bizonytalan, üveg alakú felhőt öltöttek.
– Ragyogó mágus vagy – mondta –, de van valami, amit egyszerűen nem
akarsz megérteni.
A férfi visszaroskadt a székébe.
– Mégis, mi lenne az?
Lina elmosolyodott.
– A trükk egy harc megnyeréséhez nem az erő, hanem a stratégia.
Alucard csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Ki beszélt itt bármiféle harcról?
A lány rá sem hederítve folytatta.
 – A stratégia pedig csak egy flancos szó a józan ész egy speciális fajtájára, a
képességre, hogy lássuk az opciókat, vagy ha nincsenek, akkor létrehozzuk
azokat. Nem a szabályok ismeretéről szól. – Visszaejtette maga mellé a kezét,
mire az üveg újra szétmorzsolódott, és szilánkokká hullott. – Hanem arról, hogy
tudd, hogyan szegd meg őket.
 IV
Ez így nem lesz elég, gondolta Holland.
Minden bevitt csapásuk mellett Osaron hárított hármat, és minden helyett, ami
elől kitértek, Osaron hármat célba juttatott. A padlót egyre több vér borította.
Lefolyt Kell arcán. Lecsöpögött Lina ujjain. Átitatta Holland oldalán a ruhát.
Megszédült, ahogy a két másik antari megdézsmálta az erejét.
Kellt teljesen lefoglalta, hogy megidézzen egy erős széllökést, miközben Lina
nagyon nyugodttá és mozdulatlanná vált, fejét hátrabillentette a hely felé, ahol a
mennyezet csontváza találkozott a nyílt égbolttal.
Osaron meglátta a kínálkozó lehetőséget, és a lány felé mozdult, de Kell
forgószele átsöpört a tróntermen, és csapdába ejtette az árnykirályt egy örvénylő
légalagútban.
– Tennünk kell valamit! – próbálta túlkiabálni a szelet, ahogy Osaron a
légoszlopra sújtott. Holland tudta, hogy az nem fog kitartani, és valóban, pár
pillanat múlva a ciklon szétesett, és Kell meg Holland hátralökődött a
légrobbanásban. Lina megtántorodott, de talpon maradt, és vörös vércsík kezdett
szivárogni az orrából, amint egyre nőtt a nyomás a palotában, és a sötétség
minden oldalon elfeketítette az ablakokat.
Kellnek alig sikerült megvetnie a lábát, amikor Osaron újra a lány felé
iramodott, túl gyorsan ahhoz, hogy Kell elkaphassa. Holland megérintette a
bordái mentén tátongó mély vágást.
– As Narahi – mondta, és szavai végigmennydörögtek rajta.
Gyorsítani.
Ez a legideálisabb körülmények között is elég nehéz mágia volt, jelen
helyzetben pedig különösen kimerítő, de mégis megérte, mivel a világ lelassult
körülötte.
Tőle jobbra Lina még mindig fölfelé nézett. A balján Kell széthúzta két kezét
az idő masszív ereje ellenében, és tűz szikrázott fel lassított felvételben a
tenyerei között. Csak Osaron mozgott még mindig. Fekete szeme feléje villant,
ahogy Holland megpörgette a sarlót, és támadásba lendült.
Összecsaptak, szétváltak és újra össze.
– Meg fogsz hajolni.
Fegyver a fegyver ellen.
– Meg foglak törni.
Akarat az akarat ellen.
– Az enyém voltál, Holland.
 Háta egy oszlopnak ütközött.
– És újra az enyém leszel.
A penge megkarcolta a karját.
– Amint könyörögni hallak.
– Soha – vicsorgott Holland, és odavágott a sarlóval. Csapásának Osaron
kardján kellett volna csattannia, ám az utolsó pillanatban a fegyverek eltűntek, és
ő Ojka puszta kezével kapta el Holland pengéjét, hagyva, hogy az acél mélyre
hatoljon. Vér – halott, fekete, de mégis antari – szivárgott elő a penge körül, és
Osaron lopott arca zord, győzedelmes vigyorba rándult.
– As Ste…
Holland elakadó lélegzettel, gyorsan elengedte a sarlót, mielőtt a vérparancs
elhangzott volna.
Ez hiba volt. A fegyver hamuvá omlott Osaron markában, és mielőtt Holland
félrevetődhetett volna, a démon véres kezébe szorította az arcát, és az oszlopnak
szegezte őt.
A fejük fölött egy árnyék takarta el az eget. Holland Osaron csuklói köré
kulcsolta a kezeit, próbálva lefejteni őket magáról, és egy pillanatra különös
ölelésbe záródtak, majd az árnykirály közelebb hajolt, és a fülébe suttogta:
– As Osaro.
Elsötétedni.
A szavak végigvisszhangoztak a fejében, és árnyékká váltak, éjszakává, fekete
lepellé, amely Holland szemére borult, és megfosztotta látásától, eltakarva
Osaront, a palotát, az odafönt tornyosuló hullámtarajt. Világtalan sötétségbe
vetette Hollandot.

* * *

Lina orrából vér csöpögött, ahogy a fekete víz tajtékzó hulláma a palota fölé
emelkedett…
Túl nagy…
Túlságosan hatalmas…
Azután lezúdult.
Lina szédülő fejjel eresztette el a folyót, amely nagy robajjal ömlött be a
palota halljába. Felvetette a kezét, hogy védekezzen a lehengerlő súly ellen, de
mágiája lassú – túl lomha – volt most, közvetlenül a varázslás után.
Az oszlop megvédte Hollandot a csapás legrosszabb részétől, viszont a víz jól
hallható reccsenéssel vágta Ojka testét a márványpadlóra. Lina fedezékbe
vetődött volna, de nem talált semmit, és csupán Kell gyors reflexei mentették
meg mindkettejüket ugyanattól a sorstól. Lina érezte, hogy az ereje megcsappan,
ahogy Kell magához rántotta azt, majd visszalökte a feje fölötti védőpajzs
formájában. A folyó súlyos esőként zuhogott alá, és vastag függönyökben ömlött
körülötte.
A vízfátylon át látta, hogy Ojka teste rángatózva meghajlik, törött részei máris
újra összeillesztődnek, ahogy Osaron erővel felállítja bábját.
A közelben Holland négykézláb térdelt, és széttárt ujjakkal úgy tapogatózott
az elárasztott padlón, mintha keresne valamit, amit elejtett.
– Kelj fel! – kiáltotta Lina, ám amikor Holland feje feléje fordult, a lány
hátrahőkölt. A férfi szemével volt valami baj. Nem lett fekete, de vakon nézett
maga elé.
Nem maradt idő.
Osaron máris újra talpon volt, Holland pedig nem. Kell-lel mindketten
nekiiramodtak, csizmájuk nagyokat toccsant a sekély vízben, amely pörögve
felemelkedett, és fegyverekké állt össze körülöttük.
Kard került Osaron kezébe a semmiből, miközben Holland üres tekintettel
tovább küszködött. Ujjai az árnykirály bokája köré kulcsolódtak, de mielőtt még
aktiválhatott volna valami varázslatot, egy kegyetlen rúgás hátrarepítette, és ő
végigcsúszott az elárasztott padlón.
Kell és Lina rohant, de túl lassúak voltak.
Holland a kardját felemelő árnykirály előtt térdepelt.
– Mondtam, hogy térdre foglak kényszeríteni.
Osaron pengéje lesújtott, de Kell egy megidézett fagyfelhővel lelassította a
fegyvert, miközben Lina Holland felé vetődött, és félresodorta, alig egy
szempillantással azelőtt, hogy a fém kőnek csapódott.
Lina megperdülve felpattant, és sebesen röppenő jégszilánkokat rögtönzött a
vízből, amelyek dalolva szelték a levegőt. Osaron védekezőn felkapta a fél kezét,
de nem volt elég gyors, nem volt elég erős, így több jégszilánk is a húsába
fúródott, mire sikerült az akaratával hatástalanítania őket.
De nem maradt idő kiélvezni a győzelmet.
Osaron egyetlen karlendítésére minden csepp folyóvíz, amit a lány
megidézett, kavarogva oszloppá állt össze, majd sötét kővé változott. Csak egy
újabb pillér lett palotájában.
Osaron Linára mutatott.
– Te meg…
A lány rávetette magát, és döbbenten tapasztalta, hogy az immár száraz padló
mégis loccsanva enged a talpa alatt. A kő tócsába gyűlt a bokái köré, az egyik
pillanatban még folyadékként, a másikban pedig már ismét megszilárdulva, és
ugyanúgy helyhez szegezte őt, ahogy a márvány tette Kisimyrrel még a
palotatetőn.
 Nem!
Csapdába esett, és egyik kezével előrántva utolsó kését, a másikban tüzet
idézve, lélekben nekigyürkőzött a támadásnak, amit – mint kiderült – hiába várt.
Osaron ugyanis megfordult, és Kell felé indult.
* * *

Kellnek csak egyetlen lopott pillanat jutott, amíg Lina küzdött Osaronnal, de
máris a jégbörtön felé iramodott.
Tarts ki, Rhy!, könyörgött magában, és lesújtott pengéjével a fagyott ketrecre,
csak hogy keményen visszalökje őt az árnykirály akarata.
Újra meg újra megpróbálta, és frusztrált zokogás kaparta a torkát.
Állj.
Nem tudta eldönteni, vajon hallotta-e Rhy hangját, vagy csak érezte,
miközben próbálta elérni őt. Öccse feje lehorgadt, vér csorgott borostyánszínű
szemébe, aranylóvá változtatva azt.
Kell…
– Kell! – kiáltotta Lina, ő pedig felpillantott, és észrevette Ojka tükörképét a
jégoszlopban, ahogy az feléje száguldott. Sarkon perdült, lándzsává rántotta fel a
lábánál karmazsinvörösre festődött vizet, és az utolsó pillanatban maga elé kapta
a rögtönzött fegyvert, mielőtt az árnykirály lecsapott.
Osaron ikerpengéje süvítve hasította a levegőt, szilánkokra zúzta a lándzsát
Kell kezében, majd beékelődött Rhy börtönének falába. A jégpáncél megrepedt,
de nem hullott szét. És ebben a pillanatban, amikor Osaron fegyverei csapdába
estek, lopott burka megrekedt támadás és visszavonulás között, Kell pedig Ojka
mellkasába döfte a törött jégszilánkot.
Az árnykirály úgy pillantott le a sebre, mintha mulattatná az erőtlen kísérlet,
de Kell keze az imént csupa seb lett a széthasadt lándzsa markolásától, vére
egyaránt iszamossá tette a tenyerét és a jeget, és amikor megszólalt, parancsa
hangosan zengett a levegőben.
– As Steno.
Széttörni.
A mágia keresztültépett Ojka testén, és harcba szállt Osaron akaratával, ahogy
a nő csontjai széttörtek és tüstént összeforrtak, megrepedtek és kimozdultak,
majd visszarendeződtek, ahogy a bábut az egyik pillanatban szétszaggatták, a
másikban pedig máris egybefoltozták. Az árnykirály lopott teste küszködve
próbálta megőrizni az alakját, és egyre groteszkebben kezdett kinézni, ahogy
sorra darabok váltak le róla, és a testet inkább már csak a mágia tartotta egyben,
mint az izmok és inak.
– Ez a test nem tart ki – vicsorogta Kell, ahogy törött kezek szorították neki az
öccse jégketrecének.
Osaron rávillantott roncsolt arcából egy torz vigyort.
– Igazad van – mondta, és egy jéglándzsa fúródott Kell hátába.
 V
Valaki felüvöltött.
Egyszerű, agonizáló hangon.
De nem Kell volt az.
Ő akart ordítani, de Ojka az állkapcsára szorította szétroncsolt kezét, erővel
betapasztva a száját. A fagyott penge a csípője fölött döfte át, és az oldalán jött
ki, hegyét élénkvörös vér borította.
Osaron mögött Lina próbálta kiszabadítani magát, Holland pedig még mindig
négykézláb tapogatózott a földön valami elveszített tárgy után.
Kell torkából fájdalmas nyögés szakadt fel, ahogy az árnykirály megpiszkálta
a feltépett húst az oldalán.
– Ez nem halálos seb – közölte Osaron. – Még nem.
Érezte, ahogy a szörnyeteg hangja rátelepedik az elméjére, és lehúzza
súlyával.
– Eressz be! – suttogta.
Nem!, gondolta Kell ösztönös felindultsággal.
A sötétség – ugyanaz a sötétség, amely elkapta, amikor alig pár napja
csapdába esett Fehér Londonban – melegen, puhán, hívogatóan burkolta be
sérült testét.
– Eressz be!
Nem.
A jégoszlop égette a gerincét.
Rhy.
Osaron hangja visszhangot vert az elméjében.
– Lehetek könyörületes is – duruzsolta.
Kell érezte, ahogy a jégszilánkok kicsusszannak – nem a saját, hanem az
öccse testéből –, és a fájdalom végtagról végtagra, fokozatosan visszahúzódik.
Hallotta a rövid zihálást, a lágy, nyirkos hangot, ahogy Rhy a vértől csúszós
padlóra roskad, és elárasztotta a megkönnyebbülés, még úgy is, hogy közben a
hideg újra gyökeret eresztett, kihajtott, szárba, majd virágba szökkent benne.
– Eressz be!
Kell a szeme sarkából érzékelte, hogy valami megvillan a padlón. Egy
fémdarab, Holland tapogató keze mellett.
Az örökös.
Kell próbálta akarattal feléje mozdítani, ám ahogy a henger a levegőbe
emelkedett, ereje hirtelen és teljesen cserbenhagyta. Mintha leválasztották volna
róla. Ellopták tőle.
Elcsente egy tolvaj.

* * *

Lina nem bírt elmozdulni a helyéről.

