Írta: Vic James

A mű eredeti címe: Gilded Cage (Dark Gifts Book 1)

Copyright © Vic James Ltd. 2017
All rights reserved.

A művet eredetileg kiadta:

Pan Books an imprint of Pan Macmillan, 2017

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

Jacket design and illustration:

Scott Biel and David G. Stevenson

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 375 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Anyának
Köszönök mindent, főleg a könyvtári könyveket
 Prológus

Leah

Először a motort hallotta meg, aztán a vágtázó lovat ‒ két távoli zaj
menekülés közben, a mindent beborító sötétségben.
Csupán a csizmája csattogása törte meg a csendet, maga Leah
néma maradt, ahogyan a kisbaba is, akit magához szorított. Azonban
az üldözőiknek nem kellett hallaniuk őket ahhoz, hogy rájuk
bukkanjanak. Egyedül a Kynestont körülvevő fal felé rohanhatott, és
a szökés egyetlen reményét a karjában lévő kisbaba, a lánya, Libby
jelentette.
A hold hol eltűnt, hol előbukkant a magasan szálló, gyors felhők
mögött, ám a fal végig haloványan ragyogott a láthatár szélén. A
folyosóról beszűrődő fény sávját idézte, ami a hálószoba ajtaja alatt
bekúszva megnyugtatja a rémálomból ébredő gyerekeket.
Ez lett a kynestoni életéből? Rémálom? Egykor valóra vált
álomnak tűnt.
A motorkerékpár közelebbről zúgott, a lovas pedig hátramaradt.
Bizonyára Gavar és Jenner üldözi. Mindketten balról közelítettek,
egyenesen felé tartottak. Azonban Leah érte el először a falat.
Egy pillanatra nekirogyott. Egyik kezét az ősrégi kőművesmunkán
pihentette, kapkodta a levegőt. A fal hűvös volt az ujjai alatt.
Nedvesnek is tűnt, belepte a moha, teljesen lerombolta a melegség
illúzióját, amelyet a természetellenesen ragyogó téglák árasztottak.
De hát így működik a Tehetség. Errefelé semmi és senki nem tűnt
természetesnek.
Indulni kellett.
‒ Kérlek, kicsim! Kérlek! ‒ suttogta Leah a kislányának,
félrehúzta a saját kötésű takarót, és csókot lehelt Libby selymesen
puha fejére.
A kisbaba mocorgott, amikor Leah gyengéden elhúzta a karját, és
a tenyerébe vette a kislány aprócska kezét. Leah a rémülettől és a
kimerültségtől zihálva a falnak dőlt, és nekinyomta a kisbaba
tenyerét.
Az aprócska ujjak nyomán élesebben ragyogtak a viharvert téglák.
A fény továbbterjedt, bekúszott a téglák közötti kötőanyagba.
Gyengének tűnt, ám egyértelműen látszott. Ott! A fény megugrott, és
felfelé igyekezett, egyre erősebbé vált, határozottabbá, élesebbé.
Körvonalak alakultak ki, egy függőleges sáv, majd egy íves.
Kirajzolódott a kapu.
A sötétből mechanikus morgás hallatszott. A motor köhögött.
Lefulladt.
Ezután újabb, közelebbi hang törte meg az éjszaka csendjét ‒
valaki lustán összeütötte a tenyerét. Leah összerezzent, mintha
felpofozták volna.
Valaki az árnyak között várakozott. Amikor a magas, vékony alak
kilépett a ragyogó fénybe, Leah sejtelme beigazolódott: valóban ő
volt az. Silyen. A legifjabb, ám véletlenül sem legjelentéktelenebb
Jardine testvér. Ő engedte be őket Kynestonba, mindenkit, aki itt
szolgált, és az ő Tehetsége tartotta fogságban őket a birtokon.
Hogyan is képzelhette, hogy elszökhet?
A lassú taps hirtelen véget ért. A fiú a boltíves vaskapu felé intett
keskeny, lerágott körmű kezével.
‒ Csak tessék! ‒ szólalt meg Silyen, mintha csak teázni hívná
anyát és lányát. ‒ Nem foglak megállítani. Kifejezetten érdekel, mire
képes a kis Libby. Tudod, hogy kidolgoztam... bizonyos elméleteket
ezzel kapcsolatban.
Leah szíve hangosan dübörgött. Nem igazán bízott Silyenban. Sőt,
benne bízott a legkevésbé. Ennek ellenére élt a felajánlott
lehetőséggel, még akkor is, ha a macska csupán egy pillanatra emelte
fel a mancsát az egérről.
Feszülten tanulmányozta a fiú arcát, mintha a hold és a Tehetség
lénye leránthatná a leplet a valódi indokairól. Amint Silyen talán
életében először a szemébe nézett, Leah úgy érezte, észrevett
valamit. Talán kíváncsiságot? A fiú tudni akarta, képes-e Libby
kinyitni a kaput. Ha igen, akkor talán mindkettejüket elengedi.
Pusztán azért, hogy szemtanúja lehessen az eseménynek ‒ persze az
is elképzelhető, hogy ezzel is bosszantaná a fivéreit.
‒ Köszönöm ‒ hálálkodott szinte suttogva. ‒ Sapere aude?
‒ Úgy bizony, merj tudni! Ha mersz, én tudni fogom.
Silyen elmosolyodott. Leah-nek több esze volt, mintsem hogy az
együttérzés vagy a kedvesség jelének higgye.
Előrelépett, és a halovány körvonalú kapuhoz nyomta Libby
kezét. A kisbaba tömzsi ujjai alatt felszikrázott a fény. Mintha
olvasztott fém csörgött volna az öntőformába, ragyogó életre kelt:
kovácsoltvas virágok, levelek, lenyűgöző madarak, a tetején P és J
betűvel díszítve. A kapu épp úgy festett, mint akkor, négy évvel
ezelőtt, amikor Leah megérkezett Kynestonba, és kinyílt, hogy
fogadja őt. Nyilván ugyanígy nézett ki akkor is, amikor több száz
évvel ezelőtt megalkották.
Csakhogy csukva maradt. Leah kétségbeesetten megragadta az
egyik kovácsoltvas indát, és minden erejét beleadva megrántotta.
Libby hangosan sivalkodni kezdett. Többé már nem számít a lárma,
gondolta Leah tompa reménytelenségbe süppedve. Ma este biztosan
nem hagyják el a Kyneston birtokot.
‒ Milyen érdekfeszítő ‒ mormolta Silyen. ‒ A gyermeked, azaz a
bátyám gyermekének a vére elég erős ahhoz, hogy előcsalogassa a
kaput, ám nincs meg benne a Tehetség, hogy irányítsa. Persze az is
meglehet, hogy így adja tudtodra, nem akarja elhagyni a családját.
‒ Nem vagytok Libby családja ‒ köpködte Leah. Félelme dühvé
változott, és erősebben magához szorította a kisbabát. Addig
erőlködött a hajlíthatatlan fémmel, amíg görcs állt az ujjaiba. ‒ Sem
Gavar, sem senki...
Lövés dördült, és Leah hangos kiáltással a földre zuhant.
Fájdalom hasított a testébe, épp olyan gyorsan és élesen, mint
ahogyan a fény megformázta a kaput.
Gavar szép lassan odasétált, és megállt a könnyező Leah fölött.
Leah egykor szerette ezt a férfit, Kyneston örökösét, Libby édesapját.
Gavar most fegyvert szorított a kezében.
‒ Figyelmeztettelek ‒ szólalt meg Gavar Jardine. ‒ Engem senki
sem lophat meg.
 Leah nem nézett rá. Elfordította a fejét, arcát a hűvös talajon
pihentette, és a tőle nem messze heverő, takaróba bugyolált, aprócska
kislányt nézte. Libby fájdalommal, dühvel telve ordított. Leah
szerette volna megnyugtatni a lányát, de már ahhoz sem volt elég erő
a karjában, hogy ilyen közelre kinyújtsa a kezét.
Patadobogás hallatszott, majd a lovas hirtelen lefékezett. A ló
felnyerített, és két csizma csattant a földön. Megérkezett Jenner is, a
középső testvér. Az egyetlen, aki talán jót akar, ám nincs ereje tenni
bármit is.
‒ Mit művelsz, Gavar? ‒ üvöltötte. ‒ Leah nem valami állat, akire
kedved szerint lövöldözhetsz. Megsebesült?
Leah válaszként metsző hangot hallatott, ami nyögésben
végződött. Jenner odasietett hozzá, letérdelt, és kitörölte a könnyeket
a szeméből. Ujjai gyengéden simítottak végig az arcán.
‒ Sajnálom ‒ mondta Jenner. ‒ Annyira nagyon sajnálom!
A Leah köré gyűlő sötétséget a ragyogó kapu fénye sem
enyhítette, és látta, hogy Gavar a kabátja alá rejti a fegyvert, majd
lehajol, és felveszi a lányukat.
Silyen otthagyta őket, a hatalmas ház felé indult. Gavar hátat
fordított, és védelmezőn Libbyre hajolt. Leah már csak abban
reménykedett, hogy gyengédebb apa lesz, mint szerető volt.
‒ Silyen! ‒ harsant Jenner hangja. Messzinek tetszett, mintha a
kynestoni tó másik végéről kiáltott volna, pedig továbbra is az arcán
érezte a tenyerét. ‒ Várj, Silyen! Nem tudnál tenni valamit?
‒ Te is tudod, hogy megy ez ‒ válaszolta Silyen olyan halkan,
hogy Leah eltűnődött, vajon képzelődik-e. ‒ A halottakat senki sem
hozhatja vissza. Még én sem.
‒De hát nem...
Ám Jenner mintha elhallgatott volna. Az biztos, hogy Gavar
Libbyt csitította. És a kapu fénye kihunyhatott, a Tehetség fénye a
semmibe veszett, ugyanis némaság és sötétség borult mindenre.
 1

Luke

Június derekán, egy különösen forró hétvégén Luke Hadley

gerincén tócsákba gyűlt az izzadság, miközben az elülső kertrészben
hason hevert egy takarón. Üveges szemmel meredt a tankönyvekre.
Elvonta a figyelmét a folyamatos visítozás.
Ha Abigail tanulna, Daisy és a barátai biztosan nem csaphatnának
ekkora lármát. Csakhogy anya valamilyen érthetetlen okból
kifolyólag túlzásba esett Daisy születésnapjával kapcsolatban, amiből
így az évszázad bulija kerekedett ki. Luke kishúga és a barátai torkuk
szakadtából visítozva rohangáltak a ház mögött, miközben valami
elviselhetetlenül borzalmas C-pop fiúzenekar üvöltött a nappali
ablakából.
Luke olyan mélyre tolta a füldugóját, ahogyan csak sérülés nélkül
tudta, és felhangosította a saját zenéjét. Nem használt. A Happy
Panda fülbemászó ritmusát a mámoros tízéves lányok kórusa kísérte,
lelkesen gyalázták a kínai nyelvet. Luke felnyögött, és a fűre terített
könyvekbe temette az arcát. Tudta, kit fog hibáztatni, ha megbukik
történelemből és állampolgári ismeretekből.
Mellette Abi feküdt, aki már túl volt a saját vizsgáin, így nyugodt
lélekkel elmerülhetett valami ostoba regényben. Luke a szeme
sarkából odapillantott, és összerezzent a cím láttán. A mester
szolgája. Abi már a vége felé járt, és ott hevert mellette egy másik
pasztell-színű borzalom. Az örökös csábítása. Luke nem értette,
hogyan olvashat ilyen borzalmas ponyvát egy olyan okos lány, mint
a nővére.
De legalább lekötötte. Tőle szokatlan módon Abi egyszer sem
nyaggatta a tanulással, pedig a két évvel később esedékes érettségi ig
nem akadt fontosabb a mostani dolgozatoknál. Visszafordult a próba
feladatsorhoz. Összefolytak a szeme előtt a betűk.
Ismertesse az 1642-es Egyenlő Felkelést, és magyarázza el, hogyan
vezetett a Szolgasors Egyezményhez. Térjen ki (i) I. Károly, az
utolsó király, (ii) Lycus Parva, a királygyilkos és (iii) Cadmus Parva-
Jardine, tisztaszívű szerepére.
Luke felnyögött, majd a hátára fordult. Mintha direkt úgy
nevezték volna el azokat a nyavalyás Egyenlőket, hogy utólag
könnyű legyen összekeverni őket. És mégis kit érdekel, miért
kezdődött a szolgasors sok száz évvel ezelőtt? Csak az számított,
hogy sosem lesz vége. Az Egyenlőkön ‒ a Tehetséggel rendelkező
arisztokrácián ‒ kívül minden brit kénytelen volt egy évtizedet
feláldozni az életéből. Azokat az éveket fizetség és szabadság nélkül
töltötték valamelyik borzalmas szolgavárosban a nagyobb városok
vonzáskörzetében.
Hirtelen megakadt valamin a szeme, és felült. Szórakozást
orrontott. Egy idegen férfi sétált végig a feljárón, és bekukkantott apa
kocsijának ablakán. Nem mintha ez meglepte volna. Luke felugrott
és odasietett.
‒ Csodálatos, igaz? ‒ szólította meg a férfit. ‒ Austin-Healey, több
mint ötvenéves. Apa felújította. Autószerelő. De én is segítettem.
Több mint egy évünkbe telt. A nagy része valószínűleg már egyedül
is menne, annyit tanultam tőle.
‒ Valóban? Akkor nyilván fájni fog érte a szíved.
‒ Miért fájna érte a szívem? ‒ Luke értetlenül nézett az idegenre.
‒ Nem megy ez sehova!
‒ Nem-e? De hát ez a cím volt a hirdetésben.
‒ Segíthetek? ‒ jelent meg Abi Luke vállánál. Gyengéden
meglökte őt. ‒ Menj vissza tanulni, öcsi! Majd én elintézem.
Luke már épp magyarázta volna, hogy felesleges, a férfi tévedett,
ám ekkor egy csapat kislány kerülte meg a házat, és egyenesen
feléjük robogtak.
‒ Daisy! ‒ torkolta le Abi a húgát. ‒ Tudod, hogy nem játszhattok
itt. Más se hiányozna, mint hogy valaki kiszaladjon az útra, és
elüssék.
Daisy odaügetett hozzájuk. Hatalmas, narancssárga kitűzőt viselt,
rajta a 10-es számmal, mellkasán pedig szalag feszült „szülinapos”
felirattal.
‒ Most komolyan ‒ fonta össze a karját Daisy ‒, egyetlen perc az
egész, Abi!
Az idegen férfi érdeklődéssel figyelte Daisyt. Csak nehogy valami
perverz alak legyen!
‒ Szülinapos? ‒ olvasta el a feliratot. ‒ Tízéves vagy? Aha...
Egy pillanatra különös képet vágott, Luke nem igazán értette.
Ezután hármójuk felé fordult. Nem volt fenyegető a pillantása, Luke
mégis átkarolta a kishúgát, és közelebb húzta.
‒ Tudjátok mit? ‒ szólalt meg a férfi. ‒ Majd felhívom apukátokat
máskor. Boldog szülinapot, kislány! Élvezd ki, amíg lehet.
Biccentett egyet Daisynek, majd megfordult, és lekocogott a
feljáróról.
‒ Fura ‒ nyújtotta el a szót Daisy. Ezután csatakiáltást hallatott, és
táncikálva, ujjongva visszavezette a ház másik feléhez a libasorban
utána ugrabugráló barátait.
Fura bizony, gondolta Luke. Ami azt illeti, egész nap különös
érzése volt.
A kirakós azonban csak este állt össze a fejében, amikor már az
ágyában feküdt. Eladják a kocsit. Nagy feneket kerítettek Daisy
születésnapjának. Gyanús módon senki sem nyaggatta a vizsgái
miatt.
Halk beszélgetést hallott a konyhából, úgyhogy lerobogott a
földszintre. A szülei és Abi papírok fölé görnyedtek az asztal fölött,
és Luke tudta, hogy igaza van.
‒ Mikor akartátok elmondani nekem és Daisynek? ‒ kérdezte az
ajtóból, és egyfajta komor elégedettség töltötte el a többiek
zavarodottsága láttán. ‒ Legalább hagytátok, hogy szerencsétlen
elfújja a gyertyákat a tortáján, mielőtt bejelentenétek a nagy hírt.
Boldog szülinapot drágám! Anyucinak és apucinak meglepetése van
a számodra. Elhagyunk, hogy leszolgáljuk a tíz évünket.
A többiek némán nézték. Apa anya kezéért nyúlt az asztal fölött.
Sosem jó jel, ha az ember szülei összefognak.
‒ Szóval, mi a terv? Abi vigyáz majd rám és Daisyre? Hogy fogja
győzni az orvosi mellett?
 ‒ Ülj le, Luke!
Apa jó kedélyű ember, de most különösen komoran csengett a
hangja. Ez volt az első rossz előjel.
Luke belépett a konyhába, és észrevette, hogy Abi gyorsan össze-
söpri a papírokat. Gyanúsan nagy rakást alkottak. A legfelső lapon
Daisy születési dátuma virított.
Luke hirtelen felfogta, mi történik, élesen látta elméjében a
magyarázatot.
‒ Nem csak ti, igaz? ‒ krákogta. ‒ Mindannyian. Most, hogy
Daisy tízéves lett, már megtehetitek. Minket is magatokkal visztek.
Mind leszolgáljuk a tíz évünket.
Nehezen ejtette ki az utolsó néhány szót. Elakadt tőlük a lélegzete.
Egyik pillanatban a szolgasors unalmas vizsgakérdés volt, a
következőben viszont Luke életének elkövetkezendő tíz évét
jelentette. Elszakítják mindentől és mindenkitől, akit szeret.
Manchester koszos, borzalmas szolgavárosába, Millmoorba kerül.
‒ Tudjátok, hogy szól a mondás. ‒ Luke maga sem tudta,
gúnyolódik vagy könyörög. ‒ Ha idősen kezdesz szolgálni, nem éled
túl, ha fiatalon, sosem lépsz rajta túl. Mit nem értetek ezen? Senki
sem szolgál az én koromban, tízévesen, mint Daisy, meg főleg nem.
‒ Nehéz döntést hoztunk édesanyáddal ‒ felelte apa
rezzenéstelenül.
‒ Mindannyiótoknak a legjobbat akarjuk ‒ vette át a szót anya. ‒
És úgy gondoljuk, hogy így lesz a legjobb. Most még túl fiatalok
vagytok, hogy megértsétek, de azok, akik már túl vannak rajta,
teljesen másképpen élnek. Az olyanok előtt lehetőségek nyílnak,
sokkal jobbak, mint amilyenek számunkra adódtak.
Luke pontosan tudta, mire céloz az anyja. Csak az számított
valódi állampolgárnak, aki már leszolgálta a tíz évét, és csupán ők
tölthettek be bizonyos pozíciókat, vehettek maguknak házat,
utazhattak külföldre. Csakhogy a munka és a házvásárlás
elképzelhetetlenül messze volt még, és tíz év szolgálati idő elég nagy
árnak tűnt párhétnyi külföldi vakációért.
A szülei ostobasága az árulás pengéjét döfte Luke-ba. Ez nem
olyasmi, amit a szülei egyszerűen csak eldönthettek, mint azt, hogy
milyen legyen a függöny a nappaliban. Hiszen Luke életéről volt szó!
A megkérdezése nélkül hoztak döntést róla.
Abi véleményét azonban szemmel láthatóan kikérték.
‒ Abigail már tizennyolc éves ‒ szólalt meg apa, miután követte
Luke pillantását ‒, úgyhogy ő szabadon dönthet a sorsáról. Anyával
együtt nagyon boldogok vagyunk, hogy úgy döntött, ő is velünk tart.
Sőt, ennél sokkal többet is tett értünk.
Apa átkarolta Abit, és büszkén megszorította a vállát. Milyen
hőstettet hajtott végre most a csodalány?
‒ Ez most komoly? ‒ nézett a nővérére Luke. ‒ Három különböző
orvosi egyetemen tanulhatnál tovább, de te mindegyiknek
hátatfordítasz, hogy a következő évtizedben ötpercenként nin
haózhass a millmoori Bank of China call centerében? De az is lehet,
hogy textilgyárba kerülsz majd. Vagy mehetsz húst csomagolni.
‒ Nyugodj már le, öcskös! ‒ csitította Abi. ‒ Csak halasztottam,
nem utasítottam el semmit. És nem megyek Millmoorba. Egyikünk
sem megy oda. Fogadj szót apának, és ülj le, akkor mindent
elmagyarázok.
Luke még mindig dühös volt, ám kétségbeesetten tudni akarta,
hogy lehet Millmoor megkerülésével leszolgálni a tíz évet, így
engedelmeskedett. Csodálat és rettegés keverékével hallgatta a
nővére szavait.
Őrültségnek tűnt. Rémisztőnek.
Úgyanúgy szolgasors volt, és mivel ő még nem töltötte be a
tizennyolcat, nem volt más választása. A szülei oda vitték, ahova
csak akarták.
De legalább nem a pokol bugyrába, Millmoorba tartottak.
Anya és apa másnap reggel elmagyarázta Daisynek is, és a kislány
olyan nyugalommal fogadta a hírt, hogy Luke elszégyellte magát.
Belegondolt, hogy talán a szüleinek igazuk van, és gond nélkül,
családként szolgálják le a tíz évüket.
Néhány nappal később, amikor leülepedett benne a dolog,
elmesélte a legjobb barátjának, Simonnak. Si halk füttyentéssel
reagált a hírre.
‒ Van egy osztály a Munkaerő-közvetítési Hivatalnál, a Birtok-
ellátó. Oda mennek az Egyenlők a saját rabszolgáikért ‒ magyarázta
Luke. ‒ Abi ott jelentkezett a család nevében. Leküldenek délre,
Kynestonba.
‒ Kynestonról még én is hallottam ‒ hitetlenkedett Si. ‒ Jardine-
ék laknak ott. A krémek krémje. Lord Jardine az az ijesztő fickó, aki
gyerekkorunkban kancellár volt. Mégis mire kelletek ti nekik?
‒ Halvány fogalmam sincs ‒ ismerte be Luke.
A dokumentumok részletesen taglalták anya, apa és Abi
munkakörét, ők ápolóként, autószerelőként és valami
titkárféleségként dolgoznak majd. Azonban sem Luke, sem pedig
Daisy nem kapott konkrét munkát. Abi szerint azért nem jelöltek ki
még számukra semmit, mert kiskorúak. Lehet, hogy nem is lesz
semmilyen munkakörük, mindig ott segítenek majd, ahol épp
szükség van rájuk.
Luke sokat gondolkozott rajta, miféle munka vár rá. Sikálhatja
majd az aranyozott vécécsészéket? Jól fésülten, fehér kesztyűben
felszolgálja az Egyenlők vacsoráját, és ezüsttálból kanalazza nekik a
borsót? Egyik sem tűnt kifejezetten kellemesnek.
‒ Na és Daisy? ‒ folytatta Si. ‒ Mihez kezdenek Jardine-ék egy
kisgyerekkel? Egyáltalán, minek nekik ápoló? Azt hittem, az
Egyenlők a Tehetségük segítségével gyógyítják magukat.
Luke is hasonlóképpen vélekedett, ám a mindig precíz, tudálékos
Abi rámutatott, hogy valójában senki sem tudja, mire képesek az
Egyenlők, és éppen ezért kifejezetten izgalmas lesz a birtokon
dolgozni. Daisy erre hevesen bólogatott, csoda, hogy nem esett le a
feje. Luke úgy sejtette, még az Egyenlők sem tudnák
visszavarázsolni a nyakára.
Telt-múlt a nyár. Amikor július közepe táján Luke lerobogott a
földszintre, egy ingatlanközvetítő épp leendő bérlőknek mutogatta a
házat. Nem sokkal később a folyosó dobozokkal telt meg, hogy
raktárba szállíthassák az ingóságaikat.
Augusztus elején Luke kimozdult az iskolai focicsapatban
megismert barátaival, és megosztotta velük a nem kifejezetten
örömteli hírt. A fiúk megdöbbentek, együttéreztek vele, és
felajánlották, hogy látogassanak el az egyik kocsmába, ahol a csapos
híres volt arról, hogy nehezen állapítja meg az emberek életkorát. De
végül csak fociztak egyet a parkban.
Nem beszélték meg, mikor találkoznak legközelebb.
 Amikor már csak tizenkét nap volt hátra, visszajött a fickó, aki a
kocsi iránt érdeklődött. Luke végignézte, ahogyan az apja átnyújtja a
slusszkulcsot, és kénytelen volt pislogva elfordulni. Még csak az
kéne, hogy pont egy autó miatt eredjen meg a könnye!
Csakhogy tudta, nem a kocsit gyászolja, hanem inkább azt, amit
jelképezett. Ennyit arról, hogy ősszel megtanul vezetni. Viszlát,
függetlensé! Ég veletek, életem legjobb évei!
Abi igyekezett felvidítani, ám pár nappal később ő állt a
konyhaajtóban leszegett fejjel, rázkódó vállal. Egy feltépett borítékot
szorongatott. Megjöttek az érettségi eredményei. Luke teljesen
elfelejtkezett az iskoláról.
Eőször azt hitte, Abi rosszabb jegyeket kapott, mint amire
számított. Ám amikor megölelte a nővérét, Abi megmutatta a papírt.
Színötös volt, mindenhova bejutott volna, ahova csak jelentkezett.
Luke abban a pillanatban döbbent rá, mennyi mindent feladott a
nővére azért, hogy velük mehessen.
Két nappal az indulás előtt búcsúzó rokonokkal és barátokkal telt
meg a ház, és a szüleik szerény bulit csaptak. Luke egész nap a
konzolja előtt ült a kedvenc játékaiba merülve, mert tudta, hogy
később már nem játszhat ilyesmivel. (Milyen szórakozási
lehetőségek akadnak a szolgák számára Kynestonban? A zongora
körül vigadoznak? De az is lehet, hogy semmi szabadidejük nem
lesz. Lehet, hogy addig kell dolgozni, amíg az ember össze nem esik,
aztán aludhat egy kicsit, majd kezdődik elölről a mókuskerék, és
mindebből egy évtized vár rájuk.)
Eljött az indulás napja, természetesen csodás idő volt, hét ágra
sütött a nap.
Luke a kertet szegélyező falon ücsörgött, figyelte, ahogyan a
családja az indulás előtti utolsó simításokkal bíbelődik. Anya
kiürítette a hűtőt, és bekopogott a szomszédokhoz, felajánlotta nekik
a maradékokat. Apa átvitt egy dobozt a pár utcával odébb lakó
barátjához, hogy később az is csatlakozhasson a család ingóságaihoz
a raktárban.
A lányok a füvön napoztak, Daisy kérdésekkel nyaggatta a
nővérét, majd elismételte a hallott válaszokat.
‒ Lord Whittam Jardine, Lady Tbalia, az örökös, Gavar ‒
visszhangozta papagájként Daisy. ‒ Jenner. Az utolsóra nem
emlékszem. Olyan idétlen neve van.
Abi rámosolygott.
‒ Majdnem tökéletes. Az utolsót Silyennak hívják. Szil-jan ‒
szótagolta érthetően, hogy a húga megjegyezze a kiejtést. ‒ Ő a
legfiatalabb hármójuk közül, korban valahol Luke és köztem
helyezkedik el. Te leszel ott a legfiatalabb. És a családnevüket
Dzsar-dínnek kell ejteni, a birtok neve pedig Káj-nesz-ton. Próbáld
meg helyesen kiejteni, biztos nem akarják majd az északi
akcentusunkat hallani ott délen.
Daisy égnek emelt tekintettel visszahanyatlott a fűre. Abi
kinyújtóztatta hosszú lábát, és a melltartója alá dugta a pólója alját,
hogy a hasa is lebarnulhasson. Luke nagyon remélte, hogy
Kynestonban nem csinál majd ilyesmit.
‒ Hiányozni fog a nővéred látványa ‒ súgta Si a fülébe. Luke
összerezzenve hátrafordult, hogy a búcsúzó barátjára nézzen. ‒
Ügyelj, nehogy visszaéljenek a hatalmukkal az újdonsült gazdáitok!
‒ Nem is tudom ‒ motyogta Luke. ‒ Te is láttad, milyen
könyveket olvas. Lehet, hogy inkább őket kell majd megmenteni.
Simon felnevetett. Bénán összeérintették a vállukat, majd
meglapogatták egymás hátát. Luke nem szállt le a falról, Si pedig
továbbra is a járdán ácsorgott.
‒ Úgy hallottam, az Egyenlő csajok jól néznek ki ‒ könyökölt
Luke-ba Si.
‒ Gondolom, biztos forrásból tudod.
‒ Te legalább látsz majd csajokat! A nagybátyám, Jim azt mondta,
hogy Millmoorban elkülönítik a két nemet, úgyhogy csak a saját
családod nőtagjaival találkozhatsz. Katasztrófa az a hely. ‒ Si
köpködve folytatta: ‒ Jimmy pár hete jött haza. Még senkinek sem
mondtuk el, mert nem hajlandó kilépni a házból, és látogatókat sem
fogad. Teljesen összetört. Szó szerint. Balesetet szenvedett, és a
keze...
Simon behajtotta az egyik karját, és mozgatni kezdte a csuklóját.
Nevetségesen nézett ki, ám Luke nem érzett késztetést röhögésre.
‒ Elütötte egy emelővillás targonca vagy valami ilyesmi. Nem
sokat mesélt róla. Ami azt illeti, nagyon csendes. Apám öccse, mégis
mintha tíz évvel idősebb lenne nála. Én biztos, hogy a lehető
legtovább távol tartom magam Millmoortól, de szerintem neked jó
dolgod lesz.
Si végignézett az utcán. Mindent megbámult, csak Luke-ra ne
kelljen néznie.
Luke rádöbbent, hogy a legjobb barátja már nem tud mit mondani.
Közel tizenkét éve ismerték egymást, az általános iskola első hete óta
játszottak és rosszalkodtak együtt, másolták egymás háziját. És
ennek most vége.
‒ Nehogy azt hidd, hogy az Egyenlők olyanok, mint mi! ‒ szólalt
meg ismét Si az utolsó szalmaszálba kapaszkodva. ‒ Mert nem
olyanok. Csodabogarak. Osztálykiránduláson elmentünk megnézni a
parlamentjüket, azt a Fény Házát, tudod. Az idegenvezető végig arról
hablatyolt, hogy micsoda mestermű, az egészet a Tehetségük
segítségével építették, de engem teljesen kiborított. Emlékszel az
ablakokra? Nem tudom, mit műveltek odabent, de nem hasonlított
semmire, amit eddig láttam. Úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol
magadra! Meg persze a nővéredre.
Si fél szívvel Abire kacsintott, amitől Luke összerezzent. A
legjobb barátja egy barom.
És tíz évig nem látja viszont.
Abi soha többé nem hallja majd Si burkolt célozgatásait, mert
mire ők visszatérnek, Simon valószínűleg saját családot alapít.
Dolgozni fog. Új barátokat szerez. Éli az életét. Minden, amit Luke
ismer, eltűnik, tíz évet előreugrik az időben, miközben Luke maga
változatlan marad.
A gondolat hirtelen feldühítette, éktelen haragra gerjesztette, és
olyan erősen a falra csapott, hogy lehorzsolódott a tenyere.
Felkiáltott, és Si végre ránézett, szánakozás ült a tekintetében.
‒ Jól van ‒ szólalt meg Si. ‒ Akkor megyek is. Teljen gyorsan az
a tíz év!
Si, Luke régi életének utolsó darabkája befordult a sarkon, és
eltűnt szem elől.
Luke ezután már nem tudott mihez kezdeni, úgyhogy csatlakozott
a testvéreihez, és kifeküdt a napra. Daisy hozzábújt, a feje nyomta
Luke bordáját lélegzés közben. Luke lehunyta a szemét, és a
szemközti házból kiszűrődő tévé zaját, a főutca moraját, a
madárcsicsergést hallgatta, meg azt, ahogy anya aggodalmaskodik
apának, vajon elég szendvicset pakolt-e a Kynestonig tartó ötórás
útra.
Valami kimászott a fűből, majd aprócska lábaival egészen addig
szaladt Luke nyakán, amíg el nem hessegette. Luke azon töprengett,
vajon át tudná-e aludni az elkövetkezendő tíz évet, mint valami
tündérmesében, és hirtelen arra ébredne, hogy a szolgaság napjai
leteltek, véget értek.
Apa ekkor elkomolyodott, és anya így szólt:
‒ Gyertek, gyerekek! Ideje indulni.
Jadine-ék természetesen nem Rolls Royce-t küldtek értük. Csak
egy régi, ezüstszürke szedánt. Apa épp a papírjaikat mutogatta a
sofőrnek, egy nőnek, akinek a pulóverére MH-t hímeztek, a Munka-
erő-közvetítési Hivatal kezdőbetűit.
‒ Öten? ‒ kérdezte a nő a dokumentumokra sandítva. ‒ Itt csak
négy név van.
Anya a lehető legmegnyugtatóbb arcát felöltve előrelépett.
‒ Nos, a legkisebb, Daisy még nem volt tízéves, amikor
kitöltöttük a papírokat, de most már betöltötte, biztosan ezért...
‒ Daisy? Nem, nem, az ő neve itt van. ‒ A nő felolvasta a neveket
a csiptetős felírótáblára rögzített legfelső lapról. ‒ HADLEY, Steven,
Jacqueline, Abigail és Daisy. Indulási időpont és helyszín: 11:00,
Manchester, Hawthornden Road 28. Célállomás: Kyneston birtok,
Hampshire.
‒ Mi?
Anya kikapta a nő kezéből a listát, Abi pedig a nyakát nyújtogatva
átnézett a válla felett.
Luke különböző irányokba rándult az idegességtől és egyfajta
őrült reménykedéstől, hogy talán elrontottak valamit. Haladékot
kapott. Talán mégsem kell most leszolgálnia a tíz évet.
Újabb autó fordult be az utcájukba, egy nagy, fekete kisteherautó.
A motorháztetőre fújt jelet mindannyian ismerték, alatta pedig a
„Laboré et honore” szavak díszelegtek. Millmoor mottója.
‒ Ó, a kollégák ‒ jegyezte meg a nő szemmel láthatóan
megkönnyebbülten. ‒ Ők biztos meg tudják magyarázni.
 ‒ Nézzétek! ‒ sziszegte Abi a papírra mutatva.
A kisteherautó megállt a ház előtt, és kiszállt belőle egy zömök,
katonás frizurájú férfi. Nem MH-s egyenruhát viselt, inkább
rendőrszerű hatást keltett. Övéről gumibot lógott, neki-nekiütődött a
lábának, miközben odasétált hozzájuk.
‒ Luke Hadley? ‒ torpant meg Luke előtt. ‒ Gondolom, te vagy
az, fiam. Kapd a cuccod, még négy másikat össze kell szednünk.
‒ Mégis mit jelentsen ez? ‒ nyomta az MH-s nő arcába a
papírokat Abi.
Jó néhány lapot felhajtottak, és Luke felismerte a saját képét a
papíron. Vastag, vörös vonal díszítette, és két szó virított rajta.
‒ Hogy mit jelent? ‒ nevetgélt idegesen a nő. ‒ Hát, szerintem
önmagáért beszél az, hogy „szükségtelen, áthelyezés”, nem igaz?
Nem találtak megfelelő munkát az öcsédnek a Kyneston birtokon,
úgyhogy visszaküldték nekünk az aktáját, és így új beosztást kapott.
Szakképzetlen, egyedülálló férfiként egy helyre küldhettük.
A háborút az idegesség nyerte, és a félelemmel együtt centiről
centire szorította össze Luke gyomrát. Nem akarták őt Kynestonban.
Millmoorba kerül.
‒ Az nem lehet ‒ hátrált tiltakozva. ‒ Itt valami tévedés történt.
Hiszen egy család vagyunk!
Apa védelmezőn elé lépett.
‒ A fiam is velünk jön.
‒ A papírokon nem ez áll ‒ vitatkozott az MH-s nő.
‒ Dugja fel a papírjait! ‒ vicsorgott rá anya.
Az egész borzasztó gyorsan történt.
Az egyenruhás millmoori férfi elnyúlt apa mellett, hogy
megragadja Luke karját, apa pedig meglendítette az öklét. A férfi
arcába csapódott, mire az szitkozódva hátratántorodott, és az övéhez
csúsztatta a kezét.
Mind látták, amikor a gumibot lesújtott, és Daisy felsikított. A bot
apa oldalát találta el, aki hatalmas nyögéssel térdre esett a feljárón.
Vér szivárgott a halántékából, vörösre festette az őszülő hajfoltot.
Anya felsikoltott, és letérdelt mellé, hogy megnézze a fejét.
‒ Maga állat! ‒ üvöltötte. ‒ Egy ilyen sérülésbe akár bele is
halhat, ha ödémája keletkezik.
 Daisy sírva fakadt. Luke átkarolta, arcát az oldalához vonta, és
szorosan magához ölelte.
‒ Feljelentem! ‒ fenyegetőzött felemelt ujjal Abi. Az egyenruhára
pillantva a férfi nevét kereste. ‒ Mégis mit képzel magáról, Mr.
Kessler? Nem támadhat meg valakit csak úgy!
‒ Milyen igaza van, hölgyem! ‒ Kessler ajka széles, fogsorát
kivillantó vigyorra húzódott. ‒ Ám attól tartok, hogy délelőtt
tizenegykor ‒ pillantott jelentőségteljesen az órájára, majd úgy
fordította, hogy mind jól láthassák, 11:07-et mutat ‒ mindannyian
megkezdték a szolgálati idejüket, és így jogilag nem számítanak
senkinek. Most már az állam tulajdonát képezik. De hogy a
kislánynak is érthetően elmagyarázzam ‒ pillantott Daisyre ‒, ez azt
jelenti, hogy többé nem számítotok „valakinek”, és semmiféle jog
nem illet meg titeket. Az égvilágon semmilyen.
Abinek elakadt a lélegzete, anya halkan felnyögött, és a szája elé
kapta a kezét.
‒ Bizony ‒ folytatta a férfi, és ajkát vékony vonallá préselte a
mosoly. ‒ Senki sem gondol erre, amikor aláírja a papírokat. Főleg
akkor nem, ha azt hiszik, különlegesek, túl jók ahhoz, hogy velünk
együtt szolgáljanak. Úgyhogy most döntés elé kerültek.
Leakasztott valamit az övéről. Úgy nézett ki, mint egy fegyvert
ábrázoló gyerekrajz, vaskos volt és fenyegető.
‒ Ötvenezer voltot ad le, és mindegyiküket ártalmatlanná tehetem
vele. Aztán a táskákkal együtt szépen bepakoljuk magukat a kocsiba.
Maguk négyen oda, te pedig ‒ mutatott először Luke-ra, aztán a
kisteherautóra ‒ oda kerülsz. Vagy egyszerűen csak fogják magukat,
és beszállnak a megfelelő járműbe. Ilyen egyszerű.
Az ilyesmi ellen lehet fellebbezni, ugye?
Abi mindannyiukat bejuttatta Kynestonba. Biztos ki tudja hozni őt
Millmoorból. Hát persze hogy ki tudja juttatni! Annyi papírt zúdít a
hatóságra, hogy már önmagában az is elég lesz.
Luke nem hagyhatta, hogy bárki másnak baja essen.
Eleresztette Daisyt, és gyengéden eltolta magától.
‒ Luke, ne! ‒ sikoltotta a kishúga, igyekezett még jobban
rácsimpaszkodni.
‒ Elmondom, mi lesz, Dozy ‒ térdelt le mellé Luke, és letörölte a
kislány arcáról a könnyeket. ‒ Elmegyek Millmoorba. Te pedig
Kynestonba, ahol olyan szuper, különlegesen csodálatos leszel, hogy
amikor elmondod nekik, van egy bátyád, aki még nálad is királyabb,
de valamiért máshova került, azonnal értem küldik a
magánrepülőjüket, és elhoznak. Jó lesz így?
Daisy túlságosan rémültnek tűnt ahhoz, hogy válaszoljon, de azért
bólintott.
‒ Anya, apa, ne aggódjatok! ‒ Apa fuldokló hangot hallatott, anya
pedig zokogásban tört ki, amikor megölelte őket. ‒ Ez még nem
végleges
Már nem sokáig tudta folytatni ezt a színjátékot. Ha nem száll be
gyorsan a kocsiba, teljesen kiborul. Üresnek érezte magát, csupán
akeserű, fekete rémület maradéka lötyögött a gyomra aljában.
‒ Hamarosan találkozunk! ‒ jelentette ki olyan határozottsággal,
amit valójában nem érzett.
Ezután felkapta a sporttáskáját, és a kisteherautó felé fordult.
‒ Micsoda kis hős! ‒ gúnyolódott Kessler, miközben hangos
csattanással kinyitotta a teherautó ajtaját. ‒ Mindjárt elsírom magam.
Befelé, Hadley E-1031, aztán induljunk végre!
A gumibot fájdalmasan Luke lapockái közé nyomódott, mire előre
esett. Volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan felhúzza a lábát,
mielőtt becsapódott az ajtó, és amikor a teherautó mozgásba lendült,
az ülések aljának vágódott.
Luke arccal lefelé hevert a mocskos padlón, idegenek bűzlő
bakancsai nyomódtak neki. Elképzelni sem tudta, hogy ennél
rosszabb helyzetbe is kerülhet.
Csakhogy Millmoor számtalan borzalmat tartogatott.
 2

Silyen?

Kora szeptemberi napfény szűrődött be a kynestoni kisszalon

kiugró ablakfülkéjének üvegén át, vastag aranyleplet terített az
étkezőasztalra. Silyen Jardine előtt csillagképet formáztak az
evőeszközök. A középen álló, körtével megrakott gyümölcsöstál volt
a ragyogó nap. A gyümölcsöket frissen szedték Euterpe nénikéjük
kertjéből. Silyen maga elé húzta a tálat, és kiválasztott egy sárgás-
barna-zöld darabot.
Éles, elefántcsont nyelű késével belevágott a körtébe. Érett volt, a
lé lecsöpögött a tányérra, és Silyen megtörölte a kezét.
Még hozzá sem ért a kávéscsészéhez, az egy lépéssel mögötte álló
inas már ott is termett a balján, és gőzölgő, fekete italt öntött a
fényesre csiszolt kannából. Gavar, az idősebbik fivére egyszer úgy
megütötte az egyik szolgálót az odaégetett pirítósért, hogy belilult a
szeme, a személyzet mégis a fiatalurat szolgálta ki a leggyorsabban.
Silyen örömét lelte ebben. Az már csak hab volt a tortán, hogy
idegesítette vele Gavart.
Azonban szokás szerint csupán Silyen és az édesanyja, Lady
Thalia időzött ilyenkor a kisszalonban. Az sem volt különös, hogy
legalább fél tucat szolga sürgölődött a reggelizőasztal körül. Silyen
elmélázva figyelte őket. Annyit fáradoztak, nagyrészt feleslegesen.
És anya ma még több cselédet hoz a birtokra.
‒ Egy egész családot? ‒ szólalt meg, amikor észrevette, hogy az
édesanyja választ vár. ‒ Most komolyan?
Az alkalmazottak Jenner alá tartoztak. Az anyjuk gondoskodni
akart róla, hogy a bátyja is hasznosnak és értékesnek érezze magát a
családban. Silyen azonban sejtette, hogy Jenner nagyon is jól tudja,
mit gondol róla valójában a családja. Ha nem így van, akkor nem
csupán Tehetségtelen, hanem ostoba is.
Az asztal másik oldalán anya brióst majszolva lapozgatta a
Munkaerő-közvetítési Hivatal pecsétjével ellátott papírokat.
‒ A nő miatt kaptuk meg a papírokat a hivataltól. Gyakorlott
ápolónő, ő gondoskodik majd a nagynénédről. A férfi jól ért a
kocsikhoz, veterán autókat újít fel, úgyhogy meg tudja majd javítani
azokat a roncsokat, amiket apád és Gavar olyan lelkesen gyűjt. És
még csak most kezdik a szolgálati idejüket, nem valamelyik
szolgavárosból jönnek, úgyhogy nem... ‒ Elhallgatott, kereste a
megfelelő kifejezést. ‒ Nem mételyezték meg a gondolataikat.
‒ Mármint nem gyűlöltek meg minket. ‒ Silyen az anyjára
pillantott. Sötét szeme ugyanolyan volt, mint a nőé, fekete, göndör
haját szintén az édesanyjától örökölte, a Parva családra volt jellemző.
‒ Azt mondtad, egy egész család jön. Mi van a gyerekekkel?
Lady Thalia intett egyet, mire az egyik cselédlány sietve
előrelépett, azt hitte, neki szól a mozdulat, ám gyorsan
visszahúzódott, amikor rádöbbent a tévedésére. A Jardine család
tagjait követő szolgáló mindennap többször eljárták a szolgalét
fárasztó táncát.
‒ Jön egy értelmes, tizennyolc éves lány. Jennernek segítségre van
szüksége a családi ügyek intézésében, úgyhogy őt neki adom.
‒ Tizennyolc? Elmeséled majd nekik, mi történt a legutóbbi
lánnyal, aki tizennyolc évesen jött ide szolgálni?
A tökéletes smink alatt nem látszott, elfutotta-e a pír az anyja
arcát, ám Silyen látta, hogy a papírok megremegnek a kezében.
‒ Nem illik ilyesmit mondani! Megszakad a szívem, ha arra a
szerencsétlen lányra gondolok. Milyen borzalmas baleset... És hogy
pont a bátyád lőtte le! Azóta sem tért magához. Úgy vélem, nagyon
szerette a lányt, akármilyen ostoba rajongásról volt is szó. És az az
aprócska kislány, se anyja, se családja.
Silyen ajka megrándult. Jobb is, hogy Gavar nem volt itt, amikor
megtagadták a lányát. Kelletlenül engedélyezték, hogy a kislány
felvegye a Jardine nevet, nem volt mit tenni, hiszen egyértelmű volt,
ki az apja. Rézszínű haja egyértelműen jelezte, hogy Gavar és az
apjuk, Whittam leszármazottja. Azonban a gyermek vére semmi
egyéb kiváltságot nem hordozott.
‒ Úgy gondoltam, ezek a kedves emberek gondozhatnák ‒
folytatta az anyja.
Silyent általában nagyon érdekelte az idősebbik bátyja balkézről
született lánya. Bár nem volt példa nélküli, hogy egy nemesi
családban teherbe essenek a szolgálók, általában gyerekestől kirakták
őket. Szerencsére Leah halála miatt a kis Libbyvel nem történhetett
ez, így Silyen közelről tanulmányozhatta az unokahúgát.
A kislány nem két Egyenlő gyermeke volt, így az öröklés
szabályai szerint Tehetségtelennek kellett születnie. De ki tudja?
Silyent felcsigázta, amit Leah szökésének éjszakáján a kapunál látott.
És korábban is történtek már érdekes dolgok Kynestonban ‒ például,
hogy Jenner Tehetség nélkül született, hiába büszkélkedhet mindkét
szülője tökéletes vérvonallal.
Libby gondozása azonban nem izgatta Silyent. Ma egyebek
foglalkoztatták.
Winterbourne Zelston kancellár látogatását várták aznap
Kynestonban. Zelston anya testvéréhez jön, akivel korábban jegyben
járt. Tulajdonképpen minden valószínűség szerint továbbra is
jegyesek, ugyanis Zelston túlságosan szerelmes és bűntudatos volt
ahhoz, hogy szakítson. Azonban Silyen Euterpe nénikéje nem tudott
oltár elé vonulni. Az elmúlt huszonöt évben a légzésen és az alváson
kívül az égvilágon semmire sem volt képes.
Silyen meg akart osztani néhány információt Zelstonnal. A
kancellár minden bizonnyal emlékezetes látogatásként tartja majd
számon a mait.
A türelmetlenség tüze lobogott Silyenban. Járt a lába az asztal
alatt, és a térdére szorította a tenyerét, hogy lenyugodjon. Az ilyen
napokon pontosan érezte az ereiben folyó Tehetséget, ami kitörési
pontot keresett. A Tehetségét használni olyan volt, mint hegedülni.
Abban a pillanatban, hogy megpendülnek a húrok, muzsikaszó tör
elő, csodálatos, ellenállhatatlan zene. Szinte fájt, hogy nem
használhatta a képességét.
Nem értette, hogyan képes a családja így élni, a többieken nem
látszott a folytonos sóvárgás. Az pedig teljességgel felfoghatatlan
volt, a Tehetségtelen Jenner hogyan képes egyáltalán életben
maradni.
‒ Mind tisztességes, megbízható embernek tűnnek ‒ mondta anya,
és a rúzsa tökéletes maradt, miközben egy szalvétával leszedegette a
morzsákat a szájáról. ‒ Négykor érkeznek, ott kell lenned. Jenner
majd eligazítja őket. Tessék, nézd meg őket!
Lady Thalia keresztülcsúsztatott egy fotót a fényesre csiszolt diófa
asztalon. Öt ember állt egy szélfútta, angol tengerparton. Egy
középkorú, kopaszodó, büszke mosolyú férfi csinos, cipzáras felsőt
viselő nőt karolt át. Előttük egy szeplős kislány grimaszolt a
kamerába. Mellettük két idősebb gyerek állt. Egy magas lány hosszú,
homokszínű hajfonattal, aki mintha nem tudta volna eldönteni,
mosolyogjon-e vagy se, és egy szőke, szégyellősen vigyorgó fiú.
Az idősebbik lány szerencsére nem tűnt Gavar esetének. Silyen
kétszer is megnézte a fiút. Nagyjából vele egykorú lehetett, ebből
még érdekes dolgok sülhetnek ki.
‒ Hány éves a fiuk?
‒ Lassan tizenhét, azt hiszem. De ő nem jön. Egyszerűen nem
tudtam, mi hasznosat csinálhatna itt. És tudod, hogy a fiúk ennyi
idősen milyen kezelhetetlenek és zűrösek. Kivéve téged, drágám!
Rád ez persze nem igaz.
Lady Thalia elismerően megemelte aprócska teáscsészéjét a
kedvenc fia felé. Nem mintha más is esélyes lett volna a címre.
Silyen derűsen visszamosolygott, pedig frusztrálta, hogy a fiú nem
jön. Talán az egyik testvére is jó lesz helyette.
‒ Elképzelésem sincs, a legkisebb mit csinálhatna itt.
‒ Ezt tökéletesen megértem. De Jenner ragaszkodott hozzá. Az
egész családot akarta, azt mondta, nem szakíthatjuk szét a szülőket és
a gyerekeket. Úgyhogy engedtem, azt mondtam, magunkhoz vesszük
a kislányt, de a fiú nem jön. Ennek sem örült igazán, de tudja, hogy a
döntésem végleges. Aggódom miatta, túlságosan együttérez ezekkel
az emberekkel. Apáddal nem nézzük jó szemmel az ilyesmit.
Az, hogy szerencsétlen Jenner Tehetségtelen, és illetlen
mértékben együttérez a közemberekkel, lerágott csontnak számított,
úgyhogy Silyen inkább a tányérján lévő körte felé fordult. Szinte
teljesen felszeletelte, amikor csengőszó hallatszott a folyosóról, amit
aztán borzalmas, fojtott vonítás követett.
 Hypatia néni nyilván magával hozta a kis kedvencét. A vonítás
halk vinnyogássá változott. Könyörületes tett lenne végezni a
jószággal valamelyik látogatás alkalmával, bár az is igaz, hogy
szabadon engedni talán még szórakoztatóbbnak bizonyulna.
‒ Biztosan a kancellár és Hypatia néni az ‒ szólalt meg Lady
Thalia. Gyorsan ellenőrizte a tükörképét egy ezüst tejeskancsóban,
majd felállt. ‒ Apád azért hívta ide Hypatiát, hogy megvitassák
Gavar esküvőjét. Amikor hallotta, hogy Winterbourne is ide tart,
bekéredzkedett a kocsijába. Ő az egyetlen, aki képes megkérni az
ország legbefolyásosabb emberét, hogy ugorjon el érte.
A látogatók Kyneston faragott tölgyfa ajtaja előtt álltak.
Winterbourne Zelston kancellár elegánsan festett, Hypatia néni pedig
rókaszőrmékbe bugyolálta magát ‒ mindegyik állatot ő maga
vadászta le. Egy harmadik, koszos alak is felbukkant közöttük, a
vékony jószág oldala minden lélegzetvételnél szemmel láthatóan
behorpadt. Néha vakarózott, mintha bolhás lenne, de valószínűleg a
kidudorodó bordái feletti sebek zavarták. Körmeit nem vágták le,
teljesen begörbültek, csak úgy csikorogtak a fényes padlón.
‒ Kancellár úr! ‒ pukedlizett Lady Thalia.
A kancellár biccentett egyet, és a főfolyosó hatalmas ablakán
bezúduló napfény megvilágította a tökéletes haj fonatait díszítő
gyöngyöket, csillámló árnyakat rajzolva Kyneston falaira. Silyen úgy
sejtette, a kancellár külön gyakorolta, hogyan álljon a megfelelő
pozícióba a hatás kedvéért.
Zelston megfogta Lady Thalia kezét, platinagyűrűi csak úgy
csillogtak sötét ujjain. Makulátlan, keményített fehér ingujj kandikált
ki a gyönyörű, fekete kabát alól. Az öltözéke alapján Zelston a
végletekig pontos embernek tűnt. A politikája azonban nem ilyen
volt. Apa, a korábbi kancellár vacsora közben gyakran emlegette a
hibáit.
‒ Megtiszteltetés, hogy ismét ellátogathattam Kynestonba ‒
mormolta Zelston. ‒ Sajnos a parlamenti munkálatok sokáig távol
tartottak. Hiányoztak ezek a látogatások.
‒ Euterpe nővérem is hiányolt ‒ felelte anya. ‒ Biztos vagyok
benne, bár persze valójában nem tudhatjuk. Menj csak nyugodtan!
A kancellár nem vesztegette az idejét. Köszönésképp odavetette
Hypatia néninek, hogy „Szép napot!”, aztán indult is a ház belseje
felé. Silyen ellökte magát a faltól, hogy kövesse, óvatosan átlépett a
remegő lény felett. A nagy-nagynénjét a szokásos módon üdvözölte,
azaz sehogy.
A kancellár nem szorult idegenvezetőre, magabiztos léptekkel
haladt a széles folyosón, amelynek falait Jardine és Parva családi
portrék díszítették. A férfi már akkor rendszeresen járt Kynestonba,
amikor Silyen még meg sem született.
A folyosó végén két ajtó állt. A bal oldali egyszerűre festett szobát
rejtett, benne ébenfa zongorával, spinéttel és kottákkal teli polcokkal.
Silyen zeneszobája, ahol nem csupán a hangszereken gyakorolt.
Zelston természetesen ügyet sem vetett rá. A másik, zárt ajtó
ismerős kilincséért nyúlt, ám hirtelen megtorpant és megpördült.
Sötét arcában véreresnek tűnt a szeme. Hullottak vajon a könnyei,
amikor olvasta Silyen levelét?
‒ Ha hazudtál ‒ szólalt meg Zelston rekedtesen ‒, tönkreteszlek.
Silyen elnyomott egy önelégült vigyort.
Ez már jobban tetszett neki!
A kancellár egy ideig az arcát pásztázta, keresett valamit. De mit?
Félelmet? Idegességet? Megbízhatatlanságot? Silyen néma maradt,
hagyta, hogy alaposan szemügyre vegye. Zelston felnyögött, majd
kinyitotta az ajtót.
Amióta Silyen az eszét tudta, Euterpe néni szobája nem változott
‒ ahogyan maga a lakója sem. A széles, fehér ágyon feküdt, hosszú
haja szétterült a párnákon. Lehunyt szemmel, egyenletesen lélegzett.
A szoba rácsos ablakát nyitva tartották. Aprócska díszkertre
nézett. A magasra nőtt mályvarózsa és a hajladozó szerelemvirág
hozzá-hozzáért a párkányhoz, a lilaakác pedig úgy fonta körbe az
ablakkeretet, mintha magával akarná rántani a hatalmas házat. A
távolban látszott a gyümölcsös. A körtefák ágai óvatosan terültek
szét a vörös téglás falra erősített rácsozat mentén, egy késdobáló
segédjére emlékeztették az embert.
A kisasztalt különféle üvegcsék töltötték meg, továbbá egy
porcelán vizeskancsó és egy mosdótál. Az asztal mellé egyszerű
széket állítottak. Zelston nagy nehézségek árán ült le, mintha a teste
lenne a lehető legsúlyosabb dolog az egész világon. A takarót
egészen az alvó nő mellkasáig húzták, és egyik hálóinges karját úgy
igazították, hogy fölé kerüljön. Silyen figyelte, ahogyan a kancellár
két tenyerébe veszi Euterpe színtelen kezét, és sokkal erősebben
szorítja, mint amit az ápoló engedélyezett volna.
‒ Tehát megkapta a levelemet ‒ szólította meg a lehajtott fejű
Zelstont. ‒ Tudja, mit ajánlok. És azt is, hogy mit kérek cserébe.
‒ Túl sokat kérsz ‒ válaszolta a kancellár, és közben egy pillanatra
sem eresztette el Euterpe kezét. ‒ Nincs mit megbeszélnünk.
A férfi indulatossága mindent elárult.
‒ Ugyan-ugyan ‒ pirított rá gyengéden Zelstonra, miközben az
ágyhoz lépett, hogy a kancellár kénytelen legyen ránézni. ‒
Mindketten tudjuk, hogy bármit megadna érte.
‒ A tisztségembe kerülne ‒ felelte a kancellár, és végre hajlandó
volt Silyenra nézni. ‒ Az apád bujtott fel erre? Még egyszer nem
lehet kancellár.
Silyen vállat vont.
‒ Melyik a nagyobb tragédia, ha az ember a karrierjét vagy ha a
szerelmét veszíti el? Ennél jobb embernek tűnik nekem. A
nagynéném legalábbis biztosan így gondolta.
A szoba mozdulatlanságba burkolózott. Csupán zümmögés törte
meg a csendet, majd a jól hallható koppanás, amikor egy pollentől
megrészegült méh nekiütközött az ablaküvegnek.
‒ Huszonöt éve fekszik így ‒ mondta Zelston. ‒ Azóta, hogy
Orpen porig égett. Próbáltam visszahozni, édesanyád is próbálta, sőt
még apád is. A legtehetségesebb elmehasználók is megkísérelték
felébreszteni, de hiába. És akkor jössz te, egy tizenhét éves fiú, és azt
mondod, hogy neked menne. Miért higgyek neked?
‒ Mert jártam ott, ahol ő van. Annyit kell tennem, hogy
visszavezetem.
‒ És hol van?
‒ Ön is tudja. — Silyen elmosolyodott. Az anyja mosolya volt,
ami azt jelentette, hogy a közeli rokoni kapcsolat miatt Euterpe nénié
is. Zelston nyilván gyűlölte. ‒ Pontosan ott, ahol hagyta.
Zelston felugrott a székből, ami olyan hangosan csattant a földön,
hogy akár a holtakat is felkeltette volna, ám az ágyban fekvő nőre
természetesen semmilyen hatást nem gyakorolt. Megragadta Silyen
lovaglókabátjának kopott bársonyhajtókáit. Silyen erre nem
számított. Hallotta, ahogyan az anyag elszakad. Mindegy, amúgy is
szüksége volt már egy új kabátra. Az arcán érezte a kancellár forró
leheletét.
‒ Aljas vagy ‒ köpködte a férfi. ‒ Egy borzalmas férfi borzalmas
gyereke.
Zelston az ablakkeretnek nyomta Silyent, akinek a feje olyan
hangosan nekicsattant az ólomüvegnek, hogy a madarak felröppentek
a fákról ijedtükben.
‒ Én vagyok az egyetlen, aki megadhatja, amire vágyik ‒
jelentette ki Silyen. Zavarta, hogy cérnahangon cincog, de nem
meglepő, ha az embert fojtogatják. ‒ És igazán nem kérek érte sokat.
A kancellár undorodó hangot hallatott, majd elengedte a fiút.
Miközben Silyen méltósággal eligazította szakadt hajtókáját, a férfi
beszélni kezdett.
‒ Kancellári jogommal élve minden évben benyújthatok egy új
törvényjavaslatot, amit a három nagy ülésen megvitatunk. És most
arra kérsz, hogy ebben az évben éljek vissza ezzel a joggal, és kérjem
a szolgasors eltörlését, pedig ez az országunk társadalmi
berendezkedésének az alapja. Tudom, hogy vannak néhányan az
Egyenlők között, akik úgy érzik, hogy ez valamiért rossz és
egyszerűen nem természetes. Őszintén szólva sosem gondoltam
volna, hogy közéjük tartozol. Nyilván te is tudod, hogy egy ilyen
javaslatot sosem fogadnának el. Még a saját apád és bátyád sem
szavazná meg. Ők a legkevésbé. És egy ilyen javaslat nem csupán
engem tenne tönkre, az egész országot veszélybe sodorhatná. Ki
tudja, mi történne, ha a közemberek fülébe jutna a dolog.
Összezúzhatná Nagy-Britannia békéjét. Bármit megadok neked, amit
csak tudok. Elintézhetem, hogy az egyik gyermektelen téged
nevezzen meg örökösének. Egy birtok várományosaként, majd
később lordként te magad is bekerülhetsz a parlamentbe, sőt,
kancellárrá is válhatsz. Erre Lord Jardine legkisebb fiaként esélyed
sem lenne. Viszont amit kérsz, annak semmi értelme. Egyszerűen
semmi értelme.
Silyen végigmérte az előtte álló férfit. Zelston sötét bőre
verejtéktől fénylett, makulátlan fehér selyemkravátlija csálén állt.
Lenyűgöző, mennyi érzelem áradt a kancellárból. Csupán a politikus
játéka lett volna, képmutatás az egész? Vagy néhány embert tényleg
ennyire magukkal ragadnak az érzelmei? Gavart végül is igen, látta
be Silyen.
Kimerítő lehet.
Silyen az ágy mellett heverő, felborult szék felé intett, mire az
visszafordult álló helyzetbe. Örömmel töltötte el, amikor Zelston
vette a jelet, és leült. A kancellár lehajtotta a fejét, ujjait végigfuttatta
fonatai mentén. Mintha imádkozott volna. Azonban Silyennak ötlete
sem volt, miért vagy kihez imádkozhatna.
‒ Hadd kérdezzek valamit, kancellár úr! Mi a Tehetség?
Silyen tudta, hogy Zelston korábban ügyvéd volt. Még azelőtt,
hogy a nővére korai halála másodlagos utódból örökössé változtatta
volna, és ekkor kiderült, hogy Zelstonba bizony nem kevés politikai
ambíció szorult. Az ügyvédek szerették a kérdéseket ‒ azt pedig még
annál is jobban, ha elmés választ adhattak rájuk.
Zelston óvatosan felpillantott az ujjai közül, és válaszolt. Azt a
meghatározást adta, amit a tudósok több száz évvel ezelőtt
megfogalmaztak.
‒ Ismeretlen eredetű képesség, amely a népesség igen csekély
százalékánál jelentkezik, és csakis vér szerinti utódok örökölhetik.
Bizonyos képességekkel, mint amilyen a helyreállítás, azaz a
gyógyítás, mindenki rendelkezik. Akadnak azonban olyanok,
amelyek mindenkinél másképpen jelentkeznek, ilyenek például a
változtatással, a meggyőzéssel, az észleléssel és a ráhatással
kapcsolatos képességek.
‒ Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy mágia? ‒ ajánlott újabb
fogalmat Silyen.
A kancellár összerezzent. Nem szerették ezt a szót, de Silyennak
tetszett. Milyen száraz és rosszul kialakított meghatározás volt a
korábbi! A Tehetség nem csupán apróbb képességek összessége,
hanem ragyogó, minden Egyenlő ereit lángra lobbantó erő.
Csakhogy a kancellárral olyan nyelven kell beszélnie, amit ő is
megért, és ez a politika nyelve.
‒ Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Tehetség választ el
bennünket tőlük ‒ mutatott Silyen előbb magára és Zelstonra, majd
az ablakra, amelyen túl két kertész szolga épp az almazsizsikek miatt
morgott. ‒ De mondja csak, mikor használta utoljára a Tehetségét azt
leszámítva, hogy meggyógyított egy vágást, amit egy levél
felbontásakor szerzett, vagy politikai ügyekben hatott másokra?
Mikor használta utoljára a Tehetségét, hogy konkrétan tegyen
valamit?
‒ Azért vannak a szolgák, hogy ők tegyenek meg számunkra
dolgokat ‒ legyintett Zelston. ‒ A szolgasors lényege pont az, hogy
ne kelljen ilyesmivel bajlódnunk, és a kormányzással
foglalkozhassunk. Komolyan fel akarod borítani ezt a rendszert?
‒ De hát rengeteg országot irányítanak a közemberek. Vegyük
például Franciaországot, ahol fellázadtak a Tehetséges arisztokrácia
ellen, és lemészárolták őket Párizs utcáin. Vagy Kínát, ahol a mi
fajtánk réges-régen monostorokban él, a hegyekben. Vagy az
Amerikai Egyesített Államokat, ahol ellenséges idegennek
minősítettek bennünket, és a lábunkat sem tehetjük be a „szabadság
országába”, pedig a testvéreik a Konföderációs Államokban pont
ugyanúgy élnek, ahogyan mi. Nem a kormányzatunk határoz meg
bennünket, kormányzó úr! Nem is a hatalom. És még csak nem is a
vagyon. A Tehetség a fontos. És a szolgasors miatt erről
elfelejtkeztünk.
Zelston rámeredt, majd megdörgölte a szemét. Minden jel adott
volt, úgy tűnt, mindjárt beadja a derekát. Bár cirádás szavakkal védte
az ország békéjét, az egészet sutba dobta volna, hogy
visszaszerezhesse fiatalkori szerelmét. Szinte csodálatra méltó volt,
már ha az ember csodálatra érdemesnek tartja az ilyesmit. Silyen
másképpen gondolkozott.
‒ És úgy gondolod, hogy ez a javaslat valamiképpen emlékeztetne
erre bennünket?
‒ Úgy vélem, segítene ‒ felelte Silyen.
Ez természetesen bizonyos szempontból igaz is volt.
Zelston félig lehunyt szemhéjjal Euterpe arcára nézett, majd
megemelte a kezét, és megsimogatta a nő haját.
‒ Jól van, legyen! A parlament elé terjesztem. Először az Esterby-
kastélyban vitatjuk meg, majd Grendelshamben. És amikor tavasszal
Kynestonban sor kerül a harmadik ülésre, betartod az ígéretedet.
Visszahozod Euterpet, csak utána rendelem el a szavazást. Ahol
természetesen ellened fognak feszülni. Most pedig tűnj a szemem
elől!
Silyen enyhén meghajolt, és képtelen volt ellenállni a vágynak,
összeütötte a sarkát, mielőtt felegyenesedett. Az ajtóban még
megfordult.
‒ Ó, és kancellár úr? Remélem, tudja, hogy egyetlen ujjal sem
érhetett volna hozzám, ha nem engedem.
Becsukta maga mögött az ajtót.
Ezután a szomszédos zeneszobába ment. Csupán a zongora
segíthetett. Az volt elég nagy és hangos ahhoz, hogy levezesse a
benne zubogó végtelen Tehetség egy részét.
Felhajtotta a zongora fedelét. Miközben a billentyűk fölé emelte
az ujjait, hallotta, hogy a másik szobában Winterbourne Zelston
kancellár zokogásban tör ki.
 3

Abi

Fásultan ültek a kocsiban, csupán akkor beszéltek, amikor

dühöngeni, zokogni kezdtek, vagy ‒ Abi esetében ‒ tervet szőttek,
hogyan emelnek kifogást az ellen, hogy Luke-ot Millmoorba küldték.
Apa hallgatott, anya pedig megállíttatta a sofőrrel a kocsit, amíg
ellenőrizte, nincs-e a férjének agyrázkódása. A megnyugtató
eredmény elcsitította Daisyt, és Abi végre teljes mértékben az
öccsére koncentrálhatott. Az út további részében minden gondolata
Luke körül forgott.
Egészen addig, amíg el nem érték a falat.
‒ Az ott balra Kyneston ‒ jelentette a Munkaerő-közvetítési
Hivatal alkalmazottja a kormánynál. A nő egész úton hallgatott, csak
azt tette egyértelművé, hogy őt nem fizetik meg annyira, hogy a
reggeli katasztrófát kommentálni merje.
‒ Az ország legrégebbi és leghosszabb fala, nyolcmillió téglából
épült. Az Egyenlők nagy része nem zárt el mindent, csak magát a
házat és a körülötte lévő kertrészt. Parva-Jardine-ék azonban
másképp tettek. Az erdőt is körbevették, mindent. Látják?
Abi önkéntelenül is odafigyelt. Lehúzta az autó ablakát, pedig
ettől nem került közelebb a kövér, zöld legelőket körbefonó
téglaszalaghoz. Mintha becsomagolta volna Angliát, és az ajándékot
csupán az Egyenlők nyithatták ki.
‒ Nem is olyan magas ‒ jegyezte meg meglepetten. ‒ Mindig azt
hittem, hogy sokkal magasabb falat építettek. Szerintem még a
szarvasokat sem tartja benn, nemhogy a szolgákat.
A nő rövid, ugatásszerű nevetést hallatott, mintha Abi viccelődött
volna.
 ‒ Hidd el, hogy benn tartja őket. Nem csak a téglákról van szó.
Még maguk az Egyenlők sem mehetnek be vagy jöhetnek ki, ha a
fiatalúr nem engedi.
‒ A fiatalúr?
Nyilván a legkisebb Jardine fiú, Silyen.
Abi tudta, hogy a Tehetség szinte minden birtokfalat áthatott ‒
ennyit ért Black Billy 1802-es lázadása. A felkelés akkor kezdődött,
amikor a kovács egy egész csapatnyi munkást vezetett Ide urai ellen,
és a kovács halálával ért véget, olyan borzalmas eszközökkel
kínozták meg, amelyek elkészítésére a Tehetség segítségével vették
rá. Az Egyenlők ezután azonnal falakat emeltek a birtokuk köré. Úgy
hírlett, a legbefolyásosabb családoknak még külön kapuőrük is van,
aki a több száz éves védelmi vonalat gondozza. És Jardine-ék voltak
a legbefolyásosabbak mind közül, ők voltak az Alapítók.
Vajon tényleg volt kapuőr? Ha igen, a mindössze tizenhét éves
Silyen Jardine igen különös választásnak tűnt a feladatra. Egy kicsit
olyan, mintha Luke-ra bízták volna a ház egyetlen kulcsát, gondolta
Abi, és ekkor ismét belesajdult a szíve az öccse hiányába.
Mindeközben az MH-s nő félreértelmezte Abi kíváncsiságát,
kínos helyzetbe hozva őt.
‒ Nem lenne jó ötlet szemet vetni a fiatalúrra, kislány! Amennyire
én tudom, még közülük is kirí. Sosem látták még autóban,
mindenhova lóháton megy.
Abi elpirult. Elkapta a nő pillantását a visszapillantó tükörben, és
meglepetten konstatálta, hogy a szemében aggodalom ül.
‒ A mi azt illeti, egyikükre sem lenne jó ötlet szemet vetni. A mi
fajtánk csak így lehet biztonságban. Nem hallasz, nem látsz semmit,
egyszerűen csak végzed a munkádat. Az emberek azt hiszik, ezek a
birtokok jelentik a könnyebb utat, de nem egy vérfagyasztó történetet
hallottam már. Ha eljön az idő, én inkább Millmoorba megyek, a
saját fajtámhoz.
Abi bosszúsan, megszégyenülten hátradőlt. Ugyan ki az az őrült,
aki inkább a szolgavárosba menne, mint ide, a csodás, nyílt vidékre?
Az ablakon bevágó szél friss, illatos levegőt hozott. Nem,
határozottan jó döntés volt bejuttatni a családját Kynestonba, ebben
biztos volt. És gondoskodik róla, hogy Luke is idekerüljön.
 A kocsi kerekei alatt kövek csikordultak, a nő lehúzódott. Az
égvilágon semmi sem különböztette meg ezt a helyet a többitől,
ugyanolyan út és fal húzódott végig, mint az elmúlt tíz percben. A
Kyneston birtok hatalmas lehet.
‒ Meg is jöttünk ‒ jelentette ki az MH-s nő. ‒ Szálljanak ki, és sok
sikert! Félórával korábban érkeztünk, de nem baj, legalább időben
visszajutok. Biztos vagyok benne, hogy nem fognak csak úgy
kámforrá válni, hiszen annyi erőfeszítésükbe került bejutni ide.
‒ De hát nincs itt semmi ‒ vitatkozott Abi. ‒ Mit csináljunk itt,
várjunk? Valaki kijön majd értünk?
‒ Én sem tudok többet, mint te, kedveském! Azt az utasítást
kaptam, hogy hozzalak ide titeket négy órára. Pontosan ide. Ezt
mutatja a GPS.
‒ Akkor meghibásodott a GPS.
Csakhogy a nőt mindez nem érdekelte. Ismét egyszerű
alkalmazottá vált, követte az utasításokat. Nem volt értelme
vitatkozni, úgyhogy Abi kinyitotta az ajtót, kisegítette Daisyt, majd a
csomagtartóhoz ment, és elkezdte kiszedni a táskákat.
‒ Teljen gyorsan az a tíz év! ‒ kívánta a nő a volán mögül.
Aztán olyan gyorsan felhúzta az ablakot, mintha mérgezett lenne
odakint a levegő. A kerék murvát lövellt a levegőbe, miközben az
autó megfordult és elhúzott.
Anya lerogyott az ingóságaik apró halmára, hirtelen elszivárgott
minden ereje. Apa mellette állt, a távolba bámult, még mindig a
megalázó helyzeten rágódott, azon, hogy képtelen volt megmenteni
az egy szem fiát. Legalábbis Abi ebben reménykedett, még mindig
jobb volt, mint egy késleltetett agyrázkódás. Mindenesetre
hamarosan mindkettejüknek össze kell kapnia magát, vagy Jardine-
ék egyetlen pillantás után Luke után küldik őket Millmoorba.
Daisy leült a gondosan nyírt füves terület szélére, nyakláncot
fűzött abból a virágból, amiről a nevét kapta, a százszorszépből. Abi
figyelmeztette, hogy ne menjen ki az útra, és egy „ennyire hülyének
tartasz?” pillantást kapott cserébe. Ezután az órájára pillantott, és úgy
határozott, van még idő egy kis felfedezőútra. Ha tíz percig kocog
abba az irányba, amerre eddig tartottak, aztán ugyanannyi időt hagy a
visszaútra is, akkor még mindig marad tíz perc négyig.
 Az égvilágon semmit sem fedezett fel. A fal töretlenül alacsony és
egyhangú maradt, pontosan olyan volt, mint az a rész, amelyik
mellett elhajtottak. Amikor eljött az idő, hogy visszaforduljon,
megállt alaposabban szemügyre venni a téglafalat, és meglepetten
látta, hogy halványan ragyog. A napfényben alig vette észre, ám
éjszaka biztosan világít.
Abi összeszedte a bátorságát, és megérintette. Azonnal vissza is
rántotta a kezét, azt várta, a téglák megrázzák, de semmi sem történt.
Ezúttal bátrabban húzta végig az ujjait a régi mintázaton. Csakhogy a
halvány ragyogást leszámítva a fal tökéletesen átlagosnak tetszett.
Vajon Tehetség műve? Abi kíváncsi volt, át tud-e mászni rajta, de
valószínűleg nem ez volt a legideálisabb alkalom arra, hogy
megpróbálja.
A tervezettnél pár perccel korábban ért vissza, és
megkönnyebbült, hogy a szülei végre beszélgetnek. A következő tíz
percben segített Daisynek százszorszépeket fonni. Abi végül a húga
nyakába akasztotta a láncot. Hadd lássák az új gazdáik, hogy Daisy
csak egy kislány, és így is kell őt kezelniük.
‒ Lovak! ‒ kiáltott fel Daisy, amikor fojtott patadobogást hallott,
és lelkesen végigkémlelte az utat mindkét irányból.
‒ Nem itt ‒ rázta a fejét Abi. ‒ A füvön jönnek, a fal másik
oldalán. Nyilván jön értünk valaki.
Csak nem a fiatalúr, aki mindenhova lóháton jár?
Abi talpra kecmergett, és egymáshoz húzódva mind a négyen a fal
felé fordultak.
‒ Micsoda butaság! ‒ gondolta Abi, hiszen tömör téglafal
húzódott előttük. Ha nem ütnek rajta lyukat, esetleg röppennek át
felette, nem jutnak be.
De még az ilyen nevetséges képzelgések sem görbítették mosolyra
az ajkát, ugyanis valójában nem tudta, mire képesek az Egyenlők.
Senki sem tudta. A közemberek csupán a tévében, az interneten meg
a sztármagazinokban látták őket. Őszintén szólva pont úgy néztek ki,
mint mindenki más. Csinosak és gyönyörűek voltak, de ahhoz csak
pénz kell, Tehetség nem.
Nem lehetett hiteles információhoz jutni az Egyenlők képességei
kapcsán. Csak az Egyenlő Felkelés híres történetét ismerték, amikor
Lycus, a királygyilkos természetellenes eszközökkel meggyilkolta
Károly királyt, aztán jött Cadmus Parva-Jardine Nagy
Demonstrációja, ekkor építette a Fény Házát. Ezt leszámítva a
történelemkönyvekben csupán az államügyekről esett szó, a
Tehetségről semmi. Abi kedvenc regényeiben a szexi Egyenlő férfiak
Ferrarikat robbantottak fel, és a gondolataikkal irányították a
rosszfiúkat, de Abi nem tartotta ezeket kifejezetten hiteles forrásnak.
Legtöbbet az olyan híradásokból tudhattak meg, amelyek a Nagy-
Britanniához hasonlóan szintén az Egyenlők kormányozta maréknyi
országról szóltak. Ilyen volt például Japán, ahol az ország összes
cseresznyefája ugyanabban a pillanatban borult virágba, és mindezt a
császári család erejének köszönhették. A Tehetséges papok
rendszeresen megvédték a Fülöp-szigeteket a különböző veszélyes
időjárási viszontagságoktól. Hogy mire voltak képesek a brit
Egyenlők? Abinek fogalma sem volt.
De hamarosan kiderül. Izgatottság és nyugtalanság elegye
szorította el a torkát. Azért halasztotta el a jövőjét, hogy kideríthesse.
Megéri vajon?
Ezután minden túlságosan hirtelen történt.
Daisy felsikkantott.
Kapu rajzolódott ki Hadley-ék előtt. A cirádás díszítés csinosan
összekötött madarakat és virágokat ábrázolt. Kétszer olyan magas
volt, mint a fal, és különös, erős fénnyel ragyogott. Elegáns, nyitott
rácsozatán túl két lóháton érkező férfit pillantottak meg.
Abi rádöbbent, hogy mindketten korabeliek. Egyikük sötétkék,
csavart mintájú kötött pulóvert viselt, és egyenes háttal ült egy
gyönyörű pej lovon. Haja hasonló árnyalatban, a híres Jardine-
rozsda-barnában játszott, arca nyílt és vonzó hatást keltett. A másik
ló egy átlagos, teljesen fekete hátas volt. Lovasa sáros, fekete
nadrágot viselt, és gyűrött, cserszínű lovaglócsizmát. Kabátjának
hajtókája elszakadt, csak úgy lobogott a szélben. Nyilván a vörös
hajú volt a fiatalúr, a másik pedig egy kedvenc szolgája, talán egy
istállófiú.
Csakhogy a fekete ló gazdája sürgette az állatot feléjük jobban.
Nemtörődöm mozdulattal csettintett, mire a hatalmas kapuszárnyak
kinyíltak. A két lovas áthaladt az ívet díszítő, összefonódott betűk, a
Parva-Jardine monogram alatt. Abinek úgy tűnt, a P teteje gyengéd
csókot lehel a J-re, és a J kunkora átöleli a P-t.
A rosszul öltözött fiatal lovas átlendítette a lábát a nyereg felett, és
könnyedén a földre ugrott. Átnyújtotta a kantárt a társának, és
Hadley-ék elé sétált. Abi azonnal megérezte a belőle áradó erőt,
mintha elektromosság vette volna körbe a fiút, felállt tőle a szőr a
karján és a nyakán. Rádöbbent, mekkorát tévedett.
Ez a fiú volt a fiatalúr, nem pedig a másik.
Nem tűnt különlegesnek. Nagyjából annyi idős lehetett, mint
Luke, és bár magasabb volt Abi öccsénél, vékonyabb is. Ráfért volna
egy hajvágás. Mindennek ellenére félelem költözött Abi gyomrába,
amikor a fiú közelebb ért.
Az apjuk előtt állt meg. Apa némán kinyitotta, majd becsukta a
száját, szemmel láthatóan őt is elbátortalanította a fiatalúr.
A fiú felemelte a kezét, és megérintette apa vállát. Gyengéd
mozdulatnak tűnt, ám Steve Hadley kissé összegörnyedt, mintha
kiszaladt volna a tüdejéből a levegő, és halkan fel is nyögött. A
fiatalúr arcán szinte unott kifejezés ült, ám Abi látta, hogy a borzas
haj alatt ülő szempár elkeskenyedett az összpontosítástól. Mégis mit
művel?
Daisy volt a következő a sorban. Abi büszke volt a kishúga
bátorságára, amikor a fiú még apánál is gyengédebben hozzáért, és
Daisy csupán pislogott, majd szélben ringó virágként megmoccant.
Anya csupán behúzta a nyakát és összerezzent, amikor
megérintették.
Silyen Jardine Abi elé lépett, aki nyelt egyet, amikor a fiú
felemelte a kezét...
Olyan érzés volt, mint amikor az ember nagyon magasan áll, és
lepillantva vonzza a mélység, mint a rémület kellemetlen érzése,
amikor egyszer fogadásból ellopott valamit. Mint az a
milliszekundum, amikor botor módon felhajtott egy tripla Sambucát
a tizennyolcadik születésnapján, mint az öröm, amit a konyhában
állva érzett, miután meglátta a vizsgaeredményeit, még épp azelőtt,
hogy eszébe jutott, szolgasors vár rá, nem pedig egyetemi
tanulmányok. Szíve hevesen dobogott, majd egyetlen másodpercre
megállt.
 Hirtelen a csontjáig hatolt a hideg, és meztelennek érezte magát,
mégpedig olyan módon, aminek semmi köze nem volt a ruhákhoz.
Mintha valami óvatosan kifordította és szemügyre vette volna, mi
van benne. Aztán, mivel semmi hasznosat vagy érdekeset nem talált,
inkább visszatette mindenét oda, ahol volt ‒ legalábbis külső
szemszögből így tűnt.
Amikor a fiú elengedte a vállát, Abi összerezzent, és hányingere
támadt.
A fiatalúr már vissza is szállt a nyeregbe, beszélt pár szót a másik
lovassal, aztán visszavágtázott a birtokra. Abi nem bánta, hogy
elmegy. Eszébe jutottak az MH-s nő szavai, hogy ő inkább a „saját
fajtája” társaságában időzne. A továbbiakban sem Abi, sem pedig a
családja nem tölthette az idejét a saját fajtája közt.
A második lovas is közelebb lépett hozzájuk fényes pej lován.
‒ Nyilván önök Hadley-ék ‒ mosolyodott el. ‒ Jenner Jardine
vagyok. Üdvözlöm önöket a családi birtokon!
‒ Ugye te kedvesebb vagy, mint az a másik? ‒ kérdezte Daisy.
Abi azt kívánta, bár elnyelné a föld, az anyja pedig elsápadt.
Csakhogy a fiatalember megdöbbentő módon felnevetett.
‒ Igyekszem ‒ felelte. ‒ És elnézést azért, amin az előbb
keresztülmentek, Kellemetlen, ám sajnos szükséges. Mindig kérem
Silyent, hogy legalább szóljon előre, de sosem teszi. Azt mondja,
érdekes a reakciójuk
‒ Borzasztó volt ‒ panaszkodott Daisy. ‒ Miért nem te csinálod
akkor? Talán úgy nem lenne olyan rossz.
Abi legszívesebben eltakarta volna a húga száját, mielőtt kicsúszik
rajta valami még aggasztóbb.
‒ Én nem tudom ‒- érkezett a meghökkentő válasz. ‒ Mármint
egyikünk sem lenne rá képes úgy, mint Silyen, de én egyáltalán nem
tudok ilyesmit csinálni. Pontosan annyi Tehetség szorult belém, mint
beléd, Daisy Hadley! Mármint, gondolom, te vagy Daisy ‒ tette
hozzá udvariasan ‒, bár persze lehet, hogy te Abigail vagy, csak
kicsit alacsony a korodhoz képest, míg ez a magas fiatal hölgy itt...
Jenner Jardine Abihez fordult, miközben Daisy köpködve
felkacagott, és biztosította róla, hogy nem, nem, eltalálta, melyikük
kicsoda.
 Abi elnézést akart kérni a kynestoni sarjtól Daisy nagy szája miatt.
És azt is meg akarta érdeklődni, mit értett az alatt, hogy
Tehetségtelen, hiszen minden Egyenlő rendelkezett valamiféle
Tehetséggel.
Csakhogy amikor Jenner Jardine szemébe nézett, elállt a szava.
Már nem a távolból figyelte, ahogy a lován ült, és nem is úgy, hogy
fél szemét az illetlenségeket összehordó kishúgán tartotta, hanem
minden idegszálával Jennerre összpontosított.
Jennernek meleg, barna szeme volt, és rézszínű haja. Arcát
szeplők tarkították, és bár ajka szélesebb volt, mint a férfiaké
általában, erős arccsontja mindezt ellensúlyozta. Abi minden
részletet alaposan tanulmányozott, valahogy mégsem maradt meg a
fejében semmi. Hirtelen ismét hullámvasúton érezte magát.
Meztelennek.
Azonban mindennek semmi köze nem volt a Tehetséghez. És nem
is hatolt a csontjáig a hideg. Nem, az égvilágon semmiféle hideget
nem érzett.
Jenner furán nézett rá, és Abigail rádöbbent, hogy bámulja.
Elvörösödött.
Hirtelen erőteljes szégyen lett úrrá rajta. Nem az értelmes, gyors
és tulajdonképpen egész csinos lányként állt a férfi előtt, akinek
eddig tartotta magát, hanem szolgaként. Az adott pillanatban ez tűnt
a legborzasztóbb dolognak, amit a szolgasors jelentett. Mindent
elvett az embertől, ami azzá tette, aki. Aztán olyan ember elé sodorta,
akibe egyéb körülmények között akár bele is szerethetne, és aki talán
még viszonozná is ezt az érzést.
Jenner kedvesnek tűnt, de jobb, ha nem áltatja magát. Jenner
Egyenlő. És bár hihetetlen állítása szerint Tehetségtelen, akkor is
Jardine. Sosem látná Abit annak, aki valójában. Pontosan úgy volt,
ahogyan az a millmoori rohadék mondta: az Egyenlők számára ők
csupán ingóságok, felhasználható dolgok, amiket akár
haszontalanként vissza is utasíthatnak.
A szégyen szénné égett az Abiben fellángoló dühben és
bűntudatban, amit a kisöccse miatt érzett. Luke-ot Abi alaposan
kidolgozott terve tette ki Jardine-ék könyörtelen ítéletének. Az ő
hibája, hogy a fiú Millmoorba került. Megrázta a fejét, teljesen
megszédítette a döbbenetes gondolat.
‒ Jól van?
Valaki határozottan megragadta a könyökét. Jenner. Aztán át is
karolták. Ez viszont már az apja volt. Jenner elengedte.
‒ A Tehetség néha hatással van másokra ‒ magyarázta Jenner. ‒
Kell egy kis idő, hogy hozzászokjon az ember, ha korábban nem
találkozott vele. Silyen körül a legerősebb, de akkor is érezni fogják,
amikor apám és a bátyám hazatér Londonból. Jöjjenek, megmutatom
a házukat. Az egyik kunyhóban helyeztem el önöket, tetszeni fog.
Jenner megindult előre. Nem szállt vissza a lovára, velük együtt
sétált. Apa a vállára vette Abi és a saját táskáját, anya pedig a
maradék kettőt cipelte, egyet-egyet mindkét kezében. Daisy ide-oda
szökdécselt, lenyűgözte a ló, és folyamatosan kérdésekkel bombázta
Jennert a hátassal kapcsolatban. Abi egyedül menetelt az egyik
oldalon, igyekezett rendbe tenni a benne kavargó érzéseket és
gondolatokat.
‒ Ó!
Daisy sikkantása olyan hangos volt, hogy a kis csapat ijedten
megtorpant.
‒ Nézzétek! ‒ mutatott vissza abba az irányba, ahonnan érkeztek.
‒ Eltűnt. Láthatatlan?
Ahol korábban a ragyogó kapu állt, most egyenletes téglafal
húzódott. A Hadley család a szemét meresztette.
‒ Jól mondtad, „eltűnt” ‒ válaszolta Jenner, megállítva a lovát. ‒
A kapu csak akkor létezik, amikor az egyik családtag előhívja, és
bárhol meg lehet idézni. Ezért nincsen sem bekötőút, sem egyéb út a
birtokon. És ez az oka annak is, hogy apám folyton tönkreteszi a hőn
szeretett veterán autói futóművét. Sil és én ezért lovaglunk inkább.
Gavar motorozik. Viszont a kaput csak Tehetséggel lehet kinyitni, és
épp ezért most...
Elhallgatott.
‒ Miért mondta ezt el? ‒ kíváncsiskodott Abi. ‒ Ez nem olyasmi,
ami, nem is tudom, államtitoknak számít?
Jenner a kantárral babrált, ám válaszadás előtt abbahagyta.
‒ Kyneston nem mindig csupa móka és kacagás. Előfordul, hogy
valaki el akar menni. ‒ Abi felé fordult. ‒ Az öcsém azt mondta,
hogy amikor még a másik oldalon voltak, ön felfedezőútra indult. De
ne aggódjon ‒ nyugtatta Abit, ugyanis pánik szorongatta a lány torkát
‒, ezzel nincsen semmi baj. De jobb lesz, ha... nem mutat túlzott
érdeklődést semmi iránt. Úgy könnyebb lesz.
Jenner levertnek hatott, és Abi úgy sejtette, nemcsak
általánosságban beszél, hanem valami konkrét, zavaró élményt
idézett fel fejben. Őrültség, hogy legszívesebben megvigasztalta
volna?
Hát persze hogy az, nevetséges.
‒ Ne mutassak túlzott érdeklődést? ‒ kérdezett vissza egy kissé
élesen. ‒ Hát nem pont az önök családi mottója a Sapere aude, a merj
tudni?
‒ Higgye el nekem ‒ emelte barna tekintetét Abire Jenner ‒, hogy
bizonyos dolgokat jobb nem tudni.
Elfordult, és némán továbbindultak. Nagyjából negyedórával
később ‒ Abi már látta a kishúga arcán, hogy Daisy mindjárt
belekezd az „Ott vagyunk már?” kérdéssorozatba ‒ emelkedni
kezdett a talaj, egy kisebb dombra kaptattak fel. Amikor felértek,
lélegzetelállító látvány tárult eléjük.
Kyneston.
Abi persze látott már róla képeket könyvekben, a tévében és
online. Az Alapító család központja. Itt élt egykor Cadmus Parva-
Jardine, a tisztaszívű Cadmus, aki békét teremtett, és megtervezte a
Szolgasors Egyezményt.
Kyneston lázadás előtti része világos, sárgás kőből épült.
Háromszintes, hatalmas ablakokkal ellátott épület volt, a tetején
aprócska dómmal, mellvédjét szobrokkal zsúfolták tele.
A többi része viszont szinte túl fényesen ragyogott ahhoz, hogy az
ember sokáig nézze. Az eredeti házrészből két hatalmas üvegszárny
nőtt ki, mindkettő olyan széles, mint az eredeti, halványsárga
homlokzat. Ezeket Cadmus hozta létre a Tehetsége segítségével, épp
úgy, ahogyan a Fény Házát, az Egyenlők parlamentjét. Az
alacsonyan járó, délutáni nap fényében a két szárny üvegháznak
tetszett, tele tűz és fény egzotikus virágával. Abi először eltakarta a
szemét, majd teljesen elfordult.
‒ Gyönyörű ‒ jegyezte meg Daisy. ‒ És nagyon fényes. Te ott
laksz?
‒ Igen ‒ felelte Jenner Jardine. ‒ Tényleg az, és ott lakom.
Jenner mosolygott, őszintén örült Daisy lelkesedésének. Szereti
ezt a helyet, döbbent rá Abi. Mondjuk, ha valóban igaz az, amit a
kapuról és a Tehetségtelenségéről mondott, akkor pont ugyanolyan
fogoly volt itt, mint ők maguk.
‒ Nézd csak! ‒ szólalt meg a fiatal Egyenlő, és a formára nyírt
sövény mögül előbukkanó aprócska női alakra hívta fel Daisy
figyelmét. ‒ Az ott az anyám, Lady Thalia. Mi ketten gondozzuk a
birtokot. Ő csinálja azt, amihez Tehetség kell, én pedig elintézek
minden egyebet.
‒ És ő ki? ‒ kérdezte Daisy, amikor egy második alak is feltűnt.
Ekkor a kislány levegő után kapott, fájdalmas, sokkos kis hang
szakadt ki belőle, amitől Abinek eszébe jutott, hogy talán Jenner
megcsípte.
Abi arra pillantott, amerre Daisy is nézett, és látta, hogy egy
másik alak is előbukkan a sövény mögül. Egy másik nő volt az, haja
acélos főkötőnek tűnt, vállát tucatnyi rókaprémnek tűnő bunda fedte.
Egyik kesztyűs kezére pórázt tekert.
A póráz másik végén pedig egy négy lábra ereszkedett, meztelen
férfi volt.
 4

