Írta: Kai Meyer

A mű eredeti címe Die Seiten der Welt - Nachtland

Fordította: Hajdáné Vörös Eszter

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Tolnai Panka
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
© Kai Meyer
© Hajdúné Vörös Eszter
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány az S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main

engedélyével készült.
Borítóterv: Franké Schneider, Wittighausen
Borító illusztráció: Helen La ne, Franké Schneider

ISBN 978 963 261 970 5 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1065

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax; (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Béláné

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített,

illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 TARTALOM
ELSŐ RÉSZ ALEXANDRIAI LÁNG
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
MÁSODIK RÉSZ FOLYAM A KÖNYVEKEN ÁT
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
HARMADIK RÉSZ AZ ŐSŐK HÁZA
28.
29.
 30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
NEGYEDIK RÉSZ A HIMMEL-BIRODALOM
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
UTÓJÁTÉK
58.
59.
60.
61.
62.
Jegyzetek
 ELSŐ RÉSZ

ALEXANDRIAI LÁNG
 1.

Furiának már hetek óta könyvillata volt: a legjobb úton haladt,

hogy kiváló könyvmágussá váljon.
A szeplős bőre papír és enyv illatát árasztotta, a hosszú, szőke
haja nyomdafestékét. Gyerekkora óta szerette ezt az illatot, hiszen
könyvekkel teli szalonokban és termekben nőtt fel. Az ember azt
gondolhatta volna, a környezete illatát vette át, ám ez a testéből
áradt, mintha ő maga is könyvvé vált volna.
Még most, a szabadban is érezte.
Az egyik lapostető alacsony kőkorlátján kuporgott, magasan
Libropolis szűk sikátorai fölött. Az eltűnt könyvkereskedések
városának szürke egén számtalan füstoszlop emelkedett a magasba,
mintha a házak téglakéményeiben gyökerező futónövények
lennének. Furia előtt háromemeletnyi szakadék tátongott. Ott lent,
a gettó feketepiacán a legkülönfélébb könyvekből kihullott
könyvönkívüliek nyüzsögtek.
- Biztos vagy benne, hogy menni fog? - kérdezte Isis Nimmernis.
Az Adamita Akadémia egykori ügynöke Furia mellett térdelt, és a
sikátort pásztázta.
- Summerbelle jól felkészített.
- Summerbelle - mondta Isis lekicsinylőn - lehet, hogy tehetséges
könyvmágus. De meglehet, hogy ez rosszabb lesz, mint bármi,
amiben a Dalnok Fivérek mellett része volt.
- Ő mást állít.
- Csak felvág.
Furia egy pillantást vetett Isisre.
- Igazán menni fog.
Isis elhúzta a száját, de az arcjátéka épp olyan kimerültnek hatott,
mint az összes mozdulata az elmúlt órákban. A szeme sarkában új
ráncok keletkeztek: összesen hat, ahány hónap a Behálózott elleni
harc óta eltelt. Világos haját szorosan lófarokba kötötte, az alkarján
a szőr majdnem áttetsző volt. Szép nő volt, a harmincas évei
közepén járt, de a vonásai keménysége idő előtt megöregítette, főleg
amióta átállt a másik oldalra, és csatlakozott az Akadémiával
szembeni ellenálláshoz.
A tekintetében most is aggodalom ült. A gondolatai nyilvánvalóan
akörül forogtak, ami lent, a sikátorban folyt. Vagyis jobban mondva
nem folyt.
- Már rég el kellett volna kezdődnie - dünnyögte, - Finnian
késésben van.
- Nem tud mit csinálni, amíg a könyvpiócák ki nem kelnek -
felelte Furia a homlokát ráncolva. Olyan érzése támadt, hogy
védelmébe kell vennie Finniant, főleg azok után, amit a fiú az elmúlt
három hónapban magára vállalt.
Hirudo librorum, a közönséges könyvpióca, amely a könyvféreg,
vagyis a vermis librorum falánk rokona. Isten irgalmazzon annak a
könyvtárnak, amelyet ebédre kiszemel magának! Finnian hetekkel
korábban több ezer tojást rejtett el az utca túloldalán álló
épületegyüttesben. Ma érkezett el a nap, amikor a könyvpiócáknak
ki kell kelniük. Az aprócska paraziták egynapos életciklusát percre
pontosan ki lehetett számolni, feltéve, hogy az ember ismerte a
pontos időpontot, amelyben a tojásokat rakták. Erre vonatkozóan
Furia és Finnian kénytelen volt az alacsony, kapzsi férfi adataira
támaszkodni, aki a piócákat az egyik mélyebben fekvő
menedékhelyen tenyésztette. Nem tett fel kérdéseket, csupán zsebre
vágta a busás fizetséget, majd elvegyült a bazár nyüzsgésében, ahol
az üzletet megkötötték.
Ha az információi helytállóak voltak, a hirudo librorumnak már
kilenc perccel ezelőtt ki kellett volna kelnie. Mindent előkészítettek,
mindenki az őrhelyén állt, hogy a hamarosan kitörő zűrzavart
kihasználják. Csakhogy a zűrzavar nem akart kitörni.
 Isis egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy kétségei támadtak a
küldetéssel kapcsolatban, ami talán azért is lehetett, mert a siker
esélye kezdettől fogva csekély volt. Furia épp olyan jól tudta, mint ő,
hogy a dolog csúnyán is végződhet, még akár mielőtt elkezdődne. Ez
az első perctől fogva mindannyiuk számára világos volt, Furiának és
Isisnek épp úgy, mint Catnek és Summerbellenek. És természetesen
Finniannek, aki a legnagyobb kockázatot vállalta.
A gettó sikátorának nyüzsgéséből lárma szállt feléjük. Számtalan
hang keveredett a kövezeten csoszogó léptekkel, ajtók és ablakok
csapódásával, kerékpárok csengetésével és lópatkók kopogásával. A
könyvönkívüliek gettójában csak kevés motorizált jármű
közlekedett, olykor-olykor egy moped, még ritkábban egy-egy
áruszállító jármű. Ha mégis elhaladt néha egy a sűrűn lakott
utcákon, akkor az leginkább háromkerekű robogó volt, kellőképpen
keskeny ahhoz, hogy ne akadjon el a szűk utcácskákban.
Az őrhely alatt, amelyet Furia és Isis megfigyelés céljából elfoglalt,
lent a sikátorban a mozgó árusok kíméletlenül óvták a helyüket. A
feketepiacon volt minden, ami egyébként csak ritkán került a
gettóba. Sok könyvönkívüli kész volt a szűkös havi bérét parfümre
és kozmetikumokra, divatos ékszerekre és cigarettára kiadni.
Különösen azokat az árusokat vették körül, akik régi
videokazettákat árultak irodalmi művek megfilmesítésével. A
könyvönkívüliek szerették az olyan regényeken alapuló filmeket,
amelyekből egykor ők maguk kihullottak. Semmin nem szórakoztak
jobban, mint egy-egy színészen, aki olyasvalakit játszott, akire
ráismertek. Mivel a menedékhelyeken a digitális eszközök nem
működtek - nem volt itt sem számítógép, sem tárolólemez - régi
képcsöves televíziókkal és első generációs mechanikus
videomagnóval segítettek magukon. Ha valaki mindkettővel
rendelkezett, az egész szomszédság a képernyő köré csoportosult, és
harsogó nevetés közepette nézték a felettébb száraz
könyvfeldolgozásokat.
Isis türelmetlenül pillantott a karórájára, majd a borús égre.
- Ez nem sok jót ígér.
 A könyvpiócák csak nappali világosságban kelnek ki, és már
vészesen sötétedett.
Magukra terítették fekete kapucnis kabátjukat, nehogy a
levegőből meglássa őket valaki. A sikátor másik oldalán több részből
álló, kusza épületegyüttes állt. Amerre a szem ellátott, burjánzottak
a tető-ráépítések: súlyos téglatömbök, deszkafészerek, még tornyok
is lőrésekkel. Marduk, a gettó legveszélyesebb alvilági főnöke az
egész tömböt erődítménnyé alakította, majd egy második és
harmadik útszakaszt is birtokba vett. A gettón kívül elképzelhetetlen
lett volna, hogy Libropolis festői építészetét új épületekkel tönkre
tegyék - az egész város angol falura hasonlított az osztóléces
ablakaival és erkélyeivel -, ám Marduk nem törődött ilyesmivel: a
hátsó tömb jó részét ledózeroltatta, és a birodalma közepén vörös
téglából csarnokokat építtetett. Furia csak a tetejüket látta, egyiket a
másik mögött, szépen felsorakozva, akár a hatalmas konténerhajók
a kikötőkben. És éppen ott bújt meg a célpontjuk, a három nagy
csarnok közül az utolsóban. Az egyetlen út Marduk főhadiszállásán
keresztül vezetett.
- Vedd elő a lélekkönyved! - mondta Isis.
Furia a nadrágja egyik zsebébe nyúlt, és kitapogatta a csőrös
könyvet. Érezte, hogy remeg.
- Mi történt? - kérdezte halkan, amikor a kabátja alól előhúzta.
A csőr, amely hosszú nyakával kíváncsian szokott kinyújtózni a
bőrkötésből, most visszahúzódott. A gyűrött nyakredőiből, amely
úgy össze volt nyomódva, akár egy tangóharmonika, csak a sárga
hegye kukucskált ki. Hóbortos könyvdísznek vagy kifordított
zsebkendőtartónak lehetett volna tartani anélkül, hogy az ember
valaha is rájött volna, hogy a kis vörös kötet önálló életet él.
A könyv ismét megremegett, de egyetlen hangot sem hallatott.
- Marduk miatt van - feltételezte Isis. - Gyakran rendez
csőröskönyv-harcokat, hogy felvidítsa az embereit. Egész napos
viadalokat, amelyek során több száz könyvet elszaggatnak. - Gyors
pillantást vetett Furia lélekkönyvére. - Hallottál róla, nem?
 A csőr fel-le rándult, ami megfelelt egy bólintásnak.
- Ó, vagy úgy! - tört ki Furiából az együttérzés. Megsimogatta a
lélekkönyvét, de a lapok csak nem váltak szét. Mintha
összeragasztották volna a könyvet. - Mégis mi ütött beléd? Hiszen itt
vagyok veled. - Hogy a könyvmágusi képességeit kibontakoztassa,
fel kellett hasítania egy oldalszívet, és ez csak úgy ment, ha
kinyitotta a lélekkönyvét.
- …ikkoooaa… - krákogott a könyv.
- Szükségem van a segítségedre - mondta Furia behízelgő mókáik
- Nélküled el vagyok veszve.
- aaa… ieee… ikkoooaa…
- Tessék?
- Azt hiszem… pánikrohamom… van!
Isis grimaszt vágya figyelte a görcsbe rándult könyvet.
- Úgy néz ki, a záróizommal van a gond.
A csőr egy ujjnyira előrelendült. Bár nem volt szeme, képes volt
olyan látszatot kelteni, mint aki épp szemrehányást tesz.
- A létünk könnyek völgye, nélkülözések kálváriája. Te aztán
igazán megérthetnéd egy könyv érzelmi világát, Isis Nimmernis!
A nő csak morgott valamit, amit Furia nem értett, aztán újra az
utca túloldalára összpontosított.
A könyv figyelme egy pillanatra elterelődött, és Furia kihasználta
a szempillantásnyi kegyet. Egy mozdulattal felcsapta a könyvet. A
csőr koppant a tetőcserépen.
- Nem megmondtam? - kiáltotta a könyv egy sóhajtás kíséretében,
mintha a világ összes terhe az ő vállát nyomná. Abel Humble
Uxbridge, Boringdon of Boringdon nyolcadik grófjának élete és
kora, állt rajta, de ez csak álca volt. A csőrös könyvet nem azért
alkották meg, hogy olvassanak belőle. Szívós kis harcos volt, és
Libropolis hátsó udvaraiban jó néhány csőröskönyv-küzdelmet
döntött el a maga javára. Számtalan rovátka és néhány laza oldal
emlékeztetett a küzdőtéri karrierjére, amely után felfedte magát,
mint Furia lélekkönyve. Azóta a lány éjjel-nappal magával hordta, a
keze ügyében tartotta. Ahányszor a tanítómestere, Summerbelle
kiképzést tartott, a könyv jó szolgálatot tett neki.
- Látod őket? - kérdezte Furia, miközben végiglapozta a csőrös
könyvet, hogy a merev oldalait ellazítsa.
Isis kinyújtotta a nyakát, és a sarkon túl Marduk erődítménye felé
pillantott. Valahol ott elöl állt a főbejárat, annak a közvetlen
közelében foglalta el az őrhelyét Cat és Summerbelle. Ők is arra
vártak, hogy végre elkezdődjön.
- Semmi.
Furia az orrát ráncolta a szag miatt, amely a sikátorból szállt fel.
Lassacskán a bőre könyvillatát is elfedte.
- Nem így képzeltem el, amikor arról álmodoztam, hogy a
könyvbéli kalandokat én magam élem át. - Az olvasófotelje
kényelmében Fantastico Fantasticellivel kereskedőket kirabolni és
Jim Hawkins[1] oldalán a kincses szigetre vitorlázni egészen más
érzés volt, mint itt, a szemétben gubbasztani.
Két hónapja lett tizenhat éves. Korábban a születésnapján mindig
Pauline mézeskalácstortája várta reggelinél az étkezőasztalon, de a
szakácsnő már nem élt, így Furia ebben az évben más ajándékokat
kapott: Cattől levendulaszappant a winchcombe-i boltból (amióta
Cat rendszeresen tisztálkodott, azt gondolta, másoknak is szüksége
van rá); Isistől egy zsebkést („Harminckét funkciós! Garantáltan
rozsdamentes!”); és az öccsétől, Piptől az utolsóelőtti mézeskalácsot,
amelyet a kisfiú hat hónapon keresztül őrzött neki a matraca alatt.
Miközben a csőrös könyv még morgott, Isis megkérdezte:
- Tulajdonképpen ki eteti Samsát, amíg te távol vagy?
- Pip. Már jó ideje ő csinálja.
Isis kétkedve vonta fel a szemöldökét.
- Te engeded, hogy egyedül bemenjen ahhoz a búskomor
bogárhoz?
 - Tizenegy éves. Boldogul.
Isis kinyitotta a száját, ám abban a pillanatban el is felejtette a
választ. A sikátor túloldalán kiáltás hangzott fel, amelyet sok másik
követett. Az izgatott kiabálás elkeveredett a riasztó jelzésekkel. A
fegyveres őrök, akik Marduk erődítménye tetején őrjáratoztak,
izgatottan néztek körül. Az elsők az épületbe vezető bejáratokhoz
rohantak.
Isis lendületes mozdulattal felguggolt. A szeme ragyogott az
eltökéltségtől, és dühös vonásain mosoly suhant át. A szűk fűzője
kapcsain lágy csillogás szűrődött át. Már hetek óta nem hordott
fehéret, mint korábban. A legmélyebb feketét viselte.
Furia lehúzta magáról a kapucnis kabátot. A zsebes nadrág fölött
sötét garbós pulóvert viselt, szőke haját feltűzte. A jobb keze
mutatóujját a lélekkönyve oldalai közé dugta.
- Könyvpiócák! - A csőr siránkozó sóhajt hallatott. - Gyűlölöm
ezeket az állatokat! Úgy rágják át magukat a könyveken, mint a
kukac a sajton. Felelőtlenség magaddal vinned. Halljátok? Fe-le-lőt-
len-ség!
Isis átdobta a sikátor felett az elfeledett bestseller újrakötött
kiadását. A könyv a szemközti tetőn landolt. Ugyanannak a
regénynek egy másik példánya közöttük hevert, ám amikor Furia
érte akart nyúlni, az már magától felfelé lebegett. Isis a jobb kezét a
címlapra fektette, Furia a balt a hátoldalára. Alig érintették meg a
könyvet, az ujjaik alatt máris szikrázni kezdett.
Abban a pillanatban köddé váltak, egy másodperc erejéig a
semmiben zuhantak a világ oldalai között, majd megjelentek
Marduk erődítményének tetején, pontosan az első példány mellett.
A lábuknál heverő könyv már kezdett elhomályosulni, és a
következő szempillantásban el is tűnt.
Furia a környéket figyelte, miközben Isis fürge mozdulatokkal
kinyitotta a fűzőjén a kapcsokat; csak egyet hagyott bekapcsolva, a
középsőt. A sötét anyagon fényhullám tört át, és a nő szívverésének
ritmusára lágyan lüktetett.
 - Minden rendben?
Furia bólintott.
- Ha valakit érdekel - dünnyögte a csőrös könyv -, én rosszul
vagyok.
Furia együttérzőn megpaskolta a könyvborítót, majd lehajolt, úgy
követte Isist egy toronyszerű felépítményhez, alig tíz lépés
távolságban. A keskeny acélajtó előtt megálltak. Isis lenyomta a
kilincset. Belülről be volt reteszelve.
- Finniannek mindjárt itt kell lennie - mondta Furia. - Mindig
tartja magát a megbeszéltekhez.
Isis megfordult, de nem Furiát nézte, hanem a tetőt. A szeme
elkerekedett, miközben a torkolattűz visszaverődése mintegy
lassított felvételként fellobbant a szembogarán.
- Le! - kiáltotta, az egyik kezével félrelökte Furiát, a másikkal
pedig kinyitotta a fűzője utolsó kapcsát.
A lövés csattanása egy másodperc töredéke múlva csendült fel,
valaki felkiáltott, és Isis csillaghideg fényben felragyogott.
 2.

Néhány perccel korábban Cat és Summerbelle még egy sikátor

torkolatának árnyékában álltak. Türelmetlenül figyelték az
erődítmény főkapuja előtti jövés-menést.
Számtalan kereskedőstandot állított fel, míg mások nyakukba
akasztott tálcáról kínálták az árut. Itt senki nem félt a gárdától és a
milíciától. A gettóban a legtöbb illegális üzletet Marduk irányította,
és az Adamita Akadémia megtűrte, amíg közvetlenül a talpnyalói
lábára nem taposott. Azt beszélték, az alvilág királyának olyan
kényszerítő eszköz van a birtokában, amellyel megpuhította a
hatóságokat, és az ember hajlott rá, hogy hitelt adjon a
híreszteléseknek, mivel Marduk szenvtelenül engedélyezte a tiltott
javak árusítását.
A nyüzsgés egy keleti bazárra hasonlított. A favázas házak között
fűszerek és szappanok illata szállt, amely elkeveredett a szorosan
egymásnak feszülő férfiak és nők izzadságával, a sült disznóhús és
friss lócitrom szagával. Habár Libropolisban az angol volt a
leginkább használt nyelv, Cat újra meg újra hallott francia, olasz és
német mondatfoszlányokat is. Kétségkívül akadtak könyvönkívüliek
ázsiai, afrikai és arab könyvekből is, de éppen úgy, ahogy London
színes utcai piacain, a legtöbben itt is igyekeztek közös nyelven
beszélni, hogy eladhassák az árujukat vagy éppen alkudni tudjanak.
- Nem szabadott volna megbíznunk abban az ellenszenves
alakban - mondta Cat megvetően -, abban a piócatenyésztőben!
Úgy hangsúlyozta a szót, mintha nem szívesen venné a szájára.
Holott majd három évig élt itt a gettóban, és akkor még többnyire
teljes odaadással használt minden elképzelhető szitokszót.
Cat legnagyobb aggodalma nem a terv sikere volt, hanem Finnian
az erődítmény belsejében. A lány egyszer már behatolt egyedül ebbe
az épületbe, majdnem hét hónappal korábban. Akkor egy
mumifikált könyvmágus kezét lopta el Marduk legendás
gyűjteményéből. Felajánlotta, hogy ezúttal is megpróbálja egyedül,
de be kellett látnia, hogy most már más a helyzet. Egyrészről azt a
tárgyat, amelyre szemet vetettek, Marduk utolsó csarnokában
tárolták, a leghátsóban azon termek közül, amelyekben a
könyvmágia ritkaságainak legendás fülkéjét őrizték; egyetlen tolvaj
sem jutott el soha odáig. Másrészről az őrök számát Cat betörése óta
megháromszorozták.
A mellette álló Summerbelle mélyebben a homlokába húzta a
kapucnit, habár már órák óta nem esett. A fiatal könyvmágus
rendkívül világos bőrű volt, és egy porcelánszobor finom vonásaival
rendelkezett. Félhosszú haja hófehér volt, a szemöldöke ellenben
majdnem fekete. Summerbelle egy sussexi báró ivadéka volt, ízig-
vérig előkelő származású lány. Az apja az Akadémia nyílt kritikusa,
középkori kéziratok tudós gyűjtője volt, akinek nem akaródzott úgy
táncolni, ahogy a három család fütyült. Mint oly sokakat, akik
fellázadtak, a gárda tagjai egy éjjel valami átlátszó ürüggyel elvitték,
és börtönbe dugták. A családja nem látta viszont, amíg hónapokkal
később ki nem adták a holttestét. Állítólag a fogva tartás ideje alatt
halt meg szívinfarktusban.
Nem sokkal később Summerbelle csatlakozott a Dalnok
Fivérekhez, és egyelőre ő volt az egyetlen könyvmágus, aki az
ellenállás oldalán harcolt. Volt még egy könyvmágusi képességekkel
bíró egykori lelkész is; ám ő néhány hete hátat fordított a
rezidenciának, és eltűnt a menedékhelyeken.
Azon idő alatt, amíg Summerbelle a Dalnok Fivérekkel a Holt
Könyvek Erdejében rejtőzött, semmit nem veszített a csodafinom
gesztusaiból. Gyakran járt emelt fővel, már tizenhét évesen mély
kétségről árulkodó ránc árnyékát hordta az orra tövén, és többnyire
úgy beszélt, mintha éppen a királynő kerti partijáról jönne.
A rezidencián töltött első hetekben Cat kerülte őt - korábban a
legtöbb könyvmágussal így tett de egyszer csak Summerbelle
nagyképűsége annyira az idegeire ment, hogy vitát szított.
Legnagyobb csodálkozására Summerbelle elnézést kért tőle, és
biztosította, hogy semmi esetre sem tartja magát jobbnak másoknál.
A gettóban töltött évek után Cat nem volt hozzászokva az ilyen
udvarias engedékenységhez. Finnian viszont maga mellé vette, és
elmesélt neki egy-két dolgot Summerbelle múltjáról. Azóta a lányok
között ingatag fegyverszünet uralkodott: Cat igyekezett tudomást
sem venni Summerbelle magas-rangú-leszármazott-viselkedéséről,
miközben Summerbelle visszanyelte a Cat nyers zsargonját illető
csípős megjegyzéseit. Olyan béke volt ez, amelyben senki nem hitt
igazán, paktum a felső- és az alsóréteg, a higgadt Sussex és a
mocskos gettó, a született hölgy és a pimasz vadóc között.
Marduk főhadiszállása előtt az őrök éppen elűztek egy alacsony
könyvönkívülit, aki vámmentes cigarettát próbált eladni a
járókelőknek: a Smoke & Mirrors volt a legtöbb könyvmágus
kedvenc márkája, mert a füstje némi gyakorlás után a legutóbbi
olvasmány kulcsjeleneteit formázta. Ez néha nagyhatású volt, néha
kínos, és mindig rosszfajta hencegés. Az árus valószínűleg nem
fizetett védelmi pénzt, vagy valami más okból szerepelt Marduk
fekete listáján.
Az őrszemek tagbaszakadt, lőfegyverrel és szablyával
felfegyverkezett alakok voltak; a tőr még mindig
státuszszimbólumnak számított a menedékhelyeken, még ha alig
valaki használta is nyíltan. A férfiak mind egy szálig
könyvönkívüliek voltak, mert Marduk soha nem vette volna körbe
magát könyvmágusokkal. Bár gyűjtötte a kézműves tárgyaikat és a
hagyatékukat, ugyanakkor emésztette az irigység:
könyvönkívüliként soha nem fog önálló könyvmágusi hatalom
birtokában állni - így fektette le ezt egykor Siebenstern a teremtés
könyveiben. Isis volt az egyetlen ismert kivétel a szabály alól, és ezt
Furiának köszönhette.
Cat ismét a karórájára nézett, ormótlan férfióra volt, amelyet a
gettóban töltött első napján lopott, és azóta szinte le sem tette.
- Miért nem kelnek ki?
 - Talán már kikeltek - mondta Summerbelle, és megdörzsölte a
hegyes orrát. - Tudod, Cat, azért léteznek szerek a hirudo librorum
ellen.
Summerbelle szerette a mondatait azzal kezdeni, hogy „tudod”. Ez
is olyanfajta fellengzősség volt Cat szemében, amitől menten dühbe
gurult. De aznap hidegen hagyta. Bármilyen csábító is volt az
elképzelés, hogy a fehér hattyúnyakánál fogva megragadja
Summerbelle-t, és jól megrázza, nem akarta, hogy bármi is elterelje
a figyelmét azokról a dolgokról, amelyek igazán számítanak. Például
a Finnian miatt érzett aggodalmáról.
- Mindig ezt csinálja - dünnyögte az orra alá. - Kitűz magának
valami célt, és az életét teszi érte kockára. Neki teljesen mindegy,
hogy valakinek esetleg hiányozni fog, ha odaveszik.
Summerbelle megérintette a vállát.
- Semmi nem fog Finniannel történni. Pontosan tudja, mit csinál.
Negyedévvel korábban a fiú beépült Marduk bűnöző bandájába,
hogy alaposan előkészítse a mai napot. A lány három hónapja nem
látta őt, és a világon semmit nem hallott róla; csupán néhány sort
váltottak a gettó szélén gazdátlanul álló levélszekrény segítségével. A
lánynak olyan nagyon hiányzott, hogy éjszakánként a kalapáló
szívére riadt fel, és órákon át semmi másra nem tudott gondolni,
csak mindenféle katasztrófára, ami a fiúval történhet. De ez nem én
vagyok - beszélte be magának a lány újra és újra. Amióta
tizenhárom éves korában elment otthonról, nagy hangsúlyt fektetett
az önállóságára, éveken át eltengődött a gettóban, és kivívta
magának a megbízható bértolvaj hírnevet. Senki miatt nem akart
aggódni, még maga miatt sem, és főleg nem valaki más miatt.
- Meg tudom érteni, hogy szereted őt - mondta Summerbelle,
miközben Marduk kusza erődítményét nézte.
- Ezt meg hogy érted?
Summerbelle lopva mosolygott.
 - Okos. Jól néz ki… Nos, talán nem mindenki szemében, a törött
orrával és a sebekkel a fülén. De hazudnék, ha azt állítanám, nincs
benne semmi vonzó.
Cat szeme szikrát szórt.
- Mindenekelőtt van barátnője, világos?
- Három hónapon át nem volt neki. - Ha most még hozzáteszi,
hogy „legalábbis olyan nem, akiről tudunk”, akkor Cat itt és most
betöri az orrát, amitől a lány kétségkívül jóval kevésbé lenne vonzó,
mint Finnian. Fittyet hányt volna a kockázatra, hogy a könyvmágus
büntetésből esetleg könyvpiócává változtatja.
Ha őszinte akart lenni, pontosan ez volt a gond: Summerbelle-t
már tizenkét évesen megtalálta a lélekkönyve, hallatlanul korán, és
azóta olyan mesterévé vált a könyvmágiának, mint más korabeli
lányok a lovaglásnak.
Cat mély levegőt vett, beletúrt rövid, fekete hajába, majd úgy tett,
mintha sürgősen át kellene vizsgálnia a bőrdzsekije minden zsebét.
A hosszú lábát csíkos cicanadrágba bújtatta, és továbbra is azt a
nehéz bőrcipőt viselte, amelytől nem akart megválni.
- Figyelem! - szólalt meg ekkor Summerbelle. - Kezdődik.
Az erődítmény belsejében megszólalt a riasztó, majd felbőgött egy
sziréna.
Cat a dzsekije alól előhúzta a könyvet, amelyet mindvégig ott
rejtegetett. Summerbelle a maga azonos kiadását már a kezében
tartotta. A könyveket kinyitották az első oldalon, és suttogva
felolvasták a bevezető mondatokat. Cat, aki könyvmágusi
képességek nélkül született, érezte, ahogyan a könyv hatalma
rásugárzik. Soha nem fog hozzászokni; olyan volt, mintha egyszerre
csak egy másik értelem is kinyílna benne, a könyv tudata, amely
egyesült az ő szellemével. Rövid ideig szimbiózisba lépett vele, és a
gondolataiban olvasott.
A szűk sikátor védelmében maguk elé fektették a könyveket a
talajra - akkorák voltak, mint egy művészeti album, kőkemény
bőrbe kötve -, és középen felcsapták.
Két lábbal a nyitott oldalakra álltak.
Aztán parancsot adtak a könyvdeszkáknak, hogy emelkedjenek fel
a földről, és repítsék őket a levegőbe.
 3.

Amikor a könyvpiócák kikeltek, Finnian éppen a tetőtérbe

tartott.
Ha a tenyésztő adatai megbízhatóak lettek volna, a parazitáknak
már tíz perccel ezelőtt ki kellett volna rajzaniuk. Tetőgerendák
mögött, kilazult járólapok alatt, a faburkolat és a fal repedéseiben
Finnian már hetekkel korábban majd két tucat helyet preparált ki a
nyálkás tojásváladékkal. Hogy késlekedett a dolog, az semmi jót
nem ígért.
Tulajdonképpen már negyedórája a tetőre vezető ajtónál akart
lenni, hogy az első riasztáskor beengedje Furiát és Isist. Ám a
kanyargós folyosón Marduk egyik alvezére beszédbe elegyedett vele.
A kérdései mellékesnek hatottak Finniannek az ellenállás soraiban
töltött múltját illetően; de hogy éppen aznap faggatózott olyan
kitartóan, az gyanakvást keltett a fiúban.
Még egy emelet a tetőig. Az egyik tetőig. Mert az épületegyüttes
olyan sok különálló épületből állt, amelyeket folyosók és lépcsők
kusza hálója kötött össze egymással, hogy a tájékozódás épp olyan
nehéz volt, mint egy labirintusban.
Az ordítás akkor kezdődött, amikor befordult az utolsó sarkon.
Néhány másodperccel korábban még hallotta fentről a
postagalambok búgását. Marduk szívesen küldte az üzeneteit
galambokkal, megbízhatóbbnak és biztonságosabbnak tartotta őket,
mint Libropolis ódon telefonhálózatát, amelynek a kábelcsomóit
minden sarkon le lehet hallgatni.
Amikor a főhadiszállás mélyéről egyre hangosabb kiáltások és
riasztó jelzések hallatszottak fel, a madarak hirtelen elnémultak.
Marduk a ritkaságok tárán túl Libropolis egyik legértékesebb
könyvtárával is rendelkezett, a több tízezer példányt a város
könyvkereskedéseitől sarcként és „a jó barátság bizonyítékaként”
hajtotta be. Finnian a könyvpiócák tojásait a könyvtártermekbe
vezető ajtók előtt helyezte el, és Marduk emberei bizonyára éppen
ekkor fedezték fel, hogy kukacszerű teremtmények ezrei
hömpölyögnek át az ajtók alatt, és vetik rá magukat a könyvimádó
vezérük kincseire. Mivel Marduk maga nem volt jelen - egy másik
menedékhelyen rendezte éppen az üzleti ügyeit -, az alvezérei
remélhetőleg pánikba esnek, és minden rendelkezésre álló embert
ráállítanak az éhes piócák levadászására. Bizonyára sejtették, mi vár
rájuk, amint a vezérük felfedezi a pusztítást.
Finniannek hetekre volt szüksége, hogy a banda bizalmát
elnyerje. A bomba, amelyet a Holt Könyvek Erdejének küszöbén
felrobbantott, a Dalnok Fivérek közül sokakat megmentett a
gárdától. Mivel a holttestét soha nem találták meg, a neve továbbra
is szerepelt az Akadémia körözési listáján - jelentős előny, ha az
ember Libropolis legnagyobb bűnszervezetének azt akarja
bemesélni, hogy menedéket keres a soraiban.
Amikor a galambok kamrájához ért, madárürülék és elhullott
tollak szúrós szaga csapta meg. Az állatok körös-körül ketrecekben
voltak elhelyezve, szorosan egymás mellett gubbasztottak, és a sötét
gombszemükkel figyelték a fiút, mintha a mesterük rajtuk keresztül
figyelné az árulást. Azt beszélték, Marduk Libropolis minden
szegletén rajta tartja a szemét, és nem tudta elűzni a gondolatot,
hogy már rég átláttak itt rajta, és csak elhitetik vele, hogy még
mindig a kezében tartja a dolgokat.
Az erődítmény mélyén ismét felbőgött egy sziréna. Ajtók
csapódtak ki és be, emberek ordítoztak összevissza, a kiáltásaikat
eltorzította a folyosók és lépcsőkürtők visszhangja.
Finnian a szabadba vezető acélajtóhoz ért. Alig észlelte a ketrecek
bűzét, amikor a kezét a nehéz reteszre tette. Ő maga nem volt
könyvmágus, ezért nem érezte, hogy a túloldalon tartózkodik-e
valaki könyvmágusi képességekkel. A tervére és a szerencsére kellett
hagyatkoznia.
A nehéz retesz szorult. Csak lassan és döcögve lehetett mozgatni.
 - Gyerünk már! - lökte meg hevesen a tolózárat. Kint lövés
dördült.
 4.

Isis lökése oldalra sodorta Furiát. A lány támadóállásba

helyezkedett, közben körbeperdült, de megbotlott. Azt olvasta, hogy
az ember a golyót csak némi késéssel érzékeli - az első
másodpercekben a sokk eltompítja a fájdalmat, így Furia egy
pillanatig nem volt benne biztos, hogy eltalálták-e.
Nem maradt ideje, hogy megnézze, megsebesült-e. Valaki
felkiáltott, miközben a fényfolyam vakító fehérbe borította a
környezetét.
Isis terpeszben állt az acélajtó előtt. A felsőteste könyvként nyílt
szét, ott, ahol néhány szempillantással korábban még a szegycsontja
volt. Felhasadt, és verdeső oldalak váltak láthatóvá. Az egyik oldal
megdermedt, majd két rétegre hasadt, és felizzott közöttük az
oldalszív. Isis ajka némán dünnyögött néhány szótagot. A hatalma
nagyobb volt, mint a legtöbb könyvmágusé, ám a használata
iszonyatos erejébe került. Még hat hónap elteltével is nehezére esett
az újonnan szerzett képességeit teljesen kimerítenie.
A férfi, aki rálőtt, megfürdött az izzó világosságban, aztán a
légnyomás, amely egy páncélkocsit is ellökött volna, messze sodorta.
Ordítva a tető élének vágódott, majd háttal a sikátorba zuhant.
Furia felpattant. Most már az erődítmény lábánál álló utolsó
őrszem is biztosan felfogta, hogy behatolók vannak a tetőn.
Az oldalszív Isis mellkasában kihunyt, és újra női felsőtest alakját
öltötte. Csupán egy vörös vonal maradt vissza, alig egy sebhely,
amely a mellei között az övcsatjáig húzódott.
Furiának a nyelvén volt a megjegyzés, hogy épp elég lett volna, ha
rálő a férfira - Isis egy ezüst automata pisztolyt hordott az övén de
pontosan tudta, hogy ez nem tudatos döntés volt. Amióta Isis
Siebenstern-könyvönkívülivé vált, meg kellett küzdenie a
következményekkel: egyrészről roppant hatalommal rendelkezett,
másrészről nehezére esett ezt a hatalmat uralni. Ő volt az első és
feltehetően egyetlen könyvönkívüli, aki könyvmágusi erővel bírt -
mégpedig olyan mértékűvel, hogy tán még a legendás Phaedra
Herculaneát, minden könyvmágus ősanyját is lenyűgözte volna.
Isis dünnyögve szitkozódott, miközben bekapcsolta a fűzőjét,
ezúttal majdnem minden kapcsot, hogy az oldalszív ne tudjon ismét
önállóan kinyílni. Aztán kirántotta a pisztolyát, és szétnézett a tetőn.
Bármelyik pillanatban újabb őrszemek bukkanhatnak fel.
Furia látta, hogy Isis kicsit tántorog. Izzadságcseppek csillogtak a
szemöldökén.
- Minden rendben?
Isis bólintott.
- Egészen biztos?
- Istenem, Furia, fejezd be! Jól vagyok! - Isis hangjának az éle
talán épp olyan akaratlan volt, mint a korábbi erőszakos kitörése.
Isis akkor vált szeszélyessé, ha az ereje végén járt. Hamarosan ismét
többnapos regenerációs alvásba zuhan, mint az elmúlt hónapok
során oly gyakran.
Furia felemelte a csőrös könyvet, és az egyik ujját a lapok közé
dugta. A toronyszerű felépítmény irányából hangok hallatszottak,
tehát még nem hívtak be minden embert a piócák elleni harchoz.
- Háttal egymásnak! - parancsolt rá Isis. - Mindkét oldalról jönni
fognak. Nem szabad pánikba esned, ha túl sokan vannak. Mindig
csak egyre összpontosíts, és szép sorban iktasd ki őket! És ügyelj a
visszacsapódásra!
Furia bólintott. A visszacsapódásokat időközben már alig érezte,
olyan gyakorlottá vált a könyvmágia bevetésében, miután
Summerbelle hónapokon át edzette.
A torony mindkét oldaláról léptek közeledtek a kőlapokon és a
tetők ormain. Férfihangok kiabáltak összevissza. Ugyanakkor lent
további csengők szólaltak meg, a riasztósziréna újult erővel bőgött
fel.
 Furia felcsapta a lélekkönyvét.
- Sikerülni fog! - kiáltotta a csőr lentről, de a biztonság kedvéért
behúzta a rugalmas nyakát, mintha nem bízna a saját szavaiban.
Furia kevésbé félt az őrszemektől, mint attól, hogy ő maga
kudarcot vall. Sokáig harcolt érte, hogy részt vehessen ezen a
bevetésen.
A hangok felerősödtek. Valaki figyelmeztette a többieket. A férfi
valószínűleg látta a fényt, amely a másik őrszem végzete lett.
- Figyelj! - suttogta Isis mögötte. - Három… kettő…
Valaki feltépte mellettük az acélajtót. Tollak örvénylettek a
magasba. A madárürülék maró szaga a szabadba áradt.
- Befelé! - kiáltotta Finnian. - Siessetek!
Rosszul nézett ki, koszos volt, a haja zsíros. A szemében valami
azt mondta Furiának, hogy nem csak a külseje ilyen megviselt. A fiú
gyorsan oldalra ugrott, és beintette őket.
- Mindet elintéztük volna! - krákogott a csőrös könyv, de azért a
hosszú nyakát az ajtó irányába nyújtotta, mintha nem tudna elég
gyorsan eltűnni mögötte.
- Fuss! - parancsolt rá Isis. Ő egy pillanatra még megállt, hogy
fedezze a visszavonulást. Furia a szeme sarkából látott néhány
alakot a torony sarkánál felbukkanni, de későn érkeztek. Isis és ő el
tudnak iszkolni az összetűzés elől, egyszerűen bevágják maguk
mögött az ajtót, és…
Isisnek ez meg sem fordult a fejében. Furiának dobta a pisztolyt -
„Fogd!” -, majd két-három ugrással újra a tetőn termett. Hogy
minden ellenfél pillantását magára vonzza, álló helyzetből szaltózott
egyet a levegőben. Olyan volt, mint egy fekete szövet verdeső árnya.
Amikor talpra érkezett, az arcát a hat férfi felé fordította, akik két
csoportban jöttek felé a torony sarkaitól. Isis ujjai villámgyorsan
mozogtak, úgy száguldottak végig a fűző kapcsain, akár egy
zongoristáé.
 Furia elfordult, amikor Isis felsőtestéből előtört a fény, az
oldalszív gomolyagba kötött hatalma, amely erősebb volt, mint
bármelyik nyomtatott könyvé. A galambos kamrában a pillantása
Finnianre siklott, aki tágra nyílt szemmel bámult kifelé. A vonásán
sem diadal, sem félelem nem ült, csak valami, ami végzetesen úgy
nézett ki, mint a düh. Vajon mennyire került közel az utóbbi három
hónapban ezekhez az emberekhez? Közöttük élt, úgy lehet,
barátságot is kellett velük kötnie, hogy elfogadják. Milyen jól
ismerte azt a hat férfit, akiket Isis ott kint egy szempillantás alatt
megölt?
A hangok elnémultak a szabadban, mire Isis is a galambok
tornyába lépett. Finnian becsapta az ajtót, és bekattintotta a reteszt.
Isis leguggolt, a zsebéből előhúzott egy kilapított origami állatot,
és megformálta. Aztán lendületes mozdulattal kaput nyitott neki a
menedékhelyek között, éppen egy ökölnyit. Furia tudta, hogy a
rezidencia könyvtárába vezet, az épület alatt található római
katakombákba. Ariel ott várja az üzeneteiket.
Isis a nyitott tenyerére ültette a kis origami madarat, súgott neki
valamit, majd elreptette. A madár ingatag szárnycsapásokkal
átvitorlázott a menedékhelyek közötti nyíláson, hogy tudassa
Ariellel, az első akadályt legyőzték.
Az aprócska kapu ismét becsukódott, surrogó ponttá vált a
levegőben, és eltűnt. Isisnél volt még néhány papírállat,
mindegyiket úgy idomította, hogy egy-egy könyvhöz vissza tudjanak
térni. Egy olyan könyvhöz, amely Arielnél található. Az origamik
nem voltak túl okosak, de jó ösztönökkel rendelkeztek; a legtöbben
megtalálták az utat még a világ oldalai között feszülő ürességben is.
Isis és Finnian úgy bólintottak egymásnak, mint a profik, hiszen
azok is voltak. A nő egykori ügynök, aki több tucat körözött
könyvönkívülit kapott el, a fiú pedig az ellenállás harcosa, aki
számtalan támadást intézett az Adamita Akadémia intézményei
ellen. Halálos ellenségeknek kellett volna lenniük, most mégis
együtt dolgoztak ugyanazért a célért.
 Azért voltak itt, hogy a Szentély térképét ellopják, és senki nem
kérdőjelezte meg, hogy megéri-e ezért emberek és könyvönkívüliek
életét feláldozni. A térkép jelölte a titkos utat az Adamita Akadémia
legszentebb helyére, a Szentélybe, arra a helyre, ahol a három
családfő össze szokott gyűlni tanácskozni. Egyetlen Dalnok Fivér
sem látta még a térképet a saját szemével. Valójában holmi
híresztelés nyomában jártak; a térkép állítólag jó ideje Marduk
karmai közé került, és így a ritkaságok gyűjteményének legdrágább
kincsévé vált.
A Skarlátterem - amelyből később az Adamita Akadémia
megalakult - alapítói a tizenkilencedik században hozták létre a
Szentélyt, a mélyen a világ oldalai közé rejtett menedékhelyet. Csak
a három család hozzátartozói voltak képesek az odavezető kaput
felnyitni. Azt beszélték, hogy a szóban forgó térkép jelöli a pontos
elhelyezkedését. A térképész magas árat fizetett a merészségéért.
Gyorsan átszelték a galambok kamráját. Madarak ricsaja és
kihullott tollak örvénye kísérte őket. Finnian egy csigalépcsőn
vezette le őket. A kürtő mélyéről megcsapta őket a felbőgő sziréna
hangja és az alvezérek parancsszavai.
Isis hirtelen megállt.
- Itt valami nincs rendjén.
Furia ránézett.
- Ezt hogy érted.,.
De akkor már ő is érezte.
- Könyvmágia - suttogta. Szabályosan átitatta az egész helyet.
Finnian nem érezte, neki nem volt ehhez érzéke. A két könyvmágus
viszont azonnal felismerte ezeket az erőket.
- Lehetetlen - mondta Finnian. - Marduk főhadiszállásán
nincsenek… - Nem fejezte be a mondatot, árny suhant végig az
arcán. A sötét szemében valami megváltozott. - Én… - kezdett bele
újra, majd mégis megrázta a fejét.
- Mi történik itt? - kérdezte Isis éles hangon.
 Tényleg mi? Kérdezte volna Furia legszívesebben. Egy olyan
helyen, ahol nem lehetett volna könyvmágia, mert Marduk nem tűrt
meg könyvmágusokat a soraiban, a levegőt valósággal telítette az
elszabadult mágikus erő.
- A piócák? - ötleteit, de ő maga sem volt róla meggyőződve. -
Vagy Marduk gyűjteménye?
Isis megrázta a fejét.
- Az ennek legfeljebb a töredékét magyarázná meg, nem lenne
több mint enyhe villódzás.
- Tovább kell mennünk! - Finnian lefelé mutatott. - Csak néhány
percünk maradt.
 5.

Cat és Summerbelle a főbejáratnál állomásozó őrszemek feje

fölött repült el a könyvdeszkákon, becsmérelték és szidalmazták
őket, és a piac minden látogatójának a figyelmét magukra vonták.
Ideges vihogás csendült fel, lópatkók kopogása. Amikor Cat
hátrapillantott, látta, hogy nem is ló volt, ami az első patáit a
levegőbe emelte, hanem egy kentaur. A nem emberi
könyvönkívüliek nem mentek ritkaság számba a gettóban, de
némelyek nagyobb feltűnést keltettek, mint mások. Ez itt majdnem
ellopta tőlük a show-t. Summerbelle gyorsan felhasított egy
oldalszívet a lélekkönyvéből, reptében elolvasta a benne izzó írást,
mire az égből villám csapott a tömegbe. Csupán ártalmatlan
káprázat volt, ám a rákövetkező mennydörgés még az erődítmény
belsejében bőgő szirénát is túlharsogta.
A feketepiac látogatói a környező sikátorokba özönlöttek, ám
előtte még néhányan fürgén a megzavarodott kereskedők áruiba
markoltak, és teletömték a zsebüket. Az árusok felemelt ököllel
fenyegették a fejük fölött elsikló lányokat, mire Summerbelle két
további villámot varázsolt, amelyek a kaputól jobbra és balra
csapódtak be. Ezúttal a homlokzaton szikrák sercegtek, és a
villámok két őrszemet a földre terítettek. A káprázat ideje elmúlt.
Órákba fog telni, mire a két férfi újra talpra tud állni.
Cat jól tudta kezelni a könyvdeszkát, pusztán a lába nyomásával
irányította. Némi gyakorlást igényelt, hogy az ember egyenesen
megálljon egy repülő könyvön, és ne veszítse el az egyensúlyát. A
gettóban töltött évei alatt egyszer-egyszer használt már ilyesmit, de
soha nem volt sajátja. Csak az elmúlt két hétben edzett
rendszeresen, néha Summerbelle-lel együtt, legtöbbször egyedül. A
Libropolis tetőin töltött évek során megtanult a magasban
egyensúlyozni, és ez most hasznára vált. Majdhogynem
táncmozdulatokat végzett, szabadnak és pihekönnyűnek érezte
magát, miközben a szél az arcát simogatta, és megcsörgette
bőrdzsekijén a cipzárokat.
A legtöbb könyvmágus az orrát húzta az olyan játékszerek láttán,
mint a könyvdeszka; ők azokat a könyveket becsülték, amelyeket
olvasni lehetett, nem pedig reptetni. Furia nagyapja, Cassius
Faerfax ellenben évtizedekkel korábban elkötelezte magát a
könyvmágusi csodaművek előállítása mellett, és a rezidencián
megalkotta az élő olvasólámpát és a beszélő fotelt. Egy francia férfi,
név szerint Jean-Louis de Ville sem berzenkedett a hasonló
kísérletektől. 1890-ben megelégelte a nehéz könyvtári halmok
cipelését, ezért olyan könyveket hozott létre, amelyek elvégezték
helyette a munkát. Mindig a könyvtornyai alján hevertek, és
szólításra képesek voltak a magas könyvkupacokat mozgatni az
otthonában, Auvergne-ben. Ville hiú nevet adott a találmányának,
mégis feledésbe merült, de néhány évvel ezelőtt Libropolis fiatalsága
újra felfedezte az alkotását, és az egyszerűség kedvéért
könyvdeszkának keresztelte. Cat nyolcról tudott, amit a városban
használtak. Miután mesélt róluk Isisnek, a nő nem sokkal később
két példánnyal tért vissza a rezidenciára. Mivel a könyvekben önálló
könyvmágusi energia lakozott, Cat is használni tudta őket, még ha
nem is olyan sokáig, mint egy könyvmágus; néhány perc múltán a
földre süllyedtek, és csak napokkal később lehetett őket újra
elindítani.
A Marduk erődítményét körülvevő sikátorokat most már csak az
őrszemek és a megijesztett kereskedők népesítették be. Az alvilági
főnök verőlegényei mintha nem tudtak volna elhatározásra jutni,
hogy először bent segítsenek-e a piócainvázió elleni harcban, vagy a
könyvdeszkás lányokat kapják el. Néhányon fegyverekkel és
pisztolyokkal tüzeltek a bujtogatókra.
Az egyik golyó hajszál híján eltalálta Catet, miközben éles kanyart
írt le, és nyaktörő sebességgel száguldott az árusító standok ponyvái
felett. Ösztönösen lehajolt, hogy a golyóknak kisebb felületet
kínáljon. A felcsapott könyv a lába alatt mintha fickándozott volna,
de ez csak a levegő ellenállásának a következménye volt. Jean-Louis
de Ville nem ilyen sebességre alkotta meg a könyveket; olyan volt,
mintha egy teherhordó szamarat hajszolt volna a lóversenypályán.
Öt, legfeljebb hat percük maradt, aztán először Cat könyve fog a
földre ereszkedni, kicsit később pedig Summerbelle-é is Addig
mindent meg kell tenniük, hogy a tetőn állomásozó mesterlövészek
figyelmét eltereljék Isisről és Furiáról.
Cat intett Summerbelle-nek. Itt lent kellő zűrzavart keltettek. A
fiatal könyvmágus a lobogó hajával éppen kikerült egy sortüzet. Aki
a feketepiac nyugalmát felkavarta, nem úszta meg barátságos
figyelmeztetéssel. Marduk jól idomította a gorilláit.
Cat és Summerbelle most felfelé szálltak, amíg el nem érték a
tetők peremét. Cat még mélyebbre hajolt, a bal lábával még
szilárdabban nyomta a könyvoldalt, és leírt egy kört. A könyvdeszka
elszáguldott két orom között, és így alulról már nem találhatták el.
Mindenesetre Cat nem tudta, a tetőn hány mesterlövész vette őket
célba.
Amikor két meredek cseréptető között berepült egy résbe,
Summerbelle húzott el felette, és a lélekkönyvével gesztikulált.
- Hárman közülük közvetlenül mögöttem voltak!
- Könyvdeszkákon?
- A seprűnek nyele van, nem?
Cat szitkozódott.
- Könyvmágusok?
- Nem hiszem. De kettőnél fegyver van, a harmadiknál pedig
husáng.
Most egymás mellett repültek a tetősorok között, valamivel
mélyebben a repedezett, kő- és agyagcserép hegyek között. Mindent
vastagon belepett a moha. Ahol az ereszcsatornák és a csövek
eltömődtek, a legutóbbi eső után poshadt állóvíz keletkezett. Az
égen madarak verdestek, felriasztotta őket a sziréna.
Cat a tőlük jobbra, egy feljebb fekvő tetőgerincre pillantott.
Hangokat hallott mögüle. Az üldözőik bármelyik pillanatban
felbukkanhatnak.
Elterelem őket! - kiáltotta Cat, miközben átrepültek egy sötét
belső udvar fölött. - Onnan lentről el tudod őket kapni?
Summerbelle nem gondolkodott sokáig, a könyvével irányt
váltott. Egy szempillantással később elmerült az árnyékos
mélységben. Cat a levegőbe ugrott, közben megfordult, és mindkét
lábával biztosan landolt a nyitott oldalakon. Most hátrafelé repült és
hamarosan szédülni kezdett.
De már jöttek is. Egymás után végigszáguldottak a tetőgerinc
felett, majd harminc mérföld távolságból követték a lányt. A két
fegyveres röptében rácélzott. Talán gyermeteg remény volt, hogy
Marduk emberei nincsenek felkészülve a légi támadásra.
A lány a könyvdeszkával enyhe hurkot vetett, és igencsak inába
szállt a bátorsága, amikor látta, hogy a két férfi milyen lelki
nyugalommal céloz rá, fittyet hányva a sebességre és az ellenszélre.
A következő pillanatban átrepültek a belső udvar fölött. Egyikük
sem pillantott le.
Summerbelle ezúttal letett a tűzvarázslásról. A hátsó férfit mintha
láthatatlan kéz ragadta volna meg a levegőben, amely fejjel lefelé a
legközelebbi tetőnek csapta. A kiáltása tetőcserepek robajával ért
véget. Az egyik mesterlövészt egy mélyből feltörő légnyomás találta
el, az oromnak vágódott, amely a becsapódástól összeomlott.
A harmadik férfi viszont már átért az udvar felett, és a fegyvere
csövével még mindig Catre célzott. A lány meredek emelkedésre
kényszerítette a könyvdeszkáját, majd rögtön utána újra lesiklott, és
balra kanyarodott. A golyó mellette süvített el, és betört egy koszos
tetőablakot. Hátrafelé reptében Cat egy pillanatra elvesztette az
egyensúlyát, a karjával kalimpált, és majdnem fennakadt egy falon,
amely látszólag a semmiből bukkant fel. Amikor újra félig-meddig
biztonságosan állt, látta, ahogy Summerbelle utoléri a
mesterlövészt. A férfi éppen meg akart fordulni, és rátüzelni, amikor
Summerbelle, miközben elrepült mellette, ököllel fejbe verte. A férfi
felkiáltott, és megingott. Mintha a fegyverébe akart volna
megkapaszkodni, majd hirtelen nem volt már könyv a lába alatt. A
könyvdeszka nélküle száguldott tovább, és egy pocsolyába toccsant.
A férfi az oromnak csapódott, bukfencet vetett, majd eltűnt a tető
túloldalán.
Másodpercekkel később Summerbelle Cat mellett volt, aki éppen
repülési irányba fordult, ezúttal sokkal óvatosabban.
Cat szíve a fülében dübörgött.
- Ez nem volt rossz.
- Eltalált?
- Mérföldekkel elhibázta. - Cat rámosolygott. - Tényleg, igazán
lenyűgöző.
Summerbelle arca kipirult, talán csak a megerőltetés miatt.
- Visszafordulunk? Ha minden simán ment, akkor a többiek már
az épületben vannak.
Cat szétnézett, további ellenfeleket keresett, de egyet sem látott.
Mégsem bízott a nyugalomban.
- Van egy jobb ötletem.
Summerbelle felvonta az egyik sötét szemöldökét.
- Követjük őket - mondta Cat.
- A terv…
- Meg lehet változtatni. - Elképzelhető, Finniannek szüksége van
rá. Neki pedig egészen biztosan szüksége van a fiúra. - Talán
segítségre szorulnak.
Summerbelle vonásai elkomorultak.
- Tartjuk magunkat ahhoz, amit megbeszéltünk.
- Akkor még nem tudtuk, milyen könnyű lesz ez itt fent.
- Könnyű? - Summerbelle ránca a két szemöldöke között
elmélyült.
Cat előre mutatott.
- Az utolsó terem arra van. Próbáljuk meg.
 - Nem, mi…
Cat már nem figyelt rá, ezért újra növelte a könyvdeszkája
sebességét.
 6.

A fehér ló mintha súlytalanul lebegett volna a szarva hegyén,

amely karnyi széles pengeként nyúlt ki a homlokából. Fejjel lefelé
fordították a helyiség közepén. A mellső lábai vízszintesen álltak el a
testétől, a hátsó lábai kinyújtva felfelé mutattak. Furia csak második
pillantásra vette észre a vékony drótokat, amelyekkel a mennyezetre
rögzítették; azok tették lehetővé a bizarr egyensúlymutatványt.
Nem tudott visszaemlékezni, látott-e már valaha ilyen irtózatos,
ugyanakkor szép dolgot. Az állatot kitömték, élethűen preparálták
olyan testhelyzetben, amelyet magától soha nem tudott volna
felvenni.
- Ez igazi egyszarvú?
- Az utolsó - mondta Finnian.
Furia és Isis váltottak egy pillantást.
- A preparálás Marduk második legnagyobb szenvedélye a
könyvmágusi kézműves termékek után - Finnian olyan gyorsan
akarta átszelni a termet, amilyen gyorsan csak lehetséges, de Furia
és Isis egy tapodtat sem mozdultak. Mindketten felfelé bámultak az
egyszarvúra, amely előttük lebegett a magas csarnokban.
- Ő tömi ki őket? - szaladt ki Isis száján. - Könyvönkívülieket?
- Az ember formájúak nem érdeklik. Csak a többi.
Furiának olyan érzése támadt, hogy fedezékbe kell vonulnia, mert
Isis bármelyik pillanatban felrobbanhat.
- Tudnak erről az összekötő emberei az Akadémiáról? - kérdezte
az egykori ügynök.
- Ezt neked kellene tudnod - felelte Finnian. - Te dolgoztál nekik,
nem én. - Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Isis meg akarná ragadni a
fiú karját, hogy magához húzza. Le volt gyengülve, de még mindig
egyetlen mozdulattal el tudta volna törni a fiú csuklóját. - A
könyvpiócák nem fogják örökké feltartóztatni a többieket. Bármelyé
pillanatban felbukkanhat itt is egy őrjárat.
A fiú rejtekutakon vezette őket ide a tetőről, folyosók és udvarok
útvesztőjén át. A könyvtár csupán kőhajításnyira volt. A falak
mögött egyértelműen hallatszott a férfiak hangja, szitkok és
undorodó felkiáltások kuszasága, miközben próbáltak úrrá lenni a
piócainvázión.
A terem mennyezete boltíves volt, akár egy régi vasútállomás
csarnokáé, koszos üvegtáblákból tákolták össze. A tompa nappali
fénnyel szemben is észre lehetett venni a finom rácsot, amely
kívülről feszült az üveg fölött. Hosszú vezetékekről lámpák lógtak,
de mind ki volt kapcsolva. Ennek ellenére a mozgásérzékelő aktivált
egy sor pontsugarat, amely a leglátványosabb kézműves tárgyak
némelyikét fehér fénybe borította.
A vitrinekben és üvegrekeszekben több tucatnyi kitömött kiállítási
tárgy sorakozott. A legtöbbjük állat volt és mesebeli lény, amelyeket
Furia nem tudott meghatározott könyvhöz kötni. Állt ott egy
gyereknagyságú krokodil két lábon, esernyőt tartott és pipázott. Egy
medvelány, aki tele volt aggatva ékszerrel, és a két fiával nézegette
magát egy magas szecessziós tükörben. Egy oroszlán, amely
királyként ült a trónon, agancskoronát viselt. Egy nyúlpárt
bokszmérkőzés ronda utánzataként állítottak be, két majom egy
pókerasztalnál kártyázott, egy zebra pedig a szavannán ügetve
dermedt bele a mozdulatba. Mindegyik állat olyan ismertetőjelekkel
bírt, amelyek megkülönböztették őket a hagyományos fajtársaiktól.
A majmok denevérszárnyat viseltek, az oroszlánnak hat lába volt, a
nyulaknak emberi keze. Az óriási hattyúszárnyak a zebra hátán úgy
néztek ki, mintha a következő pillanatban a levegőbe emelnék.
A meg nem világított üvegszekrényekben és a polcokon további
alakok vesztek a homályba. A falakon fejek függtek, amelyeket
lemezekre montíroztak, megdöbbentő keveréklények kísértetiesen
emberi vonásokkal. Az egész teremben szőrme, vegyszer és molyirtó
szaga szállt.
 Finnian meghúzta Furia karját.
- Tovább kell mennünk!
A lány pár lépést botorkált a fiú mögött, és számtalan
üvegszempár pillantását érezte magán. Kényszerítenie kellett magát,
hogy ne nézzen oda, miközben a félhomályban további csoportokkal
benépesített fülkék mellett haladtak el; mind meghökkentő
jeleneteket formáltak. Már rég rosszul volt, és egyre rosszabbul lett.
Felbukkant előttük egy kétszárnyú kapu, amely a gyűjtemény
második termébe vezetett. A Szentély térképe Finnian szerint a
harmadik csarnok egy félreeső helyiségében található. Ő maga soha
nem járt ott, de hallotta Marduk embereit erről beszélni. Cat volt az
egyetlen, aki ezen helyiségek egyikét egyszer már látta belülről.
Akkor a második csarnok tetején át mászott be.
Finnian éppen elég szélesre tárta az ajtót, hogy be tudjanak
pillantani. Figyelmeztetően felemelte az egyik kezét.
- Mi az? - kérdezte Isis türelmetlenül.
A fiú megfordult, és egyik ujját a szája elé emelte. Abból az
irányból, amelyből jöttek, lárma szűrődött be a termen át. Több férfi
is volt az első csarnokban, és valaki sikertelenül rángatta a kilincset;
Finnian a lopott kulcsával bezárta maga után. Valaki tett valami
megjegyzést, néhányan nevettek, majd a csoport visszasietett a
könyvtár felé.
- Rendben - mondta Finnian, és besurrant az ajtón.
A második csarnok is tele volt vitrinekkel és szekrényekkel. A
könyvmágia történetének tárgyait tárolták bennük, történelmi
személyiségek töltőtolltartóitól kezdve tintatartókon és
írótömbökön át terjedelmes nyomdagépekig, amelyeken korai
könyvmágusi műveket állítottak elő. Cat bizonyára az egyik polcról
lopta el a mumifikált könyvmágus kezet, amelyet aztán átadott
Finniannek. Egy-egy könyvet is lehetett látni, még ha nem is sokat;
azoknak ott volt Marduk könyvtára.
 Már a terem félénél jártak, amikor Furiát hátulról elkapták. Isis
figyelmeztető pisszegéssel az egyik polcnak tolta. - Finnian! - súgta.
A fiú megfordult, látta, hogy a nő a mennyezetre mutat, és Furia
mellé furakodott a polcokhoz..
A boltíves üveg alatt valami mozgott, alig láthatóan a külső
oldalon húzódó vasrács hálója előtt. Aprócska volt, nem nagyobb
egy szitakötőnél. Egy szívdobbanással később négy további pont
követte egyenlő távolságban.
- Origamik - suttogta Isis. - És nem a mieink.
Furia azt hitte, csak a rezidencia könyves katakombáiban élnek;
az ősei ott alkottak meg az első origamikat, hogy a port
felcsipegessék a polcokról. A Faerfax család azonban hamarosan
elvesztette az ellenőrzést a teremtményei felett. Az origamik
gátlástalanul sokasodtak, és immár több ezren éltek a végtelen
folyosókon. Később Isis és Ariel voltak azok, akik úgy határoztak,
néhányat betanítanak, és küldöncként alkalmaznak. Hogy Marduk
is kémnek használja őket, az a meglepetés erejével hatott.
- Túlontúl sok könyvmágia - mondta Isis. - Ilyesminek egyáltalán
nem szabadna itt előfordulnia.
- Figyelmeztetned kellett volna rájuk! - súgta szemrehányóan
Furia Finnian irányába.
- Én nem tudtam róluk - felelte a fiú. - Lehet, hogy csak itt, a
termekben alkalmazza őket.
- Cat sem említette őket soha - mondta Furia elgondolkodva.
Az öt origami madárból álló sor magasan a fejük fölött lebegett
tova. Furia ki tudta venni a hajtogatott körvonalukat, a hegyes
szárnyukat és a szögletes tagjaikat.
Még mielőtt Isis ügyködni kezdhetett volna a fűzője csatjaival,
Furia már ki is nyitotta a lélekkönyvét, és felhasított egy oldalszívet.
A papír rétegei között úgy izzottak fel a betűk, akár a fémcirádák a
kovács tüzében.
 - Hadd csináljam én! - kérte Isist, és a csarnok mennyezete alatt
szálldosó öt aprócska pontra összpontosított. Éppen alakzatot
váltottak, széles háromszöggé váltak, és lefelé ereszkedtek.
Furiának gombóc volt a torkában, amikor a titkos szavakat az
oldalszív belsejéből felolvasta, olyan halkan, hogy még a közvetlen
közelében álló Finnian sem hallhatta.
A középső origami lángra kapott, nekirepült egy másiknak, és azt
is meggyújtotta. Két másodperccel később egy harmadik is lángolt.
A két szélső izgatottan verdesett jobbra és balra. Furia az egyikre
összpontosított, gondolatban ő maga is hőlökéssé vált, felszáguldott
a terem mennyezetére - ám egy hajszállal elvétette. Alábecsülte a kis
kém ügyességét. Sietősen előreugrott, újra megpillantotta maga
fölött, majd felolvasta a következő mondatot az oldalszívből.
Az origami sercegve tűnt el a lenyűgöző füstfelhőben, rögtön
ezután hamu szitált lefelé. Most már csak egy maradt.
Isis utánaeredt, de Furia beérte.
- Elcsípem.
Az origami sietősen repült a második csarnokba vezető csukott
bejárat felé. Ha egy kicsit nagyobb lett volna, mint egy igazi madár,
akkor nem fért volna át az aprócska résen a kapu fölött, így viszont
éppen arra tartott.
Furia forróságot lövellt az origami után, akár egy szerszámíj
nyílvesszője. Már egy pillanattal azelőtt, hogy a nyíl a keretbe
fúródott, érezte, hogy elvétette a célt. Az origami bebújt a résen, és
megmenekült.
Szitkozódva rohant a kapuhoz, fel akarta tépni, és követni a
papírmadarat az első terembe, de elkésett vele, Finnian ezt az
átjárót is bezárta maguk mögött.
Furia bűntudatosan pillantott vissza Isisre, ám ő csak vállat vont.
- Gyere, sietnünk kell! - Lehet, hogy egyszerűen csak túl fáradt
volt ahhoz, hogy szemrehányást tegyen.
- Figyelmeztetni fogja Marduk embereit!
 - Ők már feltehetően amúgy is rég tudják, hogy a könyvpiócákat
csupán elterelő hadműveletnek szántuk. - Finnian az órájára
pillantott. - Késésben vagyunk. Valószínűleg néhányan már úton
vannak, hogy mindent átkutassanak, és megkeressék a behatolókat.
Egy szempillantással később elérték a harmadik terembe vezető
kaput.
 7.

A levegőből Cat felismerte azt a helyet, amelyen át egyszer már

behatolt Marduk erődítményébe. Akkor éjszaka jött, gyalogosan a
tetőkön át. Azóta hatalmas rácsot raktak az üvegre. A pokolba
kívánta Mardukot, ezt a helyet és az egész átkozott tervet.
- Forduljunk vissza! - mondta Summerbelle.
Cat megrázta a fejét.
- Finnian ott lent van valahol.
- Isis és Furia magukkal fogják vinni, ha eltűnnek innen. - Volt
valami Summerbelle hangjában, amire Cat felkapta a fejét. Mintha
titokban osztozna az aggodalmán.
Rendes esetben a három terem tetejét őrizték, de Marduk
alvezérei biztosan bevezényelték ezeket a férfiakat is. Az erődítmény
egy másik részéből hangok zűrzavara szállt fel. Cat azon tűnődött,
mennyi ideig fogják még a könyvpiócák lefoglalni a bandát.
Summerbelle hirtelen hurkot vetett, és vad cikkcakkban egy
szomszédos oromhoz repült. Cat még éppen látta ott fent az árnyat,
egy fegyveres alakot. Summerbelle nekifeküdt az ellenszélnek,
miközben a lélekkönyve verdeső oldalait felhasította, és életre hívta
a táncoló betűk ködét, amely szorosan körülölelte a mesterlövészt.
Lövés csattant, de a semmibe talált, és végül Summerbelle célba ért,
lendületet vett a rúgáshoz, majd nagy sebességgel előrelendült a
szópára közepe felé. Egy szívdobbanásnyi idő múltán puffanás
hallatszott, majd egy kiáltás, és a fegyver nagy ívben elrepült. A férfi
követte, lecsúszott a ferde tetőn, majd eltűnt az orom mögött. A
betűfelhő kipukkant, majd elhalványult.
- Ennyi erővel céltáblát is ragaszthatnánk a homlokunkra! -
kiáltotta Summerbelle, amikor visszatért Cathez.
- Fel tudod emelni a rácsot?
 A könyvmágus mélyebbre ereszkedett, amíg már csak
embermagasságban lebegett a tető fölött. A három terem fentről egy
régi gyárcsarnokra emlékeztetett. Mindegyik boltíves üvegtető
akkora volt, mint egy kosárlabdapálya. A rácsháló, amely az
üvegtáblákat fedte, nagyobb magasságból filigránnak nézett ki, de
közelről szilárd acélszerkezetnek bizonyult. A távolság a fém és az
alatta lévő üveg között úgy karhossznyi lehetett.
- Ha megpróbálom fentről könyvmágiával széttörni, a fél üvegtető
beomlik - állapította meg Summerbelle rövid megfontolás után. -
Egy szempillantás alatt az egész banda itt teremne. És azt sem
tudom megmondani, működne-e. Lehet, hogy csak az üveg törne be,
a rács pedig sértetlen maradna. Arról nem is szólva mekkora
katasztrófa lenne, ha Finnian és a többiek éppen alatta haladnának
el.
Cat gyorsan átgondolta.
- Nem tudod… mit tudom én, felhajlítani?
Summerbelle még lejjebb ereszkedett, leguggolt a könyvön, és
éppen annyira előrehajolt, hogy meg tudja érinteni a fémet. A rács
rúdjai vastagabbak voltak, mint az ujjai. Egy sóhajtással újra
felegyenesedett.
- Esély sincs rá.
- Nem azért mondod ezt, mert…
- Ha tudnék segíteni Finniannek és a többieknek, megtenném!
Cat még soha nem látta őt ilyen elkeseredettnek.
- Te félted őt - mondta halkan.
Egy lélegzetvételnyi ideig Summerbelle kitért a pillantása elől, de
aztán összeszedte magát, és bólintott.
- Őt és Furiát. Még nem áll készen. Kezdettől fogva elleneztem,
hogy magunkkal hozzuk. - Újra a méretes rácsos boltívre pillantott,
amely acél- és üvegdombként hevert előttük. Egyszerre csak
hunyorított. - Várj!
 Cat térdre ereszkedett, hogy szükség esetén elő tudja rántani a
könyvdeszkát.
- Vannak még?
Summerbelle lassan elindult. Néhány yarddal előbbre lebegett,
majd ismét megállt. Cat erőlködött, hogy megtalálja a helyet,
amelyre Summerbelle mered, de semmit nem tudott kivenni.
- Ott, arra! - Summerbelle kinyújtott karral az ív legmagasabb
pontjára mutatott. Nyilvánvaló volt, hogy minden más előnye
mellett még irigylésre méltóan éles szeme is volt.
Cat mellé siklott, és ugyanabba az irányba kémlelt. Semmi. Csak
egyik négyzet alakú rácsmező a másik mellett, ugyanakkorák, mint
alattuk az üvegtáblák.
- Meg kell néznem. - Summerbelle továbbrepült, és figyelmesen
szétnézett, lát-e további ellenfeleket. A környező sikátorokból sok-
sok ember lármája hallatszott fel hozzájuk, és az erődítmény
könyvtári részén is zűrzavar uralkodott.
Cat mellette maradt, amíg el nem érték az ív gerincét. Alattuk a
vasrács minden irányba szélesedett, olyan pontosan, mint a
négyzethálós papír.
- Erre gondoltam. - Summerbelle leereszkedett annyira, hogy a
könyvdeszkája nyitott borítója a rudakra feküdt.
És akkor Cat is észrevette. Hihetetlen, hogy Summerbelle ilyen
nagy távolságból felfedezte a két sarokvasat. A négyzetes rácsmező
egyik oldalába foglalták bele őket, és legfeljebb ujjnyi szélesek
voltak.
- Úgy látszik, itt le lehet ereszkedni - mondta Summerbelle.
- Hogy megjavítsák az üveget, vagy bármilyen más karbantartási
munkához.
Tehát ezért emelték ilyen magasan az üvegre a rácsot. A
munkások hason fekve kúszhattak, és elérhették azokat a helyeket,
amelyeket a csarnok belsejéből csak körülményesen, állványzattal
lehetett volna megközelíteni.
 A négyzetrácsot a szemközti oldalon erős lakat biztosította. Ha
sikerül kinyitniuk, akkor felpattinthatják a rácsot, akár egy
csapóajtót.
- Elbírsz vele? - kérdezte Cat.
Summerbelle az egyik kezével megérintette a lakatot.
- Szokványos szerkezetnek tűnik. Megpróbálhatom belülről
kipattintani, és némi szerencsével más nem fog összetörni közben. -
A nyelve hegyével a metszőfogain játszott, miközben gondolkodott.
Aztán így szólt: - Talán eltart egy ideig. Fedezned kell.
Cat szülei, mindketten könyvmágusok, soha nem tudták
megemészteni, hogy az egyetlen lányuk nem bír könyvmágusi
képességekkel. Így rejtély maradt a számára, hogyan is védje meg
Summerbelle-t, ha ismét felbukkan Marduk egy csapata.
- Az egyik üvegtáblát ennek ellenére be kell törnünk - mondta
Summerbelle elgondolkodva.
- Még mindig jobb, mint a fél tetőt. - Cat érezte, hogyan gyor sül a
szívverése, még jobban, mint korábban, miközben a férfiad üldözték
a tetőkön át. A lapos hátizsákjában rejtőztek a betörő szerszámai,
volt közöttük üvegvágó és pumpa is. Egyetlen üvegtáblával
boldogulni fog.
Summerbelle a könyvdeszkájáról a szomszédos rácsmezőre lépett,
és a lakat mellé fektette a nyitott lélekkönyvét.
- Rendben - mondta. - Próbáljuk meg!
 8.

-Várj! - parancsolta Isis, és felemelte az egyik kezét. - Ez itt…

- Csapda? - Furia olyan magától értetődően fejezte be a mondatot,
mint a szenvedélyes olvasó, aki száz könyvből ismeri ezt a
kijelentést. Ugyanakkor ő maga is érezte, mire gondolt Isis. A
levegőt átszőtték a könyvmágusi energiák, még a fény is elsárgult
könyvlapok színét öltötte magára.
Mindketten Finnianre pillantottak, aki a harmadik terem végében
megállt mellettük. Mintha valamit mondani akart volna,
kétségbeesve keresgélte a szavakat, és közben egy gyerek
gyámoltalanságával nézett rájuk, mint aki nem érti, mi történik vele.
Furiának egy csapásra eszébe jutott, mikor találkozott már egyszer
ezzel a tekintettel: fél éve, amikor Isis apját szembesítették a
ténnyel, hogy a nevelt lánya könyvönkívüli. Akkor változott meg a
múlt, és vele együtt Celestian emlékezete. Ezt senki nem tudta
félvállról venni. Az emberi értelmet nem arra teremtették, hogy a
régi emlékeket újak írják felül. A saját agyuk manipulációját
tehetetlenül megélni több volt, mint amennyit egyes emberek el
bírtak viselni.
De ők mind végigmentek rajta, így Furia ösztönösen felismerte,
mi történik éppen Finniannel. Hozzásietett, megfogta a kezét, és
próbálta a fiú csillogó tekintetét megkötni.
- Finnian - mondta csitítóan -, mi történik itt?
- Valami… más - bökte ki hebegve.
A lány rémülten kereste a változás jelét. Ő maga indította el a
múlt változását, csupán egyetlen aprócska részlettel, amikor
Siebensternt rávette, hogy a tizenkilencedik században megírja a
nappal és az éjszaka határán született lány történetét. Ezáltal a
jelenben Isis éppen ezzé a lánnyá vált, könyvönkívülivé, Siebenstern
egyik könyvéből. Furia azt hitte, ennek a manipulációnak már az
összes kihatását felismerte, de talán valamit nem vett még észre.
És minél tovább gondolkodott rajta, annál egyértelműbben érezte,
mire gondol Finnian: olyan volt, mintha láthatatlan színpad
munkások félretolnák az emlékezete kulisszáit, és a kellékek
kicserélő dnének.
- Marduk - suttogta Finnian. - Ő könyvönkívüli… és könyv mágus!
- Ez… - Lehetetlen, akarta volna mondani Isis, amikor neki is
ugyanolyanná vált a tekintete, és egy csapásra világossá vált
számára, hogy ő maga rá az élő ellenpélda.
A könyvönkívüliek nem lehetnek könyvmágusok. Egykor ez a
könyvmágia világának rendíthetetlen törvénye volt. Mind azt hitték,
Isis az egyetlen kivétel. Most viszont elhalványult ennek a
törvénynek a megingathatatlansága, és a helyére új lépett:
természetesen könyvönkívüliek is bírhatnak könyvmágusi erővel.
Egyik szívdobbanásról a másikra képtelenséggé vált, hogy valaha is
másként hitték.
Most még viszont jelen voltak a régi tudásuk maradványai, mint
egy elolvasott könyvoldal betűi, amelyek a következő oldal papírján
áttűnnek. Nem merült minden feledésbe, és lehet, soha nem is fog,
mint ahogy halványan mindannyian tudatában voltak, hogy Isis
egykor ember volt, nem pedig könyvönkívüli. Olyan érzés volt,
mintha a múlt a szemük előtt változna meg. A következményei
fokról fokra tárultak fel.
- Marduk könyvmágus - mondta Isis elhaló hangon. - Mindig is az
volt.
És ezzel minden megváltozott. A terve ostobaság volt, a célja
elérhetetlenné vált.
Az időbe való beavatkozás egyik képtelen vonatkozása az volt,
hogy az ember soha nem ismerte fel azonnal a változást. Csak ha
szemtől szemben állt vele, akkor értette meg az igazságot. Így volt ez
Celestiannel is, fel kellett ismernie, hogy sok minden, amit a nevelt
lányáról tudni vélt, nem felel meg többé a valóságnak - és most ők is
így voltak ezzel. Finnian volt az első, aki ráébredt, es most
megértette Furia és Isis is, hogy hirtelen más játékszabályok
érvényesek.
A könyvönkívüliek lehetnek könyvmágusok.
- Ekkora szívást! - dünnyögte Furia, amikor a változás első
következményére rádöbbent. Cat holmi páncélszekrény ajtajáról
beszélt, amely a kincseskamrába vezet, súlyos acélfalról a harmadik
terem hátsó falában. Mögötte őrzik, ezt Finnian hetekkel korábban
közölte már velük, Marduk legválogatottabb kézműves tárgyait.
Ezen kincsek legértékesebbike a Szentély térképe volt.
Most viszont nem láttak maguk előtt mást, csak egy egyszerű
faajtót, amely mögött egy takarítószeres kamrát várna az ember,
nem pedig egy Marduk-féle bűnöző kincseit. Minden betörő egy szál
dróttal ki tudta volna nyitni a primitív zárat - ha nem lett volna
ennek az ajtónak olyan aurája, olyan erőteljes könyvmágiai
kisugárzása, hogy néhány lélegzetvételnyi időre betűk táncoltak
Furia szeme előtt.
- Ez nem jó jel - suttogta Isis.
- Ki tudod nyitni?
- Remélem. - Isis két lépést tett előre, amíg már csak egy
emberhossznyira volt az ajtótól. Lassan kinyújtotta a karját, és úgy
tartotta a tenyerét, mintha máris a fát érintené. - Marduk bentről
könyvlapokkal biztosította. - Lehunyta a szemét, és összpontosított.
- Nem ismerem fel, milyen könyvből származnak. Ha tudnám,
egyszerűbb lenne.
- Én semmit nem érzek - mondta Finnian olyan hangon, amely
már majdnem a sajátjának hangzott. Az első döbbenete elmúlt,
lassacskán újra a régi lett.
- Van Marduknak valamilyen kedvenc könyve? - kérdezte Isis.
- Majd biztos a gazemberekből álló bandája orrára köti!
- Ha könyvmágus - akadozva beszélt, mintha még mindig
nehezére esne elfogadni mindezt -, akkor kell, hogy legyen
lélekkönyve.
Furia felkapta a fejét.
- Azt gondolod, a lélekkönyvéből tépett ki oldalakat, és azzal
biztosította az ajtót?
A csőrös könyv megremegett a kezében. A ráncos nyaka teljes
hosszában előkígyózott a könyvborítóból, és felegyenesedett:
- Egyetlen könyvmágus sem…
- Ennek a háznak az ura nem szokványos könyvmágus - vágott a
szavába Isis. - Ő könyvönkívüli. És ha nem tévedek - megint egy kis
szünetet tartott, miközben az érzékei a másik oldalon lapuló szavak
után tapogatóztak -, akkor a saját lélekkönyvéből hullott ki.
- Ez lehetséges? - kérdezte Furia megütközve.
- Ezek a könyvoldalak az ajtó túloldalán… Át vannak itatva erővel.
Ilyesmit csak az képes létrehozni, aki szokatlanul szoros
kapcsolatban áll vele. Nem hiszem, hogy elegendő volna, ha ezek
egyszerűen csak a kedvenc könyvének az oldalai lennének. Most
már eléggé biztos vagyok benne, hogy a lélekkönyve lapjai.
Majdnem olyan érzés, mintha Marduk maga állna az ajtó mögött.
Finnian hátrapillantott. A kiállítási tárgyakkal teli polcok
eltorlaszolták a kilátást, így nem lehetett rálátni a középső csarnok
bejáratára, ahol Furia hagyta megszökni az utolsó origamit. -
Mostanra már biztosan figyelmeztették őket. Egészen biztosan
errefelé tartanak.
A kapukat bezárták, de egy erőteljes támadásnak nem tudnának
ellenállni.
- Majd nekem gondom lesz rá. - Furia olyan hevesen lóbálta a
csőrös könyvet, hogy a nyak vadul elhajlott, és szitokáradatot szórt
magából.
Isis erőteljes arccsontja mintha még jobban kiugrott volna, mint
egyébként.
- Tartóztassátok fel őket, amilyen sokáig csak tudjátok! Csupán
elegendő időre van szükségem, és ki tudom nyitni az ajtót. Lehet,
hogy Marduk erős, de kétlem, hogy olyasmit tudna létrehozni, ami
egy Siebenstern könyvönkívülit feltartóztat.
Azt mindenesetre tudták, hogy Marduk nem Siebenstern
regényeiből származó könyvönkívüli. Furia időközben a legtöbbet
már elolvasta, a rosszakat is, amióta a rezidencia könyvtárának
lyukait be tudta tömködni a Villa Angelosanto példányaival.
Egyikben sem volt szó semmiféle Mardukról. Ez sokkal inkább az
ókori Babilon egyik védőistenének a neve volt, és úgy lehet, Marduk
maga a bálvány, aki valamelyik mitológiai gyűjteményből hullott ki
a menedékhelyekre.
Ehhez jött még hozzá Marduk kapcsolata az Akadémiával. Amikor
a legenda szerint az emberek megépítették Bábel tornyát, hogy
elérjék az eget, magukra haragították az istent, aki lerombolta az
építményt, és megbüntette őket az istenkáromlásért. Addig a föld
összes népe egyetlen nyelvet beszélt - a rejtélyes adamita nyelvet -,
de onnantól kezdve nem érthették meg többé egymást. Ádám nyelve
feledésbe merült, a népek közötti megértés vereséget szenvedett, a
helyére bizalmatlanság és viszály lépett.
Ezek értelmében az Adamita Akadémia neve az ókori Babilon
nyelvére vonatkozik, Marduk városára, és szimbolikus értelmet
nyer: olyan kormányt kell létrehoznia, amely minden könyvmágust
egyesít, ahogyan azt egykor az ősnyelv tette.
Isis közelebb lépett a semmitmondó ajtóhoz.
- Valami él mögötte.
Finnian a homlokát ráncolta.
- Valakit bezárt? Éppen a legdrágább kacatjával?
- Talán fogoly - felelte Isis. - De inkább őr. Finnian, menj Furiával
a kapuhoz! Segíts neki Marduk embereit feltartóztatni, ameddig
csak lehetséges! - A pisztolytáskájából előhúzta az ezüst automata
pisztolyát, és a fiúnak nyújtotta. - Tessék, fogd!
A fiú elhúzta a száját, ellenőrizte, hogy a pisztoly ki van-e
biztosítva, és Furiával együtt elszaladt.
 Pillanatokkal később a második terembe vezető zárt kapu előtt
álltak. A két magas ajtószárny zárva volt, Finnian elrejtette a nehéz
kulcsot. A hangok, amelyeket egész idő alatt hallottak a könyvtár
irányából, egyre közeledtek.
- Ennek most gyorsan kell mennie! - Furia kinyitotta a csőrös
könyvet. - Húzd be a fejed!
A hosszú nyak összezsugorodott, amíg már csak a sárga hegye állt
ki a könyvborítóból.
- Nincs fejem - felelte a könyv sértődötten -, csak csőröm!
Furia a nyitott könyvet a padlóra fektette, és elé guggolt.
Summerbelle megtanította, hogyan kell egy kézzel felhasítani az
oldalszívet, de megbízhatóbb volt a jól bevált régi módszer: felemelt
egy oldalt, és a két tenyere közé szorította. Amikor szép lassan
széthúzta a kezét, a papír két rétegre hasadt. Közöttük izzott az
oldalszív, fehérarany fény, amely a kötésből a papírra ragyogott.
Közben betűk váltak láthatóvá, egy olyan nyelv betűi, amelyet Furia
nem értett, mégis gond nélkül fel tudott olvasni. Amikor megtette,
és közben arra összpontosított, ami a szándékában állt, a csőrös
könyv fénye az ajtó zárját izzó világosságba borította, a kulcslyukba
bújt, majd másodpercekkel később újra előtört belőle. Akár az égő
benzin nyoma, a fény mindkét ajtószárny mentén fellobogott,
végigszáguldott a sarkain, majd a zárnál újra egyesült. A két
téglalapot teljes egészében ragyogó vonalak övezték.
A világosság tükröződött Finnian szemében.
- Ez fel fogja tar tóztatni őket?
- Nem örökké. Talán egy ideig. - Furia maga is alig tudta, mit
csinál. Ilyesmit idáig csak akkor tett, ha nyugodtan akart olvasni a
szobájában; olyankor néha így biztosította az ajtót. Ám a
legveszélyesebb behatoló, akit távol akart tartani, az öccse volt, Pip -
nem pedig egy felbőszült, elvetemült bűnözőkből álló horda.
Számtalan láb trappolt a második termen át feléjük. A kapu
túloldaláról hangok hallatszó dtak.
 Finnian két kezében tartotta a pisztolyt, és az ajtóra szegezte.
Furia visszanézett a terem hátsó felébe. Nem látta Isist és a kamrába
vezető ajtót, mert az útjában álltak az üvegekkel, dobozokkal és
ládákkal teli polcok.
- Isis? - kiáltotta, de nem kapott választ.
Egy kéz kintről megrázta a kaput.
- Isis?
Egy heves ütés, valaki nekivetette magát. A jobb ajtószárny
megremegett a sarokvasakban. A fény a fa körül kicsit lüktetett,
majd megnyugodott.
A lélekkönyve első borítója kicsit felemelkedett, amikor
előmászott alóla a csőr, és a nyakát Furia irányába tekerte.
- Öt perc - krákogott. - Talán hat. Semmi esetre sem több.
Finnian vonásai némileg ellazultak. Még nem kell a férfiakra
lőnie, akikkel három hónapig együtt élt.
- Isis! - kiáltott hátra Furia. - Hogy állsz?
Most sem kapott választ.
- Mit csinál?
Furia lázasan gondolkodott, ő maga mit tudna tenni, hogy a
támadást kivédje. De a könyvmágia nem harcművészet volt, még ha
ez idáig azt a látszatot is keltette. Olyan hatalom volt, amely a
könyveket és az olvasókat összekötötte egymással; ellentmondott a
természetének, ha arra használták, hogy embereknek ártson, ezért
néha védekezett, és téves csapásokat mért. Furia gond nélkül életre
tudott kelteni egy maréknyi lenyűgöző, ám ártalmatlan káprázatot,
de ezek aligha fogják Marduk embereit elrettenteni. Minden más
több gyakorlást és kevesebb gátlást követelt. Isis és Summerbelle
mesterfokon űzték ezt, és együtt éltek a következményeivel. Furia
viszont csak feltételesen állt erre készen.
Finnianből rekedt szitkozódás tört elő.
 Még mielőtt a lány felismerte, min izgatta fel magát a fiú, a csőrös
könyv rikácsolni kezdett: - Vigyél el innen! Gyorsan!
A fénycsíkokból mindkét ajtószárny alól kukacok kígyóztak elő,
olyan fehérek, mint a spagetti, és rövidebbek, mint egy ujjperc.
Először csak ketten voltak, majd fél tucat, végül olyan sok, hogy
Furia egy pillantással már nem is tudta őket megszámolni. Az elsők
már közeledtek a csőrös könyvhöz, amely még mindig kinyitva
hevert a földön. Az izzó oldalszív fenntartotta az ajtózárat, miközben
a könyv remegett félelmében.
Finnian több férget széttaposott, ám az ép példányok tovább
vándoroltak a kövön, és a csőrös könyv irányába másztak.
Furia felkapta a földről, de ügyelt rá, hogy az oldalszív ne aludjon
ki. Amint a könyvmágusi folyam megszakad, az átjáró biztosítása is
megszűnik. Az emberek a túloldalon bizonyára tudták ezt; nem ok
nélkül tolták át a piócákat a résen.
- Lehet, hogy bűnözők - mondta Finnian -, de nem mind ostoba.
Furia szétnézett. Mivel csak kevés könyv volt a terem polcain, a
piócák itt csak mérsékelt pusztítást tudnák végezni. Marduk
emberei inkább számoltak ezzel a veszteséggel, csak hogy a
betolakodókat elkaphassák.
- Van másik kijárat?
- Tudomásom szerint nincs. Még az üvegtetőt is rács védi, amióta
Cat betört.
Furia minden erejével egy több féregből álló gombolyagra
taposott, amely kézként akart a nadrágszárán felkapaszkodni. A
csőrös könyv remegett a kezében, de derekasan fenntartotta az oldal
szív erejét.
Újra testek csapódtak kívülről az ajtónak. A világosság az
ajtószárnyak körül enyhén szikrázott, majd újra helyreállt.
Finnian ismét az átjáróra célzott a pisztollyal. Öt lépésre álltak
tőle, több tucat könyvpióca nyüzsgött előttük a padlón. A legtöbb
Furia irányába mozgott.
 - Ez sokáig már nem lesz így jó. - Újra Isist szólította. - Isis! Hogy
állsz?
Ezúttal hallott valamit, valami nyögésfélét.
- Rendben - mondta a csőrös könyvének gyors elhatározással. -
Mennyi ideg fogja bírni a torlasz, ha becsukod az oldalszívet?
- Nem sokáig - krákogta a könyv.
- Nem lehetne pontosabban?
- Talán két perc, talán kevesebb, mint egy. Honnan tudjam?
- Remek - mondta Finnian.
- Isis! - ordított hátra Furia. - Most hátramegyünk. Egy perced
van!
Robaj. Az első pillanatban Furia azt hitte, Marduk emberei
betörtek, de a lárma az ellenkező irányból jött.
Finnian a bal kezével kitörölte az izzadságot a szeméből,
miközben a másikkal továbbra is a kapura célzott.
- Ez szerinted is úgy hangzott, mint: Hé, emberek, megcsináltam?
A robaj megismétlődött, ám ezúttal olyan hangosan, mintha a tető
egy darabja beomlott volna. A csőrös könyv összerezzent.
- Gyertek ide! - kiáltotta Isis. - Gyorsan!
Furia és Finnian fellélegeztek.
- Vagyis nem, állj, maradjatok távol!
Elszántan bólintottak egymásnak, és futásnak eredtek. Futás
közben Furia becsukta a csőrös könyvet, így a kapuval fenntartott
kapcsolat megszakadt. A szeme sarkából látta, hogy a világító
vonalak pislákolni kezdenek, mint a hibás neoncsövek. A túloldalról
ismét nekivetődött valaki.
Futás közben Furia kapkodta a levegőt. A terem hátsó felében
furcsa szag terjengett.
Isis egyenesen állt Marduk kincseskamrája előtt, és befelé nézett.
Az ajtó bedőlt, a sarokvas kitört a keretből. Lángok táncoltak a fa
körül, és Furia csak néhány másodperc elteltével értette meg, hogy a
könyvlapok égtek alatta, amelyeket az ajtó védelmére rögzítettek
oda - Marduk lélekkönyvének az oldalai. Teljesen mindegy, hol
tartózkodik, legkésőbb ebben a pillanatban fájdalmasan érzi, hogy a
dolgok a főhadiszállásán kicsúsztak az ellenőrzése alól.
- Menjetek… hátrébb - bökte ki Isis ziháló lélegzettel.
- Mindjárt itt lesznek - felelte Furia. - Nincs több időnk!
Rövid habozás után ő és Finnian előrébb léptek, amíg mindketten
be tudtak pillantani Isis mellett a kis helyiségbe. A szúrós szag
elfedte az elszenesedő lélekkönyv oldalainak égett bűzét.
Valami él mögötte - mondta Isis az előbb.
A kamra alig volt nagyobb, mint öt yardszor öt yard, alacsony
mennyezetű, sötét téglafalú. A falak mentén emelvényeken
szokványos tárgyak hevertek üvegburák alatt: az egyiken egy régi,
bőrkötéses könyv, egy másikon valaminek a maradványai, talán, egy
kőtábláé. Egy harmadik búra alatt edény állt, valószínűleg urna.
A többi dolgot, amelyet Marduk a magánkiállítása részeként
őrzött, alig lehetett felismerni, olyan rosszak voltak a fényviszonyok.
Az egyetlen fényforrás egy tűztálból szűrődött ki, amely egy
csípőmagasságú oszlopon feküdt a kamra közepén. Fehéressárgás
lángok lobogtak benne, mintha éppen most szították volna.
- Nyílt tűz? - kérdezte Finnian. - Éppen itt?
Isis bólintott.
- Már égett, amikor az ajtó megadta magát.
Mögöttük újra felhangzottak a terem kapuját érő ütések és
lökések.
- Ez nem szokványos tűz. - Isis hangja fátyolos volt. Csodával volt
határos, hogy egyáltalán meg tudott még állni a lábán.
- Hol van a térkép?- kérdezte Furia.
Isis a lángokra mutatott.
- Valószínűleg mögötte, éppen a helyiség túloldalán.
 Furia a világosságba pislogott, de nem tudta kivenni, mi találtató
a lángokon túl a sötétben. Néhány lélegzetvételnyi ideig
elhatalmasodott rajta a kívánság, hogy belépjen a kamrába,
megkerülje a tűztálat, és magához vegye a Szentély térképét. Furia
mégis elég józan maradt ahhoz, hogy feltegye magának a kérdést,
hogy ez valóban az ő kívánsága-e, nem pedig sokkal inkább valami
más ösztönzi. A levegő olyannyira telítve volt könyvmágiával, hogy
alig tudta volna megmondani, hol ér véget az ő ereje, és hol
kezdődik az az idegen energia, amely itt már bizonyára régóta hat.
- Nem mehetünk be - mondta Isis, miközben mindhárman úgy
néztek befelé a hétköznapi kamrába, mint akit megigéztek. - Az ott
olyan régi és hatalmas, hogy…
Abban a pillanatban a tűz sziszegve lövellt a mennyezetig, elvált a
táltól, és állatként ugrott a földre. Ott kinyújtózott, újra felfelé fújta
magát, lobogó kinövései támadtak, majd a lángokból alakot formált:
arctalant, de megközelítően emberit. Hét láb magas volt, és aszott,
akár az égő faágak, olyan félelmet keltő, mint egy dzsinn, aki
dühödten bújik elő a palackjából.
- Fornax vagyok - csendült fel ekkor sercegő visszhanggal. - Én
vagyok a Nagy Könyvtár réme. Én vagyok az Alexandriai Láng.
 9.

-Rendben - suttogta Furia annyira elnyújtva, mintha az összes

levegő elszökött volna a tüdejéből. - Ki vagy mi az ördög az az
Alexandrinusi Láng?
- Alexandriai - javította ki Isis tompa hangon.
- Nincs olyan verssor, amit így hívnak? - Hogy itt és most
felderengtek benne Mister Theophil költészetórái, az éppen olyan
képtelenség volt, mint minden más, ami a tűzlény láttán átfutott a
fején.
- Ez szerinted úgy néz ki, mint egy verssor? - kérdezte Finnian.
- Szerinted, mesterkém, pontosan minek néz ki? - Nem úgy
gondolta, és abban a pillanatban meg is bánta. Finnian nagyon sok
mindent vállalt magára azért, hogy ma itt lehessenek. És ha közben
semmit nem tudott meg erről a Fornaxról, akkor az feltehetően nem
az ő hibája. Valószínűleg, Mardukon kívül senki nem tudta, mi rejlik
a kamrában, és ki őrzi a kincseit.
- Fornax - szólította meg Isis a lényt. - Mit kell tennem, hogy
engedélyezd nekem a belépést?
- Én vagyok a Nagy Könyvtár réme! - kiáltotta újra a lánglény. -
Én vagyok az Alexandriai…
- Igen - mondta Furia türelmetlenül -, már említetted. - A
lélekkönyve remegett az ujjai között, mert a könyvpiócák
feltartóztathatatlanul közeledtek a termen át.
Isis elképedt pillantást vetett rá. Talán a szemrehányás nyoma is
benne volt, de Furia úgy találta, túl vannak azon, hogy pusztán
diplomáciával próbálkozzanak.
- Te voltál a Nagy Könyvtár réme - mondta éles hangsúllyal de
már nem vagy az, különben aligha lennél ebbe a lyukba zárva.
Éppen, mint könyvek őre!
 Habár az elszántsága csak megjátszott volt, nem fogja annyiban
hagyni. Isis és ő még mindig biztonságba tudnak húzódni - náluk
voltak a szükséges könyvek vagy némi idővel még kaput is
nyithatnak, vissza a rezidencia könyvtárába.
Mögöttük valami nagy tárgy csapódott a kapunak. Ezúttal
gyanúsan úgy hangzott, mint egy feltörő kos. Talán egy kocsi,
amelyet a férfiak egyesült erővel a faszárnyaknak lendítettek.
- Nos - mondta Fornax, és úgy elnyújtotta az o-t, mintha a
tűzlábával éppen egy pocsolyába lépett volna -, őr vagyok, ez igaz.
- Akkor Marduk szolgája vagy?
- A szolgája? Hah! - Fújtató hangot hallatva Fornax háromszoros
szélességre duzzadt. - Én voltam, aki egykor elpusztította Alexandria
könyvtárát. Minden egyes írását elnyeltem, amíg az égő papirusz
bűze az utolsó hajót is elűzte a kikötőből. A tető hamuként porlott
el, az oszlopok fekete porként. Úgy pörköltem meg a tudósokat,
mint a nyulakat, és a történetírás évezredeit töröltem el a föld
színéről. Egy kultúra hanyatlása voltam, az ókor tudásának a
rombolója. Én voltam a réme…
- Igen, igen - vágott a szavába Furia. A kamrán kívül nem lehetett
forróságot érezni. - Mindez szép és jó. De most Marduk rabszolgája
vagy.
- Be vagy zárva - mondta Isis. - És nem árthatsz nekünk, amíg
ezen a küszöbön át nem lépünk. - A csizmája orrával láthatatlan
vonalat húzott a kincseskamra küszöbe mentén. Furia figyelmét
nem kerülte el, hogy Isis lába remeg az erőtlenségtől.
- Ez túl sokáig tart! - mondta Finnian.
- Természetesen sokáig tart! - felelte Isis élesen. - Nagyon
kíváncsi lennék, te hogyan akarod a problémánkat gyorsabban
megoldani.
Furia le nem vette a szemét Fornaxról.
- Tehát elégetsz bennünket, amint a börtönödbe lépünk, igaz?
 - Ó, igen! - ordította jókedvűen a tűz. - Elégetlek! Elemésztelek!
Szörnyűséges tűzhalált haltok! Éppen úgy, mint a könyvtárosok a
régi Egyiptomban.
- Hogy idézett meg téged Marduk? - kérdezte Isis.
- Megidézni? - Fornax hangja majdnem siránkozóvá vált. -
Megtalált! Érdemtelenül a birtokába vett! Marduk szörnyűséges
mester. Azzal fenyeget, hogy kiolt, ha nem hajlok meg előtte. Ezért
engedelmeskedem, ó, igen.
Furia Isisre nézett.
- Valami ötlet?
Az egykori ügynök kinyitotta a száját, hogy feleljen, ám a kapura
mért újabb csapás túlharsogta. Ismét hallották, hogy repedezik a fa.
Ha a banda nem is törte még be, a következő kísérletnél sikerülni
fog.
Finnian bosszúsan meredt Isisre és Furiára.
- Nem azért tartottam ki három hónapon át, hogy ilyen kevéssel a
cél előtt feladjuk.
Furia megrázta a fejét.
- Nem adjuk fel! - Isis felé fordulva hozzáfűzte: - így van, igaz?
Isis tudomást sem vett róluk, kinyújtotta az egyik kezét, mígnem
az ujja hegye pontosan a küszöb magasságába nem ért.
Fornax mintha felrobbant volna. Egy szempillantás alatt
kinyújtózott, amíg a tüze az egész helyiséget ki nem töltötte, fújtató
pokollá vált, amely a kamra minden szegletébe elért, és csak a
nyitott ajtóban ért véget. Úgy nézett ki, mintha a helyiség belsejéből
valaki lángszórót célzott volna egy üvegtáblának.
Isis nem húzta vissza a kezét, amíg a tűzvihar alább nem hagyott,
és ismét az Alexandriai Láng szikár alakjává nem vált. A helyiséget
diadalittas nevetés töltötte meg.
- A hatalmam elemészt, a hatalmam eléget, a hatalmam mindent
elsöprő!
 Isis megfordította a kezét. Az ujja hegye megpirult, de nem égett
meg.
- Mindenesetre nem káprázat.
Furia aggodalmasan ráncolta a homlokát, miközben Finnian
feszülten bámult a kincseskamrába.
- Miért nem égett el ott bent semmi? - kérdezte. - Minden holmi
épen hever a talapzatokon.
- Ó, igen! - ujjongott újra Fornax. - Az Alexandriai Láng maga
határozza meg, kit éget el. - Egy kicsit halkabban hozzáfűzte: - Csak
papírt nem, abból degeszre zabáltam magam. Könyvek, tekercsek,
papirusz… ezek közül már semmi nem szenved kárt a füzemben. -
Mintha eszébe jutott volna, hogy ezzel a vallomással talán veszített a
félelmetességéből, ezért az egyik lobogó karjával Finnianre
mutatott. - De téged bűzlő sárrá főzlek szét, ember! És azt a kettőt
ott, két száraz ágként fogom elégetni. Mert én vagyok Fornax, az
istenek villámcsapása!
- Szép kis hencegő vagy! - vágott vissza Furia.
A kaput ért következő lökéstől megremegtek az üvegek a
polcokon. Furia remélte, hogy Isisnek támad valami ötlete, ezért
több időt akart neki hagyni. Talán el tudja terelni Fornax figyelmét.
- Ahhoz képest, hogy elfogtak és bezártak, igen nagy a szád! -
kiáltotta a tűzlénynek. - Mióta bujkálsz már ebben a lyukban?
Néhány hónapja?
Fornax haragos tűzgejzírré vált, egyenesen tűzviharrá, amely nagy
hévvel lövellt a mennyezetig, és lobogó parázsfénybe borította őket.
- Talán évek óta?
- Ne gúnyolódj egy korszak végén - ordította -, a kelet
hanyatlásán, minden írás pusztulásán! Tízezerszer többet égettem
el, mint amennyit valaha is el tudsz olvasni, te kis könyvmágus!
Még mielőtt Furia válaszolni tudott volna, a terem másik végében
a kapu mögött kiáltás hallatszott. Az első pillanatban Furia azt
gondolta, Marduk emberei végleg betörtek, de aztán a kiáltás
többszólamú ordítás crescendójává vált. Fájdalom és halálfélelem
hangjává.
Olyan zaj visszhangzott az üvegkupolás mennyezet alatt, mint
amikor a palackból kiszívják a maradék folyadékot, majd
másodpercekig úgy tűnt, mintha maguk az ablaktáblák is
megcsikordulnának ott fent ettől az új, természetellenes
feszültségtől.
Egyik pillanatról a másikra a kiáltások elhaltak, és rettenetes
csend telepedett a teremre. Furia már csak a saját légzését hallotta,
amelyet a szapora szívverése festett alá.
Fornax ököl nagyságú lánggá zsugorodott, és felugrott a
tűztáljába.
- Mi volt ez? - kérdezte cérnavékony hangon.
Furiának olyan érzése támadt, mintha valamit kiszakítottak volna
a mellkasából. Nem is fájdalmasan, mégis olyan váratlanul, hogy
rémülten felkiáltott. A csőrös könyv is hangosan felnyögött,
miközben Isis megtántorodott, és térdre esett. Csak Finnian állt
továbbra is egyenesen, és ekkor Furia megértette, hogy ő nem érzi.
Bármi is történt az imént, csak a könyvmágusokat vagy az olyan
lényeket érinti, akik könyvmágusi energiából születtek.
- Mi a… - kezdett bele Finnian, amikor Isisről Furiára pillantott,
de a mondat a szájában rekedt.
Repedő üveg zaja hallatszott, ezúttal sokkal hangosabb, majd
fülsüketítő csörömpölés követte.
- Ez a kapu volt! - Finnian felemelte a pisztolyát, és futni kezdett.
- Ne! - Isis fel akart ugrani, és követni őt, de már az első lépésnél
újra összeroskadt. Furia is még mindig érezte: valaki elszívta
belőlük a könyvmágusi energiájuk egy részét. Csak egészen lassan
épült fel újra.
Isis kék szeme tágra nyílt. Amikor Furia pillantása keresztezte az
övét, riadalmában azon töprengett, vajon Isis megadta-e magát.
Olyan valaki lépett a játékmezőre, aki pusztán a jelenlétével az
ellenállás minden kísérletét megsemmisítette.
- Ki jön ott? - kérdezte Furia olyan hangon, amelytől ő maga is
megrémült. - Ez Marduk?
Isis megrázta a fejét. Mintha egyszerre csak a legkisebb gondja is
nagyobb lett volna Marduknál.
A kincseskamrában Fornax már alig volt nagyobb, mint egy ujj,
egy aprócska fénycsík a helyiség félhomályában.
- Háromszor is átkozott könyvmágusok! - hebegte magában. -
Háromszor és négyszer és ötször átkozottak! Tűnjetek el, nekem
semmi dolgom veletek! Én vagyok az Alexandriai Láng, én vagyok
Egyiptom réme és a tűz mindenható ereje!
Még tovább dünnyögött az orra alatt, de Furia már nem figyelt rá.
Elhatározásra kell jutnia: itt maradni és várni, vagy követni
Finniant, és megnézni, mi történik.
Am Isis szólítására Finnian már megállt. Visszafordult, és a
könyvönkívüli nő karja alá nyúlt.
- Állj fel! - mondta a fiú. - Ki kell innen segítened Furiát! - Tehát ő
is észrevette Isis szemében az ürességet.
- Egyedül is tudok könyvvel utazni - mondta Furia.
- Nem - ellenkezett Isis. Nem, ha ő nem akarja. - Feltápászkodott.
- Elvonja tőlünk az energiát. És képes ellenünk fordítani.
Furia tett néhány lépést előre, hogy a polcok között a kapura
pillantson. De még mindig útban voltak a könyvmágusi trófeákat és
kézműves tárgyakat őrző szekrények. Hogy valamit ki tudjon venni,
ahhoz sokkal jobban el kellett volna távolodnia a többiektől.
- Ki az? - A tudatlanságtól még dühösebb lett.
Isis imbolyogva elindult, és néhány lépés után már egyre
gyorsabban járt. Furia feldúltan nézett rá, majd a kincseskamra
bejáratára, és vissza. A szokványos ajtónyílás mögött most sötétség
uralkodott, csak az aprócska csillogás árulta el, hogy Fornax a
táljában parázslik. A lány óvatosan tett felé egy lépést, majd még
egyet.
- Lát téged - formálta Finnian az ajkával majdnem hangtalanul.
Az arckifejezésével könyörgött, hogy ne tegye.
A lány lassan a láthatatlan küszöbre lépett. Ott még egyszer
megállt. Fornax elbújt a tűztáljában, alig volt nagyobb, mint egy
gyufa lángja. Valószínűleg nem fogja észrevenni, ha a padlón mászik
négykézláb, vagy még inkább hason kúszik.
Még egyszer, utoljára hátranézett. Finnian a fejét rázva jött felé,
és hadonászott. De túl késő volt. Ha Isis megpróbálja az ellenfelüket
feltartóztatni, akkor egyiküknek gondoskodnia kell a Szentély
térképéről. És Finnian nem könyvmágus. Ha valakinek sikerülhet,
akkor az Furia.
A lélekkönyvére nézett. A csőr felfelé fordult, a lány irányába.
Finnian majdnem utolérte.
Valahol a polcok mögül hallották, hogy Isis kiált valamit, egy
nevet, amit Furia csak félig-meddig hallott.
Lassan leguggolt. Most kell megtennie, az idő kifolyik a kezükből.
A zsebes nadrágjában egy utazókönyv rejlett. Amint a térképet a
kezében tartja, Furia biztonságba tudja helyezni. De mi lesz akkor
Finniannel? Ha Isist feltartóztatják, akkor Furia az egyetlen esélye,
hogy élve kijusson innen.
A fiú az egyik kezét felé nyújtotta. Hogy vissza akarta őt tartani,
annak semmi köze nem volt a saját biztonságához, ezt a lány jól
tudta. Milyen gyakran hányta a szemére Cat a könnyelműségét.
Furiát feltette. Úgy gondolta, óriási butaságot követ el.
De talán ez már rég nem is számított.
Éppen át akart lépni a küszöbön, amikor a csarnokon vihar söpört
végig. Úgy borította fel a trófeákkal teli polcokat, akár a dominókat,
és széles csapást vágott a berendezés közepébe. Üvegek és tárolók
törtek össze nagy robajjal, könyvmágusi relikviák sodródtak a
levegőben. Kis időre Furia megpillantotta Isist a második terem
feltárt ajtaja előtt. És volt ott még valaki, egy magányos alak. Nem
az az óriás, akire számított, hanem csak egy férfi hosszú kabátban.
És Furiára nézett. A lányt éppen akkor érte el a vihar, amikor a
tekintetük találkozott, Finniant ledöntötte a lábáról, és Furia mellé
sodorta. Egy kiáltással nekicsapódott, majd a kamra előtt a padlóra
zuhant.
Furiát viszont az ütközés lendülete előredobta, egyenesen a
kincseskamra sötétjébe, három-négy lépésnyire - és akkor a feje
valami keménybe ütközött. Ahogy Fornax talapzatának vágódott,
majdnem elveszítette az eszméletét. Kábultan a hátára fordult, és
felfelé pillantott. Látta a tál hajlatát, amelyet arany láng fénye
övezett.
Forróság öntötte el, amikor Fornax fellobogott felette, és
megtöltötte a kamrát a tüzével.
 10.