A padló márványos ölelésben zárta körül a lábát, és félő volt, hogy bármely
mozdulatra eltörhetnek a csontjai. A csarnok túloldalán Kell csapdába esve
vérzett, és ő nem érhette el, legalábbis a kezével nem, és nem taszíthatta odébb
Osaront. Viszont magához vonzhatta az erejét. Megrántotta a köztük feszülő
pányvát, ellopta Kell mágiáját, és vele Osaron figyelmét is magára vonta. Az erő
vakító fényként lángolt fel Lina szeme előtt, és a démon úgy perdült feléje,
ahogy a molylepkét vonzza a lámpafény.
Nézz rám!, akarta mondani, ahogy Osaron magára hagyta Kellt. Gyere ide
hozzám!
Ám ahogy a fekete szemek rászegeződtek, egyszeriben bármit megadott
volna, hogy engedjen a kőbilincs szorítása. Hogy kiszabaduljon.
Kell szörnyen sápadt volt, ujjai végigcsúsztak az oldalát átdöfő jégpengén.
Holland egy oszlopba kapaszkodva nagy nehezen talpra küzdötte magát. Az
örökös a közelében hevert a földön, ám mielőtt még Lina megérinthette volna az
akaratával, Osaron máris ott termett, egyik szétroncsolt kezével a hajába
markolt, és pengét szorított a torkához.
– Ereszd el – suttogta, és Lina nem tudta, hogy a késére vagy az akaratára
céloz-e. De most már legalább egészen ráirányult a szörnyeteg figyelme. Hagyta,
hogy fegyvere nagy csattanással a kőpadlóra hulljon.
Osaron erővel maga felé fordította az arcát, a tekintetét, és a lány érezte, hogy
az oshoc átsiklik az elméjén, végigtapogatja a gondolatait és emlékeit.
– Oly sok potenciál.
Megpróbált elhúzódni, de a padló acélbilincsként tartotta a bokáját, Osaron
pedig a skalpját, és a penge még mindig a torkának nyomódott.
– Az vagyok, amit a sasenroche-i tükörben láttál – mondta az árnykirály. – Az
vagyok, ami az álmaidban vagy. Megállíthatatlanná tehetlek. Szabad lehetsz, ha
úgy akarom.
A trónterem túlsó végében Kellnek végre sikerült összegyűjtenie annyi erőt,
hogy kiszabadítsa magát. A jég összetört körülötte, és ő a padlóra rogyott.
Osaron nem fordult vissza. Teljes figyelme a lányra összpontosult.
– Szabad – ismételte a lány szelíden, mintha a szó jelentésén merengene.
– Igen – suttogta az árnykirály.
Szeme feketéjében ekkor meglátta önmagának ezt az álomverzióját.
 A legyőzhetetlent.
A megtörhetetlent.
– Engedj be, Szelina Bard.
Csábító ajánlat volt, még most is. Keze felfelé mozdult, Ojka karjához.
Viszonozva egy táncos ölelését. Véres ujjak vájtak a szétroncsolt húsba.
Lina elmosolyodott.
– As Illumae.
Osaron hátrarántotta magát, de elkésett.
Ojka teste égni kezdett.
A penge vakon Lina torka felé csapott, de ő félrehajolt, azután a fegyver
eltűnt, kifordult Ojka markából, ahogy a holttest lángokban tört ki.
Füst gomolygott elő a vadul csapkodó testből, és Osaron végre arra
kényszerült, hogy kimeneküljön burkából.
A palota belerázkódott ereje és irányítása hirtelen elvesztésébe. A padló
meglazult Lina csizmája körül, és ő kiszabadulva előrebukott, miközben Osaron
küszködve próbált új formát találni.
Az árnyékok vadul kavarogtak, széthullottak, majd újra összeálltak az
örvényből.
Az így alakot öltő Osaron csak önmaga kísértete volt.
Törékeny, megtévesztő arculat, áttetsző és lapos. Teste körvonalai elmosódtak,
eresztettek, és fantomszerű középpontján át Lina látta Kellt, amint a testén
tátongó sebet markolássza. És Rhyt, aki próbált talpra kecmeregni.
Ez volt az.
Itt és most jött el az esélye.
Az esélyük.
Meghajlította az ujjait, és az örökös után nyúlt. A tárgy megremegett a földön,
és a levegőbe emelkedve feléje mozdult.
Azután leesett, visszabukott a padlóra, amint a lánynak váratlanul minden
ereje elenyészett. Mintha egy fordított irányú hullám nyelte volna magába.
Hirtelen, hevesen kiáradt belőle minden hatalom. Lina levegő után kapkodott,
ahogy a világ megbillent alatta, lába megbicsaklott, látása elhomályosult.
A mágia olyannyira új volt még az életében, hogy a hiányának nem lett volna
szabad ennyire fájnia, de Lina mégis teljesen kizsigereltnek érezte magát.
Körbenézett, Kellt keresve a tekintetével, mert biztos volt benne, hogy ő lopta el
(illetve vissza) az erejét, de a férfi még mindig a kövön hevert, és továbbra is
vérzett.
Az árnykirály széttárt kézzel tornyosult fölé, és a levegő kezdett Lina torka
köré csavarodni, amíg végül már nem tudott beszélni, de még lélegezni sem.
Mögötte pedig, ezüst fényglóriától övezve, Holland állt.
 * * *

Holland nem látott.

A sötétség mindenütt jelen volt: körbeölelte, és viharként tombolt körülötte,
magába nyelve az egész világot. De a hallása attól még működött. Így aztán
hallotta, ahogy Kellt leszúrták, ahogy Ojka elégett, hallotta, ahogy Lina a földről
magához vonja az örököst, és tudta: itt a soha vissza nem térő lehetőség a
számára. Amikor pedig a megkötő gyűrűje segítségével magához rántotta a két
másik antari mágiáját, egyfajta új látásra talált. A világ ismét alakot öltött, nem a
fények és sötétség játékában, hanem az erő derengő szalagjai által.
A fonalak felizzottak, majd körbehömpölyögték és átfolytak Lina térdelő
alakján, ahogy Kellén és Rhyén is.
Közvetlenül előtte pedig a megtestesült hiány állt.
A kitöltetlen, megüresedett űr alakját magára öltő ember.
Az emberi alakot öltő semmi.
Többé nem báb. Csak egy adag romlott mágia: sima, fekete és üres.
Amikor az árnykirály megszólalt, a saját duruzsoló hangján tette.
– Ismerem jól az elmédet, Holland – susogta a sötétség. – Hisz benne éltem.
Az árnykirály feléje nyomult, Holland pedig hátrált még egy utolsó lépést,
majd válla nekiütközött az oszlopnak, és ujjai a fémhenger köré szorultak.
Érezte Osaron éhségét.
A szükségét.
– Akarod látni a világodat? Hogy miként morzsolódik szét, ha nem
tartózkodsz benne?
Hideg kéz – nem hús-vér, de csupa jég és árnyék – pihent meg Holland szíve
fölött.
Fáradt vagyok, gondolta, jól tudva, hogy Osaron hallani fogja. Belefáradtam a
küzdelembe. A vesztésbe. De akkor sem foglak beengedni.
Érezte, ahogy a sötétség győzedelmesen elmosolyodik.
– Hát elfelejtetted volna? – suttogta az árnykirály. – Hiszen soha nem is űztél
ki magadból.
Holland hosszan, reszketegen felsóhajtott.
Osaron számára ez talán a félelem hangjának tűnhetett.
Holland azonban egyszerűen csak megkönnyebbülést érzett.
Véget ér, gondolta, ahogy a sötétség beburkolta, és ő belesüllyedt.
 VI
Lina térdelt, amikor bekövetkezett.
Osaron visszatért Hollandhoz, akár a gőz a teáskannába, és a férfi teste
megmerevedett. Háta ívben megfeszült. Szája néma sikolyra nyílt, és Lina egy
rettenetes pillanatig azt hitte, már túl késő, hogy az antari túl lassú volt, nem
maradt elég ideje vagy ereje, netán akarata, hogy kitartson…
Azután Holland a tenyerébe vágta az örökös csúcsos végét, és fogcsikorgatva
kimondott egy szót.
– Rosin.
Adni.
A következő pillanatban az árnyékpalotában fény robbant.
Lina levegő után kapkodott, ahogy valami kezdett szétszakadni a belsejében,
és eszébe jutott a megkötő gyűrű. Ökölbe zárta a kezét, és a kőpadlónak csapta a
fémkarikát, megszakítva ezzel a kapcsolatot, mielőtt még az örökös őt is magába
szippanthatná.
Kell azonban nem volt elég gyors. Lina talpra kecmergett, majd feléje
botladozott, miközben a fiú összegörnyedve, vértől csúszós ujjakkal markolászta
a gyűrűjét.
Rhy ért mellé hamarabb.
A herceg egész testében reszketett, teste ide-oda csúszkált élet és halál között:
teljes lett, tönkrement, majd újra éppé vált, ahogy Kell fölé térdelt, és a bátyja
keze köré kulcsolta kísérteties ujjait. Végre a gyűrű lecsusszant róla.
Végigkorcsolyázott a padlón, és pattant egyet, majd füstté olvadt.
Kell hamuszürkén Rhynak rogyott, és nem mozdult többet. Lina térdre esett
mellettük, vért mázgált szét Kell képén, ahogy végigtapogatta az arcát. Beletúrt a
fiú hajába, ahol a rézszínű fürtöket egy ezüstös csík választotta ketté.
Életben volt, élnie kellett, mert Rhy még mindig köztük volt, a testvére fölé
hajolt, egyszerre üres és nagyon is beszédes tekintettel, vértől borítva, de
lélegezve.
A terem közepén Holland eleven fénygömbbé változott, ahogy milliónyi,
feketével díszített ezüstfonál vált láthatóvá körülötte, és mind némán bomlott
szét különálló szálakra a levegőben.
Azután hirtelen minden fény eltűnt.
Holland teste pedig a padlóra roskadt.
 VII
Kell kinyitotta a szemét, és látta, hogy a világ darabokra hullik. Nem is, nem az
egész világ.
Csak a palota.
Szétmorzsolódott, nem úgy, ahogy az acélból és kőből emelt épületek, hanem
ahogy az égő pernye: nem lefelé hullott, hanem felemelkedett a levegőbe. Így
bukott el az árnyékpalota. Az elképzelt részei szétfoszlottak, és csak a valós
maradt hátra, darabról darabra, kőről kőre, s végül nem egy palota padlóján,
hanem a központi aréna romos maradványai között feküdt. A székek üresen
sorakoztak, az ezüst-kék zászlók még mindig lengedeztek a szélben.
Kell próbált felülni, és elakadt a lélegzete: elfelejtette, hogy az imént
megszúrták.
– Csak óvatosan! – grimaszolt Rhy. Az öccse mellette térdelt. Egész testét vér
borította, öltözéke tucatnyi helyen szétszakadva, ahol a jég át- meg átdöfte. De
életben volt, a ruhája alatt a bőr máris kezdett összeforrni.
Kellben felidéződtek Holland szavai.
Levágtál néhány szálat a mágiádból, és készítettél magadnak egy
marionettbábut.
Holland. Lassan függőleges helyzetbe tornászta magát, és észrevette, hogy
Lina a másik antari fölött térdel.
Holland az oldalán feküdt, összegömbölyödve, mintha egyszerűen csak
elaludt volna. Ám az egyetlen alkalommal, amikor Kell aludni látta, mindene
megfeszült, rémálmok gyötörték. Most viszont a vonásai kisimultak. Szénfekete
haja hófehérré őszült. Még mindig markolta az örököst; az eszköz hegye a
tenyerébe fúródott. A hengert átitatta valami kísérteties, de ismerős sötétség. A
fény hiánya. Tátongó űr a világban.
Holland megcsinálta.
Sikerült csapdába ejtenie az árnykirályt.
 VIII
A mítoszokban a hős túléli a megpróbáltatásokat. A gonosz legyőzetik.
A világ rendje helyreáll. Olykor ünnepelnek, máskor gyászolnak. Az élők
eltemetik a holtakat, majd továbblépnek. Semmi nem változik. Minden más lesz.
London népe még mindig az utcákon hevert, szorosan beburkolva a mágikus
álom lepleibe. Ha abban a pillanatban magukhoz tértek volna, tanúi lehettek
volna, ahogy a fény fellángol a fantompalotában, akár egy haldokló csillag, és
elűzi az árnyakat.
Látták volna, ahogy az illúzió szertefoszlik, a palota összeroskad, és
visszaalakul a három aréna maradványaivá, amelyek fölött még mindig libegtek
a bajnokság lobogói.
Ha felkeltek volna, azt is megfigyelhették volna, ahogy a folyót beborító
olajos sötétség felrepedezik, mint a jégpáncél, és utat enged a vörösségnek; a
köd megritkul, mint reggelente, mielőtt megnyit a piac.
Ha elég sokáig figyelnek, még a romok közül előbotorkáló alakokat is
észrevehették volna – a herceget (aki mostantól már a királyuk), ahogy
letámolyog a szétmorzsolódó hídon, átkarolva a bátyját, és talán eltűnődnek,
hogy vajon ki támaszkodik kire.
Látták volna az egykori palotaajtók helyén álldogáló lányt, ahogy keresztbe
fonja karját a hideg ellen, és vár, amíg meg nem érkeznek a királyi őrök.
Láthatták volna, amint azok kivisznek egy hófehér hajú testet.
De az utcákon fekvő emberek nem ébredtek fel. Még nem.
Nem látták, mi történt.
Így aztán soha nem is szereztek tudomást róla.
Azok közül pedig, akik az árnyékpalotában tartózkodtak – amely többé már
nem is palota volt, csak valami halott, romos, tönkrement építmény
csontvázszerű maradványa –, senki nem mondott semmit arról az éjszakáról,
csak annyit, hogy már vége.
Egy mítosz hangok nélkül olyan, mint egy pitypang bóbitája szellő nélkül.
Nincs, ami szétrepítse a magokat.
 TIZENÖT

ANOSHE
I
Anglia királya nem szerette, ha megvárakoztatták.
Boroskupa lógott a kezében, tartalma bizonytalanul lötyögött, miközben ő fel-alá
járkált a szobában, és csak az állandó belekortyolgatásának köszönhetően nem
loccsant ki. IV. György távozott a tiszteletére rendezett partiról (ahogy szinte
mindet neki rendezték, amelyen méltóztatott megjelenni), hogy megejtse a
szokásos havi találkájukat.
Kell pedig késett.
Ilyesmi persze korábban is történt már – Kell gyakran késett, csak hogy őt
bosszantsa, György ebben egészen biztos volt –, ám a hírnök még sosem késett
ilyen sokat.
Az egyezmény pedig világosan szólt.
A levélváltás minden hónap tizenötödik napján esedékes.
Este hat körül, de semmiképp sem hét után.
Ám ahogy a falióra elütötte a kilencet, György kénytelen volt saját maga
újratölteni a poharát, mert mindenkit elküldött. Mindezt csak azért, hogy
vendége kedvére tegyen. A vendégére, aki még mindig nem érkezett meg.
Az asztalon vastag boríték hevert. Benne nem csak a szokásos, hivatalos
üdvözlő levél – az üres fecsegés és udvariaskodás ideje már lejárt –, de
követelések sora is. Valójában utasításoké, sőt parancsoké. Egy mágikus műtárgy
havonta, cserébe Anglia legjobb technológiai újításaiért. Úgy vélte, az ajánlat
több mint tisztességes. A mágia magjait a hatalom csíráiért. Erőt az erőért.
Az óra újra megkondult.
Fél tíz.
A király a szófára roskadt, ruháján megfeszültek a gombok testes alakja körül.
Atyja még csak hat hete került a föld alá, és Kell máris problémás alaknak
bizonyult. A kapcsolatuk nyilvánvalóan kiigazításra szorul. Le kell fektetniük
bizonyos szabályokat. Ő nem holmi együgyű vénember, és nem fogja tűrni a
hírnök szeszélyeit, mágia ide vagy oda.
– Henry! – szólt György.
 Nem kiáltott – egy királynak nem kell felemelnie a hangját, hogy meghallják
–, ám a következő pillanatban nyílt az ajtó, és belépett egy férfi.
– Felség – hajtott fejet.
A sűrű bajuszú és sötét, ápolt hajú Henry Tavish egy- vagy kétujjnyival
magasabb lehetett Györgynél – ez az apró részlet kimondottan bosszantotta a
királyt. A helyes és jóképű férfi feladata azon, jobbára helytelen ügyek elintézése
volt, amelyeket maga a korona hivatalosan nem tett – nem tehetett – meg.
– Késik – közölte a király.
Henry ismerte a látogató nevét és helyzetét.
György természetesen igen óvatos volt, nem kezdte híresztelni a
kapcsolatfelvételt ezzel a másik Londonnal, bármennyire is szerette volna. Tudta
jól, mi történne, ha túl hamar kiszivárogna valami. Egyesek szemtől szembe
akarnának meggyőződni róla, ám a csodálkozással a szkepticizmus mérgező
szálai is egybeszövődnének.
– Micsoda tündérmesék – mondanák. – Talán öröklődik a családban a zavart
elme.
A forradalmárokat túl könnyű összetéveszteni az őrültekkel.
György pedig nem akarta ezt. Amikor majd felfedi a mágiát ennek a világnak
– ha megteszi egyáltalán –, akkor az nem holmi suttogás vagy pletyka lesz,
hanem tagadhatatlan fenyegetés.
Ám Henry Tavish másmilyen volt.
Nélkülözhetetlen.
Skót volt, és minden valamirevaló angol tudja, hogy a skótok szükség esetén
bármilyen aggály és lelkifurdalás nélkül készek bemocskolni a kezüket.
– Még semmi jele – jelentette ki a férfi a rekedtes, mégis lendületesen
dallamos beszédmódján.
– Ellenőrizted a Kőhajítást?
György király nem volt ostoba. Már a megkoronázása előtt is követtette a
külhoni „nagykövetet”, és jó párszor jelentették már neki, hogy elveszítették
szem elől a különös alakot – bocsánat, felség, annyira sajnálom, felség –,
azonban Kell sosem távozott Londonból anélkül, hogy előtte el ne látogatott
volna a Kőhajításba.
– Most Öt Csúcsnak nevezik, uram – pontosított Henry. – Egy meglehetősen
gizda kis ember, bizonyos Tuttle vezeti a régi tulajdonos halála óta. A hatóságok
szerint elég hajmeresztő eset volt, de…
– Nincs szükségem történelemleckékre – vágott közbe a király türelmetlenül
–, csak egyenes válaszokra. Megnézted a tavernában, vagy nem?
– Igen – bólintott Henry –, arra fordultam, de a hely bezárt. Furcsa viszont,
hogy úgy hallottam, valaki motoz odabent, és amikor szóltam Tuttle-nek, hogy
nyisson ki, azt mondta, nem tud. Nem azt, hogy nem nyit ki, hanem hogy nem
tud. Bevallom, ezt elég gyanúsnak találtam. Az ember vagy akar valamit, vagy
nem, és a tulaj hangja most még a szokottnál is feszültebbnek tűnt, mintha
valami megrémisztette volna.
– Úgy véled, rejtegetett valamit?
– Szerintem inkább ő maga rejtőzködött – helyesbített Henry. – Köztudott,
hogy az a kocsma mágnesként vonzza az okkultistákat, és Tuttle az önjelölt
mágusok egyike. Mindig azt hittem, hogy csak humbug az egész, még azzal
együtt is, amiket mesélt erről a Kellről (egyszer bementem, de nem találtam
semmit, csak néhány függönyt meg kristálygömböt). De talán mégis lehet valami
oka, hogy az utazója sűrűn látogatja azt a helyet. Ha készül valamire, talán Tuttle
tud róla. Ha pedig az ügynök a fejébe vette, hogy felülteti felségedet, nos, ott
talán akkor is mutatkozik.
– Micsoda arcátlanság – mormogta György. Az asztalra helyezte a kupáját, és
feltápászkodott, majd a kezébe kapta a borítékot.
Úgy tűnt, még mindig van néhány dolog, amit egy királynak saját magának
kell elintéznie.