Luke

Luke a kisteherautó karcos, koszos ablakán kinézve megpillantotta

a saját szennyének fellege alatt elterülő Millmoort. Kinyitotta az
aprócska ablakot, hogy jobban szemügyre vehesse, de nem sokkal
jutott előrébb. Nem az üveg volt mocskos, hanem maga a levegő.
Halvány, piszkos fény vonta be a várost.
Huszonöt percnyire jártak Luke otthonától, és Millmoor néha még
a manchesteri levegőben is érződött, amikor rossz irányból fújt a
szél. Időnként vegyi anyagok maró szaga áradt az ipari területről.
Máskor áporodott, rothadó bűzt hozott magával a szél a
húsfeldolgozó üzemből. És ha tényleg nagyon szerencsétlen volt az
ember, akkor a kettő gyomorforgató egyvelege érkezett. Azokon a
napokon anya zárva tartotta az ablakokat.
Luke most már nem zárhatta ki Millmoort. Az út lefelé vezetett,
majd felfelé haladtak, aztán újfent megpillanthatták a kétszer
akkorára nőtt szolgavárost, így már az egész láthatárt beterítette.
Kémények nyúltak az ég felé, kíméletlenül beledöftek az egyre
lejjebb süppedő szmogfelhőbe. Egy távoli tűzcsóva vérvörös lánggal
égett.
A teherautót átintették egy külső védelmi vonalon, majd a
második ellenőrzési pontnál megálltak, és mindannyian kiszálltak.
Egy üveges tekintetű, fiatal katona fegyverrel a mellkasán
megkérdezte Luke nevét.
‒ Luke Hadley ‒ válaszolta, ám az utolsó szótag nyögésként
szakadt ki belőle, ugyanis Kessler oldalba vágta a botjával.
‒ Hadley E-1031 ‒ vakkantotta. ‒ Mutatkozz be szépen!
‒ Hadley E-1031 ‒ visszhangozta Luke. Nem csak az ütés
fájdalma döbbentette meg.
Az ellenőrzőpont után átvágtak egy járműtelep parkolóján. A
második oldalon egy alacsony, széles, mocskos, fehér műanyaggal
borított épület várta őket ‒ az egészségügyi központ.
‒ Bár kihagyhatnánk! ‒ sóhajtotta az egyik férfi, aki Luke-kal
érkezett. Túlsúlyos, sápadt, borostás fickó volt. ‒ Ennél rosszabb
nem nagyon várhat ránk.
‒ Miért, mi lesz? ‒ kérdezte Luke.
‒ Nem olvastad a brosúrát? ‒ döbbent meg a férfi. ‒ Egek, hát
semmit sem tudsz erről a helyről, kölyök?
‒ Nem itt kellene lennem ‒ motyogta Luke, ám sajnos a kelleténél
később döbbent rá, hogy jobb, ha nem mond ilyesmit.
‒ Bizony! ‒ jelent meg Kessler ismét, és gyorsabb haladásra
késztette Luke-ot a gumibotjával. ‒ Hadley E-1031 többre tartja
magát nálatok. Azt hiszi, délen kellene lennie, az Egyenlők között.
Azt hiszi, tévedés történt.
Gúnyosan ejtette ki Luke korábbi szavait, és ettől pöffeszkedőn,
lányosan hangzott. A tésztaképű férfi felnevetett, már a legkevésbé
sem érzett együtt Luke-kal.
Valóban elég borzalmas volt odabent, ám Luke úgy sejtette, lesz
még itt jó néhány olyan dolog, ami vetekszik majd ezzel az
élménnyel.
Egy ápolónő feltűrte Luke ruhaujját, megnyomogatta az alkarját,
majd egy tűzőpisztolyhoz hasonló szerkezetet tartott fölé. Csakhogy
a szerkezet nem egy tűt nyomott ki magából, hanem egy csomót, ami
mind jó mélyen Luke karjába mélyedt. Amikor a nő eltartotta az
eszközt, tucatnyi ponton kiserkenő vércsepp maradt utána. Kessler
máshol járt, úgyhogy Luke megkockáztatott egy kérdést.
‒ Az azonosító chiped, életem ‒ válaszolta a nővér. ‒ Jó mélyen
van az ember húsában. Hogy mindig tudják, merre jársz.
Egy géznégyszöggel bekötötte Luke karját, majd egy aprócska,
háromszögletű szerkentyűvel leolvasta a chipet. Luke nem látta a
képernyőt, de a készülék csipogott, és zölden felvillant.
‒ Kész is vagy. Tessék, vegyél egyet! ‒ A nő kihúzott egy kis,
cukorkával teli üveget a szekrénye fiókjából. ‒ Általában
kisgyerekeknek tartogatom, de azt hiszem, megérdemelsz egyet. Még
csak tizenhat éves vagy, és a családod nélkül jöttél. Nem hittem,
hogy ilyesmi előfordulhat.
Luke kivett egy cukrot, és közben a kishúgára gondolt. Daisy
vékonyka karjába talán bele sem tudnák nyomni a chipet. Éjjel-
nappal vigyázott volna rá, ha ő is idekerül. Tudta jól, hogy Abi
ugyanezt teszi majd Kynestonban.
Az egészségügyi központból Kessler gyalogszerrel Millmoor
utcáira hajtotta őket. Buszok gurultak el mellettük, valamint csillogó
dzsipek a szolgaváros jelével és az élénkvörös „Biztonsági szolgálat”
szavakkal, egyéb járművet nem láttak. Az utcasarkokon
egyenruhások állomásoztak, tenyerük a gumibotjuk nyelére és a
sokkolójuk markolatára simult. Mindenki más formátlan tunikát és
kezeslábast viselt, és a fejüket leszegve siettek a dolgukra. Nehéz
volt megállapítani az emberek korát és nemét.
Amikor Luke-nak sikerült belenéznie valaki szemébe, az illető
gyorsan elkapta a tekintetét. Egyszerűen hihetetlen ez a hely! A
manchesteriek heves népség, hogy sikerült őket így elnyomni? Luke
megesküdött, nem számít, meddig marad itt, sosem fog félni attól,
hogy belenézzen mások szemébe.
Egy rémes, előre gyártott épület hatágyas szobáját nevezték ki új
otthonául. Egy sor overall összeaszott bőrként lógott a falra erősített
szögeken, mintha Millmoor kiszippantotta volna viselőikből az
életet. Az egyik ágyban valaki forgolódott, a fejére húzott takaró
miatt nyilván nem zavarta a fény. Luke úgy sejtette, hogy éjszakás az
illető, kételkedett benne ugyanis, hogy Millmoorban kedvesen
bánnak a betegekkel. A levegő állott volt, fojtogató. Túl sok
izzadság, kevés szappan, mondta volna anya.
Luke ledobta a táskáját a csupasz matracú ágyra, és feltépte a
mellette álló szekrényre helyezett borítékot. A beosztása volt benne.
Az alkatrészüzembe rakták a géppark D zónájában. Hétfőtől
szombatig, 8:00-tól 18:00-ig. Szeptember 3-tól. Azaz másnaptól.
Luke hitetlenkedve meredt a papírra.
Csupán ez a délután maradt neki, aztán hatnaponként jön a
vasárnap, amikor pihenhet. Egyáltalán hol van a géppark? Hogy jut
majd el oda? Hol kap enni? Vágyakozva gondolt a szendvicsekre,
amiket anya csomagolt nekik, mindenkinek a kedvencét készítette. A
lányok biztos épp falják a sajátjukat, félúton Kyneston felé. Nagyon
remélte, hogy bármi vár rájuk az út végén, jobb, mint ami őt várta itt.
A lakóépület bejáratánál, egy sötét lyukban üldögélt a gondnok ‒
egy idős férfi, aki minden bizonnyal ötvenöt éves korában jött ide,
hogy a végletekig elodázza a szolganapjait. Szívélyesen rajzolt egy
kezdetleges térképet. Luke felidézte az állampolgári ismeretek órán
látott filmekből homályosan megmaradt részleteket, és a térképet
magához véve elindult. Tüdejének minden egyes léghólyagja
összerándulva tiltakozott, amikor kilépett a szmogos utcára.
Millmoor az ország legrégebbi szolgavárosa, az ipar
megszületésével együtt jött létre. Valamelyik észlény gyártósort
tervezett, az Egyenlők pedig azonnal embereket parancsoltak oda,
hogy addig dolgozzanak, amíg bele nem rokkannak. Egészen addig a
szolgasors leginkább a feudalizmusra hasonlított, mindenki a helyi
földbirtokos alá tartozott mezőgazdasági munkásként, iparosként
vagy házi cselédként. Az iskolai tankönyvekben igyekeztek már-már
kellemesnek ábrázolni ‒ hálás parasztok időztek gyertyafényes
kunyhókban egy hatalmas birtok fénylő fala mellett. Azonban
háromszáz éve Millmoor rögvalósággá vált, és a többi szolgavárost is
ennek a képére formálták, ott húzódtak minden brit város
vonzáskörzetében.
Luke szemügyre vette a térképet. Az öreg egy dartstáblára
emlékeztető ábrát rajzolt, kör alakú volt, és zónákra oszlott.
Millmoor szívében kapott helyet az adminisztrációs központ,
körülötte a lakóépületek álltak. Ezeket fogta gyűrűbe az ipari zóna: a
géppark, a kommunikációs zóna (call centeres hangárok
végeláthatatlan sora, elsétáltak mellettük befelé jövet), a
húscsomagoló és az óváros a legkorábbi malmokkal és
szövőüzemekkel. A gondnok azt a részt áthúzta, állítása szerint
elhagyatott volt.
Luke szobája a nyugati részen volt, míg a Park (nem tűnt
valószínűnek, hogy kacsákkal teli tavacskával és „Fűre lépni tilos!”
táblákkal találkozik majd ott) keleten helyezkedett el, úgyhogy
elindult, és reménykedett benne, hogy jó irányba tart. Csakhogy a
nyomor-negyedet idéző utcák ismét elágaztak, és hamarosan fogalma
sem volt, merre jár.
 Befordult egy zsákutcának bizonyuló, udvarokból álló útvesztőbe
lepukkant lakóépületek mögött járt. A fali rozsdás tábla szerint Kelet
1-11-11-nél járt, de ez az égvilágon semmit sem mondott számára.
Ezután kiszúrt két férfit az udvar másik végében, az íves
gázvezetékek és szellőzőnyílások mellett. Karbantartók voltak. Ők
biztos útba tudják igazítani.
Valamiért mégsem kiáltott oda. Nem egymással csevegtek. Egy
harmadik emberrel beszéltek, akit elrejtett a két férfi széles válla,
nyílván beszorult közéjük, a csövek és a málló épület közé. Luke
közelebb óvakodott.
‒ ...hogy neked van ‒ mondta épp a nagyobbik fickó. ‒ Láttam,
hogy magaddal cipelted. A vén tehén egy ideig nem nyavalyog,
miután meglátogatod, ami nagyszerű, de ha nekünk is lenne pár
üvegcsével abból a morfiumból, az még jobb lenne. Úgyhogy ide
vele!
Csak nem valamiféle feketepiac van itt? Luke már épp el akart
osonni, amikor a másik pasas megmozdult, és így a fiú meglátta,
kihez beszélnek. Egy lány állt előttük ‒ kismadárra emlékeztető
testalkata alapján nem sokkal idősebb Daisynél.
Földbe gyökerezett a lába. Addig ugyan el nem megy innen, amíg
ki nem menekíti a kislányt a nála kétszer nagyobb rohadékok
karmából!
‒ Nincs nálam semmi, amit oda is adnék ‒ jelentette ki a lány
bátran. ‒ Ezt leszámítva.
Luke épp azon gondolkozott, mit csináljon, amikor a lány
nekiment az egyik férfinak, aki aztán felkiáltott.
‒ Kés van a kis ribancnál! ‒ vonította, a másik fickó pedig
meglendítette hatalmas öklét a lány felé, ám csupán a levegőt találta
el.
Luke jól látta a lányt. A földre vetette magát, és hason csúszva
bemászott a csövek alatti keskeny résbe, hogy aztán a másik oldalon
kibújjon. A sérült férfi leguggolt, és bedugta a kezét a résbe, hogy
elkapja a lányt. A másik közben rájött, hogy csak úgy kaphatják el,
ha körbeszalad, úgyhogy neki is lódult ‒ egyenesen Luke felé tartott.
Luke az ösztöneire hallgatva leguggolt, és vakon odakapott,
miközben a fickó rohant. A durva ruhaanyag azonnal kicsúszott a
kezéből, Luke pedig hátraesett.
Apró ujjak nyomódtak a hónaljába, felhúzták.
‒ Gyere!
A lány menekülőre fogta, göndör haja csak úgy szállt a levegőben,
miközben a megszúrt férfi vicsorogva felnézett, kezéből vér
csordogált. Luke nem maradt ott nézelődni.
Még életében nem volt hálásabb a hétvégi fociedzésekért, amikor
rövidnadrágban vacogott a szakadó esőben, mert a kislány nagyon
gyors tempót diktált. Sikátorokon és keresztutcákon rohant végig,
épületek között csusszant át, átugrott a széttöredezett téglák meg a
csúszós tartalmukat a járdára borító, kiszakadt szemeteszsákok fölött.
‒ Hopszi! ‒ kiáltotta a lány, amikor úgy tűnt, zsákutcába futottak.
Rávetette magát a falra, és olyan aprócska lyukakban kapaszkodott
meg, amiket Luke nem is látott. Ő kénytelen volt nekifutásból
felugrani, és majdnem arccal a tégláknak csapódott, lábával
fogódzkodót keresett, miközben kétségbeesetten igyekezett felhúzni
magát.
A lány csípőre tett kézzel várt a másik oldalon, keskeny mellkasa
alig láthatóan emelkedett és süllyedt, pedig igencsak megerőltették
magukat.
‒ Csak nyugalom, haver! ‒ szólalt meg. ‒ Olyan hét utcával odébb
lehagytuk őket.
‒ Mégis kik voltak? ‒ lihegte Luke megereszkedett vállal. ‒ Mit
akartak tőled? Na jó, ezt hallottam. Morfiumot. De hány éves vagy
egyáltalán? Tizenegy? Tizenkettő? Miért van nálad morfium?
A lány gúnyosan felhorkantott.
‒ Tizenhárom, hogy egészen pontosak legyünk. És semmi közöd
hozzá. Mondjuk a nő, aki ott lakik, elég kemény napoknak néz elébe,
beletelik majd egy kis időbe, mire oda tudom vinni a dokit.
‒ A dokit?
‒ Egyedül is könnyen el tudtam volna menekülni, de azért köszi a
segítséget. Nem sokan akarnák ellenségüknek azt a két barmot,
úgyhogy így vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye vagy. Melyik a
kettő közül?
Végigjáratta Luke-on sárbarna szemét.
‒ Ó, egyik sem. Most érkeztél. ‒ Torokhangon felkacagott, jóval
idősebbnek tűnt, mint ahány éves valójában volt. ‒ Üdvözöllek
Millmoorban! Hogy hívnak?
‒ Hadley E-1031. Honnan tudtad, hogy ma érkeztem?
‒ Van ám itt Tehetség, nem igaz? ‒ mutatott két ujjával a
homlokára a lány, majd megmozgatta őket. ‒ Nem, dehogy, csak
viccelek. A kötésből. Most kaptad meg a chipet. És hagyjuk már
azokat a számokat... Mi az igazi neved?
‒ Luke.
A lehető legudvariasabban üdvözlésre nyújtotta a kezét. Anya
büszke lett volna rá.
‒ Renie ‒ válaszolta a lány, és mintha jól szórakozott volna a
kéznyűjtás láttán, úgyhogy Luke visszahúzta a kezét. ‒ Úgy ejtem,
mint a minit, de azért annyira nem vagyok kicsi. Hát, vigyázz
magadra, Luke Hadley! Teljen gyorsan az a tíz év!
‒ Várj! Várj! ‒ kiáltotta Luke, amikor a lány megfordult. ‒ Épp
próbáltam eljutni valahova. A géppark D zónájába, az
alkatrészterembe. Oda osztottak be. Tudod, hol van?
‒ D zóna? Ó, te szerencsétlen! ‒ Renie arcvonásai kissé
megenyhültek. ‒ Igen, ott van. Nehéz elvéteni.
A lakóépületen túlra, egy hatalmas, felállványozott épületre
mutatott. Mintha mindenütt tűz égett volna odabent, ami igyekezett
kijutni az ablakokon. Magas kéményeiből sűrű, fekete füst ömlött ki
‒ egy karókkal leszúrt szörnyetegre emlékeztetett. Luke rádöbbent,
hogy onnan érkezik a süvöltő, zengő lárma, amit most is hallott, jó
néhány utcával odébb.
‒ Sok szerencsét! Szükséged is lesz rá.
Mini-Renie intett az állával, majd elrobogott. Elnyelte a Millmoor
utcáit belengő homály.
Később kiderült, hogy buszjárat indul a nyugati blokkból a
gépparkba, úgyhogy másnap reggel Luke az ágya mellett talált
munkásruhát magára öltve időben a D zóna kapujánál állt.
Abi egyszer mutatott neki egy képet Kyneston kapujáról ‒ csupán
rajz volt, valódi fotó nem állt a rendelkezésükre. Egy hatalmas,
kacskaringós kovácsoltvas bejárat volt. A családja már a túloldalon
van. Luke órákig ébren forgolódott, rájuk gondolt, reménykedett
benne, hogy a szülei nem aggódják magukat halálra. Hogy Abi már a
kimentésén dolgozik. Hogy bármit akarnak is Jardine-ék Daisyvel
kezdeni, nem lealacsonyító feladatot szabtak ki rá. (Manapság már
nem takaríttathattak kéményt kisgyerekekkel, ugye?)
A D zóna kapuja cseppet sem hasonlított a rajzra: hatalmas
fémívnek bizonyult, benne egy szkennerrel, hogy leolvassa a szolgák
chipjét. Luke mély levegőt vett, és átlépett rajta. Amint a
személyazonossága kiíródott a kapu kijelzőjére, egy keménykötésű,
keskeny állú férfi bemutatkozott. Williams L-4770-nek hívták, Luke
munkatársa volt.
‒ Mi a valódi neved? ‒ kérdezte Luke.
Williams kivillantotta előreálló fogsorát, úgy tűnt, félelemből, és
nem válaszolt. Beljebb kalauzolta Luke-ot az ipari negyedbe. Egyik
hatalmas téglaépület követte a másikat, átvágtak jó néhány óriási
rakodóterületen, és megkerülték a fémöntöde perzselő tüzét. A zaj
minden egyes lépéssel nőttön-nőtt, olybá tűnt, egy fedél alá zsúfolták
a világ leghangosabb szerkezeteit. Az előttük álló épületből áradó
lármát ugyanúgy érezték a többi érzékszervükkel, mint a fülükkel,
mintha egy haragos óriás dobbantott volna időről időre.
‒ Az alkatrészüzem ‒ tátogta William L-4770.
Hát van annál megalázóbb, gondolta Luke, mint hogy Kyneston
vécécsészéinek tisztán tartása könnyű életnek tűnik ehhez képest?
A munkaállomásukat állványzatokra aggatott emelőszerkezetek
alkották, amelyek a nehéz présgépből (a puffanásokért felelős
masina) kinyomott alkatrészeket vitték az előkészítő szerszámgépbe,
majd onnan kifelé. Williams alaposan, végig mutogatva osztotta meg
Luke-kal a tudását. Kifejezetten realisztikusnak tűnt, ahogyan
eljátszotta, mi történt a korábbi munkatársával, akinek eltört a
gerince, amikor a láncos emelőcsörlő elcsúszott, és bontógolyót
idézve nekivágott egy turbinát. A kezeslábasuk és a viharvert
munkásbakancs nem sok védelmet jelentett.
Nem csupán a zaj miatt kommunikáltak némán. Olyan nehéz volt
a munka, hogy Luke minden egyes lélegzetvételt az izmai
működtetésére fordított. Amikor végre befut a hívás Kynestonból,
jócskán megizmosodva fog kisétálni Millmoorból, olyan lesz, mint a
szuperhősök a betiltott egyesített amerikai filmekben. Már ha nem
esik valamelyik szerkezet áldozatául, ebben az esetben egyáltalán
nem fog lábra állni.
Két szünetet tarthattak, egy gyors ebédszünetet a kantinban, ahol
gusztustalant szolgáltak fel ehetetlennel, és egy tízperces pihenőt
délután. Az első műszak után Luke remegett a kimerültségtől, amikor
kimászott az alkatrészüzemből, és elindult a buszmegálló felé.
Hazaérve ugyanannyira vágyott ételre, mint alvásra, de azért
felbotorkált a lépcsőn a mocskos közös konyhába. Ennie kellett,
hogy áttudja vészelni a következő napot.
‒ Luke?
Elfordult a szekrénytől, amit épp feltúrt, hátha talál egy konzervet,
amit valahogy sikerül is elkészíteni ‒ vagy legalább fel tud bontani ‒,
és egy valamelyest ismerős arccal találta szembe magát.
‒ O’Connor B-780 ‒ mutatkozott be a srác, amikor Luke
lyukacsos emlékezete már-már kínossá vált. ‒ Mármint Ryan.
Néhány évfolyammal feletted jártam. Rögtön az iskola után ide
jöttem.
‒ Ne haragudj! ‒ szabadkozott Luke motyogva. ‒ Persze hogy
emlékszem. Tegnap érkeztem. Próbálok hozzászokni ehhez az
egészhez.
‒ Semmi gond ‒ legyintett Ryan. ‒ Nem csodálom, hogy ki vagy
készülve. Összeütök valami kaját.
Luke ekkor már olyan éhes volt, hogy a saját zokniját is megette
volna, úgyhogy azonnal nekiesett a babnak és a pirítósnak, amit
Ryan elé tett. Szívesen hallgatta a másik fiút, bár hamar kiderült,
hogy nem sok említésre méltó történt vele az elmúlt két évben.
Korábbi iskolatársa fontolgatta, hogy csatlakozik a katonasághoz.
Háromévnyi munka után hét évig „gyalogként” kellett szolgálni,
majd még legalább tíz évig a seregben maradni. Gyalogként még
mindig szolga volt az ember, és nem kapott sem fizetést, sem
semmilyen juttatást, de legalább megalapozta a karrierjét a seregben.
‒ Az egyetlen negatívum az ‒ magyarázta Ryan egy villányi bab
társaságában ‒, hogy a gyalogokat küldik a legveszélyesebb
küldetésekre. Nem kell ugyanis kártérítést fizetni, ha megsérülnek
vagy meghalnak.
Luke ezt elég nagy negatívumnak tartotta. Nem említette
Kynestont, élénken élt benne Kessler gúnyolódása és a vele együtt
érkező férfiak reakciója. Csakhogy neki is beszélnie kellett
valamiről, úgyhogy mesélt Ryannek a gyógyszerfutárlányról, akivel
találkozott. Ryan a homlokát ráncolta.
‒ Morfium? Elég hihetetlenül hangzik. Esélytelen, hogy egy olyan
fiatal kölyök hozzájusson. Biztosan ellopta, aztán most árulja.Jobb
lesz, ha jelented.
‒ Jelentsem?
‒ Az lesz a legjobb ‒ bólintott Ryan. ‒ Elég kemény biztonsági
előírások vannak érvényben errefelé. A legkisebb apróság miatt is
szabálysértést kiáltanak, a súlyosabb dolgok miatt pedig
hozzácsapnak pár évet a szolgálati idődhöz. A legsúlyosabb
bűncselekményekért egész életedben rabszolga maradsz. Ahogy
hallottam, ez a hely igazi luxuskörnyék az életfogytosok táborához
képest. De ugyanez visszafelé is igaz: ha jelentesz valami gyanúsat,
akkor jobb színben tűnsz fel a biztonságiak előtt.
Luke átgondolta.
Biztos volt benne, hogy a lány nem árul drogot. Inkább úgy
hangzott, mintha olyanoknak vinné, akiknek valóban szükségük van
rá. És bár a Ryan által előadottak alapján Millmoor logikusan
működött, mégis olyan volt, mint amikor az ember beárulja a másikat
az iskolában.
‒ Szóval merrefelé láttad? ‒ kíváncsiskodott Ryan.
Luke tisztán látta maga előtt a falra erősített, rozsdás táblát, a
„keleti” szót és az öt darab 1-est.
‒ Halvány fogalmam sincs ‒ válaszolta végül. ‒ Aznap kerültem
ide. Azt is alig tudom, most merre vagyok, de az tuti, hogy az ágyam
pár emelettel fentebb van. Köszönöm a lakomát, de jobb lesz, ha
most már lefekszem. Biztos látjuk még egymást.
Hátralökte a székét, és távozott.
És bár rengeteg gondolat cikázott a fejében, amint vékonyka,
egyenetlen párnájára tette a fejét, azonnal elnyomta az álom.
Szerdán felkelt, és elölről kezdte az egészet. Aztán csütörtökön is.
Majd pénteken. Szombaton rekordidő alatt befalta csomóssá
sűrűsödött, borzalmas ebédjét, a szünet többi részében pedig
felfedezte a D zóna azon részeit, ahol eddig még nem járt (koszosnak
és zajosnak bizonyult, mint minden egyéb hely, ahol eddig járt).
Váratlanul egy hang csendült az árnyékból.
‒ Hogy ityeg, Luke Hadley?
Amennyire Luke tudta, csupán négy ember ismerte Millmoorban a
teljes nevét, és ezek közül csupán egy volt lány.
‒ Hogy kerültél ide? ‒ kérdezte Renie-t, aki egy szerszámos
kamra mögötti sarokba húzódott be. ‒ De ami még fontosabb, miért
jöttél be?
‒ Beszerző körúton vagyok ‒ felelte a lány. ‒ És látogatóban.
Kíváncsi voltam, hogy boldogulsz. Ahogy látom, mind a négy
végtagod megvan még, szóval egész jól.
Hátrahajtotta a fejét, és illetlenül rekedtesen felnevetett. Úgy
hangzott, mintha legalább ötven cigarettát elszívna egy nap. Vagy
mintha itt nőtt volna fel, és Millmoor levegőnek csúfolt szennyét
lélegezte volna egész életében.
‒ Beszerző körút? Mit keresel, új turbinát?
‒ Ugyan már!
Renie elvigyorodott, és a ruháját kissé megemelve megmutatta a
derekára kötött, sok-sok méternyinek tűnő kábelt. Vörös-fehér csíkos
volt, a kiváló minőségű, kifejezetten erős fajtából. (Döbbenet,
mennyit tanul az ember a kábelekről egy hét alatt, ha az élete függ
tőlük.)
Szóval Renie tényleg tolvaj volt. Vajon Ryannek igaza volt vele
kapcsolatban?
‒ De nem ez a lényeg. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.
Ha jól emlékszem, jössz nekem eggyel, amiért kimentettelek
Kelet-1-ből.
Luke köpni-nyelni nem tudott, Renie pedig folytatta:
‒ Az egyik kollégád lányának összetört a szemüvege múlt héten.
Szegénykém vaksin tapogatózik most, de szerencsére nem kell
tökéletesen látnia ahhoz, hogy csomagoljon a gyárban, és az olyan
luxuscikkek, mint a szemüveg, nem szerepelnek előkelő helyen a
millmoori fontossági listán. Mindegy, a lényeg, hogy tádámm!
Átadnád, ha szépen megkérlek?
Renie előhúzott egy lapos műanyag tokot a farzsebéből, és
átnyújlotta. Luke kinyitotta. Szemüveg volt benne. Kivette az apró
kendőt, amibe becsomagolták, és megtapogatta, nincs-e benne rejtett
zug, ahol drogot csempészhetnének. De csupán egy kemény
műanyag tok volt.
‒ Milyen gyanakvó itt valaki! ‒ ugratta Renie. ‒ Nagyon helyes.
Szóval elviszed?
‒ Mi ez az egész? ‒ kérdezte Luke. ‒ Csak mert egyáltalán nem
tűnsz jó tündérnek, és kétlem, hogy hivatalos úton szerezted azt a
kábelt. Még csak most érkeztem, ez tény, de hülye azért nem vagyok.
‒ Nem is nézlek hülyének. Inkább úgy gondolom, hogy szívesen
teszel jót másokkal. Millmoor mindenkit megváltoztat, Luke Hadley!
Csak a legtöbben nem jönnek rá, hogy a döntés az ő kezükben van,
olyanná válnak, amilyenek lenni akarnak.
Luke habozott, ujjait az apró tokra fonta. Különös, aránytalan
súlynak tűnt.
A kezeslábasa zsebébe süllyesztette. Renie foghíjas vigyort
villantott rá, és Luke azon kapta magát, hogy visszamosolyog.
A lány ellátta még pár fontos információval az átadással
kapcsolatban, majd sarkon fordult, és ismét eggyé vált az árnyakkal.
‒ Mondd meg nekik, hogy a doki ajándéka! ‒ csendült még
egyszer a reszelős hang.
Ezután nyoma veszett.
 5

Bouda

A Fény Háza ‒ más néven az új Westminster-palota, az Egyenlők

parlamentjének székhelye ‒ négyszáz évvel ezelőtt épült, mégis
éppoly kortalan és makulátlan volt, mint amikor elkészült.
A sofőr vezette Rolls-Royce átgurult az utolsó király kapuja alatt,
és Bouda Matravers a nyakát nyújtogatva igyekezett kipillantani
nagydarab apukája mellől, hogy megcsodálhassa. Csipkézett csúcsai
egy francia katedráliséival vetekedtek, aranyozott teteje orosz
palotaként ragyogott. Ám az ilyesfajta részleteket csupán azok vették
észre, akik gyakran jártak erre. A turisták és az osztálykiránduláson
lévő diákok a Ház falait bámulták, mindegyik egybefüggő, sima
üvegfal volt.
Odabent kapott helyet az ülésterem, ahol nyolc lépcsőzetesen
elhelyezkedő sorban összesen kétszáz ikerszék állt. Itt foglalt helyet
a birtokok ura vagy úrnője, mellettük pedig az utódjuk. Bouda is az
egyik birtok várományosa volt.
Soha senki nem láthatta őket odakintről. Mégpedig azért nem,
mert a Fény Házának ablakai egy teljesen más helyre néztek: egy
ragyogó világra, ahol semmit sem lehetett pontosan kivenni. Ami
pedig még ennél is különösebb volt ‒ csupán a parlamenti jelenlétre
jogosult Egyenlők és a tucatnyi segédként dolgozó közember
léphetett be és láthatta ezt ‒, hogy odabentről pont ugyanaz látszott,
mint kintről. Az üveg bármelyik felén állt az ember, ugyanazt a
hátborzongató, izzó vidéket látta a másik oldalon.
Cadmus Parva-Jardine nagyon jól tudta, mit csinál, amikor
Tehetsége segítségével 1642 egy napján a semmiből elővarázsolta
ezt az épületet, gondolta Bouda, miközben kiszállt a kocsiból. A
Nagy Demonstráció, így nevezték a történelemkönyvek. A
közemberek gyakran félreértették, azt hitték, hogy ez csupán Cadmus
elképesztő Tehetségének bemutatója volt, egyfajta erődemonstráció.
Azonban Bouda tudta, hogy ennél jóval többet jelent. A Fény Háza
az Egyenlők uralmának dicsőségét, igazságosságát és
megkerülhetetlenségét jelezte.
Mi sem fejezte ki tökéletesebben ezt az uralmat, mint a mai
különleges dátum a parlamenti kalendáriumban. Izgatottság futott
végig rajta, miközben beterelte apját, Lord Lytchett Matraverst a
Házba, majd végig a vörös selyemmel díszített, széles folyosón. Apa
kissé nehezen állt a lábán. A húga, Diana már megint diétára fogta.
Azonban Bouda úgy sejtette, valójában arról van szó, hogy a
reggelinél elfogyasztott paradicsomlevek Bloody Maryk voltak,
méghozzá jó erősek.
Végül is a javaslat napja virradt rájuk, talán belefért egy kis
ünneplés.
A legelső kancellári javaslatot maga Cadmus terjesztette be.
Ennek köszönhetően állapították meg, hogy Nagy-Britannia
köztársaság, amelynek kormányzati joga elidegeníthetetlenül a
Tehetségeseket illeti. A következő évszázadokban észszerű ‒ mint
például az 1882-es javaslat, hogy függesszék fel a közemberek jogait
a szolgálati idejük alatt ‒ és észveszejtő javaslatok is születtek.
Utóbbira az egyik legjobb példa az 1789-es „pusztítási javaslat” volt.
Ebben arra sürgették a brit Egyenlőket, hogy tegyék a földdel
egyenlővé Párizs városát, és törjék le a francia közemberek
Tehetséges gazdáik ellen kitört lázadását. Ezt épphogy csak
leszavazták ‒ Bouda mindig is úgy gondolta, hogy a brit Egyenlők
megbocsáthatatlan gyávaságról tettek tanúbizonyságot.
Az első javaslat, amit személyesen hallhatott, és amiről ő maga is
szavazhatott, Lord Whittam Jardine utolsó beterjesztése volt. Hét
évvel ezelőtt történt, Jardine tízéves kancellári pályafutása legvégén.
Nem meglepő módon azt javasolta, töröljék el a szabályt, miszerint
mindenki csupán egy ciklus erejéig lehessen kancellár.
Bouda tizennyolc éves volt, akkor foglalhatta el Appledurham
várományosának székét. Azonban már akkor határozottan szemet
vetett Gavar Jardine-ra, így hát Bouda támogatta az indítványt. Az
apja hasonlóképpen tett. (Apa sosem utasított vissza semmit, amit ő
vagy Dina kért.) Whittamet leszavazták. Ám Bouda idővel elérte a *
célját, és most jegyben járt Kyneston örökösével.
Persze nem maga Gavar érdekelte. Mindez azonnal eszébe julott,
amikor megpillantotta a vőlegényét. Apjával együtt belépett az
ülésterem széles ajtaján, és a Tehetséggel átitatott védelmi vonalak
megbizsergették a bőrét. Gavar egyenesen velük szemben állt őse,
Cadmus márványszobra alatt.
Jóképű volt, nem lehetett rá panasz, ám bőre dühtől vöröslött, ajka
ingerült vicsorra húzódott. Mellette állt az apja is. Mindketten magas,
vörösesbarna hajú férfiak voltak, egyenes háttal álltak. Csakhogy
míg Gavar érzelmei egyértelműen leolvashatók voltak az arcáról,
addig az apján semmi sem látszott. Bouda csupán annyit tudott
megállapítani éber testtartásukból, hogy nem örültek valaminek, és
hogy várnak valakire.
Rá várnak, eszmélt fel, amikor Lord Jardine elkapta a tekintetét.
Végigfutott a hideg a gerincén. Mi történt? Olyan közel járt a
céljához, fél lábbal már az Alapítók családjához tartozott, elképzelni
sem tudta, mit tenne, ha valaki keresztülhúzná a számításait.
Gyorsan végiggondolta az eshetőségeket. Legjobb tudomása
szerint az égvilágon semmi sem történt, ami veszélybe sodorhatná a
jegyességet. Sem rondává, sem Tehetségtelenné nem vált időközben,
és az apja továbbra is meglehetősen vagyonosnak számított. Ami azt
illeti, az egyetlen probléma Gavar oldalán jelentkezett, mégpedig egy
szolgálólánytól, balkézről született gyermek képében. Amikor fény
derült a sarj létezésére, Bouda sértettségét csupán Lord Jardine dühe
szárnyalta túl, ám Bouda visszafogta magát. Jövendőbeli apósára
nagy hatást tett, milyen nyugodtan kezelte a szörnyű helyzetet.
Biccentett, majd körbenézett az ülésteremben. Hála az égnek Lord
Rix, apa legjobb barátja és egyben az ő, valamint Di keresztapja ott
várt rájuk a Matravers üléseknél. Majd ő szórakoztatja apát a
szövevényes, versenylovas anekdotáival. Integetett Rixynek, arcon
csókolta az apját, a fülébe súgta, hogy: „Mindjárt visszajövök!”, és
gyengéden a megfelelő irányba taszította.
Ezután odasietett Whittamhez és Gavarhoz, hogy kiderítse, mi
történt.
 A legkevésbé sem számított arra, amit hallott.
‒ Ezt nem mondhatja komolyan! ‒ sziszegte.
‒ Silyen tegnap este közölte ‒ jelentette ki jövendőbeli apósa.
Miközben beszélt, Gavar a termet fürkészte, vajon felfigyeltek-e
rájuk, ám csupán Rix nézett feléjük, arcán szemmel látható
aggodalom ült. ‒ Engem is ugyanolyan váratlanul ért, mint téged,
épp egy zsemlét vajaztam meg. Biztosíthatlak, hogy számomra is épp
ugyanolyan meglepőnek bizonyult, mint a jelek szerint számodra.
‒ A jelek szerint? ‒ Boudát most nem érdekelte a szavaiban rejlő
gúny. Egyszerűen képtelen volt felfogni azt, amit Lord Jardine-től
halott az imént. ‒ Silyen Euterpe Parvát felhasználva megállapodott a
kancellárral, hogy Zelston javasolja a rabszolgák felszabadítását?
Nevetség tárgyává válunk, ha ez kitudódik. Hogy hagyhatta, hogy ez
történjen?
‒ Én hogyan hagyhattam? ‒ Whittam érzelemmentesen,
vizsgálódva pillantott rá. ‒ Egészen biztos vagy benne, hogy a
húgodnak semmi köze ehhez?
‒ A húgomnak?
Az élete egyetlen darabkája, amit nem irányíthat ‒ az együgyű,
drágalátos húgocskája, Bodina. Dina divatbolond, partiról partira jár,
és hajlamos olyan nevetséges dolgokra szórni a pénzt, mint az
állatmentés, a szegénység nemzetközi enyhítése és persze a
szolgasors eltörlése.
Mindent elárult Bodina naivitásáról, hogy a pénz, amit olyan
szívesen költött, egyenesen a rabszolgatartásból származott. A
Matravers-vagyont apa BB vállalata termelte, amit a lányai után
nevezett el. Milliónyi műszaki cikket készítettek, amit aztán a Távol-
Keletre exportálták. Gyakran fogalmaztak úgy, hogy a kínai otthonok
felében BB hajszárítót, lábfürdőt, rizsfőzőt, vízforralót használnak. A
BB csupán a rabszolgamunkának köszönhetően ‒ a vállalat több
szolgavárosban is rendelkezett gyárépülettel ‒ tudott versenyképes
árakkal dolgozni.
Boudát minduntalan felbosszantotta, hogy bár a húgában aggályok
fogalmazódnak meg a rabszolgatartással kapcsolatban, az onnan
szerzett pénzt lelkiismeret-furdalás nélkül feléli. Di imád utazni és
egyedi luxuscikkeket vásárolgatni, két kézzel szórja a pénzt.
 ‒ Mégis miért tenne ilyesmit Silyen Dina unszolására? Hiszen alig
ismerik egymást.
Whittam arca megrándult, erre nem tudott mit mondani. Tehát
csupán találgatott. Boudát elöntötte a megkönnyebbülés. A
jegyessége Gavar Jardine-nal nem ér véget itt és most.
‒ A húgod vonzó. ‒ Kyneston ura vállat vont. ‒ Megvan benne a
bakfis bája, bármelyik fiú fejét elcsavarhatja.
‒ Ha úgy gondolja, hogy az ilyesmi bármiféle hatással lenne
Silyenra, akkor egyáltalán nem ismeri a legkisebb fiát.
Az apja mellett ácsorgó Gavar illetlenül felhorkantott. Bouda és a
jövendőbelije nem igazán hasonlított egymásra, viszont egy
dologban határozottan egyezett a véleményük: nem szívelték Silyent.
‒ Nem ‒ ütötte tovább a vasat, és kezdett felháborodni, hogy a
jövendőbeli apósa ilyen közönséges módon áthárította volna a
felelősséget Silyenról az ő családjára. ‒ Bodina figyelmét az utóbbi
időben a szívfájdalma köti le, meg a következő buli, aminek
segítségével túlteheti magát rajta. Jobb lesz, ha inkább a saját háza
tájékán sepreget, valószínűleg ott derül fény a miértre. De hát csak
idő kérdése volt. Jenner, a Tehetségtelen borzadály, Gavar, a
szolgafattyú apja, és most Silyen, a rabszolga-felszabadító.
Gratulálok, igazán csodás fiai vannak!
Nem lett volna szabad ilyesmit mondania. Mindig csak
nyugodtan, gyeplővel a kézben, Bouda!
Dühös pír kelt Lord Whittam szalamandramintás nyaksálja felett,
és továbbkúszott az arcára. Gavar ökölbe szorította a kezét. Ezek a
Jardine férfiak meg a temperamentumuk!
‒ Fogadja őszinte bocsánatkérésemet ‒ húzta be a fejét Bouda
alázatosan. ‒ Nagyon sajnálom.
Pár pillanatig úgy maradt, hogy rájöjjenek, őszintén beszél, ezután
Whittam szemébe nézett. Gavar úgy festett, mint aki legszívesebben
megfojtaná, ám az apja szerencsére összeszedte magát.
‒ Politikushoz méltón kérsz bocsánatot, Bouda! ‒ szólalt meg
Lord Jardine némi hallgatás után, amelynek során Bouda egyáltalán
nem vett levegőt. ‒ Illendően, csinosan. Egy nap talán már nem lesz
elég, de most még megteszi. Később még beszélünk róla, ám előbb
bizonyosodjunk meg afelől, hogy a legkisebb fiam nem csupán
ízléstelen tréfát űzött velünk. Gyere, Gavar!
Sarkon fordult, Gavar pedig követte őt Kyneston ikerszékéhez az
első sor közepén. Pont a lenyűgöző, faragott kancellári székkel
szemben foglalhattak helyet. A régi vicc szerint Jardine-ék mindig a
lehető legközelebb ültek a kedvenc székükhöz.
Lord Whittam úgy tervezte, hogy egy nap Gavar kerül majd a
kancellári székbe. Bouda tisztában volt vele, hogy a vagyona tette őt
elfogadható menyasszonyjelöltté. Ám az arrogáns Jardine-éknak
egyetlenegyszer sem jutott eszükbe belegondolni, vajon Boudának
miért érdeke a házasság.
Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd az Appledurham
birtokot illető üléshez sétált, ami a második sor közepén, épp
Jardine-ék mögött helyezkedett el. Ezt a kiemelkedő pozíciót kemény
munkával kaparintották meg, nem csak úgy az ölükbe pottyant
öröklés útján. Bouda egyetlen felmenője sem volt jelen, amikor a
Fény Háza ragyogva megjelent a Westminster-palota füstölgő
romjain.
Nem, Bouda családjának vagyona ennél újabb keletű volt. Néhány
száz évvel ezelőtt Harding Matravers, egy pénztelen, homályos
családfával rendelkező férfi úgy döntött, hogy hasznot húz a gúny
tárgyát képező, az időjáráshoz kapcsolódó Tehetségéből. Az
arisztokrata Egyenlők botrányt kiáltottak, amikor egy nap Harding
hajóskapitányként kihajózott, hogy később arcpirítóan gazdag
emberként térjen haza Indiából. Senki egyetlen szót sem szólt,
amikor a következő évben ismét útra kelt.
A harmadik évre Nagy-Britannia nevesebb családjainak a fele
Harding adósa volt, és egy fizetésképtelenség következtében a
Matravers család a parlament hetedik sorából egy sokkal előkelőbb
helyre költözhetett, ugyanis az akkori tékozló tulajdonos azt ajánlotta
fel biztosítékként.
Azonban a kereskedelem továbbra is csúf foltként torzította a
Matravers nevet. És Bouda úgy vélte, ezen csupán egyetlen dolog
segíthet.
Pillantása a Jardine apa-fiú párosra vándorolt, majd a kancellári
szék szögletes vonalain állapodott meg. Az alacsony, magas támlájú
széket négy faragott oroszlán tartotta. Alatta összetört kő hevert ‒ a
régi Anglia királyi koronázóköve. Lycus, a királygyilkos kettétörte.
Ez volt az utolsó király trónja, az egyetlen dolog, ami megmaradt
azután, hogy Cadmus porig égette a Westminster-palotát.
A Nagy Demonstráció óta eltelt évszázadokban egyszer sem
ülhetett rajta nő.
Bouda eltökélte, hogy ő lesz az első.
Amikor a székükhöz ért, ahol az apja összefont ujjait borvörös
bársonymellényén pihentetve elterült, Bouda lehajolt, és csókot
nyomott az arcára, enyhén megnyomva a férfi hasát. Lord Lytchett
hátravetette elefántcsontszínű, dús haját, és feljebb kecmergett, hogy
a drága kislánya elférjen előtte. Bouda könnyedén átcsusszant a szűk
helyen, és leült az apja balján álló örökösi székbe.
Miközben Bouda helyet foglalt, és a ruháját simítgatta,
mennydörgésszerű hang visszhangzott az ülésteremben. A szent
kalapács kondult a vastag faajtó külső felén. Az ajtó csupán a
megfelelő vérvonallal és Tehetséggel megáldottak előtt nyílt ki, csak
a megfelelő urak és hölgyek, valamint örököseik léphettek be. Még
Silyen sem tudott volna bemasírozni ide, akármilyen állítólagos
képességekkel rendelkezik is. Csakhogy Cadmus megalkotott egy
kiskaput is ‒ amiről Bouda úgy vélte, jócskán eljárt már felette az idő
‒, és ennek köszönhetően egy tucatnyi közember is részt vehetett a
parlamenti ülésen.
‒ Ki kér bebocsátást? ‒ csendült egy remegő, ősöreg hang.
Hengist Occold, a parlament elöljárója szólalt meg, bár nem úgy tűnt,
mintha a túloldalon is hallhatták volna.
‒ Nagy-Britannia népe alázatosan bebocsátást kér az Egyenlők
közé ‒ érkezett a hivatalos válasz egy tiszta női hang
tolmácsolásában.
Az öregember meglepő fürgeséggel a levegőbe emelte a kezét, és
a befelé nyíló ajtó kitárult, hogy beengedjen egy csapatnyi embert.
Első ránézésre semmi sem különböztette meg a tizenkét jól
öltözött jövevényt az ülésteremben várakozóktól. Azonban ők csupán
TM-ek, azaz parlamenti megfigyelők voltak. Nem szavazhattak.
Tehetségtelenek voltak. Közemberek. Nem mintha ez látszana a
szószólójuk, Dawson legújabb sanghaji divatot követő öltözékéből,
gondolta Bouda.
 Rebecca Dawson, a sötét hajú, ötvenes éveit taposó nő a
megfelelő helyre vezette az embereit ‒ a terem nyugati oldalán
húzódó padhoz, a leghátsó sorba. Így szembekerültek a birtokosi
székek soraival, pont a kancellári szék mögött helyezkedtek el.
Dawson tökéletes testtartással mozgott, pedig méretes tűsarkú
cipőben volt. A szószóló és Bodina valószínűleg órákon át
csevegnének cipőkről, gondolta Bouda. A cipőkről meg a szolgasors
eltörléséről. Két teljesen felesleges témáról.
Miközben a PM-ek helyet foglaltak, ismét megtört a csend, ezúttal
a kancellár érkeztét jelző trombiták harsantak fel. Bouda
ugyanannyira lenyűgözőnek találta a hangot, mint amikor legelőször
meghallotta. A jelenlegi, alkalmatlan kancellár bevonult a terembe,
az elöljáró intett, és az ajtó bezárult.
A csillogó világ fénye beszűrődött a déli ablakon, és a fekete-
fehér Winterbourne Zelston ebben fürödve vonult fel a lépcsőn.
Kicsatolta nehéz, hermelinprémes bársony palástját, és a ház
gyermekének, azaz a legifjabb örökösnek a kezébe nyomta.
A kancellár helyet foglalt. Ezennel kezdetét vette a parlamenti
ülés.
A törvényjavaslat benyújtása előtt a szokásos ügyeket intézték.
Boudát általában kifejezetten érdekelték az államügyek, azonban ma
elvonták a figyelmét a közelgő bejelentéssel kapcsolatos gondolatok.
Dawson felpattant, és lázasan tiltakozott. Nem tetszett neki az a
tökéletesen logikus javaslat, hogy a hosszú távon munkanélkülieket
újabb tizenkét hónapnyi szolgálati idővel segítsék meg. Bouda nem
figyelt rá, inkább a javaslaton töprengett. Képes lenne Silyen
betartani a szavát, és visszahozni az élők sorába Euterpe Parvát?
Tényleg annyira szereti Zelston azt a nőt, hogy veszélyeztetné a
pozícióját egy ilyen őrült törvényjavaslattal?
És ami a legérthetetlenebbnek tűnt: miért kéri ezt Silyen, ha
egyszer olyan egyértelmű, hogy a javaslat úgyis megbukik?
Végiggondolta, amit a fiúról tudott, és rádöbbent, hogy az bizony
édeskevés. Silyen szinte sosem mutatkozott a kynestoni társasági
összejöveteleken: a kerti partikon, a vadászatokon és Lady Thalia
véget nem érő kamaraopera-estjein. Időnként megjelent a családi
vacsorákon, eszegetett valamit, és gúnyos megjegyzéseivel oda-oda
szúrt. Leginkább az idősebbik bátyját idegesítette, és Bouda
kénytelen volt visszafojtani a nevetését. Az egész család úgy tartotta,
hogy Silyen kivételesen Tehetséges, azonban Bouda a saját szemével
még sosem látta ennek bizonyítékát.
Bár tulajdonképpen akadtak különös pillanatok. Érzések. Sosem
tudta igazán megfogalmazni, de néha határozottan az volt az érzése,
hogy valami nincs rendjén Kynestonban. Akadtak beszélgetések,
amikre nem emlékezett kristálytisztán. Tárgyak, amik nem úgy álltak
a kezében, ahogyan kellett volna. Időnként még a levegő is más volt,
mozdulatlan és súlyos.
Általában arra fogta, hogy Gavar nagylelkűen ellátta az apja
borospincéjének tartalmával. De még az is eszébe jutott, hogy talán a
Kyneston Tehetség segítségével felhúzott, hatalmas szárnyaiban futó
elektromosság miatt van.
Csakhogy nem volt benne biztos.
Amikor felcsendült a szünetre hívó csengő, apa feltápászkodott, és
a parlament tagjai számára fenntartott szalon, valamint az ott
található, süteményektől roskadozó zsúrkocsi felé vette az irányt.
Boudának így lehetősége nyílt megejteni egy régóta esedékes
beszélgetést. Tekintetével a kiszemelt áldozatot kereste. Meg is
találta, Lady Armeria Tresco a leghátsó sorban ült. Egyes-egyedül.
A Tresco-szék pontosan ugyanolyan volt a parlamentben, mint
amilyen a highwitheli birtok volt: jelentéktelen. Ha Highwithel
örököse nem törte volna össze a húga szívét, Bouda talán gyakorta
odalátogatott volna a jövőben. Örült neki, hogy erre már nem sok
esély akadt.
A Tresco-birtok egy sziget volt a Scilly-szigetek közepén. A Brit-
szigetek legdélebbi csücskében helyezkedett el, Cornwall végében,
Land’s Enden is túl.
Jobb is, hogy ott élt az a haszontalan Meilyr meg a rettenetes
anyja. Bár ott is maradnának!
Lady Tresco Bouda jöttére felpillantott. Eddig viharvert
bőrtáskájában kotorászott. Zilált megjelenése alapján hajkefét
keresett, bár ha Bouda jobban belegondolt, nem tűnt valószínűnek,
hogy rendelkezik bármilyen fésűvel.
Armeria kedvesen Boudára mosolygott, majd becsukta a táskáját,
és az örököse székére helyezte. A szemmel láthatóan üres örökösi
helyre.
‒ Ahogy látom, Meilyr most sem kísérte el ‒ jegyezte meg Bouda.
‒ Hallott valamit a tékozló fiúról?
‒ Sajnos semmit ‒ felelte az idősebbik nő. ‒ Elhiheti, a húga
leszaz első, aki megtudja. De már több mint fél éve eltűnt. Bodina
csak túltette magát a csalódottságán.
‒ Ó, igen ‒ bólintott Bouda. ‒ Nagyon is. Tőle aztán Meilyr réges-
régen vissza is térhetett már Highwithelbe. Saját magam miatt
kérdezem, ugyanis hamarosan kiküldöm az esküvői meghívókat. De
akkor önöknél csak egy fővel számolhatok, ha jól gondolom.
‒ Ki tudja? ‒ vágta rá Lady Tresco, nem bizonyult túl nagy
segítségnek. ‒ Szóval hamarosan egybekelnek? Gratulálok! Igazán
szép jövő előtt áll.
‒ Köszönöm. ‒ Ösztönösen csúszott ki a szó. ‒ És igen,
márciusban lesz az esküvő Kynestonban, a törvényjavaslat harmadik
megtárgyalása és a szavazás után.
‒ A Harmadik Ülés után? Tökéletes időpont egy ilyen okosan
elrendezett frigyhez. Nos, akkor találkozunk Esterbyben, az Első
Ülésen.
Azzal Armeria Tresco magához vette a táskáját, és folytatta a
keresgélést.
Bouda egy pillanatig döbbenten állt. Csak nem felszólították a
távozásra? Nagyon úgy festett. Legalább senki sem látta. De akkor
is! Vöröslő arccal elfordult, és visszasétált a második sorba.
Éppolyan rózsás lesz az arca, mint a drága apukájának.
Legalább szolgálhat némi információval Dinának. Pontosabban
azt mondhatja, hogy nincs semmi újság, ami Bouda szerint
határozottan jó hírnek számított. A kishúga őszintén megkedvelte
Meilyr Trescót, és milyen kár, hogy így tett! Meilyr megnyerő
fiatalember volt, ám ugyanolyan abszurd politikai nézeteket vallott,
mint az anyja, és Bouda főleg őt okolta azért, hogy telebeszélte Dina
fejét a szolgasors eltörlésének fontosságával.
Még az is homályos és elfogadhatatlan volt, ahogyan Dinával
szakított. Egyszerűen csak közölte szerencsétlen Divel, hogy ő most
„önkeresésre” indul, avatta be a nővérét a részletekbe az összetört
szívű lány. Most, hogy Meilyr már nem zavart be, sokkal előnyösebb
házasságot is köthetett. Dinának egy erős, megbízható férjre volt
szüksége, aki képes a családi érdekeket szem előtt tartani. Boudának
akadt néhány jelöltje.
Apa visszatért a helyükre, és oldalt elrejtett egy szelet szalvétába
csomagolt tortát vésztartaléknak. Micsoda mohóság! Bouda
kedvesen az apukája arcába csípett, és a fülébe súgott.
‒ Ha Lord Jardine igazat mondott, érdekes bejelentésnek nézünk
elébe.
Ismét felharsantak a trombiták, és megjelent a kancellár. Az
ülésteremre várakozásteljes csend borult.
Zelston a székéhez lépett, ám nem ült le. Komor kifejezés ült az
arcán, kezében egyetlen parlamenti papírlapot szorongatott. Azonnal
bele is vágott a közepébe:
‒ Kancellárként megadatott nekem a jog, hogy tetszőleges
törvényjavaslatot nyújtsak be a parlamentnek. Nyilván tisztában
vannak azzal, hogy egy adott törvényjavaslat beterjesztése nem
jelenti, hogy a kancellár egyet is ért a benne foglaltakkal. Jelentheti
csupán azt, hogy úgy véli, a szóban forgó téma megvitatásra
érdemes. Nincs ez másképp a mai törvényjavaslatommal sem.
A kancellár hozzáállása gúnyolódást és kifütyülést eredményezett
a problémásabb parlamenti tagok körében.
‒ Milyen lelkes itt valaki! ‒ kiáltotta valaki a hatodik sorból.
‒ Akkor minek javasolja egyáltalán? ‒ gúnyolódott valaki a
kancellári székhez jóval közelebb.
A kancellár válaszra sem méltatta őket. Nyugodtan,
összeszedetten körbenézett a teremben, ám Bouda észrevette, hogy
remeg a kezében a papír.
‒ Az ülés végén Csend borul a megfigyelőkre, a parlament tagjai
pedig Hallgatást fogadnak.
Az összegyűlt Egyenlők döbbenten, bosszúsan suttogtak egymás
közt. Bouda izgatottan, feszülten előrehajolt. Még sosem látta a
Csend és a Hallgatás ősi gyakorlatát nyilvánosan végrehajtani.
Persze elég félrevezető volt Csendnek nevezni. Nem
elcsendesítette az illetők elméjét, hanem elrejtette előlük a saját
emlékeiket. Az Egyenlőkre tilos volt Csendet borítani, bár Bouda
már réges-régen eldöntötte, hogy a gyakorlás csak nem számít,
hiszen annak hiányában hogyan tudná bárki tökélyre fejleszteni a
képességet? Minden kancellárnak képesnek kellett rá lennie,
úgyhogy Bouda gyerekkorától kezdve a húgán gyakorolt. A drága Di
egyáltalán nem bánta.
A Csendet hivatalosan csak a Fény Házában használhatták,
amikor a közemberek, azaz a megfigyelők elméjére borították.
Időnként előfordult, hogy bizonyos javaslatok vagy egyéb túlságosan
kényesnek, veszélyesnek sejtett ügy esetében éltek vele, nehogy a
közemberek tudomására jusson a dolog. Ha a kancellár egyszer
Csendet rendelt el, akkor onnantól kezdve egyik PM sem emlékezett
semmire egészen addig, amíg el nem törölte.
Maguk a parlament tagjai pedig Hallgatást fogadnak. Ez kevésbé
erőteljes, ám ugyanolyan hatékony módszer volt. Nem felejtik el az
emléket, ám képtelenek beszélni róla, vagy bármilyen másféle
módszerrel megosztani az információt, csakis a beavatottak ‒ azaz a
parlamenti tagok ‒ körében vitathatták meg. A pletykák szerint jó
néhány családi titkot örökletes Hallgatással védtek.
Úgy tűnt, a megfigyelők vezetője, Dawson tiltakozni akar. Bouda
a szemét forgatta. A történelem során előfordult, hogy talán nem a
legmegfelelőbb módon alkalmazták a Csendet. Megeshet, hogy
mostanában is akadt ilyesmire példa. Gavar és a haverjai híresek
voltak Oxfordban arról, hogy Tehetségtelen lányokat is beengedtek a
bulijaikra, és a vendégek másnap nem sok mindenre emlékeztek az
előző estéből. Csakhogy itt, a Fény Házában mind a Csend, mind
pedig a Hallgatás használata teljesen jogos volt.
A kancellár mozdulatlanul várta, hogy a terem elcsendesedjen.
Ezután vetett még egy utolsó pillantást a kezében szorongatott
papírra, mintha ő maga is alig hinné el, amit ott lát.
Bouda izgatottan figyelt, egyik kezét a szájára szorította. Még az
apja is kiegyenesedett, és érdeklődve hegyezte a fülét.
Zelston így szólt:
‒ Azt javaslom, hogy azonnali hatállyal szüntessük meg a
rabszolgaság intézményét.
 6

Luke

Döbbenet, mennyi minden belefér tíz percbe.