A lángok a mennyezetig csaptak fel a tálból, nyújtózkodó

parázsgombaként: fent kiszélesedett, és felizzította a levegőt Furia
fölött. A lány megfordult, tudomást sem vett a fájdalomról és a
szédülésről, a kamra hátsó részében álló trófeák talpazatára nézett,
ugyanakkor megértette, hogy nem fog tudni odáig eljutni. Csupán
néhány yard volt, másodpercek kérdése, de ha most felugrik, a tűz
elkapja, és élve elégeti.
Ehelyett visszakúszott a padlón az ajtó irányába, a forróság
majdnem elvakította. Égett haj szaga terjengett, és amikor
megértette, hogy a sajátja az, már majdnem túl késő volt. Akkor
eszébe jutott valami más is. Pánik lett rajta úrrá, és szélsebesen
visszamászott az oszlophoz. Ott hevert a csőrös könyve, a nyakát
mélyen behúzta a borítóba, és a következő pillanatban lehet, hogy
tüzet fogott volna.
Miközben felvette, látta, hogy füst száll fel a kézfejéből, ezért a
könyvet kihajította a nyitott ajtón. A csőr kétségbeesett kiáltása neki
szólt, de ezt csak néhány másodperccel később fogta fel. Az egész
teste füstölt, a kijárat felé mászott, hallotta Fornax feldúlt
jajveszékelését, és észrevette Finniant, aki kintről felé vetődött,
egyenesen a hőáradat közepébe. Mindkét kezét Furia felé nyújtotta,
sikerült megfognia, és máris húzta kifelé. Néhány parázshullám
fújtatott felettük, megperzselte a ruhájukat és a hajukat. Egy
figyelmeztetés, a legutolsó.
- Soha többé ne térjetek vissza! - ordított utánuk Fornax,
miközben Finnian áthúzta Furiát a küszöbön.
A következő pillanatban a lány hűvös levegőt szívott a tüdejébe. A
tűzhengerből, amelyből éppen hogy megmenekültek, itt kint semmi
nem érződött. A keze úgy megpirult, mint a rák ollója, de nem égett
meg komolyan, csak a haja vége perzselődött meg. A ruhájából is
vékony füstcsíkok köröztek felfelé. Olyan szánalmasan bűzlött, hogy
ő maga is alig bírta elviselni.
Finniannel egymás mellett feküdtek, most mindketten háton.
- Isis? - nyögte ki a lány száraz hangon, és nagy nehezen felemelte
a fejét. A kincseskamrába visszatért a nyugalom, Fornax kis lángon
égett, és bronz derengésbe borította a helyiséget.
A lány egy nyögéssel felült. Úgy érezte, mintha az arca és a keze
erősen leégett volna a napon, kellemetlen volt, de nem túl
fájdalmas.
Finnian felugrott, és felé nyújtotta az egyik kezét. Közben nem a
lányra nézett, hanem a terem kapuja felé. A vihar csillapodott,
helyette szúrós szag terjengett; Marduk sok kézműves terméket
spirituszban tett el, amely most a törött üvegtárolókból a földre
csörgött.
A terem csatatér volt, habár még nem is került sor harcra. Isis és
az ismeretlen a kapuban álltak egymással szemközt, de nem lehetett
kivenni, hogy beszélnek-e.
- Mit csinálnak ott? - dünnyögte Finnian.
- Nézzük meg! - Furia elindult. Tenniük kellett egy kanyart, hogy
az utolsó polcokat megkerüljék, amelyek még egyenesen álltak. A
terem közepén a bútorok törmeléke elzárta az utat, sok közülük
maga alá temette az egyedülálló trófeákat.
Minél közelebb értek az ajtóhoz, annál tisztábban látták, mi
történt. Marduk emberei közül legalább két tucat feküdt
rezzenéstelenül a padlón egymás hegyén-hátán, kicsavarodott
végtagokkal és tágra nyílt szemmel, ízzé-porrá zúzva és úgy
széthajigálva, akár holmi játékszerek. Amennyiben az
erődítményben voltak még Marduknak emberei, bizonyára
menekülőre fogták. A riasztó már nem szólt, és a sziréna is
elnémult.
Isis és a férfi néhány yard távolságból méricskélték egymást. A
könyvmágusnő háttal állt Furiának és Finniannek, az ismeretlen
viszont feléjük fordult, és látta, hogy közelednek. Furián éppen csak
átsiklott a tekintete, Finniant viszont alaposabban végigmérte.
- Tehát igaz - mondta Isisnek. - Te tényleg közösködsz ezekkel.
- Mintha ez még meglepetés volna a számodra.
- Volt egy-két utalás, homályos célozgatás a legutóbbi
támadásaikról készült beszámolókban, de egyetlen bizonyíték sem.
Nagyon alaposan felsepertél magad mögött, Isis. - A vonásai
megkeményedtek - Hány emberünket kellett megölnöd, nehogy
bárki megtudja, hogy most már ennek a söpredéknek az oldalán
állsz?
- Hogy találtál rám?
Az idegen előhúzott egy összegyűrt origamit, és az ujjaival a nő
felé pöccintette.
- Elkaptam. Néha jobbak vagyunk, mint amilyen a hírünk.
A férfi hosszú, világosbarna szarvasbőr kabátot viselt, amelynek a
szegélye a csizmájáig ért. A nadrágja is bőrből készült, felette világos
inget viselt és fakó mellényt. Vadnyugati regényből kihullott
könyvönkívülinek lehetett volna gondolni, kiöregedett
revolverhősnek. A lélekkönyvét pisztolytáskás övben hordta,
ahogyan Furia apja is, ezenkívül a nyakán fekete kendőt viselt,
brossal. Az őszülő haja a válláig ért, a borostája fehér volt. Furia
hatvan felettinek becsülte. Az arca markáns volt, de nem sovány, az
alkata a korához képest figyelemreméltóan kisportolt.
Az elmúlt hónapokban Isis makacsul hallgatott az ügynök
múltjáról, és csak akkor szolgált információval, ha az egy-egy
akciójuk sikeréhez fontos volt. Ezzel lehetővé tette számukra, hogy
őrizetlen menekülő-útvonalakat használjanak, vagy elkerüljék az
összeütközéseket. Viszont soha nem említett személyeket, akikkel az
Adamita Akadémia szolgálatában eltöltött évei során dolga volt.
Furia egyszerre csak biztos volt benne, hogy ennek az egyik oka
éppen ez a férfi.
- Isis - szólalt meg a lány, amilyen nyugodtan csak bírt -, ki ez?
 A férfi halkan nevetett.
- Soha nem meséltél rólam? Nem is tudom, hogy megbántódjak
vagy csodáljalak a lojalitásod miatt.
A lojalitás szó hallatán Finnian arckifejezése még morcosabbá
vált. Furia remélte, hogy a fiú nem próbál meg rálőni az idegenre.
Furia érezte a hatalmas könyvmágiát, amely a férfiban lakozott. Az
ereje sokkal nagyobb volt, mint a sajátja, egy legyengült
Siebenstern-könyvönkívüliével pedig nagyjából egyenlő.
Amikor Isis nem felelt, a férfi hozzáfűzte: - Nem szabadott volna
elárulnod bennünket. Ezzel nagy csalódást okoztál.
Mindannyiunknak, de nekem különösen. Még mindig rejtély
számomra, hogyan csalódhattam benned ekkorát.
- Nem hagytál nekem más választást.
- Sokkal több mindened volt, mint csupán egy választásod. Neked
jövőd volt! - A férfi ismét vetett egy pillantást Furiára. - És ehelyett
mid van ma? Egy halom gyerek a nyakadon, akik azt hiszik, egy pár
szúnyogcsípéssel forradalmat tudnak szítani. - Észrevette, hogy
Finnian ellenkezni akar, ridegen rámosolygott, és a mutatóujját az
ajka elé tette. A szája némán azt formálta: Ne tedd! És Finnian
valóban leeresztette a fegyverét. A férfi újra Isishez fordult: - Ezt
hitetted el velük? Hogy van esélyük?
Isis visszapillantott Furiára.
- Most menjetek! - mondta. - Tűnjetek el innen!
Furia és Finnian először rá meredtek, majd a férfira. Egyikük sem
mozdult egy tapodtat sem.
- Elengedhetem őket - szólalt meg az idegen. - Jó szándékom
jeléül.
Furia mély levegőt vett, és egyenesen az ismeretlen szemébe
nézett.
- Ki maga?
Gúny és bosszúság keverékével mérte végig a férfi, ám még
mielőtt bármit is felelni tudott volna, Isis megelőzte.
 - Atticus Arbogast - mondta. - A tanítómesterem az ügynöki
kiképzésem során. A… - habozott, mielőtt befejezte volna a
mondatot, és amikor megtette, kicsit lehalkította a hangát -
mentorom a Le Carré líceumban.
Furia felvonta az egyik szemöldökét.
- Az ügynökiskolát John le Carré-ról, a kémregényszerzőről
nevezték el?
- Mi vagyunk az Akadémia, és te nem kedvelsz bennünket -
mondta Arbogast -, de mi is éppen annyira szeretjük a könyveket,
mint te. És egészen biztosan jobban, mint ő. - Finnian irányába
biccentett. - Gondoltál már arra, hogy esetleg a rossz oldalon állsz,
kisasszony?
- Atticus Arbogast - ismételte lassan Finnian. A tekintete és a
hanglejtése nem rejtette véka alá a gyűlöletét. Egy rántással
felemelte a pisztolyát, és célzott.
Az ellentámadás olyan gyorsan érkezett, hogy Furia alig látta, mi
történt. Finniant hirtelen hátravetette valami, közben elejtette a
fegyverét, de mégsem a padlónak csapódott, hanem egy láthatatlan
falnak. A fal mentén lassan felfelé tolták, miközben valami
összeszorította a torkát. A két kezével a nyakához kapott, de semmit
nem talált, amit lefejthetett volna. A padló fölött
embermagasságban függött a semmiben, mintha a mennyezetről
leereszkedj hóhérhurkon lógott volna. Az arca vörösre változott,
majd kékre miközben a fulladás okozta halál ellen küzdött.
A szájából elkínzott hörgés bukott ki, aztán a lába pánikszerű
rángása is abbamaradt.
- Atticus! - ordította Isis. - Engedd őt elmenni!
Furia arra gondolt, hogy odarohan, és megpróbálja lentről elkapni
Finnian lábát. De aztán az ösztöne győzött, a csőrös könyv verdeső
hanggal kinyílt a kezében, és még ugyanabban a másodpercben
felhasadt egy oldalszív.
 Arbogast a homlokát ráncolta, amikor látta, milyen fürge a lány,
de csak mosolygott, amikor Furia gondolkodás nélkül halálos erejű
lökéshullámot indított felé. A saját lélekkönyve még az övtáskájában
rejlett; résnyire kinyílt, izzó fény szivárgott elő a lapjai közül.
Arbogastnak még csak a kezével sem kellett a könyvet kinyitnia,
hogy használja az erejét.
A lökéshullám súrolta Isist, amitől megperdült, ám szétfoszlott,
még mielőtt a férfit elérte volna. Furia dühösen felkiáltott, és újabb
támadást indított, ezúttal egy villámcsapás kíséretében, amely
lyukat vájt az üvegmennyezetbe Arbogast fölött, és szilánk-esőt
zúdított a férfira. Az ügynök közömbösen állt a kristály szökőkút
közepén, akár a nyári esőben, és a következő támadást is látható
erőlködés nélkül elhárította.
Furia mögött Finnian a földre zuhant, köhögni kezdett és
köpködni. A lány odafutott hozzá, és megtartotta, amíg a fiú újra
kapott levegőt. Közben észrevette a pisztolyt, felemelte, és egy
pillanatig a kezében tartotta.
- Add ide! - kiáltotta Isis.
- Ne… - hörögte Finnian.
Furia belátta, hogy Arbogast egy újabb támadást nem fog
büntetlenül hagyni. És amíg Isis nem veti be a legerősebb fegyverét,
a mellkasában lévő oldalszíveket, jobb volt a férfinak nem adni
további okot az ellencsapásra.
Szótlanul odadobta Isisnek az ezüst automata pisztolyt. A nő
játszi könnyedséggel elkapta, és visszadugta az övtáskájába.
- És te ki vagy? - kérdezte Arbogast Furiától. Az üvegszilánkok
jégkristályként csillogtak a vállán és a hajában. Amikor a lány nem
felelt, vállat vont. - Majd később visszatérünk rád.
Furia Finnian füléhez hajolt.
- Te ismered?
A fiú szeme véraláfutásos volt, de már Arbogast támadása előtt is
félelmetesen nézett ki, nyomot hagytak rajta a Marduk
erődítményében eltöltött hónapok.
- Az Akadémia legfelső ügynöke… A Cantos család különös
bizalmát élvezi, azt beszélik… Több barátomat ölte meg…
- Terroristákat - mondta Arbogast, akinek nem kerülte el a
figyelmét a halk szóváltás. Rezzenéstelenül állt Marduk bandájának
halott emberei között, és úgy látszott, nem aggasztja, hogy a háta
mögött esetleg továbbiak közeledhetnek. Úgy lehet, tényleg
mindenkit megölt, aki az alvilág főnökének főhadiszállásán
tartózkodott.
A Cantos család különös bizalmát. A Cantos család volt a
leghatalmasabb a három nemzetség közül, amelyekből az Adamita
Akadémia vezetősége összeállt. A másik kettő, a Himmel és a
Lohenmut család a három nemzetség tanácsában egyenjogú volt, de
évek óta leginkább a Cantos család irányította az Akadémia sorsát.
Az egyetlen lányuk, Livia Cantos a tanács szócsöveként működött. A
csinos arca volt talán a leggaládabb álarc, amely mögé az Akadémia
a hidegvérűségét rejtette.
Hogy Atticus Arbogast különösen közel állt a három családhoz, a
fölényes fellépése után nem hatott meglepetésként. Ám volt valami
más, amin Furia megütközött.
- Ezek a férfiak - szólalt meg a lány, és a halottak irányába
mutatott - Marduk emberei voltak. Azt beszélik, a markában tartja
az Akadémiát, mivel a birtokában van a Szentély térképe. Mi fog
történni, ha meglátja ezt itt?
Arbogast a jelek szerint őszintén jól szórakozott.
- A Szentély valódi térképe soha nem volt itt - mondta öntelten. -
Ez semmi más nem volt, mint csupán híresztelés, amit nektek
hintettünk el. Marduk mindössze készségesen belement a játékba.
Ellenszolgáltatásként továbbra is ráhagyjuk a gettót. Őszintén szólva
egy kicsit homályban tartottam őt afelől, milyen erősek vagytok,
mert nem akartam, hogy eltúlozza az előkészületeket. Keresnie kell
majd néhány új torokmetszőt, de azt hiszem, ezzel együtt tud majd
élni.
 - A térkép ott bent nem az eredeti? - szaladt ki Isis száján. - Az
lehetetlen. A forrásaink…
- Tényleg elfelejtetted, milyen könnyű másokat manipulálni? -
vágott a szavába Arbogast. Elhitetni velük olyan dolgokat, amelyek a
könyvekben állnak, vagy amiket bebeszélünk nekik? Tudtuk, hogy
előbb-utóbb fel fogtok itt bukkanni, ha a térképre utaló nyomokat
elég ügyesen tudjuk elhinteni.
Finnian úgy nézett ki, mintha a láthatatlan kötél még mindig a
nyaka köré tekeredne. Három hónap, gondolta Furia. Három
hónapon át megjárta a poklot, a nagy semmiért. Pontosabban azért,
hogy Arbogast mindannyiukat megöli.
Finnian vonásain olyan kifejezés suhant át, amit Furia
majdhogynem mosolynak vélt. Aztán észrevette, hogy a fiú sem őt,
sem Arbogastot nem figyeli. A pillantása olyasvalamire
összpontosult, ami kint, a középső teremben volt, Isis tanítómestere
és a mészárlás nyomai mögött.
- Ne! - suttogta, amikor a lány oda akart nézni. A kezét
figyelmeztetően a lányéra tette.
Arbogast ismét Isishez fordult.
- Te voltál a kedvenc tanítványom. Hátba szúrtál és elárultál, ezért
meg kellene téged semmisítenem. De nem azért vagyok itt, hogy
megküzdjek veled. Szükségem van a segítségedre, Isis, ez az
egyetlen indokom. Valami…
Éles, vad kiáltás harsogta túl a szavait, aztán a mennyezet felől két
alak száguldott Arbogast felé.
Két dühös lány könyvdeszkán.
 11.

Arbogast körbeperdült, és halálos lökéshullámot küldött a

lányok irányába.
Summerbelle kitért előle, de közben Catnek ütközött, és őt is
lelökte a támadás pályájáról. Cat felordított, elvesztette az
ellenőrzést a könyvdeszkája felett, majd eltűnt egy kitömött, teázó
társaság mögött, amely ember nagyságú rágcsálókból állt.
Summerbelle-nek csupán egyetlen lehetősége maradt, hogy
elkerülje a támadást. Repülés közben a magasba ugrott,
csigavonalban visszakanyarodott, majd terpeszben, ruganyosan ért
földet.
A könyv viszont továbbszáguldott, egyenesen Arbogast felé, aki
mintegy mellékes mozdulattal elkapta. A könyvdeszka tehetetlenül
rángott, akár egy madár, amikor a férfi mindkét kezével megfogta.
Furia már-már azt hitte, szét fogja tépni, de csak lágyan
összenyomta a két borítólapot, majd maga elé fektette a padlóra,
ahol meg sem moccant többet.
Arbogast lökéshullámának utórezgései fülsüketítő lármával érték
el a második terem közepén az üvegmennyezetet. Üvegtáblák
robbantak szét, és szilánkok záporoztak a kiállítási tárgyakra.
- Cat! - Finnian imbolyogva felkelt.
Summerbelle arrafelé sietett, ahová Cat zuhant. Furia nem látta,
mi lett velük ezután, mert a porfelhő eltakarta őket.
- Atticus - mondta Isis majdnem óvatosan. - Engedd őket
elmenni! Utána beszélünk.
Furia a kapuhoz közeledett.
- Nélküled én nem megyek el innen.
- Ne légy ostoba! - felelte Isis anélkül, hogy a tekintetét levette
volna Arbogastról.
 Finnian futni kezdett.
- Atticus - szólt Isis még egyszer figyelmeztető hangon.
Furia egy pillanatig biztos volt benne, hogy Arbogast fel fogja
tartóztatni Finniant, hogy a lélekkönyve minden erejével rá fog
támadni. Ők ketten halálos ellenségek voltak, nem lehetett másként.
Ám másodpercekkel azelőtt, hogy Finnian a kapuhoz ért volna,
Arbogast invitáló kézmozdulatot tett, mintha nagyvonalúan
betessékelné a másik terembe. Finnian szó nélkül haladt el mellette,
és oda futott, ahol Cat és Summerbelle eltűnt a porban.
- Mit akarsz? - kérdezte Isis egykori tanárát.
- Hagyd ezt az őrültséget, és gyere velem! - felelte Arbogast.
- Amit itt teszek, az olyasvalami, amiben teljes szívemmel hiszek.
Te is elmondhatod ezt magadról? Fecsérelsz egyáltalán erre egyetlen
gondolatot is? Vagy már csak arról van szó, hogy vakon
engedelmeskedsz a három családnak?
A tizenkilencedik században, amikor az Akadémia még
Skarlátteremnek nevezte magát, a könyvmágusok vezető csapata öt
családból állt. Az Antiquákat és a Rosenkreutzokat elűzték,
majdnem kiirtották Furia ősei, a Rosenkreutz család utolsó túlélői
Angliába menekültek, a Costwolds rejtett völgyébe, és Faerfax néven
új életet kezdtek. A maradék három család - a Cantos, a Himmel és a
Lohenmut család - Adamita Akadémia néven szövetkezett
egymással, és onnantól kezdve vasszabályokkal és -törvényekkel
uralkodtak a könyvmágia világa felett.
Atticus Arbogast megtestesített mindent, ami azóta félresiklott.
Olyan diktatúra képviselője volt, amely a hatalomvágyát a könyvek
iránti ártatlan szeretet mögé rejtette. Isis kérdése felettébb jogos
volt: ő maga vajon még hitt azokban az ideálokban, amelyekkel
egykor Siebenstern színre lépett, hogy a könyvekből egy jobb világot
hozzon létre? Vajon neki még mindig az számított, amit a
könyvmágia egykor jelentett? Vagy a saját meggyőződései már rég
elhalványultak, mint oly sok más dolog, amit Siebenstern egykor
felépített?
 - Szükségem van a segítségedre - mondta ismét Isisnek, amikor
Furia a nő mellé lépett.
- A segítségemre! - Ahogyan hangsúlyozta, az úgy csengett, akár
valami sértés.
- Nem szívesen kérlek meg rá.
Isis kinevette.
- Azt gondolod, nem tudom, hogy hónapok óta vadászol rám?
Nem minden informátorom némult el. És te mindenkivel tudattad,
hogy meg fogsz ölni azért, amit tettem.
A férfi megfontoltan bólintott.
- Úgy is gondoltam, amikor ezt mondtam. Áruló vagy, Isis. A mi
világunkban nincs súlyosabb vétség, ezt te is épp olyan jól tudod,
mint én. Azok az árulók, akik átallnak a másik oldalra…
- Én már nem vagyok ügynök.
A férfi néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul méricskélte, majd
halkan felsóhajtott.
- Néhány dolog megváltozott, amióta elmentél. Olyan dolgok
lendültek mozgásba, amelyek hosszú időn át mintha kőbe lettek
volna vésve. Nem azért akartalak megtalálni, hogy megbüntesselek.
A porfelhőből három alak lépett elő.
- Azért vagyok itt - mondta Arbogast -, mert szükségem van a
támogatásodra.
Cat enyhén sántikált, de egyenesen ment, Finnian támogatta. Úgy
tűnt, nem súlyosak a sérülései.
- Dühös voltam rád - mondta Arbogast, amikor Isis továbbra is
hallgatott -, de nem gyűlöltelek. A gyűlölet balga és nem visz
előbbre. Tudatában kellett lenned, hogy ez a kis idilli felkelés,
amelyet a barátaid szítottak, kudarcra van ítélve. És velük együtt te
is kudarcot fogsz vallani, ha ezt az utolsó esélyt nem ragadod meg.
Furia látta, hogy Summerbelle kinyitja a lélekkönyvét. Egy
figyelmeztető pillantással el akarta tántorítani, hogy újabb támadást
indítson Arbogast ellen; ezúttal az ügynök kétség kívül meg fogja
őket ölni. Valószínűleg rég érzi, mi készülődik a háta mögött.
Furia lélekben felkészült rá, hogy Summerbelle segítségére
siessen. A csőrös könyv búgott, amikor észrevette, hogy a lány
megfeszül.
Ám ekkor Finnian megérintette Summerbelle karját, és kicsit
megrázta a fejét. Furia megértette, miért teszi: Finnian tudni akarta,
hogyan reagál Isis az ajánlatra. Mindezen hónapok után tényleg
ilyen kevéssé bízik benne?
- De ez itt nem te vagy - folytatta Arbogast nyugodt,
majdhogynem szeretetteljes hangon, amitől Furiának borzongás
futott végig a hátán. - Te voltál a legjobb ügynököm. Majdhogynem
egymagad verted le a felkelést a Ravenscourt-menedékhelyen és a
Jardin Dumas-ért folytatott harc? Elfelejtetted a diadalunkat?
Furia mindezekről soha nem hallott. Az Akadémia folyton
tagadta, hogy bárhol is lázongások lennének a kormányzása ellen.
Viszont amiket itt Arbogast felsorolt, azok kétségtelenül az egyes
menedékhelyek lakossága elleni bevetések voltak.
- Először engedd őket elmenni! - Isis hangja úgy csengett mintha
jéghegyek súrolnák egymást. - Utána beszélünk arról, hogy mit
akarsz tőlem.
- Nem! - Furia megfogta a nő karját. - Ne menj bele ebbe!
Hazudik, és…
Isis megrázta a fejét.
- Eddig minden szava megfelelt az igazságnak.
- Hallottam holmi híreszteléseket Jardin Dumas-ról - mondta
Summerbelle.
- És Ravenscourtről - egészítette ki Finnian marcona ábrázattal.
Cat még mindig gyengének látszott mellette, de figyelmesen
pillantott egyikről a másikra.
Isis szeme szikrát szórt, amikor egy pillantást vetett Furiára.
 - Fogd a barátaidat, és menj! Nyissatok egy kaput, és tűnjetek el
innen!
- Ők a te barátaid is - felelte Furia.
Finnian, Cat és Summerbelle nem egészen tíz lépésre Arbogast
mögött megálltak.
- Szükségem van a segítségedre - mondta újra az ügynök Isisnek. -
Ha meghallgatsz, meg fogod érteni. Sokkal többről van szó, mint
erről itt. - Marduk gyűjteményének a törmelékére gondolt? Talán
egész Libropolisra?
- Isis, kérlek! - könyörgött Furia.
- Tűnjetek el végre! - förmedt Isis a lányra.
Arbogast megvető pillantással illette Furiát.
- Azt kellene tenned, amit mond, ifjú hölgy. Máskülönben úgy
lehet, olyan ötletem támad, hogy mégiscsak ki szeretném találni a
nevedet. És mindazon emberekét, akik valamit is jelentenek a
számodra.
Furia óvatosan a lélekkönyve után tapogatózott, hogy minden
erejével a férfira támadjon.
- Menjetek! - parancsolta a férfi. - Utoljára mondom.
- Az életeteket ajándékozza nektek - mondta Isis. - Ne hajítsd el,
Furia!
Summerbelle Furia felé nyújtotta a kezét.
- Gyere!
Könnyek égtek Furia szemében. Bármi is történt annak idején
Ravenscourtben és Jardin Dumas-ban, az már rég volt. Isis más
ember lett. Amint az ereje regenerálódik, hatalmasabb lesz, mint ez
a förtelmes öregember. Miért gondolják a többiek, hogy ismét átáll a
másik oldalra, csak hogy…
Akkor megértette.
Hogy megmentse őt. A másik hármat is, de főként Furiát.
 - Ne tedd ezt értünk! - suttogta, és elmenőben megérintette Isis
kezét. - Értem sem.
- Furia, gyere már! - Ez Cat volt. Még ő is elfogadta a vereséget.
Cat, aki egyébként soha nem adta meg magát. - Menjünk!
Akár egy holdkóros, úgy haladt el Furia Arbogast mellett, és
közben érezte, ahogyan a csőrös könyv a kezével babrál, hogy
megnyugtassa. Üvegszilánkok csikorogtak a talpa alatt, amikor
átlépett a halott embereken, akiknek esélyük sem volt Atticus
Arbogast ellen. Ahogyan nekik sem.
Summerbelle kaput nyitott magának és Finniannek, Furia egy
másodikat, hogy Cattel együtt átlépjen rajta. Néhány szempillantás
alatt a rezidencia földalatti könyvtárában fognak állni, egy másik
menedékhelyen, Isistől távoli világban, aki teljesen magára lesz
utalva.
Furia még egyszer visszapillantott rá, miközben lila fény gyulladt
mellette. Summerbelle és Finnian már el is halványultak. Furia még
egy kicsit habozott, de Cat megragadta a bal kezét. A csőrös könyv
kinyílt a jobbjában, felállított egy oldalt, felhasította a papír rétegeit.
Mindezt a lány közreműködése nélkül.
Isis egy pillantást vetett Furiára, amelyet a lány nem tudott
megfejteni. Talán ő is csak félt az utolsó, sokkal nagyobb vereségtől.
Furia az oldalszívre összpontosított. Kapukat nyitni nehéz volt.
Ezúttal nem maradt ideje, hogy kételkedjen magában.
A lila fény feltört az oldal belsejéből, tükröződött Cat szemében,
majd beborította és elragadta őket.
 12.

A semmiben zuhantak a világ oldalai között, és Furia gyorsan

ráeszmélt, hogy túl sokáig tart.
Mindig az első másodpercek voltak a legrosszabbak, teljesen
mindegy, hogy a rendes világon belül tett könyvmágiai utazást, vagy
pedig kaput nyitott a menedékhelyek között. A kapuk nagyobb
erőfeszítésbe kerültek, mint az utazások, és a könyves utazás célja
csak olyan hely lehetett, ahol a könyvmágus egyszer már járt.
A könyvutazással ellentétben a kapuk nyitásához nem volt
szükséges, hogy a célban azonos könyv várja az utazót. De
könyvutazás vagy kapu - mindkettőben közös volt a zuhanás a világ
lapjai között, a könyvmágusi seholban, amely olyan volt, akár a
légüres tér a csillagok között.
Mindig olyan érzéssel kezdődött, mintha a test alkotórészeire
bomlana. Furia néha úgy látta saját magát, mint holmi árnyalakot,
amely tovasuhan, és attól félt, nem tudja többé utolérni magát.
Szem elől vesztette Catet, mégis érezte, hogy a lány egészen közel
van, mintha összekeveredtek volna a molekuláik, miközben
elhagyták Libropolist, hogy aztán csak útközben váljanak ismét két
különálló testté.
Az értelem próbálta felfogni a bomlás felfoghatatlan folyamatát,
formát és színt adni neki. Néha úgy látta a világ oldalait, mint félig
átlátszó falakat maga előtt, amelyeket hegy nagyságú betűkkel írtak
tele. Aztán újra csak lila fénypontokból álló köd volt, mintha
hatalmas szikrahullásába került volna.
Csak néhány másodperc elteltével tisztultak ki a kusza
benyomások, aztán a zűrzavar szilárd környezetté formálódott:
miközben egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant, óriási hálókat
fedezett fel, amelyek olyan szerkezetűek voltak, mint a szitakötő
szárnya, helyek úgy váltak ki a semmiből, mint a redőzött
függönyök.
Aranyosan csillogó redők nyúltak le mélyen a szakadékba, a
mélységnek a térbeliség bizonytalan érzetét kölcsönözték. A hálók
szinte mind elérhetetlennek látszódtak, egy titáni akna falának,
amelyben esztelen sebességgel zuhant; aztán hirtelen egy-egy mégis
olyan közel volt, hogy Furia érezni vélte a bőrén, akár az ökörnyálat
vénasszonyok nyarán.
Időközben már tudta, hogy a hálók észlelése csak akkor áll be, ha
a zuhanáshoz hozzászokik, ha a halálos esésből súlytalan lebegés
lesz. Nem látszott alatta talaj. Nem volt érzékelhető ellenszél, nem
verdesett a haja, nem zúgott a füle.
Miután a környezet megszilárdult - ködszerű, arany hálókból álló
egész univerzum -, Catet is újra látta. Hason fekve lebegett mellette
az ürességben, akár egy ejtőernyős, aki bármelyik pillanatban
meghúzhatja a nyitózsinórt. A piros-fehér csíkos cicanadrágba
bújtatott lábát enyhén behajlította, a két karját széttárta. Furia még
mindig fogta a kezét, de ez csak egy gesztus volt. Együtt kezdték ezt
az utazást, és együtt is fogják befejezni, mert zuhanás közben
lehetetlen volt szétválni: ha egy könyvmágus magával vitt a kapun át
egy rendes embert, egészen a célig egy egység maradtak. Hacsak
nem erőszakkal választották szét őket.
- Nem kellene hamarosan megérkeznünk? - kiáltotta Cat.
- De.
Mivel a világ oldalai között alig volt zaj, nem kellett ordítani, hogy
az ember megértesse magát. De Cat nem volt könyvmágus, és bár
részt vett már néhány könyvutazáson, és átszelt néhány kaput a
menedékhelyek között, talán soha nem fog ehhez az állapothoz
hozzászokni. A sok gyakorlás ellenére némely napokon még
Furiának is nehezebben ment, mint máskor.
Komolyan el kellett volna gondolkodnia azon, amit Cat mondott.
Az apja épp úgy figyelmeztette a könyvmágusi utazások
kiszámíthatatlanságára, mint Summerbelle. Azok után, ami az
imént történt, lehet, hogy hibát vétett. Valami ostoba hanyagságot,
amely most gondoskodni fog róla, hogy Cat és ő az örökkévalóságig
zuhanjon ebben a szakadékban, elfeledve a világ oldalai között, akár
a lepréselt falevelek egy régi könyvben.
- Hé! - kiáltotta Cat, és srégen lefelé mutatott. - Látod?
Furia a lobogó aranyfénybe pislogott. Már éppen meg akarta rázni
a fejét, amikor észrevette a sötét pontokat. Mások is lebegtek a
szakadék felett, az ürességen át zuhantak, vagy - nem is, ők nem
estek. Úgy lógtak a hálókon, akár a pókok egy függöny redőiben,
erősen belekapaszkodtak, és felfelé másztak.
- Ezek emberek? - kérdezte Cat.
- Nehéz lenne megmondani.
- Átkozottul gyorsak. Mintha gyakorlatuk lenne benne.
Furia hunyorított, hogy jobban ki tudja venni az alakokat. Sokan
voltak, legalább húszan.
- Vannak emberek, akik a világ oldalai között élnek. Kívülállók.
Könyvfüggők.
Furia most érzett valamit. Azok ott lent nem könyvmágusok
voltak, de érezte, hogy ezeket a lényeket megérintette és megjelölte
a könyvmágia. A mozgásuk nem emberi volt, legfeljebb emberhez
hasonló. Némelyek fürge cikkcakkban tekergőztek a háló hurkain át,
akár a gyíkok a falon.
Hirtelen ismét beállt a zuhanás sebességének a tudata, a soha
véget nem érő esés rémálom-érzése.
- Tintagombák! - suttogta Furia.
Cat arca kifejezéstelen maradt.
- Nagy Goethe!
- Soha nem olvastad!
- De szeretem a hangzását.
Még mindig távol voltak a nyüzsgő rajtól. A lények ütemes
mozgásba kezdtek, kinyújtották a felsőtestüket, majd újra
összezsugorodtak. Néhány ismétlés után Furia megértette, mit
tesznek: meglengetik a hálót, előre-hátra hintáztatják, hogy az a
zuhanó lányok pályájába kerüljön. Némelyek felemelték a fejüket, és
rájuk néztek.
Furiát jeges veríték öntötte el.
- Hallottál már a tintagombákról, nem?
Cat grimaszt vágott.
- Nem sokat. Az embereink az Éjszakai Menedékhelyen ellenük
harcoltak. Néhányan megszöktek a világ oldalai közé.
- Az apám említette őket, de soha nem mesélt róluk semmi
pontosabbat. Azt mondta, nekünk, gyerekeknek rémálmunk lenne
tőle.
- Ez minden?
- Megölnek. De csak miután kedvükre eljátszadoztak velünk.
- Okosak?
- Kreatívak.
Cat elsápadt és elhallgatott.
Az Akadémia leírási tilalmat adott ki az Éjszakai Menedékhely
történéseiről, negyven év alatt egyetlen könyv sem jelent meg a
háborúról. Valószínűleg titokban jelentek meg írások, amelyeket
Libropolisban pult alatt árultak, de egyik sem jutott el a
rezidenciára. Legalábbis azokra a polcokra, amelyeket Furia ismert.
Talán jobban oda kellett volna figyelnie Celestianre, Isis
mostohaapjára, amikor belemelegedett a régi háborús történeteibe.
De még ő is alig beszélt a tintagombákról. Arról egészen biztosan
nem, hogy mit művelnek azokkal az emberekkel, akiket a karmaik
közé kaparintanak. Néhány emlék még az Éjszakai Menedékhely
veteránjának is túl fájdalmas volt.
Furia és Cat száguldó sebességgel zuhant tovább. Minden
másodperccel csökkent a távolság, amely a tintagombáktól
elválasztotta őket. Már nem hiányzik sok, és egy magasságba érnek
velük.
 - Tudod, mi a legrosszabb? - kérdezte Cat.
- Hogy meg fogunk halni?
- El sem tudtam mondani Finniannek, milyen boldog vagyok,
hogy viszontláttam. Mindössze annyit bírtam kibökni, hogy: „Azt
hiszem, eltört a hátsóm”. Ahogy ismerem, ezt meg fogja említeni a
gyászbeszédében.
- Nézd a dolog jó oldalát: ha a tintagombák megkínoznak és
felfalnak bennünket, ezt már mindenki csak fele olyan kínosnak
fogja találni.
Az alakok most már olyannyira meghintáztatták a hálót, hogy
Furia és Cat súrolni fogják, ha tovább esnek lefelé. A
tintagombáknak nyilvánvalóan gyakorlata volt benne, hogy az
utazókat ily módon elkapják. A fonadék távolodott, majd újra
közeledett, távolodott, visszalibbent.
- Nem először csinálnak ilyet.
Furia még jobban széttárta a kezét és a lábát, hogy irányítsa a
zuhanást. Valamit rosszul csinált, mert bukfencet vetett, kétszer
megfordult saját maga körül, és egyszerre csak háttal lefelé zuhant.
A teste félig összecsuklott. Cat megfogta a kezét, a karjánál fogva
magához húzta, es segített neki visszafordulni, olyan tehetetlenül,
akár az űrhajósok a súlytalanság állapotában.
- Ki tudunk jutni innen valahogy? - kérdezte Cat kifulladva. - Még
egy kaput nyitni, mindegy, hová?
Furia megrázta a fejét.
- Ilyet még soha nem csináltam. Nem is vagyok benne biztos, hogy
lehet.
A jobb kezében még mindig a lélekkönyvét tartotta. A csőr a
ruhája ujjába csípett. Most gurgulázó hangokat hallatott: valamit
mondani akart anélkül, hogy a csőrét kinyitotta volna.
- Lhhtt.
- Mi van?
 - Lhhett.
- Beszélj érthetőbben!
Vonakodva elengedte a lányt, kipréselt két szótagot: - Lehet! -
majd újra szorosan ráharapott.
- Hát akkor - kiáltotta Cat - próbáld meg!
A tintagombák már nem másztak körbe. Mind ugyanabban a
néma ritmusban emelte és süllyesztette a felsőtestét. A sötét
vázlatfigurákból lassacskán torz alakok váltak, tarka bőrűek,
amelyet fekete és sötétkék foltok borítottak, szétmállottan, akár az
árnyékfoltok a vízen. Ezért nevezték el őket a könyvmágusok
tintagombának, amikor az Éjszakai Menedékhelyen először rájuk
bukkantak. Olyan ellenség irgalmatlan rabszolgái voltak, akiről még
kevesebbet lehetett tudni, mint a teremtményeiről.
Miután a tintagombákat visszaverték, a könyvmágusok elhagyták
az Éjszakai Menedékhelyet, és minden átjárót elpusztítottak.
Amikor Isis fél évvel korábban kaput nyitott odaátra, hogy
Siebensternt száműzetésbe küldjék, az hatalmas erejének
tanúbizonysága volt, ahogyan Furia akkor látta. Nem sokan lettek
volna képesek ilyesmire.
A háló feléjük lendült. És vissza.
Majd újra előre.
- Csinálj valamit! - Cat hangja majdnem elcsuklott.
- Lhtt-lehtt-lhhet - motyogott a könyv.
Furia szitkozódva elengedte Cat kezét, és letépte a csőrt a ruha
ujjáról.
- Mondd már, mit kell tennem! És érthetően!
- Egyáltalán semmit! - kiáltotta a csőrös könyv.
A háló újra feléjük lendült. Néhány másodperc múlva a rajjal egy
magasságba érnek. Az első tintagombák már ki is nyújtották feléjük
a karjukat. Furia már látta is a rémítő arcukat.
- Semmit? - kérdezte Furia megütközve. - Ki kell innen…
 Hirtelen megérezte. A húzást és rántást a belsejében, a test és a
szellem szétválását, ugyanakkor az összeolvadást Cattel.
- Mi… - ez volt az utolsó, amit hallott: a csőrös könyv krákogó
hangja.
Aztán csend.
A lila fény felizzott, buborékként vette körül. A fényén át látta,
amint a tintagombák közelebb jönnek, húszan, talán harmincan,
karjukat előrenyújtva, fekete szájukat kitátva.
Aztán a fény észvesztő gyorsasággal elsötétült - és végül kemény
kövön értek földet. Cat felkiáltott, a csőrös könyv még hangosabban.
Csak Furia nem bökött ki egyetlen hangot sem.
Mellette egy telerakodott könyves szekrény árnya rajzolódott ki a
félhomályban. Felismerte a szagot, a világ legjobb szagát, még
mielőtt az értelme légiriadót fújt volna.
Célba ért, haza, a Faerfax ház könyvtárába.
 13.

A csupasz villanykörte fényében Furia megpróbálta ellenőrizni a

pulzusát. Belélegezni. Kilélegezni. Be és ki.
Még mindig maga előtt látta a tintagombákat. A torz pofájukat. A
kékesfekete, sorvadt testüket. Emberi és mégsem. Lehunyta a
szemét, és megrázta a fejét, de a képek még hevesebben záporoztak
rá. A háló újra feléjük lendült, a lények kinyújtott karmai a
redőkben, a fogcsonkjaik és a szénfekete nyelvük.
Hirtelen kinyitotta a szemét abban a reményben, hogy a jelen
elmossa az emlékeket. A pillantása a könyves szekrény legfelső
polcaira siklott. Háton feküdt, felette á villanykörte, tőle jobbra és
balra polcok. A papír, a bőr és a történetek szaga olyan volt, akár egy
meleg takaró, amely beborította és üdvözölte.
- Sikerült! - szólalt meg egy ismerős hang, egészen közel - és Furia
számára csak ekkor vált világossá, hogy a tarkója Cat combján
pihen. A ruhaujjával letörölte a hideg verejtéket Furia homlokáról.
Valami Furia lágyékába csípett.
- Itt vagyok - hallatszott tompán. - Felettébb méltatlan ez az egész.
- A csőrös könyv hangja sírós volt. - Nem ezt érdemeltem! Mindezen
gyötrelem után!
Furia megpróbált felülni. Szédült és rosszul volt. Cat a vállánál
fogva, támogatta.
- Hé! - kiáltotta a csőrös könyv. - Rajtam ülsz, a jó mindenségit!
A lány maga mögött tapogatózott, sikerült megfognia a kis vörös
könyv egyik sarkát, és előhúzta. A nyaka úgy imbolygott, akár egy
aggszűz az ájulás határán.
- Elnézést - mondta Furia. - Nem szándékos volt.
A könyv bosszúsan morgott az orra alá.
- Hogy vagy? - kérdezte Cat.
 A csőr úgy ugrott elő, akár egy dobozba zárt, rugós bohóc. - Hogy
lennék? Feküdj egyszer egy ülep alá, kiszolgáltatva a nyomorult
fulladásos halálnak, mindenki által elfeledve…
- Nem te! - vágott a szavába Cat, és gyengéden maga felé
fordította a kábult Furiát. - Rád értettem.
- Már jobb valamivel. Nem tudom, miért döntött így le a
lábamról.
- Ez teljesen rendjén való - emelkedett szólásra valaki, aki Cat
mögött állt a szűk folyosón. - Túl sok könyvmágia túl rövid időn
belül.
Cat egy kicsit oldalra mozdult, és szabaddá tette a kilátást
Summerbelle-re. Ő is a padlón feküdt, az egyik térdét felhúzta, és a
tarkóját Finnian ölébe fektette. A hosszú, fehér haja kuszán
borította a lábát és a padlót. Bizonyára nem sokkal korábban
étkeztek meg.
- Ti is láttátok őket? - kérdezte Furia száraz hangon.
Summerbelle a könyökére támaszkodott. Finnian egy kicsit
arrébb csúszott, mert bizonyára észrevette Cat féltékeny pillantását.
Még mielőtt Summerbelle felelni tudott volna valamit Furia
kérdésére, Finnian felállt, Cathez lépett, leguggolt mellé, és
magához húzta.
- Jó, hogy itt vagytok - mondta lágyan.
- Kit láttunk? - kérdezte Summerbelle.
- Tintagombákat. Ráadásul egész sokat.
Finnian és a könyvmágus váltottak egy pillantást.
- Nem - mondta Summerbelle a fejét rázva. - Tintagombák?
Egészen biztosak vagytok benne? Állítólag már egy örökkévalóság
óta nem láttak egyet sem.
- Nem tudom, mi mások lehettek volna.
- Ronda dögök - mondta Cat -, kékesfekete bőrűek. Mint a
nyelved, ha töltőtoll patronra harapsz.
 - Majdnem elkaptak bennünket. - Furia büszkén megsimogatta a
lélekkönyve csőrét. - De mi gyorsabbak voltunk.
- Villámgyorsak! - kiáltotta a könyv. - Hajszál híján múlt az
életünk!
Furia mosolyogva az ölébe fektette.
- Megmutattad nekik!
- Meg te is! - A csőr gyengéden megbökdöste a lány orra hegyét.
A könyvtár fő folyosóján tartózkodtak, csupán néhány yardra a
vas bejárati ajtótól. A válaszfalon már sok éve egyértelmű púp
türemkedett kifelé. A folyosó keskeny volt, és sok mérföldön át
vezetett mélyen be a sziklába, számtalanszor elágazott, és
könyvekkel teli alagutak komor útvesztőjét alkotta. A szabadjára
engedett könyvmágia ezt a helyet menedékhellyé formálta.
Eleinte egy ókori római villa katakombái voltak, idilli fekvéssel
Costwoldsban, Dél-Anglia zöld dombvidékén. Csak Furia ősei
alakították át könyvtárrá a könyvmágia segítségével, amely azóta
magától új kinövéseket vájt a kőzetbe, és csodálatos módon megtelt
könyvekkel.
Furia sok folyosót felderített, mégis csupán a töredékét ismerte. A
fő folyosón a kőmennyezetről villanykörték himbálóztak.
A többi alagút sötétbe burkolózott.
- Miért nem enged ki bennünket senki? - Cat a vasajtóra mutatott.
- Tudják a többiek, hogy megérkeztünk?
A könyvtár bejárata a rezidencia egyik pincehelyiségében volt, és
biztonsági okokból csak kívülről lehetett kinyitni. Ariel, a
könyvönkívüliek vezetője, aki a Faerfax házban talált menedéket, a
túloldalra őröket állított. Az egyik feladatuk az volt, hogy a
hazatérőket beeressze.
Furia Summerbelle-re nézett.
- Jeleztetek nekik?
- Még nem.
 Az ajtó mellett kalapács hevert. Néhány ütés az ajtóra az őrök
tudomására hozza a hazatérésüket.
- Várj még! - mondta Finnian, amikor Furia fel akart kelni. - Ő és
Summerbelle egymásra néztek.
Cat a homlokát ráncolta.
- Mi történt?
Egy origami, amely az egyik polcon a port csipegette, kicsit
felpillantott. Amióta Furia legyőzte a penészráját, a legtöbb origami
ismét visszahúzódott a könyvtár mélyére. Csupán egyet-egyet
lehetett időnként látni ilyen közel a kapuhoz.
- Először talán meg kellene egyeznünk egy történetben - Mondta
Summerbelle. - Arról, ami az imént történt. Isisszel.
- Megegyezni? - Furia a lélekkönyvét a nadrágja egyik combján
lévő zsebébe dugta. - Miben kell megegyeznünk? Mind ott voltunk.
- Elárult bennünket - mondta Finnian. - Még ha ez nem is tetszik
neked.
- Ő megmentett bennünket!
- Akkor miért nem próbált meg legalább Arbogast ellen küzdeni?
- Talán hogy ne sodorjon bennünket veszélybe?
- Tudod, Furia - mondta Summerbelle - Isis egyetértett azzal,
hogy betörjünk Marduk főhadiszállására. Mintha bármikor is
fejtörést okozott volna neki, hogy valamelyikünket veszélybe
sodorja.
- Én láttam Mardukot olyan dolgokat tenni, amiről nem akartok
tudni - mondta Finnian. - És Isis erről már korábban is hallott.
Tehát ne meséld be nekem, hogy az irántunk való aggódás
megviseli.
Cat némán méricskélte Finniant. Az arcára volt írva a bánat
amiatt, amit a fiúnak végig kellett csinálnia, de a bosszúság is,
amiért ő és Summerbelle összeszövetkeztek.
Furia békítő hangnemet erőltetett magára.
 - Mindannyiunk számára világos volt, mibe megyünk bele. - Nem
akarta lekicsinyelni, amit Finnian az elmúlt negyedévben átélt,
mégis fontosabb volt neki, hogy ne ítélje el Isist olyasvalamiért,
amiért nem felelős. - Mindannyian egyetértettünk abban, hogy
betörünk, és elhozzuk azt az átkozott térképet.
- Egy térképet, amely soha nem is volt ott - fontolgatta
Summerbelle.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Számírásba kell vennünk, hogy Isis tudott erről.
- Ostobaság!
Summerbelle felállt, és az egyik szekrénynek támaszkodott.
- Nem látszott különösebben meglepettnek. Nem tűnt fel neked?
Furia szintén felkelt, de egy kicsit túl gyorsan, így rögtön
megtántorodott. Cat erősen megfogta a karját, de Furia bosszúsan
lerázta. - Nem hihetitek komolyan, hogy Isis elárult bennünket!
Ennyi idő és mindazok után, amit értünk tett?
Summerbelle és Finnian ismét váltottak egy pillantást. A meghitt
gesztusaik időközben már épp úgy dühítették Furiát, mint Catet,
még ha más okból is.
- Arbogast miatta volt ott - mondta Summerbelle. - Ő maga
mondta. Valamilyen oknál fogva Isis még mindig olyan fontos neki,
hogy elengedett bennünket. Még Finniant is, akit hónapok óta
köröznek. És Arbogastnak ez állítólag egyes-egyedül azért nem
számít, mert Isis közelébe akar férkőzni? Nem találod ezt icipicit
furcsának?
Furia egy része megpróbálta Summerbelle érveit tárgyilagosan
szemlélni. Legalább adni nekik egy esélyt. De a sokkal nagyobb
része majd szétrobbant a haragtól. - Isis hat hónapon át egy fedél
alatt élt velünk, ő…
- Elég sokat volt egyedül Londonban - szakította félbe Finnian.
- Mert ott él az apja, aki egyébként pénzzel támogat bennünket!
Istenem, Finnian!
 - Éveken át kapcsolatba sem akart vele lépni. Hirtelen meg
látogatni kezdi… milyen gyakran? Egyszer egy héten?
- Ez egyedül az ő dolga. - Furia látta, hogy a fiú ellenkezni akar, de
a lány gyorsan közbevágott. - De ettől eltekintve, ha tényleg egy
tálból cseresznyézik Arbogasttal, miért ez a nagy felhajtás?
Küldhetett volna neki üzenetet, és találkozhatott volna vele
titokban.
- Talán idáig még nem jutott el - mondta Summerbelle. - Talán
lépésről lépésre fordult el tőlünk.
- És véleményetek szerint mit művelt Londonban?
- Londonban vagy Libropolisban - felelt Finnian. - Felderíthette a
helyzetet. Valószínűleg tudatta Arbogasttal, mi a tervünk. Tényleg
én vagyok az egyetlen, aki furcsállja ezt a dolgot az origamival?
Arbogast a saját állítása szerint elkap egyet, és követi Isishez? Talán
a világ oldalai között?
Summerbelle az orrát ráncolta.
- Nem teljesen elképzelhetetlen. De nem is egyszerű.
- Arbogast az Akadémia legjobb ügynöke! - ellenkezett Furia. -
Honnan tudjuk, mire képes?
Cat némán pillantott egyikükről a másikukra, mintha nem bírná
felfogni, hogy ez a vita éppen most tört ki, mindazok után, amin
aznap keresztülmentek. Furia is képtelenségnek találta, de nem
fogja engedni, hogy Summerbelle és Finnian feltálalja Arielnek Isis
árulásának történetét. Isis máig vitatott volt a könyvönkívüliek
között, akik a rezidencián rejtőzködtek. Sokan nem tudták neki
megbocsátani, hogy egykor hitszegő könyvönkívüliekre vadászott; a
körükben a gyanú termékeny talajra fog hullani. A dolog gyorsan
önálló életre kelhet, és hamarosan már senki nem fog bizonyíték
felől kérdezősködni. Az emberek azt hisznek el, amit el akarnak
hinni - ezt már megtanulta fél év alatt ennyi férfi és nő között.
- Isis nem árult el bennünket - jelentette ki mély meggyőződéssel.
- Csak mert nem akarod elismerni igazságként?
 - Egyetlen másodpercig sem hiszek abban, hogy hátba támad
bennünket. - Furia a többiek mellett a vasajtóhoz furakodott.
Felemelte a nehéz kalapácsot, és a kezében tartotta. Mielőtt az
ajtóra vert volna vele, még egyszer Finnian és Summerbelle felé
fordult. Cat úgy ült kettejük mögött, mint egy rakás
szerencsétlenség. Amióta ismerték egymást, akkor először élte meg,
hogy a lánynak elakadt a szava.
- Meséljetek Arielnek, amit akartok, de ne várjátok, hogy
mellettetek álljak, és tartsam a szám! - Lendületet vett a kalapáccsal.
- Nincs igazatok, és nagy hibát követtek el.
 14.

Sok mérföldes távolságban, messze Angliától, a rezidenciától és

Amannak új lakóitól, heves vita folyt. A Himmel család tagjai
vacsoránál ültek, és mint oly gyakran, az egymással szemben
viseltetett ellenszenvük nyíltan napvilágra került.
Rachelle Himmel egy darab karfiolt bökdösött a tányérján. Nem
fogja tudni legyűrni. Megbízhatóan elment az étvágya, amikor az
apja lendületbe jött a tirádáival, időközben pedig már minden közös
étkezésnél. Esténként különösen rossz volt, olyankorra a férfi
többnyire már megivott egy üveggel a borospincében, és evés
közben kiürített egy másodikat is.
Rachelle bátyja, Veit szemben ült vele a hosszú asztalnál, és
tüntetően letette az ezüst evőeszközt. Egy évvel idősebb volt a
húgánál, húsz éves, és értett hozzá, hogy olyan benyomást keltsen,
mintha tényleg érdekelné az apja mondanivalója. Veit magas volt,
szőke, és veszélyesen jól nézett ki; veszélyesen, mert folyton a
hamis, csinos lányok rajongtak érte.
A tágas étkezőben egyedül Rachelle és Veit szerették egymást.
Talán szükségből - az apjuk mindkettejüket megvetette -, talán csak
azért, mert olyan érzésük támadt, hogy nincs választási lehetőségük.
Mástól ebben a házban már rég nem tapasztaltak szeretetet. Amióta
Friedrich Himmel báró évekkel ezelőtt elűzte a feleségét, az
anyjukat, a légkör olyan rideg és dühödt volt a régi falak között, akár
a Szaturnuszon.
A báró az asztalfőn ült, három yard távolságban Rachelle-től és
Veittől, és beszédet tartott úgy általában a következő generáció
semmirekellő ségéről, különösképpen a két idősebb gyermekééről. A
monológjai folyton ugyanazon témák körül forogtak: csalódások,
tévutak, és a család hanyatlása. Csupán a szöveg változott hébe-
hóba. A régi szemrehányásokat újak váltották fel, az egykori célokat
pedig értelem és ész nélküli tervek.
Az asztal másik végében a család negyedik tagja ült: Rachelle és
Veit nagyanyja, Constanze - szokás szerint feketében, magasra
feltűzött, őszülő hajjal. A maga hetvenkilenc évével számtalan vitát
ért meg ennél az asztalnál, és finom érzéket fejlesztett ki, mikor
tanácsos a fia, Friedrich szófolyamát megszakítani, és mikor inkább
hallgatásba burkolózni. A báróné egykor tökéletes könyvmágus volt,
hatalmasabb, mint a család bármely másik tagja. Ám amióta a
szeme világa gyengült, egyre nehezebben használta az erejét.
Rachelle és Veit már kiskorukban is hallották a nagyanyjukról
szóló lenyűgöző történeteket. Az a híresztelés, amely szerint már az
anyaméhben ő maga döntötte el, hogy nő lesz, kevéssé volt hihető,
de a családi anekdoták szilárd alkotóelemét képezte. Hogy már
születésekor tudott olvasni, az viszont írásba volt foglalva. Épp úgy,
mint az a tény, hogy a lélekkönyve mindössze kilenc éves korában
talált rá.
Hogy éppen ő lassacskán megvakult, keserű lábjegyzete volt a
mítoszának. A szembetegsége viszonylagossá tett némely másik, róla
szóló legendát is, és Rachelle-ben a kárpótlás titkos érzését
ébresztette fel. Az idős bárónét oly gyakran állították elé fénylő
példaképként, hogy nem is tehetett másként, mint hogy a
hanyatlását bizonyos kárörömmel szemlélje.
Csak a báró harmadik gyermeke, a legifjabb lánya maradt ki a
korholásból: Pandora megtagadta, hogy jelen legyen a közös
étkezésnél, és szokás szerint senki nem emelt ellene kifogást. A báró
bolond módon istenítette a szép tizenegy éves kislányt, és minden
konokságát elnézte. Pandora könyvmágusi képességek nélkül jött
világra, mégis az ideje java részét a könyvtárban töltötte, és még a
legnehezebb összkiadásokat is csak úgy falta.
Pandora azon az estén sem ült az asztalnál. Bizonyos okokból,
amelyeket csak a báró ismert, a férfi úgy döntött, hogy ebben
Rachelle és Veit a hibás.
 - Pandorának anya nélkül kellett felnőnie - mondta, már rég
rekedten az esti dühkitörésétől. - Idősebb testvérként a ti
feladatotok lett volna, hogy a ház szokásaiba bevezessétek.
- Nem én és Rachelle dobtuk ki anyát - felelte Veit olyan
mosollyal, amely egyszerre látszott ravasznak és okosnak.
Rachelle figyelmeztető pillantást vetett rá. Megegyeztek, hogy a
szükségesnél jobban nem izgatják fel az apjukat, de Veit tudomást
sem vett az intésről, felvette a kését, villáját, és egy falat steaket
nyomott a szájába. Elvezettel rágva várta a báró ellencsapását.
Az ötvenkét éves, és majdnem teljesen ősz Friedrich Himmel az
öklével az asztalra csapott. Szívesen és gyakran tette, a legkevésbé
sem véve tudomást arról a körülményről, hogy a gyerekei közben
legjobb esetben részvétet éreztek iránta. Hirtelen haragú zsarnok
volt, részeges és gyenge, és bár nem egyedül ő volt felelős a családja
hanyatlásáért - némely őse derekasan közreműködött benne -, a
viharos vizeken mégis magabiztosan kormányozta neki a hajót a
szikláknak. Az Akadémia tanácsában a másik két család
leereszkedéssel kezelte, és nem volt titok, hogy a Cantos család még
csak a beleegyezését sem várta meg, úgy hozott döntéseket az egész
Akadémia nevében a Szentélyben, a Codex Custodis védelmében.
Nagy kézmozdulattal vett lendületet a fia helyreigazításához.
Ekkor viszont az idős báróné megköszörülte a torkát, a ráncos szája
szegletét megtörölgette szalvétával, és így szólt: - Veit biztosan úgy
érti, hogy Pandora nem vált volna ilyen elkényeztetett fruskává, ha
az apja nem győzte volna meg az anyját képtelenül magas apanázs
fejében, hogy eltávozzon.
Ez eléggé komplikált volt ahhoz, hogy a báró szája tátva
maradjon, és a borosüvegéhez nyúljon. Gyorsan kiitta, mielőtt
ellenségesen a bárónéra meredt.
- És ezzel pontosan mit akarsz mondani, drága anyám?
A báróné finom mosolyt eresztett meg, amely sejtette, kitől
örökölte Veit a ravaszságát.
 - Ó, ez a nőszemély biztosan nem nagy veszteség egyikünknek
sem, még a kis Pandorának sem. De ne feledkezzünk meg róla, hogy
a feleséged kiválóan értett hozzá, hogyan szője a kis intrikáit, hogy
ezzel bizonyos módon a Himmel család becsületére váljon. Hiszen
nem nekünk, Himmeleknek köszönhetőek a könyvmágia világának
legnagyobb hatású intrikái? Nem mi hangoltuk a többi családot az
Antiquák ellen, amivel a vesztüket okoztuk? És nem a Himmel
család gondoskodott róla, hogy a Rosenkreutzoknak ne legyen több
szava a Skarlátteremben? - Gyakran és szívesen ismételte a régi
dicső tetteket, és mint oly gyakran, közben a térdére fektette a
botját, és az ezüst markolatot simogatta. - Az intrika egykor ennek a
családnak a mindennapos kenyere volt, és amióta a menyem - hogy
a pokolban égjen meg! -, elhagyott bennünket, én már nem látok
több ambíciót ennek a tiszteletreméltó örökségnek a folytatására.
Ha tudnád, gondolta Rachelle.
- Mindennek majdnem kétszáz esztendeje! - A báró olyan
kézmozdulatot tett, amellyel az egész helyiséget megmutatta.
Régiség régiséget ért, oroszlán lábú tálalószekrényektől
kártyaasztalokon át egy kérdéses ízlésű faliszőnyegig. - A nézeted
épp olyan féregrágta, mint ez a sok kacat. Olyan emlékeken csüngsz,
amelyek nem is a te emlékeid. Olyan idők után szomorkodsz,
amelyeket csak hallomásból ismersz. Bocsáss meg, anyám, de úgy
beszélsz, mint egy öregasszony!
Rachelle a karfiolját mikroszkopikus részekre bontotta, és a
maradványokat a villájával kis halmokba túrta. Már rég nem félt az
apjától, de a nagyanyja még tizenkilenc éves létére is tiszteletet
keltett benne. Félig vak vagy sem, Constanze egykor könyvmágus
volt, akinek ők a kisujjáig sem érnek fel.
- Ezenkívül - folytatta a báró, aki ezúttal sem ismerte fel, mikor
jobb egy témát ejteni - Pandora neveléséről beszéltünk, nem pedig a
te elégedetlenségedről annak rendje és módja felett, ahogyan én
ennek a családnak az ügyeit intézem.
 - Te egyáltalán semmit nem intézel, kedvesem - mondta a báróné
anélkül, hogy a barátságos hangnemén akár csak egy parányit is
változtatott volna. - Te csak ülsz itt, túl sok bort iszol, a gyerekeidet
nyaggatod, semmiféle tiszteletet nem mutatsz az anyád iránt, és
engeded, hogy a Cantos és a Lohenmut család az őseink emlékét
lábbal tiporja.
- Az Akadémia már nem…
- Az Akadémia - vágott a szavába a báróné - nem hibás azért, hogy
a családunk hanyatlásnak indult. Hogy már nem hallgatnak meg
bennünket, és hogy kinevetnek a hátunk mögött. A felelősséget ezért
egyedül te és a szánalmas apád viseled. - Rövid hallgatás után
hozzáfűzte: - És bizonyára én is hozzátettem a magam részét, mert
túl sokáig néztem tétlenül.
Rachelle felkapta a fejét. Természetesen mindenki tudta, hogy az
Akadémiát mindig is férfiak uralták, a három ház családfői. A tanács
döntéshozói között soha nem volt nő, és Rachelle feltételezte, hogy
csupán kevés nő látta belülről valaha is a Szentélyt. A nagyanyja
hangjában bujkáló keserűség elárulta, hogy nem Rachelle az első
lány a családokból, aki elgondolkodott ezen az igazságtalanságon. A
könyvmágia világa most jobban idejét múltnak hatott, mint valaha,
porosnak és réginek, akár ez a szoba, olyan szabályzatokba
dermedve, amelyeket sok évvel korábban írtak. Hogy Rachelle
tizenkilenc évesen lázadozik ez ellen az igazságtalanság ellen,
természetes, de azon elcsodálkozott, hogy az ősz nagyanyja is épp
így gondolkodik.
Rachelle Veitre pillantott, aki teljes nyugalommal elfogyasztotta a
steakjét, majd vizet töltött magának. A szeme villanásával vízzel
kínálta a húgát is, de a lány gyorsan a poharára tette a kezét.
Túlságosan szerette volna tudni, mi jár éppen a fejében.
Kopogtak az étkező ajtaján.
- Mi az? - ordította a báró, aki szemmel láthatóan esélyt szimatolt,
hogy a dühét egy kívülállón verje le. - Eszünk, azt a hétszentségit!
Én nem, gondolta Rachelle, habár korgott a gyomra.
 Az idős báróné egy koppanás kíséretében az asztal szélére fektette
a botját.
- Igen!
A magas ajtó kitárult, és egy könyvönkívüli lépett a szobába. Nem
volt idősebb, mint Veit és Rachelle. A sötét loknis fiú meghajolt az
idős hölgy, majd a báró irányában. James egyszerre volt a báróné
felolvasója és komornyikja, és azokon a napokon, amikor az öregség
gyötörte, az ápoló szerepét is magára öltötte.
- Bocsásson meg - kezdte, de Veit félbeszakította. Rachelle tudta,
mit fog mondani, még mielőtt kiejtette volna a szavakat.
- Mikor tanulod meg, hogy a húgom és én előttem is meghajolj?
James vetett egy pillantást a bárónéra, aki bólintott. Akkor
meghajolt az asztal közepén kinézett pont felé, pontosan Veit és
Rachelle között.
- Így már jobb - mondta Veit elégedetten, és elsiklott a tény felett,
hogy James egész pontosan véve a karfiolos tál előtt hajolt meg.
Rachelle jókedvű mosollyal fogadta.
- Jó estét, James! - Kedvelte a könyvönkívülit, habár ezt ebben a
családban hangosan soha nem szabadott kimondania. A szeme
sarkából észrevette, hogy a nagyanya őt figyeli. Néhány lépés
távolságra még mindig elég jól látott, talán jobban, mint amennyire
el akarta velük hitetni. Rachelle néha azon kapta magát, hogy el-
eltűnődik, az idős hölgy arcán: a ráncok és a barázdák talán olyan
indulatokat rejtenek, amelyeknek félelmet kellene benne kelteniük.
Melegséget soha nem tapasztalt tőle, de nyílt elutasítást sem.
Rachelle mégis libabőrös lett, amint Constanze figyelmének a
középpontjába került.
James középmagas volt és esetlen. A barna loknijait alig lehetett
megszelídíteni. Mint oly sok könyvönkívüli, ő sem bírt markáns
vonásokkal, az arca tetszetős volt, de nem különösebben szép. Amit
viszont Rachelle már az első találkozásuk alkalmával, három évvel
ezelőtt észrevett, az az okos csillogás volt a szemében. A lány néha
azon tűnődött, nem igyekszik-e egy kicsit túlzottan is, hogy az
intelligenciáját mindenki elől elrejtse. A nagyanyja egészen biztosan
tudott róla, és éppen ezért becsülte ilyen nagyra. Rachelle apja és
bátyja ellenben úgy kezelték, mint egy együgyű lakájt. Csak Rachelle
látott át rajta. A fiú elbűvölte, miközben a lány sejtette, hogy
óvakodnia kell tőle.
Fehér inget viselt és világos nadrágot. A farmer nem volt
engedélyezve, Rachelle és Veit is tartották magukat ehhez.
Mindketten helyesnek találták, hogy a csőcselék fölé emelkedjenek,
mellékes dolgok révén is. A házat szigorúan elválasztották a rendes
világtól, és Rachelle néha úgy érezte, a falai kevésbé átjárhatóak,
mint a menedékhelyek falai.
- Bocsásson meg, kérem, a zavarásért! - mondta James még
egyszer, ezúttal a báróné irányába. - Livia Cantos van itt.
Veit szeme mintha árnyékba süppedt volna.
- Nem volt bejelentve. - Gyanakodva pillantott az apjára. - Nem
volt, igaz?
- Nálam nem - felelte a báró. Az idős hölgyre nézett, de ő is
megrázta a fejét.
- Már az udvariasság legegyszerűbb szabályaihoz sem tartják
magukat - mondta megvetően. - Úgy bukkannak fel, hogy nem is
értesítenek róla. Kétségtelenül azért, hogy közöljenek velünk egy
olyan határozatot, amelyet újfent a közreműködésünk nélkül hoztak
meg.
Rachelle apja félretette a szalvétáját, és felkelt. Még ha próbálta is
elrejteni, a szobában mindenki tudta, hogy a Cantos-boszorka
látogatása hízelgő számára. Livia tíz évvel idősebb volt Rachelle-nél,
vörös hajú, és elég szép ahhoz, hogy még az ellenségei fejét is
elcsavarja. Feltehetően könyvmágiával rá is segített, egy amolyan
maradandó káprázattal, amelyek néhány éve jöttek divatba. Livia
már kislányként is vonzó volt, de amióta az Akadémiát szóvivőként
képviselte, tökéletesítette a külsejét.
 Ezen a bárónak is át kellett látnia. Ennek ellenére Livia
jelenlétében folyton hebegő idiótává vált, aki hagyta magát úgy
utasítgatni, akár egy iskolás fiú.
- Máris megyek - mondta, és az ajtóhoz indult, de a báróné
felemelte az egyik kezét.
- Friedrich, várj! - Jameshez pedig így szólt: - Kísérd ide! Mind
hallani akarjuk, mi közlendője van az ifjú hölgynek.
A fia mintha ellent akart volna mondani, de James már elhagyta
az étkezőt. A báró szótlanul helyrerántotta a gallérját, és a
többiekkel együtt várta a látogatót.
Veit hátradőlt a székén, és összefonta a két karját. A
nagyképűsége megjátszott volt; Rachelle érezte a haragját, amely
benne fortyogott, ő is gyűlölte, hogy a Cantos család mindenestül
figyelmen kívül hagyja az etikettet, és úgy jár ki-be a Himmel házba,
mintha az az övék lenne. Ám a fiúval ellentétben neki sikerült
távolságot tartania a történésektől. Itt nem róla vagy Veitről van szó,
még csak nem is az apjukról.
Livia Cantos a szalonba lépett.
- Jó napot mindenkinek! - A hangja nyugodtan és ékesszólóan
csengett, egy olyan nő kisugárzásával bírt, aki tudatában van a
lenyűgöző megjelenésének. - Remélem, nem zavarok evés közben.
Természetesen zavart, és ezt pontosan tudta is. Rachelle
bármiben fogadott volna, hogy Livia kifejezetten ezért választotta
meg így a látogatása időpontját. És ez bizonyította, amit Veit már
rég feltételezett, hogy a Cantos család tájékozódott a Himmel ház
minden szokásáról és a dolgok menetéről. Egy ideig Veit Jamest
gyanúsította, hogy információt játszik az ellenségük kezére, Rachelle
ellenben soha nem hitte ezt. Lehet, hogy Veit ki nem állhatja a
könyvönkívülit, de James biztosan nem kém.
A báró Líviához sietett, és megrázta a kezét.
- Milyen jó látni önt, kedvesem! Mindig öröm a számunkra itt
üdvözölni.
 - Egészen különleges öröm - mondta Rachelle.
Veit megnyerően mosolygott.
- Akár a derékzsába.
Livia tudomást sem vett róluk, bólintott a báróné irányába, majd
nagy papírborítékot fektetett az asztalra.
- Híreink vannak a Dalnok Fivérekről.
- Ismét egy támadás? - kérdezte a báró.
- Bizonyos értelemben. Ezúttal azonban nem a mi egyik
intézményünk ellen.
Rachelle nagyanyja felvonta az egyik keskeny szemöldökét. -
Hanem?
- Mond önnek valamit a Marduk név?
- Az a züllött alak, aki kiskirályt játszik Libropolis gettójában.
Livia bólintott.
- Alkut kötöttünk vele, és beavattuk a tervünkbe.
- Hát már itt tartunk? Bűnözőkkel szövetkezünk? - A báróné
megvető grimaszt vágott, és a fiára bámult. - Te tudtál róla?
- Ez látszott helyesnek - mondta a férfi.
- Miféle terv volt ez? - kérdezte Rachelle.
- Elhintettük, hogy a Szentély térképe Marduk birtokába került, és
hogy a könyvmágusi kézműves termékei gyűjteményében helyezte
el.
Veit a feje mögött összekulcsolta a két kezét.
- Damaskanos régi térképe? Tehát tényleg létezik?
- Létezett, amíg meg nem semmisítettük. A Codex Custodis
támadhatóbb, mint amennyire kívánatos lenne. Nem
kockáztathattunk. - Livia önelégülten mosolygott. - A Cantos család
hónapokon át dolgozott rajta, hogy a dolgokat helyes pályára terelje.
Ma a Dalnok Fivérek betörtek Marduk rablóbarlangjába. Jó nagy
felfordulást csináltak, de dolguk végezetlenül kellett távozniuk.
Közben nem pusztán Libropolis leghatalmasabb bűnözőjét tették
ellenségükké, hanem mit sem sejtve flangáltak a biztonsági kamerák
előtt. - A borítékra mutatott. - Marduk azonnal továbbította nekünk
a felvételeket, ami azt jelenti, hogy most már van fényképünk
azokról a terroristákról, akiket ez idáig még nem ismertünk.
A báró kinyitotta a borítékot, és előhúzott belőle néhány
nagyformátumú másolatot. Rachelle és Veit felálltak, és mellé
léptek.
- Ez itt a kertészfiú, aki már szerepel a körözési listán. - Livia egy
sötét hajú és rosszul összeforrt, törött orrú fiatalember képére
mutatott.
Úgy néz ki, mint holmi torokmetsző, vélte Rachelle, a
legrosszabb fajta söpredék.
A következő fénykép egy nőt ábrázolt, a fekete kapucni alól
világos szőke haj kandikált ki.
- Isis Nimmernis, az áruló.
- Botrány, hogy idáig jutottunk - szólalt meg a báróné az asztal
végében. - Ha a legjobb ügynökeinket nem tartjuk már
ellenőrzésünk alatt, akkor az Akadémia gyengesége még a
legmélyebb menedékhelyeken is szóbeszéd tárgya lesz.
Livia hűvös pillantást vetett rá.
- Biztos vagyok benne, hogy a dolgok jelentősen jobban állnának,
ha több vak öregasszony intézné a kormány ügyeit.
- A nagyanyám nem vak! - támadt rá Rachelle. - Csak már nem
tud olvasni. Ez nagy különbség.
- Bocsásson meg! Természetesen. - A továbbiakban Livia
tudomást sem vett sem Rachelle-ről, sem pedig a nagyanyjáról.
Átlapozta a fényképköteget, és végül előhúzott néhány képet,
amelyeken három lány arca volt felismerhető. - Az egyiküket szintén
ismerjük, Summerbelle Lillyvick. Az apja disszidált, ő pedig még
nála is rosszabb. - A két utolsó képet megkopogtatta. - Mindenesetre
felettébb érdekelne bennünket, ki ez a másik kettő.
 Az egyik fényképen egy szőke lány volt látható fekete garbós
pulóverben.
- A kezében… az egy csőrös könyv? - kérdezte Rachelle.
- A lélekkönyve lehet. Könyvmágus, de nem tudjuk, honnan jött.
A leírása illik egy lányra, akit néhány hónapja Castle Hayben láttak,
Libropolisban, nem sokkal azelőtt, hogy Kyriss igazgató urat el
kellett távolítanunk a posztjáról. Ki fogjuk róla kérdezni, de ez
fáradságos lehet. Nem túl együttműködő az akkori történések óta.
A második képre mutatott: egy másik lány, nagyjából ugyanolyan
korú, rövid, fekete hajú, túl nagy bőrdzsekiben, és feltűnően csíkos
cicanadrágban. Veit grimaszt vágott ennyi közönségesség láttán.
- Ő itt nem könyvmágus, de tudta, hogyan kell a könyvdeszkával
bánni, ami amellett szól, hogy valamelyik menedékhelyről
származik. Talán Libropolisból, de ez csak feltételezés. - Livia a
báróra mosolygott. - A Himmel család nemrég ismételten kifejezte
kívánságát, hogy igazságosabb szerepet kapjon a tanácson belül. -
Futó pillantást vetett Rachelle nagyanyjára. - Olvastuk a leveleit,
tisztelt báróné, mégpedig mind a huszonegyet. Ezért a kérésünk:
derítsék ki, kik ezek ketten. A lányok nevét, élő rokonait, mindent,
ami az elfogásuk és kényszervallatásuk céljából hasznos lehet.
Rachelle apja felpillantott a képekről.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
- Minden önöktől telhetőt vagy sem - mondta Livia Cantos
ridegen -, a végén csak az a fontos, hogy sikerrel járjanak. Bízunk
önökben. - Meghajolt. - Most pedig, ha szabad elbúcsúznom.
Számítok a segítségükre.
Minden további szó nélkül sarkon fordult, és elhagyta a szalont.
James utánasietett, hogy felesleges módon mutassa neki az utat a
házon keresztül.
A báró az egyik székre roskadt, és felsóhajtott. Szemmel láthatóan
túlterhelte ez a fellépés. Az asztal másik végében az anyja felkelt, és
a botjára támaszkodva az egyik magas ablakhoz lépett. A
gondolataiba merülve nézett kifelé.
Rachelle magához vette a fényképeket, megfogta Veit kezét, és
kivezette a szalon előszobájába. Izgatott volt, de igyekezett nem
mutatni.
Veit gyanakodva méricskélte. - Mi történt?
- Őt itt - mondta Rachelle, és a fekete hajú, csíkos cicanadrágos
lányra mutatott. - Őt ismerem.
 15.

Az öregember, aki egykor isten volt, a teremtése pusztaságában

vándorolt.
Az Éjszakai Menedékhelyen, a Félresikerült Országban örök
sötétség uralkodott. Olykor északi fény lobogott a csillagtalan
égbolton, amely a valóságban talán valami más volt: annak a
könyvmágiának a maradványa, amely a háború alatt szabadult el, és
soha többé nem került ellenőrzés alá. Gyakran villámlott, több tucat
elágazó fényér, mintha a feketeség darabokra repedezne. A
mennydörgés azzal fenyegetett, hogy beszakítja az ember
dobhártyáját, még ha a vihar távol, a láthatáron bukkant is fel. Az
Éjszakai Menedékhelyen a közel és a távol képtelen módon
keveredett egymással. A tájékozódási pontok elvesztek a gránit és
por alkotta repedezett tájon, mintha a sziklasivatag törmeléke
minden szempillantásban új, bizarr szerkezetté állna össze.
Siebenstern vonásai még gondterheltebbek voltak, mint a
száműzetése kezdetén, a fehér haja a lapockájáig ért. A viharok
miatt lófarokba fogta, és a fekete esőkabátja gallérja alá dugta. A
kabátja szegélye rojtos lett az éles szélű kőzettől, amelyen napról
napra egyre csak ment, de az anyag még feltartóztatta a korbácsoló
szelet, és valamennyire a nedvességet is. A kabát volt a legdrágább
tulajdona, még értékesebb, mint a vándorbotja és a kerek tábori
flaska, amelyet rendszeresen megtöltött a szürke, vízzel telt
gödrökből. Hozzászokott a rosszulléthez, amely ivás után gyötörte,
mint ahogyan a szűkös étkezésekhez is: gomba és keserű répa,
amelyet némely mélyedésben talált. Olykor-olykor elejtett egy
sovány nyulat, és elkészítette a fűszerekkel, amelyek a
sziklafülkékben nőttek, és egy kicsit bazsalikomízük volt. Ezek
voltak a jó napok. De voltak olyanok is, amelyeken éhezett, és azon
tűnődött, miért is teszi még egyik lábát a másik elé, hiszen célja már
rég nem volt.
 A száműzetése kezdetén a becsvágy hajtotta, hogy eljusson ennek
a helynek a határáig. Amikor még Severin Rosenkreutz volt,
megteremtette a könyvmágia világát, pusztán azáltal, hogy leírta;
akkoriban kölcsönözte a Skarlátterem tagjainak a hatalmat, hogy
maguk is menedékhelyeket találjanak ki. A sors kegyetlen iróniája,
hogy az utolsó napjait ezen helyek legfélelmetesebbikén kell
eltöltenie. Mert a Félresikerült Ország joggal kapta a nevét, kővé vált
szerencsétlenség volt, orkánok, eső és hamutornádók pokla.
És ott volt a magány.
Amióta száműzetésbe küldték, egyetlen emberi lélekkel sem
találkozott. Néha hangokat vélt hallani, kísérteties beszélgetéseket a
gránit réseiben. Alkalmanként kiáltásokra riadt fel, amelyek csak
álmában léteztek. Az időjárásbiztos hálózsákja a nedvességtől
megvédte, de a lelkiismeretétől nem.
Oly sokaknak kellett az Éjszakai Menedékhelyen meghalniuk,
amikor a könyvmágusok évtizedekkel ezelőtt háborúba kezdtek.
Fennhéjázás és büszkeség hajtotta őket iszonyatos csaták
sokaságába, mindegyik borzalmasabb volt, mint az előző.
Visszaverték az ellenséget anélkül, hogy valaha is szemtől szemben
álltak volna vele, megsemmisítették a tintagombák hadseregét, ám
soha nem tudták meg, ki rángatja a köteleket a háttérben. Néhányan
bizonyára tudták: a Szentély biztonságából mozgatták a seregeiket a
Félresikerült Országban, akár a sakkfigurákat, anélkül, hogy igazi
hadvezérként valaha is színre léptek volna. Győztes nélküli háború
volt, számtalan vesztessel.
Siebenstern bűne volt minden halott, minden fájdalom, minden
szenvedés. Akkoriban nem bírt már könyvmágusi hatalommal,
elmúlt mindazzal együtt, amit életének több mint kétszáz éve során
jönni és menni látott. De tudta, mi történik az Éjszakai
Menedékhelyen, és csak még jobban elrejtőzött a torinói
Angelosanto villája könyvei közé. Saját magát is becsapta, és
elárulta az egykori ideáljait. Ez már nem az ő dolga, beszélte be
magának. A teremtése már rég önálló életre kelt, és mások
uralkodnak fölötte. A három család viseli a felelősséget, nem ő. Így
vált teremtőből néma megfigyelővé. És amikor később mégis esélyt
kapott, hogy közbeavatkozzon, és mindenre pontot tegyen, akkor az
a lány feltartóztatta.
Furia Salamandra Faerfax.
Ő és a társai száműzetésbe küldték, hatalom nélkül és legyőzve és
ő elfogadta a büntetést. Oly sokan vesztették itt életüket, mert ő
egykor nem volt elég erős. Igazságos volt hát, hogy most szellemként
vonszolódjon a pusztaságon át. Hosszú élete nagy részében egyedül
volt, és egyedül is fog meghalni. Valahol ezen sziklák között,
valószínűleg nem az éhségtől, biztosan nem a szomjúságtól, mégis
itt fogja végezni. Talán még ma vagy holnap, talán csak egy hónap
vagy egy év múlva. Itt az idő nem létezett, nem volt nappal, nem volt
felismerhető csillagos ég. De a hátizsákban, amelyet adtak neki,
rejlett egy mechanikus óra. Kínosan ügyelt rá, hogy ne álljon meg,
mert a mutató járása volt a léte egyetlen megbízható állandósága.
Egy régi sziklabunkerben talált fegyvert és muníciót, így már
pisztolyt és egy puskát is viselt, bár nevetségesnek érezte magát.
Soha nem volt harcos vagy vadász, a fegyverekkel mégis könnyebb
volt nyulat lőni, amellyel a szűkös étkezéseit feljavította.
Ugyanazokkal a növényekkel táplálkoztak, mint ő, és ők is épp olyan
gyengék voltak. Hogy vajon az Éjszakai Menedékhely teremtése óta
itt éltek, vagy a könyvmágusok hozták őket magukkal, nem tudta.
Elszaporodtak, teret hódítottak, és nem Siebenstern volt az
egyetlen, akinek táplálékul szolgáltak. Néha maradványokra
bukkant, lerágcsált lábakra és elszaggatott bundára, és olyankor
tudta, hogy mások is bolyonganak a pusztaságban. Durvább lények,
mint ő, de épp olyan elveszettek.
Ha az órája azt mutatta, ideje lefeküdni, akkor szálláshelyet
keresett magának egy barlangban vagy repedésben. Néha
megborotválkozott a késsel, amelyet becsomagoltak neki, vagy
spórolósán megmosdott a folyékony szappan cseppjeivel, amelyet
egy műanyag flakonban talált a hátizsákjában. Még egy tábla
csokoládét is rejtettek el neki, feltehetően Furia, de eddig nem nyúlt
hozzá. Különleges pillanatra tartogatta. Talán akkor fogja megenni,
ha egyszer tényleg a Félresikerült Ország határára bukkan, vagy
élete végén, ha még lesz hozzá ereje.
Ma viszont - de vajon mit jelent neki ez a ma, hiszen nem azonos
a tegnappal? - messze jobb szálláshelyet talált, semmint egy nedves
lyukat a sziklában vagy egy pincebogarakkal teli repedést. Már
messziről felfedezte a tornyot, a háború fekete emlékművét, egy
körvonalat a cikázó villámok előtt a világ végén. Egy olyan földön,
amelyen a tájékozódás jóformán lehetetlen volt, a könyvmágusok
megpróbáltak néhány fix pontot rögzíteni, egy sor kőből emelt
világítótornyot.
A jelzőláng rég kialudt, az égőfej kihűlt. Siebenstern már öt
mellett elhaladt, amióta elhatározta, hogy egyiktől a másikig
vándorol. Egyszer majd az utolsó előtt fog állni, és akkor majd tudni
fogja, hogy elérte a harcmező végét, és mögötte már csak az
ismeretlen fekszik.
Öt torony romokban hevert, felőrölte őket az Éjszakai
Menedékhelyen dúló erőszak, de a hatodikban alig esett kár. Az
ajtót feltörték, és bent tüzet gyújtottak, de a külső falaknak semmit
nem ártottak a lángok. Mind a négy emeleten ásító üresség
uralkodott.
A legfelső szinten feküdt le aludni, közvetlenül az emelvény alatt,
amelyen egykor a jelzőtüzet szították. Olyan mélyen aludt, mint már
rég. Ébredés után evett a készletéből, és kicsit kísértésbe esett, hogy
megkezdje a csokoládét. De aztán visszadugta a csomagjába, mert
nem számított rá, hogy ilyen jó nap fog jönni, mint ez, és ki tudja,
nem vár-e rá még jobb.
A végtelen éjszaka olyan sötét volt, mint mindig, szél süvített a
falakon át, és korom szaga terjengett, ami sült szagára emlékeztette.
Igazi, tápláló húsra, nem pedig egy nyúl rágós rostjaira.
Végül felkelt, hogy megmosakodjon az egyik vízzel telt gödörben a
torony lábánál, de aztán úgy döntött, még egyszer egészen felmegy,
fel az oromra, hogy egy pillantást vessen a világa sötétségébe.
És akkor felfedezett valamit.
 A láthatáron fény lobogott, talán tűz, úgy lehet egy olyan tornyon,
mint ez. Olyan sokáig bámulta, mígnem azt gondolta, remegni látja
a tüzet, még ha ezt csak be is képzelte magának.
Csak ekkor siklott lejjebb a tekintete, végig a göröngyös
szakadékok útvesztőjén, ahol minden szürkés-fekete egyformasággá
olvadt.
Ott több fénypont is volt, sokkal kisebbek, mint az első, izzó
pontok szabálytalan lánca.
Élesen kifújta a levegőt, és egy lépéssel hátrébb lépett a
mellvédtől.
A fények közeledtek.
 MÁSODIK RÉSZ

FOLYAM A KÖNYVEKEN ÁT
 16.

Tévednek Isisszel kapcsolatban.

Furia a szülei sírja előtt állt, és azt a követ nézte, amely az
elburjánzott kőlap fejrészénél emelkedett.
Nem értem, hogy feltételezhetnek róla ilyesmit.
„Cassandra Faerfax” - állt rajta, alatta pedig: „Tiberius Faerfax”.
Az apja nevének betűi szabálytalanok voltak; a végén az X úgy nézett
ki, mintha tőr hegyével vésték volna a felületbe. Furia még nagyon
tapasztalatlan volt, amikor a betűket hat hónappal korábban a
könyvmágia segítségével begravírozta.
A temető a rezidencia parkjának végében terült el, nem sokkal a
cserjék és fák alkotta fal előtt, amely a birtokot keleti irányban
elválasztotta a vad domboktól. A sírok a nyitott kapus kápolna
közelében feküdtek, amelynek a szárnya már jó ideje kitört a
sarokvasból. Bent egykarú Jézus alak függött ferdén a keresztjén, a
másik karját szú rágta szét, aztán letört, és a padlón szétporlott.
A park szemközti végében emelkedett Faerfaxék vidéki kúriája,
jelenleg majdnem nyolcvan könyvönkívüli otthona, akik a Holt
Könyvek Erdejéből menekültek ide. A rezidencia háromemeletes
épület volt, csúcsos tetőormokkal, több sor vörös téglakéménnyel, és
egy rozsdás szélkakassal, amely már évtizedek óta nem forgott. Az
épület fölött nagy ívben galambok köröztek, és Furia azon tűnődött,
vajon Cat ücsörög-e éppen az egyik tetőn, és beszélget velük. Néha
így tett, amikor egyedül akart lenni, éppen úgy, mint Furia, akinek a
középső orom volt a kedvenc helye, nyugati kilátással. Onnan
belátta az egész völgyet, az összes zöld domboldalt és cserjét, amely
oly jellemző Costwoldsra.
- Egyszerűen nem tudom elhinni - mondta, miközben a sírkő
fölött a semmibe bámult. - Mintha Isis nem élt és nem harcolt volna
velünk együtt az Akadémia ellen. - A tekintete egy sóhajtással a
sírkőről magára a sírra siklott, lehajolt, és kitépett egy gyomot. - Mit
meg nem adnék azért, ha tanácsot tudnátok nekem adni!
- Én adhatok neked egy tanácsot - szólalt meg a csőrös könyv a
nadrágzsebében. Hajlékony nyaka egy nyögés kíséretében
előtekergőzött a szövetből.
- Hogy megetesselek?
- A temetőktől megéhezem… ez a sok szent a sírokon. - A csőrös
könyv kedvenc ételei a szentképek voltak, Furia majdnem el is
feledkezett róla. Venni fog néhányat Winchcombe-ban, hogy ölömet
szerezzen neki. Mindazok után, amit Libropolisban kiállt,
megérdemli.
Ő maga kimerült volt, még ha próbált tudomást sem venni róla. A
megpörkölődött haja szagát nem fogja egykönnyen kiűzni az
orrából; minden kísérlet, hogy kikefélje, tortúra volt. Lehet, hogy
megkéri Catet, vágja le a megégett tincseket.
- De nem ezt akartam tanácsolni - mondta a könyv.
Furia a rugalmas nyak végén a szem nélküli csőrt figyelte, sárga
felülete úgy csillogott, mintha ki lett volna fényesítve. A Libropolis
hátsó udvaraiban rendezett csőröskönyv-harcokból különféle
rovátkák és karcolások maradtak vissza. Az előző esti hazatérésük
óta Furia most először volt képes mosolyt előcsalni magából.
- Minél hangosabban mondod, hogy ártatlannak találod Isist -
folytatta a könyv -, annál inkább úgy hangzik, mintha saját magadat
akarnád erről meggyőzni.
A lány szája széle lefelé görbült.
- Ilyen butaságot!
- Hallanod kellene saját magadat! - A csőr a lány pulóveréhez
dörgölőzött. - Mintha ki akarnád beszélni magadból a saját
kételyeidet.
- Én nem kételkedem Isisben.
- Tényleg nem?
 A lány összeszorította a száját. Isis azért adta meg magát, hogy
megmentse őket, ez nyilvánvaló. Mindenesetre volt a dologban egy
bökkenő: az, hogy megadja magát, épp annyira felelt meg Isis
jellemének, mint hogy virágot szedjen, vagy süteményt süssön. Ha
korábban valaki megkérdezte volna Furiát, mit vállalna magára Isis,
hogy a vereséget megakadályozza, azt felelte volna; mindent. Isisnek
semmilyen áldozat nem volt túl nagy. Ez volt az erőssége,
ugyanakkor a legnagyobb gyengesége is.
És egy dologban igaza volt Finniannek: Isis londoni látogatásai az
elmúlt hónapokban tényleg szokatlanok voltak. Senkit nem akart
maga mellé venni, mintha olyan titka lenne, amelyet senkivel nem
akar megosztani.
- Bárcsak többet tudnánk erről az Arbogastról - dünnyögte a lány
ismét a sír felé fordulva. Az apja sok kérdését meg tudta volna
válaszolni.
- Atticus Arbogast - szólalt meg mögötte egy hang - Isis tanára
volt. De sokkal több is annál.
Az ősz hajú férfi néhány lépés távolságban állt Furiától. A kezét a
kabátja zsebébe dugta, alatta, mint mindig, az egyik ronda Hawaii
ingét viselte, és bő szabású, khaki színű nadrágot. A lábán
gumicsizma volt, mintha éppen valamelyik gazdaságból jött volna a
völgy nyugatabbra fekvő részéből.
- Celestian! - Furia odament hozzá, és átölelte a férfi súlyos testét.
A csőrös könyv felvisított, amikor kettejük közé szorult. - Mikor
érkeztél?
- Néhány perce. - A férfi esetlenül megveregette Furia hátát. -
Rögtön elindultam, amikor… - Félbehagyta, majd újrakezdte: - Cat
felhívott, és mindent elmesélt. - Cat és Celestian jól megértették
egymást, amióta a lány megszökött Libropolisból, és egy ideig nála
bujkált.
Furia egy lépést hátrált.
- Én nem akartam ott hagyni Isist, de ő…
 - Ragaszkodott hozzá - szakította félbe a férfi egy bólintással. -
Hallottam.
- Elmondta Cat, hogy ő… úgy értem, Isis önként maradt
Arbogasttal?
- Tudom, mit gondol most mindenki. De a lányom nem áruló.
- Természetesen nem! - A felháborodása szívből jött, de akkor
először gondolta azt, hogy a csőrös könyvnek esetleg igaza van.
A meggyőződése repedezni kezdett, akárcsak a temető régi sírjain
a kőlapok.
Celestian levertnek látszott. Az ősz hajkoronája kuszán
lengedezett a hűvös szélben.
- Cat azt mondja, a többiek azt hiszik, Isis átállt, vissza az
Akadémia oldalára. Finnian, Ariel és valószínűleg a legtöbb
könyvönkívüli is ezen a véleményen van.
- Ők nem ismerik olyan jól Isist, mint mi, és ő…
- Ők ismerik a lányomat - ellenkezett a férfi. - Fél éve egy fedél
alatt él velük!
Furia hallgatott, mert erre semmit nem tudott őszintén felelni.
- És veled mi a helyzet? - kérdezte Celestian. - Te is ezt hiszed?
- Nem! - Túl gyorsan csúszott ki a száján, mintha csak a végszóra
várt volna, hogy ellenkezzen. - Csak könnyebb volna, ha jobban
megérthetném, igazából mi történt.
- Arbogastról kérdeztél.
- Miért gyakorol ilyen nagy hatalmat Isis fölött?
- Nem tudom, hogy a hatalom-e a helyes szó. - Celestian
visszadugta a kezét a kabátja zsebébe. - De sokáig állt a befolyása
alatt. Azt lehetne mondani, hogy Arbogast tette Isist azzá, aki ma.
- A tanítványa volt, de ez nem magyarázza meg azt, ami
Libropolisban történt.
- Tudod, hogy Isis és én hosszú ideig nem álltunk közel
egymáshoz. - Celestian megilletődötten a földre nézett. - Miután az
Éjszakai Menedékhelyről magammal vittem Londonba, alig voltam
önmagam. Mesélt neked erről, nem?
- Csak keveset.
- Isis négyéves lehetett, amikor magamhoz vettem. Egészen
pontosan senki nem tudta, csak megbecsülni tudtuk az életkorát.
Egy gyereknek szeretetre és védelemre van szüksége, és eleinte azt
hittem, mindezt meg tudom neki adni. Saját lányomnak
tekintettem, és gondoskodtam róla, ugyanakkor napról napra
jobban éreztem, hogy nem csak őt hoztam haza magammal. A
háború követett. Itt fent, érted? - A homlokára mutatott, mintha az
egykori csaták ott még mindig tombolnának. - És nem szabadultam
tőle. Akkor határoztam el, hogy feladom a könyvmágiát: minden
könyvet kihajítottam a házból, kirámoltam mindent a szobákból,
eladtam a bútorokat. Mindentől meg akartam szabadulni, mindent
ellökni magamtól. Isist nem, őt egészen biztosan nem, de félni
kezdtem saját magamtól, és féltettem őt.
- És internátusba küldted.
- Mert bolond voltam. Éppen tíz éves volt, és szüksége lett volna
rám, egy igazi apára, nem pedig egy zavaros fejű alakra, aki nem
szabadul a háború rémálmaitól, sőt a könyvmágusi tehetségét is
feladja. Akkoriban kezdtem a könyveket oldalanként árusítani,
elszaggatni őket, fájdalmat okozni nekik, csak hogy a könyvmágia
békén hagyjon. Hogy végre - kicsit habozott - normális legyek. De
ettől eleinte természetesen minden csak még rosszabb lett.
Isis néhány mondatban elmesélte Furiának ezt a történetet. Azzal
fejezte be, hogy Celestian már nem könyvmágus, és ő pedig az
Akadémia befolyása alá került.
- Az internátusban válogatták ki a gyerekeket - folytatta a férfi -,
csak azokat, akik különösen mélyen a könyvekbe dugták az orrukat.
Az én hibám. Ha én ott lettem volna neki, ahelyett, hogy saját
magam elől menekültem, akkor lett volna neki még valami más is,
nem csak a könyvek. Tizennégy évesen megkérdezték tőle, akar-e a
líceumban tovább tanulni. Arbogast ügynökiskolájában. Az
Akadémia káderképzőjében.
- És természetesen akart.
Celestian bólintott.
- Nem tartott sokáig, és Arbogast észrevette, milyen tehetség
rejlik benne. - Szünetet tartott, mintha bizonyos részletekre már
nem emlékezne. A homlokát ráncolva állt ott, majd a hüvelykujjával
megmasszírozta a halántékát. - Néha összemosódnak a dolgok,
mintha egyszerűen elvesznének.
A régi múltra, amelyben Isis még nem volt könyvönkívüli,
rátelepedett az új, amelyet Furia a Siebensternre gyakorolt
befolyásával váltott ki. De hallgatott, nehogy újra félbeszakítsa
Celestiant.
- Arbogast a szárnyai alá vette őt és egy maréknyi másik tanulót,
akik a saját diákjai lettek. A végére csak hárman maradtak, Isis és
két fiatalember. Isis erősebb volt, mint a másik kettő, és azzá az
ügynökké vált, akit végül megismertél. Arbogast csalárd módon
elnyerte a hűségét, és az lett számára, ami én már nem tudtam
lenni: apafigura. Képmutató alak, aki belopta magát ezeknek a
gyerekeknek a szívébe. Amikor Isis hátat fordított az Akadémiának,
és csatlakozott hozzátok, az számára sokkal nagyobb erőfeszítést
igényelt, mint ahogy te azt el tudod képzelni. Mint a függő, aki egyik
naptól a másikra elhatározza, hogy lemond a kábítószeréről. És jól is
ment minden, amíg újra kísértésbe nem vitték. Amíg Arbogast rá
nem talált.
Furia megütközve bámult rá.
- Tehát még te is azt hiszed, hogy újra az ő oldalán áll? Hogy ez a
férfi ilyen hatalommal bír fölötte?
- Nem. Én bízom benne. Egészen más, mint egykor. De szörnyű
veszélyben van.
- Mi csinált Londonban? Ahányszor csak odament, senkit nem
akart közülünk magával vinni. Soha nem beszélt erről. A többiek
most azt hiszik, hogy már akkor kapcsolatba lépett Arbogasttal.
Celestian keserűen felnevetett, és a lány ekkor észrevette a
könnyeket a férfi szemében.
- Nálam volt. Elkezdte újra berendezni a ház üres szobáit, úgy,
mint egykor, mielőtt mindenen túladtam. Bútorokat vásárolt,
könyveket minden mennyiségben, csak hogy megtöltse a polcokat.
Sok minden olyan, mint korábban, vagy legalábbis olyan érzés. Újra
otthon, nem pedig csak a múlt börtöne.
- Érted tette?
- Értem is. De azt hiszem, igazából valami más számított neki.
Amióta könyvönkívüli, keresi a fiatalkorát, a gyerekkorát, mindazt,
amire már csak homályosan emlékszik. Fél, hogy mindez eltűnik, és
hogy végül már csak egy Siebenstern mesefigura lesz, és semmi nem
marad, abból a nőből, aki egykor volt. Az elillanó emlékeibe
kapaszkodik. Az ember-létébe. - Egy pillanatra el kellett fordulnia
Furiától, hallgatott és a semmibe bámult. Aztán visszafordult hozzá,
és így szólt: - Ezért nem beszélt erről senkivel. Nem akarta, hogy
valamelyikőtök tudomást szerezzen róla, és gyengeségként tekintsen
rá. Ez is annak a maradványa, amit Arbogast vetett el benne: soha
ne mutass gyengeséget, még azoknak sem, akiket a barátaidnak
tartasz.
És ebben talán igaza volt Arbogastnak, gondolta Furia
elfogadottan. Szép kis barátok azok, akik az első gyanúra hátat
fordítanak az embernek. Akik árulónak tartanak, csak mert
megtartod magadnak azokat a dolgokat, amelyek senkire nem
tartoznak.
Remegett a hangja, amikor kényszerítette magát, hogy még egy
kérdést feltegyen: - Tudod, mit akart tőle Arbogast? Azt mondta, a
segítségére van szüksége. Ez csak üres fecsegés volt, vagy komolyan
gondolta?
Celestian újra a lány szemébe nézett, talán mert abban a
pillanatban benne látta az egyetlen szövetségesét.
 - Valamilyen kérése biztosan volt, különben azonnal megpróbálta
volna az árulásáért megbüntetni őt. A három család között dúló
hatalmi harcról keringenek pletykák, arról, hogy a Cantos család
magához akarja ragadni az uralmat, és a másik két családot kiütni a
nyeregből. De ez csak szóbeszéd, és nem tudom, van-e egyáltalán
köze mindehhez. Annyi minden van éppen alakulóban. A
könyvmágia világa hasadozik.
- Láttunk tintagombákat - mondta Furia elgondolkodva. - A világ
oldalai között, a Libropolisból idevezető úton. Egész csapat
tintagombát, akik megpróbáltak ránk támadni.
Celestian tekintete olyan sötét lett, mint az Éjszakai Menedékhely,
amelyből csak nagy erőfeszítés árán menekült meg. Az ajka a
tintagomba szót formálta, de még csak suttogás sem lett belőle.
- Tehát igaz. Valami alakulóban van, Furia. Valami sokkal
nagyobb, mint ahogy sejtjük.
A lány úgy elkezdett fázni, mintha a szél irányt váltott volna, és
északról fújna lefelé a völgybe.
- Kérlek, Furia - mondta Celestian megtört hangon -, ígérd meg
nekem, hogy segítesz Isisnek! ígérd meg, hogy bebizonyítod az
ártatlanágát!
 17.