* * *

A helyzet egyre rosszabbá vált.

Sokkal rosszabbá.
Ned három különböző nyelven is próbálkozott rontásűző varázslatokkal,
amelyek egyikét még csak nem is beszélte. Elfüstölte az összes felhalmozott
zsályáját, majd a konyhában tartott egyéb gyógynövények nagy részét is, ám a
hangok egyre hangosabbá váltak. A lehelete már gomolyogva tört elő,
bármennyire is megrakta a kandallót, és a padlón lévő fekete folt először könyv,
majd szék méretűre nőtt, mostanra pedig már nagyobb volt, mint az asztal,
amelyet sietve az ajtónak tolt.
Nem maradt választása.
Meg kellett idéznie Kell mestert.
Nednek még sosem sikerült magához szólítani senkit, leszámítva talán a
tizennégy évesen megidézett nagynénjét, és a mai napig nem tudta biztosan,
hogy ő jelent-e meg egyáltalán, mivel túltöltötte a kannát, és a macska elég
könnyen megriadt bármitől. De hát a súlyos bajok drasztikus orvosságot
kívánnak…
A legfőbb probléma az volt, hogy Kell jelenleg egy másik világban
tartózkodik. Viszont úgy tűnt, hogy ez a lény szintén, és ez mégis átjutott hozzá,
úgyhogy Ned talán hasonlóan visszasuttoghat. Talán itt vékonyabbak a falak.
Vagy valami titkos léghuzat mozog a két London között.
Ned meggyújtott öt gyertyát az elemkészlet és az érme körül – amelyet Kell
ajándékozott neki az utolsó látogatásakor – a taverna legígéretesebb asztala
közepén. A halvány füst, amely még a zsálya hiányában is szétterjedt,
körbehömpölyögte a felajánlott áldozatot, amit Ned nagyon kedvező jelnek vett.
– Jól van hát – mondta hangosan, egyszerre senkinek, Kellnek és a köztük
húzódó sötétségnek. Az asztallapra könyökölve ült, tenyerét fölfelé fordítva,
mintha arra várna, hogy valaki odanyúljon, és megfogja a kezét.
Engedj be, suttogta az az állandóan jelen lévő hang.
– Szólítom Kellt… – Ned elhallgatott; ráébredt, hogy nem ismeri az antari
teljes nevét, ezért újrakezdte. – Szólítom a Kell néven ismert utazót, a távoli
Londonból.
Hódolj nekem!
– Fényt idézek a sötétség ellen.
Én vagyok az új királyod.
– Megidézem a barátot az ellenség ellen, akit nem ismerek.
Ned karja csupa lúdbőr lett – újabb jó jel, legalábbis remélte. Elszántan
folytatta.
– Magamhoz szólítom a sokféle kabátot hordó idegent.
Eressz be!
– Hívom az embert, akinek örökkévalóság táncol a szemében, és mágia kering
a vérében.
A gyertyalángok megrebbentek.
– Megidézem Kellt.
Ned ökölbe szorította a kezét, és az imbolygó lángok egyszerre kialudtak.
Visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy öt vékony, fehér füstcsáp emelkedik
kanyarogva a levegőbe, és öt arcot formál, öt tátongó szájjal.
– Kell? – kockáztatta meg remegő hangon.
Semmi válasz.
Ned visszaroskadt a székébe.
Bármely másik éjjelen magánkívül lett volna az örömtől, hogy sikerült
kioltania a gyertyákat, de ez most nem volt elég.
A világok között utazó mester nem jött el.
Ned odanyúlt, és kézbe vette az idegen érmét, melyet még mindig halvány
rózsaillat lengett körül. Megforgatta az ujjai között.
– Micsoda mágus – motyogta magának.
Az elreteszelt ajtón túlról hallotta egy lovas kocsi súlyos zörgését, ahogy
lefékez az épület előtt, majd a következő pillanatban ököllel bedörömböltek a
fadeszkákon.
 – Kinyitni! – bődült fel egy mély hang.
Ned felegyenesedett, és zsebre vágta az érmét.
– Zárva vagyunk!
– Nyisd ki az ajtót! – utasította az idegen újra. – Őfelsége, a király parancsára!
Ned visszafojtotta a lélegzetét, mintha levegő híján kiböjtölhetné,
átvészelhetné ezt a pillanatot, ám a férfi folytatta a dörömbölést, és a hang egyre
csak azt ismételgette: Engedj be! Ő pedig nem tudta, mitévő legyen.
– Betörni! – rendelkezett egy második hang, ezúttal dagályosan fellengzős.
– Várjatok! – kiáltotta Ned, aki nem engedhette meg magának, hogy
elveszítse a bejárati ajtót, mert az a fatábla volt talán az egyetlen dolog, amely
megakadályozta, hogy kiáradjon az utcára a sötétség.
Elhúzta a reteszt, és résnyire nyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy láthassa
a felkunkorodó, jól kipödört bajuszú férfit a lépcsőn.
– Attól tartok, uram, kifolyt valami, és nem alkalmas…
A bajuszos alak egyetlen lökéssel betaszította az ajtót, és Ned hátratántorodott,
ahogy IV. György peckes léptekkel besétált a kocsmájába.
Persze nem úgy öltözött, mint egy király, ám a király az király, akár selymet és
bársonyt visel, akár darócruhát. Ezt sugározta tartása, dölyfös tekintete, és persze
ez az arc szerepelt a Ned zsebében lapuló frissen vert érmén is.
De még egy király is foroghat komoly veszélyben.
– Könyörögve kérem – rimánkodott Ned –, hogy haladéktalanul hagyják el ezt
a helyet, felség.
A király embere felhorkant, maga György pedig csúfondárosan elvigyorodott.
– Te most utasítani merted Anglia királyát?
– Nem, dehogyis, természetesen nem, de felség. – Pillantása idegesen
körbevillant a szobán. – Itt most nincs biztonságban.
A király felhúzta az orrát.
– Az egyetlen, ami megbetegíthet, az ennek a helynek a siralmas állapota. Na
most, hol van Kell?
Ned szeme elkerekedett.
– Felség?
– A Kellként ismert vándor. Aki az elmúlt hét évben kivétel nélkül minden
hónapban ellátogatott ebbe az ivóba.
Az árnyékok kezdtek összesűrűsödni a király háta mögött. Ned magában
elmormolt egy félig átkot, félig imát.
– Hogy mit mondtál?
– Semmit, felség – hebegte Ned. – Ebben a hónapban nem láttam Kell
mestert, erre megesküszöm, de tudok üzenni… – Az árnyékok most már arcokat
is növesztettek. A suttogás egyre erősödött. – …szóval megüzenhetem, ha
felbukkan. Ismerem a címét. – Idegesen felnevetett. Az árnyékok kihívóan
meredtek rá. – Hacsak nem szeretné, hogy inkább.
– Mi az ördögöt bámulsz? – követelte a király, és hátrapillantott a válla fölött.
Ned nem látta őfelsége arcát, úgyhogy nem mérhette fel, milyen kifejezés
suhant át rajta, amikor észrevette a kísértetszerű jelenéseket a tátongó szájukkal
és gúnyos tekintetükkel, ahogy kiadták néma parancsaikat: térdelj le, könyörögj,
imádj engem.
Lehetséges, hogy ők is hallják a hangokat?, töprengett Ned. De nem nyílt
alkalma megkérdezni.
A király embere keresztet vetett, sarkon fordult, és egyetlen hátravetett
pillantás nélkül kirohant az Öt Csúcsból.
A király nagyon csendessé vált, szája mozgott ugyan, de egy árva hang nem
jött ki a torkán.
– Felség? – kérdezte Ned sürgetően, ahogy a szellemek ásító mozdulattal
füstté omlottak, majd gomolygó köddé ritkultak, és elenyésztek.
– Igen… – felelte György lassan, és kisimította a kabátját. – Nos, akkor hát…
Majd Anglia királya egyetlen további szó nélkül kihúzta magát, mint aki karót
nyelt, és fürge léptekkel kivonult a tavernából.
 II
Esett, amikor a sólyom visszatért.
Rhy az egyik felső balkonon állt, az eresz takarásában, és nézte, ahogy a
teherhajók kivontatják a folyóból a bajnokságra épített arénák romjainak
maradványait. Isra az ajtóban várakozott. Édesapja városi őrségének a kapitánya
most az ő királyi gárdaparancsnoka lett. Páncélba öltözött szoborként, mereven
állt, Rhy a gyászolókhoz illően a szokásos vörös köpenyt viselte.
Amint azt a kapott üzenetből megtudta, a veskiek fekete hamuval csíkozták az
arcukat, a faróiak pedig három teljes napra és éjszakára fehérre festették az
ékköveiket, ám az arnes-i családok az élet ünneplésével emlékeztek meg a
veszteségeikről, méghozzá úgy, hogy vörösbe öltöztek: a vér, a napkelte, az Isle
színébe.
Érezte, ahogy a pap belép mögötte az ajtón, de nem fordult meg, nem
üdvözölte. Tudta, hogy Tieren is gyászol, de nem bírta volna elviselni az
öregember tekintetében rejlő bánatot, szeme nyugodt, hideg kékjét. Mozdulatlan
arcvonásokkal hallgatta végig Emira és Maxim halálhírét, mintha előre tudta
volna, még a varázsige elkészülte és aktiválása előtt, hogy egy megváltozott
világra kell majd ébrednie.
Úgyhogy némán álltak az esőfüggöny előtt, mindketten egyedül maradva
gondolataikkal.
A királyi korona – mely jóval nagyobb volt a fején hordott aranykarikánál –
súlyosan nehezedett Rhy fejére. Az a karika együtt nőtt vele, évről évre
kinyújtották és tágították a fémet, hogy pontosan illeszkedjen változó
termetéhez. Még jó húsz évig kitarthatott volna a fején.
Most erővel levették róla, és eltették egy majdani hercegnek.
Rhy új koronája túl nagy súlyt jelentett. Folyamatosan emlékeztette a
veszteségeire. Soha be nem gyógyuló sebként.
A többi sérülése viszont gyógyult – talán túlságosan is gyorsan. Akár az
agyagba mártott tű esetében, a károsodás tüstént megszűnt, ahogy eltávolították
a fegyvert. Még mindig fel tudta idézni az érzéseket és érzeteket, de máris
távoliak voltak, egyre halványodtak, és csak néhány rettenetes kérdést hagytak
maguk után.
Valóságos volt? Valóban megtörtént?
Hát én? Vajon igazi vagyok?
Ahhoz mindenesetre elég valódi, hogy szenvedjen a gyásztól. Elég igazi, hogy
kinyújtsa a kezét, és élvezze a bőrére csepegő hűs tavaszi esőt. Hogy kilépjen a
palota menedékéből, és hagyja, hogy bőrig ázzon a nyílt ég alatt.
És elég valódi, hogy érezze felgyorsulni a szívverését, amikor a sötét csík
feltűnik a sápadt égen.
Tüstént felismerte a madarat, és tudta, hogy Veskből érkezett.
Az idegen flotta visszavonult az Isle torkolatából, ám a koronának még
felelnie kellett az általa elkövetett bűnökért. Col meghalt, de Cora továbbra is a
királyi tömlöcben ült, várva, hogy döntés szülessen a sorsáról. Amely meg is
érkezett, egy sólyom csüdjéhez szíjazva.
Col és Cora felségárulásának híre futótűzként terjedt a város felébredése után,
és London máris azt követelte, hogy Rhy robbantson ki háborút a birodalmak
között. A faróiak fogadalmat tettek, hogy segítenek – az ő ízléséhez mérten kissé
túl gyorsan –, és Sol-in-Ar a diplomácia nevében már vissza is tért Faróba. Ez
valójában azt jelentette, hogy felkészíti a katonáit.
Hatvanöt évnyi béke, gondolta az ifjú király komoran, amelyet most tönkretett
két unatkozó, hataloméhes, felelőtlen gyerek.
Rhy sarkon fordult, és lefelé indult a lépcsőn. Isra és Tieren a nyomába
szegődve követték. Otto az előcsarnokban várakozott.
A veski mágus kirázta az esőt durva szálú szőke hajából, kezében
papírtekercset markolt, melynek viaszpecsétjét máris feltörték.
– Felség. Híreket hozok a koronámtól.
– Miféle híreket? – kérdezte Rhy.
– A királynőm nem keresi a háborút.
Elég üres szófordulatnak hangzott.
– De a gyerekei igen.
– Szeretné jóvátenni a hibájukat.
Újabb üres frázis és ígéret.
– Hogyan?
– Ha kedvére van Arnes királyának, elküldi a birodalom egyévnyi
bortermését, hét papját és a legfiatalabb fiát, Hokot, akinek kőmágia iránti
tehetsége egész Veskben páratlan.
Az anyám halott, akarta Rhy üvölteni, ti pedig italt és újabb veszélyforrásokat
küldenétek? De csak azt kérdezte:
– És mi legyen a hercegnővel? Őérte mit kínál a királynőd?
Otto arckifejezése megkeményedett.
– A királynőm hallani sem akar róla.
Rhy a homlokát ráncolta.
– De hiszen a saját vére.
Otto megrázta a fejét.
– Mi az árulásnál csak egy dolgot vetünk meg jobban, a kudarcot. A hercegnő
szembeszegült királynője határozott békeparancsával. Saját, önkényes
küldetésbe fogott, amit azután nem sikerült végigvinnie. A királynőm felséged
belátására bízza, tegyen Corával, ahogyan óhajtja.
Rhy megdörzsölte a szemét. A veskiek az irgalomban nem az erőt látják, és
tudta, hogy a királynő Cora halálát akarja.
Ellenállt a késztetésnek, hogy fel-alá kezdjen járkálni, a körmét rágja, és
tucatnyi egyéb olyan dolgot tegyen, amely nem királyhoz méltó. Mit mondana az
apja? Mit tenne? Leküzdötte magában a sürgető vágyat, hogy Isrára vagy
Tierenre sandítson tanácsért, hogy elodázza a választ, kibúvót és haladékot
keresve.
– Honnan tudjam, hogy a királynő nem fogja ellenem fordítani a lánya
kivégzését? Utólag kijelentheti, hogy megszegtem a béke feltételeit, s bosszúból
lemészároltam Corát.
Otto egy hosszú pillanatig nem felelt, majd:
– Én nem ismerem a királynőm gondolatait, uram. Csak a szavait
tolmácsolhatom.
Az egész lehetett csapda is, és Rhy tudta ezt. De nem látott más választást.
Az apja sokszor oktatta békéről és háborúról, tánchoz, játszmához, erős
szélhez hasonlítva azokat, ám a szavak, amelyek most Rhy emlékezetébe
ötlöttek, a legkorábbi intelmei közé tartoztak.
Háborút indítani egy birodalom ellen olyan, mint késsel támadni egy jól
felvértezett emberre. Lehet, hogy három döfésre lesz szükség, vagy akár
harmincra, de ha a támadó fél elég elszánt, a penge végül rést talál a pajzson,
ahol behatolhat.
– Akár a te királynőd – mondta végül –, én sem vágyom a háborúra. A békénk
törékennyé vált, és egy nyilvános kivégzés kiolthatja a városom haragját, de
ugyanígy tovább is szíthatja azt.
– Nem kell valaminek nyilvános erődemonstrációnak lennie, hogy valódi tett
legyen – mondta Otto. – Mindaddig, amíg a megfelelő szemek látják, hogy
megtörtént.
Rhy keze a derekán lógó arany rövidkard markolata felé tévedt. Díszkardnak
szánták, gondosan kidolgozott gyászöltözéke darabjának, ám ahhoz elég éles
volt, hogy levágja vele Colt. Ugyanerre nyilván Cora esetében is képes lenne.
A mozdulat láttán Isra előrelépett, és most először megszólalt.
– Majd én megteszem – ajánlkozott, és Rhy legszívesebben ráhagyta volna,
megszabadulva a gyilkolás kínos feladatától. Már így is épp elég vér folyt.
De mégis megrázta a fejét, és a tömlöc felé kényszerítette magát.
– Az a halál az én dolgom – mondta, próbálva átitatni a szavait olyan
haraggal, amit nem érzett, csak kívánta, bár érezné, mert az legalább forrón
izzott volna a gyász fagyos hidege helyett.
Tieren nem követte – a papok az életre esküdnek fel, nem a halálra –, de Otto
és Isra a lépéséhez igazodva a nyomába szegődtek.
Rhy azon tűnődött, vajon Kell érzi-e heves szívdobogását, és futva jön-e, hogy
segítsen – ezen töprengett ugyan, de nem kívánta. Tudta: a bátyjának is bőven
van mit lezárnia magában.
Amint Rhy megindult lefelé a lépcsőn, rögtön érezte, hogy valami baj van.
Cora dallamos hangja helyett csak a csend fogadta, és a vér fémes íze a
nyelvén. Az utolsó lépéseket a tömlöchöz már hármasával szedte, és egyetlen
pillantással felmérte a helyszínt.
Őröknek nyomát sem látta.
A hercegnő cellája még mindig zárva volt.
Cora pedig odabent feküdt, kinyújtózva a kőpadon; ujjai ernyedten csüngtek a
padlóra, és a fémszögeket elnyelte a csillogó vértócsa.
Rhy hátrahőkölt.
Valaki bizonyára becsúsztatott neki egy pengét. Vajon könyörületből vagy
gúnyból? Akárhogyan is, a lány könyöktől csuklóig felhasította az alkarját, és
egyetlen veski szót írt a falra a pad fölé.
Tan’och.
Becsület.
Otto némán meredt rá, de Rhy előrerontott, hogy kinyissa a cellát, bár hogy mi
végre, maga sem tudta. Cora, Vesk hercegnője halott volt. És bár azért jött, hogy
végezzen vele, mégis émelygés fogta el az élettelen test látványától, a lány üres
és üveges tekintetétől. Azután – szégyenletes módon – megkönnyebbülést érzett.
Mert nem tudta, képes lett volna-e rá, hogy megtegye.
Rhy kinyitotta a cella zárját, és belépett.
– Felség… – kezdte Isra, ahogy a vér összekente a király csizmáját, és
felfröccsent a ruhájára, de Rhy nem törődött vele.
Letérdelt, kisöpörte Cora arcából a lazán csüngő szőke tincseket, majd erővel
kényszerítette magát, hogy újra felegyenesedjen, és hogy ne remegjen meg a
hangja. Otto tekintete nem a holttestre, hanem a vérrel a falra festett szóra
szegeződött, és Rhy érzékelte a benne rejlő veszélyt, a cselekvésre való felhívást.
Amikor a veski kék szeme visszafordult Rhy felé, pillantása nyílt volt és
rezzenéstelen.
– A halál az halál – mondta Otto. – Értesítem a királynőmet, hogy megtörtént.
 III
Ned már ájuldozott a kimerültségtől. Az elmúlt három napban alig aludt pár
órányit, a király látogatása óta pedig szemhunyásnyit sem. Az árnyékok
valamivel hajnal előtt abbamaradtak, de Ned semmivel nem bízott jobban a
csendben, mint a hangokban, úgyhogy továbbra is zárva tartotta az ablaktáblákat
és elreteszelve az ajtót. Azután letelepedett egy asztalnál a terem közepén,
pohárral az egyik kezében, és kedvenc rituális tőrével a másikban.