Luke az órájára pillantott ‒ a cirádás BB emblémával ellátott,
vacak műanyag időmérőre, amelyet minden szolga megkapott
Millmoorban ‒, majd eggyé vált a hangár melletti árnyakkal, és
kocogva haladt tovább. Bár a délutáni szünet rövid volt, az összes
munkás ide-oda járt a gépparkban, így ez volt a legjobb alkalom,
hogy az ember észrevétlenül tegyen dolgokat.
Renie tanítványaként ezt és még sok más egyebet is megtanult. A
szemüveg célba juttatása után eltelt pár nap, és a lány ismét
megjelent, ezúttal egy újabb feladattal. Majd még eggyel. Luke
ráébredt, nem számít, milyen halálosan fáradt az alkatrészüzemben
töltött műszak után, a lány kéréseire mindig akadt tartalékolt ereje.
‒ Biztos vagyok benne, hogy mostanra már ledolgoztam a
tartozásomat ‒ jegyezte meg, miután elvitt pár alkatrészt egy
lepukkant nyugati lakóépület légkondicionáló berendezéséhez, ahol a
lakók hiába könyörögtek javításért, semmi sem történt, és idővel
légzőszervi megbetegedések ütötték fel a fejüket. Odabent élni olyan
volt, mint egy kipufogócső levegőjét szívni. Luke úgy érezte, ő is
kiköpte a tüdeje egy darabkáját, pedig csak leadta a csomagot.
‒ Naná ‒ villantott rá foghíjas mosolyt a lány. ‒ Most már azért
csinálod, mert élvezed.
És Luke rádöbbent, hogy valóban így van.
Amennyire meg tudta ítélni, Mini-Renie egy miniatűr dzsinn volt,
és egyfolytában kívánságokat teljesített. Vagyis tulajdonképpen nem
kívánságokat, inkább mindennapi szükségleteket elégített ki, amikre
a millmoori hatóságok meghökkentő módon ügyet sem vetettek.
Igen, a lány valóban a hivatalos csatornák figyelmen kívül
hagyásával dolgozott. Viszont az információi nagy részét egy
millmoori orvostól szerezte, így félig mégiscsak legális volt az
ügyködésük. És Ryan vészjósló figyelmeztetése ellenére nem úgy
tűnt, mintha életfogytiglanra ítélnék az embert azért, mert
gyógyszert, könyveket és ételt vitt valakinek.
Luke a kantinhoz ért. Hat és fél perce maradt. Három arra, hogy
megtalálja, amire szüksége van, majd három és fél arra, hogy
visszatérjen Williams mellé.
Amikor Renie megbízta a mostani feladattal, Luke csak nevetett ‒
ételt kellett magához vennie a D zóna raktárából. Épphogy csak le
tudta nyomni a kantin menüjét anélkül, hogy visszajött volna. A
feladat végrehajtásával csupán a D zóna munkásai nyerhettek, mert
legalább az eltulajdonított ételt nem kellett megenniük.
‒ Több kalória és fehérje van benne ‒ magyarázta Renie. ‒ Hogy
bírjátok a nehéz fizikai munkát. Látnod kéne, mit esznek a többi
zónában. Ugyanolyan undorító, csak feleannyira tápláló. Azt pedig te
is tudod, milyen szemét van a lakóépületek konyháiban. Néhányan
még skorbuttal is küzdenek, Luke! Komolyan mondom.
Luke magán Renie-n is töprengett. Igencsak aprócska volt a
tizenhárom évéhez képest, vézna és beesett arcú. Még sötét bőrszíne
sem rejtette el a szeme alatt húzódó még sötétebb karikákat.
Alultápláltnak tűnt, mégpedig úgy, ahogyan nem lenne szabad a
modern Nagy-Britanniában. Tízévesen jött Millmoorba? Ezt tette
vele három év a szolgavárosban?
Luke az elválásuk óta eltelt egy hónapban nem először adott néma
hálát, hogy a családja nem ezen a borzalmas helyen él. Főleg, hogy
Daisy jobb helyen van.
Beugrott a raktárba. A polcok magasabbak voltak, mint ő maga.
Mindet felcímkézték, de nem alakítottak ki egyértelmű rendszert.
Rengeteg különféle dobozt látott. Végigkocogott az egyik sorban, és
közben a címkéket olvasva fel-le járt a szeme.
Hirtelen nekiesett az egyik polc szélének, ugyanis valami a
koponyájába csapódott.
Luke a fájdalomtól félig megvakultan a földre rogyott. Csak nem
a fejére esett valami hátulról?
 Fém cipőorrot dugtak a válla alá, és a tulajdonosa megfordította
őt.
A plafonra erősített cső lüktetve ontotta magából a fényt.
Émelyítő, sokszínű glóriát rajzolt a Luke fölött álló alak feje köré.
Luke pislogva igyekezett fókuszálni. Nem került jobb helyzetbe.
‒ Sétálgatunk, sétálgatunk, Hadley E-1031?
A bakancs az álla alá került. Luke végignézett az illető lábán, a
széles mellkason, a bikanyakon, a villódzó fénnyel koronázott,
szögletes fejen.
Luke saját fájdalomangyala: Kessler.
‒ Csak nem megéheztünk? ‒ folytatta Kessler, és körbepillantott a
raktárban. ‒ Hát nem adunk eleget enni itt Millmoorban, E-1031?
Csalódott vagy, hogy nem roston sült hattyút eszel a drágalátos
Kynestonban?
A gumibot vége mélyen Luke bordái közé fúródott. A D zónában
töltött idő megizmosította ugyan a hasát, ám ez Kessler ütlegelése
ellen mit sem segített.
A bot feljebb vándorolt ‒ úgy tűnt, Kessler éppolyan alapos
anatómiai ismeretekkel rendelkezik, mint anya ‒ és újfent belé
nyomódott, mire Luke oldalra fordulva magzatpózba rándult, és
felköhögte a reggelije maradékát.
Felnyögött, és kezeslábasa kézelőjébe törölte ragacsos száját. Még
ettől az aprócska mozdulattól is sajgott a feje. Eszébe jutott, amikor
anya apa fölé hajolt a felhajtón. Mit is kiabált? Valamit az ödémáról.
Lehunyta a szemét.
‒ Remélem, nem loptál el semmit, E-1031 ‒ folytatta Kessler. ‒
Mert mi itt Millmoorban nem toleráljuk a lopást. Akár évekkel is
meghosszabbíthatják a szolgálati idődet egy ilyen miatt. Úgyhogy
jobb lesz, ha megnézem, nem igaz?
Durván megmotozta Luke végtagjait, végigtapogatta az overallt,
kiforgatta a zsebeit. Amikor a fiú már azt hitte, vége, Kessler hirtelen
a hüvelyk- és mutatóujja közé szorította az arcát, és erővel kinyitotta
a száját.
‒ Szeretem alaposan végezni a munkámat ‒ nyomta bele Kessler
Luke szájába a mutató- és a középső ujját. Luke öklendezni kezdett,
és miközben nyál gyűlt össze a szájában, szappan és fertőtlenítő
szúrós ízét érezte. Hát Kessler keze volt az egyetlen tiszta dolog
Millmoorban?
Kessler kihúzta az ujjait, és beletörölte Luke kezeslábasába.
‒ Úgy látom, jó fiú voltál, E-1031! De elég nagy felelőtlenségre
vall, hogy így megbotlottál és elestél a gépparkban. Az ilyen
helyeken jobban oda kell figyelni.
‒ Megbotlottam? ‒ nyögte Luke. A hányinger enyhült, a dühe
viszont fokozódott. ‒ Megütött, maga rohadék!
Köhögött, remélte, hogy a hányás majd elveszi Kessler ízét.
‒ Megbotlottál ‒ ismételte Kessler. ‒ A jövőben mindenképpen
legyél óvatosabb!
Felemelte a gumibotot, megcsillant rajta a fény.
Bele is lehet halni, jutott eszébe Luke-nak hirtelen. Egy ilyen
sérülésbe akár bele is halhat az ember, ha ödémája keletkezik.
Azonban nem a fejét célozta. Luke hallotta, hogy valami ‒
pontosabban több valami ‒ megreccsen, és felkiáltott. Mintha
pengéket lélegzett volna be. Csillagokat látott a fájdalomtól.
Elsötétült a világ.
Még érezte a fertőtlenítő szagát, amikor magához tért. Kinyitotta a
szemét, azonban Kesslert sehol sem látta. Egy orvosi váróteremnek
tűnő helyiség sarkában ült egy széken.
A felsőtestén csakis fájdalmat érzett, mintha minden szervét
kivették, és a helyüket törött üveggel töltötték volna meg.
Bizonytalanul előrehajolt, és a padlóra hányt. Ezúttal nem sok jött ki,
és rózsaszínes volt. Piros foltokkal. Nehezen kapott levegőt.
‒ Mégis mi történt?
Közeli hang csendült. Halkan. Dühösen.
Valaki leguggolt Luke mellé, és a homlokához emelte a tenyerét.
Luke hátrahőkölt, de nem volt hova menekülni.
Az érintés hűvös volt és gyengéd, és Luke zokogva előredöntötte
a fejét.
‒ Dr. Jackson vagyok, szeretném, ha megpróbálnál felállni ‒ kérte
az orvos. ‒ Ne gondolj arra, hogy fájni fog, és akkor talán nem lesz
baj. Gyere velem!
És Luke hatalmas döbbenetére kiderült, hogy képes rá.
 Az orvos fehér köpenyes karjára támaszkodott, úgy lépdelt,
mintha hirtelen egy nullával megnövekedett volna az életkora, és
végig totyogott a folyosón. Az orvos egy aprócska helyiségbe kísérte,
és utasította, hogy dőljön neki egy hordágynak.
‒ Megvizsgállak. Igyekszem minél óvatosabban hozzád érni.
Megengeded?
Luke overalljának gombjaira mutatott, Luke pedig bólintott.
Alaposan szemügyre vette az orvost, hogy ne az igencsak közeli
jövőben minden bizonnyal jelentkező kínra gondoljon. Az orvos
haját oldalt felnyírták, arcát ápolt szakáll fedte. A szeme szélénél ülő
nevetőráncok fehérnek tűntek napbarnított bőréhez képest. Köpenye
zsebére kékkel a Jackson J-3646 szavakat hímezték. Már-már túl
fiatalnak tűnt ahhoz, hogy orvos legyen.
Nyilván rögtön az egyetem után kezdett, jött rá Luke. Abi mesélte,
hogy akikben több a becsvágy, mint a kétely, azok közül sokan így
tesznek. Az embert bedobják valamelyik szolgavárosba, rengeteg
tapasztalatot szerez, és senkit sem érdekel, ha néha-néha hibázik.
Csakhogy ez a fickó jól értette a dolgát. Gyengéden húzta fel
Luke pólóját, óvatosan emelte a haját, hogy megvizsgálhassa a fejét
is. Luke minden egyes nyomásnál a kínszenvedést várta, ám csupán
tompa lüktetést érzett.
‒ Hadd találjam ki ‒ engedte le az orvos Luke pólóját ‒,
munkahelyi baleset. Megbotlottál és elestél. Pont valami olyanra,
aminek olyan alakja van, mint... ó, pont mint egy gumibotnak.
Luke meghökkenten pillantott az orvos arcára. Kelepcébe sétált
volna? Csak óvatosan, Luke!
Talán ez a Jackson Kessler haverja. Vajon a mosolygó doktor úr
látott el mindenkit, aki „illemtanórát” vett a biztonságiaktól, ő
gondoskodott a hallgatásukról?
‒ Munkahelyi baleset ‒ bólintott Luke.
Jackson felvonta a szemöldökét.
‒ Hát persze hogy az. Annyit azért leszögezhetünk, hogy nem
olyan súlyos, mint amilyennek érzed. Szerintem beverted a fejed,
amikor elestél, és ettől túlérzékennyé váltak az idegeid. De semmi
olyan nem történt, amit egy erős fájdalomcsillapítóval ne lehetne
kezelni. Várj egy percet!
 Jackson elfordult, és beletúrt egy tükrös ajtajú szekrénybe.
A dokinak igaza volt, Luke máris sokkal jobban érezte magát,
mint amikor a váróteremben magához tért. Azt hitte, Kessler
szilánkosra törte jó néhány bordáját, de amikor megkockáztatott egy
pillantást a mellkasára, csupán zúzódásokat látott. Egyfajta beteges
logikát követve érthető volt. Kessler nem verhet csak úgy félholtra
mindenkit. Lehet, hogy a szolgák az állam tulajdonai, de ez nem
jelenti, hogy a szadista biztonsági őrök összetörhetik mindenüket.
Kessler nyilván pontosan tudta, mit csinál, minden egyes ütést úgy
mért ki rá, hogy maximalizálja a fájdalmat, és minimalizálja a
konkrét sérülést.
Jackson visszafordult, kezében egy kenőccsel teli, vastag
üvegcsével. Gyengéden bekente vele Luke hasát, és a fájdalom
maradéka is megszűnt. Luke legszívesebben elsírta volna magát
megkönnyebbülésében, és nyökögve elrebegte, milyen hálás.
‒ Igazán nincs mit ‒ húzta ki magát Jackson, miközben Luke
szemébe nézett. ‒ Ez a legkevesebb, amit megtehetek egy barátom
barátjáért.
Luke szíve ismét ugrott egyet, egyenesen neki a mégiscsak
épségben maradt bordáinak. Ezt meg hogy értette a doki? Luke-nak
nem voltak barátai Millmoorban, csupán egy munkatársa, egy
korábbi iskolatársa és egy szinte alig tizenéves lány, akitől
megbízásokat kapott.
A doki.
A doki. Aki mindenfélét tud. Aki Renie-t irányítja.
‒ Egy barát? Csak nem egy... ööö... fiatalabb betegéről beszélünk?
Egy lányról?
Jackson halk, megnyugtató nevetést hallatott.
‒ Renie sosem volt a páciensem. Annak a lánynak több élete van,
mint egy macskának. Ha lelöknék egy háztetőről, biztosan talpra
érkezne. A legkevesebb, hogy kezeltelek ma, azok után, amit értünk
tettél, Luke Hadley!
Luké belepirult a váratlan dicséretbe.
‒ Nem tettem olyan sokat. Semmi olyasmit, amit más ne tett volna
meg.
‒ Attól tartok, ez nem egészen helytálló ‒ felelte Jackson. ‒ Nem
sokan vannak errefelé, akik a maga valójában látják ezt a helyet. Még
kevesebben az olyanok, akik tudják, hogy a szolgasors nem az élet
rendjéhez tartozik, hanem durva megsértése az emberi
szabadságjogoknak és méltóságnak, és mindez csupán az Egyenlők
javát szolgálja.
Luké az orvosra bámult. Ő maga is így gondolta? Nem volt benne
biztos. Mindig is rettegett a szolgasorstól, sőt, az idekerülése óta is
félte az előtte álló évtizedet. Megvetette és irigyelte az Egyenlőket.
Gyűlölte Millmoort, a mindennapos kegyetlenséget és megaláztatást.
Ám Abihez és a család többi tagjához hasonlóan Luke számára is
egyértelmű volt, hogy egyszer neki is le kell szolgálnia a tíz évet.
‒ Jobb, ha nem megyek bele mélyebben ‒ mondta gyorsan
Jackson, érzékelve Luke zavarodottságát. ‒ Borzasztó délutánod volt.
Menj vissza a szobádba, és pihenj! Csak annyit, hogy vannak még
olyanok, mint Renie és én, és néha összegyűlünk a Millmoori Játék-
és Társasági Klubban. Ha van kedved, szívesen látunk. Renie majd
elmondja, mikor lesz a következő összejövetel.
Azzal Jackson kinyitotta az ajtót, és kikiáltott a következő
betegért.
Luke hatalmas döbbenetére másnap fájdalommentesen ébredt,
csupán sárga foltok éktelenkedtek ott, ahol Kessler bántalmazta. Ami
jó dolog volt, merthogy dolgoznia kellett. A szünet alatt egyenesen a
kantin raktárába sietett. Kessler biztosan nem számít rá, hogy ilyen
hamar visszatér ‒ már ha egyáltalán számít arra, hogy visszatér.
Annyi ételt dugott a kezeslábasa zsebeibe, amennyit csak el tudott
rejteni. Aznap este megjelent az előző napra megbeszélt
találkahelyen, el akarta rejteni az ételt, azonban a lány már várt rá.
‒ Gondoltam, hogy eljössz ma este ‒ jelentette ki, és bekapott egy
határozottan nem millmoorinak tűnő rágógumit. ‒ A doki azt
mondta, ha eljössz, mondjam el, hogy a következő összejövetel most
vasárnap lesz. Találkozzunk a déli parkoló 9-es kapujánál délelőtt
tizenegykor!
A pulóverébe tömte a lopott élelmiszert, majd ismét eggyé vált az
árnyakkal.
‒ Várj már! ‒ sziszegte Luke. ‒ Ez a klub... Hogy értette Jackson,
hogy játék- és társasági klub? Mit csináltok valójában?
 A lány arca ismét felbukkant, a feje mintha testetlenül mozgott
volna a lámpaoszlop gyér fényében.
‒ Sakkozunk. Scrabble-özünk. ‒ Vállat vont. ‒ Régebben volt
Cluedo is, de elvették, mert bomlasztónak találták. Nem meglepő,
burzsujokat nyiffantanak ki egy villában, és simán lehet, hogy az
egyik szolgáló a tettes.
Luké csalódott arckifejezése láttán hátravetette a fejét, és
kipukkadt belőle a nevetés.
‒ Csak viccelek! Hamarosan úgyis megtudod. Egy dolgot viszont
véss az eszedbe! Senki sem fog kényszeríteni, hogy játssz. Mi ugyan
melletted döntöttünk, de neked is úgy kell dönteni, hogy játszani
akarsz.
Azzal eltűnt.
Aznap éjjel Luke éberen feküdt a szállásán, a családjára gondolt,
meg Jackson doki klubjára. Egész életében körülvette a testvérei és a
szülei keltette zaj, olyan magától értetődő volt, mint a lélegzés, aztán
egyszer csak megszűnt. Úgyhogy Luke néha beszélt hozzájuk. Ami
természetesen egy cseppet sem volt fura.
Decemberig biztosan semmit sem hall majd felőlük, akkor telik le
ugyanis az újoncok szokásos három hónapos elzárása, addig
egyáltalán nem kommunikálhatnak a külvilággal. Egyébként sem
számolhatna be nekik levélben a klubról. Úgyhogy kénytelen volt
beérni egy egyoldalú, fejben lefolytatott beszélgetéssel.
Vajon mit gondolnának, ha tudnák, hogyan töltötte az első pár
hetét Millmoorban, és hogy vasárnap csatlakozni akar majd Renie-
hez? Az ugyanis egyértelműnek tűnt, hogy a klub nem éppen
társasjátékokkal szórakoztatja magát.
‒ Verd ki a fejedből, fiam! ‒ tanácsolná apa az Austin-Healey
motorházteteje alól, a kezét villáskulcsért nyújtva. ‒ Húzd meg
magad! Foglalkozz a munkáddal!
‒ Nehogy bajba keveredj! ‒ csendült az anyja hangja a fejében.
Abi pedig határozottan emlékeztetné, hogy az égvilágon semmit
sem tud ezekről az emberekről.
Daisy talán menőnek tartaná. Nem a szófogadásról volt híres.
(Mondjuk, Luke azért reménykedett benne, hogy Kynestonban egy
kicsit engedelmesebben viselkedik.) Vajon Millmoorban Renie-hez
hasonló, a jég hátán is megélő, lázadó kölyök vált volna belőle?
Luke-ot végül egyetlen kérdés foglalkoztatta: Megéri-e a klubért
kockáztatni, hogy Kessler ismét jól összeveri, vagy valami még
rosszabb történik? Talán még a kynestoni áthelyezését is veszélybe
sodorhatja.
Anya és apa gondolkodás nélkül rávágnák, hogy határozottan nem
éri meg. Csakhogy ők nem jártak itt, nem tudják, milyen a millmoori
élet. Hirtelen ráébredt, hogy többé már nem a szülei döntenek. Renie
igazat szólt, a döntés az ő kezében van.
Nem jött könnyebben álom a szemére a gondolattól.
Vasárnap reggel Luke félórával korábban odaért a parkolóhoz.
Kíváncsian körbejárta a drótkerítést. Egy sor négykerék-meghajtású
biztonsági jármű állt odabent hidraulikus emelőkön, hogy
aláférjenek. Luke tudta, hogy apa úgy gondolná, iszonyatosan
veszélyes támasztóbak nélkül szerelni. A millmoori hatóságok
ennyire ostobák lennének, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket az
itt raboskodó emberek sorsa?
Vagy talán valami rosszabbról lenne szó? Talán a rengeteg
millmoori baleset ‒ mint az, ami Simon nagybátyjával, Jimmyvel
meg Luke elődjével történt ‒ nem csupán hanyagság
következményeképp történt? Talán így működnek a
rabszolgavárosok. A veszélyes munka és a kemény életkörülmények
arra ösztönzik az itt szolgálókat, hogy a saját gondjaikkal
foglalkozzanak, így nem rakják össze a kirakós darabkáit.
Erre célzott Jackson doki?
Luke végre kezdi teljes valójában látni Millmoort?
Renie hirtelen Luke könyökénél termett. Elismerően bólintott,
hogy Luke alaposan szemügyre vette a parkolót, és elvigyorodott,
amikor Luke elmesélte, hogy apával megjavítottak egy autót.
‒ Nem mintha itt nagyon hasznát venném a tudásomnak ‒
jegyezte meg Luke bánatosan. ‒ A következő hónapban leszek
tizenhét. Megtanultam volna vezetni. Már nagyjából tudok, mondjuk.
De nem hiszem, hogy a közeljövőben volán mögé vagy a
motorháztető alá kerülök.
‒ Soha ne mondd, hogy soha, Luke Hadley! ‒ pirított rá Renie, és
közben eszelős tempóban rágta a rágógumiját. ‒ Gyere! Bemutatlak a
klubban.
Luke igyekezett megjegyezni az útvonalat, de negyedórán belül
teljesen elveszettnek érezte magát, annyit rövidítettek, vágtak át
épületeken és udvarokon, hogy képtelen lett volna felidézni, melyik
úton jöttek, és melyik sarkon fordultak be. Renie nem bízott benne,
és nem akarta, hogy tudja, hol tartják az összejöveteleket?
‒ Ismerd meg Millmoort mozgalom? ‒ kérdezte Luke egy kissé
élesen.
‒ Kerüljük el a kíváncsi tekinteteket mozgalom ‒ vágta rá Renie
továbbra is iparkodva.
Hamarosan bebújt egy raktár félig leeresztett rakodóajtaján, és az
óriási hodály egyik falán álló ajtóhoz sietett.
Luke-nak annyi ideje sem maradt, hogy a hajába túrjon, és magára
öltse a legszívélyesebb „örvendek” arcát. De nem is kellett ilyesmi
miatt aggódnia. A Millmori Játék- és Társasági Klub egy eldugott
helyiségben összegyűlő, nagyjából fél tucat emberből álló csoportnak
bizonyult.
Hatalmas, fekete, hálós irodai székekben ülték körbe az üdítős-
dobozokkal és egy üres gyümölcsöstállal megpakolt gurulós asztalt.
Mintha a világ legócskább tehetségkutatójának bírái lettek volna.
Volt ott két ősz hajú nő, akik nyilván a lehető legtovább
halogatták a bevonulást, bár még azokhoz képest is idősnek tűntek,
jócskán benne jártak már a hatvanas éveikben. Egy vézna fickó
idegesen pörgött-forgott a székével. Egy borotvált fejű, fekete fazon
aprócska, sápadt nő mellett ült, aki lófarokba kötötte a haját. Csak
nem Renie szülei voltak? A lány semmilyen különleges üdvözléssel
nem illette őket. És persze ott volt Jackson doki is. Mellette pedig két
üres szék állt.
‒ Szia, Luke! ‒ köszöntötte az orvos. ‒ Üdvözöllek a Millmoori
Játék- és Társasági Klubban.
A többiek bemutatkoztak: Hilda és Tilda, Asif, Oswald („Hívj
Oznak!”) és Jessica. A két hasonló nevű nő testvérpár volt, ám Oz és
Jessica nem mondta, hogy Renie hozzájuk tartozik.
‒ Ő pedig itt Luke Hadley ‒ csapott Jackson biztatóan Luke
vállára, miközben a fiú leült. Bár szedett-vedett társaságnak tűnt,
Luke mégis izgatottá vált.
 ‒ Azt már tudod, milyen társasági életet élünk, Luke! ‒ szólalt
meg ismét a doki mosolyogva. ‒ Az étel és a légkondialkatrész
mindennapos apróság. De nem csak alapvető dolgokkal
foglalkozunk. Könyvek, zene, szerelmes levél, amit nem a cenzor
olvas elsőnek... Mindent beszerzünk odakintről, ami elviselhetőbbé
teszi itt az életet. És bár ez mind nagyon fontos, az égvilágon semmi
sem változik tőle. Márpedig ezt a klubot azért alapítottuk, hogy
változtassunk, Luke! Ez a mi játékunk. Hadd mutassuk meg!
Luke bólintott. Feszült volt, ám kíváncsi.
‒ Ha úgy döntesz, hogy nem akarsz játszani, megértjük ‒ folytatta
Jackson. ‒ Amennyiben így lesz, arra kérünk, ne említsd senkinek a
klubot és a tevékenységünket! Jessica, kezdd te, mutasd meg Luke-
nak, mi a dörgés errefelé!
Kiderült, hogy a gyümölcsöstál mégsem üres, ugyanis Jessica
belenyúlt, és kihúzott egy aprócska, összehajtott papírlapot.
Hunyorogva igyekezett kisilabizálni a betűket.
‒ Most komolyan, Jack, borzasztó a kézírásod! ‒ panaszkodott.
Jackson mindkét kezét a magasba emelte.
‒ Nem értem, miért vagy úgy meglepődve, hiszen orvos vagyok.
‒ De nem rossz. ‒ Jessica felolvasta a papíron lévő szöveget: ‒
„Kutasd fel és semmisítsd meg a biztonsági szolgálat Evans N-2228
elleni bizonyítékait.” Hildát és Ozt viszem magammal, Hilda a
felkutatásban segít majd, Oz pedig a megsemmisítésben.
Ozra nézett. Talán nem ők Renie szülei, viszont határozottan van
közöttük kémia, amit Luke aranyosnak talált.
‒ Elő a részletekkel, doki! ‒ dörmögte Oz.
Jackson összefűzte az ujjait, hirtelen nagyon komollyá vált.
‒ Barry Evans baleset következtében elvesztette az egyik kezét a
baromfi-feldolgozó üzemben. Időtlen idők óta mondogatta a
felettesének, hogy meghibásodott a gép, de senki sem tett semmit.
Amikor kiengedték a kórházból, az éjszakai leállás ideje alatt
visszament a gyárba, és félig szétverte. Senki sem látta őt, viszont az
egyik kamera rögzítette, úgyhogy életfogytig tartó szolgálatra fogják
ítélni. Keressétek meg a felvételt, és semmisítsétek meg! Ügyeljetek
rá, hogy biztonsági másolat se maradjon róla! És ha van bármi egyéb
bizonyítékuk ellene, azt is tüntessétek el!
 A két nő egymásra nézett, és Hilda az asztallapra csapott. Ennyire
fellelkesítette a feladat? Undorítónak találta, ami Evansszel történt?
Luke nem tudta eldönteni. Ami azt illeti, alig hitte el, amit hallott, de
már jött is a következő húzás, és ezúttal Tilda nyúlt a tálba.
Füttyentett egyet, amikor kihajtotta a papírt.
‒ „Élő interjú az ABC AM-mel”... Az az ausztrál rádió, nem,
doki? „...kedden 23:15-kor a brit rabszolgavárosokban uralkodó
állapotokról.” Asif, te fogsz beszélni, én pedig biztosítom a vonalat a
NoBirdön keresztül.
‒ Nagyszerű! ‒ jelentette ki Jackson. ‒ Csodás munkát fogtok
végezni. Ez azt jelenti, hogy erre a hétre már csak egy játék maradt.
A helyiségre néma csend ereszkedett. Asif nem forgott tovább a
székében, így az nem nyikoroghatott, Renie pedig abbahagyta a
rágást. Hét szempár irányult Luke-ra.
Véletlenül sem nyomasztó helyzet.
‒ Annyit tudnod kell ‒ fordult oda hozzá Jackson ‒, hogy a
tetteinknek következménye van. Többévnyi szolgálati idővel
büntethetnek ezekért. Mégis megtesszük, mert úgy véljük, hogy ha
nem cselekszünk, az még súlyosabb következménnyel járhat mások
számára. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk, Luke! Szerintem
nagyszerű munkát végezhetnél a klubban. De a döntés a te kezedben
van. A mi játékunkban nincsenek győztesek, legalábbis addig nem,
amíg véget nem ér. És az ellenfél sosem változik.
Luke a Tilda előtt álló gyümölcsöstálra meredt. Egyetlen,
körömméretűre hajtogatott papír hevert az alján.
Visszanézett Jacksonra, beletörölte izzadó tenyerét a
kezeslábasába, majd az asztalra fektette.
Mindig is imádott játszani. És ezt még érdemes is volt.
Belenyúlt a tálba.
 7

Abi

Daisy imádta a kynestoni munkáját. Még anya és apa is elfogadta a

sorsát, amikor látták, hogy a kisebbik lányuk jól bírja.
Csakhogy Abi szerény véleménye szerint mindez nem érhetett jó
véget.
Abi látta meg először az ágyat, amikor Jenner körbevezette őket a
kunyhójukban. Megkérdezte, mit keres ott, a harmadik hálószobában,
ami eredetileg Luke-e lett volna.
Jenner szégyellős arcot vágott, és megígérte, hogy mindent
elmagyaráz, amikor másnap kiosztja nekik a feladatokat. Amikor
aznap reggel belépett a konyhájukba, Abi kénytelen volt elpakolni az
asztalról, különben Daisy tovább tömte volna az arcába a pirítóst. Jó
benyomást kellett kelteniük, csak úgy szerezhették vissza Luke-ot.
Nem mert visszaülni a helyére, ugyanis Jenner pont a mellette álló
üres széket választotta. Úgyhogy Abi a mosogatónál állva hallgatta
új munkaadójukat. A szülei pontosan azt a feladatot kapták, amiben
Abi reménykedett, amikor kitöltötte a Birtokellátó adatlapjait. Anya
gondoskodik az egyik hölgyről a nagy házban, és szükség esetén
ellátja a többi szolgálót. Apa karbantartja Lord Whittam veteránautó-
gyűjteményét, valamint a birtok többi járművét.
‒ És úgy gondolom, hogy ön tökéletesen el tudná látni a kynestoni
adminisztrációs asszisztens feladatkörét ‒ mosolygott Jenner
kedvesen Abire. ‒ Remélem, nem tűnik túl unalmas feladatnak egy
ilyen éles elméjű lánynak. Merthogy nem az. Tavaly végeztem az
egyetemen, utána én vettem át az adminisztrációs ügyek igazgatását,
és elképzelése sincs, mennyi tennivaló akad errefelé. Szükségem van
egy megbízható segédre, hogy minden rendben menjen.
 Abi elvörösödött.
Pont Jenner mellett kell majd dolgoznia. Egyszerre volt álom és
rémálom, izgalmas és leírhatatlanul kínos, egy ajándék szalaggal
átkötve, ám a „bolondulás” szóval fémjelezve. Daisy vihorászni
kezdett, mire Abi gyilkos pillantást lövellt felé.
És ekkor jött Daisy feladata, amitől mindenkinek elakadt a
lélegzete, még Abinek is.
Daisynek egy kisbabával kellett foglalkoznia. Egy olyan lány
gyerekével, aki szintén a birtokon töltötte a szolgálati idejét. Illetlen
viszonyba bonyolódott Gavarral, magyarázta Jenner, ám néhány
hónappal ezelőtt tragikus balesetben életét vesztette.
Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennük, ám Jenner szemmel
láthatóan nem akart több szót ejteni az incidensről. Kissé mogorván
annyit mondott, hogy: „Ennél többet nem árulhatok el”, mire Abi a
„Fogd be!” utasítást tátogta Daisynek.
Nem sokkal később megjelent az örökös, Gavar is. Arca eltorzult
a dühtől, úgy festett, mint aki lopással akarja vádolni őket. Mindkét
öccsénél magasabb volt, és jócskán megtermett, széles vállú. A
kisbaba igazán aprócskának tűnt a karjában, ám békésen aludt, és
Gavar olyan gyengéd volt vele, mint egy porcelánbabával.
‒ Ez lenne a kölyök? ‒ kérdezte Jennert, és Daisyre mutatott. ‒
Ugye csak viccelsz? Hiszen még ő maga is kisgyerek.
‒ Ne kezdd! ‒ szólt rá Jenner fáradtan. ‒ Tudod, hogy megy ez.
Az örökös szitkozódva motyogott, mire apa felpattant az asztaltól,
mint aki jól ki akarja osztani, ám úgy tűnt, végül meggondolta magát.
Szerencsétlen Daisy úgy festett, mint aki mindjárt belehal az
ijedtségbe.
Gavar kurtán magához intette, ám Daisynek földbe gyökerezett a
lába.
‒ Menj csak! ‒ biztatta anya gyengéden meglökve. ‒ Nem fog
megenni.
Abi szíve büszkeséggel telt meg, amikor a kishúga nagy
bátorságról tanúbizonyságot téve odaállt Gavar Jardine elé. A férfi
úgy nézett Daisyre, mintha lyukakat akarna égetni belé a szemével.
‒ Ő itt a lányom, Libby ‒ mozdította meg kissé a karját. Gyönyörű
kislány volt, kerek, rózsás pofival, kunkori, rézvörös hajjal és hosszú,
fekete szempillákkal. ‒ Ő a legfontosabb az életemben, úgyhogy
most már a te életedben is. Mindig vele leszel, és amikor
Kynestonban vagyok, mindennap felkereslek. Tudni fogom, merre
jársz. Beszélgess vele, de ne valami ostobaságról, hanem rendesen!
Játssz vele! Mutasd meg neki a világot! Az anyja értelmes nő volt, és
ő maga is intelligens gyerek. Mindig Miss Jardine-nek szólítsd! Ha
bármi baja esik, azért te és a családod fogtok felelni. Világos voltam?
‒ Igen ‒ bólintotta Daisy megértőn. Sietve hozzátette: ‒ Igen,
uram.
‒ Helyes ‒ felelte Gavar.
Átnyújtotta a kisbabát.
Az elkövetkezendő hetekben Daisy egyre magabiztosabban
gondoskodott aprócska feladatáról, Abi pedig igyekezett minél
többet megtudni a kis Libby Jardine-ról és az anyukájáról.
Kiderítette, hogy a Hadley család érkezése előtt az egyik idősebb
konyhai szolgáló gondoskodott a babáról. Kedves nő volt, és
kifejezetten lelkesen mesélt, amikor Abi a kamra tartalmának
ellenőrzésére hivatkozva meglátogatta.
‒ Liberty a kicsi neve ‒ rázta a fejét. ‒ Az anyja választotta.
Jószívű lány volt a Leah, nagyon szerette Gavar örököst. De amikor
rájött, hogy terhes, összevesztek, és Gavar kegyetlenül bánt vele. így
hát a szabadságról nevezte el a kislányt, hogy ezzel is borsot törjön
az örökös orra alá, hogy emlékeztesse, egy szolgával feküdt össze. Ő
persze valami előkelő nevet szeretett volna, mint az ő fajtájának van,
Ameliát, Cecíliát, Eustaciát vagy valami ilyesmit, de a szülei hallani
sem akartak róla. Persze a Liberty sem tetszett nekik. Lord Jardine
azt mondta, elég rossz ízlésre vall. Aztán Lady Thalia, áldassék a
neve, kiötlötte a megoldást, és azóta Libbynek hívják a kicsit.
Így folytatta:
‒ De nem tartják maguk közé valónak. Nem lett Tehetséges, pedig
az anyja meg volt győződve róla, hogy az lesz. Szerencsétlen lány!
Szerintem egy kicsit meg is gárgyult már a végére. Persze nem is
születhetett volna Tehetséggel, mindenki tudja, hogy az lehetetlen.
Ezért gondoskodik Libbyről a mi fajtánk, ezért nem a nagy házban
él. De Gavar örökös igazán nagyon szereti.
És ebben igaza volt.
 Senki sem tudta, mikor bukkan fel Gavar legközelebb, hogy
meglátogassa a lányát. Hirtelen ott termett a konyhájukban,
miközben Daisy kásával etette a kislányt, és gyermekdalokkal
szórakoztatta. Abi gyakran látta az örököst a kynestoni iroda ablakán
keresztül, amint éppen a tó felé igyekszik, ahol Daisy kacsákat nézett
Libbyvel.
Egyik nap Abi épp az egyik cselédfolyosón sietett valahová,
amikor meghallotta, hogy Gavar dühösen a lánya iránti
tiszteletlenségről ordít. Abi a legrosszabbtól tartott, így a ház bejárata
felé indult, hogy Gavar és Daisy közé vesse magát. Ám amikor
kinyitotta a rejtett ajtót, látta, hogy az egyik kifejezetten beképzelt
cseléd reszket a faliszőnyeghez húzódva, a lábánál egy rakás frissen
mosott ruha hever. Gavar a nő arcába nyomta húsos ujját. A másik
kezét védelmezőn Daisy vállára tette, a kengurut érintette, amiben
Daisy Libbyt szokta cipelni.
‒ És kérj bocsánatot Miss Hadley-től! ‒ vicsorgott Gavar. ‒ Még
ha egyedül látod, akkor is a lányom érdekében cselekszik. Te fogsz
kitérni előle, nem pedig fordítva! Hadd halljam!
‒ N-nagyon sajnálom, Miss Hadley! ‒ dadogta a cseléd. ‒ Többé
nem fordul elő.
Gavar morgott, Daisy pedig kiskirálynőként biccentett. Abi
döbbenten becsukta az ajtót, és visszatért a saját feladatához.
A legmeghökkentőbb dolog a következő héten történt. Még egy
hónapja sem voltak Kynestonban, és épp leültek vacsorázni. Daisy
szokatlanul szomorú volt, még akkor is, amikor anya kinyitotta a
sütő ajtaját, és előhúzta a meglepetés almás süteményt.
‒ Mi a baj, nyuszikám? ‒ kérdezte apa.
Daisy teátrálisan szipogott, és a csuklójába törölte az orrát.
‒ Hiányzik Gavar ‒ cincogta. ‒ Megyek, megnézem Libbyt.
És hiába tette le anya Daisy elé a süteményt, a lány felpattant, és
felsietett az emeletre.
Az asztalnál ülők értetlenül néztek egymásra.
‒ Hol van az örökös? ‒ kérdezte anya némi hallgatás után.
Abi felsóhajtott, majd szedett magának a desszertből.
‒ Lord Jardine-nal északra utaztak ‒ felelte. ‒ Az Esterby-
kastélyba. Most van az Első Ülés, tudjátok, amin megvitatják a
kancellár törvényjavaslatát. Van egy ősszel, egy tél közepén, a
harmadikat pedig itt fogják tartani Kynestonban tavasszal. Jenner azt
mondja, általában elég sokat beszélnek a javaslatról, az egész család
megvitatja, de Gavar és az apjuk idén egy szót sem árultak el.
Silyennak is van valami köze a dologhoz, de nem értem, ez hogy
lehetséges. Jenner azt mesélte, az apja szerint olyan nevetséges a
javaslat, hogy megvitatni is felesleges. De kétlem, hogy hisz neki.
‒ Jenner így, Jenner úgy ‒ jegyezte meg apa. ‒ Hát mindkét
lányom Jardine fiú után csorgatja a nyálát?
Csipkelődésnek tűntek a szavai, ám komoran nézett Abire.
‒ Jobb lesz, ha vigyázol magadra, kislányom! ‒ tanácsolta anya.
Bármit felelt is volna Abi, hatalmas családi perpatvar kerekedett
volna belőle, úgyhogy inkább csendben maradt. A szülei
nevetségesen viselkedtek. Hiszen alig-alig említette meg Jennert.
Nem, Daisy volt az, aki miatt aggódniuk kellett. Gavar örökös
karizmatikus fickó volt, ugyanakkor kifejezetten nyers is, magasan
hordta az orrát, és könnyedén leteremtett bárkit, ugyanis a lányán
kívül senki és semmi nem volt elég jó neki.
És nem ez volt a legrosszabb. Azt pletykálták a birtokon, hogy az
ő lelkén szárad Libby anyja, Leah halála. Véletlenül golyót kapott,
amikor Gavar valamelyik éjjel odakint vadászott.
De mit keresett Leah éjnek évadján odakint? Abi nem talált hihető
magyarázatot.
Ez pedig elkerülhetetlenül ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy vajon
tényleg baleset történt-e.
Daisy a választól függetlenül jobban tenné, ha nem töltene annyi
időt Kyneston örökösével. A kezdeti félelem helyét egyfajta imádat
vette át. Azonban Daisy csupán tízéves volt, és bár csodálatosan
gondozta Libbyt, idővel nyilván lesz, amit elhibáz majd. Arra hogyan
reagálna Gavar? Nem, egyszerűen túl kockázatosnak tűnt a dolog.
Abi eldöntötte, hogy megkérdezi Jennert, kaphatna-e Daisy
valamilyen másik munkát.
Ettől a gondolattól Abit ismét elöntötte a bűntudat. Semmivel sem
jutott előrébb Luke áthelyezésének ügyében. Párszor megemlítette
Jennernek az öccsét, ám a férfi semmit sem reagált rá, és Abi azt
hitte, belemélyedt a gondolataiba. Azonban a harmadik alkalommal
sajnálat csillant kedves, barna szemében.
‒ Nagyon sajnálom, Abigail, de jó oka volt annak, hogy Luke nem
jöhetett Kynestonba, és ezen a téren semmi sem változott. Kérem, ne
beszéljünk erről többet!
Ettől fogva egyetlen szó sem eshetett Luke-ról, éppúgy, ahogyan
az érkezésükkor sem akart többet elárulni, és ahogyan Libbyről is
hallgatott.
Bár Jenner kedvesen fogalmazott, Abit szíven ütötte a
visszautasítás. Nem hagyhatta annyiban. Borzalmas volt a gondolat,
hogy Luke jó néhány hónapra Millmoorban reked, és ki van
szolgáltatva az olyan borzalmas embereknek, mint az az őr. Képtelen
volt elfogadni a gondolatot, hogy Luke talán sosem csatlakozhat
hozzájuk. Bár egyedüli fiúként Luke szerette magát két lánytestvére
védelmezőjeként látni, Abi volt a legidősebb, így valójában az ő
feladata volt, hogy gondoskodjon a két fiatalabbról.
Bármi volt is az a „jó ok”, Abi ki akarta deríteni. El akarta
hárítani.
Közben Daisy miatt is aggódhatott.
Másnap szombat reggel volt, és bár a késő szeptemberi időjárás
hűvösre fordult, ragyogóan sütött a nap. Amikor Abi bement hozzá,
Daisy épp átöltöztette a babát, úgyhogy Abi azt javasolta, sétáljanak
egyet az erdőben. Tökéletes alkalom kínálkozott, hogy gyengéden
szóba hozza, talán jobb lesz, ha nem kötődik annyira Libbyhez és az
apjához.
‒ Megmutathatjuk Libbynek a lombokat, és játszhatunk a
levelekkel ‒ magyarázta Abi a húgának. ‒ A babák szeretik a színes,
lármás dolgokat, működésbe hozza az agyukat.
‒ Gavar is egyetértene ‒ bólintott Daisy, mire Abi igyekezett nem
égnek emelni a tekintetét. ‒ Megyek, szerzek Libbynek sapkát és
kesztyűt.
Az erdő pont olyan gyönyörű volt közelről, mint amilyennek
messziről tűnt. A tó mellett egy felvágós, aprócska templom állt. (Pár
évszázada divat volt hasztalan, költséges építményeket emelni, mert
ugye egy puccos ház nem elég hivalkodó.) Mögötte kezdődött a fák
sora, és egészen a láthatár széléig mindent beborítottak. A Kyneston
birtok tényleg olyan hatalmasnak bizonyult, mint amilyennek a
megérkezésükkor tűnt.
Abi bújt át először az ágak alatt, csizmája alatt megzörrent a
vastag avartakaró. A lombkoronán átszűrődő fény élénkké és
világossá varázsolta az amúgy is színes leveleket, mintha valaki
ólomüveget világítana meg, ám csupán a szivárvány színeinek felét
kedvelné.
‒ Ez piros ‒ hajolt le Daisy egy levélért, amit aztán megmutatott
Libbynek, aki azonnal el is dobta. ‒ Ez pedig narancssárga.
Jóval előttük egy magas, háromszög alakú fa tökéletes sárga
színben pompázott. Abi lehajolt, hogy keressen Libbynek egy szép
darabot a lehullott levelek között.
Valami szilárd, mégis puha dologba ütközött a keze. Ráadásul
szőrös is volt.
Elhátrált, megragadta Daisyt, és a kislánnyal együtt maga mögé
húzta, el a fa vastag törzsétől.
Milyen ostoba volt! Bármi tanyázhat az erdőben. Na és akkor mi
van, ha elméletileg már nincsen sem farkas, sem medve Angliában?
Meztelen emberek sem lehetnének pórázra kötve, Lady Hypatia
mégis magával hozott egyet Kynestonba.
Csakhogy semmi sem ugrott elő az avarból. Nem kaptak feléjük
nyállal borított, éles fogak, nem hasította keresztül a levegőt egyetlen
karom sem. Az égvilágon semmi sem történt.
Abi várt. Remegett a keze. Továbbra sem történt semmi.
Miért nem mozog a lény? Olyan erősen meglökte, hogy az bárkit
és bármit felébresztene, még a hétalvó Luke-ot is.
Alig hitte el, hogy ezt teszi, ám óvatosan közelebb araszolt a
levélhalomhoz. Lélegzet-visszafojtva, lassan kinyújtotta a kezét, és
tapogatózott.
Durva szőr. Csakhogy hűvös. És mozdulatlan. Nem kellett az
orvosira járni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mit jelent mindez.
Abi felbátorodva odébb söpörte a leveleket. A lény ‒ amiről
hamarosan kiderült, hogy szarvas ‒ nem mozdult. Szeme tágra nyílt,
üveges volt. Elpusztult.
De hogyan? Nem látszott sem sérülés, sem betegség nyoma. A
test minden szempontból tökéletesen épnek tűnt. Bundája vastag
volt, fénylett. Még csak nem is bűzlött.
 Ami azt illeti, kellemes illat lengte be a környéket, édes, aromás.
Abi felemelte a fejét, és szaglászva körülnézett. Egyszerre látta meg
és szagolta ki az illat forrását.
Nem messze tőlük fát látott egy tisztáson. Cseresznyefát, már ha
hinni lehetett a sűrű, rózsaszín virágoknak. A súlyos ágak egészen a
talajig hajlottak. Összetéveszthetetlen illat terjengett a csípős, őszi
levegőben.
Lenyűgöző látványt nyújtott. Abi elindult felé, és a szeme
sarkából látta, hogy a húga követi. Kinyújtott kezét végighúzta a
rengeteg virág egyikén. Mellette Daisy lehúzta Libby kesztyűjét, és
arra biztatta a kislányt, hogy ő is érintse meg a fát.
‒ Olyan gyönyörű! ‒ mondogatta a kislánynak. ‒ Hát nem
gyönyörű?
Ugyanakkor nem természetes, eszmélt Abi kissé megkésve. Benne
jártak a szeptemberben. Ősz volt. Nem pedig tavasz, amikor a fák
virágba borulnak.
Hirtelen libabőrössé vált a hidegtől, pedig semmilyen szellő nem
fújt. A szarvas elpusztult, pedig nem úgy nézett ki. A fa élt és
virágzott, pedig nem lett volna szabad.
‒ Jól van, drágám! ‒ mondta Libbynek, gyengéden elhúzta tőle az
ágat, és „Bízz bennem!” pillantást lövellt a húga felé. ‒ Menjünk
most már! Majd a nagy ház mellett piknikezünk.
Csak akkor látta meg, amikor megfordult.
Kinyújtott lábbal ült a földön, jó pár méterrel odébb, hátát egy
fatörzsnek támasztotta. Kócos haját kisimította az arcából,
vékonynak és fáradtnak tűnt. Ám a szeme továbbra is kíváncsian
csillogott. A fiatalúr.
Egy pillanatig mindketten néma csendbe burkolóztak. Majd a fiú
egyetlen gyors, könnyed mozdulattal talpra ugrott, és odasétált
hozzájuk. Felemelte a kezét, majd odanyújtotta Libbynek az egyik
ujját. A kislány azonnal megragadta, és lelkesen nyammogni kezdett
rajta. Daisy kellemetlenül fészkelődött. Szeretett volna odébb lépni,
ám nem tehette meg anélkül, hogy megszakítja a kettejük közötti
kapcsolatot.
‒ Tetszik a fám? ‒ érdeklődött Silyen Jardine.
‒ A fája? ‒ visszhangozta Abi idétlenül.
 ‒ Igen. ‒ Mosolya éppoly élénk és hűvös volt, mint az aznapi
időjárás. ‒ Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a kísérletem. A
hang alapján, amit kiadtál, úgy sejtem, a másikat is megtaláltad. De
ez szebb, nem igaz?
Szabad kezét a fához emelte, és elgondolkozva megcirógatta a
szirmokat.
‒ Az elpusztult szarvas ‒ méltatlankodott Daisy. ‒ Maga csinálta?
‒ Halál. Élet ‒ mozgatta meg Silyen az ujját az unokahúga
fogatlan szájában, miközben a kislány nyálbuborékokat fújt. ‒ A
szokásos trükkök. Ami azt illeti, a kis Libby inspirált. Pontosabban
az anyja, amikor Gavar megölte, és a szemünk láttára meghalt. Az
égvilágon semmit sem tehettem érte, és ez... érdekesnek tűnt. Nem
szeretem, ha nem tudok megoldani egy problémát. Gondolom, te is
hasonlóképpen érzel, Abigail!
Abi hátán végigfutott a hideg, amikor a fiú kiejtette a nevét. Ám a
korábbi szavai lekötötték a figyelmét. Silyen látta, hogy Gavar lő,
Leah pedig meghal. Ez alapján nem vadászbaleset történt.
‒ Mi? ‒ Daisy aggasztóan elvörösödött. ‒ Nem lehetett Gavar. Ő
nem tenne ilyet. Szerette Libby anyukáját. Ő maga mondta.
‒ Csak nem védelmezed? Gavar legendásan népszerű a hölgyek
körében, azt viszont nem tudtam, hogy ilyen fiatal lányokra is ekkora
hatással van. De a nővéred tudja, hogy igazat mondok.
‒ Abi? ‒ csendült Daisy hangja élesen.
Abi a fogát csikorgatta.
Kedvesen szerette volna a húga tudtára adni, hogy Gavar Jardine
talán mégsem annyira hősies, mint amilyennek tűnik, nem pedig
ilyen sokkolóan. Daisy még azt sem tudta, hogy köze volt Libby
anyjának a halálához, Silyen megrendítő történetére pedig
határozottan nem volt felkészülve.
‒ Majd később megbeszéljük ‒ jelentette ki Abi. ‒ Amúgy is épp
indultunk vissza. Ha megbocsát, Silyen úrfi...
Behúzta a nyakát, és magával akarta vonszolni a húgát, ám Silyen
Jardine még nem végzett velük.
‒ Mondd csak ‒ húzta ki Libby szájából az ujját, és kíváncsian
fürkészte a kislányt ‒, csinált valaha bármiféle... különleges dolgot?
Különöset?
 ‒ Mármint Tehetségeset? ‒ kérdezett vissza Daisy. ‒ Nem. Hiszen
még csak kisbaba.
‒ Ó, az nem jelent semmit. ‒ Elmosolyodott. ‒ Ami azt illeti, a
babák Tehetségét sokkal könnyebb észrevenni, mert ők még nem
tudják irányítani. A családi anekdoták szerint Gavar összetörte a
tányért, ha anyánk banánpüré helyett valami egyébbel próbálta
megetetni. Eltelt huszonhárom év, és szinte semmit sem változott.
‒ Egyetlen szót sem hiszek el abból, amit mond ‒ jegyezte meg
Daisy. ‒ Csak féltékeny, mert ő az örökös.
Könyörgöm! ‒ gondolta Abi. Könyörgöm, juttass ki minket innen
egy darabban, hadd kerüljünk minél távolabb a halott állatoktól,
Silyen Jardine különböző trükkjeitől, és add, hogy Daisy ne hozzon
bajt a fejére a túl nagy szájával!
Azonban Silyen csupán vállat vont és elfordult, ismét a fát
figyelte. Megfogta az egyik ágat, és megrázta, épp úgy, ahogyan
korábban Daisy, mire a szirmok a földre hullottak. Silyen a homlokát
ráncolta.
Elhúzta a kezét, azonban a szirmok egyre gyorsabban és
gyorsabban hullottak alá, teljes virágok pottyantak le, pedig épnek és
tökéletesnek tűntek, és egy idő után már bokáig ért a virágtakaró. A
felerősödő illat mellbevágó édességgel csapta meg őket. Az ágakon
zöld rügyek jelentek meg, előrenyomakodtak és kibontakoztak. A fát
hamarosan levelek borították, éppolyan sűrűn és dúsan, mint
korábban a virágok. Bár néhány pillanattal ezelőttig még menekülni
akart, Abi most gyökeret eresztve bámulta a fát.
A levelek zsugorodni kezdtek. A fa haldoklott, a levelek
megremegtek, megsárgultak és lehullottak. Száraz levéltakaró került
a szirmok fölé.
Hamarosan az egész fa lecsupaszodott. Fekete, csontsovány
ágaival a földet érintette, mintha szomorúan szemlélné elvesztett
szépségét és életerejét, mintha szeretné újból visszaszerezni.
Silyen Jardine egy szót sem szólt. Daisy is néma maradt. A kis
Libby rugdalózott és gagyogott.
Silyen oldalra billentette a fejét, mintha épp hallgatózna.
‒ Apám és a bátyám visszatért ‒ fordult hirtelen feléjük. ‒ Gavar
kétségbeesetten látni akarja a lányát. Azonnal meg fog keresni. Jobb
lesz, ha nem az én társaságomban talál rád. Arra juthattok ki
leggyorsabban az erdőből.
A tisztás másik felére mutatott, és a két hatalmas tölgyfa között
futó ösvényre. Nem kellett kétszer mondania, hogy szedjék a lábukat.
Daisy sietve elindult, csak úgy ropogtak a lába alatt a korán
lehullott makkok, Libby puha csizmába bújtatott lábával az oldalát
verdeste. Abi követte őket. Nem nézett hátra, nem vetett még egy
utolsó pillantást a fiatalúrra, az elszáradt cseresznyefára, sem pedig a
mögötte elterülő erdőre, ahol a szarvas mozdulatlanul, élettelenül
hevert. Az erdőből kiérve nagyokat pislogott a ragyogó napsütésben.
Dübörgött a szíve, mintha kutyaszorítóból szabadult volna, bár nem
tudta pontosan meghatározni, miféle veszélyben voltak.
Amikor elhaladtak a templom mellett, Abi halk motorzúgást
hallott. Daisy összeütötte a tenyerét, Abi pedig összerezzent. Nem
gondolta volna, hogy van olyan ember, aki így fejezi ki az örömét.
Ami viszont ennél is fontosabb volt... Mégis miért örül Daisy
továbbra is, hogy láthatja Gavart? Hiszen most már tudja, mi történt
Libby szerencsétlen anyukájával.
A motor rohamos sebességgel közelített, majd gyorsan lefékezett,
és sártengerré változtatta a fűtakarót. Az örökös kitámasztotta a
motorját, és odasietett hozzájuk.
‒ Elég messzire jöttetek a háztól ‒ jegyezte meg komoran Daisy-
nek. Abi mintha ott sem lett volna.
Gavar dühödt arckifejezésétől az összes szolga fülét-farkát
behúzta volna, ám Daisy elvigyorodott.
‒ Melegen bebugyoláltam, és itt van minden, amire szükségünk
lehet ‒ jelentette, miközben kioldotta a kengurut, és átadta Libbyt az
apjának. Gavar néhány pillanatig a kislánnyal foglalkozott, orrát a
kicsiéhez érintette, mire a baba felnevetett. Ezután már-már
gyengéden Daisyre nézett.
‒ Hiányzott, amíg távol voltam ‒ szólalt meg ismét. ‒ De tudtam,
hogy veled biztonságban van. Menjünk, üljünk le a tópartra, ott
elmesélheted, mit csináltatok.
Magához ölelte Libbyt, és kezét Daisy vállára téve a vízparton
álló pad felé indult.
‒ Te ott! ‒ kiáltotta hátra, ám nem nézett vissza. ‒ Vidd vissza a
motort a garázsba!
Abi a homlokát ráncolva figyelte, ahogyan elvonulnak, és közben
arra gondolt, bármiféle képességekkel ruházta is fel az embert a
Tehetség, biztos, hogy a tarkójukkal még a nemesek sem látnak.
A motor kész rémálomnak bizonyult, üzemanyagtól és
felforrósodott bőr szagától bűzlő, érthetetlen monstrum. Halvány
fogalma sem volt, hogyan vigye odébb. Luke nyilván tudta volna.
‒ Nagyszerű ötlet! ‒ szólalt meg Daisy egy ábrándos sóhajtás
kíséretében.
Abi megfordult, hogy megnézze, mit művel épp a csodálatos
Gavar. Egy hosszú, lapos csónak siklott feléjük a tavon. A túlparti
csónakház ajtaja tárva-nyitva állt. A lapátok szorosan a csónak
oldalához simultak. Az égvilágon senki sem ült benne, és szemmel
láthatólag senki sem hajtotta feléjük. Egyenesen Daisy, Gavar és a
kisbaba felé tartott, mintha valaki kötélen húzná.
Gavar tartotta Libbyt, aki aprócska lábát a férfi combjába nyomta,
és összecsapta két kezecskéjét.
Az egyenletesen haladó csónak felől loccsanás hangja érkezett.
Egy megzavart fajdtyúk felrikoltott, és kitért a ladik elől. Ezt
leszámítva az egész környék némaságba burkolózott. Éppen ezért
Abi kristálytisztán hallotta Gavar örökös következő szavait:
‒ Nem az én ötletem volt.
Abi megmerevedett, egyik kezét ügyetlenül a motor kormányára
fonta. Az erdő szélét kémlelte, hátha megpillantja Silyent. Az
égvilágon semmit sem látott, ám ez nem jelentette, hogy a fiú nincs
ott valahol, és nem szövöget kétes terveket. Csupán a varjak
keringtek a fák fölött.
A hajó orra lágyan partot ért, épp a padon üldögélő hármas előtt.
A lapátok halkan megzörrentek. Ezután a csónak kilencvenfokos
fordulatot írt le.
Talán véletlenül kibogozódott a csónakházban, és egyenesen
átsiklott a tavon. Csakhogy természetellenesen mozgott. Mintha
valaki szándékosan irányította volna.
Abi alig hitte el, amikor Gavar csodálkozva és büszkén így szólt:
‒ Nem én voltam, Daisy! Hanem Libby.
Libby Jardine az apja kezében mocorogva kuncogott.
 8

Luke

Luke egész Millmoort belátta az épület tetejének mellvédjéről. Az

biztos, hogy egyetlen turista sem fizetne tíz fontot a csodás kilátásért.
Nem a szolgaváros alakja vagy mérete tűnt fel elsőre, hanem a
színei ‒ pontosabban a színek hiánya. Minden szürkének és
élettelennek tetszett, főleg most, hogy leszállt az alkony. Ez részben
azért volt így, mert az egész város betonból és fémből épült, részben
pedig azért, mert az állandó szmog igencsak megszűrte a napfényt.
Legfőképpen pedig az ember gondolatai mételyezték meg a helyet,
döbbent rá Luke.
Nem éppen ezt a környezetet választotta volna a tizenhetedik
születésnapjára. És esti szórakozásképp sem a rá váró feladatot
szemelte volna ki.
Miközben Renie-re várva ücsörgött, és igyekezett tudomást sem
venni a gyomorszorító félelemről és izgatottságról, arra is ráeszmélt,
hogy leginkább mégis Jackson doki játékában leli majd örömét.
Minden egyes múló nappal egyre tisztábban látta a szolgasors
igazságtalanságát és a rabszolgák tűrőképességét.
‒ Ne a tömeget nézd, hanem az egyes embereket! ‒ tanácsolta
Jackson korábban. ‒ Az arcot, ne a csődületet! Nézz körbe, ne süsd le
a szemed! Minden egyes apróság, amit észreveszek győzelem.
Így hát Luke várakozás közben igyekezett megfogadni a tanácsot.
Szemügyre vette az őt körülvevő alacsony irodaépületeket és a
messzebb magasodó lakóépületeket. Kiszúrt egy cserepes növényt az
egyik ablakpárkányon, egy focicsapat emblémájával ellátott, színes
törülközőt valamelyik ajtón. Egy lakóépület lépcsőházának sárga
fényében szerelmespár csókolózott a fal mellett. Luke gyorsan
másfelé nézett. Az egyik ablakban egy lány olvasott. Eszébe juttatta
a testvéreit. A lány egyidősnek tűnt Daisyvel, Abit pedig ritkán
lehetett könyv nélkül látni.
Vajon itt lenne most a tetőn, ha a családja is Millmoorban lenne?
Nem tudta biztosra mondani. Egy dolog bajba keverni saját
magunkat, és egy teljesen másik, ha a tetteinkkel veszélybe sodorjuk
a szeretteinket.
Meglepően sok feladatot végrehajtott azóta, hogy akkor először
belenyúlt a gyümölcsöstálba. Mindent úgy alakítottak, hogy
megférjen a D zónában végzett kimerítő munkájával. Szerencsére a
szobatársai más-más műszakokban dolgoztak, így senki sem figyelt
arra, hogy mikor jön és megy. Amikor az ember végre aludhatott, a
fejére húzta a vékony takarót, a fülére nyomta a göcsörtös párnát, és
igyekezett tudomást sem venni a külvilágról.
Ami azt illeti, minden millmoori elsajátította az ignorálás
művészetét. Luke arra is ráébredt, hogy ezzel a rabszolgaváros
hatóságainak kezére játszanak. Az ember nem igazán figyel másokra,
ha úgy érzi, a saját életben maradása is kétséges.
Csakhogy azt, amire Renie-vel készültek, biztosan nem teszi
zsebre senki.
A halk füttyszó úgy megijesztette Luke-ot, hogy majdnem leesett
a helyéről, és szitkozódni kezdett. Mögötte Renie igazán jól
szórakozott, az általa kiadott hangról kaphatta a nevét a vihogás szó.
‒ Csak óvatosan! ‒ szólalt meg a lány. ‒ Tíz emeletet zuhanni
nem a legjobb móka, te kis szülinapos!
Luke megfordult, hogy rámeredjen, és közben biztonságba
helyezte magát.
‒ Nagyon vicces ‒ fakadt ki. ‒ Haha! Megszereztem, amire
szükségünk van. Te?
Belerúgott a lábánál heverő tárgyba. Egy hálóban és ovális
fémkarabinerekben végződő kötél volt az. Az öntőüzem hátuljában
álló fészerből szerezte a hámot. A D zóna karbantartócsoportja
olykor ezt használta, ha nagyobb gépek belsejét kellett tisztítani.
Renie-vel ma este máshoz volt rá szükségük.
‒ Minden itt van ‒ paskolta meg Renie pulóvere duzzadó zsebét,
mire megcsörrentek a benne lévő holmik. ‒ Hadd nézzem csak azt a
kötelet! Remélem, rendes csomót tudsz kötni, kiscserkész!
‒ Te csak foglalkozz a betűkkel! ‒ vágott vissza Luke. ‒ Ugye
eleget jártál iskolába ahhoz, hogy megtanulj írni-olvasni?
‒ Menj a fenébe! ‒ mutatott be neki Renie. ‒ Sosem jártam
iskolába. De igen, négy nyavalyás betűt le tudok írni.
‒ Sosem jártál iskolába? ‒ hüledezett Luke. ‒ Az meg hogy lehet?
Nem jött érted a tanács?
‒ Miféle tanács? ‒ kapaszkodott bele Renie Luke-ba, hogy aztán
óvatosan kihajolva szemügyre vegye az alattuk húzódó utcákat. ‒ Itt
aztán nincsen semmiféle tanács, vagy rosszul tudom?
‒ Mi van?
Luke számba vette a lehetőségeket, de egyiknek sem látta sok
értelmét.
‒ Hosszú ‒ legyintett Renie. ‒ Ha nem ejtesz le, később
elmondom. De most már ideje akcióba lendülnünk. Gyere!
Renie egy macska ügyességével, magabiztosan elindult a tetőn.
Luke a vállára vette a hámot, és követte. Alig látta, merre haladnak,
és ez idegesítette ‒ bár talán jobb is, ha az ember nem látja, mekkorát
zuhanhat. Az ég minden perccel egyre sötétebbé vált. Nem járt még
olyan későre, ám november elejét írtak, és gyorsan sötétedett.
Vasárnap lévén az adminisztrációs körzet üresen kongott.
Rabszolgák nem dolgozhattak a diliházban ‒ ezt a gúnynevet kapta a
Millmoori Adminisztráció központja, a MADhouse. Minden
alkalmazott szabad akaratából dolgozott itt, és az ország különböző
részeiről szedték össze őket, hogy ne kivételezzenek senkivel.
Minden egyes munkanap végén hazamentek, az irodákat hétvégére
bezárták. A biztonságiak ugyan járőröztek, ám Renie tudta a
beosztásukat. Jacksonnal tökéletesen kieszelték a hadműveletet.
‒ Au!
Luke beleütközött Renie-be, és a lány jogosan nézett rá csúnyán,
tekintve, hogy elég veszélyes terepen mozogtak. A tulajdonképpen
biztonságos tetőről a két épületet összekötő keskeny sávra értek.
Korlát nem volt, csupán egy alacsony fémszegély mindkét oldalon.
‒ Koncentrálj már egy kicsit! ‒ pirított rá Renie, és Luke úgy
érezte, tizenhárom évesen nem igazán lenne szabad úgy beszélnie,
mint anyának. De a lány végül megenyhült, Luke nyilván nagyon
bűntudatos képet vághatott. ‒ Nem akartalak lecseszni. Csak nem
engedhetjük meg magunknak, hogy lazítsunk. Majd ha végeztünk.
‒ Persze ‒ felelte Luke. ‒ Többet nem fordul elő. Sajnálom, és azt
is, amit korábban mondtam. Csak félek egy kicsit.
‒ Semmi baj ‒ felelte Renie, és feszült arcvonásai kissé
megenyhültek. ‒ Én is. Nem kis dologra készülünk.
Maguk elé mutatott az alkonyban.
‒ Itt csináljuk. Ez a felügyeleti iroda, a főribancé, alatta ott van az
összes talpnyalója. Itt kell leengedned. Kicsinosítom a helyet.
Renie megfordult, köpött egyet a hídról, majd odalépett, ahová
előzőleg mutatott. Luke követte, óvatosan, megtartva a pontosan két
lépés távolságot.
Hogy értette Renie, hogy nem járt iskolába? Hogy ismerheti
Millmoor minden egyes zegzugát? Tényleg évek óta itt van? Ez
mondjuk sokat megmagyarázna, főleg a durva viselkedését és a
vékonyka testalkatát.
A lány korábban segített a dokinak ismertetni a feladatot,
elmagyarázta Luke-nak, hogyan juthat fel a tetőre anélkül, hogy
valaki kiszúrná. Oz és Jessica útvonalát is megtervezte. Ők épp
Millmoor másik felében jártak, a parkoló közelében. Asif és Jackson
a legnagyobb call centerhez mentek. Luke kíváncsi volt, hogyan
boldogulnak.
De most nem gondolhat ilyesmire, oda kell figyelnie.
Koncentrálj, Luke!
Renie rá várt, a talppárnájára nehezedve ritmikusan emelkedett és
süllyedt. A zsebében lévő holmi halkan zörgött.
Itt nem volt mellvéd, a tető széle nagyjából térdig ért. Luke-nak
rendesen ki kell támasztania magát, különben könnyedén lezuhanhat.
Levette a hámot a válláról, a földre terítette és kibogozta. Kérésére
Renie azonnal a hámba lépett. Természetesen túl nagy volt rá, de
Luke addig húzgálta a hevedereket, amíg elég szorosnak nem ítélte.
Talált is megfelelő helyet, ahova a kötél végét csomózta ‒ valamiféle
szervizajtó volt a tetőn. A diliházban nyilván sosem kellett arra
várniuk, hogy megjavítsák a légkondicionálót, amennyiben
tönkrement az egyik szűrő.
Ezután jöhetett az alapos gyakorlással elsajátított csomó.
 Nyolcas formában Renie hámját is belekötötte, és magánál is
burkot formázott, hogy könnyedén irányíthassa a lány mozgását.
Megrángatta a leterített kötelet, és gyakorolta a kötél kiengedését,
hogy minden könnyedén menjen. Ezután végigfuttatta a kezét az
épület oldalán, hátha van ott valami, ami talán elszakíthatja vagy
megakaszthatja a kötelet. Renie árgus szemmel figyelte.
‒ Nagyon alapos vagy ‒ dicsérte. ‒ Kezdesz belejönni.
Luke visszavigyorgott rá, és végigsimított tüskés haján ‒ az egyik
fickó a szálláson nekiesett pár napja a nyíróval. Anya nyilván
kiborult volna, ám Luke-nak tetszett a végeredmény.
‒ Csak nem ejthetlek le! Még a doki sem tudna összekaparni.
‒ Ne legyél benne olyan biztos! ‒ Renie az órájára nézett. ‒
Gyerünk, kölyök, idő van!
Luke ellenkezni akart, mégis mi az, hogy egy tizenhárom éves
kölyöknek hívja őt, ám Renie elejét vette a vitának, és egyszerűen
lelépett a tetőről.
Luke megtántorodott, amikor a kötél megfeszült. Szerencsére
kitartott. Hevesen zakatolt a szíve: még egyszer ellenőriznem kellett
volna, hogy rendesen rögzítettem-e, mi van, ha nem elég szoros a
csomó, mi van, ha...
‒ Lejjebb! ‒ kiáltotta fel Renie a sötétből. ‒ Három méterrel.
Lassan.
Luke apránként lejjebb eresztette Renie-t. A tető szélén túlról
zörgés hallatszott, amint Renie előhúzta a zsebéből a sprayt, és
megrázta. A műanyag kupak pattanva lekerült, majd sziszegést
hallott, miközben Renie a tőle telhető legnagyobb betűkkel rámázolta
az épületre, amit kellett. Luke kíváncsi volt, milyen színű festéket
lopott. Valami neonszínű jó lenne. Vagy vörös, mint a vér.
Elképzelte, ahogyan lassacskán lefolyik az épületen. Elég hatásos
lenne.
‒ Lejjebb! ‒ kiáltotta Renie.
Luke pozíciót váltott, hogy még lejjebb engedhesse a kötelet, és
összerezzent, amikor végigsúrlódott a tető szélén. Ismét hallotta a
golyó zörgését, majd felszisszent a hajtógáz. Renie megfordult, és a
kötél megfeszült. Mélyen Luke tenyerébe vágott, de nem sebesítette
meg, és amikor a lány felkiáltott, Luke még lejjebb engedte. Renie
már tizenöt méterrel alacsonyabban járt, és bár pihekönnyű volt,
mégis hihetetlenül húzta a kötelet.
Végül jöhetett a negyedik betű. Renie nyögött egyet, amikor
megfeszülve felfestette a hosszú, cikcakkos vonalat. A műanyag
kupak visszakerült a helyére. A nedves festék és az aeroszol szaga
áradt odalentről, irritálta Luke orrát.
‒ Felhúzhatsz! ‒ érkezett az utasítás.
Megvetette a lábát a tető szélénél, és felkészült rá, hogy felhúzza
Renie holtsúlyát. Oz könnyedén elbírja Jessicát, de az kérdéses volt,
hogy a doki és Asif közül melyik húzza majd felfelé a másikat. Talán
feldobtak egy érmét.
Nem, dehogy, már hogy tehették volna? Hiszen Millmoorban
nincsenek érmék. Még egy bizarr apróság az itteni életből, gondolta
Luke, miközben nagyokat nyögve felhúzta Renie-t. Nincs készpénz.
Régebben sosem értette a cikkeket anya magazinjaiban, mégis miért
költötték el a nők az összes félretett pénzüket azután, hogy
leszolgálták az idejüket? Teljesen kiürítették a bankszámlájukat, ahol
korábban a spórolt pénzüket gyűjtötték, és táskákat, cipőket meg
hasonló hasztalan vackokat vásároltak. Most már egy kicsit jobban
átérezte a helyzetüket.
Már sok mindent jobban értett. Még csak tizenhét éves volt, mégis
úgy érezte, legalább tíz évet öregedett.
Ám nem csupán a kora változott, gondolta, miközben lassan,
óvatosan felhúzta Renie-t, aki végül sikeresen elkapta a tető szélét.
Egyre erősebbé, izmosabbá vált. Ki gondolta volna, hogy csupán a
kantin menüjére és nehéz rabszolgamunkára van szükség ahhoz,
hogy az ember kigyúrja magát? Igazi sikerpáros volt ez a kettő,
mégsem tűnt vonzó módszernek.
Millmoor kívül-belül megváltoztatta őt. Eszébe jutottak Renie
szavai, az, amit az első feladat végrehajtása előtt mondott: Millmoor
mindenkit megváltoztat, Luke Hadley! Csak a legtöbben nem jönnek
rá, hogy a döntés az ő kezükben van, olyanná válnak, amilyenek
lenni akarnak.
‒ Meg is vagyunk! ‒ jelentette ki a lány, amikor Luke elkapta
mindkét kezét, és felhúzta a tetőre. Lerakta, és Renie egy pillanatra
leguggolt, majd a tenyerébe törölte az arcát. ‒ Menjünk vissza a
bázisra! Ideje, hogy Jackson elmagyarázza, miért mázoltuk be
Millmoor legcsodásabb látnivalóit.
Kilépett a hámból, és már indultak is. Át a hídon, le a tűzlétrán, be
a nyirkosságtól bűzlő karbantartói lépcsőházba, majd ki a szabadba.
Az utcai lámpák csak itt-ott világítottak, és akkor is gyér fényt
szórtak, ám Renie pontosan tudta, hol állnak. Minden sarkon úgy
fordultak be, hogy az utca árnyékos felén legyenek. Szarkasztikusan
motyogott közben, mint egy idegenvezető, akinek még csak
véletlenül sem adna borravalót az ember: itt átvágunk, ott térfigyelő
kamera van. Csakhogy Luke-ot nem érdekelte Millmoor.
‒ Honnan tudod mindezt? ‒ kíváncsiskodott. ‒ Mióta vagy itt?
Csak tízéves kortól lehet leszolgálni az idődet, és akkor is a szüleid
kíséretében. Nyilván téged is ők hoztak, de sosem beszélsz róluk.
Amint kiejtette a szavakat, borzalmas gondolat ébredt benne, és
legszívesebben fenéken billentette volna saját magát. Mi van, ha
Renie szülei borzalmas balesetben életüket vesztették?
Csakhogy az igazság még ennél is rosszabb volt.
Renie eddig lázasan rágta a rágógumiját, de most abbahagyta.
Dühösen Luke felé fordult. Luke hálás volt, hogy a sötét félig elrejti
a lány vonásait.
‒ Az a sok szabály, amit elmondanak ‒ húzta össze magát, kezét
mélyen a zsebébe tolta ‒, nem fedi a teljes valóságot. Ezek a te fajtád
szabályai. Nem mindenkire vonatkoznak. A szüleim rendes emberek
voltak, igyekeztek mindent megtenni értünk. Anya fiatal volt,
nagyjából annyi lehetett, mint te, amikor megszülte az első gyereket.
Apa pedig nem igazán volt tanult ember. De szerették egymást és a
testvéreimet. Apa a tőle telhető legjobban eltartott minket. Csak a
rendőrség nem nézte jó szemmel. Mindenféle lopott holmit hordott
haza. Anya mindig elmondta, hogy egy ujjal se érjünk hozzájuk, mert
ha tönkretesszük, nem lehet eladni. Sokat költöztünk, szóval apa
ténykedése nem igazán tűnt fel senkinek. De idővel csak lebukott.
Hatéves voltam, amikor előállítottak minket.
Elhallgatott, és a sötétbe bámult, mintha a családját keresné az
árnyak között.
‒ Fogalmam sem volt, mi történt velük, de aztán Asif segített, és
megkerestük őket a nyilvántartásban, amikor épp az egyik kis
játékunkat játszottuk. Apát az életfogytosokhoz küldték, a
testvéreimet, anyát és engem pedig szerteszét az országban. Én
Millmoorba jöttem. Régebben a többi kölyökkel éltem, akik mind
tizenhat alattiak, és nincsen felnőtt kísérőjük. Jól hangzik, mi? Hát
nem. Nagyjából két éve szöktem meg. Ellátom magam, sosem
kapnak el. A régi városrészben húzom meg magam, abban, amit
először építettek. Teljesen elhagyatott, senki sem jár oda. De
kénytelen voltam ide-oda járkálni, hogy kaját meg ilyesmit szerezzek
magamnak, úgyhogy kivágtam a nyomkövetőmet. Nem végeztem
valami jó munkát. ‒ A lány felhúzta a ruhája ujját, és Luke
összerezzent a borzalmas seb láttán. Mintha Renie kicsontozta volna
a saját karját. ‒ Elfertőződött, azt hittem, belehalok, de legalább
szabad emberként dobtam volna fel a talpam. Be nem mentem volna
a kórházba, hogy aztán visszavigyenek. Akkor talált rám Jackson
doki.
Luke elborzadt. Odakint mindig azt mondogatták, hogy a
rabszolgavárosokban nincsenek gyerekek. Hogy csak a nagyon
súlyos bűncselekményekért szabnak ki életfogytiglant, mint amilyen
a gyilkosság vagy az erőszaktétel. Hát nem tartottak fenn otthonokat
a Renie-hez hasonló gyerekek számára?
‒ Az árvaházak olyan gyerekeknek vannak, akikkel lehet még mit
kezdeni ‒ magyarázta a lány keserűen. ‒ Az olyanoknak, mint neked,
ha valami történik a családjukkal. Nem az én fajtámnak, akik
javíthatatlannak születnek. Van még mit tanulnod az életről.
Renie-nek ebben tökéletesen igaza volt.
Luke azt hitte, kezdi megérteni ezt a helyet, és a klubbal legalább
felvehette a harcot a szánalmas kis kegyetlenkedések ellen.
Csakhogy a kis kegyetlenségek mögött nagyobbak lapultak.
Borzalmasabbak. A felnőttek vajon végig tudták, hogy ilyesmik
történnek ‒ hogy kisgyerekeket hagynak magukra a
rabszolgavárosokban ‒, csak sosem mondták? Vagy senkinek
fogalma sincs minderről?
Luke elgondolkozott, vajon Renie megbánta-e, hogy kiöntötte
neki a szívét, mert a lány szokatlanul hallgatag volt az út hátralévő
részében. Amikor odaértek az aznapi bázisra, Jackson és Asif már
vártak rájuk, és Renie szó nélkül helyet foglalt egy rakás
kartondobozon. Luke jelentett a dokinak, feltartott hüvelykujjal
jelezte, hogy minden rendben ment.
‒ Most már akkor elmondod, mi ez az egész? ‒ kíváncsiskodott
Luke. ‒ Miért kellett háromméteres betűkkel a diliházra pingálnunk,
hogy IGEN?
‒ Meg az 1-es call centerre? ‒ tette hozzá Asif. ‒ Nekem sem
mondta meg, hogy miért, amikor megejtettük a dolgot.
‒ Várjuk meg Jessicát és Ozt! ‒ mosolygott Jackson. ‒ Mindjárt itt
lesznek. És higgyétek el, hogy Hildy és Tildy sem tétlenkedett.
A dobozokra mutatott. Amikor legutóbb találkoztak, még nem
voltak ott.
A halogató nővérek még egy dobozt cipeltek a helyiségbe, aztán
lerogytak a rozoga, egymásra rakható székekre. Hilda a plafon felé
fordította az arcát, Tilda pedig mindkét kezével a nyakát masszírozta.
Kimerültnek tűntek. Hamarosan Jessica és Oz is beesett. Izzadtak és
lihegtek, mintha menekülniük kellett volna, ám diadalmas vigyor ült
az arcukon.
‒ Megvagyunk, doki! ‒ vágott le Jessica egy festékes flakont a
dokihoz legközelebb álló polcra.
‒ Most már elő a farbával! ‒ jelentette ki Oz. ‒ Tele van a parkoló
igenekkel, Jessie egy kicsit elragadtatta magát. Tudni akarjuk, miért
mázoltuk össze. A főribanc megkérte a kezedet, és így akarod tudtára
adni, hogy mindennél jobban szereted?
Erre még a továbbra is levertnek tűnő Renie is felhorkantott.
‒ Közel jársz az igazsághoz! ‒ fintorgott a doki. ‒ De nem. És
Asif, a te elméleteid is tévesek voltak. Az összes. Főleg az,
amelyikben űrlényekről hadováltál. Hilda, megmutatnád, mivel
foglalatoskodtatok ti ketten?
Hilda biccentett és felállt. Levette az egyik doboz tetejét, kihúzott
egy lapot, és feltartotta.
‒ Hölgyeim és uraim ‒ szólalt meg ‒, hadd ismertessem önökkel a
kancellár törvényjavaslatát a szolgasors eltörléséről!
Jessica felsikkantott. Még Asif is megdermedt.
Nyilván csak vicceltek.
‒ A parlament tagjain kívül természetesen senki sem szavazhat ‒
magyarázta Jackson. ‒ És egy maroknyi Egyenlőn kívül úgyis
mindenki nemmel fog voksolni. De szerintem fel sem fogták, mit
műveltek, amikor vitára bocsátották ezt a kérdést. Csupán annyira
lenne szükség a szolgasors eltörléséhez, hogy pár Egyenlő kinyissa a
száját, és igent mondjon. Többé nem veszítenénk el a
szabadságunkat, senki sem bántalmazhatna, nem lenne lélekölő
rabszolgamunka, semmi. Elég egyetlen rövidke szó a Harmadik
Ülésen Kyneston keleti szárnyában jövő tavasszal, és minden
kínunknak vége.
Jessica felkötötte a haját, a hajgumi hangosan csattant, Abit jutatta
Luke eszébe. Gyorsan így szólt:
‒ Nem akarok ünneprontó lenni, Jack, de biztos vagy benne?
Honnan tudod egyáltalán?
A doki egy pillanatig nem felelt, inkább körbenézett a
helyiségben. Azon gondolkozik, megbízhat-e bennünk, döbbent rá
Luke.
És ekkor rádöbbent, a bizalom nem egyirányú.
Amikor belépett a klubba, Luke rengeteget forgolódott álmatlanul,
nem tudta, megbízhat-e Jacksonban. Hogy vajon nem csupán egy
komplikált csapdáról van-e szó. Ám túlesett néhány játékon, és
Kessler nem látogatta meg, senki sem rángatta ki az ágyából az
éjszaka közepén, úgyhogy nagy nehezen túltette magát a félelmén. A
doki őszinte volt.
Csakhogy Jackson nem lehetett biztos benne, őt nem árulja-e el
valaki. Bármelyik pillanatban megtörténhetett.
Luke persze nem tett volna ilyesmit. Soha.
‒ Kommunikálok valakivel odakintről ‒ vallotta be végül Jackson.
‒ Egy Egyenlővel. Ráadásul nem akármilyen Egyenlővel, közel van
a hatalom forrásához.
Renie hihetetlen sebességgel hajolt előre, csoda, hogy nem esett le
a dobozokról. Hilda és Tilda döbbent pillantást váltott. Jessica a
szájába vette a haja végét, és idegesen rágcsálta, inkább hasonlított
kislányra, mint felnőtt nőre. Oz volt az, aki végül megszólalt.
‒ Jesszusom, doki! ‒ jajdult fel. ‒ Egy kicsit meglepett, hogy
eddig nem avattál be minket. Mégis mi ennek az oka?
Jackson az asztalra fektette a tenyerét, és egy pillanatig néma
csendben meredt rájuk.
 ‒ A Fény Házának minden árnyékát látja ‒ jelentette ki a doki
olyan nemtörődömséggel, mintha csak rámutatott volna valakire egy
bulin. ‒ Hisz ebben az egészben... a célunkban.
‒ És bízol benne? ‒ kérdezett rá Hilda.
‒ Igen ‒ felelte Jackson. Kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna még valamit, de végül nem szólalt meg többet.
‒ És miért nem hallott senki erről a javaslatról? ‒ kérdezte Asif. ‒
Túl kényes téma? Cenzúra?
Jackson úgy mosolygott, mintha elfelejtette volna, hogyan kell.
‒ Fogjuk rá ‒ válaszolta végül. ‒ Van két képesség, az egyiket
Csendnek hívják, a másikat Hallgatásnak. A Csend elrejt bizonyos
emlékeket. A törvényjavaslat benyújtása után a kancellár Csendet
rendelt el a parlamenti megfigyelők körében. Az Egyenlők pedig
Hallgatást fogadtak. Mindenre emlékeznek, de senkivel sem
beszélhetnek róla, aki nem tagja a parlamentnek, még a saját
családjukkal sem. Fogalmazzunk úgy, hogy sikerült kicselezni ezt a
fogadalmat.
Némaság borult rájuk.
Luke elborzadt. Az Egyenlők el tudják venni az ember emlékeit?
„Csendet” rendelnek el a Tehetségükkel? Hihetetlennek tűnt. Abi
regényeiben persze megtörtént, az alávaló örökösök lányokat
csábítottak el, akiknek aztán egyetlen csettintéssel kitörölték az
emlékeiket, ám Luke még csak véletlenül sem hitte, hogy ilyesmi a
valóságban is megeshet.
Mégis hogyan győzhet az ember olyanok ellen, akik ilyesmire
képesek?
Azonban Jackson a jelek szerint lehetségesnek tartotta, ugyanis
úgy hajolt feléjük, mint egy tábornok, aki épp beavatja hű tisztjeit a
haditervbe.
Luke rádöbbent, hogy a doki valóban hadvezér. Beleszédült a
gondolatba mintha épp az előbb hajtott volna fel egy kétharmad
rettegésből és egyharmad izgalomból kevert koktélt. Tele jéggel.
‒ Örülök, hogy sokkolt benneteket a hír ‒ nézett Jackson külön-
külön mindannyiuk szemébe tiszta, kék pillantásával. ‒ Ez azt jelenti,
hogy belegondoltatok, milyen feladatok várnak ránk. Méghozzá
alaposan belegondoltatok. Mindenkinek tudnia kell Millmoorban a
javaslatról. Mindenkivel meg kell értetni, hogy csupán a kezünket
kell kinyújtanunk a szabadulásért... már ha van hozzá merszünk. Ez
lehet életünk nagy lehetősége, hogy véget vessünk a szolgasorsnak.
A mikor Jackson ránézett, Luke állta a pillantását.
‒ Ez a nagy játszma célja ‒ jelentette ki a doki. ‒ És nyernünk
kell, bármi áron.
 9