Hallgattak, miközben a ház előtti térre mentek. Ott búcsúzóul

átölelték egymást, mielőtt a férfi beszállt a roskatag Vauxhalljába, és
elhajtott a kanyargós felhajtón. Az autó eltűnt a bokrok mögött, de
Furia még sokáig hallotta a motor bőgését a völgyből, ahogy a férfi
Oxford irányába követte a kanyargós országutat.
A ház előtti kerek téren festékszag terjengett. A lány mélyen
beszívta. Szerette ezt az illatot. Az állvány, amelyet néhány
könyvönkívüli épített, hogy a homlokzatnak új színt
kölcsönözzenek, a kapu lépcsőfeljárója fölött balra vándorolt. A jobb
oldal már friss citromsárga színben ragyogott. Szinte minden új lakó
feladatot keresett magának, hogy elüsse az időt, de örökké ez sem
fogja lefoglalni őket, és Ariel már hetek óta aggódott emiatt.
A rezidenciának felettébb jót tett a könyvönkívüliek tettvágya. Sok
fürdőszobát helyrehoztak, szinte az egész házban újra működött a
fűtés, néhány kitört ablaktáblát és a zsindelyt is kicseréltek. A
generációk óta lakatlan épületrészekből kiseperték a sok évtizednyi
pókhálót, a tönkrement bútorokat kicserélték épekre, és
gondoskodtak róla, hogy a vízcsapokból ismét tiszta víz folyjon a
rozsdás kotyvalék helyett. Mindent egybevéve a rezidencia már nem
süllyedő roncshoz hasonlított, hanem sérült hajóhoz, amely nyögve
bár, de újra át fogja tudni szelni az óceánt.
Két könyvönkívüli várandós volt. Hamarosan újra gyerekek
fognak a folyosókon rohangálni, és az üres szobákban kalandozni,
mint Furia és Pip néhány évvel korábban. Ez lesz az első két utód a
csapatban. Itt, a völgyben a könyvönkívüliek hosszú idő óta először
érezték magukat újra biztonságban. Lassacskán még a borúlátók is
hozzászoktak a gondolathoz, hogy ez a rejtekhely talán jövőt kínál a
számukra.
 De voltak közöttük néhányan, akik hátat fordítottak a Dalnok
Fivéreknek, hogy a menedékhelyen kívül kezdjenek új életet.
Minden hónapban útra kelt néhány könyvönkívüli, hogy másutt
próbáljon szerencsét, távol mindenféle könyvmágiától. A
hátramaradók csak remélni tudták, hogy az elvándorlók egyike sem
kerül az Akadémia karmai közé, és nem árulja el a rejtekhelyüket.
Az egyik festő intett Furiának. Faun volt, akárcsak a néhai Puck,
valamivel fiatalabb, őzszínű bundás. Csupán maréknyi nem emberi
könyvönkívüli volt a rezidencián, és Furia a legtöbbjüket jobban
kedvelte, mint a realisztikus regényekből származókat. Viszonozta a
köszönést, még egy mosolyt is kikényszerített magából, majd
odaballagott szent Viboráda levágott kőfejéhez. A könyvek
védőszentjének szobra egykor a Rajna menti épület előtt állt, a
Rosenkreutz család székhelyén. Amikor a család túlélői a
tizenkilencedik században az Akadémia fogdmegjei elől Angliába
menekültek, magukkal vitték Viborádát, és a rezidencia kapujába
állították. Ott őrizte a házat, amíg a Behálózott lovagjai le nem
döntötték a talapzatáról, és szét nem verték. A teste maradványai
halomban hevertek a homlokzat lábánál, nemsokára benövi a moha
és a vadszőlő. A szent fejét viszont Furia újra a kapuba vitette.
Onnan bámult üres tekintettel a ház előtti térre.
A lány leült mellé, és felhúzta a térdét.
- Nem tudsz nekem ötletet adni, hogy most mit csináljak?
A kőszent nem felelt. A támadás óta elnémult. Furia nem tudta, az
ősei milyen könyvmágiai eszközöket alkalmaztak, hogy életre
keltsék a szobrot, de kételkedett benne, hogy neki valaha is
sikerülne ilyesmi.
Felpillantott az állványon dolgozó könyvönkívüliekre, és figyelte,
ahogyan a homlokzat festése közben egymást ugratják es
nevetgélnek.
- Ez itt nem lesz rendben örökké - mondta halkan Viboráda
fejének. - Isis eltűnt Arbogasttal. Finnian és Summerbelle követni
akarják, holott itt van rájuk szükségünk. Sok könyvönkívüli valahol
kint a világban keresi a helyét, és nem mindegyikük fog közben
feltűnés nélkül viselkedni. Valami egyszer félre fog siklani. Nem kell
hozzá túl okosnak lenni, hogy ezt felismerje az ember.
A lánynak hiányzott a szent mély hangja. Viboráda nem volt élő
beszélgető partner, cserébe jó gondolatébresztő igen, és megértően
tudott hallgatni. Gyakran éppen a közös hallgatás volt az, ami jót
tett Furiának.
- Ismered azt az érzést, amikor körülötted mindenki boldog, tele
reménnyel és derűlátással, te viszont legszívesebben széttörnél
valamit, mert egyedül te látod a fekete felhőket a láthatáron? - A
tenyerével megsimogatta Viboráda arcát. - Minden nevetésre
legszívesebben erősen megráznád a másikat, és szónoklatot tartanál
neki, amit magadban már százszor elterveztél. Arról, hogy csak saját
magukkal vannak elfoglalva, és egyáltalán nem érzékelik, ami
körülöttük történik. De végül tartod a szád, mert világossá válik
számodra, hogy talán te vagy az, aki csak magára gondol, és nem
ismeri fel, hogy minden oka meglenne rá, hogy boldog legyen. Vagy
legalább egy kicsit elégedett.
- A boldogság mindig az, amit mások éreznek. - Ariel kilépett a
nyitott kapun, és a Furia melletti szabad lépcsőfokra mutatott. -
Szabad?
- Persze.
A lány nem hallotta közeledni, de ez nem lepte meg. Mint
Shakespeare Viharának egyik főszereplője, levegőszellem volt.
Amikor a könyvéből kihullott, el kellett volna veszítenie a
természetfeletti képességeit, mint ahogy minden nem emberi
könyvönkívülinek, ám valamilyen oknál fogva, amelyet Ariel maga
sem ismert, a korábbi hatalma nyomokban megmaradt. Nem
rendelkezett már a viharok feletti erővel, és nem volt varázsló sem,
Furiának gyakran mégis olyan érzése támadt, hogy olvas a
gondolataiban.
Nem volt benne biztos, hogy Ariel a barátja - kérdéses, hogy egy
olyan lény, mint Ariel, egyáltalán barátja tud-e lenni valakinek -, de
a lány becsülte őt a nyugalmáért és kiegyensúlyozottságáért. Ariel
sok tekintetben született vezető volt, habár ő maga folyton
kételkedett benne, főleg, amióta némelyek hátat fordítottak a
csapatnak.
A fiatalos arcát vad, fekete üstök keretezte, holott Ariel minden
bizonnyal több száz éves volt. A bőre kékesfehér volt, a teste olyan
finoman tagolt, akár egy táncosé. A szembogara körül olykor-olykor
apró csillagok szikráztak, mintha még nappali fényben is a tejút
tükröződne a szemében.
- Mennyit hallottál? - kérdezte Furia.
- Úgyis tudom, hogy aggódsz. Ez a dolog Isissel mindannyiunknak
feladja a leckét.
- Celestian itt járt.
Ariel bólintott.
- Beszéltem vele. Ismét hozott nekünk pénzt, egy halom pénzt.
Nem tudom, hogyan fogjuk valaha is viszonozni.
- Épp elég van neki, és szívesen adja. De komolyan kellene venned
azt, ami igazán aggasztja.
- Esküszik rá, hogy Isis nem támad hátba bennünket.
- Mesélt neked Arbogastról? Hogy honnan ismeri egymást ő és
Isis?
- Igen. - Ariel egy hosszú, fekete tincset a szeme elé húzott, és az
ujjai köré tekerte. Amikor így csinált, olyan hatást keltett, mint egy
ideges fiú. Gyakran a színpadon is gyerekek játszották a szerepét. A
könyvönkívüliek nem választhatják meg a képet, amelyet az olvasók
róluk alkotnak, így az az alak, amelyet magukra öltenek, amikor a
könyvükből kihullanak, gyakran az összes elképzelés
metszethalmaza.
Itt már nem meztelen felsőtesttel mászkált, mint a Holt Könyvek
Erdejében, hanem világos inget húzott térdig érő nadrágjához. Furia
nem hitte, hogy képes fázni. Valószínűleg csak alkalmazkodni
próbált a menedékhelyen kívüli viselkedési szabályokhoz.
 Mély sóhajtás után így szólt: - Nem tudom, hogyan segíthetnénk
Celestiannek.
- Először is meggyőzhetnéd Finniant és Summerbelle-t, hogy
tévednek. Hogy Isis soha az életben nem árulna el bennünket.
- Finnian dühös, mert mindaz, amit az elmúlt hónapokban
végigcsinált, hiábavaló volt. Isist hibáztatja. Három hónapon át
kitartott a barbárok között, erre Isis egyszerűen megadja magát.
- A Szentély térképe nem volt ott - felelte Furia. - Semmin nem
változtatott volna, ha megtámadja Arbogastot.
- Arbogast azt állította, hogy nincs ott. Talán ez az igazság, talán
nem. Isis nyilvánvalóan eléggé megbízott benne ahhoz, hogy
higgyen neki. Tehát Finnian felteszi a kérdést, milyen közel áll még
mindig Arbogasthoz. Ez nem alaptalan.
- De Finnian üldözőbe akarja venni, és szóra akarja bírni! - Az
előző esti felháborodása visszatért, de ez még mindig jobb volt, mint
a kétely, amit a Celestiannel való beszélgetés után érzett. A harag
olyan érzés volt, amivel tudott valamit kezdeni, miközben a bánat
csak megbénította.
- Jogában áll. Nem kötözhetem meg, mint egy kecskét.
- De szükségünk van rá és Summerbelle-re, itt! Ő az egyetlen
teljes értékű könyvmágus a rezidencián, és nélküle…
- Nem feledkezel meg valakiről?
- Feleannyira sem vagyok olyan jó, mint ő. Isis megkérte, hogy
legyen a tanítóm, és pontosan tudta, miért.
- Akkor tekints erre úgy, mint minőségi próbára.
A lány ijedten nézett rá.
- Tényleg el akarod engedni őket? Egyszerűen csak így? Mi van,
ha megtalálják Isist, és megtámadják? Summerbelle erős, de Isis
meg fogja őket ölni, ha…
- És miért tenné ezt Isis, ha egy oldalon állnak?
 Furia egy pillanatig hallgatott, mert érezte, hogy az érvei körbe-
körbe köröznek. És csalódott volt amiatt, hogy Ariel nem képvisel
erősebb álláspontot, mint hogy „nem kötözhetem meg”.
- Te gyengeségnek tekinted a tartózkodásomat - mondta Ariel
somolyogva.
- Leszel szíves távol tartani magadat a gondolataimtól!
A fiús mosolyában lakozott valami zavaró. Mintha valami nagyon
idegen lény emberi alakot öltött volna, és megpróbálná az arcjátékát
utánozni anélkül, hogy tényleg ura lenne.
- Látni rajtad, mit gondolsz - mondta. - Ehhez senkinek sem kell a
gondolataidban olvasnia. Nem elég, hogy ami a szíveden, az a
szádon, de a szemedben is.
- Mit akarsz, Ariel? Miért jöttél ide?
- A rezidenciára?
- Nem, ide, úgy értem. Hozzám, a lépcsőre! Nem próbálsz meg
Isis bűnösségéről meggyőzni, mert te magad sem hiszel benne, de
nem mondasz ellent Finniannek és Summerbelle-nek sem. Vagyis
ettől a beszélgetéstől meg is kímélhetnénk magunkat.
- Ne légy dühös!
- Te pedig ne kezelj engem úgy, mint egy gyereket!
- Mesélt neked Celestian a három család hatalmi harcáról?
A lány összeszedte magát, de a harag még mindig gombócként ült
a torkában.
- Említette, igen.
- De talán ez nem minden. Valószínűleg vannak még más
csoportok is az Adamita Akadémián belül, akik a hatalom után
sóvárognak.
- Már csak három család van: a Cantos, a Himmel és a Lohenmut.
Az Antiqua család nem létezik. A Rosenkreutz család melletted ül.
És ha valamit nem akarok, akkor az a hatalom az Akadémia fölött.
 - De az nem elképzelhetetlen, hogy Atticus Arbogast bizonyos
ambíciókat táplál, nem igaz?
- Azt gondolod, ezért van szüksége Isis segítségére? A rendszer
megdöntéséhez?
Ariel elgondolkodva nézett a szent koponyájára.
- Ha sikerülne neki a kígyó fejét levágnia, nagyon gyorsan nőnie
kellene egy újnak, nehogy az Akadémia hatalmi szerkezete
összeomoljon. Ha a családokat megfosztják a hatalmuktól, azonnal
készen kell állnia egy alternatívának, különben a menedékhelyeken
kitör a káosz. Úgy lehet, Arbogast maga akar lenni az alternatíva,
vagy valaki, akit erre alkalmasnak talál. És talán meg tudja győzni
Isist, hogy ez lenne a legjobb mindenki számára, ígéreteket tehet
neki. Újabb szabadságjogokat a könyvönkívülieknek… Ő
Siebenstern-könyvönkívüli és könyvmágus. Ez felbecsülhetetlen
értékű fegyverré teszi őt.
- De már annyira le volt gyengülve. - Furia a gyakori
kimerüléseire gondolt, amellyel Isis nem tudott mit kezdeni, mert
minden nem remélt ereje mellett új sebezhetőséget fedezett fel
magában. - Szüksége van a regenerációs szakaszaira, és ezt nem
akarja tudomásul venni. Azt hiszi, még mindig a régi, csak… ezzel a
könyvvel a mellkasában. Ha így folytatja, akkor végelgyengülésben
fog meghalni, még mielőtt Arbogastnak vagy bárki másnak a
hasznára lehetne.
- Még túl keveset tud arról, mit jelent egyszerre könyvönkívülinek
és könyvmágusnak lenni.
- Lehetséges, hogy Marduk is mindkettő? Ott kellett volna lenned,
Ariel. Az egész hely, ez az erődítmény a gettó közepén, szabályosan
szaglott a könyvmágiától.
A fekete tincsei alatt a homlokát ráncolta.
- Honnan veszed ezt?
- Éreztük. Isis, én… egészen biztosan Summerbelle is. És az a
tűzlény, Fornax, valahogyan őt is bezárta oda. Erre az egyetlen
magyarázat a könyvmágia.
- Mit szól ehhez Finnian? Neki tudnia kellene, amennyi időt
eltöltött ott.
- Még nem beszéltem vele erről. Túlságosan lefoglalja az Isis
iránti gyűlölet.
Ariel finoman tagolt ujjai megérintették a lány kezét. A
körömágya kobaltkéken fénylett.
- Ne légy vele igazságtalan! Barátok vagytok, még ha nem is
mindig értetek egyet.
A lány megvetően fújtatott.
- Te aztán sokat tudsz a barátságról, mi?
- Ahhoz sem kell könyvmágusnak lennem, hogy a könyvmágiát
megértsem. Ezenkívül volt egy jó barátom.
- Puck. - A lány legszívesebben a nyelvére harapott volna. -
Sajnálom. Ez nem volt szép tőlem. De ami Mardukot illeti… Ma éjjel
nem tudtam aludni, és ezen gondolkodtam. Ha tényleg
könyvmágus, akkor a régi szabály nem érvényes többé. Az a törvény
a teremtés könyveiben, amely kimondja, hogy a könyvönkívüliek
nem lehetnek könyvmágusok, elvesztette a jelentését. És ez
bizonyítja, hogy… - Elnémult, mert egyszerre csak elveszítette a
fonalat, amikor két gondolat egymásra rakódott. Két bizonyosság.
- Újra megtörténik - suttogta.
Ariel kicsit lehunyta a szemét, mintha el akarná pislogni a
szembogara csillagfényét. Aztán Furia és ő egymásra néztek, és egy
pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem.
- Igazad van - törte meg Ariel a hallgatást. - A múlt megváltozik.
Én is érzem.
Amikor Isis könyvönkívülivé vált, azzal a könyvmágia egyik
megdönthetetlen törvényét írta felül. Még emlékeztek rá, milyen
volt előtte, de hamarosan az a tény, hogy könyvönkívüliek is
bírhatnak könyvmágusi hatalommal, magától értetődővé válik
számukra.
 - Mit tettem! - Furia ujjai enyhén remegni kezdtek, és a reszketés
lassacskán felfelé indult a karjain.
Ariel beesett arca még keskenyebbnek hatott, mint máskor.
- Előre kellett volna látnom ezt. - A jobb kezét ökölbe szorította,
és olyan erővel nyomta a balba, hogy a nyakán kiugrottak az
ütőerek. - Milyen bolond vagyok!
Ariel legszívesebben felugrott volna, hogy azon nyomban az
összes könyvönkívülit kifaggassa a rezidencián. Fedezett-e fel
magában valaki könyvmágiai képességet anélkül, hogy jelentette
volna? Ám éppen amikor Furia vissza akarta tartani, lehiggadt, a
térdére támasztotta a könyökét, és másodpercekre a tenyerébe
temette az arcát. Egy mély sóhajtás után újra ura volt önmagának.
Bizonyos módon megnyugtató volt látni, hogy még egy olyan lényen
is, mint Ariel, átsuhanhat a bizonytalanság. Másrészről irtózatosan
félni kezdett. Ha Ariel elgyengül, vagy úgy dönt, hogy ideje elhagyni
őket, akkor az egész ellenállás kockán forog.
- Ha ez igaz - dünnyögte Furia -, ha én viselem a felelősséget,
amiért a könyvmágia régi törvényei nem számítanak többé, akkor
ez… - A hangja a mondat közepén elakadt, és a szíve olyan hevesen
vert egyet-kettőt, hogy egész testében érezte a pulzusát. Hirtelen
nem kapott levegőt, és nem érzett semmi mást, csak pánikot. Az
apja halála óta nem érzett ilyesmit.
Ariel átkarolta a vállát, mintha a bátyja lett volna. A lány
nekitámaszkodott, mély levegőt vett, majd kifújta, amíg lassacskán
el nem múlt az az érzése, hogy megfullad.
- Az én hibám - mondta elcsukló hangon. - Ha egyszerre csak
minden más lesz, azért én viselek minden felelősséget. Én vettem rá
Siebensternt, hogy megírja a mesét Isisről. Én… borítottam fel
mindent - bökte ki tehetetlenül, bár ez inkább úgy hangzott, mint
holmi rendetlen gyerekszoba, nem pedig az a káosz, amelybe talán
az egész világot taszította.
- Ne beszéld be ezt magadnak! - mondta Ariel. - Helyesen
cselekedtél, Isisért és mindannyiótokért. Amennyiben ennek
következményei vannak, azt senki nem sejthette. - A haja és a bőre
olyan illatú volt, mint a nyári eső egy olyan délutánon, amikor a
kövér cseppek lyukakat vájnak az utca porába.
- De te feltartóztathattál volna - mondta Furia -, ha előtte tanácsot
kértem volna tőled.
- Nem én vagyok minden dolgok mértéke, Furia. És a hatalom
sem én vagyok, amely mindezt összetartja itt. Az ti vagytok,
mindannyian, akik úgy döntöttetek, hogy itt maradtok.
A lány tekintete végigsiklott a ház előtti téren, és azt a néhány
könyvönkívülit figyelte, akik az ágyásokat gyomlálták. Egy másik
Wackford régi kaszájával esett neki a magas fűnek. Arielnek igaza
volt, meg nem is. Az ellenállás nagyobb volt, mint minden egyes
személy, Ariéit is beleértve, mert egy eszme állt mögötte, amely
összetartotta és hajtotta: elnyomás nélküli élet, szabadságban
eltöltött jövő. Mégis felnéztek Arielre, mert ő bárki másnál jobban
felébresztette bennük azt az érzést, hogy a reményeik valósággá
válhatnak.
Mögöttük, a bejárati csarnokban, a nyitott kapun túl nehéz léptek
közeledtek. Megtorpantak, majd valaki megköszörülte a torkát. Elég
hangosan és mesterkélten.
Amikor Ariel visszahúzta a karját, és Furia hátrapillantott, egy
óriási ember állt ott olyan széles derékkal, hogy alig fért át az ajtón.
Vállig érő, szőke haja volt, bokros, őszülő pofaszakálla és az arcbőre
olyan színű, mintha az élete nagy részét tűző napon töltötte volna.
Furia látásból ismerte a könyvönkívülit, de közvetlenül soha nem
volt vele dolga, és nem emlékezett a nevére.
- Asszonyom - mondta röviden, és két ujját a homlokához emelve
katonai köszönést rögtönzött. - Itt volnék.
Asszonyom? Mit gondol, hol vannak? Dodge Cityben?
- Ó, persze! - Ariel a homlokára csapott, és mosolygott. - Éppen
azt kérdezted, miért kerestelek.
 A lánynak olyan érzése támadt, hogy a legjobb lesz, ha feláll, mert
itt mindjárt valami olyasmi fog történni, amitől esetleg dühbe gurul
Senkivel nem akart most beszélni, aki őt asszonyomnak szólítja.
- A nevem Patience, asszonyom. - A szőke kolosszus az övébe
dugta a hüvelykujját. A lány emlékezett, hogy korábban feltűnt már
neki a férfi öltözéke: hamuszürke déli államokbeli egyenruha az
amerikai polgárháborúból. A lány látott róla régi filmeket, olvasott
néhány képes könyvet, és biztos volt benne, hogy nem téved. Ez a
Patience a déli államok hadseregének a katonája volt, amelyet a
tizenkilencedik században az Unió csapatai legyőztek. Sok
könyvönkívüli ragaszkodott azokhoz a holmikhoz, amelyekben a
könyveikből kihullottak; legtöbbször ez volt az egyetlen kapcsolatuk
a származásukkal.
Ariel felkelt.
- Azt akartam, hogy ismerjétek meg egymást.
Furia is felállt, kicsit imbolygott, és intett Patience-nek: - Szia. -
köszönt, majd Ariel felé fordulva megkérdezte: - Miért?
- Én vagyok az új testőre - mondta a kolosszus. - Patience a
nevem.
- Hallottam. De a másik, ez a testőr dolog. Ez bizonyára tévedés. -
Akkor először kívánta azt, hogy Ariel olvasson a gondolataiban,
hogy ne kelljen minden szitkot kimondania, ami már a nyelve
hegyén volt.
Egy átkozott testőr!
- Ez tévedés lesz - jelentette ki Furia. - Mindenképpen.
A csőr előkígyózott a zsebéből, és támadókedvében az újonnan
érkezett felé nyújtózott.
- Már van egy testőre! Mégpedig olyan, akinek esze is van!
Patience tehetetlenül lépdelt egyik lábáról a másikra.
- Neked nincsenek izmaid - vágott vissza. - És az eszed bizonyára
nem nagyobb, mint egy mogyoró.
 - Furia - szólalt meg Ariel olyan hangnemben, amellyel máskor a
vitákat szokta elsimítani. Holott a lány még el sem kezdett
vitatkozni. - Mindazok után, amit történt, számítanunk kell rá, hogy
hirtelen veszélyessé válik a helyzet. Itt, a völgyben is. Ha Arbogast
vagy az Akadémia ideküldi a gárdát, esetleg ügynököket is, akkor…
- Nincs szükségem testőrre.
- Csak rám! - jajgatott a csőt.
Ariel tudomást sem vett a könyvről.
- Már Libropolisban is szükséged lett volna rá, ahogyan a dolgok
alakultak.
- Miért nekem? Nem vagyok fontosabb, mint bárki más itt.
- Te Rosenkreutz vagy.
- Éppúgy, mint Pip.
- De az öcséd nem könyvmágus. Te vagy a családod utolsó
könyvmágusa.
A lány látta a szemében, hogy ez még nem minden.
- Siebenstern miatt van - bökte ki a lány alig hallhatóan.
Ariel halk sóhajtással bólintott.
- Csak azért, mert írogattunk egymásnak, ő és én, az engem még
nem tesz…
- Kétszáz év távlatából írtatok egymásnak. Te feltartóztattad őt,
amikor el akarta pusztítani a könyvmágia világát. És te voltál az -
szünetet tartott, talán mert tudta, hogy most nem fogalmazhat
rosszul -, aki ihletet adott neki. Te a teremtése része vagy,
ugyanakkor az oka is. Csak azért alkotta meg a könyvmágiát, mert te
a jövőből meséltél neki róla.
- Én nem voltam a múzsája, Ariel! - Furia tehetetlen
kézmozdulatot tett az öklével, mert Ariel ezzel még nagyobb
felelősséget helyezett rá. Néhány dologban hibás volt, de azért nem
mindenben. - A fenébe is!
 - Itt nem bűnösségről van szó - mondta Ariel. - Csak a
biztonságodról.
Patience megköszörülte a torkát.
- És ehhez konyítok valamicskét. - Mindketten felé fordultak. -
Jócskán, tényleg.
Ösztönösen behúzta a fejét, miközben az előcsarnokból kilépett
hozzájuk a szabadba. Amikor a szürke szalonkabátja szétnyílt, a lány
látta, hogy az övén két ősrégi revolver lóg. Furia számára újdonság
volt, hogy a rezidencián fegyvert viselnek, mint a Rio Grandén, az
észak-amerikai lokálokban.
- Mesterlövész vagyok, asszonyom. Minden egyes pontot eltalálok
az i betűkön abban a kotnyeles kis könyvben ott, ha felhajítja a
levegőbe.
A csőr villámgyorsan visszahúzódott a zsebbe.
- Átváltoztathatjuk - szűrődött ki tompán. - Gombává.
Rátaposhatnál.
- Patience - mondta a lány, és igyekezett barátságos maradni - Ez
itt valami félreértés. Ariel, mondd meg neki, hogy elmehet!
- Megjártam a háborút, asszonyom, egy sor rossz dolgot meg.
éltem. Aztán kihullottam a könyvemből. Hátra kellett hagynom az
én Mollymat, szegénykémet. Nem azért vagyok itt, mert szeretem
Angliát, vagy egyáltalán bármit is. Mármint Mollytól eltekintve, őt
kedveltem, nagyon is. Azért vagyok itt, mert már nincs otthonom.
Csak ez a ház itt. És én hálás vagyok érte önnek. Ezért megbízhat
bennem, teljesen. Ha valaki bántani akarná önt, akkor én itt vagyok.
Mindenkibe golyót eresztek, mintha ön az én Mollym volna, ő belém
szeretett, mert megtettem érte, nem egyszer. Van egy-két
sebhelyem, megmutathatom.
A csőr ismét a napvilágra kígyózott.
- Most éppen azt mondja, hogy belé szerethetnél?
- Nem, ezt egyáltalán nem mondtam - tiltakozott Patience
rémülten. - Engem csak az én Mollym szeret, és én csak őt szeretem.
Ez így van, és így is marad. - Az egyenruhája zakójából előhúzott egy
elrongyolódott könyvet elsárgult lapokkal, és Furia felé nyújtotta. -
Tessék, a könyvem. Mindig mindenki azt kérdezi, hogy az Elfújta a
szélből hullottam-e ki, az egyenruha miatt, meg minden, de én azt
nem is ismerem. Ez itt az egyetlen könyv, amit elolvastam, és ezt is
csak azért, mert benne van az én Mollym. És én is, természetesen. A
könyvben a végére minden jóra fordul.
Furia vonakodva vette el a könyvet. Amolyan rettenetes szerelmes
regény volt, amelyekből az apja korábban szirupot desztillált. A
címlapon egy aranyhajú szépfiú világosszőke nőt tartott a karjában.
A nő haja hatásosan lobogott a szélben, a háttérben egy déli
államokbeli ültetvény lángokban állt. A férfi egyenruhájának
dekoratív szakadásain át láthatóvá vált tekintélyt parancsoló
izomzata. Furia kapásból felismerte, hogy Patience az epekedő
izomagy megöregedett képmása. A szenvedély tűzvihara - állt
kacskaringós betűkkel kettejük feje fölött. Az írásról pergett a festék,
mert Patience a könyvet úgy lehet, hóban, fagyban magával cipelte.
Valami megérintette benne és a gyűrött könyvében a lányt, ha
akarta, ha nem. Azon tűnődött, vajon Ariel megbízta-e vele, hogy
megmutassa neki.
- Patience? - Furia visszaadta neki a könyvet.
- Igen, asszonyom?
- Furia vagyok. Kérlek, ne nevezz asszonyomnak! És ha segíteni
akarsz, akkor elfogadom az ajánlatot.
- Tessék? - kiáltotta a csőrös könyv.
Patience vigyorgott, és visszadugta a könyvet a zakója zsebébe.
- Értettem - mondta. - Furia, nem asszonyom.
- Igen, pontosan.
- Ez egy balga együgyű! - dühöngött a lélekkönyve. - Egy ostoba
fajankó! Egy… - Furia mintegy mellékesen befogta a csőrét.
Arielre nézett.
- Szeretném az új testőrömet beavatni a feladataiba.
 Ariel vonásai kételyről árulkodtak, de aztán bólintott, bátorítóan
Patience-re mosolygott, és eltűnt a házban. Furia megvárta, amíg a
léptei elhalnak, és azon tűnődött, vajon Ariel messziről is látja-e,
ami a fejében jár. Meglepő módon ezen még sohasem gondolkodott.
- Először is - mondta a lány - azt szeretném, hogy ezt a kőfejet -
Viboráda fejére mutatott - vidd fel a tetőre, méghozzá a szélkakas
lábához. Úgy állítsd, hogy belássa a völgyet.
Patience kétkedve vonta fel az egyik szemöldökét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg a testőr feladata-e.
Szolga pedig nem vagyok.
A lány a legbarátságosabb mosolyát vette elő.
- Utána pedig -mondta zavartalanul - meg kellene etetni Samsát.
- A melankolikus bogarat?
- Pontosan. Az öcsém, Pip megmutatja, mire kell figyelned.
- De én testőr vagyok, nem pedig állatidomár.
- És utána együtt átgondoljuk, hogyan tudsz a legjobban
megvédeni engem. - Felé nyújtotta a kezét. - Rendben?
A férfinak ezt át kellett gondolnia. Közben a lányról a kőfejre
pillantott. - Rendben - mondta végül, megfogta a lány kezét a
mancsával, és erőteljesen megrázta. - így csináljuk.
- Köszönöm, Patience.
- Meg akarod némi a sebhelyeimet? Van egy tetoválásom is. Az
egyik karomon van. Molly.
- Később. Először a fej, aztán Samsa.
Patience szalutált, majd úgy emelte fel Viboráda fejét a földről,
akár egy tollpihét, és elindult a tető felé.
 18.

Pip hátmenetben lépdelt a folyosón, miközben az óriási férfi

hétmérföldes léptekkel követte.
- Ismered Samsát?
- Csak hallomásból - felelte Patience.
- Azért nevezik melankolikus bogárnak, mert mindig szomorú. És
többnyire a hátán fekszik. A hátukon fekvő bogarak valahogy
mindig szomorúnak látszanak. - Hónapokkal korábban valaki el
akarta neki magyarázni a „melankolikus” szó jelentését, mert ő még
gyerek volt. De Pip olvasott könyveket, ezért sok szót ismert. És ha
egyet-egyet nem értett, akkor a szövegösszefüggésből kibogozta a
jelentését. Nem nagyon különbözött ez attól, mint amikor az ember
a gumicukor színét megpróbálja az ízéből kitalálni. Ha elég sokáig
próbálkozik, előbb-utóbb elég jól fog menni.
- Úgy néz ki, mint egy csótány, azt beszélik. - Patience megvakarta
a nyakát. - Tud beszélni?
Pip megállt.
- A te könyvedben tudtak beszélni a rovarok? - Azokra a beszélő
állatokkal tele könyvekre gondolt, amelyeket korábban csak úgy falt,
de nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna benne olyan
fickóval, mint Patience.
- Nem - mondta a szürke egyenruhás óriás, és alattomosan
vigyorgott. - Mi megfőztük a rovarokat. A háborúban, amikor
elfogyott az élelem. Olyankor hangyaleves volt, nem is olyan rossz.
Pip megállt.
- Samsából nem lesz leves!
- Persze hogy nem. - Patience vigyorgás közben kivillantotta a
fogait. - Már ettem reggelire fánkot. Narancslekvárral.
 Pip a férfi felé nyújtotta a vödröt, amelyet két kézzel hozott fel a
konyhából a második emeltre. Színültig volt régi zöldséggel, és nem
volt jó szaga, de Pip már nagy gyakorlatra tett szert, hogyan
egyensúlyozzon vele végig a házban. Hetek óta gondoskodott Samsa
etetéséről, és nem értette, miért akarta Furia most hirtelen hogy a
könyvönkívüli segítsen neki.
- Tessék. - Odaadta Patience-nek a vödröt. - Elég erős vagy, hogy
vidd?
Patience bólintott, és a mancsával megfogta a vödör fülét.
A folyosó végén falitükör függött nehéz aranykeretben. A felülete
sötétre színeződött, Pip mégis felismerte benne magát. Ugyanolyan
aranyszínű haja volt, mint Furiának, és tizenegy éves létére még
mindig kicsinek számított; Patience majdnem kétszer akkora volt.
Pip korábban félt a bohócoktól, de ez elmúlt, miután a Behálózott
lovagjai megtámadták a rezidenciát. Ma már tudta, hogy a bohócok
csak a képzeletében léteztek, azokkal a férfiakkal ellentétben, akik
feldúlták a házat. Furia és Isis elűzték őket, és megígérték, hogy
soha többé nem fognak visszatérni.
- Itt van - mondta, és a folyosó jobb oldalán álló utolsó ajtó előtt
megállt.
Patience hallgatózott.
- Alszik?
Pip bekopogott.
- Samsa! Én vagyok az, Pip. Látogatót hoztam.
Még egy pillanatig csend volt, aztán bentről morgás és szörtyögés
hallatszott.
Pip a kísérőjére ragyogott.
- Azt mondja, beléphetünk.
- Egyáltalán semmit nem mondott. Biztosan nem.
Pip lenyomta a kilincset és belépett.
 Az ablakok előtt a súlyos függönyök be voltak húzva, fény
mindössze egy hajszálvékony résen szűrődött be. Patience a jobb
kezét a revolvere markolatára helyezte, de Pip a fejét rázva oldalba
bökte.
- Nem kell félned.
Arra számított, hogy Patience vissza fog beszélni, mert a felnőttek
soha nem fogadják meg a gyerekek tanácsait. De a könyvönkívüli
bólintott, elengedte a fegyvert, és a hüvelykujját az övébe akasztotta.
- Samsa - szólalt meg Pip -, ő itt Patience. Könyvönkívüli, mint te.
A mennyezetes ágyon elterülő sötét körvonal első ránézésre olyan
volt, mint egy folt, nagyjából ovális, és valamivel nagyobb, mint Pip.
Samsa a hátán feküdt; nem lehetett róla leszoktatni, bár jócskán
neki kellett veselkednie, hogy saját erejéből a hasára forduljon. A
könyv, amelyből kihullott, valójában elbeszélés, arról szól, hogy egy
jelentéktelen ember egyik reggel óriási rovarként ébred fel az
ágyában. Pip halálosan unalmasnak találta, mert a bogár nem evett
embert, és naphosszat saját magát sajnálta. Ha ő írta volna a
történetet, akkor a szörnyeteget végül tankokkal támadták volna
meg, ő meg mindenkit felfalt volna, aki az útjába kerül.
A melankolikus bogár nappal a kitinhátán feküdt az ágyban, a
lábát ablaktörlőként behajlította, és a félhomályban szendergett.
Samsa csak éjszaka mozgolódott a szobában, ha megszomjazott,
vagy pedig el akarta pusztítani a konyhai hulladékot a kandalló
mellett álló egyik dézsából. Más élelemmel is próbálkoztak, de a
jelek szerint a fonnyadt zöldségmaradék ízlett neki legjobban.
Samsának nem volt szüksége fényre, hogy az élelmet kiszimatolja,
mert kiválóan fejlett szaglása volt. Ha nappal nem aludt, vagy nem
eresztette búnak a fejét, a szájszervével órák hosszat tisztogatta a
rovarvégtagjait. Leginkább a csápjainak szentelte magát nagy
odaadással.
- Egy átkozott óriáscsótány - szólalt meg Patience lenyűgözve, és
megállt az ágy előtt. - Még nem varrták meg azt a csizmát, amivel ezt
ki lehet lapítani.
 - Nem úgy érti - mondta Pip Samsának. - Patience megjárta a
háborút, ott csizmát kellett enniük. - A könyvönkívülire nézett. - Az
egyik könyvben olvastam.
Samsa szörtyögő sóhajt hallatott, valószínűleg mert azt kívánta,
bárcsak újra magára hagynák a világfájdalmával. Holott némely
napon úgy látszott, kifejezetten jól esik neki, ha Pip mellé ül, és
elmeséli, éppen mi foglalkoztatja. Hogy félti Furiát, amikor
Finniannel és a többiekkel odavan, és az Akadémia ellen harcol. A
tizenegy éves születésnapi ünnepségéről, amelyre a
könyvönkívüliektől olyan tortát kapott ajándékba, amely tizenegy
különböző könyvből származó jelenetet ábrázolt. És Miss Drycurst,
a nyugdíjas, winchcombe-i tanárnő házikójában töltött
délelőttjeiről, aki néhány hónapja az otthonában tanította. Az
elődjét, Mister Theophile-t el kellett bocsátaniuk, mert ragaszkodott
hozzá, hogy az óráit továbbra is a rezidencián tartsa, ami az új
helyzetet tekintve teljességgel lehetetlennek bizonyult.
- A jobboldali dézsába - mondta Patience-nek, aki még mindig
vödörrel a kezében állt az ágy végében, és Samsát méricskélte.
Éppen elég világos volt a szobában ahhoz, hogy az óriási rovart
sejteni lehessen a fehér lepedőn.
Samsa alkalmanként úgy határozott, ideje kirándulni egyet -
feltehetően a tetőre vezető utat kereste, hogy a halálba vesse magát
-, és olyankor jócskán megrémítette egyik-másik könyvönkívülit.
Holott Samsa már a Holt Könyvek Erdejében is velük élt a táborban.
Egy nap kihullott a könyvéből, amikor Summerbelle könyvmágia
segítségével pástétomot próbált készíteni. A könyvönkívüliek úgy
mesélték, Summerbelle megütközött arca minden fáradságot
megért, amellyel aztán meg kellett küzdeniük a boldogtalan
szörnyeteg miatt.
- A dézsa - mondta újra Pip. - A jobb oldali.
Patience dünnyögött valamit, majd a nyílt kandalló melletti két
tálhoz ment. Túl magasról öntötte bele a zöldséget. Egy paradicsom
lepattant a pereméről, és az ágy alá gurult. Patience a vödröt a szoba
ajtaja mellé állította, majd visszajött.
Samsa kelletlenül sóhajtott.
- Azért néha jókedvű?
- Megnéznélek én téged - mondta Pip, ha holnap csótányként
ébrednél fel.
Patience tisztes távolságban leült Samsa mellé az ágy szélére, és az
ölébe fektette a kezét.
- Azt hiszem, nagyon jól tudom, hogy érzi magát. Ő szívesen lenne
más valaki, én pedig szívesen lennék másutt.
- De azért te mégsem vagy bogár.
- A korábbi életemet ennek ellenére elveszítettem. Ahogyan itt
mindenki.
Samsa első lábai összerezdültek, de hogy ez reakció volt-e
Patience szavaira, azt nem lehetett tudni.
- Hallottam, mi történt veled és a nővéreddel - mondta Patience
Pipnek. - Gyerekeknek nem szabadna ilyesmit átélniük. - A
könyvönkívüli arca árnyékban volt, de Pip érezte, hogy a szavai nem
üres szólamok. A hanghordozása komoly volt és nyomott. Pip
apjának is gyakran csengett így a hangja.
Samsa széttárta a két első lábát, és a bal csápját a fejéhez
hajlította. Csámcsogó hangok kíséretében végighúzta a szájnyílása
mentén.
Patience lenyűgözve figyelte a folyamatot.
- Nézd a jó oldalát! - mondta Samsának. - Kutyaként is
ébredhettél volna, és akkor most a hátsódat kellene nyalogatnod.
Sarasából elkínzott nyögés tört fel, és elengedte a csápját, amely
úgy pattant hátra, mint egy vessző.
- Ez nagyon építő jellegű megjegyzés volt - mondta Pip.
Patience vállat vont.
- Segítek, ahol tudok.
 - Mesélsz nekem a háborúról?
- Az nem kisfiúknak való.
- Valaha te is az voltál.
- Én már akkor is nagy voltam, amikor kicsi voltam. Vagyis
nagyobb, mint a többiek. És erősebb.
Pip leült az ágy végében.
- Az remek lehet.
- A lehető legrosszabb. Ezért hívtak be, amint tizenhárom éves
lettem. Minden barátom otthon maradhatott, legalább még pár évig,
engem viszont egyenruhába bújtattak, kardot és fegyvert nyomtak a
kezembe, és rászabadítottak az ellenségre. Egy halom szörnyűséget
láttam, már kisfiúként is, és gyakran majdnem otthagytam a fogam.
Eleinte valaki mindig nyakon csípett, és kihúzott a kutyaszorítóból,
de később már fordítva volt.
Pip a félhomályban az óriási, déli államokbeli férfit méricskélte. A
hosszú, szőke haja kicsit már gyérült, és az imént a fényben Pip
észrevette, hogy az arca jobb fele tele van apró sebhelyekkel. Lőpor,
feltételezte, valamilyen régimódi fegyverből. Olvasott már erről
valamit, talán a Vadölőben vagy A kincses szigetben, Furia egyik
kedvenc könyvében.
- Mindenesetre örülök, hogy Ariel téged választott Furia
testőrének - mondta. - Szüksége van olyasvalakire, mint te. Valakire,
aki segít neki, ha kétessé válik a helyzet.
Patience kihúzta magát.
- Ebben igazán jó vagyok. És rád is vigyázni fogok, ígérem.
Pip éppen felelni akart, amikor valaki vonakodva kopogott az
ajtón. Miután bejöttek, nem csukták be rendesen, így most az
érintéstől halk nyikorgással befelé tárult.
Patience felugrott, amikor az ajtó világos négyszögében törékeny
alak jelent meg. A férfi egy lépést hátrált, és olyan mereven állt,
ment a kaszárnyaudvaron sorakozónál.
 - Molly? - suttogta.
- Szia, Nassandra! - köszönt Pip.
Az ajtóban álló vékony lány óvatos lépést tett a szobába, ám
amikor Patience szinte transzba esve kinyújtotta a kezét, a lány
azonnal szó nélkül sarkon fordult, és kimenekült a folyosóra.
- Nassandra! - kiáltotta Pip. - Várj!
Egy sóhajtással felállt, Patience értésére adta, hogy ne mozduljon,
és az ajtóhoz sietett. Már majdnem odaért, amikor két keskeny,
világos kéz megfogta az ajtófélfát. Egy fehér arc követte, és egy nagy
szempár, amely szégyenlősen kukucskált befelé.
- Szia! - mondta Pip -, én vagyok az. Ő pedig itt a barátom. Most ő
vigyáz a nővéremre. A neve Patience. Igazából ismernetek kellene
egymást, nem?
Nassandra feje hátrarezdült, de két másodperccel később újra
megjelent. A szeme kétszer akkora volt, mint egy rendes embernek.
- Nem kell tőle félned - mondta Pip. - Nagydarab, de nagyon erős
is, és igazi hős. - Hátranézett a válla fölött, és a déli államokbeli
férfira kacsintott. - Ő Nassandra. Lélekfa.
Patience még mindig úgy állt ott, mint akit villámcsapás ért.
- Patience? - Pip ekkor vette észre, hogy a magas férfi tudomást
sem vesz róla. Patience csak a lányt látta, a szája kicsit szétnyílt, es a
szürke zakója szegélyén a jobb kezét ökölbe zárta.
- Nem mindig ilyen - mondta Pip Nassandrának. - Legalábbis azt
hiszem.
A lány lassan előbújt az ajtófélfa mögül, a két keze továbbra is az
ajtókereten, mezítláb és lábujjhegyen, akár egy balett-táncos. Rövid
nyári ruhát viselt, olyan világosat, mint a sima haja. A karja és a lába
meztelen volt. Nassandra egy fiatal nyírfa fehér bőrével bírt, és telis-
tele volt hintve árnyékszerű betűkkel.
Ahogy ott állt, olyan törékenyen, akár az üveg, egészen lágyan
lábujjhegyen hintázva, hogy veszély esetén egy ugrással
biztonságban teremjen, őzgidára emlékeztetett, aki nem tudja
eldönteni, hogy menekülőre fogja-e, vagy körülszaglássza a vadászt.
Patience fellélegzett.
- Egy pillanatig azt hittem…
- Mégis mit? - kérdezte Pip.
- Az én Mollym. Azt hittem… a hosszú haja és a teste… -
megköszörülte a torkát, amitől Nassandra ismét összerezzent. Aztán
a férfi szalutált. - Elnézést kérek, ifjú hölgy! Az én hibám. Távolról
már láttuk egymást, bár még soha nem volt részem abban az
örömben, vagyis megtiszteltetésben, hogy önhöz szóljak.
Pip a szemét forgatta.
Amikor Isis hat hónappal korábban kaput nyitott a Holt Könyvek
Erdeje és a rezidencia könyvtára között, a könyvönkívüliek
fejvesztve viharzottak át rajta. Az Akadémia fogdmegjei elől
menekültek, mindössze annyi ruhával, amennyi éppen rajtuk volt.
És még mielőtt a kapu újra bezárult, a lélekfa átsuhant.
Ha odaát, az erdőben egy tönkretett könyvet eltemettek, új fa nőtt
belőle; ha egy könyvmágus lélekkönyve volt az, akkor lélekfa
keletkezett belőle, a korábbi tulajdonosa idealizált képmása. Nappal
emberi alakban kószáltak az erdőben, éjszaka nyírfaszerű fákká
változtak, amelyek elrejtve gyökereztek a cserjék között, amíg reggel
fel nem kelt a nap. A bőrüket azon könyvek sorai borították,
amelyek egykor voltak, és némák voltak; legalábbis még soha senki
nem hallotta őket egyetlen szót sem szólni. A Nassandra nevet Ariel
adta a lélekfának, miután a könyvönkívülieket követte a
rezidenciára.
Isis akkoriban felajánlotta, hogy visszaviszi, de Nassandra
megtagadta, és napokra eltűnt a völgyben. Azóta olykor-olykor
látták a parkban, sokkal ritkábban a házban. A legtöbben soha nem
látták saját szemükkel, és csak néhányuknak szabadott ez idáig
egykét lépésre megközelíteni. Pip aznap már ötödszörre találkozott
vele.
 Senki nem tudta, mi vezette Nassandrát a rezidenciára. A lélekfák
éjszaka szívták fel a táplálékukat a gyökereiken keresztül a talajból,
az éhség tehát nem lehetett az oka. Néhányan látták őt titokban a
folyosókon átsuhanni, és végül Pip Samsa szobájában fedezte fel.
Nassandra alkalmanként idejött, némán elüldögélt a bogár mellett,
majd egy idő után újra eltűnt. A harmadik alkalommal Pipnek
sikerült meggyőznie őt, hogy nem kell tőle elszaladnia, és azóta a
lány megtűrte a közelében.
Patience még mindig nem mozdult. A lélekfa a szobába lépett
olyan pillekönnyű léptekkel, akár a ködfátyol, amely csak véletlenül
öltötte egy fiatal nő alakját. Furia tizenkét-tizenhárom évesen
hordta ezt a ruhát, de mintha Nassandrára öntötték volna. Mégsem
jutott volna eszébe senkinek, hogy gyereket lásson benne. Ahhoz az
a nagy szeme túlságosan bölcs volt, a fellépése túlságosan tiszteletet
parancsoló. Még Ariel sem tudta megbecsülni, milyen idős lehet,
mert a lélekfák nem változnak, ha egyszer a lélekkönyvből
kihajtanak. Lehetett húsz éves, vagy éppen kétszáz, talán sokkal
idősebb.
Pip helyet csinált, hogy a lány a melankolikus bogár ágyához
léphessen. A fehér bőre befogta a legcsekélyebb fényszikrát is, és
úgy tükrözte vissza, akár az éjféli holdfény.
Samsa oldalához surrant, és az egyik kezét a testére fektette. A
bogár hat lába szétterült, és úgy feküdt ott, akár egy fekete csillag. A
szájnyílásából halk füttyszó szűrődött ki. Pip úgy hitte, hogy a
lélekfa enyhíti Samsa szomorúságát, és rejtélyes módon újult
életkedvet ajándékoz neki.
Vagy egy percen keresztül így maradt, mialatt sem Pip, sem
Patience egyetlen hangot sem hallatott. Végül a lány felpillantott,
először Pipre nézett, majd a mozdulatlan déli államokbeli katonára.
A hosszú mutatóujjával a férfira mutatott, majd Samsára, és
háromszor megismételte ezt a kézmozdulatot, mielőtt Patience ezt
suttogta:
- Mit akar?
 - Azt hiszem, azt szeretné, hogy Samsát is megvédd.
Nassandra bólintott, és Pip először látta a lányt mosolyogni.
Tetőtől talpig meleg borzongás járta át.
- Azt fogom tenni - mondta Patience, és a kezét ünnepélyesen a
hősies szívére tette. - Az én Mollymra esküszöm! Lady Nassandra
minden kívánságát teljesítem, ezt pedig különösen!
Pip egy pillanatig halk nevetést vélt hallani, csengőn, alig
érzékelhetőn. Akkor a lélekfa távolabb lépett Samsa ágyától, és Pip
mellett az ajtóhoz suhant. A fiú beszívta az erdei avar és fakéreg
illatát, és mint mindig, most sem hallott lépteket, miközben a lány
nesztelenül távolodott a folyosón.
Jó ideig szótlanul álltak, Pip mosollyal az ajkán, Patience még
mindig a mellkasára fektetett kézzel, mintha személyesen az elnök
eskette volna fel. Végül éppen Samsa volt az, aki egy mélyről jövő
sóhajtással megtörte a hallgatást, a lábait összecsukta a teste fölött,
és halk morgást hallatott.
- A fenébe! - dünnyögte Patience.
- Tetszik neked - állapította meg Pip.
- Első pillanatban azt gondoltam, az én Mollym jön be az ajtón!
Pipnek már rögtön az elején megmutatta a rongyos könyvét, és
igaza volt: a címlapon lévő nő valóban távoli hasonlóságot mutatott
Nassandrával, leginkább mert ő is nagyon törékeny, szőke és nagy
szemű volt.
- De ő nem Molly, Patience.
- Tudom! Csak emlékeztetett rá. - A könyvönkívüli a bogár ágyára
pillantott. - Úgy néz ki, most már a csótányt is szemmel kell
tartanom. Nem tudom, tetszeni fog-e neki.
- Nem kell úgy beszélned róla, mintha nem volna itt a szobában -
mondta Pip. - Beszélj hozzá nyugodtan! Azt hiszem, ért bennünket,
még ha ő maga nem is tud megszólalni.
Patience leintette.
 - Talán következő alkalommal.
Pip az ágyhoz ment, elbúcsúzott Samsától, majd Patience-szel
együtt elhagyta a szobát. Együtt baktattak végig a folyosón. A
könyvönkívüli szétnézett, nyilvánvalóan az iménti jelenés nyomait
kutatta.
- Nem hullajt leveleket, vagy ilyesmi - mondta Pip.
- Tudom.
- Szívesen viszontlátnád.
- Amióta a könyvemből kihullottam, ő a legszebb, ami a szemem
elé került.
- A Holt Könyvek Erdejében nem láttál lélekfákat?
Patience megrázta a fejét.
- Az idő nagy részében őrt álltam. A tábort egy kidőlt mamutfenyő
gyökerei közé építettük, magasan a levegőben. A lélekfák viszont
mindig az erdő talajt maradtak, nem szívesen másznak fel más
fákra. - Szünetet tartott majd a bársonyhuzatos székre ereszkedett,
amely egy aranykeretes festmény alatt állt. Az arcát a két kezébe
támasztotta, és az ujjhegyei fölött Pipre pillantott. - Csak most újra
Mollyra kell gondolnom.
- Nagyon hiányzik?
- Soha nem történt velem jobb dolog, mint ő. Nem azért, mert
gazdag és szép, mint a szent Szűzanya. Hanem mert olyannak fogad
el, amilyen vagyok. Nem vagyok különösen okos, tudom, és főleg
nem olyan okos, mint ő. De ő szeret engem akkor is, ha nem
mondok olyan okos dolgokat.
- És megmentetted az életét.
- Mindenki megtette volna. Érte meghalni… nem is lett volna
olyan rossz.
Pipnek azokra kellett gondolnia, akiket elveszített.
- Én a halált elég rossznak találom - mondta.
 - Ha biztosan tudnám, hogy viszontlátom Mollyt, nekem mindegy
volna.
- Hát, én nem akarnék azért meghalni, hogy viszontlássam az
apámat. - Pipnek lelkifurdalása támadt ezen szavaktól, de ez volt az
igazság: bármennyire is szerette az apját, túl szívesen volt a világon
ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen feladja.
- Elárulhatok neked egy titkot? - kérdezte Patience.
Pip bólintott.
A könyvönkívüli a folyosó mindkét irányában szétnézett, és
lehalkította a hangját: - Hallottál már az Anonymus folyóról?
- Könyvmágus-mese.
- Nem mese - ellenkezett Patience heves fejrázással. - Tényleg
létezik. Hallottam, hogy beszélnek róla.
Ez Pipnek igen sovány bizonyítéknak tűnt, de nem ellenkezett,
mert Patience szemmel láthatóan hinni akart benne.
A legenda szerint az Anonymus a világ oldalai között folyik és az
útja során számtalan könyvet érint. Az Anonymus minden egyes
köteten átfolyik, amelyben folyóleírás szerepel. Olyan, mint egy
színész, aki számtalan filmben felbukkan, egyszer főszerepben,
máskor statisztaként. Az Anonymus vize, úgy beszélik, előbb-utóbb
minden könyvet elér, mint aprócska patak vagy mint sebes folyam.
- Szeretnék írni egy levelet - mondta Patience. - Egy levelet
Mollynak, mert ő nem tudja, mi lett velem. Hiszen a könyvben még
ott vagyok.
Ha egy könyvönkívüli kihullott a regényéből, azáltal a könyv nem
csorbult, a történet nem változott. Patience - vagy valaki, aki az
ikertestvérének néz ki - még ma is a Szenvedély tűzviharában
harcol a Délért, a szerelméért és az elkerülhetetlen happy endért.
Talán ez még jobban megnehezítette a dolgát, mert Mollynak még
csak nem is hiányzik, és a végén ugyanúgy kilovagol valakivel a
naplementébe, aki minden tekintetben olyan, mint ő.
 - Le akarom írni, mi történt - mondta Patience -, aztán a levelet
palackpostába dugom, és megkérek egy könyvmágust, hogy dobja az
Anonymus folyóba. A palack egyszer majd megérkezik a megfelelő
könyvbe, a Mississippi partjára. És akkor Molly megtalálja, és
elolvassa a levelet. És ha csak ezer év múlva kerül rá sor, nem
számít, hiszen a történetek soha nem halnak meg, ha egyszer
feljegyezték őket. Az a fő, hogy Molly megtudja az igazságot, és
tudja, hogy még mindig ő a legfontosabb ember a számomra.
- Biztosan régóta tudja ezt. A könyveden mindenesetre egészen
úgy néz ki.
Patience előhúzta a kötetet, és durva ujjaival végigsimította a
címlapon ábrázolt nőt.
- Csakhogy van egy bökkenő.
Száz, gondolta Pip, de megkérdezte: - Mégis mi?
- Nem tudok olyan jól írni. Szóval, a nevemet, meg ilyesmit azt
igen. De azt, amit mondani akarok neki, olyan sok mondatot meg a
nehéz szavakat…
- Mi lenne, ha segítenék neked?
Patience felpillantott, és a vonásai felragyogtak.
- Megtennéd?
Pip tisztelgett.
- Számíthatsz rám, katona!
Patience két ujját a homlokához emelte, és cinkos arckifejezéssel
viszonozta a köszöntést.
 19.

Viborád a feje egyenesen állt a szélkakas lábánál a rezidencia

középső ormán, és a völgy felé nézett. Patience a kőfejet drótkötéllel
a kakas rudazatához erősítette, de ez csak közvetlen közelről
látszódott.
Furia örült neki, és némi lelkifurdalással képzelte el, micsoda
fáradságot vállalt magára a férfi, hogy a nehéz koponyát felcipelje.
A völgy nyugat felé nyújtózott, lágy rovátka a zöld domboldalak
között, amelyet át- meg átszőttek a terméskő határfalak és az
egymásba fonódó cserjesorok. A nap már csak egy ujjnyira állt a
látóhatár fölött, és a tájat rézszínű esti fénybe borította.
Furia egész nap került mindenkit, mert nyugodtan akart
gondolkodni: arról, amit Celestian és Ariel mondott, de még inkább
a saját érzéseiről, miközben visszaemlékezett Marduk
erődítményére.
Amikor recsegést hallott, hátrapillantott, és észrevette Catet, aki
az ormok között közeledett felé. Az alvajárók biztonságával mozgott
a tetőkön, még fürgébben, mint Furia, aki minden tetőcserepet
ismert itt fent.
A ház számtalan kéményének egyikén két búgó galamb éppen
befejezte a násztáncát, verdesve felrepültek, majd
szempillantásokkal később két oldalról Cat vállára telepedtek. A
lány súgott nekik valamit, megsimogatta a tollúkat, majd figyelte,
ahogyan újra felrepülnek, és a tetők mögött eltűnnek.
Lovaglóülésben Furia mellé ült az oromra, háttal a völgynek.
- Senki nem tudta, hogy itt vagy.
- Te nyilvánvalóan igen.
- Megkérdeztem Pipet. Nála volt Frankenstein szörnye.
Furia mosolyogva forgatta a szemét.
 - Patience. Az új testőröm, legalábbis Ariel szerint.
- Inkább mintha Pipet követné lépten-nyomon.
- A jelek szerint teljesen rendben van. Én meg valamennyire
biztos lehetek benne, hogy Pippel nem történik semmi.
- Egész nap kerültél.
- Mindenkit kerültem. Nyugodtan akartam gondolkodni.
- Segített?
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy Isis cserbenhagyott volna
bennünket. Finnian a fejébe vette, de…
- Ezért nem akartál velem erről beszélni? Mert Finnian a
barátom?
Furia bűntudatosan kitért a lány pillantása elől.
- Boldog vagy, hogy visszakaptad, ezt megértem, de…
Cat a szavába vágott.
- Visszakaptam? Amióta újra itt vagyunk, talán fél órát voltam
vele egyedül, és az idő felében a zuhany alatt állt. Egyébként
Summerbelle-lel gubbaszt az apád dolgozószobájában, és
kölcsönösen bebeszélik egymásnak, hogy Isis a legrosszabb dolog,
ami Áhlander halála óta az ellenállással történt.
Furia az alsó ajkát harapdálta, miközben próbált valamit kiolvasni
Cat vonásaiból. Nem sikerült, mert a barátnője háttal ült a
naplementének: kócos sziluett az arany és vörös égbolt előtt.
- Nem értem őt - szólalt meg végül Furia. - Úgy értem, persze, egy
csomó dolgot végigcsinált. De mégsem hibáztathatja komolyan
egyedül Isist mindenért.
- Summerbelle megerősíti ebben. Pontosan azt mondja, amit
Finnian hallani akar. - Cat dühösen fújtatva hozzáfűzte: -
Ellentétben velem, persze. Nem tartott sokáig, máris vitatkoztunk.
Ilyen hosszú idő után nincs jobb dolga, mint… - Nem fejezte be a
mondatot, mert a hangja hirtelen rekedtté vált, és talán attól félt, mi
jön ezután.
 Furia megfogta Cat kezét, és a saját két keze közé szorította. Csak
ekkor vette észre, hogy a barátnője remeg.
- Talán csak meg kell nyugodnia. - Ez felületesen hangzott, bár
tényleg úgy gondolta, hogy részben ez az igazság. - Finnian három
hónapig ezeknek a bűnözőknél lakott. Adj neki egy kis időt, hogy
újra megszokjon itt. Ennek az egésznek nincs egy napja, és…
- Éppen ez az! Ahelyett, hogy egyelőre mindent békén hagyna,
esetleg tenne egy nyomorult sétát a dombokon vagy valamit, aminek
semmi köze az Akadémiához, csak ül, Summerbelle-lel sugdolózik,
és terveket kovácsol, hogyan tartóztathatná fel Isist, mielőtt minden
titkunkat elárulná Arbogastnak!
Furia talán soha nem lesz a világ legjobb „legjobb barátnője”, de
már ő is rég megértette, hogy a valódi probléma nem Finnian
elkeseredettsége. Cat valódi problémája Summerbelle volt.
- Üldözőbe akarják venni Isist?
Cat válla még mélyebbre ereszkedett, miközben bólintott.
- Őrültség, igaz? Summerbelle nem elég erős, hogy ezzel az
Arbogasttal szembe tudjon szállni. És Finnian teljesen kimerült,
még ha nem is akarja bevallani. Úgy értem, még mind eléggé kész
vagyunk. - Felnézett az örvénylő denevérrajra, amely a közeledő
éjszakával elhagyta a tetők alatti alvóhelyét. - És túlságosan
elhamarkodunk mindent. Az utóbbi hónapok akciói csupán
piszkálódások, amelyeken az Akadémia halálra neveti magát.
Arbogast maga mondta. Néha azon tűnődöm, hogy tényleg azért
tesszük-e ezt, hogy a menedékhelyeket felszabadítsuk, vagy csak
arról van szó, hogy a lelkiismeretünket megnyugtassuk. Mert
képesek vagyunk tenni valamit, még ha alapjában véve mind tudjuk
is, hogy sehová nem vezet. Még Ariel is fáradtnak látszik,
észrevetted?
Furia bólintott.
- Az ellenállás veszített a lendületéből. Így érted, nem?
 - Mindenki helyes célért küzd, de egyszerűen nem vagyunk elég
erősek. Még Isis sem. Amikor még Libropolisban éltem, a tetőkön,
akkor legalább tudtam, mit miért teszek: hogy életben maradjak,
hogy enni tudjak, és hogy egy kis tiszteletet vívjak ki magamnak,
hogy az olyan emberek, akik sokkal rosszabbak nálam, békén
hagyjanak. Ez olyan cél volt, amelyet el tudtam érni, és reggelente…
vagyis délben ezért keltem fel, és indultam útnak. Itt kint az
Akadémia feletti győzelem a célunk, amely olyannyira
hatótávolságunkon kívül esik, hogy még csak azt sem tudjuk,
hogyan kellene kivitelezni. Nincs halálcsillag, amit el kellene
pusztítanunk, nincs gyűrű vagy a jó ég tudja, mi. - Szünetet tartott,
nyilvánvalóan ő maga is meglepődött a szóáradatán. - És mondok
neked még valamit: ha végső soron csak az számít, hogy a
lelkiismeretünket megnyugtassuk, akkor nekem erre nincs
szükségem. Én eléggé összhangban vagyok a lelkiismeretemmel,
még ha nem is vagyok az a nagy hősnő, aki egyszer majd a három
családot letaszítja a trónról. Élek… akárhogy is, de… szerelemes
vagyok, és van pár jó barátom. Más igényem nincs. Több egyszerűen
nem szükséges, hogy valamennyire elégedett ember legyen belőlem.
Furia erre nem nagyon tudott mit felelni azon kívül, hogy: „igazad
van”. Mégis azon kapta magát, hogy gondolatban már máshol jár.
- Fel kell őket tartóztatnunk - mondta.
Cat rábámult.
- Figyeltél rám egyáltalán?
- Igen… természetesen. Sajnálom. - Furia az egyik lábát
átlendítette az ormon, hogy felálljon. - De nem ülhetünk és
fecseghetünk itt, miközben Finnian és Summerbelle útra kel
Libropolisba.
- Mondom én. Valahogy így.
Furia Cat felé nyújtotta a kezét, majd a ferde tetőkön
lecsúszkáltak a tetőablakig.
A denevérraj suhogva kanyart írt le a fejük felett, majd minden
irányba szétszóródott.
 20.

Furia már hónapokkal korábban megengedte Summerbelle-nek,

hogy elvonuljon az apja dolgozószobájában, és a könyvmágiai írásait
tanulmányozza. Többnyire ott is tanította őt, és el kellett ismernie,
hogy Summerbelle jó munkát végzett. Bár Furia még távol állt attól,
hogy tökéletes könyvmágus legyen, de nagyon sokat tanult, és ezt
főleg Summerbelle lelkiismeretességének köszönhette.
Amikor viszont azon az estén kopogás nélkül kinyitotta a
dolgozószoba ajtaját, egyáltalán nem a hála érzése töltötte el.
- Ezt nem tehetitek meg!
Finnian és Summerbelle a szoba ülőgarnitúráján ültek egymással
szemben, a lány felhúzott térddel a kanapén, amely Tiberius
Faerfaxnek mindig csak a nehéz könyvek lerakóhelyéül szolgált, a
fiú pedig egy bőrfotelben, amelyet Furia korábban a sok
könyvtorony között észre sem vett. Finnian farmert viselt és fekete
pólót. Summerbelle az egyik kedvenc ujjatlan ruhájába bújt,
tojáshéjszínű, és térdnél soha nem hosszabb. Alatta fehér garbós
pulcsit viselt, amely illett a hajához.
Summerbelle a szobát már hónapokkal korábban úgy-ahogy
rendbe rakta, de a helyiség kaotikus önálló élete ellen nem sokat
tehetett. Az íróasztal még mindig ugyanúgy nézett ki, ahogyan Furia
apja az utolsó könyvutazása előtt hagyta, és a padlón emelkedő
legtöbb könyvhegy is érintetlen maradt. Summerbelle a polcokon
itt-ott eltolt egy-egy halmot, hogy a mögötte megbújó
könyvkincseket kiemelje. Ezenkívül a kanapé és a fotel közötti
asztalról lerakodott, hogy azokat a köteteket tornyozza fel rajta,
amelyeket még el akart olvasni.
Finnian széthajtogatta az ölében a Libropolis-gettó térképét.
Felpillantott, amikor Furia és Cat beviharzott.
 - Beszéltem Celestiannel - mondta Furia, amikor kettejük előtt állt
-, és most már tudom, miért járt Isis olyan gyakran Londonban az
utóbbi időben.
Cat becsukta az ajtót, és gyanakodva méricskélte Finniant és
Summerbelle-t. Amennyiben attól félt, hogy valami bensőségesebb
dologba botlik, mint holmi helyzetmegbeszélés, akkor csalódnia
kellett.
- Mi is tudjuk - mondta Finnian. - Celestian járt Arielnél, és
mindent elmesélt neki.
- Ennek ellenére azt hiszitek, hogy Isis elárul bennünket?
Summerbelle már-már együttérzőn nézett rá.
- Te egyszerűen nem akarod tudomásul venni.
- Isis megbízott benned! Mindkettőtökben! És amint valami nem
a terv szerint alakul, egyszerűen feladjátok őt?
- Megtámadhatta volna Arbogastot, megvolt rá az esélye - mondta
Summerbelle. - De nem tette. És ő az egyetlen, aki el tudja árulni
ennek az okát. Ezért fogjuk őt megkeresni.
- Te is megtámadhattad volna, mégsem tetted - felelte Furia. -
Mert Arbogast mindannyiunkat megölt volna. Isis megmentett
bennünket! - Finnianhez fordulva így folytatta: - Ha áruló lenne,
olyan sok időt töltött volna Celestiannel, aki egészen biztosan nem
az Akadémia barátja?
- A házában töltött sok időt, nem vele, ez különbség.
- Egy csomó mindent feláldozott, hogy a mi oldalunkon harcoljon.
- Volt egyáltalán más választása? - kérdezte Summerbelle. -
Tudod, Furia, én úgy látom, az ő ideje az Akadémián abban a
pillanatban lejárt, amikor te és Siebenstern könyvönkívülivé tettétek
őt. Abból kellett kiindulnia, hogy soha többé nem fogják ügynökként
bevetni, amint kiderül, mi lett belőle. Egy könyvönkívüli nem
üldözheti a magafajtáját, ezt pontosan tudta.
- De Arbogast azt mondta, szüksége van a segítségére - ellenkezett
Furia. - Mit érthetett ezalatt? Segítséget mihez?
 - Az egész ellenállást egy csapással megsemmisíteni - felelte
Finnian.
- Komolyan? - Végre Cat is megragadta a szót. - Tényleg azt
hiszed, többet jelentünk az Akadémiának, mint holmi bosszúság?
Annyira biztosak vagytok magatokban, hogy azt hiszitek,
aggodalomra adunk nekik okot? Számukra nem vagyunk ellenállás,
számukra nem vagyunk egyéb, mint egy halom menekülő bűnöző.
Mégis miféle eredményt tudunk felmutatni? Néhány lerombolt
épületet, nem többet. Nem ölünk meg senkit, ha el lehet kerülni, és
ha mégis, akkor csak ügynököket, milicistákat és gárdistákat.
Mindezekből az Akadémiának szemmel láthatóan kimeríthetetlen
tartaléka van. A lábukra pisálunk, ez minden. Sokkal több okuk
lenne Isist megölni, mint bennünket. Mi csak zavarjuk, de Isis
elárulta őket. Közülük való volt, és a legnagyobb ellenségükké vált.
Arbogastnak ott helyben meg kellett volna ölnie őt. Ehelyett
szabályosan könyörgött neki, hogy meghallgassa. - Cat a kandalló
elé lépett, és a kőpadkára ült. - Pontosan ez a lényeg: mi okoz ekkora
fejtörést a három családnak, hogy még egy olyan árulót, mint Isis is
újra be akarnak vetni? - Egy pillantást vetett Finnianre és
Summerbelle-re, majd hozzáfűzte: - Mi biztosan nem, különben
nem engedett volna bennünket futni.
Furia ugyanezen a véleményen volt.
- Arbogast egyedül Isist szemelte ki magának. Most, hogy
nyilvánvalóan valami új fenyegető lépett színre, még csak arra sem
vette a fáradságot, hogy megöljön bennünket.
Finnian a könyvhalmok között fel-le kezdett járkálni a szobában.
- Ariel úgy véli, Arbogast a rendszer megdöntését tervezi - mondta
Summerbelle. - Hogy ezért akarja Isist a maga oldalára állítani.
Furia ezen is gondolkodott délután. - Arbogast a Cantos ház egyik
legszorosabb bizalmasa, mennyire valószínű hát, hogy éppen ő száll
szembe az Akadémiával? Lehetséges, természetesen. De adta ezidáig
bármiféle jelét ennek? Sejtett valaki is valamit? Még maga Ariel is
csak most hozakodott vele elő.
 - Tényleg azt hiszed, van itt még valaki? - kérdezte Summerbelle. -
Egy harmadik csoport, amelytől Arbogast annyira fél, hogy meg az
Akadémia ellenségeivel is szövetségre lép?
- Minden, amit mondott, erre vall.
Finnian megállt a kandallónál, Cat mellett leguggolt, és megfogta
a lány kezét.
- Csak akkor fogjuk tudni kideríteni az igazságot, ha
megkérdezzük Isist. - A hanghordozása majdhogynem könyörgő
volt. Tényleg azt akarta, hogy a lány megértse és jóváhagyja az
indítékait. - Ő az egyetlen, aki választ tud nekünk adni. És
amennyiben igazatok van, és még tényleg hozzánk tartozik, akkor el
fogja nekünk mesélni, amit tud.
- Ha megkeresed, veled akarok menni - mondta Cat.
A fiú megrázta a fejét.
- Nem mehetek könyvmágus nélkül. Summerbelle kapukat nyit,
amelyek másodperceken belül célhoz vezetnek. Valószínűleg
gyorsnak kell lennünk, ha Arbogastra rálelünk. Summerbelle az
egyetlen, aki képes erre. - Hosszú pillantást vetett Furiára. -
Lehetséges, hogy minden pontosan úgy van, ahogy mondod. És
talán tévedtem Isisszel kapcsolatban. De akkor neki magának kell
erről meggyőznie, nem pedig neked.
Furia egy nyögéssel a felszabadult fotelbe ereszkedett.
Summerbelle a kanapén ismét töprengésbe merült.
Cat magához húzta Finniant, és megcsókolta. Az ajkuk először
csak vonakodva találkozott, mert egyikük sem tűnt biztosnak benne,
hogy a másik éppen vágyik-e rá, de aztán a csók egyre
szenvedélyesebbé vált.
Valahol a ház mélyén megszólalt egy csengő. Furia és
Summerbelle egyszerre ugrottak talpra, Finnian és Cat is
felpattantak. Egy másik életben Pauline hívta vele a családot enni.
Ma ez a csengő csak egyet jelentett: riadót.
 Azon az estén a dolgozószoba ajtaja másodszor vágódott ki
anélkül, hogy előtte kopogtattak volna rajta. Az a faun állt előttük,
akit Furia reggel a festésnél látott. A bozontos szőrét sárga és fehér
festék pettyezte. Az arca hamuszürke volt.
- Ariel… - Úgy hangzott, mint egy nyögés. - Ariel halott.
 21.

Siebenstern elűzése után a teremtés könyveit - azokat a

köteteket, amelyekben a férfi a könyvmágia világát megteremtette és
a szabályait lefektette - az Angelosanto villából a rezidenciára vitték.
Előtte majd másfél évszázadig a villa titkos szobájában rejtőztek,
védve a nedvességtől és a nappali fénytől. Mivel kézzel írott,
egyedülálló példányokról volt szó, túl nagy kockázat lett volna a
jövőben a katakombákban tárolni őket. Fél évvel korábban Furiát
penészrája támadta meg ott, csalhatatlan jele annak, hogy
nedvesség képződött. Ráadásul volt abban valami nyugtalanító,
hogy a könyvtár saját magától alakult át menedékhellyé.
Végül úgy döntöttek, hogy a teremtés könyveit egy második
emeleti szobában őrzik. A két magas ablakot befalazták, a bejáratot
többszörösen biztosították. Éjjel-nappal két fegyveres könyvönkívüli
állt előtte őrt, akik senkit nem engedtek be, kivéve Ariéit és az
ellenállás három könyvmágusát: Isist, Summerbelle-t és Furiát.
A két őr meghalt. A holttestük a folyosó túlsó végében hevert, az
ajtótól több mint tizenöt yard távolságban. A testüket olyan
lendülettel hajították végig a folyosón, neki a homlokzati falnak,
hogy a borvörös tapéta elszakadt, a vakolat lemorzsolódott. A
végtagjaik és a fejük olyannyira kitekeredett, hogy semmi kétség
nem maradt afelől, hogy a testükben minden csontjuk eltört.
Egy férfi lepedőért kiáltott, hogy a halottakat letakarja, de egy
könyvönkívüli nő félretolta, és az egyikük mellett zokogva térdre
ereszkedett. Mint a legtöbb könyvönkívüli, ebben az időpontban ő is
kint tartózkodott a ház mögötti parkban. A Holt Könyvek Erdejének
menekültjei nem hagytak fel azzal a szokásukkal, hogy naplemente
után a szabad ég alatt összegyűltek enni és inni. Bárki is hatolt be
ide, tudnia kellett, hogy a folyosók ebben az időpont1 bán jóformán
kihaltak.
 - Kikémleltek bennünket - suttogta Finnian. - Mindent pontosan
tudtak.
Cat olyan erősen fogta a kezét, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
Furia nyakizma görcsöt kapott, a gyomra megfájdult. Úgy érezte,
olyan mereven halad végig a folyosón, mint egy robot, el a többi
könyvönkívüli mellett, akiket felzavart a riasztás. Egyre csak jöttek,
a legtöbben dermedt arckifejezéssel. Néhányan halkan sírtak.
Némelyek ideiglenesen felfegyverkeztek: konyhakésekkel,
husángokkal, egyikük gereblyével. Kísérteties hallgatás ülte meg a
jelenetet; a legtöbbjüknek elállt a szava a sokktól.
Summerbelle előresietett, és utat tört magának a tömegben. A
könyvönkívüliek évek óta ismerték és tisztelték őt. Finnian, Cat és
Furia követték. Csatlakoztak hozzájuk mások is, akik szintén egy
pillantást akartak vetni a szobába, de két bikaszerű férfi, akik
egyébként a nappali műszakot teljesítettek az ajtóban, hátratolták a
könyvönkívülieket.
Ariel ruhája száz darabra szakadt, mintha belülről robbant volna
fel. A cafatok szanaszét hevertek a szobában. Időközben a hátára
fordították, a két kezét egymásra fektették a mellkasán, és
kinyújtották a lábát. Már-már békésnek látszott volna, ha a bőre
nem színeződött volna el olyan erősen. A testének mindig is kékes
színezete volt, de most minden véredény mélykéken rajzolódott ki
világos bőre alatt. A testén számtalan elágazódás húzódott.
- Ez… - kezdett bele Furia.
- Kék vér - szólalt meg Summerbelle. - Mindig is az volt neki.
- Szétpattantak az erei. - Finnian leguggolt Ariel mellett,
megtörölte a szemét, és megfogta az élettelen kezét. - Egyszerre az
összes.
Furia rosszul lett, Cat levegő után kapkodott.
- De nem úgy néz ki, mintha egyetlen csepp is kifolyt volna. -
Finnian hangja remegett. - Ez még… mind benne van. Erőteljes
nyomás érte, csakhogy a teste másként reagált, mint a két férfié az
ajtó előtt.
Furia észrevette rajta, hogy a tárgyilagossággal csak a gyászát
álcázza. Ő és Ariel évek óta bizalmas viszonyban álltak, együtt
tervezték a Dalnok Fivérek akcióit. Nélkülözésekkel teli történet
kötötte össze őket, de a diadalokban is épp úgy osztoztak, és szoros
barátság alakult ki közöttük.
Cat elindult felé, de néhány lépés után megállt. Mintha sejtette
volna, hogy egy ilyen pillanatban a fiú szívesebben marad egyedül
Amúgy sem tudott volna mit mondani, hogy megvigasztalja, az
udvarias közhelyek pedig soha nem voltak az ő terepe.
Summerbelle lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Aztán
hirtelen Furiára pillantott.
- Te is érzed?
De Furia mintha kiürült volna, egyáltalán semmit nem érzett.
Olyan volt, mintha valaki váratlanul megütötte volna, olyan erősen,
hogy a sokk és a kábultság megbénította. Néhány órája még beszélt
Ariellel. Most meg holtan fekszik előtte a padlón. Akárki is tette,
nem csupán a barátját vette el tőle, de az esélyt is, hogy búcsút
vegyen tőle.
- Furia - szólította Summerbelle még egyszer -, érzed ezt? Ariel
nem volt könyvmágus, de itt mindent átitat a könyvmágia.
A könyves szekrényre pillantott, amelyen a teremtés könyvei
sorakoztak gondosan: huszonnégy nagyméretű, sötét bőrkötéses
könyv cím nélkül, de római számokkal ellátva. A könyvek is
könyvmágiai aurával bírtak, de Summerbelle valami másra értette.
A gyilkos utórezgésére.
Furia kábultan bólintott, mert most már ő is észlelte. Ám a
következő pillanatban eszébe jutott valami, amitől minden másról
megfeledkezett.
- Pip - Körbeperdült, és az ajtóhoz rohant. - Látta valaki Pipet?
 A bejáratban álló könyvönkívüliek hátrébb léptek, amikor Furia
kifurakodott a folyosóra. Akár egy lassított felvételen, látta a
szájakat mozogni, de alig hallott valamit abból, amit mondtak,
minden csak távolról és tompán zúgott.
Minden, kivéve egyetlen hangot.
- Jól vagyok! - Még mindig nagyon gyerekesen csengett, habár ez
már nem sokáig marad így. - Itt vagyok, Furia!
A lány megfordult, és észrevette a folyosó másik végében, további
könyvönkívüliek között. Patience vele volt, és az egyik kezét a
vállára tette.
- Amikor a csengő megszólalt, azonnal nála termettem - mondta a
déli államokbeli katona. - Éppen téged kerestelek, Furia, de aztán
arra gondoltam, te már tudsz vigyázni magadra, és neki nagyobb
szüksége van a segítségemre… Ha valami szerencsétlenség történne.
Megkönnyebbülten sietett oda hozzájuk, és azt hebegte: -
Köszönöm! - Aztán átölelte Pipet, és megkérdezte Patience-t: - Vele
tudsz maradni? Vissza kell mennem a többiekhez.
- Persze.
- Mi van Ariellel? - kérdezte Pip.
A lány hamisnak érezte volna, ha megszépíti a tényeket. A fiú elég
nagy, és sok mindenen ment már keresztül.
- Meghalt.
- Mi történt?
- Még nem tudjuk. Maradj Patience-szel, rendben?
- Láthatom még egyszer? - kérdezte halkan.
- Később.
Mire Furia visszaért a szobába, Finnian már megbízást adott,
hogy az egész házat kutassák át. A könyvtár bejáratában álló
őrökhöz is küldött könyvönkívülieket, arra az esetre, ha valaki egy
másik menedékhelyről oda nyitott volna kaput. De Furia éjjel-
nappal magánál hordta a nehéz vaskapu kulcsát; most is a
nadrágzsebében lapult. Valószínűbb volt, hogy Ariel gyilkosa
könyvutazással szökött meg.
- Egyetértünk abban, hogy ez csak könyvmágus lehetett, igaz? -
kérdezte Cat. Közülük a legkevesebb köze neki volt Arielhez, mégis a
könnyeivel küszködött. Most már egyik Dalnok Fivér sem volt
életben, aki nevet adott az ellenállásnak.
- Nem szokványos könyvmágus volt - mondta Summerbelle, aki
szemmel láthatóan önuralomért küzdött. - Az ajtó előtt álló férfiakat
őrületes lendülettel hajították végig a folyosón. Láttátok a falat? Én
nem tudtam volna ezt megtenni, ilyen erővel nem.
- Hiszen mind tudjuk, ki lenne elég erős hozzá - mondta Finnian.
Furia egy pillanatig kísértést érzett, hogy minden haragját a fiú
ellen irányítsa.
- Te kinézed ezt Isisből?
- Vagy Arbogastból, amennyiben Isis dalolna neki, hol keressen
bennünket.
- Vagy együtt kettejükből - fejezte be Summerbelle.
Furiának össze kellett magát szednie, nehogy rájuk támadjon.
Nem akart a barátja holtteste mellett vitát szítani. Néhány perccel
korábban még azt hitte, talán meg tudja őket győzni. Most viszont
világossá vált számára, hogy veszített. Bárki is ölte meg Ariéit -
tudatosan vagy véletlenül - megerősítette az Isis elleni gyanút.
A faun, aki idehívta őket, belépett, és becsukta maga mögött az
ajtót, hogy távol tartsa a folyosón tartózkodó könyvönkívülieket.
Furia nem emlékezett a nevére, abban a pillanatban mintha egész
területeket töröltek volna ki az agyából. Az egyik szomszédos
szobából hozott egy lepedőt, és Ariel holttestére terítette. A szőrös
keze remegett, amikor rövid habozás után az arcát is letakarta.
- Shakespeare darabjában tovább él - törte meg a csendet Cat, és
mindenki ránézett.
- Ez nem segít rajta - felelte a faun.
A lány összerezdült.
 - Elnézést, nem akartam… kegyeletsértő lenni.
A könyvönkívüli rámosolygott, és elhagyta a szobát. Amikor
behúzta maga mögött az ajtót, hallották, hogyan beszél kint a
többiekhez. Ők négyen pedig egyedül maradtak a halott barátjukkal.
Furia pontosan tudta, hogyan értette Cat. Nem először tett fel
magának hasonló kérdéseket: a könyvönkívüliek meg tudnak
egyáltalán úgy halni, mint az emberek? Ha a könyvből való
kihullásuk magán a regényen mit sem változtat, akkor a másik
énjük, a létük eredete érintetlen marad. Megfordítva is hasonló a
helyzet: ha egy szereplő meghal a könyvben, annak nincs kihatása a
könyvmágia világában élő képmására, mert a könyvönkívüli még a
halála előtt hullott ki a könyvből, és itt más életet él.
Ha tehát most Furia Shakespeare Viharával az olvasófoteljében
ülne, akkor olyan érzése támadna, mintha az élő, lélegző Ariellel
találkozna? Vagy mindezek ellenére csupán egy kitalált szereplő
marad, papírra vetett fantomkép, akiben a nevén kívül alig van
valami közös az ő hús-vér barátjával?
Cat most mégiscsak Finnianhez lépett, az egyik kezét a fiú
nyakára fektette, és átölelte. Halkan beszélt hozzá, és a haját
simogatta. A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét.
Summerbelle közben Ariel mellé guggolt, és felemelte az arcáról a
lepedőt, megérintette a lehunyt szemhéját, és közben a másik kezét
a lélekkönyvére tette. Mintha hallgatózott, nyomokat keresett volna.
Ha tényleg képes volt erre, akkor még hatalmasabb, mint ahogyan
Furia feltételezte.
Furia lassan odament az asztalhoz, amelyen a teremtés
könyveinek több kötete hevert felhalmozva. Az egyetlen szék a
földön feküdt. Bizonyára Ariel borította fel, amikor a támadó a
szobába hatolt.
Ariel jó ideje dolgozott azon, hogy átnézze a köteteket, és a
tartalmukat katalogizálja. Rögtön az elején megkérdezte Furiát,
szeretne-e segíteni, ezért együtt álltak neki, hogy Siebenstern
kézírását megfejtsék. Ám Severin leveleinek az emléke fájdalmasabb
volt Furia számára, mint amennyire lehetségesnek tartotta. Eleinte
összeszedte magát, és próbált tudomást sem venni az érzéseiről a jól
ismert írás láttán, de végül megkérte Ariéit, hogy nélküle folytassa a
munkát. Ariel ettől kezdve éjjel-nappal egyedül bújta Siebenstern
szövegeit, a tartalmukat piszkozatban összefoglalta az asztalon, és a
könyvmágia világának egyre újabb összefüggéseit és szabályait
sorolta fel.
Az asztalon az V., a VI. és a VII. kötet hevert. Ariel nyilvánvalóan
még nem sokkal a halála előtt is részleteket vetett egybe, talán
ellentmondásokat fedezett fel, amelyek megmagyaráztak némely
repedést Siebenstern teremtésében, logikus hibákat, amelyeket a
lakói megmagyarázhatatlan jelenségeknek vagy a sors csapásának
tartottak. A véletleneket, így magyarázta Ariel Furiának, gyakran
vissza lehetett vezetni Siebenstern törvényeinek a pontatlanságaira,
az olyan eseményeket pedig, amelyekben első ránézésre nem találni
értelmet, kihagyásokra.
Huszonnégy kötet terjedelmes szabályrendszer, de vajon
elegendő-e, hogy egy világ minden aspektusát átfogja? Aligha,
Siebenstern pusztán az alapot fektette le, repedésekkel és
egyenetlenségekkel, és az Akadémia erre épített, új
menedékhelyeket hozott létre, rendeleteket és előírásokat bocsátott
ki, és a képzelet játékát saját belátása szerint fejlesztette tovább.
Mindenesetre a három család csak bizonyos határok között
mozoghatott, amelyeket Siebenstern húzott meg. Sem arra nem
voltak képesek, hogy saját teremtéskönyvet írjanak, sem pedig arra,
hogy a meglévőket kijavítsák. A könyvmágia világának alapja
egyszer s mindenkorra le volt fektetve, és semmi és senki nem
tudott rajta változtatni - maga Siebenstern sem, aki már rég
elveszítette a képességét, hogy befolyásolni tudja a teremtését.
Miközben Cat és Finnian egymással suttogtak, és Summerbelle
Ariel holttestével volt elfoglalva, Furia a falhoz ment, és a foghíjakat
szemlélte a polcon. Egy nagyobbat megmagyaráztak az asztalon
heverő könyvek, de volt ott egy további rés a X. és a XII. kötet
között.
 - Summerbelle!
- Hm?
- Láttad valahol a tizenegyedik kötetet?
- Nem. - Summerbelle mellé lépett. A mutatóujjával
elgondolkodva végigsimította a bőr könyvgerinceket, mígnem a
foghíjhoz ért. - Furcsa.
Furia bólintott.
- Ariel soha nem vitt ki könyvet a szobából, igaz? Ő maga hozta
ezt a szabályt.
- A biztonság kedvéért mégiscsak meg kellene néznünk a
szobájában.
- Miben fogadunk, hogy a könyv nincs ott?
Finnian és Cat hozzájuk léptek.
- Mi történt?
- Hiányzik egy könyv. A XI. kötet.
- Tudja valaki, mi áll benne?
Furia megrázta a fejét.
- Ariel jegyzetei csak a VII. kötetig terjednek. - A résbe dugta a
kezét. - Eddig még nem jutott el.
Summerbelle egy lépést hátrált, mintha távolságot kellene nyernie
ahhoz, hogy átlássa a helyzetet.
- Mit tudna csinálni valaki a teremtés egyik könyvével? És miért
csak ezt az egyet vitte el?
Furia tovább feszítette a gondolatot.
- A könyvek maguk már nem bírnak saját hatalommal, amióta
Siebenstern megírta őket, igaz?
Summerbelle helyeslő bólintással kihúzta a polcról a tizedik
kötetet, és belelapozott.
- A könyvmágia világa a feljegyzés pillanatában keletkezett. A
könyvek maguk ezután már csak a dokumentációi voltak annak,
amit Siebenstern létrehozott. Mindenesetre Ariel így magyarázta.
- Ha tehát magával a könyvvel semmit nem lehet kezdeni -
folytatta Furia -, azon kívül, hogy elolvassa az ember, akkor valaki
olyan információt akart szerezni, amelyet csak a tizenegyedik
kötetben talál meg, sehol máshol.
- De honnan tudta? - kérdezte Finnian. - Úgy értem, honnan
tudhatta egyáltalán valaki, mi hol áll ezekben a könyvekben? Azt
hittem, csak Siebenstern ismerte mind a huszonnégy kötet pontos
tartalmát. Még maga az Akadémia sem volt egységes minden
pontban.
- És Siebenstern minden bizonnyal még az Éjszakai
Menedékhelyen tartózkodik - mondta ki Cat azt a gondolatot, amely
már Furia fején is átfutott. - Ha ez nem változott, akkor
olyasvalakinek kellett lennie…
- Aki utána fért hozzá a könyvekhez - szakította félbe
Summerbelle -, és volt elég ideje, hogy nyugodtan végignézze őket.
Minden egyes kötetet.
Finnian vonásai megkeményedtek.
- Ebbe a szobába csupán néhányan léphettek be: Ariel, Furia,
Summerbelle és…
- Hé! - szólalt meg Cat. - Nézzétek!
Ariel holtteste átlátszóvá vált, és lassacskán szétoszlott a
levegőben. Úgy halványult el, akár a ködfelhő.
Furia a polcnak dőlt.
- És Isis - suttogta.
 22.

Már éjszaka volt, amikor Isis és Atticus Arbogast a Biztonságos

Házhoz közeledtek.
- Ismered ezt a helyet - mondta a férfi, miközben egy
könyvesboltokkal teli sikátoron siettek végig. Isis azon tűnődött, ez
vajon kísérlet-e, hogy beszélgetést kezdeményezzen, amely aztán
kölcsönös vádaskodásba torkollik. Amennyiben ez így van, azzal a
férfi valamit el akar érni; kétséges esetben viszont a biztonság
illúziójába ringatni őt.
A nő gyorsan bólintott. Többmérföldes sugárban a város minden
rögös utcakövét ismerte, beleértve a régi Hay-on-Wye-t is, amelyből
egykor Libropolis keletkezett. Csak azon túl kezdett nehezére esni a
tájékozódás, mert a könyvönkívüliek, akiket üldözött, csak ritkán
jutottak olyan messzire.
Abban a negyedben, amelyet Isis és Arbogast átszelt, abban az
időpontban minden üzlet zárva volt, a sikátorok kihaltak. A
faszerkezetes házak és viskók kirakatait majd szétfeszítették a
könyvek. Az otthonos könyvkereskedések között meglapult egy
könyvmágusi illatokat kínáló üzlet is, olyan aromákkal, mint „Régi
atlasz” vagy „Kifinomult cirkalmas írás”. A heti különleges ajánlat a
„Penészfoltos borítókarton” volt, következő hétre a „Famentes
füzetre” hirdettek kedvezményt. Néhány kölnivizet Isis is kipróbált,
nem hiúságból, hanem mert voltak olyan könyvmágusok, akik a
testük könyvszagáról felismerték a többieket. Ha inkognitóban
kellett maradnia, jó hasznát vette a „Tökéletes plágiumnak”.
Arbogast a zsákutca végében álló, homályos kirakatüvegű üzletre
mutatott, tele agyonolvasott könyvvel. Az üzlet szemmel láthatóan
nagyon igyekezett nem magához csalogatni a vásárlókat, hiszen aki
Libropolisba jött, nem olcsó kiadású, elrongyolódott bestsellereket
keresett, hanem értékes első kiadásokat és ritka
gyűjteménydarabokat.
A kopogásukra egy nő nyitott ajtót. Épp olyan jelentéktelen volt,
mint a kirakat kínálata, és bár Isis megszokásból emlékezetébe
akarta vésni az arcát, az már néhány szempillantás múltán
homályos emlékké vált. A nő beengedte őket, majd a hátsó ajtón át
szótlanul eltűnt. Arbogast felvezette Isist a lépcsőn, amelynek a
letaposott fokai nyikorgósnak néztek ki; valójában azonban a
leghalkabb neszt sem hallatták, miközben felmentek az első
emeletre.
- A földszinti ablaküvegek hangszigeteltek és golyóállók - mondta
a férfi, miközben az egész emeletet elfoglaló szobába léptek. A
könyvszekrények mind a négy falon a mennyezetig értek, a polcok
tömve voltak könyvekkel: könyvutazás célkönyvei, amelyekkel egy-
egy ügynök szükség esetén biztonságba tudott itt húzódni. Egy-egy
népszerű thrillert majd mindenhol be lehetett szerezni, épp úgy,
mint egy kedvelt limonádét vagy egy divatos, vaskos fantasyt. Mivel
könnyen rendelkezésre álltak, ideálisak voltak a könyvutazáshoz, és
az Akadémia ügynökei kihasználták ezt.
A szoba közepét négy bőrfotel uralta, az asztalon vízforraló állt,
csészék és teafilter, ezenkívül egy tányér sütemény. Arbogast
azonnal nekilátott teát főzni, és egyetlen kívülálló sem feltételezte
volna, hogy ez a barátságos, korosabb úriember az imént egymaga
megölt két tucatot Marduk legjobb emberei közül.
- Miért gyalog jöttünk? - Isis állva maradt. - Biztosan voltak nálad
idevezető könyvek.
Arbogast a legnagyobb lelki nyugalommal egy-egy teafiltert
helyezett a csészékbe.
- A könyvutazások már nem olyan biztonságosak, mint amilyenek
egykor voltak.
- Mi az ördögöt jelentsen ez?
- Máris elmagyarázom. - Lenyomta a vízforraló gombját, és az
egyik fotelbe ereszkedett. Magán hagyta a hosszú kabátját, pontosan
úgy, ahogy Isis is. - A türelem soha nem tartozott az erősségeid közé.
- Felejtsd már el azt az átkozott teát, Atticus, és áruld el, mit
akarsz tőlem! - A nő érezte, hogy bizsereg a hosszú varrat a két
melle között, mintha az a része, amely élő könyvvé változott, alig
várná, hogy kinyíljon. Még mindig győzködte magát. „ Csak egy
részem vált könyvvé, a többi továbbra is én vagyok, amilyen mindig
is voltam.” De tudta, hogy becsapja saját magát, és hogy
Arbogastnak soha nem szabad megtudnia az igazságot. Még nem
tette fel magának a kérdést, hogy a nő könyvönkívüli-e vagy sem.
Amikor viszont komolyan elgondolkodik ezen, az emlékezete
alkalmazkodni fog a megváltozott múlthoz. És azon nyomban
megpróbálja majd megölni őt.
A harcot viszont el akarta odázni, amíg minden fontos
információt meg nem szerez. Bármilyen nagy hatalommal bír
Siebenstern-könyvönkívüliként, ez az erő épp olyan gyorsan el is
illan. Egyre sűrűbben fordult elő olyan, hogy napokig tartó
regenerációs álomba merült, ráadásul érezte, hogy nincs sok ideje a
következőig.
- Ül le! - Arbogast már rég mesterévé vált a művészetnek, hogy a
parancsai teljesen mellékesen csengjenek. Volt valami hipnotikus a
hangjában, ugyanaz a néma erő, amely annak idején a Le Carré
líceumban a bűvkörébe vonta a fiatal lányt.
Mielőtt a nő engedelmeskedett volna a felszólításnak, az
érzékeivel még egyszer végigtapogatta a ház többi helyiségét,
kelepce nyomait kereste. De rajtuk kívül csak a könyvek bírtak
gyenge könyvmágusi aurával. Egyébként senki nem volt ott.
Lassan leült az egyik fotelbe a férfival szemben. Ha tovább
álldogál, attól csak dacosnak látszott volna, pedig védekezett a régi
szereposztás ellen: a férfi, mint fölötte álló mentor, ő, mint lázadozó,
elbizonytalanított diák.
- Nem tudom, hol rejtetted el ezt a szökött könyvönkívüli hordát -
szólalt meg Arbogast, miközben a víz bugyborékolni kezdett a
forralóban. - Csak azt remélem, nem vitted át őket a menedékhelyek
határain. A könyvönkívüliek a rendes világban mindannyiunk
számára kockázatot jelentenek. Egy rossz szó, és lehullhat a fátyol,
amely oly sokáig védett bennünket a külvilág szeme elől.
- Nem ők lennének az első könyvönkívüliek, akiknek sikerült
kijutni egy kifelé vezető kapun.
- De akiknek sikerült, azokat elég hamar megtaláltuk, és
ártalmatlanná tettük, még mielőtt bajt hozhattak volna ránk.
Gondolj csak Liverpoolra!
Természetesen a férfi taktikájához tartozott, hogy olyan
emlékeket ébresztett, amelyek ellentmondanak mindennek, ami a
nő ma volt, és amit most tett. Nem egyezer üldözött és iktatott ki
könyvönkívülieket a menedékhelyeken kívül, én nem volt büszke
arra, ami Liverpoolban történt. Két évvel később el is határozta,
hogy hátat fordít az Akadémiának, és követi a saját származása
nyomait; akkoriban eredt a Horizontok Atlaszának nyomába.
- Ezek a könyvönkívüliek időzített bombák - mondta Arbogast. -
Mennyi ideig tudnátok ellenőrzésetek alatt tartani őket a
menedékhelyeken kívül? Mi van, ha valamelyik vezetőtökkel
történik valami, Puckkal vagy Ariellel? Kinek engedelmeskednek
akkor? Talán neked?
Nem tudja, csodálkozott Isis. Fél év múltán sem tudta meg, hogy
Puckot megölte a Behálózott. Miközben Arbogast forró vizet töltött
a nő csészéjébe, Isisnek feltűnt, hogy a férfi lélekkönyve félig kilóg
az övtáskájából: jelentéktelen, barna vászonkötésű könyv, elnyűtt és
foltos a fél évszázadnyi gyakori használattól.
- De egyáltalán nem a könyvönkívüliekről akartam veled beszélni
- mondta a férfi, amikor újra hátradőlt.
Vajon érezte, hogy Isis már nem ugyanaz, mint régen? Egykor
Arbogast célzottan a tanulói álmait használta fel ahhoz, hogy
befolyásolja őket. Felismerte, hogy Isis ma másként álmodik, mint
korábban? Hogy alig vágyik jobban másra, mint hogy újra rendes
könyvmágus lehessen, egy Siebenstern-könyvönkívüli hatalma,
egyben gyengéje nélkül?
 - Mit vársz, Atticus? - Továbbra is résen volt, és nem nyúlt a
teához. - Mit akar tőlem az Akadémia a halálomon kívül?
- Nem az Akadémia nevében kérem a segítségedet.
A nő egyetlen szavát sem hitte el.
- Soha nem szállnál szembe az Akadémiával, Atticus. Ne ámíts!
- Többről van szó, mint pusztán az Akadémiáról.
Mindannyiunkról szó van, minden könyvmágusról, teljesen
mindegy, miben hisz, és kit követ.
- Az összes menedékhely lángokban állhat, akkor sem fogok
visszaállni a ti oldalatokra. Komolyan valami mást vártál?
Arbogast mosolya sarlóhoz hasonlított.
- Még mindig ugyanaz a csökönyös lány vagy, mint amikor
Unikában toboroztalak.
- Még egyszer: mit akarsz?
- Az Éjszakai Menedékhelyen újra mozgolódik az ellenség.
A nő hosszasan és vizsgálódva figyelte. A borostáját most kevésbé
látta vakmerőnek, sokkal inkább ápolatlannak, és az ősz haja sem
volt korábban ilyen hosszú. A könyvmágia poklában, amelyet a férfi
Marduk erődítményében elszabadított, talán olyannak látszott, mint
egy mondabeli revolverhős. Most viszont a nő úgy találta, fáradtnak
hat, majdnem ugyanolyan kimerültnek, mint ő maga.
- Pontosabban szólva - fűzte hozzá a férfi -, egy idő után sokkal
rosszabb. Már rég elkezdődött, és túl sokáig elnéztük. A veszély
visszatért, és nagyobb, mint valaha.
- Egy újabb háború?
- Ha hagynak még rá esélyt. Ezúttal minden sokkal gyorsabban
mehet, és talán nem úgy fog végződni, ahogy szeretnénk.
Az Éjszakai Menedékhelyen vívott háborúnak még nem egészen
negyven éve, és azoknak a fejében, akik nem voltak ott, mitikus
arányokat öltött, olyan eseménnyé dagadt, amelyről az emberek úgy
beszéltek, mint az idő kezdetének legendáiról.
 A férfi pillantása továbbra is fürkésző maradt.
- Te soha nem tudtad meg, ki ellen harcoltunk akkoriban, igaz?
Isis megrázta a fejét. Sok találgatás volt arról, ki rángatta a
szálakat a tintagombák oldalán. A híresztelések áruló
könyvmágusokról szóltak, akikkel soha senki nem állt szemtől
szemben, de a Rosenkreutzok és az Antiquák ismeretlen
leszármazottai is szóba jöttek.
- Egyre gyakoribbá válnak a beszámolók, amelyek szerint
tintagombákat láttak a világ oldalai között - mondta Arbogast. -
Ezek az elesettek és száműzettek felfelé kapaszkodnak a mély
menedékhelyekről. Valaki vezeti őket, és ők követik a parancsait.
Egyedi találkozásokról Isis is hallott, de ő maga egyetlen
tintagombával sem találkozott az utazásai során. Talán mert elég
hatalmas volt ahhoz, hogy mindig a legrövidebb utat válassza, és az
oldalak közötti tartózkodása többnyire néhány szempillantásra
korlátozódott.
- Ki vezeti őket? - kérdezte, amikor Arbogast nem folytatta
azonnal.
A teáscsésze a kezében bizonyára égetően forró volt, de mintha
sem fájdalmat nem érzett volna, sem pedig annak a szükségét, hogy
igyon belőle. A pillantását a gőzön át Isisre szegezte, és a nő
olyasvalamit olvasott ki a szeméből, ami mélységesen megrémítette.
Atticus Arbogast félt.
- Mindannyiunk ősanyja - felelte a férfi. - Phaedra Herculanea.
 23.

Ha az ember hitt a mítoszoknak, akkor Phaedra Herculanea a

könyvmágia ősanyja volt, az első és leghatalmasabb mind közöl,
akik a könyvek varázslatát szőtték. A könyvmágusok rá hivatkoztak,
amikor a dicső múltba vágytak vissza, a korai irodalom bölcsőjébe.
Egy olyan korba, amelynek több ezer éve, jóval az első könyv előtt,
amikor a tudást még papiruszon és agyagtáblákon rögzítették.
- Phaedra - gúnyolódott Isis. - Természetesen.
Arbogastnak egyetlen vonása sem rezdült.
- Hogyan is várhatnám el, hogy higgy nekem.
- Phaedra kitaláció, Atticus, legenda. Soha nem létezett. - És
megvan rá a bizonyítékom, gondolta, mégis óvakodott tőle, hogy
ezt kimondja. Phaedra Herculanea Siebenstern teremtménye volt,
csupán egy név a papíron, amikor a férfi úgy határozott, olyan
előtörténettel szolgál a könyvmágiának, amely a távoli múltba
nyúlik vissza.
- Igazad van - mondta Arbogast. - Az a Phaedra, akiről
gyerekkorunkban meséltek nekünk, mítosz volt, mese, hogy végre
ágyba dugjanak bennünket. Eszménykép. Agyrém talán.
Isis tartotta a szemkontaktust, csakhogy másfajta megfigyelés lett
belőle: a nő arra várt, hogy a férfi elárulja, miről is van szó igazából.
Időközben már tudta, hogy a könyvmágia Siebenstern kitalációja
- olyan találmány, amelyet a tizenkilencedik században írt
valósággá. Ő volt az első könyvmágus, bizonyos módon
hatalmasabb, mint maga Phaedra a képzeletbeli történetekben.
Severin Rosenkreutz, alias Siebenstern megírta a teremtés könyveit,
hogy saját világot alkosson magának, amely semmi másról nem szól
csak irodalomról es olvasásról. Amikor Isis száműzetésbe küldte,
megtört öregember volt, aki már rég, önszántából feladta a
hatalmát.
 - Te teljesen komolyan azt hiszed, hogy Phaedra létezett? -
kérdezte Isis.
Arbogast megrázta a fejét.
- Ő kitaláció, ez nem kérdés. A könyvmágia nem olyan idős, mint
ahogy a legtöbben feltételezik. - Látszólag könnyedén odavetve
mondta ezt, túlságosan mellékesen egy ilyen szörnyűséghez képest. -
Van róla elképzelésed, milyen sok könyvet írtak az évek során
Phaedra Herculaneáról?
- Rengeteget, feltételezem.
- Több százat. Kezdve a róla szóló legendák gyűjteményeivel, az
irodalomtörténeti értekezéseken át a könyvmágiai
történelemkönyvekig.
Isis ekkor megértette, mire akar kilyukadni a férfi.
- Az Éjszakai Menedékhely Phaedra Herculaneája könyvönkívüli.
Kihullott valamelyik könyvből, amelyikben a mítoszát feljegyezték?
Arbogast bólintott.
- A legtöbb könyvönkívüli olyan szereplő, akiről alig hallott valaki.
Mellékszereplők, statiszták valamelyik regényből. De időről időre
kihullik valaki egy-egy híres könyvből: a barátaid, Ariel és Puck is
közéjük tartozik, meg az őrült Ahab kapitány, akit némelyek látni
véltek, és még néhány más szereplő. De hogy éppen a könyvmágia
mítoszának legfontosabb alakja vált könyvönkívülivé, az már
figyelemreméltó véletlen.
- Ez olyan, mintha az Ószövetség istene hullana ki a Bibliából.
A férfi jókedv nélkül mosolygott.
- Szívesen egyetértenék veled abban, hogy még mindig jöhet
rosszabb, de nem vagyok benne biztos. Az a Phaedra, akivel dolgunk
van, semmi esetre sem a könyvmágia jóságos ősanyja, akiről
gyerekkorunkban meséltek nekünk. Legalábbis már nem az.
- De hogy lehet akkora hatalma, hogy az uralma alatt egyesíti a
tintagombákat, ha egyszer könyvönkívüli? A kihullással minden
képességét el kellett volna veszítenie. - Ezzel ellentmondott annak,
ami ő maga is volt, de erről a férfi nem tudhatott. - És egyáltalán,
miért akarná ezt? Mi oka lenne megtámadni a könyvmágusokat?
A férfi egy ideig behatóan méricskélte. Isis érezte, hogy a férfi a
gondolatai után tapogatózik, ám ő könnyedén elzárkózott előle.
- Hagyd ezt! - teremtette le a férfit, miközben a jobb kezét figyelt a
lélekkönyvén. - Te magad tanítottál meg rá, hogyan kell a mentális
támadásokat kivédeni.
- Még erősebb lettél.
- Gyakoroltam.
A férfi tapogató csápjai visszahúzódtak. A nő biztos volt benne,
hogy nem hatolt kellőképpen előre ahhoz, hogy rábukkanjon a
titkára. Arbogast ellazult, és mégiscsak ivott egy kortyot a teájából.
- Kihűl - mondta, miközben a csészét letette.
- Nem azért vagyok itt, hogy felmelegedjek.
- Feltűnt neked valami Marduk rablóbarlangjában?
- Mire gondolsz?
- A könyvmágia épp olyan kézzel tapintható volt ott, mint
magában a Szentélyben.
A nő felfigyelt.
- Te jártál ott? A Szentélyben?
A férfi nem felelt, csak finoman elmosolyodott, és így szólt: -
Marduk könyvmágus, és biztosan nem gyenge.
- Ő könyvönkívüli.
- Könyvönkívüli és könyvmágus.
Most a nőn volt a sor, hogy vizslatva méricskélje a férfit. Mióta
tud már erről?
- Magától értetődően szélhámos - mondta Arbogast a következő
pillanatban, és akkor Isis megértette: a férfi képtelen elfogadni,
hogy ilyesmi lehetséges, mert ez mindennek ellentmond, amiben
egy életen át hitt. Egyenesen megtagadta, hogy egy
könyvönkívülihez könyvmágusi képességeket rendeljen hozzá,
holott valószínűleg pontos tudással rendelkezett.
- Marduk soha nem volt könyvönkívüli - folytatta Arbogast -, csak
könyvmágus, aki könyvönkívülinek adja ki magát. Valószínűleg
azért, hogy könnyebben megerősítse a pozícióját a gettóban.
- Persze - hagyta rá a nő. - De ez nem magyarázza meg, hogyan
hajtotta Phaedra az uralma alá a tintagombákat.
- Ahhoz nem volt szüksége saját könyvmágiára. Valószínűleg van
az oldalán egy maréknyi könyvmágus, akik segítettek neki. Erről
nem sikerült egész pontos információt szereznünk.
- A képességei nélkül csupán egy szokványos könyvönkívüli. Talán
különleges karizmával és becsvággyal, de akkor is csak egy
könyvönkívüli.
- Ő Phaedra Herculanea - ellenkezett a férfi, ismét a tisztelet és
félelem keverékével, amely annyira nem illett az Isisben róla élő
képhez. - Könyvmágus-e vagy sem, ő jelkép. Jézus Krisztus sem volt
könyvmágus, és nézd meg, még ma is mekkora befolyással bír.
Mohamed, Buddha, Lenin: mind hatalmas mozgalmat indítottak.
Higgy nekem, Isis, senkinek nem állhat érdekében, hogy az Éjszakai
Menedékhelyen Phaedra Herculaneáról rebesgessen! Még ha csak
mint könyvönkívüliről is. Éppen mint könyvönkívüliről. Egy tucat
forgatókönyvet végigjátszottam magamban, de a végén mindenki
vesztesként került ki: az Akadémia, a könyvönkívüliek, talán még az
emberek is, kint a rendes világban. Phaedra valami olyan oknál
fogva, amelyet nem ismerünk, tele van gyűlölettel. Egyszer már
kirobbantott egy háborút, és most úgy néz ki, újra meg akarja tenni.
- Ez azt jelenti, hogy akkoriban egyáltalán nem is győzték le őt?
- Visszavertük a tintagombákat, és egyesített támadásokat
mértünk olyan helyekre, ahol a vezetőiket sejtettük. De soha nem
voltunk benne biztosak, hogy tényleg elkaptuk-e őket. És most egyre
gyűlnek a jelek, hogy Phaedra újabb csapásra készül. A hatalma
sokkal nagyobb, mint korábban. Akkoriban visszavonultunk az
Éjszakai Menedékhelyről, és lepecsételtük a kaput, nehogy bárki is
kijusson onnan. Phaedrának évtizedeken át nem sikerült kaput
nyitnia másik menedékhelyre, ami talán valóban amellett szól, hogy
komolyan meggyengítettük. Amennyiben akkoriban könyvmágusok
támogatták őt, akkor a támadások során talán mindet megöltük, ki
tudja. Érted, Isis? Egyszerűen nem tudjuk.
Isis önkéntelenül arra gondolt, ahogyan a rezidencia könyvtárából
kaput nyitott az Éjszakai Menedékhelyre, hogy Siebensternt
száműzetésbe küldjék. Van valaki a másik oldalon, aki hasonló
erővel bír? További Siebenstern-könyvönkívüliek? És ha Phaedra
Herculanea valóban könyvönkívüliként hullott a könyvmágia
világába, akkor most talán olyan teljhatalommal bír, amellyel eddig
csak a legendákban ruházták fel.
- Miért meséled el nekem mindezt?
A férfi a fotel karfajára fektette a két kezét.
- Te voltál a legjobb ügynököm, és a Phaedrából áradó fenyegetés
mindannyiunkat érint, még a te felkelőidet is. - Tehát most már csak
felkelők, nem pedig terroristák. A férfinak tényleg fontos, hogy a
maga oldalára állítsa Isist. - Mi ketten felkutathatnánk és
ártalmatlanná tehetnénk Phaedrát.
- Az Éjszakai Menedékhelyre akarsz menni?
- Jelenleg semmilyen más lehetőséget nem látok. Ám ez is csak
akkor fog sikerülni, ha olyasvalaki van az oldalamon, akiben
megbízhatok.
Isis ezúttal majdhogynem részvéttel nézett rá. Lassan előrehajolt
a fotelben.
- Ellenfelek vagyunk, te és én. Hónapokon át meg akartál ölni,
amiért elfordultam tőled.
A férfiból sóhajtás tört fel.
- Most olyan ellenségünk akadt, aki nagyobb nálunk. Ennyinek
elegendőnek kellene lennie, hogy egy időre félretegyük a
viszályunkat.
 - Feltéve, hogy úgy látom a dolgokat, mint te. És elismerem a
veszélyt. Csakhogy jelen pillanatban ez mind csupán állítás és
híresztelés. Ha mindez igaz lenne, miért gyűlölne bennünket
Phaedra ennyire?
- Mert ebbe a világba hullott, és látta, mi lett a könyvmágiából.
Feltehetően nem tetszett neki.
- És ezért nyomorúságos háborút szít? Sajnálom, Atticus, de
valami meggyőzőbbel kell előállnod.
A férfi kitért a nő pillantása elől - első alkalommal a két halálos
ellenség ezen különös beszélgetése során.
- Jó - mondta végül a férfi. - Elmesélek neked mindent, amit
tudok. Remélem, akkor elhiszed, hogy komolyan gondolom. -
Felkelt a fotelből, és a könyvekkel teli falak előtt fel-le kezdett
járkálni. - Mit tudsz az Éjszakai Menedékhelyről?
A nő csodálkozva újra hátradőlt.
- Nem sokat. Az Akadémia hozta létre, mint oly sok más
menedékhelyet, de valamilyen oknál fogva kicsúszott az ellenőrzése
alól.
Arbogast halk nevetéséből visszhangzott egy kevés a régi
önhittségéből, és ez kedvesebb volt Isisnek, mint az a felkavaró
lelem a tekintetében.
- Eredetileg egyetlen menedékhelyről volt Miután kicsúszott az
Akadémia befolyása alól, fekete, üres sivataggá változott. Több
darabra tört, amelyek egymásra rakódnak és átjárják egymást, és ez
olykor fantasztikus jelenségekhez vezet. Lebegő hegyek, feneketlen
szakadékok, repedések a valóság szövedékében. Az Éjszakai
Menedékhely még ma is úgy változik, akár egy rákos fekély, és senki
nem tudja, hogy ez a folyamat véget ér-e valaha, és ha igen, mikor. -
Arbogast rövid szünetet tartott, mintha kifelé fülelne az éjszakába,
majd folytatta: - Amit nem tudsz, amit néhány beavatotton kívül
senki nem tud, az a feladat, amelyet a Félresikerült Országnak
eredetileg szántak. Az ok, amiért egyáltalán megalkották.
 Amennyire Isis tudta, régóta és a legkülönbözőbb célokra hoztak
létre menedékhelyeket. Voltak olyan helyek, mint Libropolis és a
nyomdák menedékhelyei, amelyeket teljes egészében a
könyvimádók szükségleteivel hangoltak össze. Ezeket az
úgynevezett felső menedékhelyeket könnyű volt elérni, és minden
könyvmágus előtt nyitva álltak. De voltak félreesőbb, kisebb
menedékhelyek is különleges kínálattal: szórakoztató
menedékhelyek, amelyeket erotikus irodalomból kihullott
könyvönkívüliek népesítettek be; vadász menedékhelyek,
gyógymenedékhelyek, sőt olyan helyek is, amelyeken az Éjszakai
Menedékhely harcait modellezték, hogy azok is átélhessék a
könyvmágusi csata bizsergését, akik maguk soha nem jártak
háborúban.
Sok könyvmágus húzta az orrát emiatt, őket kizárólag az irodalom
tanulmányozása érdekelte, az olvasás puszta élvezete. Mégis voltak
elegen fizetőképes őrültek, akik készek voltak magas árat adni az
egyéb szükségleteik kielégítéséért, és ily módon megtöltötték az
Adamita Akadémia kasszáját. Hasznot húzott belőle az
államigazgatási apparátus, a gárda, a milícia, az ügynökök, és
természetesen a három család tagjai, akiknek a zsebébe jelentős
nyereség folyt be.
És akkor ott voltak még a mély menedékhelyek, azok a helyek,
amelyek részben saját erejükből keletkeztek, vagy valami olyasmivé
fejlődtek, ami távol állt attól, amit egykor Siebenstern megálmodott.
Néhány az évek múlásával feledésbe merült, másokat lezártak,
némelyiket soha nem is fedezték fel igazán. Mélyen a világ oldalai
között akadtak rejtett zugok, ahová soha nem ért el az Akadémia
befolyása. Sokan már régóta rebesgették, hogy a három család
kezéből kicsúszott az ellenőrzés, és hogy olyan változások lépnek
életbe, amelyeket senki nem láthat előre.
Ám ezek mind nyílt titkok voltak. Az Éjszakai Menedékhely
eredeti célja aligha lehet olyan nagyszabású, hogy Isis meglepőd, jön
rajta. Minden elképzelhető volt, minden lehetséges.
 - Az Éjszakai Menedékhelyet - mondta Arbogast - a
könyvönkívüliek elkülönítésére szánták. Az Akadémia úgy
határozott, egyszer s mindenkorra megszabadul tőlük. Semmi
túlnépesedett gettó, semmi kártékony hatás a könyvmágiára, semmi
bűnözés és semmi szükségállapot olyan városok közepén, mint
Libropolis. Ehelyett újra rend és tisztaság, akár egy frissen nyomott
könyv oldalain.
- Egyetlen hatalmas gettó menedékhely - dünnyögte Isis.
- Telep a legszigorúbb felügyelet és a legszigorúbb szabályozás
mellett. Ha egyszer valaki bent van, soha többé nem kerülhet ki.
Isis lassan felkelt a fotelből.
- Ez volt annak az Akadémiának a célja, amelyet én egykor
szolgáltam?
A férfi ezúttal állta a tekintetét.
- A tervezett telep félresikerült, széttört, és azzá vált, amit ma
Éjszakai Menedékhely néven ismerünk. A három családnak fel
kellett adnia a szándékát, miután pár kezdeti kísérlet félresikerült.
- Pár… kísérlet?
- Első telepek.
- Deportáció!
- Nevezd, ahogy akarod. A félreeső gettókból titokban
odaszállították a könyvönkívülieket. Kísérlet volt. Valami jó is
kisülhetett volna belőle.
- Valami jó. Te hallod, amit mondasz, Atticus?
- Voltak okok, logikusak és érthetőek. A túlnépesedés. A bűnözési
ráta. A züllöttség. Senki nem tűrhet ilyesmit a városában, az élettere
közepén.
Isis minden tőle telhetőt megtett, hogy tudomást se vegyen erről
az őrületről, amíg a teljes igazságot meg nem tudja.
- Mi történt aztán?
 - A Félresikerült Ország történt - felelte a férfi. - Nem tudod
elképzelni?
- Úgy érted, a menedékhely akkor változott meg, amikor ez a sok
ember már ott volt?
- Sajnos igen.
- Mennyien, Atticus? Mennyi könyvönkívülit cipeltetek oda,
mielőtt ezt a szándékot feladtátok?
A férfi habozott, majd lágy hangon így szólt: - Néhány ezret.
Tízezret. Talán többet. Egész pontosan senki nem tudja.
A nő csak állt, és a férfira bámult. Egyetlen hangot sem tudott
kibökni.
- Átváltozott - folytatta a férfi rövid szünet után. - Az egészséges
menedékhely a Félresikerült Országgá vált, az Éjszakai
Menedékhellyé. Talán a könyvönkívüliek fertőzték meg. Talán
fordítva volt. Kit tudja ma már.
- És ők az országgal együtt változtak? - A nő hangja olyan
keményen csikorgott, akár a kavics a csizma talpa alatt.
Szemmel láthatóan csodálkozva azon, hogy a nő még mindig nem
akarja megérteni az összefüggéseket, megkérdezte: - Mégis mit
gondolsz, honnan származnak az Éjszakai Menedékhely lakói?
Nagy Isten, gondolta Isis. Hát ők azok? A tintagombák egykor
könyvönkívüliek voltak?
 24.