Már kezdett lebukni a feje, amikor meghallotta a főbejárat lépcsője felől a
hangokat. Talpra kecmergett, és csaknem feldöntötte
a székét, miközben a zárak a taverna ajtaján mozogni kezdtek. Rettegve nézte,
ahogy a három retesz sorra elcsusszan, egyik a másik után – valami láthatatlan
kéz által mozgatva –, azután a kilincs megrázkódott, és az ajtó nyikorogva befelé
nyílt.
Ned a szabad kezébe fogta a már csaknem kiürült palackot, és ütőként
meglóbálta, észre sem véve a néhány utolsó cseppet, amely a hajára ömlött, majd
le a nyakába. Két árnyék lépte át a küszöböt. Ködpára szegélyezte homályos
körvonalaikat.
Mozdult, hogy lesújtson, de kicsavarták az ujjai közül az üveget, ami a
következő másodpercben a falnak csattant és szilánkokra tört.
– Lina! – szólalt meg egy ismerős és némiképp bosszús hang. Ned
hunyorogva kémlelt, szeme igyekezett alkalmazkodni
a hirtelen támadt fényhez.
– Kell mester?
Az ajtó újra bezárult, és a szoba ismét jótékony félhomályba borult, ahogy a
mágus közelebb lépett.
– Helló, Ned.
Fekete kabátja volt rajta, gallérját felhajtotta a hideg ellen. Szemei ragyogtak,
az egyik kék, a másik fekete színben; egy ezüstsáv csúfította el rézvörös haját, és
komor arcán olyan új beesettség látszott, mintha régóta betegeskedne.
A fiatal nő, Lina oldalra billentette a fejét. Hetykén filigrán volt, sötét haja az
állát súrolta, és félig a szemébe lógott – és az egyik szeme barna volt, a másik
fekete.
Ned leplezetlenül, áhítattal vegyes félelemmel bámult rá.
– Te olyan vagy, mint ő.
– Nem – szögezte le Kell szárazon, és ellépett mellette. – Ő páratlan.
Lina erre rákacsintott. Kicsiny ládikát tartott a kezei között, ám amikor Ned
ajánlkozott, hogy átveszi tőle, egyszerűen lerakta az asztalra, és kezét
védelmezően a fedelén pihentette.
Kell mester körbejárta a helyiséget, mintha behatolók nyomai után kutatna, és
Ned hirtelen feleszmélt.
– Mit tehetek értetek? – kérdezte. – Inni szeretnétek? Mármint, úgy értem,
nyilván nem csak egy italért tértetek be hozzám,
kivéve persze, ha mégis, és akkor az felettébb hízelgő rám nézve,
de.
Lina erre kiadott egy nem túl nőies hangot, Kell pedig rosszalló pillantást
vetett rá, majd fáradtan Nedre mosolygott.
– Nem, valóban nem egy ital miatt jöttünk, de azt hiszem, talán mégis jó lesz,
ha töltesz egyet.
Ned biccentett, és készségesen máris a bárpult mögé szökkent, hogy előkapjon
egy palackot.
– Kissé lehangoló, nem? – merengett Lina, ahogy lassan körbenézett.
Kell sorra szemügyre vette a bezsaluzott ablakokat, a varázsigék könyvét és a
hamuval meghintett padlót.
– Mégis, mi történt itt?
Nednek nem is kellett több bátorítás. Belekezdett a történetébe a rémálmokról
és az árnyakról, meg a fejében suttogó hangokról. Legnagyobb meglepetésére a
két mágus figyelmesen végighallgatta őt; italaik érintetlenül várakoztak előttük,
míg ő kétszer is újratöltötte a poharát, mire a mondandója végére ért.
– Tudom, hogy tiszta őrültségnek hangzik, amiket mondtam – fejezte be –, de.
– De mégsem az – bólintott Kell. Ned szeme elkerekedett.
– Hát te is láttad az árnyékokat, uram? Mik azok? Valamiféle visszhangok?
Igencsak sötét mágia volt ez, annyit mondhatok. Megtettem mindent, amit csak
tudtam, elbarikádoztam az ivót, elégettem az utolsó szál zsályát is, és tucatnyi
különböző módon próbáltam megtisztítani a levegőt, de azok az árnyak egyre
csak jöttek és jöttek. Aztán egyszer csak abbahagyták, villámgyorsan, ha úgy
tetszik. De mi lesz, ha újra eljönnek, Kell mester? Mihez kezdjek akkor?
– Nem jönnek el újra – biztosította Kell. – Nem, ha számíthatok a
segítségedre.
Ned megriadt; biztos volt benne, hogy csak rosszul hall. Százszor is
álmodozott már erről a pillanatról, hogy akarják őt, hogy szükség legyen rá. De
ez mindeddig álom maradt csupán. Mindig felébredt belőle. A bárpult alatt jó
erősen magába csípett, de most furcsamód mégsem ébredt fel.
Ned erre nagyot nyelt.
– Az én segítségemre? Kell bólintott.
– A helyzet a következő, Ned – kezdte, és pillantása az asztalon pihenő
dobozkára tévedt. – Azért jöttem, hogy kérjek tőled egy szívességet.
Lina szerint ez meglehetősen rossz ötlet volt. Bár elismerte, hogy az örökössel
kapcsolatban minden és bármi csak rossz ötlet lehet. Szerinte az eszközt a
legjobb lett volna kőbe zárni, lepecsételni egy ládában, és bedobni egy lyukba,
amely leér egészen a Föld izzó magjáig. Ehelyett kőbe zárták, lepecsételt ládába
rakták, és ide hozták, egy mágia nélküli város közepén álló tavernába.
És most rábízzák egy halandóra, aki egy kicsit úgy festett, mint egy galamb a
nagy gülüszemével és madárszerű, félénken rebbenő mozdulataival. Az volt a
furcsa, hogy közben némileg emlékeztette őt Lenosra is – az idegessége, a
megalázkodó pillantásai, még ha azok nem is őrá, hanem Kellre irányultak. Úgy
tűnt, ez a fiatalember folyamatosan ide-oda billeg a csodálkozó áhítat és a
félelem között. Hallgatta, ahogy Kell elmagyarázza neki, mit rejt a ládika –
persze nem mindent árult el, de azért épp eleget. Ned gyermekien ámuló, tágra
nyílt szemmel olyan gyorsan bólogatott, mintha rugó lett volna a nyaka helyén.
Figyelte, amint ők ketten leviszik a ládikát a borospincébe.
Hogy ott eltemessék.
Rájuk hagyta a feladatot, és inkább körbejárt a tavernában; talpa alatt érezte a
deszkák oly ismerős nyikorgását. Csizmaorrával megdörzsölte az apró, sima
fekete foltot, amely ugyanabból a gyanús nyálkabevonatból állt, ami Vörös
London utcáit is összemocskolta azokon a helyeken, ahol a mágia átrothadt a
világon. Bár Osaron eltűnt, az általa okozott kár megmaradt. Nem lehet mindent
helyrehozni néhány ügyes varázsigével.
A hallban megtalálta a félemeleti fordulóhoz, majd a kis zöld ajtóhoz
felvezető keskeny lépcsősort. Lábai akaratlanul mozdultak,
és egyesével fellépkedtek a használattól elkoptatott lépcsőfokokon, amíg el
nem ért Barron egykori szobájához. Az ajtó félig nyitva állt, és olyan térségre
nyílt, amely többé már nem volt az övé. A lány félrefordította a tekintetét, nem
lévén biztos benne, hogy valaha is készen áll majd a látványra, és inkább
folytatta a kapaszkodást. Mire felért a lépcsősor tetejére, Kell hangja már
egészen elhalkult mögötte. A kis zöld ajtó túloldalán érintetlenül várta régi
szobája. A padló egy része elsötétedett, de nem volt sima, és nagyon halványan,
alig kivehetően látszottak a barnásvörös foltban az ujjlenyomatok, ahol Barron
meghalt.
Leguggolt, és a nyomokhoz érintette a kezét. Könnycsepp hullott a padlóra,
mint egy londoni felhőszakadás első árulkodó jele. Lina durva, türelmetlen
mozdulattal letörölte az arcát, és felállt.
A padlón elhomályosult csillagokként szanaszét szóródva hevertek Barron
sörétes puskájának lövedékei. Lina ujjai bizseregtek, a mágia felzsongott
vérében, mire a fémgyöngyök a levegőbe emelkedtek, és mint valami visszafelé
játszott felvételen, összegyűltek. Majd a szemcsék egyetlen lövedékké olvadtak,
egy jókora acélgolyóvá, amely a kinyújtott tenyerébe pottyant. Lina a zsebébe
csúsztatta a golyót, és élvezettel érezte a súlyát, ahogy visszament a földszintre.
Időközben Ned és Kell is visszaért a tavernába, Ned önfeledten csacsogott,
Kell pedig engedékenyen hallgatta, bár Lina látta a szemében az erőfeszítést és a
kimerültséget. A férfi nem volt jól a csata óta, és hiába remélte, hogy a lány nem
veszi ezt észre. Amikor a tekintetük találkozott, a megerőltetés egyszerre eltűnt,
és felváltotta valami szelíd és meleg gyengédség.
Lina végigsimított ujjbegyével egy fa asztallapon, melynek felszínébe egy
ötágú csillagot égettek.
– Miért változtattad meg a nevét?
Nedhez fordult, és Lina ráébredt, hogy most először szólította meg a srácot.
– Csak hirtelen ötlet volt – felelte –, de számos balszerencse ért, amióta
megtettem, úgyhogy épp azon töprengtem, ez talán annak a jele, hogy vissza
kellene cserélnem.
Lina vállat vont.
– Végül is mindegy, minek hívod.
Ned úgy hunyorított rá, mintha életlenné vált volna a látványa.
– Nem találkoztunk mi már? – kérdezte óvatosan, és a lány tagadólag
megrázta a fejét, noha nyilván tucatszor is látta őt ezen a helyen, még amikor
Kőhajításnak nevezték az ivót, és amikor még Barron állt a bárpult mögött,
vizezett sört szolgálva fel azoknak a vendégeknek, akik egy csipetnyi mágia után
sóvárogtak.
– Ha a királyod újra erre jár – mondta Kell –, kérlek, add át neki ezt a levelet.
Az én királyom szeretné, ha tudná, hogy ez lesz az utolsó üzenete.
Lina kisurrant a bejárati ajtón, ki a szürke napfénybe. Felpillantott a bejárat
fölött lógó cégérre és azon túl az alacsonyan függő, sötét felhőkre, amelyek esőt
ígértek.
A város mindig színtelennek tűnt az évnek ebben a szakában, most azonban,
hogy már ismerte Vörös Londont és az azt körülvevő világot, csak még
fakóbbnak látta egykori otthonát.
Lina a hűvös téglákhoz támasztotta a fejét, és úgy hallotta Barron hangját,
mintha az közvetlenül mellette állt volna, szivarral a szájában.
– Folyton keresed a bajt.
– Mi lenne az élet egy kis baj nélkül? – kérdezte lágyan.
– Addig keresed, amíg meg nem találod.
– Sajnálom, hogy téged már megtalált.
– Csak nem hiányzom? – Darabos hangja mintha a levegőben függött volna.
– Mint púp a hátamra – mormolta.
 Érezte, hogy Kell mellé lép, és azt latolgatja, mi lenne a jobb: ha megérinti a
karját, vagy ha békén hagyja. Végül csak némán várakozva álldogált,
féllépésnyivel mögötte.
– Biztos vagy a srácban? – kérdezte Lina.
– Igen – felelte olyan szilárdan, hogy a lány legszívesebben nekitámaszkodott
volna. – Ned megbízható.
– Ja. A fél kezét odaadná, hogy boldoggá tegyen téged.
– Hisz a mágiában.
– És nem gondolod, hogy megpróbálja majd használni?
– Sosem sikerülne neki kinyitni a dobozt, de ha netán mégis. Nem. Szerintem
akkor sem tenné.
– Miért?
– Azért, mert megkértem, hogy ne tegye.
Lina felhorkant. Mindazok után, amit láttak és tettek, amit együtt átéltek, Kell
még mindig hitt az emberekben. Lina mindenki érdekében szívből remélte, hogy
a fiúnak igaza van. Legalább most az egyszer.
Körülöttük lovas kocsik zörögtek, emberek lökdösődtek, sétáltak és
botladoztak az utcán. Lina már egészen meg is feledkezett ennek a városnak,
ennek a világnak az egyszerű, szilárd és kézzelfogható valóságáról.
– Maradhatunk még egy darabig, ha szeretnéd – javasolta Kell. Lina vett egy
mély levegőt, és a nyelve hegyén csak állott sör és
pernye ízét érezte mágia helyett. Nem maradt itt semmi a számára. Többé már
nem.
– Nem! – rázta meg a fejét, és Kell kezéért nyúlt. – Gyere, menjünk haza!
iv
Az ég ropogós, tiszta kék takaró volt, amelyet feszesre húztak a napkorong
mögött. Felhőtlenül és üresen nyújtózott a végtelenbe, a magasban szárnyaló
fekete-fehér madarat leszámítva. Ahogy átrepült a sugárzó gömb előtt, a madár
hirtelen egész rajjá változott, és szétszóródott, mint a fénysugár, ha prizmát ér.
Holland a nyakát nyújtogatta, és megigézve figyelte a bemutatót. Ám
valahányszor próbálta megszámolni, hányan vannak, látása elhomályosult a
pettyekkel tarkított fényben az erőfeszítéstől.
Nem tudta, hol van.
Sem azt, hogyan került ide.
Egy udvaron állt, a magas falakat kúszónövények indái borították, melyeken
buja lila virágok nyíltak képtelen színárnyalatokban, s tapintható, lágy
szirmokkal. A levegőben nyárközép illata érződött: kis melegség, nyíló virágok,
dús föld – mindez elárulta, hogy hol nincs, hol nem lehet.
És mégis…
 – Holland? – kiáltotta egy hang, amit nem hallott már évek óta. Életek óta.
Megfordult, a forrását keresve, és észrevett egy rést az udvar falán, egy ajtó
nélküli ajtónyílást.
Átlépett rajta, és az udvar elenyészett; előtte a keskeny utca zsúfolásig telve
volt emberekkel; ruhájuk fehér, de arcuk csupa szín és élet. Ismerte ezt a helyet –
a Kosikban bújt meg, a város legrosszabb negyedében.
És mégis.
Az árnyak közül elővillanó sárgászöld szempár tulajdonosa utat tört magának
az utcácska túlsó végén.
– Alox? – kiáltotta, és a bátyja után iramodott, amikor egy sikoly arra
késztette, hogy gyorsan visszaforduljon.
Egy kislány száguldott el mellette, és a következő pillanatban egy férfi a
karjaiba kapta. Újra felsikkantott, ahogy az ember körbepörgette. Nem is sikoly
volt ez, hanem örömteli kacaj.
Egy öregember megrángatta Holland ruhaujját, és így szólt:
– Jön a király.
Holland szerette volna megkérdezni, hogy érti ezt, de Alox már kezdett
eltűnni a tömegben, úgyhogy Holland inkább utána sietett, végig az utcán, majd
befordult egy sarkon, és.
A bátyja eltűnt.
Ahogy a keskeny mellékutca is.
Holland egyik pillanatról a másikra egy nyüzsgő piactér kellős közepén találta
magát, ahol az árusítóbódék szinte roskadoztak az élénk színű gyümölcsöktől és
frissen sült kenyerektől.
Ismerte ezt a helyet is. Ez volt a Főtér, ahol az évek során oly sokakat
feláldoztak, hogy visszaadják vérüket a dühös és szomjas földnek.
És mégis.
– Hol!
Újra sarkon fordult, a hang gazdáját keresve, és meglátta, ahogy egy mézszínű
hajfonat szegélye belevész a tömegbe, és vidáman perdül egy szoknya.
– Talya?
Hárman táncoltak a tér szélén. A másik két táncos fehérbe öltözött, míg Talya
vörös virágként nyílt közöttük.
Keresztülnyomakodott a piacon, a lány felé igyekezve, de mire sikerült
kiverekednie magát a tömegből, a táncosok eltűntek. Talya hangja suttogott a
fülébe:
– Jön a király.
Ám amikor feléje fordult, ő már ismét eltűnt. Ahogyan a piac és az egész
város is.
 Minden semmivé enyészett, magával rántva a nyüzsgő forgatagot és a zajt; a
világ visszahullott a csendbe, amelyet csak a levelek zizegése és távoli
madárvijjogás tört meg.
Holland az Ezüsterdő közepén találta magát.
A törzsek és ágak még mindig fémes árnyalatukban csillogtak, ám a föld a
talpa alatt dús volt és sötét, a feje fölött a levelek pedig ragyogó zöldek.
A csermely átkígyózott a ligeten, a korábban jeges víz felolvadt, és a partján
egy ember guggolt, belemártva ujjait az áramlatba. Mellette korona hevert a
fűben.
– Vortalis! – szólította meg Holland.
Az ember felegyenesedett, Holland felé fordult, és elmosolyodott. Majd
beszélni kezdett, de szavait elnyelte egy hirtelen támadt, erős szélroham.
Végigsöpört a fákon, megrázta az ágakat, és lecsupaszította őket, magával
ragadva a leveleket, amelyek esőként kezdtek aláhullani, és zöld záport
zúdítottak a világra. A különös felhőszakadáson át Holland meglátta Alox
ökölbe zárt kezét, Talya szétnyílt ajkait és Vortalis táncoló szempárját.
Megjelentek és eltűntek, újra meg újra, és valahányszor tett egy lépést az
egyikük felé, a kavargó levelek magukba nyelték őket, és csak hangjuk maradt
hátra, hogy az erdőben visszhangozzon körülötte:
– Jön a király – kiáltotta a bátyja.
– Jön a király – énekelte a szeretője.
– Jön a király – mondta a barátja.
Vortalis újra megjelent, és öles léptekkel átgázolt a levélesőn. Felfelé fordított
tenyérrel kinyújtotta feléje a kezét. Holland még mindig az után nyúlt, amikor
felébredt.
A csupa plüss szoba elárulta, hol van: minden felületet festékként borított be
az élénkvörös és aranyposztó. A Maresh királyi palota.
Egy világnyira a helytől, ahonnan az imént jött. Későre járt, a függönyöket
már behúzták, az ágy melletti lámpa nem égett.
Holland szórakozottan a mágiája után nyúlt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy
már nincs meg, hiába is keresi. A tudás súlyos veszteségként zuhant rá, elakadt
tőle a lélegzete. A két kezére meredt, próbálta a tekintetével mint képzeletbeli
függőónnal megmérni ereje mélységét – a helyen, ahol az ereje mindig is jelen
volt, és ahol most is lennie kellett volna –, és nem talált semmit. Sem zsongást,
sem hőt.
Reszketegen felsóhajtott, a gyász egyetlen külső jeleként.
Kongóan üresnek érezte magát.
Az ajtó túloldalán emberek mozogtak.
Csosszanó lábak helyezték át a testek súlypontját, a megmoccanó, majd újra
megállapodó páncélzatok finoman csengtek és halkan zörögtek.
Holland akadozva, több részletben feltápászkodott, nagy nehezen kihámozva
