Az Alfa hold klánja | Philip K.

Dick
NNCL3908-7D0v1 Philip K. Dick: Clans of the Alphane Moon PHILIP K. DICK Copyright © Philip K. Dick, 1964 Hungarian translation © Pék Zoltán, 2006 Az Alfa hold
klánjai A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Philip K. Dick: Clans of the Alphane Moon Voyager Books, London, 1996 Fordította: Pék Zoltán ISBN: 963 7118 37 3
Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Tördelőszerkesztő:
Russnak Zsolt Szerkesztő, korrektor: Boncz Éva Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 260936 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató 10987654321

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Egy

Egy

Mielőtt belépett a legfelsőbb tanács termébe, Gabriel Baines előreküldte a szimulákrumát, hátha megtámadják. A szimulákrum
– melyet művészien úgy kiviteleztek, hogy minden apró részletben hasonlítson Bainesre – számos dologra használható volt,
hiszen az ötletes manus klán gyártotta, ám Baines csak önvédelemre használta; élete egyetlen célja saját védelme volt, ezért is
lehetett lakója a para telepnek, azaz Adolfville városnak a hold északi csücskében.

Természetesen több alkalommal is járt Adolfville határain kívül, ám csakis itt érezte magát biztonságban – vagyis viszonylagos
biztonságban –, ennek a városnak a vaskos falai között. Ami egyben bizonyította, hogy a para klánban való tagsága nem csak
ürügy, szimulált technika, hogy bejusson a legerősebben megépített, életerős és fejlődő városi térségbe. Baines kétségtelenül
őszinte volt.

Például ott volt a látogatása a hebék hihetetlenül megalázó viskóiba. Nemrégiben egy munkáscsoport szökött tagjait kereste, akik
– hebék lévén – talán visszavánszorogtak Gandhitownba. A nehézséget az jelentette, hogy neki minden hebe egyforma volt:
mocskos, görnyedt alakok koszos ruhában, akik csak vihognak, és képtelenek bármiféle összetettebb folyamatra összpontosítani.
Egyszerű fizikai munkára lehet őket használni, másra semmire, csakhogy mivel Adolfville véderőit folyton fejleszteni kellett a
manusok támadásai ellen, a fizikai munka jelenleg igencsak jól jövedelmezett. Egy para pedig be nem mocskolná a kezét. Na,
szóval a hebék düledező viskói között iszonyú rettegés fogta el, végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát a hitvány tákolmányok
között. Kartonpapír-szeméttelep volt, lakókkal. A hebék viszont békésen éldegéltek menedékeikben.

Ma, erre az évente kétszer megtartott tanácsülésre, ahol az összes klán képviselteti magát, természetesen a hebék is küldtek
delegáltat, s mivel ő jött a parák nevében, egy szobában kell ülnie egy – szó szerint – büdös hebével. Aligha felemelő feladat.
Talán idén az a kócos, kövér Sarah Apostoles lesz megint.

Ennél azonban jobban aggasztotta a manusok küldöttje. Mint minden para, ő is rettegett minden egyes manustól. Sokkolta
féktelen erőszakosságuk, egyszerűen nem tudta felfogni, mi értelme lehet. Évekig szimplán ellenségeknek könyvelte el őket, ám
ez még nem magyarázott meg semmit. Ők élvezték az erőszakot, perverz örömöt leltek abban, hogy törnek-zúznak, hogy
megaláznak másokat, főleg a parákat, mint ő.

Hiába tudta ezt, nem segített, már a gondolatra is inába szállt a bátorsága, hogy netán vitába kell szállnia a manus delegálttal,
Howard Straw-val.

Asztmásan szuszogó szimulákruma visszatért, mesterséges Bainesvonásain kényszermosollyal.

Minden a legnagyobb rendben, uram. Nincs halálos gáz, nincs veszélyes mértékű elektromos kisülés, nincs méreg a
vizeskancsóban, nincs kémlelőlyuk lézerfegyverek számára, nincs rejtett gonosz gépezet. Véleményem szerint biztonságban
beléphet. – Kattanva megállt és elhallgatott.

– Senki nem ment oda hozzád? – kérdezte óvatosan Baines.

Még senki nem érkezett meg – felelte a szimulákrum. – Kivéve persze a padlót seprő hebét.

Baines egy életen át finomított önvédelmi módszerein, így először most is csak résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy meglesse a
hebét. A hebe férfi lassú, monoton mozgással sepert, arcán a megszokott, bárgyú hebe kifejezés, mintha teljesen elmerülne a
munkában. Hónapokig tudná csinálni és nem unná el; a hebék nem fáradnak bele semmilyen feladatba, mivel még a
változatosság fogalmát sem értik. Na, persze az egyszerűségnek is vannak előnyei, merengett Baines. Őt például lenyűgözte a
híres hebe szent, Ignatz Ledebur, aki spiritualitást árasztva vándorolt városról városra, terjesztve ártalmatlan hebe
személyiségének melegét. Abból aztán hiányzik mindenféle fenyegetés…

És a hebék legalább nem próbálják megtéríteni az embereket, még a szentek sem. Nem úgy, mint a skizó misztikusok. A hebék
csak azt akarják, hogy hagyják őket békén, s ennek érdekében minden évben azélet újabb és újabb nyűgeitől szabadulnak meg.
Próbálnak visszatérni a növényi léthez, csak vegetálni.

Baines ellenőrizte lézerpisztolyát – rendben volt –, s úgy döntött, nincs veszélyben. Lassú léptekkel átsétált a tanácstermen, és
leült egy székre. Majd hirtelen átült egy másikra. Az előző túl közel volt az ablakhoz, jó célpontot szolgáltatott volna egy
orvlövésznek.

Aztán úgy gondolta, a többiek megérkezéséig hecceli kicsit a hebét.

Mi a neved?

J-Jacob Simion – felelte az, és csak sepert tovább, arcán az idióta vigyorral. A hebe sosem tudja, mikor heccelik. Vagy ha igen,
nem érdekli. Apátia minden iránt, ez a hebe felfogás az életről.

– Szereted a munkádat, Jacob? – gyújtott cigarettára Baines.

Igen – kuncogott a hebe.

Mindig padlót sepersz?

He? – A hebe nem fogta fel a kérdést.

Nyílt az ajtó, és a dundi, de csinos Annette Golding, a poli delegált jelent meg, hóna alatt a retikülje, kerek arca kipirult, zöld
szeme csillogott, ahogy pihegett.

Azt hittem, elkéstem.

Még nem – állt fel Baines, hogy széket húzzon ki a nőnek, közben szakértően felmérte: nem hozott fegyvert. Viszont a fogínyében
elrejthetett mérgező spórákat tartalmazó kapszulákat, vélte Baines, így amikor visszaült, a nagy asztal túlsó végére telepedett. A
távolság igencsak értékes faktor.

Meleg van itt – mondta a még mindig izzadó Annette. – Futottam felfelé – s rámosolygott azzal a mesterkéletlen mosollyal, ami
néhány polira jellemző. A férfi vonzónak is találta… csak adna le pár kilót. Azért így is tetszett neki, és kihasználta ezt az
alkalmat, hogy elcsevegjen vele, némi erotikus felhanggal.

Annette, maga olyan kellemes ember. Nagy kár, hogy nem ment férjhez. Ha hozzám jönne…

Igen, Gabe, maga megvédene – mosolygott Annette. – A szoba minden sarkát lakmuszpapírral rakná ki, atmoszféraelemzők
zümmögnének, vitrinnek álcázott semlegesítőket szerelne be sugárzás ellen…

Ezzel ne vicceljen – torkolta le Baines mérgesen. Vajon hány éves lehet a nő? Húsznál nem több. És mint minden poli, olyan
gyerekes! A polik nem nőnek fel, változatlanok maradnak, mert mi a polizmus, ha nem a plasztikus gyerekkor továbbélése?
Végül is a bolygó minden klánjának gyerekei is polinak születnek, közös, központi iskolába járnak, és csak tíz-tizenegy évesen
indulnak el a maguk útján. És némelyek sosem. Mint például Annette.

A nő egy csomag cukrot vett elő a retiküljéből, és szaporán falni kezdte.

Ideges vagyok, ilyenkor ennem kell – magyarázta. Megkínálta Bainest is, ám ő nem kért. Végül is sose lehet tudni. Immár
harmincöt éve őrizte az életét, nem állt szándékában elveszíteni egy triviális sugallat miatt; ha még harmincötöt akar élni,
mindent előre át kell gondolni, kiszámolni.

Gondolom – társalgott Annette –, megint Louis Manfreti képviseli majd a skizó klánt. Az ő jelenlétét mindig élvezem, olyan
érdekeseket mesél, a primitív dolgokat olyan különösen látja. Föld és ég állatai, föld alatt csatázó szörnyek… – Tűnődve
szopogatta a kemény cukorkát. – Maga szerint valóság, amit a skizók látnak, Gabe?

Nem – felelte őszintén Baines.

– Akkor miért töprengnek és beszélnek róla annyit? Nekik mindenesetre valóságosak.

– Az csak miszticizmus – jelentette ki lenézően Baines. Szimatolt; természetellenes szagot érzett, valami édeskéset. Aztán rájött,
hogy Annette haja az, és megnyugodott. Vagy éppen ezt akarja elérni? Hirtelen újra éber lett. – Kellemes a parfümje –
füllentette. – Mi a neve?

– A vadon éjszakája. Egy házalótól vettem, aki az Alfa II-ről jött. Kilencven bőrbe került, egyhavi fizetésem – mondta szomorú
szemmel –, de csodálatos az illata, nem találja?

Legyen a feleségem… – kezdte megint Baines, aztán elhallgatott. A depi képviselő állt meg az ajtóban. Félelemtől gyötört, beesett
arcának meg dülledt szemének látványa szíven ütötte Bainest. Te jó isten, nyögött magában, nem tudva, hogy együtt érezzen-e
szegény depivel, vagy csak lenézze. Végül is össze tudná szedni magát, minden depi összetudná szedni magát, ha lenne
szemernyi bátorságuk is. Csakhogy a bátorság teljesen hiányzik a délre fekvő depi telep lakóiból. Ezen szinte kézzelfoghatóan
érződött: megállt az ajtóban, félt beljebb lépni, közben teljesen megadta magát a sorsnak, annak, hogy pár pillanat múlva úgyis
meg kell tennie, pontosan azt, amitől fél… Egy rökény meg csak elszámolna kettesével húszig, aztán sarkon fordulna és
menekülne.

Kérem, fáradjon be – csalogatta Annette, egy székre mutatva.

Mi értelme ennek a beszélgetésnek? – lépett be lassan a depi, megrogyva az elkeseredéstől. – Csak marjuk egymást. Nem értem,
mi értelme leülni ezekkel a civakodókkal. – Azért rezignáltan helyet foglalt, fejét leszegte, kezét csüggedten összekulcsolta.

Annette Golding vagyok – mutatkozott be a nő. – Ő pedig Gabriel Baines, para. Én poli vagyok. Maga meg depi, ugye? Abból
látszik, ahogy maga elé néz – nevetett, de együtt érzőn.

A depi nem felelt, még csak a nevét sem árulta el. Baines tisztában volt vele, hogy egy depinek nehezére esik a beszéd,
megerőltető neki összeszedni hozzá az energiát. Ez a depi valószínűleg félt, hogy elkésik, ezért érkezett korán; túlkompenzáció,
jellemző rájuk. Baines nem kedvelte őket. Haszontalanok önmagukban és a többi klánnak is. Miért nem halnak ki? És a hebéktől
eltérően még kétkezi munkára sem jók, csak lefekszenek a földre, és reményvesztve bámulnak fel az égre.

Annette odahajolt Baineshez:

Vidítsa fel!

A frászt. Mit érdekel engem? A saját hibája, hogy olyan, amilyen. Megváltozhatna, ha akarna. Ha erőt venne magán, tudna hinni
a jó dolgokban. Neki se rosszabb a sora, mint nekünk, sőt, talán még jobb is, végül is csigalassan dolgoznak. Bárcsak én
dolgozhatnék olyan keveset egy évben, mint egy átlagos depi!

A nyitott ajtón most egy magas, középkorú nő sétált be hosszú, szürke kabátban. Ingrid Hibbler volt, rökény; némán számolt
magában, ahogy körüljárta az asztalt, minden székre rákoppintva. Baines és Annette vártak. A padlót seprő hebe felnézett és
vihogott. A depi vakon meredt maga elé. Végül Miss Hibbler megtalálta azt a széket, ami numerológiai szempontból kielégítette;
kihúzta, mereven leült, majd két kezét össze

téve szaporán mozgatta ujjait, mintha láthatatlan védőköpenyt kötne magának.

Belefutottam Straw-ba a parkolóban – mondta, magában számolva. – A manus küldöttbe. Fúj, micsoda alak! Majdnem elgázolt.
Nekem kellett… – Elhallgatott. – Nem érdekes. De ha az aurája egyszer megfertőzi az embert, nehéz megszabadulni tőle –
borzongott meg.

– Idén, ha megint Manfretit küldik a skizók – mondta Annette csak úgy –, talán nem is az ajtón jön be, hanem az ablakon. –
Jókedvűen nevetett. A hebe csatlakozott hozzá. – És akkor még várunk a hebére.

E-e-engem küldtek Gandhitownból – szólalt meg Jacob Simion, monoton lengetve a seprűt. – Cs-cs-csak gondoltam, ki-
kiseprek, míg várok – mosolygott jámboran mindenkire.

Baines sóhajtott. A hebék küldöttje egy gondnok. De persze mind azok, ha nem is igazából, hát potenciálisan. Tehát marad a
skizó és a manus, Howard Straw, aki jön, amint végzett a parkolóban a többiek ijesztgetésével. Hát jobb, ha velem nem
próbálkozik, gondolta Baines. Mert a lézerpisztoly a derekamon nem szimulált. Ráadásul még ott a szim is a folyosón, csak
hívnom kell.

Szóval miért jöttünk össze? – kérdezte Miss Hibbler, a rökény, majd lehunyt szemmel, röpdöső ujjal számolt tovább: – Egy,
kettő, egy, kettő.

Hallottunk egy pletykát – felelte Annette. – Egy idegen hajót láttak. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az Alfa II kereskedői. –
Aztán tovább ette a cukrot. Baines komoran vette észre, hogy már majdnem az egész zacskót elfogyasztotta. Nagyon jól tudta,
hogy Annette-nek dienekefalikus zavara van, és amikor feszült vagy aggódik, csak rosszabb lesz.

Egy hajó – kelt életre a depi. – Talán kiszabadít minket ebből az iszonyatból.

Milyen iszonyatból? – kérdezte Miss Hibbler.

Tudja – fészkelődött a depi. Ennyire futotta neki, újra komor kómába zuhant. Egy depinek mindig minden iszonyatos. És persze
a változástól is retteg, töprengett Baines növekvő lenézéssel, de egy hajó… Lenézése ijedtségbe fordult. Igaz lenne?

Straw, a manus tudni fogja. A Da Vinci Heightson a manusoknak kifinomult készülékeik vannak a bejövő forgalom észlelésére.
Valószínűlegeleve onnan származik a hír. Hacsak nem egy skizó misztikus látta valami vízióban.

Biztos csak trükk – mondta ki hangosan.

A szobában mindenki, még a komor depi is ránézett. A hebe egy pillanatra abbahagyta a seprést.

Azok a manusok mindennel bepróbálkoznak – magyarázta Baines. – Így akarnak fölénk kerekedni, megfizetni nekünk.

Miért? – kérdezte Miss Hibbler.

A manusok mindnyájunkat gyűlölnek, mert kegyetlen, barbár parasztok, tudatlan rohamkatonák, akik azonnal a fegyverük után
nyúlnak, ha meghallják a „kultúra" szót. A metabolizmusuk része. És még ez sem volt teljesen igaz; ha őszinte akart lenni, maga
sem tudta, a manusok miért bántanak olyan szívesen bárkit, hacsak nem a fájdalomokozás puszta gyönyöréért. Nem, gondolta,
ennél több kell hogy legyen mögötte. Rosszindulat és irigység; irigyelnek minket a kulturális felsőbbrendűségünkért. Akármilyen
változatos a Da Vinci Heights, nincs rend, nincs esztétikai egység; az egész befejezetlen, úgynevezett „kreatív" projektek
zűrzavara, amelyeknek sosem jutottak a végére.

– Straw kicsit bárdolatlan, az igaz – kezdte lassan Annette. – Nyughatatlan. De miért tenne jelentést idegen hajóról, ha nem
látott? Ezt nem magyarázta meg.

– Én tudom, hogy a manusok, és főleg Howard Straw ellenünk vannak – mondta a magáét Baines. – Cselekednünk kell, hogy
megvédjük magunkat a… – elhallgatott, mert nyílt az ajtó, és Straw robogott be. Vörös hajú, nagydarab, izmos férfi volt.
Mosolygott. Őt aztán nem zavarta egy idegen hajó megjelenése a pici kis holdjukon.

Már csak a skizó küldöttre vártak, aki szokás szerint egy órát fog késni. Valahol éppen transzban tekereg, elveszve egy
archetipikus valóság zavaros víziójában, az ideiglenes világegyetem mögötti kozmikus protoerőkében, abban az állandó
látomásban, amit úgy neveznek: Urwelt.

Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat, gondolta Baines. Már amennyire Straw jelenlétében lehetséges. Meg Miss
Hibblerében;

őt se nagyon kedvelte. Sőt, igazából egyiküket sem, kivéve talán a feltűnően nagy mellű Annette-et. Vele meg nem jut egyről a
kettőre. Szokás szerint. De ez nem az ő hibája, az összes poli ilyen: soha senki nem tudja, éppen merre fognak ugrani.
Szándékosan ellenkeznek, szembeszállnak a logika szabályaival. Nem lepkék, mint a skizók, nem is agyatlan gépek, mint a hebék.
Nagyon is élnek. Éppen ez tetszett neki a legjobban Annette-ben: az élettelisége, frissessége.

Merevnek, fémesnek érezte magát tőle, mint akit vastag acélba zártak; archaikus fegyver egy értelmetlen, réges-régi háborúban.
A nő húszéves, ő meg harmincöt, talán erről van szó. Vagy mégsem. Aztán az jutott eszébe: Biztos direkt csinálja, azt akarja, hogy
rosszul érezzem magam.

S válaszul egyből jeges, körmönfontan megalapozott paragyűlölet tolult fel benne a nő iránt.

Annette pedig, aki úgy tett, mintha minderről fogalma sem lenne, csak falta tovább a cukrot.

***
Az Adolfville-ben félévente megrendezett gyűlésre delegált skizó küldött, Omar Diamond nézte a világot, s a felszín alatt és felett
látta a halál ikersárkányait, a vöröset és a fehéret; a sárkányok csatájától remegett a síkság, odafent meghasadt az ég, és az
aszott, bomló szürke nap nem sok vigaszt szolgáltatott a világnak, melyből gyorsan szivárgott el a még meglévő csekélyke életerő.

Állj – szólt Omar felemelt kézzel a sárkányokhoz.

A belvárosi járdán felé közeledő férfi és a göndör hajú lány megtorpantak.

Mi van vele? – kérdezte a lány undorral. – Valamit csinál.

Csak egy skizó – felelte a férfi. – Látomása van.

– Az örök háború újfent kitört – zengte Omar. – Az élet erői fogyatkoznak. Hát egyetlen ember sem hozza meg a végső döntést,
és ajánlja fel életét áldozatként, hogy feltöltse őket?

A férfi a feleségére kacsintott:

Tudod, ha néha megkérdezed ezeket, érdekes választ kaphatsz. Gyerünk, kérdezz tőle valamit! Ne azt, hogy: „Hol hagytam el
tegnap az ollómat?" Valami általános dolgot. Mi az élet értelme, vagy ilyesmit.

A nő félénken nézett Omarra:

Elnézést, de mindig szerettem volna tudni, hogy… van élet a halál után?

Nincs halál – felelte Omar. Elképesztette a kérdés, mert hatalmas tudatlanságról árulkodott. – Amit „halál"-nak nevez, az csupán
a csírázás fázisa, mely során az új létforma szunnyad, várja, hogy a következő inkarnációba szólítsák. – Felemelt kézzel mutatta.
– Látja? Az élet sárkányát nem lehet megölni. Miközben vére vörösre festi a mezőt, minden oldalról újabb alakjai szökkennek fel.
A földbe temetett mag újra kidugja a fejét. – Azzal otthagyta a férfit meg a nőt.

El kell jutnom a hatemeletes épülethez, mondta magában. Ott vár a tanács. Howard Straw, a barbár. Miss Hibbler, a zsémbes,
akit számok gyötörnek. Annette Golding, maga az élet, beleugrik mindenbe, ami hagyja, hogy önmaga legyen. Gabriel Baines, aki
állandóan az ellen védekezik, ami sosem támadja meg. Az együgyű a seprűvel, aki mindnyájunknál közelebb van Istenhez. És a
szomorú, aki sosem néz fel, akinek még neve sincs. Hogy nevezzem? Talán Ottónak. Nem, legyen Dino. Dino Watters. A halált
várja, és nem is sejti, hogy egy üres fantomra vár; még a halál sem védheti meg a saját énjétől.

Amikor odaért a para település, Adolfville legmagasabb épületéhez, levitálni kezdett, majd a megfelelő ablaknál megállt, és
körmével addig kapart az üvegen, míg ki nem nyitották neki.

Mr. Manfreti nem jön? – kérdezte tőle Annette.

Idén nem lehet elérni – magyarázta Omar. – Átkerült egy másik tartományba, és csak ül. Az orrán keresztül tápláljuk.

Brr – borzongott meg a nő. – Katatónia.

Öljék meg és vége lesz – tanácsolta durván Straw. – Azok a katatón skizók semmire nem jók. Csak csapolják Jean d'Arc város
forrásait. Nem csoda, hogy a maguk települése olyan szegény.

Anyagiakban szegény – értett egyet Omar –, de gazdag az örök értékekben.

Tartotta a távolságot Straw-tól, nagyon nem kedvelte. Straw törő-zúzó volt. Élvezettel csinálta, szeretetből; nem muszájból.
Straw magától volt gonosz.

Ugyanakkor ott ült Gabe Baines. Mint a parák általában, ő is kegyetlen, de ő kénytelen volt az lenni, önvédelemből. Annyira meg
akarta védeni magát, hogy ezért tett rosszat. Őt nem lehetett érte elítélni, Straw-t igen.

Áldott legyen ez a gyűlés – ült le Omar. – Életadó hírekről halljunk, ne az ártó sárkány cselekedeteiről. – Straw-ra nézett. – Mi az
információ, Howard?
Egy fegyveres hajó – felelte Straw széles, élveteg vigyorral. Élvezte az izgalmukat. – Nem az Alfa II-ről jött, hanem egy másik
rendszerből. Lehallgattuk a gondolataikat. Nem kereskedni jöttek, hanem… – szándékosan nem fejezte be. Látni akarta, ahogy
vonaglanak kínjukban. – Meg kell védenünk magunkat – jelentette ki Baines. Miss Hibbler rábólintott, majd vonakodva Annette
is. Még a hebe is abbahagyta a vihogást, és nyugtalannak tűnt. – Mi itt, Adolfville-ben megszervezzük a védelmet. Számítunk
magukra, Straw, a technikai készülékekben. Sokat várunk maguktól. Ez kivételes alkalom, elvárjuk, hogy a közös jó érdekében
beszálljanak.

A „közös jó" – gúnyolódott Straw. – Úgy érti, a „mi" javunk.

Istenem, muszáj mindig felelőtlennek lennie, Straw? – fakadt ki Annette. – Nem tudna egyszer gondolni a következményekre?
Legalább a gyerekeinkre legyen tekintettel. Ha magunkat nem is, őket meg kell védenünk. Omar magában így imádkozott: „Az
élet erői keljenek fel és győzedelmeskedjenek a csatamezőn. A fehér sárkány meneküljön meg az állítólagos halál vörös
mocskától. A védelem méhe burkolja be ezt a kis földet, és óvja meg azoktól, akik a szentségtelenek táborához tartoznak." És
hirtelen eszébe jutott, amit az úton idefelé látott, az ellenség érkezésének előfutárát. Ahogy átlépett egy csermelyt, a víz vérré
vált. Most értette meg, mit jelent a jel. Háborút és halált, talán a Hét Klán és a hét város pusztulását… vagyis hatét, ha nem
számolja a szemétdombot, ahol a hebék élnek. Dino Watters, a depi rekedten morogta:

Végünk van.

Mindenki rámeredt, még Jacob Simion, a hebe is. Tipikus depi beszéd.

Bocsáss meg neki – suttogta Omar. És valahol a láthatatlan birodalomban az élet szelleme meghallotta és megbocsátott a
haldokló teremtménynek, Dino Wattersnek a Cotton Mather Estates településről.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Kettő

Kettő

Chuck Rittersdorf épp csak egy pillantást vetett a régi lakásra a repedezett falakkal, a süllyesztett lámpákkal, amelyek már biztos
nem is működnek, a divatjamúlt falszélességű ablakkal és a kopott, koreai háború előtti csempés padlóval, majd azt mondta:

Megteszi.

Ahogy elővette a csekk-könyvét, összerezzent a nagy öntöttvas kandallótól. Az 1970-es évek, azaz a gyerekkora óta nem látott
ilyet.

A rozoga épület tulajdonosnője azonban gyanakodva szemlélte a papírjait.

– Ezek szerint maga házas és vannak gyerekei is, Mr. Rittersdorf. Őket nem hozhatja a lakásba, ez benne volt a hirdetésben:
„agglegény, állásban, nem iszákos"…

Ez a lényeg – mondta fáradtan Chuck. Taszította ez a kövér, középkorú nő a vénuszi füttyöstücsök-bőr ruhában és
vubpapucsban. Már most rémesen érezte magát. – Elköltözöm a felségemtől. A gyerekek nála maradnak. Ezért kell a lakás.

De biztos meg akarják majd látogatni – húzta fel bíborra festett szemöldökét a nő.
Nem ismeri a feleségemet.

Á, jönnek majd. Ismerem én ezeket az új szövetségi családjogi törvényeket. Nem olyanok, mint régen. Volt már bíróságon?
Megvannak az első papírok?

Nincsenek – ismerte el. Most kezdte el az egészet. Az előző éjjelt hotelban töltötte, előtte pedig… nos, az volt az utolsó kísérlet a
lehetetlenre: folytatni a közös életet Maryvel.

Odanyújtotta a főbérlőnek a csekket, az pedig visszaadta a papírjait, és kiment. Chuck becsukta az ajtót, majd odament az
ablakhoz, és lenézett

az utcára, a járművekre, légkocsikra, a gyalogosrámpákra és mozgójárdákra. Fel kell majd hívnia az ügyvédjét, Nat Wildert.
Méghozzá nagyon gyorsan.

A válás végtelenül ironikus. Ugyanis a felesége házassági tanácsadó, méghozzá jó. Sőt, itt a kaliforniai Marin megyében, ahol az
irodája volt, a legjobbként tartották számon. Isten tudja, hány szétzilált kapcsolatot gyógyított meg. Az igazságtalanság
netovábbja, hogy pont a felesége tehetsége és ügyessége űzte őt ebbe a förtelmes lakásba: saját sikeres karrierje miatt Mary
önkéntelenül is lenézte őt, s ez a lenézés az évek során csak nőtt és nőtt.

Tisztában volt vele, hogy ő közel sem olyan sikeres, mint Mary.

A munkája, melyet nagyon is szeretett, az volt, hogy szimulákrumokat programozott a csejen kormány titkosszolgálatának a
véget nem érő propaganda-hadjáratra az USA-t körülvevő kommunista államok gyűrűje ellen. Személy szerint mélyen hitt a
munkájában, de tény, hogy nem lehetett nemes vagy kifizetődő hivatásnak nevezni; a programok, amiket kiagyalt, enyhén szólva
infantilis, elfogult és főleg törvénytelen kreálmányok voltak. A célközönség az USA és a szomszédos kommunista államok
iskolásai voltak, valamint az alacsonyan iskolázott felnőttek. Szellemi favágó volt, mint ahogy azt Mary számtalanszor a szemére
is vetette.

Habár a házasságuk hat éve alatt több állásajánlatot is kapott, ő maradt és tisztességesen végezte a munkáját. Talán mert
szerette a saját szavait az emberszerű szimulákrumok szájából hallani. Talán mert fontosnak tartotta az ügyet; az USA
politikailag és gazdaságilag védekező állásba vonult, valahogy meg kellett védenie magát. A kormánynak szüksége volt alacsony
fizetésért dolgozókra, olyan pozícióban, amelyből hiányzott a hősies vagy nagyszerű jelleg. Valakinek be kellett programozni a
propagandaszimulákrumokat, akiket aztán szétszórtak a világban, és akik aztán végezték a feladatukat mint a CIA, a Központi
Ellenhírszerző Ügynökség képviselői: agitáltak, meggyőztek, befolyásoltak. Csak aztán…

Három éve beütött a krach. Mary egyik ügyfele, Gerald Feld – aki egy hihetetlenül bonyolult házassági problémával küzdött,
amiben egyszerrehárom szerető is szerepelt – tévés volt, producere a híres Bunny Hentman-show-nak. Mary az alku részeként
odacsúsztatott Feldnek több programkönyvet, amit Chuck még a CIA helyi, San Franciscó-i fiókjának írt. Feld érdeklődéssel
olvasta őket, mert – és ez magyarázta Mary választását – jó sok humor volt bennük. Ebben nyilvánult meg Chuck tehetsége, a
szokásos nagyzoló, komor cuccnál többre volt képes; mondták, hogy munkái szikráznak a szellemességtől. És Feld egyetértett
ezzel. Megkérte Maryt, hogy hozza össze őt Chuckkal.

A kicsi, lerobbant lakás ablakánál állva, ahova egyetlen ruhadarab nélkül jött, Chuck most nézte az utcát, és felidézte a
beszélgetést Maryvel. Különösen gonoszra sikerült, igazi klasszikus veszekedés lett; jól jellemezte a kettejük közt támadt
szakadékot.

Mary számára a dolog egyértelmű volt: itt egy álláslehetőség, alaposan át kell gondolni. Feld jól fizet, és a munka nagy
presztízzsel jár: a Bunny Hentman-show végén hetente megjelenne Chuck neve a stáblistán mint forgatókönyvíró, és az egész
nem komcsi világban látnák. Akkor Mary is – és itt a kulcsszó – büszke lehetne a férje immár nyilvánvalóan kreatív munkájára.
Mary számára a kreativitás volt az élet lényege. A CIAnál programozni propagandaszimulákrumokat, amelyek tanulatlan
afrikaiaknak, latin-amerikaiaknak és ázsiaiaknak visznek üzenetet, nem kreatív; hiszen az üzenet mindig ugyanaz, és különben
is, a CIA-nak rossz híre volt a liberális, pénzes, kulturált körökben, ahol Mary mozgott.

– Olyan vagy, mint… egy parkőr egy parkban – vagdalkozott. – Köztisztviselő. Ez könnyű, nem kell küzdeni. Harminchárom éves
vagy, és máris feladtad, hogy legyen belőled valami.

– Figyelj, az anyám vagy, vagy a feleségem? Miért abajgatsz folyton? Muszáj nekem mindig magasabbra másznom a létrán?
TERPLANelnök legyek, azt akarod? – A presztízsen és pénzen kívül is volt még valami. Mary másnak akarta látni. Ő, aki a
legjobban ismerte, szégyellte. Ha elfogadja a tévés munkát, másvalaki lesz, legalábbis Mary így okoskodott.

És logikusan gondolkodott, ezt neki is el kellett ismernie. Ennek ellenére kitartott, nem mondott fel, nem váltott. A bensőjében
volt valami
nagyon is lagymatag. Az ember esszenciája hiszterézisen alapul, tehát a külső hatás általi változás az előző állapottól függ, és ezt
nem olyan könnyű legyűrni.

Odalent az utcán egy új hatajtós Chevrolet de lux landolt a padka mellett. Először csak bambán nézte, aztán hitetlenkedve
döbbent rá – képtelenség, mégis igaz –, hogy a saját exe az: Mary. Máris megtalálta.

A felesége, dr. Mary Rittersdorf jött el látogatóba.

***

Rémület fogta el és a kudarc növekvő érzése: még arra sem volt képes, hogy találjon egy lakást, ahol Mary nem bukkan rá. Pár
nap, és Nat Wilder elrendezi a törvényes védelmet, de most, ebben a pillanatban még tehetetlen. Be kell engednie a nőt.

Na, persze nem lehetett nehéz dolga megtalálni, olcsón szerezhetett egy közepes nyomkövetőt. Csak elment egy nyom-inger
irodába, egy robotnyomkövető ügynökséghez, és kért egy szimatot, odaadta neki az ő agyhullámmintáját, a szimat pedig követte
mindenhová, ahol megfordult azóta, hogy otthagyta Maryt. Manapság a nyomkövetés egzakt tudomány.

Vagyis, ha egy nő meg akar találni, merengett, meg is talál. Biztosan le lehet írni egy egyenlettel. Nevezhetné Rittersdorf első
törvényének: a nyomkövető szerkezet az ember szökési vágyával egyenes arányban…

Kopogtak a lakás üreges ajtaján.

Ahogy merev lábbal, vonakodva ment, arra gondolt: Olyan szónoklatot vág majd le, amiben benne lesz minden ismert érv.
Nekem persze nem lesz ellenérvem, csak az érzés, hogy ez nem mehet így tovább, hogy a lenézése olyan szakadást jelent köztünk,
ami útját állja minden jövőbeni intimitásnak.

Ajtót nyitott. Ott állt Mary a sötét hajával, soványan, a drága (és legjobb) természetes gyapjúkabátjában, smink nélkül; egy
higgadt, tanult nő, aki megszámlálhatatlan módon felsőbbrendű nála.

– Nézd, Chuck, én ezt nem tűröm el. Egy költöztető társasággal elvitetem a holmidat egy raktárba. Azért jöttem, mert a jelenlegi
bankszámládról az összes pénzt akarom. Kifizetetlen csekkekre.

Tehát tévedett, nem lesz szónoklat édes észérvekkel. Ellenkezőleg, a felesége véglegesíti a dolgot. Teljesen megdöbbent, csak
nézte leesett állal.

Beszéltem az ügyvédemmel, Bob Alfsonnal – folytatta Mary. – Beadattam vele egy lemondó nyilatkozatot a házról.

Hogy? Miért?

– Hogy rám tudd ruházni a te részedet a házból.

– Miért?

Hogy meghirdethessem. Úgy döntöttem, nincs szükségem ilyen nagy házra, a pénzre viszont igen. Debbyt abba a bentlakásos
iskolába adom a Keleti Parton, amiről beszéltünk is.

Deborah volt a legidősebb gyerekük, de még csak hatéves, túl fiatal, hogy elküldjék otthonról. Te jó ég!

Hadd beszéljek előbb Nat Wilderrel – próbált időt nyerni.

Most akarom a csekket. – Mary nem mozdult az ajtóból, csak állt ott. A férfin csüggesztő pánik lett úrrá, a vereség és szenvedés
sokkja. Máris vesztett, Mary bármire rá tudja venni.

Ahogy ment a csekk-könyvéért, Mary pár lépéssel beljebb jött. Annyira undorodott a lakástól, hogy nem is szólt. Chuck
összement ettől az undortól, nem bírta elviselni, nagy odaadással kereste a könyvet.

Apropó – mondta társalogva Mary –, most, hogy végleg elhagytál, nyugodtan elfogadhatom azt a kormányzati ajánlatot.

– Milyen ajánlatot?

– Egy csillagközi projekthez keresnek konzultációs pszichológust. Meséltem. – Esze ágában sem volt fárasztania magát azzal,
hogy részletezze.

Ja, igen. – Valami rémlett Chucknak. – Jótékonysági munka. – A tíz évvel azelőtti Terra–Alfa konfliktus mellékhajtása. Az Alfa-
rendszer egyik elszigetelt holdján letelepedett terraiakat két nemzedékkel ezelőtt elvágta egy háború. Rengeteg nyomortanya
létezett abban a rendszerben, melynek huszonkét bolygója és tucatnyi holdja volt.

A nő elvette a csekket, összehajtotta és a kabátzsebébe dugta.

Fizetnek valamit? – kérdezte Chuck.

Nem – felelte Mary szórakozottan.