Abi

Abi csupán Jennerből szedhette ki, miért nem látnák szívesen Luke-
ot Kynestonban, csakhogy a Jardine fiú figyelmeztette, ne
kérdezősködjön.
Hogyan tudná mégis rávenni, hogy elmondja?
Talán ha a bizalmába férkőzne. Ha kiérdemelné a csodálatát.
Vagy megkedveltetné magát vele...
Erre a gondolatra felhorkantott, és inkább visszafordult az asztalán
tornyosuló, bontatlan levél halomhoz. Nincs még olyan ostoba, mint
egy okos, szerelmes lány, figyelmeztetné anya, ám Abi sem most jött
le a falvédőről. Persze, szerette volna megkedveltetni magát
Jennerrel, de ez akkor is így lenne, ha Luke is velük jöhetett volna
Kynestonba.
Felkapta a súlyos ezüst levélbontó kést, amelyet a Jardine család
lugassal körülvett szalamandrát ábrázoló címere díszített ‒ egy
tűzokádó gyík kör alakú kertbe foglalva ‒, és nekiesett a levél
halomnak.
A negyedik levélen ismerős kézírás díszelgett. A sajátja.
Luké születésnapi üdvözlőlapját bontatlanul visszaküldték
Millmoorból, rajta a „vissza a feladónak” bélyeggel. Abi frusztráltan
felnyögött. Még a cenzor elé sem került, nem volt rajta semmi jel.
Nem bontották fel, hogy lássák, csupán egy Daisy által készített
üdvözlőlap volt benne, semmi lázító. Luke-ot újoncként három
hónapra elzárták a külvilágtól, és még nem ért véget ez az időszak,
úgyhogy fogták a levelet, és visszaküldték.
Hamarosan ez is megváltozik. Abi az asztalán álló naptárra
pillantott, december elsejét piros karikával jelölte. Néhány nap múlva
vége a három hónapnak, és kiderül, hogy van Luke ‒ már ha a fiú is
annyira kétségbeesetten hiányolja a családját, mint fordítva.
Abi remélte, hogy az öccse ésszerűen viselkedik, és betartja a
szabályokat. Csak nem lehet rosszabb az élet Millmoorban, mintha
odakint pocsék munkát végezne az ember, és munkásszállón lakna.
Luke valószínűleg dobozokat pakol munkaidőben, és már van is egy
csomó barátja.
Legalábbis Abi ezt mondogatta magának. Igyekezett nem
gondolni arra az őrre, Kesslerre és a napra, amikor elragadták tőlük
Luke-ot. Nem bánkódott azon, hogy Luke, sőt, mindannyian az állam
tulajdonába kerültek, és az égvilágon semmilyen jog nem illeti meg
őket. Nem gondolt arra, amikor apa térdre esett, arcán vér csörgött,
és Luke-ot egy gumibottal tessékelték be a furgonba.
Abi bármire készen állt, csak sikerüljön rávennie Jenner Jardine-t
az öccse ide hozatalára. Azzal kezdte, amiben a legjobb volt: a
munkával.
A Kynestonban töltött közel három hónap alatt Abinek
köszönhetően hatékonyabbá vált a családi ügyek intézése. Táblázatot
készített a birtokról, színekkel jelölte a különböző dolgokat, és beleírt
egy csomó fontos időpontot és emlékeztetőt. Megkért bizonyos
alkalmazottakat ‒ már ha lehet a szolgálókat így nevezni ‒, hogy
tartsanak havonta ellenőrzéseket.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne keltsen fontoskodó
benyomást, és az emberek nagy része végighallgatta, amikor
elmagyarázta, hogy a szervezettség mindenkinek előnyére válik
majd. Azzal érvelt, hogy minél simábban mennek a dolgok a házban
és a birtokon, annál kisebb a valószínűsége, hogy Lord Jardine vagy
Gavar örökös dühkitörést produkáljon. Mindannyian gyakorta tanúi
voltak a két férfi kifakadásának, úgyhogy ezzel könnyedén közös
nevezőre lehetett hozni mindenkit. A házvezetőnő kifejezetten
barátságosan viszonyult hozzá, mindig szívesen látta Abit odalent
egy csésze teára és sütire. Azonban Abi azt is tudta, hogy az őszülő
kennelmesternek nem igazán tetszettek az északi, városi lány
elgondolásai.
Ami pedig Jennert illeti... Nos, ő maga volt a valóra vált álom.
Kedves és vicces volt, szorgos és figyelmes. Ha össze kellett
volna szednie, mi mindenben volt csodás a középső Jardine fiú,
akkor Abi a saját teendőinél is több pontot tartalmazó listát kapott
volna.
A legtöbb lánynak valószínűleg Gavar tetszett volna, ám a
dühkitörései miatt hatalmas termete inkább félelmetesnek hatott,
mintsem vonzónak. A fiatalúr pedig túlságosan hátborzongató volt
ahhoz, hogy az ember potenciális partnerként tekintsen rá. Úgyhogy
igen, Jenner volt a három közül az egyetlen, akitől Abi nem félt.
Persze ez önmagában még nem indokolt vonzalmat, azonban Miss
Abigail Amanda Hadley igencsak belezúgott a középső Jardine fiúba.
Vajon ő is érez valami hasonlót iránta? Logikusan végiggondolva
lehetetlennek tűnt. Ám Abi agyának logikátlan része (a jelek szerint
nagyobb volt, mint korábban hitte) továbbra is megragadott és
elraktározott minden apró pillanatot, épp úgy, ahogyan az
íróasztalának fiókjában felhalmozódtak a tollkupakok és a
gemkapcsok. Azt, amikor Jenner ránézett, amikor a családja hogyléte
felől érdeklődött, amikor ürügyeket keresett, hogy tovább az
irodában tartsa, amikor megérintette a kezét, miközben megmutatott
valamit.
Önmagában egyik sem jelentett semmit. Ám ha összeadta őket...
Lehet, hogy mégis valami többet sejtetnek?
Így hát csalódottan vette tudomásul, hogy amikor egyik reggel a
nagy szalonba hívatták, csupán a kynestoni szolgákkal találta
szemben magát. Az egyik barátnője a konyhából elmagyarázta, hogy
ideje megejteni a karácsony előtti nagytakarítást. Mindenki részt vett
benne. Abi vonakodva magához vett egy portörlőt, amikor Jenner
hirtelen felbukkant mellette.
‒ Megkérhetem, Miss Hadley, hogy tartson velem? Reméltem,
hogy segítségemre lesz a könyvtárban.
Odavezette, majd az időjárásról csevegett, meg azon tépelődött,
becsukja-e az ajtót. Bár Abi nem értelmezte valami jól a „jeleket”,
ahogyan az egyik kokett iskolai barátnője fogalmazott, ez a helyzet
még számára is ígéretesnek tűnt.
Zavarát palástolandó Abi az asztal felé fordult. Egy vastag, szürke
filcanyagon három festmény és egy keret nélküli vászon, jó néhány
irattartó meg néhány egyedi készítésű könyvesdoboz hevert.
 ‒ Úgy gondoltam, ezt jobban élvezné, mint a portörlést ‒ jegyezte
meg Jenner, aki végül az ajtó becsukása mellett döntött, és most
csatlakozott Abihez. ‒ A bátyám március végén elveszi Bouda
Matraverst ráadásul jön a Harmadik Ülés is, úgyhogy anyám arra
gondolt, jó lenne megmutatni a családi kincseket a vendégeknek.
Végül is generációnként egy örökösi esküvő van csak. Már
előszedtem pár érdekes ereklyét.
Abi a festményeket tanulmányozta, mind portrénak bizonyult.
Felismerte a két legnagyobb vásznon megörökített személyeket,
azonban halvány fogalma sem volt róla, hogy ki lehet a másik kettő.
Az egyik egy hosszú nyakú, fiatal nő volt, ugyanolyan bronzszínű
ruhát viselt, mint amilyen árnyalatban Jardine-ék haja pompázott.
Egy hatalmas gyíkot simogatott. A másik, keret nélküli kép egy
szomorkás, fekete szemű fiút ábrázolt, nagyjából hét- vagy nyolcéves
lehetett.
‒ A tisztaszívű Cadmus Parva-Jardine ‒ jelentette ki
magabiztosan, megérintve az egyik nagyobb festmény
babérkoszorúra emlékeztető aranykeretét. Jenner bólintott.
Abi ujjai a következő képre vándoroltak. Nagyon jól tudta, mi
fűződik a festményen szereplő férfi nevéhez. Vajon ettől a tudattól
tűnt egyszerre büszkének és elvetemültnek, vagy a tettei valóban
kiültek az arcára?
‒ Cadmus apja, Lycus Parva. Lycus, a királygyilkos. Ő ölte meg
Első és Utolsó Károlyt.
Összerezzent. Lycus a Tehetségét használta az utolsó király
meggyilkolásához, és a történelemkönyvek szerint Károly négy
napon át haldoklott westminsteri vérpadján. Állítólag olyan
borzalmas látványt nyújtott, hogy a rápillantó terhes nők elvetéltek,
másokat pedig az őrületbe kergetett.
‒ Ez Cadmus édesanyja, Clio Jardine ‒ mutatott a bronzvörös
ruhát viselő nőre. ‒ Akkor festették, amikor hozzáment Lycushoz. A
falakkal körülvett kert mögötte? Az a Jardine család jelképe. És ott
van nála a szalamandra, a Parvák címerének legfontosabb eleme. A
mostani címerünkben mindkettő megjelenik, bár a Parva mottót már
nem használjuk. Silyennak nagyon tetszik, de a Jardine-oknak egy
kissé túl szerény.
 Abi a festett lobogóra pillantott. Uro, non luceo. Lángolok, nem
fénylek. Illett a szalamandrához, a legendás lényhez, amelyről úgy
tartották, tüzet okád, és lángok között új életre kel.
Clio oldalra nézett, ki a vászonról. Arcát gyönyörű, művészien
elrendezett hajfürtök keretezték, szemöldökét merész ívben festették.
Azonban az arcvonásai és a színei ismerősek voltak Abi számára.
Pont olyannak tűntek, mint a mellette álló fiatalemberé.
Abi Clióról Jennerre pillantott, és hirtelen mintha a kynestoni
falhoz hasonló, áthatolhatatlan akadály emelkedett volna közéjük.
Lehet, hogy Jenner nem Tehetséges, viszont ugyanaz a vér csordogál
benne. Ezek a lehetetlen nevű emberek, akikről a
történelemkönyvekben olvasott, az ősei. A családja. Az ük-ük-
ükfelmenői.
Jennernek nem tűnt fel Abi reakciója, és tovább mesélt.
‒ Clio volt az egyetlen egyenes ági Jardine-leszármazott. Ez még
azelőtt volt, hogy nők is örökölhették volna a birtokot, úgyhogy ő
nem számított örökösnek. A házat az egyik fiú unokatestvér kapta
volna. De amikor rájöttek, milyen hatalmas erő lakozik a fiában,
Cadmusban, Jardine-örökössé nevezték ki, és megkapta a Parva-
Jardine nevet. Cadmus tudósember volt, visszahúzódó életet élt.
Fiatalon házasodott, és az első felesége halálakor teljesen magával
ragadta a gyász, úgyhogy a kutatásba temetkezett. Azt viszont már
ön is tudja, ezután mi történt... Kitört a felkelés. Lycus, az apa
megölte a királyt. Cadmus, a fiú helyreállította a békét. Lerombolta a
palotát, és a helyére felépítette a Fény Plázát, ez volt a Nagy
Demonstráció. Miután megválasztották első kancellárnak,
újraházasodott. Abból a házasságból a legidősebb gyerek, Ptolemy
Jardine örökölte utána Kynestont. Csakhogy nem így kellett volna
történnie.
‒ Miért nem? ‒ kérdezte Abi. Teljesen megbabonázta a történet. ‒
Kinek kellett volna örökölnie?
‒ Olyasvalakinek, akiről sosem beszélünk ‒ válaszolta Jenner. Az
utolsó képre mutatott. ‒ Neki.
Bár a fiúnak éppolyan hatalmas, sötét szeme volt, mint Lady
Thaliának és a fiatalúrnak, nem csillant benne sem a ház asszonyának
szikrája, sem a legkisebb Jardine fiú arroganciája. Gyengéd és
szomorú volt a pillantása. Nem tűnt mestermunkának a kép ‒ a ruha
fakó volt, a fiú keze rosszul állt. Azonban a festőnek sikerült
megragadnia a fiúból áradó mélységes bánatot.
‒ Apa nem hagyja, hogy kiállítsuk ‒ folytatta Jenner különös
hangon. ‒ Már évekkel ezelőtt elpusztították volna, ha nem ez lenne
az egyetlen kép, amit maga Cadmus festett.
‒ Ki ez a fiú?
Abit teljesen magával ragadta a rejtély, ilyesmit sosem olvasott a
Kynestonról és a Jardine-okról szóló könyvekben. És bár kissé
szégyellte magát emiatt, igazán élvezte, hogy Jenner beavatja ebbe a
titokba, ami szemmel láthatóan nagyon sokat jelentett neki.
‒ Olyan, mint én. A másik rothadó gyümölcs a családi ágon. Az
egyetlen a mi nagyszerű, nemes családi vérvonalunkban, aki
Tehetség nélkül jött a világra... Legalábbis ő volt az egyetlen, amíg
én meg nem születtem.
Mit lehetett erre mondani? Abi lázasan igyekezett elfogadható
választ kiötölni, ám kudarcot vallott. A fenébe is, ő nem ért az
emberekhez! A könyvekkel van jó barátságban. A kettő között
hatalmas a különbség.
Visszaemlékezett arra a napra, amikor megérkeztek Kynestonba,
Daisy kinyitotta a hatalmas, lepcses száját, és megkérdezte, miért a
fiatalúr engedte be őket a kapun Jenner helyett. Milyen könnyedén,
büszkén felvállalta, hogy Tehetség nélkül született! Hány évig kellett
gyakorolnia, hogy végül így ejthesse ki azokat a szavakat? Mintha az
égvilágon semmit sem jelentettek volna, pedig nyilvánvalóan az
egész életét megmételyezte ez a borzalmas, megmagyarázhatatlan
hiány.
‒ Nézze csak meg alaposabban! ‒ biztatta Jenner.
Rengeteg holmit festettek a fiú köré. Egy üres, zárt ajtajú
madárkalitkát. Egy virágzó tulipánt, egyenesen állt a vázában, ám
mégis élettelen, szürke volt, mintha már egy hete elhervadt volna.
Egy vonalakkal teli kottát hangjegyek nélkül. Egy hegedűt húrok
nélkül. Abi az üres kotta tetejére pingált feliratra sandított. A nem
létező zenei műalkotás a latin Cassus címet kapta.
‒ Azt jelenti, üres ‒ magyarázta Jenner. ‒ Tartalmatlan. Vagy
másképpen fogalmazva hasztalan, hibás. Azaz Tehetségtelen. Azok
pedig ‒ mutatott a virágra, a kalitkára ‒ azt jelképezik, milyennek
látják ők az én életemet.
Abi továbbra sem tudott mit mondani. Nem fogalmazhatott elég
óvatosan.
‒ Ha neki kellett volna örökölnie Kynestont Cadmus után, akkor...
ő Cadmus legidősebb fia?
Jutalomképp Jenner haloványan rámosolygott.
‒ Tudtam én, hogy megérti, Abigail! Az első feleségétől született
fia. Sosigenes Parvának hívták, de az ő neve nem szerepel egyetlen
történelemkönyvben sem.
Szo-szi-dzse-nísz? Ez még az Egyenlők flancos neveihez képest is
elég bonyolultnak tűnt.
‒ Nem valami könnyű kiejteni ‒ szaladt ki a száján, majd
belepirult a saját szavaiba. Szerencsére Jenner felnevetett, kissé jobb
kedvre derült a megjegyzéstől.
‒ Nincs miért aggódni ‒ felelte. ‒ Tökéletesen egyetértek. Ha
apámon múlna, többé senki sem ejtené ki ezt a nevet. Ami azt illeti,
miután Cadmus naplói odavesztek az orpeni tűzvészben, ez a kép az
egyetlen bizonyítéka annak, hogy Sosigenes valaha is élt.
Abi jól ismerte az orpeni tűzvész történetét.
Még azelőtt történt, hogy ő megszületett volna, ám látta a birtok
fala mellett repülő helikopterből készített felvételeket.
Orpen Mote volt a Parvák székhelye, ott született és nevelkedett
Lady Thalia Jardine és a testvére, Euterpe. Egyetlen éjszaka alatt
hamuvá égett. A két lány épp máshol volt, ám Lord és Lady Parva,
valamint az egész cselédség álmában életét vesztette. Amikor
Euterpe megtudta, hogy a szülei odavesztek, mély kómába esett, és
azóta sem tért magához. Ám nem csupán a ház és a lakói vesztek
oda. A Parvákat évszázadok óta rangos tudósként tartották számon,
és az Orpen Mote-i házban tartották a világ legnagyobb, Tehetségről
írt könyvgyűjteményét. Ebbe beletartozott Cadmus személyes
könyvállománya is. Mindent elemésztett a tűz.
Ám Abi sosem hallott arról, hogy a tisztaszívű naplókat is írt.
Micsoda olvasmány lehetett! Milyen borzasztó, hogy egyszerre
hallott a létezésükről és a pusztulásukról.
Jenner az asztalon álló dobozoknak szentelte a figyelmét.
Magához húzott egyet, és levette a tetejét. Vastag habszivacs bélelte,
pont akkorára vágták, hogy illeszkedjen az aprócska festményhez.
Jenner a szemét lesütve ismét megszólalt:
‒ Soha senkinek eszébe nem jutott volna, hogy lesz még egy
Tehetségtelen gyerek. Cadmus olyan hatalommal bírt, hogy a család
úgy hitte, Sosigenes anyja volt a hibás. A gyermekágyban halt meg,
úgyhogy nem volt nehéz arra a következtetésre jutniuk, hogy gyenge
volt. Ami azt illeti, a Sosigenes azt jelenti, „biztonságban született”,
szóval lehet, hogy a megszületés a fiú számára is traumatikus élmény
volt. Elég takaros magyarázat.
‒ Vajon igaz is? ‒ Abi nem tudta pontosan, mennyire veszélyes
terepre merészkedik, ám képtelen volt uralkodni a kíváncsiságán. ‒
Lehet, hogy a nehéz szülés a válasz ebben az esetben is?
Jenner ismét elmosolyodott, ám nem nézett Abire.
‒ Ha arra gondol, akkor anyámnak pontosan öt perc kellett ahhoz,
hogy kipréseljen magából. A hallottak alapján Gavar hatalmas baba
volt, úgyhogy Sil és én könnyedén jöttünk a világra. ‒ Elfintorodott.
‒ Ennél többet igazán nem akartam tudni. Ami viszont érdekes, az
az, hogy először senki sem jött rá. Mármint arra, hogy így születtem.
Néhány kisbabánál nagyon korán megmutatkozik a tehetsége. Silyen
pár naposan felgyújtotta a szobája függönyét. És a dada folyton arra
lett figyelmes, hogy madarak énekelnek a bölcsője szélén. Minden
pillanatban figyelni kellett rá. De az is teljesen normális, hogy négy-
öt éves korig semmi sem jelentkezik a gyereken. Anyám esküszik,
hogy csináltam néhány Tehetségre emlékeztető dolgot, de nyilván
csak véletlen lehetett, mert a negyedik születésnapomig semmi
emlékezetes nem történt. Az ötödikig sem. Aztán a hatodik is
hasonlóképpen telt. Ezután állítólag kijelentettem, hogy nem akarok
több születésnapot. Nyilván megértettem, hogy mindegyik fontos
mérföldkő, és egyikhez sem sikerült felérnem.
Eddigre végzett a dobozzal. Bebugyolálta a képet, rátette a tetőt,
és lezárta. Jenner a doboz tetején, ökölbe szorítva pihentette a kezét,
felnézett. Gyanúsan csillogott a szeme.
‒ A fal azért még felismer, mert a családom vére folyik az
ereimben. A kapu is megjelenik, de képtelen vagyok kinyitni.
Ugyanez van a kis Libbyvel is. Amikor kisebb voltam, még vita is
kerekedett, hogy vajon apám fia vagyok-e. Mintha bárki
megkérdőjelezhetné.
Jenner a hajába túrt, pontosan ugyanolyan színű volt, mint az
apjáé. Meg is rángatta egy kicsit, mintha ki akart volna tépni belőle
egy darabot, hogy bizonyítsa, kinek a leszármazottja.
‒ Tudom, hogy érdekelte, azért meséltem el. Láttam az arcán.
Most már ön is tudja. Nincs semmi hatalmas titok. ‒ Mosolyt
kényszerített az arcára. ‒ A saját, különös módomon még
emlékezetesebb vagyok, mint Silyen.
Abi úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét, és egy sokkal-
sokkal nagyobbat raktak volna a helyére. Közelebb lépett.
‒ Az biztos ‒ jelentette ki. ‒ Emlékezetes. Lenyűgöző.
‒ Lenyűgöző.
Abi megérintette a fiú arcát, és bűntudattal vegyes hálát érzett,
hogy Jennerből hiányzik a Tehetség, különben biztosan a
könyvespolcnak vágta volna a szemtelenségéért. Azonban Jenner
nem mozdult, csupán megérintette Abi ujjait, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, hogy nem csak álmodta a lány mozdulatát.
Aztán Abi gyakorlatilag pofon vágta Jennert, olyan gyorsan húzta
el a kezét, amikor a könyvtár ajtaja kitárult.
A doboz leborult az asztalról, és Jenner lehajolt, hogy felemelje,
így hát Abi arca a Parva szalamandrához hasonlóan lángokba borult,
és kénytelen volt egyedül szembenézni a jövevénnyel.
Rosszabb is lehetett volna ‒ ám az is igaz, hogy nem voltak
kifejezetten szerencsések. Lady Thalia igyekezett feléjük, selyem-
pongyolája ide-oda lengett, az ajtóban pedig Lady Hypatia Vernay
állt.
Lady Thalia megdicsérte a fiát, hogy milyen simán megy a
nagytakarítás, az idős nő viszont metsző pillantást vetett Abire.
Kinyújtotta a kezét, és Abi összeugró gyomorral látta, hogy az idős
Egyenlő nő pórázt tart kesztyűs kezében.
‒ Te ott, vidd az állatot a kennelbe! ‒ utasította. Abi tétovázására
rámordult: ‒ Tapsra vársz?
Abi nem mert Jennerre nézni, inkább pukedlizett egyet. Fejét
lehajtva odalépett, hogy átvegye a pórázt. A kutyaember odakint
feküdt a folyosó szőnyegén. Abi kilépett, és hallotta, hogy az ajtó
hangos csattanással bezárul mögötte.
Már jó néhány alkalommal látta Lady Hypatia házi kedvencét, ám
mindig csak a távolból.
Gyakorlatilag földbe gyökerezett a lába attól, hogy ilyen közel
került hozzá.
A férfi borzalmas testtartást vett fel, hátát lejjebb engedte, mint
ami egy négykézlábra ereszkedett embernél természetes lenne,
mintha egy kutya járását próbálná imitálni. Csont és bőr volt, és bár a
karja és a lába izmos volt, mintha minden rosszul erősödött volna
meg rajta. Teljesen meztelen volt, a lába, a feneke és a dereka nagy
részét durva, sötét szőr borította. Vékony szálú haja zsíros
sörényként hullott a nyakára. Abinek fogalma sem volt, hány éves
lehet.
‒ Szia! ‒ szólalt meg Abi, amikor ismét visszanyerte a hangját. ‒
Hogy hívnak?
A férfi nyüszített és megremegett. Ha tényleg kutya lett volna,
biztosan fülét-farkát behúzza.
‒ Nincs? Mióta élsz így? És miért?
A férfi a szőnyeget kaparta, körme hangosan megreccsent.
Behúzta a nyakát, és hátratolta a lábát, ahogyan egy kutya is tette
volna szűkülés közben.
‒ Tudsz egyáltalán beszélni? Mit műveltek veled? ‒ Abi szája
kiszáradt a borzalmas látványtól.
A férfi ismét nyüszíteni kezdett, ezúttal hangosabban és
türelmetlenebbül, már-már levegőért küszködve. Abi még csak
véletlenül sem akarta, hogy így találjanak rájuk, még azt hinnék,
hogy kínozza a férfit. A félelemtől megtette azt, amire észérvekkel
képtelen lett volna rávenni magát, és meghúzta a pórázt.
‒ Gyere, menjünk akkor! Elviszlek a kennelbe.
Átvágtak a szalonon, és Abi észrevette, hogy a többi szolga
utánuk fordul. Kyneston hatalmas bejárati ajtaja előtt megtorpant.
Bár zárva volt, jeges szél fújt be a küszöbnél, és Abi tudta jól, hogy
fagyos a föld. Hiszen meg fog fagyni odakint szerencsétlen!
Tétován álldogált, amíg a férfi neki nem dörgölőzött az ajtónak,
mintha arra kérné, engedje ki. Hihetetlennek tűnt, de talán a
kennelben is jobban érezte magát, mint Lady Hypatia mellett.
 Odakint fagyos volt a föld, és amikor kiléptek, megcsapta őket a
hideg. Amikor Abi visszanézett a házra, már semmit sem látott a sűrű
köd miatt, mintha hatalmas porfelhő vette volna körbe a házat. Még a
hangokat is elnyomta. Mintha ő és Hypatia házi kedvence lettek
volna az egyetlen élőlények a környéken.
Abi bátortalanul abba az irányba indult, amerre az istállót sejtette.
Nem sokkal járhattak fagypont fölött, és a férfi olyan hevesen
remegett, hogy Abi kezében rángatózott a póráz. Hirtelen ötlettől
vezérelve pillantott a bőrhurokra. Mi lenne, ha kiejtené a kezéből?
Hahagyná, hogy a férfi elszökjön, aztán azt mondaná, hogy
elvesztette a ködben?
De hát hogyan tudna elszökni? A fal továbbra is körbezárta őket,
Jardine-ék nélkül még a kapu is rejtve maradt.
Megkönnyebbült, amikor elérték az istállóhoz képest nem teljesen
merőlegesen felhúzott melléképületeket. Abi átvágott a macskaköves
udvaron, és belépett a hosszú, alacsony kennelbe. Idebent melegebb
volt, és mindent áthatott a kutyaszag.
A kennelmester hirtelen kivált a homályból. Előrelépett, ám
egyáltalán nem tűnt szívélyesnek.
‒ Nocsak, nocsak, Miss Fontoskodó! ‒ vicsorgott. Megpillantotta
a kutyaembert. ‒ Látom, Hypatia visszajött.
Abi átnyújtotta a pórázt, ám a férfi nem vette el tőle.
‒ Vidd a húszasba! Külön szoktam tartani, fura hangokat hallat.
A húszas négy fémből készült ól egyike volt a kennel
lerobbantabb felében, úgy tűnt, ritkán használják. Hálós teteje és
kívülről zárható ajtaja volt. Odabent vékony, mocskos szalmaréteg
fedte a betonpadlót.
Abi habozott, ám végül lekapcsolta a nyakörvről a pórázt, és a
kutyaember besietett az ólba. Összekucorodott a szalmán, fejét
csupasz mellkasához húzta. Talpa repedt és mocskos volt, bőre vörös
és sebes az úttól.
A kennelmester két fémtállal tért vissza, az egyikben víz volt, a
másikban szárazeledel és rózsaszínes-barnás zselé. Kutyakaja.
Letette a tálakat, a csizmája orrával betolta őket az ólba, majd
becsukta és bezárta az ajtót.
‒ Megvan a póráz? ‒ Abi átnyújtotta, és a férfi felakasztotta egy
szögre. ‒ Nem hagyhatjuk bent, ki tudja, mihez kezdene vele, nem
igaz? Persze megérteném, iszonyatos lehet annak a ribanc
Hypatiának a kutyájaként.
Jó nagyot köpött az ól felé. Odabent a férfi épp ivott, de nem
emelte fel a tálat, inkább fölé hajolt, és úgy lefetyelt, ahogyan egy
igazi kutya tenné. A kennelmester észrevette, hogy Abi az ólra
mered.
‒ Most látod először Lord Crovan munkásságát, mi? Lord Jardine
szerint még nekem is tudna mit tanítani az állatok betöréséről.
Visszatetszően felnevetett, és Abi képtelen volt elrejteni az
undorát.
‒ Ne nézzél már úgy, kisasszonyka! Ezt itt elítélték, és nem
véletlenül. Lehet, hogy kegyetlen az úrnője, de megérdemelte.
A kennelmester még egyszer megrázta az ajtót, hogy biztosan jól
tart-e, majd a biztonság kedvéért le is lakatolta. Előhúzott a zsebéből
egy kulcscsomót, levett egy aprócska alumíniumkulcsot, és Abi
tenyerébe pottyantotta. Ezután fütyörészve elsétált. Amikor befordult
a sarkon, a kopók ugatni és nyüszíteni kezdtek a visszatértére.
Abi a kulcsra nézett, nehezére esett összezárni a tenyerét. Nem
akarta ő bezárva tartani ezt a lényt ‒ ezt az embert. Visszaviszi a
kulcsot, és átadja Lady Hypatiának. Csináljon vele, amit akar.
Talán a vénasszony még mindig a könyvtárban van. Talán Jennert
is ott találja.
Abi hálás volt, amikor elméje ismét megtelt a Tehetségtelen
Jardine fiúval. Azzal, amit mutatott neki, és amit mindaz jelentett.
Ami korábban kettejük között történt. Ami történhetett volna, ha nem
szakítják őket félbe.
Felsikított, amikor valaki megragadta a bokáját. Az ujjak
jéghidegek és csontsoványak, ám erősek voltak. Sokkal erősebbek,
mint sejtette.
‒ Csss!
Szinte alig hatott emberinek a hang. Ha a farkasok beszélni
tudnának, az biztosan így hangzana egy átvonított éjszaka után. Abi
hátán felállt a szőr. A szorítás erősödött, éles körmök hasították fel a
zokniját, hogy a bőrébe mélyedjenek.
A reszelős hang gazdája ismét megszólalt:
‒ Segíts!
 10

Euterpe

A fiú azt mondta, Silyennak hívják.

Euterpe nem tudta pontosan, mióta látogatja őt itt, Orpenben. Az
biztos, hogy amikor először jött, még kisfiú volt.
Aznap egy nyugágyban napozott, tekintetével Puckot kereste,
nyilván megint nyulakat üldözött. Halk hegedűszó ütötte meg a fülét.
Időtlen idők óta nem látott senkit, úgyhogy kikiáltott a zenésznek, és
behívta a kertbe. Nem sokkal később egy sötét hajú, fiatal fiú lépett
ki a rózsabokrok közül, és amikor Euterpe odaintette, elindult felé a
szögletesre nyírt sövénnyel szegélyezett úton.
Némi csodálkozással nézett rá, és Euterpét is meglepte a fiú.
Tízéves forma lehetett, és megdöbbentően hasonlított rá és Thaliára.
Mintha saját magát látta volna fiúként. Egy zavarodott, röpke
pillanatra úgy hitte, a gyermek az öccse. Eddig hogyhogy nem tudott
róla?
Tompán lüktetni kezdett a tarkója ‒ nyilván túl sokáig ült kalap
nélkül a napon. Azonnal elfeledkezett azonban a kellemetlen
érzésről, amikor a fiú a mögötte álló házra pillantott. A gyermek arca
felragyogott.
‒ Ez itt Orpen? ‒ kérdezte. ‒ Orpen Mote?
‒ Igen. Hogyhogy nem tudod?
A fiú tekintetét követve hátrafordult szeretett otthona felé. Az ég
kéken ragyogott, a vizesárok tükörnek tűnt, tökéletesen másolta a ház
képét. Orpen alacsonyabban fekvő, vízbe vesző része kőből, a felső,
vakolt része fából épült. Itt-ott aprócska ólomüvegek csillantak,
girbegurba vonalat alkottak. Volt, ahol két-, sőt akár három
emeletnyi is akadt egymás fölött. A hatalmas nyolcas kéményt nyolc
darab, egy sorba épített kürtő alkotta, árnyékba borította az északi
vidéket. Ma nem szállt belőle füst. Ami azt illeti, minden szokatlanul
csendes volt.
‒ De hát Orpen odaveszett ‒ jegyezte meg a fiú. Nem szívesen
vette le a szemét a házról. ‒ Megsemmisült.
‒ Megsemmisült? ‒ kérdezett vissza Euterpe értetlenül. ‒ Hát,
nekem úgy tűnik, hogy épségben rátaláltál. Ki engedett be a kapun.'
‒ Te ‒ felelte a fiú, majd kezet nyújtott. ‒ Silyen vagyok. Silyen
Jardine. Te pedig Euterpe Parva. De nagyon fiatal vagy.
‒ Fiatal? Huszonnégy éves vagyok, úgyhogy sokkal idősebb
vagyok nálad ‒ oktatta ki Euterpe. Micsoda különös gyermek!
A fiú ‒ Silyen ‒ a homlokát ráncolta, és úgy tűnt, legszívesebben
kijavítaná, úgyhogy Euterpe gyorsan megrázta kinyújtott kezét.
Aprócska, törékeny csontozatú volt, ám a szorítása erőteljes, és
Euterpe érezte a hegedűvonó okozta bőrkeményedéseket.
‒ Szóval Jardine vagy? ‒ érdeklődött Euterpe. ‒ Akkor rokonok
leszünk. A húgomat, Thaliát eljegyezte Whittam, Lord Garwode
örököse.
Whittam egy barom, Garwode pedig egy rohadék, legalábbis.
Euterpe így gondolta, de ezt persze nem akarta a Jardine fiú orrára
kötni.
‒ Még nem házasodtak össze? ‒ kérdezte Silyen. Zavarodottnak
tűnt, de gyorsan rendezte az arcvonásait. Legyintett egyet, olyan
könnyedén elhessegetve az esküvő gondolatát, ahogyan arra csak egy
kisfiú képes. ‒ Nem számít. Hiszen már rokonok vagyunk.
Tulajdonképpen igaza volt.
A Jardine és a Parva család több évszázada kötődött egymáshoz,
mégpedig magán Cadmus Parva-Jardine-on és az apján, a
királygyilkos Lycuson keresztül. Mindketten itt éltek, Orpenben, és a
festményeik azóta is a falakon lógtak. Euterpe éppolyan pontosan
ismerte az arcvonásaikat, mint a saját nővéréét és a szüleiét. Ami azt
illeti, Silyen nagyon is hasonlított rájuk ‒ sokkal inkább
emlékeztetett rájuk, mint a valódi családjára, a vörös hajú, zöld
szemű Jardine-okra.
‒ Szeretnéd megnézni a házat? ‒ ajánlotta a fiúnak. ‒ Szerintem i
tetszene egy-két festmény.
 A fiú hirtelen elmosolyodott, és a mosolya éppolyan csibészes
volt, mint Euterpe húgáé.
Silyen tágra nyílt szemmel bámulta a házat, és mindent
megfogdosott. Öklével megkocogtatta a folyosón álló páncélt, addig
piszkálta a faliszőnyeget, amíg Euterpe rá nem pirított. Még a
virágokat is megszaglászta, amiket Euterpe aznap reggel vágott és
vitt az étkezőbe. Szemmel láthatóan okos kisfiú volt, így Euterpe
azonnal tudta, melyik szoba tetszene neki a legjobban.
Amikor kinyitotta a szegekkel kivert tölgyfa ajtót, Silyen szó
szerint berohant a könyvtárba. Körbe-körbe forgott, arcát boldogan a
mennyezet felé fordította, élvezte a sötétítőkön átszűrődő napfényt.
Körbesétált a helyiségben, időnként levett egy-egy könyvet, és
kinyitotta, mindig óvatosan, a gerincénél fogva. Belelapozott, majd
visszatette, és újabb könyvhöz lépett.
Nem csodálkozott, hogy Silyen Jardine gyakran meglátogatta őt
ezek után. Euterpe felolvasott neki a kedvenc könyvéből, A király
meséiből. Körbejárták a kertet és a birtokot, Euterpe megmutatta neki
a növényeket és az érdekes építészeti megoldásokat. Silyen
kifejezetten imádta, amikor Euterpe a gyerekkoráról mesélt, a merész
húga biztatására elkövetett baklövésekről.
‒ Meséld el, amikor Thaliával korcsolyázni mentetek! ‒
rimánkodott.
Így hát újra és újra elmesélte a kedvenc időtöltésük történetét,
amikor nyár derekán korcsolyázni mentek. Thalia egyszer csak
megjelent Euterpe szobájában a legforróbb napok egyikén, kezében
két fehér korcsolyát tartott, és elrángatta őt nevető szüleik mellett, ki
a vizesárokhoz. Ott Thalia végre eleresztette a nővérét, Euterpe pedig
a partról a víz fölé hajolt, és ujjait a vízbe dugta. A víz néhány
másodpercen belül a meder aljáig vastag, zöld üveggé változott, és a
lányok korcsolyájukat felhúzva az egész augusztusi napon ide-oda
siklottak a hűsítő jégen.
Idővel Silyen már nem kérdezett annyit a gyerekkorukról. Euterpe
azt is észrevette, hogy a fiú külseje megváltozik. Megnőtt. Jó néhány
látogatás alkalmával sipítozott, aztán egy nap már férfihangon
szólította meg.
Nyilván telt-múlt az idő, és Euterpe nem értette, hogyhogy nem
történt szinte semmi a saját életében. A húga azóta sem házasodott
meg, és ő sem lett kedvese, Winterbourne felesége.
Csakhogy sosem látott senkit, akitől megkérdezhette volna. És
akármikor próbált ő maga utánajárni a rejtélynek, összezavarodott.
Belesajdult a tarkója. Egyszerűbb volt ülni és élvezni a szellőt,
figyelni a lepkéket, és azon tanakodni, hova tűnhetett az a rosszcsont
Puck.
Silyennal egyfajta rutint alakítottak ki. Körbesétálták a kertet és a
vizesárkot, élvezték a napos, meleg időjárást. Aztán bementek, és
látogatója a hatalmas könyvtári asztalnál ülve a polcokról leemelt
könyveket tanulmányozta. Euterpe egy könyv vagy a vázlatfüzete
társaságában az ablakpárnára telepedett.
A családja sosem volt jelen, amikor Silyen meglátogatta. Pedig
milyen szívesen bemutatta volna Thaliának, tudta, hogy a húgát
lenyűgözné, mennyire hasonlít rájuk ez a fiatalember. És milyen kár,
hogy Winterbourne-nal sem ismertethette össze!
Szíve választottja különleges, tehetséges férfi, magyarázta Silyen-
nak büszkén. Évfolyamelső volt Oxfordban, és Euterpe tudta, hogy
jogászként mesés pályafutás áll előtte. Winterbourne-t lenyűgözte a
politika, de második szülöttként sosem juthat be a Fény Házába.
Silyen mosolygott, és azt mondta, Winterbourne minden
bizonnyal nagyszerű kancellár lenne. Silyen azt is tudta ‒ mindenki
tudja, erősködött ‒, mennyire ragaszkodik Zelston Miss Euterpéhez.
Egy nyári délutánon ‒ milyen hosszúra nyúlik ez a nyár! ‒ Silyen
becsukta a könyvét. Hátradőlt a könyvtári székben, és felemelt karral
nyújtózkodott egy sort. Csak azok mozdulnak így, akik egy
megerőltető versenyt vagy egy bonyolult könyvet tudhatnak maguk
mögött.
‒ Elolvastad? ‒ érdeklődött Euterpe.
‒ Mindegyiket elolvastam ‒ jelentette ki Silyen az ujjait
mozgatva. A finom csontok meg-megroppantak, mint az apróbb
madarak Puck szájában. ‒ Ez volt az utolsó.
Silyen eltolta magától a könyvet.
‒ Az utolsó? ‒ Euterpe felhorkantott. ‒ Még egy hozzád hasonló
könyvmoly sem olvashat el mindent, ami ebben a könyvtárban
megtalálható. Csak feladtad. Mondjuk, nem csodálkozom, az a
könyv elég unalmas.
‒ Erre én is rájöttem, hogy így gondolod ‒ felelte Silyen. ‒ Csak
az első fejezet feléig jutottál.
Euterpe döbbenten pislogott.
‒ Mégis honnan tudod?
Silyen felemelte az első lapjánál kinyitott könyvet. A cirádás
címlap csupa latin szöveget tartalmazott. Egy tizennyolcadik századi
holland értekezés volt arról, hogyan keltsen jó szelet az ember a
Tehetségével, ha Indiába kíván utazni.
Ez a könyv késztette Harding Matraverst hírhedt utazására,
rémlett Euterpének. Izgalmasnak tűnt, ám kifejezetten unalmasnak
bizonyult. Néhány oldalon végigküzdötte magát, tetszett neki az,
ahogyan a szerző Jáva szigetéről írt, ám amint az író belekezdett a
szakmai részletekbe, inkább félretette a könyvet. A családját tudós
emberekként tartották számon, ám Euterpét sosem érdekelte igazán,
hogyan működik a Tehetség. Megrémítette a benne rejlő hatalmas
erő, és a lehető legkevesebbet használta.
Silyen a lapokat forgatta, mindegyiken sűrűn álltak a betűk,
mélyen a papírba nyomódtak. Aztán hirtelen elfogytak, utána már
csupán üres, sárguló lapok következtek. Euterpe meglepetten
pislogott.
‒ Itt hagytad abba ‒ mondta Silyen. Az utolsó nyomott lapra
pillantott. ‒ A huszonharmadik oldalon. Nem olvastad végig. Igazán
kár.
Átnyúlt az asztalon, és maga elé húzott egy zöld bőrbe kötött,
csinos, vastag könyvet. Gerincén ógörög szavak álltak, Euterpe nem
értette, bár maga a könyv ismerős volt számára. Sosem nyitotta ki.
‒ A cím alapján arról szól, hogy bizonyos görög mondák
Tehetséggel rendelkező emberekről szólnak, vagy valahogyan
jelképezik a hatalmunkat ‒ mondta a fiú. ‒ Érdekesnek tűnt, de...
Végiglapozta a könyvet. Az égvilágon semmi sem állt benne.
Minden oldal üresen ásítozott.
‒ Itt ez a rengeteg könyv ‒ csendült frusztráció a hangjában. ‒ A
világ már elveszítette őket, és most én is.
Ezt meg hogy értette? Euterpe felállt, és odasétált az asztalhoz,
hogy szemügyre vegye a kötetet.
 Ismét megfájdult a feje. Mintha valaki tarkón ragadta volna, és
most nyomást gyakorolna a koponyaalapjára, mintha csak egy
kismacska lenne, amelyet elszakítanak közömbös anyjától. Euterpe
megmasszírozta a sajgó pontot. Szerette volna, ha Silyen magára
hagyja, szüksége volt egy kis pihenőre.
Csakhogy a fiúnak nem akaródzott mennie. Hátradőlt a székében,
és félig leeresztett szemhéjjal tanulmányozta őt, sötéten csillogó
szeme éppolyan volt, mint Euterpéé.
‒ De nem csak ezek a könyvek vannak itt, igaz? ‒ kérdezte. ‒
Vannak dobozba zártak is. És azokat mind végigolvastad. Cadmus
Parva-Jardine naplóit.
Euterpe ösztönösen a nyakához emelte a kezét. Ujjai a vékony
bársonyszalagra kulcsolódtak. A szalag végén, a ruhája rejtekében
egy aprócska vaskulcs függött.
‒ Ezt meg honnan tudod? ‒ kérdezte. ‒ Rengeteg pletyka kering
erről a könyvtárról meg a tartalmáról. A közemberek azt hiszik, hogy
a felét az ő fajtájuk vérével írtuk emberbőrből készült pergamenre.
De a családon kívül senki, még a te családtagjaid sem tudják, hogy
azok a naplók léteznek. Örökletes Hallgatás védi őket. Csak a
gyerekeinknek mondhatjuk el, és csak az örökös gyerekei adhatják
tovább a titkot.
‒ Anyám mesélt róluk.
Fájdalom izzott fel Euterpe fejében. Olyan vakító volt, mint
amikor a főfolyosó kandallójában végre meggyullad a fa, és
lángnyelvek csapnak fel a kémény aljában. Megszédült, egyik kezét a
halántékára szorította, a másikkal a kulcsot fogta. Kapkodta a
levegőt, csak nagy nehezen sikerült úrrá lennie a kínon.
Kérdés fogalmazódott meg benne. Egy ostoba, őrült kérdés, de
kénytelen volt feltenni:
‒ Én vagyok az anyád?
Persze hogy nem ő volt. Hogy lehetett volna? Túlságosan közel
álltak egymáshoz korban. Ő huszonnégy volt, Silyen pedig
tizenötnek tűnt. Csakhogy az első találkozásukkor tízéves volt, ami
azt jelenti, hogy ő már huszonkilenc ‒ márpedig nem annyi, tudta,
hogy nem annyi. Ő, Euterpe Parva, huszonnégy éves. A húga Thalia
Parva. A kedvese Winterbourne Zelston. A jack russell terrierje,
Puck a legrosszabb kutya az egész világon, és drága szüleivel együtt
az Orpenben él.
Csakhogy valami borzalmas történt. Szörnyűség, gondolni sem
akar rá.
Hátratántorodott, és leült a kedvenc ablakfülkéjébe.
Ha olyan borzalmas, hát ne gondolj rá! Egyszerűen ne gondolj rá!
Euterpe lehunyta a szemét. Hallotta, hogy Silyen ellöki a székét az
asztaltól, megnyikordult a parketta, amikor közelebb lépett hozzá.
Hűvös érintést érzett a homlokán ‒ határozottan nem egy kisfiú keze
volt már. Egyik kezével átkarolta, a másikkal a térde alá nyúlt, és
már vitte is magával. Kirúgta az ajtót, majd egy következőt és még
egyet. Napfény áradt a bőrére. Hallotta a méheket, érezte a virágok
illatát. Euterpe Parva majdnem sírva fakadt megkönnyebbülésében,
hagyta, hogy az érzékei átvegyék az uralmat a gondolatai felett.
Amikor később magához tért, egyedül feküdt a nyugágyban.
Silyen következő látogatásakor egyenesen a könyvtárba mentek.
Az asztal közepén egy cédrusfa doboz állt. Euterpe előszedte, már
várta a fiút. Nem könnyen jutott erre a döntésre. Ám valamilyen
homályos okból kifolyólag elképesztően fontosnak tűnt, hogy még
valaki olvashassa a naplókat.
Silyen megtorpant az ajtóban. Arckifejezése a kisfiúra
emlékeztette Euterpét, akivel először találkozott. Úgy bámulta
Orpent, mintha egy mesekönyvből termett volna előtte. Úgy érezte
vajon magát, mint Euterpe, amikor Winterbourne pezsgőspoharat
nyújtott neki a kertben, és egy csillogó gyémántgyűrűt talált az alján?
Silyen megbabonázottnak tűnt, mintha a legtitkosabb álmai és vágyai
váltak volna valóra.
Euterpe szíve hirtelen belesajdult Zelston hiányába.
‒ Bár itt lenne Winter! ‒ bukott ki belőle. ‒ Vagy a húgom. Úgy
érzem, időtlen idők óta nem találkoztam velük. Nem is tudom, mikor
láttam utoljára a szüleimet. Te mindig meglátogatsz, de ők hova
lettek?
Silyen arca kifürkészhetetlen volt. Aggodalmasnak tűnt, ám
egyben furcsán szenvtelennek is. Mintha egy orvost látott volna,
akinek a páciense épp kijelentette, mennyivel jobban érzi magát,
pedig ő tudja, hogy halálos betegségben szenved.
 ‒ Csak nem beteg vagyok? ‒ futott át a gondolat Euterpe agyán.
Megmagyarázná, miért zavarodik össze olyan sűrűn, hogy miért ült
odakint a friss levegőn annyit, békében és nyugalomban. Tényleg
beteg lett volna, és most lábadozik? Talán Silyen valamiféle orvos.
De nem, hiszen még csak tizenöt éves, és szemmel láthatóan
valóban rokonok. És most meg kell mutatnia neki valamit. Igen.
Az asztalon álló dobozhoz vezette, kihalászta az aprócska kulcsot
a ruhájából, és a nyakából levéve a zárba illesztette. A bonyolult,
négynyelves zár kattant egyet, majd elcsúszott. Euterpe felnyitotta a
dobozt, és óvatosan, egyesével előszedte a naplókat. Tizenegy
vékony kötet halvány bőrbe kötve, mindegyik gerincét rengeteg
kitüremkedő vonal és egy-egy fekete szám díszítette. A régi
bőrkötésre jellemző enyhe illat, valamint a cédrus beléivódott illata
áradt belőle. A borító fényes elefántcsontszínűre kopott a sok
évszázadnyi forgatástól.
Euterpe is jó néhányszor fogta már őket a kezében. Kislány kora
óta imádta őket. Kinyitott egyet, megmutatta Silyennak. A szöveget
hurkos macskakaparással vetették papírra. Mintha a szerző
igyekezett volna minél többet bezsúfolni egy lapra, mert attól félt,
nem akad elég papír a világon ahhoz, hogy minden egyes gondolatát
lejegyezhesse.
Euterpe nem sokat értett a naplókból, ám nagy becsben tartotta
őket híres őse miatt. Szerette az olykor-olykor felbukkanó, az elhunyt
első feleség emlékére írt verseket, valamint Cadmus természettel és
évszakokkal kapcsolatos megfigyeléseit. Imádta a nővényeket és
állatokat ábrázoló, élethű rajzokat.
De leginkább azokat a részeket szerette, amelyekben Cadmen
bűntudatosan, sajgó szívvel szerette Tehetségtelen kisfiát,
Sosigenest. A fiú, akiről sosem beszéltek, akit a család a keblén
elrejtett szerelmes levélként titkolt. Sosigenes állapota miatt
kísérletezett és kutatta annyit a Tehetséget és mélységét Cadmus.
Euterpe gyerekkorában gyakran lapozgatta a naplókat az
ablakban. Együttérzett sokszorosan ükapjával, és felmentette őt a
neki tulajdonított rémtettek, valamint a titokban elkövetett bűnök
alól. Minden egyes lapot számtalanszor átolvasott.
Silyen remegő kézzel tette le az utolsó, vékonyka naplót a
terítővel borított asztalra.
‒ Köszönöm ‒ fordult Euterpéhez. Szokatlanul rekedtesen beszélt.
‒ Annyira köszönöm! Fogalmad sincs, mekkora jelentőséggel bírnak
ezek a naplók.
Így hát visszatértek a megszokott rutinjukhoz, ám onnantól
kezdve Silyen a könyvtári könyvek helyett Cadmus Parva-Jardine
naplóit tanulmányozta.
És még néhány dolog megváltozott. A sétáik során most már
Silyen mutatott rá dolgokra, a naplókban olvasott anekdotákkal
szórakoztatta Euterpét. Családi történelmük aprócska foszlányait
idézte fel, megjegyezte, ha valamit megváltoztattak a Cadmus-féle
eredeti épületen és kertben, és elismételte híres ősük egyéb
családokra tett elmés megjegyzéseit. Silyen bámulatos tehetséggel
adta elő mindezt, és amikor Euterpe ugratni kezdte, a fiú bevallotta,
hogy jó hosszú részeket kívülről megtanult a naplókból.
Silyen egyre magasabbra nőtt, ám nem szedte magára a Jardine
fiúkra jellemző izomtömeget. Whittamet juttatta Euterpe eszébe,
Thalia jegyesét, és megborzongott. Mostanra nyilván
összeházasodtak már, feltételezte. De ha igen, ő miért nem vett részt
az esküvőn?
Idővel Euterpe észrevette, hogy Silyen az összes naplót elolvasta.
Egyik nap csendben ült a könyvtárban, nézte az előtte kiterített
naplókat. Euterpe aggodalmasan pillantott felé az ablakból. Mit
mutathatna még neki, hogy a fiú továbbra is meglátogassa őt
Orpenben?
De igazán nem volt miért aggódnia. Silyen újrakezdte az olvasást,
ezúttal véletlenszerűen választott a naplók közül. Vagy egymás mellé
tett kettőt-hármat, és ide-oda lapozgatott, mintha gondolatban
összehasonlítaná, kapcsolatot keresne közöttük.
‒ Mit csinálsz? ‒ kíváncsiskodott Euterpe, miután Silyen jó
néhány látogatás alkalmával ezt tette. ‒ Mostanra legalább tízszer
olvastad mindegyiket.
Silyen meghökkenten felpillantott. Euterpe ritkán szólalt meg a
könyvtárban.
‒ Próbálok rájönni, miben volt igaza, és miben tévedett ‒
válaszolta.
 Euterpe felnevetett, de nem dolgozott benne bántó szándék.
‒ Cadmus mindenkinél többet tudott a Tehetségről ‒ jelentette ki
magabiztosan.
‒ Valóban? Talán többet gondolkodott róla. De hogy többet is
tudott volna... Egy dologra biztosan nem jött rá, pedig elég
egyértelműen látszik a feljegyzéseiből.
Euterpe a barátjára meredt. Látszott a fiún, hogy arra vár,
megkérdezze, mit, úgyhogy Euterpe sóhajtva engedelmeskedett.
‒ Nem tudta, miért született Tehetségtelennek a fia ‒ felelte
Silyen.
Euterpe döbbenten pislogott. Erről olvasott legtöbbször a
naplókban, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor ezekhez a
részekhez ért. Mire jött rá Silyen, amit ő nem vett észre? Amit az
összes Parva örökös, aki szintén elolvasta a naplókat, nem értett meg.
‒ Nem gondolod, hogy elég érdekes egybeesés ‒ szólalt meg
ismét Silyen ‒, hogy a történelem legerősebb emberének fiába
cseppnyi Tehetség sem szorult?
A szavak ott lebegtek közöttük. Euterpe szinte látta, ahogyan ott
pörögnek-forognak a gyantaszínű napfényben. Tökéletes, változatlan
gondolatok borostyánba zárva.
‒ Ha nem véletlen egybeesés, akkor mi? ‒ kérdezte Euterpe. ‒ Ha
valaki nagy Tehetséggel születik, akkor a következő generációnak
már nem marad?
Ha nem részesült volna olyan kiváló nevelésben, Silyen biztosan
cöcög egy sort.
‒ Cadmus összes gyereke teljesen normális volt. Nem, ennél
sokkal egyszerűbb a magyarázat. Cadmus elvette a Tehetségét.
‒ Elvette? ‒ Euterpe talpra ugrott, felháborodott megrágalmazott
őse nevében. ‒ Ne nevettess már! Mindennél jobban szerette a fiát.
Te magad is olvashattad, egész életében kísértette a fia
Tehetségtelensége. Egyébként is, hogy lehetne valakitől „elvenni” a
Tehetségét? Nem hiszem el, hogy ennyi ideig bújtad a könyveket,
mégis ilyen badarsággal állsz elő magyarázatként.
‒ Érdekes, hogy ennyire védekezel ‒ jegyezte meg Silyen olykor-
olykor előtörő rideg stílusában. Ilyenkor mintha eltűnt volna a
folyton kérdező, fekete szemű tinédzser, és csupán a mindent elemző
agy maradt. ‒ Vajon miért? A húgod, Thalia... Elég jelentéktelen
képességekkel rendelkezik, nem? Gyakorlatilag a teáját sem tudja
felmelegíteni a csészében. Ami érdekes kérdéseket vet fel veled
kapcsolatban.
Euterpe képtelen volt elviselni a helyzetet. Nem hajlandó
belemenni ebbe a beszélgetésbe. Egyszerűen nem! A földre hajította
a vázlatfüzetét, és kirohant a könyvtárból. Amikor Silyen néhány
órával később a kertkapu felé menet elsétált a nyugágya mellett,
Euterpe összeszorította a száját, és nem köszönt el tőle.
Telt-múlt az idő. Winterbourne nem látogatta meg. Thalia sem
bukkant fel egyik kezében sütis tányérral, a másikban egy kancsó
limonádéval. A rosszcsont Puck sem futott oda hozzá farok csóválva,
aprócska, éles fogai között madártollakkal.
Euterpe fejfájásai egyre erősebbekké váltak. Már akkor is
elviselhetetlen volt a fájdalom, ha mozdulatlanul ült a kerti székben.
A méhek iszonyatosan hangosan zümmögtek. Szédült, amikor felállt.
Egyik nap megnézte magát a szalon tükrében, hogy lássa, mennyire
fest borzalmasan. Ám a tükörképe továbbra is élettel teli, rózsás arcú
volt, árnyéknak, ráncnak nyoma sem volt. Továbbra is huszonnégy
éves volt, és gyönyörű.
Örökké huszonnégy.
A félelem végigcsúsztatta jeges ujjait a gerincén, elakadt tőle a
lélegzete.
‒ Mi történt velem? ‒ kérdezte Silyent, amikor a fiú legközelebb
megjelent. Épp felé tartott a szögletes sövénnyel szegélyezett úton,
nemrég lépett át a kertkapun, amit Euterpe valahogy sosem látott. ‒
Miért nem öregszem? És rajtad kívül miért nem találkozom soha
senkivel? Mintha mindig nyár lenne. És egyre jobban fáj a fejem.
Már alig tudok gondolkozni.
Euterpe a fiú arcát tanulmányozta, érzelmek suhantak át rajta, ám
olyan jelentéktelennek tűntek, mint egy-egy apró felhő az égen.
Aztán felragyogott a nap, az a mosoly, amit annyi évvel ezelőtt látott
rajta. Thalia mosolya volt, ehhez kétség sem fért. És valóban évek
teltek el azóta, hogy Silyen először a kertbe tévedt. Euterpe most már
megértette.
A hosszú évek során a fiú férfivá lett, ő pedig az égvilágon
semmit sem változott.
Euterpe feje úgy hasogatott, mintha épp tojásként, belülről
kettérepedne. Rettegett, miféle új, csupasz és torz élet kel ki belőle.
‒ Fájni fog ‒ nyújtotta ki Silyen a kezét, majd talpra húzta
Euterpét. ‒ De már ideje. Igazából elég kíváncsi vagyok erre az
egészre. Anya mesélt róla, de nem mondott el mindent. Zelston pedig
soha egyetlen szót sem szólt.
Kezét Euterpe vállára tette, hogy megtartsa őt. Ezután lassan a ház
felé fordította.
Az Orpen Mote-i ház elszenesedett romhalmaz volt.
A gyermekkori otthona. Minden, amit valaha ismert, a lángok
martalékává vált. Most már emlékezett. Baleset történt. Egy parázs
kiesett a kandallóból, miközben a háziak aludtak.
Thaliával aznap este nem voltak otthon, bálozni mentek a Lincoln
fogadóba. Winterbourne ébresztette fel hajnalban egy hideg
vendégszobában. Emlékezett rá, hogyan érezte magát abban a
pillanatban ‒ nem kapott levegőt a vágytól, annyira boldog volt,
hogy a férfi végre odajött hozzá, és nem vártak a nászéjszakáig.
Aztán meglátta az arcán ülő elborzadt kifejezést, és rádöbbent,
Winterbourne egyáltalán nem azért jött.
A szülei belehaltak a füstmérgezésbe, hiába a Tehetség, nem
tudták használni, hogy megmentsék saját magukat, a szolgáikat, az
otthonukat.
Elakadt a lélegzete az emlékek áradatától. Csupán Silyen keze
tartotta biztosan.
‒ Nézd! ‒ suttogta a fiú a fülébe. ‒ Ott!
Arra nézett, amerre a fiú mutatott. Három ember állt szorosan
egymás mellett, a lábuk körül egy fehér-cserszínű kutya szaladgált
nyüszítve. Euterpe felismerte a kecses Thaliát, Winterbourne
erőteljes, sötét alakját ‒ és közöttük saját magát is, a másik kettő
tartotta. Könnyek csorogtak le az arcán. Haja kócosan hullott alá, és
úgy tűnt, képtelen állva maradni, lerántja a kétségbeesés.
Euterpe látta, ahogyan a törött szívű lány térde összecsuklik.
Winterbourne elkapta, és gyengéden a földre eresztette.
Arccal lefelé összegömbölyödött a felperzselt, hamuval borított
földön. Vigasztalhatatlan zokogás tört ki belőle, a szürke mocsokban
kaparászott, mintha csodára várna, amitől a szülei hirtelen épségben,
sértetlenül megjelennek.
Aztán lezuhant az első madár az égből.
A három alak közül egyik sem vette észre. Már így is teljesen
körbefonta őket a pusztulás. Azonban Euterpe és Silyen látta azt,
amit a trió nem.
Észrevették, ahogyan a szél belekapott az álló levegőbe, és
piszkos gejzírként hamut lövellt az égbe. Törmelék pörgött a
levegőben, és egy megperzselődött, fekete, tűz emésztette fa a földre
dőlt.
Még egy madár zuhant le hangos puffanással, egy vadkacsa a tó
felől. Orpen romjai felett megfeketedett az égbolt, és egy láthatatlan
kéz viharfelhőket húzott rá. Eső zúdult a tájra. Egyre több tollas
jószág hullott alá.
Euterpe hallotta, hogy Silyen élesen veszi a levegőt.
‒ Ez... ‒ Már-már izgatottnak tűnt. ‒ A Tehetséged. Elképesztő.
Azonban Euterpe a legkevésbé sem volt izgatott. Sajgott a szíve.
A Tehetsége megrémítette, undorodott tőle.
‒ Nézzétek! ‒ kiáltott Thalia, elvonva Winterbourne figyelmét a
karjában heverő lányról. Mindketten a folyón túl elterülő vizenyős
rétre néztek, onnan származott a vizes árkot feltöltő víz.
A folyó természetes tűzgátat alkotott, hiába égett a ház, a rét
továbbra is frissen virágzott. Csakhogy a fű most meghajlott, ide-oda
dülöngélt, mintha heves szél rázná, és ahol meghajolt, ott el is halt.
‒ Ő csinálja! ‒ jajdult fel Thalia hangosan, hogy szavai
áthallatszódjanak az eső dobolásán. ‒ Képtelen uralni az erejét, néha
csak megtörténik. Láttam már egyszer-kétszer, amikor nagyon
zaklatott volt. De ilyet még sosem tett. Meg kell állítanunk!
Puck élesen felvonított, és közelebb húzódott a kétségbeesett lány
szoknyájához. Hirtelen elakadt a lélegzete, lábai kibicsaklottak.
Holtan éppen úgy a gazdájához bújt, mint életében.
Euterpe és Silyen a kert egy magasabb pontján álltak. Euterpe
fojtottan felzokogott, forró könnyek ömlöttek végig az arcán.
‒ Állítsd meg! ‒ rivallt rá Thalia Winterbourne-ra. Most már ő is
igencsak zaklatott volt. Haját az arcához tapasztotta a tomboló vihar.
A sötét égboltot villámlás hasította ketté. ‒ Én nem tudom. Nem
vagyok hozzá elég erős. De te igen.
Euterpe végignézte, ahogyan a szerelme összekucorodott másafölé
hajol. A lányt hevesen rázta uralhatatlan Tehetsége, pusztítást hozott
maga körül mindenre. Winterbourne felemelte, és szorosan magához
ölelte. Gyengéd csókot lehelt a homlokára.
Túl halkan beszélt ahhoz, hogy a kert másik feléből akár egyetlen
szót is halljanak. Ám Euterpe tudta, mit mond.
Emlékezett rá.
‒ Csss! ‒ csitította a férfi Tehetséggel átitatott hangon. ‒
Szeretlek. Maradj nyugton!
A lány karja elernyedt. A vihar megdöbbentő hirtelenséggel elállt.
Thalia mindkét kezével az arcát dörgölte, hátrasimította a haját.
Hitetlenkedve figyelte a körülöttük végbement pusztítást és a fejük
felett húzódó tiszta, kék égboltot.
A napfényben fürdő kertben Euterpe emlékezete felhasadt.
Kimászott belőle a borzalmas valóság.
Érezte Silyen kezét a vállán. A fiatal fiú ‒ a húga gyermeke ‒
maga felé fordította, és Euterpe felnézett rá.
‒ Most már tudod ‒ szólalt meg Silyen. ‒ És hamarosan ideje lesz
elhagyni ezt a kertet. Mindketten várnak rád. Hosszú évek óta
várnak.
 11

Gavar

A Millmoor nevezetű szolgavárosban felfordulás volt, ám Gavar

Jardine nem igazán értette, miért probléma ez. Főleg reggel nyolckor.
Miért érezték vajon szükségét, hogy néhány incidens és
letartóztatás miatt vészhelyzeti ülést tartson az Igazságügyi Tanács?
Mi olyan fontos, hogy a karácsony előtti napokban elrángassák
Kynestontól és a lányától? Az is elég, hogy hamarosan el kell
utazniuk a Második Ülésre Grendelshambe, ahhoz már igazán nem
volt kedve, hogy feleslegesen Londonba menjen.
Gavar kipillantott a túlfűtött ülésterem ólomüveg ablakain, és
látta, hogy havazik. Vajon az a szolgalány, Daisy, odakint játszik
Libby-vel? Talán hóembert építenek. Jobb, ha mindketten alaposan
felöltöznek.
‒ Figyelj oda!
Az apja a fülébe suttogott, és mintha hideg szél süvített volna
végig rajta, jó, hogy nem húzta össze magát, és nem hajtotta fel a
gallérját. Összerezzent, és igyekezett az asztal távolabbi végénél
beszélő nőre figyelni. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem ilyen
egyhangúan adná elő a mondandóját, és ha nem lenne ilyen
könyörtelenül ronda.
‒ ...az egész városban lázító irományokat terjesztenek ‒ mondta
éppen a nő a szállásokon, a munkahelyeken, sőt, még az
egészségügyi célokra fenntartott helyiségekben is. Mármint a
mosdókban ‒ pontosított.
Gavar felhorkantott. A közemberek azt hiszik, az Egyenlők sosem
járnak „egészségügyi célokra fenntartott helyiségbe”? Az
mindenesetre igaz, hogy jó néhány közember nem tekintette őket
teljesen embernek. Gavar az égvilágon semmit sem tett, hogy
eloszlassa a kételyeiket. A tudatlanság félelmet szül, mondogatta
mindig az apja, a félelem pedig engedelmességre tanít.
Csakhogy valami nagyon félresiklott ezzel a velősen
megfogalmazott elvvel, már ha hinni lehet ennek a nőnek.
Az első néhány percben nagyon is odafigyelt. Hiába borítottak
Csendet a közemberekre, valahogy mégis kitudódott Zelston ostoba
törvényjavaslata, sőt, még az egyik szolgavárosba is eljutott a hír.
Millmoorban zavargások törtek ki, a lakók azt követelték, hogy a
parlament szavazzon igennel.
Leírhatatlanul nevetséges volt az egész. Mégis mit képzeltek, mit
érnek el ezzel? Semmit, azt leszámítva, hogy még több évre ott
ragadnak. A vezetőiket pedig minden bizonnyal életfogytiglannal
büntetik, és Lord Crovanre bízzák az átnevelésüket. Akik annyira
őrültek, hogy mindezt megkockáztassák, valószínűleg alapból
veszélyt jelentettek a társadalomra nézve.
Crovan az Igazságügyi Tanács tiszteletbeli tagja volt, ám
szerencsére sosem jelent meg. Ritkán hagyta ott skóciai kastélyát,
Eilean Dochaist, ami egy hatalmas tó közepén állt, egy aprócska
szigeten.
Egyedül élt ott, leszámítva egy-két szolgát és az Elítélteket, az
életfogytiglanra ítéltek férgesét.
Bármit tett is Crovan az Elítéltekkel (soha senki nem vonta még
kérdőre), elég sok munkát adott neki. Csupán évente egyszer jelent
meg Westminsterben, a parlamenti ülésszak megnyitóján, és az
Egyenlők véleménye szerint ez is eggyel több volt a kelleténél. Még
a Fény Háza is sötétebbnek tetszett, amikor Crovan ott ült. Továbbá
mindig ellátogatott a kynestoni Harmadik Ülésre.
Kancellárként kénytelen lesz találkozni vele, gondolta Gavar
keserűen, ügyet sem vetve a millmoori főfelügyelőre. A végső
elítélés mindig a kancellár dolga, ezután viszik a rabot új gazdájához.
Gavar nem tudta pontosan, mikor vette kezébe Crovan az Elítéltek
átnevelését. Apa ideje alatt történt volna? Crovan mindenesetre az
összes elítélésnél jelen volt, alig várta, hogy megkaphassa a legújabb
játékszereit. Az egész kissé ízléstelen volt, és Gavar többek között
emiatt kételkedett benne, hogy a kancellári hivatás olyan nagyszerű,
hiába ragaszkodott hozzá az apja, hogy az a szék bizony
születésüknél fogva megilleti a Jardine család tagjait.
Az ilyesminek pont az lenne a lényege, gondolta Gavar sokadjára
bosszúsan, hogy automatikusan jár. Az égvilágon semmit sem
kellene érte tenni, csupán megfelelő helyre születni. Apa folyton azt
mondogatta, hogy a kancellári szék éppúgy megilleti a Jardine
családot, mint az, hogy az oxfordi Domus College-ba járhassanak.
Ha tehát mindenképpen őt illeti a pozíció, miért kell ezen a fárasztó
politikai gyakornokságon részt vennie? Hát tényleg olyan fontos,
hogy véget nem érő tanácsi, bizottsági és törvényhozási üléseken
unatkozzon?
Fásultan körbejáratta a tekintetét az asztalnál ülőkön. Csak a
szokásos. Jövendőbeli apósa, Lytchett Matravers lehunyt szemmel
feszült figyelmet mímelt, ám szinte biztosan emésztési problémákkal
küzdött a gyors reggeli miatt. Mellette a cimborája, Lord Rix ült, ő is
pontosan ugyanolyan unottnak tűnt, mint maga Gavar. Észrevette,
hogy őt nézi, és bajtársiasan égnek emelte a tekintetét.
Rix rendes fickó volt, mellette viszont Gavar hülye picsa
menyasszonya ült. Őrülten jegyzetelt, mintha mindez bármit is
számítana, Bouda az asztalfőn ülő Zelston mellett foglalt helyet. Ha
apa véletlenül tévedne, és mégis tenni kell valamit azért, hogy az
ember Jardine örökösként kancellár lehessen, majd a jövendőbelije
intézkedik.
Mégiscsak kell hogy legyen valamilyen előnye annak, ha az
ember egy Boudához hasonló hárpiát vesz el. Azon a napon, amikor
Zelston ledobta a törvényjavaslat bombáját, az apja emlékeztette,
hogy valójában nincs szükségük a Matravers-vagyonra. És Gavar
jelenleg semmilyen egyéb pozitívumát sem élvezhette az
eljegyzésnek. Bouda megpróbálta felpofozni, amikor az Első Ülést
követő vacsora után teljesen érthető módon bepróbálkozott nála.
Mennyivel egyszerűbb a közemberekkel, tőlük sosem kell
megkérdezni, akarják-e!
Kivéve, ha az ember tényleg érez valamit irántuk.
Gavar ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Nem fog Leah-ra
gondolni! Csak feldühíti, és pont ez az érzelem okozta az egész
borzalmat.
 Mély levegőt vett, érezte, ahogyan ropogósra keményített, fehér
inge a mellkasára feszül. Ezután ismét ellazította az izmait,
megmozgatta a vállát.
Itt, Londonban könnyebb dolga volt. Kynestonban mindig sokkal
több düh feszítette. Fogalma sem volt, miért. Talán a vállát nyomó
elvárások miatt. Ott volt a ház, amit megörököl, a halott ősök portréi,
akikhez fel kell majd érnie. És mégis miért? Azért, hogy aztán a saját
örököse bejárhassa ugyanazt az utat, amit ő, és idővel átadhassa neki
a birtokot, ahogyan az apja fogja neki, ahogyan Garwode nagyapa az
apjára hagyta.
Döbbenetesen felesleges volt az egész.
‒ És mit tudunk az elkövetőkről? ‒ csendült egy hang.
Rix szólalt meg. Gavar még soha életében senkit sem hallott, akit
ennyire kevéssé érdekelt volna az általa feltett kérdésre adott válasz.
Nyilván bármivel megelégedett, ami elűzi az unalmat.
‒ Egyvalakit őrizetbe vettünk ‒ jelentette a millmoori főfelügyelő.
Barna dossziéjából előhúzott egy fotót, majd az asztal közepére tolta.
‒ Ott volt, amikor megrongálták a keleti szektor Munkaerő-
közvetítési Hivatalát. Úgy véljük, magát a behatolást egy jelenleg
azonosíthatatlan nőnemű rab végezte el. Amikor a biztonsági
szolgálat járőrözés közben lecsapott rá, ez a férfi közbeavatkozott,
így ő elmenekült. A férfit ezután feltartóztatták és elfogták.
Ez a közember képtelen egyszerűen fogalmazni? Az a nyomorult
feltartóztatta az őröket, hogy a nő elszökhessen. Egyéb körülmények
között igazán tiszteletre méltó cselekedet lett volna.
Gavar a fényképre pillantott. Egy izmos, fekete férfit ábrázolt,
egyik szeme úgy feldagadt, hogy ki se tudta nyitni, és ettől
valamelyest úgy festett, mint egy börtöntöltelék. Túl sötét volt a bőre
ahhoz, hogy bármilyen sérülés látsszon rajta, de a pólóját
egyértelműen vér áztatta. Nagyjából egyidősnek tűnt Zelstonnal, csak
ez a férfi borotválta a fejét, és nem rendelkezett a piperkőc kancellár
finom öltözékével és díszes ékszereivel.
A születés véletlene, jutott eszébe az apja egy újabb kedvenc
mondása. A születés véletlenének köszönhetően ez a bűnöző szolga
és az ország legbefolyásosabb embere külsőre ugyanolyannak tűnt,
belül viszont nagyon különböző képességek rejlettek. És ez a
különbség teljesen más utakra terelte az életüket.
Libby pont úgy festett kívülről, mint Gavar. Ugyanolyan bőrszín,
ugyanolyan haj, ugyanolyan szempár.
Eszébe jutott a tavon feléjük sikló csónak. Tényleg az övéhez
hasonló képességekkel született volna?
‒ Jól hallottam, „járőrözést” mondott?
Bouda fontoskodó hangja visszarántotta Gavart a jelenbe. Ez a
borzalmas hang kínozza majd élete hátralévő részében.
A főfelügyelő óvatos arckifejezéssel bólintott. Bouda kiszúrt
valamit, amiről a nő azt remélte, senkinek sem tűnik majd fel.
‒ Jól gondolom, hogy ez a rendszeres járőrözések egyike volt? ‒
kérdezte a szőke lány. ‒ Azaz jó néhány hete különböző incidensek
vannak a városban, a saját központját is megrongálták, és maguknak
sikerült egyetlenegy tettest elfogni, de őt is csak véletlenül?
A közember óvatossága aggodalomra váltott. Gavar majdnem
felnevetett.
‒ Ugye tisztában van vele ‒ hajolt előre apa, és a vaskos, vörös
bőrszék halkan megnyikordult ‒, hogy a millmoori Főfelügyelői
Hivatal hatásköre nem az öné, hanem a miénk? Az ország Egyenlőié
és kormányáé. Éppen ezért azokat a támadásokat, amelyeket önnek
nem sikerült megakadályoznia, gyakorlatilag ellenünk intézték.
Gavar készséggel elismerte, hogy az apja tudta, hogyan legyen
hatással másokra. Hirtelen jó néhány fokkal hidegebbnek tűnt a
levegő. Nem lepte volna meg, ha az ablakok belsején folydogáló
cseppek megfagynak.
‒ Természetesen meg kell akadályozni, hogy a jövőben bármiféle
ehhez hasonló gyalázat történjék ‒ folytatta Whittam. ‒ Most, hogy
már elfogták az egyik elkövetőt, nyilván megtették a szükséges
lépéseket, hogy kiderítsék, kikkel dolgozott együtt.
‒ Nos...
Még Gavar is meg tudta volna mondani a nőnek, hogy nem ez a
helyes válasz.
Whittam hátradőlt, és összeérintette az ujjait, fölöttük meredt a
nőre. Épp ugyanúgy ült, mint gyerekkorában egy kifejezetten kínos
alkalommal, amikor Gavar összepisilte magát félelmében. Sosem
fogja elfelejteni, hogyan nézett rá az apja, amikor a forró folyadék
szánalmas módon végigcsorgott a lábán. Nem dühös volt,
megvetette.
Megvetni egy gyereket... Gavar puszta kézzel öli meg azt, aki
valaha is ilyesfajta pillantást merészel vetni Libbyre.
Tekintve, hogy nem ötéves kisfiú volt, a dundi nő nem pisilt be,
viszont határozottan elsápadt. Ezután enyhén felszegte az állát, hogy
Lord Jardine szemébe nézzen. Talán mégis volt benne némi tartás. A
szolgavárosok a pokol bugyrai voltak, legalábbis az alapján, amit
Gavar hallott. Nyilván keménynek kell lenni ahhoz, hogy az ember
felküzdhesse magát a ranglétrán.
‒ Mélyen tisztelt uram, pontosan ezért jöttem ide. A tettest
alaposan kikérdeztük, minden rendelkezésünkre álló eszközt
bevetettünk, mégsem szolgált kielégítő válaszokkal. Azért fordultam
a tanácshoz, hogy az engedélyüket és a segítségüket kérjem, ugyanis
szeretnék különleges intézkedést kérvényezni az egyik szigorúan
őrzött épületünkben.
Gavar hallott valamit balról, talán Lytchett szortyogott álmában,
de az is lehet, hogy Rix horkantott gúnyosan. Mégis mi az a
„különleges intézkedés”? Gavarnak halvány fogalma sem volt.
Azonban emlékezett az apja intelmére, miszerint: „Soha ne ismerd el
a tudatlanságodat!” Gavar aztán biztosan nem csinál magából hülyét
azzal, hogy megkérdezi. A Zelston mellett ülő Bouda bölcsen
bólogatott. Ő valószínűleg tudta, de persze az is lehet, hogy csak
blöffölt. Ennél a hülye picsánál sosem lehet tudni.
‒ Nem kérhet csak úgy különleges intézkedést ‒ érkezett reszelős
hangon a tiltakozás Zelstonnal szemköztről.
Armeria Tresco, ki más? Az álszent vén tyúk folyton a
közemberek jogait védelmezte, nyilván ő lesz az egyetlen, aki
igennel szavaz majd a Harmadik Ülésen. Kivéve, ha az örököse,
Meilyr is fülét-farkát behúzva felbukkan. Anya és fia együtt válnak
kitaszítottá. Nagyszerű.
‒ Túlzás lenne Tehetséggel beférkőzni egy ember elméjébe ‒
jelentette ki Armeria. ‒ Mind tudjuk, milyen károkat okozhat.
Alaposan dokumentálták a múltban. Bizonyos alanyok egész
hátralévő életükre cselekvőképtelenné váltak. A megfelelő
tapasztalat híján akár még halálhoz is vezethet.
 Hát ez volt az a bizonyos különleges intézkedés! Gavar
elfehéredett. Borzalmasan hangzott. Olyasmi, amivel Silyen
szórakoztatná magát egy nyugodt estén.
‒ Armeria ‒ szállt vele vitába Bouda, mintha egy rakoncátlan
gyerekre pirítana rá. ‒ Egy rabszolgáról beszélünk. Jogilag nem
számít személynek, így tehát semmiféle kárról nem beszélhetünk.
Bouda évfolyamelső joghallgató volt Oxfordban. Ez volt az egyik
oka annak, hogy Gavar inkább gazdálkodást tanult ‒ bár talán kissé
túlzás volt azt állítani, hogy bármit is megtanult ott.
‒ Magasról teszek arra, hogy ez a férfi ‒ kocogtatta meg Armeria
a fotót ‒„jogilag személynek számít-e”, Bouda! Emberi lény. De ha
ennyire szabatos akar lenni, akkor hadd emlékeztessem, hogy a
különleges intézkedés használatát szabályozó törvény kimondja,
csakis akkor alkalmazhatjuk, ha olyan helyzet áll fenn, amely
emberéletek veszélyeztetéséhez vezethet. Ha jól értem, akkor ezt a
férfit akkor tartóztatták le, amikor kifejezetten kreatívan
megpróbáltak betörni a Munkaerő-közvetítési Hivatal rendszerébe,
hogy mindenkit „szabad állampolgárrá” tegyenek. Lehetséges, hogy
közrejátszott a Millmoori Adminisztrációs Hivatal tulajdonának
megrongálásában, jó néhány életfogytiglannal nem büntetendő
bűncselekményt elkövető rab kiszabadításában, valamint a millmoori
épületek politikai szlogenekkel történő kipingálásában. Ráadásul a
kiosztott röpiratok valós információt tartalmaznak, hűen tükrözik a
jelenlegi törvényjavaslat témáját. Egyik felsorolt tett sem apróság, de
nem úgy tűnik, mintha bárki élete veszélybe került volna ezek
nyomán.
Gavar némi elégedettséggel hallgatta az eszmecserét. Hát nem
lenyűgöző, milyen gyorsan válik élénkvörössé Bouda tejfehér bőre?
‒ Armeriának igaza van ‒ mormolta Zelston professzorosan, és
Boudához fordult. ‒ A törvény elég világosan fogalmaz, és azt kell a
priori szemlélnünk. A rabszolgák helyzete in rerum natura jelenleg
nem lényeges.
Bármit is jelentett ez a maszlag, Boudának határozottan nem
tetszett. Nagyon helyes, gondolta Gavar. És ha valaha is így merészel
szólni Libbyhez, akkor közvetlen közelről megismeri a kézfejét, akár
a felesége, akár nem.
 ‒ Nem támogatom a különleges intézkedés használatát ‒ jelentette
ki Rix.
Jó néhányan meglepetten fordultak felé. Az ezüstös hajú Egyenlő
felvonta a szemöldökét.
‒ Most mi van? Senki sem haldoklik az utcákon, miért kellene hát
nekünk Millmoorba menni, hogy rendet tegyünk? Ha jól tudom, ők
végzik a mi piszkos munkánkat, nem fordítva.
Lytchettből kipukkadt a nevetés, és hátba veregette a barátját a
szellemes megjegyzésért. Rix öntelten vigyorgott. A politika sokkal
élvezetesebb lenne, ha több hozzá hasonló ülne a teremben, gondolta
Gavar.
‒ Úgy látom... ‒ szólalt meg Zelston, és körbenézett az asztalnál
ülőkön.
‒ Úgy tűnik ‒ vágott közbe Lord Jardine ‒, hogy érdemes
alaposabban megfontolni a felvetést. A tiszteletre méltó Lady Tresco
pontosan idézte a törvény szövegét, a különleges intézkedéshez
csupán életveszély esetén folyamodhatunk. Azonban a rá jellemző
lázas igyekezet miatt nem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy a törvény
nem a közvetlen, hanem az eseményekből következő életveszélyről
szól. A későbbi kockázatokat pedig igencsak magasnak vélem.
Ujjait lazán összefonta, s a sima asztallapon pihentetve
körülnézett. Gavar fiatalabb korában órákig gyakorolta ezt a
fensőbbséges pillantást a tükör előtt, ám sosem sikerült igazán
eltalálnia.
‒ A különleges intézkedés bevetése életeket ment ‒ jelentette ki az
apja. ‒ Úgy hiszem, mindannyian tisztában vannak vele, hogy
fiatalkoromban ideiglenesen csatlakoztam az Amerikai Egyesített
Államok Közös Csapatához. Akkoriban történt, amikor megakadtak
a Közel-Keleten. Kétségbeesésükben hozzánk és konföderációs
honfitársaikhoz fordultak, arra kértek bennünket, hogy katonai
céljaik elérése érdekében használjuk a Tehetségünket. Ugyanazt a
Tehetséget, amelyet természetellenesnek tituláltak, és ezért képesek
vollak hatalmas kontinensüket két évszázada polgárháborúban
kettészakítani.
Lord Whittam Jardine háborús történetei. Gavar hallott már
néhányat az évek során, főleg akkor, amikor az apja túl sokat ivott.
Kitüntetések bizonyították, hogy igazat beszél, ám az apja egy
dobozban tartotta és sosem hordta őket. Ennek ellenére mindegyiket
megőrizte.
Amikor az apja egyszer a szokásától eltérően őszinte volt ‒ azaz
igencsak elázott ‒, Gavar megkérdezte, miért segített az egyesített
amerikaiaknak. Hiszen minden adandó alkalommal kifejezte
megvetését a nemzet ellen, amelyik eltörölte a rabszolgaságot, ám
ehhez törvényen kívül helyezte a Tehetséget.
‒ Lehetőséget biztosított számomra ‒ felelte az apja. Kékeszöld
szeme véreres volt, ám pillantása éppoly átható, mint máskor. ‒ Úgy
használhattam a Tehetségemet, ahogyan itthon sosem tehettem volna.
Kíváncsi voltam. És kiderült, hogy nagyon élveztem.
Ezután részletesen elmesélte, hogyan használta a Tehetségét egy
ízben. Gavar letette a skót whiskyvel teli poharat, és többet nem
nyúlt hozzá. Soha többé nem kérdezett arról, milyen élményekkel
gazdagodott az apja a sivatagban.
Szerencsére Whittam most sem részletezte az esetet. A szolgák
napokig tisztítanák a szőnyegeket, mire az összes hányást kiszednék
belőle. Mindenki Lord Jardine-re figyelt, amikor az öreg folytatta:
‒ Én éppen ezt a „különleges intézkedést” hajtottam végre a
kiválasztott foglyokon. A belőlük kinyert információ nemegyszer
akadályozott meg olyan terveket, amelyek ezres nagyságrendű
áldozatokkal és tönkretett civil infrastruktúrával jártak volna.
Egészen konkrétan városokra gondolok ‒ pontosított. ‒
Philadelphiára és Washington D.C.-re. Néha olyanok voltak
érzékeny információ birtokában, akikről nem is gondolta volna az
ember. Nem hadvezérek, hanem tanárok, nem vallási vezetők, hanem
boltosok. A szükséges információkért bármilyen árat
megfizethetünk. Hiba azt gondolni, hogy bizonyos emberek
képtelenek lennének rémtettekre, vagy gyanú felett állnak. És ez még
a legkisebb gyermekekre is igaz.
Gavarnak eszébe jutott az apja történetének ezt érintő része, és
keserű ízt érzett a szájában. Néha elgondolkozott rajta, vajon nem
hiányzik-e valamelyik kereke Lord Jardine-nak. Hogy vajon tőle
örökölte-e az önuralom hiányát.
Azt, hogy másokat bánt.
 Ami azt illeti, néha elgondolkodott, vajon ráfoghatja-e az apjára
az összes elkövetett hibáját. Gyávaság lenne? Lehetséges. Ám ettől
még igaz.
Az asztalnál ülő Egyenlők hallgattak. A közember főfelügyelő
tátott szájjal bámulta Lord Jardine-t, mintha valamiféle isten lenne.
Gavar maga is látta már ezt az arckifejezést bizonyos nőkön, és néha
ki is használta, de általában inkább visszataszítónak találta.
‒ Egészen pontosan mit javasolsz akkor, Whittam? ‒ kérdezte a
kancellár. ‒ Felajánlod, hogy elmész Millmoorba, és kiszeded a
gyanúsítottból, amit lehet?
Zelston a fénykép felé intett, ám a szemét végig Lord Jardine-on
tartotta. Bouda tekintete ide-oda járt a két férfi között. Még Rix is a
homlokát ráncolta.
‒ Dehogy ‒ húzódott kissé szélesebb mosolyra apa szája. ‒ A
fiamat és örökösömet, Gavart küldeném.
Gavarnak ettől a pillanattól fogva csupán homályos emlékei
maradtak az ülésről.
A millmoori főfelügyelő innentől kezdve Gavart nézte ugyanazzal
a mohó arckifejezéssel. Rix volt annyira udvarias, hogy visszavonta a
véleményét, miszerint semelyik Egyenlőnek sem lenne szabad odáig
alacsonyodnia, hogy saját maga megy el egy szolgavárosba. Lord
Jardine közbeszólása gyakorlatilag eldöntötte a kérdést. Amikor
szavazásra került a sor, a tanács engedélyezte, hogy különleges
intézkedést vessenek be a millmoori foglyon. Tizenegyen szavaztak
mellette, egyedül Armeria Tresco tiltakozott.
Bouda Matravers emelte fel a kezét elsőként.
Az ülés után Gavar követte az apját a folyosón, ám menet közben
meghallotta az utána siető magas sarkú tompa kopogását a vastag
szőnyegen. Bouda egyenesen Lord Jardine elé állt, nem tudták
megkerülni.
‒ Öt percet kérek! ‒ szólalt meg. ‒ Beszélnünk kell!
Lord Jardine arckifejezése semmit sem árult el, Gavar pedig egy
röpke másodpercig abban reménykedett, Bouda felajánlja, hogy majd
ő maga megy el helyette a rabszolgavárosba. Na persze! Bouda igazi
politikushoz méltón véletlenül sem koszolta volna be a kezét.
‒ Rendben.
 Apa kinyújtotta a karját Bouda mellett, és kinyitotta az egyik
oldalsó helyiség ajtaját. Amint kattant mögöttük a kilincsnyelv,
Bouda beszélni kezdett.
‒ Mégis hogy történt ez az egész? ‒ kérdezte, és egyenesen Lord
Jardine-hoz beszélt, mintha Gavar ott sem lett volna. ‒ A
megfigyelőkre Csendet borítottunk, mi pedig mindannyian Hallgatást
fogadtunk. Hogy juthatott ki a hír? Zelston nyilván elrontotta.
Rosszul használta a Tehetségét, vagy egyszerűen csak nem elég erős.
Elhallgatott. Teljesen egyértelmű dolgokat fogalmazott meg,
nyilván nem ezért húzta be Lord Jardine-t és örökösét egy félreeső
helyiségbe.
Apa csak állt és várt. Az évek során Gavar rájött, hogy ennek
hatására sokan beszélni kezdtek, akármennyire vonakodtak is attól,
hogy megosszák az apjával a gondolataikat. Sajnos nem tűnt
valószínűnek, hogy a millmoori fogolynál is beválik majd a dolog.
Ismét felfordult a gyomra a rábízott feladattól. Milyen érzés lesz
végrehajtani?
Milyen érzés lenne kudarcot vallani?
Közel két és fél évtizede élte Lord Whittam Jardine legidősebb
fiának életét. Szemernyi kétsége sem volt, hogy a két eshetőség
közül melyiktől kell jobban félnie.
‒ Az az érzésem, hogy Zelston nem alkalmas kancellárnak.
Gavar végig Boudát bámulta, miközben átszakadt a gát, és a
lányból megállás nélkül ömlöttek a gondolatok.
‒ Sosem lett volna szabad ezt javasolnia. Nyilván ő maga is
sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni. Még ha a millmoori
gondoknak itt vége szakad is, lehet, hogy Portisburyben vagy Auld
Reekieben folytatódik a lázadás. A javaslat kitudódott, és az egész
országra mégsem kényszeríthetünk Csendet. Ráadásul ma, egészen
addig, amíg ön közbe nem avatkozott, nem is volt mersze megtenni a
szükséges lépéseket.
Elhallgatott, és élesen beszívta a levegőt.
‒ Még három éve van hátra. Nem vagyok róla meggyőződve,
hogy ez lenne a legjobb Nagy-Britannia számára.
Apa Boudát nézte.
‒ Mit javasolsz tehát, Bouda?
 ‒ Javasolok?
És most, hogy már kimondta a kimondhatatlant, Bouda ismét
visszanyerte az önuralmát és a tartását, úgy ölelte körbe a lányt, mint
egy elegáns dizájnerkabát.
‒ Az égvilágon semmit sem javasolok. Csupán megosztottam
önnel a gondolataimat. ‒ Az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta. ‒ Jobb,
ha megkeresem aput, mielőtt a zsúrkocsihoz megy. Annak sosincs jó
vége. Ó, és Gavar? Sok szerencsét!
Hülye picsa!
Nyilván hangosan is kimondta, mert az apja azonnal felé fordult.
Olyan hevesen nézett rá, hogy Gavar hátralépett.
‒ Kétszer olyan jó politikus, mint te valaha is leszel! ‒ rivallt rá
Whittam. ‒ Az öcsédre ugyanez igaz. Mindig is tudtam, hogy Silyen
a legnagyobb Tehetséggel megáldott a fiaim közül, de most már
stratégaként is el kell ismernem őt. A kancellár úgy ugrál, ahogyan ő
fütyül, mi ketten pedig kénytelenek vagyunk foglalkozni a
következményekkel.
Hát változott egyáltalán bármi ötéves kora óta? ‒ merült fel
Gavarban a kérdés. Az égegyadta világon bármi? Talán annyi, hogy
most már ő is férfivá érett, sőt, ő maga is apa volt. Mikor fogja végre
az apja ekként kezelni? Whittam szemébe nézett. Az apja kénytelen
volt kissé felnézni rá, ugyanis Gavar valamelyest magasabb volt nála.
‒ Rixnek igaza van ‒ jelentette ki Gavar. ‒ Mire ez a nagy
rohanás? Hiszen mi Egyenlők vagyunk, az Alapító család, nem
közönséges rendőrök. Miért nekem kell menni?
Nem ez volt a megfelelő kérdés.
‒ Azért, mert szükségünk van a rabszolgából kinyerhető
információra ‒ lépett közelebb hozzá Whittam, átszelve a Gavar
megnövelte távolságot. ‒ Azért neked kell menni, mert azt mondtam.
Mert még mindig különféle pletykák keringenek az állítólagos
„vadászbalesetben” meghalt rabszolgalány miatt. Ha ezt megteszed,
azzal talán feloldozást nyersz. És azért te mész, mert családfőként én
döntöm el, hogy az a fattyú Kynestonban nevelkedik-e, vagy egy
nevelőotthonban. A második esetben legalább nem emlékeztetne
anyádat és engem mindennap arra, hogy mekkora csalódást okozol
nekünk.
 Most már csupán néhány centire volt egymástól az arcuk, Gavar
mégis alig látta az apját. Minden vérvörössé és feketévé vált. Ismét
ötévesnek érezte magát. Ám most nem forró, bűzlő vizelet csorgott
végig rajta, nem félelem és szégyenérzet öntötte el. Hanem gyűlölet.
Nem ez volt a megfelelő válasz, apa!
A legkevésbé sem.
 12