magát az ágy vastag, puha takarói és feltornyozott párnái közül. Bosszúság
villant át rajta – ki az ördög képes ilyen körülmények között aludni?
Bár kedvesebb volt valamivel, mint egy börtöncella.
De nem olyan kedves, mint a gyors halál.
Az ágyból kikelés túl sokat kivett belőle, vagy talán egyszerűen csak túl kevés
erőtartaléka maradt; mindenesetre teljesen kifulladt, mire a talpa a padlóhoz ért.
Visszadőlt a lepedőre, tekintete lassan végigvándorolt az elsötétített szobán,
megtalált egy szófát, egy asztalt, egy tükröt. Meglátta benne a tükörképét, és
mozdulatlanná dermedt.
Egykor szénfekete – majd egy rövid időre vibrálóan élénk, csillogó fekete –
haja most sokkolóan fehér lett. Akár egy jeges lepel, hirtelen hóesés. Sápadt
bőrével párosulva immár szinte teljesen színtelenné tette.
Leszámítva a szemeit.
A szemeket, amelyek oly hosszú ideig jelezték hatalmát, és határozták meg az
egész életét. Amelyek célponttá, kihívássá, végül pedig királlyá tették őt.
A szempárt, amelynek most mindkét tagja ragyogó, csaknem levélzöld színben
játszott.
v
– Biztos vagy benne? – kérdezte Kell a várost szemlélve. Arra gondolt, hogy
ez egy rettenetes ötlet, de azzal is tisztában
volt, hogy nem az övé a döntés.
Holland homlokát egyetlen mély barázda árkolta.
– Ne kérdezd többször!
A városra néző emelkedőn pihentek, Kell állva, Holland pedig egy kőpadon
ülve igyekezett visszanyerni a lélegzetét. Minden erejére szükség volt, hogy
felmásszon idáig, mégis ragaszkodott hozzá, hogy megtegye, most pedig, hogy
felértek, ehhez is ugyanúgy ragaszkodott.
– Itt is maradhatnál – javasolta Kell.
– De én nem akarok itt maradni – felelte Holland nyíltan. – Haza akarok
menni.
Kell tétovázott.
– Az otthonod nem kíméletes azokhoz, akiknek nincs mágikus hatalmuk.
Holland állta a tekintetét. Sápadt arcszíne és kifehéredett bozontos haja
mellett a szeme csak még élénkebbnek hatott. Kell úgy érezte, egy maszkot néz.
Egy sima felszínt, amely mögött Holland – az igazi Holland – elrejtőzött, és
rejtve is marad.
– Akkor is az az otthonom – felelte. – Ott születtem, abban a világban, és.
 Nem fejezte be. Nem is kellett. Kell anélkül is tudta, mit akar mondani.
És ott is fogok meghalni.
Áldozata után Holland nem látszott öregnek, csak nagyon fáradtnak. Ám ez a
kimerültség mélyen gyökerezett, olyan helyen, amelyet egykor megtöltött az erő,
ám mostanra kiürült, és csak
üres héjat hagyott maga után. A mágia és az élet mindenben és mindenkiben
egymásba fonódva létezik, de legfőképpen az antarikban. Holland léte enélkül
nyilvánvalóan nem volt teljes.
– Nem vagyok benne biztos, hogy működni fog – közölte Kell –, főleg most,
hogy te.
Holland félbeszakította.
– Neked nincs semmi vesztenivalód azzal, ha megpróbáljuk. Ám ez nem volt
igaz.
Kell nem árulta el Hollandnak – nem beszélt róla senkinek, csak Rhynak, és
akkor is csak muszájból – a károsodása valódi mértékét. Hogy amikor az ujjára
húzta a megkötő gyűrűt, és Holland átömlesztette a mágiáját – vele Osaronét és
kis híján Kellét is – az örökösbe, valami megszakadt benne. Valami
létfontosságú. Valahányszor megidézte a tüzet, vagy akarattal megmozdította a
vizet, vagy bármilyen vérparancsot használt, azt erős fájdalom kísérte.
Minden egyes alkalommal belesajdult a létezése közepén nyílt sebbe.
Ám egy átlagos sérüléssel ellentétben ez nem akart gyógyulni.
A mágia mindig is olyan magától értetődő és természetes része volt Kellnek,
mint a légzés. Most viszont alig tudta visszanyerni a lélegzetét. A legegyszerűbb
cselekedetekhez is nem csupán többleterő, de akarat is kellett. A szándék, hogy
szenvedjen. Hogy tudatosan a fájdalmat válassza.
A fájdalom emlékeztet minket arra, hogy élünk.
Ezt még Rhy mondta neki, amikor először tért magához arra, hogy az életük
mágikusan összekapcsolódott. Amikor Kell rajtakapta, hogy a gyertyaláng fölé
tartja a kezét. Amikor tudomást szerzett a megkötő gyűrűről, a varázslatáért
fizetendő árról.
A fájdalom emlékeztet minket.
Kell lassan már rettegett a fájdalomtól, amely mintha minden egyes
alkalommal egyre súlyosbodott volna; már a puszta gondolatától is rosszul lett.
De nem tagadhatta meg Hollandtól ezt az utolsó kérését. Kell tartozott neki
ennyivel, úgyhogy nem szólt semmit.
Ehelyett végignézett az emelkedőn és az alattuk elterülő városon.
– Hol vagyunk most, mármint a te világodban? Hol lyukadunk majd ki,
amikor átlépünk?
Holland arcán átvillant a megkönnyebbülés, sebesen, ahogy a vízen a fény.
 – Az Ezüsterdőben – felelte. – Egyesek szerint azon a helyen halt meg nálunk
a mágia. – Majd egy pillanat múlva hozzátette: – Mások szerint az semmi több,
és soha nem is volt más, csak egy régi liget, egy közönséges facsoport.
Kell várta, hogy a férfi mondjon még valamit, de ő csak lassan talpra
kászálódott, közben kissé egy sétabotra támaszkodott, és csak a markolaton
kifehéredő ujjpercei árulták el, milyen nagy erőfeszítést követel tőle, hogy
felálljon.
Holland Kell karjára tette a másik kezét, jelezve neki, hogy készen áll,
úgyhogy Kell előhúzta a kését, és megvágta vele a szabad kezét; a futó
kellemetlenség oly egyszerű volt az ezután rá váró fájdalomhoz képest.
Kiakasztotta a nyakából a Fehér Londonból származó érmét, vörösre festette a
vérével, és a padon pihentetve kinyújtotta a kezét.
– As Travars – parancsolta, és Holland hangja lágyan visszhangzott az övé
mellett, ahogy mindketten átléptek egy másik világba.
* * *
A fájdalom emlékeztet minket…
Kell összeszorított foggal küzdött a rátörő görcs ellen, és kinyúlt, hogy
megtámaszkodjon a legközelebbi dologban, ami nem padtámla volt, vagy fal,
hanem egy eleven fatörzs. A kérge sima, akár a megmunkált fém. Nekidőlt a hűs
felületnek, és várta, hogy elmúljon a fájdalomhullám. És amikor az szűnni
kezdett, nagy nehezen felemelte a fejét, és meglátott maga körül egy barátságos
kis ligeterdőt, pár lépésnyire pedig Hollandot, épen és életben. A lába előtt kis
csermely vágott medret a talajba, alig több kicsinyke vízszalagnál, az erdőcskén
túl pedig Fehér London kőtornyai emelkedtek.
Holland – és vele Osaron – távollétében a színek kezdtek ismét kifakulni
ebből a világból. Az ég és a folyó újra sápadtszürke lett,
a föld csupasz és kopár. Az a Fehér London volt ez, amelyet Kell mindig is
ismert. Az a másik pedig – amelyet a kastélyudvaron pillantott meg, alig
pillanatokkal azelőtt, hogy Ojka a torka köré zárta volna az átkos fém nyakörvet
– mintha valami álomból köszönt volna rá. Kell szívének mégis fájt látni, hogy
mindaz elveszett, és látni, ahogy Hollandra is rázuhan ez a veszteségérzet.
Maszkja sima felületei végre repedeztek, és előtűnt alóluk a szomorúság.
– Köszönöm, Kell – mondta, és Kell felismerte, hogy minek szánja szavait:
búcsúnak és elbocsátásnak.
Mégis úgy érezte, mintha földbe gyökerezne a lába.
A mágia hatására minden annyira átmenetinek és múlandónak tűnt a
számukra, hogy nagyon könnyű volt megfeledkezni róla: bizonyos dolgokat, ha
egyszer megváltoznak, már soha többé nem lehet visszaváltoztatni. Hogy nem
minden módosítható vagy örökkévaló. Egyes utak folytatódnak, mások pedig
véget érnek.
A két férfi egy hosszú pillanatig némán állt; Holland képtelen volt
előremozdulni, Kell pedig nem bírt hátralépni.
A föld végül mégis eleresztette.
– Szívesen, Holland – mondta Kell, és erővel elszakította magát a helyéről.
Már a liget széléhez ért, amikor visszafordult, és még egyszer, utoljára
Hollandra nézett. A másik antari az Ezüsterdő közepén állt hátrabillentett fejjel,
zöld szemét lehunyva. A téli szellő összeborzolta fehér haját, és belekapott sötét
hamuszürke ruhájába.
Kell még ácsorgott egy darabig, áttúrta sokoldalú kabátja zsebeit, és amikor
végül mégis fordult, hogy induljon, lerakott egy vörös lint egy fatönkre.
Emlékeztetőként, meghívóként, búcsúajándékként egy olyan ember számára,
akit soha többé nem lát.
vi
Alucard Emery a Rózsa hall előtt járkált fel-alá, olyan sötétkék ruhába
öltözve, hogy az már-már feketének hatott, amíg meg nem villant rajta a fény.
Hajójának vitorlái is ugyanilyen színűek voltak. És a tenger is éjfélkor. Ezúttal
nem díszítette kalap, selyemöv
vagy gyűrűk, viszont barna haját megmosta és ezüstcsatokkal hátratűzte.
Mandzsettái és gombjai is ragyogtak, miután valamennyit fényes gyöngyökké
csiszolta.
Olyan volt, akár éjjelente a csillagokkal telehintett nyári égbolt.
Csaknem egy teljes órát szánt öltözéke összeállítására. Nem tudott dönteni
Alucard, a kapitány, és Emery, a nemes között. Végül egyiket sem választotta.
Ma Alucard Emery volt, a férfi, aki egy királynak udvarol.
Elveszítette a zafírkövet a szemöldökéből, és szerzett a helyén egy új
forradást. Igaz, nem csillant meg a napfényben, de azért illett hozzá. A bőrén
futó ezüstös erek fonalai, az árnykirály mérgének emlékei saját halvány
fényüktől ragyogtak.
Tetszik nekem az ezüst, mondta Rhy nem is olyan régen.
Alucard-nak is tetszett.
Ujjait csupasznak érezte a gyűrűi nélkül, ám az egyetlen hiány, amely igazán
számított, az az ezüsttoll volt, amelyet egykor a hüvelykujján hordott. Az
Emery-ház jeleként.
Berras sértetlenül túlélte a ködöt – más szóval, engedett neki –, és a
többiekkel együtt tért magához az utcán, azt állítva, hogy nincs semmi emléke
arról, amit az árnykirály igézete alatt mondott vagy tett. Alucard persze egy
szavát sem hitte, és csak annyi időre maradt a bátyja társaságában, amíg közölte
vele a családi birtok pusztulásának és Anisa halálának hírét.
 Hosszú szünet után Berras csak annyit mondott:
– Már csak ketten maradtunk a vérvonalból. Alucard undorodva csóválta a
fejét.
– A tied lehet az egész vagyon – mondta, és elsétált. Nem vágta a gyűrűt a
fivéréhez, bármilyen jól is esett volna neki. Ehelyett egyszerűen a bokrok közé
ejtette, útban kifelé. Abban a pillanatban, ahogy megszabadult tőle, tüstént
könnyebbnek érezte magát.
Most viszont, ahogy a Rózsa hall ajtaja kitárult, csak szédülést érzett.
– A király fogadja – jelentette egy királyi palotaőr, és Alucard kényszerítette a
lábát, hogy előrelépjen, miközben az ujjai között a bársonyzsák csüngött.
A hall nem volt tele, de nem is volt üres, és Alucard egyszeriben azt kívánta,
bárcsak magántalálkozót kért volna a hercegtől – illetve a királytól.
Nemesek gyűltek itt össze, némelyek audienciára vártak, mások egyszerűen
arra, hogy a világ visszatérjen végre a rendes kerékvágásba. A veski udvartartás
még mindig a kijelölt palotaszárnyban raboskodott, míg a farói gyülekezet
szétszóródott: a vendégek fele hazavitorlázott Lord Sol-in-Arral, míg a többiek a
palotában lézengtek. A tanácsnokok, Maxim egykori hű segítői most is készen
álltak, hogy tanácsokat osszanak, míg a királyi őrség tagjai a hall falai mentén és
a központi emelvény körül sorakoztak.
Rhy Maresh király az apja trónszékén ült, mellette édesanyja üres helye. Kell
az oldalánál állt, és lehajtott fejjel, halkan beszélgetett valamiről az öccsével.
Tieren mester Rhy másik oldalát foglalta el, és öregebbnek tűnt, mint valaha, ám
halványkék szeme élesen figyelt arca beesett gödrei és ráncai között. Miközben
beszélt, egyik kezét Rhy vállán pihentette, egyszerű, meleg gesztussal.
Rhy lehorgasztott fejjel hallgatta őket, koronája súlyos aranyabroncsként ült
hajában. Vállát szomorúság súlya görbítette, ám ahogy Kell ajkai mozogtak,
sikerült kipréselnie magából egy röpke mosolyt, mely úgy hatott, akár egy
felhőkön áttörő fénysugár.
Alucard szíve megkönnyebbült.
Gyorsan végigpásztázta a termet, és meglátta Bardot, aki az egyik kő
díszcserépnek támaszkodott, és úgy billentette oldalra a fejét, ahogy mindig
tette, amikor hallgatózni próbált. Alucard azon töprengett, vajon kizsebelt-e már
valakit ma reggel, vagy azok a napok már elmúltak, amikor ilyesmivel
foglalkozott.
Kell megköszörülte a torkát, és Alucard riadtan ébredt rá, hogy lábai közben
egészen az emelvény elé vitték. Tekintete találkozott a király borostyánszínű
pillantásával, és látta, hogy az futólag ellágyul – mitől is? az örömtől vagy
aggodalomtól? –, majd Rhy megszólalt.
– Emery kapitány! – köszöntötte. Hangja ugyanolyan volt, mégis valahogy
más, távoli. – Audienciát kértél tőlünk.
– Azt ígérted, hogy tehetem, felség, ha és miután visszatértem – Alucard
pillantása itt Kellre, a király vállánál álló sötét árnyra villant – anélkül, hogy
megöltem volna a bátyádat.
A hallban derűs mormogás támadt. Kell savanyú képet vágott, és Alucard
tüstént jobban érezte magát. Rhy szeme kissé elkerekedett – korábban
nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy Alucard magánmeghallgatást kér majd tőle.
Ám ami köztük történt, az több volt selyemlepedők között lopott csókoknál,
több a csillagfénynél megosztott titkoknál, és több holmi fiatalos enyelgésnél,
futó nyári kalandnál.
Alucard pedig most azért jött, hogy ezt bebizonyítsa. Hogy lecsupaszítsa és
feltárja a szívét Rhy és a Rózsa hall, sőt egész London előtt.
– Csaknem négy évvel ezelőtt – kezdte – elhagytam az… udvarodat,
bármilyen magyarázat vagy bocsánatkérés nélkül. Attól félek, e tettemmel
ártottam a koronának és az irántam való jóindulatának. Most azért jöttem, hogy
jóvátegyem a királyommal szembeni mulasztásom.
– Mi az ott a kezedben? – kérdezte Rhy.
– Régi adósságom.
Egy őr közelebb lépett, hogy átvegye a csomagot, de Alucard félrehúzta előle,
és visszanézett a királyra.
– Megengeded, felség?
Pillanatnyi csönd után Rhy bólintott, és felkelt a helyéről, ahogy Alucard
közelebb lépett az emelvényhez. Az ifjú király levonult a lépcsőn, és a trónszék
előtt találkoztak.
– Mit művelsz? – kérdezte Rhy gyengéden, és Alucard egész teste felzsongott
az örömtől, ahogy meghallotta ezt a hangot, amely nem Arnes királyáé volt,
hanem a hercegé, akit ismert, akibe egykor beleszeretett, és akit utána elveszített.
– Csak amit megígértem – suttogta Alucard, szorosan két kezébe fogva a
tükröt, és a király felé billentve a felületét.
Egy liran volt az.
A legtöbb jóstál képes megosztani, a felszínére kivetíteni az ember elméjének
tartalmát, az ideáit, elképzeléseit és személyes
emlékeit. Ám az elme elég szeszélyes dolog – könnyen tud hazudni, felejteni,
újraírni eseményeket.
Egy liran viszont csak és kizárólag az igazságot mutatja meg.
Nem úgy, ahogyan arra emlékeznek, nem is úgy, ahogy egy illető emlékezni
akar rá, hanem ahogyan az valójában megtörtént.
Nem volt egyszerű mágia átrostálni az elmét és különválasztani az igazságot
az emlékektől.
 Alucard Emery négy évet áldozott a jövőjéből a lehetőségért, hogy újraélhesse
múltja legszörnyűbb éjszakáját.
A tükör felszíne elsötétedett a kezében, magába nyelte Rhy tükörképét és a
mögötte lévő báltermet, ahogy egy másik éjszaka, másik szoba alakot öltött az
üvegben.
Rhy mozdulatlanná dermedt a saját hálókamrája és benne kettejük láttán,
ahogy végtagjaik összegabalyodtak, és ők némán nevettek az ágyában; ahogy
ujjai Alucard meztelen bőrén kalandoztak. Rhy arca elvörösödött; előrenyúlt, és
megérintette a tükör szélét. Ahogy megtette, a jelenet lángolva életre kelt.
Szerencsére a gyönyörük hangjai nem visszhangoztak végig a tróntermen.
Köztük maradtak a részletek, ahogy a jelenet kibomlott a szemük előtt.
Alucard felkelt Rhy ágyából, és próbált felöltözni, miközben a herceg
játékosan kigombolt minden gombot, kinyitott minden csatot, kioldott minden
csomót, amit ő begombolt, becsatolt, megkötött. Végső búcsúcsókjuk után
Alucard távozott a rejtett folyosók labirintusán át, ki az éjszakába.
Amit Rhy nem láthatott – sem akkor, sem most – a tükör felszínén, az Alucard
öröme volt, ahogy átkelt a rézhídon a folyó északi partjára. Nem érezhette az
örömtől hevesen verő szívét, ahogy fellépkedett az Emery-birtok főbejáratának
lépcsőjén. És nem élhette át, ahogy hirtelen, rettenetesen elszorul az a szív,
amikor Alucard észrevette, hogy Berras a hallban áll és őt várja.
Berras, aki titkon követte őt a palotához. Berras, aki tudta.
Alucard részegséget színlelt, hagyta, billegve nekidőlt a falnak, miközben a