Majd egy percig csend uralkodott. Arbogast Isis reakcióját

figyelte, mintha a vonásait, sőt még a hallgatását is felboncolta
volna. Valószínűleg mindenre felkészült: szemrehányásra, undorra,
akár még támadásra is.
Ehelyett a nő meg sem rezdült, a könyvgerincek színes foltjára
meredt. Csak egy kis idő elteltével volt képes újra megszólalni. A két
ajka egymáshoz tapadt, annyira kiszáradt a szája.
- Tehát soha nem volt más, mint a könyvmágusok és a
könyvönkívüliek, között dúló háború. Egyáltalán semmiféle külső
veszély nem volt, mint ahogyan azt mindannyiunkkal elhitettétek.
Valójában polgárháború volt.
- Feltéve, hogy a könyvönkívüliek egyenrangú polgárok - mondta
Arbogast.
- Hogy csináltátok? - kérdezte Isis. - Mármint hogy elnyomtátok a
valóságot, és mindenről hallgattatok, mint a sír.
- Senki nem tudhatott meg semmit, főleg nem azok, akik az
Éjszakai Menedékhelyen harcoltak. Azt terjesztettük, hogy senki
nem tudja, honnan származnak a tintagombák. Ők maguk alig
tudnak artikulálni, a legtöbbjük nem más, mint őrült szörnyszülött.
Senki nem ismerte fel bennük az egykori könyvönkívülieket,
olyannyira eltorzultak, mint maga a föld.
A könyvmágusi hatalom gyakran nagy távolságokban is hatott, ez
lehetett az oka, hogy az igazság nem került azonnal napfényre. Isis
mégis alig bírta elképzelni, hogy itt-ott ne lennének beavatottak.
- És soha senki nem tett fel kérdéseket? Hogy honnan származnak
a tintagombák, és egyáltalán miért támadtak meg bennünket?
- Nos, egész pontosan szólva mi támadtuk meg őket. Az Akadémia
azért kezdte ezt a háborút, hogy eltűntesse a nyomaikat? Senki nem
akart komoly háborút. Korlátozott csapásoknak kellett volna
maradniuk, amelyek során könyvmágusok kis csoportjai
felszámolják a rendetlenséget, amely az Éjszakai Menedékhelyen
keletkezett.
Rendetlenséget. Több ezer férfi és nő, bizonyára gyerekek is,
eszüket vesztették, csak mert az Akadémia mértéktelen
elbizakodottságában elvesztette az ellenőrzést a teremtménye felett.
És amikor megpróbálta a katasztrófát szőnyeg alá seperni,
összehasonlíthatatlanul nagyobb lett belőle. Isis képes lett volna
mindezt Arbogast cinizmusával szemlélni, ha közben nem öltek vagy
jelöltek volna meg életük hátralévő részére olyan sok
könyvönkívülit.
- A helyzet nehezebbnek bizonyult, mint amire a három család
számított - folytatta. - Azt feltételezték, hogy csak kevés
könyvönkívüli maradt életben a Félresikerült Országban. Ehelyett
meg kellett állapítaniuk, hogy még majdnem mind él, amennyiben
ezt életnek lehet nevezni. Volt egy-két elszigetelt meglepetésszerű
győzelem, kelepce, elhurcolás, amire az Akadémia szabadítási
kísérletekkel és büntető akciókkal válaszolt. A helyzet kiéleződött.
Az egyszerű bevetés-sorozat háborúvá fejlődött. Az embereknek
minden lehetséges dolgot bemeséltünk, hogy a helyzetet tisztázzuk
előttük, elsősorban azt, hogy a tintagombák a világ oldalai közül
bukkantak fel, de senki nem tudja, pontosan honnan jönnek. Hogy
megakadályozzuk, hogy más menedékhelyekre is átszivárogjanak, az
Éjszakai Menedékhelyen kell őket leverni. Ezzel nagyjából mindenki
meg is elégedett, és amint az embereink megérkeztek, és harcba
bonyolódtak, amúgy is más gondjuk támadt.
Isis lassan Arbogasthoz ment.
- Mit tervezel, Atticus? Miért meséled el nekem mindezt?
Pontosan tudod, mi mindent művelhetnék ezzel a tudással.
- Nincsenek bizonyítékaid, csak az én szavam. Ez nem lesz
elegendő. Titokban mindig is voltak zavaros spekulációk, de soha
egyiket sem vették komolyan.
 - Mert az olyan ügynökök, mint te és én kiiktattuk azokat, akik
napvilágra hozták őket.
- Fenntartottuk a rendet.
Fél lépéssel a férfi előtt megállt.
- Te ennek a hazugságnak a részévé lettél engem. Én hittem
abban, amit csinálunk. Én tényleg azt gondoltam, hogy az Akadémia
a gyengeségei ellenére stabilitást kínál, mely előbbre való a
káosznál.
- És pontosan így is van. Az Akadémia ad tartást a könyvmágia
világának, és a legtöbb embernek ez felettébb kellemes. -
Majdhogynem túl higgadtnak hatott, a feszültség nyomát sem
mutatta. - Nem az Akadémia a gond, Isis, hanem azok az emberek,
akiknek az Akadémia nevében szavuk van. A Cantos család, a
Lohenmut család, a Himmel család… Ezen emberek közül a legtöbb
gyenge és tehetetlen. Soha nem előrelátóan cselekszenek, hanem
csak pánikszerűen. Ahelyett hogy terveket szőnének a jövőt illetően,
csak kárbehatárolást végeznek. Mindannyian öröklés útján jutottak
befolyáshoz, nem pedig tapasztalat vagy hozzáértés alapján. - A
tekintete perzselte a nőét. - Mi gondoskodni fogunk róla, hogy olyan
valaki kerüljön hatalomra, aki tudja, mit csinál. Amint Phaedrával
végeztünk. Vagy még előtte.
Isis kinevette.
- Te, Atticus?
A férfi Isis meglepetésére megrázta a fejét.
- Én csak katona vagyok. Nem vagyok alkalmas az uralkodásra.
Adj nekem parancsot, és tudom, hogyan teljesítsem! Fel tudom
ismerni a problémákat és elhárítani őket, de nem vagyok látnók.
Egyikünk sem az.
A nő hangja csípőssé vált.
- És ha Phaedra volna az igazi? Talán nem helyes legyőzni. Talán
éppen ő az, akire a menedékhelyeknek szüksége van.
 - Phaedra Herculanea rájött, mi történt az Éjszakai
Menedékhelyen. Ezért haragszik olyan nagyon arra, ami a
könyvmágiából lett. Az útja a halál és a megsemmisítés útja. Nem
nyugszik, amíg ki nem irtott minden könyvmágust, hogy aztán
elölről kezdhesse. A legenda szerint ő volt az első könyvmágus, és
ismét ő lesz az.
Ezzel Phaedra célja nem esik messze attól, amit Siebenstern az
üres könyvek segítségével akart elérni. Csakhogy Siebenstern a
könyvmágiát egyszer s mindenkorra akarta eltemetni.
- Talán éppen ez szükséges - mondta Isis. - Hiszen te magad
mondtad, csak semmi karbehatárolás. Helyette újrakezdés.
- Ne ámíts! Soha nem alkudnál meg több százezer ember
halálával, csak mert azt reméled, hogy utána valami másként és
jobban mehetne. Emberek vagyunk, hibázunk. Hamis ideáloknak és
eszményi elképzeléseknek kötelezzük el magunkat. Azt hiszed, a
könyvmágusok új generációja egy tömeggyilkos uralma alatt
boldogabb lenne? Elég boldog ahhoz, hogy ne ismételje meg a régi
hibát? Ennek álom-szaga van, Isis, és te nem vagy álmodozó. Azok
közül, akiket kiképeztem, te okoztál nekem a legtöbb nehézséget.
Másokat meg tudtam fogni a kívánságaikkal és a céljaikkal, a
reményeikkel. De benned mindebből semmi sem volt. Benned
először új ideálokkal kellett kitöltenem a légüres teret.
- Te csalárdul megszerezted a bizalmamat.
- Apát kerestél, és megkaptad.
Isis legszívesebben ököllel döngölte volna vissza a torkába a
szavait. De nem itt és nem most. Nem akkor, amikor túlságosan le
van gyengülve, Arbogast pedig kiszámíthatatlan. Legjobb esetben
megölték volna egymást.
- Tényleg az a terved, hogy megkeresed Phaedrát az Éjszakai
Menedékhelyen, és ártalmatlanná teszed?
- Együtt elbánhatunk vele. Csak egy hihetetlenül őrült
könyvönkívüli, nem pedig istennő.
 - És ha mégis könyvmágusi erővel bír? Ha történt valami, ami
átírta a könyvmágia törvényeit?
Sokáig nézte Isist, az arca közvetlenül a nő arca előtt volt.
Erőteljesen régi könyv szagát árasztotta, akár egy könyvtár, amelybe
évtizedek óta senki be nem tette a lábát. Isis azon tűnődött, milyen
könyvek állhatnak egy ilyen könyvtárban. Máig nem ismerte még a
lélekkönyve címét sem.
- Egy könyvönkívüli nem lehet könyvmágus - szólalt meg végül
Arbogast, de a szemében ott maradt a gyanakvás szikrája, egy
kimondatlan kérdés.
- Akkor bizonyára hűtlen könyvmágusokkal vette körbe magát -
felelte Isis. - Te magad mondtad.
- Ez is egy lehetőség.
- Ez azt jelenti, semmit nem tudtok róla?
- A háború alatt volt néhány jelentés, amely szerint láttak egy
könyvmágust a tintagombák oldalán. De ezt senki nem vette
komolyan, és később már nem volt rá alkalom, hogy megkérdezzük
azokat, akik ilyesfajta híreszteléseket terjesztettek.
- Mert eltávolítottátok őket? - Érezte, ahogyan újra hideg düh
száll fel benne. - Az Akadémia kiiktatta a saját embereit nehogy
bármiféle kételyt támasszanak a hivatalos változattal szemben.
- Egy kicsit elsiettük a megelőzést - ismerte el Arbogast. - Ma már
nem így járnánk el. De megtörtént. A múltat senki sem
változtathatja meg.
Ha tudnád, gondolta Isis.
- Ezt át kell gondolnom. - Isis elment mellette, és lassan elindult a
polcok mentén. A pillantása végigsiklott az elnyűtt
könyvgerinceken. A szokásos címek voltak, amelyeket minden
Biztonságos Házból ismert. Ez megkönnyítette a könyvutazásokat és
a kapuk nyitását, világszerte népszerű bestsellerek hálózata,
amelyeket az ügynökök minden szállásán meg lehetett találni.
 - Fel akarod kutatni? - kérdezte Isis, amikor a szoba másik feléből
ismét a férfi felé fordult. - Soha nem jártál az Éjszakai
Menedékhelyen, igaz?
Arbogast megrázta a fejét.
- Vannak régi térképek, amelyek már annak idején sem értek
sokat, és mára valószínűleg teljesen használhatatlanok. Azt beszélik,
a Félresikerült Ország még mindig változik, a hegyek vándorolnak,
és a síkságokat elnyelik a szakadékok. A letört részek egymásba és
egymásra csúsznak. A változások állítólag előre láthatóak, ha az
ember ismeri a rendszert, de alig akad olyan, aki átlátja.
- Alig valaki?
- Mindössze egy. De őt is meg kell győznünk, hogy az volna a
helyes, ha vezetne bennünket.
Isis ismét a polc felé fordult, és úgy tett, mintha a címeket
olvasna, miközben gondolkodott. A felsőteste takarásában a jobb
kezével elkezdte kinyitni a fűzője kapcsait.
- Ki az? - kérdezte.
- Valaki, akinek egyáltalán nincs más választása, mint hogy
segítsen nekünk. Csak előtte ezt tisztázni kell vele.
- Még több erőszak az ártatlanokkal szemben?
Arbogast nevetése fakó volt.
- Rács mögött ül, és mi vagyunk az egyetlen esélye, hogy valaha is
kikerüljön onnét.
- Hogy hívják?
Már csak az utolsó kapocs hiányzott. A sebhelye kezdett
szétnyílni. Ha nem siet, a férfi meg fogja érezni, hogyan erősödik a
könyvmágusi aurája.
Arbogast hirtelen mellette termett, olyan gyorsan ért oda, hogy a
nő még csak észre sem vette.
- Mit csinálsz? - A vállánál fogva megfordította. - Hol a
lélekkönyved, Isis?
 Az utolsó kapocs felugrott, ahogyan a felsőteste szétnyílt. A
vonalon, amely a kulcscsontja közötti mélyedéstől az övéig ért, a
mellkasa szétpattant, és könyvvé vált.
Arbogast két lépést hátrabotorkált.
A barázdából viharos szél fújt. A pergamenoldalak hangosan
verdestek, fény tört fel közülük.
Arbogast előrántotta a lélekkönyvét az övtáskájából, de a
mozdulatai lelassultak a kábultságtól. A szája kinyílt, de egyetlen szó
sem jött az ajkára.
Isis első gondolata felhasított egy oldalszívet, a második
felizzította az írásjeleket a titkos oldalakon.
Arbogast lélekkönyve szétnyílt a kezében. Fénybe borította az
arcát.
Nem volt elég gyors.
Isis támadása elsodorta a férfit az egyik fotel felett, aki háttal a
könyvszekrénynek esett. Könyvek záporoztak le rá, miközben több
rács is kitört a foglalatából, és előreborult.
Ám Arbogast talpon volt, még mielőtt az utolsó kötet földet ért
volna. Még mindig a kezében tartotta a nyitott lélekkönyvét.
- Mi történt veled? - ordította túl a hangos verdesést.
Isis eltékozolta a meglepetés pillanatát, és most már csak a nyers
erőszak maradt. Talán meg tudta volna ölni, amikor a figyelmét
elterelte, de még mindig nem tudta rávenni magát. A lojalitás utolsó
szikrája visszatartotta. Bármennyire is akarta, nem volt rá képes.
A férfi arca grimaszba torzult, amelyben a düh és az undor
kiegyensúlyozták egymást. Nem értette, amit maga előtt lát - még
nem, de a megváltozott múlt bármelyik pillanatban utolérheti.
Akkor egy csapásra emlékezni fog rá, hogy Isis mindig is
könyvönkívüli volt, könyvönkívüli és könyvmágus egyszerre, és
ugyanabban a pillanatban már Phaedra erejét sem fogja
megkérdőjelezni. Mindent meg fog érteni. A kérdés csak az, hogy
fog vele megbirkózni.
 Isis akkor már nem akart itt lenni.
A férfi könyvmágusi támadása akkor találta el, amikor a
gyengeség is követelte a sarcát. Mindez már rég túl sok volt,
szüksége volt a regenerációs alvására, legalább néhány órára.
A férfi lökéshulláma a polcnak sodorta. A fájdalom
végigszáguldott a testén, a mellkasában vadul verdestek a lapok. A
keze az egyik könyvbe kapaszkodott.
Arbogast előrehajolt, a szeme véraláfutásos volt.
- Ez még nem minden - kezdett bele. - Van…
De Isis akkor már használta is az utazó könyvet, egy másik negyed
Biztonságos Házára összpontosított, és a világ oldalai között eltűnt
Arbogast szeme elől.
 25.

Reggel fél ötkor Furia a szobájában ült, és Ariéit siratta, amikor

egy betű serkent ki a szeme sarkából.
Egy N betű volt, csak akkor vette észre, amikor felpillantott, és
meglátta magát a tükörben. Az antik fésülködőasztalnál ült az ágya
mellett, egyetlen szál gyertya fényében. A szoba többi része sötétbe
borult. A bőrfotel és az olvasólámpa körvonalait csak árnyékszerűen
ismerte fel a háttérben, a szoba szemközti sarkában.
A fotel a lelkére akart beszélni, de a lámpa élesen a szavába
vágott: hát nem látja, hogy Furiának most egyedüllétre van
szüksége, nem pedig egy érzéketlen ülőalkalmatosság ostoba
tanácsaira? A fotel persze tiltakozott, rövid vitába bonyolódtak, de
azóta mindketten hallgattak, és nem moccantak többé.
Furia közelebb hajolt a tükörhöz. A könnyfolyam közepén az
aprócska N betű az arcára tapadt. Miközben a lány még
csodálkozott, a bal szeméből újabb betű csordult ki. Ezúttal egy A.
Mindkettőt felitatta a mutatóujjával, de az ujj begyén csupán
könnyet látott. Csak amikor elfordította az ujját, és a tükörből nézte,
vált ismét láthatóvá a két betű. N és A, alig sötétebbek, mint a bőre.
Ismét maga felé fordította az ujjbegyét: a betűk eltűntek.
Visszafordította a tükörhöz - újra egészen egyértelműen látta őket.
A betűket csak a tükörből lehetett felismerni.
Lassan felemelte a pillantását, és az arcára nézett. A
sárgásvöröses gyertyafényben további betűk siklottak végig az
arcán, egészen lassan, a könnyei nyomán. A kézfejével megtörölte az
arcát, megfordította, és a tükörből figyelte: egy F, egy G és egy H.
A tükörképe betűket sírt.
Gyorsan átgondolta, nem álmodik-e, még az üres ágyára is
rápillantott, mintha teljesen komolyan lehetséges volna, hogy
meglátja magát, amint ott fekszik, akár az alvó hasonmását. De az
ágy üres volt.
Az ujja hegyével fölemelte az öt betűt, és a tükörre kente. Az üveg
felőle lévő oldalán csak a könnye látszott, mögötte viszont felismerte
a tükör által elforgatott betűket. Már a következő szempillantásban
halványulni kezdtek, mintha láthatatlanná válnának amint Furia
testétől elszakadnak. Néhány másodperccel később már csak egy
nedves folt maradt belőlük. A betűk köddé váltak.
Amikor újra az arcára összpontosított, felismerte, hogy a könnyek
csak a kezdet volt. A vonásai életlenné váltak, a tükörképe mozgott,
úgy nyüzsgött, akár egy rakás hangya. A feje, a válla az egész teste
körvonala elmosódott. Első pillantásra olyan volt mintha
ködfoszlánnyá oszlana szét. Csak ahogy jobban megnézte, fedezte
fel, hogy örvénylő betűk rajait látja. Sok közülük olyan színű volt,
mint a bőre, mások, mint a haja, megint mások fehérek, mint a
hosszú póló, amelyet alváshoz vett fel.
Élesen kifújta a levegőt, és felugrott, közben pedig felborította a
széket. A koppanás felébresztette az olvasólámpát a
dermedtségéből. A fémernyő csikorogva felpattant, Furia felé
fordult, a villanykörte kigyulladt, és fénybe borította a szobát.
- Minden rendben? - kérdezte a lámpa a maga bádogos hangján.
Az olvasófotel is mocorogni kezdett, és gyűrött fujtatást hallatott.
Furia elfordította tekintetét a tükörtől, és végignézett magán.
Minden a régi volt. A keze, a pólója, a meztelen lába és lábfeje -
semmi nem mosódott el belőlük. Ám amint újra a tükörbe nézett, a
képmása az üvegben lobogó betűfelhő volt, még mindig emberként
felismerhető, mégis mozgásban lévő, életlen.
Kopogtak az ajtón, mire megriadt.
- Furia - hangzott Patience hangja kintről, a folyosóról. - Lármát
hallottam. Szükséged van segítségre?
A lány nem volt benne biztos. Szüksége van segítségre?
Visszapillantott a nyüzsgő tükörképére.
 - Ipszilonzé? - suttogta.
De az előtte lévő betűraj nem ugyanaz volt, mint amelyik lent, a
könyvtár katakombáiban élt. Ipszilonzé betűi feketék voltak, úgy
mozogtak, akár a hangyák a szilárd talajon, és úgy felelt a
kérdéseire, hogy szavakat alkotott. Nem voltak színesek, nem
utánoztak embert, és soha nem lebegtek szabadon a levegőben.
A szobaajtó kivágódott, és a falnak csapódott. Patience mindkét
revolverét a kezében tartotta, és olyan marconán nézett befelé,
mintha Furiát fotelestül-lámpástul szitává akarná lőni.
- Mi történt?
A lámpa nyikorogva lendült felé, és elvakította.
- Furia!
- Idejönnél? - kérte a lány.
- Minden rendben van veled?
Ha én azt tudnám, gondolta a lány.
- Csak felborítottam a széket.
- Ennyi?
- Ülve elaludtam, és rémálmom volt.
Méghozzá olyan, ami egészen egyértelműen nem ért még véget,
mert a tükörben továbbra is csak egy betűgócot látott.
Patience közelebb jött. A lámpa követte a fényével.
- Az istenfáját! - szitkozódott. - Megmondanád ennek a
valaminek, hogy lesz szíves máshová világítani?
A lámpaernyő elfordult.
- Pf! - kiáltotta fémes hangon. - Micsoda faragatlan tuskó! Mégis
mit képzel, hogy nincs fülem?
- Nincs is - felelte Furia.
- Akkor is hallom, amit mond!
Patience hirtelen lépett egyet az olvasósarok felé, mire a lámpa
rémülten visszakanyarodott. A fotel huzatából brummogó nevetés
hangzott fel, amely felettébb elégedetten csengett.
- Szórakozz csak rajtam! - támadt rá a lámpa.
Patience megállt Furia előtt. A hangja egyszerre csak ellágyult.
- Ismerem én ezt a dolgot az álmokkal. Rendesen ki tudják
készíteni az embert.
- Feltűnik neked valami?
A férfi pillantása éberen végigsiklott a szobán. Végigvizslatta
mindkét ablakot, minden sötét szegletet, és éppen le akart hajolni,
hogy a biztonság kedvéért az ágy alá is benézzen, amikor Furia
visszatartotta.
- Rajtam - mondta.
- Sírtál.
- Nem azt. Még valami?
Patience értetlenül rázta a fejét.
- Nézz a tükörbe! - kérte a lány.
A férfi megtette.
- És?
- Mit látsz ott?
- Ez az, amiről álmodtál? Valami szörnyűségről a tükörben?
A lány halkan sóhajtott.
- Valahogy úgy. - Borzongva nézte magát a tükörben, ahogy a férfi
mellett állt: Patience teljesen éles és tiszta körvonalakkal, ő mint
táncoló betűkből álló kép. A legtöbb nem volt nagyobb, mint egy
gyümölcslégy.
- Te engem teljesen… normálisnak látsz? - tudakolta a lány a
biztonság kedvéért.
- Nem normálisnak.
A lány fellélegzett.
- Fáradtnak - mondta a férfi. - Kibőgted a szemed. De az ember
így szokott kinézni, amikor egy jó barátját megölik. Elég gyakran
megéltem ilyesmit a háborúban, az emberek a lehető legőrültebb
dolgokat teszik, ha egy-egy holtan marad közülük a csatatéren.
Kiabálnak vagy imádkoznak, vagy csak ülnek. Mások énekelni
kezdenek, mintha volna bármi ok az ünneplésre, még táncolnak is,
de csupán arról van szó, hogy ők így képesek feldolgozni ezt. Láttam
olyanokat is, akik…
- Nem erre gondolok. Semmi mást nem látsz?
A férfi még egyszer végigmérte a tükörben, majd felé fordult,
mindkét revolverét az övtáskájába csúsztatta, és az egyik kezét Furia
vállára fektette.
- Idehallgass, semmi nem fog veletek történni, veled és Pippel!
Egész éjszaka kint ülök a folyosón, és vigyázok rátok. Megvagyok
néhány napig alvás nélkül, ha muszáj, és ha van valami, azonnal
mellettetek termek.
Pip néhány hónapja leköltözött a második emeletről mellé, a
szomszéd szobába. A lány a közelében akarta tudni, a fiúnak pedig
nem volt ellenére a dolog. De Patience alaposan félreértette, nem
Ariel gyilkosától félt, bárhol is legyen. Legalábbis jelen pillanatban
nem.
Patience tényleg nem látta. Csak ő ismerte fel a betűnyüzsgést a
tükörben.
- Jól van - mondta a lány, és a szeme sarkából figyelte, ahogyan a
másik énje a szaladgáló betűkből álló száját mozgatja. - Biztos csak
rémálom volt.
Patience bólintott, megsimogatta hatalmas kezével a lány fejét, és
az ajtóhoz ment. Kétkedve nézte a zárat.
- Valószínűleg tönkretettem.
- Használhattad volna a kilincset. Nem volt bezárva.
Az óriás a csizmája orrára nézett.
- Sajnálom.
A lány ellépett a tükörtől, odament hozzá, és átölelte. A szeme
éppen a férfi mellkasával volt egy vonalban.
 - Tényleg nagyon hálás vagyok neked, amiért vigyázol ránk. Kit
érdekel ez a hülye ajtó?
- Őszintén?
- Becsület szavamra.
A férfi elégedetten vigyorgott, búcsúzóul megkopogtatta a
láthatatlan sapkája karimáját, és kiment. Közben behúzta maga
mögött az ajtót, bár a zár már nem ugrott be.
- Hozhatok drótot - mondta az ajtó túloldaláról -, és bezárhatom.
Be akarsz zárni engem?
- Hm. Nem túl jó ötlet. De holnap reggel megszerelem. Ígérem.
Az olvasólámpa hangosan csavarta el az ernyőjét.
- Ilyen hígagyút!
- Mi az? - kérdezte Patience.
- Minden rendben - mondta Furia, és megrovó pillantást vetett a
lámpára. - Lefekszem aludni.
- Akkor is igaz - suttogta makacsul a lámpa.
A fotel ujjongott.
- Jól megijesztett téged.
A lámpa a bőr ülőpárnára irányította a fényét.
- Én nem félek egy ilyen…
- Hé! - mondta Furia. - Nyugalom. Lámpát eloltani.
A villanykörte azonnal kialudt, és mindketten megdermedtek.
Furia hallotta, ahogy Patience kint a folyosón egy kicsit arrébb
megy, majd megnyikordult a karosszék, amelyen a két szoba között
őrködött. A lány most már értette, miért őt választotta Ariel.
Lehet, hogy Patience nem a legélesebb észjárású, de egészen
biztosan az egyik leghűségesebb lélek az egész házban.
Megrázta magát, és felállította a széket a fésülködőasztal előtt. A
tükörképe betűmassza maradt, úgy vibrált, mint a homok
földrengéskor.
 A háttérben látta a lélekkönyvét, az éjjeliszekrényén hevert. A csőr
egy nyögéssel kinyújtózott, és élvezettel ásított.
- Mi történt? - motyogta.
Furia halkan sóhajtott. A közöttük lévő lelki kapocs nem tartotta
vissza a lélekkönyvét, hogy úgy aludjon, mint a bunda, teljesen
mindegy, mi történik körülötte.
- Semmi különös - mondta a lány.
A könyv észrevette a tükörképét, és éles kiáltást hallatott.
- Szentséges ágyúcső!
Patience újra kopogott.
- Minden rendben! - kiáltott ki neki Furia. - Ez csak a csőrös
könyv volt.
A férfi lépései megálltak, majd újra távolodtak.
A csőr suttogássá halkította a hangját.
- Raszputyin szakállára, mi ez?
- Tehát te is látod?
- Nem vagyok vak!
- Patience semmit nem vett észre.
- Én a lélekkönyved vagyok! - háborgott a csőr. - Én a te
szemeddel látom a világot. Mi egyek vagyunk, te és én!
- Kivéve, ha alszol.
A csőr meglapult.
- Megint horkoltam?
A lány odament hozzá, és megsimogatta a ráncos nyakát.
- Csak egy kicsit.
Felemelte a könyvet az éjjeliszekrényről, és a tükör elé állt vele,
hogy megnézze, vajon az ő tükörképe is elmosódik-e.
Egy tizenhat éves lány nézett vissza rá, kócos, szőke hajjal, túl
nagy pólóban, fekete karikákkal a szeme alatt. Semmiféle nyüzsgő
betűk. Újra a régi volt.
Habozva kinyújtotta az egyik kezét, és az öt ujja hegyével
megérintette a tükröt, egészen óvatosan, mintha az a veszély
fenyegetné, hogy átnyúlhat rajta. De csak hideg üveget érzett, és a
megszokott képmását látta.
Majd egy percen át állt ott, és magát figyelte. Aztán elfújta a
gyertyát, a csőrös könyvvel együtt a takarója alá bújt, és elmerült a
biztonságos sötétben.
 26.

Reggel a világ még mindig darabokban hevert.

- Ez így nem lesz jó - mondta Furia, amikor Cattel együtt a
rezidencia óriási konyhájába lépett. - Már korábban is gyenge
lábakon állt a dolog, de Ariel nélkül még több könyvönkívüli fog
innen elmenni.
Úgy határozott, egyelőre senkinek nem meséli el, ami az éjszaka
történt, még Catnek sem. Fontosabb dolguk is akadt. Ariel halála
olyan volt, mint a mágnes, amely minden gondolatot, minden
beszélgetést magához vonzott.
A három könyvönkívüli, akik már az erdei táborban is
szakácsként dolgoztak, gondoskodtak az ellátásról, alvajáróként
szaladgáltak a különböző tálalószekrények között. Néhány segítőjük
ma reggel nem jelent meg, nekik pedig szemmel láthatóan
nehezükre esett visszazökkenni a hétköznapokba: muszáj volt
elkészülni az egyszerű reggelizőasztallal, amelyet reggelente az egyik
teremben szoktak megteríteni, teljesen mindegy, milyen nyomott a
hangulat.
Cat és Furia a hűtőkamra ajtaja mellett álltak. Egy vörösre sírt
szemű könyvönkívüli nő hatalmas, pirítani való kenyérszeletekkel
teli kosarat vitt el mellettük, és úgy nézett ki, mintha halálra
ítélteknek vinné az utolsó étkezést.
Cat az ujjai hegyével kihalászott két szeletet, majd az egyik
dobozból egy pohár gyümölcslevet töltött magának.
- Te is kérsz? - kérdezte, és egy másik pohárra mutatott. Több
tucat másikkal együtt a csempeburkolatú munkalapon állt, amely a
tizenkilencedik századból származott, akárcsak a konyha
berendezésének nagyrésze.
Furia megrázta a fejét.
 - Valamit enned és innod kell - mondta Cat. - Az éhezés semmire
nem jó.
- Te is érzed ezt? Az egész ház… minden megdermedt a
megrázkódtatástól.
- Mégis mit vártál? - Cat egy fél szelet kenyeret a szájába tolt, és
rágás közben így folytatta: - Évek óta mind ismerték Ariéit.
Hozzászoktak, hogy megmondja nekik, mi a dolguk. Már Puck
halála is súlyos csapás volt, most meg még ő is…
- Nos, legalább neked ízlik.
Cat bólintott, és lenyelte a kenyeret. Libropolisban abból kellett
táplálkoznia, ami ehető éppen a keze közé került, és ez még ma is
meglátszott rajta. Néha tényleg olyan macskára emlékeztette Furiát,
amelyik túl sokáig élt az utcán.
- Most kérjek érte elnézést? - kérdezte Cat.
- Ó, ugyan! - Furia kelletlenül fogta a gyümölcslevet, és öntött
magának egy keveset. A legcsekélyebb étvágy nélkül nézegette a
folyadékot a poharában. - Úgy hiszed, el fognak menni?
- Néhányan. De biztosan nem mindenki.
- Az Akadémia előbb-utóbb rá fog bukkanni valamelyikükre. És
akkor kiderül, hol bujkálunk.
- Finnian azt mondja, mindannyian tudják tartani a szájukat. Elég
sokáig menekültek az Akadémia elől, és nem is ismernek már mást.
- Valaki máris megtalált bennünket. Bárki is ölte meg Ariéit…
- Nem az Akadémiától jött - vágott a szavába Cat. - Különben
egész csapattal rontottak volna be.
- De mindez egyszerűen túlságosan törékeny. Ariel tudta ezt.
Egy húzásra kiitta a poharát, de majdnem egyből ki is hányta a
hideg gyümölcslevet. A gyomra görcsbe rándult.
- Nem elég egyszerűen több őrszemet állítani. Könyvmágusokra
van szükségünk, akik megvédik az épületet, de Summerbelle
ehelyett… - Elnémult, mert tisztában volt vele, hogy ez nem éppen jó
téma.
Cat vonásai elkomorultak. Lendületesen letette a poharat.
- Megpróbáltam Finniant lebeszélni. A fél éjszakát
végigbeszélgettük, de azt mondja, mennie kell, meg kell találnia
Isist. Meg van róla győződve, hogy csak ő állhat e mögött. Ő és
Arbogast. És úgy hiszi, valamilyen oknál fogva nem avatták be az
Akadémiát Ki akarja deríteni, miért.
- Ennek semmi…
- Furia!
Pip jelent meg a konyhaajtóban. Lélekszakadva rohant felé.
- Nassandra! - bökte ki izgatottan. - Tud valamit. Teljesen oda
meg vissza van, még soha nem láttam ilyennek…
Cat a homlokát ráncolta.
- A lélekfa?
- Mégis mi baja? - kérdezte Furia.
- Gyertek! - Pip megfogta a nővére kezét, és a hátsó ajtóhoz húzta.
A konyhának saját kijárata volt a szabadba, amelyet - mint minden
reggel - szélesre tártak, hogy a hatalmas helyiséget kiszellőztessék.
Furia és Cat követték Pipet a parkba. A távolban egy elvadult
rózsaágyás mögött szűk tucat könyvönkívülit vettek észre. Patience
egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Pipacspiros arccal kereste
Pipet, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor Furiával és
Cattel együtt közeledni látta.
A lélekfa tíz lépésre állt a többiektől a magas fák és cserjék alkotta
fal előtt, amely a parkot határolta a keleti dimbes-dombos mezők
irányába. Feljebb a domboldalon, a Faerfax birtokon túl, vasúti
sínek futottak, ahol annak idején a Behálózott lovagjai elrabolták
Pipet. A domb felett éppen felkelt a nap, és vörösréz színű fénybe
borította a völgyet.
 A bozót árnyékában Nassandra egyik lábáról a másikra ugrált,
minden pillanatban készen arra, hogy elmeneküljön. Furia régi
nyári ruháját viselte, amely olyan fehér volt, mint a nyírfa-bőre; tele
fűszálakkal és levelekkel, valószínűleg mellette hevert a földön,
amikor éjszakára fává változott. A karját és a lábát, de az arcát is, az
egész testét tejszerű betűk borították. A hosszú haja pillekönnyen
lengedezett a reggeli szellőben. A könyvönkívüliek minden gyors
mozdulatára megrezdült, mintha menekülőre akarná fogni.
- Megijesztitek - mondta Patience a férfiaknak és nőknek. -
Menjetek vissza a házhoz, különben soha nem tudjuk meg, mit akar
nekünk mondani!
- Talán te ijeszted meg - vágott vissza egy törpenövésű
könyvönkívüli, akiről Furia máig nem tudta, hogy tényleg törpe-e,
vagy csak egy kistermetű, köpcös, szakállas és testszaggal bíró férfi.
Patience megütközve nézett végig magán, mintha ellenőrizni van-
e rajta valami, ami bárkit megrémíthet. Pip elengedte Furia kezét, és
a két könyvönkívüli közé lépett.
- Hadd beszéljek vele!
Furia bólintott. Nassandrán látszott, hogy valamit közölni akar
velük, de nem mer közelebb jönni.
Cat Furia füléhez hajolt.
- Gondolod, hogy látott valamit?
- Vagy valakit.
Pip lassan közeledett a lélekfához. Nassandra óriási szeme tágra
nyílt, mintha a környezetéből a lehető legtöbb mindent próbálná
egyszerre érzékelni. Egyetlen másodpercig sem állt nyugodtan,
előre-hátra ugrándozott. A pillantása Pipről Patience-re rebbent,
majd Furián és Caten át a csoport többi tagjára.
- Senki nem bánt - mondta Pip. - Mi itt mind a barátaid vagyunk.
A lélekfa egy kicsit hátrált, de rögtön újra előrelépett egyet. Aztán
intett Pipnek, hogy jöjjön közelebb.
 A fiú továbbment, egészen lassan, hogy a lány pontosan szemmel
tudja őt tartani, és nehogy egy hirtelen mozdulatától megriadjon.
A könyvönkívüliek sem moccantak többé, senki nem szólt egy szót
sem. Patience úgy bámult a lélekfára, mint akit hipnotizálnak.
Nassandra az egyik kezét Pip felé nyújtotta, visszahúzta, majd
ismét a fiú felé emelte. Lassan a fiú is felemelte az egyik karját,
miközben továbbra is csitítóan a lány lelkére beszélt. Már csak
néhány lépés, és a kezük érinti egymást.
- Jól csinálja - suttogta Cat.
Furia büszkén bólintott.
- Sss! - mondta Patience halkan. - Különben elszalad.
- Elnézést - dünnyögte Cat, és Patience háta mögött grimaszt
vágott.
Nassandra a jobb karját kinyújtva tartotta, és a ballal a háta
mögött álló fákra mutogatott. Olyan sűrű cserjés volt alattuk hogy
nem látszott tőlük a domboldal.
Furia keskeny rést fedezett fel a sűrűben, egy kitaposott ösvényt,
amelyet korábban soha nem vett észre, holott a legtöbb hasonló út
tőle és Piptől származott. Gyerekként gyakran kószált a kihalt
dombokon, széttárt karokkal rohant le a lejtőkön, és elképzelte,
hogy madárként elrepül a völgyből, és felfedezi a Costwoldson túl
elterülő világot.
Pip megérintette Nassandra ujjai hegyét, és megállt. A lány
összerezdült, de nem húzta vissza a kezét.
- Valamit mutatni akarsz nekem? - kérdezte.
A lány izgatottan bólintott. A nagy, kerek szeme mintha tükrözte
volna az arany színt, amelybe a napfelkelte öltöztette a völgyet.
Pip az ösvényre nézett.
- Azt szeretnéd, hogy veled menjek? A fák közé?
A lány újra bólintott, és árnyékszerű mosoly suhant át az arcán,
mintha csupán egy futó pillanat erejéig fújta volna át rajta a szél.
 - Rendben. Csak mutasd az utat!
Nassandra megfogta a fiú kezét, nem úgy, ahogy az emberek
szokták, hanem esetlenül, az ujjai hegyénél. Másodpercekkel később
a kitaposott ösvényen át eltűntek a sűrűben. Nassandra fehér alakja
még egy ideig látszott az ágak mögött, akár a reggeli pára, majd
elnyelték az ágak.
A könyvönkívüliek tömegén morajlás szaladt végig.
- Hé, testőr! - mondta Cat Patience-nek. - Nem kellene vigyáznod
rá?
- Nem, ha ő vele van. - A déli államokbeli katona majdhogynem
álmodozva nézett arrafelé, amerre Nassandra eltűnt.
Furia és Cat váltottak egy pillantást.
- Átkozottul csinos - csipkelődött Cat Patience-szel.
- Mi?
- Csinos. Cuki. Édes.
Patience nem tudta állni a pillantását.
- Lehet.
- Hagyd már! - súgta neki Furia.
Patience két lépést tett a bokrok felé, de aztán megállt.
- Mindjárt vissza fogja hozni a fiút. Egészen biztosan.
Furia is így gondolta, különben el sem engedte volna Pipet. Lehet,
hogy az öccse még csak tizenegy éves, de még soha nem látta ilyen
magabiztosnak, majdhogynem felnőttnek. És mégis: furcsa érzése
támadt, ahogy látta őt arra a dombra felmenni, ahol egyszer már
elveszítette. Mélyen a lelkében aggodalom mocorgott, és bár harcolt
ellene, egyre nagyobb lett benne a késztetés, hogy kövesse.
A könyvönkívüliek sugdolóztak. A szél zörgette a fákat. Napfény
tört át a lombjuk között, és a park szélén összezsugorodtak az
árnyékok.
Néhány perc elteltével a törpe így szólt: - Talán valakinek utánuk
kellene néznie.
 - Soha nem bántaná a fiút - mondta Patience.
- Ő talán nem. - Furia a cserjésbe vágott réshez ment, először
lassan, aztán egyre gyorsabban. Cat követte. Patience felsóhajtott,
elsietett kettejük mellett, és a csapat élére állt, miközben a sűrűbe
léptek.
- Ti itt maradtok! - kiáltotta hátra a válla fölött, és Furia
csodálkozására a könyvönkívüliek engedelmeskedtek neki.
- Az egyenruha teszi -. mondta vállat vonva.
Amit Furia ösvénynek tartott, arról kiderült, hogy letaposott
csalán és letört ágak keskeny csapása. Mielőtt Nassandra és Pip
végigment ezen az úton, biztosan nem használták többször, mint
kétszer, talán háromszor.
A bozót nem volt mély, alig több mint tizenöt yard, és az ágak
között hamarosan felbukkant a dombok zöldje. Amikor a szabadba
léptek, egyértelműen látták a nyomot, amelyet Pip és a lélekfa a
magas fűben maguk mögött hagytak. Felfelé vezetett a dombra, ám
ott fent senkit nem láttak.
Furia nyugtalansága zsibongássá vált a hasában, és egyre
gyorsabban haladt.
- Hová lettek? - kérdezte Cat.
Patience döngő léptekkel ment elöl.
- A nyom a vasúti sínekhez vezet.
Kérlek, ne, gondolta Furia. Még egyszer ne.
Továbbmentek, amíg előttük nem magasodott a régi sínek fala.
Mögötte folytatódott az emelkedő, de a vasúti töltés a dombtető
alatt jó darabon eltakarta a kilátást.
Furia küzdött az elfogódottságával. Csak látásból ismerte a
lélekfát. Talán túl könnyelmű volt. Ki tudja, mi zajlik a nagy,
ártatlan szemek mögött.
A szívverése ritmusában viharzott fel a vasúti töltés füvén és
murváján át. Majdnem elérte a síneket, amikor Patience megtorpant
előtte.
- Mi az? - Cat és ő megállt a könyvönkívüli mellett.
A vasúti sín túloldalán keskeny lejtő volt, mielőtt a domboldal
tovább emelkedett volna.
Ott lent egy sötét ruhás alak hevert. Pip mellette kucorgott a
földön, és valamit éppen kihúzott a mozdulatlan test alól.
Nassandra idegesen ugrált körülötte.
- Pip - kiáltotta Furia. - Menj onnan!
A kisfiú diadalmasan emelte magasba a tárgyat. Egy könyv volt az,
vékony, barna bőrbe kötve.
- Ez.. - szaladt ki Cat száján.
Furia nem hallotta a mondat további részét, mert a lábuk alatt
csikorgott a murva, miközben Patience-szel együtt lerohant a vasúti
töltésről.
- El onnan! - ordította a könyvönkívüli.
Nassandra összerezdült, mintha a férfi lövést adott volna le rá a
revolvereiből. Pánikszerűen menekülőre fogta. Az utolsó pillanatban
mégis jobb belátásra tért, a hónalja alatt megfogta Pipet, és meglepő
erővel elhúzta a földön fekvő sötét testtől. Öt-hat lépés távolságba
szaladt vele, mielőtt elengedte, és egyedül megtett még néhányat.
Végül megállt, és figyelte, hogy most mi fog történni.
Patience térdre ereszkedett a földön fekvő alak mellett, a hátára
fordította, kiegyenesítette a karját, és mindkét csuklóját megfogta.
- Még él!
Egy férfi volt az, antracit színű kabátban. A beesett orcáira két
véres patak ragadt, olyan volt, mintha piros könny folyt volna a
szeméből, amely rászáradt. Függőlegesen az állához vezettek,
szimmetrikusan, akár valami harci festés. A sérüléseket bizonyára
sokkal korábban okozták neki, még mielőtt itt fent összeesett.
- Láttad már? - kérdezte Patience.
De Furia máris Piphez sietett, aki széles vigyorral nézett rá.
 - Semmi nem történt - mondta. - Nassandra egész idő alatt velem
volt. Ma éjjel fent a dombon eresztett gyökeret, és onnan látta meg
őt.
Furia a lélekfára nézett, aki úgy viszonozta a pillantását, mintha
támadást várna. De Furia csupán hálásan rámosolygott.
Végül elvette a bőrkötéses könyvet, amelyet Pip felé nyújtott. Nem
kellett elolvasnia a gerincén a római számot ahhoz, hogy tudja, a
teremtés könyvének tizenegyedik kötete az.
Acélos vonásokkal fordult Patience felé.
- Ez Ariel gyilkosa. Jól vigyázz rá!
- Nem moccan, ne aggódj! Lélegzik, de eszméletlen. Nem úgy néz
ki, mint aki sokáig húzza.
Cat az eszméletlen test másik oldalán letérdelt a fűbe, és
kigombolta a sötét kabátot, sebeket keresett rajta.
- Ariel intézte el így a halála előtt?
- Könnyen lehet - felelte Patience.
Furia a lélekfához fordult.
- Visszavinnéd Pipet a házhoz?
Nassandra szégyenlősen bólintott. Kicsit úgy nézett ki, mintha Pip
ellenkezni akarna, de aztán mintha eszébe jutott volna, hogy nem is
olyan rossz kilátás, ha még több időt tölthet a lélekfával. Furiát -
mint derül égből a villámcsapás - képtelen féltékenység árnya szállta
meg: Cat szerelmes Finnianbe, és kicsit mintha Pip is belebolondult
volna Nassandrába. És ő? Neki csupán egy lármás lélekkönyve van,
és egy halom gond a nyakában.
Jó messzire elhessegette a gondolatot, majd így szólt Piphez: - Ezt
ügyesen csináltátok. De most menjetek innen! Felébredhet, és
sejtésünk sincs, miféle fickó ez.
- No igen - mondta Cat. - Valahogy úgy.
Furia Cat mellé lépett, és lenézett az idegenre. Soha nem látta
korábban a keskeny arcot, de volt valami sima, furcsán
kontúrmentes a vonásaiban: sok könyvönkívüli jellemzője.
- Ez egészen biztosan nem az Akadémiának dolgozik - dünnyögte
Patience.
Miközben Nassandra és Pip eltűntek a vasúti töltés mögött, Cat
szétnyitotta az idegen kabátját. Bizonyára korábban is vetett már alá
egy pillantást, mert ő volt az egyetlen, aki nem hőkölt vissza
rémülten.
- Mi az ördög… - suttogta Patience.
A férfi felsőteste meztelen volt. A gégéje alatti ponttól indulva le
egészen a hasáig függőleges sebhely húzódott. Két vízszintes vonal
keresztezte a kulcscsontja alatt, illetve egy ujjnyival a csípője fölött.
Ugyanaz a minta, mint Isis testén.
Furia hunyorított.
- Siebenstern-könyvönkívüli?
A férfi hirtelen felrántotta az egyik karját, és még mielőtt Patience
újra meg tudta volna ragadni, vagy Furia el tudott volna ugrani,
megfogta a lány csuklóját.
Nem volt erős szorítás, alig volt már ereje, de a véraláfutásos
szemét Furiára szegezte, aztán az ajka is mozogni kezdett.
A lány még eljátszott a gondolattal, hogy minden veszély ellenére
lehajol hozzá - de akkor Patience ökle lesújtott, akár egy pöröly. A
könyvönkívüli ujjai elengedték Furiát, a feje visszahanyatlott a fűbe.
Patience még egyszer ütni akart, de Furia közbelépett.
- Ne! Ne öld meg!
- Rád támadt!
A lány kerülte, hogy még egyszer az eszméletlen férfi
horzsolásokkal teli arcára pillantson. Patience első ütése csúnyán
elintézte, a második talán megölné.
Cat a férfiről Furiára pillantott.
- Mondott még valamit?
Furia válaszolni akart, de aztán csak némán megrázta a fejét.
 - Vidd a házba! - mondta Patience-nek.
- Egészen biztos?
- Valakinek ki kell derítenie, ki küldte.
A férfi szájszegletében vigyor játszadozott.
- Az menni fog.
- Vigyázz a mellkasára! Nem szabad szétnyílnia. Patience leintett,
és olyan könnyedén hajította a vállára az eszméletlen férfit, mintha
nem nyomna többet egy gyereknél. Furia csak állt ott, és
keresztülbámult rajtuk. Cat megérintette a kezét.
- Tényleg minden rendben van veled? A lány lélekben máshol
járva bólintott.
Semmi nem volt rendjén. Ariel halott. Isis eltűnt. És a férfi
olyasvalamit suttogott, amit csak ő értett. Egyetlen szót. Tükör.
 27.

Dél körül Furia és Cat a könyvtárba vitték a teremtés könyveit. A

katakombák bejáratában Furia a nehéz vasajtóba dugta a
könyvmágusi kulcsot, és érezte, ahogyan a belső szerkezeten
végigszalad a rángás. Surrogás szűrődött ki a fémből, ahogyan a
fogaskerekek elmozdították a súlyos reteszeket. Kis idő múltán az
ajtó szabad rálátást engedett a főfolyosóra. Furia felkapcsolta a
szegényes világítást, egy sor csupaszon lógó villanykörtét a
megmunkált sziklamennyezet alatt.
A két ládát a huszonnégy könyvvel a padlóra tették az ajtó elé.
Három könyvönkívüli őr tartotta szemmel őket. A könyvtár
könyvmágusi menedékhely volt, amely rejtélyes önálló életet élt.
Néhány itt lakó lényt Furia már ismert - a porcsipegető origamikat,
Ipszilonzét, a betűrajt, sőt még a gyilkos penészráját is - de lehet,
hogy mások is vannak még, akikkel senki nem számolt. A három őr
tudta, hogy résen kell lenniük, és nem csupán az elmúlt éjszakai
támadás miatt.
Mindezek ellenére Furia jobban szerette a könyvtárat minden más
helynél. Már gyerekként is rengeteget mászkált a végnélküli
folyosókon, gyakran letért a főúttól, holott - vagy éppen azért, mert -
ez tilos volt neki.
A nem megvilágított pincelépcsőn valaki utánuk jött.
- Biztosak vagytok benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezte
Summerbelle. - Hiszen egyetértettünk abban, hogy túl nagy
kockázat a könyveket idelent tárolni. - A fehér haja kísértetiesen
világított a sötétbe boruló háttér előtt, és a fekete szemöldökét olyan
haragosan ráncolta össze, hogy majdnem egy vonalat alkottak, újra
az egyik világos ruháját viselte, alatta az elmaradhatatlan fehér
garbós pulóverrel.
Cat rá akart támadni, de Furia visszatartotta.
 - Tényleg komolyan azt hiszed, hogy fent a házban nagyobb
biztonságban lennének? - kérdezte. - Azok után, ami történt?
Summerbelle megrázta a fejét.
- Biztonság nincs többé, ezt én is tudom.
Cat felemelte a ládáját, és bevitte a könyvtár ajtaján. Letette, majd
visszajött az előtérbe. Furia kihúzta a zárból a régimódi kulcsot, és a
nadrágzsebébe dugta. Aztán felemelte a saját ládáját a földről.
- Várj! - mondta Summerbelle. - Nem hozhatod meg egyedül ezt a
döntést.
A három férfi megerőltette magát, hogy lehetőleg közömbösen
nézzenek, de a szűkös helyiségben minden egyes szót hallottak.
Cat elállta Summerbelle útját, amikor Furia a könyvtárba akart
lépni.
- Hagyd őt! Te és Finnian sem törődtök azzal, mit tartanak mások
a ti döntéseitekről.
- Finniannek szüksége van valakire, aki segít neki, ha meg akarja
találni Isist. Nekem legalább megvan rá az esélyem, hogy épségben
visszahozzam őt neked.
Miközben a két lány szeme dühödten szikrát szórt egymásra, és a
férfiak nem tudták, hogy a cipőjükre, vagy a mennyezetre nézzenek-
e, Furia a könyves folyosóra vitte a ládáját, és rátette a másikra, amit
Cat már odarakott. Az egyik könyvespolcról ráugrott egy origami, és
friss por keresésére indult.
Furia még egyszer a két lányra pillantott.
- Patience megtudott már valamit?
Summerbelle megrázta a fejét.
- Semmit.
- Nem kellene inkább vele maradnod? Ez az alak mégiscsak
Siebenstern-könyvönkívüli.
- Patience tudja, mi a dolga. És elég sokáig néztem. - Furia
sejtette, mire gondol. Az egykori polgárháborús katona biztosan
nem bánt kesztyűs kézzel a fogollyal. - Az Ariellel folytatott harc
bizonyára legyengítette. Patience olyan szorosan összekötötte a
felsőtestét, hogy nem tudja szétnyitni. Talán ez a hátránya, ha az
ember a saját maga lélekkönyve.
Furia nem gondolta, hogy Isist pusztán megkötözéssel fel lehet
tartóztatni, de feltehetően nem lett volna okos dolog éppen most
megemlíteni a nevét. Előrelépett a küszöbig, mintha vissza akarna
térni a többiekhez az előtérbe. Cat látta a szeme sarkából, és a háta
mögött jelzett neki a kezével.
- Elő kellene vennünk a tizenegyedik kötetet - kezdett bele
Summerbelle, miközben egy pillantást vetett a könyves ládákra - , és
kideríteni, mit…
Furia megfogta a kilincset. Cat megfeszült.
Summerbelle nem fejezte be a mondatot, mert még abban a
pillanatban megértette, mit terveznek ezek ketten. Csupán két kulcs
volt a könyvtárhoz. Az egyiket Furia birtokolta, a másikat Ariel
őrizte. Summerbelle arckifejezése elárulta, hogy még nem gondolt
rá, hogy megkeresse. Talán éppen abban a pillanatban értette meg,
hogy már mindkettő Furia tulajdonában van.
Felháborodva tett egy lépőt előre.
- Nem teheted…
Cat meglökte, amitől hátratántorodott. Furia kicsit megállt.
Megbeszélték, hogy Cat mindenkit feltartóztat, aki megpróbál az
útjába állni. Mindenesetre verekedésről nem volt szó, ráadásul
Catnek esélye sem volt a könyvmágussal szemben. Ha Summerbelle
akarja, a gondolataival kényszerítheti Catet, hogy a saját orrát a
falba verje. Ám ez abban a pillanatban mintha mit sem számított
volna Catnek. A haragja utat tört magának, és ha egyszer lendületbe
jött, akkor csak a könyvmágia tartóztathatta fel.
Furia éppen be akarta nyomni az ajtót maga mögött, amikor a
résen át látta, hogy Summerbelle félre akarja tolni Catet, és követni
őt. Cat megfogta az ellenlábasa karját, és körbeperdítette.
 - Legyetek jók, és ne öljétek meg egymást! - Furia bezárta az ajtót,
és az őrökre hagyta, hogy a lányokat szétválasszák.
Rettenetesen érezte magát, amiért így hagyta hátra a barátnőit, de
ez volt az utolsó esélye, hogy a könyveket olyan helyre vigye,
amelyet egyedül ő ismer. És nem jutott eszébe más, ami
biztonságosabb lett volna, menedékhely ide vagy oda. Hogy hiba
volt a köteteket a felsőbb emeleteken tárolni, az túlságosan
fájdalmasan igazolódott be. Nem fogja még egyszer megkockáztatni,
hogy a védelmükért valaki meghaljon.
Summerbelle dühös kiáltása félbeszakadt. A szerkezet surrogott,
majd kattant. Furia egy nyögéssel mindkét dobozt felemelte, és
elindult.
Az első kétszáz yardon a főúton maradt. Többször le kellett tennie
a nehéz ládákat, levegő után kapkodott, és hamarosan csuromvizes
lett az izzadságtól. Jobbról és balról kikukucskált egy-egy origami a
könyvek mögül, ide-oda szaladgáltak a polcok rácsain, és
felcsipegették a porszemeket. Egy-egy időnként követte őt húsz-
harminc lépésen át: ügyesen ugráltak polcról polcra, egyik oldalról a
másikra.
A folyosók keskenyek voltak és alacsonyak Már akkor is alig volt
itt hely, amikor ezek még római kori katakombák voltak, hosszú
idővel azelőtt, hogy a Faerfaxek a könyvmágia eszközeivel
kiszárították. Amióta viszont minden falat polcok borítottak, éppen
hogy egy felnőtt ember elfért közöttük. A levegőt könyvszag telítette,
százszor erősebb, mint Furiáé.
Végül balra fordult. Ahogy a mennyezeti világítás elmaradt
mögötte, a földre tette a ládákat. A folyosó sötétségbe merült előtte.
A könyvtárban bármelyik helyet kiválaszthatta volna, valószínűleg
mindenki más számára ugyanúgy fellelhetetlen maradt volna. De ő
oda akart menni, ahol korábban a Fantastico rejtekhelye volt,
ösztönös megérzés vezérelte, amely azt súgta neki, hogy itt a
teremtés könyvei is biztonságban lesznek.
 Előhúzott egy kis zseblámpát, a ládák felett belevilágított a
sötétségbe, és így kiáltott: - Előjöhetsz, hallom, ahogy neszezel.
Remélem, jól szórakozol, miközben elnézed, ahogy halálra
cipekedem magam.
Nem előtte, hanem mögötte sercegett valami, és amikor
megfordult, Ipszilonzé a földön nyüzsgött felé, betűkből álló fekete
szőnyeg, amelyek egykor ósdi könyvekből szállingóztak ki.
Ipszilonzé utálta az írásjeleket, az ékezetek viszont különleges helyet
foglaltak el a csoportintelligenciában. A pontjai hajszálvékony
csápokon ültek, és Furia felé hajoltak.

- írta a csapat elővédje a kőpadlóra.

A lány leguggolt, hogy jobban el tudja olvasni az apró betűket.
- Szia! - mondta. Már évekkel ezelőtt megtanított Ipszilonzének
néhány modern szót, hogy ne beszéljen olyan kenetteljesen, a régi
könyvek nyelvén. - Segítesz nekem?

Egy dupla E betűt a szomszédja nem éppen lágyan kilökött a

sorból, mire az bosszúsan elugrabugrált onnan.
- Te figyeltél engem.

- Valami újdonság?

- Nem így volt eddig is?

A lány gondolkodott, elmagyarázza-e neki, hogy ez a hely

menedékhellyé vált, de aztán arra jutott, hogy ezzel túlterhelné a
betűrajt. Ráadásul ez a folyamat bizonyára már hosszú ideje
elkezdődött. Ipszilonzé számára feltehetően semmi nem változna
ezzel.
- Láttál idegeneket?

Néhány betű birkózott, egymásra ugráltak, majd hozzáfűzték:

- Azt akarom, hogy senki ne találja meg ezeket a könyveket. Sem

ember, sem más.
A betűk nem formáltak választ, várakoztak.
Furia felegyenesedett a guggolásból.
- Tudod vinni? Tartanom kell a lámpát, hogy megtaláljam az utat.
A raj a lába köré özönlött, és a két láda alá furakodott. Hamarosan
imbolyogva hajtották őket a betűfolyamon, akár holmi fekete vízen.
Furia átlépett rajta, vigyázva, nehogy valamelyik aprócska betűre
taposson, és előrement.
Rövidesen elérte azt a helyet, amelyet keresett. A lágy légáramlat,
amely mindig a folyosókon lengedezett, itt gyengébb volt, a
könyvillat pedig erősebb. Azonnal megtalálta a rést, amelyben
egykor a Fantastico rejlett. Gyorsan kihúzott még néhány könyvet a
polcról, és a földre halmozta őket. Amikor elegendő helyet csinált, a
teremtés könyveit a résbe tolta, a többi kötetet pedig a ládákba
helyezte.
- Vidd innen őket lehetőleg messzire, és tedd le valahol! Senki ne
vegye észre, hogy valami megváltozott itt!

- Ez most gúnyolódás?
 Furia mosolygott, térdre ereszkedett, és az egyik kezét óvatosan a
nyüzsgő betűk alá tolta. Néhány tucat a bőrére áramlott, és remekül
szórakoztak, miközben egyik ujjáról a másikra ugráltak.
- Nagyon szépen köszönöm - mondta a lány. - Tartozom neked.
Még egy kis ideig itt lent maradok. Látogass meg, ha társaságra
vágysz!
Ipszilonzé zizegett és sercegett, majd a raj tovább tolta a két ládát
a folyosón. Furia utánavilágított, amíg a terhével el nem tűnt az
egyik sarok mögött.
Halk sóhajjal újra a teremtés könyvei felé fordult, a biztonság
kedvéért még egyszer fülelt, nem hall-e gyanús zajokat,
visszavilágított a főfolyosó irányába is, de semmit nem látott néhány
origamin kívül, amelyek a hajtogatott fejecskéjüket a fény felé
fordították.
Furia az ujjai hegyével végigsimította a sötét bőr könyvgerinceket,
amíg a római tizenegyeshez nem ért. Olyan sok kérdése volt,
amelyekre a választ Siebenstern valahol ezekbe a könyvekbe rejtette,
de most az volt a fontos, hogy ennek a kötetnek szentelje magát.
Biztosan volt valami oka, amiért Ariel gyilkosa éppen ezt szemelte
ki.
Levette, felhúzott térdekkel a polcok közé ült, az egyik kezével a
lámpát tartotta, a másikkal pedig fellapozta a teremtés tizenegyedik
könyvét.
HARMADIK RÉSZ

AZ ŐSŐK HÁZA
 28.

Isis kerülőutakon érkezett meg Portobellóra.

Miután Arbogast elől elmenekült, egy napig aludt az egyik
rejtekhelyén Libropolis sikátoraiban. Elegendő ideig ahhoz, hogy az
ereje egy része regenerálódjon, és újra meg tudjon állni a saját
lábán. Végül nyitott egy kaput, amelyen át a világ oldalai közé lépett.
Minél nagyobb volt egy könyvmágus ereje, annál gyorsabban
utazott egyik helyről a másikra. Amióta egy Siebenstern-
könyvönkívüli hatalmát hordozta magában, az utazások alkalmával
már csak másodpercekig tartózkodott az oldalak közötti ürességben.
Aznap viszont tudatosan döntött úgy, hogy fékezi a zuhanását, mert
át akarta gondolni a dolgokat, mielőtt célba ér.
Portobello egy olyan menedékhely töredéke volt, amely sok évvel
korábban mállott szét. A többi része a semmibe zuhant - úgy lehet,
még ma is lefelé tartanak, de ezt senki nem tudta biztosan. Csak
egyetlen letört darab akadt fenn az aranyos hálón, és azóta úgy
lógott a szakadék felett, akár egy üstökös a csillagok között.
Hogy a széthasadt törmelék a Portobello nevet kapta, az színtiszta
rosszindulat volt. Ezen a helyen semmi nem volt szép. A csorba
felületén faviskók és szemét burjánzott, akár egy délamerikai
nyomornegyedben. A meredek sikátorok gyakran ingatag pallókon
vezettek a menedékhely-törmelék repedései fölött. Sem a milícia,
sem a gárda nem gondoskodott a legszükségesebb szabályok
betartásáról. Törvénytelenség nem létezett, mert nem voltak
törvények. Portobello lakói könyvmágusok voltak, akik kint, a
rendes világban mindent elveszítettek. Számukra ez a hely utolsó
menedékké vált.
Mert Portobellón a könyvfüggőség uralkodott. Aki idejött, az az
utolsó ingét is odaadta az olvasás szenvedélyéért - nem kevesen a
józan eszüket is. Amióta a könyvmágus, Alexandre Absolon több
mint száz évvel korábban megírta az első kábítókönyveket, azóta az
általuk okozott függőség jövedelmező üzletté vált. Eltartott néhány
évtizedig, mire más könyvmágusok is tanulmányozták Absolon
művészetét, és alacsonyabb rendű fakszimiléket alkottak, ám
ezeknek az intenzitása soha nem ért fel az eredetiekhez. Ha valaki
egyszer beleolvasott egy kábítókönyvbe, alig tudott többé elszakadni
tőle. Az áldozatok újra és újra elolvasták ugyanazokat a mondatokat,
habár veszítettek a hatásukból, ha az ember már fejből tudta őket.
Olyankor újabb oldalakat vagy más könyveket kellett beszerezni, de
még a legpénzesebb könyvmágusok tartalékai is elfogytak néhány év
alatt. Végül mind ezen a sziklatörmeléken, Portobellón találta
magát, minden könyvfüggő végállomásán, ahol a másolatok
másolatainak másolataival kereskedtek. Itt felélték a megtakarított
pénzük maradékát, és a mohó olvasási hév állapotában vegetáltak.
Az Akadémia befolyása alatt álló területeken a kábítókönyvekkel
való kereskedést halálbüntetéssel torolták meg. De Portobello a
senkiföldje volt, menedékhely a köztes területen, említésre méltó
ellenőrzés nélkül, a kiterjedése éppen négy négyzetmérföld. Isis nem
szívesen jött ide, de tudta, hogy sehol máshol nem találja meg azt,
amit keres.
Az aranyló szakadékból a barázdált felszínre ereszkedett, lilás
szikrák oszlopában ért földet, és egy pillanat erejéig mozdulatlanul
guggolva maradt, hogy összeszedje magát. Veszélyes volt itt lenni, és
nem tudta, mikor lesz újra elég erős hozzá, hogy újabb kaput
nyisson. A többieknek meg kell tudniuk azt, amit Arbogast elmesélt
neki, de ahhoz fel kellett vennie a kapcsolatot Furiával vagy
Summerbelle-lel. Megtalálja a módját, nehogy az Akadémiát a
barátai nyomára csalja, ez viszont csak úgy sikerülhet, ha éber
marad, és elegendő energiával bír. Portobello volt az egyetlen hely,
ahol mindkettő lehetséges volt - még ha magas árat is kell érte
fizetnie.
A menedékhely-törmelék szélén ért földet, közvetlenül a
sziklaperem keskeny sávján, az első viskók előtt. A deszkabódék a
függők szenvedélybarlangjai voltak, ahol a nappalaikat és
éjszakáikat a könyvmágia mámorában töltötték. Sokan, akik még a
legkezdetlegesebb szállást sem engedhették meg maguknak, a
sikátorok szélén ücsörögtek, fülkékben és átjárókban: lepusztult
alakok, akik remegő kézzel tartottak egy-egy lapot, vagy
lerongyolódott kötetek fölött roskadtak magukba. Ezeknek a
könyvmágusoknak megváltozott a könyvszaga, a penészes papír
dohos bűzéhez hasonlított. A menedékhelyforgácsot kísérteties
csend ülte meg, mert az olvasók érzékenyek voltak a zajra, és
erőszakossá váltak, amint úgy érezték, megzavarják őket.
Alkalmanként egy-egy szerencsétlen kiáltása hallatszott, akinek az
olvasási hév elvette a józan eszét. A többiek elhallgattatták, hogy
tovább hódolhassanak a szenvedélyüknek.
Olyan volt, mintha egy magasabb hatalom az irodalom
boldogságával szembe akart volna állítani egy árnyoldalt, egyfajta
ellensúlyt azokkal a csodálatos dolgokkal szemben, amelyek a
könyvekből születnek. Isis első alkalommal tűnődött el rajta, vajon
Siebenstern tervezte-e ezt a helyet, vagy Portobello teljesen magától
keletkezett, ahogyan a könyvmágia némely más sötét oldala is.
A menedékhely-törmelék nem fog örökké létezni. Az alsó részei
máris enyészetnek indultak, nyálkás ősiszappá oldódtak, amely az
oldalak közötti ürességbe csöpögött, vagy aranyló áramlatokban
tovaúszott. A pusztulás lassú volt, de feltartóztathatatlan. Isis biztos
volt benne, hogy azok, akik Portobellón ellenőrzésük alatt tartották
az üzletet, már rég kiszemeltek maguknak valami új búvóhelyet.
Még mindig a fekete fűzőt viselte, és a sötét kapucnis köpönyegét.
Az anyag koromtól és kosztól bűzlött, de ez itt senkinek nem fog
szemet szúrni. Ha megtalálja a férfit, akit keres, ő majd
remélhetőleg tud neki segíteni, hogy új ruhához jusson - azon felül,
amit még meg kell tennie Isisért.
Amikor a zuhanását kísérő lilás fények elhalványultak, Isis
felegyenesedett. Már ahogy az első lépéseket megtette a viskók felé,
úgy érezte, figyelik. Az üresség tüzes fénye Portobello tetőit és
deszkahomlokzatait az örök este fényébe borította. Az épületek egy
meredek emelkedőhöz simultak, egészen fel a menedékhely-
törmelék legmagasabb pontjáig. Mögöttük arany hálófátylak
izzottak az üresség peremén, széles, kanyargós hurkok, amelyekben
a lemorzsolódott darab fennakadt, akár egy pókhálóban.
A perem menti beépítetlen sáv lezüllött kikötőhöz hasonlított,
amelynek a rakpartján nem ringatóztak hajók. Amikor Isis az egyik
keskeny sikátorba lépett, a bejáratok felett cégtáblákat vett észre,
amelyek különféle kábítókönyveket hirdettek. Felük valódi Absolont
ígért, ami csakis mocskos hazugság lehetett: a három ismert eredeti
példány, amelyet Alexandre Absolon saját kezűleg szerzett és kötött
be, eltűntnek számított. Kettő talán örök időkre elveszett, de Isis
tudta, hol keresse a harmadik példányt.
Biztos volt benne, hogy valaki követi a sikátorokon át. Miközben
kikerülte a bűzlő csatornalefolyókat, észrevette, hogy némelyik
kuporgó alak felemeli a fejét, és felpillant rá. Fél éve szerepel az
Akadémia körözési listáján. Néhányan talán homályosan
emlékeznek rá, hogy egyszer már látták az arcát. A Portobellóra
érkezésének a híre valószínűleg gyorsabban el fog terjedni, mint
ahogy szerette volna.
Újra meg újra körülnézett. Nem volt kizárva, hogy Arbogast
követi. Amikor lila szikrákat látott egy ablakból kipattogni, azon
tűnődött, vajon a férfi érkezett-e meg egy kapun át Portobellóra. Kis
időre elrejtőzött egy fülkében, a kapucnit mélyen az arcába húzta, és
várta, hogy a férfi kilép-e a szabadba. Amikor senki nem
mutatkozott, folytatta az útját, tovább felfelé a hegyen, a korhadt
deszkafalak és az útszéli koszos alakok útvesztőjében.
Egyszer csak felé tántorgott egy nő, egy szürke rongyokba öltözött
roncs. Az egyik kezével agyongyűrt könyvlapot szorított a melléhez,
a másikkal felfelé mutatott az aranyló semmibe. Isis ki akarta
kerülni, de a nő elállta az útját. Üveges tekintettel és rekedt hangon
egy kérdést dünnyögött:
- Honnan jönnek az ideák?
Isis félretolta, és továbbment, de a nő utánafordult, és a
köpenyénél fogva visszatartotta.
 - Honnan jönnek az ideák? - rikácsolta magas hangon, és csendes
sikátorban másodperceken belül kitört a káosz. Három könyvfüggő
kilépett az árnyékból, megragadták a nő ruháját és haját, és az egyik
viskóba rángatták.
- Csend! - parancsolt rá az egyik. - Azonnal nyughass! - fújtatott
egy másik. - Itt olvasnak! - szólt a harmadik, aztán Isis ütéseket és
rúgásokat hallott, és a nő hörgő nyögését.
Gyorsan folytatta az útját, több sarkon befordult, felment a
durván megmunkált lépcsőfokokon, és végül megállt egy súlyos
fémveretes ajtó előtt. Még egyszer szétnézett, üldözőktől tartva, de
csak olyan alakokat látott, akik tágra nyílt szemmel kitépett
oldalakat bámultak, elmerülve örökké ugyanazokban a
mondatokban.
Óvatosan kopogott.
Bent eltoltak egy széket.
- Ki az?
- Nem vevő - súgta az ajtó felé. - Nyisd ki, Duncan, én vagyok az!
A válasz hosszú hallgatás volt. Nem hallott lépteket, semmiféle
neszezést, de biztos volt benne, hogy a férfi éppen az ajtóhoz
közeledik, olyan nesztelenül, akár egy párduc. Sok éve már, hogy a
Le Carré Líceumban találkoztak, de a férfi biztosan nem felejtett.
Suttogás, nagyon közelről: - Van nálad fegyver?
Ő maga volt a fegyver, ezt a férfinak tudnia kellett. Amit nem
sejthetett, hogy a nő mennyire megváltozott az elmúlt fél évben.
- Azt hiszed, úgy jövök ebbe a koszfészekbe, hogy ne tudjam
magam megvédeni?
A sikátor szélén az egyik függő torokhangot hallatott.
Újra egy szempillantásnyi csend, aztán a férfi hangja majdnem
hitetlenkedve csengett: - Isis?
Az első szavak után nyilvánvalóan valaki másra számított.
 Az ajtó résnyire nyílt. A viskóból jóleső könyvillat áradt a
szabadba, nem a függők dohos szaga.
- Az ördögbe is! - suttogta Duncan Mound, majd megfogta a nő
felkarját, és durván behúzta.
- Ha most azt mondod, erős idegzetű vagyok, amiért itt
mutatkozom, akkor hívom a klisé-rendőrséget.
A férfi megváltozott, természetesen. A barna haja hosszabb lett, és
az erőteljes vállára hullott; egy kefe jót tett volna neki. A rövid
szakálla sötét volt és sűrű, a szeme mélyen ült a szemgödrében. Isis
egy pillanatig azon tűnődött, vajon a férfi a saját kábítókönyvei
rabjává vált-e, de aztán azt gondolta, hogy ezek talán csak azok a
nyomok, amelyeket egy ilyen hely hagy az emberen. Duncan magas
növésű volt, keskeny orrú és szögletes pofacsontú. A líceumban Isis
néha azzal heccelte, hogy úgy néz ki, mint egy romantikus költő
szerencsétlenül járt arcképe, amelyen árnyékot alkotnak a
tintafoltok ott, ahol egynek sem szabadna lennie. Akkoriban Isis
nagyon fiatal volt és szerelmes.
Duncan sokzsebes, khaki színű nadrágot viselt, világos inget,
felette barna mellényt még több zsebbel. Bizonyára jól megy az
üzlet, ha ilyen sok eldugnivalója van.
- Mit akarsz? - kérdezte, miután bereteszelte a nő mögött az ajtót.
Ez nem volt túl udvarias, de a kapcsolatuknak megfelelő.
A nő pillantása a keskeny ágyra siklott a helyiség hátsó részében.
Az volt az egyetlen hely, ahol nem álltak halomban a könyvek. Hogy
hozta ide mindezt anélkül, hogy a megveszekedett olvasók
kirabolták volna a sikátorokban? Bizonyára nagy tiszteletnek
örvend. És ez mind kábítókönyv? Aligha elképzelhető. Duncan
biztosan még mindig szenvedélyes olvasó, különben rég
cserbenhagyta volna a könyvmágia. Isis érezte, mennyi erő rejlik
benne.
A férfi észrevette, hová néz.
- Az ágyam. Abban alszom.
 - Szükségem van a segítségedre.
A férfi méricskélte, és várt.
- Tartozol nekem - fűzte hozzá Isis.
- Miért nem csodálkozom rajta, hogy sor kerül erre?
- Mert ez az átkozott igazság. - Isis megmentette a férfi életét,
amikor az Akadémia megbízásából felkutatta, mégsem szolgáltatta
ki. Mennyi ideje már ennek? Nyolc éve? Kilenc? Akkoriban meg volt
róla győződve, hogy képes lenne saját kezűleg megölni az elpártolt
ügynököt, a dezertőrt. De aztán itt álltak egymással szemben, és a
múlt utolérte Isist. Még az Absolon-könyvet is nála hagyta,
amelynek a nyomát követve tizenegy hónap után rátalált a férfira.
Szó nélkül megfordult, és elment. Senki más nem találta meg soha
Duncant, és Isis senkinek nem mesélt róla.
- Félelmetesen nézel ki - mondta a férfi, és az egyik kezével
hátratolta a kapucnit.
Isis tekintete két székre siklott, amely könyvek alá temetve állt,
majd ismét megállapodott az ágyon.
- Leülhetek?
A férfi gyorsan bólintott, majd előrement, hogy már-már
megindító mozdulattal megigazítsa az ágytakarót.
Amikor a nő már ült, világossá vált számára, mennyire remegett a
lába, miközben felfelé jött a hegyre.
- Fél éve kiszálltam - mondta a nő, és ismét harcolt a bénító
fáradság újabb hulláma ellen.
A férfi lerakodta a könyveket az egyik székről, az ágy elé tolta és a
nővel szemben leült.
- Hallottam róla.
- Meglep?
- Aggaszt. Magam miatt. Mert te itt vagy, és Atticus emberei
egészen biztosan keresnek téged.
- Leráztam, azt hiszem.
 - Őt? Ez azt jelenti, hogy…
- Ő maga van a nyomomban. Libropolisban megtalált, de még
éppen idejében sikerült elmenekülnöm.
Duncan felnyögött.
- Egészen biztos, hogy nem ő hagyott téged meglépni? Talán azt
hiszi, hogy elvezeted őt a Dalnok Fivérekhez.
- Talán.
A férfi felpattant.
- Te jó ég, Isis… Az elmúlt évek során nekem nyugtom volt itt. Egy
csomó jó üzletet kötöttem, és ennek a csodálatos közösségnek a
megbecsült polgára vagyok.
- Ha létezik olyasmi, mint a könyvmágia szemétbányája, akkor te
nyakig ülsz benne.
- Tévedés. Fent ülök a csúcsán. Ez apró, de finom különbség.
Lehet, hogy nem szép trón, de trón.
- Szemétből.
A férfinek sikerült véghezvinnie azt a csodát, hogy a szeme körüli
árnyékok még jobban elmélyültek.
- A könyvönkívüliekkel közösködsz, azt beszélik.
- Te pedig kábítókönyveket árulsz, és megszeded magad itt, ezen a
kloákán.
A férfi jókedv nélkül nevetett.
- Járjon a líceumba! Arany jövő várja!
Isis bólintott.
- Mindketten sokra vittük.
A férfi egy vállrándítással a kályhához ment, fát hajított be a
nyíláson, és vizet tett fel. Isis észrevette a lélekkönyvét a hátsó
nadrágzsebében, egy agyonolvasott James Bond regényt.
- Éhes vagy?
- Tulajdonképpen valami másra van tőled szükségem, Duncan.
 - Tészta van.
- Megvan még, igaz? Az Absolon-könyv?
A férfi körbeperdült, közben úgy tartotta a fakanalat, akár egy
kardot, és fujtatássá halkította a hangját.
- Mondd még egy kicsit hangosabban, és tíz másodpercen belül
halottak vagyunk. Ha azok ott kint valamit megsejtenek… Élve
széttépnek bennünket.
- Tehát még itt van.
A férfi újra hátat fordított neki, és a kályha mellé tett egy
tésztásdobozt és egy üveget, kész szósszal.
- Soha, tényleg soha többé ne említsd ezt, amíg Portobellón
tartózkodsz. Minden másra süketek, hacsak nem túl hangosan
szólsz hozzájuk, de ezt… El sem tudod képzelni!
- Kint áll minden második cégtáblán!
- És mindenki tudja, hogy hazugság. Még a leghülyébbek is
tudják, hogy a három könyv eltűnt. De az emberek azt akarják
hinni, hogy minden másolat és állítólagos fakszimile hatása
ugyanolyan, mint az eredetié.
- Hadd olvassak bele, Duncan!
A férfi megállt, de nem fordult felé.
- Neked elment az eszed.
- Megbízhatok benned?
- Nem.
Isis elkezdte szétnyitni a fűzője kapcsait, és megijedt, amikor
észrevette, hogy az ujjai alig engedelmeskednek neki. Rosszabbul
van, mint ahogy hitte. Tényleg a végét járja.
- Duncan?
- Főzök.
- Nézz rám!
 A fakanál tompa zajjal a lábosba esett. Talán valamit megérzett
Duncan, mert sok időbe telt, mire megfordult. Szinte olyan volt,
mintha el akarná odázni az igazságot, ameddig csak lehet.
Az arca pergamen színűre sápadt. Isis belsejéből gyenge fény
világította meg a vonásait, és fehérre színezte az összeszorított
ajkait. Egyes lapok verdestek a mellkasában, és az oldalszívben,
amelyet a férfinak felhasított, rejtélyes írásjelek izzottak.
Amikor a férfi néhány másodperc elteltével sem bökött ki egyetlen
hangot sem, Isis becsukta a könyvet, és remegő ujjakkal a
kapcsokkal kezdett ügyködni. Újra meg újra lecsúsztak a szemekről.
Duncan szótlanul elé guggolt, és segített neki a fűzőt összezárni.
- Köszönöm - mondta Isis megtört hangon.
A férfi Isis arcát a két kezébe vette, és megcsókolta az izzadt
homlokát.
- Ki kell magadat pihenned - mondta gyengéden. - Maradj itt,
ameddig csak akarsz!
- Nem lehet. Tovább kell mennem. Még csak most kezdődött.
- Alig állsz a lábadon. Nem engedlek el így. - A tekintete tele volt
őszinte aggodalommal. - Mi történt veled?
A maradék erejét is felemésztené, hogy mindent elmeséljen neki,
rövid habozás útin mégis megtette. Azzal kezdte, ahogyan a
Horizontok atlaszának keresésére indult, beszámolt a Furiával és
Tiberius Faerfaxszel való találkozásiról és a Behálózott elleni
harcáról Libropolisban. Nem volt benne biztos, hogy a férfi tényleg
hisz-e neki, amikor Furiának az ifjú Siebensternhez fűződő
barátságáról - vagy bármi is volt az - mesélt, majd végül a cselről,
amellyel Furia rávette, hogy Isist az egyik meséje főszereplőjévé
tegye. Siebenstern-könyvönkívülivé vált anélkül, hogy akarta volna,
és most együtt kell élnie a következményeivel.
- Több erőm van, mint amiről a líceumban valaha is álmodtam -
mondta végül -, ugyanakkor gyengébb vagyok, mint valaha. Egyre
gyakoribbak azok a szakaszok, amikor regenerálódnom kell, és
többnyire napokig tartanak. Csakhogy erre most nincs időm,
Duncan. Néhány nap múlva már késő lehet. - Ekkor tudatosult
benne, hogy még egyáltalán nem is említette, miről számolt be neki
Arbogast, ezért néhány mondattal azt is elé tárta.
Azt a körülményt, hogy a tintagombákat Phaedra Herculanea
könyvönkívüliként vitte háborúba, Duncan csodálatra méltó
higgadtsággal vette tudomásul. Csak akkor rázta némán a fejét,
amikor Isis azt pedzegette, hogy Arbogast talán nem is téved nagyot,
amikor azt tervezi, hogy az Éjszakai Menedékhelyre megy, és
feltartóztatja Phaedrát.
- Tíz életre elegendő kárt okoztam - mondta Isis. - Talán itt lenne
az ideje, hogy megmentsem a világot. - Ironikusnak szánta ezt a
megállapítást, de még a saját fülében is komolyan és konokul
csengett.
Amikor végzett, Duncan úgy nézett rá, mintha attól félne, hogy
Isis bármelyik pillanatban összeesik. A nő csak remélni tudta, hogy
a férfi most nem mond semmi ostobaságot, nem adja jelét
semmiféle érzelmi kitörésnek. Mindez már olyan régen volt, és Isis
azóta másik férfit szeretett, akit a Behálózott elvett tőle. Ezenkívül
alig tudott már tisztán gondolkodni, és nehezére esett ezt beismerni
magának.
- Muszáj beleolvasnom a könyvbe - szólalt meg végül. - Újra
talpra fog állítani. Aki olvas belőle, heteken át nincs szüksége
alvásra. Ezt beszélik, nem?
A férfi suttogássá halkította a hangját.
- Az emberek egy halom sületlenséget beszélnek Absolon
könyveiről - mondta kitérően.
- Kérlek, Duncan!
- Megölne. Nem azonnal, de egy idő után. Olvass belőle fél oldalt,
és függővé válsz. Olvass el egy egészet, és a végzeted
megpecsételtetett.
 - Csak elegendő időre van szükségem, hogy megtaláljam
Phaedrát. Nélküle a tintagombák alig többek, mint vadállatok, és
nem tudják az Éjszakai Menedékhely határait lerombolni.
- Miért nem mentél el Atticusszal, amikor felajánlotta?
- Mert találna rá módot, hogy kihasználja ezt. Le akarja taszítani a
három családot a trónról. És épp olyan jól ismered, mint én. Amíg
él, semmi és senki nem fogja őt feltartóztatni.
- Idős ember.
- És talán éppen ezért még veszélyesebb, mint egykor. Tudja, hogy
nincs már korlátlan ideje. Nem magának akarja a hatalmat, csak azt
akarja, hogy az Akadémia fennmaradjon. Ő hisz ebben az ügyben, és
titokban megveti a három családot. Legalábbis ezt állítja.
Még egyszer minden erejét összeszedte, de a szeme előtt elsötétült
a világ. Hirtelen már nem is ült, hanem elnyúlva feküdt Duncan
ágyán. A párnának könyvszaga volt.
- Duncan - bökte ki -, szükségem van arra az átkozott könyvre…
- Atticus nem mondott el neked mindent.
Isis megpróbált összpontosítani. A viskó félhomályában minden
könyv élessé vált, majd újra elmosódott, és a kályhán forrásban lévő
víz a koponyájában dübörgött. Az ételről már rég elfeledkeztek, az
üst észrevétlenül gőzölgött magában.
- Atticus mesélt neked az ideákról? - kérdezte Duncan, és nedves
kendőt tett Isis homlokára.
Nem volt láza. Nem is volt beteg. Csak a férfi könyvére volt
szüksége. Máris függővé vált anélkül, hogy egyetlen pillantást is
vetett volna rá? Ezért olyan veszélyes ez a három Absolon-könyv?
Elegendő maga a kép, amelyet az ember gondolatban alkot róla,
hogy egy könyvmágust megtörjön?
Duncan kérdése csak lassan hatolt el a tudatáig, mert a sajátjait
annyival sürgetőbbnek érezte. Hol őrizheti az eltűnt könyvet?
Biztosan a kunyhóban, a közvetlen közelében. Meg tudja találni,
még mielőtt a férfi feltartóztathatná?
 - Megmutatod nekem? - kérlelte. - Csak egy kicsit.
- Nem tehetem. A te állapotodban függővé válnál tőle, még akkor
is, ha csak az első mondatot engedném elolvasni.
Isis ekkor rákiáltott: - Muszáj megkapnom, érted? Én Phaedrát
csak…
A férfi befogta a száját, és a nő túl gyenge volt ahhoz, hogy
ellenkezzen. Duncan a fejét rázva nézett rá, az arca mindössze egy
tenyérnyire volt az övétől. Rég voltak már ilyen közel egymáshoz.
Ez a gondolat egy kicsit közelebb rángatta Isist a valósághoz, es a
férfi korábbi szavai visszhangoztak benne: „Atticus mesélt neked az
ideákról?”
Aztán az a kérdés, amelyet itt kint tettek fel neki: „Honnan jönnek
az ideák?”
- Miket… miket beszélsz? - bukott ki hörögve az ajkán, amikor
Duncan levette a kezét a szájáról. - Miféle ideák?
- Nem Phaedra az egyetlen gond, amivel az Akadémiának meg
kell küzdenie.
- Nem értem… - Isis érezte, hogy a kimerültség végleg utolérte.
Talán mindezt csak beképzeli magának. Hamarosan aludni fog,
hosszú napokig, és ki tudja, mi marad a világból, amikorra felébred.
Nem csoda, ha képzelődik. Őrült kérdések Őrült ideák.
- Először csak olyasvalami volt, amiről az emberek itt kint,
delíriumos állapotban képzelődtek. - Duncan felállt az ágyról, és
félretolt egy ládát. Vasgyűrű vált láthatóvá alatta, a durván
megmunkált padlóba belefoglalva. Egy csapóajtó fogantyúja. - Újra
meg újra ugyanezt a kérdést tették fel. Csak ezt az egy, mindig
azonos kérdést.
- Honnan jönnek az ideák? - suttogta Isis.
- Te is hallottad? Folyton erről beszélnek mindenütt, a
sikátorokban és a házakban. - Eltekert egy számzáras lakatot,
kinyitotta a padlóban a csapóajtót, és kiemelt egy kis ládikót. -
Eleinte azt hittem, értelmetlenség. A függők folyton zagyvaságokat
beszélnek De aztán egyre többen lettek, és nem telt el úgy nap, hogy
valaki fel ne tette volna ezt a kérdést: honnan jönnek az ideák?
- És honnan jönnek - Isis érezte, hogy megrándul a szája szeglete,
habár egyáltalán nem akart nevetni.
- Senki nem tud pontosabbat, de először a legmélyebb
menedékhelyeken bukkantak fel, és minden káoszba fulladt.
Elváltozott, elkorcsosult, kiforgatott ideák. Legalábbis ezt beszélik.
Én nem tudom, mik ezek, vagy hogy néznek ki. Erről senki nem
mesél. - A ládikóval a kezében visszajött az ágyhoz, és felnyitotta.
Ampullák és gyógyszereslevelek voltak benne, meg két fecskendő.
- Vidd ezt… innen! - kérte Isis. - Nem kell gyógyszer.
A férfi jelentőségteljesen nézett rá.
- Phaedra Herculanea csak egy azon veszélyek közül, amelyek a
könyvmágiát fenyegetik, és talán nem is a legrosszabb. Az ideák
elpusztítják a mélyen fekvő menedékhelyeket, és egyre feljebb
kúsznak. Némelyik talán már feljebb is jutott észrevétlenül, ide vagy
Libropolisba, talán a menedékhelyeken kívülre is. Ki tudja?
- Hogy tudnak az ideák…
- Ilyen sok kárt okozni? Hiszen nem mindig az ideák teszik ezt? -
Kivette az egyik kis üvegcsét. - Már jó ideje elkezdődött,
évtizedekkel ezelőtt. Ezért is fél ennyire az Akadémia a
könyvönkívüliektől, ezért zárja el őket. Mert mi mások a
könyvönkívüliek, mint hússá és vérré vált ideák? A három család azt
hiszi, hogy a könyvönkívüliek egyszer majd az ideák bűvöletébe
kerülnek, és felemelkednek. Ezért nyomják el őket, ezért irtanák ki
őket inkább még ma, mint holnap.
- Honnan tudod mindezt?
Kihúzott egy fecskendőt.
- Ettől először is pihensz egyet.
- Ne, Duncan…
A férfi felelt valamit, de Isis csak a fecskendőt bámulta, alig
hallott. Nem akart aludni. Csak a könyvet akarta.
 - Add ide! - mondta Isis. A férfi a fejét rázta.
Isis ekkor kirántotta az öléből a ládikót, és két kézzel a férfi arcába
vágta.
 29.

Az első ütés oldalra sodorta Duncant, el az ágy szélétől. A

második után már nem mozdult.
- Sajnálom - suttogta Isis, és négykézláb elmászott mellette.
A férfi még lélegzett, és a nő az oldalára fordította, nehogy vér
folyjon a légcsövébe. Az orra megsérült, de Isis úgy vélte, nem tört
el. A járomcsontján egy helyen felszakadt a bőr, és feltehetően
csúnya véraláfutás lesz a halántékán. Semmi maradandó. Még a
delírium előtt nem sokkal is tudta Isis, hogyan tegyen ártalmatlanná
egy embert anélkül, hogy megölné.
Némi tétovázás után kihúzta a férfi zsebéből a lélekkönyvét. Gyors
pillantást vetett a könyv színes címlapjára, de már alig látott. Aztán
a nyitott csapóajtóhoz vonszolta magát. A rekesznek dupla alja volt.
Alatta megtalálta, amit keresett.
Az Absolon-könyv éjkék vászonba volt kötve, és látszott rajta,
hogy számtalan kézen ment keresztül. Óvatosan kivette a titkos
rekeszből, és helyette belehajította a lélekkönyvet. Duncan nagyon
gyorsan meg fogja találni; neki pedig elég, ha nem lesz rögtön
kéznél, amikor magához tér.
Az Absolon-könyv egy vagyont ért, és Isis csodálkozott, hogy itt
tárolja, mindenféle könyvmágiai védelem nélkül. De talán éppen
ezért: senki nem feltételezte olyan helyen, ahol mindenki teljesen
meg van érte őrülve. A könyvmágiai zárak csak felhívták volna rá a
kíváncsiak figyelmét. Elméletileg Duncan el is adhatta volna, de
hogy indult volna vevők keresésére anélkül, hogy a nem
megfelelőket odacsalja? Talán egyszerűen csak ki akarta várni, amíg
jó lehetőség kínálkozik.
Mély levegővétellel felcsapta a könyvet, és megpróbálta elolvasni
az első mondatot. Az írás elmosódott. Megdörzsölte a szem ér, újra
olvasott, de csak homályosan tudta kibetűzni az első szavakat.
 Nyögés szaladt ki a száján, amikor a könyv hatni kezdett. Olyan
volt, mintha színtiszta könyvmágiát fecskendeztek volna a szívébe,
ezerszer erősebben, mint bármi, amit Duncan a gyógyszeres
ládikójában tárolt. Forróság száguldott végig a tagjain, és lángra
lobbantotta mindenét. Jófajta perzselés volt, olyan, amely
megtisztította, és minden gyengeségét felemésztette.
Hogy mi volt odaírva, az nem számított - amúgy sem volt értelme.
A szavak fűzése rejtély maradt. Alexandre Absolon felfedezett egy
titkos kódot, a könyvmágia életelixírjét, és elsőként használta fel a
misztériumot. Sok mindent pletykáltak a három könyve hatásáról,
de alig valaki tudott róla biztosat. Azt beszélték, ha csak egyetlen szó
rossz helyen állna a könyvben, teljesen odalenne az ereje. Absolon
több tízezer szót állított az egyedüli helyes sorrendbe, akár egy
kémikus, aki addig kapcsolgatja egymáshoz a molekulákat, amíg
valami korábban soha nem létezett keletkezik belőle.
Isis lassan olvasott, nem túl mohón, mert még ködös érzékekkel is
felismerte, hogy a túl nagy adag megölné. Érezte, ahogyan a szavak
okkult sorrendje az értelmébe ássa magát, és körbezárja a szívét. A
szótagok billogként lobogtak a szellemében, mélyen a lelkébe
maródtak. A dühödt olvasási vágy nem olyasvalami volt, ami majd
csak a jövőben fog megmutatkozni: Isis az olvasás első pillanatában
érezte és tudta, hogy elveszett.
De nem rögtön. Egyelőre időt nyert, hogy újra kézbe vegye a
dolgokat.
Az volt a terve, hogy Duncannél hagyja a könyvet, de már
másodpercekkel később tisztában volt vele, hogy ez csupán illúzió.
Egy függő soha nem mond le önként a kábítószeréről. Már pusztán a
gondolat, hogy megváljon a könyvtől, pokoli fájdalomként robbant a
homloka mögött.
- Sajnálom - mondta még egyszer, a férfi fölé hajolt, és felitatott
egy vércseppet az arcáról. Egészen rövid ideig kísértést érzett, hogy
megcsókolja, a régi idők kedvéért, és mert elvette tőle a
legdrágábbat, amit valaha birtokolt. De aztán meggondolta magát,
felállt és érezte, ahogyan Absolon szavai a teste minden porcikáját
életre keltik. Még soha nem érezte magát ilyen elszántnak, ilyen
erősnek, ilyen jól.
Gyorsan a nadrágja hátsó korcába dugta a könyvet, ahol a köpeny
alatt nem látszott. Aztán elhagyta Duncan viskóját, egyenes tartással
és azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy helyesen cselekszik, hogy
egy része újjászületett, és készen áll, hogy bármivel szembeszálljon:
Phaedra Herculaneával, Atticusszal, sőt még az ominózus ideákkal
is, amelyekről Duncan beszélt. Ezek mind csak ellenfelek, és az
ellenfelek többé már nem győzhetik le őt.
Nyithatott volna itt és most egy kaput, de nem akarta felhívni a
figyelmet Duncanre. Ehelyett a sikátorokon keresztül lesietett a
hegyről, a menedékhely-törmelék széléhez, fapallókon és nyikorgó
függőhidakon át, amíg végül a szikla pereméhez nem ért, és kifelé
pillantott az aranyló ürességbe, a szakadékba, és a redőzött hálókra
a tetőkön túl.
Amit ott látott, attól megrökönyödött.
Számtalan fekete pont függött a hurkokon, az aranyló hálókba
kapaszkodtak a világ oldalai között. Groteszk alakok, akik egykor
könyvönkívüliek voltak, de ma már csak önmaguk torzképei.
Tintagombák. Több tucat.
Rajban függeszkedtek a hálón, nomád törzs, amely nem túl sok
érdeklődést mutatott Portobello és annak lakói iránt. Isis egyszer
kislányként észrevett a szobája sarkában egy pókgubót, és
kíváncsian kinyitotta. Számtalan állat özönlött ki belőle a falra és az
ujjaira, mászó apróságok kusza zűrzavara. Az ormokon túl a
tintagombák első ránézésre épp ilyen céltalanul másztak
egymagukban; tömegként mégis egy irányba mozogtak, vízszintesen
el Portobello mellett. Ha ezt az ütemet tartják, épp olyan gyorsan el
fognak tűnni, mint ahogyan felbukkantak.
- A függők taszítják őket - szólalt meg ekkor egy hang. - Van
valami ebben a helyben, ami távolt tartja őket. Talán kiszimatolják
az őrületet, amely itt minden leírt szó mögül leskelődik.
 Isis átkozta magát a figyelmetlenségéért. Mi hasznát veszi az újra
megszerzett erejének, ha engedi, hogy valami elvonja a figyelmét,
akár egy újoncét a líceum első évében?
Amikor körbeperdült, hurokfalat látott maga felé igyekezni.
Kötelek szövedéke, nem vastagabb, mint az ujja, mégis olyan nehéz,
mint az ólom. Könyvmágia, természetesen, és könnyű lett volna
elbánni vele - ha nem éri a következő pillanatban egy másik
támadás: heves légnyomások sorozata elmondhatatlan forróság
kíséretében. Bár visszanyerte az erejét, de a gyors reakcióit nem.
Megbotlott, amikor a háló eltalálta, és háttal a talajra döntötte
miközben a lobogás felette perzselt, és a nyomáshullámok a
gyomorgödrét érték. A keze a fűző zárját kereste, de a háló útban
volt. Több alak nekiesett, és olyan erővel teperték földre, hogy
recsegtek a bordái. Négyen voltak, és a háttérből még többen
közeledtek.
Végül a látóterébe lépett az a férfi, aki megszólította. Azonnal
felismerte.
- Marduk.
- Isis Nimmernis. - A szép arca udvarias mosolyra húzódott. -
Részemről a megtiszteltetés. Sőt, különös öröm.
A férfinak hosszú, selymes haja volt, aranyszínű, akár az üresség
hálói, és több ékszert viselt, mint a három család magas rangú
dámái. A könyvmágiai beavatkozások olyan fiatalságot kölcsönöztek
neki, amelyre feltehetően már nem is emlékezett. Senki nem tudta,
milyen idős Marduk - vagy micsoda Marduk. Könyvönkívüli,
könyvmágus, talán tényleg Babilon ősrégi istene, akinek a nevét
viseli? Isis számára ennek nem volt jelentősége. Meg fogja ölni,
amint gyenge pontot talál a férfi védelmében.
A két férfi, aki kísérte, könyvmágus volt, megvásárolt testőr, akik
a felcsapott lélekkönyvüket fegyverként fogták Isisre. Korábban csak
könyvönkívülieket foglalkoztatott.
- Sajnos nem voltam otthon, amikor meglátogattál - mondta
Marduk, amikor a kíséretével együtt megállt előtte. - Ahogy látod,
éppen körutazáson vagyok a menedékhelyeken, hogy néhány
üzlettársamnak a körmére koppintsak. Nagyon sajnáltam.
Mesélhettem volna neked a gyűjteményem kiállított darabjairól,
mielőtt ízzé-porrá zúztad őket.
- Tudják ezek az emberek, hogy egy tálból cseresznyézel az
Akadémiával?
- Az anyjukkal is egy tálból cseresznyézhetnék, az sem érdekelne
őket. Senki nem fizeti meg őket olyan jól a szolgálatukért, mint en.
A verőemberei bárgyún vigyorogtak. Nem lett volna szükséges
Isist lefogni: olyan nehéznek érezte a hálót, amely vízszintesen a
földre nyomta, mint egy kisebb autót, még a kezét sem bírta
felemelni. Az Absolon-könyvön feküdt, és a hátában érezte az éleit;
ez idáig senki nem mutatott érdeklődést iránta. Feltehetően senki
nem sejtette, hogy nála van, de kinézte a két könyvmágusból, sőt
magából Mardukból is, hogy a következő pillanatban kiszimatolják.
- Úgy néz ki, győztél - szólalt meg nehézkesen Isis. A háló az
arcába vágott. Ismerte ezt a fajta szövedéket, a rostjait
mikroszkopikus betűkkel írták meg. Volt egy ázsiai menedékhely,
amely ennek az előállítására szakosodott, és Isis attól tartott, hogy
Marduk öltözékét is ebből szőtték, és ez teljes körű könyvmágiai
védelmet biztosított neki. Világos nadrágot viselt, és méretre
szabott, hosszú kabátot, hozzá fehér kesztyűt és selyemsálat.
- Te és a barátaid, Isis, a tulajdonom jó részét elpusztítottátok. -
Még mindig nyugodtan beszélt, majdnem barátságosan. Isis mégis
érezte a mérhetetlen haragot, amely a felszín alatt fortyogott. A férfi
nem akarja megölni őt, feltehetően azon gondolkodik, hogyan tudja
neki a lehető legnagyobb fájdalmat okozni, miközben életben
hagyja. - Órákig tartott, mire az utolsó könyvpiócákat is
eltávolítottuk. Igencsak kockázatos volt ekkora csapást
rászabadítani Libropolisra.
- Nem - felelte a nő. - Ha eleget ettek, egy tapodtat sem
mozdulnak, és egy nap alatt meghalnak.
- Megint tanultam valamit.
 - Tedd, amit szükségesnek tartasz, de kímélj meg a másodosztályú
gazfickó-iróniádtól! Miért nem tudják az olyan alakok, mint te,
tartani a pofájukat? Mintha lenne valami titkos verseny, ki tartja a
legsivárabb beszédet, miközben mindenki más csak arra gondol,
hogy remélhetőleg gyorsan a tárgyra tér, és korán haza mehetünk.
Marduk szájszeglete körül megint finom mosoly játszadozott.
Ragyogóan nézett ki, és szép elképzelés volt a kifehérített fogait a
saját lélekkönyvével kitörni.
Két lövés csattant olyan gyors egymásutánban, hogy majdnem
egynek hangzott. Isisnek kifinomult hallása volt, es csak egy valaki
jutott eszébe, aki ilyen gyorsan tud tüzelni, és közben minden
célpontot eltalál.
Marduk oldalán mindkét könyvmágus holtan esett össze. A háló
veszített a súlyából. Ugyanakkor a négy férfi engedett Isis karjának
és lábának szorításából, mert a tekintetükkel a mesterlövészt
keresték. Ketten közülük a következő pillanatban meghaltak.
Isis szabad volt.
Marduk ordított valamit, és lila fénypontokból álló oszlopot vont
maga köré. Még mielőtt átlépett volna a kapun, Isis látta az arcát:
már nem mosolygott. A pillantását a nőre szegezte, a szemében
elégtétel ült, mert tudta, hogyan fogja végezni. Marduk bizonyára
megérezte benne Absolon árnyékát, és elégedettséggel töltötte el,
hogy tudta, mi fog vele történni.
Aztán köddé vált a fényben. A két életben maradt férfi talpra állt,
és előhúzta a fegyverét, de már a következő pillanatban őket is
lövések terítették le.
Isis lerázta magáról a hálót, és ruganyosan felállt.
A nagy kaliberű automata pisztoly, amellyel Duncan elintézte a
férfiakat, most az ő irányába mutatott. A férfi az egyik sikátor
torkolatának az árnyékából az üresség aranyfényébe lépett, vérző
orral, felhorzsolt halántékkal, és nem úgy nézett ki, mint akit Isis az
imént még meg akart csókolni.
 - Te nyomorult, alattomos, aljas…
- Duncan! Vigyázz!
A férfi szitkozódva fordult körbe, és a saját szemével is látta azt,
amit Isis egy szívdobbanásnyi idővel korábban észrevett.
Mindenhonnan alakok rohantak feléjük, Marduk további
emberei, feltehetően pénzbehajtók, akik az üzleti ügyeit intézték
Portobellón. Lőfegyvereket és késeket viseltek, némelyek még
bárdot is. A Duncan fegyverében megmaradt töltények harmadukra
sem lettek volna elegendőek.
- Gyere már ide! - ordította Isis Duncannek.
A férfi odarohant, miközben tőle jobbra és balra golyók csapódtak
be, és megfogta a nő kinyújtott kezét. Aztán a sziklaperem felé
futottak, az ürességbe vetették magukat, és egy lila felhőben
Libropolis küszöbére zuhantak.
 30.

Furia a nap további részét és a következő éjszakát azzal töltötte,

hogy a teremtés tizenegyedik könyvét végigolvasta. Másnap reggel
olyan volt, mint akin átment az úthenger. Egész idő alatt a kemény
kőpadlón ült, a hátát a polcoknak támasztotta, és most úgy érezte
magát, mint a berozsdásodott szélkakas a tetőn, amelyet még a
leghevesebb vihar sem képes megmozdítani.
Reggel hat óra körül kivánszorgott a könyvtárból, be az ágyába, de
Cat már egy óra múlva felverte álmából. Éppen Cat, aki majdnem
ugyanannyira megvetette a korán kelőket, mint az Akadémia
milíciáját.
- Történt valami! - kiáltotta, miközben felrázta Furiát. - Fel kell
kelned!
Furia a fejére húzta a takarót.
- Folyton történik valami. Elegem van. Hagyj békén!
De Catet nem lehetett megfékezni, levegővétel nélkül locsogott. Öt
perccel később együtt igyekeztek végig a rezidencia folyosóin, aztán
a széles, szőnyeggel borított lépcsőn le a földszintre, majd tovább az
épület egykori vadászszobájába. A falakat még mindig agancsok
díszítették, és a vitrinekben a kitömött állatok a Marduk
erődítményében látott undorító kiállítási tárgyakra emlékeztették
Furiát. Rendes esetben senki nem használta ezt a szobát, de éppen
szemben feküdt a keskeny pincelépcsővel, amely a könyvtárba
vezetett. Innen akart Finnian és Summerbelle Isis hajtóvadászatára
indulni.
Valami közbejött.
Csak ekkor tűnt fel Furiának, hogy Catnek is épp olyan sötét
karikák ülnek a szeme alatt, mint neki. Valószínűleg Finnian és ő
egész éjjel veszekedtek. Észrevette, hogy alig bírnak egymásra nézni,
kitérnek egymás pillantása elöl. Sajnálta, hogy idáig fajult a dolog,
mégsem osztotta Cat véleményét, amely szerint mindenért
Summerbelle a hibás. Finnian épp olyan kevéssé volt belátó, sőt,
talán még önfejűbb volt.
Úgy látszott, a két lány dulakodása baj nélkül végződött. Catnek
volt egy kis horzsolás az állán, Summerbelle-nek pedig monokli az
egyik szeme körül. Szemmel láthatóan nem alkalmazott
könyvmágiát, hogy Catet távol tartsa magától, különben a
következmények súlyosabbak lettek volna. És még szóba álltak
egymással.
Amikor Furia és Cat a vadászszobába lépett, Patience egy rakás
szerencsétlenségként állt egy jávorszarvas agancsa alatt, és a földet
bámulta: akár egy iskolás fiú, aki éppen dorgálásra vár.
- Szóval - kérdezte Furia -, pontosan mi történt?
- Megölte! - Summerbelle orra hegye tűzpiros volt, mint mindig,
amikor felizgatta magát. - Ez a műveletlen barbár megölte Ariel
gyilkosát!
Patience egyik lábáról a másikra lépdelt. Valószínűleg messzire
elkívánkozott innen.
- Nem szándékos volt. Tényleg nem. Egyszerűen megtörtént.
Kérdéseket tettem fel neki, egy kicsit megdolgoztam, és hirtelen…
- Megtörtént! - bukott ki Summerbelle-ből.
- Így is, úgy is meghalt volna - mondta Patience szenvedő
arckifejezéssel. - Ariel csúnyán elbánt vele, ezt senki nem élte volna
túl. Még olyasvalaki sem, mint ő.
Furia próbálta rendezni a gondolatait. A vészhírek láncolata
egyszerűen nem akart megszakadni. De éppenséggel semmi kedve
nem volt a hibáztatásokhoz. Lassacskán olyanokká válnak, mint az
olvasólámpa és az olvasófotel egy tényleg félresikerült napon.
Summerbelle nyilvánvalóan más véleményen volt.
- Egyedül ez a fickó árulhatta volna el nekünk, ki küldte! És miért!
- Nos - mondta Furia -, nekem azért van egy ötletem.
 Csend ereszkedett a jelenlévőkre, még Finnian is megállt, aki
pedig egész idő alatt tépelődve járkált fel-alá. - Elolvastam a könyvet
- mondta. - Severin kézírása az évek során alig változott, ezért egész
jól elboldogultam vele.
- Mi áll benne? - Patience azonnal esélyt szimatolt, hogy elterelje
magáról a figyelmet. De a szigorú pillantás, amelyet Summerbelle
vetett rá, egyértelműen elárulta, hogy a lány még nem végzett vele.
- A könyvben a könyvönkívüliekről van szó. Valamilyen oknál
fogva Severin tudta, hogy egy nap fel fognak bukkanni. Vagy ő maga
gondoskodott róla. - Furia törökülésben a kandalló előtt álló
bőrfotelbe ereszkedett. - Amikor Isis azzá vált, az beavatkozás volt a
könyvmágia törvényeibe. Azóta nyilvánvalóan a könyvönkívüliek
között is vannak könyvmágusok, és éppen ez van leírva a teremtés
tizenegyedik könyvében. A könyv bizonyára megváltozott, miután
rávettem Severint, hogy megírja a történetét a nappal és az éjszaka
határán született lányról. Nos… újraírta magát. Épp úgy, mint
Siebenstern mesekönyve, amelyben Isis felbukkant.
- Nekem ez lassan túl magas - mondta Cat. - Először csak Isis
múltját változtattad meg, most meg már az összes könyvönkívülit?
- Ez láncreakció - csatlakozott a beszélgetéshez Finnian. - Furia
megváltoztatta a játékszabályokat, vagy rávette Siebensternt, hogy
megváltoztassa őket, és ez nem csupán Isist érinti. Ti is érzitek,
nem? Ahogyan a múlt korábbi változata elhalványul. Lassan már
csak azért fogunk rá úgy emlékezni, hogy a könyvönkívüliek nem
lehetnek könyvmágusok, mert beszélünk róla, vagy mert valahol
még fel van jegyezve.
- Nem számít - mondta Summerbelle. - Tudjátok, ha új szabályok
vannak, akkor azokra kell átállnunk. Marduk hirtelen könyvmágus,
holott nem szabadna annak lennie. És az a férfi, akit Patience -
ismét haragos pillantást vetett rá -, akit Patience véletlenül megölt,
bizonyítja, hogy további Siebenstern-könyvönkívüliek is léteznek,
nem csak Isis. A kérdés mégis az, számunkra min változtat mindez.
 - Nem - ellenkezett Furia -, a legfontosabb kérdés az, hogy kit és
milyen okból érdekel a teremtés tizenegyedik könyve. Éppen az a
kötet, amelyben az új szabályok vannak leírva. Csak olyan valaki
lehetett, aki biztosat tud a változásról. Bárki is az, nem is volt már
szüksége arra, hogy utánaolvasson, ennek ellenére akarta a könyvet.
Tényleg szeretném tudni, miért.
- Most már teljesen világos számomra, hogy nem akarod hallani -
szólt közbe Finnian -, de ahogy én látom, ismét csak egyetlen ember
jön szóba.
Cat a szemét forgatta.
- Isis mindannyiunk előtt tudta, mert a saját testén érezte a
következményeit.
Furia a két kezébe temette az arcát. Túl fáradt volt a
gondolkodáshoz, túl kimerült a bonyolult összefüggésekhez. De még
egyszer megrázta magát, és így szólt: - Tegyük fel akkor elméletben
hogy nem Isis volt az. Ki jöhet még szóba? Valaki, akit ismerünk?
- Az Akadémia nem - mondta Cat. - Ők gárdahadsereget küldtek
volna.
Egymás után minden lehetőséget végigvettek, teljesen mindegy,
mennyire volt valószínűtlen. Magától értetődően Marduk, hiszen az
ellenségükké tették. Arbogast egyéni vállalkozásban. Az Akadémia
szakadár csoportjai, talán a három család egyikéé anélkül, hogy a
többivel megbeszélte volna.
Végül azonban egyikre sem találtak kielégítő választ, ami
Summerbelle-nek megint eszébe juttatta a dilemmája kezdetét.
- Patience!
A déli államokbeli katona úgy nézett ki, mint aki legszívesebben
az egyik fotel mögé rejtőzne. Summerbelle borzasztóan
megfélemlítette.
- Mielőtt ez a szerencsétlenség történt, mondott még valamit ez a
férfi? - kérdezte. - Használható információt? Akármit?
- Nem. Éppen ettől dühödtem fel ennyire.
 Cat kétkedve nézett rá.
- A háborúban, vagyis a regényedben te igazából nem a foglyok
kikérdezéséért voltál felelős, igaz?
Patience megrázta a fejét.
- Mindig csak az első frontvonalban harcoltam. Ha szükség volt
valakire, aki betöri az ajtókat, vagy feldúlja a szekérvárakat, akkor
hozzám…
- Jól van - Summerbelle leintette.
- Sajnálom. Őszintén.
Furia úgy határozott, pontot tesz az ügy végére. Ő úgy látta, Ariel
gyilkosa megkapta, amit érdemelt. Amúgy sem tudnak a halálán
változtatni. - Ránéznél Pipre? Maradj vele, és vigyázz rá, rendben?
- Mi lesz veled? - kérdezte Patience. - Ariel azt mondta, nekem rád
kell…
- Ariel halott.
- És egy halott kívánságát tiszteletben kell tartani.
Furia látta, hogy Cat elnyomja a vigyorgását. Summerbelle
elfordult és az ablakhoz ment.
- Én könyvmágus vagyok, Patience - mondta Furia. - Meg tudom
magam védeni, ha megtámadnak. De Pip még gyerek, és
valószínűleg soha nem lesz könyvmágus. Szüksége van rád.
Patience kicsit gondolkodott, majd bólintott.
- Le nem veszem róla a szemem. Becsületszavamra.
- Köszönöm. - A lány figyelte, ahogyan a férfi elhagyja a szobát, és
behúzza maga mögött az ajtót. Kint a folyosón súlyos léptekkel
távolodott.
- Kedvelem - szólalt meg Cat. - Volt egyszer egy dogom, olyan volt,
mint ő.
Summerbelle az orrát ráncolta.
 - Volt egyszer egy oszlop az ágyam szélén, olyan volt, mint ő. Csak
okosabb.
Furia a fotel karfájára eresztette a fejét.
- És most?
- Útra kelünk - mondta Finnian, és kitért Cat pillantása elől.
Summerbelle Furiához lépett.
- Nyitok egy kaput Libropolisba. De ahhoz le kell mennünk a
könyvtárba.
Furia észrevette a szemrehányást a hangjában, és bólintott.
- Higgy nekem, a könyvek ott lent nagyobb biztonságban vannak,
mint itt, a házban. Ipszilonzé vigyáz rájuk.
- Egy halom betű?
- Végzett Mater Antiquával. Ha az embernek szüksége van rá, meg
lehet benne bízni.
Emberemlékezet óta akkor először Summerbelle megadta magát.
- Ha te mondod. - Furiára mosolygott, ami egy kicsit
majdhogynem szomorúnak hatott.
Nem sokkal később mind a négyen lementek a pincelépcsőn.
Furia kinyitotta a könyvtár vasajtaját. Feltárult előttük a főfolyosó
az illatozó könyvfalaival, az elsuhanó origamikkal és a kábelen lógó
villanykörtékkel. A bejáratban az őrök nézték, ahogyan a
katakombákba lépnek, és Furia azon tűnődött, hogy Ariel halála óta
vajon ők is elgondolkodtak-e rajta, hogy hátat fordítanak a
rezidenciának.
Behajtotta maguk mögött az ajtót, megszokásból előrement, de
aztán néhány lépés után megállt. Tovább nem kell mennie, hogy
kaput nyissanak Libropolisba.
Finnian átölelte Catet, aki eleinte egészen dermedten és
haragosan ácsorgott, de aztán kelletlenül megadta magát, és a
fiúhoz simult.
- Megtiltom, hogy ne gyere vissza! - suttogta.
 A fiú mosolygott, és hosszú csókot adott neki. Furia egy pillanatig
figyelte, ismét az irigység fellángolásával, amitől egyszerre érezte
magát bűnösnek és telhetetlennek. Gyorsan másfelé nézett, és a
pillantása keresztezte Summerbelle-ét. A bánat nyoma ült benne.
- Vissza kell hoznod őt! - Furiának mindegy volt, Finnian hallja-e.
- Szükségünk van rá itt. Mindkettőtökre.
Summerbelle mindkét kezével megfogta Furia jobb kezét.
- Megtaláljuk Isist, teljesen mindegy, van-e köze mindehhez vagy
nincs. És ha veszélyben van, akkor segítünk neki.
Furia nevetett, de úgy hangzott, mintha csak szörtyögve jönne ki
belőle a levegő.
- Százszor erősebb nálad.
- Így vagy úgy, pácban ül. Talán szüksége van valakire, aki kihúzza
belőle.
- A könyvönkívülieknek itt a házban rád is szükségük van.
- Nekik itt vagy te, Furia. Már rég készen állsz arra, hogy megvédd
őket.
- Szélhámos vagy, és nem csinálod jól.
- Talán egyikünk sem áll teljesen készen soha. Mindig csak
megpróbálhatjuk a legjobbat kihozni magunkból. - Cat és Finnian
még mindig szorosan összefonódva álltak, amikor Summerbelle
intett a fiúnak - Nem szabad több időt vesztegetnünk.
Finnian hátrasimította Cat fekete frufruját, és még egyszer
homlokon csókolta. Furia még soha nem látta a lányt ilyen
sebezhetőnek De Cat rögtön ezután megfeszítette magát, és
bólintott, mintha még adósa lett volna Finniannek a válasszal egy
olyan kérdésre, amelyet csak ők ketten ismertek.
Nem sokkal ezután Summerbelle és a fiú eltűntek a lila
szikraviharban. Furia és Cat ott maradtak, miközben úgy villogtak
felettük a villanykörték, mintha újabb áramkimaradás közeledne.
 Miután a lila fény utolsó nyoma is elhalványult, Cat megtörölte a
szemét, az orrát szívta, majd rekedt hangon így szólt: - Van még
valami, amit el kell neked mesélnem.
A csőrös könyv hosszú nyaka kíváncsian kígyózott elő Furia
zsebéből.
- Itt lent? - kérdezte Furia.
- Mindegy, hol. - Cat rövid szünetet tartott, majd folytatta: -
Londonba kell mennem. Legjobb, ha még ma.
Furia némán nézte és várt.
- Tudom, mit mondott az előbb Summerbelle - folytatta Cat -
arról, hogy meg kell védened a könyvönkívülieket meg minden… De
meg akarlak kérni, hogy gyere velem. Egyedül talán nem fog
sikerülni. Ahhoz, amit tennem kell, szükségem van a legjobb
barátnőmre.
A könyv a ráncos nyakával berzenkedett, de Furia a hüvelykés
mutatóujjával befogta a csőrét. Amikor Cat szemében válasz után
kutatott, semmit nem talált ott, csak az elszántságot.
- Tudom, hogyan deríthetjük ki, ki rejlik mindezek mögött -
mondta Cat. - Legalábbis hogy kit kérdezhetünk meg róla. De nem
akarom, hogy Finnian tudjon róla.
- Ugyan miért?
- Mert a szüléimről van szó. Lehetséges, hogy ismerik az
igazságot.
Cat soha nem beszélt róluk. Furia csak azt tudta, hogy
könyvmágusok. Cat nem örökölte a tehetségüket, és úgy hitte, hogy
mélységesen csalódtak benne. Ezért jött el néhány évvel ezelőtt
otthonról, és kezdett új életet Libropolisban.
- Mi van velük? - kérdezte Furia.
- Finnian… - kezdett bele Cat, félbehagyta, majd habozva még
egyszer nekidurálta magát. - Soha nem szabad megtudnia, kik ők
igazából.
 31.