Luke

Ozt két nappal ezelőtt elfogták, és Luke azóta várta, hogy valaki
megkocogtassa a vállát, megragadja a karját, vagy ‒ ami még
valószínűbb ‒ egyszerűen csak beverje a fejét egy gumibottal.
Csakhogy hiába várja az ember, akkor is félig kiesik a helyéről a
szíve, amikor hirtelen megtörténik.
Épp akkor végzett a műszakjával, az alkatrészüzem égető
forróságát a jeges utcára cserélte. Már sötét volt, a sűrű havas esőtől
semmit sem lehetett látni. Csupán néhány saroknyira járt a D zóna
kapujától, amikor valaki meghúzta a ruhája ujját. Luke pulzusa az
egekbe szökött, és rohanni kezdett.
Ám annyira nem volt gyors, hogy ne hallja az elsziszegett „Csak
én vagyok!”-ot a háta mögül.
Csúszkálva lefékezett a nedves betonon, majd megfordult.
‒ Ma este kiszabadítjuk ‒ jelentette be Renie. A sikátorban állt, a
sárga lámpafényben kavargott körülötte a havas eső. ‒ Ozt. Kell egy
járgány, ami kivisz innen. Találtam is egyet, épp javítják. Meg kell
nézned, minden rendben van-e vele, és ki kell kapcsolnod a GPS-t.
Luke tátott szájjal bámult Renie-re. Attól, hogy segített az apjának
megjavítani egy veterán autót, még nem vált az autók szakértőjévé.
‒ Muszáj ‒ erősködött Renie. ‒ Ozért.
Úgyhogy megtették.
A kisteherautó épp olyan volt, mint amilyennel Luke-ot
Millmoorba hozták. Borzalmas emlékeket idézett, mind az első
napról, mind pedig a raktárban Kesslerrel történtekről. Egy pillanatra
földbe is gyökerezett a lába a félelemtől, hogy rajtakapják.
Lehunyta a szemét, és nagy nehezen csillapította a keze
remegését. Azzal nyugtatta magát, hogy Renie őrszemként posztol,
és bízhat benne, éppúgy, ahogyan a lány is bízott benne, amikor
leeresztette a diliház oldalán.
Ez a gondolat erőt adott. Aprócska, ám lényeges szikraként
berobbantotta a bátorsága motorját, ami így lassacskán életre kelt,
majd hangosan felbőgött.
Mindennek bizalom az alapja. A bizalom egy újabb szempárt
jelent, erős karokat, borotvaélesen vágó agyakat. Nagyobbá válik tőle
az ember. A klub is bizalmi alapon működött. Ez kellett ahhoz, hogy
a rabszolgák felszabadításának őrült álma valósággá váljon ‒ egy
csapatként, bátorsággal sikerülhetett. Még az Egyenlők, sőt, még a
Tehetségük sem szárnyalhatja túl az egységet.
Szinte gyerekjáték volt megjavítani a kisteherautót. A szükséges
javításokat tartalmazó listát a falra akasztották. A slusszkulcsot is
megtalálta a szögek egyikén. Nem volt túl szigorú a biztonsági
rendszer, csupán néhány térfigyelő kamerával kellett megküzdeniük,
Renie mindegyiket kikerülte vagy hatástalanította.
‒ Hah! ‒ bukott ki Renie-ből, amikor ezt neki is megemlítette. ‒
Nem a szerelőműhelyből lesz nehéz kijuttatni a kocsit, hanem
Millmoorból. Három ellenőrzőpont meg két chipolvasás, mint
amilyen a D zónában van nálatok.
Elég lehetetlenül hangzott.
‒ De majd Angyal segít. Ő felügyeli a Riverhead útvonalat.
Embercsempészetre specializálódott. Viszont ilyesmit általában nem
vállal. Főleg kamionokkal dolgozik, rejtett rekeszekkel, megbízható
sofőrökkel, ilyesmi. Csakhogy a mi Oz barátunk különleges
szállítmány, úgyhogy Angyal személyesen jön el érte. Ma este.
‒ Angyal? Nem valami megnyugtató név.
Renie oldalra billentette a fejét, szemmel láthatóan jól
szórakozott.
‒ Nem az igazi neve. Azt egyikünk sem tudja. De Észak
Angyalának hívjuk. Tudod, mint azt a hatalmas szobrot a
szárnyakkal arrafelé. Meg hát... mindegy, majd meglátod. ‒ Renie
kacagott egy sort. ‒ Megvagyunk?
Igen, minden készen állt. Luke zsebre rakta a kulcsot.
Renie vezetésével a találkozóponthoz mentek ‒ egy poros
raktárhelyiségbe, ahol ezeréves irathalmok hevertek dobozba zárva.
Csupán a nyugodt Jackson és a fel-alá járkáló Jessie várt rájuk,
utóbbi úgy festett, mintha lyukat akarna koptatni a betonba, hogy Oz
átmászhasson rajta Ausztráliába.
‒ Mire várunk még, Jack? Ki tudja, mit tettek vele ennyi idő
alatt...
Jess hevesen letörölte a szeméből kicsorduló könnycseppeket, a
mozdulat félig dühből, félig kétségbeesésből fakadt. Sőt, Luke úgy
sejtette, bűntudat is elegyedett a két másik érzelemmel, hiszen ő
megszökött, miközben Ozt elkapták. Szívfacsaró látványt nyújtott.
‒ Nem véletlenül van így, Jessica! ‒ csitította a doki. ‒ Senkit sem
próbálunk meg kiszabadítani az első negyvennyolc órában. Olyankor
túl szigorúan őrzik, és nem tudjuk biztosra kideríteni az őrök
beosztását. Hilda figyeli a cella kameráját, Oz egyben van, ezt
tudjuk. Nem lehet valami rózsás állapotban, elég keményen
bántalmazták, de nem esett semmi olyan baja, ami idővel ne
gyógyulna meg. Ráadásul elő kellett készíteni a szöktetését. Angyal
bármelyik pillanatban ideérhet, akkor indulunk.
‒ Szerinted megoldja? ‒ szipogta Jess. Olyan rekedtesen beszélt,
mintha most húzott volna le pár műszakot a D zóna kazánházában.
Jackson arcán értelmezhetetlen érzelem villant át.
‒ Még soha senkit nem hagyott cserben. Én még egy éve sem
vagyok Millmoorban, ő már jóval régebb óta tevékenykedik. Az
életemet is rábíznám, sőt, ami ennél jóval többet jelent, a tiéteket is.
Luke megnézte a kocsit, most már csak el kell juttatnod oda Angyalt.
Itt nem maradhatsz, azt pedig nem kockáztathatom, hogy velünk
gyere.
‒ Hihetetlen, hogy inkább a kölyköket viszed! ‒ fakadt ki Jessica.
‒ Ha azok a nyomorult őrök bármit csináltak vele, én esküszöm...
‒ Pontosan ezért nem viszlek magammal. Ülj le, Jessie! Lélegezz
mélyeket! Rajta vagyunk az ügyön, kiszabadítjuk Ozt.
Luke guggolva figyelt, gondolatai megakadtak azon, amit Jessica
mondott. Inkább a kölyköket viszed.
Csak Renie és maga Luke volt a kölyök itt. Sőt, a dokin és
Jessicán kívül egyáltalán senki más nem volt a helyiségben. Renie
azt mondta, Asif és a halogató nővérek különböző helyeken
csillogtatták műszaki zsenialitásukat, távolról figyelték meg a
börtönt. A dokin valami fülhallgató volt, időnként recsegett egy sort,
amikor valamelyikük megszólalt.
Jessie egy dobozhalomnak roskadt, fejét leszegte. Egyenetlen
légzésétől eltekintve csend borult a helyiségre. Jackson Luke-hoz
sétált, aki hirtelen nagyon élesen érzékelte, hogy Renie figyeli őket.
‒ Nem foglak kényszeríteni, hogy oda menj, ahova nem akarsz ‒
szólalt meg Jackson. ‒ De Jessnek igaza van. Szeretném, ha velünk
jönnél. Oz elég nagydarab, lehet, hogy segíteni kell talpra állítani és
mozgatni.
Jessica fojtottan felzokogott.
‒ A lehető leggyorsabban kell be- és kijutnunk. Csak akkor fogom
tudni ellátni, ha már kint vagyunk az épületből. Ha bárkivel
összetalálkozunk, el kell intéznem az illetőt. Erre remélhetőleg nem
kerül sor, Asif és a lányok végig figyelni fognak, szólnak, ha tiszta a
levegő. Viszont így neked kellene Ozra figyelni.
‒ Nem lesz feltűnő, ha gyerekekkel mész oda? Mármint egy olyan
fiatal lánnyal, mint Renie? ‒ kérdezte Luke.
‒ Renie a bejáratnál vár majd, figyelmeztet, ha olyasmi történik,
amit a többiek kamerán és rádión nem vesznek észre. Te elég nagy
vagy ahhoz, hogy őrnek adhasd ki magad. Renie beszerezte a
megfelelő méretű ruhát. Luke, minden rendben lesz.
‒ Ne ígérj olyasmit, amit nem tudsz betartani! ‒ szólt rá keserűen
Jess.
‒ Csakhogy ez nem ígéret ‒ csendült egy halk, ismeretlen hang
enyhe newcastle-i akcentussal. ‒ Ezek a tények. Szép estét, dr.
Jackson!
Észak Angyala megérkezett.
Belépett melléjük a villódzó fénycső alá, és Luke azonnal
megértette, miért kapta a becenevet.
Magas, szőke és elképesztően gyönyörű volt. Mintha egy
magazinból lépett volna elő, egy olyan képről, amelyről a tanárok
mindig azt mondták, retusáltak, így az átlagos lányok nem érezték
magukat olyan rosszul, hogy képtelenek felérni hozzájuk. Csakhogy
ez a nő egyszerűen hibátlan volt. Mint egy angyal egy
templomablakban vagy egy fehérneműreklámban. Egy tökéletes
hópehely Millmoor mocskos utcáin.
‒ Szia, Renie! ‒ biccentett a lány felé Angyal. ‒ Te pedig nyilván
Jessica vagy. Tudom, hogy rettenetesen aggódsz Oswald miatt, de
most már biztonságban lesz. És Luke. Már sokat hallottam rólad.
‒ Te pedig... Angyal vagy ‒ nyújtotta a kezét Luke. Ki gondolta
volna, hogy tíz másodperc alatt így megizzadhat az ember tenyere? A
nő érintése elektromosságként hatott. Luke idegesen felnevetett. ‒
Kérdeztem... Megkérdeztem Renie-től, miért hívnak így. Hát, most
már tudom.
Angyal elmosolyodott. Luke úgy érezte, az egész világon nincs
varázslatosabb ennél a mosolynál, még maga a Tehetség sem. Úgy
felhevült, mintha az alkatrészüzemben állna. Angyal idősebb volt
nála, bár nem sokkal. Nyilván nem lehetett olyan nagyon öreg.
Mindegy, felesleges ezen gondolkozni, Luke Hadley! Semmilyen
szempontból nem tartoztak egy súlycsoportba.
Vajon ha most sikerrel járnak, azzal lenyűgözheti?
Ha kudarcot vallanak, vajon Angyal visszajön érte?
‒ Épp most mondtam a dokinak, hogy készen állok ‒ jelentette ki.
‒ És megcsináltam a kocsit is. Bármit. Nem lesz gond.
Nagyon-nagyon remélte, hogy igaza van az autóval kapcsolatban.
Jackson fülese felszisszent, a szeme sarkában ráncokba gyűlt a
bőr, miközben feszülten Asif szavait hallgatta. Ezután felnézett.
‒ Huszonnyolc perc múlva kiváló lehetőségünk adódik, nem
lesznek arra sokan. Mondom, mi a terv.
Majdnem kilencet ütött az óra, amikor elérték a fegyházat. Ozt
külön tartották a többiektől, szigorúbb biztonsági körülmények
között, a vizsgálati fogságban tartottak részlegén. Ez bizonyos
szempontból jó volt, ugyanis kevesebb ember járt arra, aki
észreveheti őket, ugyanakkor rossz is, mivel bárkivel is találkoznak,
ugyanazért megy majd oda, mint ők ‒ Ozhoz.
A bejárathoz érve Renie az árnyak közé húzódott.
‒ Kéz- és lábtörést! ‒ motyogta. ‒ Hamarosan találkozunk.
Ezután Jackson és Luke bement.
A biztonságiak az adminisztrációs munkatársakhoz hasonlóan
nem szolgák voltak. A rendszer megalkotói gondoskodtak róla, hogy
a rabszolgáknak és az őket kordában tartó erőknek ne legyen közös
érdekük. Ez azt jelentette, hogy itt nem ellenőrizte chipolvasó kapu
az áthaladókat. Helyette egy kézi eszközzel olvasták le az őrök
csuklópántjába, valamint a fogolyként behozott rabszolgák húsába
mélyesztett chip adatait.
‒ Két különböző leolvasó van ‒ magyarázta Jackson. - Az
egyenruha miatt rajtad azt használják majd, amivel a csuklópántról
lehet leolvasni az adatokat.
Luke lába éppoly hevesen remegett, mint amikor egyszer
korcsolyázni vitte Daisyt, és hülyét csinált magából egy eséssel.
Olyan érzése volt, mintha mindkét lába másik irányba mozgott volna,
és egyszer csak derült égből villámcsapásként a hátsójára pottyanna.
Szedd össze magad! ‒ korholta saját magát, és megfeszítette az
izmait, hogy érezze, még megvannak.
‒ Walcott G-2159-hez jöttünk ‒ mondta a doki a bejáratnál álló
őrnek, és kinyújtotta a karját, hogy azonosítsák. A millmoori szabad
alkalmazottak érkezéskor a legelső ellenőrzési pontnál kapták meg a
csuklópántjukat, és le kellett adniuk, amikor végeztek a
műszakjukkal. Luke kíváncsi volt, hogyan sikerült a klubnak kettőt is
beszereznie.
‒ Nem tűntetek ismerősnek ‒ csevegett az őr. ‒ Gondolom, a
diliház külön alkalmazottai vagytok. Milyen személyesen a mi
csodás vezérünknek szolgálni? Ne, inkább ne is válaszoljatok! Nem
akarom tudni. ‒ Kuncogott egy sort. ‒ Hallottuk, hogy valaki jön
majd Walcottért. Csak azt nem tudtuk pontosan, hogy mikor.
Mondjuk, amilyen állapotban van, kétlem, hogy a főribanc sok
hasznát veszi ma este.
A férfi ismét felnevetett, mintha szórakoztatta volna a gondolat.
Szándékosan olyanokat vettek fel ide, akikbe semmi együttérzés nem
szorult, vagy a munka kiölt belőlük mindent?
Luke engedelmesen odanyújtotta a csuklóját, hogy őt is
leolvassák. Szóval várták, hogy valaki eljöjjön Ozért. Ennyire jól
működne a klub, még hamis engedélyeket is pakoltak a biztonsági
rendszerbe?
Nem úgy tűnt, ugyanis amint beléptek a folyosóra, Jackson arcára
aggodalom ült ki. Luke hallotta, amint kezét behajlítva elmotyogott
pár szót a fülhallgatójába. A recsegő válasz frusztrált fejrázásra
késztette.
Az épület steril és könyörtelen volt.
Csiszolt betonon jártak, minden egyes lépésük olyan erősen
visszhangzott, hogy Luke összerezzent. Elméje áruló szót kántált a
lépteik ritmusára: Szö-kés! Szö-kés! Enyhén csodálkozott, hogy rajta
kívül senki más nem hallotta. Ugye nem gondolták komolyan, hogy
ezt megússzák?
Dehogynem! Felidézte az Asiffal folytatott beszélgetését. Igazi
műszaki zseni volt az arc, aki gyerekkora óta magának rakta össze a
gépeket. Asif meggyőzte, hogy a technológia valójában
pofonegyszerű, csak az emberek mondogatják, mennyire bonyolult.
Ráadásul mindegyik rendszer tele van résekkel, hiába hiszik
bombabiztosnak. Az emberek hajlamosak voltak a technikában bízni,
akkor is, ha a saját érzékszerveik mást mondtak. Elég átverni a
rendszert, ha az megvan, az emberekkel már nem kell foglalkozni.
Így hát az egyenruha és a csuklópánt átjuttatta őket a második
emberek őrizte ajtón és a harmadik ellenőrzőponton is. Utóbbinál
egy falba épített leolvasóhoz kellett nyomniuk a csuklópántot. Az
utolsó akadályt a szigorúan őrzött részlegbe vezető átjáró jelentette.
‒ Milyen gyorsak vagytok! ‒ jegyezte meg az őr, miközben
előhúzta a régimódi kulcsokat. Két dupla zárás ajtót nyitottak, mintha
egy vadállatot őriztek volna odabent. ‒ Még csak tíz perce kaptam
meg a parancsot. Hol van hát urunk és parancsolónk? A diliházban
vár a főnökötökkel, mi? Gondolom, ez itt nem felelt meg a kényes
ízlésének. Túl közel került volna a közemberekhez, mi? Legalább
annyi előnye van, hogy a Tehetséget használják rajta, hogy a
főribancnak nem lesz véres a szőnyege. Bár szerintem Jardine
papának van pénze egy vadiújra.
Hála a jó égnek az őr a zár fölé hajolva pepecselt, ugyanis erre
még Jackson hidegvére is elpárolgott. Összehúzott szemmel
igyekezett rájönni, pontosan miről beszél a pasas.
Luke agya is sebesen dolgozott. A Jardine név eléggé elterelte a
figyelmét, Kynestonra és a családjára gondolt, ám egy dolog teljesen
biztosnak tűnt az őr szavai és a doki reakciója alapján: nem csak ők
indultak meg Ozért.
A ráccsal elválasztott cellák nem tartották magukban a bűzt. Az
emberi test minden orrfacsaró szaga keveredett benne. Luke a nyakát
nyújtogatva kereste Ozt, aki a földön összegömbölyödve feküdt.
Amikor végül megpillantotta, azt kívánta, bár ne kellene így látnia.
Az őr lámpájának fénye olyan erős volt, mintha valamiféle
fényfegyvert szegezett volna Oz arcához. Egyetlen apró örömük
lehetett: Oz szeme annyira feldagadt, hogy még akkor sem tudta
volna kinyitni, ha akarja.
‒ Talpra! ‒ bökte meg Ozt a gumibotjával. ‒ A főfelügyelő és
Gavar Jardine örökös számít rá, hogy megjelensz a tiszteletedre
rendezett egyszemélyes partin. És még csak fel sem öltöztél
rendesen! Ejnye, ejnye!
Luke ökölbe szorította a kezét. Oz nem mozdult.
‒ Nem vagyok benne biztos, hogy lábra tud állni ‒ jelentette az őr.
‒ Szerintem magatokkal kell cipelnetek.
‒ Majd én megoldom ‒ lépett előre Jackson.
Leguggolt Oz mellé. Vajon felismeri őt a barátjuk? Nem úgy tűnt.
Ám hirtelen iszonyatosat nyögött, és négykézlábra állt. A doki
nyilván adrenalinlöketet adott be neki.
‒ Felállni! ‒ rivallt rá Jackson kemény, együttérzéstől mentes
hangon. Majd Luke-hoz fordulva így folytatta: ‒ Hozzad!
Luke megragadta Oz kezeslábasának a hátulját, és felemelte. A
társuk csak lassan emelkedett fel, de legalább félig a saját erejéből
mozgott. Hála a jó égnek! Ez alapján semmije sem tört el.
Na jó, talán az orrát leszámítva. Meg az arccsontja sem volt túl jó
állapotban. Sem a szeme. Jessica tutira képtelen lett volna elviselni
Oz látványát itt.
‒ Megyünk ‒ mondta Jackson az őrnek. ‒ Jobb, ha nem váratjuk
őket.
Az őr vállat vont.
‒ Hála a jó égnek! A kihallgatások alatt tartotta a száját, szerintem
kemény legénynek hiszi magát. De amikor egyedül volt, úgy bőgött,
mint egy lány. Remélem, a főnököd többet ki tud szedni belőle, mint
az itteni fiúk.
Szerencsére Luke mindkét kezével Oz merev, ragadós overallját
markolta, mert szíve szerint alaposan ellátta volna az őr baját.
Amikor kijutottak az ajtókon, Jackson és Luke végigtámogatta
Ozt a folyosón. Valahogy sikerült résnyire nyitnia az egyik szemét,
és a véreres szemfehérjében ülő aprócska fekete pont ide-oda járt
közöttük, egy mélytengeri élőlényre emlékeztetett. Vajon látott
annyira tisztán, hogy felismerje őket? Luke nagyon remélte.
Jackson fülese megreccsent, ezúttal másképp, mint korábban.
Nyilván Renie kereste.
‒ Menjünk tovább ‒ figyelmeztette a doki, amikor a hang
elhallgatott ‒, és ne tétovázz! A második pont után társaságunk lesz.
De ne foglalkozz velük! Tudod, hova kell menni. Egyenesen
odavisszük Ozt. Ha én lemaradok, te akkor is továbbmész. Ne várj
rám! Rakd be a kocsiba, el kell tűnnie innen!
Öklömnyi rettegés nőtt Luke torkába, de lenyelte. Kicsit
álmatagon nézett, ahogyan az őrök festettek legtöbbször. Hiszen
most ő is őr. A csuklópántja igazolja.
A második ellenőrzőpontnál egy szót sem szólt, csupán
kinyújtotta a karját. Nem hagyta, hogy összerezzenjen, amikor az őr
megragadta Oz karját, hogy leolvassa a chipet, és a barátja
felnyögött.
‒ Megkaptátok a figyelmeztetést? ‒ kérdezte a doki, miközben
kinyújtotta a kezét. ‒ Szerintem a mi csatornáinkon gyorsabban
haladnak a hírek, mint nálatok. Jobb, ha nagyon figyeltek. Elég egy
ballépés, és az ő helyére kerültök.
Jackson ocsmányan felnevetett, majd meglökte Ozt, aki ettől
majdnem elesett.
‒ Figyelmeztetést? Mi van? ‒ költözött aggodalom az őr arcára.
‒ Nem hallottad? Ki akarják szabadítani. Úgy tűnik, Walcott
haverjai lehallgatják azt a hulladék csatornátokat, és ide tartanak,
hogy kivigyék. Ezért sietünk most vele annyira. Kár, hogy nem
láthatom. Állítólag van valami fickó velük, aki a Jardine örökösnek
adja ki magát. Csak nyilván egyetlen képet sem láttak róluk, mert
valami vörös hajú ipsével akarják eljátszatni a szerepét. Mindenki
tudja, hogy a Jardine-ok szőkék.
‒ Tényleg? ‒ A férfi arca hamuszürkévé vált. Megforgatta a
csuklópántot, és a képernyőhöz ért. ‒ Nem kaptunk semmilyen
jelzést. Miért mindig mi tudunk meg mindent utoljára? Mégis hogy
állítsam meg őket így?
 ‒ Jobb, ha megmondod a bejáratnál állomásozó kollégának is ‒
jegyezte meg a doki. ‒ A helyetekben én beengedném és bezárnám
őket. Így ti magatok kapjátok el a kutyaütőket, és egyébként is
idehoznák őket, a szigorúan őrzött részbe. Megkönnyítenétek a saját
dolgotokat.
Az őr szemmel láthatóan megkönnyebbült.
‒ Ja. Tényleg, nem rossz ötlet. Köszi.
Aztán indultak is tovább, az őr pedig már hívta is a társát a
sisakjába épített mikrofonon. Hangos léptek csattantak a
betonpadlón, zengett tőle az egész folyosó. Nehéz volt megállapítani,
hányán tartanak feléjük. Hárman?
‒ Most már a sima vizsgálati részlegben vagyunk. ‒ Jackson
halkan, gyorsan beszélt. ‒ Úgyhogy bárki lehet a foglyunk. Gavar
Jardine biztosan a főfelügyelő személyes őreivel van, úgyhogy ők
sem ismerik majd fel Ozt. Mondjuk, valószínűleg a saját anyja sem
ismerné fel ilyen állapotban. Ne állj meg!
Egyetlen kanyar választotta el őket a bejárattól, amikor az örökös
és kísérete befordult a sarkon. Luke karján azon nyomban égnek állt
a szőr.
Gavar Jardine egy kétajtós szekrény volt. A több mint
száznyolcvan centi magas férfi széles vállát fekete bőrkabát takarta,
egészen bőr motoroscsizmájáig lelógott. Kezét is fekete kesztyűbe
bújtatta.
Igazából az öltözéke volt a legkevésbé ijesztő rajta. A Jardine
örökös akár Happy Pandá-s pizsamát is viselhetett volna, akkor is a
legrémisztőbb ember lett volna, akit Luke valaha látott. Abi ugyan
mindegyikük képét megmutatta neki, de semmilyen fotó nem készíti
fel az embert arra, hogy szembetalálkozik egy Egyenlővel. És egy
egész családnyi van ezekből! Anya ápolja az egyiküket.
Remélhetőleg legalább Daisynek nem sok köze van hozzájuk.
‒ Mindjárt ideérnek. Ne nézz fel! ‒ sziszegte Jackson.
Így is tettek, és a két csapat elhaladt egymás mellett: Luke és
Jackson összehúzódva, félig eltakarva a mögöttük lévő Ozt, Gavar
Jardine pedig határozott léptekkel haladt előre. A két biztonságis
annyira igyekezett lépést tartani vele, hogy nem is foglalkoztak a
másik trióval.
 Luke úgy érezte, mintha instabil golyóscsapágyat szereltek volna
a csontjai helyére. Bármelyik pillanatban összeeshetett.
A bejáratnál állomásozó őr tágra nyílt szemmel, leolvasóval a
kezében várta őket.
‒ Láttátok? ‒ suttogta, mire a doki bólintott. ‒ Épp időben
érkeztetek. Azért kötélből vannak az idegeik, annyi szent! Mire
feltartóztatjuk őket, jön az erősítés is. Ti csak vigyétek a rabot!
Jackson bólintott, és azzal kint is voltak a jeges éjszakában.
Átkeltek az úton, és egy aprócska árny vált ki a többi közül, majd
követte őket. Két utcával odébb Jackson a falnak döntötte Ozt. A
tenyerébe vette tagbaszakadt társuk arcát, és hüvelykujjával óvatosan
felnyitotta a szemhéját.
‒ Mindjárt ott vagyunk, barátom! Most már biztonságban vagy.
Jackson jelenléte élettel töltötte meg Ozt. Nagy nehezen kinyitotta
duzzadt szemhéját. Megnyalta feldagadt, sebes száját. Renie
vizesüveget emelt hozzá, mire a férfi mohón inni kezdett. Felemelte
a kezét, és megtapogatta az arcát.
‒ Nem mintha valaha is jóképű lettem volna ‒ krákogta Oz, és
Luke még soha életében nem örült ennyire egyetlen béna poénnak
sem.
A börtönből robbanás fojtott hangját hozta feléjük a szél, amit
aztán az éjszaka csendje felhangosított.
‒ Vidd, Luke! ‒ utasította Jackson. ‒ Te is menj, Renie! A lehető
leggyorsabban oda kell érnetek vele! Nincs vesztegetni való időnk.
‒ Miért? ‒ kerekedett el Renie szeme. ‒ Mi volt ez?
‒ Gavar Jardine.
Jackson megfordult, és visszarohant oda, ahonnan jöttek.
Kiáltások harsantak. Kavarodás zaja. Elektromosság cikázott a
nyirkos, havas levegőben.
‒ Erre! ‒ mutatta az utat Renie. ‒ Angyal már a kocsinál van.
Luke legalább egyutcányit félig lökdöste, félig vonszolta Ozt,
amikor hirtelen lövés dördült. Egyszer. Majd még egyszer. A
második alkalommal iszonyatos kiáltás is harsant.
Nem lehetett ugyan biztos benne, de nagyon úgy hangzott, mintha
Jackson lett volna.
‒ Nem ő volt! ‒ jelentette ki Renie dacosan, és megrángatta Luke
ruhájának ujját. ‒ Nem ő!
A negyedik utcán állt a kocsi. Arrafelé siettek, és valaki futva
megindult feléjük. Jessica.
Ozra vetette magát, mintha egyes-egyedül képes lenne megtartani
őt. Természetesen nem ment. Renie a kisteherautó irányába lökte
hármójukat, majd elrántotta Jessica karját, hogy Luke beültethesse
Ozt a hátsó ülésre. Jess felzokogott, és Oz mocskos kezeslábasához
nyomta az arcát, majd egy hatalmas, sebes kéz nyúlt ki a kocsi
sötétjéből, és megsimogatta a haját. Jessie elkapta és megcsókolta.
‒ Indulnunk kell, Jess!
Renie rémülten figyelte, ahogyan jó néhány háztömbbel odébb
természetellenes tűz lobban. Borzalmas, fojtogató füstöt sodort
feléjük a szél, és miközben Luke megérezte a szagot, hallotta a közeli
háztetőre potyogó törmelék hangját.
‒ Ideje indulni! ‒ jelentette ki egy hang a kormány mögül. ‒
Csukd be az ajtót, Renie!
Angyal volt az. Luke teljesen megfeledkezett róla. A nő kihajolt,
és miközben Luke szemügyre vette, azon töprengett, mégis hogyan
mehetett ki a fejéből. Szőke haját sapka alá gyűrte, és mindkét
kezével a kormányt markolta.
‒ Most már biztonságban van, esküszöm! Jackson miatt se
aggódjatok, ő is jól van! Csak vigyázzatok magatokra! Széledjetek
szét! Menjetek haza! De kerülőutakon, ne arra! ‒ biccentett Angyal
abba az irányba, ahol továbbra is füst szállt fel. Az ég csúf kékben és
narancssárgában játszott, mintha tűzijátékot lőttek volna fel
színvakok számára.
Már járt a motor. Angyal felbőgette, Luke pedig idiótán, földbe
gyökerezett lábbal állt, és bebámult a lehúzott ablakon.
Angyal hirtelen kinyúlt az ablakon, és ‒ döbbenetes módon ‒
Luke arcához érintette az ujjait. Ismét ugyanaz az elektromosság
futott végig Luke-on, aki egyre csak a fiatal nő tökéletes arcát
bámulta.
‒ Vigyázz magadra, Luke Hadley! ‒ búcsúzott Angyal.
Beletaposott a gázba, és a kocsi beleveszett az éjszakába.
 15

Bouda

‒ Tehetséget használtak?
‒ Nem fogalmaztam elég világosan?
Jövendőbelije keresztbe fonta a karját, arca vöröslött Bouda
hitetlensége láttán.
Bouda felsóhajtott. Hát ilyen lesz a házaséletük? Gavar a
legapróbb dolog miatt is dühbe gurul? „A lekvárt kérted, drágám?”
Dühös pillantás. „Nem fogalmaztam elég világosan?” „A nagy-
nagynénéd átjön ma teázni, drágám?” Homlokráncolás. „Nem
fogalmaztam elég világosan?”
Hamarosan kiderül. Holnap sor kerül a Második Ülésre
Grendelshamben. A harmadik után Kynestonban egybekelnek. Már
csak három hónap.
Milyen lenne, ha egy másik Jardine fiút sodort volna az életébe a
sors, Jennert vagy Silyent? Jennerről szó sem lehetne, persze. Ha ő
lenne a legidősebb, Whittam kitagadta volna. És Silyen... Hát, talán
akadnak rosszabb dolgok is, mint Gavar lobbanékonysága.
És még a hasznára is válhat gyerekvállalásnál, amit mellette tanul.
‒ De apádtól úgy hallottam ‒ nézett Whittamre a férfi támogatását
remélve, mire Lord Jardine helyeslőn bólintott ‒, hogy az elégtelen
millmoori biztonsági intézkedések tették lehetővé a szökést.
Ujjain számolva végigvette az elkövetett hibákat, és minden egyes
ízléstelen, türkiz köröm láttán összerezzent. Dina hajnalban hazajött
Párizsból, rettenetes hangzavar közepette beesett a bejárati ajtón, tele
ostoba dizájnerholmikat és borsos árú kozmetikai cikkeket
tartalmazó szatyrokkal. Ragaszkodott hozzá, hogy reggeli után
kifesse a nővére körmét, pedig erre voltak a szolgák.
 ‒ Egy politikus is lehet csinos ‒ jelentette ki.
Úgy tűnik, a születés véletlene ezúttal kegyes volt hozzájuk. Már
csak az hiányozna, hogy Dina legyen a Matravers-örökös!
‒ Az elkövetők érvényes azonosító karpántot viseltek. És mivel az
adminisztrációs biztonsági szolgálatnak adták ki magukat, a
börtönőrök nem gyanakodtak: ‒ Lehajtotta a második ujját is,
folytatta a hibák számbavételét. ‒ Édesapád most kapta a hírt, hogy a
biztonsági kamerák rendszerébe is beférkőztek. Ráadásul a
biztonságiak rádiófrekvenciáját is figyelték, így szereztek róla
tudomást, hogy hamarosan megérkezel. Ami pedig a legfontosabb,
nem szállt inukba a bátorságuk. Ha Walcott szökése nem lenne ilyen
bosszantó, még meg is tapsolnám őket a merészségükért. Kisétáltak a
fogollyal, és közben azt mondták a szolgálatot teljesítő barmoknak,
hogy te akarod megszöktetni Walcottot. ‒ Az utolsó ujját is
lehajtotta. ‒ Ez több mint elegendő magyarázat arra, hogyan sikerült
kicsempészni a foglyot az inkompetens őrség orra előtt.
Gavar azonban nem adta be a derekát, a kanapén ülő Bouda fölé
tornyosult. Csakhogy Bouda nem rettent meg. Apukája aprócska,
mayfairi menedékének meghitt nappalijában üldögéltek. Az apja
személyesen kárpitozott át mindent, és Bouda biztonságban érezte
magát. Hazai terepen járt.
‒ Nem csak ennyi történt ‒ ragaszkodott Gavar az álláspontjához.
‒ Abban egyetértünk, hogy a rabszolgavárosok biztonsági embereit
nem intelligencia alapján válogatják össze, de hogy ilyen egyszerű
trükkel átverjék őket? És engem is? Egyszerűen elsétáltam mellettük.
Nem is figyeltem rájuk.
Ez volt a legegyszerűbb az egész bohózatba illő mutatványban,
gondolta Bouda. Gavar Jardine nem veszi észre, hogy a saját szeme
láttára szöktetik meg a rabot. És hogy a saját ostobaságát leplezze,
azt állítja, valaki Tehetséget használt. Egy szolgavárosban! Bouda
látta, mennyire felzaklatja Gavart a gondolat, hogy különleges
képességet kell használnia a rabon. Valószínűleg azóta ivott, hogy a
kocsija elhagyta Londont. Mindenki tudta, hogy a Jardine Bentley
hátsó ülését jó néhány üveggel ellátták.
‒ Érdekes felvetés ‒ kapcsolódott be a társalgásba Lord Whittam,
aki egészen eddig a kandallópárkánynak dőlve figyelte a
beszélgetést. ‒ De teljesen felesleges. A lopott autót a Peak
Districtben találták meg, félig elmerült egy bányatóban. Épp most
szedik ki, bár kétlem, hogy sok hasznunkra válik. Egy Tehetséges
ember nem folyamodna ilyesfajta trükkökhöz.
‒ Tudjuk, ki vezette a kocsit? ‒ fordult Bouda Whittamhez. ‒
Maga a szökevény vagy egy tettestárs?
‒ Öt perccel a szökés után ellenőrzést tartottak. Minden
mikrochippel ellátott egyén odabent tartózkodott, aki nem, az
jogosan távozott el, kivéve persze a foglyot, Walcottot. A jármű
számos belső ellenőrzőponton áthaladt. Minden egyes őr azt
jelentette, hogy az utasok személyazonossága rendben volt, és az
autót egy fehér nő vezette, bár a személyleírása sajnos elég ködös.
‒ Chip nélküli nő? ‒ kérdezte Bouda. ‒ A felesége odakint van?
Szabad?
‒ Meghalt ‒ felelte Whittam szenvtelenül. ‒ Három évvel ezelőtt,
mellrákban. Walcott valószínűleg ezért kezdte meg a szolgálati
idejét.
‒ Én mondom nektek ‒ szorította ökölbe Gavar a kezét ‒,
Tehetséget használtak!
Bouda biztos volt benne, hogy az egyetlen Tehetséges ember
tegnap este Millmoorban maga Gavar volt. Feldühödött, hogy
bezárta a börtönbe egy őr, aki azt hitte, Gavar akarja megmenteni
Walcottot, így hát egyszerűen utat tört magának. A szigorúan őrzött
szárny lomhalmazzá vált, és jó néhány odabent tartózkodó súlyosan
megsérült. Igazán túlzott reakció volt, bár a millmoori lázadóknak
határazottan nem ártott az emlékeztető, miféle erő ellen hőzöngenek.
Ezután Gavar az imádott revolvere társaságában üldözőbe vett
valakit az utcán, azt hitte, maga Walcott vagy egy menekülő társa.
Gavar Jardine, az akcióhős. Bouda magában elmosolyodott. Mint egy
kisgyerek!
De nem akarta, hogy Gavar ilyen korán dühbe guruljon, és
kihajigálja a játékait a babakocsiból. Hiszen a következő két napot
együtt tölti apával és fiával. Talán ideje gyengédebb hangnemet
megütni.
‒ Mi történt azzal, akire rálőttél? Bármi keltette is fel a gyanúdat,
akár Tehetség, akár megérzés, akár a jó hallásod ‒ a lehető
legkedvesebb mosolyát villantotta Gavarra, ám a férfi sajnos
immunisnak tűnt a bájaira ‒, abban igazad volt, hogy megpróbálták
kiszabadítani.
‒ Nem rálőttem ‒ vitatkozott Gavar. ‒ Lelőttem. Hallottam, hogy
felkiált.
Gavar célzóképessége érzékeny témává vált azóta, hogy
napvilágra került a vadászbaleset, amiben a gyereke anyja, az a
szolgalány meghalt. Bouda nem igazán sajnálkozott a történtek miatt.
‒ De nem találtál sem holttestet, sem vért, ami sebre utalt volna,
ott, ahol a célpontodat hitted?
‒ Nem. ‒ Gavar a fejét rázva, ingerülten felelt. ‒ Ezt apámmal már
egyszer végigvettük.
Gavar némán az apjára pillantott, mintha támogatást várna tőle,
ám az idősebbik férfi nem állt mellé. Ahogyan máskor sem. Bouda
majdnemhogy megszánta.
‒ Ha Gavar el is találta a szökevényt, mostanra árkon-bokron túl
jár. Ha viszont a tettestársát találta el, ő még bizonyára Millmoorban
van. Figyelnünk kell a kórházat ‒ mondta Bouda a jövendőbeli
apósának. ‒ Kérdezzük ki az egészségügyi dolgozókat! És még ha a
lövés nem is olyan súlyos, és az áldozat képes maga ellátni, jobb, ha
a vezetők és a munkafelügyelők nyitva tartják a szemüket. A
szállásokon dolgozó alkalmazottak keressenek véres ágyneműt,
törülközőt.
‒ Jó ötlet ‒ biccentett Whittam, és Bouda önkéntelenül is büszke
volt a dicséretre.
Túl nagyravágyó volt azt remélni, hogy egyszer talán
alkalmasabbnak találja majd a kancellári székre, mint a saját fiát?
Sajnos minden bizonnyal igen. Egyetlen dolog volt, amit Whittam
Jardine még a kiharcolt érdemeknél is többre becsült, és az a
vérvonal. Bouda saját gyerekei mindenesetre egy nap élvezhetik
majd az előnyét annak, hogy Lord Whittam mindennél és
mindenkinél többre tartja a családját.
‒ Tehát a tények a következők ‒ szólalt meg Whittam azon a
hangon, amit a hivatalos megbeszélések végére tartogatott, még
akkorra is, amikor a kancellár jelen volt. ‒ A bűnöző, Walcott,
megszökött a fegyházból, ebben két férfi volt a segítségére, akik
talán Tehetségesek.
Leereszkedőn biccentett az örököse felé. Hát nem látja a fia
szemében a haragot? ‒ merült fel a kérdés Boudában. Gavar olyan,
mint egy megkínzott kutya, amelyik pontosan tudja, milyen hosszú a
póráza, és várja a napot, amikor a gazdája megfeledkezik róla.
‒ Úgy véljük, hogy később vagy az egyik tettestárs, vagy maga a
fogoly megsérült a rá leadott lövéstől. A tettestársak jelenlegi
tartózkodási helyéről nem rendelkezünk információval. Azonban a
fogoly a szökés után elhagyta Millmoort, méghozzá egy olyan
járműben, amelyet egy ismeretlen, chippel nem rendelkező nő
vezetett. Helyesen foglaltam össze?
‒ Miről beszéltek? ‒ szólalt meg valaki álomittasan az ajtóban. ‒
Kértek kávét? Annával főzettem magamnak. Milyen buta voltam,
hogy a délelőtt kellős közepén visszafeküdtem aludni! Párizs
eszméletlen jó volt, de teljesen kikészültem.
Dina volt az, kócosan. Kasmírköntöse félig szabadon hagyta a
vállát, kezében ostoba mopszliját, Büdit szorongatta. Bouda nem
hallotta, hogy a húga kinyitja az ajtót, annyira lefoglalta az
eszmecsere.
Whittam gyilkos pillantást vetett Dina felé. Bouda jól tudta, hogy
Lord Jardine elkényeztetett kislánynak és tehernek tekinti a húgát.
Micsoda pech, hogy épp ezt a témát boncolgatták, amikor rájuk
nyitott! Bouda kénytelen lesz ismét elmagyarázni, hogy a kishúga
leginkább abban forgatja fel a rendszert, hogy nevükön nevezi a
szolgálókat. Na meg hogy hatalmas adományokat ad az apjuk
nehezen megszerzett pénzéből az úgynevezett emberi jogi
szervezeteknek, azok pedig modern irodára és a nemzetközi sajtó
számára rendezett koktélpartikra szórják el az összeget.
Odament a húgához, átkarolta, és visszafordította a konyha felé.
‒ A holnapi ülésre készülünk, szívem, de már végeztünk is. És
igen, nagyon szívesen innék egy kávét, mielőtt elindulunk
Grendelshambe.
‒ Büdi felébresztett ‒ jegyezte meg Dina, és idegesen pislogott a
nővérére. ‒ Elcsapta a pociját. így utólag belegondolva nem kellett
volna annyi csigát etetnem vele. Azt hiszem, nem tesz jót neki.
Ahogy a fokhagyma sem.
 Bouda aggodalmasan a kutyára pillantott. Rövidke élete során
Büdi tízszeresen is rászolgált a nevére. A mopszli visszabámult rá,
riadt tekintetében egyértelmű bűntudat ült.
‒ Mi lenne, ha letennéd? ‒ ajánlotta Bouda. ‒ Hadd rohangáljon
egy kicsit a nappaliban. Az majd biztos segít rajta.
Kivette a kutyát a húga kezéből, és letette a földre. Cipője hegyes
orrát az állat hasába nyomta, és remélte, hogy Dina nem veszi észre.
A mopszli vakkantott egyet, majd berohant a szobába, ahol a lord és
örököse állt.
Ezután Bouda becsukta az ajtót.
A kávé és a búcsúzás után rászánták magukat a hosszú útra Dél-
Walesbe, Grendelshambe. Az Első és a Harmadik Ülést az őszi és a
tavaszi nap-éj egyenlőségen tartották, a Második Ülést pedig a téli
napfordulón, az év legrövidebb napján. Bouda mindig napnyugtakor
érkezett.
A kocsi befordult az egyik kanyarban, és láthatóvá vált a Gower-
félsziget homokos síksága. Távolabb, a sziklákon az alászálló nap
utolsó sugaraiban fürdőzött Grendelsham. Tiszta, lüktető, rózsaszínű
fénydoboznak tűnt. Az egész Tehetség emelte villa üvegből készült.
Gyönyörű és a legkevésbé sem praktikus épület volt, az első és
egyetlen remeke az úgynevezett Harmadik Revolúciós stílusnak.
Az Üvegháznak becézett épület olyasfajta hatásvadász művészeti
alkotásnak tűnt, mint amilyeneket Dina szokott szponzorálni a
southbanki galériákban. Annyi különbséggel, hogy ez százszor
nagyobbra és sokkal lenyűgözőbbre sikerült.
Bouda képtelen volt levenni róla a szemét. Az ember sosem tudta,
milyen színben pompázik majd a következő pillanatban az Üvegház
‒ a nyári napok égkékjét, a meleg napfény vajsárgáját vagy a hajnal
jeges orgonaszínét ölti-e magára. Most is változott a színe, követte a
lemenő napot. A rózsaszín elmélyült, sötétebbé vált, élénkvörös lett,
mintha vérbe borult volna az épület.
Bouda hirtelen elhűlt, és inkább hátradőlt az ülésben. Megnyomta
a gombot, és elsötétítette az üveget. Eszébe jutott a millmoori
adminisztráció központja, rajta a hatalmas I, G, E és N betűkkel.
Lendületes mozdulatokkal mázolták fel a betűket, mintha bőrbe
vájták volna a szót. Meg aztán ott voltak az elkobzott röplapok is.
„MI VÉRZÜNK az ő KORBÁCSUK alatt” ‒ állt az egyiken. Durva
propagandamaszlag, gondolta. Mintha bárkit is megkorbácsolnának
manapság.
Örült, hogy már sötét volt, amikor a kocsi végre a házhoz ért, és
Grendelsham belülről ragyogott a fekete égbolt alatt. Bouda átvágott
az Egyenlők tömegén, puszival és kedves szavakkal üdvözölt
másokat, miközben a saját szobája felé igyekezett. Grendelsham
háló- és fürdőszobáit szintén üvegfalak határolták, ám ezeket
szerencsére függöny fedte. A Második Ülés sokakat indiszkrét,
csapodár viselkedésre sarkallt. Bouda emlékeztette magát, hogy
mindenképpen alaposan zárja be az ajtaját aznap este, nehogy Gavar
Jardine-t megihlesse a ház hírneve.
Magához hívatott egy szolgálót, aki segített neki felvenni a ruhát,
ami egészen a derekáig fedetlenül hagyta a hátát. Olyan szűk volt,
hogy Bouda azt sem tudta, hogyan vegye fel ‒ az ominózus
ruhadarabot Dina hozta neki Párizsból, és nem volt szíve
visszautasítani. De igazán felesleges volt aggódnia. A ruha csillogó
ezüstfolyamként hullott alá a vállától a padlóig, és olyan elégedett
volt a látványával, hogy nem szidta meg a szolgálót, aki engedély
nélkül megszólalt és megdicsérte őt.
Élvezte, hogy utána fordulnak, miközben levonult a földszintre, és
belevetette magát a szmokingok és estélyik tengerébe. Az apja és Rix
szíverősítőt ittak egy kényelmetlennek tűnő, fémből és bőrből készült
kanapén. Apu már igencsak elázott, keresztapu pedig felkacagott,
amikor Bouda elmesélte neki, mi történt Millmoorban.
‒ Szökevény szolga? ‒ ömlött ki Rix orrán a szivarja illatos füstje.
‒ Mi lenne, ha utánaeresztenénk a kutyákat? Például Hypatiáét.
Bouda elfintorodott. Hypatia házi kedvencét mindenképpen a
kennelben kell majd tartani a Harmadik Ülés idején és az esküvőn,
sőt, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem vinné Kynestonba. Crovan
jól végezte a munkáját, borzalmas látványt nyújtott az a lény. Di
biztosan cirkuszolna miatta.
Bouda az apja és a keresztapja között ült vacsoránál, utána pedig
észrevétlenül elvált tőlük, és elvegyült a tömegben. Ez volt az este
legkellemesebb része.
A millmoori fiaskónak híre ment, és az Egyenlők szerettek volna
minél többet megtudni. Bouda szemérmesen válaszolgatott ‒
mindent megtudnak a holnapi beszédéből, amit az Igazságügyi
Tanács titkáraként tart. De azért elejtett egy-két részletet itt-ott,
aprócska magokat, amelyeket bőséggel öntöznek majd a pletykák és
a találgatások. Az információval némi bűntudatot és bosszúságot is
csepegtetett, sőt, még kétséget is. Mégis hová gondolt a kancellár,
amikor felelőtlenül benyújtotta a javaslatát? Hiszen annyiféleképpen
lehet értelmezni! Bouda egyetértő mormolások közepette állt tovább.
Vajon milyen gyümölcsöt hoznak majd azok az apró magocskák?
Az idő előrehaladtával megfogyatkoztak az emberek, azonban a
hangzavar nem enyhült ezzel arányosan, tekintve, hogy az ott maradó
vendégek igencsak ittas állapotba kerültek addigra. Némileg
keményebb talaj Bouda aprócska magjainak. Eljött az ideje, hogy
visszavonulót fújjon, és még egyszer átolvassa a beszédét. Talán egy
kis friss levegő sem árthat, hogy kiszellőztesse a fejét.
Elhaladt a nevetgélő, flörtölő Egyenlők és a véletlenül odatévedő
Megfigyelők között, és alaposan megnézte, kik állnak közel
egymáshoz. Lehet, hogy ilyen későn már nem olyan könnyű
információt cserélni, viszont értékes tudásra lehet szert tenni. Bouda
Grendelsham hatalmas, bronzzal kivert ajtaja felé tartott. Már elég
közel járt ahhoz, hogy lássa a holdfényben fürdő tengerpartot, amikor
valaki hirtelen hátrarántotta, olyan erősen, hogy a lélegzete is
elakadt.
Dühödten megpördült, készen rá, hogy alaposan leteremtse
Gavart, ugyanis látta a vörös hajkoronát ‒ ám hirtelen ráeszmélt,
hogy a jövendőbeli apósával áll szemközt. A csontjában érezte a férfi
erős szorítását, miközben Lord Jardine közelebb rántotta magához.
Bouda ingatagon állt magas sarkújában, úgyhogy megbotlott, és
nekiesett a férfinak, aki így a másik karjával átkarolta. A metszett
üveg pohár élesen a derekába vájt.
Lord Jardine whiskyzett. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy úgy
érezte, a férfi egyenesen belé leheli a szavakat, mintha istenként
élettel töltene meg egy agyagfigurát.
‒ Igazán lenyűgöző látványt nyújtasz ebben a ruhában.
Szavait kihangsúlyozandó Whittam végighúzta a poharat Bouda
gerince mentén. A nyakánál megállapodott, majd hüvelykujját
végighúzta Bouda nyakán, aki hátrahúzta a fejét, hogy távolabb
kerüljön az érintéstől, ám ettől csak még kiszolgáltatottabb helyzetbe
került. Zúgott a füle, talán a benne doboló vértől, talán a tengertől.
Rengetegen voltak körülöttük, nem rendezhetett jelenetet.
‒ Nem illendő ‒ csiklandozta Bouda kulcscsontját Whittam
lehelete, miközben hüvelykujja még jobban belemélyedt a bőrébe ‒ a
családom tagja számára.
A selymes tapintású ezüst ruhát veszélyesen kevés anyagból
varrták. Bouda a férfi minden egyes rezzenését érezte.
Amikor hirtelen jeges fuvallatot érzett, azon töprengett, vajon
elájult-e, vagy Whittam volt olyan arcátlan, hogy a Tehetségét
használta rajta, a lehető legfelháborítóbb módot választva arra, hogy
mozdulatlanságra késztesse. Ám amikor kinyitotta a szemét ‒
egyáltalán mikor hunyta le? ‒, látta, hogy a hatalmas üvegajtó
kinyílt. Egy sötét alak állt ott, aprócska fénnyel tarkított árnyék.
Cigarettázik, döbbent rá Bouda, amikor megérezte a füstöt. Whittam
leeresztette a kezét, Bouda pedig hátrébb lépett.
‒ Minden rendben?
Férfihang. Udvarias. Ismeretlen.
‒ Csupán váltottam néhány szót a lányommal ‒ jelentette ki
Whittam könnyedén, majd felemelte a poharát, hogy belekortyoljon
az italába. A whisky egy része Bouda hátán végezte, érezte, ahogyan
ragadósan odaszárad.
‒ Természetesen, Lord Jardine! Nem állt szándékomban
megzavarni önöket. Csupán láttam, hogy Miss Matravers megbotlik,
és gondoltam, jót tenne neki egy kis friss levegő. Bár el kell
ismernem, hogy amikor „friss levegőről” beszélek ‒ hallgatott el a
férfi elgondolkodva ‒, leginkább „viharos tengeri szélre” gondolok.
Kifejezetten üdítő. Miss Matravers?
Az idegen teljesen kitárta az ajtót, és úgy állt ott, mintha odakintre
hívná őt, és a mozdulattal sikerült közé és a jövendőbeli apósa közé
kerülnie.
Szél bújt be, az emberek kezdtek megfordulni, néhányan dühösen
rájuk szóltak, hogy csukják már be az ajtót. Így hát Bouda a lehető
legegyszerűbb megoldást választva megemelte a szoknyája szélét, és
átlépett a küszöbön. A szeme sarkából látta, hogy Whittam elfordul,
és visszatér a társai közé.
Mégis mi történt?
Megmentője ‒ nem mintha szüksége lett volna rá, képes vigyázni
magára ‒ elengedte az ajtót, mire az becsukódott. Viharos ugyan nem
volt a szél, ám határozottan erősen fújt, és Bouda hunyorítani
kényszerült.
Rettenetesen hideg volt, és mivel egy Egyenlő számára mindez
semmit sem jelentett, Bouda nem tudta eldönteni, hogy hirtelen jött
beszélgetőpartnere hozzá hasonlóan Tehetséges vagy egyszerű
közember. Az ajtóban nem ismerte fel.
Miközben a szeme hozzászokott a sötéthez, alaposan megnézte
magának. Határozottan nem Egyenlő volt. Ám nem is PM.
Hirtelen rájött. Összeszorította az ajkát. Milyen szégyenletes!
‒ Maga Jon Faiers ‒ szólalt meg. ‒ Rebecca Dawson fia.
‒ Nem vetem a szemére a saját családját ‒ intett a férfi
cigarettájával hetykén abba az irányba, amerre Whittam Jardine
eltűnt ‒, ha maga sem teszi. Egyébként pedig már ezer éve itt várok.
‒ Mire?
Annyira megdöbbentette a férfi pimaszsága, hogy ezt az egyetlen
szót is nehezére esett kinyögni.
‒ Ön az időjárástól függetlenül minden egyes alkalommal kijön
ide, mielőtt nyugovóra tér a Második Ülés idején. Tetszik önnek ez a
hely, nem igaz?
A hatalmas, csillogó házra mutatott, és amikor a fény felé fordult,
Bouda végre szemügyre vehette az arcát, rövidre nyírt, barna haját.
Kék szeme volt. Sok-sok évvel ezelőtt, egy felhőtlen nyári napon
ugyanabban a színben fürdött Grendelsham is.
‒ Nem csodálom ‒ folytatta Faiers, ügyet sem vetve Bouda
fürkésző tekintetére. ‒ Lenyűgöző. Gyönyörű. Korunk
legnagyszerűbb mérnökei sem tudnának ehhez foghatót építeni, önök
pedig a Tehetségük révén már évszázadokkal ezelőtt is képesek
voltak rá.
Csak nem be akarta hízelegni magát? Csakhogy meglepően
őszintén csengett a hangja.
Végül is mindegy, mit számít ez neki?
‒ Igaza van, Mr. Faiers! Ám úgy vélem, nem ez a megfelelő hely
és idő arra, hogy az építészeti csodákról beszélgessünk.
‒ Ó! ‒ Faiers visszafordult, arcára ismét árnyék borult. Cigarettája
egy utolsó mély szippantással felizzott, majd a földre hajította, és
sarkával rátaposott. ‒ Hiszen én nem is az építészet csodáiról
beszélek.
Elhallgatott, és úgy tűnt, elmerül a tájban. Magasan járt a telihold,
ezüsttel vonta be a nyughatatlan tengert. Most jön az, hogy idétlenül
csábos megjegyzést tesz Bouda ruhájára?
‒ Az én fajtámból sokan csak arra gondolnak, amit az Egyenlők
elvesznek tőlünk, az anyám is ilyen. A munkánkra, a
szabadságunkra, életünk egy évtizedére. Azonban akadnak olyanok
is, akik azt is tudják, mit kapnak. Stabilitást, jólétet. Olyan előkelő
ragyogást, amit minden ország irigyel tőlünk. Emlékeztetnek arra,
hogy a világ sokkal többet jelent, mint amennyit a szemünk látni
enged.
Tehát Faiers Tehetségmániás volt. Bouda tudta, hogy léteznek
ilyenek, közemberek, akiket lenyűgöz a Tehetség és mindaz, amire a
segítségével képesek. Olykor-olykor előfordult, hogy egy őrült
rituálisan meg akart gyilkolni egy Egyenlőt, el akarta lopni a
Tehetségét nem mintha ez lehetséges lenne. Ha az áldozat nem ölte
meg, Elítéltté vált. Akkor aztán egész hátralévő életében a saját
bőrén tapasztalhatta, mire képes a Tehetség, Lord Crovan bizonyára
nem szűkmarkú e tekintetben.
Faiers nem tűnt őrültnek, ám sosem lehet tudni.
‒ Nyilván nagyon fázik idekint ‒ jegyezte meg Bouda kurtán. ‒
Szóval, ha mondani akar valamit...
Igyekezett felsőbbrendűen beszélni, ám Faiers csupán
elmosolyodott.
‒ Hallottam Millmoorról ‒ jegyezte meg. ‒ És úgy gondolom,
hamarosan egyéb helyekről is hasonló hírek érkeznek majd.
Riverhead-ből, Auld Reekie-ből. Aztán a következő talán már nem is
szolgaváros lesz, hanem egyszerű település. És ha előbb nem is, azon
a napon talán eszükbe idézik, hogy vannak olyan közemberek,
akiknek úgy szép ez az ország, ahogyan van. Akik élvezik az
előnyeit, és akik nem akarják, hogy bármi is megváltozzon.
Faiers a belülről megvilágított Grendelshamre pillantott, mintha
vörös hajkoronát keresett volna a maroknyi ott időző vendég között.
Ajka felfelé kunkorodott.
‒ Nem mindig azok a szövetségeseink, akiket annak hiszünk,
Miss Matravers! És ez igaz az ellenségeinkre is.
A parlamenti megfigyelők szószólójának fia mélyen meghajolt,
majd sarkon fordult, és elsétált a szeles éjszakába.
 14

Luke

A Millmoori Játék- és Társasági Klub olyan újévi partit tervezett,

amilyet még nem látott a város.
Kő kövön nem marad!
Luke könnyebben átvészelte a karácsonyt, mint gondolta. Még a
rabszolgák is szünnapot tartottak, és Ryan végigkalauzolta őt a
szállásuk szegényes ünnepi mozzanatain: sokáig alhattak, ebédre sült
csirkét és túlfőtt zöldséget ettek, majd végignézhették a kancellár
karácsonyi üzenetét a közös pihenőszobában. Ezután filmeket és
tévés különkiadásokat vetítettek. Idővel előkerültek a tiltott
alkoholos üvegek, amiket aztán körbeadtak. Luke részt vett egy
barátságos és időnként életveszélyes utcai focimeccsen a szomszéd
épületben lakók ellen.
Természetesen senki sem kapott ajándékot. Még csak üdvözlőlap
sem érkezett a családjától, Kynestonból, mert bár a három hónap
végre letelt, az „IGEN” graffitis mutatvány óta az egész város
hírzárlat alatt volt. De Luke-nak nem kellett nagyobb karácsonyi
ajándék annál, hogy sikeresen kiszabadították Ozt.
A következő héten pedig megkésett ajándékot is kapott, ugyanis
Jackson felbukkant, méghozzá sértetlenül.
‒ Azt hittük, meglőttek ‒ magyarázta Jessica. ‒ Hallottuk, hogy
valaki felkiált, és azt hittük, te vagy az, tekintve, hogy nem nálad volt
a fegyver.
Jacksonon látszott, hogy kissé röstelli magát.
‒ Próbáltam elcsalni őket tőletek. Sajnálom, ha megijedtetek.
‒ És az a robbanás? ‒ kérdezte Luke. ‒ A lángok? Az mi volt?
‒ Az Tehetség volt, Luke! Egy aprócska bemutatója annak, amire
az Egyenlők képesek.
‒ Hát, az biztos, hogy a szemüket nem tudják nyitva tartani ‒
gúnyolódott Renie. ‒ Az a nagy mamlasz egyszerűen elsétált
mellettetek a dutyiban.
‒ Nem számított rá, hogy kifelé tartunk majd Ozzal ‒ felelte
Jackson. ‒ Úgyhogy nem vett észre. Mindenki azt lát, amit akar. De
biztosíthatlak róla, hogy nem érdemes alábecsülni Gavar Jardine-t.
Ahogyan a többieket sem.
‒ Arról a Jardine családról van szó, akiknél a családom szolgál,
igaz? ‒ kérdezte Luke. ‒ Ő az egyik. A nővérem mindegyikük nevét
bemagoltatta velünk.
‒ Igen. És továbbra is az a terv, hogy amint lehet, eljuttatunk
téged a birtokukra a családodhoz. Nem lenne szabad egyedül itt
lenned, Luke!
Csakhogy Luke nincs egyedül, nem igaz? Itt a klub.
Barátokat szerzett. És értelmet az életének.
Ám családja is van. Testvérei.
Hiszen Daisy és Abi mindennap látja Gavar Jardine-t. Ha az a
fickó az elméje ‒ a Tehetsége ‒ segítségével fel tudta robbantani a
börtönt, ki tudja, mit tesz azzal, aki nem tetszik neki.
Nem, Luke-nak a családja mellett a helye. Ám különös módon a
korábban mindent felülíró vágy, hogy ismét velük legyen, az idő
múlásával egyre enyhült.
‒ Na mi legyen, Luke? ‒ rántotta vissza Jackson hangja a
gondolatai közül. ‒ Szervezzünk különleges újévi bulit a
főfelügyelőnek és a csatlósainak?
Kiderült, hogy a „buli” nem épp a legmegfelelőbb kifejezés.
Elképesztő, gondolta Luke, miközben körbenézett az asztalnál
ülőkön, hogy a doki képes volt olyan embereket összeszedni, akiknek
az adottságaira a klubnak szüksége van. Megismerte a többieket, és
rádöbbent, hogy a hétköznapi külső alatt lenyűgöző képességek
lapulnak. Vegyük például a halogató nővéreket. Mindketten rendőrök
voltak, de beletelt egy kis időbe, mire Luke kiderítette, hogy
pontosan mifélék.
‒ Kiberbűnözés ‒ adta meg a választ Hilda, miután megsajnálta a
régóta találgató Luke-ot.
 ‒ Perverzeket kaptunk el ‒ tette hozzá a testvére. ‒ Internetes
drogdílereket. Efféle jóravaló népséget. Úgyhogy bármilyen
rendszerben tudjuk, merre keressünk és rejtsünk el dolgokat.
‒ Ráadásul nagyszerű vicceket tudunk, bár anyukádnak biztos
nem tetszenének ‒ zárta le a témát Hilda.
Mindez a többiekre is ugyanúgy igaz volt. Jess személyi edző
volt, a bevétele nagy részéből a félprofi szabadfutó karrierjét
finanszírozta. Egy hosszabb kényszerpihenő után kezdte el a
szolgálati idejét, amikor rádöbbent, hogy már nincs formában a
versenyzéshez.
‒ A lehető legrosszabb döntés volt az önérzetemre hallgatni ‒
mesélte bánatosan Luke-nak.
Asifról kiderült, hogy frissen végzett informatikatanár, aki gyűlöl
tanítani. („Kiborítanak a kölykök. Képzelj el egy tantermet harminc
Renie-vel!” Luke értette a célzást.) Idővel elkezdte érdekelni a
rabszolgavárosok internet-korlátozási protokollja. Pár évig azzal
foglalatoskodott, hogy megpróbált bejutni a rendszerbe, aztán úgy
döntött, a lehető legnagyobb kihívás elé állítja magát, és megpróbál
bentről kitörni.
‒ Azért jöttél ide, hogy kihívás elé állítsd saját magadat? ‒
pislogott rá Luke hitetlenül.
‒ Mit is mondhatnék? ‒ vont vállat Asif. ‒ Igazi kocka vagyok.
És mit keresett itt Luke? Ebben nem volt teljesen biztos. Jól jött,
hogy meg tudta javítani a szökéshez használt járgányt, de ezt a
fordulatot senki sem láthatta előre. Az biztos, hogy hajlandó volt
kockázatot vállalni azért, amit helyesnek hitt. Ösztönösen így
cselekedett, és most már elég régóta tartózkodott Millmoorban
ahhoz, hogy ráébredjen, a legtöbben nem az ő példáját követik.
Kisebbségbe szorult. Egy dolog viszont különlegessé tette. Az a
tény, hogy a családja Kynestonban szolgált.
És hiába tett annyi mindent Millmoorban, Jackson továbbra is oda
akarta juttatni.
Vajon volt rá valami különösebb oka?
Nem akadt semmilyen kézenfekvő válasz, így Luke nem
foglalkozott a kérdéssel, inkább belevetette magát a buliszervezésbe.
Órákon át tervezgettek és vitatkoztak, mire végül sikerült
kieszelniük, hogyan taszíthatnák úgy istenigazából káoszba
Millmoort egyetlen nap erejéig. Renie temérdek rágót elrágott, csoda,
hogy épségben maradtak a fogai. Jessica Oz elfogása óta most
először festett úgy, mint aki az élők közé tartozik. Hilda és Tilda
legalább egy fürdőkádnyi teát magukba döntöttek, Asif pedig egyre
csak mocorgott a székén, teljesen kiborította a semmi.
‒ Lenne értelme más rabszolgavárosokból is bevonni embereket?
‒ vetette fel Luke végül. ‒ Például Riverheadből?
Renie azonnal levette, hogy Luke Angyal miatt kérdezi, és
könyörtelenül felvihogott. Még Jess is elmosolyodott.
‒ Most mi van? ‒ tiltakozott Luke vöröslő arccal. ‒ Csak
kérdezem. Lehet, hogy van ott pár... elképesztő ember.
Jackson végignézte, ahogyan Luke kellemetlenül izeg-mozog.
‒ Riverheadnek megvan a maga fontossági sorrendje ‒ felelte
végül vigyorogva.
‒ Jól van, vettem az adást! ‒ Luke tudta, mikor kell visszavonulót
fújni.
A doki összegezte a tervet. Most már csak a megvalósítás volt
hátra.
Döbbenet, de Luke állt elő a legmerészebb tervvel ‒ egy egész
napos sztrájkot javasolt, ami megbénítaná a D zónát.
Határozottan meredekebb volt, mint elérni élete eddigi
csúcspontjait ‒ azt, hogy bevegyék a végzősök focicsapatába, hogy ő
igazgassa az osztálya projektjét a közösségi fesztiválon, és hogy
különböző trükköket tanuljon meg a gördeszkájával. Nem állíthatott
oda csak úgy másokhoz, hogy arra kérje őket, csatlakozzanak a
sztrájkhoz. Se perc alatt lecsapnának rá az őrök. És még ha nem is
tennék, ugyan ki csatlakozna egy tizenhét éves fiú fejéből kipattant,
kockázatos megmozduláshoz? Csakhogy Luke tudta, hogyan fogjon
neki a megvalósításnak.
Mostanra összeismerkedett a munkatársaival a D zónában. Tudta,
kik a leghangosabbak a kantinban sorban álláskor. Kik köré
csoportosulnak a legtöbben, kik dumálnak és haverkodnak, hiába
szervezték úgy a munkát, hogy ez lehetetlen legyen.
Az egyik ilyen fickót Declannek hívták, ismerte Si Jimmy
bácsikáját. Nem volt egy bombabiztos ismeretségi szál, de ennek
mentén legalább elindulhatott, elnyerhette a munkatársai bizalmát és
barátságát. A lázadás ötlete emberről emberre terjed majd.
Most először hálás volt a D zónában uralkodó kakofóniáért,
máskülönben Declan biztosan meghallotta volna, milyen hangosan
kalimpál a szíve, hangosabban, mint bármelyik gépezet körülöttük.
Luke meghúzta a férfi kezeslábasának ujját, amikor elhaladtak a
raktár mellett, és félrehúzta Declant.
‒ Mit gondolsz erről a sztrájkról, amiről annyian beszélnek? ‒
kérdezte Luke. ‒ Eszméletlen ötletnek tűnik, bár egy kicsit ijesztő.
Te benne vagy?
Declan értetlen képet vágott, minden bizonnyal azért, mert
egyelőre semmiféle sztrájkról nem esett szó ‒ de hamarosan beindul
a pletykagépezet. Luke úgy adta elő a tervét, mintha ő is csak úgy
hallotta volna, Declan pedig érdeklődéssel hallgatta.
‒ Semmi ilyenről nem hallottam a tisztítóban ‒ rázta a fejét. ‒
biztos a sok forrófejű marha állt elő az ötlettel az alkatrészüzemben.
‒ De tetszik az ötlet. Móresre tanítanánk a főribancot, mit képzel,
hogy teljesen elzár minket a családunktól karácsonykor? Arról nem
is beszélve, hogy mindenhol őrök vannak mostanában. Azt mondod,
a harmadik pénteken? Megdumálom a többiekkel.
Amikor Luke legközelebb összefutott Declannel, a férfi elmesélte,
hogy bár egyik kollégája sem hallott a sztrájkról, mindannyian benne
vannak.
‒ Mindannyiunkat úgysem büntethetnek meg ‒ szorította meg
Luke vállát Declan biztatóan. ‒ Úgyhogy kösd fel a gatyád, és gyere
velünk te is!
‒ Tudod mit? ‒ vigyorodott el Luke. ‒ Ott leszek.
Január elseje csendben telt, nem volt tűzijáték. Hamarosan viszont
lesz. Csak nem olyan, amilyenre a főfelügyelő és az Egyenlők
számítanak.
Luke másokkal is beszélt.
Hamarosan már másképp reagáltak az emberek, amikor felvetette
nekik a sztrájk ötletét. Ők is hallottak már a kezdeményezésről.
Rengetegen tudtak róla. És mindenki benne volt.
Az időjárás semmit sem változott, minden egyes nyomorult nap
ugyanolyan volt, ám a hónap közepére megváltozott a D zónában és
az egész városban uralkodó hangulat. Nem volt egyértelmű, hogy mi
történt, ám fontosnak tűnt. Elérkezett a klub bulijának hete.
Hétfőn reggel Williams némán odakiáltott valamit Luke-nak,
miközben az iszonyatosan hangos gépeket üzemeltették.
‒ Mi?
‒ Hallottad? ‒ ismételte Williams, és úgy festett, mintha
legszívesebben leharapná a saját nyelvét.
‒ Mit?
Luke elfordította a fejét, a fejük felett lógó, hatalmas fémdarabot
fürkészte. Talán ha nem néz Williamsre, úgy érzi, mintha nem is
beszélne. Van-e hangja az erdőben lezuhanó fának, ha senki sem
hallja? Valami ilyesmi.
‒ Nem dolgozunk. Pénteken. Benne vagy?
‒ Aha. Te?
Hosszas hallgatás következett. Közösen kioldották a biztonsági
kampókat, és a keretbe eresztették a hatalmas alkatrészt. Luke
megnyalta a felső ajkát, a rácsöpögő izzadság fémes ízt hagyott a
nyelvén.
‒ Aha.
Rémültnek hangzott, Luke mégsem tudta kordában tartani az
örömét. Most, hogy még a félénk, a bajt messziről kerülő Williams is
tudott a sztrájkról, nyilván az egész D zónát bejárta a hír.
És Luke indította útnak az ötletet.
Már a gondolatba is beleszédült. Mintha Tehetsége lett volna ‒
létrehozott valamit a semmiből.
‒ Nincs hatalmasabb mágia az emberi léleknél ‒ jelentette ki
Jackson a harmadik és egyben utolsó klubtalálkozón. Luke kezdte
remélni, hogy tényleg így van.
Williamsszel a szokott módon összedolgoztak, és Luke azon
morfondírozott, vajon a többiek hogy haladnak a saját feladatukkal.
Főleg aznap lesz majd dolguk. Az utolsó összejövetelen töviről
hegyire átbeszélték a tervet. Hilda és Tilda átállítja az elektronikus
árazórendszert Millmoor boltjaiban, így senkitől sem vonnak le egy
pennyt sem.
Remélhetőleg gyorsan terjed majd a hír, és az emberek
megrohamozzák a boltokat. Renie az őrök járműveit teszi tönkre ‒
„pár késszúrás a kerekekbe, és kész is” ‒, Asif pedig a gyűlölt
hangosbemondót veszi kezelésbe.
‒ A Szabad Rádiót fogom játszani ‒ jelentette ki arra a csatornára
utalva, amelyről mindenki úgy tartotta, hogy egy holland
csatornahajóról sugározza az adást. ‒ Egy kis C-pop, és máris jobban
megy az agitprop.
Luke felnyögött.
‒ Ígérd meg, hogy kikapcsolod, ha Happy Pandát adnak!
Gondolatban egy röpke pillanatra visszarepült nyárra, amikor
Daisy és a barátnői borzalmas kínai kiejtéssel énekeltek, és
mórikálták magukat. Gyakorlatilag Luke utolsó emléke volt a
millmoori élete előttről. Csupán fél éve történt, mégis olyan
távolinak tűnt, mint az aznap magolt Egyenlők történelme.
Látja még a családját, ha valami rosszul sül el a klub partiján?
Nem! Ha így gondolkozik, soha semmit nem fog tenni. Sosem
segít majd a Daisyhez hasonló kislányokon, akiknek nincs egy olyan
fondorlatos nővérük, mint Abi, és Millmoorban végzik.
Vissza a tervhez, Luke!
Renie megmutatta Jessnek, hogyan babráljon az őrök
sokkolójának beállításaival, mert be fog surranni a fegyverraktárba,
hogy mindegyiket átállítsa. A doki jó néhány feliratot készített a
különböző millmoori épületekre. A szalagcím persze a diliházat
illeti, ott lesz a felkelés központja.
Az őröket lefoglalja majd a többi, kevésbé fontos dolog, az
üzletekben csitítgatják az embereket, leszedik a feliratokat, talán még
össze is terelik a D zóna munkásait, hogy visszavigyék őket az
állomásukra. Így remélhetőleg nem veszik észre, mi történik a
diliháznál, és amikor már elég ember odacsődül, túl késő lesz. Hogy
ezután mi történik, az már a tömegen múlik.
‒ Nem tartasz beszédet vagy ilyesmi? ‒ kérdezte Renie a dokitól.
‒ Én ugyan nem ‒ felelte Jackson mindenki meglepetésére. ‒ Az
kell, hogy maguk az emberek akarják, nem tudjuk helyettük
megoldani a problémáikat.
‒ De hát nem pont ezen dolgoztunk az elmúlt hetekben? ‒
értetlenkedett Tilda. ‒ Hogy igenis megoldjuk helyettük?
‒ Nem igazán. ‒ Jackson megvakarta szakállas állát. ‒ Inkább
fogalmazzunk úgy, hogy lehetőséget biztosítunk számukra.
Csökkentjük a kockázatot azáltal, hogy az egyének elveszhetnek az
általunk összecsődített tömegben. Ha ennél több történik, az már a
millmoori emberek akaratán múlik.
A millmoori emberek.
Most már Luke is közéjük tartozik.
És valami különös, rémisztő dolog történt a tervezés első napja és
a mostani események között: kezdte úgy gondolni, itt kellene
maradnia a rabszolgavárosban.
Először akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, amikor
sztrájkot szítva elcsevegett az egyik munkatársával. Azok után, amit
Millmoorban tesz, hogy válhatna ismét a szülei fiává, Abi
kisöccsévé? Egy senkivé a hatalmas birtokon, hogy egész nap azt
szajkózza: „igen, uram”, „nem, uram”.
A gondolat beférkőzött az elméjébe, és nem tágított.
Mindennap eszébe jutott, miközben Williams mellett robotolt. A
szobája nem létező magányában sem sikerült elhessegetnie
éjszakánként. Kénytelen volt a fejére húzni a takarót, mint egy
kisgyerek. Próbálta elhitetni magával, hogy ha ő nem látja a
szobatársait, akkor ők sem látják, ahogy álmatlanul forgolódik.
A sötétben addig igyekezett logikát találni a gondolataiban, amíg
túlpörgött az agya, és legszívesebben frusztráltan letépte volna
magáról a takarót. A családja délen volt, a barátai meg itt. A ragyogó
Kyneston, a mocskos Millmoor. Rabszolgák itt is, ott is. Csakhogy itt
legalább volt esélye tenni valamit. Változást hozhatott.
Talán mindent fenekestül felforgathat.
Nem, azért ez nevetséges.
Hiszen ő csak egy tizenéves fiú. Már azt is sikerként könyvelheti
el, ha tiszta alsógatyát húz egyik napról a másikra. A családja
Kynestonban akarja őt tudni. Még Jackson is azt akarja, hogy
menjen.
Ám ha a doki meggondolná magát, egyetlen szóval mégis
marasztalná Luke-ot... Vajon itt maradna?
Kialvatlanul ébredt csütörtökön, és a műszakja is ködösen telt.
Idegesség és izgatottság kavargott a gyomrában, émelygett a másnapi
események gondolatára. Aznap este a szálláson a konyhába ment,
hogy összeüsse a specialitását, a spagetti pirítóságyont. Ám nem volt
étvágya, csak állt, és bámulta a rozsdás tűzhelyet.
‒ Mi a helyzet? Sejtettem, hogy itt leszel.
Luke megfordult. Ryan volt az.
Néha összefutottak a pihenőben szombat esténként vagy
reggelinél, olyankor elbeszélgettek. Nem sok közös témájuk akadt,
főleg azóta, hogy Ryan úgy döntött, belép a katonasághoz, és
jelentkezett gyalognak. Állandóan az edzésről meg a többi kadétról
beszélt. Mindenesetre jólesett néha viccelődve nosztalgiázni a béna
iskolájukról, Henshallról.
Karácsony óta nem látták egymást. Szerencse, hogy Ryan épp
most bukkant fel, legalább elvonja a figyelmét az elméjében
kergetőző gondolatokról.
Ryan kihúzta az egyik széket, és helyet foglalt. Luke-ra maradt a
házigazda szerepe, úgyhogy megtöltötte a vízforralót, és bekapcsolta,
majd előhúzott egy második teafiltert a poros üvegből.
‒ Kicsit olyan, mintha egyetemre járnánk, nem? ‒ intett Ryan a
konyhapulton álló bögrék irányába. ‒ Az unokatesóm a
Staffordshire-en tanult, egyszer meglátogattam. Kollégiumban lakott,
nekik is ilyen konyhájuk volt.
Luke Ryanre bámult. Az egyetemhez hasonlította a
rabszolgaságot? Csak azért, mert itt is közös konyha van? Hát
teljesen elment a józan esze?
Vagy erről beszélt Jackson, amikor azt mondta, a millmooriaknak
akarniuk kell a lázadást? Ryan a falnak dőlt, a plafont bámulta.
Nagyjából annyi köze volt a felkeléshez, mint Daisynek szombat
reggelenként.
Luke megcsinálta a teát, majd mindkét bögrét az asztalhoz vitte.
Mit meg nem adott volna egy kis kekszért!
Ryan feszültnek tűnt, és Luke-ban felébredt a kíváncsiság, mi
nyomja a lelkét. Megismert valakit? Egy csinos kadétlányt?
Szerencsés flótás. Felmerült benne, hogy mesél Angyalról, de tudta,
hogy nem érdemes, túl sok féligazságot kell köríteni mellé. Ráadásul
annyira félne, hogy elszólja magát, az egész inkább stresszes lenne,
nem megkönnyebbülés.
Bár lenne valaki, akivel megbeszélhetné mindazt, ami körülötte
történt mostanában, valaki olyan, aki nincs benne saját maga is
nyakig!
Amikor Ryan beszélni kezdett, Luke rádöbbent, hallgatni is jó,
elveszett valaki más életének apró részletei között. Félig Ryant
hallgatta, aki végig az új edzéstervéről meg valami alapkiképzésről
dumált, félig pedig megengedte magának azt a luxust, hogy
ellazuljon. Talán ma este még aludni is fog.
Hirtelen adrenalin csörgött végig a testén, mintha valaki hátba
szúrta volna egy injekciós tűvel, ahogyan a doki tette Ozzal a
szöktetés estéjén.
‒ Hogy mi? ‒ kérdezett vissza hunyorogva. Ettől nem tisztult ki a
fluoreszkáló lámpafénybe vont konyha, csak borzalmas sárgás színt
kapott.
‒ Mondom nagy nap a holnapi.
Mégis mi a fenéről beszélt? Luke torka összeszorult, bögréjét
felemelve időt nyert magának. Az asztalra könyökölt, nehogy
remegjen a keze.
‒ Miféle nagy nap? ‒ igyekezett vigyort varázsolni az arcára. ‒ Ez
nem a Henshall Akadémia, Ryan! Holnap péntek, nincs abban semmi
különös. Nekem csak szombat este ér véget a munkahét.
‒ Ja, igen ‒ vágta rá Ryan. Tekintete a konyhapultra siklott, úgy
bámészkodott, mint akit lenyűgöznek az egyszerű
konyhafelszerelések. Egy kifejezetten extravagáns serpenyőhalmon
állapodott meg. ‒ Csak hát azt hallottam...
Luke letette a bögréjét. Lassacskán képtelen volt visszafojtani
remegését, és nem akarta, hogy kiloccsanjon a teája.
Ryan habozott.
‒ Nem könnyű itt, mi? Nyilván dühít, hogy a családodat elvitték,
téged pedig idehoztak.
Luke elhűlt. Nem hitt a fülének. Ryan megpróbálta lépre csalni, ez
teljesen biztos.
Mit tudnak? És kik? Vajon Luke-ot pécézték ki maguknak? Ez
rossz hír, ugyanis így forró nyomon járnak a klub felé. Vagy rájöttek,
hogy forralnak valamit a D zónában? És Ryan, a jó kadét önként
jelentkezett, hogy kihúzzon valamit a haverjából, aki ott dolgozik
A haverja. Na, még mit nem! Micsoda rohadék!
 ‒ Remélem, hogy hamarosan engem is sikerül áthelyeztetniük
Kynestonba ‒ felelte. Hadd higgye csak, hogy Luke el akar kerülni
innen, és ezért minden szabályt betart. ‒ Számolom a napokat. Ki
gondolta volna, hogy egyszer hiányozni fognak a testvéreim?
Ryan erőtlenül felnevetett, majd visszafordult Luke-hoz.
Borzalmasan festett.
‒ Akkor semmi különöset nem hallottál a melóban? ‒ kérdezte ‒
Semmi furcsát?
Már meg sem próbált tapogatózni. Luke tenyere izzadt. Ha kerek
perec letagadná, azzal csak magára vonná a figyelmet. Jobb, ha némi
igazság mögé rejti a hatalmas hazugságot.
‒ Figyelj, nem tudom, milyen a gondnokságon, de a D zónában
elég kemény az élet. Muszáj panaszkodni miatta. Rengeteg mindent
hallok. Folyton olyanokról beszélnek, hogy összetörik a gépeket,
ellógják a munkát, meg összeverik az őröket. Így vezetik le a
feszültséget.
Ryan a homlokát ráncolta.
‒ És nem jelentettél semmit?
‒ Csak a szájuk jár, Ryan! Ennyi erővel azért is jelenthetném őket,
mert elmennek a klotyóra, vagy az orrukat túrják. Te is tudod, milyen
itt, nyomasztó és unalmas. Te legalább kikerülhetsz innen. Jól
döntöttél. Én is mennék, ha nem várnám, hogy elkerülök.
Ryan lesütötte a pillantását. Még annyit sem ivott a teájából, mint
Luke. Talán bele sem kortyolt. Aztán ellökte a székét az asztaltól, és
sokkal vidámabbnak tűnt, mint az érkezése óta bármikor.
‒ Jobb, ha megyek. Hosszú hét áll mögöttem, és még közel sincs
vége. Köszi a teát!
Hátba veregette Luke-ot, miközben elhaladt mellette.
Menj a fenébe! Áruló.
Luke hallgatta Ryan lépteit, a volt iskolatársa végigtrappolt a
folyosón, a lépcső irányába. Biztosra nem mondhatta, nagyon
visszhangos a lépcsőház, meg mások is jártak arra, beszélgettek
menetközben, de úgy tűnt, Ryan lefelé igyekszik.
Nem felfelé, a szobájába, hogy lefeküdjön. Lemegy, hogy
elhagyja az épületet ‒ talán jelentést tesz?
Még egy ideig az asztalnál időzött, úgy remegett a lába, hogy nem
mert felállni.
Mit tegyen? Asif volt hozzá legközelebb a klubból, az egyedülálló
férfiak nagy része a nyugati szálláshelyeken lakott. Vajon őt is
meglátogatta egy „barátja”? Viszont ha tényleg megfigyelik Luke-ot,
akkor nagyon rossz ötlet lenne Asifhoz menni. Ha tudnak a klubról,
akkor csak megerősítené, hogy kik állnak kapcsolatban. Amennyiben
nem tudják, új emberre hívná fel a figyelmüket.
Ugyanez vonatkozik mindenki másra is.
Talán Renie odakint kószál?
Nem, ő most nem errefelé jár. A város másik végében lesz, épp
kerekeket lyukaszt. Csakhogy Luke-ot annyira kínozta a magány,
hogy elmosta a két bögrét, a csepegtetőre tette őket, majd
végigkocogott a folyosón, hogy megnézze, merre van a lány.
Már majdnem a lépcsőháznál járt, amikor eszébe jutott Ryan.
Megtorpant. Mi van, ha egykori iskolatársa nem ment sehova
jelentést tenni? Mi van, ha az illető, akinek Ryan jelent, jött ide, és
épp odakint beszélgetnek a járdán?
Egyébként is, most már túl késő volt bármit is tenni. A D zóna
munkásai vagy megjelennek holnap a műszak kezdetén, vagy nem.
Minden egyéb vagy a terv szerint alakul, vagy nem. Luke újra és újra
végigvette a lehetőségeit, de úgy tűnt, nincs választása.
Úgyhogy lefeküdt aludni.
Nehezen jött álom a szemére. Hét után felrázták, az egyik
szobatársa volt, aki a csirkefeldolgozóban melózott, és ugyanazzal a
busszal járt, mint Luke.
‒ Elkésel, kölyök! ‒ figyelmeztette.
‒ Nem érzem jól magam ‒ motyogta Luke a párnájába. ‒ Nem
megyek.
‒ A te bajod.
A férfi ellépett tőle, Luke pedig visszahúzta magára a takarót,
próbált visszaaludni. Döbbenet, de sikerrel járt.
Csak jóval később ugrott ki az ágyból ‒ az órájára pillantva
megállapította, hogy reggel kilenc van ‒, mégpedig azért, mert
iszonyatos ricsaj áradt a hangosbemondóból. Minden egyes épületbe
és bizonyos távolságonként az utcákra is szereltek hangszórót. Luke
a szemét dörgölte, miközben a szobájában lévő hangszóró szellentést
idéző hangot adott ki, majd recsegve életre kelt.
Luke felismerte a beszélőt. Figyelmeztette valaki Jessicát?
‒ Szép jó reggelt, Millmoor népe! ‒ dübörgött Oz hangja. ‒
Oswald Walcott vagyok, és ez itt a Szabad Rádió. Nagyszerű napnak
nézünk elébe. Kezdjük a sort egy különleges kéréssel, amit az egyik
barátom számára játszom le.
Pillanatnyi szünet következett, mintha Oz épp a kapcsolókkal
babrálna, majd a paopaotang összetéveszthetetlen, vidám
szintetizátorakkordjai csendültek fel.
Luke a párnájába temette az arcát, majd nagyot nyögött, amikor az
ismerős dallam is megérkezett.
A zene betöltötte a szobát, kivándorolt a folyosóra, ahol több cuki
ének is csatlakozott hozzá a többi hangszóróból. Még az utcán is
visszhangzott, őrjítően mosódott össze a dal.
‒ A Happy Panda szól ‒ jelentette be Oz mély, diadalittas hangon.
‒ Kezdődjék hát a fesztivál!
 15