tavernákról locsogott, amelyeket végiglátogatott, és a jó mókákról, amikben
része volt, majd a bajokról, amikbe keveredett azon a hosszú éjszakán.
De hiába próbálkozott, semmi nem vált be.
Berras undora kővé keményedett. Ahogy az ökle is.
Alucard nem akart dulakodni a bátyjával, még félre is ugrott az első, majd a
második ütés elől is, hogy azután valami éles ezüsttárgy váratlanul oldalról fejen
találja.
A földre zuhant, csengett a füle. Vér csorgott a szemébe.
Az apja magasodott fölébe, sétabotja megcsillant a markában.
A Rózsa hallban Alucard lehunyta a szemét, ám a képek tovább peregtek az
elméjében, mert valósággal beleégtek az emlékezetébe. Ujjai szorosabban
fonódtak a tükör köré, de nem eresztette el, akkor sem, amikor a bátyja
szégyenfoltnak nevezte, ostobának, hímringyónak. Akkor sem, amikor hallotta a
csontja reccsenését, saját elfojtott kiáltását, amit némaság, majd hajótestnek
loccsanó hullámok émelyítő zaja követett.
Alucard hagyta volna, hogy az emlék tovább forogjon, hadd mutassa be
azokat a tengeren töltött első, rettenetes éjszakákat és a szökését, majd az útját
egészen a börtönig. A vasbilincseket és a felforrósított piszkavasakat, kényszerű
visszatérését Londonba, és a figyelmeztetést a bátyja szemében, a sértett
fájdalmat a hercegében, a gyűlöletet Kellében.
Addig hagyta volna peregni a filmet, amíg csak Rhy nézni akarja, de valami
hirtelen a tükör felületére nehezedett, és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy
az ifjú király nagyon közel áll, az egyik tenyerét széttárt ujjakkal az üvegre
szorítja, mintha el akarná takarni azokat a szörnyű képeket, hangokat, emlékeket.
Rhy borostyánszínű szeme könnytől csillogott, szemöldökét harag és
szomorúság vonta össze.
– Elég! – szólt remegő hangon.
Alucard akart beszélni, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, de Rhy
máris eleresztette – túl hamar –, elfordult – túl hamar –, és visszaült a
trónszékébe.
– Eleget láttam.
Alucard visszaejtette a tükröt az oldala mellé, és nagy nehezen újra fókuszba
került a környező világ. Az egész terem mozdulatlanná vált körülötte.
Az ifjú király trónszéke karfáját markolva, halkan sugdolózott a bátyjával,
akinek arckifejezése meglepetés és bosszúság között váltakozott, majd végül
átadta helyét valami beletörődésnek. Kell bólintott, és amikor Rhy a terem felé
fordult, és újra beszélni kezdett, hangja már ismét szilárdan és határozottan
csengett.
– Alucard Emery – szólt halk, ám szigorú hangon. – A korona nagyra értékeli
az őszinteséged. Én is nagyra értékelem. – Még egyszer Kellre pillantott, majd
folytatta. – Úgy döntöttem, ettől a pillanattól fogva megfosztalak hajóskapitányi
rangodtól.
Alucard csaknem összeroskadt az ítélet hallatán.
– Rhy. – A név önkéntelenül csúszott ki a száján, mielőtt még ráébredt volna a
hibájára. A megszólítás illetlenségére. – Felség…
– Többé nem fogsz a korona nevében vitorlázni az Éjsudár vagy bármelyik
másik hajó fedélzetén.
– Én nem.
A király egyetlen csendre intő gesztussal felemelte a kezét.
– A bátyám utazni kíván, és én megadtam rá neki az engedélyt. – Kell savanyú
arcot vágott a kifejezés hallatán, de nem szólt közbe. – Mivel így áll a dolog –
folytatta Rhy –, szükségem van egy szövetségesre. Egy testőrre és igaz barátra,
aki már bizonyította hűségét. Egy erős mágusra. Ezért itt, Londonban van rád
szükség, Emery mester. Mellettem.
Alucard egész testében megmerevedett. A királyi szavak váratlan, de nem
kemény csapásként érték. A kín és a kéj közötti keskeny határvonalon táncoltak;
félelem kavargott benne, hogy valamit félrehallott, és a remény, hogy hátha
mégsem.
– Ez az első döntésem – folytatta Rhy szenvtelenül. – A második válaszom
személyesebb. Elveszítettem az édesanyámat és az édesapámat. Elveszítettem
barátokat és idegeneket is, akik egy nap akár barátokká is válhattak volna. Túl
sokat veszítettem el az embereim közül ahhoz, hogy megszámlálhatnám. És nem
viselném el, ha téged is el kellene veszítenem.
Alucard tekintete Kellre rebbent. Az antari egyenesen a szemébe nézett, és ő
figyelmeztetést olvasott ki belőle, de semmi többet.
– Engedelmeskedsz a korona akaratának? – kérdezte Rhy. Alucard-nak több
másodpercbe beletelt, mire képes volt annyira összeszedni magát, hogy
meghajoljon, és kiejtse a két egyszerű, mindent eldöntő szót:
– Igen, felség.
* * *
A király aznap éjjel felkereste Alucard-t a szobájában. Elegáns lakosztály volt
a palota nyugati szárnyában, nemeshez illő. Királyi. Rejtett ajtó nélküli. Csak
egy széles bejárat nyílt rajta intarziás fa ajtószárnyakkal, aranyszegélyekkel.
Alucard a szófa szélén gubbasztott, és egy poharat görgetett ide-oda a
kezében, amikor kopogtattak. Reménykedett, és nem mert remélni.
Rhy Maresh egyedül lépett be a szobájába. Gallérja kigombolva szétnyílt,
koronája a kezében lógott. Egyszerre tűnt fáradtnak, szomorúnak, elragadónak és
elveszettnek, ám Alucard láttán valami felderült és felragyogott benne. Nem
olyan fény, amelyet Alucard a körülötte csavarodó olvadt fonalakban láthatott,
hanem a szeméből áradó csillogás. Rhy mintha akkor és ott valódivá vált volna,
oly módon szilárddá és igazivá, ahogyan korábban talán még sosem.
– Avan – köszöntötte a herceg, aki többé már nem volt herceg.
– Avan – viszonozta a kapitány, aki többé már nem volt kapitány.
Rhy körbenézett a szobában.
– Megfelel? – kérdezte, és kezével szórakozottan végigsimított egy
függönyön, hosszú ujjai belegabalyodtak a vörös és aranyrojtokba.
Alucard mosolya hamiskás lett.
– Azt hiszem, megteszi.
Rhy hagyta, hogy a korona a szófára hulljon, ahogy közelebb lépett, és ujjai,
felszabadulva végre a terhük alól, végigsimítottak Alucard állkapcsán.
Alucard szíve hevesen vert, még most is azzal fenyegetett, hogy eliramodik.
De erre nem volt semmi szükség. Nem volt hová mennie. Nem lett volna sehol
máshol szívesebben.
Mindig erről álmodott, valahányszor vihar dühöngött a tengeren.
Valahányszor kardot rántottak ellene. Valahányszor az élet megmutatta neki
törékenységét, mulandóságát és megbízhatatlanságát. Akkor is erről a percről
álmodott, amikor a Szellem fedélzetén állt a hajóorrban, és egy hadiflotta
képében nézett szembe a halállal.
Magához akarta vonni Rhyt, aki rögtön visszautasította.
– Nem helyes ilyet tenned – dorgálta szelíden – most, hogy már király vagyok.
Alucard visszahúzódott, és nagyon igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára a
sértett fájdalom és zavarodottság. Ám azután Rhy sötét szempillái leereszkedtek
a szemére, és ajka szemérmes mosolyra húzódott.
– Egy királynak hagyni kell, hogy ő vezessen. Elárasztotta a
megkönnyebbülés, amelyet hőhullám követett,
ahogy Rhy keze a hajába túrt, és babrálni kezdett az ezüstcsatokkal. Ajkak
súrolták a torkát, és meleg lehelet simított végig az állán.
– Egyetértesz? – suttogta a király, úgy csípve ujjai közé Alucard kulcscsontját,
hogy kiszaladt a lélegzet a mellkasából.
– Igen, felség – sikerült kinyögnie, azután Rhy megcsókolta, hosszan, lassan
és élvezettel. A szoba megmozdult elbotló talpa alatt, és az inge kigombolódott.
Mire Rhy visszahúzódott, Alucard már nyitott inggel állt, a baldachinos ágy
tartóoszlopának vetett háttal. Megeresztett egy halk, kábult kacajt, és ellenállt a
késztetésnek, hogy magához rántsa és a lepedőre teperje Rhyt.
A sóvár vágyakozástól elakadt a lélegzete.
– Akkor mostantól így kell lennie? – kérdezte. – Az ágyasod leszek és a
testőröd?
Rhy ajkai káprázatos mosolyra húzódtak.
– Szóval akkor beismered végre – mondta, és szorosan hozzásimult,
megszüntetve köztük minden maradék távolságot, hogy Alucard fülébe
súghassa: –, hogy az enyém vagy.
Azzal a király lehúzta maga mellé a vetett ágyra.
vii
Az arnes-iaknak tucatnyi kifejezésük van a köszönésre, de nincs szavuk a
búcsúzásra.
Amikor mégis elválásra kerül sor, olykor azt mondják, vas ir, ami azt jelenti,
békében, de még gyakrabban választják az anoshe formulát – vagyis egy újabb
napig.
Az anoshe szó megfelelt az utcán összefutó idegeneknek és a találkozások
között a szeretőknek, a szülőknek és gyermekeknek, a barátoknak és
családtagoknak. Megkönnyítette a távozás csapásának elviselését. Enyhítette a
búcsú fájdalmát. Óvatos biccentés volt a ma bizonyosságának, és tisztelgés a
holnap rejtélye előtt. Amikor egy barát távozott, és kevés esély ígérkezett, hogy
viszontlátja még valaha az otthonát, azt mondták: anoshe. Amikor valakinek egy
szeretett hozzátartozója haldoklott, akkor is így szóltak: anoshe. Amikor a
holttesteket elégették, a hamut visszaadták a földnek, a lelkeket pedig az
áramlásnak, a hátramaradó gyászolók szintén így köszöntek el: anoshe.
A szó vigaszt nyújtott és reményt. És erőt az elengedéshez.
Amikor Kell Maresh és Lina Bard útjai először váltak el, a férfi ezt a szót
súgta a lány után, és tele volt bizonyossággal – sőt reménnyel –, hogy újra látják
majd egymást. Tudta, hogy ez még nem a befejezés. És ez itt most, ez sem a vég
volt még, vagy ha mégis, akkor egyszerűen csak egy fejezet lezárulása, egy
közjáték két találkozás között, és valami újnak a kezdete.
Kell felkapaszkodott az öccse lakosztályáig – nem azokig a szobákig,
amelyeket a király Kell saját hálója mellett tartott fenn (noha még mindig
ragaszkodott hozzá, hogy ott töltse az éjszakákat), hanem oda, amely azelőtt az
anyjáé és apjáé volt.
Maxim és Emira nélkül oly kevesen maradtak, akiktől Kell elbúcsúzhatott
volna. Sem a vestra vagy az ostra tagjai, sem a megmaradt szolgák és őrök közt
nem akadt senki. Hastrától elköszönt volna, de hát Hastra is meghalt.
Kell aznap reggel már felkereste a Medencét, és megtalálta azt a cserépben
hervadozó virágot, amelyet még az ifjú testőr csalt új
életre és növesztett meg azon a napon. Felvitte a gyümölcsöskertbe, ahol
Tieren a tél és tavasz fasorai között állt.
– Meg tudod gyógyítani? – kérdezte Kell.
A pap tekintete a megfonnyadt növénykére villant.
– Nem – felelte szelíden, ám amikor Kell már épp tiltakozni kezdett volna,
Tieren csitítóan feltartotta göcsörtös kezét. – Nincs mit meggyógyítani rajta. Ez
itt egy acina. Nem évelő növény. Csak egyszer nyílik, azután elpusztul.
Kell tehetetlenül nézett le az elszáradt fehér szirmokra.
– Mit tegyek? – kérdezte, és amire célzott, sokkal hatalmasabb volt a
szavainál.
Tieren lágyan, bensőségesen elmosolyodott, és a szokott módon vállat vont.
– Hagyd csak. A virág majd elporlad, a hajtás és a levélkék szintén. Hiszen
épp erre valók. Az acina táplálja és erősíti a talajt, hogy más növények
nőhessenek belőle.
* * *
Kell felért a lépcsősor tetejére, és lelassította lépteit. Királyi őrök sorakoztak
végig a király hálószobájához vezető folyosón, Alucard pedig az ajtó előtt állt, a
fa ajtókeretnek támaszkodva, és egy könyvet lapozgatott.
– Hát így képzeled, hogy vigyázol rá? – kérdezte Kell. A mágus lapozott
egyet.
– Ne mondd meg nekem, hogyan végezzem a munkámat! Kell vett egy nagy
levegőt, hogy lecsillapodjon.
– Állj félre az utamból, Emery!
Alucard viharsötét tekintete felvillant a könyvből.
– És mondd, milyen dolgod van a királlyal?
– Személyes.
Alucard feltartotta az egyik kezét.
– Talán meg kellene, hogy motozzalak, hátha fegyve.
– Ha csak hozzám mersz érni, eltöröm az ujjad.
– Ki mondta, hogy hozzád kell érnem? – Tett egy csuklórándítást, és Kell
érezte, hogy a karjára szíjazott kése megrezdül, mire erővel a fának lökte a férfit.
– Alucard! – kiáltott ki Rhy az ajtón át. – Engedd be a bátyámat, mielőtt egy
másik testőrt kell találnom magamnak.
Alucard önelégülten elvigyorodott, majd széles mozdulattal, gúnyosan
meghajolt, és oldalra lépett.
– Seggfej! – mormogta Kell, ahogy elhúzott mellette.
– Fattyú! – szólt utána a mágus.
Rhy a balkonon várta, a korlátra könyökölve.
A levegő kissé még hűvös volt, de a nap már jólesően melengette
a bőrét, és gazdag nyár ígéretét hozta. Kell beviharzott a szobába.
– Szóval, jól kijöttök egymással? – kérdezte Rhy.
– Pompásan – morogta a bátyja, majd kilépett mellé az erkélyajtón, és ő is a
korlátnak dőlt, ugyanolyan pózban.
Egy darabig így ácsorogtak, csak nézelődtek, magukba itták a napfényt, és
Rhy már csaknem megfeledkezett róla, hogy Kell búcsúzni jött, hogy távozni
készül, ám ekkor hirtelen feltámadt a hideg és csípős szél. És a sötétség
egyszeriben suttogni kezdett elméje egy titkos zugából, elárasztva őt a veszteség
bánatával, a túlélés bűntudatával és a félelemmel, hogy továbbra is túl fog élni
mindenkit, aki kedves a szívének. A szorongással, hogy ez a kölcsönkapott élet
túl hosszú lesz, vagy épp túl rövid, és az örökkévalóság az elkerülhetetlen és
szükségszerű csúcspont, áldás vagy átok, igen, áldás vagy átok.
Rhy ujjai szorosan rámarkoltak a korlátra. Kell pedig, akinek kettős árnyalatú
szeme mindig egyenesen a veséjébe látott, azt kérdezte:
– Azt kívánod, bár ne tettem volna?
Kinyitotta a száját, hogy azt mondja, Hát persze, hogy nem, vagy A szentekre,
dehogyis, vagy bármi hasonlót, amit mondania kellett volna, és mondott is már
vagy tucatszor, olyasvalakinek a közömbös és lélektelen ismétlésével, akitől újra
meg újra megkérdezik, hogy érzi magát aznap, és azt feleli, köszönöm, jól!,
függetlenül a valódi közérzetétől. Kinyitotta a száját, de semmi nem jött ki rajta.
Oly sok minden volt, amit Rhy nem mondott ki
 a visszatérése óta – mert nem engedte magának kimondani őket –, mintha
azzal, hogyha hangot adna a szavainak, azt jelentené, hogy súlyt is ad nekik.
– Rhy – kezdte Kell, és pillantása súlyos volt, akár a kő. – Arra gondolsz,
bárcsak ne hoztalak volna vissza?
Az öccse vett egy nagy levegőt.
– Nem tudom – felelte végül őszintén. – Majd kérdezz meg holnap reggel,
miután órákat töltöttem rémálmoktól gyötörve, esztelenül bedrogozva, csak hogy
elfojtsam a haldoklásom emlékeit, ami, megjegyzem, nem is volt olyan rossz,
mint visszatérni, és azt fogom mondani, igen. Azt kívánom, bár hagytál volna
meghalni akkor és ott.
Úgy tűnt, Kell émelyegni kezd.
– Én…
– De kérdezz meg délután – vágott a szavába Rhy –, miután kiélveztem,
ahogy a nap melege áttör a hidegen, vagy megfürödtem Alucard mosolyának
melegében, vagy éreztem a kezed állandó, megnyugtató súlyát, ahogy átkarolod
a vállam, és én azt fogom mondani, hogy megérte. Megéri, most is.
Rhy a nap felé fordította az arcát. Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy a fény
még így is eléri őt. – Azonkívül – tette hozzá, és sikerült az arcára varázsolnia
egy mosolyt –, ki ne szeretne egy árnyakkal viaskodó embert? Ki ne akarna egy
sebhelyes királyt?
– Ó, igen – bólintott Kell szárazon. – Valóban ez az oka annak, hogy
megtettem. Hogy még vonzóbbá tegyelek.
Rhy érezte, hogy lehervad a mosolya.
– Meddig leszel távol?
– Nem tudom.
– Hová mész?
– Nem tudom.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom.
Rhyt egyszeriben megrohanta a fáradtság, és lehajtotta a fejét.
– Bárcsak veled mehetnék. Úgy szeretném…
– Ahogy én is – biztosította Kell –, de a birodalomnak szüksége van a
királyára.
Rhy erre finoman hozzátette:
– A királynak pedig szüksége van a bátyjára.
Kell meglepettnek tűnt, és Rhy tudta, hogy maradásra bírhatná, de azt is, hogy
nem tudná elviselni, ha megtenné. Hosszan, szaggatottan felsóhajtott, és kihúzta
magát.
– Épp itt az ideje, hogy tégy végre valami önző dolgot, Kell. Így egészen rossz
színben tüntetsz fel minket, többieket. És ha lehet, próbálj megszabadulni ettől a
szenteskedő ábrázattól, amíg odavagy.
A folyó túloldalán a városi harangok megkondultak.
– Menj! – nógatta Rhy. – A hajó már vár. – Kell hátrált egy lépést, majd
tétován megállt az ajtóban. – De Kell, tégy meg nekünk egy szívességet!
– Micsodát? – kérdezte a bátyja.
– Kérlek, ne ölesd meg magad!
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Kell, azzal indult.
– És gyere vissza hozzánk! – tette hozzá Rhy. Kell megtorpant.
– Ne aggódj! – felelte. – Visszajövök. Ha majd láttam.
– Mit láttál? – kérdezte Rhy. Kell elmosolyodott.
– Mindent.
38912644