Isis túl keményen ért földet, megbotlott, és térdre esett. Mellette

Duncan pottyant ki az ürességből, bizonytalan támadóállásban
landolt. Ahogyan Isisnek, neki is szüksége volt egy pillanatra, hogy
tájékozódjon.
A zuhanás túl gyors volt, és nem jól célzott. Nyugtalanította Isist,
hogy nem tudja, Libropolis mely részébe vetődtek. Olyan helynek
kell lennie, amit ismer - ez volt a kapu nyitásának a feltétele -, de
már olyan sok szegletét látta a városnak, hogy szinte bárhol lehettek.
Nem maradt ideje többre, mint hogy nagyjából megadja az irányt,
de akárhogy is, Libropolisban voltak. Az ösztönei újra működtek, és
a kimerültsége meghátrált az újult tettvágya előtt.
Szűk sikátorban találták magukat. A hátsó ajtók és a rácsos
ablakok, amelyeken át könyvhalmokat ismertek fel sötét szobák
mélyén, arra engedtek következtetni, hogy könyvesboltok
hátoldalánál vannak. Állt ott néhány papírkonténer és kuka, de
embert nem láttak. Csak egy tarka macska suhant az árnyékban.
Duncan mély levegőt vett. Még mindig a kezében volt a pisztoly.
- Add ide a könyvet!
A nő a háta mögé kapott, ott volt: Absolon-könyve a fekete
köpenye alatt lapult a nadrágja korcában. Előhúzta, kicsit
szemügyre vette kívülről, és küzdenie kellett, nehogy azonnal
belelapozzon. Ehelyett a mellkasához szorította.
- Nyugalom! - mondta. - Először hadd…
- Add már ide! - támadt rá a férfi.
A nőnek végtelenül ellenére volt, hogy a könyvet kiadja a kezéből.
A puszta gondolatot is alig bírta elviselni.
- Tudod, hogy szükségem van rá.
 - És mit vársz tőlem? Hogy csak így egyszerűen átengedem
neked? A fenébe, Isis, ez a holmi hivatott gondoskodni az
öregkoromról!
Ez nevetésre késztette a nőt.
- Ugyan mikor törődtél te a jövőddel? Nem ismerek olyan embert,
aki annyira a jelenben élne, mint te. - Akkoriban, a líceumban,
amikor még ő maga is nagy terveket szőtt, egyszer a szemére vetette
ezt. Duncan soha nem gondolkodott előrelátóan, még egy héttel
előre sem nagyon. A nő kételkedett benne, hogy e téren bármi is
változott volna.
- A könyv az enyém - mondta a férfi majdnem dacosan.
- Bizonyára tisztességes üzlet árán szerezted meg.
- Tisztességes játékban.
- Te elnyerted?.
- Mondjuk úgy, a másik fél veszített. Az majdnem ugyanaz, nem? -
Duncan vigyorgott, amit a nő egykor vakmerőnek talált, amilyen
naiv, fiatal lányka volt. Aztán a férfi egy csapásra elkomolyodott. - A
francba, fel nem tudom fogni, hogy tényleg beleolvastál! Pontosan
tudod, mi lesz a vége!
- Nem volt más választásom.
- Talpra állítottalak volna.
- Persze - mondta Isis megvetően. - Injekcióval.
- Az csak nyugtató volt, hogy ne tiltakozz tovább az alvás ellen.
Pár napig elbújtattalak volna, amíg újra talpra nem állsz.
- Ilyesmire nincs időm.
- Úristen, neked tényleg sikerült az Akadémiát és Mardukot
felheccelni!
- Várd ki, amíg Phaedra Herculaneával találkozom!
- Te bolond vagy. Teljesen becsavarodtál.
- Idehallgass! - kérte a nő, továbbra is erősen szorítva a könyvet. -
Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az ügybe. Ha eszembe jutott
volna valami jobb, soha nem hallottál volna rólam.
- Marduk hat emberét lőttem le érted!
- Ez igazán elbűvölő volt tőled.
- És Marduk látta, hogy én voltam az! Mégis mit gondolsz, ki volt
Portobellón a legjelentősebb üzlettársam?
- Te ezzel a disznóval üzleteltél?
A férfi két lépést tett a nő felé, és a pisztolyával hadonászott. Már
nem a nő irányába, de ha nem sikerül a vérnyomása felett
uralkodnia, dühében be fog lőni egy ablakot, és felhívja magukra a
milícia figyelmét.
- Én bűnöző vagyok, Isis. A bűnözők más bűnözőkkel üzletelnek.
És akkor maradnak életben, ha nem tréfálkoznak az olyan
emberekkel, mint Marduk.
- Azért az a te döntésed volt, hogy az embereit lelőtted, nem igaz?
A férfi egy üres papírkartonba rúgott, mintha az lenne a hibás
mindenért.
- Soha nem szabadott volna ajtót nyitnom neked!
- Akkor is bementem volna, higgy nekem!
A férfi dühödten a pisztolytáskába dugta a fegyverét, és háttal egy
konténernek dőlt.
- Valamit ki kell találnunk. Méghozzá gyorsan.
- Nem volt időm jobb célt kieszelni. Ha mi…
- Nem erre gondolok. - Haragos tekintettel a nő mellkasa előtt
lévő könyvre mutatott. - Arra gondolok. Kell lennie valamilyen
módnak, hogy megszabadulj tőle.
- Ha te nem tudod, akkor ki?
- Úgy látszik, te nem nagyon félsz tőle. - A férfi a fejét rázva két
lépést tett a nő felé, amíg közvetlenül egymással szemben nem
álltak. - Láttam olyan embereket, akik függővé váltak Absolontól.
Láttam, mit műveltek velük a könyvek… hogy mi lett belőlük. Higgy
nekem, te nem akarod ezt átélni.
 - Az Éjszakai Menedékhelyre kell mennem! Jelen pillanatban
egyedül ez érdekel.
- És vajon meddig fogsz kitartani? Hallottam olyan függőkről,
akik egy-két évig is életben maradtak.
- Két év! - Amikor a férfi felemelte a két karját, a nő majdnem
meghátrált, amíg észre nem vette, hogy egyáltalán nem próbálja
meg elvenni tőle a könyvet. Ehelyett az arcát a két keze köze fogta. -
Ha bármilyen tetszőleges kábítókönyvről beszélnénk, egy
fakszimiléről vagy olcsó másolatról, akkor igen, rendben lenne. De
ez itt a legtisztább, valóságos Absolon! Ez az eredeti. Láttam
makkegészséges embereket, akiknek négy hét elteltével végük volt.
Legfeljebb hat.
A nő próbálta palástolni a rémületét.
- Akkor annyinak is elégnek kell lennie.
Még mielőtt a nő védekezni tudott - ha egyáltalán akart - volna, a
férfi az ajkára nyomta a száját. Nem túl sokáig, de ez elég volt, hogy
világossá tegye a nő számára, milyen mélyen ül a pácban. Elég
mélyen ahhoz, hogy a férfit magával rántsa. Alapjában véve azóta,
hogy a szikláról leugrottak, szabadesésben voltak.
A nő visszahúzta a fejét, és lerázta a férfi kezét. Nem hevesen,
majdnem lágyan, de ezt mégsem engedheti.
- Az Éjszakai Menedékhelyre megyek, Duncan. És meg fogom
találni Phaedrát.
- Akkor veled maradok, és vigyázok rád.
- Úgy nézek ki, mint akinek felvigyázóra van szüksége?
- Szükséged van valakire, aki ellenőrzi az adagodat. Különben az
Absolon-könyv rá fog venni, hogy a következő vagy azutáni
alkalommal végigolvasd. Nem fogsz tudni tőle megszabadulni, amíg
az utolsó oldalt fel nem habzsoltad, és aztán elölről fogod kezdeni.
Ugyanakkor Phaedra és az Éjszakai Menedékhely egyre kevésbé lesz
fontos.
 - Nem kell az együttérzésed. Egyáltalán semmi nem kell tőled.
Főleg nem az, hogy kockára tedd értem az életed.
De a férfi még nem végzett.
- Erősnek fogod magad érezni. És mindenki fölött állónak. Egy
ideig több energiád lesz, mint korábban valaha, de minden percedet
és minden erődet arra fogod használni, hogy az Absolon-könyvet
olvasd, amíg fejből nem tudod minden szavát. És ez itt - arra a
könyvre mutatott, amellyé a nő vált - akkor már nem fog segíteni. A
függők eleinte néhány óra alatt olvasnak el egy Absolon-könyvet, de
egyre gyorsabbá és mohóbbá válsz, amíg ötször-hatszor nem sikerül
egy nap, elejétől a végéig. Nem alszol, nem eszel, nem érdekel
semmi más. El fogod felejteni, ki vagy, és mit akartál egykor elérni,
és vége lesz, még mielőtt felfogod, mi történik veled.
A nő egy nagy lépést hátrált, és hosszasan méricskélte a férfit. A
macska a szemeteskukák mögött zörgött, és valami elhúzott a
sikátor felett, amely csak első pillantásban látszott madárrajnak. A
lény szárnycsapása zizegő papír volt.
- Mit tanácsolsz? - kérdezte a nő. Az Absolon-könyvet a kezében
egészen melegnek érezte, hívogatónak.
- Megpróbálod megölni Phaedrát?
- Beszélni akarok vele. A többi majd alakul.
- Nem fog hallgatni rád.
- Meglátjuk.
Mély fájdalom árnyéka suhant át a férfi arcán, és a nő megértette,
hogy tényleg többet érez, mint részvétet. Isis egy része viszonozta az
érzéseit, miközben egy másik része arra ösztönözte, hogy
megszabaduljon tőle, és az Absolon-könywel együtt egy sarokba
kuporodjon, mindjárt itt, a kukák mögött.
- Szükségünk van valakire, aki vezet bennünket - mondta Duncan.
- Valakire, aki jobban ismeri az Éjszakai Menedékhelyet, mint bárki
más.
A nő megrázta a fejét.
 - Nem kell még több kolonc.
- Nélküle nem fogunk sokra menni. Eleget hallottál az Éjszakai
Menedékhelyről, hogy tudd ezt. Siebenstern-könyvönkívüli vagy
vagy sem, a Félresikerült Ország téged is el fog nyelni, még mielőtt
Phaedrát akár csak messziről megpillantanád.
Isis Siebensternre gondolt, akit oda száműzött, és azon tűnődött,
vajon mi lett vele. Nehezére esett erre összpontosítani, mert ismét a
könyv gondolata került előtérbe. A könyv az összes csodálatos,
felkavaró szavával.
Duncan még mindig beszélt: - …csak egy valaki képes erre. Ő volt
a Horizontok atlasza új kiadásának hajtóereje. Legalábbis amíg az
Akadémia a feketelistájára nem tette.
Isis emlékezett rá, hogy Arbogast is beszélt valakiről, akinek
vezetnie kellene őket.
- Viktor Damaskanos - mondta Duncan. - A férfi, aki a Szentély
térképét megrajzolta, és ezért meg kellett fizetnie. Az Akadémia nem
bocsátotta meg neki, hogy felfedezte a Szentélybe vezető utat.
Valószínűleg csak véletlenül jött rá, de ez akkoriban senkit nem
érdekelt.
- De hiszen az a hír járta, hogy kivégezték.
- Minden menedékhely legjobb kartográfusát? Azt a férfit, aki
jobban ismeri az Éjszakai Menedékhelyet bárki másnál? - Duncan
lesütötte a szemét, mielőtt megrázta magát, és újra felnézett. -
Tudtad, hogy Atticus maga kutatta fel őt akkoriban?
A nő megrázta a fejét.
- Ő gondoskodott róla, hogy ügynökök vegyék kézbe az ügyet, ne
pedig a gárda vagy a milícia. Én voltam az egyik, aki Damaskanost a
börtönébe vezettem. - Rövid szünetet tartott, ahogy
visszaemlékezett rá. - Nem sokkal ezután jöttem el.
Nem tudtam, hogy ez volt az oka.
- Volt más is. De ez volt a döntő. Végleg elegem lett. A sok
hazugág és az álszentség. Most bűnöző vagyok, de ez bizonyos
módon becsületesebb annál, mint amit a három család művel.
- És azt hiszed, Damaskanos tud nekünk segíteni? Már ha
egyáltalán életben van még ennyi év múltán.
- Biztosan megfelelően gondoskodnak róla. Ő a kulcs az Éjszakai
Menedékhelyhez. Ma fontosabb számukra, mint valaha.
- Miért vagy benne olyan biztos, hogy eljutunk hozzá?
Duncan újra közelebb lépett, és a mutatóujja begyével
végigsimította a nő állát, majd lefelé haladt, a sebhelye kezdetéig.
- Olyan fegyverünk van, ami nekik nincs. - A nő libabőrös lett a
férfi érintésétől. - Te.
 32.

Rachelle Himmel elengedte a füle mellett az apja

szemrehányásait, és elképzelte, hogyan hal meg a báró. Rég itt volt
az ideje, hogy a tervét tettekre váltsa. Veit és ő elég sokáig vártak.
A báró a teaszalon ablakában állt, és lefelé tekintett a völgybe. A
két idősebb gyermekét egyetlen pillantásra sem méltatta, és újra
nekihevült, milyen nehéz sorsa van a világban. Rachelle tíz perce
nézte a hátát, a régimódi szalonkabátját, amelyet Milánóban
méretre szabatott, a megritkult, ősz haját. Ő és Veit némán ültek a
megterített asztalnál, és egyetlen szót sem hallottak abból, amit az
apjuk mondott. Mindketten az ölükben tartották a nyitott
lélekkönyvüket: Rachelle-é A klastrom titka volt Jane Austentől,
Veité egy elsárgult kötet a címertanról.
A nagyanyja a legnagyobb lelki nyugalommal evett egy szelet
morzsás süteményt. Amennyiben érezte a veszélyt, amely a
levegőben lógott, egyetlen apró mozdulata sem árulta el. Úgy lehet,
a szeme világával együtt az ébersége is alábbhagyott. Veit meg volt
erről győződve, és biztosította Rachelle-t, hogy az idős asszony nem
jelent kockázatot. Amint az apjukat elintézik, gyerekjáték lesz a
bárónét is ártalmatlanná tenni. És a kifutófiúját is, magyarázta Veit.
James kint várt az ajtó előtt, mint mindig, amikor a család a
délutáni tea mellett ült. A hallgatag könyvönkívüli nem tágított,
többnyire egy-egy könyvvel gubbasztott, a báróné megengedte neki,
hogy használja a könyvtárat. Lehet, hogy rabszolga volt, de a nő úgy
bánt vele, mintha a negyedik unokája lett volna. Veit gyűlölte érte.
Rachelle és a bátyja olyan sokszor ücsörögtek együtt, elképzelték,
milyen lesz a Himmel ház családfőjét letaszítani a trónról, és ezáltal
a többi család tiszteletét visszaszerezni. Mindenki tudta, hogy az
apjuk gyenge, mint hogy más legyen, mint a Cantos és Lohenmut
család lakája. Udvari bolond, akit tetszés szerint lehet alázni vagy
lépre csalni - és vele együtt az egész családját.
Ám ennek hamarosan vége lesz. Veit és Rachelle olyan információ
birtokában voltak, amellyel különben senki más nem rendelkezett a
tanácsban: Rachelle a könyvmágusi internátus első éveiben
találkozott egy Catalina Marsh nevű lánnyal. Catalina - avagy Cat,
ahogyan a legtöbben nevezték - egy vagy két évvel fiatalabb volt
nála, és hamarosan ott kellett hagynia az iskolát, mert a tehetséges
szülei dacára nem bírt könyvmágusi képességekkel. Már akkoriban,
ötödik osztályban is kedvelte a csíkos cicanadrágot, és a fekete haját
épp olyan rövidre nyírva viselte, mint Marduk térfigyelő kameráinak
a képein.
Ahelyett, hogy elmesélte volna mindezt a bárónak, hogy az zsebre
vághassa az elismerést, Rachelle és Veit maguk akarták kézbe venni
a dolgokat. Veit húsz éves volt. Elég idős, úgy gondolta. Ami
tapasztalat terén hiányossága volt, azt kiegyenlítette a tehetségével
és az eszével. Gyűlölte az Akadémia maradi szerkezetét, és
megígérte Rachelle-nek, hogy egyenrangú társként bevonja a
tanácsba, első nőként a Skarlátterem létezése óta.
Az Akadémia élén mindig is idős férfiak álltak, akik a
tizenkilencedik század poros szokásainak hódoltak. Még Livia
Cantos is csupán befolyás nélküli szócsőként működött,
bármennyire fontosnak is képzelte magát. Veit és Rachelle ellenben
meg akarták reformálni az ősrégi berögződéseket. Nekik nem a
rendszer megdöntése volt a fontos, hanem hogy egyenrangúak
legyenek a tanácsban, friss vér, amely a hatalom berozsdásodott
szerkezetét újra mozgásba lendíti.
Veit képes volt egész éjszakás monológokat tartani a terveiről, és
közben olyan buzgalom ült a szemében, amely Rachelle-nek épp
annyira imponált, mint amennyire aggasztotta. A bátyja volt, és
szerette, de soha nem volt benne egészen biztos, hogy a fiúban
mikor csap át a szenvedély könnyelműségbe. Majdnem mindenben
igaza volt, amit mondott, magával ragadó volt az érvelése, és égett
az eszméiért. De a tekintetében a nagyzási hóbortnak is volt egy
szikrája, és ha a lány így látta, akkor tudta, hogy a fiúnak egy életen
át szüksége lesz rá, hogy a húga mellette álljon. Mert ő volt az, aki a
fiút a földön tartotta, aki vigasztalta, amikor a bátyját a világ
igazságtalansága miatt az összeomlás fenyegette, és a kétségbeesése
vad haragba csapott át.
- Elnézést - dünnyögte a nagyanyja, és valamit kivett a szájából.
Egy csörrenéssel esett a porcelán tányérra. A zaj félbeszakította a
báró szóáradatát, és a magas falak között visszhangzott.
Másodpercekre jeges hallgatás ült meg a teázó társaságot.
- Meggymag - mondta az idős hölgy a leghamisabb mosollyal,
amellyel Rachelle valaha is találkozott a hamisságban dúskáló
családjában.
- Éppen azt mondtam… - kezdett bele újfent a báró.
- Most! - szakította félbe Veit.
Felhajtott oldalszívek fénye szikrázott fel Rachelle és Veit
felsőteste mentén, a combjukra fektetett könyveikből felfelé
sugárzott, és az arcukat északi-sarki fehérségbe borította.
Rachelle felemelkedésre késztette a konyhakést az asztalról. Úgy
forgott, akár az iránytű, majd srégen keresztülszelte a helyiséget az
apja irányába. A penge a báró vállába fúródott, és előresodorta, neki
az ablaknak. Az üveg megrepedt, de még bírta volna, ha Veit
könyvmágusi támadása a következő pillanatban nem robbantotta
volna ezer szilánkra.
A támadás teljesen felkészületlenül érte a bárót. A nyomáshullám
hatására az üveg összetört, a férfi pedig az ablakpárkánynak
csapódott, majd átbukott rajta. Egyszerre csak a keret szilánkos élén
lógott, mint aki kis időre megbénult. Aztán mindkét kezével próbált
kapaszkodót találni, újra felegyenesedni, de csak újabb vágásokat
szerzett.
Veit felugrott. A nyitott lélekkönyvét a bal kezében tartotta, és a
titkos írást olvasta fel az oldalszívben, miközben a jobb kezével a
báró felé hadonászott. Rachelle is elhagyta a helyét. A klastrom
titka mintha fehér tűzbe burkolózott volna. Még soha nem mutatta
meg ilyen nyíltan a valódi erejét. A nagyanyja vonásain rémületet
látott, amely nem csupán a fia sorsának szólt. Ez a tekintet
elégedettséggel töltötte el Rachelle-t, és feltette magában, hogy ő
lesz az, aki az idős asszonyt megöli.
A báróné fel akart állni, de Veit magán kívül ráordított: - Maradj
veszteg! Még nem végeztünk!
- Veit! - Rachelle az idős asszony mögött az apjára mutatott, akink
éppen sikerült kiszabadítania magát a keretből, és megfordulni. A
kés mélyen a vállába fúródott. Próbált utánakapni, de jobban ki
kellett volna használnia az időt, hogy a lélekkönyvét elérje. Az
asztalon hevert a helyén, és talán éppen felderengett benne, hogy
már soha nem fog odáig eljutni.
Rachelle követte a pillantását, és az örömmámor hulláma járta át.
Egy felkiáltással tüzet bocsátott a férfi lélekkönyvére, és figyelte,
ahogyan az fellángol.
Az apja felordított a fájdalomtól és a dühtől, kirántotta a kést a
vállából, és elhajította. Aztán az ablakon át kilendült a szabadba. A
kastély teraszán ért földet, és balra szaladt.
A következő ablak robbant, amikor Veit nyomáshullámokat
küldött az apja után, mint valami légkalapács. Rachelle látta az apját
eltámolyogni az ablaktáblák előtt; mindegyik egy szempillantással
később tört szét, mint ahogy a báró elhaladt mellette. Veit nem volt
elég gyors, a diadal érzése könnyelművé tette.
Rachelle megbizonyosodott róla, hogy az apja lélekkönyve
lobogva ég, és már nem lehet megmenteni. Fájdalom töltötte el,
ahogy a lelkébe pillantott, és a zsigereiben lázongani kezdett a
könyvmágia, de egyikről sem vett tudomást. Az ablakfronthoz
szaladt, el a megdermedt idős asszony mellett. Veit mellette futott.
Szilánkok csikorogtak a lábuk alatt, amikor a baloldali ablakhoz
értek, és még éppen látták, ahogyan az apjuk egy másik ajtón át
betámolyog a házba, két vagy három szobával arrébb.
Veit utána akart mászni, de Rachelle visszatartotta.
- Inkább a házon keresztül, akkor halljuk, hová megy!
 - Hova máshova? A könyvtárba!
Természetesen. Meg fogja próbálni a polcokon sorakozó összes
könyv energiáját felhasználni. Hogy ez lélekkönyv nélkül sikerülni
fog-e neki, az más lapra tartozik.
Amikor Rachelle megfordult, a nagyanyja már nem ült a helyén.
Még éppen látta, ahogyan az idős asszony kimenekül a szobából.
James mellette volt, és támogatta.
Rachelle pillantása keresztezte a felolvasóét, és egész rövid ideig
majdnem szégyent érzett amiatt, ami itt történt.
Akkor a könyvönkívüli elfordult, és kitessékelte a folyosóra
úrnőjét.
 33.

Aames a hónalja alatt fogta a bárónét, és magával húzta a

folyosón. A nő fekete, hosszú ruhát viselt, és ősz haját szorosan
feltűzte a tarkóján. James ezzel szemben teljesen fehérbe öltözött,
erre az asszony nagy hangsúlyt fektetett, és a fiú már évekkel ezelőtt
felhagyott vele, hogy ennek az okán töprengjen. Nem mindenben
talált értelmet, amit az idős asszony tett vagy mondott.
Amikor a folyosó kettéágazott, nem a fényesre polírozott
parkettás elágazást választották, hanem a másikat, amelyen a
vastag, bíbor színű szőnyegek biztosabb tartást adtak a lépteiknek.
- Most már elengedhetsz - mondta a nő. - Valószínűleg nem lesz
rá tovább szükség, hogy ezt a látszatot fenntartsuk.
James volt a házban az egyetlen, aki tudta, hogy az asszony
törékenységének java része megjátszott. Idős volt, persze, és a szeme
világa hónapról hónapra jobban gyengült. De korántsem volt
reszketeg, agg öregasszony, a botja pedig csupán egy olyan álca
részét képezte, amely arról volt hivatott gondoskodni, hogy a
többiek alábecsüljék őt. De azért a fiú nem volt benne biztos, hogy
az asszony tényleg előre látta, mi fog történni. Aznap bizonyára nem
számított rá, különben nem kintre, az ajtó elé állította volna,
honnan nem tudta a fiú éles szemét a saját hasznára fordítani.
A három év során, mialatt nála élt, nem telt el úgy nap, hogy ne
kellett volna több órán át felolvasnia neki a fiatalsága regényeiből, a
világirodalom remekműveiből és a nagy filozófusok könyveiből.
Rajta keresztül ismert meg a fiú olyan szövegeket, amelyekhez
különben soha nem lett volna türelme. Ha az asszony észrevette,
hogy egy-egy szövegrész nehézséget okoz a fiúnak, akkor
megállította, és elbeszélgetett vele, amíg meg nem bizonyosodott
róla, hogy megértette a jelentését, és felismert minden összefüggést.
Anélkül, hogy kimondták volna, tanár és diák lett belőlük.
 Valahol a házban ajtók csapódtak.
- Arra! - A báróné a folyosó végére mutatott. Rövidtávfutó már
nem lesz belőle, de ahhoz elég gyorsan mozgott, hogy elérje az ajtót,
még mielőtt valaki felbukkant volna mögöttük. Nélküle James
harmadannyi idő alatt megtette volna az utat, de a fiú három évvel
ezelőtt esküt tett, hogy ha veszély fenyegetne, a báróné mellett fog
állni. Ma elérkezett ez a nap.
A testvérek lépteit és hangját hallották. Amikor a fiú egy pillantást
vetett hátra, a folyosó még mindig elhagyatott volt. Mégsem érzett
megkönnyebbülést, miközben behúzta maga mögött a szoba ajtaját.
- Először Friedrichet próbálják megölni - mondta a báróné
mindenfele részvét nélkül, kifulladva, sápadt arccal. - Azt gondolják,
hogy velünk utána már gyerekjáték lesz végezni. Veit nem buta, de
elbizakodott. Rachelle esetében nem vagyok benne olyan biztos. Ez
a gyerek sokkal tehetségesebb, mint ahogyan feltételeztem. Jól
elrejtette előlem az erejét.
Ez a gyerek, gondolta James, szemrebbenés nélkül meg fogja ölni
a nagyanyját épp úgy, mint őt.
A helyiség, amelybe beléptek, olyan átjáró volt, amilyenből
számtalan másik volt még ebben a házban. A túloldalán nyíló,
szárnyas ajtón át az egyik sötét faburkolatú szalonba értek, amely
olyan nagy volt, mint egy bálterem. Körben, a falak mentén két tucat
vitrin állt, benne barna könyvgerincek sorakoztak. Az enciklopédiák
csarnokát évek óta alig használták, a szótárak érintetlenül fakultak
meg az üveg mögött.
- Várjon! - mondta a fiú.
A nő megállt, a botot fegyverként tartotta a kezében, és kérdőn
nézett a fiúra.
James távoli hangokra fülelt - Veit majdhogynem hisztérikusan
szólongatta az apját végül bólintott.
- Jó, a déli szárnyban vannak.
 A báróné barázdás arca egy pillanatra felderült. Akkor a fiú
megfogta a törékeny kezét. Olyan vékonyak voltak az ujjai, akár a
csirkecsontok.
- Kiviszem innen.
A nő a fejét ingatva mosolygott.
- Nem, azt én fogom megtenni. Bízz bennem, fiam, tudom, merre
kell mennünk!
- Minden tiszteletem, báróné, de nem tudunk…
- Nem fogok velük harcolni - vágott a szavába az asszony. - Ma
nem. Emiatt ne aggódj!
- Ha sikerül eljutnunk a garázsokig, akkor az egyik autóval…
A nő újra félbeszakította.
- Sehová nem megyünk autóval. Bíznod kell bennem.
Ezen szavakkal megfordult, és az egyik vitrinhez lépett. Kinyitotta
mindkét üvegajtót, és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy
bentről könyvillat áramlott kifelé. Még hetvenkilenc év után sem
volt közömbös vele szemben. Constanze Himmel talán szeszélyes,
hataloméhes és különc volt, de olyan teljességgel könyvmágus, hogy
nem is úgy öregedett, mint egy ember, hanem mint egy könyv: nem
ráncosabb lett, hanem elsárgult. És bár az idő nem telt el felette
nyomtalanul, a lelke olyan érintetlen maradt, mint a szöveg a
kifinomult klasszikusokban, amelyeket olyannyira szeretett.
Kinyújtotta a kezét a könyvgerincek felé, az ujjai hegyével
végigsimította őket, végül előhúzta az egyik enciklopédia nyolcadik
kötetét, amely Ázsia füveiről szólt. James hallott már titkos ajtókról,
amelyek ily módon nyíltak, de még soha nem látott egyet sem a saját
szemével.
A könyv oldalai közül fehér izzás kígyózott elő, és spirálalakban a
báróné ujja köré kúszott, rejtett ismertetőjegyeket tapogatott le,
végül felismerte. Kattanás hallatszott, amikor a falburkolat egyik
keskeny panelja két vitrin között ujjnyi szélesre megnyílt befelé. A
résen túl sötétség uralkodott.
 A báróné visszatolta a helyére a könyvet, és becsukta az
üvegajtókat.
A ház mélyéről dühös kiáltás hallatszott.
- Siessünk! - mondta, és benyomta a faburkolatot. A falba rejtett
zsanér még csak nem is nyikorgott, mintha az átjárót rendszeresen
használták volna.
- Mi lesz velük? - kérdezte James. - Nem ismerik ezt az utat?
- Nem.
Berzenkedett ellene, hogy a kastély tágas pincéjébe leereszkedjen:
tele volt zsákutcával és szűk helyiségekkel, amelyekben kelepcébe
eshettek. Azt sem akarta, hogy nyílt párbajra kerüljön sor a báróné
és az unokái között. Némely napokon azt hitte, gyűlöli az idős
asszonyt - a rabságáért, a szigoráért és a pökhendiségéért - most
mégis felelősnek érezte magát érte, amin elcsodálkozott.
- Mi lesz a lélekkönyvével? - kérdezte a fiú.
Nem hordta folyton magánál, hiszen amúgy is alig-alig hagyta el a
házat. Többnyire az éjjeliszekrényén hevert: jelentéktelen kis kötet
egy feledésbe merült költő verseivel. Bár azt állította, hogy továbbra
is képes felhasítani az oldalszívet, James biztos volt benne hogy már
nem tudná kibetűzni a benne izzó titkos szavakat.
A tekintete olyan volt, akár a fátyol a gondolatai előtt.
- Úgy lehet, le kell mondanom róla.
- Elhozhatom.
- Nem lesz rá szükség.
- Tényleg, én…
A nő egy sóhajtással félbeszakította.
- Az a könyv ott fent soha nem volt a lélekkönyvem. Ezt csak a
félresikerült családomnak kellett így hinnie. Ilyen gyakran elöl
hagytam volna különben?
A nyitott titkos ajtóban álltak, előttük lépcső vezetett a dohos
sötétségbe. Miközben a báróné arcának egyik fele sötétben volt, a
másik pedig fényben, a vértelen ajkai mosolyra húzódtak. A fiát
talán éppen most gyilkolják meg a saját gyerekei, de Constanze
Himmel mosolyog. Jamesnek egy szfinx jutott az eszébe, amelynek
az ereiben vér helyett titkok keringenek.
- Tehát ez is hazugság volt? Nemcsak a gyengesége, hanem…
- Nem vagyok vak, James. Lehet, hogy a szemem már nem a
legjobb, de még képes vagyok minden könyvet elolvasni.
Három éven át olvasott fel neki, sok ezer oldalt.
- Mindez csak trükk volt?
Az asszony ajkai úgy elkeskenyedtek, akár a késpenge.
- Túl fogjuk élni ezt itt, fiam. Ott lent vár rám az igazi lélek-
könyvem. És akkor meglátjuk, vajon Veit és Rachelle olyan okosak-
e, mint ahogy hiszik.
Ezúttal az asszony volt az, aki a fiú kezét megfogta, és James
hosszú idő óta először megborzongott, ahogy az asszony csontos
ujjai megérintették.
- Menjünk!
A báróné megnyomott a falon egy régi kapcsolót, mire sercegve
felgyulladt az egyetlen villanykörte. A fénysugara csupán néhány
lépcsőfokig hatolt, a kanyarig.
James behúzta maguk mögött a faburkolatot. A másik oldalon az
enciklopédiák csarnoka ismét némaságba merült.
- Ne félj! - mondta az idős asszony, és levezette a fiút a lépcsőn.
A pincétől nem is, gondolta a fiú. És a sötétségtől sem.
 34.

A ház túlsó végében, a déli szárny külső felében a báró a

könyvtár zárt ajtajához ért. Rachelle a folyosó végéről figyelte,
hogyan veri ököllel a fehérre lakkozott faajtót.
- Pandora! - kiáltotta a báró a legkisebb gyermeke nevét. Rachelle
húga még csak tizenegy éves volt, és mint oly gyakran, most is a
könyvtárba húzódott vissza. - Engedj be!
Rachelle és Veit közelebb értek. Már nem futottak, kimért
léptekkel haladtak. Tizenöt yard választotta el őket a bárótól.
- Nem menekülsz előlünk, apa - mondta Veit.
- Pandora! Nyisd ki az ajtót!
- Senkit nem fogsz többé bosszantani, csak mert te magad olyan
gyáva vagy!
A báró egy pillantást vetett rájuk.
- Nektek elment az eszetek! Én…
- A lélekkönyved már csak hamu - mondta Rachelle. Az első
pillanatban nagyszerű érzés volt megtörni az apja hatalmát, és a
könyvet elpusztítani, de most érezte, hogy a tette követi. A szag
megült az orrában, rosszul volt, remegett. Könyvmágusok nem
égetnek könyveket. Az egyik legnagyobb tabut törte meg.
Veit csak a bárót látta. Álnok grimasz fedte fel a fogait.
- Pandora! Nyisd ki!
- Olvas, apa. Elfoglalt. És még csak tizenegy éves. A kiabálásod
megijeszti.
- Pandora, drága, légy szíves, nyisd ki az ajtót! - Ha lett volna egy
másodpercnyi ideje, a zárat lélekkönyv nélkül is fel tudta volna
törni. De színtiszta pánik torzította el a vonásait, miközben ránézett.
Rachelle nem élvezte annyira ezt a pillanatot, mint Veit, aki
szemmel láthatóan nem tudott vele betelni. A lánynak nem tetszett,
hogy a fiú örömét leli benne.
- Szedd össze magad! - súgta neki.
A fiú olyan oldalpillantást vetett rá, amelyet nem tudott - vagy
nem akart? - megfejteni, majd újra az apját figyelte.
Abban a pillanatban a könyvtár ajtaja befelé lendült.
- Istennek legyen hála! - A báró átbukott a küszöbön, és rövid
időre Pandora babaarca tűnt fel a résben.
Veit dühösen felkiáltott.
Az ajtó becsukódott, a kulcsot elfordították.
- Veit - csitította Rachelle, de a fiú már felhasított egy oldalszívet,
és nyomást taszított a bejáratnak. A magas ajtószárny megremegett
a keretben, és a fehér lakkban finom repedés ágazott szerteszét.
- Még egy ilyen…
- Veit! - Rachelle megállt, és kicsavarta a bátyja kezét. A fiú
kezéből majdnem kiesett a lélekkönyve. - Pandora vele van. Őt nem
akarod bántani, igaz?
A fiú megfordult, a haragtól eltorzult az arca.
- Ez csak egy ajtó - mondta a lány nyugodt hangon. - Elbírunk
vele. Nem menekül előlünk.
- El fog utazni valahová! Soha nem találjuk meg, ha…
- Bízz bennem, nem fog.
Az a tény, hogy nem értette, mire utal a húga, még dühösebbé
tette Veitet.
- Én vagyok most a Himmel család feje! Én…
- Te - mondta a lány hangsúlyosan - úgy viselkedsz, mint egy
beszámíthatatlan bolond. A tanácsban ilyen magatartást nem
fognak eltűrni. Márpedig mi a tanácsba akarunk kerülni, nem igaz?
- Felemelte az egyik kezét, és megérintette a fiú arcát. - Hiszen
mindketten ezt akarjuk.
 A fiú egy ideig pislogott, és Rachelle egy pillanatig attól félt, ellene
fog fordulni. Egyszerűen csak azért, mert azt hiszi, megteheti. Néha
olyan hirtelenharagú bolond volt, aki minden előzetes
figyelmeztetés nélkül robban, akár egy elfeledett világháborús
bomba. Aztán megint képes volt órákon át nem szólni, majd
egyetlen okos mondattal összefoglalni mindazt, amit egy adott
témáról el lehet mondani. Ezt a Veitet szerette. Ám az olyan
pillanatokban, mint ez, egyszerűen nem tudott eligazodni a fiún,
tizenkilenc év után sem.
Valami történt ilyenkor a szemével, mintha fátyol ereszkedett
volna elé, amelytől olyan helynek látta a világot, ahol az ember csak
gyűlölni és pusztítani képes. De aztán visszatért a régi Veit. a bátyja,
aki a világon a legfontosabb ember volt számára. Akivel terveket
szőtt, és akinek ugyanazok voltak a céljai, mint neki.
- Gyere! - mondta Rachelle, kézen fogta Veitet, és továbbvezette a
folyosón.
A könyvtár ajtaja mögül az apja halk hangját hallotta, amint
Pandorával beszélt: valószínűleg azt tervezte, hogy magával viszi a
kis kedvencét, ha elmenekül. Veit már éppen a kilincs után nyúlt
volna, de Rachelle megrázta a fejét, és jobbra mutatott. A szomszéd
szoba ajtaja nyitva állt.
- Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte a fiú.
A lány mosolygott.
- Meglepetés.
- Nincs időnk ilyesmire.
- Meg kell tanulnod bíznod bennem. Ha együtt ülünk majd a
tanácsban, és meg akarjuk változtatni a dolgokat, akkor meg kell
tanulnod bízni bennem. Nekem pedig benned.
A fiú minden további ellenérv nélkül követte, bár a lány látta
rajta, hogy berzenkedik ellene. Hozzá kell szoknia, hogy a húga
jobban képes előre gondolkodni, mint ő. Hogy előre lát dolgokat, és
intézkedéseket tesz.
 Abba a helyiségbe léptek, amely egykor az anyjuk dolgozószobája
volt. Rachelle volt az egyetlen, aki átlátta, milyen okos asszony volt
Emilia Himmel. Tetszett neki az elképzelés, hogy örökölte az
okosságát és a megfontoltságát. Az anyjuk vezette éveken át a
Himmel család üzleti ügyeit, intézte a számlákat, és felügyelte az
ingatlanokat, illetve az olyan cégekben való részesedésüket,
amelyeknek a nevét a báró soha nem is hallotta. Ma már külső
könyvelők törődtek ezekkel. Rachelle biztos volt benne, hogy Emilia
kisebb vagyont különített el magának, mielőtt a férje eltaszította
magától, és nem irigyelte tőle. Hogy utána már alig jelentkezett a
gyerekeinél, végül pedig egészen megszakította velük a kapcsolatot,
azt Rachelle a nagyanyja néma befolyására vezette vissza. Biztos volt
benne, hogy az idős asszony választás elé állította Emiliát: vagy a
vagyon, amit félretett magának, vagy a gyerekei. Ez az elképzelés
jobban tetszett Rachelle-nek, mint az az eshetőség, amely szerint
Emiliát egyáltalán nem érdekelte a nehéz természetű fia, sem pedig
a különös lányai.
A szobát a súlyos íróasztal és több iratszekrény uralta. Rachelle-
en kívül senki nem járt be ide. A baloldali fal, amely a könyvtárral
volt szomszédos, tele volt aggatva festményekkel, amelyeket az
anyja a ház többi részéből ide gyűjtögetett. Senki mást nem
érdekelték, de Rachelle már gyerekként is órákon át ácsorgott a
képek előtt, és zöld dombos, távoli templomtornyos, romantikus
tájakról és idilli falusi életről álmodozott. Apró alakok korcsolyáztak
a befagyott tavakon, takarították be a termést vagy ünnepeltek, és
színes szalagokkal táncoltak a karók körül.
- Mit csinálunk itt? - kérdezte Veit.
Rachelle elengedte a fiú kezét, és a fal közepén lógó kép elé lépett,
egy aranykeretes olajfestményhez, amely alig volt nagyobb egy
könyvnél. Kocsit ábrázolt, amelyet több szamár húzott a
sziklaperem feletti keskeny ösvényen.
Leemelte a képet a felről, és felfedett egy lyukat a zöld
selyemtapétán, éppen szemmagasságban. A lány szemmel láthatóan
ugyanolyan magas volt, mint az anyja.
 Veit gyorsan mellé lépett.
- Mióta tudsz róla?
- Már jó ideje. - Nem volt titok, hogy időnként felvitt innen egy-
egy képet a szobájába, és az ágya fölé akasztotta őket, néhány
havonta másikat. Így fedezte fel két évvel ezelőtt a könyvtárba nyíló
kémlelőlyukat.
A fiú még mondani akart valamit, de a lány az egyik ujját az
ajkára tette.
- Pszt. Ne most!
Rachelle egy mosollyal a nyílás felé fordult, a jobb szemét
odanyomta, és átkukucskált.
A magas könyvespolcok előtt, amelyek súlyosan meg voltak
rakodva a mennyezetig, az apja Pandora előtt térdelt. Rachelle húga
úgy nézett ki, mint aki egy képes mesekönyvből lépett ki a
valóságba. Pandorának hosszú, arany loknijai voltak, amelyek a szív
alakú arca körül göndörödtek. Minden tökéletesnek látszott rajta, a
finom pisze orrától kezdve a világoskék szemén át a kecses tartásáig.
Folyton olyan hatást keltett, mint aki nincs igazán jelen, és a dolgok
felett áll, mintha az anyja nem sokkal az eltűnése előtt szült volna
még egy lelket, aki rá emlékeztet majd mindenkit, és aki szüntelenül
a Himmel ház szobáiban és folyosóin járkál. Bár nem bírt
veleszületett könyvmágusi erővel, Pandora az ideje nagy részét a
könyvtárban töltötte. „Más” mondogatta róla a nagyanyja olyan
hangsúllyal, mintha azt mondta volna, „pokolfajzat”. Ám a báró
istenítette a kicsikét. Tényleg nehéz volt ennek a makulátlan
teremtésnek nem a rabjává válni. Rachelle kiskorától fogva szívébe
zárta, és feltétel nélkül szerette. Veit ellenben nem tudott
Pandorával mit kezdeni, ugyanolyan pökhendiséggel kezelte, mint
mindenki mást, aki nem volt könyvmágus.
Pandora a nagy olvasófotel előtt állt, amely a könyvtár közepét
uralta, rémisztő monstrum, amelynek az ívelt fejtámlái hatalmas
szarvakra emlékeztettek. Körülötte könyvoldalak hevertek a padlón
szétszórva, módszeresen kitépkedve egy csőrös könyv kötéséből,
amely vinnyogva hevert a fotelben.
- Már megint ezt csinálta - dünnyögte Rachelle.
Veit megérintette a lány vállát.
- Hadd nézzem!
A lány oldalra lépett, és átengedte neki a kémlelőlyukat.
- Egyszerűen nem tudja abbahagyni - suttogta. - A kis szemétláda.
A báró minden lehetséges alkalomra csőrös könyvet ajándékozott
Pandorának, mert mosolyt varázsolt a csodaszép vonásaira, amikor
élvezettel kitépte az oldalait.
- Mit csinál apa? - kérdezte Rachelle, habár sejtette.
- Túl halkan beszél. Nem értem. - Veit még jobban a falnak
nyomta az arcát. - Fájdalmai vannak. Gondot okoz neki a vállsebe.
Rachelle nem várt érte dicséretet. Elég, hogy ő maga tudja, ki
okozta neki a sérülést. Pedig már Veitnek is rég rá kellett jönnie,
mennyire rá van utalva a húga segítségére.
- Most inni ad neki - állapította meg csodálkozva.
Rachelle mosolygott magában.
- Így szokás, ha valaki elgyengülve kucorog az ember előtt a
padlón, nem igaz?
Egész kis időre Veit elfordult a nyílástól, és Rachelle-re nézett.
- Te tudtad, hogy ez fog történni!
A lány mosolya szélesebb lett.
- Csak sejtettem.
A fiú szája résnyire nyílt, amikor megértette a lány
széleslátókörűségének teljes mértékét. Aztán újra átkukucskált a
könyvtárba.
- Nos? - érdeklődött a lány egy másodperc múltán.
- Megitta a vizet. Most fel akar kelni, és az ablakhoz menni, azt
hiszem. De nem tud talpra állni.
 Rachelle a hátát a festményes falnak támasztotta.
- Bizonyára gyengélkedik.
- Ő… most összeesik! Azt hiszem, elvesztette az eszméletét!
A lány lehunyta a szemét, és elképzelte a jelenetet. Nem ez volt az
első alkalom, hogy képzeletben kiszínezte ezt az eseményt.
- Lehetne rosszabb is, nem? Valami végleges.
Majdnem egy percig csend uralkodott. Aztán hallották, hogy a
szomszéd helyiség ajtaja kinyílik. Gyerekléptek közeledtek a
folyosón.
Amikor Rachelle újra kinyitotta a szemét, Veit közvetlenül az
arcába meredt.
- Te tervezted el mindezt? Vele?
Pandora megjelent az ajtóban, és az angyalhaja egyik fürtjét
csavargatta.
- Kész - mondta.
 35.

A kastély alapjai között, mélyen az enciklopédiák csarnoka alatt

James és az idős asszony egy olyan könyv előtt álltak, amilyen talán
nem volt még egy a világon.
Az első pillanatban a fiú arra gondolt, középkori Biblia hever az
oltáron, de akkor a báróné így szólt: - Szótár. Egyedülálló a maga
nemében.
Kőpulton pihent, két lépcső vezetett fel hozzá, és James most már
biztos volt benne, hogy a földalatti kamra egykor tényleg kápolna
volt. Nem voltak már padok, sem hatalmi jelvények, de az elülső
oldalon, rögtön az óriási könyv mögött a falban kerek fülke
tátongott, amely egykor feltehetően egy szent szobrának adott
otthont. Vagy valami olyasminek, ami régebbi volt, mint bármelyik
szent.
- Adamita-latin - magyarázta a báróné. - Alig tudják páran, hogy
egyáltalán létezett valaha ilyen szótár, nemhogy még mindig létezik.
James, aki ezidáig semmi másra nem gondolt, csak arra, hogyan
menekülnek ki a házból, le sem tudta venni a szemét a régi
könyvről. Az adamita volt az emberiség első nyelve, állítják
némelyek. A bábeli torony építéséig a föld minden törzse ezt
beszélte, mielőtt Jahve, akit magára haragított a babilóniaiak vétke,
vad nyelvi zűrzavarral büntette meg az embereket. Az adamita nyelv
ezután feledésbe merült, a hatalma legendává vált.
- Ez az ön lélekkönyve? - A fiú ösztönösen suttogott, nem az
üldözőiktől való félelmében, hanem mert úgy lehet, ez a sziklakamra
már akkor is a néma áhítat helye volt, amikor még nem állt kastély a
hegyen. Ez több volt, mint pusztán a könyv rejtekhelye - a temploma
volt.
A báróné bólintott.
 - Nem választhatjuk meg, melyik könyv kísérjen bennünket
életünk végéig. - A sajnálkozás nyoma bujkált a hangjában, amikor
hozzáfűzte: - Vagy melyik könyvet kísérjük mi.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a régi példányra, hogy az ember
megértse, a báróné miért hagyta el olyan ritkán a kastélyt: a
lélekkönyve még becsukva is, ahogyan most is hevert, majd egy
méter hosszú volt és hetven centiméter széles. A borítója cserzett,
csontszínű bőr, telehintve karcolásokkal és vágásokkal, mintha az
évszázadok során nem egyszer próbálták volna meg elpusztítani.
Fehér bálna volt a könyvek között, amelyet megjelöltek az elmúlt
harcok nyomai.
- Egyiket sem akkor szerezte, amikor már a lélekkönyvem volt -
magyarázta a báróné, amikor észrevette James pillantását. Az
asszony lassan a könyvhöz ment, a tisztelete jeléül kicsit lehajtotta a
fejét. - Mások okozták neki ezeket a sebeket a sok év során.
James a kamra bejáratában megállt. A félelem, amely most
felébredt benne, emlékeket ébresztett. Érzéseket a könyvbeli
életéből, mielőtt a könyvmágia kiszakította a történetéből, és egy
újba taszította.
A báróné az egyik sovány kezét a könyvborítóra fektette, és halkan
felsóhajtott. Az ujjai köré fény rajzolódott, és lemásolta a
körvonalait. A régi sziklakápolna levegőjét finom sercegés töltötte
meg, miközben olyan energiák szabadultak fel, amelyektől James
hátán felállt a szőr, és a gyomra összeszorult. Levegő után
kapkodott.
A báróné a jobb keze mellé fektette a balt is. James nem volt
benne biztos, hogy a nő csinál valamit a könyvvel, vagy a könyv vele.
Amit a könyvmágusokról és a lélekkönyveikről tudott, azt tőle
tanulta, ám csak most vált világossá számára, a valóságban
mennyire összefonódik a sorsuk. Olyan volt, mintha a báróné és a
könyv egyetlen lénnyé válna, amelyet apró fénypontok táncolnak
körül, a leheletfinom fényből hálót szőve.
 A háttérben a sziklafal felülete életre kelt, és James felismerte a
második tévedését. Amit fülkének vélt, valójában köldök volt: annak
a maradványa, ami egykor ez a fal volt, mielőtt még jelentéktelen
kővé dermedt volna. A mélyedés tágult, körülöttük a szikla egyre
csak forgott, amíg az egész fal örvénnyé nem vált, és csikorogva
pörgött a saját tengelye körül.
- Mi… ez?
A báróné, akit fénypókháló szőtt körbe, még mindig háttal állt
neki.
- Gyere közelebb!
Az asszony túl sokat követelt tőle anélkül, hogy a fiú meg tudta
volna mondani, pontosan mitől fél ennyire, és ez volt az a pillanat,
amelyben gondolatban megszegte az esküjét. Eleget tett, eleget
látott, eleget érzett. Az erők, amelyek a kamrában tomboltak
túlmentek azon, amit el bírt viselni. Nem tudta tovább megvédeni az
idős asszonyt. Nem akarta többé.
- Szükségem van a segítségedre! - kiáltotta neki az asszony.
Nem, futott át a fiú fején. Soha! De aztán hallotta, amint ezt
mondja: - Mit csináljak? - És abban a pillanatban akarata ellenére
már el is indultak a lábai a báróné felé.
- Vinni fogod - mondta az idős asszony. - Én nem vagyok elég erős
ahhoz, hogy cipeljem. - Vajon látta, hogy dermednek kővé a fiú
vonásai? - Ne félj tőle! Csak egy könyv. Az ereje elhalványul a Codex
Custodis előtt.
- Mi…
- Később. Mindent el fogok magyarázni.
- Hová megyünk?
A fiú a nagy fényességben ekkor már nem látta a bárónét, mint
ahogyan a rettenetes lélekkönyvét sem. Mindkettőt teljesen
beborította az izzás, olyan finom fénypályák, mint az üstökös
csóvája, önkéntelen összevisszaság, mintha egy gyerek az ügyetlen
ujjaival összefirkált volna egy fényképet.
 Egyszerre csak a fényesség ketté vált, mintha valami elő akarna
bújni belőle. A kamra hátuljában az örvény embermagasságú
tölcsérré tágult, amelynek a közepén fehér fény izzott.
A báróné Jameshez fordult, és az egyik kezét felé nyújtotta.
- Gyere ide hozzám, fiam!
A fiúban tiltakozás mocorgott, de az asszony nem hagyott neki
más választást. James az akarata ellenére megfogta az asszony
kezét, felment a két lépcsőfokon, és a könyv elé lépett, ahol a báróné
készségesen helyet csinált neki.
- Fogd! - mondta.
A hegekkel teli holmi olyan nehéz volt, mint az ólom, de a fiúnak
sikerült felemelnie. Élőn dobogott a mellkasán, miközben magához
szorította.
- Most pedig kövess!
A báróné megkerülte a kőpultot, és a nyíláshoz ment, amelynek a
szélei még mindig őrölve köröztek. James követte. A könyvet, akár
egy védőpajzsot, a teste előtt tartotta.
- Követni fognak bennünket? - kérdezte a fiú.
- Veit és Rachelle? - A nő nevetett, miközben a fejét rázta. -
Először még más dolguk van.
Mielőtt a fiú átlépett volna a küszöbön, még egyszer megállt.
- Ez nem szokványos kapu a menedékhelyekre, igaz?
- Nem. Egyelőre még ebben a világban maradunk, ha ez
megnyugtat. Rövid időre.
Ez már nem az ő akarata, ami az asszonyhoz köti, vált végre
világossá a számára. Ám ez a felismerés mit sem változtatott azon,
amit tennie kellett.
- Gyere! - szólította fel a báróné még egyszer.
Karjában a lélekkönywel James követte őt a fénybe.
 36.

Londonban zajlott az élet, amikor Furia és Cat végigsietett a

Paddington vasútállomáson. Egy örökkévalóság óta először voltak
újra rendes emberek között.
Amikor elhaladtak az állomás könyvkereskedése előtt, Furia
tekintetét magukra vonták a kirakatban lévő könyvek. A legtöbb
borító színes volt és közönséges, annyira más, mint az általa ismert
könyvtárak bőrkötéses kincsei.
- Mi történt? - kérdezte Cat, amikor észrevette Furia tekintetét a
kirakaton.
- Könyvmágusként tulajdonképpen minden könyvet szeretnem
kellene, nem igaz?
Cat vállat vont.
- Fogalmam sincs. Kellene?
- Nem azt, ami benne áll. Hanem a tényt, hogy itt olyan sok könyv
van. Még egy olyan helyen is, ahol a legtöbb ember egyszerűen
elrohan mellettük anélkül, hogy rájuk nézne.
- Könyvek mindig is lesznek. És emberek is, akik olvassák őket. -
Cat olyan könnyedén vetette ezt oda, holott ő is tanúja volt, hogy egy
hajszálon múlt az összes könyv betűhalála. Furia irigyelte azt a
képességét, ahogyan a dolgokat egyszerűen lerázza magáról, és a
következő probléma elé áll. Ő maga ellenben túlságosan is sokat töri
a fejét a múlton, az utóbbi időben azon is, amit Siebenstern mondott
neki: „Egyszer majd valaki újra írni akar egy utolsó Üres Könyvet.
Úgy lehet, te leszel az.”
Furia azt kívánta, bárcsak többet birtokolna a legjobb barátnője
sztoikus, törhetetlen akaratából. Látta, hogy Cat nem boldog. A
kapcsolata Finniannel minden volt, csak éppen harmonikus nem:
mindketten makacsok voltak, újra és újra egymásnak estek.
 Hosszú távon ez biztosan borzasztóan megerőltető. Ha ráadásul
olyasvalaki áll a két front közé, mint Summerbelle, akkor nagyon
könnyen veszély fenyegethet. És nem romantikus módon.
- Érezted már azt, hogy kénytelen voltál olyan sokat gondolni
valakire, hogy biztos voltál benne, a másiknak éreznie kell, hogy rá
gondolsz? - kérdezte Cat. - És hogy ezért ő is rád gondol?
Furia kicsit habozott, aztán bólintott. Így volt ez vele is, amikor ő
és Severin nap mint nap írtak egymásnak. Valahogy túltette magát
rajta, legalábbis ezt beszélte be magának. És miközben az egyik fele
azt kívánta, hogy soha többé ne kerüljön ilyen közel senkihez, a
másik fele pontosan erre vágyott.
De nem csak Finnian foglalkoztatta Catet. Nála a jó gondolatok a
végén mindig kiegyenlítették a rosszakat. Másként állt a helyzet a
szüleivel. Pusztán attól a kilátástól, hogy ennyi idő után újra
szemben áll majd velük, Cat mintha összezsugorodott volna. A túl
nagy bőrdzsekijében most még vékonyabbnak látszott. Még a
Marduk kastélyába való visszatérés sem terhelte meg ennyire, mint
a szülei otthonának gondolata.
Az állomáson taxit fogtak, azzal mentek Mayfairbe, London egyik
előkelő negyedébe. A sofőr magas ablakos, kovácsoltvas kerítéses és
fehér oszlopok szegélyezte verandás homlokzat előtt tette ki őket.
Cat az autó után nézett, majd szótlanul méricskélte a feketére
lakkozott ajtót a lépcső tetején.
- Még elmehetünk - mondta Furia, habár tudta, hogy nem. Cat a
vonaton töltött órák alatt csak a legszükségesebbeket mesélte el a
szüleiről, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Furiát meggyőzze a
látogatás sürgető voltáról. Jonathan és Elvira Marsh talán az
egyetlen esélyük, hogy többet tudjanak Arbogast Isisszel kapcsolatos
terveiről.
Cat végignézett a járdán, ahol egyik ház úgy nézett ki, mint a
másik: makulátlanul fehérek, akár a leereszkedő mosolyból
elővillanó fogak, amelytől minden kérelmező menekülőre fogja.
 Furia fekete bőrdzsekit viselt, szűkebbet, mint Caté, alatta rövid,
szürke szoknyát, borvörös harisnyanadrágot és fekete csizmát.
Próbálta kicsinosítani magát a völgyön kívüli világ számára, és
valahogy londoninak kinézni - igazából ahogy Cattől látta, mert ő
volt az egyetlen vele egyidős londoni, akit ismert. Most
mindenesetre attól félt, hogy úgy hatnak ezen a környéken, mint
akik rossz helyen járnak. Akár két groupie, akik a rockkoncertről
Bingó-estre tévedtek.
- Végigcsináljuk - mondta Cat.
- Na, jó reggelt!
Cat órák óta először mosolygott.
- Olyan boldog vagyok, hogy velem vagy.
- Ez csak természetes.
- Nem, nem az.
Furia átölelte, és érezte, hogy Cat felsőtestét remegés járja át. Alig
elképzelhető, hogy ez ugyanaz a lány, aki az első találkozásuk
alkalmával hidegvérrel lelökött a tetőről egy milicistát. Cat
megváltozott - mint mindannyian -, de ez nem ennek a változásnak
a következménye. Ez nem az új Cat, nem a felnőtt és szalonképes,
hanem sokkal inkább önmaga sokkal fiatalabb kiadása: szinte újra
az a gyerek, aki egykor hátat fordított a szüleinek, mert úgy érezte,
nem szeretik.
Furia kicsit eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett.
- Bármi is van az ajtó mögött, az nem a múlt. Te már nem vagy
ugyanaz, mint akkor. És valószínűleg a szüleid sem azok.
Cat bólintott, de a kételyét nem tudta leplezni. Éppenséggel
fennállt a lehetőség, hogy az elmúlt évek a dolgokat itt a házban nem
jobbá, hanem rosszabbá tették. Az apja, Jonathan Marsh, már
akkoriban is az Adamita Akadémia magas rangú tisztviselője volt.
Az utolsó hír, amit Cat hallott róla, az volt, hogy nagyköveti
kinevezés előtt áll. Ezek szerint ma az egyik legmagasabb hivatal
birtokában van, amelyet az Akadémia nyújthat: a könyvmágusok
titkos nagykövete a brit fővárosban.
Kérdés, tudja-e, hogy a lánya átállt a felkelőkhöz. Ez idáig Cat
nem bukkant fel egyik nyilvános körözési listán sem. De ez semmit
nem jelent: Marsh a saját érdekében is gondoskodhatott róla, hogy
Cat neve eltűnjön az aktákból.
Lassan felmentek a három lépcsőfokon. A biztonság kedvéért
Furiánál volt egy utazókönyv, amely szükség esetén visszaviszi őket
a rezidenciára. A dzsekije egyik oldalsó zsebében lapult.
Cat megnyomta a sárgaréz csengőt. Gongütés hallatszott, és ettől
a hangtól a ház belseje nagyon mélynek és félelmetesnek hatott.
Furia megérintette Cat kezét, és bátorítóan rámosolygott. Az utca
túloldalán kutya ugatott.
Az ajtó kinyílt. Furia ezen a környéken merev és szikár
komornyikra számított, mint a poros társadalmi regényekben.
Ehelyett az ajtóban egy alacsony, fekete hajú nő állt, aki
megszólalásig hasonlított Catre, csak egy kicsit teltebb volt, és a
szája szegletétől jobbra és balra két mély ránc húzódott.
- Szia, anya! - mondta Cat.
A nő kinyitotta a száját, de nem szólt.
- Ő a barátnőm, Furia.
Cat anyja úgy nézett ki, mintha sürgősen le kellene ülnie. Furia
legszívesebben elsurrant volna mellette, hogy hátulról alá toljon egy
széket.
- Catalina - suttogta. - Szervusz.
Tudja, futott át Furia fején. Tudja, hogy Catet keresik. És hogy
mit tettünk.
A nő mély levegőt vett, majd teljesen kinyitotta az ajtót.
- Gyertek be!
- Jó napot, Mrs. Marsh - mondta Furia. Megfogta a barátnője
kezét, és behúzta a házba. A küszöb túloldalán Cat elengedte, már
újra a saját hajtóereje mozgatta - mindenesetre csak egy lépés
erejéig, mert akkor megállt az anyja előtt.
Értelmes emberek bizonyára átölelték volna egymást, még ha csak
udvariasságból is. Cat ellenben úgy nézett ki, mintha rá akarna
kiáltani az anyjára.
- Cat… - súgta neki Furia.
Olyan szorosan álltak egymással szemközt, hogy egy ököl alig fért
volna kettejük arca közé. Egyikük sem szólt egy szót sem. Furia nem
akart itt lenni.
Akkor Cat anyja lerázta magáról a dermedtséget, és egy lépéssel
kitért a lánya elől, bezárta az ajtót, és megkérdezte: - Kértek esetleg
egy csésze teát?
- Az csodálatos lenne - felelte Furia, és ez egészen úgy hangzott,
mintha Summerbelle mondta volna.
- Jó látni téged, anya - szólalt meg Cat. Furiának sejtése sem volt,
hogy komolyan gondolja-e.
Mintha az anyja is egészen hasonlóan lett volna ezzel.
- Igen, én is örülök, hogy itt vagy. Tényleg. - Majd rövid szünet
után hozzáfűzte: - Nagyon is.
Azzal előresietett, egy kicsit túl gyorsan, mintha el akarna
szaladni a két váratlan látogató elől. Furia és Cat követték a fehér
padlón a szintén fehér, magas és szellős nappaliba. A mennyezetig
érő üvegajtók mögött kifogástalan gyepű kert húzódott.
- Üljetek le! - Elvira Marsh a fehér bőrkanapéra mutatott. Felette
havas tájról készült festmény lógott, feleakkora, mint egy
garázskapu. Az asztalon sötétpiros rózsa állt vázában, mellette egy
félig üres csomag Smoke & Mirrors.
Amikor Furia ismét Cat anyjára nézett, észrevette, hogy behatóan
méricskéli őt. Bizonyára már a ház ajtajában érezte, hogy Furia
könyvmágus - nem úgy, mint a lánya -, ahogyan ő is észlelte a nő
könyvmágusi erejét.
 - Készítek teát - mondta, még mielőtt Furia pontosabban ki tudta
volna puhatolni az erejét. - Kértek kekszet?
- Apa itthon van? - kérdezte Cat.
- Dolgozik. Mint mindig. - Az anyja a keskeny karórájára
pillantott. - De fél óra múlva talán hazaér, ha nem kerül dugóba.
- Nagykövet lett?
Mrs. Marsh egy szempillantásig habozott a válasszal.
- Hallottál róla?
- Nem államtitok, vagy igen?
- Nem, aligha.
- Libropolisban olvastam róla valamit az újságban. Nagyon
komolynak nézett ki a fényképen. Mint egy igazi politikus.
- Keményen megdolgozott érte. És sok mindenről le kellett
mondania.
Például a tehetségtelen lányáról, gondolta Furia. Biztosan jól jött
neki, hogy a gyermeke eltűnt Libropolisban, és nem botladozik vele
a rivaldafényben. Az Adamita Akadémia nagykövete, aki
könyvmágusi tehetség nélküli gyereket nemz - nehezen
elképzelhető. Furia bármiben fogadni mert volna, hogy nyilvánosan
soha nem esett szó a lányáról.
- De először a tea - mondta Mrs. Marsh, és eltűnt a folyosón.
Furia és Cat nem ültek le. A feszültség, amely a levegőben lógott,
túlmutatott a könyvmágusi rezgéseken.
- Tudja?
Cat elhúzta a száját.
- Nem vagyok benne biztos.
Tőlük balra nyitott ajtószárny vezetett a könyvtárba, de itt, a
nappaliban is voltak könyvszekrények, egyik rendezettebb, mint a
másik. A kötetek valószínűleg abc-sorrendbe voltak téve. Furia
számára az ilyen gyűjtemények idegenek voltak, mert ő maga vadon
burjánzó könyvkáoszban nőtt fel, ami számára egyet jelentett a
könyvmágia szívével és lelkével. Az apja a köteteit önfejű rendszer
szerint osztályozta, a hasára ütve, némi megszállottsággal, a
rezidencia könyvekkel teli falai és ingatag könyvkupacai nagyon
különböztek ezen polcok kínos rendjétől. Megértette, Cat miért
menekült el innen - csupán néhány perc elteltével ő maga is egészen
szédülni kezdett ettől a sok pedantériától. Itt nem voltak
ugrabugráló origamik, amelyek felcsipegették a port a polcokról,
sem pedig beszélő olvasólámpa és morgós bőrfotel. Miközben a
rezidencia egyértelműen része volt a könyvmágia kozmoszának, még
ha a menedékhelyeken kívül is feküdt, úgy ez a ház nagyon is a
rendes világ része volt - teljesen mindegy, mekkora könyvmágusi
erővel bírnak a tulajdonosai.
A konyhában Mrs. Marsh csörömpölt az edényekkel.
- Ezt nézd meg! - Cat egy antik szekreter előtt állt, amely fölött
bekeretezett fényképek lógtak. Róla nem volt egyetlen egy sem, csak
hivatalos alkalmakon készült felvételek az apjáról.
- Kik ezek?
- A három család tagjai. Ez itt Gregor von Lohenmut.
Cat egy ősz hajú, komoran a kamerába néző férfira mutatott, aki a
hatvanas éveiben járt, és egy súlyos könyvet nyújtott át Cat apjának.
A képen látható kötet úgy volt elrendezve a szekreteren, akár egy
trófea. „A Lohenmut család krónikája” - állt arany betűkkel a
mélyvörös bársonyborítón.
Mellette még több ajándék hevert, amelyet Jonathan Marsh az
Akadémia szolgálatában végzett munkájáért kapott; az átadásukat
további fényképek dokumentálták. Értékes könyvek, rejtélyes
könyvjelzők, arany írótoll. Egészen elöl a szekreter ferde részén
jelentéktelen kötet volt kiállítva egy közlemény mellett, drága
papíron, dombornyomott címerrel:
„Értékeljük az érdemeit, és szeretnénk köszönetet mondani ezzel
a figyelmességgel, amely remélhetőleg örömet okoz Önnek -
Friedrich Himmel báró. Himmel család. A három család tanácsának
tagja.”
 Még oda volt támasztva a felnyitott boríték az expressz-
matricával. Talán aznap érkezett meg az ajándék.
- Az apád igencsak felvág - jegyezte meg Furia.
- Most már megérted, miért nem szabad erről Finniannek tudnia?
- De hiszen ennek itt semmi köze hozzád.
- Az apám nagykövet!
- De te nem vagy az! Te épp annyira gyűlölöd az Akadémiát, mint
Finnian!
- Aligha gyűlöli úgy valaki, mint ő. - Cat kitért Furia kérdő
tekintete elől. Finnian soha nem beszélt nyíltan a múltjáról, a
könyvjelzőszalagos melegházban töltött tanulóévei előtti időkről. De
Cat időközben bizonyára már többet tudott róla, mint bárki más.
- Mindenesetre nem tehet neked szemrehányást, csak mert a
szüleid… ezek itt. - Furia tett egy kézmozdulatot, amely magába
foglalta az összes fényképet és értékes kacatot. Cat anyja egyetlen
képen volt látható, egészen a szélén, félig levágva.
- Nem szemrehányásról van szó - mondta Cat. - Azt lerendezem.
De Finnian nem bízna meg bennem többé. Nem úgy, mint előtte.
- Ez ostobaság! Pontosan tudja, hogy te…
- És igaza lenne - vágott a szavába Cat elfojtott hangon, nehogy az
anyja meghallja a konyhában. Az edénycsörömpölés félbeszakadt. -
Ez itt az apám. Teljesen mindegy, mi még… - Soha nem lennék
képes hagyni, hogy valami történjen vele. Vele vagy az anyámmal.
Furia már a vonatút alatt megértette Cat dilemmáját, amikor
néhány dolgot először hallott. De csak most, ebben a házban a
makulátlan akadémiai karrier ezen képei és termékei előtt tudta
átérezni Cat érzéseit. Most arcok voltak, szagok, az anyja hangja. Ez
itt egykor Cat otthona volt, teljesen mindegy, mi történt azóta.
- Én az ellenálláshoz tartozom - mondta Cat egészen halkan, -
mégsem lennék rá képes, hogy az Akadémia egyik legfontosabb
embere ellen tegyek valamit. Én vagyok a világ legrosszabb
terroristája.
 - Te nem terrorista vagy, hanem lázadó.
- Azt hiszed, az anyám is így látná? Vagy az apám? Bárki a gettón
kívül?
Furia felelni akart valamit, de abban a pillanatban Cat anyja egy
tálcát helyezett a kanapé előtti asztalra. Egyikük sem hallotta, hogy
a szobába lépett. Furia a könyvmágia fellobbanását érezte a
helyiségben, és azon tűnődött, vajon Mrs. Marsh bevetette-e az
erejét. A lélekkönyvét sehol nem látta.
- Nem kellene túl sokáig maradnotok.
Furia és Cat gyors pillantást váltottak, ám még mielőtt bármit
felelni tudtak volna, Mrs. Marsh hozzáfűzte: - Talán nem jó ötlet, ha
találkozol az apáddal, Catalina. Megvan hozzá a tehetsége, hogy
átlásson a hazugságokon, hiszen ő maga is tehetséges hazudozó. -
Teljes lelki nyugalommal forró vizet öntött a fehér csészékbe
lógatott teafilterekre. - Politikus. És hosszú ideje a férjem. Rengeteg
oka van hazudni.
Cat arcán az együttérzés árnya suhant át, miközben az anyjához
ment.
- Ó, anya, ez úgy hangzik…
A szoba légkörén sercegés rezgett át. Furia egy szempillantással
később értette meg, hogy tévedett. A könyvmágia magas intenzitása
nem Cat anyjától származott.
A keskeny könyv a szekreteren, közvetlenül a Himmel család
levele mellett felizzott, majd köddé vált a levegőben. Két alak jelent
meg közvetlenül a fényképes fal előtt. Egy pillanatig úgy látszott,
mintha valaki a szoba egyik fényképébe körvonalakat sajtolt volna,
két emberi árnyképet, először sötéten és üresen, amelyek aztán egy
lélegzetvételnyi idő elteltével élettel teltek meg.
Egy férfi és egy nő, mindketten világosszőkék, mindketten
magasak és vékonyak. Vagyis nem, nem felnőttek, legalábbis nem
régóta. Csupán néhány évvel voltak idősebbek Furiánál.
 Cat anyja meglepetten felkiáltott, és elejtette a porcelánkannát.
Szilánkok és gőzölgő víz spriccelt a parkettára.
- Cat! - kiáltotta Furia, majd előreugrott, és visszarántotta a
barátnőjét, el az újonnan érkezettektől, akik éppen rugalmas
mozdulatokkal felálltak a guggolásból. Bizonyára mindkettőjük
mögött egy halom könyvutazás állt, hogy ilyen elegánsan tudtak
földet érni. Ilyet idáig Furia csak Isistől és Summerbelle-től látott.
A fiatalember szétnézett, egy másodperc töredéke alatt jegyzett
minden jelenlévőt és lehetséges kockázatot. A szemében fennhéjázó
vidámság verdesett, amely lassan lekúszott a szájszegletébe.
Cat pillantása éppen csak súrolta a fiút, de belefúródott a lány kék
szemébe. A két látogató feltűnően hasonlított egymásra. Testvérek,
gondolta Furia. A fiú idősebb, talán egy-két évvel.
A lány mosolyogva viszonozta Cat csodálkozó pillantását.
- Catalina - mondta hamis barátságossággal.
- Rachelle - felelte Cat.
Pontosan ezt a pillanatot használta ki Furia, hogy előhúzza a
dzsekijéből a lélekkönyvét.
- Ideje volt - krákogott a csőr, ahogyan a könyv Furia kezében
szétnyílt.
- Komolyan? - kérdezte a fiú unott sóhajjal. Az ő lélekkönyve már
nyitva ált.
Furia felhasított egy oldalszívet.
Nem elég gyorsan.
 37.

Furia és Veit nyomáshulláma összecsapott, és mindkettőjüket

ledöntötte a lábáról. Furiát hátrasodorta, át a könyvtár küszöbén.
Abban a szempillantásban könyvillat, könyvérzés töltötte fel a
tartalékait.
Veit Himmel - Furia fényképről ismerte - a szekreternek
csapódott. A Lohenmut család krónikája a nagykövet többi kiállított
ajándéktárgyával együtt a földre koppant. Fél tucat bekeretezett
fénykép esett le a falról. Üveg tört szilánkosra, és Veit szitkozódni
kezdett.
Rachelle megfordult, és a figyelmét Catről Furiára
összpontosította, aki a szomszéd szobában éppen felállt a
mennyezetig érő könyvespolcok között. A nyitott ajtószárny kerete
körül aprócska lángok száguldottak és lobbantak el, még mielőtt
kárt tudtak volna okozni.
- Odanézzenek! - szólalt meg Rachelle alig hallható német
akcentussal. - A lány a Castle Hayből.
Az Akadémia szorosabban Furia sarkában volt, mint ahogyan
hitte. Ez azt jelentette, hogy nemcsak ő van veszélyben, hanem Pip
is. És vele együtt Patience, a lélekfa, Samsa, és minden
könyvönkívüli a rezidencián.
A csőr visszahúzódott a lélekkönyv borítójába, de a lány hallotta,
hogy halkan dünnyög az orra alatt. Néha így tett, amikor Furia
nehéz feladat előtt állt.
A lány felpillantott az oldalszívben megjelenő izzó írásjelekből, és
olyan támadást intézett Rachelle Himmel ellen, amellyel a
gyakorlása során burkolatköveket robbantott szét.
Rachelle táncos mozdulattal tért ki a lökés elől, amely közelebb
vitte Cathez. Tőle jobbra a bátyja éppen felkelt. A fiú vonásai
elárulták, hogy második alkalommal nem fogja hagyni magát
meglepni.
- Mit akartok? - kérdezte Cat Rachelle felé fordulva, holott tudnia
kellett a választ.
- Találd ki! - válaszolta Rachelle.
Furia nem tudta, hogy bukkant a testvérpár a nyomukra, de
feltételezte, Rachelle és Cat ismeretségével függ össze. Valószínűleg
a Himmel család megfigyeltette a házat, és csak arra várt, hogy Cat
felbukkanjon a szüleinél.
- Most pedig elkísértek bennünket - mondta Veit.
Rachelle újra mosolygott.
- Apró betűs rész: különben meghaltok.
- Kivan az összes kereked? - támadt rá Cat. Valószínűleg évekkel
ezelőtt ebben a hangnemben beszéltek egymással. Talán még az
iskolában, feltételezte Furia, az Akadémia előkelőségei gyerekeinek
fenntartott internátusban.
Rachelle grimaszt vágott, de közben szemmel tartotta Furiát.
- Sosem voltunk barátnők, Cat. Mégis mi tartana hát vissza attól,
hogy a családom érdekeit érvényesítsem?
- Ez a fontos neked? A családod?
Veit vigyorgott.
- Jelen pillanatban a tied. - És ezzel lökést küldött, el Cat mellett
az anyja irányába, akit eltalált, és a folyosóra sodort.
- Anya! - Cat az ajtóhoz rohant. - Ő semmit nem ártott nektek!
- De szándékában állt - vágott vissza Veit. - Az anyukád éppen a
segítségedre akart sietni, és én megóvtam egy nagy butaságtól.
Biztosan nem szeretné, hogy ez akadályozza a férje karrierjét. - Majd
hangosabban így kiáltott: - Nem igaz, Mrs. Marsh?
Cat kiviharzott a folyosóra. Rachelle engedte, és Furiához fordult.
- Áruld el nekünk a nevedet! - szólította fel Furiát. A felcsapott
lélekkönyve fénybe borította a vonásait. Magas arca volt és keskeny
szája, amely ebben a fényben kísértetiesen vértelen hatott.
Furia kinyitotta a száját, ám felelet helyett a polcokról hívta oda a
könyveket. Százával váltak el a deszkáktól, és a szobán át a lány felé
lebegtek, pörgő védfalat alkottak, körben forgó papírpáncélt.
Némelyik kinyílt röptében, a könyvtornádó közepette több oldalszív
hasadt fel. Fény ragyogott minden irányba.
Veit ordítva indított támadást.
Rachelle vissza akarta tartani.
- Ne! Várj!
A fiú nem hallgatott rá. Hőhullám görgött a nappalin át a
könyvtárba, és ismét apró lángok keletkeztek az ajtófélfa szélein.
Ezúttal a tapéta egyes részeit megperzselték, de nem ugrottak át a
repülő könyvekre, amelyek most még gyorsabban forogtak Furia
körül. A lány ügyelt rá, hogy az egyes kötetek ne ütközzenek
egymásba, ami sokkal több figyelmet igényelt, mint ahogy szerette
volna - úgy érezte magát, mint egy zsonglőr, aki számtalan labdát
próbál a levegőben tartani. Sokáig nem fogja bírni.
Megpróbálta az oldalszívek erejét egyesíteni anélkül, hogy a
könyvekben kárt tenne, ami békés körülmények között is hatalmas
teljesítmény lett volna. Mégis vállalta a vakmerő tettet, és remélte,
hogy a Himmel testvérek nem elég gátlástalanok ahhoz, hogy
könyvek pusztítását is magukra vállalják.
Veit dühvel telve felordított, és lánglándzsát szúrt a lebegő
kötetek közé. Rachelle rákiáltott, hogy ne tegye, de már túl késő volt.
Tűz száguldott Furia felé, és több kötet lángra kapott. A lány
felolvasta a lélekkönyve oldalszívének hatalmi szavait, és egy
szempillantás alatt kioltotta a lángokat, közben viszont kicsúszott a
kezéből az irányítás. Néhány kötet összeütközött, és a körben forgó
védfal másodperceken belül egymásnak koppanó könyvek
zűrzavarává vált. Oldalszívek csukódtak össze a verdesés közepette,
a fényük kialudt. Furiának nem maradt ideje az energiákat
egyesíteni, és az ellenfelének vágni. Ehelyett hirtelen minden
figyelmét lekötötte, hogy a könyveket a további károktól megóvja,
miközben egyre több ütközött össze, és zuhant le.
Veit túl messzire ment. Furia hallotta az ordítását, amikor a
könyvmágia fellázadt benne a könyvekre mért támadása miatt.
Valószínűleg a vétsége nem elegendő ahhoz, hogy a képességeiben
tartósan kárt tegyen, de egyelőre épp elég volt neki a büntetés,
térdre rogyott, és egy kiáltással behúzta a fejét.
Rachelle aggodalmában hozzá sietett, gyűlölettel teli pillantást
vetett Furiára, aki a könyveső közepette állt: a védfal végleg
összeomlott, minden kötet a földre hullott. Furia is rosszul lett, de
szemmel láthatóan egyik könyv sem ment tönkre.
Ugyanabban a pillanatban Cat visszarontott a nappaliba. A
kezében hosszú konyhakést tartott. Még mielőtt Rachelle a lélek-
könyve segítségével ki tudta volna védeni a támadást, Cat a lányra
vetette magát. A könyv kicsúszott Rachelle kezéből, miközben
ösztönösen felemelte a két karját. A lendülettől nekiestek Veitnek.
Egy pillanattal később a három fiatal karokból és lábakból álló
gombolyaggá vált, amelyből fájdalomkiáltások, szitkok és szidalmak
törtek elő.
Furia érezte, ahogyan a gyomra lázong. Körülötte a Marsh család
könyvei hevertek a padlón, sok fellapozva, némelyiknek a széle
elfeketedve.
- Nem volt más választásod - mondta a csőrös könyv, hogy
megnyugtassa. - A könyvek jól vannak. Ezenkívül boldogok
lehetnek, hogy egyszer végre alaposan kiszellőztették őket. Szegény,
elfeledett holmik!
- Segítenünk kell Catnek! - A keze hiába tapogatózott a dzsekije
zsebében az utazókönyv után. A pánik hulláma öntötte el, amikor
megértette, hogy elvesztette, miközben Veitre támadt. Most ott van
valahol eltemetve a többi könyv alatt.
Nem maradt ideje, hogy megkeresse. Kezében a nyitott csőrös
könyvvel a nappaliba rohant, a két lányhoz, akik a kimerült Veit
mellett egymással birkóztak. Catnek nem volt esélye, Rachelle
bármelyik pillanatban rákényszeríti az akaratát. Ha elég hatalmas,
azt is megparancsolhatja neki, hogy a saját szívébe szúrja a kést,
vagy hogy Furiára támadjon vele.
Veit a padlón tekergőzött. A lélekkönyve mellette hevert, és volt
ott még egy könyv, amely a dzsekijéből kicsúszott. Furia nem tudott
könyvmágiai támadást intézni Rachelle ellen, amíg Cat felette
guggolt. Léteztek célzottabb taktikák is, mint egy durva
lökéshullám, ám azok időt igényeltek, ami most nem állt
rendelkezésére. Cat már egész testében remegett, ahogyan próbált
Rachelle befolyása ellen védekezni.
Furia a legegyszerűbb és leghatékonyabb módszer mellett
döntött: átugrott Veiten, és lendületet vett a jobb lábával, hogy
erősen Rachelle-be rúgjon.
- Állj! - csendült fel ekkor egy hang a nappali bejáratából. -
Azonnal fejezzétek be, mindannyian!
Furia mégis rúgott, nem olyan erősen, mint ahogyan tervezte, és a
célt is elvétette, csupán Rachelle vállát találta el. Cat a padlóra
csúszott, és elejtette a kést, miközben Rachelle fájdalmában
felágaskodott.
- Megállj! - kiáltotta a férfi még egyszer az ajtóból, és Furia érezte,
ahogyan a szoba újra feltöltődik könyvmágusi energiával. Hatalmas
csapás előtt álltak, olyan erőszak fenyegetése előtt, amitől még maga
Rachelle is megállt egy pillanatra. Veit halkan vinnyogott, még
mindig a saját fájdalma és rosszulléte foglyaként.
Cat négykézláb Furia mellé mászott, és egy felborult fotelben
megkapaszkodva próbált feltápászkodni.
- Apa! - nyögte.
- Mindig gondoskodsz a felfordulásról. - Cat apja közelebb jött, a
kezében egy nyitott könyvvel. Finom, szürke kabátot viselt, alatta
sötét öltönyt. Magasabb volt, mint ahogyan azt a fotók alapján
gondolni lehetett, és a tekintély olyan légkörét árasztotta, amelyet
még a szobában tomboló könyvmágiai áramlásokon keresztül is
érezni lehetett. Azonnal felfogta, mi történt, és a rovátka a simára
borotvált állán még hangsúlyosabbá vált a haragtól.
Jonathan Marsh megtestesített mindent, amit a Costwoldson túli
világban Furia megvetett. Könyvmágus volt, persze, de nem csupán
külsőleg nem volt benne semmi közös az olyan szeretnivaló
csodabogarakkal, mint az apja vagy Kyriss igazgató. Teljességgel
hatalomra törekvő ember volt, és a könyvek, amelyeket becsült,
politikai értekezések voltak és ideológiai pamfletek; ezt látta,
miközben a levegőben megpörgette a könyvtárát. Az olyan férfiak
uralma alatt, mint Marsh, züllött a Skarlátterem az Adamita
Akadémiává, akik megtagadták, hogy levonjak a tanulságot a
múltból. A melegség, amelyet Furia az olvasás szeretetéhez kötött, a
feltárulkozás és kalandvágy, a képzelet tiszta öröme - mindez
hiányzott ezen a helyen.
Mögötte Cat anyja jelent meg. Eltekintve a vérző sebtől a
szemöldökén, sértetlennek látszott. Valamit mondani akart, de a
férje elé lépett, talán azért, hogy megvédje - vagy hogy ne adjon neki
esélyt a lányával beszélni.
Rachelle háttal a falnak támaszkodva felkelt.
- A nevem Rachelle Himmel. Azért vagyok itt…
- Tudom, kicsoda ön - mondta Jonathan Marsh.
- Apa, mi… - kezdett bele Cat, ám a férfi egyetlen kézmozdulattal
elhallgattatta. Még csak arra sem volt szükség, hogy megszólaljon.
Furia megrémült, amikor látta, hogyan változik meg Cat a
közelében. Az összetöpörödés, amit már korábban észrevett nem
pusztán testi természetű volt. Olyan valakinek ismerte meg Catet,
aki semmitől és senkitől nem fél, legalábbis nem nagyon. Most
mégis úgy viselkedett, mint a megvert kutya, amelyet arra
tanítottak, hogy a leghalkabb szóra is kushadjon, és meghúzza
magát egy sarokban.
El kell innen menniük, azon nyomban. Talán szükséges volt, hogy
Cat tegyen egy utolsó kísérletet, hogy csak azért is megmutassa az
apjának. Ám most, hogy itt áll vele szemben, nem volt rá képes. Az
egyébként olyan erős Cat egyszerűen nem volt elég erős. És Furia
volt az utolsó, aki ezért szemrehányást tett volna neki.
- Törődjön a bátyjával! - mondta Marsh Rachelle-nek. - Úgy
látszik, segítségre van szüksége.
- Mi lesz…
- Azt én elintézem. - És miközben ezt mondta, felhasított egy
oldalszívet.
- Furia! - kiáltotta Cat. - Vigyázz! - Felébredt a megrendült
bénultságából, és Furia elé ugrott, hogy megvédje az apja
támadásától.
Az apja azonban mintha tovább nőtt volna a lélekkönyve
fényében, mintha a fél szobát kitöltötte volna, miközben a környezet
villódzni kezdett, mint a levegő a szélsőséges forróságban.
Láthatatlan kezek tapogatóztak Furia után, meg akarták ragadni,
bilincsként a karjára és lábára feszülni.
Furia minden ereiét összeszedve nyomáshullámot küldött az
ablakfrontra. Az üveg robajjal hullott ki a kertbe. Egy
szívdobbanásnyi ideig mindenki figyelmét elterelte. Marsh dühösen
felkiáltott, de Furia nem hagyott neki időt az ellentámadásra.
Megfogta Cat karját, és a másik kezével felkapta a földről Veit
elveszett utazókönyvét: azt a könyvet, amelyre a Himmel
testvéreknek lett volna szüksége, hogy visszatérjenek arra a helyre,
amelyet Furia csak sejthetett. Remélte, hogy ez elegendő lesz.
Rachelle előreugrott, amikor megértette, mit tervez Furia. Túl
lassú volt.
- Catalina! - kiáltotta Cat apja, és a hangja visszhangzott a lányok
után, miközben a könyv elragadta őket.
 38.

A könyvillat, amely régmúlt olvasmányok emlékeként fújdogált

Libropolis sikátoraiban, a gettó drótkerítése előtt sem állt meg. Csak
a negyed mélyén vesztett az erősségéből, míg végül elfedte a szűkös
szállásokon összezsúfolódó túl sok ember szaga.
Finnian itt nőtt fel, habár nem volt könyvönkívüli, Summerbelle
viszont csak a rövid látogatásaiból ismerte a gettót. Soha nem
ráncolta az orrát, ezt a fiú a javára írta, de érezte, hogy a lány
kellemetlenül érzi magát.
- Nem szívesen vagy itt - állapította meg, miközben egy keskeny
sikátoron mentek végig, a pulóverük kapucniját mélyen az arcukba
húzva. A lányé fehér volt, a fiúé fekete. Felette mély zsebes dzsekit
viseltek, ezenkívül tornacipőt és kényelmes nadrágot, amelyben
fürgén tudnak mozogni, ha úgy alakul a helyzet.
- Ellentmondásosnak találod? - kérdezte a lány.
A fiú oldalpillantást vetett rá, de a lány mereven előre nézett.
- Egy csomó mindent feladtál azért, hogy a könyvönkívüliekért
harcolj - mondta a fiú. - Mégsem érezted soha jól magad a
jelenlétükben.
- Mégis mit adtam fel? Félárva voltam egy nagy, régi házban.
Tudod, Furia és én ebből a tekintetből nem is vagyunk olyan
különbözőek.
- Kedveled - állapította meg a fiú.
- Hiszen te is.
- Nem így értettem. Hónapok óta törődsz vele, megtanítod neki
ezt a sok könyvmágusi trükköt. Látsz benne valamit, és ez nem csak
a tehetsége.
- Finnian, a női lélek szakértője.
 - Én értem, hogyan jár az emberek esze. Ezért vagyok jó benne,
hogy rászedjem őket. Legalábbis többnyire.
Ekkor a lány mégiscsak felé fordította a kicsit fennhéjázó módon
csinos arcát, amely mélyen a kapucni árnyékában rejtőzött.
- Tudod, Finnian, ha ilyen jól ismered az embereket, akkor miért
nem töröd magad jobban Catért?
- Hiszen én mindent megpróbálok…
- Nem, nem próbálsz - szakította félbe a lány. - Egyáltalán nem
követel tőled sokat. Csak annyit, hogy őt is bevond a dolgaidba.
A fiú egy pillanatig hallgatott.
- Ha megtudná, mit kellett tennem ahhoz, hogy Marduk
megbízzon bennem, többet hallani sem akarna rólam.
- Attól félsz, hogy visszautasítana? Lehetséges.
- Cat az ellenálláshoz tartozik. Ő sem bánik kesztyűs kézzel a
milicistákkal és gárdistákkal. Képes lesz vele együtt élni.
- Már nem hisz az ellenállásban, ő maga mondta.
Summerbelle megállt, és a vállánál fogva visszatartotta a fiút.
Rajtuk kívül senki más nem tartózkodott a szűk sikátorban, de
Finnian a biztonság kedvéért szétnézett.
- Te magad hiszel még benne? - kérdezte a lány. - És hagyj időt
magadnak a válaszra! Tényleg azt gondolod, hogy a könyvönkívüliek
ezreit jobb élethez tudjuk segíteni? Hogy le tudjuk bontani a
gettókat? Mi? Komolyan?
- Kezdettől fogva sejtettem. Te nem a könyvönkívüliekért
harcolsz, hanem az Akadémia ellen.
- És te tudod még, miért harcolsz?
Néhány dologban biztosan igaza van a lánynak, főleg Cattel
kapcsolatban. De ezen a ponton téved.
- Ó igen - mondta a fiú -, tudom. Látni akarod?
 A lány szeme kicsit elkerekedett, mintha sejtette volna, hogy túl
messzire ment.
- Az indokomat - mondta Finnian. - Akarod látni?
- Én nem akartam…
A fiú nem engedte, hogy befejezze, karon fogta, és végigsietett vele
a sikátoron.
- Nem nagy kerülő. Nem fogunk sok időt veszíteni.
Esni kezdett, amikor a csendes sikátorból egy zsúfolt utcára
kanyarodtak, amely a gettó széléhez vezetett. A déli égbolt szürkén
és súlyosan ült az ormok felett, sok könyvönkívüli esernyőt tartott és
kapucnit viselt. Nem keltettek feltűnést, ahogyan a járókelők
folyamában elmerültek. Férfiak, nők és néhány lény, amelyeknek a
neme első pillantásra nem volt felismerhető, különböző irányokba
tülekedtek.
Néhány száz yard után befordultak egy mellékutcába, mentek
néhány sarkot, majd áthaladtak egy kapuív alatt. Finnian a zsebéből
előhúzott egy kulcsot, és kinyitott egy teljesen hétköznapi ajtót,
amely mögött lépcső vezetett a mélybe. Mindketten bekapcsolták a
zseblámpájukat.
Korábban, amikor még a könyvjelzőszalagok melegházában
dolgozott, éjszakánként gyakran használt olyan utakat, mint ez:
földalatti járatok, amelyek egykor Libropolis könyv-alvilágának a
részei voltak, még mielőtt a gettó alatt működő raktárakat és
szállítószalagokat leállították volna. Az Akadémia sok alagutat és
csarnokot lepecsételt, de nem tartott sokáig, amíg az első
könyvönkívüliek a túlzsúfolt házakból lehúzódtak ide. Néhányan
sötét, barátságtalan könyvekből hullottak ki, és hívogatta őket a
sötétség. Némelyikük útjába jobb volt nem kerülni. Még Marduk
gengszterei sem tartózkodtak itt a szükségesnél tovább.
- El akarod hagyni a gettót? - kérdezte Summerbelle. Voltak más
lehetőségek is, hogy a kerítésnél kijátssza az ember az ellenőrzést.
Kedvező körülmények között a gárdistákra kényszeríthetik az
akaratukat, amennyiben azok nem könyvmágusok.
 - Nem - felelte a fiú. - A hely, ahová megyünk, még a gettón belül
található.
A fiú érezte, hogy a lány lopva méricskéli, talán azon gondolkodik,
jó ötlet volt-e vele együtt Isis hajtóvadászatára indulni.
- Jártál itt Cattel? - kérdezte halkan, miközben lefelé mentek a
lépcsőn.
A fiú megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy a lány pontosan tudja,
hová kell a kést szúrni.
- Pontosan erről beszéltem az előbb. Engedd, hogy részese legyen
az életednek! Annak is, ami volt.
- Tudja, mi történt. De nem akartam veszélybe sodorni.
Summerbelle mosolygott, de egyelőre nem szólt többet, csupán a
lélekkönyve oldalai közé dugta az egyik ujját, hogy abban a
pillanatban fel tudja csapni, amint szükségessé válik.
A könyves falut, Hay-on-Wye-t, amelyből Libropolis egykor
keletkezett, évtizedekkel ezelőtt egy új, üres menedékhelyre
helyezték át. Az a Hay-on-Wye, amely még ma is létezik Walesben,
csupán másolata az eredeti falunak, a turisták számára hozták létre.
A menedékhelyen viszont a hatalmas könyvmágiának köszönhetően
az eredeti egyre bővül, majdhogynem a végtelenbe burjánzik. Azóta
itt bukkannak fel azok a könyvkereskedések, amelyek a rendes
világban eltűnnek - talán az utolsó tiszteletreméltó tett, amelyért az
Adamita Akadémia felelős.
Hay-on-Wye-jal együtt az ősrégi pincék is a menedékhelyre
kerültek, kamrák és járatok az elmúlt ezer évből, és ahogyan a
sikátorai, könyvesboltjai és faszerkezetes házai, a föld alatti világa is
határtalanul kitágult. A sötét téglaalagutak tapogatókként
nyújtóztak, és gyökérszerűen szétágaztak. Antik csatornarendszer,
házmagasságú boltívek és meredek lépcsők alkották a város alapját,
és ezek a pincék és katakombák sehol nem voltak félelmetesebbek,
mint a gettó alatt.
 Finnian és Summerbelle többször megálltak, hallgatóztak: közeli
zajok és távoli hangok visszaverődése, kísérteties morgás, amely
talán már évek óta zúg az útvesztőben, és most végre emberi fülbe
jut. A zseblámpák sugara üres falakon és fekete alagutak torkolatain
suhant végig.
A földalatti hálózat némely része elevenebb volt, mint mások,
némelyik egyenesen sűrűn lakott. De Finnian a félreeső útvonalakat
választotta, ahogyan mindig is tette, és végül megállt egy hosszan
elnyúló pincehelyiségben. Alacsony mennyezetű kamra volt, teljesen
üres a vas csigalépcsőtől eltekintve, amely a másik végében
felvezetett a napvilágba.
- Mi ez itt? - kérdezte Summerbelle.
- Annak a háznak a pincéje, amelyben a nagyszüleimnek
antikváriuma volt. Nem voltak könyvmágusok, csak egyszerű
könyvkereskedők, akiknek az üzletét a rendes világban bezárták. Az
Akadémia meghívására idejöttek, röviddel Hay-on-Wye áttelepítése
és Libropolis keletkezese után. Minden lehetséges ígéretet
megkaptak, és egy ideig boldogok voltak itt. Amíg az Akadémia úgy
nem határozott, hogy ezt a körzetet a könyvönkívüliek gettójává
alakítja. Eleinte megmaradt még egy-egy könyvkereskedés, de
hamarosan egyre kevesebb lett belőlük, mert nem jött több vevő és a
legtöbb könyvönkívülit nem érdeklik a könyvek.
Summerbelle bólintott.
- Az üzleteket áttelepítették. A tulajdonosoknak új házakat utaltak
ki a gettón kívül.
- A legtöbbnek igen. De a nagyapám megtagadta. Amikor jöttek,
hogy a házat kiürítsék, az apám összetűzésbe került a milíciával.
Nem vagyok benne biztos, hogy így akarta, azt hiszem egyszerűen
azért tette, hogy a nagyapám úgy érezze, mellette áll. A milícia
először fenyegetőzésekkel próbálkozott, aztán erőszakkal. Az apám
és az anyám ellenkezett, nem különösebben értelmes elhatározás, de
ilyenek voltak, és aztán az egész kiszámíthatatlanná vált. Hirtelen
azzal vádolták őket, hogy lázítók, akik szembeszállnak az
Akadémiával, és másokat felbujtanak. - A fiú pillantása a
gondolataiba merülve a lépcsőre siklott. - Nem állítom, hogy eredeti
történet. Még csak poén sincs benne. Egyszerűen lehozták, a fal elé
állították és agyonlőtték őket. Az apámat, az anyámat, még a kutyát
is. A nagyszüleim nem tudták túltenni rajta magukat, és rövid időn
belül egymás után meghaltak. Engem a milícia otthonba akart
dugni, de megléptem, egy ideig az utcán éltem, míg végül
Gunvaldba nem botlottam. Ő a gyakornokává tett. A többit meg már
ismered.
Summerbelle a falhoz lépett, amely előtt a fiú szüleit
meggyilkolták, és az ujjai hegyével végigsimította a téglákat. Egy
végtelen perc múltán újra a fiú felé fordult.
- Tudod, mi a legrosszabb, amit az emberrel művelnek?
Mindannyiunkba ugyanazt a történetet sulykolják. Beléd, belém,
Furiába és még oly sok más emberbe… Ugyanazokba a sablonokba
kényszerítenek. Elveszik tőlünk azokat az embereket, akiket
szeretünk, és olyan dolgokra késztetnek, amiket korábban soha nem
akartunk volna megtenni. Még azokra is szerepet erőltetnek, akik
ellenük harcolnak.
Finnian elgondolkodva bólintott, a vas csigalépcsőhöz ment, és
felfelé világított. Gyerekként számtalanszor ment rajta végig. A
fokok feletti csapóajtó olyan volt, mint bármely másik, föld alá
vezető ajtó, csak ezt acél keresztdúcokkal biztosították Valószínűleg
padlót fektettek rá, mielőtt az első könyvönkívülieket a házba
telepítették.
Summerbelle majdnem nesztelenül lépett a fiú mellé.
- Ki tudom nyitni - mondta. - Ha szeretnéd.
A fiú elgondolkodott rajta, de tudta, hogy ott fent nem a régi
otthonát találná. Csak idegen férfiakat és nőket idegen szobákban. A
fejét rázva elfordult, és a lány szemébe nézett. A lány várakozón
figyelte.
Az alvilág mélyéről állati üvöltés hallatszott. Az egyik olyan
alagútlakóé, akivel jobb volt nem összetalálkozni.
 - Menjünk tovább! - mondta Finnian.
Tíz perccel később egy kőlépcsőn elhagyták a gettó alvilágát,
átszeltek egy hátsó udvart, és nem sokkal később beléptek a negyed
számtalan kocsmájának egyikébe. Áthelyezett Jelenet - állt
kacskaringós betűkkel a bejárat feletti cégtáblán. Amikor kinyitották
az ajtót, cigaretta- és pipadohány füstje csapta meg őket.
Ebédidő volt, a hosszú pultnál három sorban tolongtak a
vendégek: túlnyomórészt könyvönkívüliek, de rendes emberek is,
akik a gettóba vetődtek. A faburkolatú fülkékben minden asztal
foglalt volt. Úgy látszott, senki nem méltatja figyelemre őket,
ahogyan az esőtől csuromvizes kapucnijuk alól körülnéztek, és a
szürke füstfelhőn át próbálták az arcokat felismerni.
- Még soha nem jártál itt, igaz? - kérdezte halkan Finnian.
Summerbelle megrázta a fejét.
- Büdös. Sör, füst és valami még rosszabb.
- Mit vártál? Könyvillatot?
A lány a pult vége felé biccentett.
- Néhányan közülük könyvmágusok. Ismered őket?
Finnian lopva végigmérte a maréknyi férfit, akik a pultnál
támaszkodtak. Mind Smoke & Mirrorst szívtak. A fejük felett
kacskaringózó füstből alakok és képek váltak ki azokból a
könyvekből, amit legutóbb olvastak. A fiú szeme könnyezni kezdett,
amikor megpróbált részleteket kivenni. Ha a férfiak a milíciához
tartóznak, nincsenek szolgálatban, mert egyik sem viselte a szokásos
fekete kabátot és vörös sálat.
- Soha nem láttam őket - mondta.
- Ügynökök?
- Lehet. Vagy egyszerűen csak emberek, akik sört isznak.
Summerbelle tekintete továbbsiklott a füstös söntésen.
- Melyikük az informátorod?
 Finnian a kocsma hátsó végében álló egyik asztal felé biccentett. A
füstgomolyag mögött egyetlen férfi ült, és úgy látszott, elmerül a
söröspohara szemlélésében. Biztosan ő is rég észrevette már
Finniant és Summerbelle-t, és amióta beléptek, szemmel tartja őket.
- Elég messzire a legközelebbi ajtótól - mondta a lány. - Tényleg
megbízhatunk benne?
- Jobban, mint másokban. Gyakran jártam itt Gunvalddal. A
legtöbb ember, aki idejön, rendben van. Samnek - az a kövér férfi a
pult mögött - megvannak a maga módszerei, hogy mindenkit
elűzzön, akit nem talál megfelelőnek. Ki nem állhatja az Akadémiát.
- Még egy ok, hogy pokolian vigyázzunk. Ha a milícia tudja, hogy
ez itt az ellenállás egyik fészke, egészen biztosan megfigyelik.
- Ha van jobb ötleted, halljuk!
A lány sóhajtva vállat vont, és előreengedte a fiút, miközben a
füstön át mélyebben a helyiségbe nyomultak.
 39.