Abi

Épp úgy kezdődött az este, mint bármelyik másik, Gavar Jardine

whiskyspoharat hajított a kandallóba a nagyszalonban. Előfordulhat,
hogy végül szétzúzza majd az egyik üvegpaneles könyvszekrényt,
esetleg az anyja egyik imádott porcelánját ‒ ezt mind megszokták
már tőle.
Aznap este Abi nem csupán látta, ahogyan Gavar elhajítja a
poharat, hanem épp a kandalló mellett állt. Jenner félig felemelkedett
a székéből, és rápirított a bátyjára, hogy figyeljen jobban, amire
Gavar megvető nevetéssel reagált. A szemközti, kétszemélyes
pamlagon Bouda Matravers összepréselte az ajkát, úgy festett,
mintha egy kisgyerek hisztijét nézné egy boltban.
Abi úgy gondolta, ennek a két embernek nulla esélye van az
áldott, békés házaséletre.
Néhány órával ezelőtt a nyakába sózták az esküvőszervezést is.
Jennerrel épp azon fáradoztak, hogy részleteket csikarjanak ki
Gavarból és Boudából, ugyanis már csak két hónap maradt a nagy
napig. Bouda vacsora után bevonult a szalonba, majd a szoknyáját
simítgatva helyet foglalt. Ezután lepillantott gyémántokkal kirakott
karórájára, és közölte Jennerrel, hogy kilencig ér rá ezzel
foglalkozni. Gavar nem sokkal ezután tántorgott be.
Abit lenyűgözte, hogy ilyen közel kerülhetett a Matravers
örököshöz. Természetesen tudta, hogyan néz ki, látott már képeket
Boudáról a magazinokban. Valamelyest még csodálta is. Az ifjú
politikus, aki mindig higgadt és stílusos, világoskék szemében hűvös
intelligencia csillant. Egy olyan nő, aki mentegetőzés nélkül tör előre
a férfiak világában. (A kedves arcú húgát ábrázoló képeket már
gyorsabban átlapozta, aki mindig klubokból botorkált kifelé aprócska
kutyája és hatalmas retikülje társaságában.)
Csakhogy Bouda Matravers teljesen máshogy festett élőben.
Persze most is sugárzott róla az intelligencia. Ám nem hűvös volt,
hanem jéghideg ‒ már-már égetett. Nem mintha észrevette volna,
hogy Abi is ott tartózkodik. Azok közé az Egyenlők közé tartozott,
akik jelentéktelennek tartották a közembereket. Láthatatlannak. Abi
belegondolt, mivel hívhatná fel magára a figyelmét. Talán ha lábon
szúrná egy hegyes ceruzával... Jobb, ha nem próbálja ki.
‒ Ne foglalkozz vele! ‒ fordult Bouda Jenner felé, és szándékosan
nem nézett Gavarra, aki fel-alá járkálás helyett mogorván meredt a
tűzbe. ‒ Az Igazságügyi Tanács ma délután úgy határozott, hogy
még ma este visszaküldik Millmoorba. Nem végezte eh amiért
először odament. Úgyhogy most duzzog, és félig már berúgott, ha
esetleg nem vetted volna észre.
Abi a ceruzájával babrált, kicsúszott a kezéből, majd nagy
nehezen elkapta, mielőtt a földre esett volna.
Millmoor? Miért épp Millmoor?
Mivel Jenner karosszéke mellett állt, nem nézhetett a férfi
szemébe. Ám a középső Jardine fiú tudta, mennyire aggódik Luke
miatt, főleg, hogy a hírzárlat miatt egyetlen szót sem hallott felőle
azóta, hogy elragadták tőlük. Legszívesebben megölelte volna
Jennert, amikor enyhe érdeklődéssel rákérdezett, mi folyik a
szolgavárosban.
‒ Megmondom én neked, mi. Semmi! ‒ vágta rá Gavar, majd
feltúrta a dobot idéző italos ládát. ‒ Pletykák. Karácsony előtt
megszökött egy rab, és most új hírek érkeztek, úgyhogy apám és
Bouda a fejébe vette, hogy holnap lesz valami. Zelston túl gyáva
ahhoz, hogy az őrök adott esetben ölhessenek, úgyhogy inkább
engem küldenek oda ‒ ekkor Gavar megfordult, egyik kezében egy
téglatest alakú, zöld üveget szorongatott, és a kancellár zengő hangját
utánozva folytatta -, hogy ott helyben, a saját belátásom szerint
intézkedjek.
Kidugaszolta a palackot, majd egyenesen az üvegből döntötte
magába az italt.
‒ Hogy ölhessenek az őrök? ‒ Jenner hangja élesen csendült, ám a
közelében sem járt annak, hogy kifejezze az Abit fojtogató félelmet.
Add, hogy Luke biztonságban legyen! Könyörgöm!
‒ Az egyetlen, aki bármi értelmeset mondott, az Rix volt ‒
motyogta Gavar. Kézfejével megtörölte a száját, és jövendőbelijéhez
fordult. ‒ Rámutatott, hogy senki sem rohamozza meg a birtokokat
seprűnyéllel és konyhakéssel, úgyhogy nincs értelme
közbeavatkozni. Igaza is van. Az ottani őrök mind közemberek. Mit
számít, ha egymás ellen fordulnak?
Bouda bosszúsan égnek emelte a kezét, majd szinte azonnal össze
is fonta az ujjait, és visszaengedte az ölébe. Minden egyes
mozdulatát, szavát görcsösen irányította, döbbent rá Abi. Vajon mitől
pattanna el a húr Bouda Matraversnél? Belegondolni sem mert.
‒ Többet nem mondhatunk ‒ címezte Bouda a szavait Jennernek.
‒ Azzal áthágnánk a Hallgatás esküjét. Fogalmazzunk úgy, hogy ez
Gavar esélye, most megcsillogtathatja a rátermettségét, és mint
mindig, ezúttal is mindent megtesz, hogy elhajítsa magától ezt a
lehetőséget.
‒ Mert apád aztán megcsillogtatta a rátermettségét ma délután ‒
vágott vissza Gavar. Jennerhez fordulva folytatta: ‒ A drágalátos
apuci ‒ imitálta ezúttal Bouda fátyolos hangját ‒ hisztirohamot
kapott, amikor Armeria Tresco rámutatott egyetlen jövendőbelim
tárgyi tévedéseire. Hirtelen fellobban a Tehetsége, és kettéhasítja a
tárgyalóasztalt. Mahagónimonstrum, több tonnát nyom. Ki gondolta
volna, hogy a Matravers malac ilyesmire is képes.
Bouda felpattant. Keze ismét a levegőben volt, úgy szorongatta és
forgatta őket, mintha egyikkel ki akarta volna nyomni a szuszt a
másikból.
‒ Ne! ‒ vicsorgott. ‒ Az apámat ne! Ne merészeld...
‒ Különben?
Gavar cukkolta, játszadozott vele. Tényleg a sárga földig leitta
magát, döbbent rá Abi.
‒ Különben nagyon megbánod ‒ jelentette ki Bouda.
Abi kristálytisztán látta a pillanatot, amikor Bouda Matravers
egyetlen aprócska mozdulattal Gavar Jardine torkára forrasztotta a
szót. Gavar fuldoklott, bal kezét az ingnyakához kapta. Másik
kezéből kicsúszott az üveg, nagy koppanással földet ért, és
gyomorforgató, ánizsos illatot árasztó tartalma végigömlött a
tölgyparkettán. Gavar a kandallópárkányban kapaszkodott meg, és
közben levert egy ezüstkeretbe foglalt fotót, ami Lady Thaliát
ábrázolta fiatalabb korában három kisfiúval, két rozsdás és egy
fekete hajúval.
‒ Hol is tartottunk? ‒ kérdezte Bouda, miközben átvetette hosszú
lófarkát a vállán, és visszaült a helyére. ‒ Tudom már. Rózsaszínű
rózsák legyenek a csokromban és a gomblyukakban, vagy
krémszínűek? Szerintem a rózsaszín jobban mutatna. Mit gondolsz,
szerelmem? Igazán jól menne az arcbőrödhöz.
Gavarból egy üvöltés kezdete tört ki. Egyszerre hördült fel és
szívta be a levegőt.
‒ Te ribanc!! ‒ vonította.
Abi viszolyogva figyelte, ahogyan Bouda Matravers hirtelen a
levegőbe emelkedik, majd átszeli a szobát. A falnak csapódott, és
borzalmas reccsenés hallatszott, amikor feje a békés Kynestont
ábrázoló festmény hatalmas, aranyozott keretének ütközött. A
tejfölszőke haj mentén hosszú seb tátongott, és élénkvörös vér
buggyant, miközben Bouda a földre csúszott.
Abinek annyi ideje sem volt, hogy felsikkantson, a nagyszalon
ajtaja ezernyi darabra robbant.
Lord Jardine állt ott, kezét a kilincs felé nyújtotta, csakhogy
Tehetsége és dühe nyomán feleslegessé vált a mozdulat. Arca
éppolyan vörös volt, mint Gavaré, ám a hangja Boudához hasonlóan
visszafogottan csengett:
‒ Mi folyik itt?
Bouda feltápászkodott. Eszméletét kellett volna veszítse, de
legalábbis bizonytalanul kellett volna hogy álljon. Véletlenül sem így
volt. Fél arca vöröslött a vértől, még égkék ruhája nyakrészére is
rácsöpögött, ám a koponyáján már nem látszott a nyílt seb.
Nyomtalanul eltűnt, döbbent rá Abi. Tehát igaz a pletyka. Az
Egyenlők tényleg meg tudják gyógyítani magukat. Hogy lehetséges
ez?
‒ Nem értettünk egyet az esküvőt érintő kérdésekben ‒ felelte
Bouda hűvösen. ‒ Gavarnak nem tetszett a színválasztásom.
Vajon képesek ölni az Egyenlők a Tehetségükkel? Ha igen, Gavar
Jardine csupán füstölgő hamukupac lenne a szőnyegen.
‒ Gavar ‒ szólalt meg Lord Jardine. ‒ Miért vagy még itt? Már
úton kellene lenned Millmoorba. Indulás!
Lord Jardine oldalra lépett, és utat engedve intett. Apa és fia egy
pillanatig farkasszemet néztek, majd Gavar halk morgással behúzta a
nyakát, és távozott. Léptei nyomán felkavarodtak a földet beterítő
szilánkok.
Bouda Matravers diadalittas tekintettel nézett utána. Hamarosan
azonban leolvadt arcáról az öröm.
‒ Bouda ‒ szólalt meg jövendőbeli apósa. ‒ Ne ingereld!
A szőke lány szólásra nyitotta a száját, ám Lord Jardine a szavába
vágott.
‒ Nincs apelláta! Mindaddig, amíg nekem és a családomnak nincs
jobb választási lehetősége, Gavar az örökösöm. A te dolgod az, hogy
féken tartsd, nem pedig az, hogy felhergeld. Többet vártam tőled.
Most pedig gyere!
Intett egyet, mire Bouda odasétált mellé.
Nem Gavarhoz megy feleségül, döbbent rá Abi a látottak alapján.
Hanem az apjához. A családjához. A házához. A Jardine névhez. És
azért, hogy mindezt megkapja, egy olyan férfinak kínálkozik fel, akit
megvet.
Lord Jardine Bouda hátához érintette a kezét, és a folyosó felé
irányította jövendőbeli menyét.
‒ Egy pillanat ‒ nézett hátra a szőke lány a válla felett. ‒ Ha már
intézkedünk. Nem akarom, hogy pletykáljanak odalent.
Összeérintette tökéletesre manikűrözött körmeit, mintha egy
sólyom egeret ragadott volna el.
‒ Ne! ‒ lépett előre Jenner. ‒ Igazán nem szükséges.
Csakhogy addigra Bouda Matravers láthatatlan Tehetsége már Abi
koponyájában járt. Az Egyenlő mintha piszkavassal túrta volna fel az
elméjét, keresgélt, majd elégette a nagyszalonban történtek emlékét,
és beforrasztotta a sebet. Abi feje akkorát rándult, hogy a nyelvébe
harapott, és sikolya a száját elöntő véren keresztül tört utat magának.
Sötét foltok úsztak a szeme előtt.
Aztán hirtelen vége lett, és az egyik fotelben találta magát Jenner
és Lady Thalia aggodalmas pillantásától kísérve. Pislogott egyet,
majd még egyet. Szúrt a szeme ‒ csak nem sírt?
Megpróbált felállni, de remegett a lába. Megkapaszkodott Jenner
karjában, úgy már sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Jenner
óvatosan lefejtette magáról az ujjait, és a fotel borvörös kárpitjára
helyezte a kezét. Bár gyengéd volt, határozottan elutasításnak tűnt a
mozdulat, és Abi érezte, ahogyan a szeme körül bizseregni kezd a
bőr a szégyentől. Iszonyatosan sajgott a feje. Alkoholszag terjengett
a levegőben.
Körbenézett ‒ a nagyszalonban voltak ‒, ám minden a helyénó
volt. Az ajtó csukva, a bútorok a helyükön. Csupán a kandallófal-
óónak támasztott üveg lógott ki a sorból, és a bekeretezett fotó Ladyó
Thalia kezében. Abi füzete és ceruzája a földön hevert. Nem tudtaó
hova tenni ezeket az apróságokat.
Mit csinált? Csak nem berúgott? Bolondot csinált magából?
Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Többé nem dolgozhatna
Jennerrel. Talán még a végén Millmoorba küldik.
A szolgaváros gondolatára hirtelen fájdalom hasított a fejébe, és
Abi élesen beszívta a levegőt.
‒ Mi történt? ‒ kérdezte a Jenner és az anyja közötti térre
meredve. ‒ Nem emlékszem. Annyira sajnálom! Remélem, nem
tettem semmi rosszat.
Anya és fia összenézett. Abi gyomra görcsbe állt, mint amikor
hányinger kerülgeti az embert, de nincs minek kijönnie.
‒ Dehogy tettél, drága gyermekem! ‒ felelte Lady Thalia,
miközben visszatette a fotót a meisseni porcelánfigurák és a
drágakövekkel kirakott csecsebecsék közé. A tenyerébe vette Abi
arcát. Ujjai hűvösen simultak Abi bőréhez, enyhén virágos
parfümillat lengte körbe.
‒ A fiam esküvőjével kapcsolatban jegyzeteltél. Nyilván
beleakadt a lábad a kandallórácsba, vagy talán az egyik régi, kiálló
parkettalapban eshettél el, nagyon beverted a fejed. Alaposan ránk
ijesztettél. De most már minden rendben.
‒ Egy kicsit furán érzem magam ‒ vallotta be Abi. ‒ Remélem,
nem okoztam semmilyen kellemetlenséget.
Idegesen Jennerre pillantott. A középső Jardine fiú arcán
nyomorúságos kifejezés ült.
 ‒ Ne aggódj ilyesmi miatt! ‒ mosolygott rá kényszeredetten Lady
Thalia. Abi érezte, hogy bár látványosan aggódnak miatta, igazából
szeretnék, ha távozna. ‒ Gavarnak államügyek miatt mennie kellett.
Azt hiszem, legjobb lesz, ha visszamész a szüleidhez, és korán ágyba
bújsz. Jenner majd hazakísér.
Egyéb körülmények között Abi nagyon örült volna, hogy Jenner
elkíséri a Jardine-villát a szolgák számára fenntartott házakkal
összekötő, hosszú úton, azonban Jenner most hallgatásba
burkolózott. Állát a sáljába dugta, és zsebre tett kézzel menetelt,
mindig jó néhány lépéssel Abi előtt. Abi úgy érezte, megszégyenült,
bár hogy miféle bűnt követett el, nem tudta.
Hideg, tiszta este köszöntött rájuk, az égbolton több volt a csillag,
mint a sötétség, lélegzetük gomolygott előttük a levegőben. Abi
óvatosan végigsimított a halántékán. Nem tudta pontosan, hol verte
be a fejét. Talán Lady Thalia meggyógyította. Csak nem tökéletesen.
Kyneston úrnőjét kevés Tehetséggel áldotta meg a sors, bár mindig
nagyon ügyesen megjavított mindent, amit legidősebb fia a
dühkitörései alatt tönkretett.
Erre a gondolatra fájdalom hasított Abi fejébe, felnyögött és
megtorpant. Erre Jenner is megfordult, és amikor meglátta őt,
azonnal odasietett.
‒ Mi az? ‒ kérdezte. ‒ Mi a baj?
Abi képtelen volt visszafogni magát. Jenner közvetlenül mellette
állt, és úgy aggódott érte. És olyan ártatlan dologra készült. Ismét
felé nyújtotta a kezét.
Csakhogy Jenner ellépett. Szándékosan, és most nem figyelte
egyetlen családtagja sem. Abit elöntötte a csalódottság.
Jenner felemelte a kezét, épp úgy, amikor a lovát, Gesztenyét
csitította, ha a herélt megbokrosodott.
‒ Abigail ‒ szólalt meg kedvesen. Abi dühbe gurult. Hogy
képzelte Jenner, hogy úgy nyugtatgatja, mint egy állatot? ‒ Kérem,
ne! Ön nagyon kedves lány. És nagyszerű csapatot alkotunk. De
szerintem kezdi beleélni magát valamibe, amibe nem kellene.
Másokkal is megtörtént már, sok ilyet láttam. Bár az igaz, hogy nem
miattam történt.
Lekicsinylően felnevetett, és bár Abi minden egyes idegvégződése
bizsergett a szégyentől, legszívesebben felpofozta volna Jennert,
amiért ilyen kevésre tartja magát. Ő volt a legjobb közülük. Az
egyetlen jó és kedves lélek.
‒ Ön szolga ‒ folytatta Jenner. ‒ Én pedig Egyenlő. Hát nem jobb
lenne, ha az a tíz év gyorsan eltelne az irodában, mintha a konyhában
vagy a mosóhelyiségben kellene robotolnia, vagy esetleg Millmoorba
küldenék, mert a családom úgy véli, nem megfelelően viselkedik?
Bele lehet halni a szégyenbe? Abi úgy érezte, talán igen. Ő lenne
az első az orvostudomány történetében.
Felvághatnák és tanulmányozhatnák, a boncmesterek fémkampói
először hatalmas agyát, majd aprócska, töpörödött szívét választanák
el a teste többi részétől. Forró könnyek áztatták az arcát, kezét a
homlokához emelte, és összerezzent, mintha visszatért volna a
fájdalom. Ám ezúttal nem a feje sajgott.
‒ Sajnálom, Abigail ‒ folytatta Jenner halkan. ‒ De kérem, értse
meg, könnyebb így. Azt hiszem, innen hazatalál, igaz? Már nincs
messze.
‒ Hazatalálok ‒ helyeselt. ‒ Köszönöm. Holnap reggel fél
kilenckor szokás szerint az asztalomnál leszek.
A lehető legméltóságteljesebben megfordult. A fülét hegyezte,
mikor indul vissza Jenner a házba, legalább az illúzió megmaradt
volna, hogy csak áll ott és őt nézi, ám nem tudhatta biztosra, a fű
elnyelte a léptek zaját.
Séta közben azt kívánta, bár lenne rajta „kikapcsológomb”.
Megnyomná, és onnantól nincsenek gondolatok, érzelmek, majd az
izommemória segít, hogy egyik lábát a másik elé rakja. A szíve
annyira összezavarodott, hogy az agya képtelen volt rendet tenni az
érzelmei között. Hát akadt ennél nehezebb feladat bármelyik
tankönyvében? Egy sem.
A szolgaházak még nem látszottak, egy meredek emelkedő
választotta el őket a villától. Abi épp felfelé masírozott, amikor
hatalmas, robajló alak ugrott felé a dombtetőről. Oldalra vetődött,
miközben Gavar Jardine motorja elszáguldott mellette, a lámpafény
egy rémisztő pillanatra még el is vakította Abit.
Az örökös államügyek miatt távozni kényszerült, mondta Lady
Thalia. Mit csinált mégis itt kint akkor? Abi gyanakodva felkocogott
az emelkedőn. A dombtetőről már látszottak a hosszú, fehér deszkás
kunyhók, már-már ragyogtak a holdfényben. Egy nagy, dudorokkal
borított árny igyekezett feléjük. Abi először nem is tudta mire vélni,
ám végül összeállt a kép.
‒ Várj! ‒ kiáltotta, mire a húga megtorpant és megfordult.
Daisy az előszobai fogas minden egyes kabátját magára húzta,
rajta volt a sajátja, az apjuk gyapjúbundája és az anyjuk
pehelykabátja. A temérdek pokróc közepette pedig a bepólyált Libby
Jardine lapult, szinte alig látszott.
‒ Mit keresel idekint? ‒ vonta kérdőre a húgát Abi. ‒ Nagyon
hideg van. Miért hagytad, hogy kirángasson titeket?
‒ Nem rángatott sehova ‒ vágta rá Daisy flegmán. ‒ Az én ötletem
volt. Megint Millmoorba küldik, elköszönt Libbytől. Mondtam, hogy
kihozom, és várjon a sor végén.
‒ Mégis miért?
Daisy szeme résnyire szűkült. Akár még nevetséges is lehetett
volna, amit válaszolt, ha nem bizonyult volna annyira aggasztónak:
‒ Négyszemközt akartam vele beszélni.
‒ Miről?
‒ Semmiről. ‒ Abi kishúga a fejét rázta. ‒ Lehet, hogy nem lesz az
egészből semmi. Ha pedig igen, úgyis tudni fogsz róla.
Többet már nem akart mondani, inkább a takarók fölé hajolt, és
igazgatni kezdte őket.
‒ Te is tudod, milyen Gavar ‒ csattant fel Abi. A frusztráció utat
talált magának. ‒ Emlékszel, mit mondott Silyen Libby anyjáról.
Jobb, ha nem őriztek közös titkokat. Ne viselkedj úgy, mint egy
kisgyerek, nem a játszótéren vagyunk!
Daisy rámeredt.
‒ Gavar örökös ‒ javította ki Daisy. ‒ És hozzám mindig jó volt.
Értékeli a munkámat. Te elmondhatod magadról ugyanezt?
Daisy eldübörgött a kunyhójuk felé, de Abi egyébként sem tudott-
volna mit felelni.
Különös. Annyira biztos volt benne, hogy egy birtokon együtt
maradhat a család, biztonságban lesznek, és kényelmesen átvészelik
a tíz évet. Most mégis széthúztak, sosem voltak még ilyen
sebezhetők ‒ Luke Millmoorban, Daisy pedig Kyneston szeszélyes
örökösének az irányítása alatt.
Mit értél el, Abi Hadley?
Nem sokat, felelte saját magának. Közel sem eleget.
A kabátzsebébe dugta a kezét, keresgélt. Meg is találta, az apró,
négyszögletes fémdarab hűvösen simult az ujjához.
De legalább egy fontos dolgot csinált. Hátat fordított a
kunyhóknak és a villának is, és átvágott a fagyos füvön.
A kennelben a férfi fekvőtámaszozott, karján és hátán
megfeszültek az izmok. A ketrec túl alacsony volt ahhoz, hogy
felálljon, csupán így edzhetett. Amint Abi árnyéka ráesett, a földre
vetette magát, és nem mozdult. Tehát titokban erősíti az izmait.
Azaz nem törte meg teljesen a fogság.
‒ Én vagyok az ‒ merészkedett közelebb Abi.
A kennelmester tetőtéri szobájának ablakából fény áradt ki, tehát
magában a kennelben senki sem tartózkodott, viszont a férfi elég
közel volt ahhoz, hogy gond esetén ott teremjen.
‒ Megvan az antibiotikum. Meg hoztam valamit, amivel
beveheted.
A férfi kidugta csontos ujjait a rácson, és elvette az Abi tenyerét
megtöltő pirulákat. Az almával nem foglalkozott. A kutyaember a
szájába tömte a gyógyszert, és ivott a vizestáljából.
‒ Arra gondoltam... ‒ Abi tétovázott, el sem hitte igazán, amit
tesz. ‒ Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet. Nem pórázon, hanem
állva.
A férfi óvatos pillantással ránézett.
‒ Jó ‒ felelte végül reszelős hangon.
‒ És nem fogsz elszökni? Vagy... vagy megtámadni?
Gyűlölte magát, amiért megkérdezte. Csakhogy a kennelben tett
látogatásai során ráébredt, bármit műveltek is a kutyaemberrel azóta
sem tudta a nevét, a férfi nem emlékezett rá ‒, nem csupán az
emberségének, hanem az ép elméjének egy részétől is megfosztották.
Korábban előfordult, hogy vicsorogva fogadta Abit. Egyszer még a
kezébe is bele akart harapni. Abit annyira felkavarták a történtek,
hogy majd egy hétig nem merészkedett a közelébe.
A férfi a szemébe nézett. Tekintete emberinek bizonyult.
Legalábbis nagyrészt.
 ‒ Nem támadok ‒ morogta. ‒ Téged nem... támadlak meg.
‒ Senkit ‒ erősködött Abi.
Remegett a keze. Mégis hová gondolt? Fogalma sincs, mit tett a
férfi, amivel rászolgált erre ‒ hogy elítéljék. Csupán annyit tudott,
amit a kennelmestertől hallott: hogy megérdemelte a Lord Crovan
végrehajtotta büntetést. Amilyen borzalmakon átment, Abi inkább
nem gondolkozott azon, mit követett el.
‒ Megbízom benned ‒ felelte végül, és a lakatba dugta az
aprócska kulcsot.
‒ Bizalom ‒ recsegte a férfi, majd rettenetes, zihálásokkal teli
roham tört rá.
Nevet, eszmélt rá Abi egy pillanattal később, és felkavarodott a
gyomra. Most még elmehetne, itt hagyhatná a ketrecben. A lakat már
kinyílt, de még mindig a helyén volt, nem lehetett kinyitni az ajtót.
Kinyújtott keze megdermedt a levegőben.
Aztán eszébe jutott, ahogyan Lady Thalia valódi szándékát
elkendőzve elküldte őt. Ahogyan Jenner lefejtette a karjáról az ujjait.
A kótyagosság, amikor magához tért a nagyszalonban. A fájdalom,
amit később érzett, amikor gondolatok és emlékek futottak át az
agyán, ám nem sikerült összekapcsolnia azokat a következő logikus
gondolattal.
Valami történt odabent. Valamit műveltek vele az Egyenlők. De
mit?
‒ Kiengedlek ‒ szólalt meg Abi.
Leakasztotta a lakatot, kissé megemelte az ajtót, hogy ne karistolja
végig a padlót, és kitárta.
A férfi egy pillanatig csupán előremeredt. Aztán négykézláb
előremászott, és elvágódott a nyirkos betonon. A hátára fordult,
kezét-lábát kinyújtóztatta. Borzalmasan festett. Minden egyes
bordája kilátszott, a hasa behorpadt, az ágyékán összecsomósodott a
sűrű szőr. Arca eltorzult, talán a fájdalomtól, talán az élvezettől.
Visszafordult a hasára, majd négykézlábra állt. Ujjai egyre feljebb
haladtak a rácson, ahogyan feltérdelt. Ekkor megtorpant egy
pillanatra, kidomborodott a rekeszizma. Majd iszonyatos, darabos
mozgással guggoló állásba húzta a lábát.
Végig néma maradt, pedig bizonyára a legszívesebben vonított
volna az arcára tisztán kirajzolódó fájdalomtól, ám végül felállt.
Tántorgott. Rettenetes látványt nyújtott. Mintha egy emberszerű
lény parodizálta volna azt, ahogyan járunk. Mindeközben meg sem
mukkant.
Kiáltás harsant odakint, Abi megdermedt. Kivágódott fölöttük egy
ablak, és a kennelmester kikiabált valami ocsmányságot, majd ismét
becsukta az ablakot.
‒ Bagoly ‒ lehelte a kutyaember.
Abi az órájára pillantott. Későbbre járt, mint gondolta.
‒ Sajnálom ‒ szabadkozott de jobb lesz, ha visszamész a ketrecbe.
Haza kell mennem. Ígérem, hamarosan visszajövök. Valamit csak
tehetünk. Ha látják, hogy jársz és beszélsz, hogy gyógyulsz, akkor
csak nem hagyják, hogy továbbra is így élj, bármit tettél is.
A férfi ismét zihálni kezdett. Ugyanaz az örömtelen nevetés. A
földre vetődött, hátratolta a lábát, és visszamászott. Majd megfordult.
‒ Te is... ketrecben vagy. ‒ Abit fixírozta a rácson keresztül. ‒
Csak én... látom a ketrecet... a pórázt.
Abi remegő kézzel kattintotta össze a lakatot.
 16

Luke

Luke álmában sem gondolta, hogy egyszer ennyire örülni fog a

Happy Pandának. Még mindig a fülbemászó ó-vá-vó-vá-vá csengett
a fülében, amikor leügetett a földszintre. Oz hangjától szökdécselni
támadt kedve, kettesével-hármasával szedte a fokokat, izgatottan
várta, mi sül ki a napból.
Kilépett az utcára. A bejárati ajtó festékrétege lepattogzott,
elvékonyította a napi több száz érintés. Munkába induló és onnan
hazatérő emberek használták. Pár évente újrafestették. Majd újabb
adag munkás töltötte meg az öntödéket és a gyárakat, végezte el a
karbantartásokat, hordta el a szemetet. Amikor ők elhagyták a
terepet, jöttek az újabb rabszolgák, az újabb adag festék.
A mai lenne az első lépés, hogy mindez véget érjen?
Jéghideg volt odakint, Luke felhajtotta a túlságosan vékony kabát
gallérját, kezét pedig a hónaljához dugta, igyekezett megőrizni a
testhőjét. Munkásruhája kellemetlenül meleg volt a gyárban, odakint
pedig a legtöbb hónapban túlságosan vékonynak bizonyult, főleg
januárban, akkor kúszott legmélyebbre a hőmérséklet. A kezeslábas
tervezői minden jel szerint úgy alkották meg az öltözéket, hogy az a
legtöbb helyzetben a lehető legkellemetlenebb hőérzetet biztosítsa.
Lehelete felhőként gomolygott a hideg levegőben. Millmoorban
csupán a szájukból előtörő kipárolgás volt tiszta. Néhány percen
belül Luke hozzászokott annyira a hőmérséklethez, hogy felemelte a
fejét, és kihúzta magát, már nem görnyedt előre ösztönösen, hogy
megőrizze a meleget.
Általában nem sok látnivaló akadt Millmoorban, bár Luke azóta is
követte Jackson doki javaslatát, és igyekezett felfedezni a részleteket.
Ma azonban mindez megváltozott.
Ma kezdetét vette a fesztivál.
A hatnapos munkahét miatt Luke sosem rótta Millmoor utcáit
pénteken. Jóval forgalmasabbnak bizonyult, mint amikor
vasárnaponként klubügyekben eljárt otthonról.
Épp előtte egy szerelmespár sétált. A férfi a barátnője vállára
terítette a kabátját. Nyilván majd’ megfagyott. Sötét, hátul felnyírt
haja égnek állt a hidegtől, nyaka fájdalmasan vöröslött. Csattogó
hangot hallattak. Luke rájött, hogy a nő csizmájának meglazult sarka
a bűnös. Esős napon nem sokat segíthetett rajta.
A nő bizonytalanul megtorpant, a férfi pedig szorosan átölelte a
vállát. Valahol előttük emelt hangú beszéd és dühös kiáltások
vegyültek. A páros elfordult, inkább kerülő úton mentek tovább, ám
Luke sejtette, mi történik.
Lába önkéntelenül a legközelebbi bolt felé vitte, ami jó néhány
utcányira a szállásától szolgálta ki a lakosokat. Úgy tűnt, Hilda és
Tilda sikerrel járt, tényleg bármennyit vásárolhattak, ugyanis
legalább ötven ember gyűlt össze az üzletnél.
A boltot fémredőny fedte, előtte két idegesnek tűnő fickó állt, nem
sokkal idősebbek Luke-nál. A millmoori őrség egyenruháját viselték,
kezükben botot szorongattak. Egyre csak az utcát kémlelték, mintha
erősítést várnának, ám senki sem érkezett a megmentésükre.
Az egyikük igyekezett tudomást sem venni egy gesztikulálva
üvöltő férfiról. Az illető már az őr arcát bökdöste. Kessler ilyesmiért
pillanatokon belül a földre küldte volna, törött csuklóval és
húgyfoltos nadrággal vonaglott volna a földön, ám ez az őr csupán
összerezzent.
Két, a húszas éveik elejét taposó srác valahonnan kukafedelet és
hosszú fémrudat szerzett, azzal próbálták kinyitni a redőnyt. Egy
csapat nő a másik őrt hízelegte körül, hátha kinyitja a boltot. Az
egyikük olyan hevesen flörtölt, hogy már egyáltalán nem volt vonzó
viszont igencsak figyelemelterelőnek tűnt.
Luke rádöbbent, pontosan mit értek el a halogató nővérek. Az,
hogy a millmooriak ingyen hozzájuthattak az árukhoz, csak egy kis
része volt a tervnek. Valószínűleg az összes millmoori boltnál
ugyanez a helyzet. Tucatnyi őrt vezényeltek ki az üzletek megóvása
érdekében. És ezek a fiatal, tapasztalatlan bugrisok nem tüntek éppen
félelemkeltőnek, amitől a munkások felbátorodhatnak, még több
rizikót vállalhatnak. Ha valahol lázadás tör ki, remélhetőleg
képtelenek lesznek mozgósítani az erősítést ‒ hála Renie-nek, aki
dolgosan töltötte az éjszakát a kése társaságában.
Mindezt itt helyben intézték el, csupán egy aprócska
számítástechnikai gondot kellett okozniuk. Luke halkan füttyentett.
Nem semmi!
Továbbsietett, kíváncsi volt, hogyan lép működésbe a klub
tervének többi része. Egyelőre nem merészkedik a D zóna közelébe.
Vajon hátborzongatóan kihalt, vagy a munkásoknak az utolsó
pillanatban inukba szállt a bátorságuk, és mégis elmentek dolgozni?
Nem biztos,hogy tudni akarta.
Azt viszont pontosan tudta, merre csodálhatja meg Jackson egyik
molinóját ‒ a saját körzetének Munkaerő-közvetítési Hivatalánál.
Azoknál a rohadékoknál, akik engedélyezték, hogy Millmoorba
citálják őt, holott a tizennyolc év alattiak csakis szülő vagy egyéb
gondviselő mellett kezdhették meg a szolgálati idejüket. A klubban
töltött hónapok alatt arra is rájött, hogy nem egy felháborító döntés
kötődik a nevükhöz.
A molinót félig leszedték, mire Luke odaért. A nyugati szektor
MH-ja egy lyukacsos betonfalakból álló, nagyjából hatemeletes
épületben székelt. Nem nyúlt olyan magasra, mint a Millmoor
peremét szegélyező lakóépületek, ám még így is jóval a többi,
alacsonyabb adminisztratív épület fölé tornyosult. A doki üzenete
csálé fejkendőt idézve lógott a legfelső emeleten.
A jobb felső sarokban már leakasztották, és két aggodalmas őr egy
harmadikat lógatott le a tetőről. Nyilván ő érezte magát a
legrosszabbul. Egy seprűnyéllel kapálózott az alsó rögzítés irányába,
a végére pengét erősítettek. A molinó megrogyott, ám az üzenet még
így is tökéletesen olvasható maradt, olyan tökéletes betűkkel rótták,
hogy csak Asif írhatta: EGYENLŐTLEN.
Kisebb tömeg gyűlt össze az épületnél, és egy nő rikácsolt az első
sorból. Mintha túl nagy lett volna rá a bőre, talán nagydarab volt
azelőtt, hogy Millmoorba került, aztán rabszolgadiétára kényszerült.
A hangja azonban erős, magabiztos maradt.
 ‒ Szégyelljétek magatok! ‒ üvöltötte a tető felé. ‒ A saját
fajtátokat nyomorgatjátok! Keressetek normális munkát! Ha az én
kölkeim lennétek, kapnátok rendesen!
A rend kedvéért még oda is köpött a földre. Az odasereglettek
közül jó néhányan a szégyen szót kántálták.
Akár az ijedtségtől, akár a szégyenérzettől, a lelógatott őr kezében
megrezzent a nyél, és végül elejtette. A tömeg hátrahúzódott, nehogy
megsérüljön valaki, aztán gyorsan előrerohantak. Luke nem látta, mi
történt a nyéllel és a késsel, akkora dulakodás tört ki. Mire a tömeg
ismét szétvált, már semmi sem volt a földön.
‒ Csak várjátok ki a végét! ‒ üvöltötte a nő felfelé. ‒ Mondjátok
meg a gazdáitoknak, hogy igazi millmoori fogadtatásban részesítjük
őket, ha valaha idetolják a képüket!
Hmm.
Nem lett volna szabad meglepődnie. A manchesteri mindig is
heves népség volt. De amikor mindennap nyúzottan, éhesen látja
őket az ember, hajlamos elfelejtkezni erről.
Elvigyorodott. Úgy döntött, körbesétálja a déli szektort is,
megnézni, mi történik arrafelé.
Mindenhol akadt látnivaló. Földbe gyökerezett a lába, amikor
megpillantott egy nőt, aki az egyik lakóépület bejáratánál
beszélgetett a barátaival.
Szoknya volt rajta.
A nő kis túlzással akár az anyja is lehetett volna, a ruha pedig nem
volt valami szép. Ami azt illeti, valószínűleg lepedőből készült.
Csakhogy Luke egész millmoori tartózkodása alatt egyetlenegyszer
sem látott senkit szoknyában. A nők többsége megúszta a kemény
fizikai munkához dukáló kezeslábast, az előírásos nadrág-póló
kombinációt viselték, ugyanis minden egyebet tiltottak. Az a szoknya
nem volt épp divatos, ám határozott politikai üzenetet hordozott.
A nő egyik barátja észrevette őt, és nevetve rámutatott. Luke
elvörösödött, legszívesebben elrohant volna, ám ekkor a szoknyát
viselő nő is megfordult. Zavart, ugyanakkor büszke mosoly kúszott
az arcára, és kisimította a szoknyája ráncait, amit Luke aranyosnak
talált.
Ezután már nem igazán figyelt rá, merre halad. Jócskán maga
mögött hagyta a megismert körzeteket, ismeretlen területekre
vándorolt. Az ebédidő rég elmúlhatott már, ugyanis amikor finom
illat kezdte csiklandozni az orrát, összerándult a gyomra az éhségtől.
Egy második emeleti ablakból áradt kifelé, egy lakóépület
hátuljából. A „kis családokat” helyezték el itt, vagyis az egyedülálló
szülőket, akiknek csupán annyi gyerekük volt, hogy mindannyian
elfértek egy szobában. A „csupán annyi gyerek” akár három is
lehetett.
Egy nő dugta ki a fejét az ablakon, kihajtotta a gőzt, barna bőre
csak úgy csillogott.
‒ Sajnálom, drágám ‒ kiáltott le, amikor észrevette őt odalent. ‒
Kiröppent pár csirke tegnap a gyárból, de épp csak elég, még egy
ilyen derék fiút sem tudnék megvendégelni.
Mély, torokhangú nevetést hallatott, majd visszahúzódott a
lakásba. Luke-ot nem zavarta a visszautasítás, csak állt ott, és élvezte
az aromát.
Ekkor egy újabb arc jelent meg az ablakban, egy lány, talán
tizenegy-két éves lehetett, göndör haját nehezen zabolázta a két
fonat. Ujját az ajkához emelte, majd felemelt egy összegyűrt
zsebkendőnek tűnő csomagocskát, és lehajította. Luke odaugrott,
hogy elkapja. Vécépapírnak bizonyult, ám döbbenetes ajándékot
rejtett a „kapd el a csomagot” játék nyertesének: egy darabka forró,
sóval-borssal ízesített sült csirkét.
Luke a szájába tömte az ételt, és felnézett, hogy megköszönje a
lánynak. Csakhogy a lány elbámult Luke feje felet, a távolban
kémlelt valamit. Hirtelen megtörte önként fogadott némaságát:
‒ Futás!
Luke zavarodottan a háta mögé pillantott.
Azelőtt mozdult, hogy az agya felfogta volna, mi történik, így
sikerült néhány háztömbös előnyre szert tennie. Még hallotta a
bakancs csattogását. Az illető meglepően gyorsan futott ahhoz
képest, hogy milyen nagydarab ember volt.
Luke pontosan tudta, kit látott, amikor hátranézett. Egyetlen
ember akadt csupán Millmoorban, aki ilyen testalkattal ezt az
egyenruhát viselte, bár a széles bikanyakat árnyak rejtették. És a
hangot is felismerte, a nevét bömbölte, épp amikor menekülni
kezdett.
Kesslerhez tartozott.
Luke kénytelen volt lassítani egy kicsit. Lehet, hogy a D zónában
végzett munka megerősítette, és a titkos küldetései alatt feltérképezte
Millmoort, ám egyiktől sem vált jobb futóvá.
Egyelőre nem fenyegetett az a veszély, hogy Kessler utoléri.
Talán lerázta?
Nem, bizonyára pontosan tudta, merre jár. Túlságosan nagy
véletlen lenne, hogy egyszerűen csak összefutott Luke-kal a déli
városrész szélén, a családi lakások körzetében. Honnan tudta, hogy
erre-felé lófrál?
A chip. Az a nyomorult mikrochip! Luke a karjába mart, mintha
csak kivájhatta volna magából azt az átkozott vackot.
Mit jelent az, hogy Kessler pont a mai napon veszi őt üldözőbe?
Gondolkozz, Luke! Gondolkozz!
Vajon maradt még vér a teste közepénél? Úgy érezte, mind a
lábába és az agyába áramlott. Az oroszlánrész jelenleg a lábának
jutott.
Kessler utánajött. Ami azt jelenti, hogy mégsem sikerült átvernie
Ryant előző este. Vagy talán senki sem jelent meg aznap a D
zónában, és úgy gondolták, legjobb, ha az vallatja ki Luke-ot, aki
igazán ért hozzá.
De az is elképzelhető, hogy tudomást szereztek a klubról.
Az első két lehetőséggel Luke még megbirkózott volna. Azonban
a harmadik esetében figyelmeztetnie kellett a többieket. És ennek
csupán egyetlen módját ismerte: meg kell keresnie Jacksont.
El kell jutnia a dokihoz, mielőtt Kessler elkapja, aztán Jackson
figyelmezteti a többieket. Segít nekik meghúzni magukat.
Gyorsan az órájára pillantott. A BB gyártmány koszos kijelzője
nehezen olvashatónak bizonyult, ám az égbolt alapján késő délutánra
járhatott. A diliházi megmozdulást háromra időzítették. Jackson ott
lesz, még akkor is, ha nem fog szónokolni. A tömegben Luke
remélhetőleg lerázza Kesslert annyi időre, hogy beszélhessen a
dokival.
Nem egy bombabiztos terv, ám ennél jobb nem jutott eszébe.
A lehető leggyorsabban szedte a lábát, ám ügyelt, nehogy teljesen
kimerüljön. Égett a torka és a tüdeje. Túl gyorsan szedte a túl hideg
levegőt. Legalább Kesslernek sem lesz könnyű dolga. Már nem
hallotta maga mögött trappolni.
Kényelmes tempót vett fel, mint amikor még iskolás korában
terepfutó versenyeken vett részt, és egy idő után ismerőssé vált a
környék. Látta a távolban a Millmoor működéséért felelős irodákat:
az Ellátmányozót, a Közegészségügyet és a hatalmas
Adminisztrációs épületet. Jobbra a millmoori őrség óriási, kopár
barakkjai húzódtak.
Az utcák furcsán üresen kongtak, ám Luke még dübörgő szíve és
hangos lihegése ellenére is hallott valamit, ami leginkább sok-sok
emberi hang keveredésének tűnt.
Biztos sikerrel jártak.
A klub sikerrel járt. Mintha több százan tüntettek volna. Talán
többen is.
A diliházhoz közeledve egyre sűrűsödött a tömeg. Először csak
kisebb csoportokat és egymástól távolabb álló klikkeket látott, ám
végül emberek tengere termett előtte. Azon túl pedig mintha már
tömör falat alkottak volna. Hátul egyetlen őrt sem látott. Nyilván
mind elöl volt, távol tartották a tüntetőket a diliháztól meg a többi
kulcsfontosságú épülettől.
Luke előresietett, először szlalomozva kerülte ki a többieket, aztán
már vállal tört utat magának, és végül be is jutott közéjük.
Hogy a fenébe fogja így megtalálni Jacksont?
Mindenhol emberek, ameddig csak a szem ellát. Megtöltötték a
diliház előtt kialakított teret ‒ egy aprócska kis területet, amelyet
véletlenül sem ünneplésre vagy tüntetésre terveztek ‒, ott voltak az
összes oda nyíló utcában. Rájött, hogy rosszul becsülte meg a
számukat. Több ezren is lehettek, a szagok és a hangzavar alapján
legalábbis.
Arca kabátoknak, kezeslábasoknak nyomódott, haj és bőr érte,
miközben előrenyomakodott. Beszívta az izzadság és a kiutalt
szappan csípős szagának elegyét. Itt-ott egyebet is érzett, helyben
készített alkohol bűzét, vagy olyasfajta munkahelyi szagot, amelyet
semmilyen zuhany nem mos le.
De volt valami más is. A dühnek van saját szaga? Luke úgy
gondolta, talán igen. Valami olyasmi, amit feromonként áraszt
magából az ember. Ugyanis puszta szavaknál több kavargott a
levegőben. Valami hatalmasabb, mint a füttyentések, a gúnyolódás, a
tömeg egyik végéből a másikba ordítozás. Csak úgy röpködött az
EGYENLŐ! és a TLEN!, a SZAVAZZ! és az IGENNEL! Több volt
ez, mint magasba emelt öklök és beesett vállak, a tömeg egyre
nyomta és mozgatta őket.
Ezek itt nem olyan emberek voltak, akiket a külső kerületekben
látott, akik azzal tiltakoztak, hogy tiltott ruhákat viseltek, és lopott
ételt sütöttek. Nem. Ezek az emberek olyanok voltak, mint azok, akik
reggel a bolt köré gyűltek, akik ordítoztak a molinót leszedő
öröknek. Dühösek voltak. És elszántak.
Közeledett az első sorhoz. Jó néhány arcot felismert a D zónából,
miközben előrenyomakodott. Majd életében először jó alaposan
szemügyre vehette a diliházat is. A leszálló estben újabb festett szó
virított rajta, ezúttal élénksárgán: EGYENLŐTLEN.
Az épületet őrök gyűrűje fogta körbe. Ezek idősebb fickók voltak,
hatalmas, keménykezű veteránok. Az őrök vezetője egy kis erkélyen
állt az épület aprócska oszlopos csarnoka fölött. Ösztövér, kemény
férfi, Griersonnak hívták, állítólag a különleges alakulatnál szolgált.
Mellette a főribanc állt. Annyi elismerés kijárt neki, hogy nem
ijedtnek, hanem iszonyatosan dühösnek tűnt.
Mellette pedig olyasvalaki állt, akit Luke felismert.
Gavar Jardine.
A rohadék, aki azért jött, hogy megkínozza Ozt. Aki megpróbálta
lelőni Jacksont. Visszajött, hogy még több kárt okozzon. Kyneston
örököse csak állt ott baljós bőrkabátjában, fénytelen kék szemével az
előtte összegyűlt tömeget vizslatta. Luke elképzelte, ahogyan ez a
férfi utasításokat osztogat Daisynek, ahogyan megfeddi, és ettől
égnek állt a hátán a szőr.
A főribanc előrelépett.
‒ Ez az utolsó figyelmeztetés ‒ intézte szavait a tömegnek. ‒
Tudjuk, kik jöttek el ide.
Felemelt egy kisebb, képernyővel ellátott szerkezetet,
valószínűleg ezzel követte nyomon a beültetett chipeket.
‒ Azok, akik most azonnal elindulnak, könnyített büntetést
kapnak, csak fél évvel kell tovább itt maradniuk. Akik maradnak,
keményebb következményekkel néznek szembe.
Az emberek erre motyogni kezdtek, páran hangosan káromkodtak.
Luke-ot lökdösni kezdték a hátráló munkások. Azonban a látottak
alapján nem ők voltak többségben. Több százan meg sem mozdultak.
‒ Ugyan már! ‒ üvöltötte valaki a tömeg közepéről. ‒
Mindegyikünket életfogytiglanra ítélnek? Hova raknának, el sem
férnénk!
A főribanc erre elmosolyodott. Nem volt valami szívmelengető
látvány. Luke úgy sejtette, ritka jelenség.
‒Lesz hely, nem kell aggódni.
‒ Áruló! ‒ kiáltotta valaki más, ezúttal egy nő. Remegett a hangja,
mintha el sem hinné, hogy meg mert szólalni. ‒ Elnyomja a saját
népét! Nem kérünk sokat! Csupán tisztességes fizetést a tisztességes
munkáért. Nem olyan bonyolult ez.
‒ Csakhogy törvényellenes ‒ vágta rá a főfelügyelő.
‒ Akkor szar a törvény! ‒ kiabálta vissza a nő.
‒ Igazán szomorú, hogy így gondolja ‒ felelte a dundi nő az
erkélyen. Lenézett az órájára. ‒ No, akármilyen lenyűgöző ez a kis
megmozdulás, ennyi elég is volt belőle. Minthogy a jelek szerint nem
hajlandóak önszántukból feloszlani, kénytelenek leszünk segíteni
ebben.
‒ Csak nem idehívja a katonaságot? ‒ kiáltotta az elsőként
megszólaló férfi. ‒ Nem sok talpnyalója van itt.
‒ Dehogy ‒ érkezett a főfelügyelő válasza. ‒ Nincs szükségem
katonákra. Tudják, van ebben az országban úgynevezett természetes
hatalom.
Vigyorogva a vörös hajú szörnyetegre nézett. Luke torkára a
félelem ujjai fonódtak, és addig rázták, amíg már remegett.
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Luke előtt mozgolódni kezdett a tömeg.
Felismerte a nőt, aki a Munkaerő-közvetítési Hivatalnál ordibált.
Mellette egy magas, vékony fickó előrelépett, szorongatott valamit a
kezében... Egy seprűnyelet, aminek kést kötöztek a végéhez. Az
erkély felé hajította.
Eltalálta a főfelügyelőt, csupán horzsolta, ám folyt némi vér, és a
nő felordított. Grierson erre az erkély széléhez lépett, felemelte a
puskáját, és lőtt.
Először az összetákolt lándzsát hajító férfira, másodszor pedig a
mellette álló nőre.
Nyilván fejbe lőtte, ugyanis jó adag agyvelő loccsant a hátrébb
állókra. Luke ösztönösen lehunyta a szemét, de érezte, hogy valami
meleg teríti be az arcát, és öklendezni kezdett.
Pánik tört ki, mindenki sikoltozott. A tömeg egysége
szertefoszlott. A többség hátrálni és menekülni próbált, ám sokan a
diliház bejáratát védő őrfalat ostromolták.
Menni fog, gondolta Luke. Elegen vannak hozzá.
‒ Tűz! ‒ üvöltötte Grierson. ‒ Tűz!
Luke fegyverropogást és még több sikolyt hallott, ám a többiek
továbbra is rendületlenül törtek előre. Ez a mindent eldöntő pillanat,
gondolta. Nem lesz második esély.
‒ Elég!
A hang odafentről érkezett, az erkélyről, és csupán egyetlen
emberhez tartozhatott. Hozzá képest a főfelügyelő fenyegetőzése és
Grierson utasításai nevetségesnek tűntek, mintha egy gyerek próbálta
volna megregulázni a szüleit.
Ám nem maradt idő arra, hogy kielemezze azt az egyetlen szót.
Kétrét görnyedt a mellbevágó fájdalomtól, olyan nehéz és rémisztő
érzés lett úrrá rajta, mint amilyennek a munkahelyén az emelődaru
tűnt. Megsebzett állatként felvonított. Összehúzta magát, hogy
minimalizálja a fájdalmat, ám az mindenhol ott volt, minden egyes
sejtjében.
Egy pillanatra hevesen azt kívánta, bár meghalna, csak lenne már
vége.
Aztán a kín végighullámzott rajta, és a földön találta magát.
Levegőért kapkodva hevert a hátán, potyogtak a könnyei. Hasa úgy
mozgott, mintha egy idegen lény igyekezne kitörni onnan. Köhögött,
amitől újabb fájdalomhullám vonult végig minden egyes porcikáján.
Köpni akart, és olyan óvatosan fordította oldalra a fejét, mintha
üvegből lett volna.
Innen már látta, hogy mindenki más is pontosan ugyanilyen
állapotban van. A tér tele volt elesett, vonagló, nyögdécselő
emberekkel. Talán még az őröket is elkapta a hullám, bár túlságosan
homályosan látott ahhoz, hogy ebben biztos lehessen.
Hát ilyen a Tehetség, gondolta Luke, amikor elméje ismét
működésbe lépett. Nem szexi, lappangó mágia, mint Abi
könyveiben, ahol a szívtipró Egyenlők nőket csábítottak el, mesés
illúziókat vonnak köréjük, és megbüntették azokat, akik bántani
merték a barátnőjüket.
Valójában olyan kín volt ez, hogy az ember a saját halálát kívánta
tőle.
Hogy lehet felvenni ezzel a harcot? Hogy győzhetnének olyan
emberek ellen, akik erre képesek? Nem, nem is emberek ‒
szörnyetegek. Nem számított, hogy alig néhányan vannak. Nem
kellett sok belőlük.
Jacksonnak a mainál jobb tervvel kell előállnia, az biztos.
Luke feje visszaesett a koszos földre. Körülötte mindenki
zokogott, káromkodott, néhányan még hánytak is.
Aztán mozgást látott a szeme sarkából. Fekete bakancs fékezett le
épp mellette. Orra az arca alá fúródott, megfordította a fejét. Kessler
hatalmas arca nézett vissza rá, ahogyan a férfi fölé hajolt.
‒ Most már azt kívánod, bár elkaptalak volna korábban, mi,
Hadley?
A hosszú bot vége ütemesen csattogott Kessler bakancsán ‒ nem
türelmetlenül, lassan. Mintha tengernyi idő állna a rendelkezésére.
‒ Akadt egy kis furcsaság ‒ folytatta Kessler. ‒ Amikor korábban
sokkolót használtunk pár bajkeverőn, nem a megszokott eredményt
kaptuk. Valami nyomorult átállította őket. De ne aggódj! Menni fog
ez puszta kézzel is.
Kessler elvigyorodott, ajka olyan vékonnyá nyúlt, mint egy
kutyáé. A bot többé már nem csattant a bakancson. Luke teljes
egészében látta, ahogyan a feje fölé emeli.
‒ Hiányozni fogsz, E-1031! De jó kezekbe kerülsz ott, ahová
mész.
Luke lehunyta a szemét, mielőtt Kessler ütött.
Amikor magához tért, kétszer akkorának érezte a fejét, mint
szokta. Nem látott. Egy pillanatra elfogta a rémület, hogy Kessler
ütése iszonyatos, visszafordíthatatlan sérülést okozott. De aztán arra
gondolt, hogy talán csak megdagadt a szeme.
Egy idő után hozzászokott a szeme a fényviszonyokhoz, és ekkor
rádöbbent, hogy egy szűk, ablaktalan helyiségben van.
Ami mozgott.
 17

Luke

Egy jármű hátuljában hevert. Méghozzá egy nagyon kicsi

járműében. Tehát nem az őrség rabszállítója volt, ám nem is Angyal
lopott kisteherautója.
Összehajtott ponyván feküdt, ez megvédte sajgó testét a kocsi
kemény burkolatától, sőt, jó néhány pokrócot is ráterítettek. A fejét
bepólyálták. Valakinek számított, milyen állapotban van.
Vajon csak azért, hogy bírja a megérkezését követő kihallgatást?
A kezét és a bokáját alaposan összekötözték. Bárki szállította is,
félt attól, hogy esetleg meglóg.
Luke többi érzékszerve nem szolgált új információval. A kerekek
inkább surrogtak, mint robajlottak, tehát valószínűleg autópályán
lehettek. Ezt a feltevését az is megerősítette, hogy huzamosabb ideig
egy irányba haladtak. Valamelyest áthallatszott az egyik nemzeti
rádió a sofőrfülkéből, szóval nem hagyták el Nagy-Britanniát.
Beszélgetés nem szűrődött át, így bárki vezette is a járművet,
egyedül volt.
Az orra semmilyen segítséget nem nyújtott. A környezetének
autószaga volt, az a férfias illat, a fém, az újságpapírok és az olajos
rongyok elegye. Itt-ott apa műhelyében is ugyanez terjengett.
Ennél többet megkötözve nem deríthetett ki. Megmozgatta a
csuklóját, hátha enged a kötél, ám hirtelen lüktetni kezdett a feje.
Jobb, ha nem mozog, így legalább a sofőr nem tudja, hogy magához
tért. Talán a meglepetés ereje a segítségére lesz, amikor az ajtó végül
kinyílik.
Ugyanakkor... mégis mit tehetne megkötözve? Fejelje le a sofőrt,
esetleg páros lábbal rúgja hasba? Luke szinte biztos volt benne, hogy
az ilyesmi csak a filmekben válik be.
Legjobb esetben Kesslernek valami köze volt a klubhoz, és meg
szöktette Luke-ot. Ha így van, a súlyos testi sértések iránti vonzalma
csak egyfajta elcseszett álca, ám mindettől függetlenül ez is a
lehetséges magyarázatok sorát gyarapította. Végül is neki köszönheti,
hogy megismerkedett a dokival. És a gyors felépülés azt mutatta,
hogy a raktári verés jobban fájt, mint amennyire súlyos volt. Mind
ettől függetlenül elég légből kapott teóriának tűnt.
A legrosszabb esetben a többi klubtagot is elfogták, és ebben a
pillanatban ők is megkötözve feküdtek egy kisteherautóban. Lehet,
hogy mind egy igen gyors tárgyalás felé tartottak, melynek során
életfogytiglani rabszolgasorsra ítélik őket. Luke ennek már több
esélyét látta. Nem valami biztató jövőkép.
Gondolatai egyik lehetőségtől a másikig cikáztak, és útközben
meg-megálltak jó néhány egyéb eshetőségnél is. Még egyiknél sem
állapodott meg, amikor a jármű hirtelen lelassult.
Majd lefékezett.
Azonnal megugrott a pulzusa. Sikerült egyfajta hernyómozgással
közelebb araszolnia az ajtóhoz, a hátára gurult, aztán addig
kapálózott a lábával, amíg sikerült a talpát az ajtóra fektetnie.
Lépteket hallott odakintről, valaki megkerülte a kocsit, kattant az
ajtó. Miközben a kocsi hátulja kinyílt, Luke nagyot rúgott a lábával...
...ám csupán a levegőt találta el, és kizuhant a kisteherautóból.
Valaki lába előtt ért földet, és az illető egy kiáltás kíséretében
hátraugrott.
Luke nyögdécselve vonaglott a földön. Mindenhol fájdalmai
voltak. Sötét és jeges levegő ölelte körbe. Kinyitotta a szemét, és
felnézett a csillagokkal meghintett éjszakai égboltra. Száz, talán több
ezer pont ragyogott odafent. Millmoorba érkezése óta nem látta őket.
‒ Ki a fene vagy te? ‒ támadt rá a fickó.
Aki minden jel szerint véletlenül sem számított arra, hogy egy
megkötözött, tizenéves fiú utazik az autója hátuljában.
‒ Én is épp ezt akartam kérdezni ‒ krákogta Luke, és igyekezett
ülő helyzetbe tornászni magát. ‒ Hol vagyunk?
Nem látta pontosan a sofőrt. Szinte teljes volt a sötétség, csupán
az utat szegélyező fák mögül szűrődött ki némi halovány fény. Csak
nem egy olyan hasztalan biztonsági reflektor, amelyik azonnal
fényárba vonja a környéket, ha egy macska fél kilométerrel odébb
ugrik egyet?
‒ Nem kaptam rá utasítást, hogy bármit is eláruljak. Azt sem
tudtam, hogy itt leszel. Nekem csak azt mondták, rakjam le itt a
csomagot. Adtak egy számot, amit érkezéskor felhívhatok.
Előhúzott egy telefont, rajta egy öntapadós cetlivel. A számra
sandított, tárcsázta, és elmagyarázta a vonal másik végén lévő
illetőnek, hogy célba juttatta a szállítmányt.
Luke hallotta, ahogyan elismételi, amit a vonal végén hallott:
‒ Hagyjam itt? De ugye tudja, hogy mi a szállítmány?
Ezután a telefonbeszélgetés véget ért, és a fuvaros visszasétált a
kocsijához.
‒ Várjon! ‒ kiáltott utána Luke. ‒ Mi folyik itt? Ugye nem hagy
csak úgy magamra? Halálra fagyok!
‒ Nem az én gondom ‒ vágta rá a férfi, de azért kihúzott egy
pokrócot, amit aztán Luke irányába hajított. Jó néhány méterrel
odébb ért földet. A rohadék!
A fickó visszamászott a kocsiba, és elhajtott.
Luke várt néhány másodpercet, visszajön-e, majd körbenézett,
hátha talál valamit, amivel elvághatja a csuklóját és a bokáját szorító
műanyagot.
Az út széle nem tűnt biztatónak, mindenesetre odahernyózott a
legközelebbi fához, ahol egy követ talált a gyökerek között. Nem
bizonyult kifejezetten élesnek, mindenesetre ha most munkához lát,
reggelre talán kiszabadul.
Ám nem hitte, hogy kihúzza reggelig.
Semmivel sem tartott előrébb, amikor fény gyúlt a fák mögött,
majd rögtön ki is aludt. Fém nyikorgott és csikorgott, mintha kapu
nyílna. A fenébe is! Le kellett volna ugrania az útról, és a lehető
legjobban elbújni. A fatörzshöz bújt, és igyekezett minél jobban
összehúzni magát.
A fény megvillant, majd tompa hangokat hallott, leginkább
patadobogásra emlékeztetett. Talán két ló is jött? Ezután léptek
dobbantak. Egyenesen felé, mintha az illető tudta volna, hogy Luke
ott van. Ennyit arról, hogy majd megszökik.
 Jóval közelebbről csendült a hangja, mint amire Luke számított.
‒ Üdv! Kicsit késő van már, hogy bárkit is beengedjünk, de
szeretem, ha a testvéreim tartoznak nekem.
Férfihang volt, száraz hanghordozással, urizáló akcentussal. Luke
valamiért mégis inkább a földbe ásta volna magát, mintsem ránézzen
a tulajdonosára. A csúszós és deres fatörzsnek nyomta a lapockáját,
és igyekezett leküzdeni a pánikot.
A fickó Tehetséges volt. Luke érezte a szavaiból, éppúgy, mint
amikor az az Egyenlő megszólalt Millmoorban. A szavai tettekkel
értek fel. Történéseket idéztek elő.
‒ Na, hadd lássalak csak!
Gyér, hűvös fény járta át a levegőt, mintha valaki magasabb
fokozatra kapcsolta volna a csillagokat, és Luke végre látott.
Hűvös ujjak ragadták meg az arcát. Birtokló mozdulat volt. Luke
vicsorgott, elhúzta a fejét, majd alaposan megnézte magának a
szörnyeteget, aki hozzáért.
Egyáltalán nem olyannak bizonyult, mint amilyennek képzelte.
Fiatal volt, talán épp annyi idős, mint maga Luke, bár jóval
magasabb. Haja borzasan lógott, bár így legalább nem látszott
annyira az arca. Fekete szempár villant rá, és a pillantástól
összerezzent. Mintha valaki lyukat ütött volna a srác koponyáján, és
Luke egyenesen a háta mögött lévő sötét éjszakába bámult volna.
Elfordult, miközben az Egyenlő őt tanulmányozta. Ki ez, és mégis
hol vannak?
‒ Hát, egy dologban igazam volt ‒ szólalt meg a szörnyeteg, és a
legkevésbé sem biztató mosoly terült el az arcán. ‒ Akad itt
kiaknázatlan lehetőség. Viszont nem vagy valami jó állapotban,
szóval kezdjük inkább ezzel.
A fickó kinyújtotta a kezét, és letépte a kötést Luke fejéről.
Gyengéden a tenyerébe vette ott, ahová korábban Kessler botja
lesújtott. Egy röpke pillanatra iszonyatos volt, aztán hirtelen más
érzés lett rajta úrrá. Az egész feje bizsergett.
Többé már nem sajgott. Ami azt illeti, semmije sem fájt már. Még
csak nem is volt fáradt. Az Egyenlő feszülten figyelte, majd
kényesen a ruhaujjába törölte a kezét.
‒ Jobb? ‒ kérdezte. ‒ Viszont ami most jön, az már nem fog
annyira tetszeni.
Igazat mondott.
Mind hallottak rémtörténeteket az iskolában meg a táborokban,
miután a felnőttek már nyugovóra tértek. Luke háta borsódzott tőlük.
Olyan emberekről szólt a fáma, akik felébredtek egy műtét kellős
közepén, ám túlságosan bénultak voltak ahhoz, hogy szóljanak róla.
Turistákról, akik betértek egy tengerparti kocsmába, majd egy jéggel
teli fürdőkádban tértek magukhoz, és jó néhány szervük hiányzott.
Őrült tudósokról, akik a háború alatt élő, tudatuknál lévő foglyokon
kísérleteztek.
Épp ilyen borzalmasnak tűnt ez is. Mintha hűvös ujjak tapogatták
volna végig a testét belülről ‒ sőt, a lelkét is, pedig Luke ez idáig
nem sűrűn törődött a létezésével. Az ujjak óvatosan szétválogattak
mindent, amit soha senkinek nem lett volna szabad megtudnia róla.
Luke biztos volt benne, hogy elhányja magát. Valószínűleg
nincsenek egymáshoz olyan közel, hogy lehányja az Egyenlő
csizmáját, de azért megpróbálhatja.
‒ Érdekes ‒ jegyezte meg a szörnyeteg, és a hangja alapján Luke
azonnal tudta, hogy szavai semmi jót nem jelentenek, főleg rá nézve
nem. ‒ Vajon...
A fiú lehunyta a szemét. Ám még mielőtt Luke fellélegezhetett
volna, hogy végre nem kutatja őt az a vesébe látó pillantás, mintha...
szétesett volna. Motornak érezte magát, amely bár egyben van, nem
tartja össze semmi.
Úgy érezte, az Egyenlő elragad tőle valamit.
Vagy pont hogy hozzátett volna? Csak nem belerakott valamit, jó
mélyen, annyira elrejtve, hogy sosem tudta, hiányzik onnan bármi is?
Egy olyan alapvető dolgot, amiről így utólag nem is tudta, hogyan
létezhetett nélküle?
Nem tudta volna megmondani. Aztán a behatoló hirtelen eltűnt, és
Luke összegömbölyödött a keményre fagyott földön. Öklendezett a
félelemtől, majd a gyomra tartalma a fa gyökerein végezte. Az
egyenlő csak állt és nézte.
‒ Végeztél? ‒ kérdezte teljesen érzelemmentesen, amikor Luke
megtörölte a száját továbbra is megkötözött kézfejével.
Nem volt hajlandó válaszolni. Gyűlölte ezt a szörnyszülöttet.
Szenvedélyesen gyűlölte. Senkinek nem lenne szabad ilyen
képességgel rendelkeznie, hogy olyasmit tehessen, mint ez a fiú az
előbb. Undorító volt, hogy egyáltalán létezett.
‒ A lényeg az ‒ csendült az Egyenlő hangja ismét, mintha csak a
krikett bajnokságról vagy a tegnap esti tévéműsorról beszélgetnének
‒, hogy a bátyám nemsokára jön, és előadja a szokásos „Üdv
Kynestonban!” beszédét.
Kyneston.
Nem a millmoori őrség elkülönítőjébe hozták.
Nem is az életfogytosok táborába. Hanem arra a birtokra, ahol a
családja él.
Úgy megkönnyebbült, hogy képtelen volt visszatartani a könnyeit.
Behúzta a fejét, nem akarta, hogy az Egyenlő lássa, és a kezeslábasa
ujjába törölte az arcát.
‒ Hogy kerültem ide? ‒ kérdezte, miután összeszedte magát.
A szörnyeteg vállat vont.
‒ Köszönd a húgodnak, Daisynek! Gavar nagyon megkedvelte.
Amikor hallottuk, hogy gondok vannak a szolgavárosban, és
visszakell mennie, a húgod könyörgött neki, hogy szabadítson ki
onnan. Gavar az idősebbik testvérem ‒ magyarázta a fiú. ‒ Szerintem
láttad a kis bemutatóját Millmoorban.
Gavar Jardine.
Az Egyenlő, aki felrobbantotta a börtönt, miután megszöktették
Ozt. Akinek semmiség volt iszonyatos fájdalmat okozni több száz
embernek. Gavar Jardine kijuttatta Luke-ot Millmoorból... csakis és
kizárólag azért, mert Daisy megkérte rá?
Luke a fejét rázta, nem állt össze a kép.
‒ Rá vall, hogy nyers erővel és egy szállítóautóval oldja meg a
dolgot ‒ mosolygott a fiatal Egyenlő. ‒ Nem is csodálkozom. Jennel
biztos mindent elmesél majd. Nekem már nincs több dolgom veled.
Egyelőre.
Megfordult, és a birtok kapuja felé sétált, legalábbis Luke úgy
sejtette, az lehet. A fény ismét felvillant, és Luke mormolást hallott.
Ezután az egyik ló elügetett, míg a másik egy elemlámpa
fénycsóvájával egyetemben lassan közeledett felé.
Egy átlagos elemlámpa, nem pedig valami nyomorult mágikus
fényforrás.
‒ Luke Hadley, igaz? ‒ csendült egy másik előkelő hang, ami egy
vörös hajjal és rengeteg szeplővel sújtott fickóhoz tartozott. Maga
után vezette a lovát, az állat prüszkölt a hidegben. ‒ Jenner Jardine
vagyok. Sajnálom, ami az előbb történt. Nem kellemes, viszont
szükséges. Üdvözöllek Kynestonban! Elviszlek a családodhoz,
biztosan nagyon örülni fognak neked.
Jenner előhúzott egy levélbontó kést, és átvágta a Luke-ot fogva
tartó műanyag pántokat, majd odadobta neki a pokrócot, amit Luke
poncsóként magára terített. Az Egyenlő átvezette őt a hatalmas,
cirádás kapun ‒ csupa cikornyás díszítés, úgy világított, mint egy
karácsonyfa, mellette pedig halványan világító fal húzódott.
Ezután érzésre legalább két kilométert sétáltak a birtokon. Egy
hatalmas területen, amelyet elzártak az egyszerű angol emberek elől,
akik sosem tehetik be ide a lábukat, sosem láthatják ezt a helyet.
Meglopták őket, gondolta Luke. Elloptak valamit, ami mindenkié, és
most csak néhányan élvezhetik.
Erdő mentén haladtak, Luke behúzta a fejét, és szitkozódott egy
sort, amikor egy denevér felé röppent. Jenner felnevetett, de
egyáltalán nem tűnt gúnyosnak, és elmagyarázta, hogy a denevérek a
rengeteg szélét használják tájékozódási pontul. Messze tőlük
hátborzongató rikkantás harsant, Jenner szerint egy bagoly adta ki a
hangot. Mozgolódás támadt az erdőben. Rókák? Esetleg menyétek?
Mintha minden élőlény azzal foglalkozott volna, hogy levadásszon
egy másikat: a szárnyas, karmos állatok olyan lények után indultak,
melyek egyikkel sem rendelkeztek.
Milyen kifejező!
Végül egy sor kunyhóhoz értek, mindegyik kőből épült, és fehér
festékkel meszelték le, világítottak a holdfényben. Nevetségesen
takaros volt. Anya nyilván imádja.
Jenner bekopogott az ajtón, és néhány másodperc múlva apa
köntösben kinyitotta. Először nem hitt a szemének, aztán
nyakropogtató, hátba veregetős, férfias ölelésbe vonta a fiát, majd
jött anya és a lányok. Egy röpke pillanatra csodával határos módon
Luke elfelejtette, hogy a családján kívül bármi más is létezik. Mind
jó egészségnek örvendtek, és magukon kívül voltak az örömtől, hogy
újra láthatják.
Az érzés kölcsönös volt.
A konyhai óra már közel éjjel egyet mutatott, ám ők ezzel mit sem
törődve hosszasan beszélgettek az asztalnál. Egyszer csak felsírt egy
kisbaba, és Daisy sajnálkozva elszaladt, hogy megnyugtassa. Apa
úgy mesélte, hogy a baba az örökös, Gavar kislánya, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy mágiahasználó pszichopata
gyereke alszik odafent az emeleten.
Luke felidézte a pillanatot, amikor először látta az örököst,
ahogyan végigszáguldott az elkülönítő folyosóján, miközben a
dokival kivonszolták Ozt. Eszébe jutott, hogy azt kívánta, bár sose
találkozna össze a kishúga Gavarral, és erre az iróniára majdnem
kipukkadt belőle a nevetés.
Ám amint a gondolatai a több száz kilométerre lévő Jackson és
Millmoor felé kanyarodtak, majd a klubra és a felkelésre, már nem
igazán tudott elmerülni a családi találkozóban.
Anya észrevette, hogy el-elkalandoznak a gondolatai, és
mindenkit ágyba parancsolt. Luke nyilván kimerült, mondta, bár ez
természetesen nem volt igaz. Az Egyenlő a kapunál ‒ Abi szerint
Silyen Jardine ‒ erről is gondoskodott. Ám Luke nem ellenkezett.
Csak feküdt a sötétben, és igyekezett ügyet sem vetni a fejében
kavargó gondolatokra. Kudarcot vallott. Mi történt a diliház előtt,
miután Kessler elagyabugyálta? Hol volt a doki? Renie, Asif és a
többiek biztonságban vannak? Megsérültek? Elfogták őket? Mégis
mit művelt vele Silyen Jardine?
Az utolsó gondolata, mielőtt elszenderedett, ez volt: Hogy alakul
mostantól a sorsa?
A hétvégét ágyban töltötte, élvezte a pihe-puha ágyneműt, és hogy
saját szobája van, igyekezett hozzászokni az új életéhez. Anya
tyúkanyóként kotkodácsolt felette, levest és szendvicset hozott neki.
Apa mesélt Lord Jardine veterán autóiról meg egy fogós karburátor-
problémáról, amit előző héten oldott meg. Daisy behozta a kisbabát,
hogy összeismertesse őket.
Luke azt kívánta, bár ne tette volna. Persze, normálisnak tűnt a
kislány. Egészen aranyos is volt.
De benne is ott lapul a Tehetség? Hátborzongató gondolat. Annyi
erő egy ilyen picike lényben!
Csakhogy úgy tűnt, a kislány nem Tehetséges, az anyja nem
egyenlő volt, hanem rabszolga. (Na, és az vajon hogy történhetett? ‒
gondolta Luke komoran. Gavar Jardine meglátott valamit, ami
megtetszett neki, és elvette?)
‒ Hol az anyukája? ‒ kérdezte Luke, miután a kislányt
visszarakták az ágyába, és már egy szót sem hallhatott.
‒ Meghalt ‒ felelte Daisy körítés nélkül.
Luke Libby Jardine születésével kapcsolatos gondolatai egyre
aggasztóbbá váltak.
‒ Semmi olyan ‒ győzködte a húga. ‒ Miért olyan ellenséges
mindenki Gavarral? Neki köszönheted, hogy elkerültél Millmoorból,
Luke!
Valójában Daisynek és a leleményességének köszönhette, és ezt
Luke meg is mondta neki, majd szorosan magához ölelte a kislányt.
A kishúga jól megcsapkodta, amiért olyan erősen szorította, de Luke
nem bánta. Rádöbbent, hogy a rabszolgavárosban és a
kisteherautóban őszintén azt hitte, többé sosem látja a családját.
Hétfőn reggeli közben megjelent Jenner, és közölte, hogy Luke
gondnokként fog dolgozni. Amikor Abi belépett a konyhába, és
meglátta Jennert, megtorpant, majd sarkon fordult, és kisétált. Ami
különösnek tűnt, tekintve, hogy együtt dolgoznak.
Így hát Abi Jennerhez fűződő viszonya csatlakozott Daisy és
Gavar barátságához Luke számos aggodalmának listáján, munka
közben ezeken járt az agya.
A „gondnok”, mint kiderült, egy szépen megfogalmazott titulus
volt a favágóra. Egy Albert nevű, nyomorúságos öregember
irányíiása alatt dolgozott. Albert nem volt a szavak embere, amit
Luke egyáltalán nem bánt. Kettesben az egész birtokot bejárták,
sokszor kilométerekre eltávolodtak a villától, és Luke-nak ez sem
okozott problémát. Hideg, nyirkos és fárasztó munka volt, és minden
egyes este éppolyan fáradt volt, mint korábban Millmoorban. Ám ez
sem zavarta, ugyanis a fizikai fáradtság volt az egyetlen, ami
éjszakánként kikapcsolta eszelősen pörgő agyát.
Kilenc napja volt Kynestonban, amikor a személyes holmijai
megérkeztek a kunyhóhoz. Ez azt jelentette, hogy a főribanc
engedélyezte Luke idő előtti távozását? Luke nekiesett a táskának,
üzenetet keresett a dokitól vagy Renie-től. Talán belevarrtak valamit
az anyagba? Vagy belenyomták a pántba? Az égvilágon semmit sem
talált.
Végignézett az ágyára kipakolt szánalmas ingóságain. Fekete
zoknik, szürke alsónadrágok, egy fogkefe, egy fénykép, amin az
utolsó iskolaéve végső napján az osztálytársaival szerepelt ‒ mintha
ezer éve készült volna. Az égvilágon semmit sem hozott magával
Millmoorból, pedig közel fél évig ott élt. Minden, ami fontos volt
számára ‒ a barátságok, az a sok minden, amit volt mersze megtenni,
az az ember, akivé ott vált ‒ hátramaradt.
‒ Hogy működik errefelé a posta? ‒ kérdezte Abit pár nappal
később. ‒ Írhatok levelet Millmoorba?
Amikor a nővére megkérdezte, miért, azt felelte, szeretné
megköszönni az orvosnak, aki rendbe hozta őt a baleset után.
‒ Csak el akarom neki mondani, hogy jól vagyok.
Abi a homlokát ráncolta, és közölte, hogy szerinte ez nem valami
jó ötlet, bár ez lényegtelen, ugyanis Millmoor továbbra is zárlat alatt
van.
Véget ért a második Kynestonban töltött hét. Majd a harmadik.
Bár a családjával élt, Luke még sosem érezte magát ennyire
magányosnak.
Vajon Jackson és a klub már meg is feledkezett róla? Nyilván
rengetek dühös munkást bevonhatnak, könnyedén lecserélhetik
Luke-ot. Ám ekkor eszébe jutottak a játékok, amiket együtt
játszottak: a betörések Jessicával, az őrködés, miközben Asif
dolgozott, és hogy lelógatta Renie-t a tetőről. Mind az életüket bízták
a másikra. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni.
Végül arra jutott, hogy csupán három eshetőség van. Egy: a
barátait letartóztatták. Kettő: tervezték, hogy felveszik vele a
kapcsolatot, csak eddig nem sikerült. Három: úgy hitték, boldog
Kynestonban a családjával.
Miközben nekilátott az aznapi feladatának, és kivágott volna egy
elkorhadt cseresznyefát az erdő közepén, Luke végigvette
mindhárom lehetőséget. Az első nem állta meg a helyét. Ha
felfedezték volna, hogy létezik a klub, és szerepet játszott a felkelés
kirobbantásában, Luke-ot is kihallgatják, akár Kynestonban van, akár
máshol. A második szintén nem tűnt valószínűnek. Jackson és
Angyal képes volt megszöktetni valakit Millmoorból, úgyhogy
nyilván könnyedén eljuttathattak egy üzenetet neki, még itt is. Így
hát csupán a harmadik eshetőség maradt, azaz hogy a klub többé már
nem számít rá.
Ami borzalmas hiba lenne. Rengeteget tudna segíteni nekik
Kynestonból. Jardine-ék az ország legbefolyásosabb családja, és ő itt
él mellettük. Sok Egyenlő nagyjából annyi fontosságot tulajdonított a
rabszolgáknak, mint a bútoroknak, így könnyedén lehetett
hallgatózni. A nővére a családi ügyeket intézte, és kulcsa volt az
irodához. A Harmadik Ülést ‒ ahol a felszabadítási javaslatról
szavaznak ‒ pont itt rendezik meg.
Luke frusztráltan a szilánkos fatörzs felé lendítette a fejszéjét,
amitől a fa gyökerestől kifordult a földből, és elvágódott. A gyökerek
szárazak voltak, elhaltak, mintha kiszippantották volna belőlük az
életet. Luke megfordította a fatuskót, és egyesével levágta róla a
gyökereket. Valamelyest segített a lelkén a munka, bár nem sokat.
Korábban azt hitte, Jackson Kynestonba akarja küldeni őt. „Az a
cél, hogy eljuttassunk téged a birtokukra” ‒ mondta a doki az Oz
kiszabadítását követő első találkozón. És most itt van. Csakhogy
mindezt Gavar Jardine-nak és a húgának köszönheti. Jacksonnak
semmi köze az egészhez.
Luke végighasított a fejszével a tuskón, és szitkozódva figyelte,
ahogyan a fa apró darabokra hullik a kezei között. Valamit kihagyott
a számításból. De mit?
Feltűnt neki egy különös dolog: Gavar Jardine Oz szökéséhez is
hozzájárult. Egyszerűen elhaladt mellettük a börtönben, pedig
elképzelhetetlennek tűnt, hogy észre sem veszi majd őket. És Jackson
visszament az Egyenlőhöz, így Luke és Renie juttatta el Ozt
Angyalhoz. Még lövés is dördült, és valaki kiáltott, ám a doki nem
sérült meg. Ezek ketten megrendezték volna a dolgot?
Luke-nak eszébe jutott Jackson megdöbbentő kijelentése, amikor
mesélt nekik a szolgasors eltörléséről szóló javaslatról. „Közel van a
hatalom forrásához ‒ mondta a doki. ‒ A Fény Házának minden
árnyékát látja.” Akad befolyásosabb Gavar Jardine-nál? Parlamenti
tag. Az Igazságügyi Tanács tagja. Örökös, aki a jelek szerint egy nap
kancellár lesz.
Luke agya hevesen kattogott, igyekezett egyéb morzsákat
összeszedni. Egy közembertől született lánya. Használta a Tehetségét
a diliház előtt, igen, de csak azután, hogy Grierson kiadta a
parancsot, és lőni kezdték a tömeget. Lehet, hogy Gavar Jardine
megkínozta őket, ám ezzel életeket mentett.
És bár aranyos gondolat volt, hogy Gavar tényleg Daisy kérésére
juttatta ki Luke-ot Millmoorból, nem tűnt túlzottan hihetőnek, hogy
egy tízéves ‒ még ha olyan szuper tízéves is, mint a húga ‒ fejéből
kipattan egy ilyen ötlet. Vajon az örökös elvetette benne a gondolat
magját, hiszen nagyszerű fedősztori?
Nem lehetett benne biztos. Ám jelenleg ez volt az egyetlen
eshetőség, ami mindent megmagyarázott.
 18