viii
Szelina Bard a dokkok felé tartott, egyik vállán átvetve kis hátizsák lógott.
Belefért minden tulajdona. A palota mögötte emelkedett kőből, aranyból, és
vöröses rózsaszín fényekkel övezve.
Nem nézett hátra. Még csak nem is lassított léptein.
Lina mindig is jó volt az eltűnésben.
Elosont, ahogy a fény átszűrődik a deszkák rései között.
A kötelékeket olyan könnyen elmetszette, mint a zsebeket és tárcákat.
Sosem mondott búcsút. Nem látta értelmét. Az istenhozzád olyan, mint a lassú
fulladás, ahol minden egyes szó csak tovább feszít a hóhérhurkon. Könnyebb
volt egyszerűen elsurranni az éjben. Könnyebb és egyszerűbb. Igen.
De később azt mondta magának, hogy ő úgyis elkapta volna. Úgyhogy végül ő
ment a férfihoz.
– Bard.
– Kapitány.
Azután elakadt. Nem tudta, mit mondjon. Épp ezért utálta a búcsúzkodást.
Körülnézett a palota termében, sorra szemügyre vette a mozaikos kőpadlót, a
fátyolszövetes mennyezetet, a balkonra nyíló ajtót, majd amikor minden
szemrevételezhető helyből kifogyott, végül kénytelen volt Alucard Emery
szemébe nézni.
Alucard-ra, aki helyet kínált neki a hajóján, aki megtanította a mágiára, és aki.
– elszorult a torka.
Istenverte istenhozzád! Micsoda haszontalan balgaság!
Gyorsított a léptein, és a vízen sorakozó hajók vonala vette az irányt.
Alucard az ágy tartóoszlopának támaszkodott.
– Min jár az eszed? Lina felszegte a fejét.
 – Csak azon töprengtem – felelte –, hogy meg kellett volna ölnöm téged,
amikor megvolt rá az esélyem.
Alucard felvonta a szemöldökét.
– Nekem pedig a tengerbe kellett volna dobatnom téged. Könnyed, oldott
csend telepedett közéjük, és Lina tudta, hogy
ez nagyon hiányozni fog neki. És érezte, hogy elriasztja a hiányérzet ideája,
majd nagyot sóhajtott, és hagyta, hogy elüljön, megnyugodjon a mellkasa.
Bizonyára vannak rosszabb dolgok is, feltételezte.
Csizmája a fa mólódeszkákon dobbant.
– Vigyázz ám arra a hajóra! – kérte a kapitány, és Lina egyetlen kacsintással
távozott, olyannal, amilyeneket Alucard is mindig küldözgetett feléje. Ilyenkor
mindig megcsillant szeme fölött a zafírkő, neki pedig nem volt más, csak egy
fekete üvegszeme. Magán érezte a férfi napként melengető mosolyát, ahogy
hosszú, határozott léptekkel kivonult, és hagyta, hogy becsapódjon mögötte az
ajtó.
Nem búcsú volt ez, nem igazán. Mi is a megfelelő szó az elválásra?
Anoshe. Igen, ez az. Egy újabb napig.
Szelina Bard tudta, hogy egyszer még visszatér.
A dokk tele volt horgonyzó hajókkal, de csak az egyiken akadt meg a
tekintete. Egy lélegzetelállító árbócozaton, fényezett sötét hajótesten és éjfélkék
vitorlázaton. Fellépkedett a fedélzetre vivő rámpán, ahol a legénység már várta,
néhány régi és egy-két új
taggal.
– Üdv az Éjsudár fedélzetén! – köszöntötte őket, és rájuk villantott egy
pengeéles mosolyt. – Szólíthattok Bard kapitánynak.
ix
Holland egyedül állt az Ezüsterdőben.
Hallgatta Kell távozásának hangjait, majd az a néhány rövid lépés átadta
helyét a csendnek. Hátravetette a fejét, és mélyen beszívta a levegőt, majd
hunyorogva a napba nézett.
A feje fölött fekete folt vetett árnyékot a felhőkön – egy madár, pont úgy, mint
az álmában –, és fáradt szíve felgyorsult, de ez egyetlen példány volt, és nem
mutatkozott sem Alox, sem Talya, sem pedig Vortalis. Rég elnémult hangok. Rég
elveszett életek.
Senki nem láthatta, hogy Holland nekiroskad a legközelebbi fának, melynek
jeges, sima felszíne hideg acélként nyomódott a gerincének. Hagyta, hogy
lejjebb csússzon a törzs mentén, és óvatosan leeresztette elcsigázott testét a
halott földre.
Szelíd szellő borzolta végig a kopár ligetet. Holland lehunyta a szemét, és
képzeletben már-már hallotta a levelek susogását, csaknem érezte pehelykönnyű
súlyukat, ahogy egyesével a bőrére hullanak. Nem nyitotta ki a szemét, nem
akarta elveszíteni a látomást. Hagyta, hadd peregjenek rá a levelek. Hadd fújjon
a szél. Hadd susogjon az erdő, alaktalan és értelmetlen hangokkal, amelyek
utóbb mégis szavakká formálódtak.
Jön a király, mintha ezt üzenték volna a fák.
A kéreg kezdett felmelegedni a háta alatt, és Holland tudta, vagyis homályos,
távoli módon érezte, hogy már soha nem kel fel innen.
Véget ér, gondolta – és nem érzett félelmet, csak megkönnyebbülést és
szomorúságot.
Megpróbálta. De mostanra szörnyen elfáradt.
A levelek zizegése egyre hangosabbá vált, és érezte, ahogy lassan belesüpped
a fába, valami fémnél lágyabb, éjnél sötétebb ölelésbe.
Szívverése lelassult, fokozatosan lejárt, mint egy felhúzott zenedoboz rugója,
vagy egy véget érő évszak.
Holland tüdejéből halk sóhajjal távozott az utolsó lélegzete. Azután – végre-
valahára – a világ beszívta a levegőt.
x
Kell olyan kabátot viselt, amely vadul hullámzott a szélben. Színe nem volt
sem királyi vörös, sem hírnöki fekete, sem a bajnokság ezüstje. Ez a kabát
egyszerű gyapjúszürke volt. Nem tudta eldönteni, hogy új vagy régi, viseltes
darab-e, mindenesetre korábban még sosem látta. Egészen addig a reggelig,
amikor újra meg újra kifordította a kabátját, és váratlanul ráakadt egy olyan
oldalára, amelyet még nem ismert.
Ennek az új verziónak magas gallérja volt, mély zsebei és erős fekete gombjai,
amelyek egy sorban futottak végig az elején. Viharokhoz, erős tengeri
áramlatokhoz, és ki tudja, mi máshoz illett még ez az öltözék.
De most, hogy szabaddá vált, azt tervezte, hogy kideríti.
Maga a szabadság önmagában is szédítő. Kell minden egyes lépéssel úgy
érezte, mintha felvonta volna a horgonyt, mintha elsodródhatna. De saját és Rhy
szíve között még mindig létezett a kötelék, láthatatlanul, de acélsodronynál
erősebben.
Meg fog feszülni.
Ki fog nyúlni.
Kell végigment a kikötői mólón, elhaladt a kompok és fregattok, a helyi
bárkák, nagy veski monstrumok és kecses farói szkiffek, mindenféle méretű és
formájú hajók mellett, miközben az Éjsudárt kereste.
Sejtette, hogy a lány ezt a járművet választja.
Egészen a hajópallóig jutott anélkül, hogy egyszer is visszapillantott volna,
ám ott végül mégis megtorpant és tétován hátrafordult, hogy még egyszer
szemügyre vegye a palotát. Üveg és kő, arany és fények. London lüktető szíve.
Arnes felkelő napja.
– Netán meggondoltad magad?
Kell a nyakát nyújtogatva meglátta a hajókorlátra könyöklő Linát; a tavaszi
szél összeborzolta rövid, sötét haját.
– Dehogyis! – tiltakozott. – Csak élvezem a látványt.
– Hát akkor gyere, mielőtt én gondolnám meg magam, és úgy döntenék, hogy
nélküled vitorlázok ki. – Azzal elfordult, és utasításokat kiáltott a hajó
legénységének, mint egy igazi kapitány, az emberek a fedélzeten pedig mind
meghallgatták és engedelmeskedtek. Mosolyogva láttak neki a feladatoknak,
köteleket csomóztak ki, felvonták a horgonyt, mintha már alig várnák, hogy útra
keljenek. Lina Bard tekintélyes vezető lett, akit tisztelni kell. A keze akár
késekkel, akár tűzzel volt tele, hangja bár halkan és csábítóan szólt, vagy
acélosan csendült, úgy tűnt, uralja az egész világot. És talán így is volt.
Végtére is, máris a magáénak mondhatott két Londont. Tolvaj volt, szökevény,
kalóz és mágus. Vad volt, ádáz, hatalmas és félelmetes. És még mindig csupa
rejtély. Kell nagyon szerette.
Hirtelen kés fúródott a dokk deszkájába Kell lábai között, és ő ijedten
megugrott.
– De Lina! – kiáltott fel.
– Indulunk! – kiáltott vissza a lány a fedélzetről. – És hozd vissza azt a kést! –
tette hozzá. – Az a kedvencem.
Kell megcsóválta a fejét, és kiszabadította a fába ékelődött pengét.
– Neked mindegyik a kedvenced.
Amikor felkapaszkodott a fedélzetre, a legénység tagjai nem álltak meg, nem
hajtottak fejet előtte, nem kezelték másként, csak úgy, mint egy újabb dolgos
kezet. Az Éjsudár rövidesen kihúzott a kikötőből, ahogy a vitorlákba belekapott
a reggeli szellő. Kell szíve tompán dobogott mellkasában, és amikor lehunyta a
szemét, érezte a sajátja visszhangjaként lüktető ikerpulzust.
Lina mellé lépett, ő pedig átnyújtotta neki a kését. A lány nem mondott
semmit, csak visszacsúsztatta a pengét egy rejtett tokba, és a férfi vállához
simult. A mágia folyóként áramlott, húrként feszült közöttük, és Kell azon
tűnődött, vajon ki lett volna Linából, ha Szürke Londonban marad. Ha sosem
zsebelte volna ki őt, és nem váltja ki a zsákmányát egy közös kalandért cserébe.
Talán sosem fedezte volna fel a benne rejlő mágiát.
Vagy talán a saját világát változtatta volna meg a férfié helyett.
Kell tekintete még egyszer, utoljára a palotára tévedt, és úgy hitte, szinte ki
tudja venni az egyik felső balkonon magányosan álló, apró emberalakot. Ebből a
távolságból alig tűnt többnek kicsiny árnynál, de Kell látni vélte a hajában
megcsillanó aranykoronát. Egy másik apró alak lépett ki, és állt a király mellé.
Rhy felemelte a kezét, és Kell visszaintegetett. Egyetlen, kimondatlan szó
lebegett közöttük.
Anoshe.
A könyv elektronikus változatának kiadója
Ventus Libro Kiadó
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Ventus Libro Kiadó vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Simon Géza
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
V. E. Schwab: A Conjuring of Light
Tor Books, 2017