Vagyis pusztán az ő fizetéséből tartja el magát meg a gyerekeket. Megértette: Mary a bíróságtól várja, hogy rákényszerítse őt, a
férjét arra, ami elől menekül a hatévi házasságból. Hatalmas befolyása van a Marin megyei bíróságra, így el fogja érni, hogy ott
kelljen hagynia az állását a CIA-nál, és máshol keressen munkát.

Meddig leszel távol? – kérdezte. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony jól ki akarja használni életük újraszervezésének ezt az
időszakát, megtenni mindent, amit (állítólag) a férje miatt nem tehetett.

Fél évig. Attól függ. Ne várd, hogy jelentkezem. A bíróságon Alfson képvisel. – Hozzátette: – Már beadtam a kérelmet a külön
tartásdíjról, azzal nem kell törődnöd.

Tessék, a kezdeményezést még ebben is kivették a kezéből. Mindig is lassú volt.

– Minden a tiéd lehet – szaladt ki a száján.

A felesége arcán azonban az látszott: Csakhogy amit adni tudsz, az nem elég. A „minden" semmi, ami az eredményeidet illeti.

Azt nem adhatom, amim nincs – mondta halkan.

– Dehogynem – felelte mosolytalanul Mary. – Mert a bíró is rá fog jönni arra, amire én. Hogyha kell, ha valaki kényszerít, igenis
meg tudsz felelni az általános elvárásnak, ami jellemző kell legyen egy felnőtt, családos férfira.

– De… nekem is kijár valamiféle élet.

– Elsősorban felénk vannak kötelezettségeid – jelentette ki Mary. Erre nem tudott mit mondani, csak bólintott.

***

Később, miután Mary elment a csekkel, addig keresett, míg talált egy rakás régi homeolapot a szekrény mélyén, aztán leült az
özönvíz előtti dán stílusú szófára a nappaliban, és nekiállt cikkeket keresni a csillagközi projektről, amihez a felesége csatlakozni
akar, hogy házaséletét egy új életre cserélje.

Az egyik egyhetes lapban talált is egy többé-kevésbé teljes cikket. Cigarettára gyújtott és alaposan végigolvasta.

Az Amerikai Csillagközi Egészségügyi és Jóléti Szolgálat szerint azért van szükség pszichológusokra, mert a holdat eredetileg
kórháznak szánták, pszichiátriai gondozónak az Alfa rendszerbe költöző terrai bevándorlók számára, akik összeroppantak az
űrközi gyarmatosítás abnormális, rendkívüli feszültsége alatt. Az ottaniak nem törődtek a holddal, csak kereskedők látogatták.

A hold jelenlegi státusáról csak a kereskedőktől lehetett tudni. Szerintük egyfajta civilizáció fejlődött ki az évtizedek alatt, míg a
kórház el volt vágva a terrai hatóságoktól. Minősíteni azonban nem tudták, mert nem rendelkeztek elég ismerettel a terrai
erkölcsökről. Mindenesetre helyben készített termékekkel kereskedtek, létezett helyi ipar. Chuck nem értette, hogy a terrai
kormány miért akar beavatkozni. Viszont nagyon is el tudta képzelni ott Maryt; pontosan az a típus, akit a TERPLAN, a
nemzetközi űrügynökség kiválaszt. A Mary-félék mindig sikerrel járnak. Az ablakhoz ment és megint kibámult. Lassan, lopva
ismét hatalmába kerítette az ismerős érzés, hogy semmi értelme folytatni, hogy bármit mond is a törvény meg az egyház,
pillanatnyilag neki az öngyilkosság az egyetlen igazi válasz.

Talált egy kisebb ablakot, ami nyílt. Felhúzta, és hallgatta egy légkocsi zümmögését, amint leszállt egy háztetőre az utca
túloldalán. A hang elhalt. Várt, majd félig átmászott az ablakon, már a forgalom fölött csüngött…

S ekkor megszólalt a fejében egy hang, de nem a sajátja:

Kérem, árulja el a nevét, akár akar ugrani, akár nem.

Chuck megfordult. Sárga ganümédeszi nyálkagomba folyt be hangtalanul az ajtó alatt, s gyűlt kis gömbrakásba, ami fizikai lényét
alkotta. – Én bérlem a lakást szemben – közölte a nyálkagomba.

A Terrán szokás kopogni.

Nincs mivel kopognom. Különben is, be akartam jutni, mielőtt… távozik.

– Az én dolgom, hogy ugrok vagy sem.

„Egy terrai sem sziget" – idézte a nyálkagomba. – Isten hozta az épületben, amit mi, bérlők viccesen úgy hívunk: „Kiszolgált
Fegyverek Háza". Vannak itt, akikkel találkoznia kell. Több magafajta terrai, meg jó néhány, változatos fiziognómiájú nem T.
Ezek közül lesz, amelyik

taszítja, lesz, amelyik vonzza majd. Eredetileg egy csésze joghurtkultúrát akartam kérni magától, de jelenlegi tevékenységére
tekintettel ez felérne egy inzultussal.

Nem hoztam semmit. Egyelőre. – Visszaemelte a lábát az ablakból, be a szobába. Nem lepődött meg a ganümédeszi
nyálkagombán. A nem T látogatók gettóban éltek: akármilyen befolyásosak és előkelőek a saját társadalmukban, a Terrán
kénytelenek ilyen nyomortanyákon tengődni.

Ha lenne névjegykártyám, most adnék magának – gondolta a nyálkagomba. – Csiszolatlan drágaköveket importálok, használt
arannyal kereskedem, és a megfelelő körülmények között fanatikus bélyeggyűjtő vagyok. Sőt, jelenleg értékes korai amerikai
bélyegkollekció van a lakásomban, közte a Kolumbusz-sorozat négy darabja vadonatúj állapotban. Ha szeretné… Nem, látom
magán, hogy nem szeretné. Mindenesetre az önmegsemmisítés vágya időlegesen alábbhagyott az elméjében. Ez jó. Az előbb
felsoroltak mellett…

A törvény értelmében nem kéne korlátoznia a telepatikus képességeit a Terrán?

– De, csakhogy a maga helyzete rendkívüli. Mr. Rittersdorf, én személy szerint nem alkalmazhatom, mivel nekem nincs
szükségem propagandaszolgáltatásra. Azonban számos kapcsolatom van a kilenc holdon, csak idő kérdése…

Nem, köszönöm – vágott közbe Chuck durván. – Csak hagyjon békén.

Egy életre elég munkaügyi tanácsot kapott már.

Azonban a feleségével ellentétben engem nem vezérel hátsó gondolat. – A nyálkagomba közelebb csorgott. – Mint a legtöbb
terrai hímnek, az önbecsülése szorosan kötődik a keresőképességéhez, amely téren komoly kétsége és rendkívüli bűntudata van.
Én tehetek az ügyben valamit, de időbe telik. Hamarosan elhagyom a Terrát, visszaindulok a holdamra. Mondjuk, fizetek
magának ötszáz bőrt, természetesen amerikai devizára gondolok, hogy velem tartson. Tekintse kölcsönnek, ha tetszik.

Mit csinálnék én a Ganümédeszen? Hát maga sem hisz bennem? Van állásom, olyan, amilyen nekem megfelel. Nem akarom
elhagyni.

Tudat alatt…
Hagyja békén a tudatalattimat! És engem is. – Azzal hátat fordított a nyálkagombának.

Félek, hogy az öngyilkossági késztetés visszatér. Talán még ma.

Csak jöjjön.

Egyvalami segíthet magán, és nem az én szánalmas állásajánlatom.

Akkor mi?

Egy nő a felesége helyére.

Most meg stricit játszik?

– Dehogy. Ez nem fizikai kérdés, pusztán gyakorlati. Találnia kell egy nőt, aki elfogadja, aki olyannak szereti, amilyen. Különben
elpusztul. Hadd töprengjem el ezen. Addig is uralkodjon magán. Adjon nekem öt órát. És maradjon itt. – A nyálkagomba
kicsorgott az ajtó alatt a folyosóra. Gondolatai elhalkultak. – Mint importőr és kereskedő, sok kontaktom van a Terrán
mindenféle területen…

Chuck remegve rágyújtott. Majd elment az ablaktól jó messze, leült a dán szófára. És várt.

Nem nagyon tudta, hogyan reagáljon a nyálkagomba ajánlatára; egyszerre dühítette és megindította. Sőt, megdöbbentette.
Hogyan segíthetne rajta egy nyálkagomba? Képtelenség.

Egy órát várt.

Kopogtak. Nem lehetett a ganümédeszi, hiszen a nyálkagomba nem tudott kopogni. Felkelt és kinyitotta az ajtót.

Egy terrai lány állt kint.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Három

Három

Habár ezernyi dolgot kellett intéznie az Amerikai Csillagközi Egészségügyi és Jóléti Minisztérium önkéntes állásával
kapcsolatban, dr. Mary Rittersdorf szakított időt egy személyes ügyre. Légtaxival elment New Yorkba, az Ötödik sugárútra Jerry
Feld, a Bunny Hentman-show producerének irodájába. Egy hete adott a férfinak egy rakással a legfrissebb és legjobb
szövegekből, amiket Chuck írt a CIA-nak, s most elérkezett az ideje megtudni, hogy a férje, illetve exférje megkaphatja-e az
állást.

Ha Chuck nem keres magának jobb munkát, hát majd keres neki ő. A kötelessége. Ha másért nem, hát azért, mert a gyerekekkel
az elkövetkező egy évben teljesen Chuck fizetésétől fognak függni.

A tetőparkolóból Mary egy rámpán lement a kilencvenedikre, egy üvegajtóhoz érve habozott, majd hagyta, hogy az ajtó kinyíljon
előtte, és belépett a külső irodába. Itt Mr. Feld recepciósa ült, egy nagyon csinos, sok sminket és igen szűk pókselyem pulóvert
viselő lány. Maryt felbosszantotta a látvány. Csak mert a melltartó kiment a divatból, egy ilyen feltűnő mellű lánynak muszáj
alkalmazkodnia ehhez? Ebben az esetben a gyakorlatiasság igenis melltartót követelt, s ahogy Mary megállt az asztal előtte,
érezte, hogy elpirul a rosszallástól. Ráadásul mesterséges mellbimbó tágítást is végeztetett magán; túl sok a jóból.

Igen? – nézett fel a lány díszes, divatos monokliján át. Mary hideg tekintetével találkozva mellbimbója kicsit összement, mintha
megijedt volna.

Mr. Feldhez jöttem. Dr. Mary Rittersdorf vagyok, és nincs sok időm. Itteni idő szerint háromkor indulnom kell a TERPLAN
holdbázisra. – Igyekezett olyan tekintélyparancsolóan beszélni, ahogy csak tőle telt. A recepciós végzett pár bürokratikus
intézkedést, majd bebocsátotta a belső irodába.

A tölgyfautánzat íróasztalnál (igazi tölgyfa már egy évtizede nem létezett) Jerry Feld nagyban dolgozott egy videokivetítővel.

Egy pillanat, dr. Rittersdorf – bökött egy székre. A nő leült, keresztbe tette a lábát és rágyújtott.

A miniatűr képernyőn Bunny Hentman egy jelenetben éppen német iparmágnást alakított, kék kétsoros öltönyben azt
magyarázta az igazgatótanácsnak, hogy a kartell által termelt automata ekét hogyan lehet használni háborúban. Az ellenség
érkezésekor négy eke egy egységgé áll össze, nem egy nagyobb ekévé, hanem rakétakilövővé. Bunny erős német akcentussal és
meggyőzően beszélt, mintha ez hatalmas eredmény lenne. Feld kuncogott.

Nincs sok időm, Mr. Feld – szólalt meg Mary.

Feld vonakodva megállította a szalagot, és feléje fordult.

Megmutattam Bunnynak a kéziratot. Érdekli a dolog. A férje humora száraz, kihalófajta, de eredeti. Annak idején…

– Igen, igen – vágott közbe Mary. – Évekig hallgattam ezeket a szövegeket, mindig rajtam próbálta ki. – Gyorsan szívta a
cigarettát, feszült volt. – Szóval Bunny tudja őket használni?

– Mindenekelőtt a férjének találkozni kell Bunnyval, addig semmi… Nyílt az iroda ajtaja, és Bunny Hentman lépett be.

Mary most először látta a híres tévékomikust élőben, és érdeklődve vizsgálta: vajon mennyiben különbözik az imázsától? Kicsit
alacsonyabb és picit idősebb, mint a tévében, állapította meg. Volt egy nagy kopasz foltja, és fáradtnak tűnt. A való életben
Bunny egy aggodalmas közép-európai zsibárusra emlékeztetett a gyűrött öltönyében, a borostájával, rendetlen, ritkuló hajával,
és a benyomást még inkább megerősítő szivarcsutkájával. A szeme viszont élénk és meleg volt. Mary felállt. A tévén nem jött át
ennek a tekintetnek az ereje. Nem csak intelligenciáról árulkodott; ez jóval több volt, egyfajta érzékelés, bár, hogy mié, azt nem
tudta. És…

Bunnyt aura vette körül: a szenvedés aurája. Az arca, egész teste ebben ázott. Igen, ez ül ki a szemébe. A fájdalom emléke. A
fájdalomé, ami rég történt, de amit sosem feledett el, és soha nem is fog. Azért került erre a bolygóra, hogy szenvedjen. Nem
csoda, hogy nagy komikus. Bunny

számára a komédia küzdelem, így harcol a fizikai fájdalom valósága ellen; gigantikus és hatásos ellentámadás.

– Bun – üdvözölte Jerry Feld –, ez dr. Mary Rittersdorf. Az ő férje írta azokat a CIA-s robotprogramokat, amiket a múlt
csütörtökön mutattam. A komikus kezet nyújtott. Mary elfogadta:

Mr. Hentman…

Kérem, ez csak a művésznevem – mondta a komikus. – Az igazi nevem, amit születésemkor kaptam ,Lionsblood Regal.
Természetesen meg kellett változtatnom, ki akarna „Királyi Oroszlánvér" néven bemerészkedni a show businessbe? Hívjon
Lionsbloodnak vagy csak Bloodnak. Jer általában Li-Regnek hív, ami az intimitás jele. – Majd, még mindig fogva a nő kezét,
hozzátette: – A legjobban az intimitást szeretem egy nőben.

Li-Reg a kábelcímed – emlékeztette Feld. – Megint összekeverted.

Valóban – engedte el Mary kezét Hentman. – Nos, Frau Doktor Rattenfánger…

Rittersdorf – helyesbített Mary.

Rattenfánger németül azt jelenti: „patkányfogó" – mondta Feld. –Bun, ilyenekben ne hibázz többet!

Sajnálom – mondta a komikus. – Frau Doktor Rittersdorf, kérem, hívjon valami kellemes néven. Jólesne. Áhítom a szép nők
szeretetét. Ez a bennem élő kisfiú. – Elmosolyodott, ám arca (és főleg a szeme) tovább őrizte a világfájdalmat, egy ősi teher
súlyát. – Felveszem a férjét, ha néha láthatom magát. Ha ő is megérti, hogy az üzlet lényege az, amit a diplomaták „titkos
protokoll"-nak neveznek. – Jerry Feldre nézett. – És te tudod, hogy mostanában mennyire fárasztanak a protokollok.

Chuck egy lerobbant komforttoronyban van a Nyugati Parton – mondta Mary. – Leírom a címet. – Fürgén tollat és papírt vett
elő, majd lefirkantotta. – Mondja neki, hogy szüksége van rá. Mondja, hogy…

De nincs rá szükségem – felelte Bunny Hentman halkan.

Nem tudná azért fogadni, Mr. Hentman? – kérdezte óvatosan Mary. – Chucknak egyedi tehetsége van. Attól félek, ha senki nem
hajtja…

Akkor nem használja, és a végén koldulni fog – biggyesztette le alsó ajkát Hentman.

Igen.De az ő tehetsége. Neki kell dönteni.

A férjemnek segítségre van szüksége. – Ha valaki, én tudom, gondolta Mary. Az a munkám, hogy megértsem az embereket.
Chuck infantilis típus, lökdösni és vezetni kell, különben meg se mozdul, csak megrohad abban a rémes lakásban, amit kibérelt.
Vagy kiugrik az ablakon. Egyedül ez menti meg. Persze ezt ő ismerné el utoljára.

Köthetünk egy kis üzletet, Mrs. Rittersdorf? – kérdezte Hentman, feszülten fürkészve.

– Mi-miféle üzletet? – A nő Feldre pillantott. A férfi arca közömbös volt, mintha visszavonult volna a helyzettől, akár a teknős.

– Hogy lássam néha. Magánemberként.

Nem leszek itt. A TERPLAN-nak fogok dolgozni. Az Alfa-rendszerben leszek hónapokig, talán egy évig is. – Pánik fogta el.

Akkor nincs állás a férjecskéjének.

Mikor indul, dr. Rittersdorf? – szólalt meg Feld.

Hamarosan. Négy napon belül. Össze kell pakolnom, elrendezni a gyerekeket…

Négy nap – merengett Hentman, és fel-le jártatta szemét a nőn. – A férjével különváltak? Jerry azt mondta…

– Igen, Chuck kiköltözött.

Vacsorázzon velem ma este! És addig vagy beugrom a férjéhez, vagy odaküldök valakit. Adunk neki hat hét próbaidőt, hadd írjon
valamit. Megegyeztünk?

– Szívesen vacsorázom magával – válaszolta Mary –, de…

Csak vacsora – nyugtatta meg Hentman. – Bármelyik étteremben az Egyesült Államokban, ahol akarja. Na, persze ha közben
valami kialakul… – mosolygott.

Mary Rittersdorf légtaxival visszarepült a Nyugati Partra, majd az egysínű vasúttal San Francisco belvárosába utazott a
TERPLAN helyi irodájába, akikkel a hőn vágyott állás ügyében már egyeztetett.

Hamarosan lifttel ment felfelé, mellette pedig egy ápolt, jól öltözött fiatalember, a TERPLAN sajtósa állt, akit, ha jól értette,
Lawrence McRae-nek hívtak.

Egy egész csapat homeolap-riporter várja már – tájékoztatta McRae.

Megmondom, mivel ostromolják majd. Azt sugallják, és erre várnak megerősítést, hogy ez a terapeutaprojekt csak álca, hogy a
Terra megszerezze az Alfa III M2 holdat. Hogy lényegében újra akarjuk alapítani a kolóniát, jogot formálni rá, fejleszteni, majd
telepeseket küldeni. – De a háború előtt a miénk volt. Különben hogyan lehetett volna kórházbázis?
Igaz – bólintott McRae. Kiléptek a liftből, elindultak egy folyosón.

Csakhogy egyetlen terrai hajó sem járt ott huszonöt éve, így jogi értelemben már nem a miénk. A hold öt éve politikai és jogi
autonómiát vívott ki. Viszont ha leszállunk oda, és újraindítjuk a kórházbázist technikusokkal, orvosokkal, terapeutákkal meg
még ami kell, ismét igényt nyújthatunk be rá. Már ha az ottaniak nem tették, mint ahogy valóban nem. Biztos még mindig a
háborút próbálják kiheverni. Vagy talán feltérképezték a holdat, és úgy döntöttek, nincs rá szükségük, hogy az ottani ökológia
túlságosan idegen nekik. Erre – nyitott ki egy ajtót, s Mary tizenöt-tizenhat riporterrel találta szembe magát. Néhányuknál
kamera is volt.

Nagy levegőt vett, és odament a mikrofonos felolvasóállványhoz, amire McRae mutatott.

Hölgyeim és uraim – mondta McRae a mikrofonba –, ez dr. Mary Rittersdorf, a híres házassági tanácsadó Marin megyéből, aki,
mint tudják, önként felajánlotta szolgálatait a projektnek.

Mi a projekt neve, dr. Rittersdorf? – kérdezte az egyik újságíró lezseren. – „Pszichotikus projekt"?

A társai nevettek.

– A munkanév Ötvenperces művelet – felelt McRae.

Hová kerülnek a gyogyósok, ha elkapják őket? – így egy másik. – Szőnyeg alá söprik mindet?

– Először is kutatást végzünk, hogy felmérjük a helyzetet – válaszolt Mary. – Annyit már tudunk, hogy az eredeti páciensek,
legalábbis néhányan, és az utódaik még élnek. Hogy mennyire életképes a társadalom, amit kialakítottak, azt még nem.
Szerintem egyáltalán nem életképes, legfeljebb abban az értelemben, hogy a tagjai életben vannak. Akiknéllehetséges, korrigáló
terápiával próbálkozunk. Leginkább természetesen a gyerekekre figyelünk.

Mikor megy az Alfa III M2 holdra, doktornő? – A kamerák kerregtek, akár a távoli madarak.

Úgy két héten belül.

– Ezért nem kap fizetést, ugye, doktornő?

– Nem.

Ezek szerint meg van győződve, hogy a közjó érdekében cselekszik? Hogy ez egy „ügy"?

Nos…

Tehát a Terra hasznot húz abból, hogy beavatkozunk ezeknek a volt elmegyógyintézeti betegeknek a kultúrájába? – kérdezte a
riporter mézesmázosan.

Mary odafordult McRae-hez: – Mit mondjak?

A férfi a mikrofonhoz hajolt:

Ez nem dr. Rittersdorf területe. Ő képzett pszichológus, nem politikus. Erre a kérdésre nem válaszol.

Egy magas, ösztövér, tapasztalt riporter állt fel, és kérdezte lassan:

Felötlött önben, doktornő, hogy a TERPLAN jobban tenné, ha békén hagyná azt a holdat? Ha úgy tekintene a kultúrájára, mint
bármelyik másikra, tisztelné az értékeit és szokásait?

– Még nem tudunk eleget – felelte Mary habozva. – Talán majd ha többet tudunk… De semmiképp nem szubkultúra. Nincsenek
hagyományai. Mentálisan beteg emberek társadalma, meg a leszármazottaiké, s az egész csak huszonöt éve jött lére… Nem
vehetjük egy kalap alá, mondjuk, a ganümédeszi vagy ioni kultúrával. Milyen értékeket hozhatnak létre elmebetegek? Méghozzá
ilyen rövid idő alatt.

De maga mondta, hogy még semmit nem tudnak róluk – dorombolta a riporter. – Így aztán…

Ha bármiféle stabil, életképes kultúrát alakítottak ki – szólt közbe élesen McRae –, békén hagyjuk őket. Ennek eldöntése
azonban olyan szakemberekre vár, mint dr. Rittersdorf, nem magára, rám vagy az amerikai közvéleményre. Őszintén szólva,
szerintünk nincs annál robbanásveszélyesebb, mint egy társadalom, ahol az elmebetegek irányítanak,

határozzák meg a normákat, tartják kézben a kommunikációt. Szinte bármi kisülhet belőle: fanatikus vallási szekta, paranoiás
nemzetállam, mániákus barbár rombolás. Ezek a lehetőségek jogosítanak fel minket arra, hogy kivizsgáljuk a helyzetet az Alfa III
M2-n. Ez a projekt a saját életünk és értékeink védelmét szolgálja.

A riporterek hallgattak, láthatóan meggyőzték őket McRae érvei. Maryt mindenképpen.

Később, ahogy mentek kifelé, a nő megkérdezte:

Tényleg ez az oka?

McRae rásandított:

Úgy érti, azért megyünk-e az Alfa III M2-re, mert félünk, milyen következményekkel járhat ránk nézve egy zárt, elmebeteg
társadalom? Mert egy elmebeteg társadalom nyugtalanít? Szerintem bármelyik ok elegendő. Magának mindenképpen.

Meg sem szabad kérdeznem? – nézett a fiatal sajtósra Mary. – Csak…

Csak végezze a saját munkáját. Én sem mondom meg magának, hogyan gyógyítson, maga se mondja meg nekem, hogyan
kezeljek egy politikai helyzetet. – A fiatalember hűvösen nézett rá. – Azért adok egy okot az Ötvenperces műveletnek, amire
talán még nem gondolt. Nagyon is elképzelhető, hogy a huszonöt év alatt a mentálisan betegek társadalma kiötlött olyan
technikai újítást, aminek hasznát vehetnénk, főleg a mániákusok, a legaktívabb csoport. – Megnyomta a lift hívógombját. – Ha
jól tudom, invenciózusak. Meg a paranoiások is.

Ezért nem küldött oda a Terra eddig senkit? Látni akarták, merre fejlődnek az ötleteik?

McRae mosolyogva várta a liftet, nem felelt. A nő úgy látta, roppant magabiztos. Ami az elmebetegekről való tudást illetően hiba.
Sőt, súlyos hiba.

Majdnem egy órával később, ahogy visszatérőben volt a Marin megyei házába, hogy folytassa a pakolást, jött rá a kormány
álláspontjában rejlő alapvető ellentmondásra. Azért akartak belenyúlni az Alfa III M2 kultúrájába, mert attól féltek, végzetes
lehet, és azért is, hátha használhatják valamire. Freud már egy évszázada megmutatta, milyen sikamlós azilyen kettős érvelés. A
két állítás kioltja egymást. A kormány egyszerűen nem kaphatja meg mind a kettőt.

A pszichoanalízis demonstrálta, hogy amikor egy tettre két ellentmondó magyarázatot adnak, akkor egyik sem az igazi, van egy
harmadik, amiről a személy – ez esetben a kormányzat – nem is tud.

Vajon ebben az esetben mi lehet ez?

Mindenesetre a projekt, amire önként jelentkezett, már nem tűnt olyan idealista vállalkozásnak, olyan tisztának.

Akármi is a kormány valódi indítéka, azt biztosan érezte, hogy erős, önző ok.

És érzett még valamit.

Hogy valószínűleg sosem tudja meg pontosan.

***

Éppen a pulóveres fiókot pakolta ki, amikor rájött, hogy nincs egyedül. Két férfi állt az ajtóban. Talpra ugrott és mereven
megfordult.
Hol van Mr. Rittersdorf? – kérdezte az idősebb. Felmutatta a fekete igazolványát, s Mary látta, hogy férje munkahelyéről vannak,
a CIA San Franciscó-i irodájából.

Elköltözött – felelte. – Megadhatom a címet.

Egy magát nem azonosító informátortól azt a tippet kaptuk, hogy öngyilkosságot akar elkövetni.

– Egyfolytában – vont vállat, ahogy lefirkantotta annak a viskónak a címét, ahová Chuck költözött. – Nem aggódom miatta,
krónikus beteg, de nem halott.

Az idősebb CIA-s nyílt ellenszenvvel nézte.

Ezek szerint maga és Mr. Rittersdorf elválnak.

– Igen. Bár nem tudom, mi közük hozzá – mosolygott rá kurtán, hidegen. – Folytathatom a pakolást?

– Az irodánk némi védelmet nyújt a dolgozóinak – közölte a CIA-s. – Ha a férje öngyilkos lesz, nyomozás indul. Hogy kiderítsük,
maga mennyire oka. – Kis szünet után hozzátette: – S házassági tanácsadó létére ez kínos lehet, nem gondolja?

Mary hallgatott egy sort. – De, gondolom.

A fiatalabb, katonafrizurás férfi azt mondta: – Ezt tekintse nem hivatalos figyelmeztetésnek. Lassítson, Mrs. Rittersdorf, ne
stresszelje a férjét! Érti? – figyelmeztette élettelen szemmel.

Mary bólintott. És megborzongott.

– Ha pedig felbukkanna itt – tette hozzá az idősebb –, mondja meg neki, hogy jelentkezzen be. Háromnapos eltávon van ugyan,
de szeretnénk beszélni vele.

Azzal a két férfi kiment.

Mary megkönnyebbülten folytatta a pakolást.

Nekem ne mondja meg a CIA, hogy mit tegyek, mondta magában. Azt mondok a férjemnek, amit akarok, és azt teszek, amit
akarok. Nem tudnak megvédeni, Chuck, morfondírozott, ahogy pakolta egyik pulóvert a másik után, jól lenyomva őket a
bőröndbe. Sőt, még rosszabbul jársz, hogy bevontad őket. Készülj!

Te szegény, ijedt patkány, nevetett magában. Azt hiszed, azzal, hogy ideküldöd a kollégáidat, megfélemlítesz? Te talán félsz
tőlük, én nem. Ezek csak hülye, hájfejű zsaruk.

Eljátszott a gondolattal, hogy felhívja az ügyvédjét, és beszámol a CIA nyomásgyakorló taktikájáról. Nem, most még nem,
döntött. Megvárom, míg a válókereset Erizzolara bíró elé kerül. Akkor előterjesztem bizonyítékként, ez majd megmutatja, milyen
életet kellett élnem egy ilyen férfi feleségeként. Állandóan kitéve lenni a rendőrségi zaklatásnak.

Vidáman tette az utolsó pulóvert is a bőröndbe, majd lecsukta a fedelét, és fürge ujjakkal bezárta.

Szegény Chuck, ha az ügy bíróság elé kerül, esélyed sincs. Mire észbe kapsz, már fizetsz nekem, méghozzá életed végéig. Tőlem
nem szabadulsz, amíg csak élsz, drágám. Sokba kerülök még neked.

Nagy gonddal nekiállt összehajtani sok-sok ruháját, bele a különleges akasztóval ellátott nagy ládába.

Annyiba kerülök, gondolta, amennyid nincs is.

***
 Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Négy

Négy

– Ööö, Joan Trieste vagyok – mondta a lány az ajtóban puha, tétova hangon. – Futó Kagyló Nagyúr mondta, hogy most költözött
be. – Szemével feltérképezte a lakást. – A holmiját még nem hozta? Segítsek? Feltenni a függönyöket, letörölni a
konyhaszekrényt? Ha akarja.

Köszönöm, de megvagyok – felelte Chuck. Meghatotta a gesztus, hogy a nyálkagomba ideküldte a lányt.

Még húszévesnek se látszott, haját nagy kontyba fogta össze hátul; barna haj, semmi különös. A bőre meg fehér, túl sápadt. A
nyaka kicsit hosszabb a kelleténél. Domborulat sehol, de legalább karcsúnak volt mondható. Joan Trieste feszes sötét nadrágot,
vászon férfiinget és papucsot viselt. Amennyire meg tudta állapítani, nem viselt melltartót, mellbimbója csak lapos fekete
foltként derengett a fehér vászon alatt: nem engedhette meg vagy nem akarta a divatos mellbimbótágító operációt. Szegény
lehet. Talán diák.

– Futó Kagyló Nagyúr a Ganümédeszről érkezett – magyarázta a lány –, és itt lakik szemben. – Enyhén elmosolyodott. Apró,
szabályos fehér fogai voltak. Szinte tökéletesek.

Igen – mondta Chuck –, úgy egy órája meglátogatott. – Majd hozzátette: – Mondta, hogy küld valakit. Azt hitte…

Tényleg meg akarta ölni magát?

Kis szünet után vállat vont:

Ő azt hitte.

Akarta. Még most is érzem. Látszik magán. – A lány elment mellette, be a lakásba. – Tudja, én… pszi vagyok.

– Milyen pszí? – Chuck nyitva hagyta az ajtót, és odament a csomag Pall Mallért, hogy rágyújtson. – Van mindenféle. Azoktól
kezdve, akik hegyeket mozgatnak meg, azokig, akik…

Nagyon gyenge az erőm – vágott közbe a lány. Megfordult, és felemelte az inge gallérját. – Látja a gombot? Az Amerikai Pszík
Egyesületének a tagja vagyok. A képességem abban áll, hogy vissza tudom forgatni az időt. Korlátozott térben, mondjuk, egy
négyszer három méteres helyen, mint egy átlagos nappali. Úgy öt percig. – Elmosolyodott, és a férfi ismét megcsodálta kivillanó
fogait; átalakították az arcát, megszépítették. Amíg mosolygott, igazi szépség volt. Chuck úgy érezte, ez elárul valamit róla. A
szépsége belülről származott; belül szép, s az évek folyamán, ahogy idősödik, ez a szépség folyamatosan árad kifelé, átitatja a
felszínt. Harminc-harmincöt éves korára sugárzó lesz. Most viszont még csak egy gyerek.

Hasznos képesség? – érdeklődött.

Bizonyos célokra. – A lány leült a dán szófa karfájára, és ujjait feszes nadrágja zsebébe dugva magyarázta: – A Ross
Rendőrségnek dolgozom, súlyos közlekedési balesetekhez küldenek ki, és… nevetni fog, de működik. Visszafordítom az időt a
baleset előttre, vagy ha későn érkezem, és több eltelt öt percnél, néha feltámasztok valakit, aki meghalt. Érti?

Értem.

– Nem fizet sokat. És ami még rosszabb, huszonnégy órás készenlétben kell állnom. Szólnak, én meg gyors légtaxival a
helyszínre sietek. – Oldalt fordította a fejét, és jobb fülére mutatott. Chuck egy apró hengert látott a lány fülében: rendőrségi
adó-vevő. – Mindig be vagyok kapcsolva. Azaz sosem lehetek pár másodpercnél messzebb a közlekedési eszközöktől. Járhatok
étterembe és színházba és vendégségbe, de…

Hát egyszer talán engem ment meg. – Magában meg azt gondolta: Ha leugrottam volna, visszarángatott volna az életbe. Remek
szolgáltatás.
Sok életet mentettem. Kaphatok egy cigarettát? – nyújtotta a kezét Joan.

Adott neki, meggyújtotta, s szokás szerint bűntudata támadt, amiért maga nem gondolt erre.

Maga mivel foglalkozik? – kérdezte Joan.

Vonakodva – nem, mert titok volt, hanem, mert a közvélemény szemében olyan kevésre tartották – leírta a munkáját a CIA-nál.
Joan Triste feszülten hallgatta.

Akkor maga segít a kormánynak, hogy ne döntsék meg – mosolygott örömmel. – Csodálatos!

Köszönöm – felelte elbűvölve.

De komolyan! Gondolja meg: ebben a szent pillanatban is száz meg száz szimulákrum dogozik szerte a világon, mondják a maga
szavait, megállítanak embereket utcasarkon és dzsungelben… – Joan szeme ragyogott. – Én csak a Ross Rendőrségnek segítek.

Van egy törvény, amit én úgy nevezek: Rittersdorf harmadik törvénye a csökkenő viszonzásról, s e szerint egyenes arányban
azzal, meddig csinál valamit, az ember azt hiszi, hogy fokozatosan csökken munkája fontossága a dolgok nagy összességében. –
Rámosolygott; az izzás a lány szemében, fehér fogainak fénye megkönnyítette a mosolygást. Kezdte elfelejteni iménti
komorságát.

Joan körbejárt a szobában.

Sok holmit hoz majd? Vagy így fog élni? Segítek berendezkedni, és Futó Kagyló Nagyúr is, már amennyire tud. A folyosó végén
lakik egy olvadt fém létforma a Jupiterről, Edgar a neve. Most éppen hibernál, de ha felébred, ő is segít majd. És a bal oldali
szomszédja egy pszímadár a Marsról, tudja, az a sokszínű bóbitás. Nincs keze, de pszichokinézissel tud mozgatni tárgyakat. Ó is
akar majd segíteni, csak ma kotlik.

Atyaég, micsoda poligenikus épület! – Kicsit megdöbbent a hallottakon.

Az alsó emeleten van egy griblajhár a Callistóról. Rá van tekeredve a háromfényű állólámpára, ami standard felszerelés az efféle
lakásban kábé 1960 óta. Napnyugtakor felébred, akkor megy ételt venni. A nyálkagombával meg már találkozott. – Élénken és
kissé tapasztalatlanul szívta a cigarettáját. – Szeretem ezt a helyet, mindenféle létformákkal találkozik az ember. Maga előtt egy
vénuszi moha lakott itt. Egyszer megmentettem az életét. Kiszáradt. Tudja, nedvesen kell maradniuk. Egy idő után túl száraznak
találta itt, és végül Oregonba ment, ahol állandóan esik. – A lány elhallgatott és végigmérte. – Úgy néz ki, mint akinek sok baja
volt.

Nem igazi baj. Csak képzelt. Elkerülhető. – Azt gondolta: Amibe, ha használtam volna a fejemet, bele sem bonyolódom. Soha
nem vettem volna el.

Hogy hívják a feleségét?

Osszerezzent: – Mary.

– Azért ne ölje meg magát, mert otthagyta. Pár hónap vagy csak pár hét, és újra egésznek érzi magát. Most olyan, mintha
kettészakadt volna. Az osztódás mindig fájdalmas. Tudom, mert egy protoplazma is lakott itt, és mindig szenvedett, amikor
osztódott, de muszáj volt neki osztódni, nőni.