Abi

Végül mégis minden jól alakul. Gyorsan eltelik majd a tíz év. Abi
eleinte aggódott Luke miatt, kissé összeszedetlennek tűnt az első pár
hétben. Nem sokat mesélt a millmoori hónapokról, csupán az
egyértelmű dolgokat fogalmazta meg. Egyrészt azt, hogy nem volt
egy leányálom, másrészt pedig azt, hogy nem akar róla beszélni.
Legalább egy darabban visszakapták, pedig lázongásokról szóltak
a pletykák, és Luke valami orvost meg balesetet említett. Azonban
Luke felnőtté vált Millmoorban. Azon a borzalmas napon, amikor
elszakították őket egymástól, olyan erős személyiségről tett
tanúbizonyságot, amelyet Abi korábban nem is sejtett, és még
erősebbé vált az elmúlt hónapokban. Meg is izmosodott, és Abi örült,
hogy a kisöccse még csak véletlenül sem futhat össze a férfifaló
iskolai barátnőivel.
Összességében büszke, megkönnyebbült nővérnek vallhatta
magát. Most, hogy Luke végre ismét velük van, remélhetőleg minden
elrendeződik, és a Hadley család gyorsan leszolgálja az idejét.
Az egyetlen gond Jenner hűvös viselkedése volt.
És Abi azóta sem tudta, mi történt aznap este a nagyszalonban.
Ráadásul a kutyaember sem avatta be, mit tett, amivel az
Egyenlők szerint kiérdemelte Lady Hypatia megalázó bánásmódját.
Vagy nem akarta, vagy képtelen volt elmesélni.
Abi undorítónak találta, hogy a többi kynestoni szolga úgy tett,
mintha a férfi nem is létezne.
‒ Jobb, ha elfelejtkezel róla, drágám! ‒ mondta neki a
házvezetőnő egyik délután egy csésze tea fölött. ‒ Rossz ember,
semmi jó nem sülne ki abból, ha beleártanád magad.
 Amikor Abi rákérdezett, miért, mindig ugyanazt a választ kapta:
mert a büntetését Lord Crovanre bízták, és ezt csupán a
legelvetemültebbek érdemlik ki. Hát nem látják, mekkorát tévednek?
A férfi kegyetlen büntetése nem bizonyítja, hogy meg is érdemelte.
‒ Gyere utánam! ‒ szólt oda Luke-nak egyik este, amikor
végeztek a mosogatással és a pakolással. Daisy odafent esti mesét
olvasott Libbynek, a szüleik pedig látogatóba mentek a barátaikhoz
néhány házzal arrébb. ‒ Be akarlak mutatni valakinek.
Luke elvigyorodott, örült, hogy a nővérével mehet. Mintha az
utóbbi időben megnyugodott volna, elengedte magát. Először
bosszús volt, már-már úgy tűnt, hiányolja Millmoort. Abinek az is
eszébe jutott, hogy talán megismert ott valami lányt, és most utána
ácsingózik, ám Luke kinevette, amikor felvetette neki. Talán csak
időbe telt, hogy megszokja az új helyét.
Lady Hypatia szilveszter óta nem járt Kynestonban. Azonban
hamarosan kíséretével együtt megérkezik majd az özvegyként
megörökölt Ide birtokról, nagyjából egy időben az Appledurhamből
érkező csapattal, hogy előkészítsék az esküvőt. Ez azt jelentette,
hogy a kutyaember Luke érkezése óta egyetlenegyszer sem hagyta el
a kennelt. Tudta egyáltalán az öccse, hogy itt van?
A jelek szerint nem.
‒ Kérlek, mondd, hogy ez nem az, aminek tűnik ‒ szólalt meg
Luke dühösen, miközben Abi tétován állt a bejáratnál, és azon
morfondírozott, mégis hogyan magyarázhatná meg a látványt. ‒ Mert
nagyon úgy fest, hogy egy meztelen férfi fekszik ebben a kis
ketrecben.
Luke hangjában felháborodás csengett. Abi legszívesebben
magához ölelte volna. Megerősítette, hogy nem ő bolondult meg.
Döbbenetes és egyszerűen helytelen, hogy bárki így éljen.
‒ Ki kell szabadítanunk! ‒ jelentette ki Luke.
‒ Nem ilyen egyszerű.
Abi gyorsan elmesélt neki mindent, ám közben végig figyelt a
fölöttük lakó kennelmesterre. A kennel ura szeret inni, mint arra Abi
idővel rádöbbent. Így néhány héttel ezelőtt elcsent pár üveg
malátawhiskyt a pincéből, és úgy tett, mintha Jardine-ék
hálaajándékként küldenék. A férfi gyanakodott ‒ az Egyenlők nem
igazán mutatnak hálát a szolgáiknak ‒, mindenesetre elfogadta az
üvegeket. Onnantól kezdve Abi kissé könnyebben lopakodott be
éjszakánként a kennelbe.
‒ Talán ha újra megtanítjuk beszélni, járni ‒ magyarázta az
öccsének ‒, akkor megengedik, hogy ő is rendesen töltse a szolgálati
idejét, mint mi.
‒ Ilyen véletlenül sem lesz, Abi! Te is tudod. Ez nem egyszerű
büntetés. Ahhoz túl kemény megtorlás. Ne kicsiben gondolkozz!
Csak az segít, ha kijuttatjuk Kynestonból. Ha változást akarsz,
nagyban kell gondolkoznod.
Abi még sosem hallotta a testvérét ilyen meggyőződéssel beszélni.
Tényleg hitt abban, amit mondott.
Egyúttal némi rémület is költözött a szívébe, aggódott az öccséért.
Mikor vált Luke ilyen... vakmerővé?
Talán erről szóltak a millmoori zavargások. Luke hallotta mások
idealista szónoklatait. Szépen csengő szavak, remek elképzelések.
Csakhogy egyiket sem lehet valóra váltani.
Luke kikapta Abi kezéből a kulcsot.
‒ Legalább pár órára kivisszük a kennelből. Az nem elég, ha csak
feláll... sétálnia is kell, futnia. Menjünk az erdőbe! Ott senki sem lát
meg.
Abi semmit sem tehetett, Luke már le is térdelt a ketrec elé, és
emelte az ajtót. Döbbenten motyogott, miközben a kutyaember
kimászott. Talán a látvány, a szagok miatt? Vagy inkább az az
elviselhetetlen tény volt ekkora hatással rá, hogy egy férfit a
Tehetség segítségével megfosztottak az emberségétől?
‒ Luke Hadley vagyok ‒ mutatkozott be újszerű, magabiztos
hangon.
‒ Üdv... Luke Hadley ‒ recsegte az Elítélt.
‒ Nem tudom a nevedet.
A fogoly válla megrázkódott. Az a borzalmas, üres nevetés! Abit
azóta is kirázta tőle a hideg.
Mi van, ha tévedünk? ‒ kiáltotta volna legszívesebben. Mi van, ha
hatalmas hibát követünk el? Mi van, ha nem azért nincs benne semmi
emberség, mert megfosztották tőle, hanem mert soha nem is volt?
‒ Én... sem. A nővéred ugyanezt... kérdezgeti. Lehetek... például...
Eb.
‒ Eb? Nem emlékszel a nevedre? ‒ faggatta tovább Luke.
‒ Csak arra emlékszem... amit meghagyott. Ezek csak... a rossz
dolgok.
‒ Kiről beszélsz?
‒ Senkiről... akit ismernél. Remélem, sosem... találkozol vele. A
börtönőröm.
‒ Lord Crovan ‒ magyarázta Abi. Luke a fejét rázta. Nem hallotta
még ezt a nevet, úgyhogy Abi pontosított. ‒ Valami államilag
elismert szadista.
‒ Olyanból sok van.
Eb hirtelen felemelkedett, mint egy állat, amely nagy nehezen a
hátsó lábaira áll. Most, hogy volt kihez hasonlítani, Abi látta, hogy
Eb egykor kifejezetten magas lehetett. És erős.
Sőt, most is az. Négykézláb nem tűnt fel annyira, ám az izmok
megvoltak, egyértelműen kirajzolódtak vékony combján, és
erőteljesen domborodtak a felkarján. Hány fekvőtámaszt csinálhat
naponta?
‒ Ruha is kell ‒ jegyezte meg Luke. ‒ Keressünk valamit!
‒ Bírja a hideget.
Abi nem akarta, hogy az öccse keresgélni kezdjen, és megzavarja
a kutyákat vagy a gazdáikat.
‒ Biztos így van. Viszont kicsit gyanús lenne, ha hárman
sétálgatnának odakint, és az egyikük teljesen meztelen ahelyett hogy,
nem is tudom, mindannyian fel lennének öltözve.
Mióta ilyen csavaros Luke gondolkodása? És mióta ilyen
okostojás?
Várjunk csak! Hiszen mindig is ilyen volt.
Milyen jó, hogy végre visszakapta! Az első naptól fogva így
kellett volna élniük.
Az esti séta a kutyaemberrel ‒ vagyis Ebbel, most már így kellene
szólítani, de ez nem volt valami jó érzés ‒ sikeresnek bizonyult.
Gond nélkül visszavitték a ketrecbe, és Luke már nagyon várta, hogy
ismét kivihessék.
Csakhogy hamarosan nehézségekbe ütköztek, ugyanis
megérkezett az esküvői csapat. Nem csupán Lady Hypatia, hanem a
legidősebb fia és annak családja ‒ Vernayék az Ide birtokról, a
Jardine család katonai ága. Abi nem sokat tudott róluk, csak azt,
hogy az ő birtokukat rohamozta meg Black Billy a hírhedt, kudarcba
fulladt felkeléskor több mint két évszázada. Továbbá megérkezett a
jövendőbeli ara özvegy édesapja, Lord Lytchett Matravers és
kebelbarátja, Lord Rix is.
Elég különös párost alkottak. Az egyik karácsonyi pudingra
emlékeztetett, sherry-illatot árasztott, és folyton vidámkodott. A
második vézna, kedélyes ember volt, gyakorta illatos szivarfüstöt
húzott maga után. Velük együtt nevetés is költözött a házba,
kellemes változást hoztak.
Jennerrel távolságtartóan, a munkára koncentrálva érintkeztek.
Ám minden más szempontból Kyneston ‒ vagy talán maga Abi? ‒
kezdte levedleni a téli hónapokra jellemző borongósságot. Levált
róluk, mint szalamandráról a bőr a tűzben. Lángolok, nem fénylek,
gondolta Abi.
‒ Nem idevalósi vagy, mi?
Lord Rix a folyosó panelekből álló falának dőlt. Abit figyelte,
vékony ujjai közt cigarillót, kis alakú szivart pörgetett, és
mosolygott.
Abi épp a szolgálókat irányította, elmagyarázta nekik, hogyan
díszítsék fel Kyneston keleti szárnyát, hogy egyik napról a másikra
ülésteremből az esküvő színterévé válhasson. Igyekezett kevésbé
északiasan beszélni, ám amikor bosszús volt, nem tudta lerázni
magáról az akcentusát. Most is így történt, ketten egyáltalán nem
tudták, mi a füzér és a girland közötti különbség.
‒ Nem, uram! Manchesterből jöttem.
‒ Manchester? ‒ vonta fel Rix a szemöldökét.
Abinek nem jutott eszébe, merre van Lord Rix birtoka, de úgy
sejtette, valahol Kelet-Angliában. A konyhában megtudta, hogy a
férfinak rengeteg versenylova van, gyereke viszont egy sem, és a két
Matravers lány keresztapja.
‒ Ó, már tudom... Nyilván a te öcséd az a fiú, akit Gavar
kimenekített a szolgavárosból. Merész vállalkozás volt. Egy nap be
kell mutatnod neki, hogy ő maga mesélhesse el, mi történt. Nem sok
egyéb érdekesség történik errefelé, mi?
 Abi kételkedett benne, hogy az a hat óra, mialatt Luke egy
kisteherautó hátuljában utazott, annyira izgalmasnak bizonyulna,
mint, amiben az Egyenlő reménykedett, ám engedelmesen bólintott.
‒ Szólok neki, ha legközelebb látom. De sajnos ritkán jön a
házhoz. Gondnok. Ha odakint jár, és egy tizenéves, szőke fiút lát
fejszével, akkor ő lesz az.
‒ Fejszével, mi? ‒ Az Egyenlő tettetett rémülettel magasba emelte
a kezét. ‒ Ahogy látom, a gazdáid nem tartanak tőle, hogy csúnya
gondolatokat ültettek a fejébe Millmoorban. Haha! Mindegy, biztos
sok a dolgod. Folytasd nyugodtan!
Rix elkacsázott a kisszalon irányába, hogy megkeresse a barátját.
Abi leléphetett.
Az Egyenlőnek igaza volt, tényleg sok dolga akadt. Tennivalói
listája hosszúra nyúlt, és egy dolgot mindenképpen meg akart
csinálni. Ám előtte kénytelen volt keríteni egy újabb lányt, akit el
lehetett vonni a rendes ház körüli teendőktől. Kellett valaki, aki segít
Lady Thalia cselédjének átfésülni az úrnő ruhásszekrényét, illetve jó
néhány ládát, amiben Euterpe Parva holmija pihent.
Erre azért volt szükség, mert Kyneston kómában fekvő vendége
néhány héten belül felébred. És amikor ez megtörténik, esküvőre
hivatalos.
Mindez orvosilag természetesen lehetetlennek tűnt. Senki sem
ébred fel a kómából előre meghatározott időpontban.
‒ Semmi köze az orvosláshoz ‒ válaszolta anya. ‒ A fiatalúr
ébreszti fel. És Lady Parva lenyűgözően jó állapotban van.
Semmilyen izomsorvadás nem vehető észre. Lady Thalia mindennap
meglátogatja, a jelek szerint a Tehetségével tartja ilyen jó
egészségben. Fizikailag az égvilágon semmi sem akadályozza meg
Lady Euterpét abban, hogy felkeljen és legyalogoljon tíz kilométert.
Abi elértette, amit anya nem mondott ki. Silyen Jardine
visszahozhatja a nagynénje tudatát, ám hogy milyen mentális
állapotban lesz...
Nem jellemző, hogy valaki felébred egy huszonöt éves kómából,
aztán ott folytatja, ahol abbahagyta.
Az Abiben élő, jelenleg épp elsőéves medika bármit megadott
volna, hogy láthassa, amint Euterpe Parva bebizonyítja, a
szakkönyvek tévednek. Abi mindig is kíváncsi volt, hogyan működik
a Tehetség pszichológiai szempontból, épp ezért szeretett volna itt
szolgálni. Ám előbb a saját szemével kellett látnia, addig biztosan
nem hisz el semmit.
Könnyedén talált jelentkezőt, aki szívesen töltötte a napját csinos
ruhák társaságában. Újabb kipipált feladat. De még mindig rengeteg
dolga volt, mire a könyvtárban álló ládára fordíthatta a figyelmét.
Lord Matravers ragaszkodott hozzá, hogy a díszvacsora minden
egyes étkét megkóstolja, így hát Abi egyeztetett a szakáccsal. Égett a
cselédek keze alatta munka, hogy előkészüljenek a több száz
Egyenlőt vendégül látó háromnapos ülés-bál-esküvő rendezvényre.
A cselédfolyosón Abi nagy meglepetésére beleütközött a kifelé
igyekvő Luke-ba.
‒ Engem is bevontak a készülődésbe ‒ magyarázta az öccse. ‒ A
jelek szerint senki sem marad ki. Annyira kétségbe vannak esve,
hogy még Albertet is befogták. Zsákokat cipelek majd, meg italokat
kínálok, úgyhogy le kellett venni a méreteimet az egyenruhához.
Teljes lesz a káosz. Szerintem jó alkalom arra, hogy... tudod.
‒ Nem, nem tudom ‒ jelentette ki Abi határozottan. A legjobb
nővéri nézését produkálta, és csak egy kicsit vett el a hatásból az,
hogy most már fel kellett néznie Luke-ra. ‒ Majd este otthon
megbeszéljük.
Hirtelen azon kapta magát, hogy mindennel elkészült. Azonnal a
könyvtárba sietett.
Az ajtó zárva volt, jelenleg értékes holmikat tároltak odabent.
Csakhogy Abinél voltak a családi iroda mesterkulcsai. Mindkét
irányba elnézett, mielőtt belépett volna a könyvtárba, pedig teljesen
jogosan járt el. Na jó, valójában senki sem adott neki utasítást rá, de
a jó munkaerő feltalálja magát, nem igaz?
Valaki járt már itt, és kivette a dobozból.
Abi akár meg is érinthette volna az Egyenlők Nagy-Britanniai
Köztársaságának kancellári székét. Minden évben elhozták
Kynestonba a Harmadik Ülésre. Kisebbnek és lenyűgözőbbnek
bizonyult, mint sejtette.
Elfordították, a kandalló felé nézett. Tölgyből készült, ám a fa
ébenre emlékeztetett a több mint hét évszázadnyi használat után.
Közelebb merészkedett. Kicsit úgy érezte, mintha egy élő, lélegző
ember állna előtte. A szék tekintélyt parancsolt. Uralkodói darabnak
tűnt.
A támlába faragott állati és emberi alakok nehezen kivehetővé
váltak az idők során, ám ettől még ugyanolyan varázslatosak
maradtak. Abi lehajolt, hogy szemügyre vegye őket. Sárkány.
Koronát viselő férfi. Szárnyas nő, kezében karddal. Csillagok ölelte
nap. Hullámos vonalak, talán víz, talán valami teljesen más.
Kinyújtotta a kezét. Habozott, épp, mint amikor annyi hónappal
korábban megérintette Kyneston falát, majd végighúzta az ujjhegyeit
a csillogó fán. Tenyerével végigsimított a háromszögletű tetőn, le a
karfáig.
Amikor végigért az oldalán, úgy megijedt, hogy majdnem
felsikított és beleesett a kandallóba.
Valaki ült a székben.
‒ Óvatosan, Abigail! ‒ dorgálta meg a lábát keresztbe vető,
elmerengő alak. ‒ Igazán bosszantó lenne kirángatni a tűzből és
eloltani.
Silyen Jardine szelíd pillantást vetett rá.
‒ Majdnem szívrohamot kaptam! ‒ csattant fel Abi ijedtében. ‒
Mégis mit művel itt? Kipróbálja, hogy megfelelő-e a méret?
Ha létezett volna Hogyan ne beszéljen egy szolga az urával? című
könyv, ez a mondat állt volna az első oldalán. Abi makogva
bocsánatot akart kérni, ám a fiatalúr leintette.
‒ Ugyan már, micsoda gondolat! Hiszen én nem vagyok örökös.
Még csak második sem vagyok a sorban, bár apám nyilván
előrevenne, hogy kihagyja Jennert. Nem, én sosem leszek kancellár.
De ez nem is mindig a kancellár széke volt.
Szavait hangsúlyosabbá téve Silyen szétnyitotta hosszú lábát,
majd csizmája sarkával megkocogtatta a szék alá rejtett követ. A régi
brit uralkodók koronázási köve volt az, amelyet Silyen felmenője,
Lycus, a királygyilkos összetört.
Mégis mire céloz Silyen? Abi tudta, minek hangzik, de ez még a
fiatalúr számára is őrültség lenne.
‒ Gondolom, nem akarja visszaállítani a monarchiát ‒ jegyezte
meg. ‒ Szerintem ahhoz már kicsit késő.
 ‒ Csak nem további történelemórákat vettél a bátyámtól? ‒
érdeklődött az Egyenlő. ‒ Ó, nem, dehogy. Milyen buta vagyok!
Hiszen már nem barátkozhat veled. Csak unalmas témákról
beszélhettek, mint a gemkapcsok meg a számlák. Anyuci utasítása.
Ez esetben hadd meséljek neked én! Tudom, hogy szereted a
történelmet, Abigail! Vésd az eszedbe, azok, akik nem tanulnak
belőle, arra ítéltetnek, hogy megismételjék. Vagy inkább... Akik
tanulnak belőle, képesek megismételni? Nézd csak!
Csizmája meglendült, és könnyedén felugrott a székből.
Abi követte őt a tekintetével, ám csupán egyetlen dolog maradt
meg abból, amit a fiú eddig mondott. Jenner nem azért tartotta a két
lépés távolságot, mert így akarta. Hanem mert az anyja ezt
parancsolta. Valami megmozdult a szívében, majdnem ugyanolyan
varázslatos volt, mint maga a Tehetség.
Csak nem remény ébredt benne?
Silyen nem vette észre. Kezét a háta mögött összekulcsolva
bámulta a faragványokat, amelyeket néhány perccel korábban Abi is
szemügyre vett.
‒ Hallottál a Wundorcyningról, a Csodakirályról? Nem baj, ha
nem, a saját fajtám képviselői sem ismerik mind. Helyi legenda.
Méghozzá igen veszélyes, a történetét kétszer is megpróbálták
eltüntetni. Úgy vélem, tényleg létezett. Kitalált emberek nyomát
senki sem akarja eltörölni.
Silyen előrehajolt, hogy körberajzolja a koronás férfi nehezen
kivehető alakját.
‒ Abban a sötét korban élt, ami a rómaiak után jött, még mielőtt
elkezdtük volna saját magunknak lejegyezni a történelmünket.
Tehetséges volt. A mondák szerint különös, csodás lényekkel
találkozott, óriásokkal harcolt, és más világokban járt. A halála
után... vagy nevezzük inkább eltűnésnek, mert nincs feljegyzés arról,
hogy valóban meghalt volna... valami okból kifolyólag többé nem
volt Tehetséges uralkodó. A Csodakirály legendája tiltottá vált. A
soron következő uralkodókat nem áldotta meg a sors Tehetséggel,
ám koronájuk nekik is volt, gondolom, odaillőnek akartak tűnni. A
csodás Egyenlő Felkelés óta természetesen minden uralkodó
Tehetséges, ám koronájuk nincsen. Így hát a hatalommal bíró
emberek nem akarnak hallani róla, arról az uralkodóról, akinek volt
mindkettő.
‒ Mégis itt van ‒ merengett hangosan Abi. ‒ Az orruk előtt.
‒ Bizony. ‒ Silyen elmosolyodott. ‒ Az Orpen Mote-i
könyvtárban volt az egyetlen épségben maradt könyv róla, a
Csodajelek ‒ A király története. Mindenesetre biztos vagyok benne,
hogy ez ő. Ott, a széken. Kigúnyol mindenkit, aki valaha is benne ült,
köztük az apámat is.
Abi kihúzta magát.
A történet lenyűgözőnek bizonyult. Ám még ősrégi könyvek,
elveszett tudás és egy mágikus király sem tudta felülírni elméjében
azt az egyetlen, izgató témát.
Vajon megharagszik a fiatalúr, ha erről kérdezi? Sajnos nem volt
más választása, senki más nem volt hajlandó erről beszélni, főleg
maga Jenner nem.
‒ A bátyja ‒ kezdte. ‒ Azt mondta, hogy a bátyja...
Áh! Ennél még Eb is érthetőbben beszél.
‒ Nem barátkozhat veled. Ez a helyzet. ‒ Az ifjú Egyenlő
legyintett. ‒ Anyám és apám aggódik, hogy félig már így is
közember, ezért minden alkalommal lecsapnak, ha úgy tűnik,
szimpatizál a fajtáddal. Vajon a „szimpátia” a legjobb kifejezés a te
esetedben, Abigail?
Pajkosan beszélt, amitől Abi azonnal elpirult szégyenében.
Mindenesetre kénytelen volt tovább ütni a vasat.
‒ Ennyi az egész? A család rosszallása? Mert van egy este, amire
egyszerűen nem emlékszem. Aggódom, hogy talán tettem valamit,
amit nem kellett volna.
‒ Nem emlékszel? Úgy tűnik, valaki az engedélyed nélkül
takarított a fejedben. Micsoda faragatlanság! Ha gondolod,
körbenézhetek.
Abi habozott. Mégis mibe keveredik most? A fénylő, fekete
szempár azonnal felfedezte a bizonytalanságát.
‒ Beférkőzni másvalaki emlékeibe veszélyes és szinte mindig
ártalmas folyamat, Abigail! Azt viszont sokkal egyszerűbb
megállapítani, hogy használtak-e valakin Tehetséget, legalábbis én
így gondolom. Sőt, az is kiderülhet, ki volt az. Mindegyikünk
egyedien használja a Tehetségét. Olyan, mint egy ujjlenyomat. Én
vagyok a család kapuőre, úgyhogy mindenkit ismerek, aki valaha is
betette ide a lábát. Meg tudom állapítani, használta-e valamelyikük
rajtad a képességét. Még kényelembe is helyezheted magad, ha
gondolod.
Silyen a kancellár széke felé intett. A királyok és királynők
trónjára. Abi szédelegve helyet foglalt. A karfák simák voltak, mint a
csont, megragadta őket, és összeszorította a szemét, amíg Silyen
munkálkodott.
Igazat mondott. Közel sem volt olyan borzalmas érzés, mint amit
a kapunál csinált, ám még így is gyomorforgatónak bizonyult az,
ahogyan vele bánt. Mint anya, amikor a piacon paradicsomot
válogat. Abi úgy képzelte, Silyen egy lyukacsos, barnásfekete részt
keres, ahol valakinek a Tehetsége élesen belevájt az elméjébe, és
megroncsolta.
‒Bouda ‒ jelentette ki Silyen néhány perc múlva. ‒ És az anyám.
Nem volt olyan nehéz rájönni. Egyikük sem valami elegáns. Azt is el
tudora mondani, hogy pontosan mi történt. Bouda és Gavar
vitatkozott, méghozzá igencsak hevesen, és ennek te is tanúja voltál.
Bouda utálja, ha a szolgálók róla pletykálnak, úgyhogy Csendet
eresztett rád. Méghozzá elég könyörtelenül. Gondolom, még dühös
volt Gavarra. Borzalmas állapotba kerültél, zokogtál a fájdalomtól.
Úgyhogy Jenner, az én szerencsétlen, hasztalan, Tehetségtelen
bátyám elindult, hogy megkeressen vagy engem, vagy az anyámat,
nehogy komoly bajod legyen. Szerencsétlenül jártál, mert anyámat
találta meg előbb. Ügyetlenül meggyógyított, bajlódott egy sort az
emlékezeteddel, bár elég szánalmas próbálkozásnak tűnik, és azt
mondta Jennernek, hogy ott sem lehettél volna. Aztán határozottan
utasította Jennert, hogy a továbbiakban csakis szakmai kapcsolatot
tartson fenn veled. Igen. Nagyjából ennyi. Biztos legalább egyhétig
fájt a fejed.
Abit feldühítette az árulás, bár ennél többet igazán nem várhatott
Silyen Jardine-tól, aki gyanúsan barátságosan viselkedett, és a lelki-
ismeretet még csak hírből sem ismerte.
‒ Azt mondta, nem nézi meg az emlékeimet.
‒ Abigail, fáj ez a bizalmatlanság ‒ kapta a kezét Silyen a
szívéhez, vagy legalábbis oda, ahol az említett szervnek lennie kellett
volna. ‒ Az égvilágon semmit sem néztem meg. Mindezt azért
tudom, mert nagyjából egy órával azután, hogy Jenner hazakísért,
megkeresett, és mindent elmondott. Emésztette a bűntudat. Mondtam
neki, hogy szedje össze magát. Persze ez nem olyan durva, mintha
lelőtt volna. Kezdem úgy érezni, hogy egyik bátyám sem bánik
valami ügyesen a nőkkel.
Silyen látványosan megborzongott, mint egy macska, amelyiknek
kutyakekszet kínálnak.
Abi hitetlenkedve bámult rá. Olyan erősen markolta a kancellár
székének karfáját, hogy attól félt, letépi. Most nevessen vagy inkább
sírjon?
Keresse meg most azonnal Jenner Jardine-t, hogy ráparancsoljon,
többé ne viselkedjen idiótán, és végre csókolja meg?
 19

Gavar

Apa az Ülésre készült. Silyen Euterpe feltámasztására. Gavar pedig

az esküvőjére.
Ezer sebből vérzett a gondolat, Gavar nem tudta, mi a legrosszabb
az egészben.
Körbelötykölte a jeget a poharában, és a homlokát ráncolta,
amikor senki sem ugrott oda, hogy Laphroaig whiskyt töltsön.
Esetleg kezdhetné Millmoorral. Az jól sikerült. Még apa is
elismerte. A jó katona Grierson a tömegbe lövetett, ami az aznapi
lázongásnak véget vetett, ám a jövőben ennél sokkal rosszabbal
kellett volna szembenézniük.
Gavar közbelépése mindezt megakadályozta, ugyanakkor
emlékeztette a közembereket arra, kik uralják ezt az országot.
Mindenki elismerően paskolta a hátát, amikor visszatért Londonba.
Kijárt neki a dicséret.
Gyerekes, hogy ennél több elismerésre vágyott? Ami azt illeti,
egyetlen ember mondta ki a köszönöm szót, és az is a szolgalány volt,
Daisy, aki könyörgött, hogy juttassa ki a bátyját Millmoorból. Ezt
könnyedén elintézte, csak találnia kellett egy őrt, aki tudja, hogy néz
ki a fiú.
A kislány annyira hálás volt ezért az apróságért, a többiek pedig
szinte említésre sem méltatták, mekkora eredményt ért el: békét
hozott Millmoorba. Vagy legalábbis csendre intette őket. Azóta nem
jött hír újabb incidensről.
Gavar belekortyolt a whiskybe, és a hatalmas márványkandalló
mellől, felülről figyelte a nagycsarnok nyüzsgését. Odakint kopogott
az eső, és az emberek a kései óra és a borzalmas időjárás ellenére is
egyre csak jöttek. Egész nap újabb és újabb parlamenti tagok
érkeztek. Lordok, ladyk és az utódaik léptek be a hatalmas ajtón.
Rájuk egyetlen csepp eső sem hullott, míg a szolgák bőrig ázva
cipelték a holmijukat.
Gavar kiszúrta az inast, amelyik általában az italokat mérte,
duzzogva menetelt a cselédfolyosó irányába, mögötte pedig Rebecca
Dawson és az a tenyérbe mászó fia lépdelt, utóbbi valamiféle PM
tanácsadóként funkcionált. Dawson egy dolgot alaposan eltanult az
Egyenlőktől: immáron ő is magas fokon űzte a nepotizmus
művészetét.
Gavar felhorkantott, és felemelte a poharát, miközben elhaladtak
előtte, ezzel elismerve a nő képmutatását. A fia ‒ nagyjából egyidős
lehetett Gavarral ‒ észrevette őt. Nem úgy tűnt, mint akit szíven ütött
a mozdulat. Ami azt illeti, szépfiús kék szemében mintha a
megvetéshez veszélyesen közel álló érzelem csillant volna. Gavar
tenyere a lovaglópálcájáért viszketett, bár úgy sejtette, rossz ötlet
lenne azzal kezdeni az ünneplést, hogy elagyabugyál egy vendéget,
aki épp most lépett be az ajtón.
Mindegy. Egyéb módja is van, hogy megtorolja a fickó
pimaszságát.
Az anyja az ajtóban igyekezett megőrizni a mosolyát, miközben
üdvözölte Crovant. Gavar egy kicsit közelebb lépett a ropogó tűzhöz.
Lord Crovan makulátlanul festett ‒ haját hátrafésülte, arany
nyakkendőtűje csillogott a gyertyafényben, vikunyagyapjúból készült
felöltőjét magas, merev alkatára igazították ‒, ám Gavar háta még
ilyen messziről is borsódzott tőle.
Silyen valószínűleg azért hívta meg, hogy ő is tanúja lehessen az
előadásnak, amikor felébreszti Euterpe nénikéjüket. Crovant nyilván
lenyűgözi majd. Talán még az első sorból is szeretné nézni. Az
ember felébred egy huszonöt éves álomból, és az első két arc, akit
meglát, Silyené meg Lord Rémisztőé. Terpy néni épelméjűsége
visszamenekül majd az agya eldugott kis részébe, ahol ennyi éven át
kuksolt.
Az Ülés és a Javaslat Bálja a rákövetkező napon lesz, előbbin
Crovan mindig részt vesz és szavaz. De a harmadik napra, Az
Évszázad Esküvőjére tán csak nem marad már! Így is elég kiborító
lesz az a nap.
Anya intett az egyik szolgálónak, hogy vegye el Crovan táskáját,
és Gavar látta, hogy a millmoori srác előrelép. Daisy megmutatta
valamelyik nap, miközben Libbyt sétáltatták ‒ egy dühösnek tűnő
kölyök szerszámokkal a vállán. Nem tűnt kifejezetten boldognak,
hogy itt lehet. Még egy hálátlan ember.
Legalábbis Gavar eleinte így gondolta. Ám amikor jó néhány
héttel később összefutottak, a kölyök teljesen másképp viselkedett.
Úgy nézett Gavarra, mintha nemcsak elintézte volna a kimenekítését,
hanem ő maga vezette volna a kisteherautót, aztán még egy „Üdv
Kynestonban!” bulit is szervezett volna neki sztriptíztáncosokkal.
Őszinte köszönetet mondott, aztán hozzátette, ha bármit tehet
Gavarért, csak szóljon, máris ugrik.
‒ Az égvilágon bármit ‒ tette hozzá túlzón. Mintha olyan sok
mindent nyújthatna egy tizenhét éves szolga Kyneston örökösének.
Gavar lehúzta a whisky maradékát. Jobb, ha visszafogja magát.
Még a végén olyan lesz, mint az apja. Ám az utóbbi időben szüksége
volt némi szíverősítőre. A lánya születése óta állandóan fejfájás
gyötörte. Soha senki nem mondta, hogy az apaság folytonos
aggodalommal és egyéb terhekkel jár.
Az előcsarnok másik végében a millmoori kölyök Crovan táskáját
szorongatta. Anya hosszasan magyarázta neki, hol szállásolták el
Lord Hátborzongatót. A kölyök valószínűleg sosem járt még idebent.
Ám ekkor Sil kiporoszkált a nyugati boltív alól, és az anyjuk
szemmel látható helytelenítésével mit sem törődve elvette Crovan
táskáját, hogy ő maga vezesse el legkevésbé szívesen látott
vendégüket. A kölyök csak bámult utánuk, nem hatották meg a
történtek. Még a szemét is forgatta, amikor azt hitte, senki sem látja.
Helyes. Talán érdemes volt kimenteni.
Gavar levágta az üres poharat a kandallópárkányra, nyilván ott is
marad, amíg valamelyik kimerült szolgáló észre nem veszi reggel.
Elég volt a házigazda szerepéből! Három napja maradt szabad
emberként, és ki akarta használni. Az egyik határvidéki lord nemrég
került az apja helyére, és úgy tűnt, érdemes megismerkedni a birtok
új örökösnőjével, aki most először vett részt ülésen. Gavar úgy
sejtette, a lány élvezné, ha valaki megmutatná neki a politika
farkasokkal teli világát.
Mindenki tudta, hogy Jardine-ék ebben kifejezetten tehetségesek.
A lány igencsak lelkesnek bizonyult. Ám Gavar végül a saját
szobájában aludt, majd másnap reggel ügyelt, nehogy összefusson
vele reggelinél. Ő alaposan és több ízben is öregbítette családja
hírnevét, ám tartott tőle, hogy a lány esetleg jelenetet rendez. Nem
akarta, hogy a jövendőbelije, az a sasszemű hárpia felfigyeljen a
történtekre. A lány nem fog korán kelni, Gavar ebben biztos volt.
Amikor Kynestonban rendezvény volt, mindig a hosszú
csarnokban reggeliztek. Hatalmas asztal húzódott a hosszanti fal
mellett, keményített vászonterítő fedte. Gavar belépett a helyiségbe,
és körbepillantott. Szerencsére sem az új barátnőjét (anya talán tudja
a lány nevét), sem a menyasszonyát nem látta.
Néhányan odafordultak, miközben Gavar leült. Hadd nézzék csak!
Egy nap az övé lesz ez a ház, és az ő asztalánál ülnek majd. Libby
mellette ül majd, az őt megillető helyen, még akkor is, ha sosem
lehet a valódi örököse.
Bár... lehetséges lenne?
Gavar felidézte a tavaly év végi napot, amikor Daisyvel a tó
mellett ültek, és a csónak feléjük sodródott.
Nem, nem is sodródott. Valaki odahúzta.
Gyakran eszébe jutott az eset. Akkor meggyőződése volt, hogy a
lánya Tehetség segítségével hívta magához a csónakot. A következő
néhány hétben feszülten figyelte őt, hátha bármi egyéb jelét látja,
hogy Libby Tehetséges, ám az égvilágon semmi sem történt. Talán
csak véletlen szellő volt, elszakadt a csónak kötele. Vagy maga
Gavar tette, tudat alatt működésbe lépett a képessége, hogy boldoggá
tegye a gyerekét.
Ám egyelőre még nem akarta feladni a reményt, hogy mégis a
Tehetség korai, spontán megnyilvánulásának volt tanúja. Még sosem
történt meg, hogy egy vegyes szülőpáros gyereke Tehetségesként
jöjjön a világra. Ám olyasmire sem volt példa, hogy két Egyenlő
gyereke Tehetségtelenként szülessen, mégis ott volt a két lábon járó,
abszurd példa, Jenner.
Ha Libby Tehetséges, akkor örökölhet, akár törvényes gyermeke,
akár nem. Bár Gavar jövendőbelijének nyilván lesz egy-két szava
ezzel kapcsolatban.
Bouda gondolata visszarántotta a hosszú csarnokba. Néhányan
biztos az esküvőről pletykálnak az asztalnál. Ám Gavar úgy sejtette,
leginkább a reggeli bemutató a téma, bár szinte senki sem volt rá
hivatalos.
Kevesen lehetnek szemtanúi Euterpe néni felébresztésének ‒ vagy
Silyen bukásának. A családon kívül csupán Zelston és tíz hivatalos
tanú jelenhetett meg. Öten közülük gyerekkoruk óta ismerik az
anyját és a nagynénjét, és anya választotta ki őket. A másik öt
parlamenti tag volt, apa hívására érkeztek.
A második ötös különös választásnak tűnt. Amikor Gavar
megkérdezte az apjától, miért pont őket választotta, Lord Jardine azt
felelte, találja ki egymaga.
Mindenütt szolgák álltak, kezükben tálcák, edények és
konyharuhával fedett kosarak, bennük az összes elképzelhető reggeli
finomsággal. Miután megtöltötte a tányérját pirítóssal és szalonnával,
Gavar úgy érezte, ideje megfejteni a rejtvényt.
Ez az öt ember nem apa közvetlen barátai közül került ki, ám
mindannyian igencsak kedvelték őt, és jó néhány kisebb birtokos állt
a befolyásuk alatt. Gavar rádöbbent, milyen könnyedén válhatnak
csodálókból szövetségesekké, ha a saját szemükkel látják, micsoda
hatalommal bír a Jardine család.
Amilyen Euterpe Parva majdnem-feltámasztása.
Gavar a homlokát ráncolta, és kávéért intett. Az ezüstkannás
szolgáló akkor sem mozoghatott volna gyorsabban, ha egy villával
bökdösik közben, mindenesetre Gavar úgy sejtette, Silyennak a
kisujját sem kellett volna mozdítania. Tűzforró volt a kávé, épp
olyan, amilyennek Sil szerette. Gavar hagyta, hadd hűljön.
Tényleg erre játszott az apja? Volt vér a pucájában.
És az, hogy Gavar rájött az indíttatására, valószínűleg azt jelezte,
érdemes bevonni őt a tervbe. Egy újabb próbatétel.
Hát, ezt legalább kiállta.
Kávéját érintetlenül hagyta, és az északi szárny emeletére tartott, a
család hálószobái felé. Gavar megdöngette a legnagyobb ajtót, és apa
hamarosan, a mosoly legkisebb jele nélkül kinyitotta. Köntösét lazán
rögzítette a derekán, kezében poharat tartott. Enyhe parfümillat áradt
odabentről.
‒ Rájöttél? ‒ szólalt meg. ‒ Micsoda megkönnyebbülés!
Ellenkező esetben kénytelen lettem volna kitagadni téged, és kezdek
kifogyni az elfogadható utódokból. Silyen próbálkozása után,
négykor találkozunk a dolgozószobámban.
Az ajtó bezárult. Gavar undorodva meredt rá. Egy pillanatig
legszívesebben berúgta volna.
De nem, manapság jobb megoldást talált a stressz levezetésére.
Elmegy futni, aztán a szolgaházak felé kanyarodik. Libby biztosan
örülni fog neki, Daisyt pedig felmentette a házimunka alól, hiába
jelentette ki Jenner, hogy minden egyes szolgálónak segédkeznie kell
a rendezvények lebonyolításában. Ők ketten mindig úgy örültek a
látogatásának, mintha annál jobb dolog nem is történhetett volna
velük aznap.
Gyengébb pillanataiban felmerült benne, hogy talán számára is ez
a nap fénypontja.
Daisy teát főzött neki, majd közösen nézték, ahogyan Libby a
popsiján ülve ide-oda mozog a szőnyegen, és színes építőkockákkal
játszik. Amikor Gavar rájött, hogy vissza kell érnie Silyen
előadására, Daisy vissza akarta kísérni Libbyvel a házhoz, és
elszaladt kabátot venni és megkeresni Libby kenguruját.
‒ Nem lehet! ‒ kiáltott utána Gavar, amikor hallotta, hogy Daisy
az előszobai kabátok között matat. ‒ Apám azt mondta, ne kerüljön
szem elé.
Daisy visszadugta a fejét az előszobaajtóból. Felháborodottnak
tűnt.
‒ Micsoda disznóság!
Gavar tökéletesen egyetértett. Dühében jó néhány ablakot
kirobbantott a kisszalonban, amikor az apja elmondta neki. Ám Lord
Jardine erre ismételten megfenyegette, hogy megfosztja Libbyt a
Jardine névtől. Gavar olyan erősen ökölbe szorította a kezét, hogy
felmerült benne a kérdés, vajon eltörheti-e így az ember a saját ujjait,
vagy ha valaki Egyenlő, akkor a Tehetsége megvédi őt az ilyesmitől.
Felkapta a lányát a földről, és magához húzta, összevissza
puszilgatta. A kislány fészkelődött és kuncogott.
‒ De tudja, hogy apu nagyon büszke rá. Igaz, Libby? Apu szeret
téged.
‒ Appapa ‒ értett egyet Libby, és húsos kis kezével megpaskolta
az apja arcát. ‒ Appapa.
Ebbe a csöppségbe annyi varázslat szorult, gondolta Gavar, hogy
azt még Silyen sem tudná felülmúlni.
Meglepő módon Silyen nem csinált nagy műsort Euterpe néni
felébresztéséből.
Az előzetes megegyezések szerint mind besereglettek a
hálószobájába. Sil valóban magával hozta Crovant, aki behúzódott a
lehető legtávolabbi sarokba, az ablak mellé. Gavar Jenner mellett
állt, apa mögött. Apa keze anya vállán volt, micsoda odaadó férj!
Gavar kíváncsi lett volna, kinek a parfümjét érezte reggel.
Szegény Terpy néni kénytelen lesz negyed évszázadnyi házaséleti
problémát végighallgatni az ébredése után.
Zelston úgy festett, mint aki a halálán van. Egész testében
remegett, homlokára finom verejtékréteg ült ki. Milyen ironikus
lenne, ha szívinfarktust kapna pont abban a pillanatban, amikor
tragikus sorsú szerelme felébred.
Milyen lehet ilyen hosszú időn keresztül várni valamire, és végre
megkapni?
Silyen az ágy mellett állt, egyik kezét az éjjeliszekrényen
pihentette. Gavar akaratán kívül is érdeklődve figyelte, ahogyan az
öccse szeme befordul, és a feketeséget üres fehérség váltja fel.
Gavar sosem értette, magában sosem fedezte fel a Silyen és a
Tehetsége közötti különleges kapcsolatot. A saját Tehetsége mintha
egy éppen hogy csak megzabolázott erő lett volna, anélkül folyt át
rajta, hogy irányítani vagy uralni tudta volna, legalábbis legtöbbször
így volt.
Azt feltételezte, hogy másoké is ilyen, ám sosem kérdezett rá.
Nem illett mások képességei felől érdeklődni, ahogyan a
bankszámlánk egyenlegére sem kérdezett rá az ember. Ilyen
szempontból a tehetség éppolyan volt, minta pénz. Nem kellett
kérdezősködni, ránézésre lehetett tudni, kinek van belőle rengeteg.
Csakhogy nem Silyen tehetsége volt a csillogó érmékkel teli
páncélterem. Mintha magát az öccsét öntötték volna színtiszta
aranyból. Ebben a pillanatban már-már ragyogott.
 Zelston sebzett állathoz hasonlóan nyüszített, és Gavar észrevette,
hogy az anyja sír.
Euterpe néni kinyitotta a szemét.
Hirtelen kifejezetten kínossá vált a jelenet.
Zelston teljesen összeroppant. Megfogta Euterpe néni kezét. Az
aprócska, sápadt kézfej eltűnt a hatalmas, barna tenyérben, mint egy
repüléshez túlságosan gyenge fióka a fészekben. A kancellár másik
kezével Euterpe haját cirógatta.
‒ Hát visszajöttél, kedvesem! ‒ szólalt meg Zelston. ‒
Visszajöttél. Én pedig vártam rád.
Gavar úgy érezte, senkinek sem lenne szabad ezt végignézni. Csak
is anyának és a kancellárnak kellene itt lennie, hiszen ők voltak
Euterpe nénivel akkor, amikor kómába esett. Ám apának megvoltak
a maga céljai. Nem csupán mutogatni akarta Silt. Azt akarta, hogy
minél több ember lássa, hogyan hullik darabokra Zelston.
A kancellár minden tőle telhetőt megtett, hogy kedvezzen neki.
Könnyek potyogtak a szeméből, átáztatták a takarót. Terpy néni
utolsó ágyfürdője. Zelston úgy festett, mint aki legszívesebben
odafeküdne mellé, a karjaiba vonná, és többé sosem engedné el.
Suttogás hallatszott a párna felől, rettentő halkan, mintha nagyon
nagyon messziről érkezne. Negyed évszázaddal korábbról. A nagy-
nénje Gavar egész életében kómában feküdt. Kissé irigyelte érte.
Huszonöt tökéletes év, egyetlen hibát sem vétett, senkinek sem
okozott csalódást.
‒ Winter? ‒ susogta olyan halkan, mint ahogyan a takaró zizeg. ‒
Tally? Sajnálom, hogy ennyi ideig távol voltam. Most már itt
vagyok. Silyen mindent elmagyarázott.
Megfordította a fejét, Silyent kereste. És ki gondolta volna, hogy
pont az öccse kapja majd a legelső mosolyt? Egy tétova, ám az
ismerősöknek kijáró mosolyt, mintha egy idegen országban
véletlenül összefutott volna egy régi barátjával. Silyen
visszamosolygott.
Ismerik egymást, döbbent rá Gavar, és égnek állt a szőr a tarkóján.
Bárhol időzött is eddig Euterpe nénikéjük, Silyen járt ott.
Anya néhány meghívottja könnyekben tört ki.
Az idős Lord Thurnby ‒ Gavar nagyszüleinek egyik jó barátja ‒
arcára elképesztő öröm ült ki, mintha hálás lenne, hogy megérhette
ezt a csodát. Cecile Muxloe, a lányok gyerekkori barátnője úgy
bámult Euterpére, mintha egy régi, elveszettnek hitt játék hirtelen
megkerült volna.
Euterpe megpróbált felülni, mire a kancellár felpattant a székéből.
Leült a pihe-puha ágyra, és átölelte Euterpét. Mindenki látta azt a
röpke, szikrákkal teli pillanatot, amikor a Tehetség Zelstonról
Euterpére vándorolt, megerősítve, élettel töltve meg a kómából
felébredőt. A lehető legintimebb mozdulat volt.
‒ Szerintem épp eleget láttunk ‒ jegyezte meg valaki hangosan. ‒
Jobb, ha magukra hagyjuk őket.
Gavar csupán akkor döbbent rá, hogy ő maga szólalt meg, amikor
az apja liluló fejjel hátrafordult.
Délutánra apa már jobban érezte magát. Lord Whittamnek nem
volt szüksége Tehetségre ahhoz, hogy felvillanyozódjon, elég volt
csupán a vita és a győzelem lehetősége. Gyerekkorában Gavar úgy
hitte a viták és a veszekedések valahogy követik az apját. Sok-sok
időbe telt, mire felfogta, hogy Lord Jardine szítja őket, egyik
konfliktus követte a másikat, majd újabb jött, mert tudta, hogy
minden egyes alkalommal nyerni fog.
A mostani sem különbözött a többitől.
A dolgozószoba csillogó ablakai a hosszú sétányra néztek.
Csakhogy négy előtt tíz perccel már az égvilágon semmi sem látszott
belőle, ugyanis a helyiség csordultig telt emberekkel. Mindenki itt
volt, akire Gavar számított. Az apja cimborái, Gavar jövendőbelije és
nagydarab apósjelöltje, az örök követőjük, Lord Rix és Bouda kis
Klikkje. Mind az öt ember, aki részt vett Euterpe néni felébresztésén
is. És még mások is eljöttek.
Apa nem tétlenkedett.
Gavar egy masszív, bőrrel fedett íróasztalnak dőlt, és számolni
kezdett. Amennyire ő látta, az itt összegyűltek képesek voltak
megmozgatni a szükséges parlamenti kétharmadot.
Apa terve beválik.
Gavar aznap este nem nyúlt a Laphroaighoz ‒ jobb tiszta fejjel
kezdeni a másnapot ‒, ugyanakkor az újdonsült örökösnőnek akadt
még mit tanítania. Hogy is hívják? Rowena? Vagy Morwenna?
 Hamarosan az utolsó szabad napja virradt rá.
A hosszú csarnokban elköltött reggeli alatt ezúttal a szokásosnál is
nagyobb hangzavar uralkodott. Az Egyenlők jól érezték magukat, a
délutáni lovaglásról, vadászatról, horgászatról csevegtek ‒ ezzel
tervezték tölteni ugyanis az idejüket azután, hogy gyorsan
leszavazzák a javaslatot. Vajon meddig tart majd apa kis játszmája?
Az apja az asztalfőn ült, anya az asztal másik végében. Lord
Jardine remekül festett, Lady Thalia csodás volt.
Gavar arcon csókolta az anyját, biccentett az apjának, majd
kihúzott egy széket az asztal közepénél. Ők hárman addig maradnak,
amíg a legutolsó parlamenti tag is megreggelizik és távozik, ez
nagyjából két órát vesz majd igénybe.
A Harmadik Ülést a keleti szárnyban tartották, a hatalmas,
tisztaszívű Cadmus-féle üvegépítmények egyikében. A nyugati
szárny a háziak kedvteléseinek adott otthont. Jenner narancsfákkal
töltötte meg a nagy részét. Anya szeretett ott olvasni és hímezni,
Silyen pedig különböző teleszkópokat hordott oda. A keleti szárnyat
azonban csakis a társasági eseményekre használták, főleg az évente
megrendezésre kerülő Harmadik Ülésre és az azt követő bálra.
Holnap pedig még egy különleges rendezvénynek ad otthont: ott
házasodik majd az örökös.
Gavar nem szívesen gondolt az esküvőre. A küszöböt átlépve
örült, hogy nincs tele máris világgal és szalaggal. A szolgák hosszú
órákon át dolgoztak, hogy a Fény Házának elrendezését imitálva
sorokat emeljenek. Az üzenet egyértelmű volt: most is parlamenti
ülést tartottak.
Méghozzá a Jardine család otthonában.
Az üvegterem nagyrést üres volt, amikor Gavar helyet foglalt az
apja melletti széken ‒ középen, elöl ültek, épp szemben a kancellári
székkel. A hatalmas, faragott széket minden évben elhozták
Kynestonba, pedig Grendelsham és Esterby sosem részesült ebben a
kegyben.
Gavar már minden viccet hallott Jardine-ék kedvenc parlamenti
ülőhelyéről. Milyen lenne ismét itt ülni, és látni, hogy apa újfent ott
trónol? Mellkasa összeszűkült, mintha a felöltője hirtelen két
számmal összement volna.
 Mindenfelől Egyenlők érkeztek, elfoglalták a helyüket. Bouda is
megjelent, az apjába karolt, épp úgy, ahogyan holnap is teszi majd.
Gavar lehunyta a szemét, és igyekezett másfelé terelni a gondolatait.
Akkor nyitotta ki újra, amikor hirtelen elnémult a terem. Crovan
érkezett, épp az első sor távolabbi végében lévő helye felé
igyekezett. A mellette álló örökösi szék üresen maradt. Legalább
utódja nem volt. A vacsoraasztalnál néha-néha azt találgatták, kire
száll majd Eilean Döchais. Gavar személy szerint úgy gondolta,
porig kellene égetni. És ugyan miért várnának vele Crovan haláláig?
A fickó megőrült, és a pletykák szerint undorító büntetéseket
szabott ki az Elítéltekre. A bűnözőknek az életükkel kellene felelniük
az elkövetett gaztettért. Golyót kellene ereszteni a koponyájukba,
nem pedig vontatott, szégyennel és kínnal teli szenvedéssé
változtatni az életüket. Ez egyszerűen nem járta. Talán változtathatna
ezen, amikor kinevezik kancellárrá.
Már ha az apja valaha is hajlandó lesz kiszállni a székből, ha
egyszer visszaszerezte.
Némi kellemetlen hallgatás után az Egyelők ismét cseverészni
kezdtek. Gavaron kívül nem sokan vették észre Armeria Ticsco
érkezését. Beszélgetésbe merült a mellette sétáló örökösével,
Meilyrrel.
A tékozló fiú hazatért. Valószínűleg azért, hogy még egy
felesleges szavazattal támogassa az anyja hamvában született
szívügyét. Mintha számítana bármit is.
Bárhol járt is Meilyr, nem tett neki jót. Az egykor napbarnított fiú
most fáradtnak, nyúzottnak tűnt. Gavar nagyon remélte, hogy nem
rendeznek jelenetet holnap Bodinával, nem hiányzik a könnyzápor és
a vádaskodás.
Már majdnem megtelt a terem, amikor az apja is felbukkant, és
ekkor egy pillanatra mindenki elhallgatott. Lord Whittam
megjelenését az eddiginél is nagyobb hangzavar követte, az
üvegfalak és a boltíves tető visszaverte a hangokat. Gavar a csuklóját
körbeölelő nehéz órára pillantott: öt perc múlva egész.
Néhány késésben lévő Egyenlő még beosont, és a helyére sietett.
Az öreg Hengist lassan, ám egyenes tartással a kovácsolt
bronzajtóhoz vonult. Fent a magasban, a főépület kupolájában
megkondult a Ripon-harang ‒ tizenegy kongás rengette meg a keleti
szárny acélvázát.
A rituális kopogás és behívás után a Parlamenti Megfigyelők a
szószóló, Dawson vezetésével bevonultak, és helyet foglaltak a
padokon.
Teljesen feleslegesen vannak itt, gondolta Gavar. Egy pillanatra
meglepődnek majd, amikor átmenetileg megszüntetik a Csendet, és
rájönnek, miről szól a javaslat, majd gyorsan elkámpicsorodnak,
amikor leszavazzák.
Mindenki a helyén ült. Némaság telepedett rájuk, miközben a
kancellárt várták.
És csak vártak és vártak.
Közel negyedóra eltelt, mire megszólaltak a harsonák, és Zelston
bevonult.
A tegnap reggeli zokogó, összetört ember a múlté volt. A
kancellár mámorosnak tűnt, Többnapnyi esőzés után végre
előbukkant a nap, és a keleti szárny üvegpaneljei fénymozaikká
váltak, ám az egész teremben mégis Winterbourne Zelston arca
ragyogott a legfényesebben.
Egyáltalán nem érdekli, mi lesz ezután, döbbent rá Gavar.
Titokban gonosz kis örömöt érzett, hogy az apját legalább a
győzelem eme aprócska alkotóelemétől megfosztják.
A kancellár megnyitotta a Harmadik Ülést, és feloldozta őket a
Hallgatás alól. Amikor felszólalhattak a javaslatot támogatók, Meilyr
Tresco állt fel. Gavar hallgatta őt, és azon elmélkedett, miért védi
ilyen hevesen olyan emberek érdekeit, akikkel sosem találkozott.
‒ Négytagú családok élnek egyetlen szobában ‒ magyarázta
Tresco. ‒ Tanulási lehetőség nincs, az egészségügy borzalmas
állapotban van, az ételekben semmi tápanyag, és a hatnapos
munkahét kimerítő robotolással telik. Mindez a brutális őrök figyelő
tekintete és magasba emelt botjai alatt. Amennyiben a parlament nem
szavazza meg a szolgasors eltörlését, legalább ismerjük el, hogy
mind emberek vagyunk, és kormányozzunk ennek megfelelően.
Teljesen felesleges ilyen kegyetlenül bánni velük. Az Egyenlőknek
nem csupán hatalomra, együttérzésre is szükségük van.
‒ Lázadás ‒ ugrott talpra Lord Whittam. ‒ Zendülés. Gyújtogatás.
Köztulajdon megrongálása és az igazságszolgáltatás elkerülése. Ez a
szolgavárosok valósága. Amit maga együttérzésnek hív, az valójában
elnézés. Sőt... bolondság.
Gavar a nyakát nyújtogatva hátranézett Meilyrre. Egykor
barátként és jövendőbeli szövetségesként tekintett rá, amíg még úgy
tűnt, elveszi a Matravers lányt. Meilyr arcára a szokásos, elmerengő
kifejezés ült ki, és különös, bűntudattal teli pillantást vetett Gavarra.
Armeria belekezdett a szabadságról és egyenlőségről szóló
beszédébe. Amikor Zelston megkérdezte, akar-e bárki hozzászólni
még a javaslat témájához, csend telepedett a teremre. Ezután a PM-
ek felé fordult.
Dawson kifejezetten ékesszólóan beszélt ahhoz képest, hogy
rögtönöznie kellett, hiszen egészen a Csend eltörléséig halvány
fogalma sem volt, miről szól a javaslat. Valószínűleg minden
közember épp ugyanilyen jól tudna szónokolni a szolgasors ellen, ha
lehetősége nyílna elmondani a véleményét.
Milyen kár, hogy az égvilágon semmire sem megy vele!
Dawson elhallgatott, talán azért, hogy más irányból közelítse meg
a témát, ám ekkor Bouda hirtelen közbevágott. Szavazást
indítványozott. A hozzá közel állók egyetértőn felrikkantottak, és
hamarosan az egész terem füttyentésektől és gúnyos kiáltásoktól
zengett. Dawson rettenetesen dühösnek tűnt, ám végül leült, és
csupán ekkor telepedett ismét csend a helyiségre.
Az eredmény a legkevésbé sem volt megdöbbentő, a nagy többség
egyetértett.
Az elöljáró előretotyogott. Hengist Occold vékonyka hangon
bejelentette, hogy az Egyenlők Parlamentje 385-2 arányban
leszavazta a szolgasors eltörlését indítványozó javaslatot.
Ez nem puszta nemet jelentett, hanem azt, hogy „soha, még csak
véletlenül sem”.
Gavar az órájára pillantott.
A hosszas felvezetés után ‒ az Esterbyben és Grendelshamben
tartott ülések, az Igazságügyi Tanács és a millmoori látogatásai, a
szökött rab és a lázadás ‒ a finálé kevesebb mint fél órán át tartott.
Zelston már a bronzajtót figyelte.
Csakhogy az ülés még nem ért véget.
 Apa felállt.
Szándékosan lassan jobbra fordult, és egészen addig meg sem állt,
amíg végül háttal nem állt a kancellárnak, hogy a többi sorban ülők
felé nézzen.
‒ Tiszteletre méltó Egyenlők ‒ szólalt meg az apja. ‒ Egy ilyen
témának nem lett volna szabad napirendre kerülnie. A Javaslatot
sosem lett volna szabad benyújtani. Bár az okát egyikünk sem érti,
Winterbourne Zelston olyan javaslatot tett, amely az egész ország
békéjét fenyegette. Az Igazságügyi Tanácsban heti rendszerességgel
vitattuk meg a lázongások és zavargások ügyeit. Már-már nyílt
ellenállás alakult ki. Ne higgyék, hogy az országot fenyegető veszély
csekély volt, ez nem igaz. Még most is valós és súlyos gondokkal
nézünk szembe. És mindez egyetlen, meggondolatlan ember
hibájából történt, aki méltatlannak bizonyult a kancellári székre.
Apa megfordult, és vádlón Zelstonra mutatott. Lord Jardine sosem
riadt vissza a teátrális eszközök használatától.
‒ Éppen ezért én magam is javaslatot teszek: bizalmatlansági
indítványt nyújtok be Winterbourne Zelston kancellár ellen.
Indítványozom, hogy váltsuk le őt, és alakítsunk válságkormányt,
amelyet az előző kancellár vezet.
Mármint te, gondolta Gavar, miközben a teremben hangzavar tört
ki.
Te, te romlott szívű gazember.
Az apja dolgozószobájában összegyűltek mindegyike egymás után
felemelte a kezét. A többiek követték. Az indítványt elfogadták.
Lord Whittam Jardine átvette Nagy-Britannia felett az uralmat.
 20