Negyedórával később Lorenzo Fragasso tájékoztatta őket a

legújabb fejleményekről. Finnian és Summerbelle figyelmesen
hallgatták, miközben az alacsony, sötét hajú férfi áttekintést adott
nekik arról, mi zajlik a gettóban, illetve az Akadémia
tevékenységéről.
Lorenzo vézna könyvönkívüli volt, az ember néhány másodperc
múltán elfelejtette az arcát. A szerző, aki papíron életre keltette, alig
erőltette meg magát jobban, mint egy bútordarab leírásánál.
Lorenzo a könyvében statiszta volt; valamilyen oknál fogva kapott
nevet, de a külsejét legjobb esetben is csak felvázolták.
„Valami nagy dolog” készül, számolt be róla, és az ellenállás
feltehetően az Akadémia legcsekélyebb gondja.
- Nem megmondtam? - Summerbelle szeme elkeskenyedett. -
Még csak komolyan sem vesznek bennünket.
- Nem erről van szó - ellenkezett Lorenzo olyan hangon, amely
épp olyan jellegtelennek hatott, mint a kocsma szórt hangzavara. -
Egyszerűen fontosabb dolguk van, mint hogy néhány lázadót
üldözzenek, akik ész nélkül ellenségükké tették Libropolis
leghatalmasabb bűnözőjét. Mégis mi járt a fejetekben, Mardukkal
hajba kapni!
Finnian felnyögött.
- Tehát már elterjedt a híre.
- Marduk vérdíjat tűzött ki a fejetekre, és fél Libropolist
beterítette a fényképeiteket tartalmazó körözőlevéllel. Mindenki
erről beszél. A legvadabb híresztelések kaptak szárnyra, miért is
üzenhetett hadat az ellenállás egy olyan embernek, mint ő. A
legtöbben egyetértenek abban, hogy teljesen megőrültetek. Az
Akadémia pedig kényelmesen hátradől, és várja, hogy Marduk
elintézzen benneteket. Még csak a kezüket sem kell bepiszkítaniuk.
 Bosszantó volt beismerniük, hogy tökéletes csapdába szaladtak
bele. Egynéhányuk fejére már hónapok óta vérdíj volt kitűzve a
legmagasabb Finnianre és Isisre. Csakhogy a gettó legtöbb lakója
számára szóba sem jött, hogy bárkit is kiszolgáltasson a gyűlölt
Akadémiának. Egészen másként állnak viszont a dolgok, ha
Mardukról van szó: vele és az embereivel ajánlott jóban lenni, és
semmiképp nem számított szégyennek szívességet tenni neki.
Finnian körülnézett a söntésben, a jelenlévők arcát méricskélte és
régi ismerősöket keresett, akik a kapucni ellenére felismerhetik.
Egyre több vendég áramlott az Áthelyezett Jelenetbe. Még a pulttól
távol eső állóhelyek is megritkultak, időközben az emberek már az
asztalok között tülekedtek.
- Mi van Isis Nimmernisszel? - kérdezte Finnian. - Sikerült
valamit megtudnod róla?
- Járt Libropolisban. Nem a gettóban, de látták kint, a városban.
- És?
- Más semmi. - Az asztalon Finnian elé tolt egy gyűrött papírcetlit
két utcanévvel. - Állítólag itt bukkant fel. - Az ujján, amelyet az egyik
névre helyezett, a körme alatt véraláfutás volt. - Itt bement egy
házba. De bolond lenne, ha még mindig arrafelé kódorogna.
Valószínűleg ügynök-búvóhely lehetett, ha engem kérdezel.
- Az egyik Biztonságos Ház?
Lorenzo nevetett.
- Nem igazán biztonságos, ha tudunk róla, nem igaz?
- Ez minden? - csatlakozott a beszélgetéshez Summerbelle. - Két
utcanév?
A könyvönkívüli kötekedő kedvében rámordult.
- Nyugodtan kérdezősködj tovább, Kicsike! Talán találsz valakit,
aki többet tud.
Finnian egy lélegzetvételnyi ideig attól félt, hogy a lány valami
gusztustalansággá változtatja Lorenzót. A nyál is benne lehet a
pakliban, vagy a szemölcs.
 De Summerbelle uralkodott magán, és témát váltott.
- Ez a nagy dolog - mondta -, ez az új fenyegetés, amiről beszeltél.
.. Pontosan micsoda?
- Senki nem tud közelebbit. - A könyvönkívüli nagyot kortyok a
söréből. „Eszes Könyvárusok főzete” - állt az üvegen, a
menedékhelyek egyik kedvelt márkája. - Állítólag újra felbukkantak
a tintagombák.
- A városban?
Lorenzo helyeslően dünnyögött.
- Az egyik külső kerületben. Elég nagy ramazuri volt, több halott,
és senkit nem tudtak elfogni. De szemtanúk esküsznek rá, hogy
tintagombák voltak. És nem egyszeri alkalom volt. Úgy tűnik,
tapasztalatlan könyvmágusokra akaszkodtak, kint, a világ lapjai
között. Hát ez az, amit az emberek beszélnek. Az Akadémia biztosan
többet tud, de természetesen nem engedi kiszivárogni, nehogy még
nagyobb felfordulás legyen.
Tintagombákról szóló híresztelések mindig is voltak. A rendes
világban az emberek ufókat látnak, a menedékhelyeken
tintagombákat. A legtöbb ilyen találkozás fontoskodók agyréme volt.
Kint, az ürességben, lehet, hogy olykor-olykor meg lehet figyelni
néhányat, de nem rendelkeztek azzal a képességgel, hogy
könyvmágusokat kövessenek a menedékhelyekre. Hacsaknem valaki
szándékosan hozza őket magával, és kaput nyit nekik.
Finnian a bejáratra pillantott a kocsma másik végében, és most
úgy érezte, mintha a helyiség összezsugorodott, a falak pedig
közelebb húzódtak volna egymáshoz. Sok asztal szürke füstbe
burkolózott, és már alig lehetett kivenni, kik ülnek körülöttük.
Egy széles karimájú, puhakalapos, elnyűtt szalonkabátos férfi
asztaltól asztalig ment, és cédulákat osztogatott, amelyen „a szezon
csőrös könyv harcát” reklámozták: „Oldalak szakadnak, bőr hasad,
kötés pattan, könyvek harapnak”.
- Igazi költő - jegyezte meg Summerbelle.
 Finnian összegyűrte a cédulát.
- Söpredék!
Lorenzo jókedvűen pillantott rá.
- Ezek itt tisztességes emberek, akik nem akarják, hogy bármi
közük legyen az Akadémiához.
- Tisztességes emberek? Mennyire vagy ebben biztos, Lorenzo?
Volt valami határozott oka, amiért éppen itt akartál velünk
találkozni?
A könyvönkívüli érdektelen arca grimaszba torzult, mintha
Finnian felpofozta volna.
- Ne légy igazságtalan! Nem érdemeltem meg a
bizalmatlanságodat.
Summerbelle rémülten pillantott hátra.
- A pultnál álló könyvmágusok elhagyják a kocsmát.
Finnian a füstön át homályos körvonalakat látott, amelyek a
kijárat felé mozogtak.
- Ez jó vagy rossz?
- Azok ott? - Lorenzo az állával az alakok felé biccentett. - Ők nem
ügynökök, ha ez az aggályotok.
- Egészen biztos?
- Amilyen biztos csak lehet az ember. Könyvcsempészek, akiknek
egész biztosan nem áll érdekében, hogy az Akadémia rájuk szálljon.
- Marduknak dolgoznak?
Lorenzo vigyorgott.
- Mindenki, aki itt pénzt keres, valamilyen módon Marduknak is
dolgozik. Legalábbis néha. Ezt ugyanolyan jól tudod, mint én.
Summerbelle mély levegőt vett.
- El kell tűnnünk innen!
A kocsma időközben olyannyira megtelt, hogy a kifelé vezető úton
egy halom embert oldalba fognak lökni. Summerbelle
megkopogtatta a dzsekije egyik zsebét, abban rejlett az utazókönyv.
Az ellenpéldányát abban az üres sikátorban helyezte el, amelybe a
Libropolisba érkezésük kapuját nyitotta. Ezenkívül itt és most
nyithat egy másik kaput is, amely visszavezet a rezidencia
könyvtárába. Csakhogy ez túl nagy feltűnést keltene, ráadásul
fennáll a veszély, hogy egy tehetséges könyvmágus követné őket.
Még mielőtt Finnian bármit is mondani tudott volna, Lorenzo
megelőzte: - Felettébb hálás lennék, ha továbbra is feltűnés nélkül
viselkedhetnénk. Ha köddé váltok a levegőben, akkor kérdéseket
fognak nekem feltenni. És kérlek, semmi esetre se nyissatok kaput
itt, a forgatag közepette! Megkínoznának, amíg mindent el nem
mesélek nekik. És ez nem tartana nagyon sokáig.
Summerbelle megsemmisítő pillantást vetett rá, de a
könyvönkívüli csupán vállat vont.
- A melegházban történt robbanás óta nagyon sok megváltozott -
folytatta. - Tömeges letartóztatások voltak, több száz épületet
kutattak át, jó tucat kivégzésre került sor. Az ellenállás azóta nem
túlságosan kedvelt. A legtöbb ember számára semmi mást nem
hoztatok, csak bosszúságot.
- Más lehetőség? - súgta Finnian Summerbelle felé.
- Attól eltekintve, hogy az egész kocsmát rögtön felforgatom
könyvmágiával?
- Akkor az egész gettó azonnal a nyakunkon lenne.
A lány látható sajnálkozással bólintott.
- Rendben - mondta Finnian Lorenzónak, és felállt. - Ősi szokás
szerint cselekszünk. Te mész előre.
Nem hitte, hogy bárki is látott volna belőlük annyit, hogy
felismerje őket - de teljesen biztos nem lehetett benne. Valami azt
súgta neki, hogy veszélyben vannak, csak nem tudta ezt a sejtését
egyes emberekre kivetíteni. Lehet, hogy a pultnál álló férfiak érezték
Summerbelle könyvmágusi auráját, de ettől még korántsem tudják,
ki ő.
 A kocsma levegője mintha minden perccel fojtogatóbbá vált
volna. Amennyire csak lehetett, feltűnés nélkül igyekeztek Lorenzo
mögött a kijárat felé. Nem volt messzire, nem egészen tizenöt
yardra, de túl sok ember tartózkodott a kocsmában. A legtöbben
velük szembe tülekedtek, a pult felé.
Egy férfi meglökte Summerbelle vállát, és kicsit megállt. De éppen
amikor Finnian azt gondolta, közbe kell avatkoznia, az idegen
továbbfurakodott, majd elmerült a tömegben.
Minden további incidens nélkül elérték az ajtót, amikor is fél tucat
könyvönkívüli a raktári munkások szürke mundérjában
befurakodott. Miközben arra vártak, hogy továbbmehessenek,
Finnian újra szétnézett.
Közvetlenül mögötte állt az a férfi, aki a csőröskönyv-harc
reklámját osztogatta, és foghíjas vigyorral nézett rá. Az óriási
puhakalapja karimáját mélyen a homlokába nyomta, a kopott
szalonkabátja tele volt folttal. Az arca almára hasonlított, amely túl
sokáig lógott a fán: ráncos volt, piros, és tele himlőhellyel.
- Oldalak szakadnak, bőr hasad, kötés pattan, könyvek harapnak -
súgta egy régi gramofon recsegő hangján. - Az év harca! El kell
jönnötök, neked meg a csinos barátnődnek!
Summerbelle nem húzta le a kapucnit, de még annak az
árnyékában is sejteni lehetett, milyen szép. Feltehetően több
vendégnek is feltűnt. Mennyire lehetnek jók a fényképek, amelyeket
Marduk a körözőlevelére nyomtatott? Legalább az ezüstfehér haját
teljesen elrejtette a kapucni.
- Csinos a kisasszony - folytatta a férfi. - Nem gyakran jártok erre,
hm?
Finnian tudomást sem vett róla, és megkönnyebbülten állapította
meg, hogy a kijárat végre felszabadult. Lorenzo már ki is osont.
Summerbelle még mélyebben az arcába húzta a kapucnit, és
követte. Aztán mindhárman kint álltak a sikátorban. Az eső jobban
esett, most hideg, kövér cseppekben hullott.
 - Erre! - Lorenzo behúzta a vállát, mintha ez megóvná a
nedvességtől.
Lendületesen elmentek egy kis köz torkolatáig. A rés alig volt
olyan széles, hogy két ember elférjen egymás mellett. A végén egy
sikátorba értek. Finnian a gettó labirintusának minden talpalatnyi
helyét ismerte, és tudta, hol vannak.
- Rendben - mondta Lorenzónak -, ez így már jó lesz. Itt elválunk.
- Mindannyiunknak az lesz a legjobb - értett egyet a
könyvönkívüli, és a nadrágzsebében megcsörgette a pénzérméket.
Finnian iniciáléban fizetett neki, a menedékhelyek hivatalos
pénznemében. Bár Libropolis könyvkereskedéseiben angol fontot is
elfogadtak, a gettóban leginkább az Akadémia betűérméi voltak
forgalomban, mint fizetőeszköz.
Lorenzo az egyik ujjával megkopogtatta a homlokát, majd elsietett
balra. Finnian és Summerbelle jobbra fordultak.
- Koszos kis fickó - mondta a lány undorodva.
- Koszos, de megbízható.
- Utálom, hogy ilyen emberekkel kell együtt dolgoznunk.
- Lorenzo épp olyan kevéssé szereti az Akadémiát, mint te.
A lány váratlanul megkérdezte: - Neked is hiányoznak néha a Holt
Könyvek Erdejében töltött idők? A tábor a fa gyökerében. Puck,
Holmir és a többiek, akiknek nem sikerült?
- Puck és Holmir mindenképpen. A nedves faodú, amelyben
aludnom kellett, már nem annyira. A folyóvíz a rezidencián azért
nem semmi.
Summerbelle mosolygott.
- Nem erre gondolok, és ezt te is tudod. Akkoriban minden
egyszerűbbnek tűnt. Tudtuk, ki ellen harcolunk, és hogy az
Akadémia milyen célokat követ. Ma már semmit nem tudunk.
Minden már csak egy szörnyű… nem is tudom, zűrzavar.
 - Az ellenségeid nem tehetik meg neked az örökkévalóságig azt a
szívességet, hogy fekete kabátot és vörös kendőt hordanak. Ilyen
egyszerű nem maradhat örökre.
A lány egy sóhajtással helyeselt.
- Ma a legerősebb ügynök a mi oldalunkon harcol, és a
legveszélyesebb ellenségünk a jelek szerint nem az Akadémia,
hanem Marduk.
- Mit gondolsz erről a veszélyről, amiről Lorenzo beszélt? A tény,
hogy néhány tintagomba előmászott a bugyraiból, csak nem
nyugtalanítja olyan nagyon az Akadémiát.
- Talán Siebenstern ismeri a választ - felelte a lány. - Az Éjszakai
Menedékhelyen bizonyára lehet találni nyomokat és utalásokat.
- Ha még él.
A járókelők áramlatával együtt a gettó határa felé mozogtak. Az
eső kopogott a számtalan ernyőn és kapucnin. Az utcák, amelyeket a
könyvönkívüli felírt nekik, különböző irányokban feküdtek, kint, a
kerítésen túl. Először azt a címet akarták felkeresni, ahol Lorenzo az
Akadémia egyik Biztonságos Házát feltételezte. Amióta Finnian az
ellenállás oldalán harcolt, mindössze három ilyen házat tudtak
felkutatni. Senki nem tudta, mennyi volt belőlük Libropolisban, a
többi menedékhelyről nem is szólva.
Az utca végén állt az egyik őrzött kapu. Az ellenőrzést újra
szigorították, az átjáró előtt hosszú sorban kígyóztak a várakozók.
Finnian és Summerbelle száz yarddal előtte balra fordult, átszeltek
egy további sikátort, egy dohos belsőudvart és végül egy
jelentéktelen szenes csapóajtóhoz értek. Alatta feküdt az egyik
rejtett lejáró az alvilágba, amelyen keresztül észrevétlenül át akartak
kelni a gettó határán. Még egyszer utoljára szétnéztek, figyeli-e őket
valaki, de a szorosan egymás mellett sorakozó házak között senkit
nem láttak. Summerbelle pusztán egy kézmozdulattal kireteszelte a
könyvmágusi zárat, Finnian pedig felhúzta a csapóajtó jobb felét.
Esővíz folyt csillogó csermelyként a földre.
 - Oldalak szakadnak, bőr hasad - gajdolt egy reszelős hang a hátuk
mögött. - Kötés pattan, könyvek harapnak.
Summerbelle a kabátja alatt a lélekkönyvéért nyúlt, de aztán ott
hagyta; ebben az esőben nem nyithatta ki anélkül, hogy kárt tett
volna benne. Finnian előhúzta a pisztolyát a dzsekijéből, és
kibiztosította, miközben megfordult.
A ronda, puhakalapos férfi eléjük lépett, az egyik karja alá egy zárt
ládát csapott, úgy lehet, a csőrös könyvei börtönét.
- Az évszázad harca? - kérdezte Finnian rezzenéstelen vonásokkal.
- Az évszázad harca - erősítette meg a férfi.
- Könyvmágus - suttogta Summerbelle. - És nem gyenge.
Finnian ráfogta a pisztolyt, holott jól tudta, hogy egy jól kiképzett
könyvmágus képes a golyót felfogni, még mielőtt az elérné őt.
Summerbelle a lélekkönyve segítsége nélkül is képes volt
könyvmágiát alkalmazni, habár ilyenkor az erejének csak a töredéke
állt a rendelkezésére. Úgy lehet, Finniannek egyáltalán nem volt
más választása, mint hogy a fegyverrel próbálkozzon.
A gondterhelt arcú, vörös, alkoholista orrú férfi tíz yardra tőlük
megállt. A szalonkabátja zsebéből reklámcédulák dagadtak kifelé.
- A ti oldalatokon állok - mondta.
- És az melyik volna?
- Isis Nimmernist keresitek.
- Soha nem hallottam róla.
A férfi lassan leguggolt, a ládát a vizes utcakőre tette, majd a fedél
két zárát felkattintotta.
- Hé - kiáltotta Summerbelle -, csak óvatosan!
- Nincs benne fegyver - mondta az idegen, de egyelőre lecsukva
hagyta a fedelet.
- Akkor mi? .
- Csak papírlapok. Olyan dolgok, amiket pénzért terjesztek a
városban. Csőröskönyv-harcok és ingyen konyhák, egy kis zene és
szórakozás reklámjai. Ezenkívül néhány körözőlevél.
- Vizesek lesznek, ha kinyitod a fedelet.
- Mégis megmutatnám nektek.
- Bűnözőkhöz semmi közünk - mondta Summerbelle.
- Mi vagy te? - kérdezte Finnian. - Fejvadász?
A férfi újra felegyenesedett, de a ládát a földön hagyta. Most
magasabbnak hatott, mint előtte, és minden másodperccel, amely
eltelt, egyre kevésbé hasonlított a kocsmai alkoholistára. Nem a
ráncos arca változott meg, csak a tartása, miközben teljes
testmagasságában kiegyenesedett.
- Finnian - súgta Summerbelle -, álarcot visel. - A fiú rémült
pillantást vetett a lányra, és Summerbelle bólintott. -
Könyvmágiából készült maszkot. Átkozottul jót. Semmi gyenge
pont, még csak nem is villódzik.
- Elbánsz vele?
- Meglátjuk.
Finnian összeszorított fogakkal szitkozódott, és azt kívánta,
bárcsak egy kicsit gyorsabbak lettek volna. Úgy lehet, a férfi az
Áthelyezett Jelenet óta szemmel tartotta őket. Ha olyan hatalmas,
ahogyan Summerbelle mondja, akkor megfigyelhette őket anélkül,
hogy az feltűnt volna nekik.
- Nem Marduk fejpénze érdekel - mondta az idegen. Nem jött
közelebb, és valóságos színjátékot csinált belőle, hogy az üres kezeit
megmutassa nekik.
- Akkor mit akarsz? - kérdezte Summerbelle.
- Információt Isis Nimmernisről, őt keresem. Pontosan úgy,
ahogy ti.
- Fogalmunk sincs, hol bujkál - mondta Finnian. - Az egyetlen
nyom, amellyel rendelkezünk, talán már több napos. És pusztán
mendemondán alapul.
- Én szívesen meghallgatnám.
 - Finnian - mondta Summerbelle még egyszer nincs értelme. Nem
fog bennünket elengedni.
Természetesen nem. De Finnian időt akart nyerni, és megadni a
lehetőséget Summerbelle-nek, hogy az ellenfele képességeit
kifürkéssze. Hasztalannak érezte a pisztolyt a kezében, ennyi erővel
grimaszt is vághatott volna a férfira, hogy sakkban tartsa. Mégsem
eresztette k a fegyvert, mert azt a csalóka érzést keltette benne, hogy
nincs teljesen tehetetlenül kiszolgáltatva a két könyvmágus
küzdelmének.
Summerbelle homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, miközben
az idegent méricskélte. Még mindig az álarca mögé próbált
kukucskálni.
- Gyermekem - mondta a férfi majdnem lágyan -, hagyd ezt! - A
hangjából eltűnt az alkoholistákra jellemző krákogás, és ahogyan a
fejét egy kicsit felemelte, a szemét alkonyati fény világította meg.
Summerbelle halkan felnyögött.
A férfi arca olyan áttetsző lett, mint a tejüveg, mintha lemosta
volna az eső. Mögötte egy másik ember vonásai jelentek meg.
 40.

Amilyen kevés ideje maradt Furiának a könyvutazást

előkészíteni, olyan gyorsan célba értek. Úgy érezték, a világ oldalai
közötti zuhanás mindössze másodpercekig tart, arany és fény
elmosódó örvénye, amelyben a testük olyan gyorsan bomlott fel,
majd állt újra össze, hogy alkalmuk sem volt gondolatot fecsérelni
rá.
Hallotta, hogy Cat felnyög, amikor egymás mellett a borvörös, vad
mintás szőnyegre estek, amelynek a formái első pillanatban a
pszichedelikus káosz folytatásának látszottak, amelyet éppen maguk
mögött hagytak.
Cat legurult róla, de a lendület annyira előresodorta, hogy erősen
nekiütközött valami akadálynak. Furia valamivel épebb bőrrel
megúszta. Lábon ért földet, az egyik kezével megtámaszkodott,
minden tagjában érezte a becsapódást, bár első pillanatban azt hitte,
az egyik karja megrándult. Csak amikor felegyenesedett - némileg
elhamarkodva, hogy védekezni tudjon egy lehetséges támadás ellen
-, állapította meg, hogy sértetlen. A szédülés már múlófélben volt,
Furia tekintete kitisztult, visszatért a valóság iránti érzéke.
Miközben a rövid szoknyáját megigazította - mégis mit gondolt,
amikor ezt az egyáltalán nem praktikus holmit felhúzta? -
szétnézett.
Könyvtár volt, olyan tiszteletreméltó, mint egy múzeum, magas
mennyezettel és sötét bútorokkal. Sokkal rendezettebb, mint az apja
dolgozószobája a burjánzó könyvtornyaival, mégis szemmel
láthatóan olyan hely, amelyet rendszeresen használtak. A helyiség
olyan tágas volt, mint a rezidencia valamelyik szalonja. Tőle balra a
könyvszekrényeket egymással párhuzamosan állították fel, ezzel
több keskeny járatot képeztek, és a falak is a mennyezetig meg
voltak rakodva könyvekkel. A szőnyeg, amelyre megérkeztek, súlyos
olvasófotel előtt hevert. Előtte papírlapok voltak szétszórva a
padlón.
- Cat? Minden rendben?
Keresztben csíkos cicanadrágjában Cat két lába olyan
kicsavarodottnak látszott, akár egy kutyakölyöké, miközben lassan
felemelte a felsőtestét, és a beütött koponyáját dörzsölte.
- Azt hiszem… ők is mindjárt ideérnek?
- Nem tudom. Attól függ, volt-e náluk még egy idevezető könyv.
- Ha nem, akkor mennyi időre lesz szükségük?
- Honnan tudjam? Német akcentusuk volt. Ez itt valószínűleg az
otthonuk, tehát igencsak lehetséges, hogy már nem Angliában
vagyunk. De aligha fogják megvárni a következő repülőgépet,
inkább megpróbálnak majd felhajtani egy könyvet, amelynek van itt
ellenpéldánya.
Az egyik kezét Cat felé nyújtotta, és felsegítette. Az ablakok elé
sötét függönyöket húztak, hogy a papírt megóvják a napfénytől.
Csak néhány résen szűrődött be napfény. A csillár fel volt kapcsolva,
ezenkívül még egy állólámpa is volt a fotel mellett. Furia egy pillanat
erejéig fájdalmas vágyódást érzett a saját olvasósarkában töltött
békés órák, a morgós fotele és a kotnyeles lámpája után.
Ám ezek a gondolatok egy csapásra odalettek, amikor a pillantása
a padlón heverő, kitépett könyvlapokra siklott.
- Ó, ne…
A csőr némán kígyózott elő a dzsekije zsebéből. Furia nem
emlékezett rá, hogy korábban valamitől így elállt volna a szava.
Az elszaggatott oldalak mészárlás maradványai voltak. Itt
szándékosan pusztítottak el egy könyvet, darabokra tépték, és
szétszórták a fotel körül. A kötése a külső felével felfelé a kitépett
lapok között hevert, a borítóról petyhüdt, szürke, ráncos nyak
lógott. A csőr a végén félig nyitva volt, mintha az utolsó pillanatában
még kiáltott volna. Furia óvatosan megérintette, és azonnal tudta,
már nem él. Gondosan felemelte a borítót - a kötése belül üres volt a
keskeny papírfecni lamelláktól eltekintve -, és összecsukva a fotelre
fektette. A mozdulatlan csőrös nyakat óvatosan félkörbe tekerte.
Cat odalépett, és undorodó grimaszt vágott.
- Ki művel ilyesmit?
Furia csőrös könyve szólásra jelentkezett. A lány előhúzta a
dzsekije zsebéből, és az üres kötés mellé tette a fotelre. A csőr a
fajtársához hajolt, néhányszor vonakodva megbökdöste, majd
halkan felsóhajtott, és ismét visszahúzódott a vörös kötésébe. Furia
újra magához vette a könyvét.
- Ilyesmire csak ember képes - mondta a csőr. Furia aggódott,
mert a csőrös könyve szokásos dühkitörése elmaradt. Holott
egyértelműen érezte a haragját. - Libropolisban emberek
kényszerítettek rá, hogy más csőrös könyveket elpusztítsak. De ez
itt… - A könyv ismét elnémult, és önuralomért küzdött. - Ez itt
mészárlás volt. Valaki egyesével kitépett belőle minden oldalt.
Biztosan félelmetes kínokat élt át.
Semmi szitkozódás, semmi zabolátlan lárma. Csak a megütközés,
amely lassacskán Furián is nyomot hagyott. Könyvmágusként érezte
az igazságtalanságot, ami itt történt, és a lélekkönyvéhez fűződő
kapocs még inkább elmélyítette az érzést. Osztozott a könyv
dühében, még a szótlanságában is.
Cat felemelt egy lapot, és megnézte.
- Nem lehet… nem is tudom, megragasztani?
A csőr felé kapott, kicibálta a kezéből a lapot, és újra a földre
ejtette.
- Megragasztani? Meg lehet ragasztani a szívedet, ha beledöfnek
egy pengét? Vagy azt a verébnyi eszedet, ha beverik az üres fejedet?
- Ez már inkább hasonlított arra a csőrös könyvre, akit ismertek.
Cat felelni akart valamit, de Furia egy pillantással elhallgattatta.
- Ki kell derítenünk, pontosan hol vagyunk.
- Már itt lennének, nem? - kérdezte Cat. - Úgy értem, ha Rachelle-
nél lett volna saját utazókönyv.
 - Valószínűleg. - Furia a csőrös könyvét visszadugta a bőrkabátja
zsebébe, de az azonnal újra kinyújtotta a nyakát a szabadba.
A lány a függönyökhöz sietett, és az egyiket egy kicsit félrehúzta.
A szövet mögött üvegajtó állt, amely a szabadba vezetett. Némi
pislogás után Furia széles és robosztus, kőkorlátos teraszt látott az
egymást kergető felhők alatt. Az épület hegyen állt, a korláton túl
némi távolságban lágyan ívelt hegykúpokat és meredek sziklafalakat
látott. Ismerősnek érezte a kilátást, de első pillanatban nem tudta,
mire emlékezteti. Ő maga egészen biztosan nem járt még itt.
- Ez itt bizonyára a Himmel ház - mondta. - Vagyis a Himmel
család háza.
- Az egész ócskaságot porrá kellene égetni - javasolta Cat.
- Ezzel a sok könyvvel együtt? Aligha. Épp elég kárt okoztunk
Marduk könyvtárában a semmiért. Én többet nem segédkezem
benne, hogy bárki is könyvekben tegyen kárt, és egészen biztosan
nem fogok egyet sem elégetni. Még azért sem, hogy az Akadémiának
ártsak vele.
Cat valami mogorvaságot dünnyögött a könyvmágusokról és a
lelkivilágukról, majd egy sóhajtással Furia mellé lépett az ablakhoz.
A csőrös könyv felháborodottan Cat ujjai után kapott, és az orra
alatt morgott.
- Fejezzétek már be! - mondta Furia. - Mindketten.
Lenyomta a cizellált kilincset. A zsanér kicsit akadt, valószínűleg
berozsdásodott, de aztán befelé lendült az ajtó. Hűvös levegő csapta
meg őket, és zizegve fújt a földön heverő lapok közé.
- Nem kellene inkább olyan könyvet keresnünk, amellyel el
tudunk innen tűnni? - kérdezte Cat. - Egy olyat, amelyből van egy
példány a rezidencián is.
- Mindjárt. - Furia egy lépést tett a szabadba, vizsgálódva nézett
jobbra és balra, majd továbbment. Cat rövid habozás után követte.
A terasz nem volt széles, éppen öt lépés, de az egész homlokzat
mentén végighúzódott. Sehol nem volt egy lélek sem.
 - Szemmel tartod az ablakokat? - kérte Furia Catet.
- Persze. Ha könyvmágusokba botlok, megölöm őket a
rosszkedvemmel.
Az épület mély folyóvölgy fölött állt. Némelyik szemben fekvő
domboldalon szőlő nőtt rendezett sorokban, másokat erdő borított.
Némi távolságban település simult a hegyhez, nem sokkal a folyó
kanyarulata előtt.
Furia átszelte a durva kőlapokat, és a kőkorláthoz lépett. Az egyik
fa koronájából ragadozó madár csapott le a völgybe, és a lány
tekintetét az épület alatti meredek domboldalra terelte. A keskeny,
teraszos fokokon növényekkel sűrűn benőtt kert feküdt.
Amikor a két kezével a széles korlátra támaszkodott, és újra
felpillantott a hegyoldalakra, eszébe jutott, hol látta már egyszer ezt
a tájat. Soha nem járt itt, fényképet sem látott róla. De egy
romantikus tájkép festményt igen, amely ugyanezt a kilátást
ábrázolta: mintha a festő a vásznával és az ecsetjével ezen a teraszon
állt volna. A Villa Angelosanto titkos kamrájában lógott, Siebenstern
rejtekhelyén, ahol az utolsó Üres Könyvet akarta befejezni. Emlék
volt a régi otthonából, a gyerekkorából, amelyet itt töltött, sok évvel
azelőtt, hogy a könyvmágia világát megalkotta.
- A Rosenkreutz-ház - suttogta a szélbe. Innen írt neki Severin,
jóval azelőtt, hogy Siebenstern lett belőle.
- Mi történt? - kérdezte Cat.
- Ez itt egykor a családom háza volt. Mielőtt Angliába menekültek,
és új nevet kellett felvenniük. - Megfordult, a korlátnak
támaszkodott, és felpillantott az impozáns homlokzatra.
A kastély három emelet magasságban trónolt az ősrégi folyó
fölött, amely csak a Rajna lehetett. A falazat mintha rájuk hajolt
volna, komor szörnyűség az elvonuló felhők előtt: időjárásverte
falak, sötét ablakok, hegyes ormok, akár a hóhér csuklyája.
- A Himmel család nem csak megölte az elődeimet. A házunkat is
ellopta! - Hirtelen olyan haragot érzett, amelyről nem is tudta, hogy
benne rejlik. Mindennek majd száznyolcvan éve, abban a
pillanatban mégis úgy érezte, mintha ő maga is megélte volna,
ahogy a Himmel, a Lohenmut és a Cantos család hátba támadta a
Rosenkreutzokat. Ez itt azon nők és férfiak hagyatéka, akiket akkor
megöltek. Nem volt elég, hogy Furia családját elpusztították, a
Himmel család mindent elrabolt, ami az övék volt, és a Rosenkreutz
nevet kitörölte a birtoklevelekből és telekkönyvekből.
Az ellenérzés, amelyet Furia gyerekkora óta a három család iránt
érzett, az apja beszámolóin alapult, nem pedig a saját tapasztalatán.
Az Akadémia ellen érzett haragja még az ellenállás tagjaként is
inkább racionális volt, az ész dolga, nem pedig a szíve. Most viszont
olyan gyűlölet ébredt benne, amely teljes egészében az övé volt, és
olyan dühöt táplált, amely becsületére vált a Furia névnek.
- Biztosan többen is laknak itt. - Cat megérintette a karját. - Nem
ácsoroghatunk itt, és várhatjuk meg, hogy ránk találjanak. - A lány
tekintete végigsiklott a felsőbb emeletek ablakain. Amikor Furia
szintén felnézett, csak sötétséget látott az ablaktáblák mögött.
Cat visszahúzta a homlokzat lábához.
- Ha ez itt tényleg a Himmel család székhelye, akkor az majdnem
olyan jó, mint a Szentély. Nem tűnhetünk el anélkül, hogy… nem is
tudom, valamit tennénk.
- Nem égetünk könyveket.
Cat vonakodva a fejét rázta.
- Nézzünk szét bent! Meglátjuk, mit találunk.
Visszatértek a könyvtárba, és becsukták maguk mögött a
teraszajtót. Vajon az apja tudta, hogy itt ma a Himmel család él?
Említeni soha nem említette, talán mert túl nagy szégyennek érezte.
A csőrös könyv halkan szitkozódott, amikor elhaladtak a fotelben
heverő, elpusztított példány mellett. Furia csitítani próbálta. A
szoba ajtajában füleltek, hallanak-e hangokat vagy lépteket, majd
kiosontak a kivilágított folyosóra. Furia felcsapta a lélekkönyvét, a
csőr a csuklójához simult.
 Több szobába belestek, mind régi bútorokkal volt berendezve.
Többségükben további könyvszekrények sorakoztak. Végül egy tágas
bejárati csarnokba értek, amelyből márványlépcső vezetett az első
emeletre. Pontosan a kapuval szemben erős, feketére lakkozott
szárnyas ajtó állt. A kulcs kívülről volt bedugva. Furiában háborgott
a könyvmágia, ahogyan az ajtóhoz közeledett.
- Be kell mennem - mondta. - Van ott bent valami.
Cat vállat vont.
- Felőlem.
Valahol a házban zizegés hallatszott, mintha valami villámgyorsan
elsuhanna, majd hirtelen újra megállna.
- Tulajdonképpen hogyhogy nincsenek itt alkalmazottak? -
suttogta Cat. - Sem biztonsági emberek?
Csupán néhány lépés volt a csarnokon át a kapuig, minden
további nélkül ki tudtak volna menekülni a szabadba. De Cat máris
merész mozdulattal a kulcs után nyúlt, és elfordította. Olyan nagy
volt, mint a keze, és teljesen elfeketedett.
- Tudjuk meg - mondta, és befelé tolta a jobb ajtószárnyat.
Mögötte sötétség uralkodott.
- Hadd menjek előre! - Furia befurakodott mellette a nyitott
csőrös könyvével. Már éppen felhasított volna egy oldalszívet, de
attól félt, hogy akkor valaki felfigyelne rájuk a házban. Már a puszta
jelenlétüknek is rég fel kellett volna tűnnie egy olyan hatalmas
könyvmágusnak, mint Himmel báró.
Cat megnyomta a lámpakapcsolót. A kerek, ablaktalan és legalább
harminc lépés átmérőjű termet számos falilámpa világította meg. A
padló alacsonyabban volt, mint a bejárat, négy lépcsőfok vezetett az
ajtótól lefelé a dióbarna, halszálkás padlóra. Az óriási csarnok
közepén kerek asztal állt, körülötte nagy távolságokban három szék.
A hely legalább tíznek elegendő lett volna.
- Úgy néz ki, felfedeztük a kerekasztalt. - Cat még egy kapcsolót
megnyomott. A hatalmas csillár fényében Furia észrevette, hogy a
gyér berendezést és a padlót ujjnyi vastag porréteg fedi.
- Itt évek óta nem járt ember. - Szabályosan szagolni tudta a
felejtést, amely ezt a helyiséget átitatta. A portól és az ódon fától
sajátos szag keletkezett, lélegzetvétel közben karcolta a levegő a
torkát. Leguggolt, és a tompa fényű padlón át az asztalra pillantott.
Még csak lábnyom sem látszott sehol.
A kerek terem falait sötétvörös bársonytapéta borította. A három
szék kárpitja is vörös volt. Még a poron át is fel lehetett ismerni,
hogy a támlájukba borostyánkő mintát foglaltak. A csillár üvege,
amelyet első pillantásra kristálynak vélt, sárgásán csillogott.
- Ez az - préselte ki magából. - A Skarlátterem. Az öt nagy család
legelső gyűlésterme. Itt kezdődött minden. - Kábultan ingatta a
fejét. - Sejtésem sem volt róla, hogy a házunkban volt.
- Hogyhogy a te házadban? - kérdezte egy gyerekhang angolul,
enyhe akcentussal.
Még miközben megfordult, Furia felhasított egy oldalszívet.
A titkos írásjegyek izzása felett egy kislányt látott az ajtóban állni,
nem volt idősebb, mint Pip, és épp olyan törékeny. A hosszú, szőke
haja a csípőjéig ért, fehér, fodros ruhát viselt.
Furia könyvmágusi aura után tapogatózott, de semmit nem talált.
A kislány kezei is üresek voltak.
- Nem könyvmágus - súgta Catnek, aki korábban kihúzta a terem
kulcsát, és a biztonság kedvéért a zsebébe dugta.
- Miért mondod azt, hogy ez itt a te házad? - kérdezte a kislány
még egyszer, majd a háta mögött összekulcsolta a kezét.
- Hogy hívnak? - érdeklődött Furia.
- Én kérdeztem először.
- Csak úgy mondtam. Mert úgy gondoltuk, egyedül vagyunk itt.
- Rajtam kívül nincs is itt senki. Cat felfigyelt.
- Az egész házban? Mindenki elment? A kislány felemelte a kezét.
- Esküszöm.
 Furia lassan elindult a kislány felé. Csupán néhány lépést tettek
befelé a terembe, a nyomuk egyértelműen látszott a porban.
- Most már elárulod nekünk a nevedet?
- Tudtok nekem segíteni?
- Először a neved - követelte Cat.
- Juli. - Németül ejtette ki. - „A” nélkül a végén.
- Rendben, Juli - mondta Furia, aki most már csak két lépés
távolságban volt. Könyvmágusi kisugárzásnak még mindig semmi
nyoma. - Hol vannak a többiek?
- A báró halott. Veit és Rachelle elmentek, és a…
- Várj! - Furia a szavába vágott. - Himmel báró halott?
- Veit és Rachelle megölték. A hulláját a hűtőkamrába vitték.
Megmutathatom, ha akarjátok.
Furia váltott egy pillantást Cattel, aztán újra a kislányra nézett.
- Ki vagy te?
- Juli, Mondtam már.
- Juli, és?
- Semmi és. A Himmel család elrabolt, amikor még kisgyerek
voltam. Azóta a szolgálatukban állok.
- Szolgálatukban? - kérdezte Cat kétkedve. - Legfeljebb tíz éves
vagy.
- Tizenegy!
- Tizenegy. Na jó.
Cat mondani akart még valamit, de Furia megelőzte: - És azt
állítod, hogy Veit és Rachelle megölték az apjukat?
A lány hevesen bólogatott.
- Csupán néhány órája. És elüldözték az öreg bárónét. Ők akarnak
a Himmel család élére állni, és az Akadémia tanácsában ülni. -
Könnyek csillogtak a szemében. - Megőrültek. És nagyon gonoszok.
Furia gyengéden megérintette a kislány arcát.
 - És mi segítsünk neked megszökni innen?
- Meg tudjátok tenni? Valahová, ahol biztonságos? Talán
hozzátok?
- Semmi esetre sem - mondta Cat kérlelhetetlenül.
Furia kicsit békülékenyebben hozzáfűzte: - Jelen pillanatban ez
kicsit nehéz lenne.
A kislány gátlástalanul zokogni kezdett.
- Mindenütt jobb, mint itt. Himmelék rettenetes emberek.
Kegyetlenek és aljasok. Mindig mindent meg kellett csinálnom, amit
mondtak. És a legrosszabbak Rachelle meg a bátyja.
Cat lehalkította a hangját, miközben Furiához hajolt: - Bármelyik
pillanatban felbukkanhatnak. Tűnjünk el, ha amúgy sem szabad
semmit elégetnünk!
A csőrös könyv úgy sziszegett, akár egy kígyó.
- Csak semmi tűz, ha én a közelben vagyok!
- Senki nem éget el semmit - csitította Furia a könyvet.
- Jó, jó. - Cat nem rejtette véka alá a csalódottságát. Tényleg
nagyon tetszett neki az elképzelés, hogy a Himmel család székhelyét
porig égetik. Finniannek is tetszene.
- Kérlek, vigyetek magatokkal! - sírdogált a kislány. - Nem akarok
itt maradni.
- Semmi esetre sem hagyhatunk itt - értett egyet vele Furia.
Cat elment a kislány mellett, és kikukucskált a bejárati csarnokba.
- Nos? - kérdezte Furia.
- Senki.
- Hinnetek kell nekem - mondta a gyerek. - Veit és Rachelle ma
reggel minden alkalmazottat hazaküldött. Mindenkit rajtam kívül.
Még a felhajtón posztoló őröknek is el kellett menni. Nem akarták,
hogy bárki is megzavarja őket, amikor a bárót és az idős asszonyt… -
Grimaszt vágott, és a szemét dörzsölte. - Végig kellett néznem.
Olyan rossz volt.
 - Én ezt egyszerűen nem hiszem el - mondta Cat inkább saját
magának, és kisöpörte a fekete frufruját a szeméből. - A Himmel
házban vagyunk, egyetlen ember sincs itt, minden védtelen… és
semmit nem csinálunk. Egyáltalán semmit. - Egyszerre csak
szigorúan Furiára nézett. - Erről egyetlen szót se Finniannek!
Mindkettőnket bolondnak tartana.
Furia bólintott, majd ismét a kislányhoz fordult.
- Pontosan mit kellett csinálnod?
A lány szájszeglete megrándult, de nem lehetett mosoly.
Valószínűleg mindjárt újra sírni kezd.
- Könyvekből kellett felolvasnom - mondta hevesen zokogva. - Én
voltam a báróné felolvasója.
 41.

Lila szikrák spirálvihara örvénylett Isis és Duncan körül, amikor

a végtelen ürességből a szűkösség és sötétség világába léptek. A
kapu, amelyet Duncan nyitott, csupán egy szívdobbanásnyi ideig
maradt nyitva, miközben a két könyvmágus megjelent a sötét
folyosón. Majd köddé vált. Csak egy kis lila parázs szitált a padlóra
azon a helyen, amelyen az imént még átjáró tátongott a
menedékhelyek között.
A folyosó két oldalán sorakozó, apró kémlelőablakos acélajtók kis
cellákba vezettek. Mind nyitva volt, a kamrák üresen álltak. Sehol
egy ember.
Duncan úgy söpörte le magáról a parázs maradványát, akár a
kenyérmorzsát a szakálláról.
- Sokáig azt kívántam, bárcsak egyszerűen kitörölhetném ezt a
helyet az emlékezetemből.
- Én soha nem jártam itt - suttogta Isis, miközben azon
erőlködött, hogy ne az Absolon-könyv csábítására gondoljon. - Nem
úgy néz ki, mintha sokat veszítettem volna vele.
Ez volt hát Montecristo, az Adamita Akadémia
börtönmenedékhelye. Az egyik mélyen fekvő menedékhely, távol az
olyan könyvmágusi központoktól, mint Libropolis vagy Unika. Az
elfeledettek erődítménye. A gárda soraiban azt beszélték,
Montecristo nem csupán a foglyokból szívja ki az életet, hanem
azokból is, akik itt tartózkodnak.
Duncan figyelmeztette Isist, hogy talán gárdisták között fognak
kikötni, és az első másodperctől kezdve küzdeniük kell az életükért.
Ehelyett a környezet azt a benyomást keltette, mintha évek óta senki
nem járt volna itt.
Némán futottak cellától celláig, és mindegyikbe vizslató pillantást
vetettek. Montecristo még száz éves sem volt, de úgy nézett ki, mint
egy késő középkori börtönlétesítmény. A falak megmunkálatlan
kődarabokból épültek, amelyeket szemcsés malter tartott össze. A
cellákban vaskarikákat és láncokat szereltek fel. Mindenesetre a
mennyezet alatti lámpa-ketrecekből villanyfény szűrődött ki.
Majdnem minden menedékhely, amelyet az Adamita Akadémia
megbízásából hoztak létre, úgy hatott, mint egy történelmi előadás
díszlete. Add megbízásba egy menedékhelykovácsnak, hogy építsen
börtönt, gondolta Isis, és biztos lehetsz benne, hogy valami olyasmit
fogsz kapni, mint ez itt: különféle könyvekből ismert börtönök
keveréke.
- Miért nem tudunk egyszer valamelyik szép menedékhelyre
utazni? - kérdezte Isis, miközben a folyosó végéhez közeledtek. - A
borítórajzfestők menedékhelyére… Vagy a művészek
menedékhelyeire. Scala, Panoramica és Flowerball. Miért mindig
ilyesmire?
- Hiszen te vagy megveszekedve érte, hogy meggyógyítsd a
világot. Hol máshol, mint ahol beteg?
A nő elnyomott egy mosolyt. Volt valami Duncan modorában - a
rendíthetetlen céltudatossága, amely talán csak jól álcázott
szarkazmus volt, ebben nem volt egészen biztos -, ami olyan hatást
gyakorolt rá, hogy újult energiával, sőt reménnyel vágott neki a
dolognak. Furia, Finnian és a többiek kamaszok voltak, fele annyira
sem tapasztaltak, mint ahogyan hitték, és hajlamosak az
elbizakodottságra és a vak idealizmusra. Duncan ellenben olyan
korba ért, amikorra már rég kifürkészte a saját határait.
Összhangban állt saját magával és a világképével.
És Isis? Önkéntesen húzta meg a határokat, hogy a lehetőségei
fényében eszét ne veszítse. Félt attól, amivé vált, és úgy érezte
magát, mint egy vak, aki puskaporral és gyújtótaplóval játszik.
Absolon írásai talán utat mutathatnak neki.
A lélekkönyvével a jobb kezében Duncan egy folyosó végi cellára
mutatott.
- Ez az. Ide zárták, amikor utoljára találkoztam vele.
 Ahogy közelebb értek, látták, hogy ez a cellaajtó is nyitva Duncan
szitkot szórt, amikor megálltak az üres kamra előtt. A terv, hogy
Damaskanost a legnagyobb sietség közepette kiszabadítják, füstbe
ment.
- Ez azt jelenti, hogy jártál még itt, miután idehoztátok?
- Egyszer. Körülbelül egy évvel később.
- Mit akartál tőle?
Túl sokáig habozott.
- Kihallgattam. - A nő várt, vajon tovább akarja-e mesélni, de
amikor nem tette, tiszteletben tartotta a hallgatását. A saját életében
is épp elég dolog volt, amelyre nem vesztegetne egy árva szót sem,
így hát nehezen vethette másvalaki szemére, hogy titkolózik.
- És most? - kérdezte a férfi.
Isis a cellába lépett. A falat teljes egészében belekarcolt jelek
borították, első ránézésre nem volt más, mint kusza krikszkraksz.
Valójában geometriai mintákat és diagramokat ábrázoltak. Hasonló
vázlatokat látott Isis, amikor átlapozta a Horizontok atlaszát, a
könyvnek abban az részében, amelyben a kartográfusok
megpróbálták a menedékhelyek egymáshoz való helyzetét ábrázolni.
- Azt gondolod, Damaskanos még itt van az erődítményben?
- Lehet, hogy csak áthelyezték.
- És tényleg ő volt az egyetlen fogoly?
- Amíg őt ide nem hozták, az egész üresen állt. Montecristót már
sok évvel korábban feladták. Csak Damaskanos miatt helyeztek ide
újra őrséget.
Isis az ujjai hegyével végigsimított a kőbe vésett rovátkákon és
karcolásokon. Alaposabb menedékhely-kartográfiai ismeretekkel is
órákig bámulhatta volna ezeket a falakat anélkül, hogy akár csak a
töredékét megértette volna annak, amit Damaskanos feljegyzett. Az
Absolon-könyv olyan érzést kölcsönzött neki, megérné a fáradságot
- mindent elérhet, csak akarnia kell -, de eléggé ura volt saját
magának ahhoz, hogy ne bízzon ebben a sugallatban.
 Duncan még mindig kint állt a cella előtt, amikor a nő újra felé
fordult.
- Miért hoztak létre egy egész börtön-menedékhelyet, hogy aztán
évtizedeken keresztül hagyják üresen állni? Végül pedig egyetlen
embert zárjanak ide?
- Tényleg nem tudod?
A nő türelmetlenül megrázta a fejét.
A férfi újra szétnézett a folyosón, és lehalkította a hangját: -
Montecristót az első könyvönkívülieknek építették. Az Akadémia
eredeti terve nem az volt, hogy gettókba zárják őket, hanem
börtönbe. Ki akarták őket kérdezni, talán kísérleteket végezni,
többet kideríteni arról, miért hullottak ki a könyvekből. Százakat
hurcoltak ide akkoriban. De egyszer csak be kellett látniuk, hogy a
könyvönkívülieknek fogalmuk sincs, mi történt velük, és hogy a
felbukkanásuk a könyvmágia mellékhatása. Nem megszállás, mint
ahogyan eleinte feltételezték, habár az erről szóló híresztelések soha
nem némultak el teljesen. A tanácson belül még mindig akadnak
néhányan, akik meg vannak róla győződve, hogy csak az előhaddal
állunk szemben, és Isten kegyelmezzen, ha minden határ leomlik a
könyvek és a valóság között. - Duncan az egyik kezét a sötét kőre
fektette. - Egyszerűen túl sokan lettek, még egy ilyen kiterjedésű
létesítményhez is.
- Honnan tudod mindezt?
- Eltartott néhány évig, mire kiderítettem. De ha az ember tudja,
mit kell keresnie, egyszerűbb. Némelyek egészen
megkönnyebbültek, hogy beszélhettek róla. Másoknál egy kicsit
több unszolásra volt szükség.
- Ezért dezertáltál?
A férfi bólintott.
- Miután feladták Montecristót, voltak olyan tervek, hogy a
könyvönkívülieket máshol zárják el. Nem gettókba, az
kényszermegoldás volt. Volt még egy másik terv.
 - Atticus mesélt róla. Hogy az Éjszakai Menedékhelyet azért
hozták létre, hogy a könyvönkívüliektől megszabaduljanak. Aztán
felbukkant Phaedra Herculanea, és az Akadémiának be kellett
látnia, hogy rossz lóra tett. - Isis mosolygott. - Ráadásul egy nő. Ez
bizonyára nagyon keserű pirula volt.
Duncan felelni akart valamit, amikor mély morajlás hallatszott.
Remegés futott végig a falakon. Por szállingózott Damaskanos kusza
térképének réseiből, és még mélyebb elágazásokat fedett a rajzok és
szimbólumok káoszában.
- Mi a…
Isis kisietett a cellából a folyosóra Duncanhez.
- Ez robbanás volt?
- Inkább mennydörgésnek hangzott.
A nő érzett valamit, és azonnal megértette, hogy küszöbérték alatt
egész idő alatt jelen volt, már az érkezésük pillanatában is. Valami
történik ezen a helyen, úgy lehet, ezzel a hellyel, és ez nem olyan
profán dolog, mint holmi robbantás, és főleg nem vihar.
- Gyere! - Isis futni kezdett, befordult a következő sarkon, majd
végigrohant egy újabb folyosón. - Kiismered itt magad?
Duncan közvetlenül mögötte volt.
- Azt hiszem, ott elöl van egy lépcsőház. De évekkel ezelőtt jártam
itt. Mindenesetre nem feküdt túl messzire a kaputól. Valószínűleg jó
úton járunk.
Mint majdnem minden menedékhelynek, Montecristónak is volt
egy szilárdan rögzített kapuja az emberek szállítására és
teherhordásra. Valószínűleg az az erődítmény legéberebben őrzött
pontja.
- Hová vezet? - kérdezte Isis.
- Unikába.
Unikában sorakoztak az Akadémia kormányhivatalai, így a
bíróság is. De mindenekelőtt a könyvmágia iskoláinak a
menedékhelye volt, amelyek egykor az Akadémia nevét adták. A
könyvmágia utánpótlásának a kiképzése ma már nem kapott akkora
szerepet, mint száz éve, de még mindig volt fél tucat internátus és
főiskola, ahol a könyvmágus gyerekeket elvhűen nevelték.
Az erődítmény falain ismét rázkódás szaladt végig, és ezúttal
mintha nem akart volna véget érni.
- Ha ez támadás - mondta Duncan, amikor egy tágas lépcsőház
átjárójához értek -, akkor nem szokványos fegyverekkel. - A lefelé
vezető lépcsőre mutatott. - Arra kell mennünk.
- Kinek állna érdekében Montecristót megtámadni? - kérdezte a
nő a lépcsőn. - Egy olyan börtönt, amelyben egyetlen foglyot
őriznek?
Amikor elérték az alattuk lévő emeletet, távolról kiáltásokat
hallottak, férfihangok zűrzavarát. Azon a folyosón azonban,
amelyikre éppen befordultak, egyetlen lelket sem láttak. A jobb
oldalon egy sor lőrés nyílt. A zúgás itt sokkal hangosabban és
közelebbről hangzott, és Isis fontolóra vette, hogy talán mégis a
legendás ítéletidő lesz az, amely a mélyebb menedékhelyeket időről
időre sújtja.
Az első lőréshez szaladt, Duncan a másodikhoz. Forrongó sötétség
terjengett az erődítményen kívül, akár a füst az égő olajmezők fölött.
És volt ott még valami. A ő könyvmágusi érzékei jelenlétet
érzékeltek a feketeségen túl, valami olyannak a jelenlétét, amely
kintről közeledett.
- Te is érzed? - kérdene Duncan.
Isis bólintott.
- Ezek ők? Az ideák?
A férfi csupán vállat vont, majd továbbfutottak, most még
gyorsabban, miközben alattuk megremegett a talaj.
Végül egy vasgalériához értek, amely az első emeleten a kerek
belsőudvar mentén futott. A hangok sokasága, amit hallottak,
lentről szűrődött fel. A mellvéd mögött fedezékbe húzódtak és a
perem felett óvatosan lepillantottak a mélybe.
Sokféle alakban léteztek kapuk, többnyire mint hidak vagy
alagutak A Montecristo és Unika közötti kapu széles lépcső alakját
öltötte, amely az udvar közepén lefelé vezetett, és húsz yard után
fehér párafalba veszett.
Jó tucat férfi sietett az udvaron át, néhányan ládákkal
megrakodva éppen eltűntek a ködfalban. Régimódi egyenruhát
viseltek, az Akadémia színeit: vöröset és feketét.
- Visszavonulnak - súgta Duncan. - Feladják Montecristót.
Ismét alapjaiban remegett meg a börtön.
- Hozzátok a foglyokat! - parancsolta valaki, akit a nyüzsgés
közepette nem tudtak kivenni.
Isis oldalpillantást vetett Duncanre. A foglyokat. Tehát további
fogvatartottak is vannak Montecristón, nem csak Viktor
Damaskanos.
Nyolc férfi indult el. Két csoportra oszlottak, és az udvar két
oldalán eltűntek a kapuívekben. Az egyik pontosan Isis és Duncan
fedezéke alatt állt.
- Két fogoly - dünnyögte Isis. - Négy-négy őr.
Duncan a homlokát ráncolta.
- Különválva kövessük őket?
Rendes esetben a nő is ezt javasolta volna - ő egyedül egy ilyen
csapat sokszorosával is felveszi a harcot, és az Absolon-olvasmányok
veszélyes örömmámora azt az érzést keltette benne, hogy
legyőzhetetlen. De a körülmények ellene szóltak: nem ismerte
magát a folyosóknak és a celláknak ezen útvesztőjében, és akkor ott
volt még a fenyegetés kint, a sötétben.
- Maradjunk együtt! - mondta. - Ha a csapatunk nem ahhoz vezet,
akit keresünk, még mindig visszafordulhatunk, és elkaphatjuk a
másikat az udvaron.
 - Úgy gondolod, hogy csak nyolcan vannak. Igaz?
- Csak nyolcan vannak.
- Ne becsüld alá őket, csak mert ezt az egyenruhát viselik! Mind
könyvmágusok.
Isis már kezdő ügynökként is lenézte a gárdát. A gárdisták
gyakran egyszerű katonák voltak, csupán néhányan bírtak
könyvmágusi képességekkel. Ha tehát az őrség Montecristón kivétel
nélkül könyvmágusokból áll, az Akadémiának bizonyára nagyon
fontos volt Damaskanos és az Éjszakai Menedékhelyről való tudása.
Újra futni kezdtek, vissza a lépcsőházba, majd le a földszintre. A
kísérteties zúgás most már megszakítás nélkül hallatszott, és
száguldó elefántcsorda trombitálására emlékeztetett, elkeveredve
olyan hangokkal, amelyeknek az eredetét Isis elképzelni sem tudta.
Nem tartott sokáig, és az egyik hosszú folyosó végén észrevették a
csapatot. A villanyvilágítás villódzni kezdett, teljesen kialudt, majd
újra felgyulladt.
A katonák egy csarnokba léptek, amelyben a házmagasságú,
hatalmas fogaskerekekből és láncos csigasorból álló szerkezetet
gálád kínzóeszközökkel kapcsolták össze. A szemközti fal tíz yard
magas lehetett, és ugyanolyan széles, csupán egyetlen keskeny ajtó
nyílt rajta. A katonák megálltak előtte.
Isis és Duncan a kihűlt generátor mögött fedezékbe húzódtak,
mellette több műanyag kanna állt. Montecristo áramellátása
nyilvánvalóan már régebb óta megbízhatatlan volt.
- És megint nem egy romantikus este - jegyezte meg Duncan,
miközben szorosan egymás mellett guggoltak, és figyelték, ahogyan
az egyik férfi kinyitja az ajtót.
- Volt már rosszabb is.
Miközben a férfi mosolygott, a nő gondolatban összefoglalta az
Absolon-könyv első sorait, majd minden további megfontolást
elhessegetve továbbsietett, még mielőtt a férfi visszatarthatta volna.
 42.

A felsőteste még járás közben szétnyílt, és felhasadt benne egy

oldalszív. Az Absolon-könyv hatására a könyvmágia szabályosan
kirobbant belőle, és az ellenfeleire rontott.
Az egyik férfi megérezte a jöttét, és megfordult. Az oldalszív
fényében a tágra nyílt szeme úgy izzott fel, mint egy macskáé, majd
Isis egy intéssel félresöpörte. A férfi elesett, az egyik kínpad élének
csapódott, majd mozdulatlanul elterült.
A másik három övtáskában hordta magánál a lélekkönyvét, de
csak az egyikük kapott utána. Egy másik Isisre szegezte a pisztolyát,
és szíven, illetve homlokon találta volna, ha a védelmező
könyvmágusfal nem védi ki mindkét golyót. A férfi gyors léptekkel
az óriási fogaskerekek fedezékébe húzódott.
Isis először a másik kettő felé fordult. Az egyik gárdista éppen
belökte a cella ajtaját. A másik szélsebesen felhasított egy
oldalszívet, és lökéshullámot küldött Isis irányába. Amikor a nő
gond nélkül kitért előle, a hullám nagy csörömpöléssel a
generátornak csapódott. Isis megkönnyebbülten érezte, hogy
Duncan már nincs ott, a férfi a csarnok széléhez osont, hogy a
fogaskerekek mögötti férfit oldalról támadja meg.
Siebenstern-könyvönkívüliként egy halom támadási módozattal
rendelkezett, káprázatoktól kezdve a szellemi befolyásoláson át az
elemek segítségül hívásáig. Ám Isis mindig is a leggyorsabb, fizikai
utat becsülte, és ezen az újonnan szerzett képességei sem
változtattak. Egy pillanat erejéig lelassította a gárdista idősíkját, és
ily módon hirtelen előtte termett, amikor az visszazuhant az idő
rendes folyásába. A nő elragadta tőle a lélekkönyvét, és nagy ívben
elhajította, majd az álla alatt megfogta a férfit, és a koponyáját a
falba verte. A férfi ennek ellenére kinyújtotta a karját a lélekkönyve
felé. A könyve ugrásszerű mozdulatokkal mászott felé. Isis újra a
falba verte a tarkóját, de érezte, ahogyan a férfi testét bizsergés járja
át, amely aztán átugrik az ő kezére. Isis egy dühödt kiáltással
elengedte. Még miközben a férfi élettelenül összeesett, a
könyvmágusi méreg, amellyel mindkettőjüket meg akarta ölni, Isis
bőrén felfelé igyekezett. A karjára összpontosított, meghátrálásra
kényszerítette az alattomos energiát, és szikraeső kíséretében az
ujjai hegyéből a padlóra rázta.
Mérges volt saját magára, amiért nem számított rá, hogy az
ellenfele a saját halálát is bevállalja, hátraugrott, és ezzel kiért az
ajtóban álló, negyedik katona kartávolságából. A katona kihasználta
azokat a másodperceket, amelyekben a nő figyelme elterelődött, és a
nyitott lélekkönyvéből tűzlökést küldött felé. Közvetlen közelből Isis
átmehetett volna ellentámadásba, így viszont láthatatlan védőpajzs
segítségével pergette le az izzást.
A férfi lendületet vett a következő támadáshoz, de a nő nem
hagyott rá időt. A felsőteste oldalain az írásjelek fehéren felizzottak,
épp úgy, ahogy a nagy cellakulcs a férfi kezében. A fém kulcs fúróvá
változott, spirál alakúvá, mint a dugóhúzó, és körözve eltűnt a férfi
alkarjában. A férfi felordított, elejtette a lélekkönyvét, és Isis mellett
mélyebben a csarnokba viharzott. A nő a karján keresztül a
mellkasába irányíthatta volna a gyilkos fullánkot, de az túl sok
összpontosítást igényelt volna, és érezte, hogy az utolsó ellenfelét - a
fogaskerekek mögött rejtőző gárdistát - még mindig nem győzte le
Duncan. Így hát magára hagyta az ordító férfit; talán elég erős
hozzá, hogy az átváltoztatott kulcsot feltartóztassa.
- Duncan?
A nő érezte, hogy valami nincs rendjén. Bizonyára balul sült el
Duncan terve, hogy az utolsó gárdistát a másik oldalról
megtámadja. Érezte a férfiak könyvmágusi jelenlétét a fogazott
acélkolosszus mögött, és futni kezdett.
Mögötte a kulcs-fúró sivítása hangosabbá vált, miközben a férfi
kihúzta a felkarjából, és Isis után hajította. A nő érezte, ahogyan a
forgó vastüske felé száguld, ezért lehasalt. Látta, ahogyan a lövedék
elzúg fölötte, és hallotta, ahogyan a falnak csapódik. Az ellensége
viszont ott állt, a bal kezével a sebesült jobb karját fogta, és
gyűlölettel eltelve nézte Isist.
- Tudom, ki vagy - bökte ki a férfi fájdalomtól eltorzult arccal. - Te
vagy az áruló, Isis Nimmernis.
A nő nem akarta meggyilkolni. De azt sem akarta, hogy a férfi
másodjára is megpróbálja megölni őt.
Isis a lelke mélyébe pillantott, felolvasta a nyitott oldalszív sorait,
és egy köteg lökéshullámot küldött a férfi felé. Nem voltak
szélesebbek, mint egy-egy ceruza. A férfi szó nélkül esett össze.
- Duncan?
Isis kicsit megtántorodott, miközben a fogaskerékhegy felé
szaladt. A tetején rácstorony emelkedett, egyfajta emelvény, rajta
egy ülés, tőle jobbra és balra számos kar és kapcsoló. Akár egy
sátáni orgonista, egyetlen hóhérlegény is üzemeltetni tudta a
csarnok összes rémisztő készülékét, a teljes egészében automatizált
kínpadokat, csonttörő berendezéseket, illetve egy sor fúrót és fogót a
számtalan markolókar végén.
Az ülés viszont elhagyatott volt.
- Duncan?
Egyetlen hangot sem hallott, holott továbbra is érezte a két férfi
jelenlétét. Duncan életben van, épp úgy, ahogy az ellenfele is.
A távolból dörgés hallatszott. A talaj finom remegéssel vibrált a
talpa alatt, mintha maga az épület kelne életre.
- Isis! - kiáltotta Duncan. - Vigyázz!
Velőtrázó csikorgás és recsegés hallatszott, amelyet sorozatos
repedezés követett. A masinériából rozsdás porfelhők szálltak fel,
majd több tengely eltört. És akkor Isis megértette, miért
figyelmeztette őt Duncan Montecristo őreinek hatalmára.
A hatalmas fogaskerekek alkotta szerkezet fülsüketítő robajjal
darabokra hullott. A kerekek mozgásba lendültek, és élükre állítva
különböző irányokban gurultak szét. A legkisebbnek akkora volt az
átmérője, mint egy traktor kerekének, a legnagyobb olyan magas
volt, mint egy ház, és most mind szétgurult a csarnokban, széles
kört alkotva Isis körül. Nem jelentéktelen könyvmágusi hatalom az,
amely képes mindezt egyszerre irányítani.
Amikor Isis újra felpillantott a hóhérlegény trónjára, felfedezte a
gárdistát. Biztosan akkor mászott fel, amikor a figyelmét elterelte.
Most széttárta a két karját, és a puszta akaratával irányította a több
tonnás acélkerekeket.
Duncan is felfelé mászott a magasles rudazatán, a repedezett
tengelyek káoszában, amelyek közül némelyik olyan vastag volt,
mint egy csatornacső. Isis hadonászott, és valamit ordított neki,
amit elnyelt a kerekek őrlő lármája.
Egy szívdobbanásnyi idő múltán az első fogaskerék a nő felé
dübörgött, több tonnányi görgő acél, amely elől egy oldalugrással
tért ki. Azonnal követte a következő kerék, kis híján súrolta a vállát.
Az oldalak verdestek a nyitott felsőtestében, ahogyan egy pillanatra
kicsúszott a kezéből az irányítás. A harmadik kerék gurult felé, aztán
a negyedik és az ötödik. Csupán másodpercnyi eltolódással
keresztezték egymást az acéltitánok pályái, az éles fogaik lyukakat
vájtak a csarnok kőpadlójába. Isis űzött vadként ugrált ide-oda,
egyiket kerülte ki a másik után anélkül, hogy ideje maradt volna
ellentámadást mérni. Egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, a kerekek
egyre közelebb értek, és végül az egyik padlóba vájt kátyúban
felbukott. Négykézláb ért földet a széttört kőlapok hasadékában,
miközben a következő fogaskerék felé gurult.
A tenyerét nyújtotta az acélszörny felé. Újra fellángolt a
belsejében a fény, egy oldal felhasadt, és olyan lökést küldött a kerék
irányába, amelytől az megingott. Ennek ellenére tovább
mennydörgött felé, egyik oldaláról a másikra dülöngélt, végül az
utolsó yardokon letért a pályájáról, és hajszál híján kikerülte őt.
Újabb, jóval nagyobb kerék követte.
A rácstorony tetején a férfi ujjongott. Duncan, aki még elég távol
volt tőle, megállt, és az egyik karjával átkarolta a rudazatot. A
szabad kezével kinyitotta a lélekkönyvét, és könyvmágusi támadást
indított, amelytől az egész magasles menten omladozni kezdett.
- Ne, Duncan! - ordította Isis torkaszakadtából, hogy a kerekek
őrlését túlkiabálja.
A következő szempillantásban ki kellett kerülnie a fogaskereket,
talpra ugrott, megtántorodott, majd egy csukafejes jobbra, és máris
egy másik kerék pályáján volt. Hason ért földet, és maga alá temette
a nyitott oldalakat. Érezte, ahogyan meggyűrődnek és lázadoznak.
Az oldalára fordulj és az arcában érezte a mellette elrobajló kerék
légáramlatát.
Duncan fehér fénybe borult, majd a lélekkönyvéből parázs lövellt
a gárdista irányába.
Az emelvény szélei felfelé íveltek. Karok törtek, egy kapcsolópult
hirtelen lángra kapott. Csapszegek robbantak ki a helyükről és
lövésekként repültek szét minden irányba. A gárdista kiabálni
kezdett, amikor a fémtalaj acélmarokként kezdett körülötte
összezárulni. Duncan az erőfeszítéstől felnyögött, és a felfelé
nyújtott ujjait ökölbe zárta. Az emelvény azonnal úgy gyúródott
össze, mint a papír, a gárdista sivalkodva tűnt el a belsejében. A
kiáltásai elhaltak, ahogyan a fém egyre szorosabban összehúzódott,
amíg már csak egy kissé szögletes acél golyóforma trónolt az
elhajlott rudazaton, alig több, mint egy lépés átmérőjű.
A fogaskerekek megálltak. Némelyik megingott, és oldalra borult,
magával rántva másokat.
Amikor Isis újra felpillantott Duncanre, még mindig három
ember magasságban lógott a talaj fölött, miközben a magasles
meghajlott rudazata lassan maga alá temette. A széttört szerkezet
magával fogja rántani a törött tengelyek zűrzavarába.
Isis több oldalszívet is felhasított egyszerre. Könyvmágusi energia
tolta vissza függőlegesre a rácstornyot, és egyenesen tartotta, amíg
Duncan lemászott, és az utolsó szakaszon biztonságos helyre ugrott.
Sietős ugrásokkal Isishez rohant, miközben a rudazat engedett
mögötte, és nagy robajjal összeomlott. Izzó szökőkútként szikrák
szóródtak a magasba.
Isis előrehajolt, a térdére támasztotta a két kezét, miközben a
mellkasa összecsukódott. Egész testében remegett, de érezte, hogy
ez a falazat rázkódásából ered, nem pedig a saját kimerültségéből.
Az, ami szüntelenül közeledett, már bizonyára majdnem elérte
Montecristót.
Duncan segíteni akart neki, de a nő lerázta a karját, és remegő
ujjakkal bekapcsolta a fűzőjét.
- Most már rendben van - bökte ki rekedten. - Törődjünk
Damaskanosszal!
A férfi kétkedő arckifejezéssel bólintott, főleg, hogy a többi őr
most már bizonyára felfigyelt rájuk - hacsaknem az erődítményen
kívüli lárma túlharsogta a csarnok robaját.
Az elakadt fogaskerekek között a nyitott cellaajtóhoz futottak, a
küszöbön hátrahagytak egy origamit, hogy figyelmeztesse őket, ha
további őrök közelednének, aztán Damaskanos cellájába léptek.
Jóval nagyobb volt, mint a régi az emeleten. Damaskanos itt már
nem volt ráutalva, hogy a számításait és a rajzait a falba vésse.
Óriási papíríveket bocsátottak rendelkezésére, amelyeket
alumínium állványokon feszített ki. Több tucat volt telehintve
vonalak, görbék és mikroszkopikus írásjelek sűrű mintájával, és Isis
első ránézésre nem lett volna képes megmondani, hogy térképeket,
asztronómiai számításokat vagy új gárdista egyenruhák
szabásmintáját ábrázolják-e. Damaskanos az állványokat
gumikerekeken ide-oda tudta tologatni a helyiségben, ily módon
teleírt papírok útvesztője keletkezett, keskeny járatok cikkcakkja a
számok, betűk és zavarba ejtő minták mennyezetig érő tervei között.
A különálló lámpák gyenge fényében Isis itt-ott egy-egy
menedékhely nevét ismerte fel, alkalmanként kinti helységneveket
is. De nem értette, milyen viszonyban állnak a további
ábrázolásokkal. Damaskanos a könyvmágia világát nyilvánvalóan
nem két dimenzióban vitte térképre - ahogyan az elődei próbálták az
első Horizontok atlaszában -, hanem hipotetikus rétegekben
helyezte egymás fölé a menedékhelyeket, és olyan összeköttetéseket
jelölt, amelyek fentről lefelé, keresztbe-kasul vezettek a szintek
között.
- Ez az ember vagy zseni, vagy teljesen őrült - suttogta Isis.
- Régen is különc volt.
A nő a fejét ingatva szemlélte a tervrajzokat.
- Különc?
- Talán az évek során tényleg eszét vesztette.
Megkerülték az utolsó, zavarba ejtő vázlatokkal és számításokkal
teleírt papírfalat, és megpillantották a kartográfust. Háttal ült nekik
egy rajzállványnál, és nem engedte, hogy akár a csarnokbéli lárma,
akár a rázkódások megakasszák munka közben. Barna mellényt
viselt a foltos inge fölött és sötét nadrágot. Az ápolatlan ősz haja
hosszú tincsekben a hátáig ért. Halkan dünnyögött magában. Isis
nem értette a szavait.
Éppen meg akarta szólítani, amikor az eddigi leghevesebb rengés
rázta meg Montecristo alapjait. A lógó térképek rezegtek és zizegtek,
az egyik állvány feldőlt. Damaskanos szitkozódott, amikor elcsúszott
a ceruzája. Kettétépte a pulton fekvő papírívet, és a fecniket egy
összegyűrt papírokból álló kupacra hajította, amely a széke mellett
növekedett. Tőle jobbra, az íróasztalán számos geometriai eszköz
hevert, vonalzóktól és háromszögektől kezdve bonyolult eszközökig,
amelyek szeksztánsokra és asztrolábiumokra hasonlítottak. A
rengéstől zörögni és csörömpölni kezdtek.
- Viktor Damaskanos?
A férfi éppen szét akart teríteni a pultján egy ív papírt, és a sarkait
kapcsokkal rögzíteni.
- Viktor - mondta Duncan -, felismered a hangom, igaz?
Damaskanos válla felemelkedett, mintha mély levegőt venne.
A ceruzát átvette egyik kezéből a másikba, és úgy szorította, mint
egy tőrt.
 - Te - csak ennyit mondott.
Isis gyanakvó pillantást vetett Duncanre.
- Pontosan mit nem meséltél el nekem?
A férfi tudomást sem vett a kérdésről.
- Azért vagyunk itt, hogy biztonságos helyre vigyünk téged -
mondta az idős férfinak. - Montecristót támadják.
- Azt hiszed, nem tudom? Az őrök már rég elvittek minden olyan
feljegyzést, amely az Akadémiának fontos lehet.
- Az ideák… - kezdett bele Duncan, de Damaskanos
félbeszakította.
- Nem ez az első mély menedékhely, amelyre lesújtanak - mondta
Damaskanos, és még mindig nem fordult meg. - És nem is az utolsó.
Már jó ideje ügyködnek rajta, egészen lentről indulva jutnak egyre
feljebb. Nincs értelme elfutni előlük. Egyszer Libropolis, Unika és a
többi magas menedékhely is sorra kerül.
Isis nem mozdult, de Duncan lassan továbbment. Már csak a
kezét kellett volna kinyújtania, hogy a kartográfus vállát megérintse.
- Nincs már sok időnk, Viktor.
- Még nem fejeztem be a munkám.
- Soha nem fogod.
Isis szemmel tartotta a ceruzát fogó kezet, támadásra számított,
de aztán Damaskanos félretette a ceruzát, és lassan feléjük fordult.
Még idősebb volt, mint ahogyan Isis várta, majdhogynem
aggastyán, de talán csak a börtönben töltött évek viselték meg
ennyire. Annak a ténynek a tudatában, hogy hegyes íróeszközöket
engedtek neki használni, úgy látszott, senki nem félt attól, hogy kárt
tesz magában. Ezen Isis elcsodálkozott. A hosszú időn át
magánzárkában fogvatartottak mindig ki vannak téve az
öngyilkosság veszélyének. Ennyi év után feltehetően egyezséget
kötött az Akadémiával. Jobb fogva tartási körülmények és a
lehetőség, hogy a munkáját folytassa, cserébe - nos, miért is? Az
Éjszakai Menedékhelyet illető összes információért, amelyet
eredetileg eltitkolt a kínzói elől? Sőt, talán egyenesen a Phaedra
Herculanea és a tintagombái feletti győzelem kulcsáért?
Az arca viharvertnek hatott, de a szeme olyan elevenen csillogott,
mint egy sokkal fiatalabb férfié. Nehezen megfejthető pillantással
nézte Duncant, majd Isishez fordult.
- Isis Nimmernis - állapította meg. - Magas rangú látogató, úgy
vélem.
- Damaskanos úr! - üdvözölte Isis egy bólintással.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
- Hamarosan szabad lesz - mondta a nő. - Elég ennyi?
A nő megpróbálta a férfinak azt a fiatalabb énjét elképzelni, aki
mélyebben hatolt be az Éjszakai Menedékhelyre, mint bármely más
könyvmágus. A változások rendszerét kutatta, amelynek a
Félresikerült Ország alá volt rendelve, és bízott a vállalkozása
sikerében. Ezek után kényszerítette őt az Akadémia, hogy a
hadserege vezetőjeként szolgáljon. Miután túlélte a háborút, eltűnt,
és elkezdte a munkát a második Horizontok atlaszán. Úgy beszélik,
eközben fedezte fel a Szentélybe vezető utat, és rajzolta meg
térképen. Tényleg azt hitte, hogy a három család ezzel a tudással el
fogja engedni? Vagy ez volt az ürügy, hogy fogva tartsák, és
kipréseljék belőle az Éjszakai Menedékhely titkait?
Egykor biztosan tele volt kíváncsisággal és idealizmussal,
kalandor volt és felfedező, nem pedig ez az őrült öregember, aki
éjjelnappal számításokat végez, amelyekben talán csak ő maga fedez
fel valamiféle kusza értelmet.
Biztosan látta Isisen, hogy mit gondol róla, mert gúnyosan
mosolygott, és megkérdezte: - Mégis mit várt? Hogy hálából térdre
hullok, csak mert felbukkan néhány ügynök, aki szabadságot ígér
nekem? - Ellenséges pillantást vetett Duncanre. - Ezt az ígéretet
egyszer már megkaptam, de nem volt más, mint hazugság.
Duncan türelmetlensége bosszúsággá vált.
 - Kiviszünk innen. Erről majd később panaszkodj!
- Itt van minden, amire szükségem van. Elég papír, az eszközeim -
megkopogtatta a homlokát -, és főleg a fejem. Egy ideig nem volt
valami kedvező a helyzet a számára, de aztán megfogadtam a
tanácsodat. - Ismét Isishez fordult. - Mesélt róla? Úgy egy évvel
azután, hogy felkutatott és ideszállított, még egyszer idejött, és
megnézte, mi lett belőlem. Szabadságot ígért, amennyiben azt
mondom, amit hallani akart: hogy az elmúlt évek során együtt
dolgoztam az ellenállással, és hogy a Szentély térképe a tanácsra
mért csapást szolgálta volna. Mindez sületlenség volt, ám ő
pontosan ezt akarta hallani, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa.
Hogy be tudja beszélni saját magának, hogy jogosan adott ezeknek a
hóhérlegényeknek a kezére. Gyenge voltam, a testem sebesült, és
amikor végül mindent elmondtam, amit követelt, egyszerűen
elment. Szabadságot ígért, és ha egy kicsit tisztább lett volna a
tudatom, átláttam volna a hazugságán. De akkoriban megtört ember
voltam. Bármilyen szalmaszál után kaptam volna… Szóval
mindenben megerősítettem, és Duncan Mound olyan emberként
hagyta el ezt a helyet, aki igazságosnak érezte magát. Mint aki a jók
közül való. - Damaskanos pillantása Duncan kővé dermedt
vonásaira szegeződött. - Te megkaptad a feloldozásomat, ők pedig
mindent hallottak.
- Nem tudtam, hogy lehallgatnak bennünket - mondta Duncan. -
Kifejezetten négyszemközti kihallgatásra volt jogosultságom.
Kijátszottak…
- Mert bolond voltál, Duncan Mound, épp úgy, ahogy én. Alig
mentél el, újra elővettek, és ezúttal nem elégedtek meg kibúvókkal.
A rengés újra erősebbé vált, és most több térképtartó is feldőlt.
Damaskanos torkaszakadtából káromkodott, de még sokkal
dühösebb lett, amikor Duncan megfogta a karját.
- Gyere!
Az öreg a székéről a térdére csúszott. Isis lassan kapizsgálni
kezdte, hogy ennek a kiszabadítási akciónak a legnehezebb része úgy
lehet, nem a gárdisták elleni küzdelem lesz.
- Mi a terved, Duncan Mound? - kérdezte az idős férfi, és
felpillantott rájuk. - Akkor azért jöttél ide, hogy biztos légy benne,
jogosan dugtál ebbe a börtönbe. Hogy megérdemeltem a kínzást, és
hogy jogos volt az, amit a családommal műveltek. Te voltál az, aki
megtalálta őket? Te citáltad elő a testvéremet és a gyerekeit, hogy
aztán meggyilkolják őket, csakhogy végre engedelmeskedjem nekik?
Az embereitek még csak választás elé sem állítottak engem. Nem
menthettem meg a gyerekeket. Csak azért ölték meg őket, hogy én
végignézzem. Hogy engem tönkretegyenek, hogy a lelkemet és az
akaratomat megtörjék. Ez okozott olyan nagy gondot a
lelkiismeretednek?
Isisnek kényszerítenie kellett magát, nehogy Duncanre nézzen, és
továbbra is Damaskanosra összpontosítson. Erőszakkal fogják innen
elvinni, ha szükség lesz rá. Ez nyilván a férfi számára is világos. A
szavai mégis célt értek. A nő nem akarta elképzelni, mi játszódik le
most Duncanben, mert egykor ő is egészen hasonló hibákat követett
el, és túlságosan fájdalmas volt az emlékük. Mindketten bűnösök, és
talán éppen ezért érdemlik meg egymást, minden elnyomott
vétkükkel és a múltjuk árnyaival. Miközben Damaskanost hallgatta,
nem Duncan tettei rémítették meg - hanem a sajátjai. Tudta, ha
most Duncanre nézne, akkor tükörbe pillantana, és sokkal
fájdalmasabb, ha a saját bűnével szembesítik az embert, mintha
valaki máséval.
- Mi van a lélekkönyvével? - kérdezte Isis.
- Elvették. Már régen.
Isisen a tehetetlenség érzése uralkodott el, mert nem tanult meg
másként viszonyulni a nehéz helyzetekhez, mint erőszakkal és
dühvel. És Damaskanos egyiket sem érdemelte meg. Kényszerítenie
kellett magát, nehogy egyszerűen megragadja, és magával vonszolja.
Ehelyett kinyújtotta felé az egyik kezét.
- Kérem - mondta. - Jöjjön velünk! Szükségünk van a segítségére.
 - Mit akar? A Szentélybe vezető utat? Olyan nagy titokban tartják,
hogy még csak őröket sem állomásoztatnak ott, mert félnek, hogy
valaki elárulja őket. - Mosolygott, és a rossz fogait mutatta. - Vagy az
Éjszakai Menedékhelyről akar információkat?
- Ön tudta? - kérdezett vissza Isis. - Az igazságot a
tintagombákról? Phaedra Herculaneáról?
Az idős férfi szemében új fény lobogott fel, mintha a nő szavai
olyasmit érintettek volna, amire már régóta nem gondolt.
- Phaedra? - ismételte, és a szótagok majdnem alámerültek az
újabb mennydörgésbe és rengésbe. Por szitált a mennyezetről,
további térképek borultak fel. - Hozzá akarnak elmenni?
- Te egész idő alatt tudtad, hogy ő rejtőzik mindezek mögött?
- Duncan hangja most már dühösnek sem hatott, csak
megütközöttnek.
Damaskanos mosolygott, ahogyan csak az olyan ember képes, aki
tudja, hogy az útja végére ért.
- Én találkoztam vele.
- Te…
- A szemébe néztem. És meghallgattam, amit mondani akart.
Duncan felelni akart valamit, de Isis újra az idős férfinak
nyújtotta a kezét.
- Kérem, jöjjön velünk! Egyikünk sem ügynök már. És meg fogjuk
semmisíteni az Akadémiát azért, amit tett. - És közben talán saját
magunkat is, tette hozzá gondolatban. De ha ez az ára, akkor
szívesen megfizeti.
Damaskanos még mindig mosolygott. A nő arra gondolt, hogy a
férfinak nincs rá oka, hogy higgyen neki. De mégis felkelt a földről,
megfogta a nő kezét, és egyszer röviden, de szilárdan megszorította.
- A bizalmamat nem tudom Önnek felkínálni. De a segítségemet
talán igen.
 A nő nem tudta, mit feleljen erre, ezért csak bólintott, és próbálta
nem mutatni, mennyire meglepődött.
- Menjünk! - mondta Damaskanos. Megtett néhány lépést, de
aztán még egyszer megállt. - Van még egy fogoly Montecristón. Ki
kell szabadítanunk, mielőtt ezt a helyet elhagyjuk.
Duncan nemigen volt elragadtatva az ötlettől.
- És ki lenne az?
- Libropolis egykori igazgatója. Cornelius Kyriss.
 43.

-Ez őrültség - dünnyögte Duncan, miközben elhagyták a

kínzóeszközök csarnokát. - Nyithatnánk egyszerűen két kaput, és
eltűnhetnénk Damaskanosszal, mielőtt itt minden összeomlik.
Ehelyett tegyük kockára az életünket egy olyan emberért, aki
évtizedeken át hű volt az Akadémiához?
Isis mellette haladt.
- Mi voltunk hűek az Akadémiához. Kyrisst fél éve letartóztattak.
Azt sem tudtuk, él-e még.
- Libropolist vezette? - vágott vissza Dunám.
- De nem mindig az Akadémia szellemében - szólalt meg
Damaskanos zihálva, miközben próbált Isisszel lépést tartani. Nem
volt hozzászokva, hogy futólépésben közlekedjen. - Néhányszor
alkalmam nyílt társalogni vele. Az Akadémia az utóbbi években
szalmabábként használta, már csak reprezentációs szerepe volt,
akitől minden döntéshozatali jogosultságot elvettek. Libropolisban
szerették az emberek, legalábbis sokan, és ez sokáig megmentette őt.
Amíg közös ügyei nem lettek azzal a lánnyal.
- Furia - mondta Isis. - Mesélt nekünk róla. Kyriss próbált neki
segíteni, de ő nem bízott meg benne. Ez végül oda vezetett, hogy a
férfit letartóztatták. Furia ezt soha nem bocsátotta meg magának, és
újra meg újra megpróbálta kideríteni, mi lett vele.
- Nagyon megindító - szólt Duncan közömbösen. - De
rámehetünk, és én ezt csak olyan dologért tenném szívesen, ami
többetjelent nekem, mint egy kamaszlány bűntudata.
Isis vállat vont.
- Akkor tedd meg értem!
- Ez nem sportszerű.
 - Mindannyian sokat köszönhetünk Furiának. Nélküle már nem
lenne könyvmágia. Tehát én megbízom benne, ha azt mondja,
Kyriss jó ember.
- Én is ezt mondom - erősítette meg Damaskanos.
Duncan grimaszt vágott.
- Máris sokkal szívesebben halok meg.
A nő látta, a férfi nem biztos benne, hogy Isis döntéseiből nem az
Absolon-könyv alattomos örömmámora beszél-e. Ő maga sem
tudott volna erre a kérdésre felelni. Érezte, ahogyan egyre
mohóbban vágyik a könyvre, és azon kapta magát, hogy titokban a
táskára pillant, amelyben Duncan őrizte. Ez volt a feltétele a férfi
támogatásának: visszaadja neki a könyvet, és engedi, hogy Duncan
döntsön róla, mikor és milyen gyakran olvashat belőle. Ha komolyra
fordul a dolog, még mindig elveheti tőle. Elég erős. Elég erős, hogy
bárkivel felvegye a harcot.
A rengések most már szünet nélkül rázták Montecristót, és néha
olyan hevesek voltak, hogy a folyosókon egyik faltól a másikig
támolyogtak, és csak nagy nehezen tudtak megállni a lábukon.
- Szóval ez a gonosz? - kérdezte Duncan, mintha valami mellékes
gondolatot mondana ki hangosan.
- Nem a gonosz - ellenkezett Damaskanos. - Az új. Az ideák nem
elpusztítják a világot, hanem megújítják.
A dörgés egy csapásra olyan hangos lett, hogy minden további
szót túlharsogott, így hát hallgattak, amíg végre elérték a fő folyosót,
amely kivezetett a kerek udvarra.
Kyriss és az őrei nem sokkal előttük értek ki, és a kapu
lépcsőjéhez közeledtek. Libropolis leváltott igazgatója, a kivételezett
helyzetű Damaskanosszal ellentétben egyszerű rabruhát viselt. Az
arca beesettnek, majdnem soványnak látszott, de a szürke szövet
még mindig megfeszült a hatalmas hasán. Az egykor ápolt, hegyes
szakálla gyapjasan burjánzott, és a fekete haja, amelyet korábban
gondosan elválasztott, kuszán lógott a homlokába.
 - Te itt vársz! - parancsolt rá Duncan a kartográfusra, amikor a
kapuív alatt az udvarra léptek.
Kyriss és az őrei majdnem elérték a lépcsőt, de a rázkódások ide-
oda dobálták őket, és teljesen lefoglalta őket, hogy az egyensúlyukat
megtartsák. Az ég az udvar fölött szurokfekete volt. A sötétséget
szinte tapintani lehetett, mintha bármely pillanatban nyúlós
ingovánnyá állna össze.
Az őrség parancsnokai a lépcső lábánál lebegő ködfalon át már
visszavonultak Unikába. A fenyegetés bizonyára teljesen
meglepetésszerűen rohanta le Montecristo helyőrséget. Csoda, hogy
a kaput nem pecsételték le már rég.
A négy gárdista és Kyriss hátat fordítottak Isisnek és Duncannek
Még tíz yard, és elérik a felső lépcsőfokokat. Az igazgató az egész út
alatt felfelé nézett a sötétségbe, elkábította, ami itt éppen rájuk tört.
Duncan futtában Isisre nézett.
- Van valami tervünk?
- Ötlet?
A férfi felcsapta a lélekkönyvét, némán kimondta az oldalszívben
izzó titkos szavakat, és fekete köd káprázatát eresztette a széles
lépcsőnyílásra, közvetlenül az öt férfi előtt.
Nem rossz ötlet, gondolta Isis elismerően, amikor látta, ahogyan a
csapat pánikba esik. A férfiak úgy érezhették, mintha Montecristo
sötétsége utánuk nyúlna, és elzárná előlük a kapuhoz vezető utat.
Amikor az alakzat felbomlott, olyan fejetlenül viselkedtek, hogy
Duncannek és Isisnek könnyű dolga volt velük. Kettőt hatalmas
lökéshullámmal végighajítottak az udvaron. A másik kettő egy
másodperc erejéig túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy felismerje,
honnan jön a támadás. Duncan ki akarta használni ezt a pillanatot,
hogy egy újabbat megragadjon, és ellökjön, de a gárdista túl hamar
felocsúdott a rémületből, és ellentámadást indított. Láthatatlan erő
száguldott végig az udvaron Isis és Duncan irányába, mély vágást
mart a kövezetbe. Ők ketten szétugrattak, és megmenekültek a
támadástól, de éppen amikor újra az ellenfelük felé akartak fordulni,
Damaskanos felkiáltott mögöttük.
- Törődj vele! - kiáltotta Isis. - Én átveszem ezt itt.
Elrohant, feltépte a fűzőjét, és hagyta, hogy a belsejéből előtörő
fény a karjain át a talajra csurogjon. A testétől jobbra és balra két
izzó nyomot húzott az udvaron. Amikor a két férfi könyvmágiával
akart védekezni, Isis feléjük hajította a fénypályákat: mindkettőt
egyszerre találta el, és hagyta, hogy a fehér lángokba vesszenek.
Kiabálva támolyogtak az udvaron, miközben a könyvmágia tüze
felemésztette őket.
Kyriss holtsápadtan állt, és úgy látszott, alig bírja felfogni, ami
körülötte történik.
- Azért vagyunk itt, hogy segítsünk önnek - mondta Isis, amikor
néhány yarddal előtte megállt, és mindkét kezét csitítóan felemelte.
Kyriss úgy bámulta a nyitott könyvet a nő mellkasában, mint akit
megigéztek. Isis legnagyobb aggodalma az volt, hogy a férfi
elszaladhat, le a lépcsőn, Unikába. Duncan fekete ködje már
feloszlott.
- Ön Isis Nimmernis.
- Az áruló - mondta Isis keserű mosollyal. - És egy átkozott
könyvönkívüli. De a Faerfax család egyik barátja is vagyok. Furiáé.
Kyriss gyanakodva nézett rá, miközben a nő becsukta a fűzőjét.
- Isis! - kiáltotta Duncan.
- Várjon itt! - mondta Isis Kyrissnek.
- Várni? Egy valamit egészen biztosan nem fogok csinálni,
mégpedig itt állni és várni. - Súlyos léptekkel indult Isis felé. -
Mondja, hová, és én követem önt! Minden jobb, mint ez itt. - A
fekete égre biccentett, amely most néhány helyen felszakadt. Színes
nyálka vérzett a résekből, és úgy csillogott, mint az olajfolt.
Isis sarkon fordult, és visszaszaladt Duncanhez, aki a kapuív
mellett guggolt. A gárdista támadása, amely kettejüket elvétette,
hatalmas erővel felrobbantotta a fal egy részét.
 Viktor Damaskanos vérrel borítva hevert a földön. Nagy nehezen
kinyújtotta az egyik kezét.
Kyriss félretolta Isist, és térdre ereszkedett a kartográfus mellett.
A gárdista támadása bizonyára Damaskanos minden csontját
összetörte. A mellkasa úgy össze volt lapítva, mintha faltörő kos
találta volna el, a lökéshullám valószínűleg összeroppantotta a
tüdejét.
Úgy látszott, tudatánál van.
- Magában… megbízom - nyögte ki hörögve, és megfogta Kyriss
kezét, amikor a fal feletti robaj kicsit szűnt, csak hogy aztán
újrakezdődjön.
Isis megkerülte őket, és Duncan mellé guggolt. Le akart hajolni,
de Damaskanos nagy nehezen megrázta a fejét. Megtört pillantással
jelt adott Kyrissnek, hogy jöjjön még közelebb.
- Kedves barátom - olvasta le Isis a lármán túl az igazgató ajkáról.
Kyriss a jobb fülét a haldokló szájához hajtotta, és meghallgatta,
amit az az utolsó erejével mondani akart neki.
Amikor Kyriss újra felemelte a fejét, és a pillantása Damaskanos
vonásaira siklott, a kartográfus az utolsót lehelte. A remények,
amelyeket Isis és Duncan belé helyeztek, vele haltak ezen a
börtönudvaron.
Kyriss lezárta a halott szemét, majd feltápászkodott. Isis is
felpattant, miközben Duncan lassan ingatta a fejét.
- Mit mondott? - ordította Isis a mennydörgés ellenében.
Kyriss tétovázott, még egyszer a földön fekvő öregemberre nézett,
majd heves sóhajtással emelkedett meg a mellkasa.
- Elárulta nekem az utat - mondta alig érthetően abban a nagy
lármában. - A Szentélybe vezető utat.
 44.

Amikor az idegen könyvmágusi álarca szertefoszlott, és

lelepleződött a valódi arca, Finnian tüzelni kezdett a pisztollyal.
Háromszor lőtt a férfi irányába.
Atticus Arbogast kézmozdulata nyiladékot vágott a sűrű
esőfüggönybe, és úgy seperte félre a golyókat, mint holmi
kellemetlen bogarakat. Az örvénylő esőcseppek zuhatagában gellert
kapott lövedékek belecsapódtak az egyik ház falába.
Nem sokkal dél után járt az idő, de az esős égbolt olyan sötéten és
alacsonyan ült Libropolis fölött, hogy az udvar mélyére csak szürke
félhomály szűrődött be. Arbogast a szögletes udvarba vezető
egyetlen átjáróban állt, ahol Finnian és Summerbelle egy szenes
csapóajtó mögött lejáratot nyitott az alvilágba. Egyetlen
könyvmágus sem vehette elő a lélekkönyvét szakadó esőben, de
Arbogast és Summerbelle elég erősek voltak ahhoz, hogy az erejük
egy részét a könyvük nélkül is fel tudják szabadítani.
Miközben a férfi arca ismét szilárd formát öltött, az öltözéke is
megváltozott. Színek és anyagok keveredtek egymással, és azzá a
világosbarna kabáttá váltak, amelyet Marduk erődítményében is
viselt. A bőr a csizmájáig ért, és térdig sáros volt. Az ősz haja nedves
tincsekben hullott a vállára. A rövid, ősz szakállában esőcseppek
csillogtak. A lélekkönyve övtáskában rejlett a nyitott kabátja alatt.
Finnian a szeme sarkából a nyitott szenes csapóajtóra lesett. Két
lépés és ugrás a sötétbe - nagy szerencsével sikerülhet.
Ám Summerbelle már támadásba lendült.
A lélekkönyve nélkül csupán az ereje töredékét tudta bevetni.
Ennek ellenére az ügynökhöz sietett, és közben másodpercekre
elvesztette a kapcsolatot a talajjal. Finnian korábban is látta őt
lebegni, ám azt még soha nem élte meg, hogy Summerbelle emberi
lövedékként száguld előre, és nekimegy az ellenfelének.
 Arbogast valószínűleg nem számított ekkora merészségre,
Summerbelle mindenféle ellenintézkedés nélkül meg tudta tenni a
közöttük lévő távolságot, majd a következő pillanatban a karjával és
lábával átölelte a férfi felsőtestét, és magával ragadta felfelé.
- Fuss! - kiáltotta Finniannek, miközben ők ketten meredeken
lövelltek felfelé, egyenesen a zuhogó esőbe. - Tűnj el innen!
Finnian ismét célzott a fegyverrel. Eső hullott a szemébe. A két
összefonódott könyvmágus olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig
tudta Arbogastot kivenni, ezért fennállt a veszély, hogy
Summerbelle-t találja el.
A két könyvmágus magasan a tetők fölé szállt, emberi gomolyag
voltak a szürke felhőtakaró előtt. Finniannek újra meg újra ki kellett
törölnie a szeméből a vizet, hogy egyáltalán valamit lásson.
Summerbelle nevét ordította, de a lány valószínűleg egyáltalán nem
hallotta. Itt lent az eső a tetőkön, ablaktáblákon és konténereken
dobolt, de ott fent még hozzáadódott a szél is, amely Libropolis
felett süvített. Finnian csak elmosódó mozdulatokat ismert fel a
képzeletet meghaladó forgás közepette, majd fényeket, amelyeket
első pillanatban a vihar villámainak tartott. De a világosság
Summerbelle-ből és Arbogastból áradt, és szaggatott villódzással
borította fénybe a felhőket.
A fiú még mindig felfelé célzott a fegyverrel, olyan tehetetlenül,
mintha puszta ujjal mutatna a két párbajozóra az égen. Újra meg
újra a lányt szólította, és Arbogastnak is ordított, hogy hagyja békén
Summerbelle-t. Épp így rákiálthatott volna a hideg, nedves falakra
is.
Egyszerre csak fehéren izzó labda képződött az ellenfelek körül,
tovább tágult, és újabb nappá formálódott a gettó ormai felett.
Beragyogta a záporozó esőtömeget, és egy-két lélegzetvételnyi időre
mintha az egész ég lángra lobbant volna. A sikátorokban a város
lakói talán éppen felpillantottak a fényességbe, és Finnian tudta,
hogy innen már nincs visszaút. Summerbelle meg akarta adni neki a
lehetőséget, hogy az alvilágba meneküljön. Ehelyett ő csak állt ott,
képtelen volt itthagyni a lányt.
Hirtelen valami lezuhant mellé a fehér izzás-labdából, de túl kicsi
és gyors volt ahhoz, hogy röptében felismerje. Csupán néhány
lépésre tőle a földre csapódott, közvetlenül a nyitott szenes
csapóajtó mellett. Finnian felemelte, egy szempillantás erejéig
kábultan bámult rá, majd óvó mozdulattal a dzsekije zsebébe dugta.
Summerbelle lélekkönyve. Arbogast bizonyára kitépte a kezéből.
Gondterhelt léptekkel az egyik szomszédos ház hátsó ajtajához
ment. Anélkül, hogy megállt volna, benyomta a vállával, kitörte az
ajtószárnyat a zsanérból, és a küszöbre ugrott. Rögtön ezután
felszaladt a félhomályban szunnyadó lépcsőházban. A keskeny
falépcső nyögött a léptei alatt. Három fokot lépett egyszerre,
lendülettel felhúzta magát a korlát oszlopain, a harmadik emeletre
ért, és ott fent belökte a keskeny ajtót.
Előtte padlás feküdt kifeszített szárítókötelekkel és szétdúlt
éjszakai fekvőhelyekkel. Itt emberek éltek, mint a gettó minden
szabad szegletében, de abban a pillanatban senki nem tartózkodott
ott. Kicsit megállt, hogy a félhomályban tájékozódjon, majd a jobb
oldali ferde tetőn felfedezett egy koszos tetőablakot. Odaszaladt, és
megrángatta a kilincset. Az ablaktábla nyikorogva nyílt befelé, eső
vert be rajta. Finnian elvakult, le kellett hunynia a szemét, mert
ismét könyvmágusi fény lobogott az égen, és lidércfényként táncolt
a legmagasabb ormokon és kéményeken.
A nadrágja korcába dugta a pisztolyt, felhúzódzkodott a nyíláson,
és kimászott a csuromvizes tetőre. A zsindely csúszós volt, és alig
kínált fogódzót, számtalan rohanó patak zubogott lefelé a mélybe.
Summerbelle és Arbogast körvonalát csak halványan lehetett
felismerni az izzó labda közepén. Szétváltak, őrült sebességgel
pörögtek egymás körül, és olyan könyvmágiai csodát vittek véghez,
amit Finnian soha nem fog felfogni. Azt kívánta, bárcsak egy
pillanatra megállnának, hogy jobban ki tudja venni Arbogastot. Egy
másodperc elég lenne. Az ügynök figyelmét eléggé leköti
Summerbelle ahhoz, hogy ne lássa közeledni a golyót.
A lezúduló víztömeggel szemben mászott felfelé az utolsó
yardokon, kihasznált minden kapaszkodót, újra meg újra
megcsúszott, de végül egy kéményhez ért, amely elég tartást fog neki
adni ahhoz, hogy a visszacsapódást felfogja. Odamászott, a hátát a
kéménynek támasztotta, két kézbe fogta a fegyvert, és célzott.
Kinyújtotta a karját, az égen lévő világosság szívére célzott, a fehér
lángokból álló, forgó golyó közepére. Szikrák szóródtak minden
irányba, némelyik a tetőre is, izzó üveggolyókként gurultak le a
cserepeken, és akkor sem aludtak ki, amikor a csordultig teli
ereszcsatornába hullottak.
Csupán egy rövid szünet ott fent, csak egy levegővétel, és egy
lövéssel lehozza Arbogastot az égből, akár egy agyaggalambot.
Gunvald Áhlander sok mindent megtanított neki, találati
biztonságot és a türelmes várakozást az időpontra, amely mindent
megváltoztathat.
Summerbelle kiáltása visszhangzott a tetők felett, még az esőt is
túlharsogta, és Finnian szíve még gyorsabban vert. Úgy érezte,
mintha a környező sikátorokból és udvarokból felszűrődne hozzá a
kíváncsiskodók sokszólamú nyögése, de talán tévedett, és egyáltalán
senki nem járt arra, csak ő egyedül a tetőn, az egyetlen, aki most
még közbeavatkozhat, és megfordíthatja Summerbelle sorsát.
A lány kétségbeesett fájdalomkiáltása megtört. A két árnyalak
még mindig egymás körül örvénylett a fény közepén. Az egyik alak
feje a nyakára bukott, vízszintes helyzetbe fordult, akár egy vízben
kapálózó test. És akkor Finnian már tudta, hogy a másik körvonal
nem lehet más, csak Arbogast.
Nem várt tovább. Újra célzott. És meghúzta a ravaszt.
Lőtt egyszer, aztán másodszor. Hallotta a golyók fütyülését, és
hallotta a férfi kiáltását. Finnian mellkasában diadal robbant, es az
ajkára ujjongás tolult.
 Ám a férfi továbbra is egyenesen lebegett a fényben, csak az egyik
vállát vagy felkarját fogta. Summerbelle próbált felkelni, de nem
sikerült. Mozgatta a karját-lábát, küzdött a gyengeség, talán valami
rosszabb ellen.
Aztán egyik pillanatról a másikra ellankadt.
Finnian maró fájdalmai érzett ott, ahol a lány lélekkönyve a
dzsekije zsebében lapult, és amikor az egyik kezét az anyagra
szorította, érezte, milyen forró a könyv: mintha éppen lángra
lobbanna. Rögtön ezután az érzet elmúlt, a fájdalom elhalt, a
forróság néhány szívdobbanásnyi idő alatt alábbhagyott.
A két könyvmágus még egyszer lassan megfordult egymás körül,
majd nyugodtan függtek a levegőben.
Finnian újra tüzelt, és ezúttal kiürítette a tárat. Arbogast már
tudta, milyen irányból lőnek rá, és minden egyes golyót kivédett.
Szinte mellékesen mozgatta a két kezét és tárta szét a karját. Amikor
egy újabb rántással ismét összezárta őket, és az ujjait összefonta,
Summerbelle élettelen teste mozgásba lendült. Egyre gyorsabban
lebegett Finnian felé. A fiú tudta, hogy fedezékbe kellene húzódnia,
de nem volt rá képes. Meg akarta fogni a lányt, megtartani, teljesen
mindegy, milyen képtelen gondolat ez, figyelembe véve a sebességet,
amellyel Arbogast a tetőre hajította.
- Summerbelle! - ordította abban a hiú reményben, hogy a lány
újra magához térhet, és valahogy fékezheti a tempót. De a lány feje
ernyedten hátranyeklett, a karja meg a lába hintázott.
Finnian előrenyújtotta a két karját, elejtette az üres fegyvert, és
amilyen szilárdan csak tudta, a kéménynek támasztotta a hátát.
Várta a becsapódást.
Arbogast nyugodtan állt a levegőben, a jobb kezét a sérült karjára
szorította, és nézte, ahogyan Summerbelle teste megteszi az utolsó
szakaszt a tetőig.
Finnian dühödt kiáltása félbeszakadt, amikor Summerbelle teljes
erőből nekicsapódott. A fiú másodpercekig biztos volt benne, hogy a
fal megadja magát mögöttük, és mindketten lezuhannak. A lány az
egyik vállával a mellkasának csapódott, és az omladozó kéményhez
nyomta.
Finnian alig kapott levegőt, mégis próbálta valahogy megtartani a
lányt, ám a becsapódás túl erős volt. A lány élettelenül siklott
tovább, lefelé csúszott a nedves, ferde tetőcserepeken, és a
következő pillanatban az ereszcsatornán keresztül a mélységbe
zuhant.
A fiú ösztönösen utánavetette magát, hason szánkázott a csúszós
zsindelyen, megfogta Summerbelle felkarját, de a súlya még
gyorsabban rántotta lefelé. Rángás járta át a testét, amikor a lány
térde beékelődött az ereszbe, és feltartóztatta a zuhanást. Finnian
egy végtelen másodpercen át látta az arcát, miközben a lány teste
összecsuklott, még mielőtt a fiú nekicsapódott volna: a lány szeme
nyitva, volt, ami egykor fehér volt, most sötétvörös. Mégis úgy vélte
- de talán csak beképzelte magának -, hogy mozog az ajka, és
valamit suttog. Ám még miközben megpróbálta leolvasni róla a
szavakat, és egy belső hang bolondnak csúfolta, amiért nem akarja
elfogadni a valóságot, Summerbelle alkarja végigsiklott az ujjai
között. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kezét, és minden
erejével megtartotta.
Aztán a lány átcsúszott a peremen. Finnian még ekkor sem
engedte el, ő maga is a tetőeresznek csattant, utánakapott, a
testsúlyával leszakította a rögzítéséből, és most már ő is zuhant.
Az udvar három emelet mély volt, de a fiú úgy érezte, mintha
feneketlen kürtő nyílt volna alattuk, mélyebb, mint Libropolis
alvilága. Valahol ott lent várta őket az esőtől vizes kövezet. Először
Summerbelle fog becsapódni, csupán egy szívdobbanásnyi idő
töredékével korábban, mint ahogy ő maga is a kőre csattan.
Ekkor láthatatlan kezek ragadták meg fentről, és fejjel lefelé
lógott az ürességben. Körülötte esőcseppek lebegtek, amelyek
szintén nem estek tovább. Az egyik kezével Summerbelle
mozdulatlan testét tartotta. A lány csuromvizes bőre kicsúszott az
ujjai közül, és végül elvesztette, látta, ahogy lefelé esik, és közben
még mindig az arcát nézte.
A lány becsapódását is megfékezték, de ez már rég nem számított.
Finnian a lelke mélyén tudta, hogy már vagy egy-két perce nem él,
és hogy Arbogast azért ölte meg, mert a lány össze merte mérni az
erejét az övével, és ezért csak egyetlen büntetés létezett.
Finnian felordított, de már nem hallotta magát, csak érezte, hogy
kiált. Végtelen, elgyötört dühvel, gyűlölettel és gyásszal teli kiáltás
volt.
Az erő, amely feltartóztatta, körbefordította a levegőben, majd
elengedte. Fájdalmasan, talpon ért földet, a térde megadta magát. A
következő másodpercben Summerbelle mellé mászott, a két kezébe
fogta a fejét, és a könnyfátyolon keresztül észrevette, hogy a szeme
csukva van. Mintha végül mégiscsak békesség töltötte volna el,
habár a fiú nem tudott hinni ebben, mint ahogyan ezt az egészet
sem akarta elhinni. Nem érezte a lány pulzusát a nyaki verőerén,
nem érzett levegővételt az ajkán, és a bőre hideg volt a kopogó
esőcseppek alatt.
Amikor lassan felpillantott, Arbogast jött felé az udvaron át, és
megfogta a karját.
- Ő halott. Te nem vagy az.
Finnian minden erejével ütött, de a csapás félresikerült, mert már
alig érezte a kezét. A gyengesége talán a zuhanás következménye
volt, talán Arbogast befolyásáé - igazából nem számított.
- Ő… - kezdett bele a fiú, de Arbogast a hajába markolt,
hátrarántotta a fejét, és fölé hajolt.
- Halott hús. Nem kell úgy végezned, mint ő. Nem, ha elég okos
vagy.
Annyi minden volt a fiú nyelvén, szidalmak és fenyegetések, de
mindez semmin nem változtatna. Még egyszer megpróbálta megütni
Arbogastot, de ezúttal az ügynök a háta mögé csavarta a karját, és
előretolta a felsőtestét, amíg a homloka Summerbelle holttestét nem
érintette.
- Sajnálom, fiam, de hátra kell hagynod a halott barátnődet.
Velem jössz.
- Soha - nyögte ki Finnian.
- Nem gondolom, hogy van más választásod. Elmegyünk egy
olyan helyre, ahol nyugodtan el tudsz nekem mesélni mindent, amit
a Rosenkreutz család sarjairól tudsz. És akkor majd meglátjuk,
milyen értékes az életed, és hogy Isis készen áll-e az övét kockára
tenni érte.
Finnian Summerbelle arcát nézte. A szeme sarkában esőcseppek
gyűltek, és lefelé gyöngyöztek a sápadt orcáin. A szája résnyire
nyitva volt, mintha valamit még mondani akart volna, miközben
meghalt. A ruhája koszos volt az udvar sarától, a világos haja a
nedvességtől fürtökbe állt össze. Hazugság, amikor a könyvekben
azt állítják, hogy az ember úgy néz ki halálában, mintha csak aludna.
Summerbelle nem úgy nézett ki, mint aki alszik. Úgy nézett ki, mint
egy holttest, a végtagjai kicsavarodtak a becsapódástól, olyan szép
volt és szomorú, akár egy szemeiben elvesztett baba.
A fiú megfeszítette a testét, és le akarta rázni Arbogast szorítását a
nyakáról, de az ügynök megelőzte.
Finnian halántékát ütés érte, és az utolsó kép, amit látott,
Summerbelle sápadt vonásai voltak. A megdermedt ajkai. Egy
vércsepp a szép, fehér nyakán.
 45.

-Juli - mondta Furia a szőke kislánynak. - Ha Rachelle és Veit

hazajönnének, hova érkeznének? A könyvtárba? Vagy a szobájukba?
Rendes esetben hol tartják az utazókönyveiket?
- A könyvtárban. Gyakran régi könyveket használnak, és van ott
egy egész szekrény sok dupla kiadással, csak ezért.
A gyerek a fehér kis ruhájában úgy állt ott, akár egy letört szárnyú
kerámiaangyal. Furia is ugyanilyen kicsi és törékeny volt tizenegy
évesen? Akkoriban csak a könyveinek élt, a könyvtári
felfedezéseinek, és minden újabb napon egy újabb történetnek.
Az érzékei még egyszer utoljára végigtapogatták a lányt,
könyvmágia nyomait keresték, de ezúttal sem vett észre semmi
gyanúsat.
- Miért van szüksége a bárónénak felolvasóra? - kérdezte Cat, aki
Libropolis gettójában megtanulta, hogy senkiben ne bízzon meg,
főleg nem olyasvalakiben, aki különösen ártatlannak néz ki.
- Majdnem vak - mondta Juli. - És öreg.
- Egy könyvmágus, aki nem tud olvasni? - Úgy látszott, Catet
kegyetlen örömmel tölti el az elképzelés.- Talán egyszerűen csak
várnunk kellene néhány évet, és ez az egész cirkusz az Akadémia
körül magától elrendeződik.
- Azért ez nem ilyen egyszerű - ellenkezett Furia. - Vannak
utódaik. Rachelle és Veit Himmel. Livia Cantos.
Kicsit gondolkodott, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy
igazából csak ők hárman léptek valaha is a nyilvánosság elé. Senki
nem tudta pontosan, hány gyereke van a három családnak. A
Cantos, Himmel és Lohenmut család magánéletéről még
könyvmágusi körökben is alig tudtak valamit.
 - Vigyetek el innen! - könyörgött újra a kicsike. - Nem akarok itt
maradni!
Cat szorosan Furia füléhez hajolt.
- Nem vihetjük csak így magunkkal a rezidenciára.
- Nyolcvan embert vittünk oda. És ő csak gyerek.
- Kérlek! - szólt a kislány. - Vigyetek magatokkal, teljesen
mindegy, honnan jöttetek.
- Csak egy utazókönyv van nálunk - mérlegelte Furia. - Ahhoz,
hogy mindkettőtöket egymás után elvigyelek innen, három utazást
kellene megtennem.
- A könyvtárban van elég könyv - felelte Juli.
- Olyat kell keresnünk, amilyen ott is van, ahová utazni akarunk.
Ez eltarthat egy ideig. És Veit meg Rachelle bármelyik pillanatban
felbukkanhatnak. - Tényleg ez volt a legnagyobb gondja. Csak a
szerencsének köszönhették, hogy Cat szülői házából elmenekültek
előlük, de a dolog itt talán másként alakulna.
De ez az én házam, futott át Furia fején. A családom háza. A
Himmel család csak ellopta.
A kislány arca felderült.
- És ha az összes utazókönyvüket átvisszük a hűtőkamrába? Akkor
oda érkeznek meg, mi pedig kívülről bereteszelhetnénk az ajtót.
Furia a fejét rázta.
- Elég erősek ahhoz, hogy könyvmágiával kinyissák.
- Akkor pusztítsuk el a könyveket!
- Furia könyvmágus - mondta Cat. - Nem pusztíthat el könyveket.
Juli nem engedett.
- De mi ketten megtehetnénk. Te és én. Mi nem vagyunk
könyvmágusok.
Cat a homlokát ráncolta.
- És mitől vagy benne olyan biztos, hogy én nem vagyok az?
 - Nincs lélekkönyved - mondta a gyerek. - És főleg nem ilyen
pimasz. - Majdhogynem vádlón mutatott a zsebre, amelybe Furia
könyve lapult.
A csőr mintegy parancsra kígyózott elő a szabadba.
- Pimasz az, aki ujjal mutogat másokra, kisasszony!
Juli a szájára szorította az öklét, úgy kuncogott.
Legalább már nem sír, gondolta Furia.
- Minél tovább ácsorgunk itt - mondta Cat -, annál nagyobb a
veszély, hogy utolérnek. Ha tényleg szükségünk van még két
könyvre - és hallatszott a hangján, hogy azt reméli, Furia
meggondolja magát, és itthagyja a kislányt -, akkor akár tetszik,
akár nem, vissza kell mennünk a könyvtárba.
Furia egyetértett vele, így nem sokkal később ismét beléptek a
Himmel család könyvtárába, és újra a szemükbe ötlött, amint az
elpusztított csőrös könyv maradványai a magas fejtámlás fotel előtt
hevernek.
- Ki volt ez? - kérdezte Furia a kislányt.
- Veit - felelte Juli. - Gyakran mérges, és olyankor mindenfélét
tönkretesz.
A körben forgó könyvekre mért tüzes támadása Londonban épp
annyira impulzív tett volt, mint amennyire ostoba. Veit Himmel
hirtelen haragú, és ez olyan gyengeség, amit talán még ki tud majd
használni. Valójában ez volt az egyetlen dolog, amit tudott róla. Még
mindig több, mint Rachelle-ről, aki rejtély maradt előtte.
Miközben megkérte Julit, hogy mutassa meg neki a dupla
példányos könyvek szekrényét, megkérdezte Cattől: -
Tulajdonképpen honnan ismer téged Rachelle?
- Együtt jártunk internátusba Unikában.
Úgy látszott, Catnek kellemetlen, hogy egykor a gazdag
könyvmágus gyerekek iskolájába járt.
 - Milyen volt akkoriban? - Furia tekintete végigsiklott a
könyvgerincek címein.
Cat egy pillanatig elgondolkodott.
- Voltak rosszabbak is, mint ő. Nem voltunk barátnők, de nem
tartozott azok közé az elkényeztetett libák közé sem, akik szívesen
zaklatják a kicsiket. Ő már akkor Jane Austint olvasott, amikor a
többiek azt gondolták, hogy a kislányoknak szóló sorozatok a
legjobb könyvek a világon. És olyan szép volt. Mind irigyeltük érte
egy kicsit. Mindenesetre rendesen az ember idegeire tudott menni,
mert folyton a bátyjáról áradozott. Veit ezt csinálta, Veit azt mondta.
Mindig csak Veit, Veit, Veit. És az Akadémia kimagasló tagja.
Valószínűleg az emberek ezért azt hitték, a testvérek egy kicsit
nagyzási hóbortban szenvednek.
Furia felelni akart valamit, de Juli megelőzte: - Ahhoz, hogy
ember megölje a saját apját, ahhoz azért eléggé hóbortosnak kell
lenni, nem?
- Nem - ellenkezett Cat -, csak nagyon dühösnek.
- Vagy nagyravágyónak - mondta Furia.
- Azt hiszem, Veit csőbe akarja húzni - mondta Juli. - Azt állítja,
mindketten a tanács tagjai lesznek. És Rachelle hisz neki. De
valójában a fiú hazudik neki.
- Talán a lány húzza csőbe a fiút - vetette ellen Furia. - Hogy
nőként felvegyék a tanácsba, ahhoz szüksége lesz egy férfi
szószólóra. Lehet, hogy csak kihasználja a bátyját.
- Lehet - mondta Juli -, nem tudom. Én csak a felolvasó vagyok.
Cat kérdő pillantást vetett Furiára, de ekkor szólásra emelkedett a
csőrös könyv.
- Felolvasóként biztosan egy csomó dolgot hallottál. Hogy mit
tervez a két Himmel gyerek, ha egyszer a tanácsban ülnek. És mi
lesz a következő lépésük, miután a báró meghal.
- Én csak tizenegy éves vagyok. Én semmit nem értek ezekből a
dolgokból.
 - De jó megfigyelő vagy. Biztosan elcsíptél ezt-azt.
Furia átment egy másik könyvszekrényhez abban a reményben,
hogy végre talál egy olyan példányt, amelyből a rezidencián is van
egy. Szükség esetén nyitnia kell egy kaput a katakombákba,
mindenesetre ez többször egymás után nem menne. Akkor hátra
kell hagyniuk Julit.
- Az idő java részében a báróné közelében kellett maradnom. Aljas
öregasszony, aki mindenkitől sajnál mindent.
- Mesélj nekünk róla! - Furia pillantása Emil Sinclair Demianjére
esett. Mellette állt Pablo de Herlanes Barátnők, szaphói szerelmes
jelenetek és Hyazinth Maglanowitsch La Gusla című kötete. A
mennyezetig érő szekrény legfelső polcán felfedezett egy sárgaréz
táblát „Álnevek” felirattal. A gyűjtők a legkülönösebb kategóriák
szerint csoportosítják a könyveiket, ezt az apjától nagyon jól tudta.
- A bárónénak furcsa szaga van - mondta Juli, miután egy
pillanatig elgondolkodott.
- Büdös? - kérdezte Cat.
A csőrös könyv felé nyújtotta a ráncos nyakát.
- Ismerős, mi?
Furia visszatömte a zsebébe a csőrt, mire az konokul visszaszólt
még, hogy: „Pedig így van!”. Aztán a lány újra az álneves polcok
könyveire összpontosított. Zoé von Rodenbach, Ramon Diaz de la
Escosura kapitány, Sólem Aléchem, Joseph Conrad és Voltaire
sokkötetes kiadása sorakozott rajta abc-sorrendben. A rezidencián
is kell lennie Voltaire könyveknek, de milyen kiadásban?
Hirtelen a homlokára csapott.
- Gyerekkönyvek! - kiáltotta. - Vannak itt valahol gyerekkönyvek?
A kislány a könyvtár ellenkező sarkába mutatott.
- Ott. De csak olyan régi írással, amit nem lehet elolvasni.
Furia odasietett, és egy sor elsárgult kötetet talált klasszikus
mesékkel, néhány kötetet Erich Kastnertől és végre néhány
kalandregényt, amit ismert.
- Voilá! - Diadalmasan húzott elő egy példányt Siebensterntől, A
karaván csillagának első kötete volt. A második rész közvetlenül
mellette állt. Siebenstern távol-keleti korszakának egy korai,
kétrészes regénye. Mindkét példány a szobájában sorakozik, a
Violetta utolsó zsákmányszerző körútja és a Cupido, a pengék
mestere között.
A könyvtárban több példány is van még belőlük, a veszteség
feldolgozható.
Cat odajött Julival.
- Ez azt jelenti, hogy végre leléphetünk?
Furia egy bólintással a kezébe nyomta A karaván csillagát.
- Tessék, tartsd magadnál! Először Julit viszem el innen, aztán
visszajövök egy harmadik utazókönywel, és téged is elviszlek.
- Siess, jó?
- Ígérem.
Magához intette a kislányt.
- Utaztál már valaha könyvvel?
Juli megrázta a fejét.
- Nem kell félned tőle.
Még egy fejrázás.
Furiának nem volt ideje mindent elmagyarázni neki: a zuhanást a
semmibe, az arany hálókat, az érzést, ahogy a test feloldódik, majd
újra összeáll. Csak remélni tudta, hogy Juli nem esik pánikba,
amikor először átéli a világ oldalai közötti ürességet.
A kislány idegesen mosolygott, amikor Furia megkérte, hogy
mindkét kezével érintse meg a könyvet. Ha minden jól megy,
néhány másodperc múlva a szobájába érkeznek, a rezidenciára.
Még egyszer Catre pillantott, aki nem látszott különösebben
boldognak, és a csíkos cicanadrágos, sovány lábain ide-oda billegett.
 - Mindjárt visszajövök… - kezdett bele Furia, amikor a könyvtár
másik felében a levegő villódzni kezdett.
Veit és Rachelle a semmiből jelentek meg, ruganyosan,
guggolásban értek földet, felegyenesedtek, és a nyitott lélekkönyvük
fölött Furiára néztek. Abban a szempillantásban támadásba
lendültek. Cat felkiáltott, mert eltalálta egy lökéshullám, amely
rézsútosan keresztülsodorta a könyvtáron. A bőrfotel karfájának
csapódott, felborította, és mögötte a földre esett.
Furia már megkezdte az utazást, amikor a Himmel testvérek
felbukkantak. Érezte a feloldódás bizsergését, látta, ahogyan Cat
padlóra kerül, és túlságosan hirtelen szakította félbe a folyamatot. A
karaván csillaga a földre esett.
- Bújj el! - mondta kábultan Julinak, és még éppen annyi ideje
volt, hogy észrevegye, a kislány arca haragos grimaszba torzul.
Mintha feldühítette volna, hogy az utazás idő előtt véget ért, és főleg
ez az arckifejezés volt az, ami Furia figyelmét egy pillanatra
elterelte.
Egy másodperccel később Veit támadása telibe találta. Hőség
perzselte az idegpályáit. A fájdalomtól felkiáltott, vakon kivédte a
következő támadást, és érezte, ahogyan a csőrös könyv magától
visszavág: Veitet lökéshullám csapta neki a könyvespolcnak, a
deszkák kitörtek a tartójukból, könyvek záporoztak a földre. Ennek
ellenére Veit újra talpra ugrott, miközben Furia lerázta magáról a
könyvmágia tüzét, és megkönnyebbülten megállapította, hogy
igazából nem égett meg. Élve akarják őket, úgy lehet, sértetlenül, és
talán ez az esélyük.
- Cat? - ordította a helyiségen át. Amikor nem kapott választ,
tomboló harag forrt fel benne, ilyet eddig csak egyszer élt át: a
rezidencia mögötti vasúti töltésen, amikor megölte a Behálózott
egyik lovagját, holott semmi mást nem hajított hozzá, mint a puszta
gyűlöletét.
Bármi is volt az, ami előtört most belőle, surrogva száguldott
Rachelle felé. A szobában az összes polc rezgett. Mintha magukban a
falakban összpontosult volna a régmúlt napok könyvmágiája, annak
az erőnek a nyomai, amelyet a Skarlátterem kora óta szabadjára
engedtek itt. Alig volt olyan építmény, amely fontosabb szerepet
játszott volna a könyvmágia keletkezésében: itt fedezte fel magában
Severin az erőt, hogy könyvek segítségével csodát képes művelni, és
itt ült össze először az öt család tanácsa, hogy tervet készítsenek a
könyvmágia világának jövője számára. Itt hozták meg az első
sorsdöntő határozatokat: az Antiqua és a Rosenkreutz család halálos
ítéletét, az Adamita Akadémia alapítását, és a dekrétumot a
megmaradt három család abszolút hatalmi követeléséről.
Furia úgy vélte, a falakon látja mindezen történések árnyát, fekete
árnyképek örvényét, ahogyan a könyvmágia kiszűrődött a falak
pórusaiból, és üdvözölte az első tulajdonosok utódát. Jog szerint ez
itt mind a családját illeti. Ő az utolsó könyvmágus, akinek az ereiben
Rosenkreutz-vér folyik. Ez a kastély a része, ahogyan ő a kastély egy
része, és ezért teljesen ösztönösen csapolta meg az erejét.
Újra olyan volt, mintha lángokban állna, ám ezúttal a tűz belőle
áradt. Fehér, izzó oszlop sziszegett körülötte a magasba anélkül,
hogy kárt okozott volna a polcokon sorakozó könyvekben. Ez a tűz
nem könyveket emésztett fel, hanem egyedül a Himmel testvérek
hatalmát. A támadásaik semmivé lettek, miközben Furia mar nem is
ellenük védekezett, hanem a váratlan erők ellen, amelyek
elárasztották. A kastély mellette akart állni, érezte, de ez túl sok volt,
és túl gyorsan jött: nem állt még készen a rohamra, elveszett az
épület múltjának képörvényében, idegen benyomások hullámában,
amelyet még ereje teljében sem lett volna képes feldolgozni.
A csőrös könyv felkiáltott, miközben a lány remegő kézzel tartotta
abban a hiú reményben, hogy segíthet neki a belsejében tomboló
idegenséget ellenőrzés alatt tartani. De még a könyv sem tudta
felvenni vele a harcot. Furia sokkal inkább úgy érezte, hogy
megfertőzi a könyvet a saját zavarával és kábultságával, és bár a
könyv derekasan küzdött a káosszal, az őt is lerohanta, és épp olyan
tehetetlenné vált, mint Furia.
 A fény és a villódzó jelenségek falán át elmosódva látta, ahogyan
Cat felbukkan a semmiből, és Rachelle-re veti magát, a földre löki,
és ököllel üti. Aztán Catet megfogta és elragadta egy lökéshullám,
eltűnt Furia látómezejéből, és nem bukkant fel újra.
Veit fények örvényében állt. A lánynak szüksége volt egy
pillanatra, mire megértette, hogy ez olyan valaminek a
következménye, amit ő tett vagy kezdeményezett. A kastély rajta
keresztül cselekedett, olyan erőt adományozott neki, ami túl nagy
volt neki. A könyvmágia energiája robbant a szeméből és az ujjai
hegyéből, mások számára láthatatlan kötelek ostoroztak a
levegőben, és réseket ütöttek az erős tölgyfa polcokba. Könyvek
repkedtek körbe, a bőrfotel kettéhasadt, mintha fejszével csaptak
volna bele. A lány lába alatt a szőnyeg gyapjúcsomókra bomlott. A
világ minden apró szeglete, amelyet Furia és a lélekkönyve
meghódított, darabokra hullott, ő maga pedig csak állt ott, fényben
fürödve, és azt sem tudta, mi a helyzet Cattel vagy a két ellenségével.
Az ősrégi falakból még mindig könyvmágia záporozott rá, de Furia
már rég nem tudta magába szívni. Mindezt az energiát ott helyben
visszaverte magáról, és ellenőrizetlenül szórta szét a helyiségben. A
könyvmágia krónikája, amelyet ezen falak között írtak meg,
hallucinációkkal halmozta el, túl sokkal egyszerre, így egyetlen egyet
sem tudott közülük rögzíteni.
Térdre rogyott, elejtette a sivalkodó csőrös könyvet, és az arca elé
kapta a két kezét. Az idegen képek és érzetek pergőtüze nem ért
véget, több száz hang beszélt hozzá. Jajveszékelés és örvendezés
egyaránt, és akkor valami engedett benne. Áttört a gát, amely a
végsőkig védte őt. Furia a nagy semmit érezte közeledni, nemcsak a
neve szerinti ürességet, mint a világ oldalai között, hanem olyan
fekete szakadékot, mint a halál. Biztos volt benne, hogy meghal, a
kastély, az ő kastélyának jó szándékú támogatása lehengerelte, és
amikor az végre megértette, mit művel a lánnyal, és visszahúzódott,
már rég túl késő volt.
A fényáradat közepén Furia összeesett. A szőnyeg maradványai
elröppentek alóla, az arca a parkettára csapódott, és Veit Himmel
fölé felé hajolt.
 46.