Ja, gondolom, a növés fájdalmas. – Az ablakhoz ment és megint kinézett a gyalogjárdákra és légugrókra. Olyan közel került
hozzá, hogy…

Nem rossz hely ez – társalgott Joan. – Én tudom, sok helyen laktam. Na, persze a Ross Rendőrségnél mindenki ismeri a
Kiszolgált Fegyverek Házát – tette hozzá őszintén. – Sok galiba volt már itt: lopás, verekedés, még gyilkosság is. Nem tiszta hely,
azt látni…

De…?

De hiszem, hogy maradnia kell. Itt lesz társasága. Főleg éjjel, olyankor a nem T létformák cirkulálnak. Majd meglátja. És Futó
Kagyló Nagyúr is nagyon jó barát, már sok embernek segített. A ganümédesziekben megvan az, amit Szent Pál karitasnak nevez,
és ne felejtse, szerinte ez a legnagyobb erény. – Hozzátette: – Azt hiszem, a mai világban empátiának hívnánk.
Nyílt az ajtó, Chuck megpördült. Két férfit látott, akiket jól ismert. Főnöke, Jack Elwood, és kollégája, Pete Petri. Mindketten
megkönnyebbültnek tűntek.

A fenébe, már azt hittük, elkéstünk – mondta Elwood. – Beugrottunk a házadba, hátha ott leszel.

A Ross Rendőrségnek dolgozom – mondta Joan. – Láthatnám a papírjaikat? – kérdezte nyugodtan.

Elwood és Petri igazolták magukat, majd odamentek Chuckhoz.

Mit keres itt a városi rendőrség? – érdeklődött Elwood.

– Csak egy barát.

Elwood vállat vont, nem akart belemenni a dologba.

– Nem találtál volna ennél jobb lakást? – nézett körül. – Ez szó szerint bűzlik.

– Átmeneti – felelte Chuck zavartan.

– Ne omolj össze – mondta Pete Petri. – A szabadságodat pedig törölték. Úgy gondolják, dolgoznod kéne. A saját érdekedben.
Hogy ne maradj egyedül és borongj. –Joan Trieste-et nézte, láthatóan azon töprengve, vajon öngyilkossági kísérletet
akadályozott-e meg. De senki nem világosította fel. – Szóval jössz velünk az irodába? Pokoli sok a tennivaló, egész éjjel bent
leszel.

Kösz, de el kell hoznom a cuccaimat – felelte Chuck. – Be kell rendezkednem, már amennyire lehet. – Akármennyire
méltányolta ezt a gesztust, még mindig szeretett volna egyedül maradni. Ösztönösen el akart mászni a kíváncsi tekintetek elől,
rejtekbe bújni; a vérében volt. Joan Trieste azt mondta a két CIA-snak:

– Vele maradhatok. Legalábbis egy darabig. Ha nem kapok hívást. Általában jön egy öt körül, amikor megindul az ingázó
forgalom. De addig…

– Nézzétek – szólalt meg rekedten Chuck.

A három ember kérdőn fordult felé.

Ha valaki meg akarja ölni magát, nem lehet megállítani. Talán késleltethetik. Talán egy pszi, mint Joan, visszarángathatja az
életbe. De még ha késleltetik, előbb-utóbb akkor is megteszi, és ha visszahozzák, akkor megint megteszi. Úgyhogy hagyjatok
békén engem. – Fáradtnak érezte magát. – Négykor találkozom az ügyvédemmel. Sok dolgom van. Nem cseveghetek itt egész
nap.

Elwood az órájára pillantott:

Elviszlek az ügyvédedhez. Még odaérünk. – Bólintott Petrinek.

Talán még találkozunk – mondta Chuck Joannak. – Egyszer. – Annyira fáradt volt, hogy már ez sem érdekelte. – Köszönöm –
tette hozzá, bár maga sem tudta, mit.

Futó Kagyló Nagyúr a szobájában van, és tudja fogni a gondolatait – hangsúlyozta Joan. – Ha megint megpróbál öngyilkos lenni,
beavatkozik. Úgyhogy, ha szándékában áll…

– Jó, itt nem próbálom meg. – Chuck az ajtóhoz ment két kollégája között. Joan követte.

Ahogy kiértek a folyosóra, látta, hogy a nyálkagomba ajtaja nyitva van; a nagy sárga kupac enyhén hullámzott egyet üdvözlés
gyanánt.

Magának is köszönöm – mondta neki Chuck félig ironikusan, majd ment tovább két CIA-s kollégájával.
 ***

Ahogy hajtottak Nat Wilder San Franciscó-i irodájába, Jack Elwood azt mondta:

Szóltunk, hogy egy emberünk kerüljön be ebbe az Ötvenperces műveletbe, az elsőként leszálló csoportba. Rutinkérés, amit
természetesen teljesítenek. – Elgondolkodva nézett Chuckra. – Azt hiszem, ezúttal szimulákrumot használunk.

Chuck Rittersdorf szórakozottan bólintott. Megszokott eljárás volt szimulákrumot használni olyan projekteknél, ahol
potenciálisan ellenséges csoportokról volt szó; a CIA az alacsony büdzsé miatt nem engedhette meg, hogy elveszítse az embereit.

– A szimulákrum már készen is van – folytatta Elwood –, G. D. készítette nekünk Palo Altóban, és most ott vár bevetésre az
irodánkban, ha szeretnéd megnézni. – Noteszt vett elő a zsebéből. – Daniel Mageboom a neve. Huszonhat éves. Angolszász. A
Stanfordon szerzett bölcsészdiplomát politudományból. Egy évig tanított a San Jose állami egyetemen, aztán csatlakozott a CIA-
hoz. Ezt mondjuk a projekt tagjainak; csak mi tudjuk, hogy valójában egy szim, ami nekünk gyűjt adatokat. Azt még nem
döntöttük el, ki legyen Dan Mageboom operátora. Talán Johnstone.

– Az a bolond? – dörmögte Chuck. A szim bizonyos mértékig önállóan üzemelt, egy ilyen műveletben azonban sok döntést kellett
hozni, ha Dan Mageboomot magára hagynák, hamar kiderülne, hogy gép. Jár és beszél, de ha döntésre kerül a sor, akkor egy jó
operátor veszi át az irányítást, aki teljes biztonságban a San Franciscó-i CIA-épület első szintjén csücsül.

Ahogy leparkoltak Nawt Wilder irodájának tetején, Elwood tűnődve megjegyezte:

Arra gondoltam, Chuck, hogy talán te szeretnéd irányítani Dannyt. Ahogy mondod, Johnstone nem a legjobb.

Chuck meglepetten nézett rá.

Miért? Nem az én munkám. – A CIA-nak megvoltak a szimulákrumanimációra kiképzett emberei.

Mondjuk, szívességből ajánlom fel – felelte Elwood lassan, és nézte a sűrű délutáni forgalmat, mely füstfelhőként lebegett a
város felett. – Hogy a feleségeddel lehess, úgymond.

Chuck gondolkodott: – Kizárt.

Akkor, hogy szemmel tarthasd.

– Minek? – Értetlen düh tolult fel benne. És felháborodás.

Nézzünk szembe a tényekkel. A CIA pszichológusainak egyértelmű, hogy még mindig szerelmes vagy belé. Nekünk pedig kell egy
operátor Dan Mageboom mellé teljes időben. Pár hétig Petri átveszi a szövegírást. Próbáld ki, meglátod, hogy megy. Aztán, ha
nem tetszik, visszatérsz a szövegíráshoz. Évek óta programozol szimulákrumokat, biztos őstehetség vagy a távirányításban,
lefogadom. Ugyanazzal a hajóval mennél, mint Mary, ugyanakkor landolnál az Alfa III M2-n…

– Nem – ismételte Chuck. Kinyitotta a kerék ajtaját, és kilépett a parkolóba. – Viszlát később! Kösz a fuvart.

Tudod, parancsba is adhatom – mondta neki Elwood. – És meg is tenném, ha tudnám, hogy ez az érdeked. Mert valószínűleg ez.
Megmondom, mi lesz: megszerzem a feleséged aktáját az FBI-tól, és átnézem. Attól függően döntök, hogy milyen ember.

– Milyennek kell lennie, hogy egy CIA-szimulákrumból kémkedjek utána?

Olyan, akihez érdemes visszamenni. – Elwood becsukta az ajtót, Petri indított, és a kerék felszökkent a késő délutáni égbe.
Chuck utánanézett. – Tipikus CIA-gondolkodás. Mostanra már hozzászokhattam volna – vélte.

Elwoodnak azonban egyvalamiben igaza volt. Valóban sok szimulákrumot programozott már, méghozzá meggyőző retorikára.
Ha távirányítóhoz ülne, nemcsak hogy jól irányítaná Dan Mageboomot, vagy hogy hívják, de – és ez motoszkált benne leginkább
– a szimulákrumot finomhangolású szerkezetté változtathatná, olyan géppé, amely vezeti, becsapja, és, igen, megrontja a
körülötte levőket. Ő maga nem lehetne olyan artikulált, csak a szakmájához ért mesterfokon.
Az ő kezében Dan Mageboom sok mindent elérhetne Mary Rittersdorfon keresztül. És ezt a főnöke, Jack Elwood mindenkinél
jobban tudja. Nem csoda, hogy javasolta.

Csakhogy volt ebben némi baljós színezet is. Taszította az ötlet, ösztönösen ódzkodott tőle.

Mégsem tudta csak úgy kapásból elutasítani, ahhoz a dolgok – maga az élet, a létezés a Földön – nem voltak elég őszinték.

Talán az a megoldás, hogy olyasvalaki kerüljön a távirányítóhoz, akiben megbízik. Például Petri. Valaki, aki tekintettel van az ő
érdekeire.

És akkor arra gondolt: mik is az én érdekeim?

Mélyen gondolataiba merülve ereszkedett le a rámpán, ugyanis egy új ötlet formálódott az elméjében, nem az, amit Jack Elwood
javasolt. Egyvalamit azonban meg lehet csinálni ilyen körülmények között. Egy CIA-szimulákrum Maryvel egy távoli holdon, egy
másik csillagrendszerben… egy elmebeteg társadalomban. Valamit, ami az adott körülmények között talán véghez is vihető.

Ez nem olyan ötlet volt, amit bárkivel megbeszélhetett; sőt, még magának is alig tudta kifejteni. Mindenesetre voltak előnyei az
öngyilkossággal szemben, amit már majdnem végrehajtott.

Ilyen körülmények között megölhetem Maryt, gondolta. A CIA, pontosabban a General Dynamic gépével. Jogi értelemben elég
nagy esélyem van a felmentésre, hiszen a távirányított szimulákrum gyakran önállóan cselekszik, autonóm áramkörei sokszor
felülbírálják az operátort. Mindenesetre megér egy próbát. A bíróság előtt védekezhetnék azzal, hogy a szimulákrum önállóan
cselekedett, tengernyi technikai papírral tudnám alátámasztani, hogy ilyesmi gyakran megesik. A CIA műveletei tele vannak
efféle hibákkal a kritikus pontokon.

És a vád lenne kénytelen bizonyítani, hogy én adtam az utasítást a szimulákrumnak.

Nat Wilder ajtajához ért. Kinyitotta és belépett, még mindig erősen törve a fejét.

Talán jó ötlet, talán nem. Érdemes megfontolni az előnyeit, ha nem csak gyakorlati alapon, hát erkölcsin is. Mindenesetre az a
fajta ötlet volt,ami nem múlik el csak úgy; felbukkant elméjében, akár egy rögeszme, és nem tágított.

Semmiféle módon nem „tökéletes bűncselekmény". Azonnal gyanúba fog keveredni, a megyei vagy szövetségi vádló – nem tudta,
hová tartoznak az efféle ügyek – helyesen és gyorsan rá fog jönni, mi is történt. Mint ahogy a homeolapok riporterei is, akik
közül sokan az Államok legravaszabb elméi. Csakhogy gyanítani és bizonyítani valamit két teljesen különböző dolog.

Bizonyos mértékig el tud bújni a szigorúan titkos függöny mögé, ami minden CIA-operációt elfed.

A Terra- és az Alfa-rendszer között három fényév van, hihetetlen távolság. Normális körülmények között túl nagy távolság, hogy
főbenjáró bűnt kövessenek el. Sok elektromágneses jelhibával lehet számolni állandó tényezőként, ahogy a jel ki-be jár a
hipertérbe. Egy közepes védőügyvéd csak erre építve pokoli jó ügyet csinálhat.

Márpedig Nat Wilder ilyen ügyvéd.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Ot

 Ot

Aznap este, miután megvacsorázott a Kék Róka étteremben, felhívta főnökét, Jack Elwoodot az otthonában.

Megnézném ezt a Dan Mageboomot – mondta óvatosan. A kis vidernyőn főnöke arca mosolyra gyűrődött.

– Rendben. Nem nehéz, csak menj haza abba lerobbant lakásba, és odavitetem Dant. Itt van nálam. Mosogat. Mi vitt rá a
döntésre?

Semmi különös – felelte Chuck, és letette.

Visszament a lakásába, ami így, éjjel, a régi, hunyorgó süllyesztett világítással még nyomasztóbb volt. Leült és várta Dant.

Szinte azonnal hangot hallott a folyosóról, egy férfi hangját, aki őt kereste. Aztán a ganümédeszi nyálkagomba gondolatait fogta:

Mr. Rittersdorf, egy úriember várakozik a folyosón. Kérem, nyisson ajtót és köszöntse!

Chuck felkelt és ajtót nyitott.

Középkorú férfi állt kint, régimódi öltönye alól láthatóan dudorodott a pocakja.

Maga Rittersdorf? – kérdezte gorombán. – Jézusom, micsoda lepratelep! Ráadásul tele nem T-kkel. Mit keres itt egy terrai? –
Zsebkendővel megtörölte pirospozsgás, verejtékező arcát. – Bunny Hentman vagyok. Maga a szövegíró, nem? Vagy átvágtak?

Szimulákrum-szövegíró vagyok – válaszolt Chuck. Ez Mary műve, semmi kétség; biztos akart lenni benne, hogy jó keresetből
tudja majd eltartani a házasságuk után.

Hogyhogy nem ismer meg? – mérgelődött Hentman. – Nem vagyok világhírű? Vagy maga nem néz tévét. – Bosszúsan pöfékelte
a szivarját. – Na, mindegy, ha már itt vagyok, itt vagyok. Akar nekem dolgozni, vagy nem? Nézze, Rittersdorf, nem szokásom
könyörögni. De a magaanyaga jó, el kell ismernem. Hol a szobája? Vagy itt ácsorogjunk? – Meglátta a félig nyitott ajtót, egyből
belépett.

Chuck követte, közben sebesen pörögtek fejében a gondolatok. Hentmantól nem lesz könnyű megszabadulni. Ugyanakkor
Hentman jelenléte még jól is jöhet, jól le tudja tesztelni a Dan Mageboom szimulákrum hatékonyságát.

– Ugye, tudja, hogy én nem kerestem ezt a munkát – mondta Hentmannak, ahogy becsukta az ajtót.

Persze, persze – bólogatott Hentman. – Tudom. Maga hazafi, valami kémes dologban utazik. Nézze – bökött Chuckra –,
háromszor annyit fizetek. És sokkal nagyobb szabadsága lesz az írásban. Na, persze az enyém a végső szó abban, mit használok,
és hogyan van fogalmazva. – Undorodva nézett körül. – Jesszus! A gyerekkorom jut eszembe Bronxban. Ez igazi nyomor. Mi
történt, a felesége elvitt mindent a válóperben?

Okos szeme együttérzéssel csillogott. – Az szar, én már csak tudom. Háromszor váltam, mindhárom pokoli sokba került. Ez így
van a nőkkel. A maga felesége vonzó, de… – tétován legyintett. – Nem is tudom. Valahogy hideg. Tudja, hogy értem? Olyan
eltökélt. Nem irigylem magát. Egy ilyen nővel nem szabad jogi kalamajkába keveredni. Csakis tiszta, átlátható ügy jöhet szóba. –
Megnézte magának Chuckot. – De maga házasodó fajta, azt látom. Tisztességesen játszik. Egy ilyan nő két lábbal taposhat
magán. Kilapítja, mint a férget.

Kopogtak, és egyúttal Futó Kagyló Nagyúr gondolatai érték el Chuck elméjét:

Újabb látogató, Mr. Rittersdorf. Ezúttal fiatalabb ember.

Elnézést – mondta Bunny Hentmannak, és ment ajtót nyitni.

Ki csinálja ezt a fejbeszédet? – morogta Hentman.

Egy jóképű és rendkívül jól öltözött, a legújabb Harding Brothersruhát viselő férfi nézett Chuckra:

– Mr. Rittersdorf? Daniel Mageboom vagyok. Mr. Elwood küldött. Szép munka volt, ki se találta volna. Chuckot boldogság
töltötte el.

Persze, jöjjön be – vezette be a szimulákrumot a lakásba.

Mr. Mageboom, ez itt a híres tévés komikus, Bunny Hentman. Tudja, ja-ja, bum-bumm, és Hentman nyúlruhában szalad a
színpadra, keresztbe álló szemmel és nagy füllel.

Megtiszteltetés – nyújtott kezet Mageboom. A két férfi egymást méregette. – Sokszor láttam a műsorát. Meg lehet szakadni a
nevetéstől. – Ja – morogta Hentman, és savanyúan sandított Chuckra.

Dan új ember az irodámban – magyarázta Chuck. – Most találkozom vele először. Mostantól velem dolgozik.

Nem, nem – rázta a fejét élénken Hentman. – Maga dolgozik nekem, nem érti? Hoztam a szerződést is, az ügyvédeim megírták –
nyúlt a kabátzsebébe mogorván.

Megzavartam önöket? – húzódott vissza Mageboom körülményesen. – Visszajöhetek később is, Mr. Rittersdorf. Chuck, ha
hívhatom így. Hentman szúrósan nézett rá, majd nekiállt kihajtani a szerződést.

Ide nézzen! Ennyit kap – bökött az összegre a szivarral. – Fizet ennek a közelében is ez a kémesdi? Amerikát megnevettetni is
hazafias cselekedet, segít fenntartani a morált és legyőzni a komcsikat. Sőt, hazafiasabb, mint amit most csinál. Ezek a
szimulákrumok csak gépek. Kiráz tőlük a hideg.

Egyetértek – mondta Dan Mageboom. – Csakhogy van az éremnek egy másik oldala is, Mr. Hentman, már ha elrabolhatom pár
percét, hogy megmagyarázzam. Mr. Rittersdorf, vagyis Chuck, olyan munkát végez, amire senki más nem képes. A
szimulákrumprogramozás művészet, a szimulákrumok szakértő program nélkül csak üres burkok, amit még egy gyerek is ki tud
szúrni. Megfelelő programozással azonban… – sokatmondón mosolygott. – Maga még sosem látta Chuck egyik szimulákrumát
akcióban. Hihetetlen. – Hozzátette: – Mr. Petri is jó munkát végez. Bizonyos szempontból még jobbat.

Ezt a szimulákrumot nyilván Petri programozta, és kicsit reklámozza magát. Chuck nem tudta elfojtani a vigyort.

Akkor talán ezt a Petrit kéne felvennem – mondta komoran Bunny Hentman. – Ha ennyire jó.

A maga céljaira Petri még jobb lenne – bizonygatta Mageboom. – Tudom, Chuck szövegeinek mely elemei nyerték meg a
tetszését, de megmondom, mi a baj velük: szeszélyesek. Kétlem, hogy tudna teljes időben működni, pedig a maga céljainak ez az
előfeltétele. Azonban ahogy egy elem a sok között…

Bekussolna? – förmedt rá Hentman. Aztán Chuckra nézett. – Nem tetszik nekem ez a háromoldalú beszélgetés. Nem mehetnénk
máshová? – Láthatóan mérges volt Dan Mageboomra… és érezte, hogy valami nincs rendben.

Chuck elméjében megint felbukkantak a nyálkagomba gondolatai:

Az a kedves, vonzó lány, akinek ugyan nem volt mellbimbótágítása, lépett az épületbe, Mr. Rittersdorf. Magát keresi. Már
mondtam neki, hogy jöjjön fel.

A nyálkagomba gondolatait szintén fogó Bunny Hentman elkeseredetten felnyögött:

Hát nem tudunk rendesen beszélni? Ez meg ki a fene? – meredt az ajtóra. – Miss Trieste nem fogja zavarni a beszélgetésüket,
Mr. Hentman – mondta Dan Mageboom. Chuck meglepődve pillantott rá: honnan ismeri Joant? Aztán rájött, hogy ez
távirányítás lehet, nyilván nem a program; Petri működteti a CIA-központból.

Nyílt az ajtó, és Joan Trieste lépett be habozva. Szürke pulóver és dirndli volt rajta, valamint magas sarkú cipő, harisnya nélkül.

Zavarok, Chuck? – Aztán elpirult. – Ó, Mr. Hentman, százszor láttam a tévében. Szerintem maga a legnagyobb élő komikus.
Mint Sid Caesar meg a régi öregek. – Csillogó szemmel ment oda Hentmanhoz, egész közel, de nem érintette meg. – Bunny
Hentman a barátja? – kérdezte Chucktól. – Elmondhatta volna!

Éppen próbálunk megállapodni – nyögte Hentman. – De így elég nehéz. – Izzadva nekiállt körbejárni a kis nappalit. – Feladom.
Nem tudom szerződtetni magát. Kizárt. Túl sok embert ismer. Az írók viszszavonult remeteéletet élnek.
Joan Trieste nem csukta be az ajtót, amelyen keresztül most lassan befolyt a nyálkagomba.

Mr. Rittersdorf – fogta a gondolatait Chuck –, fontos dolgot kell közölnöm. Négyszemközt. Átfáradna a lakásomba?

Hentman mérgesen hátat fordított, odament az ablakhoz és kinézett. Chuck kíváncsian átkísérte a nyálkagombát a saját
lakásába.

Csukja be az ajtót és jöjjön közelebb – gondolta Futó Kagyló Nagyúr. – Nem akarom, hogy másokhoz is elérjen a gondolatom.

Chuck így tett.

Az a személy, Mr. Dan Mageboom nem ember, csak egy szerkezet – gondolta halkan a nyálkagomba. – Nincs benne személyiség,
valaki távolról irányítja. Gondoltam, figyelmeztetem magát, végül is a szomszédom.

Kösz, de már tudtam – felelte Chuck, ám azért nyugtalanság fogta el. Nem lesz jó, hogy a nyálkagomba bele tud nyúlni a
gondolataiba, tekintve, hogy azok milyen irányt vettek újabban. – Nézze… – kezdte, de a nyálkagomba számított erre:

Már átnéztem az elméjét. Az ellenségessége a felesége iránt, a gyilkossági terv. Időnként mindenkinek támadnak ilyen vágyai, és
amúgy is helytelen lenne, ha megtárgyalnám őket mással. Ahogy a pap vagy az orvos, a telepata is köteles…

Akkor ne beszéljük meg. – Az, hogy a nyálkagomba tud a szándékairól, új megvilágításba helyezte őket. Talán nem lenne bölcs,
ha folytatná. Ha a vád megidézi tanúnak Futó Kagyló Nagyurat…

– A Ganümédeszen jogos a bosszú – közölte a nyálkagomba. – Ha nem hisz nekem, kérdezze meg az ügyvédjét, Nat Wildert.
Egyáltalán nem ítélem el ezt a gondolatmenetet, sokkal jobb, mint az előző öngyilkos hajlam, ami ellentmond a természet
törvényeinek.

Chuck elindult vissza a lakásába.

Várjon – gondolta a nyálkagomba. – Cserébe a hallgatásomért tegyen meg nekem egy szívességet.

Szóval mégiscsak van itt turpisság! Chuck nem volt meglepve, végül is Futó Kagyló Nagyúr üzletlény.

Ragaszkodom hozzá, hogy elvállalja a munkát, amit Mr. Hentman ajánl önnek, Mr. Rittersdorf.

És a CIA-s állásom?

– Azt sem kell feladnia, lehet egyszerre két helyen. Másodállásban. – Másodállás? Honnan szedte ezt a kifejezést?

Szakterületem a terrai társadalom. Ahogy én látom, a CIA-nál dolgozik nappal, Bunny Hentmannak pedig éjjel. Ehhez persze
serkentőre lesz szüksége, hexo-amfetaminféle talamikus stimulánsra, ami illegális a Terrán. Majd én ellátom vele. Vannak
kapcsolataim más bolygókon,

48könnyen be tudom szerezni. Egyáltalán nem is lesz szüksége alvásra, amint az agyi metabolizmusát stimulálja a…

Tizenhat órás munkanap?! Akkor már inkább menjen a rendőrségre!

Nem, nem – ellenkezett a nyálka. – Maga eláll a gyilkosságtól, mert tudja, hogy a hatóságok előre tudnak a szándékáról. Vagyis
nem semmisíti meg azt a gonosz nőt, hanem élni hagyja.

Honnan tudja, hogy Mary „gonosz nő"? – Sőt, tette hozzá gondolatban, mit tud egyáltalán a terrai nőkről?

A gondolataiból tudomást szereztem egy sor apró szadista cselekedetről, amelyet Mrs. Rittersdorf az évek során maga ellen
követett el. Kétségtelenül ördögi tettek, bármilyen kultúra mércéjével mérve. Emiatt van, hogy maga beteg, és helytelenül látja a
valóságot. Például ellenáll ennek a rendkívül vonzó állásnak, amit Mr. Hentman ajánl.

Kopogtak. Az ajtó kinyílt, és a mogorva Bunny Hentman kukucskált be.

Mennem kell. Mi a válasza, Rittersdorf? Igen vagy nem? Apropó, ha csatlakozik hozzám, egy ilyen nem terrai zselatint se hozhat
magával.
Mr. Rittersdorf elfogadja az állásajánlatát, Mr. Hentman – sugározta a nyálkagomba.

– Maga az ügynöke, vagy mi?

Mr. Rittersdorf kollégája vagyok.

Jó – adta át a szerződést Chucknak Hentman. – Nyolchetes megbízás. Hetente egy teljes forgatókönyv, és heti egy megbeszélés a
többi íróval. A fizetése kétezer TERPLAN bőr hetente. Rendben?

Nagyon is rendben volt, a felére számított. Aláírta a szerződést. A nyálkagomba figyelte.

– Leszek tanú – ajánlkozott Joan Triste, aki közben átjött, és ott álldogált. Aláírta mindhárom példányt, majd visszaadta Bunny
Hentmannak, aki zsebre dugta. Aztán eszébe jutott, hogy egy Chucknak jár, hát adott neki.

Ezt meg kell ünnepelni – gondolta Futó Kagyló Nagyúr.

Nekem mennem kell – mondta Bunny Hentman. – Viszlát, Rittersdorf! Majd jelentkezem. Szereltessen be egy vidfont erre a
lerohadt helyre. Vagy költözzön egy jobb lakásba. – Azzal Futó Kagyló Nagyúr lakásának ajtaja becsukódott mögötte.

4'5

Hárman is ünnepelhetünk – javasolta a nyálkagomba. – Ismerek egy bárt, ahol nem-T-ket is kiszolgálnak. Meghívom.

Menjünk – bólintott Chuck. Nem akart egyedül maradni, ráadásul a lakásban Mary könnyen megtalálja.

Amikor kinyitották az ajtót, meglepetésükre egy kerek arcú fiatalember várta őket a folyosón. Dan Mageboom.

Elfeledkeztünk magáról, sajnálom – mondta Chuck.

Megyünk ünnepelni – magyarázta neki a lakásból kievickélő nyálkagomba. – Maga is jöhet, annak ellenére, hogy nincs agya,
csak egy üres burok.

Joan Trieste kíváncsian nézett először Mageboomra, majd Chuckra. – Mageboom a CIA robotja – közölte vele Chuck. – A
központból irányítják. – A nevezettre nézett: – Ki? Petri?

Most automatán vagyok, Mr. Rittersdorf. Mr. Petri átadta az irányítást, amikor maga kiment a lakásból. Maga szerint jól
csinálom? Hiszen azt hitte, távirányítanak, pedig nem. – A szimulákrum láthatóan igencsak elégedett volt magával. – Ezt az
egész estét végig tudom csinálni automatán: elmegyek magukkal a bárba, iszom és ünnepelek, pont úgy viselkedem, ahogy egy
nem szimulákrum, talán néha még jobban is.

Szóval ezzel veszek elégtételt a feleségemen, gondolta Chuck, ahogy mentek lefelé a rámpán.

A nyálkagomba figyelmeztette: – Ne felejtse el, Mr. Rittersdorf, hogy Miss Trieste a Ross Rendőrség alkalmazottja.

Bizony – mondta a lány, aki fogta a nyálkagomba gondolatait, bár Chuckét nem. – Miért gondolta ezt Mr. Rittersdorf számára?

Mert úgy éreztem – válaszolt a nyálkagomba –, hogy emiatt nem helyeselné a testi közeledést.

A magyarázat kielégítette a lányt.

Szerintem törődjön a saját dolgával! A telepata képességtől maguk, ganümédesziek minden lében kanál alakok.

Sajnálom, ha rosszul ítéltem meg a vágyait, Miss Trieste, bocsánat. – A nyálkagomba Chuck felé irányította gondolatait: – Ezek
szerint Miss Trieste jól fogadná a testi közeledést.

Az ég szerelmére! – fakadt ki Joan Trieste. – Törődjön a saját dolgával! És hagyjuk ezt a témát, ha kérhetem. – Teljesen elsápadt.

A terrai nőknek nehéz örömet szerezni – jegyezte meg Futó Kagyló Nagyúr. Az út további részében vigyázott rá, hogy ne
gondoljon semmit.
Később, amikor a bokszban ültek (a nyálkagomba nagy, sárga kupacként a műbőrön), Joan Trieste azt mondta:

Csodálatos, hogy Bunny Hentmannak fog dolgozni, Chuck. Micsoda öröm lehet!

– Arra gondoltam, Mr. Rittersdorf – gondolta a nyálkagomba –, hogy ha lehetséges, nem kéne a felesége tudomására hoznia,
hogy két állása van. Ha megtudja, nagyobb tartásdíjat követel.

Igaz – értett egyet Chuck. Okos tanács volt.

Mivel azt úgyis megtudja, hogy Mr. Hentmannak dolgozik, azt kéne elhallgatnia, hogy még mindig megvan a CIA is. Kérje meg a
munkatársait, főleg a főnökét, Mr. Elwoodot, hogy falazzanak magának.

Chuck bólintott.

Ennek a különleges helyzetnek, hogy magának két állása van – folytatta a nyálkagomba –, az lesz az eredménye, hogy elegendő
pénze lesz kényelmesen megélni. Gondolt már erre?

Ha őszinte akart lenni, ennyire előre még nem gondolt. A nyálkagomba sokkal körültekintőbb volt nála, és ettől elszégyellte
magát.

Most már látja, mennyire szem előtt tartom az érdekeit – gondolta Futó Kagyló Nagyúr. – Azért ragaszkodtam hozzá, hogy
fogadja el Mr. Hentman ajánlatát, mert…

Rettenetes, hogy maguk, ganümédesziek istent játszanak a terraiak életével – vágott közbe Joan Trieste.

– Ne felejtse el, hogy én hoztam össze magát Mr. Rittersdorffal – felelt a nyálkagomba. – És habár nem vagyok prekog, nagy és
sikeres aktivitást látok maguk között a jövőben… szexuális téren.

– Pofa be – förmedt rá Joan.

Az ünneplés után Chuck otthagyta a nyálkagombát, megszabadult Dan Mageboomtól, majd leintett egy légtaxit, és visszakísérte
Joant a lakására.

Örülök, hogy nem vagyok Futó Kagyló Nagyúr közelében – mondta a hátsó ülésen Joan. – Fárasztó, hogy állandóan az ember
gondolataiban turkál. De való igaz, ő hozott össze… – Elhallgatott, fejét oldalra biccentve fülelt. – Baleset. – Új címet adott a
taxinak. – Szükség van rám. Haláleset történt.

A helyszínre érve egy felborult légugrót találtak: landolás közben a rotor felmondta a szolgálatot, a gép egy épületnek ütközött,
szétszórva az utasait. Kabátokból és pulóverekből rögtönzött takaró alatt sápadt, idősebb férfi feküdt. A rendőrség mindenkit
elzavart a közeléből. Ő volt a halott.

Joan azonnal odament hozzá. Chuck vele tartott, és a rendőrök átengedték. A mentő már megérkezett, türelmetlenül berregett,
várva, hogy indulhasson a Ross Kórházba.

Joan lehajolt a halotthoz.

Három perce – dörmögte félig magának, félig Chucknak. – Jó. Viszszahozom öt perccel ezelőttre. – Belenézett a halott tárcájába,
amit egy rendőr nyomott a kezébe. – Mr. Earl B. Ackers. – Lehunyta a szemét. – Csak Mr. Ackersre lesz hatással – mondta
Chucknak. – Elvileg. Az ember sosem mehet biztosra… – Arcát felfújva összpontosított. – Azért menjen arrébb.

Chuck odébb ment, és fel-alá járkált a hideg éjben, rágyújtott, hallgatta a rendőrautókból szűrődő rádiót. Csődület verődött
össze, a forgalom araszolt.

Fura egy lánnyal akadtam össze, merengett. Rendőr és pszí. Kíváncsi vagyok, mit tenne, ha sejtené, mit akarok művelni Dan
Mageboom szimulákrum révén. Futó Kagyló Nagyúrnak valószínűleg igaza van, katasztrofális lenne, ha megtudná.

Jöjjön – integetett neki Joan.

Odasietett.

A ruhatakaró alatt fekvő idős férfi már lélegzett; mellkasa alig láthatóan emelkedett-süllyedt, s ajkánál kis nyálbuborékok
formálódtak.

Négy perccel visszavittem az időben – mondta Joan. – Újra életben van, de már a baleset után. Többet nem tehettem. – Bólintott
a mentős szimulákrumoknak, mire azok azonnal odamentek, és a sérült fölé hajoltak. Az idősebb szimulákrum egy röntgennek
látszó dologgal megvizsgálta a sérültet, a legsúlyosabb sérülést keresve. Utána a társához fordult. A két szimulákrum gondolatot
váltott, aztán a fiatal kinyitotta fémtestének oldalát, és egy kartondobozt húzott elő, amit feltépett.

A doboz mesterséges lépet tartalmazott, a rendőrautók reflektorfényében Chuck látta a dobozra nyomott pecsétet. A
szimulákrumok helyben nekiláttak a műtétnek: egyik helyi érzéstelenítést végzett, a másik pedig, műtőszerszámokkal felszerelt
kezet húzva elő, belevágott a sérült férfi hasüregének falába.

– Mehetünk – mondta Joan, felriasztva a feszülten figyelő férfit. – Végeztem. – A kicsi, karcsú lány kezét kabátja zsebébe dugva
visszaballagott a taxihoz, és beült. Fáradtnak látszott.

– Először láttam orvosi szimulákrumokat működés közben – mondta Chuck, ahogy hajtottak el. Lenyűgözte a dolog, még jobban
átérezte, mekkora hihetetlen képességek rejlenek a mesterséges álemberekben, amiket a General Dynamics fejlesztett ki. A CIA
szimulákrumait persze rengetegszer látta, az azonban meg sem közelítette ezt. Ez valahogy alapvetően más volt. Itt az ellenség
nem csupán egy más politikai meggyőződésű embercsoport volt, hanem maga a halál.

Daniel Mageboom szimulákrum pedig a szöges ellentétét fogja végezni: nem küzd a halállal, hanem sietteti.

Ezek után persze végképp nem mondhatja el Joan Trieste-nek a tervét. Ami pedig nem azt jelenti, hogy nem szabad többet
találkoznia vele. Igencsak önpusztítónak tűnt gyilkosságot előkészíteni, közben meg egy rendőrrel járni. Vagy azt akarja, hogy
elkapják? Talán ez is öngyilkossági késztetés?

Fél bőrt adnék érte, ha tudnám, mit gondol – szólalt meg a lány.

Tessék?

Én nem vagyok Futó Kagyló Nagyúr, én nem tudok olvasni a gondolataiban. Olyan komoly képet vág! Biztos a házasságán
töpreng. Bárcsak fel tudnám vidítani! – Elgondolkodott. – Feljöhetne hozzám, és…

Hirtelen elpirult. Nyilván eszébe jutott a nyálkagomba jóslata.

Egy italra.