Luke

A dombtetőről Luke belátta az egész Kyneston-villát. A kupolát

ragyogó gyűrű ölelte, fénnyel koronázta a házat. Mindkét oldalon
hatalmas üvegszárnyak húzódtak. A nyugati sötétségbe borult, szinte
láthatatlan volt az alkonyatban. A keleti gyertyák és csillárok
fényében égett, acélszerkezete egy egész galaxist zárt magába.
Itt maradjon?
Bízzon Jackson néhány szavában és abban, hogy a klub valamiért
Kynestonban akarja őt tudni?
Vagy a doki, Renie és a többiek úgy vélik, nem érdemes rá több
energiát pazarolni? Egy módja van annak, hogy bebizonyítsa,
tévednek: össze kell törnie a szülei szívét, és szétszakítani a
családjukat azáltal, hogy Millmoorba szökik.
Luke Hadley. Az egyetlen olyan ember a történelem folyamán, aki
megpróbál bejutni egy rabszolgavárosba.
Egyre kevesebb idő maradt a döntésre. Kevesebb mint egy óra
volt hátra a Javaslat Báljáig. Holnap pedig az esküvő lesz. Az az
időszak, amikor mindenki keze alatt ég a munka, hatalmas a
kavalkád, és egy tizenéves fiú egyszerűen megléphet. Utána erre már
nem lesz esélye.
Tervezni mindenesetre lehet. És bármit választ is, Ebről is
gondoskodnia kell. Sokat vitatkoztak róla Abivel. A nővére
igazságos volt, ám hajthatatlan. Nem volt hajlandó részt venni a
szöktetésben addig, amíg ki nem derül, mit követett el a fickó.
Luke biztos volt benne, hogy szükség esetén egyedül is ki tudja
juttatni Ebet ‒ ennél jóval többre is képes volt Millmoorban. Ám
most már egy csónakban evezett a nővérével, és nem akarta nélküle
csinálni. Egyébként pedig igaza volt. Tényleg ki kellett deríteniük,
mi történt.
Eb az oldalára fordulva, összekucorodva feküdt. A szokásosnál is
gyomorforgatóbb bűz terjengett. Nem volt vödör, amibe üríthetett
volna. Még egy tál sem. Azt várták, hogy a sarokba húzott kevéske
szalmát használja, ám azt ránézésre már napok óta nem cserélték.
Luke hányingerrel küszködve leguggolt, és a lehető legközelebb
hajolt a ketrechez.
‒ Megérkeztek a vendégek. Láttam a börtönőrödet ‒ szólalt meg,
és közben feszülten figyelte Eb reakcióját. ‒ Crovant.
‒ A... teremtőm ‒ felelte Eb, majd a világ legborzalmasabb
köhögésének tűnő, ám végül nevetésnek bizonyuló hangot hallatta. A
lehető legkevésbé mulatságos dolgok említésekor tört ki belőle.
‒ Mit tettél, hogy hozzá kerültél? Miért ítéltek el? Kérlek, tudnom
kell!
A nevetésnek hirtelen vége szakadt. Eb hajlott hátú guggoló pózt
vett fel, mint egy megkínzott állat. Kézfejével a homlokát dörzsölte,
mintha próbálná kitörölni az emlékeket, ám folyton kudarcot vallana.
‒ Megölték... a feleségemet.
Luke valami ilyesmire számított. Azonban az Eb elkínzott arcára
kiülő fájdalomra semmi sem készítette fel. Arcizmai összerándultak,
szeretett volna két-három szónál többet mondani egyszerre.
‒ Családot... akartunk. Úgyhogy... egy birtokra... mentünk.
Először boldogok... voltunk... annyira boldogok. A feleségem...
teherbe esett. Akkor...
A férfi keze ökölbe szorult.
‒ Akkor... változott meg... minden. Akkor törtért Zavarodottá vált.
Azt hittem... a terhesség miatt... attól esetlen. De nem. Az a
rohadék... megerőszakolta. Tehetséggel elnémította. Egyre csak...
kínozta.
Eb reszelős hangját Luke kéretlen érintések sorozatának érezte a
bőrén.
‒ Ki tette ezt? ‒ kérdezte Luke.
‒ Hypatia nagy-nagynéném unokája, Ide örököse ‒ csendült egy
hang az ajtóból. ‒ A kedvence.
Luke elhűlt. Jeges félelem bizsergette az ujjvégeit. Annyira
lekötötte Eb története, hogy nem figyelt fel a közeledő léptekre.
Silyen Jardine odasétált a ketrechez, hátravetette lovaglókabátja
szárnyát, és helyet foglalt a betonpadlón. Luke hátrahőkölt. Az
Egyenlő nem vette észre, vagy egyáltalán nem érdekelte.
‒ Folytasd csak! ‒ szólalt meg ismét. ‒ Luke biztosan nagyon
kíváncsi, mi történt ezután.
‒ Ezután ‒ folytatta Eb ‒ a feleségem... felkötötte magát.
Könnytől csillogó szeme őrülettől fénylett.
‒ Ő kicsi volt... de a babától... nehéz. Közel volt... a szülés. Én
találtam rá. Eltört a nyaka. Mindketten meghaltak. Ezután már...
könnyű volt. Katona voltam... korábban. Mielőtt… kutya lettem.
Először őt... öltem meg. Aztán a feleségét. Aztán a gyerekeit.
Luke gyomra felfordult. Jól hallotta az utolsó mondatot? Ugye
félreértette?
‒ Gyerekek? ‒ suttogta a ketrecben lévő férfinak.
‒ Hárman voltak ‒ felelte helyette Silyen Jardine. ‒ Egyik sem
volt még tízéves. És innen csak rosszabb lesz, mert nem egy puha,
finom párnát szorított az arcukhoz. Hallottál már Black Billy
lázadásáról, ugye, Luke? A kovács, aki szembeszegült az uraival?
Vele készíttették el a saját kínzóeszközeit, aztán azokkal ölték meg.
Ennek már sok ideje, de az én drága rokonaim megtartották ezeket az
eszközöket. Elrakták emlékbe. Fogalmazzunk úgy, hogy a mi
élelmesebb barátunk ismét használatba vette őket. Nem igaz?
Eb hosszasan bámulta Silyent.
‒ Igen ‒ recsegte végül. ‒ Beváltak. Bárcsak most is... itt
lennének!
Luke úgy érezte, mindjárt elhányja magát.
A világ betegebb és romlottabb volt, mint gondolta. Ki hitte
volna, hogy egyszer nosztalgiával gondol vissza azokra a napokra,
amikor Kessler kék-zöldre verte a raktár padlóján? Egy tisztességes
gaztetthez semmi sem fogható.
‒ Mindegy is ‒ csendült ismét az Egyenlő hangja ‒, nem akartalak
megzavarni benneteket. Kétlem, hogy közös nászajándékot adnátok a
bátyámnak és a menyasszonyának. Miről is volt szó akkor?
Szökésről?
‒ Nem ‒ vágta rá Luke. ‒ Gyógyszert hoztam neki.
 ‒ Már csak azért sem jó ötlet ‒ folytatta Silyen bizarrul csevegő
hangnemben ‒, mert Eb és te is, Luke, ahogyan minden egyéb
szolgálónk, ehhez a birtokhoz tartoztok. Sem ártani nem tudtok
nekünk, sem elhagyni bennünket. Legalábbis az engedélyem nélkül
nem. Micsoda irónia, hogy az Ide birtokon történtek után nem sokkal
apám pont engem bízott meg a röghöz kötés igézetével, biztosra
akart menni, hogy ilyesmi nálunk nem történik.
‒ Nem segítek neki megszökni ‒ vitatkozott Luke. Kezdett dühbe
gurulni, hiszen Eb tulajdonképpen bolondot csinált belőle. ‒ Gyerek-
gyilkos. Azt hittem, áldozat, de tévedtem.
‒ Szűklátókörűségre vall ilyesmit mondani, Luke! ‒ Silyen
Jardine felállt, és leporolta a nadrágját. ‒ Hát nem mind áldozatok
vagytok? De ahogy gondolod.
Az Egyenlő Ebre nézett.
‒ Szerencsére még akadnak olyanok, akik tartják a szavukat.
Hajnali háromkor kinyitom a kaput, ahogy ígértem. A Kyngrove-
dombon, a bükkösben várj!
Silyen Jardine egyetlen mozdulattal leszedte a ketrecet lezáró
lakatot. Nem volt nála kulcs, nem matatott egy másodpercig sem. Az
Egyenlő kinyitotta a tenyerét, és a tucatnyi fémdarabka csilingelve a
padlóra hullott. Biccentett Eb felé, majd kisétált a kennelből.
Luke majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől, hogy a
rémálomba illő beszélgetés véget ért. A szomszédos ketrecnek dőlt,
ám fél szemét óvatosságból az ajtón tartotta.
‒ Silyen Jardine azt ígérte, megszöktet? Miért? Ugye nem hiszel
neki? Csapda! Nem lehet más.
Eb vállat vont.
‒ Lehet. De miféle csapda... juttathat a jelenleginél... rosszabb
helyzetbe? És hogy miért? Talán, hogy... felbosszantsa... a nagy-
nagynénjét. Talán bajt... akar keverni. Talán azért csinálja... mert
megteheti.
‒ Sajnálom, ami a feleségeddel történt ‒ mondta Luke feszengve.
Felállt. Eb nem próbált meg kijutni a ketrecből, és Luke hálás volt
ezért. ‒ De ez még nem mentség arra, amit tettél. Korábban tényleg
segíteni akartam rajtad, még azelőtt, hogy megtudtam. Mindegy,
úgysincs szükséged rám. Sok sikert a szökéshez!
 Remélte, hogy a hangja nem árulja el, mennyire kevéssé hitt a terv
sikerében. Eb rámeredt.
‒ Gyűlölnöd kell őket ‒ jelentette ki reszelős hangján. ‒ Ha
győzni akarsz.
‒ Annyira azért nem gyűlölöm őket, hogy gyerekeket öljek ‒
vágta rá Luke.
‒ Akkor nem utálod... őket eléggé.
Erre már Luke nem tudott mit felelni. Eb rekedtes nevetésétől
kísérve kilépett az ajtón, és vissza sem nézett.
Szerencsére még volt ideje lezuhanyozni a kunyhóban, úgy érezte,
a kennelben lezajlott beszélgetés minden egyes porcikáját
beszennyezte. Ezután a cselédbejáróhoz ment, hogy megkezdje esti
műszakját Kynestonban.
Nagyon szeretett volna egyedül maradni, hogy feldolgozza a
történteket. Talán adnak neki egy tálcányi előre kitöltött italt, és
aztán emberi zsúrkocsiként állhat a sarokban.
Ennyire azért nem volt egyszerű dolga, ám nagyjából ez volt a
feladata. Kapott egy ezüsttálcát, rajta négy pezsgősüveggel.
‒ Van francia, Clos du Mesnil, tizenkét éves ‒ magyarázta az inas,
és közben árgus szemmel fürkészte Luke-ot, vajon mindent
megjegyzett-e. ‒ És van angol, a sussexi mészvidékről, Ide birtokról.
Ők Jardine-ék rokonai.
Luke gyűlölettel meredt a hidegtől gyöngyöző üvegre. Vajon az
örökös is ezt iszogatta, mielőtt megerőszakolta Eb szerencsétlen
feleségét?
Rögtön az elején majdnem felbukott. Kilépett a szervizfolyosó
álcázott ajtaján, és a keleti szárny zsibongását követte, amikor
majdnem átesett egy loholó kutyán a folyosón.
Aprócska, nevetséges kis jószág volt nyomott pofával. Miközben
Luke lába érintkezett vele, a kiskutya dühösen vakkantott egyet, és
gyomorforgató bűz hagyta el a hátsóját. Luke öklendezve
továbbsietett, egyenesen az üvegfalba épített, hatalmas bronzajtó
felé.
Az ajtó másik oldalán ismerős alakot pillantott meg: Abit egy
egyszerű, sötétkék ruhában. Felírótáblát szorongatva állt Jenner
Jardine mellett, egy Luke-nál csupán pár évvel fiatalabb fickó
társaságában. Az illető leginkább egy pingvinre emlékeztetett a
frakkjában. Különc frizurájával és pattanásos arcával nem bizonyult
kifejezetten vonzónak, Ha Luke lenne a vidék legbefolyásosabb
arisztokratája, biztosan nem egy ilyen embert állítana az ajtóhoz,
hogy őt lássák először a vendégek.
Azonban néhány pillanattal később rádöbbent, hogy nem
véletlenül választották őt. Néhány lépéssel Luke mögött egy elegáns
öltözékű, középkorú Egyenlő lépdelt egy jóval fiatalabb lány
társaságában, utóbbi sötétvörös ruhájának mellrészén hatalmas
kivágás. Még a tizenhét éves Luke is úgy gondolta, hogy ez kissé
kétségbeesettnek tűnik.
Jenner Jardine odahajolt Abihez, és a fülébe súgott valamit. Abi
megnézte a listáját, és a pattanásos fickó elé dugta, tollával a
megfelelő helyre mutatva. A srác meglepően zengő hangon
bejelentette az érkezőket:
‒ Lord Tremanton és Ravenna örökösnő Kirtonből.
Néhányan felnéztek, ám a többség nem igazán figyelt oda a lord
és örökösének érkezésére. A lány ide-oda forgatta a fejét, keresett
valakit, majd az apja diszkréten, ám igen határozottan magával
vonta. Levonultak a hatalmas terembe vezető néhány lépcsőfokon.
A keleti szárny egy óriási madárházra emlékeztetett a vendégek
mindenütt csiviteltek, a sarokban dzsesszénekes dalolt a
mikrofonjába. A termet faltól falig színpompás Egyenlők kavalkádja
töltötte meg. Itt-ott feketébe öltözött rabszolgák siettek el, mintha
valaki összeengedte volna őket a csodás példányokkal.
Ki gondolná, zakatolt Luke agya, miközben körbepillantott, hogy
aznap délelőtt puccsot hajtottak végre? Hogy a kancellárt kitúrta a
posztjából az est házigazdája, Lord Jardine. Vajon így lázadnak az
Egyenlők? Ha az emberek egyszer felveszik a kesztyűt, biztosan nem
lesz báli hangulat.
Miközben üres poharakat dugtak az orra alá, Luke gondolatai
Millmoor felé vándoroltak. Az Alberttel közösen eltöltött hosszú,
unalmas napok alatt a visszatérése minden egyes apró részletét
kitervelte. Hogy stoppolna, és északkelet felé indulna. Átutazna
Sheffielden, egészen Leedsig, majd eljutna a Peak District északi
részéig.
 A mikrochipje valószínűleg jelezné az őrség számára, amikor
ismét belép Millmoorba. Remélte, hogy Leedsben erre is megoldást
találna. A város rosszabb környékein talán lenne valaki, aki
megszökött az ottani hírhedten öntörvényű rabszolgavárosból,
Hillbeckből. Ők biztosan tudják, mit kell tenni az implantátummal,
talán ki is tudnák szedni anélkül, hogy Renie-hez hasonlóan
felszabdalnák.
‒ Nagyon messze jársz, kölyök! ‒ jegyezte meg valaki már-már
kedvesen.
Luke azonnal a jelenre koncentrált. Nem engedhette meg
magának, hogy bármi miatt elővegyék. Ezt az estét még átvészeli.
Aztán dönt.
‒ Elnézést, uram ‒ felelte a jól öltözött, idős fazonnak, aki ősz
haját hátrafésülte, és enyhén drága dohányillatot árasztott. ‒ Melyiket
tölthetem, az angolt vagy a franciát?
Az Egyenlő rá sem pillantott az üvegekre, azonnal a francia
pezsgő felé intett.
‒ Érdekes akcentus ‒ jegyezte meg. ‒ Nem idevalósi vagy.
Északi?
‒ Manchester környéke, uram! Parancsoljon, uram! ‒ töltötte meg
az odatartott poharat.
‒ Igazán nincs szükség ennyi uramozásra, fiam! Lord Rix vagyok.
Te pedig a millmoori fiú, Luke, igaz?
Luke-nak nem tetszett, hogy bármelyikük is tudja a nevét, és nem
akarta, hogy Millmoorról kérdezősködjenek. Ideje lerázni ezt a
kíváncsi vénembert, és továbbállni.
‒ Van egy közös ismerősünk ‒ jegyezte meg Rix, miközben Luke
magasabbra emelte a tálcáját, és felkészült a távozásra. ‒ Egy
bizonyos orvos.
Luke azonnal megdermedt, a férfira bámult.
Ez az előkelő, öreg parlamenti tag Jackson társa.
Nem Gavar Jardine. Hála a jó égnek, hogy az égvilágon semmit
sem mondott az örökösnek, legalábbis semmit, ami bajba keverhetné.
Ez az a férfi, aki látja a Fény Házának minden árnyát. Aki a
javaslatról mesélt a dokinak.
Luke szíve repesett. Nem felejtették el. És nem is kell visszatérnie
Millmoorba, azon aggódva, milyen fogadtatásban részesül, ha
megérkezik. Erre az alkalomra várt.
‒ Üzenete van számomra? ‒ lehelte. ‒ Feladattal bízna meg?
Készen állok.
Rix belekortyolt a pezsgőbe, róla mintázhatták volna a jól
szórakozó nemes szobrát.
‒ Valóban? ‒ engedte lejjebb a poharát. ‒ Nos, ennek igazán
örülök.
Ekkor az Egyenlő figyelme hirtelen megakadt valamin a
bejáratnál, és Luke ösztönösen követte a tekintetét.
Majdnem elejtette a tálcát.
Egész testében megremegett. Mintha valaki mindkét térdébe
belerúgott volna, jó erősen, minden önuralmára szüksége volt, hogy
ne essen össze ott helyben.
A nő feltűzte fehérszőke haját, csupán egy-egy tincs lógott le
kétoldalt, mintha kiszökött volna a sapka alól. Fekete munkaruháját
flitteres estélyire cserélte, csak úgy csillogott az anyag a csillárok
szórta fényben. Ám semmi szüksége nem volt flitterre ahhoz, hogy
elkápráztasson másokat.
Mellette pedig egy férfi állt makulátlan, elegáns ruhában.
Levágatta a haját, amióta Luke utoljára látta, ám az ápolt szakáll
ugyanúgy megvolt.
Jackson és Angyal.
Luke tévedett. Nem hagyták másra a feladatot, ők maguk jöttek el
érte.
Valamilyen trükkel beférkőztek ide, egészen a középpontjába
mindannak, ami ellen olyan elszántan küzdöttek.
Egymás mellett álltak a lépcsőn. Luke rájuk meredt, a szíve majd
kiugrott a helyéről, olyan őrülten zakatolt.
Könyörgöm, ne lepleződjenek le!
Könyörgöm!
Abi a pattanásos elé dugta a listát. Rámutatott valamire. Majd
ismét felcsendült az a show-műsort idéző orgánum:
‒ Meilyr örökös Highwithelből és Miss Bodina Matravers.
 Angyal és Jackson levonult a lépcsőn, majd eltűnt a forgatagban.
A hangerő megemelkedett, miközben üdvözölték, körülvették,
magukba fogadták őket.
Mit jelentsen ez? Miféle álca lehet ilyen sikeres? Luke pulzusa
legalább az átlag kétszeresét verte. Szaggatottan érezte is a tálca
aljához simuló ujjbegyein.
‒ Nem jöttél rá?
Az idős arisztokrata nem tágított. Figyelmesen tanulmányozta
Luke-ot.
‒ Nocsak, nocsak ‒ szólalt meg ismét Lord Rix. ‒ Most legalább
látod, hogy mi is harcolunk. Mi is véget akarunk vetni a rabszolgaság
borzalmának, bármi áron.
Luke hirtelen értette meg, és olyan erővel csapta meg az igazság,
mintha fejbe verték volna egy üveggel.
Angyal Egyenlő.
Jackson is Egyenlő.
Az orra előtt volt a bizonyíték.
A doki az első nap a Tehetségével gyógyította meg a Kessler
okozta iszonyú sebesülést, az a hasztalan krém csak álca volt. Nem
adrenalininjekcióval lehelt új életet Ozba a cellában, hanem a
Tehetségével. Senki sem nézett rájuk, miközben kisétáltak Ozzal a
biztonsági őrökkel teli börtönből. Az őrök elfogadták a légből kapott
ötleteket és a hamis utasításokat. Lövés dörrent, majd Jackson
fájdalmasan felkiáltott, ám pár nappal később már nyoma sem volt
sebnek.
Angyal érintése bizsergette a bőrét. Könnyedén átjutott több
ellenőrzőponton is Ozzal.
‒ Mit gondolsz, hogy kerültük meg a Hallgatást? ‒ kérdezte Rix,
végig Luke-ot figyelve, miközben a fiú fejében összeállt a kirakós, a
darabkák könyörtelenül kattantak a helyükre. ‒ Meilyr a javaslattétel
napján Millmoorban volt, Zelston ekkor fogadtatott Hallgatást
velünk. De a parlamenti tagok megbeszélhetik egymás közt az
államügyeket, elmondhattam neki. És amint volt valaki, akit nem
kötött a Hallgatás, már bárhova eljuthatott az információ.
Luke legszívesebben kétrét görnyedt és öklendezett volna, olyan
mellbevágó volt az igazság. Bár kiadhatott volna magából mindent,
amit valaha is érzett kettejük iránt ‒ a tiszteletet, a csodálatot, a
vágyódást, a hozzájuk tartozást ‒, bár addig öklendezhetett volna,
amíg mindez hatalmas, bűzölgő tócsává nem változik a lába előtt,
amíg ő maga teljesen ki nem ürül!
Nem voltak bátrak. Tehetségesek voltak. Gazdag, fiatal Egyenlők,
akik jól szórakoztak a lázadás gondolatával, tudván, hogy valójában
sosem kerülhetnek bajba ‒ nem úgy, mint Luke és a klub többi tagja.
Mint Oz, akit péppé vertek. Mint az a férfi és az a nő, akiket lelőttek
a diliház terén, és az összes többi ember, aki megsérült, mielőtt
Gavar Jardine tízes skálán tizenegyes erősségű gyötrelmet zúdított
rájuk.
Az idős fickó a vállára tette a kezét, mire Luke egész testében
megrázkódott, csak hogy lerázhassa magáról. Az üvegek
megrezzentek a tálcán.
‒ Hisznek abban, amiben te ‒ jelentette ki az Egyenlő.
Rix ennyire idióta? Épp annyira elvakult, mint Lord és Lady
Hazug, más néven Jackson és Angyal?
‒ Hogy hihetnének ugyanabban, amikor maguk az ellenség? ‒
kérdezte Luke, és még ő is kihallotta a hangjában tomboló dühöt,
amiért máris gyűlölte magát. ‒ Tegnap szavazhattak volna
másképpen, mégsem tettek semmit. Ez nem a maguk harca, hanem a
miénk.
Forró könnyek szöktek meg Luke szeméből, végigcsorogtak az
arcán. Fogalma sem volt, vajon düh vagy fájdalom hívta őket életre.
‒ Valóban? ‒ nézett rá Rix. Hangjából elpárolgott a jóindulat. ‒
No, akkor tekintve, hogy ez a te harcod, biztosan szívesen megteszel
még valamit, mielőtt elválnak útjaink. Amikor rájöttünk, hol van a
családod, tudtuk, hogy ennél tökéletesebb lehetőségünk nem lesz.
Aztán az a kretén Gavar Jardine idehozott, mintha eleve
elrendeltetett volna.
Széthúzta a szmokingját, és a hóna alatti tokból előhúzott egy
fegyvert. Egy pisztolyt.
‒ Hőssé válhatsz, Luke!
Rix megfordította a fegyvert, a csövénél tartotta, hogy Luke
megragadhassa a markolatot. A másik kezével a tömegbe mutatott.
Egyenesen a helyiség kellős közepén álló Lord Whittam Jardine-
ra.
‒ Nem ‒ jelentette ki Luke. Majd megismételte, hátha elsőre nem
ment át az üzenet. ‒ Szó sem lehet róla, megőrült?
‒ Az a szörnyeteg régóta tervezi, hogy visszaragadja a hatalmat
magának ‒ magyarázta az Egyenlő. ‒ És tudom, mit akar kezdeni
vele most, hogy megszerezte. A szolgasors semmi ahhoz képest, ami
ránk vár. Hol a bátorság, amit Millmoorban megcsillogtattál? Azt
hittem, hosszú távra elkötelezted magad, Luke!
‒ Kilépek ‒ sziszegte Luke. ‒ Nem játszom tovább a maguk
játékát.
‒ Sajnálattal hallom. ‒ Lord Rix arcára enyhe grimasz ült ki,
mintha épp most közölték volna vele, hogy nincs már szabad asztal a
kedvenc éttermében, vagy hogy nem áll el az eső, mire golfozni akar.
‒ Meilyrnek sem tetszett az ötletem, de a keresztlányomat, Dinát
idővel biztosan meg tudtam volna győzni. Csakhogy nincs már sok
időnk. És a játszma sokkal fontosabb, mint maguk a játékosok.
Úgyhogy tessék, Luke!
Különös érzés kerítette hatalmába. Borzalmas érzés. Mintha
hatéves lenne, és egy nála sokkal nagyobb és erősebb fiú a nyakánál
fogva felemelné, hogy ide-oda forgassa.
Képtelen volt megakadályozni, látta, ahogyan kinyújtja a bal
kezét, és elveszi a pisztolyt. A fegyver eltűnt, megbújt a tálca alatt.
Égnek állt a szőr a karján a borzalomtól. Ez nem történhet meg.
Megindult előre ‒ vagyis inkább valami előretaszította.
Lord Rix Tehetsége.
‒ Nem hiábavaló az áldozatod, Luke! ‒ mondta az idős Egyenlő
immáron mögüle, miközben Luke egyre beljebb hatolt a tömegben.
Pánik szorította a torkát. Imádkozott, bár megfojtaná. Bár elájulna
tőle!
Az Egyenlők méltatlankodva mormogtak, miközben
elnyomakodott mellettük. Páran rá is szóltak, hogy álljon meg, és
töltse újra a poharukat. Ám Luke egyre csak haladt előre, és
tehetetlenül nézte, mi történik vele.
Felbukkant Lord Jardine alakja, kegyetlen, csontos arcán
hajthatatlan kifejezés ült, miközben olyasvalakivel beszélgetett, akit
Luke nem látott. Később már az egész csapatra rálátott. Lady Thalia
állt a férje mellett, másik oldalán a nővére, Euterpe. A negyedik a
kancellár volt, azaz most már csak exkancellár. Winterbourne
Zelston szenvedélyes beszéde az égvilágon semmilyen hatást nem
gyakorolt Lord Jardine-ra.
Mennyi tanú egy gyilkossághoz!
Az Egyenlőknek védelmező reflexeik vannak. Könnyedén
meggyógyulnak. Úgyhogy mindent vagy semmit, egy lövéssel el kell
intézni. Behunyhatja vajon a szemét addig, amíg véget nem ér?
Még arra sem volt ideje.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy őt magát is ugyanannyira
meglepte, mint az előtte álló négyest.
Karja elhajította a tálcát, pezsgő spriccelt, üvegek zuhantak le. Bal
keze a magasba emelkedett, rezzenéstelenül tartotta a pisztolyt.
Majd mintha valami belülről szétszakítaná őt, mintha két lábon
járó, emberi bomba lenne. A robbanás közepe az a pont volt, ahol
Silyen Jardine Tehetségét érezte magában a kapunál.
Eszébe jutottak Silyen szavai a kennelnél: Ehhez a birtokhoz
tartoztok. Sem ártani nem tudtok nekünk, sem elhagyni bennünket.
Luke ujja már a ravaszt szorította, de valami elrántotta a karját
Lord Jardine-tól, mintha ellökte volna...
...és a pisztoly Zelston kancellár arcába és mellkasába robbant.
Pokoli felfordulás keveredett, a levegő csak úgy sercegett a
Tehetségtől, ahogyan az Egyenlők védelmi rendszerei életbe léptek.
Mintha valaki távolról a nevét kiáltotta volna. Rekedten, rémülten.
Jackson volt az?
Maga elé nézett, egyenesen a lábánál lévő borzalomra. Már nem
tűnt embernek. Hús és cafatok hevertek mindenütt, olyasmik,
amikről az ember sosem gondolta volna, hogy benne lehetnek
valakiben. Váratlanul élénk színben pompázott minden. A fegyver
kicsúszott a kezéből, és hangos puffanással a földre esett.
Ismét uralja a saját testét, döbbent rá Luke. Rix Tehetségének
satuszorítása engedett.
Bár ne történt volna! Fogalma sem volt, mit tegyen.
‒ Luke!
Jackson a tömegben nyílt kis tisztás szélére nyomakodott.
Elfehéredett, lesújtottnak tűnt, mint egy autóbaleset helyszínére
kiérkező mentős, aki rádöbben, az áldozat a saját gyereke volt.
A doki már nem segíthetett Winterbourne Zelstonon.
Ahogyan Luke-on sem.
Halkan kezdődött a sikítás, szinte némán. Ám éles volt, mint egy
denevér rikoltása.
A nő a földre hullott a kancellár mellett. Már így is belsőségek
fedték, világos szoknyáját meg-megmozdította az egyre növekvő
vértócsa. Vérvörös hullám kúszott fel a ruháján.
A test fölé hajolt. Átölelte. Megcsókolta.
Groteszk látványt nyújtott, ahogyan megpróbálta összeszedni az
ölébe, de már képtelen volt rá, a szétzúzódott mellkas egyre jobban
kitágult az igyekezetétől. Most már a lábujjától a feje búbjáig
vöröslött, Zelston kancellár vére mintha a második bőrét képezte
volna, ahogyan rászáradt a sajátjára.
Hátrahajtott fejjel felvinnyogott, szeme fehérje döbbenetesen
élénknek tűnt vérvörös arcában.
Euterpe Parva, aki huszonöt éven át kómában feküdt, gondolta
Luke zsibbadtan. Csupán tegnap ébredt fel.
Ez a férfi szerette őt, és ő viszontszerette.
Vinnyogása sikollyá erősödött. Már nem csupán hang volt,
minden érzékszervvel érezni lehetett. Nem fájdalom volt, hanem
nyomás, ami belülről feszítette őket.
Mellette Jackson térdre esett. Jobbra Lord Jardine kétrét görnyedt
és üvöltött. Mindenhol hajlott hátú Egyenlők remegtek.
Luke is a földre zuhant. Mellette ott hevert Lord Rix is, arcát
eltorzította a düh.
‒ Ostoba kölyök, mit műveltél?!
Az Egyenlő kinyújtotta a kezét, ujjait összecsippentette. Luke
agya színtiszta fájdalommá vált, mintha Rix ujjai éppolyan
könnyedén összeroppanthatnák a koponyáját, mint ahogyan Silyen
Jardine tette a lakattal.
Luke döbbenten, zokogva, a fájdalomtól félig megvakulva a
hátára fordult. Euterpe Parva kinyújtott, vérvörös kézzel, ujjait
karomként összeszorítva állt fölötte.
Mintha kavargott, remegett volna körülötte a levegő.
Luke füléből és orrából forró vér serkent, miközben Kyneston
keleti szárnya üveg- és fénykavalkád közepette szupernóvaként
felrobbant.
 21

Abi

Abi szája kosszal és porral telt meg. Mintha élve eltemették volna.
Pislogott, ám az is fájt, kosz karistolta a szemgolyóját egészen addig,
amíg a feltoluló könnyek le nem mosták. Még a lélegzetvétel is fájt.
Mintha ezernyi aprócska tűvel szurkálták volna az orrát, a száját és a
tüdejét.
Tud mozogni? Igen.
Mi történt?
A világ felrobbant.
Luke lelőtte a kancellárt.
Visszatértek az emlékei, iszonyatos rettegést hoztak magukkal.
Abi felnyögött, és lehunyta a szemét, hagyta, hogy a földre zuhanjon
a feje.
Nem látta, ahogyan Luke meghúzza a ravaszt. Csak hallotta a
dörrenést, és Jenner elsietett mellőle, hogy megnézze, mi történt.
Abi akkor látta meg Luke-ot, amikor Euterpe Parva sikítani
kezdett, és az emberek legyekként hullottak. Az öccse vérfoltosan,
döbbenten állt a cafatokra szaggatott holttest felett, ami egykor
minden bizonnyal Zelston kancellár lehetett. Kezében fegyvert
szorongatott.
Ehhez képest az egész keleti szárny felrobbanása már
semmiségnek tűnt.
Abi köhögött és felült. Hol az öccse? Meg kell találnia.
Remegve talpra kecmergett és körbenézett. A látvány olyan
borzalmasnak bizonyult, hogy egy pillanatra még Luke-ot is
elfeledte.
A tévében látni felvételeket messzi-messzi, háború dúlta tájakról:
a Mexikó és a Konföderációs Államok közötti határvonalról meg
azokról a szigetekről a Csendes-óceán nyugati térségében, amiket
felváltva sújtott a japán Tehetség és az orosz bombák. A Tehetséges
rezsimek Tehetségtelen ellenfeleik fölött aratott győzelme mindig a
teljes valójában tárult a szemük elé. Ám a vérontást képernyőn nézni
összehasonlíthatatlan azzal, mint amikor az ember a kellős közepén
áll.
Mindenütt testek hevertek. És Kyneston egész keleti szárnya
megszűnt létezni.
Abi és mindenki más ‒ több száz parlamenti tag és szolga ‒ az
éjszakai égbolt alatt állt. Finom por szitált. Abi azt hitte, hamu, és
már kereste is a tüzet, ám ekkor észrevette, hogy a kőből készült
főépület oldala lerobbant.
Kőtörmelék és embereknél nagyobb faldarabok hevertek
szerteszét, mint Libby elöl hagyott építőkockái. Egy egész falat nem
lehetett volna összeállítani belőlük, egy részük nyilván porrá
zúzódott. Innen hát az Abi száját megtöltő kosz és a szitáló por.
Összerezzent, amikor meglátta a tőle pár méterre heverő
felírótábláját, és nem messze tőle egy kart, a hatalmas bronzajtó alól
nyúlt ki, ám nem mozdult, a földön hevert. A kezet enyhén befedte a
porrá zúzott kő. Akár szobor is lehetett volna a tetőről, ha a ruhaujjon
nem folyt volna vér. Szerencsétlen udvarmester! Abi egész este
nagyjából egyméternyire állt tőle.
A családja biztonságban van, ezt tudta, és olyan hirtelen öntötte el
a megkönnyebbülés, hogy majdnem elesett. Anya az ideiglenes
gyengélkedőn tölti az estéjét, a házvezetőnő szobájában. Apa pedig a
generátorokat figyeli, kicsit távolabb a háztól. Daisy odahaza volt a
kitiltott Libby Jardine-nal. Ha bármelyikük itt lett volna, most talán
halottak lennének.
Hirtelen mindenki egyszerre kezdett sikítozni.
Abi hallása visszatért. A fejét rázta, és összerezzent. Nyilván
átmeneti halláskárosodást szenvedett a robbanástól. Annyira zavart
volt, hogy egészen idáig észre sem vette.
A keleti szárny kovácsoltvas váza darabokra hullott, hatalmas
gerendáit összetörte Euterpe Parva Tehetségének kétségbeesett
kitörése. Itt-ott csavarodott fémkupacok hevertek, mintha egy ősrégi
tömegsírt tártak volna fel, és az archeológusok most szemügyre
vehetnék a csontokat.
A romok alatt itt-ott emberek hevertek ‒ meg pacák és gombócok,
pedig egykor emberek voltak. Mindenütt vékonyka faágként
kettéroppant csontok. Magányosan heverő végtagok. Abi látott egy
határozottan női kezet, csupasz újszülött állatkaként hevert egy
nagyobb folt, egy férfi szolgauniformis mellett.
Az Egyenlők nagy része egyedül is talpra kecmergett.
Abit akaratlanul is lenyűgözte, ahogyan egy nála nem sokkal
idősebb lány a sebeivel foglalkozott. Vörös estélyi ruha cafatjai
fedték, és a lábára hajolt, mintha csak tornázna. A lábujjait biztosan
nem érinthette meg, ugyanis a felük nem volt meg. Egyik lába a
csinos arany magas sarkúval egyetemben fél méterrel odébb hevert,
csupán az inak kötötték össze a testével. A lány másik lábán
kilátszott a csont, egyértelműen az egyik kovácsoltvas
dísztornyocska volt a ludas, vérfoltos pengeként hevert nem messze
tőle.
A lány könnyáztatta arca összerándult, és egész testében
megremegett. Ravenna örökösnő volt az, Kirtonből, idézte fel Abi az
udvarmester zengő hangját, pedig mintha egy egész élettel ezelőtt
hallotta volna utoljára.
Az inak úgy húzódtak össze, mintha gyapjúfonalat
gombolyítanának. Ravenna örökösnő remegett, amikor a csont a
helyére került, védelmezőn a sebhez kapta a kezét. Végül már csak
végigsimított a bőrén, mintha a szoknyáját igazgatná. Abi majdnem
lemaradt arról, ami a bal lábával történt. A bőr úgy húzódott össze,
mint egy túlságosan szűk ruha, amelynek cipzárját egy segítőkész
barát húzza fel, miközben az ember benn tartja a levegőt.
Ki tudja, meddig tartott mindez. Ám amikor Ravenna örökösnő
válla megereszkedett, és szempillája könnyáztatta, elmosódott
festékkel teli arcára simult, Abi arra gondolt, senki sem mondaná
meg, hogy egyáltalán bármi történt vele. Ránézésre az is
elképzelhető lett volna, hogy túl sokat ivott, és megbotlott a magas
sarkújában.
Abi megrázta a fejét, dühös volt magára, hogy elterelődött a
figyelme, pedig minden egyes másodperc létfontosságú lehet.
 Hol van Luke?
Körbenézett a romokban heverő bálteremben, és megborzongott.
Március volt, és most, hogy az adrenalin kiürült a szervezetéből,
megérezte a nedves, hűvös éjszakai levegőt. Gondoskodik valaki a
sérült szolgálókról? Anya itt van?
Igen... megérkezett.
Jackie Hadley egy görnyedt alak mellett térdelt, és utasításokat
osztogatott egy konyhai cselédnek, aki zöld alapon fehér kereszttel
díszített táskát cipelt. A lány kotorászott egy darabig a táskában,
majd odaadott valamit anyának. Leginkább fáslinak tűnt. Anyának
szemmel láthatóan halvány fogalma sem volt, mi történt Luke-kal, ha
lett volna, puszta kézzel bontotta volna le Kyneston maradékát, csak
hogy megtalálja.
Mi a fene történt itt? Abi utolsó emléke a sikító Euterpe Parva
volt. Luke tett valami borzalmasabbat Zelston lelövésénél? Ekkora
pusztítást csakis egy bomba okozhatott.
Egyre erősödő, hisztérikus zokogás ütötte meg a fülét jobbról.
Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Abi odasietett, óvatosan
lépkedett a törött üvegen.
Ám valaki megelőzte. Döbbenetes módon egy Egyenlő volt az,
egy gyönyörű, fiatal nő flitteres ruhában. Enyhén ismerősnek tűnt.
Talán egy magazinban látta a képét? Az Egyenlő a nehéz vas
tartógerenda alá szorult szolga homlokához nyomta a kezét.
‒ Nem érzem a lábamat ‒ nyöszörögte a férfi. ‒ És annyira fázom!
Kérem, négy gyerekem van!
‒ Akkor jobb, ha kihagyja az ijesztő részeket a következő
leveléből -‒ felelte a lány rekedtes hangon, és szavait biztató
mosollyal toldotta meg. ‒ Először is vegyük ezt le innen!
A leszakadt tartógerenda legalább olyan hosszú volt, mint amilyen
magas a lány, és nyilván jóval többet is nyomott. Ám a lány szabad
kezét a fém egyik végére tette, és miközben csinos arcára
egyértelműen kiült a megterhelés fájdalma, leemelte a férfiról.
Amikor már elég magasra emelte a gerendát, megfeszítette az izmait,
és nagyot lökött rajta, így a fém hangos csattanással másfelé esett,
ahol nem okozhatott több kárt.
‒ Még mindig... nem érzem... ‒ nyöszörögte a férfi.
 Az Egyenlő gyengéden elhallgattatta, majd mindkét kezét a pasas
mellkasára tette, ahonnan a nedvesség átszivárgott fekete
egyenruhájára. Ujjait épphogy csak hozzáérintette az anyaghoz.
‒ Ismerek egy orvost ‒ magyarázta a férfinak, és mosolya
ellágyult. ‒ Neki jobban megy, mint nekem. De most éppen egy
barátunkat keresi, és higgye el, én sem vagyok azért olyan ügyetlen.
Legyen erős!
Az Egyenlő lány olyan csodálatosan festett, hogy Abit az sem
lepte volna meg, ha a férfi úgy gondolná, meghalt, és most a
mennyországban jár. Bizalommal figyelte a lány angyali arcát,
miközben ő működésbe hozta a Tehetségét. Abi elsősegélyére
határozottan nem volt szükség.
Egyetlen embernek hiányzik most. Hol van Luke?
Ismét szemügyre vette a feldúlt épületszárnyat, nyomot keresett,
merre induljon.
Elakadt a lélegzete, ugyanis olyasvalakit pillantott meg, akire
végképp nem számított.
Eb járkált fel-alá az épület romba dőlt fala mentén, sziluettnek
tűnt csupán a fényben. Mocskos kezeslábast, hátán kis hátizsákot
viselt, és szemmel láthatóan keresett valamit.
Eb tartozik neki. És több oka van gyűlölni Jardine-ékat, mint bárki
másnak. Talán ő segít megkeresni Luke-ot. Elindult felé, felemelte a
ruhája szélét, hogy könnyebben haladhasson a törmelék fedte padlón.
Az összetört ház hátborzongató látványt nyújtott. Az egyik fal
teljesen eltűnt, így a Kyneston-villa leginkább egy babaházra
hasonlított. Egyenlők és szolgálók járkáltak ide-oda. Ha valaki
kívülről mozgatta őket, Abi nem szeretett volna belegondolni, miféle
játékot játszik az illető.
‒ Szerintem így sokkal jobb ‒ szólalt meg valaki épp mögötte. ‒
Sokkal könnyebb megállapítani, ki mire játszik, nem igaz?
Abi megpördült, pedig az egész testén végigfutó remegés alapján
már azelőtt tudta, ki az, mielőtt megpillantotta volna.
Silyen Jardine.
‒ Ebnek segítségre van szüksége ‒ jegyezte meg a fiú, és tekintete
Ebre vándorolt, aki épp megtorpant, hogy levegye a hátizsákját. ‒
Ugyanabba a falba fog ütközni, mint korábban az öcséd.
 ‒ Mi?
Abi hangja élesen csendült, ám nem érdekelte. Mit tudott Silyen
Jardine a Luke-kal történtekről?
Ám a fiú addigra már elindult, hosszú lábával könnyedén haladt a
törmeléken. Egy alkalommal átlépett az egyik nyöszörgő szolgán,
akinek a vére egyre nagyobb tócsába gyűlt a koszban. Abi némán
sajnálomot suttogott, majd ugyanígy tett, megpróbálta tartani az
iramot.
Silyen és a kutyaember már beszéltek, amikor beérte.
‒ Te is tudod, hogy az igézés miatt nem fog menni ‒ jelentette ki
Silyen.
Eb rámeredt. Durvára vágott haja alatt természetellenesen élesnek
tűntek a vonásai. Tekintetében tűz égett. Pórázát szorosan az egyik
kezére tekerte, egy része lógott a levegőben.
Abi elnézett kettejük mellett, be a szétszaggatott házba. A fal
nélküli nagyszalon magas támlájú székében kormos arccal Lady
Hypatia Vernay ült, lehunyt szemmel kizárta az odakinti káoszt.
‒ Te igéztél meg ‒ morogta Eb. ‒ Fel is oldhatod.
‒ Persze hogy feloldhatom ‒ mosolyodott el Silyen Jardine. ‒ De
a rokonom. Miért tenném?
Eb szeme összeszűkült. Talán előtört a kutya énje, és azon
gondolkozott, belemélyessze-e fogait a fiatalúrba. Nagy nehézségek
árán türtőztette magát.
‒ Amikor életet kér... ezért cserébe... megteszem. Az adósa leszek.
Silyen nem szólalt meg, úgy tűnt, fontolóra veszi az ajánlatot.
Valószínűleg Tehetséggel ölni tudna, gondolta Abi, felidézve a halott
szarvast és az elszáradó cseresznyefát az őszi erdőben annyi
hónappal korábban. Ám végül a fiú bólintott. Ugyanabban a
pillanatban Eb összerándult. Mintha elvágták volna a csuklóján a
kötelet, mintha kinyitottak volna egy lakatot az elméjében.
Abi nem értette pontosan, mi történik, de nagyon úgy festett, hogy
Eb engedélyt kapott.
‒ Akkor már három dologért is tartozol nekem ‒ jelentette ki a
fiatalúr. ‒ A szökésért, az életért és a névért.
‒ Névért?
‒ Nem akarod tudni a nevedet?
 ‒ Az enyémet nem. ‒ Iszonyatos vágyakozás töltötte meg Eb
szemét. - A feleségemét.
Silyen Jardine elmosolyodott. Előrehajolt, kezét Eb füléhez
tartotta, és belesúgott valamit. Majd visszahúzódott.
‒ Később találkozunk, ahogy megbeszéltük. Addig még sok
dolgom lesz.
Eb meredten figyelte Silyent, nem épp odaadással, ám nem is
gyűlölettel. Biztosan hála, jutott elhatározásra Abi, és ez azt
jelentette, hogy Silyen Jardine kérése most már jóval többet ér, mint
az övé. Ennyit a tervéről.
Eb a kezeslábasa ujjába törölte az orrát és az arcát. Szabad kezébe
vette a póráz másik végét, és a ház felé indult. Abi nem akart
szemtanúja lenni annak, ami ezután történik.
‒ Mindannyiunknak sok a dolgunk ‒ jegyezte meg Silyen
vidáman. ‒ Majd később megkeresem az öcsédet. De most van egy
kis dolgom itt. Szerintem élvezni fogod, Abigail!
‒ Az öcsémet?
‒ Talán a hasznomra lesz ‒ intett egyet Silyen. ‒ Aznap este, a
kapunál potenciált éreztem benne. De jobb, ha most megyek.
Szerintem eléggé összeszedte magát a közönség ahhoz, hogy rám
figyeljen.
Azzal az Egyenlő ismét útnak indult, könnyedén átvágott a
bálteremben uralkodó káoszon és kavarodáson, meg sem állt egészen
a közepéig ‒ oda ment, ahol Abi utoljára látta véráztatta, remegő
öccsét.
Tudta vajon Luke, mit művel? A saját akaratából tette?
Nem szívesen gondolt ilyesmire, ám ha őszinte akart lenni
magával, kénytelen volt fontolóra venni a lehetőséget. Ki tudja, mi
történt az öccsével Millmoorban a sok-sok hónap alatt, amíg külön
éltek? A rabszolgavárosban zavargások törtek ki. Ennyit legalábbis
kiderített Jenner titokzatos megjegyzéseiből és a Lord Jardine és
Gavar örökös közötti beszélgetés foszlányaiból, utóbbiakat akkor
csípte el, miközben észrevétlenül egyik helyiségből a másikba ment.
Csak nem kitapintotta és kihasználta valaki Luke gyenge pontjait?
Az elméjébe nyúlva felhasználta őt?
Úgyis kideríti, ez történt-e.
 És ha igen, azt megkeserülik.
Hirtelen csendülő hang rántotta vissza a valóságba, éppoly
harmonikus és gyönyörű volt, mint amilyen sötét és diszharmonikus
az ő gondolatvilága. Hullámzó, csilingelő hang, mintha többezernyi
csengettyűt mozdítottak volna egyszerre. Abi dobhártyája bizsergett
tőle.
Majd az egészet elrontotta egy rémült női sikoly. Mindenki felfelé
mutogatott, így hát Abi is felnézett. Ez az este már így is több
borzalmat tartogatott, mint amennyit el tud viselni. Mit számít még
egy?
A fekete égboltot üvegcsillagokkal hintették meg. Élesen,
halálosan lebegtek felettük. Recés pengéktől ‒ némelyiken még
mindig vérfoltok éktelenkedtek ‒ aprócska szilánkokig és csillogó
törmelékig minden akadt. Abi egyszer azt olvasta, hogy több ezer
évvel ezelőtt az emberek úgy hitték, kristályburok fedi a Földet. A
kynestoni éjszakai ég most úgy festett, mintha ez a burok milliárdnyi
apró darabra tört volna, ami a következő pillanatban rájuk zúdul.
Csakhogy nem zúdult. Az üveggalaxis lassan forogni kezdett.
Még több csilingelős hallatszott, miközben a darabkák egymásnak
ütköztek a hideg levegőben, ám egyetlen szilánk sem hullott alá.
Majd a csillogó halom lefelé indult, körbevette őket.
Abi Silyenra pillantott. A fiú középen állt felemelt karral,
eksztázisba hajló arckifejezéssel, mintha valamiféle zenei őstehetség
lenne, és éppen egy olyan zenekart irányítana, amit csak ő lát.
Lassan minden fémdarab a levegőbe emelkedett, legyen az vastag
tartógerenda vagy csipkeszerű díszítő mintázat. A törmelék alá
szorult szolgálók, akik még életben voltak, most felnyögtek és
zokogtak. Abi összerezzent, miközben egy oldalsó merevítődarab
felemelkedett mellette, fejmagasságban megállt, majd tovább
emelkedett.
A fémdarabok éppoly kecsesen olvadtak össze a levegőben, mint
ahogyan Ravenna örökösnő teste gyógyult meg. A kovácsoltvas
darabok hatalmas csontvázzá álltak össze, csupa gerinc és szárny ‒ a
tetőgerinc, az oszlopok és gerendák, az összetartó elemek. A lebegő
üvegdarabkák most eggyé váltak, kitöltötték a keretet.
A keleti szárny óriási fémszörnyetegként magasodott föléjük
nyúzott, csillogó bőrével, és elnyelte mind az Egyenlőket, mind
pedig a szolgálókat.
Az egész építmény magnéziumként égett, túl fényes volt ahhoz,
hogy odanézzenek. És amikor Abi kipislogta a retinájába égett
alakzatokat, látta, hogy a hatalmas bálterem ismét ép. Mintha az est
katasztrófája meg sem történt volna.
Silyen azonban még nem végzett. Faldarabok röppentek az
összetört kővilla irányába, mintha hatalmas építőkockák kerültek
volna a helyükre. Kyneston levált fala rétegről rétegre újult meg,
elnyelve az odabent tartózkodókat, mintha a fiatalúr élve befalazná a
családját.
‒ Abigail!
Valaki hevesen megragadta és megfordította. Jenner volt az, arcát
olyan sűrűn fedte a kosz, hogy alig látszottak a szeplői.
‒ Hála a jó égnek, hogy semmi bajod!
Olyan óvatosan fogta a tenyerébe Abi arcát, mintha ő maga is
üvegből lenne, és épp most illesztették volna össze a darabkáit.
Ezután megcsókolta.
És Abi egy pillanatra a kristályburok csillagaival repült, szédítően
magasan, minden tökéletes volt.
Megfeledkezett az öccséről. Silyenról. Arról, hogy Eb
fojtóeszközként akarta használni a pórázát. Megfeledkezett az
udvarmester szétroncsolt testéről és Zelston kancellár
maradványairól. Az égvilágon semmi sem létezett, csupán az őt
csókoló száj mohósága.
Aztán eltolta magától Jennert. Mert bár erre vágyott ‒ méghozzá
mindennél jobban ‒, már túl késő volt. Már mindennek vége. Luke
gyilkossá vált. Lord Jardine hatalomra jutott. Euterpe Parva
szétszaggatta az égboltot. És Silyen Jardine csupán a Tehetsége
segítségével újjáépítette Kynestont.
‒ A Nagy Demonstráció ‒ szólalt meg, amikor hirtelen mellbe
vágta a borzalmas igazság. Ismét ellökte magától Jennert, amikor a
fiú megpróbálta még szorosabban magához vonni.
‒ Mi?
Jenner az égvilágon semmit sem értett. Fekete tenyerével Abi
nyakát cirógatta, aki beleremegett, ám aztán elhúzta a fejét. Hát nem
érti?
‒ A Nagy Demonstráció. Amikor Cadmus pusztán a Tehetsége
segítségével felépítette a Fény Házát.
‒ Hiszen csak befoltozza az épületet.
‒ Befoltozza? Ez nem anyád egyik csecsebecséje, Jenner, hanem
Kyneston. Nézz körül!
Abi a körülöttük álló üvegfalakra mutatott, mind tökéletesen,
makulátlanul csillogott, ahogyan korábban.
Ám nem pont ugyanolyanok voltak, nem igaz? Mert amit először
füstnek, majd árnyéknak sejtett, másvalami volt.
Halovány, ragyogó alakok mozogtak ide-oda az üveg mögött. Épp
úgy, ahogyan a Fény Házában is.
Félelem töltötte meg Abi szívét. Minden brit gyerek megtanulta a
Nagy Demonstráció leckéjét. Azt jelezte, hogy a Tehetségnek nem
lehet útját állni. Nem csupán annyit jelent, hogy sikerült
meggyilkolni az utolsó királyt.
Cadmus művével véget ért egy korszak, új kezdődött helyette,
méghozzá teljesen más, és a Tehetségtelenek rabszolgaként végezték.
Akkor kezdődött az Egyenlők uralma.
‒ Mit akar bizonyítani az öcséd? ‒ mormolta.
‒ És a tiéd? ‒ kérdezett vissza Jenner, majd gyengéden megfogta
Abi vállát, és maga felé fordította. ‒ Apa elfogta. Megölte Zelstont,
Abigail! És apa úgy gondolja, neki szánta a golyót.
‒ Az apádnak? De hogy téveszthetett volna ekkorát Luke?
Közvetlenül egymás mellett álltak.
‒ Az igézés, Abi! Amit Silyen tesz mindegyikőtökkel a kapunál.
Egyik szolgálónk sem árthat nekünk. Ha Luke apámat támadta,
kénytelen volt mellélőni. És mivel anya és Euterpe nénikém szintén
családtagok... ‒ Jenner vállat vont, nem tudta, mivel tehetné
elviselhetőbbé az igazságot. ‒- Csupán Zelston maradt.
Abi a fejét rázta. Valóban így lenne?
Számított egyáltalán? Luke meggyilkolta Zelstont, bárki volt is az
eredeti célpontja.
Nem, most már csupán egyetlen dolog számított. Az, hogy Luke
továbbra is Kynestonban van. Még megmenthetik.
De hogyan?
 22

Luke

Luke nem tudta pontosan, mit várt. Cellát? Talán Eb ketrecét.

Határozottan nem ezt. Nem egy hatalmas, pazar ágyat állig húzott,
vörös selyemtakaróval. Valaki kisgyerekként lefektette.
Megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Tehát tudják, hogy nem ő
tette.
Merthogy nem ő tette, ebben teljesen biztos volt. Bár Lord Jardine
és a másik fickó ‒ Crovan volt az? ‒ biztosra vette, hogy igen.
Kyneston ura kiráncigálta Luke-ot a romokban heverő
bálteremből. A könyvtárba vonszolta, és ott egy székhez kötözte.
Crovan mintha pengékkel turkált volna Luke koponyájában, pedig
csupán a Tehetségét használta. Emlékeket keresett, de nem voltak
ott. Nem találta Zelston kancellár meggyilkolásának emlékét.
Luke csupán arra emlékezett, hogy belépett a keleti szárnyba,
tálcáján négy pezsgősüveg állt. Fel tudta idézni a csaholó kutyát,
Abit a felírótáblájával, az Egyenlő lányt a merész ruhában. Aztán...
A következő emlékképe egy felemelt, vérvörös kéz volt, és az
érzés, hogy mindennek vége.
Ezután Lord Jardine-t látta véresen, koszosan, amint dühtől
fuldokolva őrjöng. Egy holttestet a földön, akiben csak később
ismerte fel a kancellárt. Nem értette a vádjaikat. Rettegett. Úgy fájt!
Annyira, hogy elájult.
De most már vége. Most már biztonságban van a pihe-puha
ágyikóban. Luke összegömbölyödött a takaró alatt. A matrac
különösen mozdult alatta. Már-már hullámzott. A takaró alá dugta a
fejét, hogy megnézze.
Túl sötét volt ahhoz, hogy rendesen lássa, ám úgy tűnt, kiömlött
folyadékban fekszik. Meleg volt. Csak nem kilyukadt a meleg vizes
palack? Lenyúlt. Amikor kihúzta a kezét, vöröslöttek az ujjai.
Vér. Egy vértócsában hevert.
Pánikba esve megpróbálta levetni magáról a takarót, segítségért
akart kiáltani. Ám ekkor észrevette, hogy nem is takaró alatt fekszik,
hanem egy ruha alatt. Egy vörös estélyi széles szoknyája takarta be.
De az is lehet, hogy egykor más színű volt, mostanra már átáztatta a
vér.
Levegőért kapkodott. Nem jutott elég oxigén a tüdejébe. Forró,
sós folyadék csörgött le a torkán. Vér. Mindenütt vér volt.
Aztán valaki felhúzta. Felhúzta, és ki onnan.
Az arcába üvöltött:
‒ Elég legyen!
Olyan keményen felpofozták, hogy csodálta, nem vált le a feje
vékonyka gerincéről.
‒ Ötpercenként ez van! ‒ üvöltötte tovább az illető. ‒
Ötpercenként ezt csinálja! Vonaglik és kiabál. Megölöm, ha még
egyszer belekezd!
‒ Vegye le a kezét az öcsémről!
Luke ide-oda lengett.
Valaki a ruhájánál fogva emelte fel, mintha baba lenne, akit egy
hisztis kisgyerek ide-oda rángat, csak mert jobb játékszert akar.
‒ Engedd el, Gavar!
Egy harmadik hangot hallott, egyenletesen, nyugodtan beszélt. Ki
lehetett az? Elengedték, és Luke visszazuhant az ágyra.
Valaki a halántékához ért, és hüvelykujjával gyengéden felhúzta a
szemhéját. Homályos, kivehetetlen körvonalú arcot látott maga előtt.
Abi lett volna?
‒ Luke! Luke, hallasz engem?
‒ Ne érj hozzá! Minek hoztad ide, Jenner?
Abi óvatosan felhúzta Luke másik szemhéját is, ám a hangja
dühtől remegett.
‒ Fel sem ismer! Mit művelt vele az apja meg Crovan?
‒ Jenner, tudod, mit parancsolt apa. Vidd ki innen, vagy kitöröm a
nyakad, és én magam dobom ki! Indulás!
‒ Luke, hallasz engem?
 Abi egyik kezével hevesen megragadta az övét, a másikkal oldalra
döntötte a fejét.
‒ Pislogj, Luke! Koncentrálj! Holnap bíróság elé állítanak. Lord
Jardine elhalasztotta az esküvőt. Helyette a parlament ítéletet mond
feletted. Zelston kancellár meggyilkolásával vádolnak. Tudom, hogy
nem te tetted, Luke! Viszont fogalmam sincs, hogyan bizonyítsuk be
holnap. Bármi történjék is, légy erős! Kitalálunk valamit!
Ítélet. Bíróság. Gyilkosság.
A szavak átlebegtek Luke fején. Iszonyatosan távolinak tűntek.
Miért nem hagyja Abi aludni?
‒ Nem is tudja, mit beszélek ‒ fakadt ki Abi már-már zokogva. ‒
Nem állíthatnak bíróság elé valakit, aki ilyen állapotban van. Ez az
igazságszolgáltatás megcsúfolása!
‒ Ez már lejátszott menet ‒ felelte Gavar Jardine. ‒ Ötszáz ember
volt a teremben, amikor az öcséd lelőtte Zelstont. Anyám mellett,
állt. Menjetek innen, mindketten! És Jenner, nagyon vigyázz, mit
teszel! Ezután már nem maradhat itt a családja. Amikor végrehajtják
az ítéletet, már sem ő, sem a szülei nem lesznek itt.
És mégis mi köze mindennek hozzám? ‒ gondolta Luke. Ágyban
fekszik, egy hatalmas, pompás ágyban. Nem cellában, nem
kennelben. Csak rájöttek, hogy nem ő tette.
Valaki puha, vörös takaró alá dugta. És olyan meleg volt alatta.
Luke lehunyta a szemét. És aludt.
Amikor felébredt, semmit sem hallott. Az ablakok világosszürke
négyszögek voltak a sötétszürke falon. A függönyöket vékonyka
fénycsík választotta el egymástól, rávetült a szőnyegre. Luke oldalra
fordította a fejét, hogy végigkövesse.
A helyiség másik végében karosszék állt. Valaki onnan figyelte őt.
‒ Jó reggel, Luke! ‒- köszöntötte az illető, majd elhallgatott. ‒ Bár
már elmúlt a reggel, és ha őszinte akarok lenni, nem is lesz
kifejezetten jó ez a nap.
Luke ismerte ezt a hangot. Hát mindannyian meglátogatják, az
összes Jardine idesereglik? Néhányan elagyabugyálják, néhányan az
ágya mellett virrasztanak. Talán Lady Thalia lesz a következő, kis
ezüsttálcán reggelit hoz neki egy apró csésze teával.
‒ Gondoltam, pihend ki magad, amíg teheted ‒ folytatta Silyen
Jardine, majd óvatosan helyet foglalt a matrac szélén. ‒ Ki tudja,
miféle hely Eilean Döchais, de kétlem, hogy Crovan napi nyolc óra
zavartalan alvást biztosít az Elítélteknek.
‒ Crovan?
Hirtelen minden eszébe jutott.
A kegyetlen skót Egyenlő és Lord Jardine, amint a fejében
turkálnak. Abi hangja az éjszakában. Parlament. Tárgyalás.
A kihallgatás alatti zavarodottsága és a sötétség órái elmúltak, és
Luke rémisztően tisztán látta, mi történik majd vele ezután. Bíróság
elé citálják, és elítélik egy olyan bűnért, aminek elkövetésére nem is
emlékszik.
‒ Kíváncsi vagyok ‒ szólalt meg ismét Silyen Jardine ‒, hogy ki
bocsátott rád Csendet. Mert le merném fogadni, hogy bárki volt is az,
lenne mit mesélnie. Például elmondhatná, miért nyiffantottad ki a
kancellárt anyuci báltermének kellős közepén.
‒ Nem én tettem ‒ kötötte az ebet a karóhoz Luke,
kétségbeesetten meg akarta értetni legalább egy Egyenlővel.
‒ Ó, Luke, dehogynem. De valaki elrejtette az ezzel kapcsolatos
emlékeidet. Miért? Ki volt a valódi célpont, Zelston vagy az apám?
Más kérdések is felmerülnek, például beleegyeztél, vagy
kényszerítettek? De attól tartok, az ilyen apróságok senkit sem
izgatnak.
‒ Ez nem apróság ‒ vitatkozott Luke. ‒ Ez az egyetlen dolog, ami
számít. Nem emlékszem rá, hogy... megtettem volna azt, amit
mindenki mond. Üresség van a helyén. Egy fekete lyuk tátong az
emlékeim helyén. Valaki használta rajtam a Tehetségét. Ez
bizonyítja, hogy kényszerítettek.
Silyen Jardine cöcögött.
‒ Ilyesmit még csak véletlenül sem bizonyít. Lehet, hogy
megkértek rá, és igent mondtál. Ez esetben a Csend elfedné mind a
bűnrészességedet, mind pedig azt, milyen szerepet játszott ebben a
veled összeesküvő.
‒ Ugyan már, ki az az épelméjű ember, aki beleegyezne, hogy
meggyilkolja a kancellárt az egész parlament szeme láttára?
‒ Fogalmam sincs. Talán egy forrófejű tizenéves, aki dühös a
rendszerre, amiért az elragadta a családjától? Egy olyan fiú, aki
radikálissá vált a hónapok óta lázongó szolgavárosban? Igazad van,
ez tényleg teljesen logikátlannak tűnik.
Ekkor döbbent csak rá igazán, mennyire kihasználták. Fegyver
volt, és a valódi tettes letörölte róla az ujjlenyomatait. Csupán az
eszköz volt, mégis az elkövető büntetését kapja.
‒ Azt mondta, tudni akarja, ki bocsátott rám Csendet.
Megoldható? El tudja törölni?
‒ Az egyetlen, aki képes erre, az az, aki megigézett, Luke, amint
azt Abigail is megtapasztalta... Ugyan, ugyan, semmiség volt, ne
kapd fel a vizet! ‒ Luke keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy ez a
szörnyszülött szórakozott a nővérével. ‒ De nekem is van egy-két
trükk a tarsolyomban. Kideríthetem, ki igézett meg. És néha nem kell
tudni magát a titkot, elég, ha kiderítjük, ki akarja titokban tartani.
‒ Hajrá! ‒ Luke felpattant, és csak állt ott oldalához szorított
kézzel, mintha arra biztatná Silyen Jardine-t, hogy üsse meg. ‒ Nem
érdekel, mennyire fáj. Azok után, amit az apja meg az ő haverja
művelt... Kibírom.
‒ Milyen bátor valaki! ‒ felelte Silyen gyengéden. ‒
Tulajdonképpen nem is baj.
Csakhogy egyáltalán nem fájt. Az intimitás és a testetlenség
émelyítő keverékét idézte. Luke puha homokká vált, Silyen Jardine
pedig végighúzta benne az ujjait. Egy pillanatra úgy érezte, mintha
egyáltalán nem lenne teste. Aztán rádöbbent, hogy nincs is szüksége
rá.
Hányingerhullám zökkentette vissza a valóságba, és ismét Silyen
Jardine előtt állt, miközben a nap bekúszott a függönyök között.
‒ Erre nem számítottam. ‒ Az Egyenlő elmosolyodott. ‒ Imádom,
amikor kiderül, hogy valaki másnak tetteti magát. Annyival
izgalmasabb tőle az élet, nem gondolod?
‒ Ki volt az? ‒ követelt választ Luke.
‒ Hogy ki? Nem mondom meg. Nem csak neked, másnak sem. A
titkok olyanok, mint az ocsmány vázák és a veterán autók meg az a
sok egyéb kacat, amit anyám és apám gyűjt. Minél ritkább, annál
értékesebb. Ezért jó árat fognak majd fizetni.
‒ Ezt nem teheti! Elítélnek! Eben is segített, pedig ő
megérdemelte, hogy megbüntessék. Én nem érdemlem meg, miért
nem segít?
‒ Ó, Luké, szó sincs itt arról, hogy ki mit érdemel, ezt csak
belátod te is. Hasznát veszem, ha Eb szabadon van, te pedig ott leszel
hasznos számomra, ahova így kerülsz. És az is hasznos lesz, amit
most felfedeztem. Mennyi mindent elintéztem már, pedig még a
kávémat sem ittam meg!
Miközben Silyen Jardine elfordult, Luke ütött. Ám ökle a fiatalúr
borzas üstökének egyetlen hajszálát sem görbítette meg. Helyette
hátravetődött a levegőben, mintha eltalálta volna egy daru.
Luke a falnak csapódott, megszédítette a becsapódás, valamint a
saját dühe és kétségbeesése. Viharvert lovaglócsizma jelent meg
előtte. Egy pillanattal később fekete szempár fúródott az övébe,
SilyenJardine leguggolt elé.
‒ Most komolyan, Luke! ‒ szólalt meg az Egyenlő. ‒ Elfelejtetted
az igézést? Ennél jobb teljesítményt kell nyújtanod ott, ahova most
mész. Sokkal-sokkal jobbat. Mert még nem végeztünk. A legkevésbé
sem.
Luke nyakán égnek állt a szőr. Jobb, ha nem vezeti félre Silyen
bizarrul barátságos hangneme. Ebben a küzdelemben sosem voltak és
soha nem is lesznek ‒ egyenlő esélyeik.
Kinyílt az ajtó.
‒ Kiderítettél valamit, Silyen? ‒ vakkantotta Lord Jardine. ‒ Kitört
az életemre?
A fiatalúr kiegyenesedett és megfordult, egyenesen az apja
szemébe nézett. Acélból lehetnek az idegei ‒ gondolta Luke, hiába
fortyogott benne a gyűlölet ‒, hogy ilyen könnyedén hazudik neki.
‒ Semmi hasznosat, apa!
‒ Rendben. Többet szó se essék erről az egészről! Bárki is az
ellenség, jobb, ha nem tudja, hogy a nyomában vagyunk. Essünk túl
rajta gyorsan, aztán Crovan kiderítheti, amit tudni akarunk. Gavar,
hozd a kölyköt!
Amikor bevezették a keleti szárnyba, Luke-ban felmerült, hogy
elvesztette a maradék józan eszét is. De az is lehet, hogy napokig, sőt
hetekig hevert eszméletlenül, vagy ennyi ideig volt erős Tehetség
befolyása alatt. Amikor legutóbb itt járt, a hatalmas építmény
többezernyi veszélyes szilánkra robbant.
 Most mégis épen, sértetlenül állt, pedig még tizenkét óra sem telt
el. Odakint a reggeli nap fényében fürdött a világ. Egy magasan járó
felhő különös árnyakat vetített a hatalmas, csillogó üvegre. Az egész
épületből sütött a természetellenesség.
Vagy talán az összesereglett emberekből áradt. Luke lélegzete
elakadt, amikor megpillantotta őket. Közel négyszáz Egyenlő ült
nyolc sorban, mindegyik lord és lady az örökösével érkezett. Luke
csupán két üres helyre figyelt fel, az első sor közepén, valószínűleg
az volt Jardine-éké. Ott most nem ült senki, így Luke pontosan látta a
közvetlenül mögötte ülőket. Egy furcsán ismerős, gyönyörű, szőke
nő és egy megtermett, elefántcsontszín sörényű férfi, nyilván a nő
apja.
Hol látta őt korábban? Luke lázasan agyalt, és végül rájött, hogy
Bouda Matravers az, Gavar örökös jövendőbelije. A nő gyönyörű
arca most feszült és dühös volt ‒ nem csoda, hiszen megfosztották az
esküvőjétől. Luke ide-oda járatta a szemét az első néhány sorban.
Néhányan kíváncsian pislogtak, ám együttérzést egyetlen arcon sem
látott. Nem nézelődött tovább. Felesleges volt.
Lord Jardine helyet foglalt a kancellári székben. Luke
összekulcsolt kézzel állt mellette, fejét lehajtotta, szíve vad ütemet
vert. Mögötte Gavar Jardine őrködött, nehogy Luke szökni próbáljon.
Nem fog menekülni. Pontosan tudta, hogyan állítaná meg Gavar
örökös, és egyébként is, hova futhatna?
Elmondja-e, hogy Silyen Jardine tudja ‒ vagy legalábbis azt
állítja, hogy tudja ‒, ki borított rá Csendet? Csakhogy Silyen már
letagadta mindezt az apja előtt, nyilván ismét ugyanígy tenne. Apa és
fiú egymásnak feszülne, ám mit nyerne ezzel Luke?
Nem maradt ideje, hogy végiggondolja. A kupola harangja
kilencszer megkondult, magas, élénk hangot adott ki, és ezután már
az égvilágon semmit sem tehetett.
Lord Jardine belefogott a mondókájába, és Luke ráeszmélt, ez
nem tárgyalás, csupán ítélethirdetés.
‒ Hiába hallgattam ki először én magam a fiút, nem találtam
Tehetség nyomát rajta ‒ jelentette ki Kyneston ura, és oroszlánszerű
fejét körbejáratta az összegyűlt Egyenlőkön. ‒ Ugyanezzel az
eredménnyel zárult az Igazságügyi Tanács tagjának, Arailt
Crovannek a vizsgálódása. Úgy tűnik, ez a fiú magányos farkasként
támadt, a millmoori szolgavárosban töltött idő alatt egyelőre
ismeretlen személyek felbujtására szélsőségessé vált.
Luke szíve nagyot dobbant. Ismeretlen felbujtók Millmoorban.
Szétszedik az elméjét, és mindent kiderítenek Jacksonról, Renie-ről
és a klubról.
Kezdett egyértelművé válni, mit kell tennie.
Ha itt húzza az időt, akkor Jardine és Crovan ismét megpróbálnak
kiszedni belőle mindent a Tehetségükkel, végül pedig biztosan
elárulja a barátait.
A millmoori játékok egy dolgot mindenképpen megtanítottak
neki, mégpedig azt, hogy a tettek kiszámíthatatlanságot szítanak, és
lehetőségeket szülnek. Ha átadják Crovannek, hosszú utat kell majd
megtennie Skóciáig. Ez alatt számos lehetőség nyílhat a szökésre
már ha nem pórázon vezeti ki Kynestonból.
‒ A fiú bűnössége minden kétségen felül áll. Szinte mindannyian
jelen voltunk, amikor kegyetlenül meggyilkolta a korábbi kancellárt.
Sajnos jó néhányan a saját szemünkkel láttuk az eseményeket. Éppen
ezért azt javaslom, most azonnal ítéljük életfogytiglani szolgasorsra.
A bűnöst ezután Arailt Crovan gondjaira bízzuk, ő fogja átnevelni.
Lord Jardine körbenézett a teremben. Luke úgy sejtette, senki sem
elég őrült ahhoz, hogy szót emeljen a védelmében. Az Egyenlők
Parlamentjében nem akadtak barátai.
Valaki mégis felszólalt:
‒ Ártatlan. El kell engedni.
Leghátul valaki felállt. A hang ‒ és az arc ‒ lehetetlenül
ismerősnek tűnt.
‒ Meilyr örökös? ‒ Lord Jardine homlokráncolása semmi jót nem
jelentett a felszólalónak. ‒ Azt állítja, hogy a fiú ártatlan?
‒ Így van.
A férfi ‒ az Egyenlő, akárki örökös ‒ leballagott a saját sorából.
Luke legszívesebben ráüvöltött volna, hogy fogja be a száját, üljön
vissza a helyére. Ne szóljon egyetlen szót sem, ugyanis a férfi
személyazonossága lehetetlen volt, túlságosan borzalmas ahhoz,
hogy igaz legyen.
Nem Egyenlő volt, hanem Luke mentora és barátja, Jackson doki.
 ‒ És ezt honnan veszi?
‒ Mert ismerem. Az elmúlt évben Millmoorban, a szolgavárosban
éltem, orvosként dolgoztam. A fiú betegként került hozzám, azután,
hogy az egyik őr brutálisan megverte, ekkor ismertem meg. Az
elmúlt hónapok millmoori lázadásai az én kezem nyomán zajlottak.
Így próbáltam megmutatni az Egyenlőknek, milyen igazságtalan
körülmények közé szorulnak az egyszerű emberek... Milyen
igazságtalanságra kárhoztatjuk őket mi, Egyenlők.
Luke nem hitt a fülének. Összerezzenve elhátrált ettől az
embertől, aki bár Jackson arcát viselte, és az ő hangján beszélt, mégis
Egyenlő volt.
‒ Nem járt sikerrel ‒ jegyezte meg Lord Jardine jegesen. ‒ Ez a
fiú volt az utolsó húzása? Akár maga vette rá, hogy kövesse el ezt az
utolsó borzalmas bűncselekményt, akár önszántából tette a maga
befolyására, nem sokat számít.
Lord Jardine szavai beférkőztek Luke elméjébe. Hát erre ment ki a
játék? Ezért akarta a doki mindenáron Kynestonba juttatni Luke-ot?
Ezért vették be a klubba? Két lábon járó fegyverre volt szükség,
hogy Jackson ‒ az Egyenlő ‒ felhasználhassa őt?
Hogy kihasználja, majd Csendet borítson rá? Az ő Tehetségét
érezte Silyen Jardine? Ő az, aki másnak tűnik, mint ami valójában?
Ám a doki teljesen más magyarázattal állt elő.
‒ Luke-nak az égvilágon semmi köze Zelston meggyilkolásához.
Pontosan el tudom mondani, mit csinált Millmoorban, együttérzésről
és bátorságról tett tanúbizonyságot. Igazán szükségtelen, hogy akár
ön, akár az az ember ‒ Jackson ekkor megfordult, és Crovanre
mutatott ‒ feldúlja az elméjét a hasztalan tudásért. A kancellár halálát
csakis személyes ellentét okozhatta, Luke ártatlan eszköze volt
csupán a gyilkosságnak. Bárki lehetett ebben a teremben. Még akár
ön is, jó uram, hiszen ön nyerte a legtöbbet Zelston halálával.
Kyneston keleti szárnya tizenkét órán belül másodszor robbant fel,
ám ezúttal csupán a benne lévők az épületre nézve ártalmatlan
sokkjáról volt szó. Az egyszerre beszélő és kiáltozó Egyenlők
fülsiketítő lármát csaptak.
A hátsó sorban egy idősebb nő felpattant, és kétségbeesetten
kiáltozott:
 ‒ Meilyr, ne! Ne!
Gavar úgy bámult a dokira, mintha most először látná őt.
‒ Az elkülönítő ‒ szólalt meg Kyneston örököse. ‒ A szökés.
Tudtam, hogy Tehetség műve volt. Te csináltad.
Ám Jackson egyedül Luke-ot nézte.
‒ Sajnálom, hogy nem mondtam el, ki vagyok ‒ hadarta
csendesen. ‒ És sajnálom, hogy mindez megtörtént. Mindent
megoldunk, épp úgy, ahogyan Oz esetében is. Bízz bennem!
A doki arca, mint mindig, most is szenvedélyes őszinteségről
árulkodott. De hogy hihetne benne Luke ezek után? Hogyan bízhatna
olyasvalakiben, akit valójában nem is ismer?
‒ Elég!
Lord Jardine szava épp olyan hatást váltott ki, mint az örökösé
akkor, a diliház előtti téren, csak ez alkalommal senki sem fetrengett
és hányt a kíntól. A parlamenti tagok azonnal elcsendesedtek.
‒ A tegnapi ülés végén Egyenlő társaim megszavazták Zelston
kancellár leváltását. Ez a döntés bizonyítja, hogy nem volt okom
elődöm halálát kívánni, bármit mondjon is Meilyr örökös. A tegnapi
szavazás során válságkormány is alakult az én vezetésemmel.
Emlékeztetnék mindenkit, hogy válságos időkben a kormányzó
azonnali hatállyal érvényes döntéseket hozhat a jogrend és a
közbiztonság érdekében. Mindez azért van így, hogy az állam
ellenségeit ártalmatlaníthassuk. Azért gyűltünk ma egybe, hogy egy
ilyen ellenség ügyében ítéletet hirdessünk, ám kiderült, közöttünk is
lapulnak árulók. Az egyik ilyen szabad akaratából bevallotta, sőt,
kérkedett azzal, hogy zendülést, erőszakot szított, sőt, nyílt lázadásra
szólította fel a népet az Egyenlők fennhatósága ellen.
Lord Jardine Crovan felé fordult, és magához intette a férfit.
Vajon két fogollyal tér majd vissza Skóciába?
‒ Egyenlőket nem ítélhetnek el! ‒ kiáltotta a nő a hátsó sorból, és
botladozva igyekezett a terem elülső felébe.
‒ Lady Tresco! ‒ Lord Jardine dorombolva ejtette ki a nevet, ám a
hang egy oroszlánhoz tartozott, csupa éles foggal és vérrel társítva. ‒
Micsoda élvezet, hogy végre maga is értékeli a ránk vonatkozó külön
törvényeket. De ne aggódjon, nem áll szándékomban elítélni az ifjú
Meilyrt. Csupán rendre utasítom. Arailt jó ideje dolgozik már egy
ilyen közbeavatkozási technikán. Amennyiben hathatósnak bizonyul,
a fia ma este visszatérhet Highwithelbe, és tudni fogja, hogy letért a
helyes útról. Gavar, gondoskodj róla, hogy Armeria ne
avatkozhasson közbe!
Gavar a nő elé lépett, még azelőtt elállta az útját, hogy az Egyenlő
a lépcső aljához ért volna.
Senki más nem mozdult. A második sor közepén a szőke nő
érdeklődve előrehajolt, tökéletes arcát mintha márványból faragták
volna.
‒ Mit művel? ‒ kérdezte Jackson nyugodtan.
‒ Mit művelek? ‒ Lord Jardine elmosolyodott. ‒ Nos, egy
veszélyes vadállatnak kihúzzák a karmait. Mit tehetünk hát egy
veszélyes Egyenlővel?
Biccentett Crovannek. A férfi Jackson felé fordult, szemüvege
megvillant a napfényben, és a doki összerándult. Hiába fordította el
az arcát, grimasza nem enyhült. Sőt, elmélyült. Arckifejezése
elkínzottá vált.
‒ Mit művelnek? ‒ kérdezte ismét, és ekkor már rémület csendült
a hangjában. ‒ Ne!
Megtántorodott és fél térdre esett. Egyik kezével a fejét tartotta. A
másik ökölbe szorult, és Lord Crovan magas, makulátlan alakját
hirtelen tűz nyaldosta.
Crovan felhördült, és kezével lecsapott a levegőre. Jackson
elterült a földön. Crovan tovább égett. Luke még onnan is érezte a
hőt, ahol ő állt, ám semmiféle pörkölődést nem látott. Szag sem
terjengett. A férfi megpaskolta a saját karját és lábát, és ahol
magához ért, a tűz kialudt. Végigsimított az arcán, majd
végigszántott a haján, és a tűz maradéka is eltűnt, mintha leöntötték
volna vízzel.
A doki négykézlábra kászálódott, arcára egyértelműen kiült,
mennyire nehezére esett a mozdulat. Felnézett az ellenfelére, és Luke
könnyeket látott csillanni a szeme sarkában. Aranykönnyeket.
A nő, akit Gavar féken tartott, sikítani kezdett ‒ feldúlt, nem
emberi sikolyok törtek ki belőle. Mint egy állat, amelyik a fogságba
esett kölykéért vonít.
Jackson felemelte az egyik kezét a földről. Az aranyszínű anyag
már a körme alól is csöpögött. Vékony vonalban csöpögött ki a
füléből, végig a nyakán. Jackson a földre csapott. Mindenki hallotta,
ahogyan Crovan lába eltörik, és a férfi a földre zuhant. Jackson
megismételte a mozdulatot. Újabb reccsenés. Crovan üvöltött és
rángatózott, karja természetellenesen mozdult az oldalánál.
Luke lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogyan az általa ismert
Jackson doki maradékát is felemészti a kétségbeesett, elképesztően
erős Meilyr örökös. Az életéért harcolt. Vagy még többért.
A doki odakúszott Crovanhez, majd mindkét kezét a nyakára
fonta. Jó erősen megszorította.
Crovan levegőért küszködve hörgött, és bármilyen borzalmas volt
is a látvány, Luke pillanatnyi örömöt érzett. Megkapja, amit
megérdemel. Azért, amit Ebbel tett. Mindazért a beteges kínzásért,
amiben kastélya falai között azokat a férfiakat és nőket részesítette,
akik szembeszálltak a magukat Egyenlőnek nevező szörnyetegekkel.
Ám Luke ekkor rádöbbent, hogy valójában diadalmas szisszenést
hallott.
Meilyrt finom aranyköd vette körül. A testéből jött, mintha
minden pórusa egyszerre felrobbant volna. Szemkápráztatóan
fénylett. Luke letörölte az arcáról, bármi volt is ez az anyag. Eszébe
jutott a diliház előtti nő, ahogyan Grierson fegyvere nyomán lyuk
robbant a koponyájába. A vér, az agyvelő.
Ám ezúttal nem került rá semmi. Az aranyló anyag maga volt a
fény. Könnyebb, mint a levegő. Felfelé szállt, szétterült, egyre
gyérült. Végül élénk párának tűnt a keleti szárny ragyogó üvegteteje
alatt. Majd egy vakító villanás kíséretében semmivé foszlott.
Crovan felült, megmozgatta a karját, behajlította immáron ép
lábát.
Azonban Meilyr örökös ‒ Jackson doki ‒ a padlóra rogyva hevert.
Úgy zokogott, mintha kettétört volna a szíve. Mintha porrá zúzták
volna a lelkét.
Mintha megfosztották volna a Tehetségétől, és elpusztították
volna.
 Epilógus

Abi

Az autó az éjszaka közepén jött Luke-ért.

Abi elítélt öccse és börtönőre, Lord Crovan kihajtott Kyneston
kapuján, egyenesen a helikopterhez. Mire a család megtudta, hogy
elvitték, Luke már félúton járt Skócia és az Eilean Döchaisben rá
váró sors felé.
Jenner reggelinél hozta meg a hírt, addigra Hadley-ék már közel
huszonnégy órája nem aludtak. Apát összetörte a hír, anya
egyszerűen csak apa vállára hajtotta a fejét, és zokogott. Olyan
tökéletes rémálom volt, hogy Abi szinte ‒ szinte ‒ hálás volt azért,
amit Jenner ezután mondott:
‒ Jackie, Steve, nektek és Abinek gyorsan pakolnotok kell.
Délután elküldenek benneteket Millmoorba.
‒ Millmoorba? ‒ nézett rá apa értetlenül.
Ám anyának feltűnt az, amit Jenner nem mondott.
‒ Daisy is, nem?
Jenner a plafonra emelte a pillantását, mintha a felolvasandó
szavakat a gerendára vésték volna. Természetesen nem volt odafent
semmi.
‒ Daisy itt marad. Kynestonban.
Abi felkapta a fejét. Erre még ő sem számított.
Anya dühösen felordított, és Jennerre vetette magát, ököllel
csépelte az Egyenlőt. Abi nem sietett a segítségére, és apa sem húzta
el anyát. Jenner igyekezett kitérni, és az ütések nagy részét elkerülte,
majd elkapta anya kezét, és megvárta, amíg lenyugszik.
‒ Elveszik a gyerekeimet ‒ zokogta anya, és orrát a köntöse
karjába törölte. ‒ Maguk nem emberek, hanem szörnyetegek!
 ‒ Ez tilos ‒ fordult Abi Jennerhez, leginkább azért, hogy végre
túlessenek a beszélgetésen, nem várt vigasztalást. ‒ A törvény
kimondja, hogy a tizennyolc év alatti gyerekek csak a szüleik
társaságában tölthetik a szolgálati idejüket. Bár, ha jól emlékszem,
anyád erről Luke esetében is elfelejtkezett.
‒ Abi, apám hozza a törvényeket. Az lesz, amit csak szeretne.
Gavar megkérte őt, apám pedig beleegyezett, hogy Daisy a szolgálók
szárnyába költözhessen, Libby pont mellette kap szobát.
Daisy némán, mozdulatlanul állt az asztalnál. Megfordult, hogy
kinézzen a konyhaajtón, Libby ugyanis a nappali szőnyegén
csapkodott az építőkockáival. Vonásai kifürkészhetetlenek maradtak.
Imádta a kislányt, ezt Abi is pontosan tudta. Ám ő maga is kislány
volt még, alig múlt tízéves.
Vajon Gavar pótcsaládot jelent majd számára? Különös egyvelege
lesz az idősebb testvérnek és a szülőnek? Az esküvő után vajon mit
szól majd Bouda Matravers a férje különös családi állapotához?
Daisy nem szólt semmit.
‒ Rendszeresen kommunikálni akarunk vele ‒ szögezte le Abi. ‒
Hetente levelet szeretnénk. Amikor csak lehet, telefonálni is. Nem
lesz három hónapos türelmi idő, azonnal kezdődik. Erről
gondoskodhatsz.
Jenner úgy festett, mint akit alaposan megszidtak.
‒ Úgy lesz ‒ felelte.
‒ És szeretnék bemenni a házba. Van néhány holmim az irodában.
‒ Természetesen. Én magam is javasolni akartam.
‒ Anya, apa, szedjétek össze a cuccotokat! Igyekszem, ahogyan
csak tudok. Egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, amit veled
tölthetek, hugi!
Abi és Jenner már messze járt a szolgálati kunyhóktól, ám még
elfedte előlük Kynestont az emelkedő. Jenner ekkor csókolta meg
Abit. Egy röpke, áruló pillanatra Abi hozzásimult. Őrült ötlet
cikázott a fejében. Mi lenne, ha könyörögne Jennernek, kérje meg az
apját, hadd maradjon?
‒ Kértem, hogy maradhass ‒ szólalt meg Jenner a gondolataiban
olvasva. A tenyerébe vette Abi arcát, és meleg, barna szemével az
övébe nézett. Ugyanaz a bűntudat csillant benne, mint amikor az első
nap figyelmeztette, hogy ne kíváncsiskodjon. ‒ Nehogy azt hidd,
Gavarnak megengedték, hogy Daisy maradjon, én pedig meg sem
szólaltam!
‒ Elhiszem ‒ felelte Abi, majd lábujjhegyre állt, hogy ismét
megcsókolja.
Nem kell kimondania. Nem kell lebetűzni azt, amit mindketten
tudnak ‒ hogy Jennernek semmi befolyása. Gavar az örökös.
Kellemetlen, heves kapcsolat fűzi az apjához, de szükségük van
egymásra. Jenner senkinek sem kell.
Még nekem sem, mondta magának Abi hevesen. Vajon hányszor
kell elismételnie, mire elhiszi? És még hányszor azután, hogy igazzá
is váljon?
Nem csak az asztalánál volt holmija, több egyéb helyen is.
Úgyhogy arra biztatta Jennert, olvassa át a naplókat, nézze meg az
adatbázisokat, amiket létrehozott, érthető-e minden. Amíg Jenner
ezzel foglalatoskodott, Abi fiókokat húzgált, szekrényeket nyitott ki,
és néha-néha, Jenner kedvéért hangosan elmondta, mi hol van.
Arra kérte, ne kísérje vissza a kunyhóba, úgyhogy ott, az irodában
búcsúztak el. Jenner Abi hosszú hajába fúrta az ujjait, mintha többé
nem akarná kiszabadtam őket, ő pedig Jenner mellkasához nyomta az
arcát, és belélegezte a férfi illatát.
‒ Nekem adod? ‒ húzta meg Jenner sálját, amikor elváltak. Jenner
a nyaka köré tekerte, arcon csókolta, és nézte, ahogyan elhagyja az
irodát.
A Hadley család elcsigázottan töltötte az utolsó néhány közös
óráját. Nem említették Luke-ot. Túlságosan iszonyú volt a hiánya
ahhoz, hogy erről beszéljenek. Anya és apa kétségbeesetten
szorongatta Daisyt, igyekeztek az emlékezetükbe vésni minden egyes
centiméterét. Amikor legközelebb látják, a kislányuk húszéves,
felnőtt nő lesz.
‒ Nem olyan ritkaság az, hogy egy Daisy korú gyerek távol
legyen a szüleitől ‒ vigasztalta Abi az apját. ‒ Olyan, mintha a világ
legdrágább bentlakásos iskolájába járna.
‒ Csak itt senki sem fogja ellenőrizni a leckémet ‒ csacsogta
Daisy. ‒ És én leszek a tanár néni.
Apa felkacagott, majd a nevetés félúton kínzó zokogássá
változott. Abi a milliomodik alkalommal is elátkozta magát, hogy
miatta Kynestonba jelentkeztek. Ha ő nem lenne, most mind
Millmoorban lennének ‒ alultápláltan, borzalmas lakhatási
körülmények között, és rettentően unatkoznának, de legalább együtt
lennének.
Jenner ebéd után visszajött, és a falhoz vezette őket, ahol a fiatalúr
már várt fekete lován. A kapu ragyogva életre kelt. Abi gyűlölte,
hogy éppolyan lenyűgöző látványt nyújt, mint első alkalommal. A
másik oldalon autó várt rájuk, a Munkaerő-közvetítési Hivatal egy
újabb ezüstszürke járműve.
A kapu kitárult. Négyen sétáltak oda, ám át már csak három
lépett. Daisy Libby Jardine-t kenguruban a mellkasához szorítva állt
és integetett. Aztán a következő pillanatban a kapu eltűnt, és a
Kyneston birtok elnyelte a kislányt. Mindenütt fal húzódott, töretlen,
áthatolhatatlan gát, tele mohával és a Tehetség haloványan ragyogó
fényével.
‒ Nem sok mindent hoztál ‒ szólalt meg a sofőr, amint Abi anya
és apa holmijára dobta félig üres sporttáskáját.
‒ Tudom, hogy működnek a szolgavárosok ‒ felelte Abi. ‒ Az
öcsém Millmoorban szolgált. Úgysem vihetek be sok mindent.
Beült a hátsó ülésre anya mellé, apa elöl utazott. A sofőr az első
néhány percben igyekezett csevegni, ám végül feladta. Abi az utat
figyelte, miközben a kocsi kanyarodott. Átvágnak nyugat felé,
Bristol irányába, majd végig az M5-ös úton északra, Manchester felé
‒ Millmoorba.
Kezét a kabátja zsebébe dugta, igyekezett leküzdeni az
émelygését.
‒ Elnézést ‒ nyögte egy idő múlva. ‒ Rosszul viselem az utazást.
Azt hiszem, hányni fogok.
‒ Mi? ‒ pillantott hátra a sofőr a válla fölött homlokráncolva.
‒ Ott vannak azok a fák. Kérem! ‒ Abi a szája elé emelte a kezét,
hogy elfedjen egy csuklást. ‒ Meg tudna állni?
Nem mert többet tenni, csupán megszorította anya kezét, aztán
kiszállt, nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Egy kicsit beljebb ment a fák közé, hátat fordított a kocsinak,
majd kétrét görnyedt. Biztosan hallják az öklendezését. Köhögött,
majd egy kicsit még beljebb ment.
Amint látótávolságon kívül került, sprintelni kezdett.
A zsebében lévő térkép ütemesen csapódott neki a lábának futás
közben. A kynestoni irodából lopta, és alaposan áttanulmányozta,
miközben egyedül visszasétált a kunyhójukhoz. Pontosan tudta,
merre jár. Nem messze onnan húzódott egy nyugatnak, Exeterbe
vezető autópálya. Valaki úgyis megáll majd, hogy felvegye a
magányos tizenéves lányt.
Onnan vonattal megy tovább Penzance-be, Anglia
legdélnyugatabbi csücskébe. Több pénzre nincs is szüksége, mint
amennyit a kabátjába rejtett. Kiürítette az iroda pénzkazettáját,
Jardine-ék természetesen jóval többet tartottak otthon szükség
esetére, mint amennyit egy átlagos ember havonta keres.
Vehet váltás ruhát, befestheti a haját. Érdemes lenne
megváltoztatnia a külsejét, ugyanis hamarosan körözni fogják. Annyi
előnye volt, hogy fogalmuk sincs, merre megy. Valószínűleg
Manchesterre tippelnek majd. Vagy talán Skóciára.
Penzance-ben kompra száll majd. Vagy helikopterre. Vagy
felkéredzkedik egy halászhajóra vagy jachtra, esetleg megvesztegeti
a hajósokat.
A nap végére már a Scilly-szigeteken járhat. A szigetcsoport
középen egy szigetbirtok áll. Ezen a birtokon élnek az Egyenlők,
akik az öccse segítségére siettek, amikor senki más nem tette ‒ Lady
Armeria Tresco és a mostanra Tehetségtelenné vált örököse, Meilyr.
Abi rohant tovább. Mire leszáll az éj, Highwithelben akart lenni.