Szent Viboráda hangja ébresztette fel.

- Furia!
Körülötte sötét volt. Abban sem volt biztos, hogy a szeme nyitva
van-e. Az arca mintha álarc lett volna.
- Furia, ébredj!
Nem feküdt, hanem egyenesen állt, de ezt csak akkor érzékelte,
amikor egy világos pont felizzott előtte.
- Igazából nem vagyok ébren, igaz? - A saját hangját is úgy
hallotta, mintha csak a fejében szólna.
- Gyere közelebb, a fénybe!
- Viboráda?
A könyves szent nem felelt. Már hat hónapja, hogy a Behálózott
lovagjai lerombolták a beszélő szobrot. Mielőtt a család életben
maradt tagjai 1836-ban magukkal vitték Angliába, sok éven át a
Rosenkreutz-kastélyt őrizte a Rajnánál. Biztosan megfigyelte,
ahogyan a Skarlátterem alapítói ki-bejártak. Furia először tűnődött
el rajta, vajon a kőkoponyája tárolja-e még az akkori képeket, mint
ahogyan maga a kastély is emlékszik minden eseményre. A
könyvmágia képes volt rá, hogy élettelen tárgyaknak életet
ajándékozzon. Úgy lehet, ezzel együtt emlékezetet is kölcsönzött
nekik.
- Természetesen van emlékezetünk - szólalt meg egy csikorgó
hang, és ekkor Furia felismerte a magányos fénypont forrását a
sötétben. Az olvasólámpája volt az. - Hogy jegyezném meg különben
mindazt, amit a szobádban művelsz, amikor úgy érzed, senki nem
figyel?
- Ne hallgass rá! - jött tompán a lámpán túli sötétségből. - Csak
irigy, mert nincs karja, ezért egyáltalán semmit nem tud művelni
azon kívül, hogy a fényét be- és kikapcsolja, ami igazán nem nagy
teljesítmény. - Furia olvasófotele előkászálódott a négy falábán, és a
fénysugár közepén lecövekelt. Furia egyértelműen felismerte a
keresztöltést a háttámlája bőrhuzatán, ahol az egyik lovag a tőrös
botjával átfúrta.
- Hiszen neked túl feszesre tömték a párnádat! - hevült neki a
lámpa. - Szabad emlékeztetnem rá, hogy majdnem egyéni
vállalkozásban mentettem meg a rezidenciát a Behálózottól?
- Nézzenek oda! - ellenkezett a fotel. - Az én emlékezetem azt
mondja, hogy abban valaki másnak is része volt.
- Nélküled sokkal gyorsabban el tudtam volna intézni ezt a ronda
ügyet. Te csak feltartottál, mert béna vagy, a lábad és az eszed is. -
Az utolsó s betűt megnyomta, feltehetően mert a szerkezetében
beakadt valami.
- Hol vagyunk? - kérdezte Furia.
- A fejedben - felelt a lámpa. - Egész sötét gondolatok, mi? Még jó,
hogy itt van neked a felvilágosodás megbízható forrása.
A fotel fújtatott.
- Mi történt velem? - kérdezte Furia. - Meghaltam?
- Meghaltál, meghaltál - fecsegett a lámpa -, az meg mit jelent?
Sok ember élettelen tárgyaknak tartana bennünket. Holott mindez
csak a szemlélő látásmódján múlik.
- Állítja ezt éppen olyan valaki, aki egy villanykörtével bámul bele
a nagyvilágba - jegyezte meg a fotel.
- A villanykörte nem ok nélkül a szellemesség jelképe - felelte a
lámpa.
Furia csípőre tette a kezét.
- Elárulnátok nekem, mit keresek itt? Sem mennyországnak, sem
pokolnak nem látszik.
- Ahogy mondtam - magyarázta a lámpa ingerülten ez itt a fejed.
Belülről. Kívülről remélhetőleg megismerted volna.
 - Viboráda hangját is hallottam.
- A kastély beszél hozzád - szólalt meg a fotel. - Olyan hangokat és
képeket használ, amiket ismersz.
- A családod székhelye - egészítette ki a lámpa. - A Rosenkreutz-
kastély. Legalábbis egykor így nevezték, hosszú idővel ezelőtt.
- Rajtatok keresztül is a kastély beszél?
A lámpa a fotel felé lendítette a fémnyakát, mire az nyikorgó
bőrhuzattal fordult a lámpa felé. Így nézett ki, ha ők ketten váltottak
egy pillantást, még ha pontosan véve nem is tudtak pillantani.
- Ha te kastély lennél - szólalt meg újra a lámpa -, akkor te egy
ostoba fotelen keresztül beszélnél?
Az épület gondolatmenete meghaladta Furia képzelőerejét, ezért
csupán vállat vont.
- Én csak meg akarom könnyíteni a helyzetedet - szólalt meg
ekkor egy férfihang a sötétség mélyén. - Úgy néz ki, emberi
beszélgetőtársra van szükséged, hogy mindezt jobban megértsd.
- Köszönöm szépen - felelte Furia, és tényleg boldog volt, amikor
egy alak lépett a lámpa fénykörébe, köszönésképpen bólintott, majd
helyet foglalt az olvasófotelben. A bőr nyikorgott és nyögött, de
aztán a két csodadarab nem adott ki több hangot.
A férfi magas növésű volt, ősz hajú, és kifinomult külsejű. Éles
vágású arca volt, ívelt orra. A fekete szalonkabátja mellzsebében
vérvörös zsebkendő lapult, a hajtókáján feltűnő borostyánkő brosst
viselt.
Furia a homlokát ráncolta.
- És ön kicsoda?
- Még mindig a kastély, te kis buta. Csak hoztam neked
olyasvalakit, aki eleven beszélgetőtárs alakját ölti, és nem csupán
egy régi épület megrongálódott tetővel.
- De ki ő? Úgy értem, ki volt az, aki így nézett ki?
- Johann Mercurio Rosenkreutz. Ősapád.
 - Severin apja?
- Így van. A Skarlátterem egyik alapítója, és az első könyvmágus,
aki elnöki posztot töltött be. Hosszú távon nem volt kifizetődő, attól
tartok. De bátor férfi volt. Gondoskodott róla, hogy az utódai a
határon túlra menekülhessenek, és feláldozta magát, csak hogy a
nyomukat eltörölje. Az elhunyt Himmel báró egyik őse ölte meg a
bejárat előtti lépcsőn. Nagyon ronda történet. Évekig tartott, mire az
utolsó csepp vér is eltűnt a kőlépcső pórusaiból.
- Miért beszélsz velem?
- Te vagy a jogos tulajdonosom. - Különös volt ezt egy sasorrú
férfi szájából hallani. - Ki mással beszélnék?
- A házak rendes esetben egyáltalán nem beszélnek.
- Talán csak még nem próbáltál meghallgatni egyet sem. - Ősapja
mosolygott, ami a szigorú külsejének leheletnyi, kissé erőltetett
szívélyességet kölcsönzött. - Bizonyára a könyvmágián múlik, amely
itt hatott. Severin Rosenkreutz ezekben a helyiségekben vitte véghez
az első könyvmágiai kísérleteit. Az én tetőm alatt kezdődött minden.
Furiának támadt egy gondolata.
- Bármilyen alakot magadra tudsz ölteni? Itt, ebben az… álomban,
úgy értem. - Nem volt benne biztos, hogy álom, de nem jutott eszébe
jobb szó.
- Bárkinek az alakját, aki egykor itt élt.
- Kívánhatok egy másikat?
- Tulajdonképpen azért akartam veled beszélni, hogy…
- Kérlek! Tényleg fontos lenne.
- No, jól van. Mondd!
Megtette.
Johann Mercurio Rosenkreutz felkelt. A borostyánkő brossán
még egyszer megtört a fény. Aztán elment, és néhány lépés után
Furia sötét gondolatai elnyelték. Helyette másik alak jelent meg.
 Fiatal fiú volt, csak kicsivel idősebb, mint Furia, kissé hórihorgas,
szintén szalonkabátban. Vállig érő, enyhén hullámos, szőke haja
volt, és olyan arca, amely Furiát - legnagyobb meglepetésére - Pipre
emlékeztette. Úgy lehet, az öccse vonásai a következő években
hasonlóan alakulnak majd. Mindenesetre a rokonságot nem lehetett
letagadni a sok generáció ellenére sem, amely közöttük volt.
Amikor Furia az Angelosanto villában szemben állt Severinnel, az
már ráncos bőrű öregember volt, akin nem lehetett nem észrevenni
a nyomokat, amelyeket az a két évszázad hagyott rajta, amikor is a
végzettel dacolt. De Furia igazából soha nem érezte úgy, mintha ez
lett volna az első találkozásuk, mert a képzeletében ott volt az összes
többi, miközben üzeneteket írt a fiúnak a közös könyvükben, és a fiú
válaszait olvasta. A szavai hangzásából egészen határozott képet
alkotott róla, és legnagyobb meglepetésére ez alig különbözött attól
a fiútól, aki most a sötétségből elé lépett.
A fiú egy mosollyal helyet foglalt az olvasófotelben.
- Így jobb? - kérdezte a kastély a fiú szájából. Szép száj volt.
- Így nézett ki?
- Kételkedsz az emlékeim megbízhatóságában? - kérdezett vissza
a kastély Severinként, akiből tizenhat évvel később Siebenstern lett.
- Természetesen így nézett ki. A legapróbb anyajegyig. A házak
mindent látnak.
A lánynak egyszerre könnybe lábadt a szeme, és ezt ijesztőnek, sőt
nevetségesnek találta. De nem tehetett róla, csak próbált tudomást
sem venni róla, és remélni, hogy a kastély elég tisztességes ahhoz,
hogy nem teszi szóvá.
- Sírsz?
- Nem.
- Minden okod meglenne rá.
- Nem sírok.
- Talán egy kicsit?
- Mégis mit tud egy átkozott kastély az érzelmekről, Úristen!
 - Ti emberek nem is sejtitek, mennyi érzésetek szivárog a
fugáimba és tapétáimba. Néha érzitek, de aztán úgy gondoljátok,
ezek csak azok az emlékek, amelyeket egy hely ébreszt bennetek.
Közben az érzéseitek még mindig ott vannak, a falaimban és a
gerendáimban, és érzitek őket, mert ők megismernek benneteket, és
próbálnak visszatérni hozzátok.
Furia Severin hasonmását bámulta, és kényszerítenie kellett
magát, hogy pontosan annak is lássa: utánzatnak, csupán egy
másolatnak, nem pedig az igazi Severinnek. A lány azt hitte, hogy
már rég nem érez iránta semmit, mert öregember, és mert az összes
könyv betűhalálát tervezte. Most mégis azon tűnődött, ez nem
csupán védősánc-e, amelyet a lelke épített neki, hogy a nagyobb
fájdalmat távol tartsa tőle.
Ez már nem az egykori naiv szerelem volt, de nem tagadhatta,
hogy a látványa ébreszt benne valamit - bonyolult érzések
kaleidoszkópját, amelyek csak nem akartak szilárd képpé összeállni.
Valószínűleg nem volt jó ötlet, hogy a kastélyt éppen erre az alakra
kérte meg.
- Miért beszélsz velem? - kérdezte, komolyan igyekezve, hogy már
csak a kastélyt lássa benne, vagy még inkább azt a furcsa hatalmat,
amely az évek során a falaiban növekedett: további bizonyíték arra,
hogy a könyvmágia valójában ellenőrizhetetlen, és senki, még
Siebenstern sem sejthette, mit szabadított el egykor.
- Hibát: követtem el - mondta a kastély. - Melléd akartam állni a
testvérekkel szemben, de csak tovább rontottam a helyzeten.
- Amúgy is erősebbek voltuk nálam.
- Együtt igen. De külön-külön… ki tudja.
- És ezt akartad nekem mondani?
- Nem. Elnézést. Fecsegő kastély vagyok.
- Akkor mit akarsz?
- Figyelmeztetni téged.
 - Mire? - Ez talán azt jelenti, hogy nem halt meg? Mi értelme
volna egy halottat figyelmeztetni?
A kastély éppen felelni akart, amikor a pillantása áthatolt Furián.
A lámpaernyő csikorogva felugrott. Sercegés hallatszott, aztán a
villanykörte kiégett. Hirtelen minden oldalról sötétség tolult felé.
Még a fotelnek sem maradt ideje azt dünnyögni, hogy: Nem
megmondtam?
- Kastély? - kérdezte Furia. - Severin?
A sötétség olyan sűrű volt, mint a kátrány.
- Lámpa? Fotel? Itt vagytok még?
Valami eltalálta az arcát. Fájdalom perzselte a bőrét, aztán újabb
csapás érte. Védekezni akart, be akarta bizonyítani Veit Himmelnek,
hogy őt semmiképp sem könnyű legyőzni.
Csakhogy nem Veit ütött.
Hanem Cat.
Furia védekezőn felemelte az egyik kezét, felnyitotta a szemét, és
egy magas helyiségben találta magát, színes ablakmozaikokkal. Egy
templomban. Nem, kisebb volt - ez itt bizonyára a kastély kápolnája.
Furia a rövid középső hajóban feküdt, mindkét oldalon négy-négy
padsor állt. Az oltár dísztelen volt, mögötte a szent képének a színei
kifakultak.
Cat mellette térdelt, és éppen lendületet vett, hogy újabb pofont
keverjen le neki. Amikor látta, hogy Furia magához tért, leeresztette
a kezét, megkönnyebbült csuklást hallatott, és a nyakát borult.
- Azt hittem, ők…
- Éppen most intézed el nekik. - Furia próbálta eltolni magától
Catet. - Először összeversz, most meg megfojtasz.
- Ó! - Cat elengedte. - Ne csináld már!
Furia az égő arcát dörzsölte.
- Mi történt?
 - Eszméletlen voltál. Én… nos, én is. Egy kicsit. Szóval, legyőztek.
- Monoklija volt, és horzsolt seb az állán. - Bezártak bennünket.
Mindent megpróbáltam már, de innen nem jutunk ki. - A szárnyas
ajtóra mutatott, rajta szerteágazó vasalat. - Csak ez az egy bejárat
van. Az ablakok túl magasan vannak, nem érjük el őket, hacsak nem
tanultad meg végre azt a lebegős dolgot.
Furia keze a bőrdzsekije jobb zsebe felé tapogatózott.
- Hol van? - szaladt ki a száján. - A csőrös könyv! Mit…
- Veit elvette. Sajnálom.
- Ő… úgy értem, ő…
- Akarta. De a csőr a kezébe harapott. Éktelen jajveszékelés
követte, aztán a könyv úgy elinalt, akár a szélvész. Igencsak
figyelemreméltó tempó. - Cat, mint egykori csőröskönyv-vadász,
igazán tudta értékelni.
- Nem kapták el újra?
- Addig mindenesetre nem, amíg be nem zártak. - Néhány szakadt
kötélre mutatott a padlón. - Megkötöztek bennünket, de nem tartott
sokáig, és kiszabadítottam magunkat. Amit egyszer megtanultam,
azt megtanultam.
Furia próbált életjelet fogni a könyvéből, bárhol is rejtőzik a
kastélyban. Semmi. És egyáltalán, a kastély. Miért nem beszél vele
most, amikor igazán szüksége lenne a segítségére?
Mert csak álom volt, te kis buta, felelte neki Johann Mercurio
Rosenkreutz hangja. És ez is csupán a képzelgései kárörvendő
visszhangja volt.
Miközben továbbra is a lélekkönyve nyomát kereste, a bejárati
ajtóban kaparászás hallatszott. Fel akart ugrani, de lábra sem bírt
állni. A szédülés térdre kényszerítette. Amikor Cat meg akarta
tartani, Furia megrázta a fejét.
- Most már menni fog.
Kívülről kulcsot dugtak az ajtó zárjába, a kattanás olyan hangos
volt, mintha kalapáccsal ütöttek volna fémre. A magas ajtószárny
nyögve lendült befelé. Furia készen állt, hogy ismét felvegye a harcot
Veittel és Rachelle-lel.
Ám a testvérek helyett Juli osont be, és az egyik ujját a szájára
tette. A keskeny kis kezében óriásinak látszott a kulcs, elfeketedett
holmi, mintha egy mesekönyvből való volna. Éppen be akarta
csukni az ajtót, amikor nyögés hallatszott. A három lány pillantása
lefelé siklott. A csőrös könyv nyaka az ajtórésbe ékelődött. Be akart
osonni Juli után, de nem volt elég gyors.
- Ó! - Juli újra kinyitotta az ajtót. - Elnézést.
A csőrös könyv befelé billent, a csőrére esett, majd felháborodott
dohogás-áradat zúdult ki belőle. Furia kábultan felugrott, és
odaszaladt hozzá, felemelte a földről a lélekkönyvét, és a nyakát
vizsgálgatta, sérülést keresve rajta.
- Semmi nem történt - állapította meg megkönnyebbülten.
Juli kilincsre csukta a nehéz ajtószárnyat.
- Semmi nem történt? - A csőr úgy imbolygott, akár egy részeg
fakír kígyója. - És a megaláztatás? A félelmetes fájdalom?
- Tényleg - mondta Juli vékonyka hangon - nagyon sajnálom.
Nem láttalak, könyv.
- Neked még mindig Abel Humble Uxbridge, Boringdon of
Boringdon nyolcadik grófjának élete és korai.
Juli elkerekedett szemmel nézett Furiára.
- Ezt tényleg mind ki kell mondanom?
Furia halványan mosolygott.
- Egészen biztosan nem.
- Pfff! - szólt a könyv.
Cat odajött.
- Ha kérhetném, eltűnhetnénk most már innen?
- Hamarosan észre fogják venni, hogy elcsentem a kulcsot -
mondta Juli. - Sietnünk kell.
 - Utazókönyvek nélkül? - kérdezte Furia, és megkopogtatta a
dzsekije üres zsebét.
- És ha kaput nyitsz? - javasolta Cat. - Libropolisba?
Azok után, ami a könyvtárban történt, Furia nem volt benne
biztos, hogy akár csak az egyik lányt is sikerülne Libropolisba
vinnie. Két utazás pedig teljesen kizárt. Még ha biztonságba is tudná
helyezni Julit, nem lenne ereje visszatérni, hogy a barátnője
segítségére siessen.
Cat azonnal megértette, mi játszódik le Furiában.
- Talán más úton is eltűnhetek innen. Ha csak ketten vannak,
elbírok velük.
- Megölnek, ha elkapnak.
- Ez előbb-utóbb úgyis eszükbe jut. Nem tudom, tőled mit
akarnak, de hamarosan rájönnek, hogy én csak hasztalan
salakanyag vagyok.
Furia éppen felelni akart, amikor érzett valamit. A levegő
egyszerre csak mintha elektromossággal telítődött volna, és az
alkarján felállt a szőr.
- Te is érzed? - súgta a csőrös könyvnek.
- Ezek…
- Könyvmágusok. Legalább kettő vagy három. Nagyon
hatalmasok, úgy érzem.
Cat elhúzta a száját.
- A rokonság többi tagja?
Juli meghúzta Furia bőrdzsekijének az ujját.
- Elviszel innen, kérlek?
- Biztos vagy benne, hogy a báró halott?
A kislány bólintott. Mintha félt volna, majdnem zavarodottnak
tűnt.
- Nem akarok visszamenni hozzájuk. Soha többé az életben.
 Furia meg akarta nyugtatni, amikor hangos kiáltás hallatszott,
amit heves kopogás követett.
- Furia, kérlek! - könyörgött Juli.
Cat résnyire nyitotta a kápolna ajtaját, és fülelt.
- Harcolnak, igaz?
- Te Cattel maradsz - mondta Furia Julinak. - Én utánanézek.
- Nem vagyok bébiszitter! - háborgott Cat.
- Tudnom kell, mi folyik ott kint.
- Menjünk együtt! - javasolta Cat. - A kicsike tud magára vigyázni.
- Ez itt nem a gettó, Cat. Ő felolvasó, nem olyan lány, aki az utcán
él, és…
- Lop? Azért elég jól megy neki.
- Ha mentek, veletek megyek - mondta Juli. - Nélkületek soha
nem jutok ki innen.
- Megígérem, hogy segítünk neked kijutni innen.
Furia maga sem volt benne biztos, milyen ördög bújt belé, hogy
ilyesmit mond. Talán tényleg egy kicsit Pipet látta benne.
Kinyitotta az ajtót, megsimogatta a csőrös könyve nyakát, majd
biccentett a két lány felé. Halkan elindultak.
 47.

A lárma irányába közeledtek, végig a faburkolatú folyosón,

átszeltek egy helyiséget, amelyben lovagi felszereléseket és
középkori fegyvereket állítottak ki, és végül egy olyan folyosóra
értek, amely magas ajtó előtt ért véget. Mögötte kopogás és sziszegés
zűrzavara hallatszott, amelyet szófoszlányok jártak át.
Furia hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla, Juli még
mögöttük van. A kislány arcvonásai merevek voltak, mintha minden
érzelmi rezdülést elnyomna. Talán önvédelem, a kastélyban szerzett
sok rossz tapasztalat után.
Már a folyosó felénél jártak, amikor az ajtószárnyat fülsüketítő
recsegéssel kitépték a sarokvasból, majd a folyosóra hajították. A
sarkai végigkarcolták a falat, mély rovátkákat vájtak a tapétába a
faburkolat fölött, majd az ajtó porfelhő kíséretében nagy robajjal a
padlóra esett - nem egészen három yardra Furiától és Cattől.
A porfelhőtől első pillanatban nem is látták, hogy az ajtóval együtt
még valami feléjük repült: egy test, kitekeredve és sebekkel borítva,
mintha elgázolták volna.
Juli szó nélkül megfordult, és az ellenkező irányba szaladt.
- Bújj el! - kiáltott utána Cat, és Furia azt kívánta, bárcsak Cat is
ugyanezt tenné, mert azt látva, ami előttük hevert, nem volt kétség,
hogy hatalmas könyvmágiával van dolguk. Cat ebben nem tud
segítségére lenni.
Veit Himmel arccal lefelé feküdt előttük félig a padlón, félig a
törött ajtón. A karjai és a lábai bizonyára többszörösen eltörtek,
olyan nagy erővel vágták neki a faajtónak, a fél folyosón átrepült.
- A báróné! - kiáltotta mögöttük a kislány, korántsem olyan
messziről, mint ahogyan Furia szerette volna. - A báróné visszajött!
Bosszút áll a fia meggyilkolásáért!
 Cat még mindig nem mozdult egyetlen lépést sem.
- Fogd a kislányt, és fuss! - kiáltotta neki Furia.
- És te miért nem futsz? - ellenkezett Cat.
Furia érezte a kastély jelenlétét, és azt gondolta, újra mellette fog
állni. Talán van esélye, most, hogy számíthat a falak
könyvmágiájára, és a maga hasznára fordíthatja.
A kábultsága elillant. Adrenalin járta át. Catet szükség esetén az
akarata ellenére is elküldi, ám ekkor kiáltás hallatszott. Rachelle
Himmel a nyitott ajtón át az élettelen bátyjához viharzott,
figyelemre sem méltatta Furiát és Catet. Veit mellett térdre esett, és
óvatosan megfordította.
Amikor Furia Veit arcára pillantott, látta, hogy még él. A szája
nyitva volt, és a szeme elkerekedett. Mintha valamit mondani akart
volna, de csak hörögni bírt. Aztán a pillantása megtört, utolsó
remegés rángott végig a tagjain, és többé nem mozdult. Veit
Himmel a húga karjaiban halt meg, az a nő gyilkolta meg, aki most
az ajtókeretben állt. Mögötte egy férfi jelent meg a por, faforgács és
örvénylő fénypontok sárgás párájában.
Rachelle hangosan felüvöltött, tomboló gyász és kín hangja volt,
ám egy pillanattal később újra úrrá lett magán, felemelte a
tekintetét, de nem az ellenlábasát nézte az ajtóban, hanem Furiát és
Catet.
- Ezért megfizettek! - Valamivel babrált Veit holtteste alatt. - Ezért
mind megfizettek!
Miközben Furia felfogta, ki bukkant fel ott hátul, felkészült a
támadásra. Rachelle előhúzott egy könyvet, és a két keze közé
szorította.
- Tartsátok vissza! - hangzott fel a folyosó végéről.
De késő volt. Surrogás jelezte az utazást, és Rachelle már köddé is
vált. A bátyja feje koppant a padlón, amikor a húga keze már nem
tartotta meg.
 Cat szitkozódott, és Furia kábultan dugta vissza a lélekkönyvet a
dzsekije zsebébe.
Isis Nimmernis eléjük lépett, egy férfi követte, akit Furia nem
ismert. És még egy harmadik személy is volt a szobában mögöttük,
félig elrejtette a porfelhő, amely felkavarodott, miközben a Himmel
testvérek összemérték az erejüket az újonnan érkezettekkel.
Isis odajött hozzájuk a folyosón.
- Mi az ördögöt kerestek itt?
- És te? - kérdezte Cat gyanakodva.
- Ugyan már! - mondta neki halkan Furia. - Éppen megmentette
az életedet.
Az idegen a folyosó végén megállt, és összefonta a karját. Vállig
érő, sötét haja volt és barna szakálla, a szeme mélyen ült a gödrében.
Valami fenyegető vette körül, és Furiát azokra a rablókra
emlékeztette, akik korábban a szobája könyvmágusi tapétáján
kísértettek. A maga komor módján vonzó volt, de Furia erre alig
fecsérelt egy gondolatot, mert Isis minden figyelmét magára vonta.
Betegnek hatott, beesettek voltak a vonásai, és a tekintete olyan,
mint aki nem tud dönteni a düh és a kimerültség között. Biztosan
átment néhány dolgon. Furia legutóbb akkor látta ilyen
megviseltnek, amikor a Behálózottal való harcot éppen csak túlélte.
- Mit csináltok itt? - kérdezte még egyszer Isis, miközben
tudomást sem vett Cat ellenségeskedéséről. Megállt Furia előtt. Alig
figyelt Veit holttestére, amely közvetlenül mögötte hevert. Furiának
megkönnyebbülést kellett volna éreznie, amiért élve viszontlátja, de
volt valami Isis tekintetében, ami félelmet keltett benne. És bár nem
vette komolyan fontolóra Finnian gyanúját, mégis azon töprengett,
vajon Isis tényleg az ő oldalukon áll-e még. A titokzatos kísérőjének
a jelenléte nem tette egyszerűbbé a dolgot.
- Hosszú történet - mondta Furia.
Cat fújtatott.
 - Fogadok, hogy a tietek sem rövidebb. - Ugyanúgy tett, mint az
idegen, összefonta a karját. Még az elutasító vonásait is utánozta.
Isis összezárta a fűzőjét a sebhely felett, amely mentén a felsőteste
szétnyílt, hogy halálos támadást hajtson végre Veit ellen.
- Mi történt veled? - kérdezte Furia. - Szörnyen nézel ki. És mi lett
Arbogasttal?
- Elszöktem előle. De máris tovább kell állnom.
- Hová?
Isis sóhajtott, nem felelt rögtön.
Cat és a férfi eközben hét vagy nyolc yard távolságból
méricskélték egymást.
- Ki ez az alak? - kérdezte.
- Duncan - mondta Isis. - Egy régi barátom.
Furia nem tudta, hogy Isisnek más barátai is vannak. Az egykori
ügynök nem olyan nő volt, aki könnyelműen barátságokat kötne, és
talán ez volt az egyik ok, amiért Finnian ilyen gyorsan kész volt
kételkedni benne. Isis soha nem vett különösebb fáradságot arra,
hogy Furián kívül bárkihez is közelebb kerüljön, és még neki is
gyakran olyan érzése támadt, hogy alig ismeri.
- Duncan Mound - mondta az idegen, miközben közelebb jött, és
gúnyosan meghajolt, amitől úgy nézett ki, mint egy muskétás egy
átmulatott éjszaka után. Furia érezte, hogy jelentős tehetséggel bíró
könyvmágus, és most már igazán nem tudta, mit tartson felőle.
Ám még miközben próbálta kipuhatolni, és a férfi néma
ellenállásába beletört a foga, még valaki előbotorkált a porfelhőből a
folyosó végén. Magas, testes férfi volt, aki valami szürke rabruha-
féleséget viselt. Az arca alsó felét vadon burjánzó szakáll rejtette.
Csak amikor közelebb jött, ismerte fel Furia.
- Ön? - Furia dermedtsége felengedett, elszaladt Isis és Duncan
mellett, és még mielőtt Kyriss észbe kapott volna, mindkét karjával
átölelte, ami a tekintélyes haskörfogatát tekintve nem volt könnyű
feladat.
 - Hohoho! - szólalt meg Kyriss, akár a télapó, és az óriási kezével
nevetve megpaskolta a lány hátát. - A kis Rosenkreutz! Nézzenek
oda!
- Elhurcolták önt, és engem annyira bántott, hogy nem bíztam
önben, holott ön csak…
- Jól van - szakította félbe Kyriss a szóáradatot. - Túléltem. A
barátnőd, Isis Nimmernis és ez a tiszteletreméltó úriember
megszöktettek.
Furia még egyszer ráragyogott, aztán ellépett tőle, és Isishez
fordult.
- Mi történt?
Cat a halott Veitre pillantott.
- Nem lehetne ezt inkább hol…
- Egek! - szaladt ki Furia száján. - Juli! Mégis hol bujkál?
- Itt - csendült fel a kislány magas hangja. Óvatosan kilépett a
folyosó másik végében nyíló szobaajtón.
- Még több gyerek - dünnyögte Duncan Mound. - Pont erre van
szükségünk.
- Ő kicsoda? - kérdezte Isis.
Juli a folyosó közepére lépett, de nem jött közelebb. Olyan
várakozón méricskélte a három felnőttet, mintha bármelyik
pillanatban támadásra számított volna.
- A báróné felolvasója - mondta Furia. - Juli a neve.
- Tehát igaz, amit beszélnek. - Duncan ádázul vigyorgott. - Az
öreglány nem tud már olvasni. Ha még esetleg a kastélyban
kódorog, ez jó hír.
- Nincs itt - mondta Juli a fejét rázva.
- Miért nincsenek sehol biztonsági emberek? - kérdezte Isis.
- Rendes esetben vannak. De Veit és Rachelle mindenkit
hazaküldött.
 Duncan egyikükről a másikra nézett.
- Van itt egy-két dolog, amit a legjobb lesz, ha a lehető
leggyorsabban elmeséltek nekünk.
Furia néhány mondatban felvázolta, amit a báró meggyilkolásáról
és az anyja szökéséről megtudtak. Miközben beszélt, Isis a szemét
dörzsölte, mintha már alig állna a lábán. Csak egyszer vetett egy
gyors pillantást Julira.
- És most rajtatok a sor - követelte Furia, miután a beszámolóját
befejezte.
Isis csapongó szavakkal elmesélte, hogyan járt túl Arbogast eszén,
hogyan találkozott Duncannel, és hogyan hozta meg vele közösen
azt a végső döntést, hogy a Szentély térképének készítőjét
kiszabadítják a börtön-menedékhelyről, Montecristóról.
Damaskanos szökés közben meghalt, de röviddel a halála előtt
elárulta Kyrissnek a Szentélybe vezető utat; neki kellett eldöntenie,
hogy bizalomra érdemesnek tartja-e Isist és Duncant.
- Az első küszöb itt található a házban - mondta Kyriss. -
Legalábbis Damaskanos ezt állította. Hivatalos ügyekben Isis és én
is jártunk már itt évekkel ezelőtt, ezért tudtunk kaput nyitni ide.
Volt néhány védelmet szolgáló csapda, de Isis az összeset kiiktatta.
Furia kicsit csodálkozott rajta, hogy ő maga semmit nem észlel a
könyvmágusi védelemből, de aztán arra vezette vissza, hogy Veit
utazókönyvét használta. Vagy az is lehet, hogy a kastély már
érkezésekor felismerte őt.
- Az első küszöb? - ismételte. - Kapura gondol?
- Damaskanos küszöbről beszélt. Meghalt, mielőtt az egész utat le
tudta volna írni nekem. De ha van első küszöb, akkor legalább egy
másodiknak is kell lennie, nem igaz?
Furia Julihoz fordult.
- Tudsz valamit a Szentélybe vezető átjáróról?
A lány meglepve rázta a fejét.
 - Adjatok elegendő időt, és megtalálom - mondta Isis. -
Amennyiben kapu, akkor kell, hogy legyen könyvmágusi aurája.
- Az másoknak is feltűnt volna - vetette közbe Duncan. - Kell
lennie valamiféle védőernyőnek, vagy ilyesminek.
Furia néhány lépésre eltávolodott, és a kezét a fal faburkolatára
fektette. Valószínűleg nem lett volna rá szüksége ahhoz, hogy
felvegye a kapcsolatot a kastéllyal, de valami olyan oknál fogva, amit
Ő maga sem értett, így érezte helyesnek.
Igaz ez? - kérdezte gondolatban. Tényleg itt található a
Szentélybe vezető átjáró?
Amikor a kastély felelt neki, az emlékei közül éppen az apja
hangját választotta. Furia megborzongott. Nem közvetlenül a
Szentélybe. Van egy további állomás a kettő között.
Tudod, milyen hely az?
Semmit nem tudok arról, ami a falaimon kívül fekszik. Csak itt
ismerek minden követ és porcicát.
Akkor mutasd meg nekem az utat a küszöbig!
Menj végig a folyosón! Vezetlek.
- Furia? - kérdezte Cat. - Mi történt?
Furia a többiek felé fordult.
- Tudom, merre kell mennünk.
- Te? - kérdezte Isis csodálkozva.
Furia most nem akarta magyarázatokkal hátráltatni a dolgot.
Lehet, hogy a biztonságért felelős személyzetet visszavonták, de
Rachelle talán éppen egy egész csapatot küld a nyakukra.
Duncan némán méricskélte Furiát. Pontosan megfigyelte, mi
történik, és szemmel láthatóan próbált következtetéseket levonni.
_ Honnan… - kezdett bele Cat, de Furia félbeszakította.
- A kastély egykor a családom székhelye volt.
- De te soha nem…
 - Hagyd! - szólt rá Isis, és egy pillantást vetett Furiára. - Hallod a
hangját, igaz?
Furia tétován bólintott.
- Mi lesz velem? - kérdezte Juli. - Én nem akarok a Szentélybe
menni. De itt sem akarok maradni.
- Nos, őszintén szólva - szólt közbe Kyriss -, én is szívesebben
mennék másfelé. A lélekkönyvem ott maradt a Castle Hayben,
amikor letartóztattak, és nem tudom, mi lett vele. Nem vagyok
harcos, és csak az utatokban lennék.
Duncan egyetértett.
- Miért nem viszed magaddal a kicsikét, és utazol vele valami
biztonságos helyre?
A testes férfi jókedv nélkül nevetett.
- Biztonságos? Ilyen időkben? Láttátok, mit történt
Montecristóval. Az ideák tovább fognak emelkedni, és az összes
útjukba kerülő menedékhelyet elnyelik.
- Vidd a lányt a rezidenciára! - javasolta Isis.
Furia is úgy találta, hogy ez jó ötlet.
- A könyvtárban van egy könyv, amellyel közvetlenül a szobámba
tudnának utazni.
- Kyriss Libropolis igazgatója volt - mérlegelte Cat. - A
könyvönkívüliek a rezidencián nem fogják jó szemmel nézni.
- Van jobb javaslatod? - kérdezte Isis.
Cat egy sóhajtással csóválta a fejét.
Isis Kyrisshez fordult.
- Menni fog az utazás lélekkönyv nélkül?
- Mennie kellene.
Nem sokkal később Furia, Kyriss és Juli a könyvtárba léptek,
miközben a többiek az ajtóban vártak. Az első részében felborultak a
könyvszekrények, és több száz könyv hevert a padlón szerte-széjjel.
A hátsó sarokban viszont Furia megtalálta Siebenstern távol-keleti
regényét. Az igazgatónak nyújtotta.
- Ha találkozik egy hét láb magas, déli államokbeli katonával, aki
le akarja tépni a fejét, akkor mondja neki azt, hogy meséltem önnek
az ő Mollyjáról. Akkor valószínűleg el fogja hinni, hogy én küldtem
önt.
- Molly - ismételte a férfi a homlokát ráncolva.
- És mondja meg az öcsémnek, Pipnek, hogy jól vagyok. Tizenegy
éves. Biztosan aggódik.
Juli mosolygott.
- Azt én is megtehetem, ha szabad. A Pip szép név. És én is
tizenegy éves vagyok. Biztosan jól meg fogjuk érteni egymást.
Furia megsimogatta a szőke haját, majd búcsúzóul átölelte az
igazgatót.
- Sok szerencsét és minden jót!
- Neked többre lesz belőle szükséged, mint nekünk - mondta az
igazgató. - Nagyon vigyázzatok magatokra, bárhová is vetődtök.
Bátor lány vagy, Furia Salamandra Rosenkreutz. Tiberius nagyon
büszke lenne rád.
Isis az ajtóból bekiáltott.
- Indulhatunk?
Kyriss Furia füléhez hajolt.
- Figyelj rá, mit csinál Isis! Hatalmas, de nem ura az érzékeinek.
Furia egy pillantást vetett a háta mögött a többiekre.
- Absolon-függő - suttogta a férfi. - És sokáig már nem fogja tudni
így folytatni. Magam láttam, miután Montecristóról Libropolisba
utaztunk. Mound magánál hordja az egyik Absolon-könyvet, és
engedte Isisnek, hogy olvasson belőle. Nem szívesen tette, de a nő
nem hagy neki más választást. Ha még jobban elhatalmasodik rajta
a vágy Absolon szavai után, akkor el fogja venni, amire szüksége
van. Mindegy, kitől és milyen áron.
 Furia hallott az Absolon-könyvekről. További kérdéseket akart
feltenni Kyrissnek, de a férfi már megfogta a kislány kezét, és
néhány lépéssel távolabb vezette Furiától.
- Indulás!
Igazat beszél, - erősítette meg a kastély a gondolataiban. Érzem.
Valami belülről emészti ezt a nőt.
Kyriss Juli felé tartotta az utazókönyvet, és valamit dünnyögött,
majd mindketten köddé váltak. Az utolsó pillanatban Furia még
elcsípte a kislány pillantását. Csodálkozott rajta, hogy a kislány
mosolyog. Nyoma sem volt rajta az utazástól való félelemnek.
- Furia, gyere már! - kiáltotta Isis.
Amikor visszatért a többiekhez, titokban végigmérte Isist, majd a
csapat élére állt, és engedte, hogy a kastély hangja vezesse néhány
sarkon át, magas összekötő ajtókon és elhagyatott folyosókon
keresztül.
Végül egy terembe léptek. A falak mentén számos üvegvitrin állt,
tele régi könyvekkel. Többnek egyforma volt a gerince. Erősen
elsárgult papírillat és enyvszag terjengett.
Az Enciklopédiák csarnoka, súgta a kastély, és Furia halkan
elismételte a szavakat.
Cat csodálkozással vegyes aggodalommal méricskélte Furiát,
miközben a kastély két vitrin között felpattintott egy titkos ajtót a
faburkolatban. Furia érezte, hogy van könyvmágusi biztosítás, de a
jogos tulajdonosa előtt a kastély gyorsan üzemen kívül helyezte.
Furia Rosenkreutz, gondolta a lány. Jobb lesz, ha hozzászokik a
csengéséhez.
Isis ment előre, miközben a kastély földalatti szintjeire
leereszkedtek. A fűzője kapcsai közül fehér fény ragyogott elő,
megvilágította a keskeny kőlépcsőt. Furia és Cat óvatosan követték.
A csőrös könyv kinyújtotta a nyakát a zsebből, de szokatlanul
hallgatag maradt, mintha a hely könyvmágusi rezgései elvitték volna
a nyelvét. Mögöttük Duncan haladt a saját lélekkönyvével. Ő is
szótlan volt, és úgy látszott, mintha elégedetlenkedne. Furia Kyriss
szavaira gondolt és az Absolon-könyvre, amelyet Duncan Isis
számára őrzött. Ha ők ketten tényleg olyan jó barátok, akkor ez
akkora felelősség, amit nem irigyel a férfitől. Szívesen beszélt volna
erről Isisszel, de ez aligha a megfelelő időpont hozzá.
A keskeny lépcsőkürtő földalatti helyiségbe vezetett, amely
nyomasztóan kriptára emlékeztetett. Néhány lépcsőfokon egy
kőlaphoz lehetett felmenni, úgy lehet, valaha oltár volt, mögötte fal,
a közepén mélyedéssel. Nem volt kijárat, csak az a nyílás, amelyen
át a helyiségbe léptek. Isis oldalszívének fénye kísérteties fehérbe
borította a kamrát.
- Itt kelepcében vagyunk - mondta Duncan.
Sehol nem volt egyetlen könyv sem, mégis úgy érezték, mintha
nemrég még lett volna itt egy. Még az utórezgése is félelmetes erővel
bírt. Isis az oltárhoz lépett, és az egyik kezét ráfektette. Amikor
Furia is így tett, észrevette, hogy a könyvmágusi aura erősödik.
Majdhogynem látni vélte egy hatalmas, régi könyv körvonalait
mintha üreg nyílt volna a levegőben ott, ahol az imént hevert.
Duncan le nem vette a szemét a lépcsőkürtőhöz vezető átjáróról.
Legalább egyvalaki megőrizte a hidegvérét, gondolta Furia.
Mintha még Catet is lehengerelte volna a kamra légköre, pedig
neki nem volt érzéke a könyvmágusi kisugárzások iránt.
- Nem lenne szükségünk legalább valamiféle kulcsra?
Furia apjának a hangján így szólt a kastély: Csak az öt család
hozzátartozói tudják az átjárót megnyitni. Ők maguk a kulcsok.
Csikorgás hallatszott, mintha kő súrolna követ. A fal a kőlap
mögött mozgásba lendült. A fülke szétfolyni látszott, és őrlő örvény
közepévé vált, amely kényelmes forgással az egész hátsó falat
elnyelte.
- Ki innen! - kiáltotta Duncan, és megfogta Cat kezét, hogy
felvonszolja magával a lépcsőn.
- Nem! - ellenkezett Furia. - Várjatok!
 Isis sem mozdult a helyéről. Beesett vonásokkal szemlélte a
közvetlenül előttük zajló látványosságot.
Az örvény kiszélesedett, és köröző alagúttá vált, amelynek a végén
fény izzott fel.
- Mi az ördög ez? - kérdezte Cat.
- Az első küszöb - suttogta Furia. - Valahol ezen túl fekszik az
Akadémia legszentebb helye.
 NEGYEDIK RÉSZ

A HIMMEL-BIRODALOM
 48.

-A menedékhelyeket feladni? - visszhangzott Julius Cantos

méltatlankodása az óriási kupola alatt, és James már nem is tudta,
hogy a visszhang tényleg az egész termet kitölti, vagy csak az ő
fejében létezik. - A kapukat lepecsételni, és mindent, amit az
Akadémia valaha is felépített, a sorsára hagyni?
- Engedelmével, báróné - szólt közbe Gregor von Lohenmut. -
Önnek elment a józan esze.
A két férfin kívül négy nő ült a hatalmas, kerek asztalnál, az
Akadémia megalapításának napja óta először. James hallotta,
amikor a báróné a következő követeléssel állt elő: a három család
minden megmaradt családfője legyen jelen a tanács gyűlésén, a
feleségük kíséretében. Ezt a Himmel-kastélyban történt puccs teszi
szükségessé; ami mondanivalója van, az mindannyiukat érinti. Az
Akadémia életben maradásáról van szó, és arról, hogy találjanak
valamiféle utat, hogy szembe tudjanak szállni a veszéllyel. Nem
kevesebb forog kockán, hangsúlyozta, mint a könyvmágia világának
jövője.
- Bármi is az, ami ott kint a mély menedékhelyeket elnyeli -
mondta a báróné -, könnyedén halad felfelé. Egyszer csak el fogja
érni Libropolist és Unikát, és talán még előbb utat talál magának,
hogy a másik világba kijusson. Ezt, hölgyeim és uraim, meg kell
akadályoznunk, mert a valódi világ az utolsó hely, ahová
visszavonulhatunk. A tanács túl hosszú időn át elhanyagolta,
miközben csak a menedékhelyek ellenőrzésére összpontosított. És
ez csak egy hiba azok közül, amelyeket ennél az asztalnál elkövettek.
Ideje, hogy átgondoljuk a dolgokat, és az alapvető döntéseken
változtassunk.
A jelenlévők körén morgás futott végig. Julius Cantos és Gregor
von Lohenmut nem voltak hozzászokva, hogy a szemükre vessék a
téves döntéseiket, a mellettük ülő nők pedig attól féltek, hogy a
férjük ítélőképességét érintő bármilyen kritika végül rajtuk fog
csattanni.
- De hogy a menedékhelyeket feladni! - kiáltotta Cantos még
egyszer, felugrott, és mindkét öklével az asztalra támaszkodott. - Az
Éjszakai Menedékhelyen mozgolódás támadt, amely újabb
háborúhoz fog vezetni, és ez a másik hatalom a mélyben a
létezésünk alapjait pusztítja el. Ez nem a megfelelő időpont, hogy a
saját sorainkban ellentéteket szítsunk!
A báróné szintén felkelt, szemmel láthatóan higgadtabban, mint a
férfi, nehogy kétség merüljön fel azt illetően, kettejük közül ki
válogatja meg gondosabban a szavait.
- A létünk alapja az irodalom. Könyvek, uraim! Nem ezek a
helyek, amelyeket az unatkozó elődeink a hűbéresek és potyalesők
számára létrehoztak.
Azt, hogy „elődeink” úgy mondta ki, mintha magától értetődő
lenne, hogy a meggyilkolt fia utódaként elfoglalja annak helyét a
tanácsban. - Természetesen senkinek semmit nem szabad erről
megtudnia, amíg a kapuk nincsenek bezárva. Aki aztán még képes
saját kaput nyitni, ám tegye. Ami pedig a többieket illeti… Nos, az
ideák már mindenütt ott vannak. Nem tudunk mindenkit
megmenteni.
Felfelé mutatott a monumentális kupolára: éjkék volt, telehintve
mesterséges csillagképekkel.
- A Szentély ostrom alatt áll, akár tudomásul akarják venni, akár
nem, de még ha képes is ellenállni, az ideák a lehető legrövidebb
időn belül minden más mélyen fekvő menedékhelyet el fognak
pusztítani. Montecristo épp most esett el, Nemo árka szintúgy, és a
Basteti bazárról napok óta nem kaptunk hírt. Hogy a legmélyebb
zónák névtelen menedékhelyeiről ne is beszéljünk, amelyeket talán
már rég elnyeltek. Nem tudjuk mindet megvédeni. Abból a tényből,
hogy a Szentély védfala még ellenáll, nem szabad, hogy azt a téves
következtetést vonjuk le, hogy esélyünk van ellenük. Nemo árkában
háromszáz könyvmágus próbálta a támadást kivédeni, de azok után,
amit hallani lehet, egyszerűen lerohanták őket.
- Ez legalább előbb-utóbb megszabadít bennünket attól a bajtól,
amely az Éjszakai Menedékhelyen készülődik - jegyezte meg von
Lohenmut szarkasztikusan.
- Talán - felelte a báróné. - De ez nem ok arra, hogy
fellélegezzünk. A háború, amitől ön annyira fél, a legkisebb gondunk
kellene, hogy legyen, amíg valami olyasmi van odakint, ami nem
tesz különbséget köztünk és Phaedra tintagombái között.
Az asztalra hallgatás borult. Julius Cantos még mindig állt, és az
asztalon át dühödten nézte a bárónét.
A balján a felesége ült, Rubina, a jobbján a lányuk, Livia Cantos,
akit James már ismert a Himmel-kastélyban tett látogatásairól. Az
anyjával ellentétben az Akadémia szóvivőjeként bizonyára már
sokszor járt a Szentélyben, ha saját helye nem is volt még eddig az
asztalnál. Aznap viszont csak James állt az asztaltól távolabb, jó öt
lépésre a báróné magas háttámlás széke mögött.
Gregor von Lohenmut a feleségét, Carlottát hozta magával, egy
jelentéktelen, idősebb hölgyet, aki nem tudta felvenni a versenyt a
Cantos család nőtagjainak hivalkodó külsejével. Maga Lohenmut
ősz hajú volt és szikár, a korát nehéz lett volna megbecsülni; lehetett
volna hatvan épp úgy, mint nyolcvan. Gyermekük nem volt, a
Himmel családban kárörvendőn vetélésekről pletykáltak. James
ennél az asztalnál senki iránt nem érzett rokonszenvet, de ha ki
kellett volna választania egy személyt, akitől a legkevésbé
undorodik, akkor az Carlotta von Lohenmut lett volna. Ez idáig alig
szólt egy szót, észrevehetően kellemetlenül érezte magát ebben a
társaságban, és úgy látszott, alig várja, hogy a gyűlést végre
feloszlassák.
Nem úgy a két Cantos-nő.
A tűzvörös loknis Livia nem csinált titkot az afölött érzett
elégedettségéből, hogy itt valami olyasmi történik, ami a
Skarlátterem első napjai óta nem: nőket hívtak meg a tanács
asztalához, és teljesen mindegy, hogy egyébként mit gondolt az idős
Himmel bárónéról és a terveiről, úgy látszott, ezért a fejleményért
hálás neki.
Livia anyjának, Rubina Cantosnak ugyanolyan vörös haja volt,
mint a lányának, csak ő rövidre vágva és simára fésülve viselte. A
férje titkos jobb kezének számított, elvhű volt, okos, és olyan
ellenszenv töltötte el a könyvönkívüliek iránt, amely messze
meghaladta a szokványos mértéket.
Himmel báróné újra helyet foglalt. James nem tehetett ellene,
olyan benyomása támadt, hogy a báróné úgy ül, akár a trónon,
szálegyenes háttal, felemelt állal. A szörnyűséges lélekkönyve előtte
hevert az asztalon, épp ügy, ahogy a többiek könyve is, habár itt nem
voltak hasznukra. Erről a Codex Custodis gondoskodott.
A Szentélyben mindenféle könyvmágiát hatályon kívül helyeztek,
nehogy valamelyik tanácstag kísértésbe essen, és egy-egy vitát
valami mással próbáljon eldönteni, semmint meggyőző érvekkel.
Eleinte nyilvánvalóan adódtak bizonyos esetek, amelyek ezt az
óvintézkedést szükségessé tették. James nem tudta, milyen módon
működik a könyvmágusi zár, de az eredetét ismerte: egy
jelentéktelen, szürke könyv, amely egy mélyedésben hevert az asztal
közepén, jó messzire minden jelenlévőtől. Ez volt a Szentély valódi
szíve, a hatalmának a motorja. A Codex Custodis a sajátján kívül
minden könyvmágiát elnyomott, és fenntartotta a védfalat, amely a
legszentebb helyet lezárta a világ oldalai közötti ürességtől. Az
alapító atyák foglaltatták bele ebbe az asztalba a Codexet, üveg alatt,
akár egy drága kiállítási tárgyat, és azóta senki nem érintette. Még a
báróné szemében is tisztelet ült, amikor Jamesnek mesélt róla.
Ezek hát az Adamita Akadémia vezetői, gondolta James
majdhogynem csalódottan. Hat intrikus könyvmágus és a
hasztalan lélekkönyveik. Középen pedig a Codex Custodis, neki
köszönhették, hogy az ideák nem nyelték el már rég ezt a helyet.
Ők hatan - és ő maga, egy könyvönkívüli - voltak az egyetlen
élőlények a Szentélyben. A csarnokban minden más hideg,
aranysárga borostyánkőből volt: a csillogó padló, a kerek asztal, a
súlyos, kényelmetlen székek, még a hamutartók és a serlegek is. Az
alapító atyák pompakedvelése bizonyára határtalan volt, amikor a
Szentélyt pusztán szavakból létrehozták. Még a csillagképek is,
amelyeket százával foglaltak bele a kupolába, komor mézsárgán
pislákoltak. És ha a mindenütt jelenlévő arany fény a jelenlévők
szemében megtört, akkor úgy látszott, mintha azok is borostyánkővé
olvadtak volna.
James azon tűnődött, mit érezhetnének a korábbi társai - a
regényben, amely egykor az élete volt -, ha ezt a helyet
megpillantanák. Ennyi gazdagság láttán némelyek feltehetően
eszüket vesztenék, mások azonnal egymás torkának esnének.
James már nem közülük való volt, hanem csak Himmel báróné
felolvasója, és abban a pillanatban az a kérdés gyötörte, vajon a
báróné mit vár tőle. Amióta átlépték a második küszöböt, úgy érezte
magát, mint egy rovar a borostyánkőben, amelyet megbámulnak,
olyan pillantásokkal illetnek, amelyek azt mondják: már halott vagy,
csak még nem tudod.
Nem szabadna itt lennie, a Cantos és a Lohenmut család nyíltan
kimutatta a rosszallását. Hallatlan inzultus könyvönkívülit hozni a
könyvmágia legszentebb helyére, ám az idős asszony teljesen
fesztelenül magyarázta el nekik, hogy a testi fogyatékosságai miatt
rá van utalva a fiú segítségére. A fiú a szemét kölcsönzi neki,
támogatja járás közben, és cipeli helyette a lélekkönyve terhét.
Ezenkívül fenntartás nélkül megbízik benne.
Miközben arra vártak, hogy a többiek megérkezzenek, még
valamit felfedett James előtt: a három család egyetlen tagja sem
képes rá, hogy a Codex Custodisban kárt tegyen. Az a körülmény,
hogy egy könyvmágusnak nem szabad könyveket rongálnia, ezen
könyv esetében ezerszeresen érvényes volt: még a megsemmisítés
elképzelése is nehezen elviselhető számukra, a tett maga
elgondolhatatlan. A Codex rávenné őket, hogy megöljék magukat,
még mielőtt túl közel kerülnének hozzá.
 A könyvönkívüliekre viszont más szabályok vonatkoznak:
számukra ez is csak épp olyan könyv, mint bármelyik másik,
állította a báróné. James nem volt benne biztos, hogy ez vajon a
teljes igazság-e, de lehetségesnek tartotta. Az alapító atyák idejében
még nem léteztek könyvönkívüliek.
Nem kellett hozzá sok, hogy kiszínezze magában, miért mesélte el
neki mindezt. Komolyan azt fontolgatja, hogy megtöri a Szentély
védelmi falát? Az ideák nyilvánvalóan már napok óta darázsrajként
gomolyogtak az Akadémia legszentebb helye körül, és minden
oldalról mohón szorongatták. Mi lehet a báróné célja azzal, hogy a
Szentélyt kiszolgáltatja a megsemmisülésnek, miközben
mindannyian bent tartózkodnak? Fenyegetni akarta a többieket,
zsarolni? Csak blöffölt?
James természetesen feltette neki ezeket a kérdéseket, és a báróné
azt felelte, hogy a fiúnak meg kell benne bíznia. És hogy semmiképp
nem áll szándékában őt megbízni a Codex elpusztításával. El fognak
menekülni, amennyiben a legrosszabbra sor kerülne, és másvalaki
fogja megtenni, amit meg kell tenni.
Miközben James még a báróné indítékain gondolkodott, a vita az
asztalnál újabb lendületet vett.
Az idős asszony ragaszkodott hozzá, hogy a könyvmágia világát
csak akkor lehet megmenteni, ha minden menedékhelyet a sorsára
hagynak, a kapukat elpusztítják, és a valódi világban
összpontosítanak a hatalom megtartására. Ez a Skarlátterem
értékeihez és módszereihez való visszatérést jelentené: vessenek
véget az önző játszadozásnak, ehelyett erősítsék meg a
könyvmágiának a politikusokra és üzletemberekre gyakorolt
befolyását - titkos világuralom, mint a régi időkben.
Cantos és von Lohenmut azzal érveltek ellene, hogy a
menedékhelyek a könyvmágia legnagyobb vívmányai, hogy az
olvasás valódi hatalma éppen a saját világok létrehozásában áll.
Ebben igazuk lehet, de Jamest valami egészen más foglalkoztatta: a
menedékhelyek lepecsételése tömegmészárlással lenne egyenértékű.
A báróné át akarja engedni őket az ideáknak, és velük együtt
minden lakosukat is, akik nem tudnak időben saját kapun keresztül
biztonságba húzódni. Ily módon néhány könyvmágus tán meg tud
menekülni, de mi lesz a könyvönkívüliek tízezreivel a gettókban?
Mind elpusztulnak.
Felmerült hát a kérdés, mi a célja ezzel a bárónénak. Öreg, és már
nem sok ideje maradt az életéből. És minél tovább gondolkodott
rajta James, annál világosabbá vált számára, hogy minden indítékok
legveszélyesebbike hajtja: a meggyőződés. Hisz benne, hogy
helyesen cselekszik, nemcsak saját maga, hanem a könyvmágusok
minden ezután következő generációja miatt.
A vita kiéleződött az asztalnál. Cantos nem állt készen engedni.
Von Lohenmut támogatta. Amikor végül még Livia Cantos is
közbeszólt, és az idős asszonyt támadta, a báróné pontot tett a dolog
végére.
- Ahogy gondolják - mondta végül. Jeges hallgatás ülte meg a
tanácsot.
Minden magyarázat nélkül megkérte Jamest, hogy támogassa. A
többiek kutató tekintete kereszttüzében a fiú egy borostyánkő
kapuívhez vezette a bárónét, amely a külvilág küszöbét jelölte. Az ív
a terem közepén állt, csupán kis távolságra az asztaltól, és fénylő
lobogás töltötte ki.
- Ha megengedik - mondta a báróné. - Azonnal visszajövök.
Az utolsó két lépést egyedül tette meg, eltűnt a kapu túloldalán, és
végtelennek érzett másodpercekre elmaradt. Miközben a többiek
azonnal nekihevültek, James idegesen pillantgatott a karcolásokkal
teli lélekkönyvre, amely továbbra is az asztalon hevert.
Csupán másodpercekkel később surrogni kezdett a levegő az ív
alatt, és a báróné két férfi kíséretében tért vissza. Bizonyára a
túloldalon várakoztak.
Az idősebb magas volt és ősz hajú. Hosszú kabátot viselt, amely a
csizmájáig ért. A fiatalabb Jamesszel volt egykorú. A keze meg volt
kötözve, és úgy mozgott, mintha transzban lenne. Szemmel
láthatóan könyvmágiai igézet alatt állt.
- Arbogast! - kiáltotta Cantos csodálkozva. - Mit jelentsen ez? Önt
nem hívták meg erre a tanácskozásra.
- Elnézést, de téved - mondta a báróné. James látta, hogy
Arbogast bal felkarja nemrég sérült meg. A bőrkabátja ujja fel volt
szakadva, a szélei vérrel átitatva. Az idős asszony szeretetre méltóan
mosolygott körbe. - Megkértem Arbogast urat, hogy csatlakozzon
hozzánk!
Cantos elhagyta a helyét, és a bárónéhoz ment. Gregor von
Lohenmut is felpattant.
- Ez hallatlan! A fia halála nem jogosítja fel…
- Nem a halála - szakította félbe a bárónő nyugodt hangon -,
hanem az önök kudarca, uraim.
Livia Cantos felállt. James észrevette, hogy az egész teste
megfeszül.
- Arbogast, barátom - fordult Cantos a hűbéreséhez -, el tudná
nekem magyarázni, mit…
A báróné a szavába vágott.
- Itt az idő - szólt Arbogastnak.
- Anya! - kiáltotta Livia az asztal felé. - Vigyázz!
Széklábak csikorogtak a borostyánkő mozaikon. Von Lohenmut
előhúzott a zsakettje alól egy kis pisztolyt, és védelmezőn a felesége
elé állt.
Arbogast gyorsabb volt. A jobb kezében mintegy a semmiből
revolver bukkant elő, súlyos, hatalmas szörnyeteg cizellált
díszítéssel.
Gregor von Lohenmut halt meg először.
Rögtön utána Julius Cantos.
Aztán három újabb lövés csattant a méretes kupola alatt, és
minden golyó célba ért.
 49.

Előző éjszaka a lélekfa a rezidencia parkjában vert gyökeret,

nem pedig a völgyben, és amikor Pip szándékosan csak úgy
odavetve mesélt erről Patience-nek, az úgy elvörösödött, mint a
Nagy Galéria bársonyfüggönyei.
A déli államokbeli katona felfújta a mellkasát a foltozott
egyenruhája zubbonya alatt.
- Teljesen mindegy, hol, én meg fogom védeni, ahogyan…
- Ó, Patience - mondta Pip -, nem védhetsz meg mindenkit.
Először Furiát és engem, aztán Samsát, most még Nassandrát is.
- Mindannyiótokat! - jelentette ki a könyvönkívüli buzgalommal
telve. - Az életem árán is!
Pip elnyomott egy rövid sóhajt, és újra a házi feladatának
szentelte magát, Miss Drycrust óráira. Patience elkísérte délelőtt, az
idős tanárnő legnagyobb megütközésére, aki a rövidlátása miatt az
egyenruhás óriást a Királyi Tengerészet nyalka tisztjének vélte, és
ragaszkodott hozzá, hogy „tábornok úrnak” szólítsa. Miközben Pipet
matematikára, angol irodalomra, botanikára és történelemre
tanította, Patience a szomszédos szobában a régi fényképeket
nézegette a falakon, és megállapította, hogy valaha tényleg volt egy
tábornok úr a törékeny Miss Drycrust életében. Búcsúzóul maga
sütötte borsmentás kekszet ajándékozott Patience-nek, és megkérte,
hogy amennyiben a drága ideje és az Egyesült Királyság biztonsága
engedi, máskor is kísérje el a kis Pipet. És reméli, alkalomadtán
végigvezetheti a díjnyertes rózsakertjén.
Miután Pip a rezidencián befejezte a házi feladatát, kiszaladt a
parkba - sétálni, állította Patience megütközésére -, és a testőre
kíséretében nem egészen véletlenül amellett a hely mellett haladt el,
ahol Nassandra az éjszaka gyökeret vert. Hajnalhasadtakor a lélekfa
ismét fiatal nővé változott, és most a közelben, a rezidencia
temetőjében ücsörgött, a lehunyt szemét a nap felé fordította.
Felhúzott térdekkel az egyik sírkőnek támaszkodott, és feltehetően
már megérezte, hogy közelednek. A fehér nyírfa-bőrét alig lehetett
megkülönböztetni a viharvert márványlányoktól.
- Ó! - szólalt meg Patience. - Milyen szép!
- Van még a borsmentás kekszből?
- Négyet meg akartam tartani vacsora utánra.
Pip a könyökével oldalba bökte.
- Kérdezd meg, kér-e egyet!
- A lélekfák soha nem esznek semmit, ezért van gyökerük.
Borsmentás kekszet meg főleg nem.
- Valószínűleg csak még senki nem kínálta meg vele.
- Úgy gondolod?
- Egészen biztos vagyok benne.
Patience arcvonásain némi gyanú suhant át.
- Nem ültetsz fel, ugye?
- Jó barátok vagyunk, nem?
- Azok.
- Akkor bízz bennem, és menj oda hozzá! Eddig még nem szaladt
el. Ez jó jel.
- De hát én az én Mollymat szeretem.
Pip oda meg vissza volt, hogyan magyarázza el neki, hogy az ő
Mollyja még csak észre sem vette, hogy Patience kihullott a közös
könyvükből; a Szenvedély tűzviharában éppen valaki másnak adja
oda magát, aki úgy néz ki, mint ő, és úgy is hívják. Pip azt gondolta,
hogy Patience sokkal hamarabb túl lesz ezen, ha a lélekfát
megkínálja végre Miss Drycrust borsmentás kekszével.
- Na, gyerünk már! - Mindkét kezével előretolta a könyvönkívülit.
- Kedvel téged. Különben már nem lenne itt.
- Talán téged kedvel.
 - Én tizenegy éves vagyok. A lányokat nem érdeklik a tizenegy
éves fiúk.
- Viszont úgy beszélsz, mintha egy csomó mindent tudnál a nőkről
- mondta Patience.
- A borsmentás kekszet mindenki szereti!
- Molly is szerette.
Pip legszívesebben a haját tépte volna.
- Gyere! - nyaggatta. - Kérdezd már meg!
Nassandra kinyitotta a szemét, mindkettő olyan nagy volt, mint a
kekszek Patience kabátzsebében. Pip és ő még tíz yardra voltak a
sírtól, amikor a lélekfa lassan felállt. Mint mindig, Furia világos
nyári ruháját viselte, amely csupa piszok volt a szabadban töltött
nappaloktól és éjszakáktól. A meztelen karját és a lábikráját körös-
körül ködszerű betűsorok borították.
- Hogysmint? - üdvözölte Patience, amikor a sír időjárásverte
kőlapjához értek.
Pip összeszorította a száját, és bólintott Nassandrának.
- Volna egy kis kekszem. - Patience idegesen matatott a zsebében.
Amikor a maradék süteményt előhúzta, az még mindig Miss
Drycrust selyemszalvétájába volt csomagolva.
Nassandra a kibontatlan anyagcsomót szemlélte. Oda meg vissza
volt a kíváncsiságtól meg a félénkségtől, és az alsó ajkát harapdálta.
- Látod - mondta Patience Pipnek.
- Légy elbűvölő! - A lányok épp annyira szeretik az elbűvölő
férfiakat, mint az édes süteményt, ebben teljesen biztos volt.
Nassandra halkan csuklott egyet, aztán Pip látta, ahogyan a szája
szeglete felfelé indul, sokkal szélesebben, mint egy emberé. Ez volt a
legkülönlegesebb és legszebb mosoly, amit valaha látott.
Egészen óvatosan kinyújtotta a keskeny kezét, majd a hüvelyk- és
mutatóujjával széthajtogatta a selyemkendő széleit Patience
hatalmas tenyerén.
 - Keksz - mondta Patience mereven. - Borsmentás.
- Nagyon finom - sietett a segítségére Pip.
Nassandra oldalra billentette a fejét, és figyelmesen szemlélte a
négy kekszet. Egyet óvatosan meglökött az ujjai hegyével.
Patience lassan felemelte a bal kezét. A lélekfa villámgyorsan
visszahúzta a sajátját. A férfi viszont csak egy kekszet vett el,
mintegy lassított felvételként a szájába dugta, és ráharapott.
- Tényleg jó - mondta rágás közben.
- Így igaz - helyeselt Pip.
Nassandra a három megmaradt keksz egyikére mutatott, majd
Pipre.
- Én egyem meg? - kérdezte.
A lány bólintott. Még az arcán is szövegsorok sejlettek, csaknem
olyan egyértelműen, mint a karján és a lábán.
Patience rágás közben bólintott Pipnek.
- Vegyél nyugodtan! Holnap biztosan kapok megint.
Nassandra megismételte a mozdulatot, mire Pip elvett egy
kekszet, és leharapott belőle egy darabot. Miss Drycrust aztán ért a
sütéshez, ez így igaz, még ha ezt a gondolatot kicsit árulásnak is
érezte szegény Pauline-nal szemben.
Miközben Pip és Patience hangosan csámcsogott, a lélekfa
kuncogott, az ujjai hegyével kihalászott egy kekszet a katona
kezéből, és egészben a fehér ajkai közé dugta. Egyetlen egyet rágott
rajta, mielőtt lenyelte.
Pip és Patience rábámultak, majd mindketten vigyorogtak.
- Jó munka! - szólalt meg Patience tele szájjal. - Finom?
A lélekfa szája szeglete újra rángott, miközben a hatalmas szeme
az utolsó kekszre szegeződött. A nyelve hegyével villámgyorsan
végigsimított az ajkán.
- Úgy látszik, ízlik neki - mondta Pip, és lassan hátrált egy lépést.
 Nassandra épp olyan gyorsan akarta lenyelni az utolsó kekszet,
mint az elsőt, de aztán meggondolta magát, kettétörte, és az egyik
felét visszaadta Patience-nek. Egymásra ragyogtak.
- Én… ööö, befejezem a házi feladatomat - magyarázta Pip,
megfordult, és visszafutott a rezidencia felé.
- Hiszen már kész voltál - kiáltott utána Patience.
- Valami még eszembe jutott. Nagyon fontos.
A fiú még hallotta, ahogyan egyszerre ráharapnak a
kekszdarabjukra, aztán gyorsított a léptein, és a parkon át a házhoz
szaladt. Messziről még egy pillantást vetett hátra. Patience éppen
egy bűvészmutatványt adott elő a lélekfának, amilyenekkel a
katonák a lövészárkokban ütötték el az időt: egy csettintéssel
eltüntette a selyemszalvétát a ruhája ujjában. Nassandra ujjongott
és tapsolt.
Pip megkerülte az épületet, és a rezidencia elülső részéhez ment.
Késő délután volt, és a nap alacsonyan állt a fák mögött, árnyékot
vetett a frissen festett homlokzatra és a festőállványzatra. A téren
körülbelül húsz könyvönkívüli gyűlt össze, miközben két másik egy
szürke ruhás, testes férfit rángatott lefelé a kapu lépcsőjén, akár
valami súlyos bűnözőt. Egy kicsi, szőke lány követte őket, akit a
fiatal faun, Kassiopeius vezetett kézen fogva. A faun őzbarna
bundája tele volt spriccelve a világos homlokzati festékkel.
Pip megkérdezte az egyik bámészkodót, kik ezek. Az első emeleten
fogták el őket, kapta válaszul; nyilvánvalóan éppen elhagyták Furia
szobáját. A kövér férfi állítólag Cornelius Kyriss, Libropolis egykori
igazgatója, és az Akadémia magas rangú tisztviselője. A kislány neve
Juli. Állításuk szerint találkoztak Furiával, ő küldte őket ide.
Pip keresztülfurakodott a könyvönkívüliek sorain, hogy jobban
szemügyre tudja venni a foglyokat. Kyriss olyan széles volt, hogy
éppen eltakarta Kassiopeiust és a kislányt. A tömegen morgás és
szidalmazás szaladt végig, mert még túlságosan jól emlékeztek az
elnyomásra Libropolis gettójában, és ezért részben Kyrisst
hibáztatták. Pip ellenben arra gondolt, amit Furia mesélt neki az
igazgatóról.
- Pip vagyok - szólalt meg.
Kyriss aggodalmasnak hatott, mégis kierőltetett magából egy
mosolyt.
- Az apád mutatott nekem képeket rólad és a nővéredről. De
azokon még néhány évvel fiatalabb voltál.
- Ön és apa barátok voltak, igaz?
- Úgy is mondhatjuk.
- Ön járt már itt. Biztosan megbízott önben.
A faun felvonta az egyik szemöldökét.
- Gondolj arra, mire ment ezzel az apád!
Kyriss felzaklatva fordult Kassiopeiushoz.
- Nekem semmi közöm Tiberius halálához!
A szőke kislány kilesett az igazgató hasa mögül, és elbűvölően
Pipre mosolygott.
- Szia. Juli vagyok.
A fiú egy pillanatig egyetlen hangot sem bírt kinyögni, olyan szép
volt a lány.
- Pip - mondta végül. - Mint a Szép remények hőse. - Bár
egyáltalán nem érezte magát hősiesnek, miközben a lány kék szeme
őt vizslatta. Inkább egy kicsit elgyengült a térde.
- Tizenegy éves vagyok - mondta a lány.
- Én is.
- Furia mesélt nekem rólad. Át kell neked adnom, hogy jól van.
- Hamarosan visszajön?
Juli mintha kicsit gondolkodott volna, majd így szólt: - A
Szentélybe indult. Az a szörnyűséges, csíkos cicanadrágos lány is
vele van. És Isis Nimmernis egy férfival.
 A könyvönkívüliek sorain újra morajlás szaladt végig. Szentély.
Isis. Ezek olyan szavak voltak, amelyek még gyanakvóbbá tették
őket.
- Akkor hát mégiscsak megtalálták a térképet? - kérdezte Pip.
- Jobbat, mint a térképet - ragadta meg a szót ismét Kyriss. - Azt,
aki megrajzolta.
Kassiopeius, aki elengedte Juli kezét, megkérdezte: - Van még
valami, amit át kell nekünk adnotok?
Kyriss bólintott.
- Egy hét láb magas déli államokbeli katonának meg kell
mondanom, hogy Furia mesélt nekem az ő Mollyjáról. -
Megvakarászta a bokros szakállát. - Ez valamiféle jelszó?
Erre néhány bámészkodó felnevetett. Mind ismerték Patience
fájdalmas történetét az eltűnt Mollyjáról.
- Engedjétek el őket! - mondta Pip.
- Most te vagy itt a vezető? - kérdezte valaki a tömegből. Újra
nevetés.
Pip nyelt egyet, de Kassiopeius a segítségére sietett.
- A fiúnak igaza van. Azt hiszem, tényleg Furia küldte őket.
Kisebb hangzavar támadt, amikor mindannyian egyszerre kezdtek
beszélni, de végül győzött a józan ész, és némi ellenvetés dacára úgy
határoztak, hogy a kislányt nem zárják be. Kyriss is szabadon
mozoghat, de megfigyelés alatt marad. Köztudott volt, hogy
megpróbálta Áhlandert és az ellenállás harcosait megvédeni,
némelyeknek mégis nehezére esett mást látni benne, mint az
Akadémia egykori kiszolgálóját.
- Nincs véletlenül valami ennivalótok? - kérdezte Kyriss. - Már jó
ideje nem ettem.
- Én is éhes vagyok - mondta Juli, és Pipre nézett. A fiúnak
egyszerre melege lett és fázott.
Kassiopeius megszáradt festéket húzogatott ki a bundájából.
 - A konyhába kísérlek benneteket.
Megkérte a többieket, hogy engedjék keresztül őt és a két
látogatót. Lassacskán oldódott a feszültség, és utat engedtek nekik.
Pip elcsípett még egy mosolyt a csinos kislánytól, aztán a tömegen
keresztül a házba rontott, fel a lépcsőn, a szobájába, előhúzta a
matraca alól Pauline utolsó mézeskalácsát, és visszarohant a
földszintre.
 50.

Furia nyitott csőrös könyvvel haladt végig a képlékeny

kőalagúton, és egy magas helyiségbe érkezett. A háta mögötti
őrlőfolyam, amely a Rajna-menti kastélyt ezzel a hellyel
összekötötte, az egész falat magába olvasztotta. A lárma arra a
cementkeverőre emlékeztette, amelyet Wackford használt egyszer a
rezidencia javítási munkálataihoz.
Elsőként Isis lépett át a kapun, Furia követte, utána jött Cat és
Duncan. A fal kisimult mögöttük, és ismét mintás tapétává
szilárdult. Csend ereszkedett rájuk, miközben támadásra várva
méricskélték az új környezetet.
A helyiség hasonlított a rezidencia szalonjára, csakhogy itt sehol
nem álltak halomban a könyvek. Egyetlen bútordarab sem volt itt,
egyedül a behúzott függönyök az ablakok előtt a terem bal oldalán.
A mennyezetet stukkók díszítették, a parketta frissen viaszolva
csillogott.
- Ez menedékhely? - kérdezte Cat.
- Nem - felelte Isis. - Nem úgy érzem.
Furia olyan nesztelenül mozgott, amennyire csak lehetséges volt,
az egyik függönyhöz lépett, és egy kicsit elhúzta. Az ablakon át kis
térre látott. Szecessziós homlokzatú, díszes városi paloták ölelték
körül a hatalmas szökőkutat. A lámpákat már felkapcsolták, az ég
alkonyati fényben úszott a magas tetők felett.
- Hol vagyunk? - suttogta Furia.
Isis mellé lépett.
- Valamelyik európai nagyvárosban, azt mondanám. Igencsak
előkelő negyed.
Több keskeny utca torkolt a térre, oldalt autók parkoltak.
 - El tudja olvasni valaki, mi áll a rendszámtáblájukon? - Ekkora
távolságból csak azt ismerte fel, hogy nem brit rendszámtáblák.
Duncan kinézett a válla fölött.
- Olaszországban vagyunk Ezek római rendszámtáblák.
Furia a kis térnek csak egy részét látta be. A negyedik emeleten
voltak, feltehetően egy olyan palazzóban, mint a szemben lévők.
- Isis! - Cat egy magas faajtóra mutatott, súlyos sárgaréz
kilinccsel. Az ajtó alatti résből sárgás villogás szűrődött ki, túl erős
ahhoz, hogy gyertyafény legyen.
- Várjatok itt! - Isis az ajtóhoz közeledett. A fűzője kapcsait már az
átjáró előtt kioldotta, a mellkasa most nesztelenül szétnyílt. Az egyik
kezében pisztolyt tartott, épp úgy, mint Duncan, aki tudomást sem
vett a nő utasításáról, és követte.
Furia szintén elindult. Cat közelében maradt, hogy szükség esetén
meg tudja védeni a könyvmágiai támadástól.
Isis az egyik kezét a kilincsre tette, és lassan kinyitotta az ajtót.
Tűzfény ragyogott rájuk. Duncan felsorakozott a nő mellé, rögtön
utána Furia és Cat is.
A helyiség előterében tál állt a csípőmagasságú oszlopon. Benne
lángok lobogtak, nem nagyobbak, mint egy kandalló tüze.
- Ó, ne! - suttogta Cat. - Ő az?
- Szia Fornax! - köszönt Isis anélkül, hogy átlépte volna a
küszöböt.
Az Alexandriai Láng felfújta magát, kutyaméretű tűzlabdaként
átugrott a tál peremén, és anélkül ért földet, hogy a parkettát
megperzselte volna. Akkor ember nagyságú oszloppá csavarodott, és
vézna karokat meg lábakat formált, amíg végül megközelítőleg egy
emberhez hasonlított.
- Azért jöttetek, hogy másodszor is szembe szálljatok velem. -
Fornax másodperceken át vakító fehéren izzott, majd ismét sárga és
narancssárga lett. - Én vagyok a Kelet ostora, minden
megsemmisítő legmegsemmisítőbbike! Én a nagy Könyvtárat…
 - Tudjuk - mondta Isis.
- Én nem - jegyezte meg Duncan.
- Hah! - hangzott az arc nélküli tűzből. - Akkor jól hallgass meg,
gyúlékony emberke! Mert én vagyok Fornax, az Alexandriai Láng.
Fornax, a pusztító. Fornax, a legyőzhetetlen, minden rémület
legrémisztőbbike, és én…
- Mit keresel itt? - vágott a szavába Furia. - Marduk szabadon
engedett?
- Szabadon engedett? - A lángalak a magasba nőtt, amíg
majdhogynem elérte a mennyezeti freskót. - Mások vágyódtak a
szolgálataimra, esdekeltek és könyörögtek, és én nehéz szívvel…
- Te egy ócska kis őr vagy - szakította félbe Isis. - Marduk
bizonyára nem örült, amikor felfedezte, mi lett az értékes
gyűjteményéből. Valószínűleg boldog volt, hogy megszabadulhat
tőled. Amikor a három család azt kérte, hogy adjon át nekik téged,
biztosan nem tiltakozott sokáig. Nem így volt?
A lánglény érthetetlenül dünnyögött valamit, és minden irányba
szikrát szórt.
- Mindegy is - mondta végül -, mert végre itt vagytok, és szörnyű
bosszút állhatok.
- Biztos vagy benne, hogy azt akarod, odáig fajuljon a dolog? -
kérdezte Isis.
Fornax úgy lövellt felé, akár egy tüzes tornádó. Furia, Cat és
Duncan hátráltak az ajtóból, de Isis mit sem törődve vele ott
maradt. Fornax valóban megállt, további tűzvégtagokat szított, és
nyolc tűzkarral vagdalódzott fenyegetően az irányába.
Isis halkan sóhajtott.
- Menj az utamból!
- Mit merészelsz? - mennydörögte Fornax. A hőség fájdalmas
lökésekben fújt belőle, amint megmozdult. - Hogy beszélsz te
Fornaxszal, a mindent elégetővel? Én vagyok az istenek ádáz
parazsa! Civilizációkat emésztettem fel, és birodalmakat tanítottam
meg félni! Mássz, papír rabszolgája, mássz Fornax előtt a
magadfajta hamuban!
A csőrös könyv a ráncos nyakát Furia csuklójához szorította, és
így suttogott: - Lehet, hogy ez a valami egy kotnyeles görény, de
tűzből van. Ezzel nem kellene játszadozni. Főleg nem, ha az ember
könyvből van.
Ezen szavak hallatán Furiának eszébe jutott valami, amit még
Fornax Marduk erődítményében mondott, és hirtelen érteni vélte,
mi Isis szándéka. Mert Isis élő könyv volt. És nem maga Fornax
jelentette ki fennhéjázva, hogy az Alexandriai Könyvtár tüzében
olyan sok könyvet nyelt el, hogy soha többé nem lesz képes még
egyet elégetni?
Duncan Isis füléhez hajolt.
- Talán nem túl okos dolog felhergelni.
- Bízz bennem! - Azzal Isis átlépett a küszöbön, keresztül a
megütközött Fornaxon. A tűz egy lélegzetvételnyi ideig körbezárta,
aztán éles sikítás hallatszott. A tűz jajveszékelve hátrált. Az
Alexandriai Láng szélsebesen a helyiség másik végébe suhant,
elvesztette minden emberi alakját, és lobogó tűzlabdává vált.
- Te nem ember vagy! - panaszkodott Fornax olyan hangon,
mintha Isis csalt volna a kártyán. - Ó, milyen alattomos és álnok
vagy! Ez nem igazság!
- Könyv vagyok, és a könyvekben nem tudsz kárt okozni - felelte
Isis, akinek a Marduk erődítményébe való betörés óta bizonyára
elég ideje volt Fornax szavain elgondolkodni. A bőre olyan piros
volt, mintha leégett volna a napon, különben sértetlen volt. Csak a
fekete ruhájából gomolygott a füst. Miközben a szobát átszelte, a
mellkasában kinyílt egy oldalszív. A fehér fényáradat a helyiség
közepén álló oszlopra esett. Isis megállt előtte, és mindkét kezével
levette róla a tálat.
- Önként beleülsz, vagy előbb végigkergesselek a szobán? -
kérdezte.
 Fornax úgy ugrándozott a sarokban, akár a gömbvillám, jajgatott,
és az igazságtalan sorsára panaszkodott.
- Azt hiszem, úgy a táljához van kötve, mint egy palackba zárt
szellem a palackjához - súgta Furia Catnek. - Nem menekülhet.
Duncan még mindig úgy nézett ki, mintha a következő
pillanatban a tűzbe akarna ugrani Isisért. Furia kezdte megkedvelni.
- Nos? - kérdezte Isis. - El is pusztíthatom ezt a tálat, ha az
kedvesebb számodra. Nem kerül nekem többe, mint egy gondolat,
és úgy összegyűröm a fémet, akár egy darab papírt.
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, mindenesetre a szavai
elérték a kívánt hatást.
- Ne tedd! - kiáltotta Fornax! - Az a végemet jelentené!
Duncan a homlokát ráncolta.
- Tulajdonképpen jó ötlet.
Isis kinyújtott karral maga elé tartotta a tálat, és lehunyta a
szemét. A fény a mellkasában világosabban ragyogott.
- Ó ne, ó ne! - nyöszörgött az Alexandriai Láng, és ökölnyi
tűzlabdává zsugorodott, majd nagy ívben a tálba pattant. - Itt
vagyok már! Itt vagyok, na!
Isis ellazult, újra kinyitotta a szemét, és a következő pillanatban
olyan éles csillogásban veszett nyoma, hogy Furia és a többiek
rémülten elfordították a fejüket. Duncan felkiáltott, és a helyiségbe
rontott. Furia is előre akart ugrani, de Cat visszatartotta.
- Ne! Várj még!
Duncan alig tette meg a fele távolságot, amikor a fény kialudt. Isis
nehezen kapkodta a levegőt, miközben a könyv újra becsukódott a
mellkasában. A jobb kezében szürke fémgolyót tartott, nem volt
nagyobb, mint egy teniszlabda.
- Kapd el! - szólt Duncannek, és odadobta neki.
A férfi elkapta, a kezében méricskélte, és azt dünnyögte: - Még
csak nem is forró.
 - A továbbiakban benne marad.
Furia távoli jajveszékelést és bőgést vélt hallani, amely lassan
elhalt.
- Nem halt meg, igaz?
Isis megrázta a fejét.
- Csak bezártam. Egész jól van, úgy gondolom. Egyelőre senkit
nem fog elégetni.
Duncan visszaadta neki a golyót, és Isis eltüntette a fekete
köpenye alatt. Elszenesedett gyapjúszaga volt. Furia közelről látta,
hogy az arca és a keze jobban megpirult, mint ahogyan első
ránézésre feltételezte. Az orrán és a homlokán hámlott a bőr, és a
szempillái megperzselődtek.
- Nem voltál teljesen biztos benne, hogy működik, igaz?
Isis elgyötörten mosolygott.
- Nem csak könyv vagyok. De fő, hogy Fornax így hitte, nem igaz?
Duncan úgy nézett ki, mintha meg akarná rázni Isist, mint egy
ostoba gyereket, de aztán csak összeszorította a száját, és gyorsan
megérintette a kezét.
Együtt közeledtek az előtér másik oldalán álló ajtóhoz. A
lármának oda kellett volna csalogatnia mindenkit, de kintről
egyetlen hang sem szűrődött be.
Elhagyták a szobát, és egy hosszú folyosóra léptek. Mindkét
oldalán nyitott ajtók sorakoztak. Minden helyiség üres volt. A
parketta poros, a tapéták elsárgultak.
- Ez csak álca? - kérdezte Furia. - Egy palazzo valahol Rómában
mint átjáró a Szentélybe?
Duncan a szakállát vakarászta.
- Gárdisták nélkül?
- Itt egyáltalán nincsenek emberek - mondta Isis. - Sem könyvek,
hogy senki ne tudjon ide utazni.
 Az emeleti ajtón át kiléptek a lépcsőházba, széles márvány
lépcsőfokok vezettek a polírozott sárgaréz korlát mentén. A padlóba
mozaikokat foglaltak. Az ívelt lépcső három emeleten át vezetett
lefelé, mindegyik szinten ugyanolyan ajtó állt.
- A három család mindegyikének egy emelet - dünnyögte Cat,
miközben lefelé mentek a lépcsőn. - És a negyediken a küszöb.
Furia még mindig olyan valószínűtlennek érezte mindezt, mint
holmi filmes díszletet. Valódinak ható álca, amely mögött - talán
egészen közel - valami más, sokkal nagyobb dolog rejlik.
- Éreznem kellene valamit, ha itt lenne a házban - mondta Isis a
homlokát ráncolva, amitől még fonnyadtabbnak nézett ki. Ha
tényleg az Absolon-könyv az, amitől még mindig talpon van, akkor a
hatása csodálatra méltó. És az ár biztosan magas. - Itt nincs semmi.
Még soha nem jártam olyan helyen, amelyet ilyen üresnek, ilyen
halottnak éreztem volna.
- Talán nem a házban van - töprengett Furia. - Mi van odakint? -
Az imént, amikor a homlokát az ablaknak támasztotta, hogy
kipillantson a térre, valami feltűnt neki.
A földszinten néhány lépéssel átszelte a márvány bejárati
csarnokot, kitárta az üvegajtót, és a szélfogóba lépett. Amikor a ház
ajtaját kinyitotta, tompa nagyvárosi lárma és hűvös esti levegő
csapta meg. Több lépcsőfok vezetett lefelé a teljesen kihalt járdára.
- Gyertek velem! - kiáltotta hátra a válla fölött, és a kis tér
közepén álló szökőkúthoz szaladt. Öt keskeny utca találkozott itt. A
táblán az utcai lámpa fényében ezt a feliratot olvasta: Piazza Mincio.
Diadalittas nevetés szakadt ki belőle, amikor jobbra nézett, abban
a szempillantásban tudta, hogy megtalálta a második küszöböt. Egy
rövid mellékutca végén, nem egészen száz yard távolságban, a
paloták között hatalmas kapuív feszült az úttest felett. Két emeletet
építettek rá, az ablakok sötétek voltak.
A téren álló girbegurba házak bizonyára szobák, termek és
folyosók útvesztőinek adtak otthont. A magas homlokzatokat
kőbalkonok és loggiák díszítették. Furia sejtette, hogy az Akadémia
miért éppen ezt a helyet - talán az egész negyedet - választotta ki a
céljaihoz. Nem félreeső vidéki birtok volt, mint a rezidencia, nem
magányos épület a hegyen, mint az egykori Rosenkreutz-kastély.
Ehelyett a Piazza Mincio Róma utcai labirintusának szilárd
alkotórészét képezte, egyszerre volt hivalkodó és szokványos. Az
ember tán megcsodálta ezeket a házakat a cikornyás ablakkereteivel
és kőszobrokkal teli fülkéivel, de senki nem feltételezte volna, hogy
valami mást rejtenek, mint pompásan bútorozott lakosztályokat és
ügyvédi irodákat.
- A kapuív? - kérdezte Cat. - Az a küszöb?
Furia bólintott. Tulajdonképpen nem lehetett több, mint
feltételezés, de Furia meg volt róla győződve, hogy igaza van. A
szökőkúttól végignézett az utcán. Mindkét oldalán autók parkoltak.
A kapuíven túl a kereszteződésben elhaladó járművek
reflektorfényét látta.
- Isis? - Furia a többieket keresve szétnézett, és látta, hogy Isis az
egyik parkoló autónak támaszkodik, és hevesen magyaráz
Duncannek. A férfi először a fejét rázta, de aztán engedett, és
előhúzott egy könyvet. Tétován felnyitotta anélkül, hogy ő maga
belenézett volna, és a legnagyobb undorral Isis felé tartotta.
A nő olvasott belőle néhány sort, és mohón utána akart kapni, de
Duncan elhúzta előle. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha Isis rá
akarná vetni magát. Furia készenlétbe helyezkedett, hogy Duncan
segítségére siessen - ám ekkor Isis visszanyerte az önuralmát, és
engedte, hogy a férfi újra eltegye a kötetet. Remegve kihúzta magát,
és közben mintha egy tenyérnyit nőtt volna. A szeme sárga
lámpafényt vert vissza, amikor először Furia irányába pillantott,
majd a kapuívre.
- Menjünk! - szólt Isis, de még egyszer megérintette Duncan
kezét, és valamit suttogott neki. A férfi levertnek látszott, amikor
bólintott, és Furia újra arra gondolt, milyen nehéz terhet kénytelen
cipelni.
 Végigmentek az utcán. Minél közelebb értek a kapuívhez, Furia
annál egyértelműbben érezte, hogy ez a helyes út. Valami hasonlót
érzett akkor is, amikor az apjával először ment a Swan Lane-en át a
Római hídhoz Libropolisba. Akkor Tiberius elmagyarázta neki, hogy
az Akadémia gyakran épületeket állít kapuként a rendes világ és a
menedékhelyek közé; úgy lehet, egyszerűsítette a dolgot, ha meglévő
átjárót használtak, olyan épületet, amely mindig is két hely közötti
összeköttetésként szolgált.
A Piazza Minción álló kapuív valóságos kolosszus volt, mitológiai
kőarcok díszítették, súlyos oszlopok és szobrok. A közepén, az úttest
fölött vascsillár függött láncokon, feleakkora, mint az út szélén
parkoló autók. A legmagasabb pontján a kapuívet kék és arany
minta borította, amely stilizált csillagos égre emlékeztetett.
- Ennek kell lennie - suttogta Furia.
- És megint te vagy a kulcs? - Duncan hangjában halk kétely
csengett.
- Meglátjuk, nem? - Csak az öt család egyik tagja tudja kinyitni
az átjárót, mondta a kastély.
- A Rosenkreutzok egyáltalán részt vettek még az Akadémia
megalapításában? - kérdezte Cat.
Isis megelőzte Furiát.
- Mind az öt család közreműködött benne, még mielőtt a
botrányra sor került.
- A kaput bizonyára később helyezték ide - mondta Duncan. - Ez a
kapuív és a házak biztosan nem régebbiek, mint száz év. A Szentély
akkor már néhány évtizede létezett.
- Azt hallottam, hogy a bejáratot az első években sokszor
áthelyezték - mondta Isis. - Csak akkor enyhítettek a biztonsági
intézkedéseken, amikor úgy tűnt, az életben maradt
Rosenkreutzokat elnyelte a föld. Ekkor szilárdan rögzítették a kaput.
Valószínűleg ez itt mind erre a célra épült.
 Néhány lépéssel a kapu előtt Furia megállt, és a hatalmas csillárra
pillantott.
- Mind maradjatok közel hozzám, amíg átmegyünk!
- Akárhol is van az az át - jegyezte meg Cat nem túl nagy
lelkesedéssel egy olyan terv iránt, amely aligha érdemelte meg ezt az
elnevezést.
Furia ugyanolyan jól tudta, mint mindenki más, hogy talán vakon
a vesztükbe rohannak. De volt más választásuk? Az ellenállás soha
nem jutott még ilyen közel az Akadémia szívéhez.
És volt itt még valami, ami mélyen mocorgott benne: a büszkeség,
hogy ő Rosenkreutz. Mindezen évek után a családban elsőként neki
van rá esélye, hogy megtorolja az igazságtalanságot, amelyet az ősei
ellen elkövettek.
- Ez azt jelenti, az Akadémia jól elrejtette a Szentélyt. - Isis most
erőteljesebbnek hatott, mint az imént, és újra beszédesebbé vált. Az
Absolon-könyv megtette hatását. - Azt mondják, olyan mélyen
rögzítették a világ oldalai közé, hogy soha egyetlen könyvmágus sem
bukkanhat rá véletlenül.
- Vagyis pontosan ott, ahol most az ideák tombolnak - dünnyögte
Duncan.
- Mindenki készen áll? - kérdezte Furia, miközben az utolsó
lépéseket megtették a kapuív felé.
- Úgy ahogy - felelte a csőrös könyv.
- A legkevésbé sem - mondta Duncan.
- Bárcsak itt lenne Finnian! - suttogta Cat.
 51.

Pip mézeskalácsa kőkemény volt, Juli mégis örült neki, és

illedelmes pukedlivel köszönte meg.
- A nővérem nem tud pukedlizni - mondta Pip. - Trampli.
Mindenki ezt mondja.
- Nem is volt a báróné felolvasója. - A szőke kislány oldalról
rámosolygott, miközben a rezidencia folyosóin baktattak. A fiú
megmutatta a lánynak néhány kedvenc helyét, mindenekelőtt a
fehér lepedővel letakart bútorokkal teli padlást. Éppen a
tárlatvezetés csúcspontja felé tartottak.
- Ez kedves tőled - mondta a lány. - Ez itt, úgy értem. Hogy
mindent megmutatsz nekem.
A fiú arca forró lett, és ki kellett térnie a lány pillantása elől, mert
félt, hogy ostobának nézi. Nem volt hozzászokva, hogy csinos
lányokkal beszélgessen. Bármilyen lánnyal Furiát kivéve, de hát ő
nem számított.
- A legjobb csak most jön - mondta a fiú. - De lehet, hogy
rettenetesen meg fogsz ijedni.
A lány nevetése csilingelt, és teljesen magával ragadta Pipet.
- Én már semmitől nem félek. Itt semmi olyan nincs, ami
rosszabb lenne, mint az élet a Himmel-kastélyban.
- Némelyek azt gondolják róla, hogy ő egy szörnyeteg, pedig nem
az.
- Ő?
- A neve Samsa.
- A kutyád?
- Samsa nem kutya - felelte Pip, és vigyorgott.
 Úgy látta, mintha a falon függő tájképeket ábrázoló
olajfestmények színei ragyogóbbak lennének, mint egyébként, a
kitaposott szőnyeg vörös színe mintha izzott volna.
- Itt nálatok olyan, mintha az ember visszautazott volna az időben
- mondta Juli.
- Ezt hogy érted?
- Minden olyan… régi. - A lány megállt, és a kezénél fogva
visszatartotta a fiút. - A Himmel családnál is voltak régi dolgok, de
azért modern holmijaik is voltak. Telefon, például. Nektek van
telefonotok?
A lány érintésétől a fiú teljesen összezavarodott. Semmi mást nem
érzett már, csak a lány hűvös és erős ujjait a sajátján. Tényleg
nagyon hideg volt a keze, akárcsak Furiáé. A hideg kezek és lábak a
rezidencia életének velejárói voltak, ezzel meg kellett birkózni.
Mégis azt kívánta, bárcsak fel tudná melegíteni Juli ujjait.
- Van telefonunk - mondta kicsit meglepődve. - Vagyis volt.
Valahol megvan még, de senki nem használja. Már nem működik.
- Miért van valakinek telefonja, ha nem működik?
- Apa soha nem fizette a számlákat, ezért kikapcsolták. Furia úgy
gondolta, egyszer vissza kellene kapcsoltatnunk, de aztán nem
került rá sor.
- Tényleg sürgősen telefonálnom kellene.
- Kinek?
- A családomnak. A Himmel család elrabolt engem, elfelejtetted?
- Ó! Biztosan aggódnak.
- Egészen biztosan. - A lány fél lépést tett a fiú felé. Pip érezte a
haja illatát, és látta, ahogyan a mondatok között egészen gyengén az
alsó ajkát harapdálja. - Tényleg nagyon, nagyon fontos lenne
nekem.
- Van valahol egy mobil a házban. Végszükség esetére. Ki tudom
deríteni, kinél van.
 - Megtennéd értem?
- Persze. - A fiú örült, hogy a lány újra mosolyog, nem pedig olyan
komolyan néz, mint az imént.
- Ez nagyon kedves tőled. - Egy pillanatig még a fiú szemébe
nézett, aztán észrevett valamit egy kis asztalon a folyosó szelén. - Ó,
nézzenek oda, Smoke & Mirrors!
Valóban hevert ott egy felbontott csomag, egy ezüst öngyújtó és
néhány egyéb dohányzási kellék. A hamutál félig tele volt. Juli
cinkosán lehalkította a hangját.
- Cigizhetnénk.
- Kipróbáltam. Undorító.
A lány egy pillanatig a kezében forgatta a csomagot, és mintha
harcolt volna a kísértés ellen. De végül vállat vont.
- Itt nincs senki, aki megtiltsa, nem igaz? Úgy csak feleakkora az
élvezet.
A fiú egy kicsit megszédült, ezért mély levegőt vett.
- Először megmutatom neked Samsát.
A lány ezzel a mosollyal csak a türelmetlenségét álcázza? Pipnek
rövid időre szinte ez a benyomása támadt.
- Arra van - mondta, és a folyosó végére mutatott.
Hallotta, ahogyan a háta mögött Juli visszadobja az asztalra a
cigarettát.
- Rendben. - Elengedte a fiú kezét, és előreszaladt. Egyszerre csak
nagyon sietős lett neki. - Gyere, látni akarom!
Pip utolérte, az ajtó előtt megállt, és kopogott.
- Samsa? Én vagyok az. - Azzal lenyomta a kilincset, és a szobába
vezette Julit.
A bogár, mint mindig, a hátán feküdt, és szebb időkről álmodott.
A hat lába a páncélos alsó testén hevert behajlítva, de amikor
észrevette Pipet, az egyik felső úgy pattant fel, akár egy bicska
pengéje. Rögtön utána újra leeresztette, de Pip tudta, hogy Samsa
nyelvén ez köszönést jelent. Jobb napokon.
Juli egyetlen hangot sem hallatott, miközben a fiúval együtt az
ágyhoz lépett. Nem látszott ijedtnek, inkább kíváncsinak, és egy
pillanatra úgy tűnt, mintha még arról is megfeledkezett volna, hogy
fel akarta hívni a szüleit. Pip azon a gondolaton kapta magát, hogy
olyan jó lenne, ha a lány tovább maradna, és semmiképp sem térne
vissza a lehető leggyorsabban a szüleihez. De ő maga is volt már
túsz. A lány magától értetődően vissza akar térni azokhoz az
emberekhez, akiket szeret, ahelyett, hogy itt maradna nála, egy
huzatos házban a semmi közepén.
- Megérinthetem?
- Megkérdezhetem.
- Én nem kérdezhetem meg?
- Próbáld meg! Nem mindenkinek reagál.
A lány az ágy oldalához lépett, újra pukedlizett, majd így szólt: -
Juli vagyok. Szóval te vagy Samsa. Lehetek a barátnőd?
Az egyik fekete tapogatócsáp megrezdült.
- Többnyire igencsak rosszkedvű - mondta Pip.
- Én is az lennék a helyében. - A lány újabb kísérletet tett. -
Megérinthetem az egyik lábadat, Samsa Bogár?
- Azt hiszem, a Samsa igazából a vezetékneve.
A lány kicsit gondolkodott, majd bólintott. Szemmel láthatóan
megörült az újabb ötletének.
- Jó napot, Samsa úr! Egészen szomorú benyomást kelt.
Hirtelen a két csáp vonakodva Juli irányába mozdult. A lány
lassan feléjük nyújtotta a mutatóujját, hogy Samsa megérintse. Pip
azt gondolta, hogy a lány pontosan tudja, hogyan vegyen rá
másokat, hogy a kívánságait teljesítsék.
Samsa hosszú csápjai óvatosan a lány felé hajoltak. Egy kicsit még
megtorpant, de aztán enyhe remegéssel továbbtolta őket. A
következő pillanatban mindkettő egyszerre megkopogtatta Juli
mutatóujjának a begyét. Két-három másodpercig tartott az érintés.
Ami utána történt, olyan gyorsan esett meg, hogy Pip alig tudta
kivenni a részleteket. A bogár szájszervéből éles szisszenés tört elő.
A következő pillanatban Samsa a matrac túlsó felére gördült,
csörtetve hat lábon ért földet, majd eltűnt az ágy alatt.
Juli egy lépést hátrált, és megütközve nézte az ujjait. Pip azon
gondolkodott, hogy először a lányt nyugtassa-e meg, de aztán úgy
találta, hogy egyáltalán nem hat nyugtalannak, inkább csak
meglepődött. A fiú csodálkozva ereszkedett térdre az ágy előtt.
- Hé! - szólt Pip, miközben oldalra fordította a fejét, hogy
belásson az ágy alá. - Mi történt?
Samsa úgy kuporgott a sötétben, mint valami barlangban, és
rásziszegett. A rágószerve izgatottan csattogott a semmibe.
- Nem kedvel engem. - Juli Pip mellé lépett, de állva maradt.
Hogy lehet őt nem kedvelni? Úgy lehet, Samsa már túl régóta
foglya ennek a rovartestnek, és elfelejtett néhány dolgot, mint
például az illendő viselkedést, ha az ember egy lánnyal találkozik.
Talán mindig is tépelődő magányos farkas volt, aki félt a nőktől.
- Jobb lesz, ha megyek - mondta Juli.
Samsa csápjai hevesen csapkodtak körbe-körbe. Pip még soha
nem látta ilyennek, még akkor sem, amikor azt javasolta neki, hogy
bútorfénnyel csillogósra fényesíti a páncélját.
Egy sóhajtással felállt, még egy utolsó pillantást vetett a matracon
az üres gödörre, és megfogta Juli kezét.
- Nem túl udvarias - mondta, de a lelke mélyén az érzéseire
figyelt, miközben a kezük találkozott, és nyomot keresett, vajon mit
érezhetett Samsa. Mindaz, amit érzett, jóleső bizsergés volt a
karjában.
- Később majd megpróbálhatjuk még egyszer - szólt.
A lány vele együtt az ajtóhoz ment anélkül, hogy egyetlen
pillantást vetett volna hátra. Olyan volt, mintha már el is felejtette
volna Samsát, hogy újra egészen Pipre összpontosítson.
Kint a folyosón a kisfiú megkérdezte: - Meg akarsz nézni még
valamit?
A lány kék szemében egy pillanatra ismét ott volt a türelmetlenség
árnya. Aztán visszatért a mosolya, és bólintott.
A földszintre vezető lépcsőn találkoztak néhány könyvönkívülivel,
akik a vacsoráról jöttek éppen. Mind kíváncsian méricskélték Julit,
és a kislány barátságosan üdvözölte a nőket és a férfiakat, még ha
pukedli nélkül is. Egy idősebb könyvönkívüli nő utánuk nézett,
amikor ők már továbbmentek, és Pip kicsit túl gyorsan behúzta Julit
a következő sarkon, mert bosszantotta, hogy a nő így megbámulja
őket.
Nem sokkal később kivezette a lányt a sötét parkba. Juli hosszú
haja aranylón csillogott, ahogyan a kivilágított ablakok fényét
visszaverte. Furia egyik sokzsebes kabátját viselte, mind elég nagy
volt egy csőrös könyvnek.
A fű csillogott a zápor után. A dombokról jeges szél fújt le a
völgybe.
- Hová megyünk? - kérdezte a lány.
- Mindjárt meglátod.
A kápolna mögötti kis temetőbe értek. A sírok között, közvetlenül
egy női alakot formáló kőszobor mellett, amely a két kezébe temette
az arcát, most fehér fa emelkedett. Előző nap még nem állt ott.
Nassandra este itt vert gyökeret, mert ő és Patience naplementéig
ücsörögtek az egyik sír talapzatán, és beszélgettek. Pontosabban
szólva Patience beszélt, kézzel-lábbal, ahogyan már szokása volt, a
lélekfa pedig némán hallgatta, és figyelte azzal a nagy szemével. Pip
az egyik ablakból látta őket, és boldog volt, hogy a testőre nem
követte lépten-nyomon, miközben Julinak megmutatta a
rezidenciát.
A nyírfa törékeny volt, vékony törzsű és ritkás lombú, fiatal fa. A
lélekfákra az évszakoknak nem volt hatása, minden reggel
elhullatták a lombjukat, majd esténként újat növesztettek. Fény
csupán a rezidenciáról hatolt el idáig, és nem volt elegendő ahhoz,
hogy a fehér fakérgen sorakozó tűvékony betűsorokat láthatóvá
tegye.
- Nassandrának hívják - mondta Pip.
Juli a kőből faragott női alakot figyelte a fa mellett.
- Miért van neve?
- Nem a szobrot. A nyírfát. Lélekfa. Éjjelente fává változik,
napközben ember. Legalábbis emberféle. - Jól tudván, hogy ezzel
teljesen összezavarta a lányt, hozzáfűzte: - Korábban lélekkönyv
volt.
Juli a fához lépett, és az egyik kezét a fára fektette.
- Normálisnak látszik.
- Hiszen most fa.
A lány megkerülte a törzset anélkül, hogy a kezét levette volna a
kéregről.
- Remek, milyen emberek élnek itt. Biztosan úgy érzed magad,
mint egy cirkuszidomár.
Pip a homlokát ráncolta.
- Ők a barátaim, nem állatok, akiket az ember ostorral űz
keresztül egy sátorban.
- Természetesen nem. Elnézést.
A körmével most éppen megkarmolta Nassandra törzsét? A fiú
egy lépést tett a fa felé, de a lány akkor már leeresztette a kezét.
- Miért mutattad meg nekem ezt itt? - kérdezte a lány.
A fiú megnémult, mert egyszerre csak bárgyúnak érezte az
indokát. El akarta mesélni a lánynak, hogyan jött ide Patience-szel,
hogyan osztotta meg a borsmentás kekszét ez a jólelkű kolosszus
Nassandrával, és hogy aztán sokáig üldögéltek még itt, mert kezdték
megkedvelni egymást. Pip titokban azt remélte, Juli is le fog vele ide
ülni a hideg este és a szél ellenére, és talán akkor a lány is egy kicsit
kedvelni fogja őt.
- Mert… - kezdett bele a fiú.
A lány keze mintegy mellékesen ismét megérintette a nyírfa
törzsének hátsó oldalát.
- Csak úgy - mondta a fiú. - Hogy mindent láss.
- Úúúgy. - Valamit csinált a fával, talán nem is tudatosan. - Most
már tényleg szívesen hazatelefonálnék. Biztosan rögtön értem
akarnak majd jönni. Van címetek?
Címük az volt, de az apja azt a szigorú szabályt hozta, hogy
kívülállóknak nem árulhatják el. Olyanoknak nem, akiknek
tudomása van a könyvmágiáról és az Adamita Akadémiáról.
- Ide nem jöhetnek érted - mondta a fiú. - És azt sem tudom, jó
ötlet-e, hogy innen telefonálj nekik.
A lány borzasztó hang kíséretében lehúzott a törzsről egy keskeny
csíkot a nyírfakéregből. A lombon zizegés futott át a fejük fölött,
talán csak egy széllökés.
- Mit művelsz? - kiáltotta a fiú. - Hagyd abba!
A lány először a fiúra nézett, aztán a kezében tartogatott fehér
kéregdarabra, mintha ő maga sem tudná igazán, hogyan is került
oda.
- Fáj neki? - kérdezte a lány.
- Egészen biztosan!
- De hát fa.
- Lélekfa. Hiszen mondtam már!
- Nekem olyan, mint egy teljesen normális fa. Olyan, amit az
ember kivág, feldarabol, és a kandallóba dob.
- Miért beszélsz ilyen förtelmes dolgokat?
A lány kinevette.
- Pip, a házatok tele van kandallóval! Nem égettek benne fát?
 - Lélekfát biztosan nem.
A lány eldobta a nyírfa kérget, ismét a törzshöz nyúlt, és lehúzott
egy újabb csíkot anélkül, hogy teljesen leszakította volna.
- Mi történik, ha az ember elfűrészeli? Átváltozik? Vagy
egyszerűen egy nagy darab tűzifa marad?
Pip előreugrott, el akarta rántani a lányt Nassandrától, de ekkor
felemelte a másik kezét, és a fiú felé nyújtotta.
- Hozzám ne érj, különben letéptem róla a következő darabot!
Pip nehezen nyomta el a haragját, de megállt, éppen három lépés
távolságban. Nem gyakran kívánta, hogy könyvmágus legyen, de ez
olyan pillanat volt. Egy lélekkönywel egyszerűen ellökhette volna
onnan a lányt.
- Teszek neked egy javaslatot - mondta a lány. - Most idehozod
nekem a mobilt anélkül, hogy bárkinek is szólnál róla, és elárulod
nekem, hol vagyunk. Gyorsan telefonálok. Utána békén hagyom a
barátnődet.
A fiú körül forogni kezdett a világ, csak a fejében lett teljes
nyugalom. Ő maga is meglepődött rajta, egyszerre csak milyen
tisztán tud gondolkodni. A lány felültette őt és a többieket. Lehet,
hogy tényleg csak tizenegy éves, de nem az a csinos kislány, akinek
tartotta; a lelke romlott, és nem kellett hozzá a bőrét lehúzni, mint
ahogyan ő teszi Nassandrával, hogy ezt felismerje az ember.
Éppen felelni akart valamit, amikor a ház felől hangokat hallott.
- Pip? Itt vagy kint?
Patience. Őt keresi.
- Egyetlen hangot se! - fújtatott a lány.
- Itt vagyunk! - kiáltotta a fiú szilárd hangon.
A lány letépte a következő kéregdarabot, ezúttal majdnem olyan
hosszút, mint az alkarja, és akkor valami meglepő dolog történt:
még mielőtt Pip előre tudott volna ugrani, és elkapni a lányt, az úgy
ugrott fel a fára, akár egy macska, és fürgén felmászott a törzsön. Az
első ágak két yard magasságban nőttek, és a lány olyan gyorsan fent
volt, hogy Pipnek még arra sem maradt ideje, hogy eldöntse, vajon
kövesse-e. Az egész fa zizegett, a fiatal ágak veszélyesen
meghajoltak, itt-ott letört egy ág, miközben Juli egyre magasabbra
mászott a koronában. Már ő maga is majdnem több volt, mint
amennyit Nassandra elbírt. A kétszeres súly komoly sérüléseket
okozott volna a lélekfának.
- Pip! - Két zseblámpa meg-megránduló fénykúpot vetett,
miközben Patience több kísérővel közeledett. Amikor a temetőbe
értek, Pip a déli államokbeli katona mellett Kassiopeius faunt
ismerte fel. Ezenkívül ott volt még Kyriss igazgató és az ősz hajú
könyvönkívüli nő a lépcsőről.
- Egyetlen lépést sem tovább! - kiáltotta Juli a lombkoronából. A
szavait letörő ág reccsenése követte. Lehajította Piphez, aki
felemelte, és az ujjvastagságú töréshelyen rózsaszín nedvet vett
észre.
- Várjatok! - kiáltotta Patience a többieknek. - Ne menjetek
tovább!
Megálltak.
A lomb újra megrázkódott, és Pip ezúttal biztos volt benne hogy
nem széllökés okozta.
- Valaki hozzon nekem egy telefont! - parancsolta Juli, akit alig
lehetett látni a lombkorona közepén. A fehér ruhája a sötétben
csupán szürke árnykép volt, egybeolvadt a nyírfaágak kuszaságával.
Nem mászhatott magasabbra három yardnál, minden felsőbb ág túl
vékony volt ahhoz, hogy elbírja őt. Pip felismerni vélte, hogy a lány
egy villás ágon kuporog, de nem volt benne biztos.
Patience végre felfogta, mi történt, és döngő léptekkel Piphez meg
a fához ment.
- Ha bármit csinálsz Nassandrával, minden egyes csontodat
eltöröm! - ordította, miközben az egyik kezével felfelé világított az
ágak közé, a másikkal előhúzta a revolverét.
 - Előtte én még letöröm egy csomó ágát. - Tizenegy éves létére
figyelemreméltóan hidegvérű volt. - Fordítsd lefelé a lámpád!
- Sajnálom - mondta Pip leverten Patience-nek. - Rászedett.
Az idősebb könyvönkívüli nő közelebb jött.
- Én ismerem őt. A valódi neve Pandora Himmel. Először nem
voltam benne biztos, mert akkoriban még sokkal fiatalabb volt, de
aztán eszembe jutott ez a mosoly… akár egy angyalé, aki valójában
maga az ördög.
- Te voltál a szakácsnő! - kiáltotta le a kislány. - A könyvönkívüli,
aki túl ostoba volt még a krumplipucoláshoz is!
- Könyvönkívülieket kényszerítenek rá, hogy nekik dolgozzanak -
magyarázta a nő megvetően.
- Már rég nem - felelte Pandora. - Mert még a legegyszerűbb
munkához sem értenek.
Patience közelebb lépett a törzshöz.
- Mindjárt megmutatom neked, ki itt…
Valami arcon találta odafentről - folyadék vékony sugara.
- Öngyújtó-benzin! - kiáltotta a lány. A következő pillanatban a
koronában láng lobbant fel. - Pip volt olyan kedves, hogy
végigvezetett a házon. Útközben mindenféle használható dolgot
találtam. Öngyújtót, utántöltő palackot, kést. Elég nagy zsebes
kabátom van.
Pip majdnem mégis felmászott, annyira haragudott, de Patience
visszatartotta.
- Elkapjuk, ne aggódj!
- Te ott! - kiáltotta a lány. - Kapcsold le a zseblámpádat, és dobd
el a pisztolyaidat! Oda hátra, a bokorba!
- Ezek revolverek, nem pisztolyok - tiltakozott Patience, és
lekapcsolta a lámpát.
- Dobd el őket!
- Előbb talán ledurrantalak téged.
 - Csak nyugodtan. - Pandora zizegés közepette helyzetet
változtatott. Valószínűleg védelmet keresett a törzs mögött. - De a
lélekfa előbb lángokba borul.
- Majd biztos elégeted saját magadat is! - kiáltotta Pip.
- Kíváncsi vagy rá?
Patience gyengéden megérintette Nassandra fehér törzsét.
Amikor elvette a kezét, nedvességtől csillogott. Vizsgálódva az
orrához emelte. Pip távolról is felismerte a benzinszagot. Pandora
leöntötte a törzset a folyadékkal.
- Kényszerítsetek csak, hogy lejöjjek - mondta. - És éppen amikor
elkaptok, felkattintom az öngyújtót, és a törzsnek hajítom. Tényleg
azt hiszitek, meg tudjátok akkor még menteni?
- Már akkoriban is gonosz gyerek volt - szólalt meg ekkor a
könyvönkívüli nő. - Velejéig romlott. A legszívesebben csőrös
könyvek lapjait tépte ki.
Pip rosszul érezte magát, majdnem ugyanolyan dühös volt
magára, mint Pandorára.
- Nem tehetsz róla - mondta Patience. - A nők a kisujjuk köré
tekernek bennünket, férfiakat. - Miközben Kassiopeius és a többi
könyvönkívüli lassan közeledett, a déli katona a bokorba hajította
mindkét revolverét. Aztán újra felnézett. - Elégedett vagy?
- Küldj el mindenkit!
- Tűnjetek el! - kiáltott hátra Patience a válla fölött.
- Az egyikük jöjjön vissza egy telefonnal! - fűzte hozzá Pandora. -
Valaki, aki gyors. Nem a kövér igazgató. Az a faun ott!
- És akkor mi lesz? - kérdezte Patience.
- Valakit fel akar hívni az Akadémiáról - mondta Pip. - És elárulni
nekik, hol vagyunk.
- Velejéig Himmel - mondta a könyvönkívüli nő.
- Most tűnjetek el! - kiáltotta Pandora.
Patience intett a többieknek.
 - Tegyétek, amit mond!
Morgás és zúgolódás támadt, de Kyriss és Kassiopeius széttárta a
karját, és visszatessékelték a könyvönkívülieket. A rezidencia
kivilágított ablakai előtt az árnyékuk egyre kisebb lett.
- És most várunk - mondta Pandora. Mintegy mellékesen
felkattintotta az öngyújtó lángját, kétszer-háromszor, de nem
tartotta elég közel a törzshöz ahhoz, hogy Nassandrát felgyújtsa.
- Ha még egy ágát letöröd, letépem a fejed! - mondta Patience.
Válaszként recsegés hallatszott, és a sötétből egy ág hullott
feléjük.
Patience dühtől forrva felordított, miközben a lombkoronát
elgyötört remegés zörgette meg.
- Spórold meg magadnak a fenyegetéseket, nagy ember! - mondta
Pandora. - A nővérem hamarosan az Akadémia tanácsában ül, és
akkor elég jól fog mutatni, ha a Himmel család az egyik kiemelt
ellenállási fészekkel áll elő.
Egyik ellenállási fészek? - gondolta Pip. Mert van még több is?
- Engem cseppet sem érdekel, hogy gyerek vagy - mondta
Patience, és gyengéden felemelte a letört ágat. - Ezért akkor is
megöllek.
- Jobb lesz, ha a faun siet - szólt a lány rezzenéstelenül.
Az öngyújtó felgyulladt. Ismét kialudt.
Aztán újra felgyulladt.
 52.