Fordította
dr. SÁMI LÁSZLÓ

Szerkesztette
TÓTH EMESE

ISBN 978-615-5755-35-4 (epub)
ISBN 978-615-5755-36-1 (mobi)

© Victoria Schwab 2017
© Ventus Libro Kiadó 2018
© Hungarian translation dr. Sámi László 2018

Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Table of Contents
EGY ROMOKBAN HEVERŐ VILÁG
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
KETTŐ ÁRNYÉKBA BORULT VÁROS
I
II
III
IV
V
VI
VII
HÁROM ELBUKNI VAGY KÜZDENI
I
II
III
IV
V
VI
NÉGY KEZEK ÜGYÉBEN FEGYVEREK
I
II
III
IV
V
VI
VII
 VIII
IX
ÖTÖDIK HAMU ÉS VEZEKLÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
HAT KIVÉGZÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
HÉT VITORLABONTÁS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
NYOLC FELTÉRKÉPEZETLEN VIZEKEN
I
II
III
IV
V
VI
VII
 VIII
IX
KILENC BAJOK
I
II
III
IV
V
VI
VII
TÍZ VÉR ÉS KÖTÉS
I
II
III
IV
V
VI
VII
TIZENEGY HALÁL A TENGEREN
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
TIZENKETTŐ ÁRULÁS
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
TIZENHÁROM KIRÁLYHOZ MÉLTÓ HELY
I
II
 III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
TIZENNÉGY ANTARIK
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
TIZENÖT ANOSHE
I
II
III