Szívesen – felelte Chuck, ugyanarra gondolva.

Nézze, csak mert egy kotnyeles ganümédeszi beledugta az állábait vagy micsodáját az életünkbe, ez még nem jelenti azt, hogy… –
Elkeseredetten forgatta a szemét. – A fene enné meg! Tudja, nagyon veszélyes lehet. A ganümédesziek olyan ambiciózusak!
Emlékszik, milyen feltételekkel léptek be a Terra–Alfa háborúba? És mind egyformák: millió vasat tartanak a tűzben, mindig
lehetőségek után szaglásznak. – Homlokát ráncolta. – Talán jobb lenne, ha kiköltözne onnan, Chuck. El tőle.

Ahhoz már késő, ébredt rá a férfi.

Odaértek Joan házához; modern, kellemes épület volt, roppant egyszerű, és mint minden új keletű, főként föld alatti. Nem a
magasba emelkedett, hanem a mélybe tört.

A tizenhatodik szinten lakom – mondta Joan, ahogy ereszkedtek. – Kicsit olyan, mintha bányában élnék. Ami nagy gond, ha az
embernek klausztrofóbiája van. – Az ajtajához érve elővette a kulcsát, bedugta a zárba, és filozofikusan megjegyezte: –
Biztonsági értelemben bőven elég, ha az Alfa-lakók megint támadnak. Tizenöt szint van köztünk és a hidrogénbomba között. –
Kinyitotta az ajtót. A lakásban felkapcsolódott a világítás, puha, szórt fénnyel.

Éles fénycsík hasított a levegőbe, majd eltűnt. Chuck vaksin pislogott, s a szoba közepén egy férfit látott, fényképezővel a
kezében. Ismerte. Ismerte és nem szerette.

– Helló, Chuck – köszönt Bob Alfson.

Ez meg ki? – csattant fel Joan. – És miért fotózott le minket? – Nyugalom, Miss Trieste – mondta Alfson. – A szeretője
feleségének ügyvédje vagyok. Bizonyítékra van szükségünk a perhez, amit egyébként – pillantott Chuckra – a bíróság jövő hétfő
tíz órára tűzött ki a Brizzolara teremben. – Elmosolyodott. – Előre hozattuk, mert a felesége minél hamarabb le akarja tudni.
Tűnjön el innen – morogta Chuck.

Alfson az ajtó felé indult:

Örömmel. Biztos találkozott ezzel a filmmel, amit használok. Drága, de megéri. Agfom potens-felvételt készítettem. Ismerős?
Ami a kamerában van, az nem annak a felvétele, ami most történt, hanem azé is, ami történni fog a következő fél órában.
Brizzolara bírót biztosan érdekelni fogja.

– Semmi nem fog történni a következő fél órában, mert elmegyek. – Chuck ellépett az ügyvéd mellett, ki a folyosóra. Ki kell
jutnia innen.

Szerintem téved – mondta Alfson. – Szerintem igenis lesz érdekesség a filmen. Különben is, miért zavarja? Ez is csak egy eszköz,
ami segíti Maryt, hogy megkapja a végzést. Formálisan kell benyújtani a bizonyítékot. Nem értem, mit árt ez magának.

Chuck hökkenten fordult meg:

Ez a magánélet megsértése…

Maga is tudja, hogy ötven éve senkinek nem szent és sérthetetlen a magánélete. Egy titkosszolgálatnak dolgozik, ne szórakozzon
velem, Rittersdorf. – Alfson kiment a folyosóra, el Chuck mellett. A lifthez lépett. – Ha akar egy kópiát…

– Nem. – Chuck nézte, ahogy az ügyvéd távozik.

Akár be is jöhet – mondta neki utána a lány. – Úgyis lefilmezett minket. – Nyitva tartotta az ajtót, míg végül a férfi vonakodva
bement. – Jogtalan volt, amit csinált, de gondolom, peres ügyekben állandóan ilyesmi történik. – Joan átment a konyhába,
Chuck poharak csilingelését hallotta. – Mercury Slumps jó lesz? Van egy teli üveg… – Mindegy – morogta Chuck.

Joan hozta az italt, és ő gépiesen elvette.

Ezért megfizetek neki, gondolta. A kérdés el van döntve: az életemért harcolok.

Olyan komor – mondta Joan. – Nagyon felkavarta, mi, hogy az a férfi itt vár minket kamerával? Betolakszik az életünkbe.
Először Futó Kagyló Nagyúr, most meg…

Azért még mindig lehetséges titokban végrehajtani valamit, amiről senki nem tud.

Például?

Nem felelt, belekortyolt az italába.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Hat

Hat
A fejmagasságú polcokról macskák ugrottak le, három vén kandúr meg egy foltos manx, aztán több félig sziámi, bajszos kiscica,
egy ruganyos fekete fiatal kandúr meg egy nehezen mozgó, terhes, tarka nőstény. Aztán csatlakozott hozzájuk egy kiskutya, és
mind ott tömörültek Ignatz Ledebur lábánál, akadályozva abban, hogy elhagyja a viskót.

Arrébb egy patkány maradványai hevertek, a kutya, egy patkányfogó terrier kapta el, aztán a macskák csemegéztek belőle. Ignatz
hajnalban hallotta a morgásukat. Sajnálta a patkányt, ami biztosan az ajtó két oldalán feltornyozott szemétben turkált. Végül is a
patkánynak is annyi joga volt az élethez, mint az embernek. Na, persze ezt a kutya nem érti, az ő esendő testébe bele van kódolva
az ölés ösztöne. Azaz nincs szó erkölcsi hibáról. Különben is félt a patkányoktól, a terrai társaikhoz képest ezeknek fürge kezük is
volt, és durva fegyvereket is tudtak farigcsálni. Okos jószágok.

Ignatz előtt egy rég nem használt, önjáró traktor rozsdás váza meredezett. Évekkel ezelőtt rakták oda, azzal, hogy talán meg lehet
még javítani. Addig is Ignatz tizenöt (tizenhat?) gyereke játszott rajta, főleg a komm-kapccsal.

Nem látta, amit keresett: egy üres műanyag tejesdobozt, amivel tüzet gyújthat. Akkor deszka lesz. A viskó melletti fahalomból
keresett egy deszkát, amit ráugorva el tud törni.

A reggeli levegő hideg volt, megborzongott. Bárcsak ne vesztette volna el a gyapjúkabátját! Egyik hosszú séta során leheveredett,
és a kabátot párna gyanánt a feje alá tette. Aztán amikor felkelt, ottfelejtette. Persze arra már nem emlékezett, hol lehetett, csak
annyi rémlett, hogy Adolfville felé, talán tíznapi járásra.

Az egyik szomszédos viskóból egy nő lépett ki – rövid ideig az övé volt, csinált neki két gyereket, de aztán ráunt –, és üvöltözni
kezdett egynagy fehér kecskével, ami betévedt a veteményeskertbe. A kecske falatozott tovább, megvárta, míg a nő majdnem
odaér, akkor a hátsó lábával kirúgott és elugrott. Szájából még lógott a répa. Megriadt kacsák hápogtak és futottak szanaszét.
Ignatz nevetett. A kacsák olyan komolyan vesznek mindent!

Miután összetörte a deszkát, visszament a viskóhoz, és becsapta az ajtót a sarkába szegődött macskák elől – egy kismacskának
azért sikerült benyomakodnia a lába mellett –, majd leguggolt az öntöttvas szemétégető elé, és elkezdte megrakni a tüzet.

A konyhaasztalon soros felesége, Elsie aludt egy rakás takaró alatt; csak akkor kel fel, ha ő begyújtott és kávét főzött. Nem
hibáztatta az asszonyt. Ilyen hideg reggelen senki se kel fel szívesen, egész Gandhitown csak késő délelőtt kel életre. Kivéve
persze azokat a hebéket, akik egész éjjel tekeregnek.

A viskó egyetlen hálószobájából egy meztelen kisgyerek jött elő, és a hüvelykujját szopva, némán figyelte a tűzgyújtást.

A gyerek mögött bömbölt a tévé; csak hangja volt, képe már nem. Meg kéne csinálnom, gondolta Ignatz. De nem érezte
sürgősnek. Mielőtt a hold tévéadója a Da Vinci Heightson üzembe lépett, egyszerűbb volt az élet.

Neki akart állni kávét főzni, de a főző egy része hiányzott, így ahelyett, hogy főzte volna, úgy forralta a kávét: a propánégőn
melegített vizet, majd amikor forrt, beleszórt egy marék őrölt kávébabot. Meleg, erős illat töltötte be a viskót, hálásan szívta be.

Isten tudja, meddig állt a tűzhely mellett, a kávét szagolva és a tűz ropogását hallgatva, amikor apránként ráébredt, hogy
látomása van. Nem mozdult. Közben a cica felmászott a mosogatóra, ahol talált az előző estéről maradt ennivalót, és mohón
nekilátott. Ennek a látványa és hangja összekeveredett más hangokkal és képekkel. A látomás erősödött.

– Kukoricakását kérek reggelire – közölte a meztelen gyerek.

Ignatz Ledebur nem felelt, a látomás egy másik világba zárta. Pontosabban egy olyan világba, ami annyira valóságos volt, hogy
nem létezett. Kitörölte a térdimenziót, nem volt se itt, se ott. Az időben pedig…

Mintha mindig is lett volna, bár erről nem kapott bizonyosságot. Talán amit lát, nem is létezik időben, nincs eleje, és akármit
csinál, sosem ér véget, mert túl nagy. Talán szétfeszítette az időt.

– Hé – dörmögte Elsie. – Hol a kávém?

– Várj egy kicsit!

Várjak? Érzem a szagát, az istenit! Hol van? – Nagy nehezen felült, ledobta a takarót. Meztelen volt, a melle lógott. – Rémesen
érzem magam. Mindjárt hányok. Gondolom, valamelyik kölköd biztos a fürdőben van. – Lecsusszant az asztalról, bizonytalan
léptekkel kiment a szobából. – Mit állsz ott? – torpant meg a fürdőszoba ajtajában gyanakodva.

– Hagyj békén!
„Hagyj békén." Frászt! Te akartad, hogy veled éljek. Eszem ágában se volt elhagyni Franket. – Bement a fürdőbe, és becsapta az
ajtót, ami visszalendült. Még egyszer meglökte, majd lábbal tartotta.

A látomás véget ért. Ignatz a fazék kávéval az asztalhoz ment, a takarókat lelökte a padlóra, kitett két bögrét, és megtöltötte őket
forró kávéval. A bögrék felszínén megdagadt kávészemek úsztak.

Mi volt az, megint egy transz, vagy mi? Csak nem Istent láttad? – kérdezte Elsie a fürdőből hatalmas undorral. – Nem elég, hogy
egy hebével kell élnem, de olyan hebével, akinek látomásai vannak, mint egy skizónak. Most hebe vagy, vagy skizó? A szagod
szerint hebe. Döntsd el. – Lehúzta a vécét, kijött a fürdőből. – És olyan ingerlékeny vagy, mint egy manus. Ezt utálom a
legjobban, hogy állandóan felhúzod magad valamin. – Megtalálta a kávét, ivott. – Zaccos! – kiabálta mérgesen. – Megint
elvesztetted a főzőt!

Most, hogy a látomás elmúlt, Ignatz Ledebur már nem is emlékezett, mi volt az. Egyvalami zavarta a látomásokkal: hogyan
viszonyulnak a mindennapi világhoz? Mindig ezt kérdezte tőlük.

– Egy szörnyet láttam – mesélte. – Rálépett Gandhitownra és eltaposta. Csak lyuk maradt a helyén. – Szomorú lett tőle.
Gandhitownt szerette a legjobban a bolygón. Aztán még félelem fogta el, olyan félelem, mint még soha. Mégsem tehetett semmit.
Nincs mód megállítani a szörnyet, jön és elpusztít mindenkit, még az erős manusokat is az okos ötleteikkel és szüntelen
szorgoskodásukkal. Sőt, még a parákat is, akik pedig minden valóságos és nem valóságos ellen megpróbálnak védekezni. A
látomás azonban ennél többről is szólt.

A szörny mögött egy gonosz lélek rejtőzött.

Úgy borította be a világot, akár egy emésztőzselé, mindent elrohasztott, amihez hozzáért, még a talajt is, a csenevész növényeket
és fákat. Egy csészényi belőle az egész világegyetemet megtámadja. Olyan valakihez tartozott, aki cselekvő. Aki akar.

Tehát két gonosz közeleg, a szörny, ami eltapossa Gandhitownt, és mögötte a gonosz lélek; két külön dolog, s végül mindkettő
megy a maga útján. A szörny nőstény, a romlott lélek hím. És… lehunyta a szemét. A látomásnak ez a része rémítette halálra. A
kettő rettenetes csatát fog vívni. És ez nem a jó és a rossz közti harc lesz, hanem reménytelen, céltalan küzdelem a mocsárban két
teljesen megfertőzött teremtmény között, melyek egyformán gonoszak.

A harc, mely talán valamelyikük haláláig tart, ezen a világon zajlik majd. Ide tartanak, hogy csatatérnek használják a holdat,
hogy itt vívják meg időtlen háborújukat.

Csinálj tojást – förmedt rá Elsie.

Ignatz vonakodva körülnézett a mosogató melletti szemetesben tojás után.

Előbb mosd el a serpenyőt – mondta neki Elsie. – A mosogatóban hagytam.

Jó. – Megeresztette a hideg vizet, és összegyűrt újságpapírral nekiállt dörgölni a serpenyőt.

Vajon tudom befolyásolni a harc kimenetelét? Lehet bármilyen hatással a jó jelenléte?

Összeszedheti minden szellemi erejét, és megpróbálhatja. Nemcsak a holdért, a klánokért, hanem a két förtelmes lény kedvéért
is. Talán könynyíthetne a terhükön.

Gondolatébresztő ötlet volt, s miközben vakarta a serpenyőt, továbbszőtte. Nincs értelme elmondani Elsie-nek. Csak elküldené a
pokolba. Sosem ismerte az ő erejét, hiszen fel sem fedte előtte, hogy a megfelelő hangulatban átmegy falakon, olvas mások
gondolataiban, betegséget gyógyít,

gonoszokat tesz beteggé, befolyásolja az időjárást, termést fertőz meg; megfelelő hangulatban szinte bármire képes. Szent volta
hozta magával. Még a gyanakvó parák is elismerték, hogy szent. A holdon mindenki elismerte, beleértve a lefoglalt, kötekedő
manusokat is, már amikor szorítottak időt arra, hogy felnézzenek és észrevegyék.

Ha valaki megmentheti a holdat a közeledő két sötét organizmustól, akkor az én vagyok, döbbent rá. Ez a végzetem.

Ez nem világ; ez csak egy hold – mondta Elsie lenézően. A szemétégető előtt öltözött. Már egy hete ugyanazt a ruhát viselte, és
Ignatz megfigyelte (nem kis elégedettséggel), hogy jó úton van afelé, hogy hebe legyen. Már nem sok hiányzik.

Hebének lenni pedig jó. Mert a hebék megtalálták a Tiszta Utat, eldobtak mindent, ami szükségtelen.
A viskó ajtaját kinyitva kilépett a hideg reggelbe.

Hová mész? – visított utána Elsie.

Tanácskozni.

Becsukta az ajtót, és a macskákkal a nyomában elindult megkeresni Omar Diamondot, skizó kollégáját.

***

Természetidegen, pszí erejével addig teleportált a holdon, míg végül megtalálta Omart. Ott ült a tanácsban a klánok képviselői
között Adolfville-ben. Ignatz fellevitált a nagy kőépület hatodik emeletéig, és addig kopogott az ablakon, míg a bentiek észre nem
vették, és ki nem nyitották neki.

Istenem, Ledebur, bűzlik, akár a kecske – utálkozott Howard Straw, a manus küldött. – Két hebe egyszerre egy helyen…
förtelem. – Azzal hátat fordított mindenkinek, odább ment, és a semmibe meredve próbálta türtőztetni a haragját.

Mi a célja ennek a betolakodásnak? – kérdezte Gabriel Baines, a para. – Tárgyalunk.

Ignatz Ledebur hang nélkül kommunikált Omar Diamonddal, tudtára adva, hogy sürgősen cselekedniük kell. Diamond
egyetértett, s képességüket összeadva azonnal elhagyták a tanácstermet.

Egy réten sétáltak, ahol gomba nőtt. Egyikük sem szólt. Szórakozottan rugdalták a gombákat.

Végül Diamond törte meg a csendet:

Az inváziót taglaltuk éppen.

Gandhitownban szállnak le. Látomásom volt: akik jönnek…

Igen, igen – vágott közbe bosszúsan Diamond. – Tudjuk, hogy ktonikus erők. A delegáltaknak is elmondtam. A ktonikus erőktől
semmi jóra nem számíthatunk, mert nehezek. Megtestesült gyűlöletként lesülylyednek majd a földbe, és a bolygó testébe
olvadnak.

A hold testébe.

Akkor hold. – Diamond lehunyt szemmel lépkedett, mégsem botlott meg. Ignatz látta rajta, hogy direkt katatóniába .merült. A
skizók hajlamosak az ilyesmire. Nem mondott semmit, csak várt. Omar Diamond megállt, morgott valamit, amit Ignatz nem
értett.

Ignatz sóhajtva leült a földre. Mellette Omar Diamond transzban állt. Csak a fák halk susogása hallatszott a réten túl.

Váratlanul megszólalt Diamond:

Adja erejét az enyémhez, és olyan tisztán fogjuk megélni a látomást, hogy… – szavai ismét motyogásba fúltak. Ignatz megint
sóhajtott (még egy szent is dühbe gurulhat). – Érje el Sarah Apostolest – utasította Diamond. – Hárman olyan valóságos képet
alkotunk az ellenségről, hogy ténylegesen létrejön. Irányítani fogjuk a megérkezését. Ignatz gondolathullámon keresztül
kapcsolatba lépett Sarah Apostolesszel, aki a viskójában aludt Gandhitownban. Érezte, hogy a nő ébred, mocorog, motyog és
nyög, aztán feltápászkodik a priccsről. Hamarosan meg is jelent mellettük Sarah férfikabátban, férfinadrágban és teniszcipőben.

– Éjjel álmot láttam – mesélte. – Különös lények fognak manifesztálódni. – Kerek arcát aggodalom és zaklató, emésztő félelem
torzította el, amitől igencsak elcsúnyult. Ignatz sajnálta. Feszült pillanatokban Sarah sosem tudta megtisztítani lényét a pusztító
érzelmektől; hozzá volt láncolva a szómához és annak fájdalmaihoz.
Üljünk le – javasolta Ignatz.

Megjelentetjük őket most – jelentette ki Diamond. – Ezen a helyen. Kezdjük! – Leszegte a fejét. A két hebe is követte a példáját,
és hárman összeadták látóerejüket. Együtt küszködtek, s ahogy telt az idő (nem tudták, mennyi), az, amire koncentráltak, nőtt a
közelben, akár egy gonosz bimbó.

Itt van – nyította ki a szemét Igantz. Sarah és Diamond is felnézett az égre. Egy idegen hajó ereszkedett le farral előre. Sikerrel
jártak. A párát fújó hajó tőlük jó száz méterre jobbra ért talajt. Nagy hajó volt, Ignatz még sosem látott ekkorát. Ő is megijedt, de
szokás szerint tudott uralkodni rajta; számára a fóbia már sok éve nem számított. Sarah azonban határozottan rémült arccal
nézte, amint a hajó zsilipajtaja kinyílik, hogy a bentiek kikecmeregjenek a nagy, csőszerű fém- és műanyag organizmusból.

Közeledjenek hozzánk – mondta Omar Diamond ismét csukott szemmel. – Ismerjék fel a létezésünket. Kényszerítjük őket, hogy
felfigyeljenek ránk és tiszteljenek minket.

Ignatz azonnal csatlakozott hozzá, s kisvártatva Sarah Apostoles is, már amennyire tőle telt.

A hajó ajtajából rámpa ereszkedett le. Két alak jelent meg és lépdelt lefelé.

Tegyünk csodát? – kérdezte reménykedve Igantz.

Például? – nézett rá kétkedve Diamond. – Én nem dolgozom mágiával.

– Ignatz meg én megcsináljuk – ajánlkozott Sarah. – Állítsuk meg őket a világpók fantomjával, ahogy szövi minden élet hálóját?

Ignatz egyetértett, és nekilátott megidézni a világpókot… vagy ahogy Elsie mondaná, a holdpókot.

A hajóból ereszkedő két alak útját fényes fonathalom állta el, egy sietve összehordott kupac, az örökké szorgos pók munkája. Az
alakok megdermedtek.

Egyikük mondott valamit.

Sarah nevetett.

Ha hagyjuk, hogy szórakoztassanak – szólt rá Omar Diamond –, elveszítjük fölöttük az uralmunkat.

Elnézést – mondta még mindig nevetve Sarah. De már késő volt, a hálószerűség szétfoszlott. És Ignatz meghökkenve látta, hogy
Omar Diamond és Sarah is eltűnt, egyedül maradt. A triumvirátust egyetlen pillanatnyi gyengeség feloszlatta. És már ő sem a
réten ült, hanem egy halom szeméten a saját udvarában, Gandhitownban.

A betolakodó makroorganizmusok visszanyerték önállóságukat. Visszatértek saját tervükhöz.

Ignatz felkelt és a két alak felé indult, akik ott álltak és bizonytalanul nézegettek. Ignatz lába alatt a macskák futkorásztak,
megbotlott, majdnem elesett. Káromkodva lökte félre a macskákat, próbálva megtartani némi ünnepélyességet, méltóságot a
betolakodók előtt. Képtelenség volt. Ugyanis mögötte nyílt a viskó ajtaja, és Elsie jött ki, aki teljesen tönkretett mindent.

– Ezek meg kik? – kiabált.

Nem tudom – felelte bosszúsan Ignatz. – Mindjárt megkérdezem.

Mondd meg nekik, hogy húzzanak el – utasította Elsie csípőre tett kézzel. Sokáig volt manus, és még maradt benne némi
arrogáns ellenségesség, amit a Da Vinci Heightson szedett össze. Kész volt a csatára, anélkül, hogy tudta volna, mivel áll
szemben, kész akár konzervnyitóval és serpenyővel is. A gondolattól Ignatznak nevethetnékje támadt, aztán nem bírta
abbahagyni, és így ért oda az idegenekhez.

Mi olyan vicces? – érdeklődött az egyik, egy nő.

Emlékeznek rá, hogy kétszer landoltak? – kérdezte szemét törölgetve Ignatz. – Emlékeznek a világpókra? Nem, mi? – Nagyon
vicces volt, hogy a betolakodóknak még csak nem is rémlett a három természetfölötti tehetséggel megáldott szent próbálkozása.
Számukra meg sem történt, még csak képzelgés szinten sem, miközben Ignatz Ledebur, Sarah Apostoles és Omar Diamond
minden erejét beleölte. Csak nevetett és nevetett, mialatt a két betolakodóhoz csatlakozott egy harmadik, majd negyedik.
Egyikük, egy hím, sóhajtva nézett körül:

Atyaég, micsoda szeméttelep ez! Ilyen az egész?

De segíthetnek nekünk – mondta Ignatz. Sikerült összeszednie magát, és az önjáró traktorra mutatott, amin gyerekek játszottak.
– Segítenének megjavítani a földművelő gépemet? Egy kis segítséggel…

– Jó, jó, segítünk rendet tenni – mondta az egyik férfi, és undorodva szimatolt, mint aki bántó szagot érez.

– Jöjjenek be – invitálta őket Ignatz. – Van kávé. – A viskó felé fordult. Kis szünet után a három férfi meg a nő vonakodva
követte. – Elnézést kérek a hely szűkéért és állapotáért…

Kinyitotta az ajtót, és ezúttal a macskák zöme besurrant. Lehajolt, és egyenként kihajigálta őket. A négy betolakodó
bizonytalanul lépett be, majd határozottan boldogtalan képpel megtorpantak.

– Üljenek le – mondta Elsie, összeszedve mind az egycseppnyi udvariasságot, ami belé szorult. Feltette a teáskannát a tűzhelyre.
– Ott a pad, csak lökjék le, ami rajta van.

A négy betolakodó vonakodva és érezhető averzióval a padlóra lökte a koszos gyerekruhákat, majd leült. Mindegyikük
meghökkent képet vágott. Ignatz nem értette, miért.

– Nem tudnának… – kérdezte a nő – kitakarítani? Hogy tudnak így élni… – mutatott szét.

Ignatz elszégyellte magát. Csakhogy annyi sok fontosabb teendő vár rájuk, és olyan kevés az idő. Se neki, se Elsie-nek nem jutott
ideje rendet tartani. Persze rémes ilyen állapotban hagyni a viskót, de… Vállat vont. Majd egyszer. És a betolakodók is
segíthetnek, talán van munkaszimjük, amit kölcsönadnak. A manusoknak van, csak túl sokat kérnek érte. A betolakodók esetleg
ingyen is adnak kölcsön.

Ekkor a jégszekrény mögötti lyukban tanyázó patkány surrant végig a padlón. Az állat otromba kis fegyverét látva a
betolakodónő lehunyta szemét és felnyögött.

A kávét készítő Ignatz vihogott. Hát senki nem hívta őket. Ha nem tetszik nekik Gandhitown, elmehetnek.

A hálószobából gyerekek bukkantak elő, és tátott szájjal nézték a betolakodókat. Azok csak ültek mereven, szótlanul, várták a
kávét, nem törődve a gyerekek üres tekintetével.

***

Adolfville-ben, a nagy tanácsteremben váratlanul megszólalt a hebe küldött, Jacob Simion:Leszálltak. Gandhitownban. Ignatz
Ledeburnál vannak.

Mi meg itt fecsegünk – dühöngött Howard Straw. – Elég ebből az időpocsékolásból, irtsuk ki őket! Semmi keresnivalójuk ezen a
világon. Nem igaz? – bökte meg Gabriel Bainest.

Igaz – húzódott el kicsit Baines. – Honnan tudja ezt? – kérdezte Jacob Simiontól.

Nem látják őket itt a teremben? – kuncogott a hebe. – Az asztráltestüket? Ignatz itt járt, nem is emlékeznek, mi? Magával vitte
Omar Diamondot, maguk meg elfelejtették, mert meg sem történt. A betolakodók tették meg nem történtté, amikor a hármat
eggyé és kettővé osztották.

Tehát máris késő – mondta csüggedten a padlót bámuló depi. – Leszálltak.

Howard Straw élesen, hidegen nevetett.

De csak Gandhitownban. Kit érdekel? Azt úgyis el kéne söpörni. Személy szerint én örülnék, ha porig égetnék. Az egy pöcegödör,
minden lakója bűzlik.

Jacob Simion hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna.

Mi, hebék legalább nem vagyunk kegyetlenek. – Pislogva nyelte viszsza a könnyeit. Straw élvezettel vigyorgott, és oldalba bökte
Bainest.

Maguknak a Da Vinci Heightson vannak rendkívüli fegyvereik, nem? – kérdezte tőle Gabriel Baines. Az a megérzése támadt,
hogy a manus kirohanása Gandhitown ellen jelent valamit. A manusok talán nem akarnak állást foglalni, amíg a saját
településük nem kerül veszélybe. Nem bocsátják hiperaktív elméjüket általános védelemre.

Gabriel Baines már régóta gyanakodott Straw-ra, s ez a gyanú most igazolást nyert.

Annette Golding aggodalmasan ráncolta a homlokát:

Nem húzhatjuk le Gandhitownt a süllyesztőn.

„Süllyesztőn" – ismételte Straw. – Találó. Dehogynem. Nézzék, nekünk vannak fegyvereink, csak még sosem használtuk őket.
Bármilyen armadát el tudunk pusztítani. Leszedjük őket… majd amikor mi jónak látjuk. – Végignézett a többi küldöttön, élvezte
a hatalmát, azt, hogy mindenki tőle függ.

Tudtam, hogy így fog viselkedni, amint válság támad – jegyezte meg keserűen Baines. Mennyire gyűlöli a manusokat, te jó ég!
Erkölcsileg megbízhatatlanok, rémesen önzők és felsőbbrendűek; a kisujjukat nem mozdítják a közös jóért. Ezért most tett
magának egy fogadalmat: ha alkalma kínálkozik visszavágni Straw-nak, megragadja. De meg ám! Sőt, talán meg tud fizetni az
egész manus településnek is. Ezért már érdemes élni. Most a manusok vannak előnyben, de nem sokáig.

Talán megéri odamenni a betolakodókhoz, és lepaktálni velük Adolfville nevében, töprengett. A betolakodók és mi a Da Vinci
Heights ellen. Minél többet forgatta az agyában, annál jobb ötletnek tűnt.

– Van valami ötlete, Gabe? – figyelte őt Annette Golding. – Úgy látom, valami eszébe jutott. – Mint a poliknak általában, neki is
élesek voltak az érzékei, pontosan tudott arcról olvasni.

Gabe úgy gondolta, füllenteni fog. Muszáj.

Szerintem áldozzuk fel Gandhitownt. Odaadjuk nekik, hadd gyarmatosítsák azt a térséget, építsenek bázist vagy amit akarnak.
Talán nem lesz ínyünkre, de hát… – Vállat vont. Mit tehetnénk?

M-maguk nem is t-törődnek velünk – dadogta szánalmasan Jacob Simion –, mert nem vagyunk olyan tiszták. Visszamegyek
Gandhitownba a klánomhoz. Ha elpusztulnak, velük pusztulok. – Felállt, disz-szonáns csikorgással feldöntve a székét. – Árulók
– mondta hebeszerűen az ajtó felé csoszogva. A küldöttek a közöny különféle szintjein néztek utána. Még Annette Golding sem
tűnt különösebben zaklatottnak, pedig ő általában mindennel és mindenkivel törődött.

Gabriel Baines azonban egy pillanatra gyászt érzett, mert a sorsuk játszódott le a szemük előtt, mindnyájuké, hiszen állandóan
megesett, hogy egy para, poli vagy skizó, sőt még manus is lopva, észrevétlenül hebévé csúszott le. Bármikor megtörténhetett.
Bármikor.

És ha megtörténik, ezentúl nem lesz hová menni. Mi lesz egy hebével Gandhitown nélkül? Jó kérdés. Rémisztő kérdés.

Fennhangon kimondta: – Várjon!

Jacob Simion csoszogó, borostás, görnyedt alakja megállt az ajtóban. Beesett hebeszemében remény pislákolt.

Jöjjön vissza – mondta Gabriel Baines. A többiek felé fordult, és főként Howard Straw-nak címezve mondta: – Együtt kell
működnünk. Ma Gandhitown, holnap Hamlet Hamlet, vagy mi, vagy a skizók. A betolakodók apránként bekebeleznek. Aztán
csak Da Vinci Heights marad. – A Straw iránti ellenszenvétől rekedten csikorgott a hangja, alig ismert rá. – Hivatalosan arra
voksolok, hogy vessük be minden erőnket Gandhitown visszafoglalására. Meg kell állítanunk őket. – A szemét, állati ürülék és
rozsdás gépek között, tette hozzá magában, és elfintorodott.

Kisvártatva megszólalt Annette: – Támogatom.

Mind szavaztak. Csak Howard Straw ellenezte. Tehát elfogadták.

Straw, utasítjuk, hogy mutassa meg ezeket a csodafegyvereket, amikkel henceg – mondta neki Annette. – Maguk, manusok olyan
militánsok, vezessék maguk Gandhitown visszafoglalását! – Gabriel Baineshez fordult. – És maguk, parák szervezzék meg. –
Most, hogy döntésre jutottak, nyugodtnak látszott.

Ingred Hibbler halkan azt mondta Straw-nak:

Hadd mutassak rá arra is, hogy ha a háború Gandhitown közelében zajlik, más településeket nem ér kár. Erre gondolt már?

Gandhitownban harcolni – morogta Straw. – Derékig gázolva a… – Elhallgatott, Jacob Simionra és Omar Diamondra nézett: –
Szükségünk lesz az összes skizó és hebe szentre, látnokra, csodatévőre és pszíre. A rendelkezésünkre engedik őket?

– Hogyne – mondta Diamond. Simion bólintott.

A csodafegyverekkel meg a hebe és skizó szentekkel az ellenállásnál többre is futja – vélte Annette.

Ha meg tudnánk szerezni a betolakodók teljes nevét – mondta Miss Hibbler –, kockával ki tudnánk dobni a numerológiai
térképüket, ami felfedné a gyenge pontjaikat. Vagy ha tudnánk születésük pontos idejét…

Szerintem – vágott közbe Annette – a manusok fegyverei, plusz a parák szervező ereje és a hebe meg skizó szentek
hasznosabbak.

Köszönöm, hogy nem áldozzák fel Gandhitownt – mondta Jacob Simion, és néma hálával nézett Gabriel Bainesre.

A para férfi hónapok, sőt talán évek óta először érezte, hogy önvédelme elolvad, s futólag ellazult, szinte eufóriát érzett. Valaki
szereti. Még ha csak egy hebe, akkor is sokat jelent.

Gyermekkora jutott eszébe. Mielőtt rátalált a para megoldásra.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Hét

Hét

Gandhitown sáros, szeméthalmokkal teli főutcáján járva dr. Mary Rittersdorf azt mondta:

Életemben nem láttam ilyet. Ezek mind hebefréniában, azaz serdülőkori elmezavarban szenvednek. Rettenetesen, szörnyen
visszamaradottak.

Bensőjében egy hang azt ordibálta, hogy meneküljön, menjen el, és sose jöjjön vissza. Menjen a Terrára, vissza házassági
tanácsadónak, és felejtse el, hogy valaha látta ezt a helyet.

Már a gondolat is, hogy pszichoterápiába kezdjen ezekkel… Megborzongott. Itt még a gyógyszeres terápia meg az elektrosokk is
alig használna. Ez az elmezavar legvége, innen már nincs visszatérés.
Tehát ez a diagnózis? — kérdezte a mellette ballagó fiatal CIA-ügynök, Dan Mageboom. — Serdülőkori elmezavar? Beleírhatom a
jelentésbe? — Megfogta a nő karját, hogy átsegítse egy nagy állat csontváza fölött; a délidei napsütésben a bordák úgy meredtek
felfelé, akár egy hatalmas, íves villa ágai.

Igen, nyilvánvaló. Látta a döglött patkány maradványait abban a kunyhóban? Majdnem elhánytam magam. Már senki nem él
így. Még Indiában meg Kínában sem. Mintha visszamennénk négyezer évet. A sinanthropus vagy a Neander-völgyi ember
élhetett ilyen körülmények között. Kivéve a rozsdás gépeket.

A hajóban ihatunk egyet.

Rajtam nem segít semmilyen ital — felelte Mary. — Tudja, mire emlékeztet ez a szörnyű hely? A rettenetes, lerobbant
komforttoronyra, ahová a férjem költözött.

Mageboom nagyot pislogott.

Azt tudja, hogy férjnél voltam — mondta neki Mary —, meséltem. — Nem értette, miért döbbent meg a férfi, hiszen útközben
már beszélt neki a házassági problémájáról. Jó hallgatóságnak találta.

– Nem hinném, hogy a párhuzam helytálló – szólalt meg Mageboom. – Ez itt csoportos pszichózis. A férje sosem élt így. Nincs
elmezavara – meredt a nőre.

– Honnan tudja? – állt meg Mary. – Nem is ismeri. Chuck beteg volt. Még mindig az. Úgy van, ahogy mondtam: a serdülőkori
elmezavar ott lappang benne is. Mindig irtózott a szocioszexuális felelősségtől. Már meséltem, mennyit próbáltam neki olyan
állást keresni, ahol normálisan megfizetik. – De persze Mageboom is a CIA alkalmazottja, aligha várhat tőle együttérzést ebben a
kérdésben. Talán jobb is, ha ejti a témát. Anélkül is elég nyomasztó itt, hogy felemlegetné az életét Chuckkal.

Mindkét oldalról hebék – így hívták magukat, a nyilván helyes hebefréniás diagnózisból – bámultak üres vigyorral, bárgyún,
igazi kíváncsiság nélkül. Fehér kecske bukkant fel előttük. Ő és Dan Mageboom is megálltak, egyikük sem tudta, mi a teendő. A
kecske továbbment.

Legalább ártalmatlan népek, gondolta Mary. A hebefréniásokból a viszszafejlődés bármelyik fázisában tökéletesen hiányzik az
agresszió, viszont voltak más, sokkal baljósabb szindrómások, akikre figyelni kell. Elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb
felbukkanjanak. Főleg a mániás depressziósokra gondolt, akik a mániás fázisban előszeretettel rombolnak.