Atticus Arbogast visszadugta a fegyverét a kabátja alatti

övtáskájába. Az arca semmiféle érzelemről nem árulkodott, mintha
lőálláson tüzelt volna céltáblákra, nem pedig a világa uraira.
A koszos, sötét hajú fiúnak az oldalán mintha még mindig nem
lett volna saját akarata, de Jamesnek az a benyomása támadt, hogy
az üres tekintete mögött lázong. Mivel itt bent a könyvmágiát
blokkolták, Arbogast rá gyakorolt hatása is kezdett alábbhagyni. A
lestrapált külsejéből ítélve végigcsinált ezt-azt.
A borostyánkő asztal körül a tanács tagjainak holtteste hevert.
Julius Cantos arcán ugyanaz a zavarodott kifejezés ült, mint élete
utolsó pillanataiban. Gregor von Lohenmutot a golyó hátrasodorta,
és maga alá temette a széken ülő feleségét; őt is megölték, még
mielőtt kiáltani tudott volna.
Rubina Cantos néhány lépést hátrált az asztaltól, kifelé az aranyló
csarnokba, mielőtt egy golyó leterítette. Az utolsó golyó rögtön
ezután a lányát találta el, és terítette földre. Habár Líviát a kapuból
nem látta, James hallotta a zihálását az asztal mögött, amelyet
százszorosára erősített a csillagkép-kupolás csarnok.
- Nem maradhat életben - mondta a báróné.
James sejtette, hogy az ellenkezése értelmetlen, mégis
megpróbálta.
- Senkinek nem árthat már.
- Ha az ember így kezd bele egy dologba - magyarázta Arbogast
anélkül, hogy ránézett volna -, akkor jobb, ha be is fejezi. - Az idegen
fiút James és a báróné mellen hagyta, és elindult az óriási asztal
mentén. Eltartott egy ideig, mire megkerülte. Akkor megállt,
mindenféle érzelem nélkül a földre nézett, és ismét előhúzta a
fegyverét.
 - Mondja meg neki, hogy ne tegye! - kérte James a bárónét.
- Túl sokáig dolgoztam ezen - felelte a nő. - Veit és Rachelle
majdnem mindent tönkretettek a kis játékukkal. Korábban kellett
színre lépnem, mint terveztem, és nem fogom másodszorra is
megkockáztatni, hogy valaki ismét megzavarjon. Főleg nem Livia
Cantos. - Ezen szavakkal a báróné Gregor von Lohenmuthoz lépett,
és felemelte a halott pisztolyát.
Arbogast Liviára célzott, aki a földön feküdt előtte. A nő heves
levegővételek között sziszegett valamit, amit az asztal másik oldalán
nem lehetett érteni.
A fiú felnyögött James mellett. A csarnok akusztikája elvitte
Arbogastig, aki az utolsó pillanatban megállt, és visszapillantott
Jamesre.
- Hé, könyvönkívüli! Gondoskodj róla, hogy ne csináljon
butaságot, ha felébred.
James a fiúra nézett, aki néhányszor pislogott, mintha éles fény
sütne a szemébe. A háta mögött megrángatta az összekötözött kezét.
- Intézem én - szólt a báróné. - Legyen gondja a lányra, Atticus!
Livia még egyszer fújtatott valamit Arbogast irányába, aztán a
férfi meghúzta a ravaszt. James fülében ez a lövés sokkal
hangosabban dörrent, mint eddig bármelyik, és mintha a
végtelenségig visszhangzott volna a borostyánkő csillagok alatt.
Mellette a fiú beszélni próbált.
- Hogy hívnak? - suttogta James.
- Fi… Finnian.
Csupán néhány lépés távolságban volt az ív, amely visszavezetett
Rómába, de a három család egyik hozzátartozója nélkül nem tudták
átlépni a küszöböt. Az egyetlen, aki még szóba jöhetett, olyan
arckifejezéssel közeledett hozzájuk, amelyről leplezetlen diadal
sugárzott.
James úgy határozott, eltereli a báróné figyelmét Finnianről, hogy
a fiúnak több ideje legyen kivenni magát Arbogast befolyása alól.
 - Mi lesz Veittel és Rachelle-lel? - kérdezte, és egy lépést tett az
idős asszony felé. - Nem fognak idejönni?
- Lehet, hogy megpróbálnak. De akkor kénytelenek lesznek
megállapítani, hogy a Szentélybe vezető út le van zárva, mert
néhány perc múlva már nem fog létezni.
- Ezt itt mind át akarja engedni az ideáknak? - Elképzelése sem
volt róla, tulajdonképpen mik ezek az ideák, de felfogta a
fenyegetést, amely belőlük áradt.
- A Szentély egyszerűen el fog tűnni - mondta a báróné -, és soha
senki nem fogja megtudni, mi történt. Vagy megkérdőjelezni, hogy a
jövőben miért csak egy ember áll az Akadémia élén.
James a szeme sarkából látta, hogy Finnian tudata egyre tisztább.
A báróné nem olyan vak, mint ahogyan megjátssza, de ilyen
távolságból talán nehezére esik a fiú arcvonásait leolvasni.
Arbogast is ismét közeledett. James szerette volna tudni, mit
ajánlott neki a báróné az árulásért cserébe. Befolyást minden
döntésre vonatkozóan, amely ezentúl a könyvmágia sorsát
meghatározza? Vagy valójában ő mozgatja a szálakat, csak szüksége
volt a három ház egyik hozzátartozójára, aki kifelé legitimációt
szerez neki? Talán mások is vannak még mögötte, összeesküvők
egész csoportja, akik a trónfosztásból profitálnak.
- Egyetlen könyvmágus sem pusztíthatja el a Codex Custodist. - A
báróné von Lohenmut pisztolyával Finnianre mutatott, aki félig
James mögött állt. - Ezért ő fogja elintézni.
James felé fordult, de közben szemmel tartotta Arbogastot is,
akinek még az asztal jó negyedét meg kellett kerülnie.
Finnian ismét megrángatta a köteleit. A könyvmágia befolyása
elmúlt, de mintha még nehezére esett volna tájékozódni. Egyáltalán
tudja, hol van?
- Te - szólt hozzá a báróné vádlón - a Dalnok Fivérek közül való
vagy.
 James tisztelettel mérte végig. Körözött terrorista létére elég fiatal
volt. Ugyanakkor azon tűnődött, ezek után a báróné vajon neki
hasznát akarja-e még venni.
- Légy szíves, menj az utamból! - mondta az asszony.
James engedelmeskedett. A kezében tartott pisztoly kicsi volt, és
valahogy úgy hatott, mint ami nincs a helyén. A fiú mégsem
kételkedett benne, hogy tudja használni. Az elmúlt évek során sok
mindent megtanult az idős asszonytól - főleg azt, hogy ne becsülje őt
alá.
- Hozd a lélekkönyvemet, és vidd a küszöbre!
James az asztalhoz ment, a nő helyére. A sérült borítójú, nehéz
könyv a Szentélyben nem bírt hatalommal. Ennek ellenére fiú
kelletlenül vette a két kezébe, és tért vele vissza a bárónéhoz.
- Te pedig - szólt a báróné Finniannek -, most felmászol az
asztalra!
A fiú nem felelt. Közömbösnek látszott, de James látta rajta, hogy
még az új benyomásokkal küzd. Egy egész világ borostyánkőből, a
terem valószerűtlen tágassága, a halottak az asztal körül. Ez
meglehetősen sok olyasvalaki számára, aki éppen most ébredt fel.
Ahogy Arbogast közeledett, a revolverével Finnianre célzott.
- Tedd, amit mond!
- Bármit is akar… Magának kell elintéznie.
A fiú hangja megtört volt, de elszánt.
- Nem megmondtam!? - kiáltott Arbogast a bárónénak. -
Időpocsékolás volt idehozni. Makacs fiú. Intézze el a dolgot az ölebe,
és tűnjünk el innen végre! Ideje, hogy Phaedrával foglalkozzam.
- Fél az ideáktól? - kérdezte James az ügynök felé fordulva.
Rendes esetben elég okos volt hozzá, hogy némán zsebre tegye a
könyvmágusok sértéseit. De sajnálta volna visszafogni magát.
Amióta a Szentély elpusztítása szóba került, sejtette, mire megy ki
a játék. Bármit is mond, nem teszi rosszabbá a helyzetét.
 Arbogast megállt előtte, és teljes megvetéssel végigmérte. Valamit
felelni akart, de a báróné James segítségére sietett.
- Hagyja őt békén! - A pillantása nagyobb vonzalomról árulkodott,
mint amit James lehetségesnek tartott. Arbogastnak igaza volt:
James valóban csak egy háziállat, idomított könyvönkívüli, akit a
báróné láthatatlan pórázon vezet. Mégsem mutatkozik késznek
feladni őt, amíg van más lehetőség. - Ő megy! - követelte egy
intéssel Finnian irányába.
Arbogast sóhajtott.
- Hallottad, fiú. Mássz fel az asztalra, menj a közepéhez, és tedd
tönkre az üveg alatt található könyvet! Nem arról álmodtál mindig
is, hogy megsemmisíted a Szentélyt? Itt az alkalom.
Finnian meghökkent, aztán mozgatni kezdte a két karját a háta
mögött.
- Megkötözött kézzel?
Arbogast türelmetlen pillantást vetett a bárónéra, mintha az ő
hibája lenne, hogy a világ legősibb trükkjével kell bajlódnia.
- Minden hiábavaló. - Mégis előhúzott a kabátjából egy bicskát,
átvágta a kábelkötegelőt, amellyel Finnian két csuklóját egymáshoz
erősítette.
Egy pillanatig James meg volt róla győződve, hogy a fiú azonnal
támadni fog. Természetesen nem volt esélye Arbogast ellen: az
ügynök fegyvert viselt, és a sérülése ellenére szemmel láthatóan
ereje teljében volt, miközben Finnian alig állt a lábán.
- Köszönöm szépen! - Finnian megdörzsölte a csuklóját.
Arbogast elmagyarázta neki, hogy az asztal közepén a könyökével
verje be az üveget, vegye ki a kódexet, és tépje ki minden oldalát.
- De sietned kell.
Finnian keserűen felnevetett.
- Tegye meg maga! Lőjön agyon, ha akar, de maga nem parancsol
nekem. - Majd megvető pillantást mérve az idős asszonyra,
hozzáfűzte: - Egy Himmel meg főleg nem.
James látta az elszántságát, az elvi tagadást, amelynek semmi
köze nem volt az egyszerű dachoz, főleg nem az életéért való
aggódáshoz. Ez a fiú szívesebben hal meg, minthogy Atticus
Arbogast bármilyen utasítását végrehajtsa.
- Kényszerítse rá! - szólította fel a báróné, miközben az asztal
közepe felé intett. A Codex nem látszott onnan, csak a kerek
üvegtábla, amely alatt bele volt foglalva a borostyánkőbe. A könyv
legalább nyolc lépés távolságban volt, James mégis lágy lüktetést
vélt érezni a levegőben. Valószínűleg egész idő alatt ott volt, az
észlelése peremén.
A báróné arcát eltorzította a düh.
- Nevetséges, hogy ellen tud állni magának, Atticus! Hiszen csak
egy fiú!
Egy pillanatig úgy látszott, mintha Arbogast valóban adna valamit
a nő szavaira. Szemrebbenés nélkül öt embert megölt, amikor azt
kívánta tőle. Kétségkívül tiszteletben tartotta a kívánságait.
De az engedelmességnek is volt határa.
Egy lépéssel közvetlenül Finnian előtt termett.
- Meg akarsz halni? - kérdezte. - Mennyire gondolod ezt
komolyan?
- Menjen a pokolba!
- Atticus! - kiáltotta a báróné élesen, ám ezúttal figyelmeztetés
volt. - Szükségünk van rá!
Arbogast a revolverét Finnian mellkasára szegezte, rámosolygott,
és meghúzta a ravaszt.
 53.

Finnian úgy érzékelte a becsapódást, akár egy ökölcsapást,

mégis alig fájt. Perverz módon abban a szempillantásban
éberebbnek érezte magát, mint az azt megelőző percekben. Az
értelme felfogta, mi történik vele, még miközben hátrasodródott.
Hirtelen a hátán feküdt. A felsőtestét zsibbadtság fagyasztotta
meg, de ez csupán illúzió volt, semmi más, mint önvédelem.
Az igazság az, hogy meghal.
A felismerés csak röviden villámlott fel benne, aztán a figyelme
kifelé irányult, mintha meg akarta volna kímélni magát attól a
bizonyosságtól, hogy a tüdeje folyadékkal telik meg, és elveszíti az
ellenőrzést a légzése felett. Egyik sem ijesztette meg.
Catre gondolt.
Arra, amit bevallottak egymásnak az első napon a rezidencián,
miután a lány két héten át halottnak tartotta. Amikor aztán ismét
elhagyta őt, hogy Marduk erődítményébe belopózzon, egyre
gyakrabban kellett a lányra gondolnia, miközben a gátlásait
leküzdötte, és bűntetteket hajtott végre, hogy a többiek befogadják.
Cat volt az, aki arra emlékeztette, ki és mi ő. Nem ezek közül a
férfiak közül való, akik feltétel nélkül követték Mardukot, hanem
olyan valaki, aki csak megjátssza, hogy olyan, amilyen soha nem
akart lenni. Soha nem látta magát bűnözőnek, még akkor sem,
amikor rajtaütöttek a melegház alatti kapun. És talán túlságosan
megkönnyítette a saját dolgát, amikor bebeszélte magának, hogy az
Akadémia feletti győzelemért semmilyen ár nem túl magas.
Catnek igaza volt. Egyenesen meg is mondta neki, újra és újra, és
ezért is szerette őt - annyival jobban, mint a szabadságnak ezt a
homályos eszméjét, jobban, mint minden eszméjét. Marduk
fedezékén éjszakánkét a lány arcát látta, a hangját hallotta, mintha
mellette feküdne, és vele beszélne.
 És most ismét megjelent előtte, először homályosan, aztán egyre
tisztábban.
Arról a helyről, ahol feküdt, látta, hogy Arbogast a báróné és a
könyvönkívüli az aranyos borostyánív alatt állnak. Az ügynök és az
asszony veszekedett, Arbogast a fegyverével az asztal irányába intett
a másik fiúnak. A fiú tétován megtette az első lépéseket.
Mögöttük felizzott a boltív, akár a folyékony láva, a levegő
surrogott alatta.
És hirtelen ott állt Cat, de nem egyedül érkezett. Több alak vált ki
az aranyló surrogásból, átrontottak a küszöbön, nekiütköztek
Arbogastnak és a többieknek. Hangok keveredtek el szótagok
pépjévé. Ujjak mutattak vádlón egymásra - vagy fegyverek?
Akkor valaki odarohant hozzá, térdre ereszkedett mellette.
Cat arca úgy jelent meg fölötte, akár egy álom.
A lány beszélt hozzá. Sírt. A fiú nem érezte, ahogyan a lány a
mellkasára nyomja a kezét, úgy látta, mintha az a test ott lent épp
olyan kevéssé lenne az övé, mint a lány ujjai, amelyek közül egyre
több sötét vér bugyogott elő.
Végül még egy arc. Furia.
A hangok tompán és távolian csengtek, mintha a feje víz alatt
lenne. Ezért nem kap rendesen levegőt?
- Cat - suttogta. - Cat, hallgass meg…
A lány lehajolt hozzá, és könnyek között megcsókolta. És
meghallgatta, amit a fiú mondani akart neki.
Nem sokkal ezután dördült el a következő lövés.
 54.

Még miközben Furia és a három társa átszelte a hatalmas

kapuívet a Piazza Minción, az utca képe a másik oldalon
megváltozott. Először úgy tűnt, mintha minden szín szépiává és
matt arannyá fakult volna. Furia egy pillanatig azt hitte, a világ
oldalai között van. De egyáltalán nem érezte úgy, mintha nagy
magasságból zuhanna. Továbbra is lépést lépés követett, látta maga
mellett Isist, Catet és Duncant - és hirtelen valami mást is érzett.
A könyvmágia halott volt ezen a helyen. Olyan volt, mintha
elnémulna egy halk dallam, amely évek óta kísérte.
Duncan grimaszt vágott, és megállt, miközben Isis azon nyomban
dülöngélni kezdett, mintha ütés érte volna. A legrosszabbul azonban
a csőrös könyvet érintette. A ráncos nyak hirtelen lekonyult, és
élettelenül himbálózott lefelé a könyv borítójáról. Furiát pánik
kerítette hatalmába, megállt, a csőrt a bal tenyerére fektette, és
életjel után kutatott.
Semmi.
A kapcsolat, amely hat hónappal korábban jött létre a könyv és
közötte, megszűnt. Az egyedüllét szörnyű érzése szállta meg, és
hátrálni akart, de Isis karon fogta.
- Így védik magukat - mondta vontatottan, miközben a
felsőtestével előrehajolt, és az egyik kezével a térdére támaszkodott.
- Másoktól és egymástól. Valami közömbösíti a könyvmágiát. Van itt
egyfajta fal.
- De a könyvem…
- Az enyém is - vágott a szavába Duncan. - Már nem érzem.
Isis lassan kiegyenesedett. Rá, mint élő könyvre a védelmi fal
bizonyára pusztító hatással volt. Ami még talpon tartotta őt az a
része volt, ami emberi benne; a testi ereje, az értelme, az akarata.
 Furia pillantása ismét a csőrös könyv élettelen nyakára siklott. A
fájdalomtól elszorult a torka.
- Magához fog térni - mondta Isis. - Nem engednék, hogy a saját
lélekkönyvük kárt szenvedjen.
Cat nyugtatóan megérintette Furia karját, de közben Isisre nézett.
- Ha a könyvmágia nem hat a Szentélyben, akkor mivel akartok
harcolni?
Duncan előhúzta a pisztolyát, és Isis is hasonlóan tett.
- Szükség esetén ezzel - felelte remegő hangon. - Vissza kellene
fordulnotok. Duncan és én elintézzük.
Furia megrázta a fejét.
- Látni akarom azt, ami ott van. - Isistől tudta, amit Damaskanos
megosztott vele: hogy a Szentélyben nincsenek őrök, mert a három
család túlságosan fél a beavatottaktól. Hogy egyedül a
titoktartásukra hagyatkoznak és az egymás iránti bizalmukra,
egyfajta becsületkódexre, amely olyan régi, mint maga az Akadémia.
Cat elszánta magát.
- Számomra ez semmin nem változtat. Én is veletek megyek. -
Talán tényleg meggyőződésből tette, talán csak azért, mert valamit
bizonyítani akart magának, de még inkább Finniannek, aki a
szemére vetette, hogy már nem is hisz az ellenállás ügyében.
- Ahogy akarjátok - mondta Isis.
- Mi lesz veled? - kérdezte Furia. - A könyvmágia nélkül…
- Menni fog.
Duncan arcvonásaiból ítélve a férfi osztotta Furia kétségeit, de ő is
tudta, hogy ez nem a megfelelő időpont a veszekedésre.
Furia óvatosan a kabátja zsebébe dugta a lélekkönyvét. A csőrös
könyv jajveszékelni fog, ha újra felébred, és ez a gondolat némileg
enyhítette az aggodalmát.
Lassan továbbment.
 Az aranylásból körvonalak váltak ki - három alak, mögöttük a
legnagyobb asztal, amit Furia valaha is látott. Mint minden, az
asztal is főként szimbólumnak tűnt, a hatalom és a mérhetetlen
gazdagság romantikus eszméjének megtestesítője volt, amely
ugyanabból a nagyzási hóbortból született, mint az őrült királyok
kacsalábon forgó palotái. Még inkább érvényes volt ez a gigantikus
kupolára: csillagképes égbolt kék háttéren. A padló aranyüvegből
vagy borostyánkőből készült mozaik volt, az asztalt és a székeket
ugyanebből az anyagból faragták. Nehéz lett volna megmondani,
hogy a csarnokban a mézszínű fény a padlóból vagy a mesterséges
csillagokból eredt-e. Mintha minden belülről világított volna, és ez
ünnepélyes, majdnem szakrális légkört kölcsönzött a helynek.
A három alak egyike Atticus Arbogast volt. Ahogy a másik kettő, ő
is hátat fordított az újonnan érkezőknek. Mellette idős asszony állt
fekete ruhában. Egy sötét loknis fiú éppen tétovázva indult az asztal
felé.
És csupán néhány lépés távolságban volt ott még valaki.
Finnian hevert a padlón. Az oldalán feküdt, vértócsában, és nem
mozdult.
Catből rémült zihálás szakadt fel. Arbogast és az idős asszony
megfordultak, de Isis és Duncan már rájuk fogták a fegyverüket.
- Le a fegyverekkel! - követelte Duncan.
Csak ekkor tűnt fel Furiának, hogy az asszony is pisztolyt tart a
kezében. És hogy további élettelen testek hevernek tőle balra,
távolabb: egy férfi és egy nő.
- Mi…
Nem fejezte be a mondatot. Cat nem várta meg, hogy Arbogast és
az asszony engedelmeskedjen Duncan parancsának. Elviharzott
mellettük, félrelökte a sötéthajú fiút, és Finnian mellett térdre esett.
Isis és Duncan is felfedezte a holttesteket az asztal körül. A
másodperc töredékéig ez elterelte a figyelmüket.
Arbogast hirtelen felemelte a pisztolyát, és Duncanre célzott.
 - Klasszikus patthelyzet, úgy mondanám - mosolygott.
- James - szólt az asszony a fiúnak -, tudod, mi a dolgod.
- A könyvönkívüli nem mozdul egy tapodtat sem - parancsolta
Isis.
- Nos? - kérdezte Arbogast. - Kivárjuk, kinek bírják kevésbé az
idegei, és ki húzza meg előbb?
Furia nem bírta tovább az arany borostyánkő boltív alatt. Minden
fegyverre fittyet hányva Cathez és Finnianhez szaladt.
- Istenem - suttogta, amikor látta, milyen sok vért vesztett. Úgy
látszott, alig van már eszméleténél, a légzése lökésszerű volt.
Minden levegővételre hörgött. Amikor kifújta a levegőt, vér
buborékok bugyborogtak ki a száján.
- Ki kell innen vinnünk! - könyörgött Cat. - Itt meghal!
A fiú szilárdan Catre szegezte a szemét, és az ajkát mozgatta,
mintha mondani akarna neki valamit. A lány előrehajolt, homlokon
csókolta, majd az egyik fülét egészen közel vitte a fiú ajkához. Furia
hallotta, hogy a fiú suttog neki valamit, de nem értette a szavakat.
Amikor Cat ismét felegyenesedett, az arca még sápadtabb volt.
Furia megrémült, amikor meglátta a könny és vér áztatta
arckifejezését. Olyan nagyon megrémült, hogy kényszerítenie kellett
magát, nehogy megragadja Catet, és elrángassa Finniantől.
- Arbogast megölte Summerbelle-t - suttogta Cat.
Furia egy pillanatra lehunyta a szemét. Mögöttük újra felcsendült
Isis, Duncan és Arbogast hangja, de nem figyelt rájuk. Tényleg
nevetségesnek találta ezt a felvágást a fegyverekkel. Mindez itt
hamis érzetet keltett, mintha felcsapott volna egy könyvet, ami már
nem is az övé. Furia történetében a könyvmágusoknak nem lett
volna rá szükségük, hogy pisztolyokkal és revolverekkel fenyegessék
egymást. Az ő történetében Finnian nem haldokolna, és már talált
volna megoldást a saját problémáira. Furia története könyvmágiával
végződne, nem golyókkal. Az ő története végén varázslat lenne,
könyvek és még több varázslat.
 Cat mondott valamit, miközben Finnian mellett kuporgott, és a
fiú fejét az ölében tartotta, de Furia nem értette. Nem bírta tovább
elviselni, hogy így látja őket, és amikor kicsit a többiekre nézett, a
pillantása keresztezte a fiatal könyvönkívüli fiúét.
Egyszerre csak frissen lobbant tűz ült a fiú szemében, régi harag
és új elszántság, ugyanakkor rejtélyes mosoly is. És bár a lány nem
tudta, milyen szerepet játszik a fiú, vagy mi keresnivalója van itt
éppen egy könyvönkívülinek, egyet mégis egészen pontosan
felismert: hogy valami hasonlót gondol, mint ő maga. Hogy elege
van a tétlenségből és a tehetetlenségből. Hogy tenni akar végre
valamit, mindegy, milyen áron.
Pontosan úgy, mint ő.
Majdnem egyszerre indultak el.
Arbogast még mindig Duncanre célzott, és félig hátat fordított
nekik. Furia és a könyvönkívüli különböző irányból érkeztek,
mindkettőjüknek még öt vagy hat lépésre volt szüksége ahhoz, hogy
odaérjenek hozzá. Arbogast gyors volt, bizonyára könyvmágia nélkül
is. Ha megfordul, egyikőjüket eltalálja, sőt, talán mindkettőjüket.
- James, hagyd ezt! - kiáltotta a báróné.
Arbogast mosolygott, de nem fordult feléjük. Korát meghazudtoló
gyorsasággal balra ugrott, és tüzet nyitott Duncanre. A nagyobb
veszélyt még mindig az egykori ügynök jelentette, nem pedig Furia
vagy a fiú.
Duncan talán előre látta. Oldalra vetődött, egyetlen hajszálnyira a
golyó pályájától, ő maga viszont nem húzta meg a ravaszt, mert
Furia és a könyvönkívüli már csak egy lépés távolságban voltak
Arbogasttól. A következő pillanatban odaértek hozzá, miközben Isis
és a báróné továbbra is sakkban tartották egymást.
Arbogast újra tüzelt, és ezúttal Furia a torkolattüzet mintegy
lassított felvételként látta maga előtt, tűz és füst robbanása. Amikor
a férfinak ütközött, nem tudta, hogy Arbogast eltalálta-e. A férfi még
egyszer lőtt, és próbálta Furiát egy ökölcsapással távol tartani
magától.
 Furia hátrált, majd minden erejével ismét nekiugrott. A keze
karomként vájt a férfi arcába. A revolver még mindig közöttük volt,
de a lány most ököllel ütötte a férfi bal karján lévő sebet. Arbogast
ordítva próbálta lerázni magáról, de közben elvesztette az
egyensúlyát, magával rántotta a földre, és sikerült úgy magával
húznia, hogy Furia került alulra. A lány azonnal megértette, az
idegen fiú miért nincs már itt. Arbogast túl jó mesterlövész volt
ahhoz, hogy eltévessze a célját, amely ráadásul egyenesen jött felé.
Érezte a férfi leheletét, a ruhája izzadságszagát, a felszakadt seb
vérszagát. És látta a férfi arcát a sajátja fölött, rajta minden haragot
és értetlenséget is afölött, hogy éppen Furia az oka annak, hogy a
terve nem sikerült.
- Te, Rosenkreutz! - támadt rá a férfi. Magasra rántotta a
revolvert, és a lány halántékának nyomta a csövét.
A lövés rángása végigrezgett Furia testén, és hirtelen olyan
forróság keletkezett benne, amelytől úgy érezte, élve elég. Minden
felágaskodott benne, még ha túl késő is volt, hogy az elkerülhetetlen
ellen védekezzen.
Duncan fegyveréből a golyó a halántékán találta el Arbogastot, és
lesodorta a férfit Furiáról. Hirtelen nem volt már rajta súly, ami
lenyomta volna. Távolabb gurult a férfitól anélkül, hogy tudta volna,
él-e vagy meghalt. Közben nekiütközött a fiúnak, aki mellette feküdt
a földön, és az arcát nézte. A könyvönkívüli szemhéja verdesett, a
nyaka véres volt. A keze megérintette a lányét, egészen gyengén, és a
lány megértette, hogy a következő pillanatban el fogja veszteni az
eszméletét, talán meg is hal.
- James a neved? - kérdezte a lány olyan hangon, amely mintha
nem is a sajátja lett volna. Vasízt érzett, és valami csípős szagot,
amiről csak később fogja megérteni, hogy lőpor, ami beette magát az
orrsövényébe.
- James - erősítette meg a fiú megtört hangon. Utolsó erejével
nyitva tartotta a szemét, és a tudata még egyszer egészen kitisztult,
még ha csupán másodpercekre is. - Csak ő nevez így… mindenki
más… Jimnek…
Jól van, akarta mondani, valahogy megnyugtatni őt,
megvigasztalni, bármit is tesz az ember azzal, aki úgy lehet, éppen
meghal.
- Jim Hawkins - suttogta a fiú.
Akkor a szemhéja lecsukódott, és a keze elengedte Furiáét.
 55.

-Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja tenni - szólalt meg Cat.
Úgy állt Finnian mellett, akár egy alvajáró. Isis a fiú mellett térdelt,
és igyekezett a sebeit bekötözni, nehogy még több levegő kerüljön
kintről a tüdejébe. Nem csinálta ügyetlenül, Furia mégis látni vélte,
hogy Finnian már nem lélegzik. A mellkasa az egyik oldalon
felemelkedett, a másikon behorpadt.
- Még él - magyarázta Isis hidegvérrel. - Kint tudok neki segíteni.
- Vigyétek őt innen! - mondta Cat. - Ha még egyszer felébred,
mondjátok el neki, mit tettem. Vagy inkább mégsem.
Elfordult tőlük, és felmászott az óriási asztalra. Beszámolt a
többieknek arról, amit Finnian elárult neki: mit kell tennie, hogy a
Szentélyt megsemmisítse. Ha a könyv már nem tartja fenn a
védőfalat, az ideák el fogják nyelni ezt a helyet, ahogyan már oly sok
más, mélyen fekvő menedékhellyel tették.
Miközben Furia felkászálódott, megértette, hogy Arbogast
meghalt. Az arcát elfordította, de látta a Duncan golyója által
okozott sebet és a vértócsát, amely a halántéka körül egyre nagyobb
lett.
Jim - tényleg az a Jim Hawkins? - elvesztette az eszméletét.
Arbogast a kulcscsontja fölött találta el, elég távol a nyakától ahhoz,
hogy csak az izmot sértse fel. Egész vértócsa volt ott, de ha nincs
rejtett sérülése, talán túl fogja élni.
Duncan közben a bárónét tartotta sakkban. Az idős asszony
elejtette a fegyverét, de a veszély, amely belőle áradt, amúgy is
másfajta volt: amint a többiek átviszik őt a küszöbön, újra a
könyvmágusi erejének teljes birtokába kerül. Még ha nem is kapja
vissza a lélekkönyvét, senki nem tudta pontosan, mire képes. Mind
ismerték a történeteket, amelyek róla keringtek.
- Az öregasszonyt itt hagyjuk - jelentette ki Duncan.
 A báróné megkövült arcvonásokkal fogadta a szavait.
- Nem - ellenkezett Furia. - Szükségetek lesz rá, hogy átjussatok a
küszöbön. Én Cattel maradok.
Cat nem hallotta, mert már az asztalon lépdelt, a közepe felé, ahol
a Codex Custodist a borostyánkőbe foglalták.
Isis átvette a báróné őrzését.
- Vidd a fiút a boltív alá! - mondta Duncannek.
- Melyiket?
- Úristen, Duncan!
Duncan Finnian mellé lépett, és óvatosan felemelte, akár egy
gyereket. Finnian nem nyomhatott sokkal kevesebbet, mint ő,
Duncan mégis biztos léptekkel vitte a küszöbig.
- Neki is velünk kell jönnie! - Furia a könyvönkívülire mutatott.
- Arról neked kell gondoskodnod - mondta Isis.
- Én itt maradok…
Isis megrázta a fejét.
- Nem, ha meg akarod őt menteni.
Isis felemelte a báróné fegyverét a padlóról, a borostyánkő
asztalhoz sietett vele, és minden erejével Cat felé lökte az
asztallapon.
A lány az asztal közepén térdre ereszkedett - úgy négy emberhossz
távolságban és valamit bámult, amit Furia oldalról nem látott.
Alulról arany fény világította meg a lány arcát, és felizzította a
könnyeit. Amikor Cat meghallotta a csúszó fegyver zaját, anélkül,
hogy odanézett volna, kinyújtotta érte a kezét, és megfogta.
- Azzal csináld! - kiáltotta neki Isis.
Furia magán kívül volt.
- Nem teheted…
- Meghozta a döntését.
 - De már egyáltalán nem számít, hogy a Szentélyt leromboljuk-e
vagy sem! Nincs többé tanács, mind meghaltak!
- És azt hiszed, az Akadémia ettől nem fog tovább létezni? Ne légy
naiv, Furia! - A pisztolyával a bárónéra mutatott. - Nem egyedül
találta ki ezt. Bármiben fogadok, hogy mások is állnak mögötte.
Olyan magas pozíciójú emberek, mint Arbogast. Bábként használták
volna őt. Évekre lesz szükségük, hogy valami hasonlót felépítsenek,
mint a Szentély, ha egyáltalán még képesek erre. Soha többé nem
lesznek olyan biztonságban, mint itt.
A báróné gyűlölettel eltelve meredt rá.
- Egy Himmel soha nem pusztán báb, drágám. Csodálkozni fog
még.
- Indulnunk kell! - Duncan terpeszben állt a borostyánkő boltív
alatt, és a karjában tartotta Finniant.
- Igaza van! - kiáltotta nekik Cat. A két kezébe fogta a báróné kis
revolverét, és a térde előtt egy pontra célzott. - Tűnjetek el végre!
Furia is döntést hozott. Odaszaladt a fiúhoz, és a lábánál fogva a
boltívhez húzta. Csupán három vagy négy yard volt, és már Duncan
mellett is állt. Isis hozzájuk parancsolta a bárónét, egészen szorosan
a hátában maradt. Talán azt remélte, hogy többet megtud a puccs
mögött álló emberekről, ha életben hagyja az öregasszonyt.
Cat még egyszer rájuk nézett. Most már nem sírt.
Furia nem viselte el a pillantását, el kellett fordulnia. Minden
további szó nélkül áthúzta Jimet a küszöbön, be az átjáró arany
fényébe.
Szempillantásokkal később mind megjelentek a Piazza Mincio
kapuíve alatt. A forgalom lármája üdvözölte őket, és a hűvös, római
éjszaka metsző szele.
Isis nem hagyott esélyt a bárónénak. Alig léptek át a küszöbön,
hátulról erőteljes ütést mért az idős asszonyra. A báróné
eszméletlenül esett össze az utca kövezetén.
- Törődj Finniannel! - kérte Furia.
 Duncan már óvatosan a járdára fektette. Isis odasietett, és fölé
hajolt. Kikapcsolta a fűzőjét, és kinyitotta a könyvet a mellkasában.
Lágyan mindkét kezét a fiú mellkasi sebére fektette.
- Duncan! - mondta. - Szükségem van a könyvre.
- Biztos vagy benne, hogy megéri?
- A könyvet, Duncan!
A férfi kétkedő pillantást vetett Finnianre, előhúzta az Absolon-
könyvet, kinyitotta, és Isis felé tartotta a felcsapott oldalakat. A nő
némán mozgatta az ajkait, miközben olvasott, anélkül, hogy a kezét
levette volna Finnian mellkasáról..
Furia nem várt tovább. Gyorsan visszarohant arra a helyre, ahol a
mozdulatlan báróné feküdt, megfogta a karját, és magával vonszolta
a küszöbön át. Nem volt nehéz, csupán egy sovány, idős asszony.
Isis felpillantott, és megértette, mi a szándéka.
- Furia, várj!
- Nem hagyom egyedül Catet, sajnálom.
Az arany villódzás már el is nyelte a környék pompás palotáit.
Furia magával vonszolta a bárónét a Szentélybe, és ezzel
megakadályozta, hogy Isis követni tudja. Még hallani vélte, ahogyan
ott kint a nevét kiáltják, aztán a kiabálás valami olyasmivé
halványult, ami statikus zavarra emlékeztetett.
A báróné még mindig eszméletlen volt, amikor Furia a
borostyánkő boltív másik oldalán fekve hagyta, az asztalhoz rohant,
és felugrott rá.
- Cat! - A kiáltását elnyelte a revolverlövés dörrenése. Nem tudta,
hogy ez az első volt-e, vagy Cat már korábban is tüzelt az asztal
lapjába foglalt könyvre. A barátnője csak most vette észre, hogy már
nincs egyedül.
- Fenébe, Furia! Ne gyere közelebb!
Hét vagy nyolc lépés volt az óriási asztal közepéig. Akkor először
tűnt fel Furiának a kupolás terem különleges akusztikája: Cat
hangja úgy csengett, mintha közvetlenül előtte állna. Még egy trükk,
amelyet az ősei a Szentély megalkotásánál alkalmaztak. Teljesen
mindegy, milyen messzire ültek egymástól az asztalnál a tanács
tagjai, soha nem kellett a hangjukat felemelni.
Tudomást sem vett Cat ellenvetéséről.
- Ki tudlak innen vinni, mielőtt minden…
- Állj meg! Kérlek!
Ekkor Furia megértette, hogy Cat már megrongálta a Codexet. És
már látta is, hogy a kupola közepén - harminc, negyven yarddal
felettük - sötét folt keletkezett. A mesterséges csillagképek
elenyésztek, és a helyükön olyasvalami lógott, amely sötét, lobogó
felhőhöz hasonlított. Az ideák a mesterséges égbolt hasadásán át
befurakodtak a Szentélybe.
- Ha közelebb jössz, a könyv megöl téged! - kiáltotta Cat. - Én nem
vagyok könyvmágus, de téged el fog pusztítani.
Abban a szempillantásban Furia már érezte is. Olyan volt, mint
valami rángás és harapás a hasában, míg csak egészen gyengén, de
amint egy újabb lépést tett az asztalon Cat felé, hirtelen olyan érzése
támadt, mintha kést szúrtak volna a mellkasába. Egy kiáltással
térdre roskadt.
- Menj vissza! - Cat újra a könyvre szegezte a pisztolyt, de aztán
meggondolta magát, eldobta a fegyvert, és a mélyedésbe nyúlt Üveg
csörömpölt, ahogy a szilánkokat félresöpörte. Egy pillanattal később
a borostyán tartóból vérző kézzel kiemelte a Codex Custodist, és
Furia hallani vélt valamit, ami elgyötört kiáltáshoz hasonlított.
Dühöngő haragot és félelmet érzett, és elárasztotta a veleszületett
ellenérzés, amely minden könyvmágusban fellobog, amikor végig
kell néznie, ahogyan egy könyvet tönkretesznek.
Cat a borostyánkő foglalatos bőrkötésből kitépett egy köteg oldalt,
és az asztallapra ejtette.
A fejük felett zúgás és égzengés dördült, mintha egy ménes
vágtázna a kupolás mennyezet alatt.
 Furia az egyre növekvő fájdalmai ellenére felkászálódott, és a
válla fölött a borostyánkő boltívre pillantott. A báróné még mindig
élettelenül hevert, nem egészen két yard távolságban a küszöbtől.
Cat megragadta a következő oldalakat, és kitépte őket a kötésből.
A fájdalom, amely Furiát sújtotta, már alig volt elviselhető.
A könyv éreztette vele azt, ami vele történik, ugyanakkor egyfajta
szívóhatás lett rajta úrrá, a feltétlen késztetés, hogy segítsen neki, és
feltartóztassa Catet.
Kihullott oldalak harmadik kötege szállongott az asztallap felett.
A kupolán további repedések keletkeztek, és Furia most már a terem
borostyánkő padlóján is látta őket. A Szentély megroppant az ideák
ostroma alatt, minden nyíláson át sötétség áradt befelé, ami csupán
az előfutára volt valami másnak: a sötétséget élénk színkavalkád
követte, piros, sárga és kék rikító keveréke, amelyek - akár egy festő
palettáján - egymásba folytak, és közben további színeket hoztak
létre: zöldet, barnát és lilát. Olyan volt, mintha valaki ezt a sok színt
vízbe öntötte volna, ahol áramló árnyakat es mintákat alkotnak.
- Menj vissza! - ordította még egyszer Cat. A Codex már csak egy
roncs volt, az oldalak fele kitépve, a másik fele meglazulva lógott a
kötésből.
De Furia még ha akart volna, sem tudott hátrálni. A haldokló
könyv szívóhatása erősebb volt. Négykézláb mászott az asztalon a
közepe felé, a terem középpontja felé. Körülötte borostyánkő
szilánkok és a kupola éjkék törmeléke záporozott az asztallapra.
Színes árnyéktapogatók kígyóztak körbe-körbe, akár a petárdák
füstje, a legtöbb a mennyezetről szivárgott, némelyik a padló
repedéseiből. Ahol a borostyánkövet érintették, az semmivé lett. A
Szentély már most is csupán aranyló törmelékből állt a villódzó,
lüktető színkavalkád közepette.
- Pestis és ágyúdörej! - kiáltott ekkor egy hang. - Miféle kalamajka
ez itt?
A csőrös könyv feléledt a tetszhalálból. A védőfal, amely
mindenféle könyvmágiát semlegesített, nem létezett többé. És a
lélekkönyve ébredésével Furia ereje is visszatért.
A csőrös nyak kifelé lógott a lány dzsekijének a zsebéből, és
próbált kiegyenesedni. Furia nagy nehezen talpra állt, imbolyogva
felegyenesedett félúton Cat és az asztal pereme között, és olyan
érzése támadt, hogy háttal kell nekifeszülnie a viharnak, amely
egyre közelebb űzte a félig elpusztított Codex Custodishoz.
Eszébe jutott valami, amit Summerbelle tanított neki: védelem a
külső befolyás ellen. A lélekkönyve kitalálta a gondolatát. Amikor a
lány előhúzta a zsebéből, az már magától kinyílt. A lánynak sikerült
egy oldalszívet felhasítania, és a belsejében az izzó írást felolvasnia.
Néhány másodperccel később az idegen behatás gyengébb lett.
Cserébe maradt a fájdalom és a rosszullét.
- Tűnj el végre! - ordította túl Cat a tombolást és zúgást.
Az Adamita Akadémia tanácsasztalát rengés rázkódtatta meg,
majd a borostyánlapon repedés támadt, és elválasztotta a két lányt.
- Dobd el! - kiáltotta Furia. - Aztán gyere ide! Nem kell itt
meghalnod!
- Ezt most már végigcsinálom!
- Nézz szét! Már rég vége van!
Cat akkor először emelte fel a tekintetét, és nézett fel a kupolára.
A borostyánkő pontocskákból álló égbolt majdnem teljesen eltűnt,
elnyelték az ideák szivárványszínei. A fentről érkező első füst-
tapogatók összekapcsolódtak a padlóból felszállókkal, és örvénylő
oszlopokat alkottak, amelyek úgy forogtak és nyújtózkodtak, akár
valami vad táncban. Hamarosan ringó falakká egyesültek, amelyek
szétválasztották egymástól a Szentély maradványait. Már rég nem
lehetett felismerni, hogy a kupola egykor kerek volt, az asztal és a
közeli borostyánkő boltív mintha éles peremű aranygöröngyökön
hajtott volna ki a színkavalkád közepette.
Cat kitépte a könyvből az utolsó oldalakat, maga mögé hajította a
maradványokat, és Furiához rohant.
- Siess!
 A repedés szélesebbé vált, sötétség szállt fel belőle, majd önkényes
színkavalkád. Furia a szeme sarkából látta, hogyan nyelik el von
Lohenmutékat, amikor is az egyik füstkar végigsimított rajtuk:
mintha valaki egy széles ecsetvonással újrafestené a vásznat.
Cat ugrott egyet, át a repedésen. A levegőben felhúzta a lábát, és
sikerült elkerülnie az érintkezést a színes foltokkal, de aztán
Furiának csapódott, és a földre rántotta.
- Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! - szitkozódott a csőrös könyv,
amikor a két lány maga alá temette.
Segítettek egymásnak felállni, és az utolsó lépéseken már
rohantak az asztal pereméig.
A báróné éppen felemelte a fejét, de még ködösnek látszott Isis
ütésétől ahhoz, hogy rögtön megértse, mi történik körülötte.
A csőrös könyv jajgatott: - Bárcsak nekem is olyan hosszú lábam
lenne, mint nektek, és megmutathatnám, hogyan kell használni.
A padlót újabb rengés rázta meg. Mögöttük a borostyánkő asztal
több darabra tört. Az alján megrepedtek az asztallábak, ahogyan az
ideák a padlóra kúsztak. Most minden oldalról közelebb jöttek, az
asztal, a borostyánkő mozaik egyre nagyobb részeit nyelték el, és
fentről is lefelé ereszkedtek Az égbolton kialudt az utolsó csillag.
Már csak néhány lépés a kapuig. Arrafelé is színörvények
tülekedtek, hamarosan elérik a kapuívet.
- Ne hagyjatok itt! - A báróné próbált talpra állni. Nem messze
tőle nagy könyv hevert a padlón, középen felcsapva. A pusztulás
tomboló szelében verdestek az oldalai.
Furia eltolta Catet az idős hölgy mellett, és átlökte a boltíven.
Világosság ölelte körül őket, Cat közvetlenül előtte volt, mögöttük a
báróné kiáltása hallatszott.
Az izzó villódzás eloszlott, miközben felbukkant előttük Róma
utcaköve. Isis összegörnyedve kuporgott a járdán, Duncan
gondoskodón átölelte. Jim felébredt, két parkoló autó közé
húzódott, és kábultan egy lökhárítónak támaszkodott. Finnian
mozdulatlanul feküdt Isis mellett a hátán. Furia ilyen távolról nem
látta, hogy lélegzik-e.
Cat a nevét kiáltotta, megbotlott az utcán, majd hozzájuk futott.
Furia csak egy pillanatig habozott. Sarkon fordult, és újra
átszaladt az óriási kőboltíven a paloták között. A környezet újra
arany párává vált.
Az átjárón túl a báróné jött felé. Hátrafelé lépdelt mélyen
lehajolva, mert a padlón vonszolta a nagy könyvet, akárcsak egy
téglával teli zsákot.
- A maga hibája, ha Finnian meghal! - kiáltotta Furia. Minél
közelebb ért az idős asszonyhoz, annál egyértelműbben felismerte
mögötte a Szentély maradványait: borostyánkő szilánkok az
örvénylő színek közepette.
Furia elállta az útját. Érezte a magasabb könyvmágusi erőt, amely
ebben a törékeny testben rejtőzött, de ez már nem rémítette meg.
- Állj félre, gyermekem!
A csőr a báróné felé kapott.
- Gyerünk, mutasd meg a boszorkánynak!
Furia nem érzett együtt ezzel az asszonnyal, aki többszörös
gyilkosság által akart az Akadémia élére állni. És nem engedhette,
hogy kijusson Rómába. Isisnek és a többieknek a sok gyötrelem
után esélyük sem lenne ellene.
- Ki kell innen jutnunk! - A báróné elengedte a lélekkönyvét, és
felegyenesedett. A szemében harag lobogott fel, talán kétségbeesés
is. - Segíts nekem, és együtt uralkodhatunk!
Furia futva tette meg az utolsó lépéseket felé. Meg mielőtt az
asszony reagálni tudott volna, Furia nekivetődött, és elsodorta.
Mindketten megbotlottak a padlón heverő könyvben - át a
borostyánkő boltív küszöbén.
Volt ott egy utolsó darab mozaik, amelynek nekiütődtek, kavargó
színek ölelték körbe. Ugyanabban a pillanatban elnyelték a boltív
felső ívét, most már csak két aranyló oszlop állt a színes zűrzavar
előtt.
Furia próbált felugrani, hogy visszafusson, vissza az arany fénybe,
Rómába, de a báróné fürgébb volt, mint ahogy gondolta. Dühös
kiáltással elkapta Furia lábát.
A csőrös könyv felkiáltott.
Furia egész testhosszában elvágódott, hasra esett, és egy pillanat
erejéig nem kapott levegőt. Pánikszerűen oldalra fordult, és próbált
a bárónéba rúgni, de a két kéz nem engedte el a bokáját.
A boltív oldalsó részei egyre zsugorodtak, ahogyan a színkavalkád
ráereszkedett. A küszöb már csupán karnyújtásnyira volt Furia
kinyújtott kezétől. Talán még sikerül, ha kiszabadul, és négykézláb
kimászik.
A báróné kiabálni kezdett, amikor az ideák utolérték. Elnyelték a
lábát, aztán az alsó testét. A körvonalai elmosódtak, úgy folytak szét
a környezetében, akár egy akvarellen. Az elgyötört arca eltűnt, akár
holmi cukorkaszínű futóhomokban.
A fogás Furia lábán gyengült, és végül szabad lett.
- Gyorsan! - kiáltotta a csőrös könyv. - Gyorsabban!
A lány távolabb mászott a zűrzavartól, amely a bárónét elnyelte.
Majdnem a küszöbhöz ért. A boltív két oldala már csípőig sem ért.
Sikerülnie kell. Sikerülni fog. - Furia! - ordította a csőrös könyv. -
Fent! A lány felpillantott, és nem látott mást, mint színes zűrzavart.
A gondolat sebességével hasra vágódott, továbbkúszott, már látta az
átjáró villódzását. Felizzott, és újra kialudt…
A két oszlopcsonk elsüllyedt, a kapu nem létezett többé. A talaj
eltűnt Furia alól. Fejjel lefelé zuhant a színek tengerébe.
 56.

-Túl sokáig késlekedik a faun! - kiáltott le Pandora a

lombkoronából. - Túl sokáig!
Pip és Patience a karcsú nyírfa lábánál álltak. A többi
könyvönkívüli az éjszakai parkon át visszavonult a rezidencia felé.
Széllökés söpört végig a bokrok és fák között, és elárvultan neszezett
a római kori romok falmaradványai között, nem egészen
kőhajításnyira.
Amikor a környező fák zizegése elült, a nyírfa ágai még mindig
remegtek.
- Nehogy bántsd! - kiáltott fel Pip Pandorának. - Ő semmit nem
csinált veled!
- Csak egy könyvönkívüli - felelte a kislány. - Még csak valódi
érzelmei sincsenek, mint egy embernek.
Patience felfortyant, de Pip feltűnés nélkül megérintette a kezét,
és megrázta a fejét. Pandora onnan fentről nem láthatta. Az egyik
elágazásban ült, félig takarta a törzs, elmosódott szürke folt volt a
sötétségben. A benzin szaga még a levegőben terjengett, de már
gyengült. Talán egy ideig visszatarthatják Pandorát, amíg elpárolog,
és már nem tud kárt okozni.
- Miért gyűlölöd ennyire a könyvönkívülieket? - kiáltott fel Pip az
ágak közé.
- Egyáltalán nem gyűlölöm őket. Számomra teljesen közömbösek.
Akár a kövek. Vagy az ágak, amelyeket az ember letör anélkül, hogy
gondolkodna.
És újra a földre hullott egy vékony gally. Pandora kuncogott.
Patience dühösen felkiáltott.
- Hol marad a faun a telefonnal? - kérdezte a lány.
 - Csak egy mobil van a házban - felelte Pip. - Kassiopeiusnak
először meg kell találnia. És lehet, hogy fel kell tölteni az
akkumulátort.
- Akkor nem marad más, mint a puszta törzs, mire visszaér.
Pip még egyszer próbált a józan eszére hatni.
- Nincs esélyed! Ha valamit teszel vele, és aztán Patience karmai
közé kerülsz…
- Így is, úgy is össze fogom hajtogatni, mint egy origamit -
mordult fel a könyvönkívüli. - Meglátjuk, akkor mi minden törik el.
Pip idegesen pislogott a ház felé. A rezidenciát otromba
körvonalként lehetett felismerni, amelyet világos ablakok hintettek
tele. Az alsó fények előtt a könyvönkívüliek árnyékát látta, nagyon
kicsiben és távol.
- Remélhetőleg a kecskeember tudja, hogy nekem sürgős -
kiáltotta Pandora. - Kezdek unatkozni itt fent.
Egy ideig hallgattak, aztán Patience így szólt: - Mesélhetek neked
Nassandráról.
Pip szeme elkerekedett. A déli katona hangjából minden harag
elpárolgott, most ismét olyan lágyan csengett, mint azon a
délutánon, amikor Pip egyedül hagyta őt a lélekfával.
- Te ebben a pillanatban csak egy fát látsz benne - kezdett bele
Patience -, de ő nem csupán ennyi. Igazából csodaszép nő, neki van
a legragyogóbb szeme a Mississippitől idáig. Szereti az állatokat,
akik eljönnek hozzá éjszaka, amikor gyökeret ver, néha leereszti
hozzájuk az ágait, és megérinti őket. Dúdolva utánozza a madarak
énekét, amelyek az ágaira telepednek, és még a rovarokat is szereti,
holott viszket tőlük és csiklandozzák, ahogyan a kérgén
szaladgálnak.
Kis szünetet tartott, mintha alkalmat akarna adni Pandorának a
gyűlölködő megjegyzésre. Pip arra számított, hogy a lány ki fogja
gúnyolni a nyíltságáért. Ám a lány némán hallgatta a fán.
 - Nassandra nem tud úgy beszélni, mint egy ember - folytatta
Patience -, a szeme mégis beszél. Az ember pontosan tudja, mit
gondol éppen, még jobban, mintha hangosan kimondana. Ő a
leggyengédebb és legtürelmesebb teremtmény, akit el lehet
képzelni.
A lombkorona ismét zizegett.
- Időre van szüksége, hogy hozzászokjon másokhoz, és gyakran
kicsit félénknek látszik. De igazából egészen bátor dolog tőle, hogy a
kapun át ideutazott a Holt Könyvek Erdejéből. A többi
könyvönkívüli nem akarta, hogy itt legyen, mert lélekfák csak odaát,
az erdőben vannak, de neki ez sem számított. Világot akart látni,
más helyeket és más lényeket. Az sem zavarta, hogy itt ő lesz az
egyetlen lélekfa. Egyáltalán senkit nem ismerek, aki olyan bátor
lenne, mint ő. Amikor én kihullottam a könyvemből, azt gondoltam,
nem akarok tovább élni az én… anélkül, ami korábban volt. Közben
több ezren vannak itt olyanok, akikkel ugyanaz történt, mint velem,
és én azóta egyetlen napig sem voltam igazán egyedül. De
Nassandra önként vállalta az egyedüllétet, hogy idejöhessen, és
napközben a völgyben vándorolhasson. Ha az ember elnézi az arcát,
akkor láthatja mindazt a csodát, amit felfedezett, mert neki még
minden egészen új és csodálatra méltó. Azt kívánom, bárcsak az ő
szemével láthatnám a világot, ha csak egyetlen órára is. Azt a sok
szépséget, amely mellett nap mint nap elrohanunk anélkül, hogy
bármit is érzékelnénk belőle… Nassandra mindezt látja, és
megjegyzi, és ha az ember vele van, akkor az olyan, mintha maga is
látná és érezné a sok csodát. Olyankor az ember érzi az örömet
azért, hogy élhet. Soha senkitől nem kaptam értékesebb ajándékot.
Pip csodálkozva bámult Patience-re. Habár nem sokat tudott
ezekről a dolgokról, mégis rájött, hogy ez egy hosszú és bonyolult, a
szíve mélyéről jövő szerelmi vallomás volt.
Ekkor léptek közeledtek, gyors ugrások, egy kecskebaké. A faun
kivált a sötétségből, és a fa mellé lépett. A szeme vérvörösen
világított.
 Patience bekapcsolta a zseblámpát. A fénye megvilágította a
mobilt Kassiopeius szőrös mancsában.
- Megtaláltam - jelentette a faun ziháló lélegzettel.
Patience habozott, aztán lenyomta a faun kezét.
- Azt hiszem, már nem szükséges.
Pip csodálkozva nézett fel a fára, ahol Pandora meg mindig
egyetlen szót sem szólt. Patience a lámpa fényét felfelé irányította a
fehér törzsön egészen addig az elágazásig, amelyre a lány felmászott.
Az első pillanatban Pip azt hitte, Pandora megszökött.
De amit első pillanatban a nyírfa kérgének tartott, valójában a
fehér ruha volt, amely a kislány kabátja alól kikandikált. Pandora kis
keze még mindig az öngyújtót markolta. A lába jobbra és balra
lelógott az ágról, a nyakát behúzta. Így ült, és nem mozdult.
A nyitott szájából ág nőtt, friss, fehér nyírfaág. A szeméből a
füléből, még a hónaljából is. Az ágak végén zsenge lomb zizegett, a
kérgét apró betűk borították. Az ágak között úgy feszült a szőke haja,
akár a pókháló.
Most aztán napfelkeltéig így marad, egyedül ott fent, a
lombkoronában, amíg a fából újra nő nem lesz, szégyenlős, csendes
és bátor.
 57.

Furia úgy sodródott a színek tengerén a színek ege alatt, mint

valami álomban. Nem volt horizont. A lent és a fent vörösen, zölden
és kéken folyt össze. Körülötte színes árnyak ágaztak szerteszét, és
gyengéden simogatták a testét.
Nem érzett fájdalmat. A környezetében semmi nem volt kézzel
fogható. Mintha a semmiben lebegett volna, egy szivárvány
közepén, amelynek a színei letértek a pályájukról, és folyton új
formákat alkottak, önkényes pacákat és fátylakat, zavaros mintákat
és díszítéseket.
Talán meghalt. Ennek azonban ellentmondott, hogy képes volt
mozogni. A kezével végigtapogatta a bőrdzsekijét, a lélekkönyvét
kereste. Amikor a csőr észrevette, hogy a lány mozog, kibújt a
zsebből, és szeretetteljesen rágcsálta az ujjait.
- Ébren vagy! - kiáltotta a csőr megkönnyebbülten.
- Mi ez itt?
- Tetszetős, nem?
A lány nem tudta, hogy a csőrös könyve ilyen széplélek.
- Miért élünk még?
- Hogy őszinte legyek, én már kezdtem benne kételkedni.
- Láttál még valakit? A bárónét? Valamelyik halottat? - Majdnem
azt mondta, hogy „Cat”-et. De halványan emlékezett rá, hogy Cat
biztonságban van.
Mint egy lassított felvételen, vérvörös hullám gördült el mellettük,
majd élénk zöldbe csapott át. Amikor Furia elfordította a fejét, egy
indigó áramlatot látott, amely sokszorosan megtekeredve alattuk
kígyózott. Meleg légáramlat simogatta a nyakát és a tarkóját. Olyan
érzése volt, mintha letapogatnák, átvilágítanák a gondolatait,
vizsgálgatnák az indítékait. Az indigó keresett benne valamit.
 Nem értette. Mik az ideák? Bármi is rejtőzik ezen színek mögött,
kaotikusuk és alaktalannak látszik. De nem okoz fájdalmat.
Kétségbeesetten gondolt mindazokra, akik olyasvalamiért haltak
meg, amiről már nem is tudta biztosan, igazából micsoda,.
Szabadulás az Adamita Akadémiától? Közben az Akadémia már rég
elkezdte felfalni saját magát, ellenségeskedő pártokból álló,
gyengélkedő kártyavár volt. A báróné és Atticus Arbogast minden
vetélytársukat eltették láb alól, és magas árat fizettek érte. Ki fog a
helyükre lépni? Kétségkívül mások is várakoztak, hogy kitöltsék az
űrt, amelyet a három család pusztulása okozott.
Az apja kísértett a gondolataiban, és vele együtt Pauline és
Wackford. Emlékezett Puckra és Arielre, és főleg Summerbellere.
Finnian talán szintén halott, és csak remélni tudta, hogy Jim életben
maradt.
És mindez miért? A Szentély nincs többé. De nyertek ezáltal
valamit, elérték bármelyik céljukat?
Az indigó hirtelen nekilódult. Gyorsabban mozgott, összeütközött
más színekkel, amelyek minden irányba szétfröcsköltek. Az
indigóköteg magas hullámokat vetett. A csőr visszazuhant Furia
kabátzsebébe. A lány pörögni kezdett, és az örvénylő áramlat felé
fordult. A káoszból vízszintes pályák lettek, körök sárgából, vörösből
és kékből, közötte ciánkék, bíborvörös és újra meg újra indigó.
A lány sodródott az óriási örvény tölcsérfala mentén, először fent,
ahol a legszélesebb volt, aztán egyre gyorsabban lefelé, a
középpontja felé. Centrifugális erő hatott rá, mintha egyszerre
lökték és tépték volna.
Végül az örvény tölcsérférge kiköpte a lányt az arany ürességbe.
Fölötte színek vihara fenyegetett, csillogva és fortyogva, mint a
forrásban lévő olaj. Az örvény csúcsa lent körbe forgott,
összezsugorodott, és végül elnyelte a semmi. Furia eltávolodott, és
háttal a bizonytalan mélységbe esett.
Hogy meddig tartott a pánik, nem tudta volna megmondani. Csak
lassan nyugodott meg, a csőrös könyv bátorítása is kellett hozzá.
Felismerte, hogy a világ oldalai között tartózkodik. Mindenhonnan
további színhegyek tülekedtek felé, úgy áramlottak az izzó
szakadékon át, akár holmi fenséges zivatarfrontok, a tömegükkel
elsötétítették az arany fényt. Alatta voltak, felette, jobbra és balra is,
némelyik egészen közel, mások messze távol. Színes káosz füstszerű
kötelei fűzték össze őket, úgy feszültek az ürességen át, akár a
lüktető erek. Mögöttük halványan látszódtak a hálók fantasztikus
redői. Némelyik felbomlott, ahol az ideák szétszaggatták őket.
Furia küzdött a kábultsággal. Gyorsan megértette, nincs ereje
ahhoz, hogy kaput nyisson. A lélekkönyve a lelkére beszélt, de nem
értette, mit akar mondani. Nehezére esett a gondolkodás, és már
alig bírta nyitva tartani a szemét.
Így zuhant tovább, láthatatlan áramlat ragadta magával, és
oldalra sodorta. Túl későn fogta fel a csőrös könyv figyelmeztetését,
és háttal az egyik hálóba pottyant. A redőbe szedett ráncok
ruganyosan felfogták. Akár egy bogár a pókhálóban, úgy lógott a
szemek foglyaként, túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy
kiegyenesedjen, túlságosan kábult, hogy világosan tudjon
gondolkodni.
A szeme sarkából sötét pontokat észlelt. Alakok lendültek szemről
szemre, olyan fürgén, mint egy majomcsapat.
Nem sokkal azelőtt, hogy a szemhéja lecsukódott és az arany
feketévé erjedt volna, a tintagombák ott termettek. Fintorgó pofák
hajoltak fölé. Az egyik elvette tőle a csapkodó csőrös könyvet, és
továbbadta. Amikor a lány védekező mozdulatot készült tenni, egy
másik a torkánál fogva ragadta meg.
Éles kiáltás hallatszott. A kéz eltűnt a nyakáról, az arcok
hátrahúzódtak. A háttérben színvihar tombolt.
Magas növésű férfi lebegett a látómezejébe. Amikor a kabátját
szétnyitotta, a nyílt mellkasából oldalszív fénye világított, rá
ragyogott a vonásaira, és tűzként telepedett a torz kísérői
körvonalaira.
UTÓJÁTÉK
 58.

-Hiányzik - mondta az olvasólámpa. - Hiányoznak a hosszú

esték, amelyeken világítanom kellett neki. Még az ostoba
rablótörténetek is hiányoznak, amiket annyira szeretett.
- Gyakran elszunyókált rajtuk, és álmában tovább olvasott -
mélázott el az olvasófotel. - Ült itt nyitott szemmel, és csak azért
mozdult meg, hogy lapozzon.
A lámpa bólintott a fémkarjával.
- És reggel alig bírt járni, mert a karja és a lába egészen
elgémberedett a sok ücsörgéstől.
- Én nagyon kényelmes fotel vagyok!
- De igencsak kemény. - A lámpa az ernyőjével megkopogtatta a
merev bőrhuzatot.
- A te homályos pilácsodtól égett a szeme!
- Ezt csak kitalálod!
A fotel ülőpárnája elégedett gyűrődést hallatott.
- Ő maga mondta!
- És én mégis hol voltam ekkor?
Pip közbeszólt.
- Hé! - Olyan hevesen dobta magát a fotelbe, hogy az fújtatott. A
lámpa ernyőjét meglegyintette. - Most már elég! - Felhúzta a lábát,
átkulcsolta a karjával, az állát pedig a térdére fektette. - Más
gondunk is van, nem?
A lámpaernyő megilletődve lehajolt.
- Igaz.
- Szegény Furia - mondta a fotel.
 - Nem halt meg! - szólt rá Pip olyan hevesen, hogy ő maga is
meglepődött rajta. - Ilyesmire még csak gondolnotok sem szabad.
- Nem is tesszük - vágta rá a lámpa egy kicsit túl gyorsan. -
Tényleg nem.
- Soha eszünkbe sem jutna - erősítette meg a fotel.
Erre mindhárman elhallgattak, és Pip komoran nézett a nagy
tölgyfaágyra, amely a szoba homlokzati falát elfoglalta. Furia
hálószobájában voltak, a magas ablakokkal, türkiz színű tapétával és
recsegő bútorokkal, amelyek sokkal öregebbek voltak, mint az
olvasólámpa és a bőrfotel. A nyílt kandallóban tűz pattogott. Cat
négy napja gondoskodott róla, hogy folyamatosan égjen.
Furia súlyos tölgyfaágyában Finnian feküdt a fehér takaró alatt.
Lehunyta a szemét, és nyugodtan, szabályosan lélegzett. Cat odatolt
még egy fotelt, és azóta csak ritkán hagyta el; az előző éjszaka
kivételével még abban is aludt. Tegnap este bejött az idegen férfi,
Duncan Mound, aki egyébként a legtöbb időt az alvó Isisnél töltötte,
két szobával arrébb. Catet lágy erőszakkal a saját ágyába lökdöste.
Finnian a gyógyulás útjára lépett, mondta, de még szüksége van
néhány napra, hogy kipihenje a könyvmágusi áramlatok
mellékhatásait, amelyekkel Isis a sérüléseit gyógyította.
A fotel elmesélte Pipnek, hogy Cat már reggel ötkor visszatért, és
újra elfoglalta az őrhelyét Finnian ágyánál.
- Nem nézi ki belőlünk, hogy tudunk rá vigyázni - dünnyögte a
lámpa sértődötten.
- Holott mi egészen biztosan nem alszunk el közben.
Isis a visszatérése óta regenerációs alvásba merült. Amint
visszautazott a rezidenciára, összeesett, és azóta nem tért magához.
Cat elmesélte Pipnek, mi történt Rómában. Duncan, aki könyves
utazással hordta vissza a többieket, nem volt neki igazán
rokonszenves, mégis mindannyiuknak jó oka volt rá, hogy hálásak
legyenek neki. Duncan nem csupán Catet és a sötét hajú
könyvönkívüli fiút szállította a rezidenciára, még valami mást is tett:
miután Finnian az egyik éber szakaszában elhaló hangon vázolta
neki, hol kellett hátrahagynia Summerbelle-t, Duncan a könyvtárból
kaput nyitott Libropolisba, és biztonságba helyezte a holttestét.
A könyvönkívüliek a lélekkönyvével együtt a Faerfax család
temetőjében helyezték örök nyugalomra Sunderland, Wackford,
Pauline és Pip szüleinek a közelében. Cat is félbeszakította az
őrködést Finnian ágyánál, hogy búcsút vegyen Summerbelle-től.
Előtte röviden mérlegelték, visszavigyék-e Summerbelle-t a szülői
házába, de a lány feltehetően úgy akarta volna, hogy itt helyezzék
végső nyugalomra, az ellenállásbeli barátai közelében.
A temetés után Pip egyedül maradt a temetőben. Sírtól sírig
ballagott, és mindenkivel beszélt, akit elveszítettek. Az apjával,
Wackforddal és Pauline-nal, végül a derekas Sunderlanddel, aki az
életét áldozta azért, hogy Pipet megmentse.
Miután utoljára elköszönt Summerbelle-től, Pip azon a
gondolaton kapta magát, vajon Furiának melyik régi sír tetszene.
Senki nem tudta, mi történt vele a Szentély pusztulásakor, és senki
nem mondta ki, amit a legtöbben gondoltak: hogy minden
valószínűség szerint meghalt, és soha többé nem tér vissza.
Rettenetes elképzelés volt, de azért még benne rejlett a reménynek
egy szikrája. Ezzel szemben az a gondolat, hogy sírhelyet keresgél
neki, teljes mértékben készületlenül érte. Térdre rogyott, és a
többiek visszatérése óta akkor először újra keservesen sírt.
Így talált rá Patience, és emlékeztette az ígéretére, amelyet Pip
tett neki. Akkor este megírták a levelet Mollynak, de más lett, mint
amiben pár nappal korábban megegyeztek. Patience búcsút vett
Mollytól abban a bizonyosságban, hogy nem hiányzik a lánynak,
mert a könyvében egy másik Patience tovább harcol a déli államok
oldalán és a lány szerelméért. Pip szavaival Patience elmagyarázta
Mollynak, hogy sok év múltán újra szerelmes lett, és hogy ideje a
múltat békén hagyni.
A könyvönkívüli fiút, aki azt állította magáról, hogy nem más,
mint a híres Jim Hawkins, hagyományos módon ellátták. Még ha
Isis nem is esett volna kómába, aligha lett volna hozzá ereje, hogy őt
is meggyógyítsa a könyvmágia erejével. A fiú az idő nagy részében
vastagon bekötözött vállal mászkált a házban, és vissza kellett
tartani attól, hogy hasznossá tegye magát. Pip kedvelte, főleg amióta
Jim mesélt neki a Long John Silverrel és a Hispaniola többi
kalózával átélt kalandjairól.
A kandallóban megreccsent a fa, és ez kiszakította Pipet a
gondolataiból. Cat is felpillantott a regényéből. Korábban rá nem
lehetett venni az olvasásra, de amióta éjjel-nappal Finnian mellett
volt, újra olvasni kezdett. Pip nem tudta, hogy örömet okoz-e neki,
vagy csak azért foglalja le magát vele, nehogy eszét vegye a Finnian
iránt érzett aggodalma és Furia gyászolása.
Néhány szikra szétpattant, aztán a tűz újra megnyugodott.
- A lobogó fény rossz fény - szitkozódott a lámpa. - Ezt minden
ostoba gyertyatartó tudja!
Az indok, amiért Finniant Furia szobájába hozták, egy polcon állt,
nem messze az ágyától: Furia kedvenc, régi, elsárgult, szétolvasott
könyveinek hosszú sorai, alattuk néhány Siebenstern. Cat és Pip
nem adta fel a reményt. Ha a lány még él, és egyszer majd egy
megfelelő utazókönyv keresésére indul, feltehetően olyat fog
választani, amelynek a párja ezen a polcon áll.
Akkor ne üres, hideg szobába érkezzen, hanem a barátaihoz, az
öccséhez és a kandallóban sercegő tűzhöz.
 59.

A Szentély pusztulása után hat nappal Finnian hirtelen felült. A

kezével a lepedőbe markolt, és a tekintete olyasvalamire irányult,
ami nem ebben a szobában volt. Aztán észrevette Catet, és sikerült
egy mosolyt kicsalnia magából, amitől még sebezhetőbbnek hatott,
mint korábban bármikor.
Cat elejtette a könyvét, gyorsan felugrott hozzá az ágyra, és
terpeszben a fiú fölé térdelt. Mindkét kezével megfogta az arcát, és
addig csókolta, amíg már nem kaptak levegőt.
- Visszatértél - suttogta, amikor az ajkát leoldotta a fiúéról. Rövid
időre felébredt már néhányszor, de olyankor mintha nem is lett
volna jelen, mintegy lázas önkívületben töredékekben elmesélte
Summerbelle halálár.
- Szeretnék… epret - mondta.
- Epret?
- Eperről álmodtam.
- Valahol találunk. Még ha csak mélyhűtött: lesz is a winchcombe-
i boltból.
A fiú lassan megrázta a fejét, mintha ő maga is csodálkozna rajta,
mi is fontos neki ebben a pillanatban. Mintha egészen lassan
szétnyílt volna a függöny az álmai és a valóság között, a mosolya
szélesebbé vált, a szeme tisztábbá.
- Veled minden rendben? - kérdezte.
- Elpusztítottuk a Szentélyt.
A fiú furcsán nézett rá, nem úgy, mint a régi Finnian, de nem is
nyugtalanítóan, csak máshogy. Akkor néhány másodpercre lehunyta
a szemét.
- Pontosabban szólva - folytatta Cat -, az ideák pusztították el. Mi
csak a könyvet tettük tönkre, amely védte.
 - Hogyan? - Finnian újra kinyitotta a szemét.
- Mi mind, akik ott voltunk. Furia, Isis, ez a könyvönkívüli, Jim…
és Duncan Mound. Hamarosan megismered.
- Mi történt?
A lány kicsit habozott, mert tudta, hogy az igazság újra
aggodalommal fogja eltölteni. De természetesen joga volt hozzá,
hogy mindent megtudjon, ezért elmesélte.
Végül így szólt: - Furia megmentett engem. Csak saját magát nem
sikerült.
Újra könnybe lábadt a szeme. Az elmúlt napokban nagy
tapasztalatra tett szert benne, hogyan rejtse el a gyászát. Még
Finnian előtt is, amikor egyedül voltak, és a fiú aludt. Cat nem
akarta, hogy az első dolog, amit ébredéskor meglát, a szétbőgött
arca legyen.
- Pip hogy fogadta?
- Jobban, mint ahogy bárki várta volna. Bátor kölyök. - Az üres
bőrfotelre pillantott, és a szoba sarkában álló lámpára. Pip már egy
ideje lefeküdt. Azóta a két könyvmágusi csoda is hallgatott.
- Ha még él, megtaláljuk - mondta Finnian rekedten.
- Duncan úgy véli, ez idáig még semmi nem bukkant fel újra, amit
az ideák elnyeltek. Egész menedékhelyeket pusztítottak el,
lakossággal együtt. Senki nem tudja, mik ők és honnan jönnek.
Finnian felemelte az egyik kezét, és megsimogatta Cat arcát. Az
ujjai most melegebbek voltak, mint az előző napokban.
- Van még valami - mondta a lány. - Isis megmentette az életedet.
- Akarod mondani, bolond vagyok, amiért meggyanúsítottam.
- Amit ő érted tett… közben majdnem meghalt.
A fiú elfordította a tekintetét, és őszintén döbbentnek látszott.
- Én már mindezt nem akarom - szólt rövid szünet után.
- Mit nem akarsz már?
 - Ezt a harcot. Azt, amit belőlem csinált. Olyasvalakit, aki
mindenütt ellenséget lát… még a barátai között is.
- Fel akarod adni? Éppen most, amikor az Akadémia igazi csapást
szenvedett? Azt sem tudjuk, kinek van még szava. A kulisszák
mögött most feltehetően nagy a zűrzavar. Valószínűleg olyan
gyengék, mint még soha.
- De nem lesz jobb - mondta a fiú. - Számunkra és a
könyvönkívüliek számára nem. Valaki át fogja venni a
kormánykereket, és akkor vadászni fognak ránk, még
irgalmatlanabbul, mint előtte. Nem fogják engedni, hogy ilyesmi
még egyszer megtörténjen.
- Jelen pillanatban épp elég bajuk van saját magukkal. És akkor
ott vannak még az ideák. Ezenkívül senki nem tudja, mi zajlik az
Éjszakai Menedékhelyen. Több esélyünk van, mint valaha hogy
észrevétlenül cselekedjünk.
- Ez úgy hangzik, mintha te vezetnéd a Dalnok Fivéreket. Vagy
azt, ami megmaradt belőlük. - Cat érezte, hogy Finnian legalább egy
részét komolyan gondolja. A fiú pillantása hirtelen elkomorult. - És
Ariel halála? Ki küldte a Siebenstern könyvönkívülit, hogy a
teremtés könyvét ellopja?
A lány még közelebb hajolt a fiú arcához.
- Most már érted, miért nem ez a megfelelő pillanat, hogy
mindent elhajítsunk?
- Ez úgy hangzik, mintha…
- Mintha te mondanád?
- Gunvald, a melegházban. Amikor szónoklatot tartott arról, hogy
miért fontos ezt a harcot folytatni, minden csapás ellenére.
- Nemrég még te magad is ezt tetted.
- Talán tévedtem.
- Nem - ellenkezett a lány. - Én most már tudom, hogy igazad volt.
Valakinek tovább kell harcolnia. Nekünk.
 - A Szentély elpusztult, és Arbogast halott. Cserébe elvesztettük
Furiát és Summerbelle-t. És Ariéit. - A fájdalomtól egy kicsit
megtorpant, de aztán folytatta: - Győzelemnek kellene érezni,
mégsem olyan.
Cat a fejét ingatva Finnian szemébe nézett. - Mert ez a kezdet.
 60.

Reggeli után Jim a kapuhoz vezető lépcsőn ücsörgött. A ház

előtti téren Kyriss és Kassiopeius éppen próbált két könyvönkívüli
lelkére beszélni, akik a csomagjukkal a felhajtó felé indultak. Újabb
két hitszegő, akik kint a világban akartak szerencsét próbálni, és
vállalták a nyolc mérföldes gyaloglást a távolsági autóbusz
legközelebbi megállójáig.
A férfi óriási csatos bőröndöt cipelt, egy antik darabot a padlásról,
rajta óceánjárók ősrégi öntapadó címkéi. Pip megmutatta Jimnek a
tárolót - az egyik kedvenc helye volt, és Jim nagyon is megértette az
okát. Azokban az időkben, amikor a valódi kalandok életekbe
kerültek, a poros bútorok és ládák között megélt pillanatok óvták
meg Pipet a kétségbeeséstől. Fél év alatt öt embert veszített el, akik
a mindenséget jelentették számára, és bár jobban boldogult vele,
mint a legtöbb felnőtt, valószínűleg ez volt az oka, amiért a
rezidencián sok könyvönkívüli elkerülte Pipet: a kisfiú gyásza
túlságosan emlékeztette őket a saját veszteségeikre, mindazokra az
emberekre, akiket a könyveikben hátrahagytak.
Jim másként látta. Összebarátkozott Pippel, és amennyire tudta,
elterelte a gondolatait a nővére elvesztéséről. Ezen a feladaton
osztozott Patience-szel, aki ritkán vette le a szemét Pipről; ha mégis,
akkor csak azért, hogy sétáljon egyet Nassandrával a parkban. Néha
kikísérte a völgybe is, és hálás volt, ha ez idő alatt Jim törődött a
kisfiúval.
Jim aznap harmadszorra kísérte el Miss Drycrusthoz. Két nappal
ezelőtt Jim kicsit szégyenkezve megkérte, hadd vehessen részt a
tanításon. Az Admiral Benbow pultja mögött és a Kincses szigetre
vezető úton az iskolai képzése kissé rövidre sikerült, és bár a báróné
megtanított neki ezt-azt az irodalomról és a könyvmágia világáról,
olyan sok minden volt, amit nem tudott. Pip örült, hogy nem
egyedül kell tanulnia, Miss Drycrust pedig hízelgőnek érezte, hogy
még egy fiút bevezethet a természet- és szellem tudom ányba.
És még egy jó dolog volt a tanárnő házikójában töltött
délelőttökben, sőt még a délutáni házi feladatokban is: nem csupán
Pip gondolatait terelték el, hanem Jimét is Furiáról. Persze,
mindössze egyszer látta, és alig egy szót szóltak egymáshoz, de
amikor néma egyetértésben úgy határoztak, hogy megtámadják
Arbogastot, akkor valami történt. Jimnek nem voltak rá szavai -
amúgy sem volt itt senki, akinek mesélni akart volna róla -, de még
mindig érezte ennek a néhány másodpercnek az utórezgését. Azóta
gyakran maga előtt látta a lányt, az elszántságot az arcán, a kócos
szőke haját, a nyitott bőrdzsekijét és a szakadt harisnyanadrágját a
rövid szoknya alatt. Sem az Admiral Benbow-ban, sem pedig a
Hispaniola fedélzetén nem találkozott olyan csinos lánnyal, mint ő,
a Himmel házban töltött ideje alatt pedig csupán egyetlen lány
került az útjába - Rachelle. És őt egészen biztosan nem akarta soha
többé viszontlátni.
Ezért hát vonakodott azt gondolni, hogy Furia meghalt, miután
éppen csak találkoztak. Anélkül, hogy akarta volna, a házában élt, a
barátaival körülvéve. Talán mert idegen volt, egyértelműbben érezte
a lány visszhangját a falak között, mint a többiek, akik már rég
tényként kezelték ezt. Naponta használta a lépcsőfokokat,
amelyeken a lány is sokszor végigment, és ugyanannál az asztalnál
ült, amelynél a lány is evett. Elkezdte Siebenstern könyveit olvasni,
és még zuhogó esőben is a római kori romok között bolyongott a
park végében, mert Pip elmesélte neki, milyen sok időt töltött ott
Furia. Habár egy része hadakozott ellene, mégis olyan érzése
támadt, hogy jobban ismeri a lányt. Ez rendesen összezavarta,
ugyanakkor megerősítette a félelmét, hogy soha nem fogja
viszontlátni.
Miközben aznap reggel a rezidencia lépcsőjén üldögélt, és Pipre
várt, lent a téren egyszerre csak felbolydulás keletkezett. Motorzaj
hallatszott a feljáróról, Kyriss ás Kassiopeius kénytelen volt
félbeszakítani a vitát a két könyvönkívülivel, amikor egy csörömpölő
autó gurult fel a kavicson, elzúgott mellettük, majd a lépcső lábánál
megállt. A motor zaja elhalt, a kézifék hangos csikorgása követte.
Jim már ismerte az idős, Hawaii inges férfit, aki abban a
pillanatban kiugrott a kormány mögül. Az elmúlt hat nap során
Celestian kétszer járt itt, hogy ránézzen Isisre, és mindkétszer
nyomottnak és elgondolkodónak látszott. Aznap azonban az arca
vörös volt, a nadrágján kávéfolt éktelenkedett, és az ingét
félregombolta; a kétórás utat Londontól idáig feltehetően teljes
izgatottságban töltötte. A jobb kezében összegöngyölített újságot
tartott, amellyel intett Kyrissnek, felviharzott a lépcsőn, és Jim
mellett az előcsarnokba ment.
- Gyere, fiú - kiáltott hátra a válla fölött -, ez téged is érint!
A csarnok közepén, az első emeletre vezető nyílt lépcső alatt
súlyos tölgyfa asztal állt. Néha ücsörgött itt egy-két lakó,
táblajátékot játszottak vagy kártyáztak, de ilyen korán reggel
mindenki a feladatával volt elfoglalva a házban és a kertben; egy
ilyen házban valahol mindig takarítottak vagy javítottak valamit.
Celestian az asztalra hajította az újságot, és mindkét tenyerével
rácsapott.
A bekötözött vállával Jim még mindig kerülte, hogy túlságosan
elsiesse a mozdulatokat, ezért a faun és Kyriss majdnem vele
egyszerre ért a csarnokba.
- Hallottátok? - kiáltotta Celestian.
- Mit? - kérdezte valaki az első emeleti korlátnál. Amikor
felpillantottak, Finniant vették észre, aki mindkét kezével a korlátra
támaszkodott. Cat mellette állt.
Jim egy bólintással üdvözölte. Ez volt az első alkalom, amióta a
Szentélyben találkoztak, hogy viszontlátták egymást. Finnian gyenge
mosollyal viszonozta a gesztust.
Celestian az öklével az újság címlapjára csapott. Jim felismerte
Libropolis napilapjának a betűtípusát. Aki kereste, az a
menedékhelyeken kívül is megtalálta bizonyos üzletekben, főként
Londonban.
 - Azonnal ide indultam. - Celestian fujtatása úgy hangzott, mintha
gyalog tette volna meg a távot. - Ezek a szemétládák gyorsabbak
voltak, mint gondoltam volna.
Finnian lesietett a lépcsőn. Cat mellette maradt, hogy szükség
esetén támogassa. Valószínűleg már rég feladta, hogy az eszére
hasson, miután a fiú felkelt az ágyból.
Celestian keze szétnyitott ujjakkal még mindig a címlapon pihent,
és csak akkor emelte fel, amikor már mind félkörben álltak az asztal
körül.
- Mit szóltok hozzá? - dörmögte, és néhány szitokszót bocsátott
utána, amelyek hallatán még a Hispaniola gazemberei is keresztet
vetettek volna.
„Az Akadémia új arca” - állt ott vastag betűkkel. Alá nagy
fényképet nyomtattak, beállított csoportképet, akárcsak a
politikusokról egy-egy csúcstalálkozó után. Fél tucat öltönyös-
nyakkendős férfi állt sorban egy könyvszekrény előtt. A legtöbben
komolyan és méltóságteljesen néztek a kamerába.
Az előtérben világos hajú, fiatal nő állt, akinek a vonásai az
arrogancia és a rideg tekintély keverékévé dermedtek. Egy fejjel
alacsonyabb volt, mint a hat öltönyös alak, mégis uralta a kép
középpontját; minden pillantás magától értetődően az ő arcára
siklott. Az egyik férfi a kezét pártfogó mozdulattal a vállára fektette.
Kyriss megvetően fújtatott.
- Úgy néz ki, megtalálták az új bábjukat. A három család utolsó
életben maradt tagját.
- Rachelle - suttogta Jim, és az asztal szélén ökölbe szorította a
kezét.
Finnian a fényképet méricskélte.
- És a többiek?
- Bürokraták - mondta Celestian. - Nem csodálkoznék rajta, ha
azok lennének, akik valójában a báróné mögött álltak. Egyszerűen
az egyik Himmelt kicserélték a másikra.
 Kassiopeius elgondolkodva kócolta a kecskeszakáiiát, és
hallgatott, miközben Jim dühös remegéssel küzdött.
A legmeglepőbb reakciót azonban Cat mutatta. Két lépést hátrált,
majdhogynem megingott, mintha valaki pofon vágta volna.
Finnian aggodalmasan megfordult.
- Minden rendben?
A lány sokáig hallgatott, miközben minden tekintet rajta pihent.
Akkor előrelépett, és úgy szemlélte a fényképet, akár az ellenséget.
- A férfi, aki a vállára teszi a kezét - mondta. - Az apám.
 61.

Isis következő éjszaka ősz hajjal és karikás szemmel felébredt.

Fájdalmai vannak, azt mondta. Olyan érzés, mintha lángolnának a
csontjai.
Duncan kelletlenül odaadta neki az Absolon-könyvet, és engedte,
hogy a nő néhány sort olvasson belőle. Isis akkor először tagadta
meg, hogy visszaadja. Duncannek ki kellett tépnie a kezéből, és Isis
csak egy idő után nyugodott meg, és hagyta abba a fenyegetőzést. A
férfi ekkor már sejtette, hogy a következő alkalom még nehezebb
lesz, mint ahogyan félt tőle.
De egyelőre Isis a könyv hatalmától megerősödve újra észhez tért.
Másnap reggel megígérte Pipnek, hogy meg fogja találni Furiát,
teljesen mindegy, milyen sokáig tart, és milyen tájakon kell utána
kutatnia. Cat el akarta kísérni, de Isis elutasította. Egyedül megy, azt
mondta, és csak amikor Duncan azzal fenyegetőzött, hogy azt az
átkozott Absolon-könyvet a kandalló tüzébe veti, egyezett bele, hogy
a férfi vele együtt útra keljen.
Duncan nem ámította magát: Siebenstern-könyvönkívüliként Isis
sokkal hatalmasabb volt nála, és erőszakkal bármikor elvehette
volna tőle az Absolon-könyvet. De még pislákolt Isisben az
értelemnek egy szikrája. Duncan nem állt rá készen, hogy feladja őt.
Egy kapun keresztül hagyták el a rezidenciát, amelyet a
katakombákban, a könyvtárban nyitottak. Mielőtt komolyan Furia
keresésére indultak volna, még el kellett intézniük valami mást, egy
szívességet, amelyre Pip kérte meg őket.
Nem sokkal később Isis és Duncan az arany semmiben zuhantak a
világ oldalai között. A hely, amelyet fel akartak keresni, távol esett a
nagy menedékhelyektől, távol az ideák tombolásától is.
Nem tartott sokáig, és széles folyamot pillantottak meg maguk
alatt, amely úgy csillogott, akár a higany. Kanyarogva kígyózott az
ürességen át, és távolról úgy nézett ki, mint egy izzó, több mérföld
széles spirál, amely az oldalán fekszik, és egyik irányban sem ér
véget. A hullámzó felületén fényszilánkokra tört a környezet sárgás
fénye.
Az Anonymus folyó, amely számtalan néven számtalan könyvön
folyt keresztül, az egyik legcsodálatraméltóbb jelenség volt a világ
oldalai között. Csak kevesen merészkedtek a közelébe, mert aki túl
sokáig nézte a hullámait, azt vonakodás nélkül magukkal ragadták.
Isis és Duncan függőlegesen lebegtek a spirál belsejében. Nem
egészen embermagasságnyi távolságban alattuk ezüstös áramlat
száguldott tova, és csavarodott óriási tekervényekbe a végtelenségig.
A könyvbeli leírásaival ellentétben a folyó ezen a helyen nem keltett
semmiféle zajt, holott az áramlások és az örvények ezüstös
habkoronát viseltek, és béklyóitól megfosztott erővel csaptak össze.
A csend és a súlytalanság érzése még valószerűtlenebbé tette a
látványt.
Mindketten ismerték a veszélyt, ezért kerülték, hogy a
szükségesnél tovább nézzék a felszínét. Duncan máris húzóerőt vélt
érezni, amely gyengéden cibálta a lábát.
Isis a köpenye alól előhúzta a palackpostát. Az összegöngyölt
levelet madzaggal kötötték össze, az edényt bedugaszolták, és vörös
viasszal pecsételték le. A papírtekercs két oldalára Pip lendületes
gyerkírással Molly nevét írta, alá pedig azt, hogy Patience-től.
Duncan mosolygott, amikor még egy pillantást vetett rá.
- Lehetséges, hogy értékes időt fecsérelünk el?
Isis megrázta a fejét.
- Nem, ha Pipért tesszük.
- Tényleg akadt valaki, akinek a kívánságaira nem tudsz nemet
mondani?
A nő halkan fújtatott, de titokban mosolygott, amitől egy
pillanatra majdnem egészségesnek látszott. Némán lehajította a
palackot a folyóba, ahol abban a szempillantásban elragadta az
áramlat. A vörös viasz főkötő a tükröződő hullámok között táncolt,
aztán Duncan szem elől vesztette. Gyorsan elfordította a pillantását,
mert a húzóerő egyre erősebbé vált.
Az egyik kezével megérintette az Absolon-könyvet a kabátja belső
zsebében. Kicsit elgondolkodott rajta, hogy utánahajítja, de tudta,
hogy ezzel elveszítené Isist. És most nem akart arra gondolni, ami
rájuk várt. Amikor visszahúzta a kezét, sejtette, hogy saját magát
csapja be, és hogy talán meg fogja bánni ezt az elhatározást.
- Köszönöm - mondta Isis.
- Azért, mert nincs elég merszem megszabadulni ettől az átkozott
holmitól?
- Azért, mert nem hallgattál rám, és velem jöttél. Lehet, hogy
valami mást fogok állítani, ha rosszabbul leszek, ezért mondom el
neked most, mi a helyzet: boldog vagyok, hogy itt vagy. Hogy itt
vagy velem.
A férfi hosszasan nézte őt, miközben a zúgó Anonymus felett
lebegtek, és kelletlenül beismerte, hogy ezek a szavak az
emlékezetébe égtek.
A kezük érintette egymást. Aztán kaput nyitottak, és Furia
keresésére indultak.
 62.

Furia ébredése sokáig tartott. Többször megpróbálta kinyitni a

szemét, de a szemhéja olyan nehéz volt, mint az ólom. Azt hitte, már
nem alszik, de a valóságban mégiscsak egyfajta félálom volt,
amelyből újra meg újra mély eszméletlenségbe zuhant. Amikor elég
tiszta volt ahhoz, hogy a helyzetét felmérje, akkor attól félt, hogy az
ébrenlétet csak álmodja. Mert még torz pofák és üldözők nélkül is
olyan érzés volt, akár egy hideg, fekete rémálom.
Alkalmanként viszont színeket látott, élénkeket, akár száz
szivárvány. Amikor próbált rájuk fókuszálni, akkor egymásba
örvénylettek, árnyfoltokat, spirálokat és szimbólumokat alkottak,
egy emlék árnyképét formázták. Ezen színek közepette volt ő,
elnyelték, letapogatták, kikutatták. Aztán elengedték és kiköpték,
mint egy gyümölcsmagot.
Valaki a nevét kiáltotta, de még ekkor is nehezére esett az
öntudatlanságot lerázni magáról. Olyan volt, mintha az éjszaka
közepén a tenger mélyéből úszna felfelé, a sötétben nem látta a víz
felszínét közelebb jönni, csak hirtelen érezte, akár a betörő üveget.
Ám mögötte csak egy újabb birodalmat talált sötétségből és
hidegből, csillagtalanul és olyan súlyosan, akár a nedves bársony a
szemén.
Valamikor, órák vagy napok múltán, egy arc tolult elé a
feketeségből, akár ködoszlop a holdfényben. Furia túlságosan kábult
volt ahhoz, hogy felismerje, férfit vagy nőt lát-e. A vonásai
szögletesek voltak, a keskeny ajka repedezett, a haja rövid és
mocskos. A szeme szúrósan méricskélte Furiát, a bal véreres volt.
- Furia - szólította egy érdes, női hang.
Az idegen durva pulóvert viselt, amely megfeszült az izmos vállán
és felkarján. Furia soha nem látott még olyan nőt, mint ő, ilyen
súlyos testfelépítésűt és kemény vonásút. Negyven vagy akár ötven
is lehetett: bármit is élt meg, feltehetően sok évvel megöregítette.
Csak a szeme volt olyan, mintha egy másik, fiatal nőhöz tartozna. A
szembogara körül a szivárványhártyája arany volt, akár az üresség a
világ oldalai között.
- Hol vagyok?
- Nem biztonságban.
- Honnan tudja a nevemet?
- Hallottam rólad. Rólad és a családodról. A házadról, és arról,
amit benne őriztek.
Furia felült, ugyanakkor próbált a nő elől hátrálni. Nyikorgó,
rozsdás rácsú tábori ágyon feküdt. Az egyetlen fényforrás egy
lámpás volt a fekhelye mellett. A fénye nem ért messzire, szürke
sziklafalat világított meg. A lámpa mellett több könyv hevert
hullámos lapokkal. Nyirkos pinceszag volt, majdnem olyan rossz,
mint egy penészrája. Csak amikor a nő mozgott, akkor fújdogált
jóleső könyvillat.
- Hol van a lélekkönyvem?
- Itt vagyok - hallatszott elgyötörten a csípője mellől. - Jól vagyok,
köszönöm az érdeklődést.
A lány felhajtotta a takarót, és meglátta a csőrös könyvet maga
mellett a foltos matracon. A gerincét szorosan a lány testének
nyomta, a ráncos nyakát félig behúzta.
- Nem akart elválni tőled - mondta a nő -, még csak az asztalon
sem melletted heverni. - A lámpa alatti kupacra mutatott. - Már jó
ideje annak, amikor legutóbb az ujjamba harapott egy könyv.
- Jó okom volt rá! - mondta a csőr. - És nehogy azt hidd, hogy
örömet okozott nekem! Nagyon koszos ujj volt!
- A higiéniai körülményeink nagyon szerények. Megtesszük, ami
tőlünk telik.
- Nyirkos itt - nyavalygott tovább a csőrös könyv. - Méreg a
gyenge papíromnak!
 Valahol süvített a szél.
- Mi ez itt? - kérdezte Furia.
- A Félresikerült Ország - felelte a nő. - Az Éjszakai
Menedékhelyen vagy. Az egyik emberem hozott ide.
Ez meg kellett volna, hogy rémítse Furiát, de majdhogynem
higgadtan fogadta. Talán eltompult mindazok után, ami történt.
Fokról fokra visszatértek az emlékei a Szentélyben történtekről, az
ideák színkáoszáról, a zuhanásról az ürességben. Aztán a
tintagombákról, akik rátaláltak. És végül a férfiról, aki a mellkasát
könyvként nyitotta szét, és felhasított benne egy oldalszívet. Rögtön
ezután elvesztette az eszméletét.
- Siebenstern-könyvönkívüli volt - mondta a lány.
- Hozzám tartozik.
- Ön Phaedra Herculanea? A könyvmágia ősanyja?
A nő a jókedv minden szikrája nélkül mosolygott.
- Bár ne volnék az!
- Másként képzeltem el - mondta Furia.
- Én is téged. Felnőttebbnek.
Az elképzelés, hogy már korábban is ismerhette őt Phaedra
Herculanea, olyan természetellenes volt, hogy Furia nem is
csodálkozott rajta. Még mindig olyan érzése volt, hogy mindez az
álom logikáját követi, amelyre nem tud befolyással lenni, és főleg
nem megérteni. Csakhogy a környezet, a kosz, a nyirkosság, sőt még
ez a nő is rémisztően valósnak hatott.
- Mit akar tőlem?
- Segíteni fogsz nekem. Mindannyiunknak.
- Én? - Furiának el kellett fordítania a tekintetét az arany
szemekről. - Nem hiszem, hogy én…
- De, én úgy gondolom - mondta Phaedra. Legenda volt. Olyan nő,
aki igazából soha nem élt, és most mégis. És aki biztosan nincs
ráutalva, hogy egy tizenhat éves lánytól kérjen segítséget.
 Amennyiben ez kérés volt.
Furia a félig nyitott ajtóra nézett.
- Fel szeretnék kelni.
- Ideje - sóhajtott a csőrös könyv.
Phaedra felkelt a zsámolyról, és egy lépést hátrált, hogy Furia át
tudja lendíteni a lábát az ágy szélén. A lány csak ekkor vette észre,
hogy katonanadrágot húztak rá, hozzá szürke pulóvert. Mindkettő
viseltes volt, és túl nagy.
Phaedra észrevette a pillantását.
- Ez itt nem szoknyának és harisnyának való hely. Ezek a holmik
egykor egy könyvmágusé voltak.
Egy halott ruhái, gondolta Furia megborzongva, egy férfié, aki
elesett az Éjjeli Menedékhelyért vívott háborúban.
A bőrdzsekije még ott volt, az egyik sarokban hevert a földön.
Leporolta róla a koszt, és felhúzta. Alatta volt a csizmája is. Miután
belebújt, szédelegve állt az aprócska kamra közepén.
- Milyen sokáig feküdtem itt?
- Máshol néhány nap lett volna, de itt mindig éjszaka uralkodik.
Nagyon gyenge voltál.
- Megsérültem?
- Nem olyan módon, amit meg tudtam volna gyógyítani. De a
szellemed… össze voltál zavarodva.
- Hülyeségeket beszéltél - krákogott a csőrös könyv. - Egy
szigetről meg valami kincsről. Meg erről a fiúról. Erről a
Hawkinsról.
A lány legszívesebben elsüllyedt volna, de addig állt, amíg a térde
újra hozzá nem szokott, hogy elbírja őt. Követte Phaedrát, ki a
folyosóra. Az első két lépés után a lábikrája bizseregni kezdett.
Haladás, így fogta fel.
Csak egy rövid folyosó volt, elágazások nélkül. A sziklafal
megrepedezett, akár egy földrengés után; egy helyen a törés éle
térdmagasságú lépcsőként emelkedett. Phaedra a folyosó végén
kinyitott egy rozsdás fémajtót. A metsző huzattal hamu szaga szállt
be. A távolban tompa, meghatározhatatlan lárma dübörgött.
- Gyere! - mondta Phaedra, nem istennő és nem legenda, csak egy
asszony, akin látszott, hogy évek óta dacol az éjszakai föld erőivel.
Furia vele együtt kilépett a szabadba. A bunkerajtót a hegy
oldalába vájták, a kőzet repedései és törései vették körül. Az égnek
égett hús színe volt, fekete és barna árnyakkal átszőve.
- Túl vagyunk az utolsó világítótornyon - mondta Phaedra
anélkül, hogy elmagyarázta volna, ez mit jelent. - De a föld eltolódik,
egész hegységek vándorolnak földrögként a hamun. Az Éjszakai
Menedékhely ezen része eredetileg egészen máshol feküdt, közelebb
a kapuhoz.
Előttük a lávatalaj alacsony sánccá nőtt. Phaedra felmászott rá, és
Furia felé nyújtotta az egyik kezét. A lány csak némi vonakodás után
fogta meg.
A másik oldalon a hegy meredeken lejtett. A lábánál, százötven
yard távolságban széles völgy kezdődött, elég nagy ahhoz, hogy
egész Oxford beleférjen. A kősivatagban számtalan tábortűz égett,
szerteszéjjel a sziklateknőben, egészen a szemben felevő
emelkedőig.
- Ezek mind tintagombák?
- Valaha könyvönkívüliek voltak - felelte Phaedra. - Amíg ez a föld
meg nem változott, és vele együtt a férfiak és nők is ott lent.
A tábortüzek több száz, talán több ezer sátor között lobogtak,
valószínűleg épp úgy a háború alatt zsákmányolták őket, mint azt a
ruhát, amelyet Furia viselt.
Nem tudta levenni a szemét erről a hadseregről, úgy bámult le a
völgybe, mint akit megigéztek.
- Ön küldte őt, nem igaz? Azt a Siebenstern-könyvönkívülit,
akinek el kellett lopnia a teremtés könyvének tizenegyedik kötetét.
 Amikor nem kapott választ, oldalra pillantott, és észrevette, hogy
Phaedra lesétált a sáncról, és odament valakihez, aki követte őket a
bunkerből.
Furia ismét a völgy felé fordult, a lávasivatag látványától egészen
elkábult. Lassan leült egy szögletes földrögre, felhúzta a térdét, és a
karjával átölelte.
A háta mögött csikorgott a kavics, valaki mellé ült. Hosszú bot
támaszkodott a sziklának.
- Severin - suttogta a lány anélkül, hogy ránézett volna.
Siebenstern az egyik kezét a lányéra tette, és így ültek ott némán,
miközben a tűzpontok alkotta égboltot nézték.
 Jegyzetek

[1] Robbert Louis Stevenson A kincses sziget című művének hőse