Sőt, volt még egy ennél is veszélyesebb kategória, amihez előre meg kellet acéloznia magát. A mániások pusztítása löketszerű,
ösztönös; a legrosszabb esetben hisztéria, időleges törő-zúzó orgia, ami aztán elapad. Az akut paranoiás azonban
szisztematikusan és maradandón ellenséges; az nem múlik el, sőt egyre fokozódik és finomodik. A paranoiás tulajdonsága, hogy
analitikus, számító, hogy alaposan megindokolja magának a tetteit, hogy minden egy terv része nála. Az ellenségessége nem
annyira nyilvánvaló, hosszú távon azonban mélyebb következményekkel jár a terápia szempontjából. Az előrehaladott
paranoiásoknál a gyógyítás, sőt még a megértésük is szinte lehetetlen. A hebefréniáshoz hasonlóan a paranoiás hibás
alkalmazkodása is stabil, állandó.

Ráadásul a mániás depresszióstól és a hebefréniástól, vagy akár az egyszerű kataton skizofréniástól eltérően a paranoiás
racionálisnak látszik. A logikus gondolatmenet sémája sértetlennek tűnik. Alatta azonban a paranoiás olyan mentális
elváltozástól szenved, amelynél nagyobbat márnem is bír elviselni egy ember. Képtelen empátiára, képtelen mások helyébe
képzelni magát, így aztán számára mások nem is léteznek, csak mint mozgó tárgyak, melyek az ő jólétére vagy hatással vannak,
vagy nincsenek. Évtizedekig úgy tartották, hogy a paranoiás képtelen szeretni. Ez nem így van. A paranoiás, igenis, teljesen
megéli a szeretetet, egyszer mint amit másoktól kap, egyszer mint amit ő érez azok iránt. Persze ebben is van némi csavar.

A paranoiás gyűlöletként éli meg.

Mary azt mondta Dan Mageboomnak:

Elméletem szerint a mentális betegség alfajai társadalmi osztályokként működnek ezen a világon, akár az ősi Indiában. Ezek az
emberek itt, a hebék, felelnek meg az érinthetetleneknek. A mániások az egyik legmagasabb kasztnak, a rettenthetetlen
harcosoknak.

A japán szamurájoknak – mondta Mageboom.

Igen. A paranoiások, vagyis a paranoiás skizofrének az államférfiak, ők felelnek a politikai ideológia és a társadalmi programok
fejlesztéséért, mert ők látják át a legjobban a világot. Az egyszerű skizofrének… – eltűnődött – a költők osztályának felelnek meg,
bár lesz köztük vallásos látnok, mint a hebéknél. A hebék viszont inkább aszketikus szenteket adnak, míg a skizofrének
dogmatistákat. A polimorf skizofrének lesznek a társadalom kreatív tagjai, akik új ötleteket gyártanak. – Próbálta eszébe idézni a
többi kategóriát. – Lehetnek elmezavarok, melyek előrehaladott formái az enyhe kényszeres neurózisnak, az úgynevezett
dienkefalikus zavaroknak. Belőlük segédek és hivatalnokok lesznek, szertartásos funkcionáriusok, eredeti ötlet nélkül. Az ő
konzervativizmusuk egyenlíti ki a polimorf skizofrének radikalizmusát, tartja meg a társadalom stabilitását.

Az ember azt hinné, hogy ennek működnie kéne. Mennyiben különbözik a mi terrai társadalmunktól?

A nő egy ideig töprengett ezen. Jó kérdés volt.

Nincs válasza? – kérdezte Mageboom.

Egy válaszom van. Ebben a társadalomban természetszerűleg a paranoiásoké a vezető szerep, mert ők a felsőbbrendűek a
kezdeményezőkészség, intelligencia és a veleszületett képességek terén. Persze állan

dóan tartaniuk kell a mániások csínyétől, a két osztály között sosem szűnik meg a feszültség. De tudja, ha a paranoiások találják
ki az ideológiát, a domináns érzelem a gyűlölet lesz. Sőt, két irányba mutató gyűlölet: a vezetőség gyűlöl mindenkit a kerítésen
túl, plusz biztosra veszi, hogy azok is gyűlölik. Így aztán az egész úgynevezett külpolitika lényege egy olyan mechanizmus
kialakítása, amely révén tudnak harcolni a feltételezett gyűlölet ellen. Ez pedig az egész társadalmat képzelt harcba vonja egy
nem létező ellenség ellen, a győzelem kilátása nélkül.

Ez miért olyan rossz?

– Mert az eredmény egyféle lehet. Ezeknek az embereknek a tökéletes elszigeteltsége. Ez a csoporttevékenység végső hatása:
elvágják magukat minden más létezőtől.

– És az baj? Az önállóság…

Nem, ez nem önállóság. Valami teljesen más, amit maga meg én el sem tudunk képzelni. Emlékszik a kísérletekre annak idején,
amikor elszigeteltek embereket? A huszadik század közepén, amikor készültek az űrutazásra, arra, hogy az ember egyedül lesz
napokig, hetekig, egyre kevesebb ingerrel? Emlékszik, milyen eredményt kaptak, amikor bezártak egy embert egy kamrába, ahol
nem érte semmi inger?

Persze. Ma csak „dilisek"-nek nevezzük őket. Az ingermegvonás eredménye az akut érzékcsalódás.

A hiányzó ingereket pótló auditív, vizuális, tapintási és szaglási hallucináció – bólintott a nő –, amely intenzitásában meghaladja
a valóság erejét. Az élénksége, a hatása lehet… például rémület. A gyógyszeres hallucináció olyan rémületet okozhat, amilyet a
való világ sosem.

Hogyhogy?

Mert abszolút. Általában az érzékelőrendszerben keletkezik, és olyan visszacsatolást alkot, amely nem egy külső pontból, hanem
a személy saját idegrendszeréből érkezik. Képtelen tőle távolságot tartani. És ezt tudja. Lehetetlen a visszavonulás.

És ez hogy mutatkozik meg itt? Ezt eddig nem tudta megmondani.

Nem tudom, mert nem egyszerű. Először is, még nem tudom, ez a társadalom mennyire haladt előre a saját maga és tagjai
elszigetelésében. Ez hamarosan kiderül a felénk mutatott attitűdjükből. A hebék,akiket itt látunk – mutatott a sáros út két
oldalán sorakozó viskókra –, nem jó mércék. De majd ha összefutunk az első paranoiással vagy mániással… Csak annyit
mondok, hogy a világuknak mindenképpen része némi hallucináció, pszichológiai kivetítés. Más szóval számolnunk kell vele,
hogy hallucinálnak. Azért az objektív valóságot is érzékelik valamennyire. A mi jelenlétünk viszont gyorsítja a hallucinációs
tendenciát, erre fel kell készülnünk. És a hallucináció megnyilvánulásaként fenyegetőnek fognak látni bennünket: minket, a
hajónkat szó szerint veszélynek látják. Mármint nem úgy értem, hogy annak értelmezik, hanem annak érzékelik. Betolakodó
egység vagyunk, amely meg akarja dönteni a társadalmukat, elfoglalni a holdat.

Ami igaz is. Ki akarjuk venni a kezükből a vezetést, visszavetni őket huszonöt évvel ezelőttre. Betegeknek, megerősített kórházi
körülmények közé. Más szóval: fogságba.

Jó érv. De nem elég jó.

– Valamit nem vesz figyelembe. Apróság, de fontos. Terápiát fogunk megkísérelni ezekkel az emberekkel, hogy ténylegesen is
abba a helyzetbe kerüljenek, amit most véletlenül, helytelenül foglalnak el. Ha a programunk sikerrel jár, valóban tudják majd
kormányozni magukat mint ennek a holdnak a jogos lakói. Először csak kevesen, aztán fokozatosan egyre többen. Ez nem
fogság, még ha ők így is képzelik. Abban a pillanatban, hogy ezen a holdon egy személy megszabadul a betegségétől, és képes
torzítás nélkül látni a valóságot…

Maga szerint meg lehet győzni őket, hogy önként vegyék vissza a bentlakó szerepüket?

Nem. Erőt kell alkalmaznunk. A hebék kivételével kényszerbeutalót kell írnunk az egész bolygónak. Vagyis holdnak.

Ha nem helyesbített volna, magát is jogosan beutalhattam volna. A nő döbbenten nézett rá. A férfi fiatalos arca komoly volt,
láthatóan nem viccnek szánta.

– Nyelvbotlás volt – védekezett Mary.

Az, de árulkodó. Szimptóma. – Hideg mosollyal elmosolyodott. A nő zavartan és nyugtalanul megborzongott. Mageboom ellene
van? Vagy csak kezd paranoiás lenni? Talán. Csakhogy a férfiból mérhe

telen ellenségesség áradt, pedig alig ismerte. Az egész utazás alatt érezte.

És különös módon a legelejétől fogva: attól a pillanattól, hogy megismerkedtek.

***

Chuck Rittersdorf homeosztázisra tette Daniel Mageboom szimulákrumot, leválasztotta magát az áramkörről, mereven felállt az
irányítópulttól és rágyújtott. Helyi idő szerint kilenc volt.

Az Alfa III M2-n a szim működik tovább, ahogy kell, ha pedig valami történik, Petri átveszi. Addig neki más dolga van. Ideje
elkészíteni az első forgatókönyvet Bunny Hentmannak, másik munkaadójának.

Most már volt stimulánsa, éppen indult el, amikor a ganümédeszi nyálkától megkapta, vagyis egész éjjel tud majd dolgozni.

Előbb azonban vacsora.

Jobb híján megállt a nyilvános vidfonnál a CIA-épület halljában, és hívta Joan Trieste lakását.

Helló – köszöntötte a lány, amikor látta, ki az. – Mr. Hentman keresett nálam. Hívd fel. Keresett a CIA-nál is, de azt mondták
neki, sosem hallottak rólad.

Ez a rutineljárás. Jó, felhívom. – Aztán megkérdezte a lányt, mit szólna a vacsorához.

Abból, amit Mr. Hentman mondott, nem hinném, hogy lesz időd vacsorázni, velem vagy nélkülem. Van pár ötlete, amit meg akar
beszélni veled. Azt mondja, ha meghallod, lepadlózol.

Nem lepne meg – felelte Chuck rezignáltan. Hentmannal ezek szerint ilyen lesz a kapcsolata.

Pillanatnyilag el is felejtette a vacsorát, felhívta a számot, amit Hentman adott meg neki.

Rittersdorf! – harsogta a komikus. – Hol van? Gyorsan jöjjön ide! A floridai lakásomban vagyok. Üljön expresszrakétára,
fizetem. Ez a maga vizsgája, Rittersdorf, most kiderül, ér-e valamit.

Nagy volt az ugrás az Alfa III M2 szeméttelepszerű hebe falujából Bunny Hentman energikus terveire. Az átmenet nehéz lesz,
talán majdrepülés közben. A hajón enni is tud, viszont így kimarad Joan Trieste. Tessék, a munkája máris megtorpedózza a
magánéletét.

– Mondja el most az ötletet, hogy tudjak rajta agyalni a gépen. Hentman szeme ravaszul felcsillant:
Viccel? És ha valaki lehallgat? Na jó, Rittersdorf, adok egy segítséget. Már akkor is motoszkált a fejemben, amikor felvettem
magát, csak… – a vigyora szélesedett – nem akartam elijeszteni, érti? És megszereztem. – Hangosan nevetett. – Úgyhogy most
szabad a vásár, nem igaz?

Hadd halljam az ötletet – noszogatta türelmesen Chuck. Hentman közelebb hajolt a vidernyőhöz, orra betöltötte a képernyőt; az
orra meg egyik vidáman hunyorgó szeme. Halkan suttogta:

Új karaktert adok a repertoáromhoz. George Flibe a neve. Amint elmondom, kicsoda, meg fogja érteni, miért vettem fel. Flibe
ugyanis CIA-ügynök, egy férfi, aki házassági tanácsadónőnek adja ki magát, hogy így szerezzen információt a gyanúsítottakról. –
Hentman várakozón nézett. – Na? Mit szól?

Chuck nagy sokára válaszolt:

Húsz éve nem hallottam ilyen baromságot.

Magának elment az esze. Én vagyok otthon ebben a szakmában, nem maga. Ez lehet a legjobb karakter időtlen idők óta. És maga
írja a forgatókönyvet, mert magának van benne tapasztalata. Szóval húzzon ide, ahogy csak tud, és nekilátunk az első George
Flibe-epizódnak. Ha ez nem jó ötlet, mondjon egyet maga!

Mit szólna egy házassági tanácsadónőhöz, aki CIA-ügynöknek adja ki magát, hogy olyan információt szerezzen, amivel meg tudja
gyógyítani a betegeit?

Szórakozik velem?

– Sőt. Egy CIA-szimulákrum…

Maga szívat engem. – Hentman elvörösödött, legalábbis a vidernyőn elsötétedett az arca.

Életemben nem beszéltem komolyabban.

– Aha. Tehát mi van azzal a szimulákrummal?

Szóval ez a CIA-szimulákrum házassági tanácsadónőnek adja ki magát, de időnként lerobban.

A CIA-szimulákrumok tényleg elromlanak?

– Állandóan.

– Folytassa – mondta komoran Hentman.

Szóval a lényeg, hogy mi a fenét tud egy szimulákrum az ember házassági problémáiról? Ez meg még tanácsokat is osztogat. És
nem tudja abbahagyni. Még a General Dynamics szerelőjének is ad, aki javítja. Érti?

Hm – vakarta meg az állát lassan Hentman.

– Kell lennie okának, ez a szimulákrum miért viselkedik így. Leásunk a probléma keletkezéséig. Az epizód a General Dynamics
mérnökeivel kezdődik, akik…

Megvan! – vágott közbe Hentman. – Van egy mérnök, nevezzük Frank Fuppnak, akinek bajban van a házassága, ezért házassági
tanácsadóhoz jár. Ott kapott egy papírt, a problémája elemzését, amit Frank magával vitt a munkahelyére. A laborban meg ott áll
a programozásra váró új szim.

Ez az!

És… Frank Fupp hangosan felolvassa a papírt a másik mérnöknek. Legyen a neve Phil Grook. És a szimulákrum véletlenül
beprogramozódik: azt hiszi, hogy házassági tanácsadó. Pedig eredetileg a CIA rendelte meg. El is viszik oda, azok meg elküldik…
– Hentman lendülete elfogyott. – Hová küldik, Rittersdorf?

A Vasfüggöny mögé. Mondjuk, Vörös Kanadába.

Úgy van! Vörös Kanadába, Ontarióba. Szintetikusvobblebőr-ügynök lenne. Ez jó? Így csinálják, ugye?
Nagyjából.

Ehelyett azonban irodát nyit, kitesz egy cégtáblát: dr. George Flibe pszichológus, házassági tanácsadó. És elkezdenek járni hozzá
a magas rangú komcsi párttagok a házassági problémáikkal… – Hentman izgatottan lihegett. – Rittersdorf, nem is tudom, mióta
nem hallottam ilyen átkozottul remek ötletet. És ez a két mérnök folyton megjelenik, próbálják megbütykölni, helyrerakni.
Azonnal üljön fel egy expresszrakétára Floridába, és útközben készítsen vázlatot. Ha lehet, dialógot is. Azt hiszem,
beletrafáltunk. Egy hullámhosszon jár az agyunk, nem gondolja?

Bizony! Indulok. – Leírta a címet, majd bontotta a vonalat. Fáradtan lépett ki a fülkéből, mintha minden ereje elszállt volna. Ha
agyonütik, se tudta volna megmondani, tényleg jó ötlet-e. Mindenesetre Hentman szerint az, és csak ez számít.

Légtaxival kiment a San Franciscó-i űrreptérre, s felszállt egy floridai rakétára.

***

A komforttorony, ahol Bunny Hentman lakott, luxusépítmény volt. Minden szintje felszín alatt helyezkedett el, saját rendőrség
őrizte a bejáratokat. Chuck megmondta a nevét az elsőnek, aki odament hozzá, aztán már ereszkedett is le Bunny szintjére.

A hatalmas lakásban Bunny Hentman kézzel festett marspókselyem köntösben fogadta. Hatalmas, zöld tampaszivart szívott.
Türelmetlen biccentéssel üdvözölte Chuckot, majd a többi férfira mutatott.

Rittersdorf, ez itt két kollégája, írók. A magas Caly Dark. – Dark lassan odament és kezet rázott Chuckkal. – Az alacsony, kövér,
kopasz pedig a fő emberem, Thursday Jones. – Az éles vonású, éber tekintetű fekete férfi, Jones is odament hozzá kezet fogni.
Mindkét író barátságosan viselkedett, nem érzett ellenségességet. Nyilván nem neheztelnek rá.

Üljön le, Rittersdorf – mondta Dark. – Hosszú volt az út. Italt?

Nem kérek. – Tiszta fejjel akart dolgozni.

– Vacsorázott a rakétán? – kérdezte Hentman.

Igen.

Meséltem a fiúknak az ötletéről. Tetszett nekik.

Örülök.

Aztán ahogy ide-oda adogatták, kicsit továbbfejlesztették. Érti, mire gondolok?

– Szívesen meghallgatom.

Thursday Jones megköszörülte a torkát.

– Mr. Rittersdorf, egy szimulákrum képes gyilkolni?

Chuck rámeredt.

Nem tudom. – Jeges borzongás futott végig rajta. – Úgy érti, magától? Amikor autonóm…

Úgy értem, hogy aki távirányítással vezérli, használhatja gyilkos eszközként?

Ebben nem látok semmi vicceset – nézett Bunny Hentmanra. – Pedig állítólag akasztófahumorom van.
– Várja ki a végét – felelte Hentman. – Elfelejti a híres régi thrillereket, amikben összekapcsolódott az ijesztgetés meg a humor.
Például A macska meg a kanári Paulette Goddard és Bob Hope szereplésével. Vagy ott van az Arzén és levendula. Nem is szólva
a klasszikus brit komédiákról, amelyekben megöltek valakit. Tucatnyi ilyen volt.

Mint a csodálatos Nemes szívek, nemesi koronák – toldotta meg Thursday Jones.

Értem. – Chuck nem mondott többet. Befogta a száját, közben pedig belül forrt benne a hitetlenség és a sokk. Vajon csak gonosz
véletlen, hogy ez az ötlet párhuzamos a saját életével? Vagy (és ez tűnt valószínűbbnek) a nyálkagomba árulkodott Bunnynak?
De ha igen, akkor Bunny miért csinálja ezt? Miért érdekli őt Mary Rittersdorf élete vagy halála?

– Szerintem a fiúk ötlete jó – jelentette ki Hentman. – Az ijesztő és a… Tudja, Chuck, maga a CIA-nak dolgozik, úgyhogy nem
érzékeli, de a legtöbb ember fél a CIA-tól. Érti? Titkos bolygóközi rendőrségként tekintenek rá, kémszervezetként, ami…

Tudom.

– Azért ne harapja le a fejemet – nézett össze Bunny Hentman Darkkal és Jonesszal.

Chuck, ha szólíthatom így, tudjuk, mit csinálunk – vette át a szót Dark. – Ha az átlagembernek csak eszébe jut egy CIA-szim,
máris betojik. Amikor elmondta Bunnynak az ötletét, ezt nem vette számításba. Szóval van ez a CIA-operátor, legyen a neve… –
Jonesra nézett: – Mi a munkanevünk?

Siegfried Trots.

– Itt ez a Ziggy Trots, titkos ügynök… uránuszi lótetűszőr ballonkabát, vénuszi vubszőr kalap a szemébe húzva… tudja. Az esőben
áll egy förtelmes holdon, mondjuk, a Jupiter egyik holdján. Ismerős kép.

És akkor, Chuck – folytatta Jones a történetet –, amint a kép rögzült a néző fejében, a sztereotip kép, érti, a néző felfedez valamit
Ziggy

Trotsról, amit ő maga nem tud, olyasmit, ami a sztereotip baljós CIAügynökre általában nem jellemző.

Tudja, Ziggy Trots egy idióta – magyarázta Dark. – Egy balfék, akinek soha semmi nem sikerül. Most pedig azzal próbálkozik –
ment oda és ült le Chuck mellé a kanapéra –, hogy gyilkosságot követ el. Érti?

Értem. – Chuck a lehető legkevesebbet akart szólni, csak hallgatóvá válni. Belül összement, egyre inkább megrémítette, ami
körülötte történik. És egyre jobban gyanakodott.

Na most, hogy kit próbál megölni? – Dark felpillantott Jonesra és Bunny Hentmanra. – Ezen sokat vitatkoztunk.

Egy zsarolót – vetette fel Bunny. – Egy bolygóközi tolvajt, aki egy másik bolygón működik. Talán nem T.

Chuck szemét lehunyva ringatózott.

– Mi a baj, Chuck? – kérdezte Dark.

Gondolkodik – vélte Hentman. – Az ötletet próbálgatja. Igaz, Chuck?

Igaz. Az ötletet – nyögte ki nagy nehezen. Most már biztos volt benne, hogy Futó Kagyló Nagyúr megkereste Hentmant. Valami
nagyszabású, undorító dolog folyik körülötte; akármi is ez, ő csak egy törpe a közepén. És nincs kiút.

Nekem nem tetszik – ellenkezett Dark. – Nemzetközi ékszermágnás, aki marsi vagy vénuszi… Nem rossz, de… Már milliószor
megcsinálták. Eleve sztereotípiával kezdtünk, ne menjünk át egy másikba. Szerintem ölje meg a… feleségét. – Dark rájuk nézett.
– Mondják, ezzel mi a baj? Van egy zsémbes, hárpia felesége, na? Van ez a kemény, CIA-titkosügynök típus, akitől az átlagember
halálra rémül, látjuk is, hogy munka közben hogyan uralkodik az embereken… aztán hazamegy, ott meg a felesége rajta
uralkodik! – nevetett.

Nem rossz – ismerte el Bunny. – De nem elég. És nem tudom, hányszor tudnám megcsinálni. Olyan kell, ami folyamatos eleme
lehet a show-nak. Nem csók egy egyhetes jelenet.

Szerintem a papucs CIA-s potenciálja végtelen – mondta Dark. Viszszafordult Chuckhoz. – Szóval Ziggy Trotsot legközelebb a
munkahelyén látjuk, a CIA-nál, a rendőrségi szerkentyűk között. És akkor hir
telen rádöbben… – Dark felugrott és elkezdett járkálni –, hogy a felesége ellen is használhatná őket! És akkor… belép az új szim.
– Dark fémesre vette a hangját, úgy utánozta a szimulákrumot. – „Igen, gazdám, mit tehetek érted? Várom a parancsot."

Mit szól, Chuck? – vigyorgott Bunny.

Csak azért… öli meg a feleségét, mert zsémbes? Mert uralkodik rajta?

– Nem! – ugrott talpra Jones. – Igaza van, ennél erősebb motiváció kell. Azt hiszem, tudom is. Ziggynek van egy szeretője. Egy
bolygóközi kém, gyönyörű és szexi, értik? A felesége meg nem akar válni.

Vagy a felsége tudomást szerzett a szeretőről, és…

– Várjunk csak – vágott közbe Bunny. – Most pszichodrámát írunk, vagy komédiát? Kezd zavaros lenni.

Igaz – bólintott Jones. – Maradjunk annál, hogy megmutatjuk, micsoda szörnyeteg a feleség. Szóval Ziggy meglátja a
szimulákrumot… – elhallgatott, mert valaki belépett a szobába.

Egy alfai volt. A kitinpáncélos lények egyik faja, akik alig pár éve még a Terrával hadakoztak. Ízelt lábait és karjait csattogtatva
iparkodott Bunny felé, antennájával tapogatott – az alfaiak vakok –, majd finoman megsimogatta Bunny arcát, és elégedetten
fordult meg, hogy ott van, ahová igyekezett. Szem nélküli feje forgott, és szimatolva érzékelte a többi embert a szobában.

Zavarok? – kérdezte hárfaszerű hangon. – Hallottam a beszélgetést, és felkeltette az érdeklődésemet.

Rittersdorf, ez az egyik legrégibb és legjobb barátom, RBX303 – mutatta be Bunny. – Sosem bíztam úgy senkiben, ahogy benne.
Talán nem tudja, de az alfaiaknak rendszámtáblaszerű a nevük, olyan kódféle. RBX303. Személytelennek hangzik, pedig az
alfaiak igazán melegszívűek. RBX303-nak aranyszíve van. Sőt kettő, mindkét oldalon egy – kuncogott.

Örülök, hogy megismerhetem – felelte gépiesen Chuck.

Az alfai odamászott, ikerantennájával kitapogatta a vonásait. Chuck úgy érezte, mintha két légy szaladgálna az arcán. Enyhén
kellemetlen volt.

Mr. Rittersdorf – dalolta az alfai. – Örülök. – Aztán visszavonult. – És ki van még itt, Bunny? Másokat is érzek.

Csak Dark meg Jones, az íróim. – Megint Chuckhoz fordulva magyarázta: – RBX303 iparmágnás, nagymenő mindenféle
csillagközi üzletekben. Tudja, Chuck, most beavatom egy titokba. RBX303 többségi részvényes a Pubtrans Incorporatedben.
Mond ez magának valamit? Egy pillanatig semmit nem mondott, ám aztán beugrott. A Pubtrans Incorporated szponzorálta
Bunny Hentman show-ját.

Úgy érti, hogy a Pubtrans… – kezdte, aztán elharapta. Majdnem azzal fejezte be, hogy „az egyik korábbi ellenségünk
tulajdonában van?" Nem mondta ki, egyrészt mert nyilvánvalóan így állt a helyzet, másrészt mert nem jelenlegi, hanem korábbi
ellenségről volt szó. A Terra és az Alfa békében volt, az ellenségesség elvileg véget ért.

Még sosem találkozott alfaival személyesen? – értette meg Bunny. – Sajnálhatja, remek fickók. Érzékenyek és pompás a
humorérzékük. A Pubtrans részben azért szponzorál engem, mert RBX303 hisz bennem és a tehetségemben. Sokat tett azért,
hogy kiemeljen az éjszakai klubokból, és saját műsort kapjak, olyan műsort, ami azért is megy, mert a Pubtrans pokoli jó a
reklámban.

Értem – mondta Chuck. Hányingere lett, bár nem tudta, miért. Talán az egész helyzet miatt. – Az alfaiak telepaták? – kérdezte,
holott tudta, hogy nem. Mégis volt valami kísértetiesen eleven ebben az alfaiban. Chucknak az volt az érzése, hogy mindent tud,
nincsenek olyan titkok, amiket meg ne találna.

Nem telepaták, de nagyon sokat bíznak a hallásra. Ez különbözteti meg őket tőlünk, szemmel rendelkező emberektől. – Jól
megnézte magának Chuckot. – Mi ez a telepata baromság? Tudnia kellett a választ, hiszen a háború alatt a fülünkön jött ki,
annyit hallottunk róluk. És maga sem túl fiatal, ezzel kellett felnőnie.

Hirtelen Dark szólalt meg:

Megmondom, mi zavarja Rittersdorfot. Én is így voltam. Rittersdorfot az ötleteiért vették fel. És nem szereti, ha belepiszkálnak
az agyába. Az ötletei az övék, amíg úgy nem dönt, hogy felfedi őket. Ha behozna egy ganümédeszi nyálkagombát, na, azzal aztán
tisztességtelenül bele
gázolna személyiségi jogainkba, gépekké válnánk, amikből önkényesen kiszívja az ötleteket. – Chuck felé fordult. – Ne aggódjon
RBX303 miatt, nem tud olvasni a gondolataiban. Csak nagyon odafigyel a hangjában az apró nüanszokra. Meglepő, hogy mennyi
mindent megtud belőle. Az alfaiak jó pszichológusok lennének.

– A szomszédban ültem – mondta az alfai –, a Life magazint olvasgattam, hallgattam a beszélgetésüket erről az új vicces
szereplőről, Siegfried Trotsról. Felkeltette az érdeklődésemet, gondoltam, átjövök. Elég ennyi?

Senkit sem zavarsz – nyugtatta meg Bunny.

Semmi nem szórakoztat és nyűgöz le annyira, mint amikor maguk, tehetséges írók ötleteznek – közölte az alfai. – Magát még
sosem láttam munka közben, Mr. Rittersdorf, de annyit máris mondhatok, hogy bőven van mit hozzátennie. Közben pedig érzem
a viszolygását, méghozzá mélyről jövő viszolygását azon, amerre a társalgás kanyarodott. Megkérdezhetem, pontosan mit talál
kifogásolhatónak Siegfried Trotsban és a vágyában, hogy eltegye láb alól kellemetlen feleségét? Maga házas, Mr. Rittersdorf?

Igen.

– Talán ez az ötlet bűntudatot kelt magában – töprengett az alfai. – Talán maga is ellenséges érzülettel viseltetik a felesége iránt.

Nagyon tévedsz, RBX303 – mondta neki Bunny. – Chuck meg a felesége éppen válnak, a nő már bírósághoz is fordult. Különben
is, Chuck magánélete az ő dolga. Nem azért vagyunk itt, hogy a pszichéjét boncolgassuk. Térjünk vissza az anyaghoz!

Én akkor is azt mondom, van valami szokatlan és atipikus Mr. Rittersdorf viselkedésében – makacskodott az alfai. – Szeretném
megtudni, miért. – Vak dudorfejét Chuck felé fordította. – Talán ha többet találkozunk, kiderítem. És az az érzésem, ez magának
is javára válna. Bunny Hentman elgondolkodva vakarta az orrát.

Talán tudja ő is, RBX. Talán csak nem akarja elárulni. Én akkor is azt mondom, az ő dolga.

Egyszerűen csak nekem nem hangzik viccesnek – jelentette ki Chuck. – Ez a – majdnem azt mondta, „viszolygásom" – kétségem
alapja.

Hát nekem meg nincsenek kétségeim – szögezte le Bunny. – A kellékesekkel csináltatok egy üres szimulákrumot, amibe majd
valaki belebújik, az olcsóbb és megbízhatóbb, mint venni egy igazit. És szükségünk lesz egy nőre, aki eljátssza Ziggy feleségét.
Vagyis az én feleségemet, mert én leszek Ziggy.

Mi van a szeretővel? – kérdezte Jones. – Kell, vagy nem?

Lenne egy előnye – vélte Dark. – Lehetne nagy mellű. Az sok nézőnek tetszene. Különben marad a szokásos zsémbes típus, aki
határozottan nem nagy mellű. Az a fajta sosem jár sikerrel.

Gondol valakire? – kérdezte Bunny, notesszel és tollal a kezében.

Ott az az új bőr, akit az ügynöke képvisel – mondta Dark. – Az új darab. Patty valami. Patty Weaver. Ő aztán nagy mellű. Ha
húsz kilót nem tettek be neki, egyet se.

Még ma éjjel szerződtetem – bólintott Bunny Hentman. – Ismerem, jó. Tökéletes a szerepre. És kell egy harcias vén szatyor a
zsémbes feleség szerepére. Talán hagyom Chucknak, hogy erre kiválasszon valakit – nevetett fontoskodva.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Nyolc

 Nyolc

Amikor aznap késő éjjel Chuck Rittersdorf elcsigázottan visszatért a lakásába a kaliforniai Marin megyében, a folyosón
megállította a sárga ganümédeszi nyálkagomba. Hajnali háromkor ez már sok volt.

Két személy tartózkodik a lakásában – informálta Futó Kagyló Nagyúr. – Úgy éreztem, jobb, ha előre szólok.

Kösz – felelte Chuck, és arra gondolt, vajon mi vár még rá ezen a napon.

– Egyikük a főnöke a CIA-tól, Jack Elwood. A másik Mr. Elwood felettese, Mr. Roger London. Azért jöttek, hogy a másik
állásáról kérdezzék.

Sosem titkoltam előttük. Sőt, Mageboomot éppen Pete Petri irányította, amikor Hentman felvett. – Nyugtalanság fogta el, nem
értette, mit akarnak.

Igaz, de tudja, lehallgatják a vidvonalat, amin ma beszélt először Joan Trieste-tel, majd Mr. Hentmannal Floridában. Tehát
nemcsak azt tudják, hogy Mr. Hentmannak dolgozik, de azt az ötletet is, amit…

Ez megmagyarázta a dolgot. Elment a nyálkagomba mellett a lakásához. Az ajtó nem volt bezárva. Kinyitotta, ott állt a két CIA-s.

– Ilyen későn? – kérdezte. – Ennyire fontos?

A szekrényhez lépett (régi, kézzel készített típusú volt), és felakasztotta a kabátját. A lakás kellemesen meleg volt, a CIA-sok
bekapcsolták a nem termosztátos hősugárzót.

– Ez az ember? – kérdezte London. Magas, görnyedt, őszülő férfi volt az ötvenes évei végén. Chuck már összefutott vele
néhányszor, és nehéz esetnek találta. – Ez Rittersdorf?

Igen – felelte Elwood. – Chuck, figyelj nagyon! Vannak dolgok, amiket nem tudsz Bunny Hentmanról. Biztonsági kérdések.
Tudjuk, hogy miért fogadtad el az ajánlatát, tudjuk, hogy nem akartad, de kénytelen voltál.

Igen? – nézett rá Chuck óvatosan. Nem tudhatta, hogy a telepatikus nyálkagomba milyen szerepet játszhatott ebben.

Pontosan ismerjük a nehéz helyzetedet a volt feleségeddel Maryvel, a hatalmas tartásdíjat, amit követelhet. Tudjuk, hogy emiatt
szükséged van a pénzre. Azonban – pillantott Londonra, aki bólintott, mire Elwood lehajolt és kicipzárazta az aktatáskáját – itt
van Hentman dossziéja. A valódi neve Sam Little. A háború alatt elítélték, mert megszegte a semleges államokkal való
kereskedés szabályait, más szóval közvetítő útján szükségleti cikkeket szállított az ellenségnek. Csakhogy remek ügyvédjeinek
köszönhetően csupán egy évet töltött börtönben. Mondjam tovább?

– Igen – válaszolt Chuck. – Aligha mondhatok fel amiatt, ami tizenöt éve történt.

Jól van – nézett megint a főnökére Elwood. – A háború után Sam Little, azaz a mai nevén Bunny Hentman az Alfa-rendszerben
élt. Hogy mit csinált ott, senki nem tudja, forrásaink az alfák területén nem működnek. Aztán hat éve visszatért a Terrára,
dúskálva a csillagközi bőrökben. Elkezdett komikusként fellépni éjszakai bárokban, majd a Pubtrans Incorporated a szárnyai alá
vette…

Tudom, hogy egy alfai tulajdona a Pubtrans – vágott közbe Chuck. – Találkoztam vele. RBX303 a neve.

– Találkoztál vele? – Elwood és London is rámeredt. – Tudsz bármit is RBX303-ról? A háború alatt a családja irányította a
legnagyobb hadicikk-kombinátot az Alfa-rendszerben. A bátyja most is az alfai kabinet tagja, aki közvetlenül az alfai Dózsénak
számol be. Azaz ha RBX303mal van dolgod, akkor az alfai kormánnyal van dolgod. – Chucknak dobta a dossziét. – A többit
olvasd el.

Chuck átfutotta a gondosan gépelt lapokat. Az összegzést nem volt nehéz levonni: a CIA-ügynök szerint, aki a dossziét
összeállította, RBX303 egy idegen hatalom tisztség nélküli képviselője, Hentman pedig tudja ezt. Így aztán figyeli őket a CIA.
– Nem azért vett fel, amiért hiszed – folytatta Elwood. – Hentmannak nem kell még egy író, van már neki öt. Elmondom, mi mit
gondolunk. Szerintünk a feleséged keze van a dologban.

Chuck nem szólt semmit, üres tekintettel lapozta a dossziét.

Az alfaiak szeretnék visszakapni az Alfa III M2-t – magyarázta Elwood. – Amire az egyetlen törvényes mód, ha távozásra bírják
az ott lakó terraiakat. Különben a bolygóközi jog szerint a 2040-es protokoll lép életbe: a hold a telepesek tulajdonába kerül, és
mivel azok a telepesek terraiak, közvetlen a Terra tulajdonába. Az alfaiak nem küldhetik el a telepeseket, de figyelik őket,
pontosan tudják, hogy a Harry Stack Sullivan Idegklinika és Kórház korábbi pácienseiből áll a társadalom. Csak terrai ügynökség
hozhatná el a telepeseket onnan, vagy a TERPLAN, vagy az Amerikai Csillagközi Egészségügyi és Jóléti Szolgálat. Mi
evakuálhatnánk a holdat, és akkor aki kapja, marja.

Csakhogy senki nem fogja javasolni a telepesek evakuálását – mondta Chuck. Úgy látta, ez szóba sem jöhet. Két dolog lehet: a
Terra vagy békén hagyja a telepeseket, vagy új kórházat épít, és erővel beköltözteti őket.

Igazad van. De az alfaiak honnan tudnák?

És ne felejtse el – szólalt meg London rekedt, mély hangján –, hogy az alfalakók nagyszerű játékosok, nekik az egész háború
egyetlen óriási szerencsejáték volt, amit elvesztettek. Csak így tudnak gondolkodni.

Ez igaz. Chuck bólintott. Akkor sincs értelme. Mikor volt neki befolyása Mary döntéseire? Hentman is tudja, hogy törvényesen
elváltak, Mary az Alfa III M2-n van, ő itt, a Terrán. És még ha mindketten a holdon lennének is, Mary sosem hallgatna rá.
Mindig a maga feje után megy.

Viszont ha az alfaiak tudják, hogy ő irányítja Daniel Mageboom szimulákrumot…

De egyszerűen nem értette, hogyan tudhatják ezt. Lehetetlen.

– Van egy elméletünk – vette el és dugta vissza a táskájába a dossziét Elwood. – Szerintünk az alfaiak tudják…

Csak azt ne mondd, hogy tudnak Mageboomról. Az azt jelentené, hogy beépültek a CIA-ba.

Nem… ezt akartam mondani – felelte Elwood feszengve. – Azt akartam mondani, hogy tudják, mint mi is, hogy a válásod
Marytől pusztán jogilag érvényes, hogy érzelmileg még mindig ugyanúgy kötődsz hozzá. Véleményünk szerint úgy vélik, hogy
hamarosan újra létrejön a kapcsolat közted és Mary között. Még akkor is, ha egyiktek sem számol vele.

És az mire jó nekik?

Na, itt lesz a dolog egy kicsit durva. Szóval ezeket csak bizonyos jelekből szedtük, itt-ott felcsipegetett darabokból, de úgy tűnik,
az alfaiak rá akarnak venni, hogy megöld a feleségedet.

Chuck nem szólt, és ügyelt a vonásaira is. Telt az idő, hallgattak. Elwood és Roger London kíváncsian méregették, érezhetően
nem értették, miért nem reagál.

Őszintén megmondom – morogta végül London –, van egy informátorunk Hentman közvetlen környezetében. Ne érdekelje,
hogy kicsoda. Tőle tudjuk, hogy a forgatókönyvötlet, amit Hentman az íróival maga elé tárt Floridában, arról szól, hogy egy CIA-
szimulákrum megöl egy nőt. Egy férfi a saját feleségét. És a férfi CIA-ügynök. Így van?

Chuck lassan biccentett, tekintetét a fal egy pontjára függesztette a két férfitól jobbra.

Ez a cselekmény kéne hogy magát arra ösztönözze, hogy megölje Mrs. Rittersdorfot egy CIA-szimmel. Amit persze Hentman meg
az alfai haverjai nem tudnak, hogy egy CIA-szim már az Alfa III M2-n van, és maga irányítja. Ha tudnák… – Elhallgatott, aztán
halkan, szinte magának mondta: – Akkor nem kéne bonyolult forgatókönyvet írniuk, hogy elültessék magában az ötletet. –
Chuckot nézte. – Mert minden valószínűség szerint már úgyis megfordult a fejében.

Kis szünet után Elwood folytatta:

Ez érdekes következtetés. Magam nem jutottam el idáig, de talán idővel… – Megkérdezte Chucktól: – Le akarsz mondani
Mageboom szimulákrum irányításáról, hogy bebizonyítsd, eszed ágában sincs ilyesmi?

– Természetesen – felelte Chuck. Be kellett ismernie, hogy igazuk van, hogy rájöttek a szándékaira. Ráadásul nem akart
mindenáron ragaszkodni a Mageboom-feladathoz, méghozzá okkal. Folytatni akarta a felesége megölésére irányuló tervet.

Ha Mrs. Rittersdorffal bármi történik, a gyanú magára terelődik – világosította fel London.

Tisztában vagyok vele – közölte Chuck mereven.

– Úgyhogy amíg irányítja a Mageboom szimet, gondoskodjon róla, hogy védelmezze Mrs. Rittersdorfot.

– Kíváncsiak a véleményemre?

Persze – mondta London, és Elwood is bólintott.

Ez az egész abszurd. Összezagyvált adatokon alapul, amiket egy élénk képzeletű ügynök szedett össze terepen, olyasvalaki, aki túl
sokat volt tévés személyiségek közelében. Hogyan befolyásolná Mary döntését az Alfa III M2-t és elmebeteg lakóit illetően, ha
megölném?,Egyszerűen mást küldenének helyette, és az a más döntene.

Szerintem – mondta a főnökének Elwood – nem gyilkossággal, csak gyilkossági kísérlettel lesz dolgunk. Gyilkossággal fenyegetik
meg dr. Rittersdorfot, hogy így bírják engedelmességre. – Chuckra nézett. – Már persze ha Hentman kampánya bejön. Ha hat
rád a forgatókönyv ötlete.

Szerintetek hatna? – kérdezte Chuck.

Szerintem érdekes véletlen, hogy valóban te irányítasz egy CIA-szimulákrumot Mary közelében, pontosan ahogy Hentman
forgatókönyvében. Mennyi az esélye ennek?

Sokkal valószínűbb magyarázat, hogy Hentman valahogy megtudta, hogy én kezelem a Mageboom szimulákrumot, és ebből jött
az ötlet. És tudjuk, ez mit jelent. – Nyilvánvaló volt: a tagadás ellenére a CIA-ban kém van. Vagy…

Három másik lehetőség is létezett. Futó Kagyló Nagyúr olvasta ki Chuck agyából és adta át Bunny Hentmannak. A nyálkagomba
először megzsarolta, hogy fogadja el Hentman ajánlatát, s most mind együtt zsarolják meg, hogy teljesítse a tervüket az Alfa III
M2 javára. A forgatókönyv nem azért készült, hogy elültesse a fejében a gyilkosság gondolatát; a nyálkagomba révén Hentman
szervezete tudta, hogy eleve ott van.

A forgatókönyv azt adta tudtára (közvetve, ám világosan), hogy ők tudják. És ha nem teszi, amit mondanak, az egész Sol-
rendszerben sugárzásra kerül az epizód. Hétmilliárd ember fog tudomást szerezni a felesége meggyilkolására szőtt tervéről.

Ez elegendő ok, hogy együttműködjön Hentman szervezetével, hogy tegye, amit akarnak. Elkapták. Hiszen tessék, mit értek el
máris: gyanút ébresztettek a CIA nyugati parti vezetőiben. És ahogy London mondta, ha bármi történik Maryvel…

Akkor is végigviszi. Legalábbis megpróbálja. És nem csak megfenyegeti Maryt, ahogy Hentmanék akarják, hogy az elmebeteg
telepeseketilletően egy bizonyos véleményt alakítson ki. El fog menni a végsőkig, ahogy eredetileg tervezte. Hogy miért, maga
sem tudta. Végül is nem kell látnia többet, nem kell vele élnie. Akkor miért olyan fontos számára a halála?

Furcsa módon Mary lenne az egyetlen, aki bele tudna nyúlni az agyába, ha alkalma nyílna rá, csak ő tudná felfedni az igazi
motivációit. Ez a munkája.

Tetszett neki a helyzet iróniája. A két ravasz CIA-főnök közelsége ellenére – nem is szólva a kotnyeles sárga nyálkagombáról, aki
a folyosó túloldalán hallgatózik – egyáltalán nem érezte rosszul magát. Két frakcióval áll szemben, mindkettő tapasztalt: a CIA és
Hentman szervezete is veterán profikból állt, mégis ösztönösen érezte, hogy végül azt valósítja meg, amit ő akar, nem azt, amit
ők.

A nyálkagomba persze minden gondolatát hallja. Remélte, hogy közvetíti Hentmannak, azt akarta, hogy Hentman tudja.

***
Amint a két CIA-s távozott, a nyálkagomba befolyt az ajtó alatt a lakásba, a faltól falig szőnyeg közepére. – Mr. Rittersdorf,
biztosíthatom, nem léptem kapcsolatba Mr. Hentmannal – gondolta vádlón, jogos felháborodással. – Életemben azon az estén
láttam először, amikor eljött önhöz a szerződést aláírni.

Maga csirkefogó – mondta Chuck, miközben kávét főzött a konyhában. Már elmúlt négy óra, ám a Futó Kagyló Nagyúrtól
szerzett stimulánsnak hála, nem érzett fáradtságot. – Mindig hallgatózik. Hát nincs saját élete?

Egy dologban egyetértek önnel: Mr. Hentman a forgatókönyv készítése közben tudhatta a maga szándékait a felesége iránt,
különben a véletlen olyan nagy, hogy az elfogadhatatlan. Talán másvalaki is telepata rajtam kívül, Mr. Rittersdorf.

Chuck rámeredt.

Mondjuk, az egyik alkalmazott a CIA-nál – vélte a nyálka. – Vagy talán akkor történik, amikor maga a Mageboom
szimulákrumban van az Alfa III M2-n, talán az egyik ottani telepes a telepata. Mostantól a fel

adatomnak tekintem, hogy minden lehetséges módon segítsem önt, így demonstrálva jó szándékomat. Rettenetesen szeretném
tisztázni magam. Mindent megteszek, hogy megtaláljam azt a telepatát, aki elárulta Hentmannak, ezért…

– Lehet, hogy Joan Trieste az? – vágott közbe Chuck.

– Nem. Az ő elméjét ismerem, nincs ilyen képessége. Ó pszí, azaz az időt tudja manipulálni. Hacsak… – A nyálka eltöprengett. –
Mint tudja, Mr. Rittersdorf, másképp is tudomást szerezhettek a szándékairól. A prekognitív pszionikus erővel, feltéve, hogy egy
nap a terve végül napvilágot lát. Egy prekog előrenézhet és már most birtokolhatja ezt a tudást. Ezt sem szabad elvetnünk.
Bizonyítja, hogy nem a telepatikus faktor az egyetlen, ami magyarázza, Hentman miként szerzett tudomást a maga intencióiról.

El kellett ismernie, hogy van logika a nyálka érvelésében.

Sőt – folytatta a nyálka, izgatottan pulzálva –, lehet, hogy valaki önkéntelenül funkcionál prekogként, talán maga sem tud róla.
Valaki Hentman szervezetében. Talán maga Mr. Hentman.

– Hm – hümmögött szórakozottan Chuck, s forró kávét töltött magának.

A maga jövőbeni életútja telis-tele van erőszakkal, ahogy megöli a rettegett és gyűlölt asszonyt. Ez az erős látvány aktiválhatta
Mr. Hentman latens prekog képességeit, és anélkül, hogy tudta volna, így szerezte az „ihletet" a forgatókönyvhöz. A pszionikus
képesség gyakran pontosan így működik. Minél többet gondolok rá, annál biztosabb vagyok benne, hogy így történt. Ezért
szerintem a maguk CIA-s elmélete értéktelen, Hentman és a kollégái nem akarták szembesíteni magát a szándékai
„bizonyítékával". Csak azt csinálják, amit mondanak: próbálnak összeütni egy tűrhető forgatókönyvet.

– És a CIA állítása, hogy az alfaiak meg akarják szerezni az Alfa III M2-t?

Az valószínűleg helytálló – vélte a nyálka. – Az alfaiakra jellemző, hogy nem adják fel, reménykednek… Elvégre a hold az ő
rendszerükben van. Na, de most őszintén, a CIA elmélete szerintem véletlen gyanúk szánalmas halmaza, különálló tények,
amiket ad hoc teóriákkal sodor-nak össze, amelyekben mindenki hihetetlenül intrikus. Több józan ésszel sokkal egyszerűbb
tervet kapunk, és mint CIA-alkalmazott, maga is tisztában van vele, hogy az összes hírszerző ügynökséghez hasonlóan a CIA is
akut józanész-hiányban szenved.

Chuck vállat vont.

– Sőt, odáig mennék, már ha szabad ezt mondanom, hogy a maga vérszomja, hogy bosszút álljon a feleségén, részben a titkos
ügynökök között töltött évekből ered.

Egyvalamit azonban ismerjen el – mondta neki Chuck. – Eszméletlen pech nekem, hogy Hentman meg az írói pont ezt az ötletet
választották.

– Pech, ugyanakkor szórakoztató, hiszen maga fogja megírni a dialógokat – kuncogott a nyálkagomba. – Talán képes lesz
valóságízt csempészni bele. Hentman kibújik a bőréből, hogy ilyen jól belelát Ziggy Trots indítékaiba.

Honnan tudja, hogy Ziggy Trots lesz a neve? – gyanakodott azonnal.

Az agyában látom.
Akkor azt is látja, hogy szeretném, ha magamra hagyna. – Pedig nem volt álmos, csak le akart ülni és nekilátni a
forgatókönyvnek.

– Természetesen. – A nyálkagomba kicsorgott, Chuck egyedül maradt a lakásban. Nem hallatszott más, csak a gyér forgalom
zsongása kintről. Egy darabig az ablaknál állva kortyolta a kávét, majd leült az írógéphez, és megnyomta a gombot, ami pozícióba
emelte az üres lapot.

Ziggy Trots, gondolta undorodva. Jézusom, micsoda név! Milyen embert sejtet? Egy idiótát, aki elég beteg ahhoz, hogy a saját
felesége meggyilkolását fontolgassa…

Nekilátott kitalálni az első jelenetet. Természetesen Ziggy otthonában játszódik, amint egy ártalmatlan feladatot próbál
megoldani. Vagy talán az esti homeolapot olvassa. A felesége, a hárpia pedig éppen megleckézteti valami miatt. Igen, ilyen
jelenetet rengeteget tudok írni, gondolta, többévnyi tapasztalatom van belőle. Nekikezdett.

Órákig írt, élvezte az illegális hexo-amfetamin hatását: nem érzett fáradtságot, sőt, gyorsabban dolgozott, mint bármikor. Fél
nyolckor,

90

91

ahogy az utcát simogatni kezdték a reggeli nap hosszú aranysugarai, elgémberedett tagokkal felállt, kiment a konyhába, hogy
készítsen valami reggelit. Most pedig jöhet a másik munka, gondolta. Fél nyolckor irány a CIA-székház. És Daniel Mageboom.

Pirítóssal a kezében állt az írógép mellett, a megírt lapokat olvasta át. Jónak tűnt, végül is évek óta dialógokat írt. Most elküldi
légexpresszel Hentmannak New Yorkba, egy órán belül nála lesz.

Nyolc után huszonnyolc perccel, amint éppen borotválkozott, hallotta, hogy cseng a vidfon. Az első hívás, amióta bevezettette.
Odament, bekapcsolta: – Halló.

A parányi képernyőn egy lélegzetelállítóan gyönyörű ír lány arca jelent meg. Chuck nagyot pislogott.

Mr. Rittersdorf? Patricia Weaver vagyok. Most hallottam, hogy Bunny Hentman nekem szánja az egyik szerepet abban a
darabban, amit maga ír. Szeretném megkérdezni, kaphatnék-e egy példányt. Alig várom, hogy belenézzek. Évekig imádkoztam,
hogy bárcsak bekerülhetnék Bunnyhoz. Annyira csodálom, el sem tudom mondani.

Természetesen volt Thermofax másolója, bármennyi példányt tudott csinálni.

Elküldöm, ami megvan. De még nincs befejezve, és még Bunny sem bólintott rá. Nem tudom, mennyit fog belőle megtartani.
Talán semmit. – Abból, ahogy Bunny beszélt magáról, biztos vagyok benne, hogy az egészet használni fogja – jelentette ki
Weaver határozottan. – El tudná küldeni? Megadom a címemet. Igazából nem is vagyok messze, maga Észak-Kaliforniában, én
meg lent L. A.-ben, Santa Monicában. Össze is tudnánk futni. Akarja? Meghallgathatja, hogyan hangzik a nekem írt rész. A neki
írt rész. Te jó ég, döbbent rá, még nem is írt olyan dialógot, amiben a nő is benne van, a nagy mellű, tágított mellbimbójú
titkosügynök-nő. Csak Ziggy Trots meg a zsémbes felesége közötti részekkel foglalkozott.

Egy megoldást látott. Fél nap eltávot vesz ki a CIA-tól, itthon marad és még ír.

Megmondom, hogy legyen. Elviszek egy példányt este. – Tollat és papírt fogott. – Mondja a címet! – A pokolba a Mageboom
szimulákrummal, életében nem látott ilyen vonzó nőt. Hirtelen minden középszerű lett, visszazuhant a helyes perspektívába.

Leírta a címet, és remegve letette a vidfont. Azonnal elcsomagolja a lapokat Bunny Hentmannak, aztán útban San Franciscóba
feladja a borítékot, és kész. A CIA-s munka közben majd kitalálja a dialógot Miss Weavernek, vacsoraidőre a fejében lesz az
egész, és nyolcra le is írja. Csak beindul a dolog! A Mary-féle rémálomhoz képest ez mindenképpen előrelépés.

Odaért a CIA-székházhoz a Sansome Streeten, és belépett a széles, ismerős kapun.

Rittersdorf, jöjjön az irodámba – nézett rá a nagydarab, komor-mogorva Roger London.

Még több beszéd? Chuck követte.

– Mr. Rittersdorf – mondta London, amint becsukódott az ajtó –, tegnap este bepoloskáztuk a lakását, így tudjuk, mit tett,
miután eljöttünk.

Miért, mit tettem? – Chucknak semmi nem jutott eszébe, ami felkelthette volna a CIA gyanúját. Hacsak nem mondott valamit a
nyálkagombának. Mert hogy a ganümédeszi gondolatait nem foghatta a készülék. Annyi rémlett, hogy motyogott valami
olyasmit, milyen pech, hogy a forgatókönyv, amit Hentman akar írni, arról szól, hogy egy férfi egy CIA-szimmel öli meg a
feleségét. Ez csak nem…

Tegnap egész éjjel fent volt és dolgozott. Ami lehetetlen, hacsak nincs olyan izgatószere, ami tiltott a Terrán. Vagyis van egy nem
T dílere, aki ellátja magát ilyesmivel. Ezért – mérte végig Chuckot – időlegesen felfüggesztjük. Mint biztonsági kockázatot.

De hogy mindkét állást megtarthassam, muszáj… – kezdte döbbenten Chuck.

Az az alkalmazott, aki olyan ostoba, hogy illegális nem T stimulánst használ, itt nem tölthet be állást. A mai naptól a Mageboom
szimulákrumot Pete Petri és egy másik emberünk, Tom Schneider működteti. – London durva vonásai gúnyos mosolyba
csavarodtak. – A másik állása még megvan, nemde?

Hogyhogy „nemde"? – Persze, hogy megvolt, szerződést írtak alá.

Ha a CIA elmélete helyes, maga Hentman számára abban a pillanatban feleslegessé válik, ha megtudja, nincs hozzáférése a
Mageboom szimulákrumhoz. Azt mondanám, úgy tizenkét órán belül – nézett a karórájára London. – Azaz este kilencre azzal a
kellemetlen ténnyel kell szembenéznie, hogy egyáltalán nincs állása. És akkor majd kicsit szívesebben együttműködik velünk,
örül majd, ha visszakapja a régi állását, és pont. – London kinyitotta az ajtót és kitessékelte. – Apropó, megnevezné a
drogellátóját?

Tagadom, hogy illegális drogot szednék – mondta Chuck, de még saját fülében sem hangzott meggyőzően. London elkapta,
mindketten tudták.

Miért nem működik együtt velünk? – kérdezte London. – Mondjon fel Hentmannak, és nevezze meg a dílerét. Tizenöt perc alatt
visszakerül Mageboom mellé, személyesen garantálom. Mi oka van…?

– A pénz. Kell a pénz mindkét helyről. – És megzsarolnak, gondolta. Futó Kagyló Nagyúr. De ezt nem árulhatta el, Londonnak
aztán semmiképp.

Hát jó. Elmehet. Akkor jelentkezzen, ha kész otthagyni Hentmant. Talán megállapodhatunk ebben az egy feltételben is.

Chuck a CIA-székház széles lépcsőjén tért magához. Hihetetlen, de megtörtént. Elvesztette az állását, méghozzá egy semmiségen.
Most már nem tud hozzáférni Maryhez. A pokolba a fizetéssel, a Hentmantól kapott pénz kárpótolja. Csakhogy Mageboom
szimulákrum nélkül nem tudja kivitelezni a tervét – amit már amúgy is sokáig halogatott –, és a várakozás helyén maradt űr
mindent magába szippantott, egész létjogosultsága eltűnt.

Zsibbadtan elindult vissza a lépcsőn. A bejáratnál azonban egy őr termett ott a semmiből, és elállta az útját.

Sajnálom, Mr. Rittersdorf, de parancsot kaptam, hogy ne engedjem be.

Mr. Londonnal akarok beszélni. Egy perc.

Az őr beszólt az adó-vevőjén.

Rendben, Mr. Rittersdorf, bemehet Mr. London irodájába – azzal félreállt, s a forgókereszt automatikus kinyílt.

Hamarosan újra Londonnal szemben állt a nagy, lambériás irodában.

Ezek szerint döntött?

Szeretnék valamit tisztázni. Ha Hentman nem rúg ki, az nem azt jelentené, hogy a maguk gyanúja alaptalan? – Várt. London
komoran nézett rá, de nem felelt. – Ha Hentman nem rúg ki, fellebbezek a döntése ellen, hogy eltilt a munkától. Elmegyek a
Köztisztviselői Bizottság elé, és…

– Illegális izgatószer használata miatt van eltiltva – felelte London. –Őszintén szólva, már jártunk a lakásán, és megtaláltuk. GB-
40, igaz? Azzal huszonnégy órán keresztül folytonosan dolgozhat. Gratulálok! Bár most, hogy már nincs nálunk, aligha veszi
hasznát ennek. Sok szerencsét! – Leült az asztal mögé, és felvett egy papírt. A meghallgatás véget ért.
De ha Hentman nem rúg ki, maga tudni fogja, hogy tévedett – makacskodott Chuck. – Csak annyit kérek, hogy akkor gondolja
újra a helyzetet. Viszlát. – Kiment az irodából, és hangosan csukta be az ajtót. Viszlát, ki tudja meddig, mondta magában.

Aztán kint a járdán megint megállt, bizonytalanul. Ide-oda lökdösték a tolongó emberek. És most? Élete ebben a hónapban
másodszor állt tótágast: először a Marytől való válás sokkja, most ez. Túl sok, gondolta. Vajon maradt még valami egyáltalán?

A Hentman-féle állás igen. Csak az.

Autonóm taxival ment vissza a lakásába, és gyorsan – sőt kétségbeesetten – leült az írógépéhez. Most pedig megírja a dialógust
Miss Weavernek. Minden mást elfelejtett, a világát leszűkítette az írógépre és a papírra. Pokoli jó szerepet írok neki. És talán
valamit kapok cserébe.

Nekilátott. Délután háromra végzett is. Zsibbadtan felállt, nyújtózott. Egész testében érezte a kimerültséget. Az agya azonban
tiszta maradt. Szóval bepoloskázták a lakásomat. Audio- és videoeszközökkel. Hangosan, a mikrofonok kedvéért azt mondta:

Azok a szemetek az irodában kémkednek utánam. Beteges. Igazából megkönnyebbülés, hogy nem vagyok abban a gyanakvó
légkörben, ami…

Mi értelme? A konyhába ment ebédelni.

Négykor felvette legjobb titáni, rúzelszőtt, kék és fekete öltönyét, megborotválkozott, olyan férfias illattal pacsmagolta be magát,
amilyet a legmodernebb laboratóriumban csak előállíthatnak, majd a kézirattal a hóna alatt elindult taxit fogni. Irány Santa
Monica, Patty Weaver lakása… és a jó ég tudja, még mi. Buzogott benne a remény. Ha ez nem jön össze, akkor hogyan tovább?

Jó kérdés. Remélte, hogy nem kell rá válaszolnia. Már így is túl sokat veszített, világa ocsmányul megcsonkult azzal, hogy
elvesztette a feleségét és az állását, méghozzá ilyen rövid idő alatt. Egész észlelőrendszere megsínylette. Az ugyanis azt várta,
hogy este Maryt látja, nappal pedig a San Franciscó-i irodát; és most egyiket sem. Valamivel muszáj megtölteni ezt az űrt.
Érzékei epekedtek.

Leintett egy légtaxit, és megadta Patty Weaver lakásának címét, majd hátradőlt, kivette a lapokat, és nekiállt csiszolni a
dialógust. Egy órával később, öt után a taxi leereszkedett Patty Weaver elképesztően vonzó, nagy és stílusos új házának
tetőparkolójára. Ez az igazi élet, merengett Chuck. Egy nagy mellű tévésztárral hetyegni… mit is kérhetne még?

A taxi talajt ért. Chuck bizonytalanul kiszámolta a viteldíjat.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Kilenc

Kilenc

Mint egy jóindulatú szálláscsináló, Patricia Weaver otthon volt. Ajtót nyitott és azt mondta:

Te jó ég, szóval maga az író! Korán érkezett, a vidfonon azt mondta…

Korábban befejeztem, mint vártam.

Chuck belépett a lakásba. A bútorok igencsak modern vonulatot képviseltek: neo-pre-kolumbiánus stílus, a dél-amerikai inka
kultúra új keletű archeológiai felfedezését véve alapul. Természetesen minden kézzel készült. A falakon pedig az újfajta,
egyfolytában mozgó animált festmények függtek; kétdimenziós gépezeteket rejtenek, amelyek halkan susognak, akár egy távoli
óceán. Vagy, gondolta Chuck gyakorlatiasabban, mint egy föld alatti közterem. Még nem döntötte el, tetszik-e neki.

– Elhozta? – kérdezte Patty örömmel. Noha a kora estéhez nemigen illett, divatos párizsi ruhát viselt, melyet Chuck csak
magazinokban látott, a való életben soha. Igen messze esett ez a világ a CIA-s íróasztalától. Pompás, bonyolult ruha volt, akár
egy nem T virág szirma; legalább ezer bőrbe kerülhetett. Ilyen ruhát állás megszerzéséhez vesz fel egy színésznő; hetyke jobb
melle teljesen kilátszott. Nagyon divatos ruha. Valaki mást várt talán? Esetleg Bunny Hentmant?

Éppen indulóban voltam egy koktélra – magyarázta Patty. – De lemondom. – A vidfonhoz ment, éles magas sarka hangosan
kopogott az inka stílusú, szintetikus döngölt földpadlón.

Remélem, tetszik majd a forgatókönyv. – Chuck körbejárt a nappaliban. Kisstílűnek érezte magát. A kacifántos, drága ruha, a
kézi készítésű bútorok nem az ő világába tartoztak. Megállt egy kép előtt, nézte, ahogy a felszínek csúszkálnak-változnak, új és új,
sosem ismétlődő kombinációkat alkotva.

Pat visszatért.

Sikerült elérnem, mielőtt elindult volna az MGB stúdióból. – A nő nem nevezte meg, kiről beszél, Chuck pedig nem kérdezett rá,
csak még jobban lehangolná. – Italt? – Patty kinyitott egy pre-kolumbiánus fa- és aranyszekrényt, amelyben üvegek sorakoztak.
– Ióni vuzzlabda? Vadonatúj, ki kell próbálnia. Fogadom, hogy még el sem ért Észak-Kaliforniába, maguk ott olyan… üresfejűek.
– Nekiállt mixelni.

Segíthetek? – lépett oda Chuck. Komolynak és oltalmazónak érezte magát, vagyis szerette volna.

Nem, kösz. – Patty profin nyújtotta át a poharat. – Hadd kérdezzek valamit, még mielőtt beleolvasok a könyvbe. Nagy szerepem
van?

– Hát… – Igyekezett feltupírozni, amennyire csak tudta, de igazság szerint kis szerep volt. A hal fejét neki vetették, ám a filé
természetesen Bunnynak jut.

– Szóval kicsi. – Patty a padszerű kanapéhoz ment és leült. Ruhája szirmai két oldalt elterültek körülötte. – Mutassa meg,
kérem! – Most figyelmes, teljesen profi hozzáállást öltött; tökéletesen nyugodt volt.

Chuck leült vele szemben, és átadta a forgatókönyvet. Benne volt az is, amit elküldött Bunnynak, és az újabb adag, amit Bunny
még nem is látott. Talán helytelen, hogy megmutatja Pattynek, de akár hiba, akár nem, meg kellett tennie.

Patty hamar átfutotta.

Itt ez a másik nő, a feleség, akit Ziggy meg akar ölni. Neki sokkal nagyobb a szerepe. Egész végig benne van, én meg csak egyetlen
jelenetben. A CIA-irodában, amikor bejön…

Így volt. Chuck mindent megtett, ám Patty túl profi volt, hogy meg lehessen téveszteni.

Igyekeztem mindent kihozni belőle – mondta őszintén.

Ez is olyan rémes szerep, ahol egy nő csak azért van, hogy ott álljon és szexisen nézzen ki, de igazából nem csinál semmit. Nem
akarok csak feszes, nyitott ruhában flangálni és eleven kellék lenni. Színésznő vagyok, szöveget akarok. – Visszaadta a könyvet. –
Kérem, Mr. Rittersdorf, az ég szerelmére, bővítse ki a szerepemet! Bunny még nem látta, ugye? Csak maga meg én. Talán ki
tudunk találni valamit. Mit szólna egyéttermi jelenethez? Ziggy egy félreeső étteremben találkozik a lánnyal, Sharonnal, és
felbukkan a feleség… Ziggynek ott kell magyarázkodnia előtte, nem otthon, így Sharon is benne lehetne.

– Mm. – Chuck belekortyolt az italba. Fura, édeskés volt, mint a mézsör. Vajon mi lehet benne? Patty már megitta az övét, és
visszament keverni még egyet.

Ő is felkelt, odament a nőhöz. Patty apró válla hozzáért, és érezte az ital különös illatát. Az egyik belevaló határozottan nem T
üvegből származott, a címke szerint alfai.

– Az Alfa I-ről való – mondta Patty. – Bunnytól kaptam, ismer valakit ott. Bunny a lakott világban mindenféle lényt ismer.
Tudta, hogy az Alfa-rendszerben is élt? – Fogta a poharat, feléje fordult, és tűnődve kortyolgatta. – Bárcsak ellátogathatnék egy
másik csillagrendszerbe! Olyan… emberfeletti érzés lehet.
Chuck lerakta a poharát, és Patty keskeny, kemény vállára tette a kezét. A ruha susogott.

– Valamennyivel megnövelhetem a szerepét.

– Jó. – Patty nekidőlt, fejét sóhajtva hajtotta Chuck vállára. – Sokat jelentene nekem. – Hosszú, vörösesbarna haja a férfi arcát
érte, csiklandozta az orrát. Chuck elvette tőle a poharat, belekortyolt, majd letette.

Aztán egyszer csak a hálószobában voltak.

Az ital teszi, gondolta. Hogy összekeveredett az illegális GB-40 stimulánssal, amit a Nagyúrtól kaptam. A hálószobában
majdnem teljesen sötét volt, Patty Weaver az ágy szélén ült, és ruhája bonyolult részét bogozta ki. Végre lejött, Patty pedig a
szekrényhez vitte, és gondosan felakasztotta. Majd megfordult, és valami furcsát csinált a mellével. Chuck nézte, aztán
megértette, hogy a mellét masszírozza; eddig bele volt szorítva a ruhába, és most végre kiszabadult. Látta, hogy a nő mindkét
melle ideális méretű, habár főként szintetikus. Járás közben még csak nem is ringott, határozottan állt.

Épp, ahogy Patty lezuhant az ágyra, mint egy kő, megszólalt a vidfon.

– Basszameg – szaladt ki a nő száján. Chuck megdöbbent. Patty lecsusszant az ágyról, felállt, megkereste a köntösét, majd
mezítláb elindult kifelé a szobából. – Mindjárt jövök, bébi – mondta. – Ne mozdulj!

Chuck feküdt az ágyon, nézte a mennyezetet, élvezte az ágy puhaságát és illatát. Sok-sok idő eltelt. Nagyon boldog volt. Az efféle
várakozás békés öröm.

Aztán Patty Weaver hirtelen ott állt az ajtóban, haja laza felhőben omlott köntösének vállára. Chuck várt, de a nő nem közeledett.
Hirtelen megérezte, hogy nem is fog, nem jön beljebb. Azonnal felült, nyugalma semmivé foszlott.

Ki volt az?

– Bunny.

És?

Nincs üzlet. – Patty most bejött, de csak a szekrényhez, amiből egyszerű szoknyát és blúzt vett ki. Felvette a bugyiját, és elindult,
hogy valahol felöltözzön.

Miért nincs? – Chuck leugrott az ágyról, és lázasan nekiállt öltözni. Patty már eltűnt, valahol ajtó csukódott. A nő nem felelt.
Nyilván nem is hallotta.

Ahogy Chuck az ágyon ülve a cipőjét kötötte, visszatért Patty, immár felöltözve. Haját fésülve állt. Közönyös arccal nézte, ahogy a
férfi a cipőfűzőjével vacakol. Mintha egy fényévnyire lenne, gondolta Chuck. A hálószobát átitatta a nő semleges hűvössége.

Árulja el, miért nincs üzlet – kérte Chuck. – Mit mondott pontosan Bunny Hentman?

Hát hogy nem használja a maga forgatókönyvét, és ha felhívom magát, vagy maga engem… – A hívás óta a nő most nézett
először rá, mintha csak most venné észre. – Nem mondtam, hogy itt van. De azt mondta, ha beszélek magával, mondjam meg,
hogy az ötlete már nem érvényes.

Az én ötletem?

Az egész forgatókönyv. Megkapta a kész részt, és rettenetesnek találta.

Chuck úgy érezte, fülei egyszerre égnek és jegesek. A fájdalom átterjedt az arcára, megfagyasztva ajkát és orrát.

Darkkal és Jonesszal, a régi íróival csináltat valami teljesen mást. Chuck sokáig hallgatott, majd rekedten azt mondta:

– Hívjam fel?

Nem mondta. – A nő befejezte a fésülködést, és megint eltűnt. Chuck felállt, követte. A nappaliban találta meg, éppen tárcsázott
a vidfonon.

– Kit hív? – kérdezte Chuck.

– Egy ismerőst – felelte szórakozottan Patty. – Hogy vigyen el vacso

rázni.

Hadd hívjam meg én – ajánlkozott bosszúságtól recsegő hangon Chuck. – Szeretném.

A lány arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, csak tárcsázott

tovább.

Chuck odament a pre-kolumbiánus padhoz, összeszedte a lapokat, és betette a borítékba. Közben Patty elérte, akit keresett,
Chuck hallotta, hogy halkan beszél.

– Viszlát. – Azzal felvette a felöltőjét, és az ajtóhoz ment.

A nő fel sem nézett a vidfon képernyőjéről.

Chuck mérgesen becsapta maga mögött az ajtót, és a szőnyeggel borított hallban a lifthez ment. Kétszer is megbotlott. Az istenit,
az ital teszi, gondolta. Talán az egész csak hallucináció, amit a GB-40 és az izé keveréke okozott. Ganümédeszi vuzszőr vagy mi.
Az agya halott volt, hideg és száraz, a lelke mozdulatlanná dermedt. Csak az járt az eszében, hogy ki kell jutnia az épületből, ki
Santa Monicából, vissza Észak-Kaliforniába a saját lakásába.

Londonnak igaza lett volna? Nem tudta megmondani. Talán csak arról volt szó, amit a lány mondott: hogy Bunny rettenetesnek
találta a megírt részt. Talán tényleg csak ennyi. Ugyanakkor…

El kell érnem Bunnyt, jött rá. Most, azonnal. Már a lakásból vissza kellett volna hívnom.

Az épület földszintjén talált egy fizetős telefonfülkét; bement és tárcsázta Hentman számát. Majd hirtelen letette a kagylót.
Biztos, hogy tudni akarom? Kibírom, ha megtudom?

Kilépett a fülkéből, megállt, majd kiment az épületből a kora esti utcára. Meg kell várnom, amíg kitisztul a fejem, gondolta. Míg
elmúlik az ital hatása, azé a nem T löttyé, amit megitatott velem.

Zsebre dugott kézzel céltalanul elindult a mozgójárdán. Percről percre ijedtebb és csüggedtebb lett. Minden széthullik körülötte,
és képtelen megállítani az összeomlást, csak szemléli, impotensen, ahogy felkapják és összeroppantják a folyamatok, melyek túl
erősek, hogy egyáltalán felfogja őket.

***

Női géphang ismételte a fülében:

Negyed bőr lesz, uram. Kérem, érmét használjon, ne bankjegyet.

Pislogva nézett körül. Megint a vidfülkében állt. De kit hív? Bunny Hentmant? Addig kotorászott a zsebében, míg talált egy
negyedbőröst, és bedobta a vidfon nyílásába. A kép azonnal kitisztult.

Nem Bunny Hentmant hívta. A képernyőn Joan Trieste miniatűr arca nézett vele farkasszemet.

Mi a baj? – érezte meg azonnal a lány. – Szörnyen nézel ki, Chuck. Beteg vagy? Honnan hívsz?

Santa Monicában vagyok. – Legalábbis feltételezte, mert nem emlékezett utazásra. És nem tűnt úgy, hogy sok idő eltelt volna.
Vagy igen? Az órájára nézett. Két óra telt el, most nyolc múlt. – El se tudom hinni, de csak ma reggel volt, hogy a CIA-nál
felfüggesztettek mint biztonsági kockázatot…
Atyaisten!

Most meg Bunny Hentman is kirúgott, bár ez nem biztos. Mert őszintén szólva, félek felhívni.

Csend. Majd Joan azt mondta nyugodtan:

– Fel kell hívnod, Chuck. Vagy felhívom én. Azt mondom, hogy a titkárnőd vagyok. Elintézem, ne aggódj. Add meg a fülke
számát, ahol vagy. És ne engedj a depressziónak. Már elég jól ismerlek, hogy tudjam, megint az öngyilkosságon gondolkodnál, és
ha Santa Monicában próbálod meg, nem segíthetek, nem érnék oda időben.

Kösz. Jó hallani, hogy valaki még aggódik értem.

– Csak túlságosan felbolydult az életed újabban – mondta Joan a maga intelligens, józan módján. – Felbomlott a házasságod,
most meg… – Hívd fel – vágott közbe Chuck. – Itt a szám – tartott egy papírt a képernyő elé, Joan pedig leírta.

Miután letette, dohányozva töprengett a fülkében. Elméje már kezdett tisztulni, és azon merengett, mit csinálhatott hat és nyolc
óra között. A lába még merev volt, sajgott a fáradtságtól; talán sétált fel-le Santa Monica utcáin cél nélkül, terv nélkül.

Kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz GB-40 kapszulát, amit magával hozott. Víz nélkül is sikerült egyet lenyelnie. Ez majd
elűzi a fáradtságot. Viszont csak frontális lobotómia tudná elűzni azt a tudatot, hogy milyen katasztrofális lett a helyzete.

A nyálkagomba talán segíthet, gondolta.

A Marin megyei információtól megszerezte Futó Kagyló Nagyúr számát, azonnal hívta is, bedobta a szükséges érméket. A vidfon
kicsengett, ám a képernyő fekete maradt.

Helló. – Nem hang, hanem vizuális szavak köszöntötték a képernyőn; a nyálkagomba nem tudott beszélni, így nem vette hasznát
az audiovonalnak.

Itt Chuck Rittersdorf.

Újabb szavak: – Bajban van. Ilyen messziről persze nem tudok olvasni a gondolataiban, de érzem a hangjából.

Van befolyása Hentmanra?

Ahogy már korábban közöltem – sorjáztak a szavak keskeny csíkokban a képernyőn –, még csak nem is ismerem.

Kirúgott. Szeretném, ha rábeszélné, hogy vegyen vissza. – Istenem, kell valami állás. – Maga vett rá, hogy aláírjam a szerződést,
maga is nagyban felelős.

– A CIA-s állása…

Felfüggesztettek. Mert kapcsolatban állok Hentmannal. – Chuck durván hozzátette: – Hentman túl sok nem terrait ismer.

Értem. A maga neurotikus biztonsági ügynöksége – formálódtak a szavak. – Számíthattam volna rá. Maga is átvette tőlük, hiszen
sok éve az alkalmazottjuk.

– Nézze, nem azért hívtam, hogy azon vitatkozzunk, ki a hibás. Csak munkát akarok, bármilyen munkát. – Méghozzá ma este,
gondolta. Nem várhatok.

Ezt meg kell gondolnom – közölte a nyálkagomba írásban. – Adjon…

Chuck levágta a kagylót.

Megint csak állt a fülkében, dohányzott, várt, találgatta, mit mond majd Joan, ha visszahívja. Talán nem is hív. Főleg, ha rossz
híre van. Micsoda káosz! Egymagam milyen helyzetbe…

Csengett a vidfon.

Felvette a kagylót:
Joan?

A képernyőn megjelent a lány:

Felhívtam a számot, amit adtál, Chuck. Elértem az egyik emberét, Mr. Feldet. Tiszta felfordulás volt ott. Mr. Feld csak annyit
mondott, olvassam el az esi homeolapokat.

Aha. – Chuck még jobban fázott. – Kösz. Szerzek egy lapot, aztán lehet, hogy visszahívlak. – Bontotta a vonalat, sietve kilépett a
fülkéből, kiment a járdára és körülnézett egy újságárus után.

Pillanatok alatt kerített egy esti lapot, és egy üzlet kirakatánál belenézett. Ott volt a címlapon. Hol máshol, Hentman híres tévés
személyiség.

BUNNY HENTMANT LETARTÓZTATTA A CIA

MINT NEM TERRAI ERŐK ÜGYNÖKÉT,

AKI AZTÁN HEVES LÉZERPÁRBAJ UTÁN MEGSZÖKÖTT

Kétszer elolvasta a cikket, mire elhitte. A következő történt: az adatgyűjtő mechanizmusa révén a CIA a nap folyamán tudomást
szerzett róla, hogy Hentman szervezete elbocsátotta Chuck Rittersdorfot. A CIA úgy vélte, ez alátámasztja a hipotézisüket,
miszerint Hentmant kizárólag az Alfa III M2-n zajló Ötvenperces művelet miatt érdekelte Chuck. Vagyis, okoskodott a CIA,
Hentman az alfaiak ügynöke, ahogy azt rég sejtették, s azonnal cselekedtek, mivel Hentmant a téglája a CIAban riasztotta volna,
hogy meneküljön. Roppant egyszerű és rettenetes volt, remegett a keze, ahogy a fénybe tartotta a lapot.

És Hentman mégis elszökött. A CIA gyorsasága ellenére. Hentman saját szervezete is elég hatékony volt, számított a CIA-
akciócsoportra, akik megpróbálták elfogni a New York-i tévéstúdióban, állította a cikk.

Akkor tehát hol van most Bunny Hentman? Valószínűleg úton az Alfarendszerbe. És hol van Chuck Rittersdorf? Úton a
semmibe: lápvidékszerű üresség terül el előtte, amelyben nincs senki, nincs munka, nincs miért létezni. Hentman felhívta Patty
Weavert, a tévésztárt, és megmondta, hogy a forgatókönyv kútba esett, de arra már nem vette a fáradságot, hogy…

Hentman hívása este érkezett. A kudarcot vallott letartóztatás után. Tehát Patty Weaver tudja, hol van Hentman. Vagyis talán
tudja. De ez is valami.

Taxival visszasietett Patty Weaver lenyűgöző lakásához. Kifizette a taxit, a bejárathoz sietett és csengetett.

– Ki az? – a nő hangja nyugodt, személytelen volt, sőt.

– Rittersdorf. A lakásban hagytam a forgatókönyvet.

Nem látom sehol – felelte a nő gyanakodva.

Ha beenged, hamar megkeresem. Pár perc az egész.

Na jó. – A magas fémajtó kattanva kinyílt.

Lífttel ment fel. A lakásajtó nyitva volt, Chuck belépett. Patty a nappaliban állt karba font kézzel, és jeges közönnyel meredt ki az
ablakon az éjszakai Los Angelesre.
Nincs itt az a rohadt forgatókönyv. Nem tudom…

Bunny honnan hívta?

A nő felhúzta egyik szemöldökét.

– Nem emlékszem.

Látta az esti homeolapot?

Patty hosszú szünet után vállat vont: – Talán.

Bunny felhívta magát azután, hogy a CIA megpróbálta letartóztatni. Maga is tudja, én is tudom.

És? – A nő rá sem pillantott. Chuckot életében nem nézték ennyire levegőnek. Mégis úgy érezte, hogy a kemény felszín alatt a nő
megijedt. Végül is nagyon fiatal, alig húsz. Úgy döntött, kockáztat.

– Miss Weaver, én CIA-ügynök vagyok. – Még megvolt az igazolványa, most elővette a kabátjából és felmutatta. – Letartóztatom.

A nő szeme elkerekedett, megpördült és elnyomott egy sikoltást. Chuck látta, mennyire másként lélegzik, kidomborodó vörös
pulóvere sebesen emelkedett-süllyedt.

Maga tényleg CIA-ügynök? – suttogta. – Azt hittem, forgatókönyvíró. Bunny azt mondta.

Beépültünk Hentman szervezetébe. Én forgatókönyvírónak adtam ki magam. Jöjjön velem – fogta meg Patricia Weaver karját. –
Hová megyünk? – próbált elhúzódni rémülten a nő.

Az irodába. Ahol őrizetbe veszik.

Miért?

Mert tudja, hol van Bunny Hentman.

Csend.

Nem tudom – felelte a nő, és a térde megroggyant. – Tényleg nem. Amikor hívott, nem tudtam, hogy letartóztatták, nem szólt
róla. Csak amikor maga elment, és elmentem vacsorázni, akkor láttam a főcímeket. – Morózusan indult a hálószoba felé. –
Hozom a kabátomat és a retikülömet. És egy kis rúzst is felteszek. De igazat mondok, esküszöm.

Chuck követte. A hálószobában a nő leakasztotta a kabátját a szekrényben, majd kinyitott egy fiókot a retiküljéért.

Mit gondol, meddig tartanak bent? – kérdezte a retikülben kotorászva.

– Hát, csak amíg… – Elhallgatott, mert Patty lézerpisztolyt szegezett rá.

Nem hiszem el, hogy maga CIA-ügynök.

– De az vagyok.

Tűnjön el! Nem értem, mit akar, de ezt Bunny adta, hogy használjam, ha kell. – Keze remegett, de a pisztoly Chuckra
szegeződött. – Kérem, menjen. Tűnjön el a lakásomból! Ha nem megy, megölöm, esküszöm. – Rettenetesen rémültnek látszott.

Chuck sarkon fordult, kiment a lakásból, végig a folyosón a lifthez, ami még ott állt. Beszállt.

Pár pillanat múlva leért, majd kilépett a sötét utcára. Hát erről ennyit. Nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Ugyanakkor
viszont nem is vesztett semmit, kivéve talán a méltóságát. Az pedig idővel visszanő. Nincs mit tenni, visszatér Észak-
Kaliforniába.

Tizenöt perc múlva a levegőben repült, kietlen lakása felé Marin megyében. Mindent összevetve, Los Angeles-i kirándulása nem
hozott sok sikert.
106

Amikor megérkezett, lakásában égett a villany és ment a fűtés, Joan Trieste ült a fotelben, és egy korai Haydn-szimfóniát
hallgatott a rádióban. Amint meglátta, felugrott:

Hála istennek! Annyira aggódtam érted. – Lehajolt és felvette a San Fracisco Chronicle-t. – Mostanra már láttad a lapokat.
Akkor most hogy állsz, Chuck? Ez azt jelenti, hogy a CIA téged is keres mint Hentman alkalmazottj át?

– Nem tudom – csukta be az ajtót Chuck. Amennyire értette, a CIA őt nem keresi, de Joannak igaza van, érdemes elgondolkodni
rajta. Bement a konyhába, hogy kávét tegyen fel; ilyenkor kellene olyan autonóm kávégép, amilyet Marynek vett és hagyott ott
szinte minden mással együtt.

Joan állt meg az ajtóban.

Chuck, szerintem be kéne szólnod a CIA-hoz, beszélni valakivel, akit ismersz. A volt főnököddel. Jó?

Te olyan törvénytisztelő vagy – mondta keserűen. – Mindig együttműködsz a hatóságokkal, igaz? – Nem árulta el, hogy a válság
órájában, amikor minden szétesett körülötte, neki először nem a CIA, hanem Bunny Hentman jutott eszébe.

Kérlek. Beszéltem erről Futó Kagyló Nagyúrral, és neki is ez a véleménye. Hallgattam a híreket a rádióban, és mondtak valami
olyasmit, hogy a Hentman-gépezet más alkalmazottait is letartóztatják…

– Hagyj békén! – Letette az instant kávés üveget. Remegő kézzel mert egy teáskanálnyit egy bögrébe.

Ha nem keresed meg őket, nem tehetek érted semmit. Jobb lenne, ha elmennék.

Különben is, mit tehetnél értem? Mit tettél értem eddig? Fogadok, én vagyok az első ismerősöd, aki egy nap két állást is elveszít.

Mit akarsz tenni?

– Azt hiszem, emigrálok az Alfa-rendszerbe. – Pontosabban az Alfa III M2-re. Ha meg tudná találni Hentmant…

Szóval a CIA-nak igaza van – szögezte le perzselő tekintettel Joan. – A Hentman-gépezet egy nem terrai erő zsoldjában áll.

– Atyaég! A háború évek óta folyik! Torkig vagyok ezzel az összeesküvéses baromsággal, egy életre elegem van. Ha emigrálni
akarok, hadd emigráljak, jó?

107

Le kéne tartóztassalak – mondta Joan lelkesedés nélkül. – Van fegyverem. – Megmutatta az elképesztően pici, de kétségtelenül
eredeti fegyvert. – De nem tudom megtenni. Annyira sajnállak. Hogyan tudtad így elcseszni az életedet? Pedig Futó Kagyló
Nagyúr annyira próbált… – Ő a hibás.

Csak segíteni akart. Látta, hogy te nem vállalod a felelősséget. – A szeme felvillant. – Nem csoda, hogy Mary elvált tőled.

Felnyögött.

Nem is próbálkozol – folytatta Joan. – Már feladtad, már… – Elhallgatott, és csak nézte meredten. Akkor Chuck is fogta a
ganümédeszi nyálkagomba gondolatait a szemközti lakásból:

Mr. Rittersdorf, egy úriember közeledik a folyosón a lakása felé. Fegyver van nála, és arra akarja kényszeríteni önt, hogy menjen
vele. Nem tudom megmondani, kicsoda vagy mit akar, mert visel valamiféle bélést a fején a telepaták ellen; ebből gondolom,
hogy vagy katonai, vagy hírszerzői, vagy bűnözői szervezethez tartozik. Mindenesetre készüljön fel.

A férfi Joanra nézett: – Add ide azt a pisztolyt!

Nem. – A lány kihúzta a tokból, és a lakásajtó felé irányította. Arca tiszta és üde volt. Tökéletesen uralkodott magán.

Istenem, megöleted magad. – Chuck olyan világosan látta előre, mintha prekog lenne. Villámgyorsan megragadta a lézercsövet,
és kikapta a lány kezéből, ám aztán elejtette. Mindketten utána ugrottak, összeütköztek, Joan nekitántorodott a konyhafalnak.
Chuck ujjai rátaláltak a csőre, felegyenesedett…
Valami eltalálta a kezét. Meleget érzett. Elejtette a csövet, az fémes koppanással zuhant a padlóra. Ekkor egy ismeretlen
férfihang csattant a fülében:

– Rittersdorf, megölöm a lányt, ha megpróbálja felvenni.

A férfi becsuka maga mögött a lakásajtót, majd pár lépést tett a konyha felé, saját lézerét Joanra szegezve. Középkorú volt, olcsó,
szürke földi felöltőt és furcsa, idejétmúlt csizmát viselt; Chucknak az a benyomása támadt, hogy a férfi egy teljesen idegen
ökológiából érkezett, talán egy másik bolygóról.

– Szerintem Hentman küldte – állt fel lassan Joan. – Úgyhogy tényleg megteszi. De ha úgy gondolod, fel tudod venni a pisztolyt,
mielőtt…

Nem – szögezte le Chuck –, mindkettőnket megölne. – A férfi felé fordult. – Már kerestem Hentmant.

Ja. – Az ajtó felé intett. – A hölgy maradhat, csak maga kell, Mr. Rittersdorf. Jöjjön, ne vesztegessük az időt, hosszú út áll
előttünk.

Megkérdezheti Patty Weavertől – bizonygatta Chuck, ahogy a férfi előtt kilépett a folyosóra.

Nincs duma, Mr. Rittersdorf. Túl sokat hadovált már eddig is.

Mint például? – torpant meg, baljós sejtelemmel.

Például hogy a CIA kémeként lépett be a szervezetbe. Már tudjuk, hogy azért akart író lenni, hogy így gyűjtsön bizonyítékot Bun
ellen. Sikerült? Látott nála egy alfait, na és, ez már bűn?

– Nem.

– Ezért halálra fogják kövezni őt – mondta a fegyveres. – Évek óta tudják, hogy Bun az Alfa-rendszerben élt. A háborúnak vége.
Persze hogy vannak gazdasági kapcsolatai az Alfával, kinek nincsenek? De ő nemzeti sztár, a közönség ismeri. Megmondom,
miért döntött úgy a CIA, hogy lecsapnak rá. Bun forgatókönyvötlete miatt, hogy egy CIA-szim megöl valakit. A CIA úgy gondolta,
arra akarja használni a show-t, hogy…

A folyosón a ganümédeszi nyálkagomba állta el az útjukat.

Félre – mondta neki a fegyveres.

– Sajnálom – fogta Futó Kagyló Nagyúr gondolatait Chuck –, de Mr. Rittersdorf kollégája vagyok, és nem áll érdekemben, hogy
engedjem őt elhurcolni.

A pisztoly felzümmögött, vékony, vörös lézersugár suhant el Chuck mellett, és tűnt el a nyálkagomba közepén, ami ropogva
összement fekete, szenes pöttyé, amely aztán szikrázva füstölgött a folyosó padlóján.

Gyerünk – nógatta a fegyveres Chuckot.

Meghalt. – El sem tudta hinni.

Van még belőlük elég a Ganümédeszen. – A fegyveres párnás arcán nem látszott érzelem, csak éberség. – Ha beszállunk a liftbe,
nyomja meg a „fel" gombot. A hajó a tetőn vár. Abban a rémes parkolóban.

Chuck szó nélkül lépett a liftbe. A fegyveres követte, és pillanatok alatt a tetőre értek. Kiléptek a ködös, hideg éjbe.

– Árulja el a nevét – kérte Chuck. – Csak a nevét.

– Minek?

Hogy meg tudjam majd keresni. Amiért megölte Futó Kagylót. – Előbb-utóbb ugyanezt teszi vele.

Ez esetben boldogan – mondta a férfi, ahogy beterelte Chuckot a hajóba. A parkolófények égtek, a turbina halkan duruzsolt.
Beült a kormány mögé. – Alf Cherigan.
Chuck bólintott.

– Tetszik a nevem? Kellemesnek találja?

Chuck szótlanul meredt előre.

Nem akar beszélgetni? Kár. Merthogy össze leszünk zárva, amíg el nem érünk a Lunára. Brahe Citybe. – Azzal bekapcsolta az
automata röppályapilótát.

A gép megremegett, de nem emelkedett fel.

– Várjon itt – lengette meg a lézerpisztolyt Cherigan. – Ne érjen semmihez! – Kinyitotta a hajó ajtaját, és bosszúsan kidugta a
fejét. Azt kémlelte a sötétben, mi akadályozhatja a felszállást. – A fene egye meg, biztos a hátsó csövekhez vezető külső vezető… –
Visszarántotta a fejét, és tüzelt.

A sötét tetőről az övével párhuzamos lézersugár érkezett és talált be az ajtón. Cherigan elejtette a fegyverét, görcsösen rángatózva
nekiborult a falnak. Vonaglott párat, majd elernyedt, akár a kivérzett állat, szeme a semmibe meredt.

Chuck felkapta az elejtett fegyvert, és kinézett a sötétbe. Joan volt az, követte őket a kézi vészlifttel. Chuck vonakodva kiszállt.
Cherigan hibázott, nem közölték vele, hogy Joan fegyveres rendőrnő, aki vészhelyzetekre specializálódott. Még Chuck is nehezen
fogta fel, a lány mire volt képes ilyen gyorsan: először egy lövéssel tönkretette a gép vezérlőrendszerét, majd egy másikkal
megölte Alf Cherigant.

Nem találtalak el, ugye?

A hajam szála se görbült.

Vissza tudom hozni – lépett oda Joan. Az összerogyott alakot nézte bent, aki az előbb még Alf Cherigan volt. – Emlékszel?
Akarod, Chuck?

Eltöprengett, majd eszébe jutott Futó Kagyló Nagyúr, és megcsóválta a fejét.

Te döntesz – mondta Joan. – Akkor hagyom holtan. Nem tetszik, de megértem.

És Futó…?

– Érte nem tehetek semmit, Chuck. Túl késő. Több mint öt perc telt el. Választanom kellett, hogy vele maradok, vagy követlek
téged és próbálok segíteni.

Szerintem jobb lett volna, ha…

Nem – jelentette ki határozottan Joan. – Helyesen döntöttem. Majd megérted, miért. Van nagyítód?

Hogy lenne? – hökkent meg.

Nézd meg a hajó szerelődobozában, a műszerfal alatti szekrényben. Ott vannak az áramkörök miniatűr részeihez való
mikroszerszámok. Ott kell lenni egynek.

Chuck engedelmesen kinyitotta a szekrényt, matatott benne. Keze hamarosan ráakadt az ékszerésznagyítóra.

Lemegyünk – mondta Joan.

Nemsokára ott görnyedtek az összement henger fölött, ami korábban a ganümédeszi nyálka volt.

Illeszd a nagyítót a szemedhez – utasította Joan. – És keress. Főleg a szőnyegen.

Mit keressek?

A spóráit.
– Jutott ideje…?

Automatikusan spórát bocsátanak ki, ha megtámadják őket. Remélem, ez történt. Barna, kerek mikroszkopikus spórák. Szabad
szemmel láthatatlan, de a nagyítóval meg kell hogy találd. Addig én előkészítek egy kultúrát. – Azzal eltűnt Chuck lakásában. A
férfi habozott, majd négykézláb nekiállt Futó Kagyló Nagyúr spóráit keresni a szőnyegen.

Mire Joan visszatért, tenyerében hét apró gömb pihent; a nagyító alatt simák, barnák és fényesek voltak, kétségtelenül spórák. A
nyálkagomba maradványának közelében találta.

Talaj kell nekik – magyarázta Joan, ahogy Chuck a mérőpohárba szórta a spórákat. – És nedvesség. És idő. Legalább húszat
keress, mert nem mind éli túl.

Végül összesen huszonöt spórát sikerült összeszednie a poros, kopott szőnyegről. Ezek a mérőpohárba kerültek, majd Joannal
lementek az épület legalsó szintjére, aztán ki a hátsó udvarra. A sötétben felvettek egy marék földet, és beleszitálták a
mérőpohárba. Joan keresett egy slagot, pár csepp vizet spriccelt a földre, majd műanyag fedéllel légmentesen lezárta a poharat.

A Ganümédeszen a légkör meleg és sűrű. Ennél jobban nem tudom utánozni, de megteszi. Futó Kagyló Nagyúr mesélte egyszer,
hogy egy vészhelyzetben ganümédesziek sikeresen spóráztak a terrai körülmények között. Reménykedjünk.

Nagy gonddal vitte vissza a poharat az épületbe.

Meddig tart? – kérdezte Chuck. – Mire biztosak leszünk.

Nem tudom. Talán csak két nap, történt már ilyen, de a hold állásától függően egy hónap is lehet. Talán babonának hangzik, de a
hold hatással van a spórákra. Nyugodj bele. Minél teltebb a hold, annál jobb. Majd megnézzük az esti lapban.

Felmentek Chuck emeletére.

Mennyi emlékezet lesz az új… a következő nyálkagenerációban? Emlékszik majd ránk, és arra, hogy mi történt?

A homeolapot böngésző Joan így felelt:

Az teljesen attól függ, milyen gyorsan cselekedett. – Becsukta az újságot. – A spórák napokon belül kell hogy reagáljanak.

Mi lesz, ha elviszem őket a Terráról? El a Luna hatásától? – Akkor is nőnek. Talán tovább tart. Mi jár a fejedben?

Ha Hentman szervezete megint küld valakit értem, és valami történne vele…

Hogyne küldenének. Valószínűleg órákon belül, amint rájönnek, hogy az elsőt elintéztük. Talán haláljelző is volt rajta, ami
bekapcsolt, amint megállt a szíve. Igazad van, a lehető leggyorsabban el kell tűnnöd a Terráról. De hogyan, Chuck? Az igazi
eltűnéshez pénz és kapcsolatok kellenek, és neked egyik sincs. Van bármi félretett pénzed?

Mary kapta a közös számlát – felelte tűnődve. Leült, rágyújtott. – Van egy ötletem – szólalt meg kisvártatva –, amit
megpróbálok. De inkább nem mondom el. Megérted? Vagy ez csak idegesség?

Izgatottság. És jogos. – A lány felállt. – Kimegyek a folyosóra, tudom, hogy fel akarsz hívni valakit. Addig én kapcsolatba lépek a
Ross Rendőrséggel, hogy vigyék el a férfit a tetőről. – Az ajtónál azonban megtorpant. – Chuck, örülök, hogy megakadályoztam,
hogy elvigyenek. Éppen csak sikerült. Hová tartottatok?

Ezt inkább nem árulom el. A saját érdekedben.

Joan bólintott és kiment. Chuck magára maradt.

Azonnal hívta a San Franciscó-i CIA-székházat. Időbe telt, de végül sikerült utolérnie az exfőnökét, Jack Elwoodot, aki az
otthonában, a családja körében bosszúsan vette fel. Akkor sem bújt ki a bőréből örömében, amikor meglátta, ki az.

Hajlandó vagyok üzletet kötni – tért a lényegre Chuck. – Üzletet?! Szerintünk közvetve vagy közvetlenül te riasztottad
Hentmant, hogy el tudjon menekülni. Nem így történt? Még azt is tudjuk, kin keresztül: azon a sztárocskán, Hentman soros
szeretőjén, aki Santa Monicában lakik.

Ez újdonság volt Chucknak, ezt nem tudta Patty Weaverről. Most már nem is számított.
Megmondom, milyen üzletre gondolok. Tudom, hol van Hentman.

Ez nem lep meg. Az lep meg, hogy miért akarod elárulni. Mi történt, Chuck? A boldog Hentman család összeveszett, és te
kiszorultál?

Hentman szervezete már küldött értem egy embert. Sikerült megállítani, de jön a következő, és a következő és végül Hentman
kicsinál. – Nem vesződött vele, hogy elmagyarázza bonyolult helyzetét; Elwood úgyse hinne neki, ő pedig akkor is ugyanazt
akarná. – Megmondom, hol van Hentman, cserébe egy CIA C-plusz hajóért. Csillagközi hajót akarok, azt a kicsi, katonai
üldözőhajót. Tudom, hogy van a CIA-nak, egyet biztos fel tudtok áldozni, és hatalmas értéket kaptok cserébe. – Hozzátette: – És
vissza is kapjátok a hajót, idővel. Csak használni akarom.

– Ez nagyon úgy hangzik, mintha tényleg menekülnél – jegyezte meg Elwood.

Menekülök is.

– Jó – vont vállat Elwood. – Hiszek neked, miért is ne? Mondd meg, hol van Hentman, és öt órán belül készen áll a hajó.

Azaz addig nem adják, amíg le nem ellenőrzik az információmat, értette meg. Ha Hentman nincs meg, nincs hajó, hiába várok. A
CIA főnökeitől hiába is várna mást, ez az ő módszerük, nekik az élet egy nagy kártyacsata.

– Hentman a Lunán van, Brahe Cityben – árulta el rezignáltan.

Várj a lakásodon – vágta rá Elwood azonnal. – A hajó hajnali kettőre ott van. Ha… – meredt jelentőségteljesen Chuckra.

Bontotta a vonalat, majd a kávézóasztal szélére tett, leégett cigarettáért ment. Ha a hajó nem jön meg, ez a vég, nincs más terve,
más megoldása. Joan Trieste talán megint megmenti, talán feltámasztja, amikor Hentman bérgyilkosa tényleg megöli… De ha a
Terrán marad, előbb-utóbb megtalálják és megölik, vagy minimum elfogják. A nyomkövető eszközök egyszerűen túl fejlettek
már. Ha a célpont még a bolygón van, csak idő kérdése, hogy megtalálják. A Lunán azonban vannak még fel nem térképezett
területek, a nyomkövetés ott még problematikus. És vannak távoli bolygók meg holdak, ahol szinte lehetetlen lenne őt
megtalálni.

Az egyik ilyen terület az Alfa-rendszer. Például az Alfa III és a holdjai, beleértve az M2-t. Főleg az M2-t. És egy fénynél is
gyorsabb CIA-s hajóval napok alatt odaér. Ahogy Mary és a bandája.

Kinyitotta az ajtót és kiszólt Joannak:

– Oké, megvolt a hívás. Ennyi.

Elhagyod a Terrát? – kérdezte hatalmasra nyílt, sötét szemmel a lány.

Meglátjuk. – Leült. Már csak várni kell.

Joan óvatosan letette a Futó Kagyló Nagyúr spóráival telt mérőpoharat Chuck foteljának karfájára.

Ezeket neked adom. Tudom, hogy akarod. Érted adta az életét, felelősnek érzed magad. Hadd mondjam el, mit kell tenni, ha a
spórák kikelnek. Chuck tollat és papírt fogott, hogy lejegyezze az instrukciókat. Csak órákkal később jött rá – a Ross Rendőrség
megérkezett, és elvitte a halottat a tetőről, aztán Joan Trieste is elment –, mit is tett. Bunny

Hentmannak igaza lett: elárulta a CIA-nak. De azért tette, hogy mentse az életét. Ez persze Hentman szemében aligha nyomós
érv, hiszen ő is az életét próbálta menteni.

Mindenesetre már megtette. Várt tovább, egyedül a lakásban. Várta a CIA hajóját. Ami valószínűleg sosem érkezik meg. És
akkor? Akkor itt ülök és várok valami másra, Hentman következő emberére. Kávéskanalanként mérem ki az életem.

Pokoli hosszú várakozás volt.

 ***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Tíz

Tíz

Gabriel Baines enyhén meghajolt:

Mi vagyunk a sine qua non tanács, a legfelső hatalom ezen a bolygón, mely fölött senki nem áll. – S hideg, merev udvariassággal
kihúzott egy széket a terrai pszichológusnak. Dr. Mary Rittersdorf kurta mosolylyal fogadta el. A férfi fáradtnak látta; a mosoly
őszinte hálát sugallt.

A tanács többi tagja a maga módján mutatkozott be dr. Rittersdorfnak.

Howard Straw. Manus.

J-Jacob Simion, a hebéktől, ahol leszálltak. – Simion nem tudta elfojtani az idióta vigyorát.

Annette Golding, poli. – A nő szeme éber volt, mereven ült, úgy figyelte a pszichológusnőt, aki betolakodott az életükbe.

– Ingred Hibbler. Egy, kettő, három. Rökény.

Hogy? Ja, persze. Rögeszmés-kényszeres.

– Omar Diamond. Gondolom, kitalálja, melyik klánból. – Diamond távoli tekintettel nézett körül. Gabriel Baines bosszúsan
látta, hogy viszszahúzódott a saját világába. Ez aligha az egyénieskedés ideje, még a misztikus rendnek sem; ebben a pillanatban
vagy egészként működnek együtt, vagy sehogy sem.

A depis szólalt meg kongó, csüggedt hangon:

Dino Watters. – Még mondani akart valamit, de feladta, túl nagy volt neki a pesszimizmus, a puszta reménytelenség súlya. Újra
maga elé meredt, és szánalmas, tikszerű mozdulattal a homlokát dörgölte.

Engem pedig már ismer, dr. Rittersdorf – mondta Baines, és az előtte heverő papírt zörgette, amely a tanács közös
erőfeszítésének terméke volt: a manifesztumuk. – Köszönjük, hogy eljött – kezdte, majd megköszörülte a torkát. Hangja rekedt
lett a feszültségtől.

Köszönöm, hogy megengedték – mondta dr. Rittersdorf ünnepélyesen, de (Baines számára) fenyegetőn. Szemében nem látszott
semmi.

Engedélyt kért Gandhitownon kívül más településeket is meglátogatni. Főképp Da Vinci Heightsot. Megbeszéltük a kérdést, és
úgy döntöttünk, nem engedélyezzük.

Értem – bólintott dr. Rittersdorf.

– Mondja el neki, miért – szólalt meg Howard Straw. Ocsmány képet vágott, egy pillanatra sem vette le szemét a terrai
pszichológusról. Gyűlölete megtöltötte az egész termet, megfertőzte a levegőt; Gabriel Baines úgy érezte, fuldoklik tőle.

Várjanak – emelte fel a kezét dr. Rittersdorf. – Egy pillanatot kérek, mielőtt felolvassák az állásfoglalásukat. – Lassan, alaposan,
pusztán szakmai érdeklődéssel végigmérte őket.

Howard Straw ellenségesen viszonozta. Jacob Simion leszegte a fejét, üresen mosolygott. Annette Golding sápadtan, idegesen
vakarta körme tövét. A depis észre sem vette, hogy nézik, mert nem emelte fel a fejét. A skizó, Omar Diamond édeskés
fenségességgel viszonozta dr. Rittersdorf tekintetét, ám alatta Baines idegességet sejtett; Diamond mintha bármelyik pillanatban
fel akart volna pattanni.

ó maga vonzónak találta dr. Mary Rittersdorfot. Átfutott a fején, hogy vajon az a tény, hogy a férje nélkül érkezett, jelent-e
valamit. Szexi nő. A találkozó természetét tekintve nehezen volt megmagyarázható dr. Rittersdorf határozottan nőies öltözéke:
fekete pulóver és szoknya, felfelé kunkorodó orrú aranyozott papucs, harisnya nélkül. Baines megfigyelte, hogy a pulóver icipicit
szűk. Mrs. Rittersdorf tudatában van ennek? Nem tudta megmondani, de a figyelme a nő mondanivalójáról folyton
kihangsúlyozott mellére vándorolt. Kicsik voltak, de határozottak. Tetszettek neki.

Kíváncsi vagyok, ez a nő – a harmincas évei elején járhat, testileg kétségtelenül érett – nem keres-e mást is itt, mint szakmai
sikert. Erős érzelmi intuíciója támadt, miszerint dr. Rittersdorfban nemcsak a feladatorientált, de a személyes szellem is
működik; amiről talán ő maga nem is tud. A testnek megvannak a maga útjai, merengett, melyek olykor szemben állnak az elme
céljaival. Reggel felkelve dr. Rittersdorf talán

bele sem gondolt, miért akarja ezt a pulóvert viselni. Testében azonban a fejlett női érzék nagyon is tudta.

És Baines testének analóg része reagált erre. Az ő esetében azonban tudatosan. Amit talán a csoportunk előnyére fordíthatunk,
gondolta Baines. Ez talán nem olyan kockázatos nekünk, mint ellenségeinknek. Ezzel a gondolattal ismét védekező pozícióba
csúszott; rengeteg terve volt, nem csak maga, de kollégái védelmére is.

– Dr. Rittersdorf, mielőtt beengednénk a telepeinkre – mondta a nőnek –, a klánjainkat képviselő delegáció meg kell hogy
vizsgálja a hajójukat, hogy ellenőrizzük, hoztak-e fegyvert magukkal. Más még futólag sem érdemel figyelmet.

– Nincs fegyverünk – válaszolt dr. Rittersdorf.

Mindazonáltal javaslom, hogy engedje meg nekem és még egy személynek a jelenlevők közül, hogy elkísérjük a bázisukra. Itt a
kiáltványunk – zörgette meg a papírt –, mely felszólítja a hajójukat, hogy negyvennyolc terrai órán belül hagyják el Gandhitownt.
Ha nem engedelmeskednek – nézett Straw-ra, aki bólintott –, katonai hadműveletet indítunk maguk ellen azon az alapon, hogy
maguk ellenséges, nem kívánt betolakodók.

Megértem az aggodalmukat – felelte halk, árnyalt hangon dr. Rittersdorf. – Sokáig éltek itt elszigetelve. Csakhogy – egyenesen
ránézett, szép, intelligens szeme céltudatosan mélyedt az övébe –, sajnos fel kell hívnom a figyelmüket egy tényre, amit
ízléstelennek fognak találni: maguk egyenként és kollektíven is elmebetegek.

Feszült, hosszú csend következett.

A francba – morogta Straw csak úgy maga elé –, hát nem robbantottuk az égbe évekkel ezelőtt azt az úgynevezett kórházat? Ami
igazából koncentrációs tábor volt. – Az ajka megrándult. – Rabszolgamunka céljára.

Sajnálom; de téved – mondta dr. Rittersdorf. – Valóban kórház volt, és ezt a tényt bele kell venniük a minket érintő terveikbe.
Nem hazudok, ez az igazság.

Quid est veritas? – dörmögte Baines.

Tessék?

– „Mi az igazság?" Eszébe sem jutott, doktornő, hogy az elmúlt évtizedben mi itt felülemelkedtünk a kezdeti problémáinkon, és…
alkalmazkodtunk? Vagy hogy mondják ezt maguk? Mindenesetre képesek vagyunk interperszonális kapcsolatokra, aminek most
ebben a teremben is tanúja lehet. Ha együtt tudunk működni, csak nem vagyunk betegek, nem? Nincs más teszt, csak a
csoportos együttműködés – azzal elégedetten hátradőlt.

Dr. Rittersdorf megfontoltan válaszolt:

– Kétségtelenül összefogtak a közös ellenséggel szemben. Azaz ellenünk. Csakhogy fogadok, hogy mielőtt megérkeztünk, és
miután elmegyünk, szétforgácsolódnak egyénekre, akik bizalmatlanok és félnek egymástól, képtelenek kollaborálni. –
Lefegyverzően mosolygott, csak túl bölcs mosoly volt, hogy Baines bevegye, nagyon is aláhúzta a mondanivalóját.

Mert persze igaza van, rátapintott a lényegre. Nem rendszeres ez a funkcionálás.

Ugyanakkor téved is.

Itt követi el a hibát. Azt feltételezi, talán önigazoló védekezés gyanánt, hogy a félelem és ellenségesség a tanácstól ered, pedig a
Terra alkalmaz fenyegető taktikát; a hajó leszállása a de facto ellenséges cselekedet… különben megpróbáltak volna engedélyt
kérni. Maguk a terraiak mutattak az első pillanattól bizalmatlanságot, csak ők felelősek a jelenlegi kölcsönös gyanakvásért. Ha
akarták volna, könnyen elkerülhették volna.

– Dr. Rittersdorf, az alfai kereskedők kapcsolatba lépnek velünk, amikor leszállási engedélyt kérnek. Maguk nem tették. Velük
gond nélkül kereskedünk. Rendszeresen.

Ez láthatóan talált, a nő nem tudta, mit feleljen. Míg töprengett, a többiek mocorogtak, ki érdeklődve, ki lenézően, Howard
Straw pedig könyörtelen ellenségességgel.

– Feltételeztük – mondta végül dr. Rittersdorf –, hogy ha hivatalosan kérünk leszállási engedélyt, visszautasítanak.

– De meg sem próbálták – mosolygott nyugodtan Baines. – „Feltételezték." Most már sosem fogják megtudni, mert…

– Megadták volna? – csattant fel a nő, határozottan, fensőbbségesen, áttörve, szétzilálva Baines hangját, aki önkéntelenül
elhallgatott.

– Nem adták volna meg. Ezzel maguk is tisztában vannak. Kérem, legyünk realisták!

Ha odatolják a képüket a Da Vinci Heightsra, megöljük magukat – fenyegetőzött Straw. – Sőt, ha nem mennek el, akkor is. És a
következő hajó, ami megpróbál landolni, sosem ér földet. Ez a mi világunk, és a miénk is marad, amíg csak élünk. Mr. Baines fel
tudja önnek olvasni részletesen, annak idején hogyan börtönöztek be ide minket, mindent belevettünk a manifesztumba, amit ő
meg én a többi jelenlevő segítségével készítettünk. Olvassa fel, Mr. Baines.

„Huszonöt évvel ezelőtt – kezdte Baines – egy telepet hoztak létre ezen a bolygón…"

Dr. Rittersdorf sóhajtott:

Tudomásunk szerint a maguk katonai tevékenységének gócpontja a manus telepen található. Mostantól négy óra múlva tábort
bontunk, elhagyjuk Gandhitownt, a Da Vinci Heightsra megyünk, és harcba bocsátkozunk. Ehhez terrai katonai erőket
mozgósítunk, melyek úgy félórányira állomásoznak innen.

Ismét feszült csend telepedett a teremre.

Végül Annette Golding szólalt meg, de alig lehetett hallani: – Olvassa a manifesztumunkat, Gabriel.

A férfi biccentett és folytatta az olvasást. De a hangja remegett. Aztán megint megszakadt az olvasás, mert Annette elsírta magát:

– Látják, mi vár ránk? Újra kórházi betegekké fognak tenni minket.

Ez a vég.

– Terápiát kapnak tőlünk – nyugtatta feszengve dr. Rittersdorf. – Attól majd… nyugodtabban viselkednek egymással. Sokkal
inkább önmaguk lesznek. Az élet kellemesebb, természetesebb lesz. Most olyan sok a feszültség és a félelem…

– Attól félünk – morogta Jacob Simion –, hogy a Terra betör ide, és megint úgy bánik velünk, mint az állatokkal.

Négy óra, ez járt Gabriel Baines fejében. Nem sok. Hangja remegett, ahogy olvasta a manifesztumot.

Ures gesztusnak érezte. Mert egyszerűen semmi nincs, ami megmentene minket, gondolta.

Amikor a találkozó véget ért és dr. Rittersdorf távozott, Gabriel Baines a többiek elé tárta a tervét.

Hogy mi? – kérdezte végtelen lenézéssel Howard Straw, s a fintortól csúf arca saját paródiája lett. – Hogy el fogja csábítani?
Istenem, a nőnek talán igaza van, tényleg diliházban a helyünk. – Hátradőlt és lihegett. Annyira undorodott, hogy már további
szidalmakra sem telt tőle, a többiekre hagyta.

Kicsit sokat képzel magáról, Gabriel – mondta Annette.

– Kéne valaki telepatikus képességgel, aki meg tudja mondani, igazam van-e. – Gabriel odafordult Jacob Simionhoz. – Annak a
hebe szentnek, Ignatz Ledeburnak nincs valamennyi telepatikus képessége? Az ő pszí képességébe sok minden belefér.

Én nem tudok róla – felelte Simion. – De megpróbálhatja Sarah Apostolest – kacsintott Gabrielre, vidáman ingatva a fejét.

Telefonálok Gandhitownba – vette fel a kagylót Gabriel Baines. – A vonalak megint vacakolnak. Hat napja. Oda kell mennie.

Amúgy is oda kell mennie – emelkedett ki a végtelen depresszióból Dino Watters. A jelek szerint egyedül neki tetszett Baines
terve. – Végül is a nő is ott van. Gandhitownban, ahol szabad a vásár, ahol mindenkinek mindenkitől van gyereke. Talán őt is
elragadja a hely szelleme.

Mázlija van, Gabe, hogy a nő a hebék között szállt le – értett egyet Straw. –Így jobban reagál magára.

Ha csak így tudunk viselkedni – jegyezte meg mereven Miss Hibbler –, megérdemeljük, hogy elpusztuljunk. Komolyan.

A világegyetem végtelen sok módon tudja beteljesíteni magát – érvelt Omar Diamond. – Még ezt sem szabad kapásból
elutasítanunk.

Gabriel Baines egy szó nélkül, még Annette-től sem búcsúzva el, otthagyta a tanácstermet, lement a nagy kőlépcsőn, majd ki az
épületből a parkolóba. Ott beszállt a turbina meghajtású autójába, és szerény száz kilométer per órával már robogott is
Gandhitown felé. Úgy saccolta, a négyórás határidő előtt odaér, már ha semmi nem torlaszolja el az utat. Dr. Rittersdorf
rakétával repült vissza, ő már ott van. Átkozta ezt az archaikus közlekedési eszközt, de hát ez van. Ez az ő világuk és valósá

guk, amiért harcolni fognak. A terrai kultúra holdjaként modernebb közlekedési eszközökhöz jutnának, de az közel sem jelentene
kárpótlást azért, amit elvesztenének. Inkább utazzunk száz kilométer per órával, és legyünk szabadok. Tessék, egy szlogen!

Azért kicsit bosszantó. Tekintve a küldetésének fontosságát, akár jóváhagyta a tanács, akár nem.

Négy órával és húsz perccel később, az utazástól fizikailag kimerülve, de szellemileg éberen, elérte Gandhitown
szemétkupacokkal ékes peremét. Orrát megcsapta a település szaga, a rothadás égett szaga, amelybe számtalan apró tűz savas
bűze keveredett.

Az utazás alatt új ötlet fogalmazódott meg benne, így az utolsó pillanatban mégsem Sarah Apostoles, hanem a hebe szent, Ignatz
Ledebur viskója felé fordult.

Ledeburt az udvarban találta, egy vén, rozsdás benzingenerátort bütykölt, körülötte a gyerekek és a macskák hada.

Láttam a tervet – intette le a magyarázkodni készülő Gabrielt. – Nemrég jelent meg a horizonton vérrel írva.

Akkor tudja, mit akarok magától.

– Igen – bólintott Ledebur. – És a múltban számos nőnél hasznát is vettem. – Letette a kalapácsot, és a viskó felé indult. A
gyerekek nem követték, a macskák igen. Gabriel Baines is. – Ez azonban mikroszkopikus ötlet – rótta meg Ledebur, és
felkuncogott.

– Tud olvasni a jövőben? Meg tudja mondani, sikerrel járok-e?

– Nem vagyok látnok. Mások talán jósolnak, én hallgatok. Egy pillanat! – Megállt a viskó legnagyobb helyiségében, a macskák
meg ott ugráltak, dörgölőztek, nyivákoltak körülötte. A mosogató fölül leemelt egy befőttesüveget valami sötét anyaggal;
lecsavarta a fedelét, beleszagolt, megrázta a fejét, majd visszazárta és feltette a helyére. – Nem ez. – Keresett kicsit, majd
kinyitotta a jégszekrényt, matatott benne, s egy műanyag flakont vett ki, amit homlokráncolva vizsgált.

Soros felesége – Gabriel Baines nem tudta a nevét – jött ki a hálószobából, közönyösen rájuk nézett, és ment tovább. Zsákruhát
viselt, teniszcipőt, zoknit nem; haja fésületlen, koszos massza volt, ami a feje tetejét és tarkóját fedte. Baines undorodva nézett
félre.

Hol van az az üveg tudodmicsoda? – kérdezte tőle Ledebur. – Az a keverék, amit használtunk, mielőtt… – és tett egy beszédes
gesztust.

A fürdőben. – Azzal a nő kitotyogott.

Ledebur eltűnt a fürdőben, ahonnan üvegek koccanása-csörgése hallatszott. Végül egy vizespohárral jött ki, amelyben a folyadék
járás közben eléggé lotyogott.

Ez az – villantotta ki két foghelyét a mosollyal. – Csak meg kell itatni a nővel. Hogy akarja csinálni?

Gabriel Bainesnek pillanatnyilag fogalma sem volt.

Majd meglátom – nyújtotta kezét az afrodiziákumért.

***

Ledeburtól Gandhitown egyetlen bevásárlóközpontjába hajtott. Leparkolt a kupolaszerű faépület előtt, melyről hámlott a festék,
a bejáratot és a parkolót behorpadt flakonok és eldobott kartondobozok torlaszolták el. Az alfai kereskedők itt szabadultak meg a
másodrendű árutól.

Bent vett egy üveg alfai brandyt, majd az autójában kinyitotta, kiöntött belőle valamennyit, és beletöltötte a hebe szenttől kapott
illatos, seprős afrodiziákumot. A két folyadék nagy nehezen elkeveredett. Elégedetten visszadugózta az üveget és indított.

Most nem bízhat természetes képességeiben; ahogy a tanács rámutatott, nem jeleskedik szerelmi téren. Márpedig ha túl akarják
élni, ez a minimum.

Minden gond nélkül megtalálta a terrai hajót, magasan, fényesen, fémesen tornyosult Gandhitown fölé. Arra hajtott.

Pár száz méterre a hajótól egy terrai őr állította meg, aki a háborúból ismerős szürke-zöld egyenruhát viselt. Baines látta, hogy
egy közeli kapualjból nehézfegyver csöve irányul rá.

– A papírjait kérném – mérte végig az őr.

– Mondja meg dr. Rittersdorfnak, hogy a legfelsőbb tanács képviselője jött az utolsó ajánlattal, mellyel elkerülhetjük a vérontást
mindkét oldalon – felelte, mereven kihúzva magát a kormány mögött. Nem nézett az őrre, csak egyenesen előre.

Interkomon érkezett az engedély.

Beléphet, uram.

Egy másik terrai, szintén teljes katonai felszerelésben, fegyverrel és rangjelzésekkel, kísérte gyalog a rámpához, ami a hajó
nyitott zsilipéhez vezetett. Felmentek, s hamarosan már morózusan ballagott egy folyosón, keresve a 32-H szobát. A falaktól
nyugtalan lett, szeretett volna kint lenni, ahol szabadon lélegezhet. Most már késő. Megtalálta az ajtót. Habozott, majd kopogott.
Hóna alatt lötyögött a folyadék az üvegben.

Az ajtó kitárult, ott állt dr. Rittersdorf, még mindig abban a kelleténél eggyel szűkebb fekete pulóverben, fekete szoknyában és
kunkori orrú cipőben. Bizonytalanul méregette:

Lássuk csak, maga Mr…

Baines.

Igen, a para. – Halkan, szinte magának dörmögte: – Skizofréniás paranoia. Ó, elnézést – pirult el. – Nem akartam megbántani.

Azért jöttem, hogy tósztot igyunk – mondta Gabriel Baines. – Csatlakozik? – azzal belépett a nő pici szobájába.

Tósztot? Mire?
Azt hiszem, nyilvánvaló – vont vállat épp a kellő bosszúsággal a hangjában.

Beadják a derekukat? – A nő hangja éles, átható volt. Becsukta az ajtót, és lépett egyet felé.

Két poharat – mondta szándékosan rezignált, tompa hangon. A papírzacskóból előhúzta az alfai brandyt, és nekiállt kinyitni. –
Bölcsen döntöttek – jelentette ki dr. Rittersdorf. Határozottan csinosnak nézett ki, ahogy poharakért sietett. A szeme csillogott.
– Ez jó jel, Mr. Baines. Komolyan.

Gabriel Baines a megtestesült vesztes álarcában ünnepélyesen teletöltötte a poharakat.

Akkor leszállhatunk a Da Vinci Heightson? – kérdezte dr. Rittersdorf, és belekortyolt.

Persze. – Ó is megízlelte. Rémes volt.

Informálom a missziónk biztonsági tagját, Mr. Mageboomot, nehogy bármi… – A nő elhallgatott.Mi baj?

Nagyon különös… – Dr. Rittersdorf a homlokát ráncolta. – Mintha rebegne bennem valami. Itt bent. Ha nem tudnám… – Zavart
arcot vágott. – Ne is törődjön vele, Mr… Baines, ugye? – Gyorsan felhajtotta az italt. – Hirtelen olyan feszült lettem. Gondolom,
aggódtam. Nem akartuk, hogy… – Hangja elcsuklott. A sarokba ment és leült a székre. – Valamit tett az italba. – Elejtette a
poharat. Felállt, és a túlsó falon elhelyezett vörös gomb felé sietett, ahogy csak bírt.

Banies azonban elkapta a derekát. Az Alfa III M2 tanácsának teljhatalmú megbízottja cselekedett. A terv életbe lép, akármi is
lesz a vége. Dr. Rittersdorf megharapta a fülét, kis híján letépve a cimpáját.

Hé! – méltatlankodott Baines.

Aztán azt mondta: – Mit művel?

Aztán meg azt: – Ledebur kotyvaléka bevált.

Hozzátette: – Azért mindennek van határa.

Kopogtak.

Dr. Rittersdorf kissé magához tért: – Nem szabad!

– Mageboom vagyok – mondta egy tompa férfihang a folyosón.

Dr. Rittersdorf kibontakozott az ölelésből, talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt és bezárta. Aztán megpördült, és állati mohósággal
rávetette magát Bainesre, legalábbis a férfi így látta. Lehunyt szemmel várta a becsapódást.

Elérik ezzel, amit akartak? Mármint politikailag?

Leszorította a nőt a padlóra, kicsit jobbra a ledobott ruháitól:

Dr. Rittersdorf…

Mary. – És ezúttal a száját harapta meg, fogai olyan erővel csattantak össze, hogy a férfi fájdalmában összerezzent, és
önkéntelenül lehunyta a szemét. Ez súlyos hiba volt, mert abban a pillanatban megbillent, és a következőben már alul volt, a nő
belevájta térdét az ágyékába, megragadta a haját két oldalt a füle fölött, és felfelé húzta, mintha le akarná tépni a fejét. Közben
meg…

– Segítség! – kiáltott erőtlenül.

Aki kopogott, már elmehetett, mert nem érkezett válasz.

Baines megpillantotta a vörös gombot a falon, amit az előbb Mary Rittersdorf meg akart nyomni – most már esze ágában sem
volt –, és arra araszolt.

Nem érte el.

Ami a legrémesebb, gondolta később csüggedten, hogy ez sehová nem viszi a tanácsot.

Dr. Rittersdorf, térjen észhez – kapkodott levegő után. – Az isten szerelmére, beszéljük meg, jó? Kérem!

A nő erre az orra hegyébe harapott bele; Baines érezte, ahogy éles kis fogai összeérnek. És nevetett hozzá, hosszú, visszhangos
kacagással, amitől a férfi ereiben megfagyott a vér.

Ebbe halok bele, gondolta egy mérhetetlen időintervallum után, amely alatt egyiküknek sem sikerült megszólalni. Halálra
harapdálnak, és nem tehetek semmit. Úgy érezte, mintha felpiszkálta volna a világegyetem libidóját; elemi, ám irdatlan erő
szögezte a szőnyegre, a menekülés esélyét is megtagadva. Ha valaki betörne, mondjuk, az egyik fegyveres őr…

Tudta, hogy maga a legcsinosabb férfi a világon? – suttogta Mary Rittersdorf az arcába, azzal kicsit hátradőlt, felguggolt, hogy
jobb pozíciót keressen. Baines kihasználta az alkalmat, és odább gurult, majd négykézláb kepesztetett a gombért, hogy hívjon
bárkit, terrai vagy sem, már nem érdekelte.

A nő lihegve elkapta a bokáját. Elvágódott, feje nekicsapódott egy fémszekrény oldalának. Nyögve fogadta, ahogy eláradt testén a
vereség és a megsemmisülés, méghozzá olyan mértékben, amihez hasonlóra életében nem számított.

Mary Rittérsdorf nevetve megfordította és megint ráugrott; csupasz térdét ismét belevájta, melle a férfi arca előtt lengett, ahogy
csuklóját a padlóra nyomta. Nem érdekli, hogy eszméletemnél vagyok-e, értette meg Baines, ahogy a sötétség befogadta. Még egy
gondolat hatolt az elméjébe, egy utolsó elhatározás.

Ezért valahogy meg fog fizetni Ignatz Ledeburnak, még ha az lesz élete utolsó cselekedete is.

Annyira aranyos vagy – dörrent Mary Rittersdorf hangja a fülétől pár milliméterre, valósággal megsüketítve. – Meg tudnálak
zabálni. – Egésztestén remegés futott végig, akár egy készülődő vihar, a föld rengő rétege. Bainesnek, ahogy elájult, volt egy
olyan gyanúja, hogy dr. Rittersdorf még épp csak elkezdte. És ezért nem Ledebur löttye felelős, mert rá nem így hatott. Gabriel
Baines és a hebe szent szere együttesen adott lehetőséget annak a valaminek, ami eleve ott volt dr. Mary Rittersdorfban, várva,
hogy felszínre bukkanhasson. És még szerencsésnek mondhatja magát, ha a kombináció végül szimplán bájitalnak, és nem
halálitalnak bizonyul.

Teljesen azért nem vesztette el az eszméletét. Így aztán tudatában volt, amikor a tevékenység, melynek részese volt, sokkal
később csitulni kezdett. A mesterségesen előidézett forgószél elapadt, és szeszélyes béke állt be. Aztán dr. Mary Rittersdorf
szobájának padlójáról átvitték – hogy ki, az rejtély maradt előtte – egy másik helyre.

Bárcsak halott lennék! – gondolta – A haladékunk nyilván lejárt, a terrai ultimátum szintén.

Nem tudta megállítani az eseményeket. És hol is van? Baines óvatosan kinyitotta a szemét.

Sötét volt. A szabadban feküdt, csillagok alatt, körülötte Gandhitown szemétdombjai emelkedtek. Hiába kereste vadul, semerre
nem látta a terrai hajót. Biztos felszállt. És a Da Vinci Heightsra ment.

Erőtlenül felült. Megborzongott. Te szentséges szemétdomb, hol vannak a ruhái? A nőnek még azt se jutott eszébe visszaadni?
Visszafeküdt, lehunyta a szemét, és dallamos hangon szidta magát. Ő, a legfelsőbb tanács para tagja ilyen helyzetben. Ez már túl
sok.

Jobbra neszt hallott. Kinyitotta a szemét és arra kémlelt. Valamiféle elavult gépezet pöfögött felé. Most látta meg maga körül a
bokrokat. A bokorba hajították ki. Gyűlölte ezért a nőt, ám a félelme tőle, ami sokkal nagyobb volt, nem múlt el.

Egy tipikus belső égésű hebe kocsi közeledett, most már ki tudta venni a sárga reflektort.

Talpra állt és integetett, ott, a tehéncsapás közepén, Gandhitown peremén.

– Mi a baj? – kérdezte a hebe sofőr elnyújtott, száraz hangon. Annyira visszafejlődött, már nem is törődött az óvatossággal.

Baines odament a kocsihoz.

Megtámadtak.

Igen? Sajnálom. Elvették a ruháját is? Szálljon be! – A hebe addig ütötte a hátsó ajtót, míg nyikorogva kinyílt. – Elviszem haza.
Adok ruhát.
Ha megtenné, hogy Ignatz Ledeburhoz visz el! Beszélnem kell vele. – De persze ha eleve ott volt eltemetve a nőben ez a vadság,
akkor hogyan hibáztathatná a szentet? Senki nem jósolhatta meg, és ha a szer általában így hatott volna a nőkre, Ledebur sem
használja.

Az meg kicsoda? – kérdezte a hebe, ahogy indított.

Gandhitownban nemigen létezett kommunikáció; ez olyan szimptóma, értette meg Baines, ami igazolja Mary Rittersdorf
észrevételeit. Azért összeszedte magát, és amennyire tudta, leírta a szent viskójának helyét.

Ja, igen – bólintott a sofőr. – A fickó a macskákkal. Az egyiket elgázoltam a minap – kuncogott. Baines felnyögött és lehunyta a
szemét. Hamarosan megálltak a szent épp csak megvilágított viskója előtt. A sofőr kiimádkozta az ajtót, s Baines mereven
kikecmergett. Minden porcikája iszonyúan fájt a millió harapástól, amit Mary Rittersdorftól kapott. Áttipegett a szemetes
udvaron a kocsi reflektorának egyenetlen sárga fényében, megkereste a viskó ajtaját, félretolt egy rakás macskát, és kopogott.

Amikor Ignatz Ledebur meglátta, kis híján megszakadt a röhögéstől.

Ez aztán randevú lehetett! Csurom vér. Hozok valami ruhát, Elsienek meg lesz valamije a harapásokra vagy mik azok… Mintha
körömvágó ollóval dolgozta volna meg magát. – Kuncogva elcsoszogott a viskó hátuljába. Koszos gyerekek bámulták Bainest.
Rájuk se hederítve melegedett az olajkályhánál.

Később, ahogy Ledebur soros felesége kenegette a harapásokat – amelyek orra, szája és füle körül csoportosultak –, Ledebur
pedig rongyos, de viszonylag tiszta ruhát hozott, Gabriel Baines azt mondta:

A nő nyilván orál-szadista fajta. Ott tévedtem. – Mary Rittersdorf ugyanolyan beteg, mint bárki az Alfa III M2-n. Csak eddig
latens volt.

A terrai hajó elment – közölte Ledebur.Tudom – kezdett öltözni.

Az elmúlt órában látomásom volt egy másik terrai hajó érkezéséről.

Hadihajó Da Vinci Heights elfoglalására – tippelt Baines. Vajon elmennek odáig, hogy H-bombát dobnak a manusok telepére?
Persze szigorúan a pszichoterápia nevében.

Ez egy apró, gyors üldözőhajó. Az ősi erők így mutatták nekem. Akár egy méh. Gyorsan jött, és a poli telep, Hamlet Hamlet
mellett ért le. Bainesnek azonnal Annette Golding jutott eszébe. Nagyon remélte, hogy jól van.

Van valami járműve, amivel visszajutok Adolfville-be?

A sajátja valószínűleg ott áll, ahol a terrai hajó volt. A francba, odáig el is gyalogolhat. Aztán nem hazamegy, hanem Hamletbe.
Megbizonyosodik róla, hogy Annette-et nem erőszakolták meg, verték meg, vagy lőtték le. Ha bármi bántódása esett…

Cserbenhagytam őket – mondta Ledeburnak. – Azt állítottam, van tervem. Számítottak rám, mert para vagyok. – De még nem
adta fel, para elméje zsongott a tervektől. Így száll majd a sírba is: azt tervezve, hogyan győzze le az ellenséget.

Egyen valamit, mielőtt elindul – tanácsolta Ledebur nője. – Van egy kis májragu. A macskáknak szántam, de szívesen
megkínálom.

Köszönöm. – Épp hogy sikerült nem okádnia. A hebék főztje hagyott maga után kívánnivalót. De a nőnek igaza van. Vissza kell
nyernie némi energiát, különben összeesik útközben. A történteket tekintve csoda, hogy eddig bírta.

Evés után kölcsönkért Ledeburtól egy elemlámpát, megköszönte a ruhát, kenőcsöt és az ennivalót, majd gyalog nekivágott
Gandhitown keskeny, kanyargós, szemetes utcáinak. Szerencséjére a kocsi ott volt, ahol hagyta, se a hebék, se a terraiak nem
vontatták el, szedték szét vagy préselték össze.

Beszállt, és keletnek hagyta el Gandhitownt, Hamlet Hamlet felé. Megint csak szánalmas száz kilométer per órával döcögött a
nyílt térségen át. Olyan izgatottság fogta el, amilyet még életében nem érzett. Ha a Da Vinci Heightsot megtámadták, és talán
már el is foglalták, akkor mi maradt? A manus klán fantasztikus energiája nélkül hogyan élhetik túl?

Talán ez a kis terrai hajó jelent valamit. Ebben nem reménykedhet? Váratlanul jött. Mert az előre látható dolgok terén esélyük
sincs, vereséget szenvedtek.
Ő nem volt skizó, se hebe, mégis a maga módján neki is látomása támadt. A véletlent látta, a sokból egyetlen kicsippentett
lehetőséget. Az első terve kudarcot vallott, de még itt volt ez. Hitt benne. És még csak azt sem tudta, miért.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Tizenegy

Tizenegy

Hazafelé a tanácsülésről, ahol tanúi voltak, ahogy a terrai ultimátum lejárt, és az ellenség elindult Da Vinci Heights felé, Annette
Golding az öngyilkosságot fontolgatta. Elsodorták őket az események; hogyan tudna az ember ellenállni egy olyan bolygó
érveinek, amely nemrég az egész Alfa birodalmat legyőzte?

Reménytelen. Biológiai szinten felismerte ezt, és megadta magát. Olyan vagyok, mint Dino Watters, gondolta, a sáros utat
figyelve, reflektorának fényét a műanyag csíkon, mely Adolfville-t összekötötte Hamlet Hamlettel. Amikor arra kerül a sor,
inkább nem harcolok, inkább feladom. És senki nem kényszerít, én akarom.

Erre a felismerésre könnyek öntötték el a szemét. Ezért bámulom a manusokat, vélte. Azt tisztelem bennük, ami nem vagyok. Én
nem vagyok nyers, zárkózott, hajthatatlan. Bár mint poli, elméletileg lehetnék. Bármi lehetnék. Én viszont…

Jobbra retrorakéta csíkját látta az éjszakai égen. Hajó érkezik. Nagyon közel Hamlet Hamlethez. Ha az úton marad, találkozik is
vele. Poli módra egyszerre két egyenlő mértékű, de ellentétes érzelmet érzett. A félelemtől összerezzent, ám a kíváncsiság,
mohóság, várakozás és izgalom elegye arra késztette, hogy gyorsítson.

Azonban mielőtt odaért volna, félelme felülkerekedett. Lassított, lehajtott a padka puha talajára. A kocsi némán állt meg.
Lekapcsolt reflektorral ült, hallgatta az éji neszeket, és töprengett, mit tegyen.

Ültéből éppen ki tudta venni a hajót. Időnként fény villant belőle. Valaki csinál valamit. Talán terrai katonák készülnek Hamlet
Hamlet lerohanására. De hangokat nem hallott. És a hajó nem tűnt túl nagynak.

Annette-nek természetesen volt fegyvere, a tanács minden tagjának kellett, még ha a hebe rendszeresen otthon is felejtette. A
kesztyűtartóból kihalászta az ósdi ólomgolyós pisztolyt. Sosem használta, és képtelenségnek tűnt, hogy most esetleg fogja. De
nem volt választása.

Gyalog osont a csenevész bokrok között, míg hirtelen előtte nem termett a hajó. Hátrahőkölt. A fény tovább villogott, a hajó
aljánál folytatódott a tevékenység.

Egy férfi gödröt ásott. Teljesen belemerült a munkába, izzadt arcát ráncolva összpontosított. Aztán hirtelen visszasietett a
hajóba.

Amikor megjelent, egy dobozt hozott, amit letett a gödör mellé. Ahogy a fény a dobozra villant, Annette Golding öt grépfrútszerű,
nedves és pulzáló, eleven gömböt látott. Felismerte. Ganümédeszi nyálkagomba újszülött kezdeti fázisa; látott róla képeket a
tanszalagokon. A férfi eltemeti őket, és a talajban gyorsan nőnek. Életciklusuk eme szakasza gyorsan kiteljesedik, ezért siet a
férfi. A gömbök meghalhatnak.

Onmagát is meglepve megszólalt:

– Az összeset nem tudja eltemetni időben. – Az egyik valóban már elsötétült és összement, a szemük előtt aszott meg. –
Figyeljen – ment oda a férfihoz, aki egyre csak ásott az apró ásóval. – Én nedvesen tartom őket. Van vize? – Válaszra várva
lehajolt mellé. – El fognak pusztulni.

Láthatóan a férfi is tudta. Durván felelt:

A hajóban. Hozzon egy nagyobb kannát. A vízcsapot megtalálja. – Azzal felkapta a töpörödő gömböt, és finoman belehelyezte a
gödörbe, majd kézzel földet kapart rá.

Annette bement a hajóba, megkereste a csapot meg egy edényt.

Odakint aztán belemerítette a gyorsan bomló gömböket a vízbe, közben azon merengett, hogy így van ez a gombákkal, minden
gyorsan történik velük: születésük, növekedésük, még a haláluk is. Talán szerencsések. Elég egy kis idő fennhéjázni.

Köszönöm – mondta a férfi, ahogy nekiállt eltemetni a második, immár nedves gömböt. – Nem is remélem, hogy mind
megmentem. A spórák kicsíráztak útközben. Nem volt hová tennem, csak egy edényem a mikroszkopikus csíráknak. –
Felpillantott, miközben tágította a gödröt. – Maga Miss Golding.

A doboz mellett guggoló Annette ránézett:

– Hogyhogy maga ismer engem, pedig én sosem láttam?Másodszor járok itt – felelte titokzatosan a férfi.

Az elsőnek eltemetett gömb máris növésnek indult. Az elemlámpa fényénél Annette látta, a talaj hogyan remeg és dudorodik,
ahogy a gömb átmérője gyorsan növekszik. Furcsa, vicces látvány volt, elnevette magát.

Sajnálom – mentegetőzött. – De maga annyira kapkodott, hogy eltemesse, és nézze meg. Nemsokára akkora lesz, mint mi. Aztán
továbbállhat. – Tudta, hogy a nyálkagomba egy mozgó gombafajta, ezért is nyűgözte le.

Honnan tud róluk ilyen sokat? – kérdezte a férfi.

Évekig nem volt más dolgom, mint tanulni. Biológiai és zoológiai szalagokat mentettem ki a… azt hiszem, maga kórháznak
nevezné… Na szóval onnan. Igaz, hogy az érett ganümédeszi nyálkagomba olyan intelligens, hogy beszélni is lehet vele?

Még annál is intelligensebb. – A férfi gyorsan elültetett egy újabb gömböt. Az zselészerűen remegett a kezében.

– Csodálatos! – lelkendezett Annette. – Szörnyen izgalmas. – Megérné itt maradni és végignézni. – Maga nem élvezi? – térdelt
le a doboz mellé és nézett a férfira. – Az éjszaka szagai, a levegő, az állatok neszezése. Kis állatok, csipkebéka meg harangszöcske.
És elültetni a gombákat, nem hagyni meghalni. Maga nagyon emberséges, látom magán. Árulja el a nevét!

A férfi rásandított:

Miért?

Csak. Hogy emlékezzek magára.

Megkaptam valaki nevét, hogy ne felejtsem el.

Már csak egy gömb maradt. Az első már kicsírázott, Annette látta, hogy több gömbbé osztódott, melyek összeragadtak.

De akartam a nevét, hogy… – Nem fejezte be, de Annette értette. – Chuck Rittersdorf vagyok.

Rokona dr. Rittersdorfnak, a terrai hajó pszichológusának? Igen, biztos a férje. – Biztos volt benne. Nyilvánvaló. Eszébe jutott
Gabriel Baines terve, a szája elé kapta a kezét, és huncutul kuncogott. – Jaj, ha tudná! De nem mondhatom el. – Még egy név,
amire emlékeznie kell:

Gabriel Baines. Kíváncsi volt, sikerült-e Gabe terve, hogy elcsábítja dr. Rittersdorfot. Volt egy olyan érzése, hogy nem. Gabe azért
jól szórakozhatott, talán ebben a pillanatban is.

Na, persze mindennek vége, hiszen megérkezett Mr. Rittersdorf. – Hogy hívták, amikor korábban itt járt?

Chuck Rittersdorf rámeredt: – Azt hiszi, megváltoztattam a…?

Másvalaki volt. – Csak így lehetett, különben emlékezne rá. Felismerte volna.

Rittersdorf kis szünet után válaszolt:

– Mondjuk, hogy itt jártam, találkoztunk, aztán visszatértem a Terrára. És most megint itt vagyok. – Úgy nézett rá, mintha az ő
hibája lett volna. Az utolsó gömb is a földbe került, a férfi automatikusan összeszedte a dobozt, az ásót, és elindult be a hajóba.

Annette követte:

Akkor most a nyálkagombák elfoglalják a holdunkat? – Eszébe jutott, hátha ez is a Terra terve. De ez a férfi láthatóan egyedül
dolgozott. Túl paraszerű félelem volt.

Történhetne rosszabb is – felelte Rittersdorf lakonikusan. Eltűnt a hajóban. Annette kis habozás után követte. Nagyokat
pislogott az éles fényben.

Egy pulton ott hevert az ólomtöltényes pisztolya, letette, amikor vizet töltött.

Rittersdorf felvette a pisztolyt, megnézte, majd szinte vigyorogva nézett rá:

– A magáé?

Igen – felelte szégyenlősen. Nyújtotta a kezét, hátha visszakapja, de nem kapta. – Kérem. Az enyém. Azért tettem le, mert
segíteni akartam, maga is tudja.

A férfi sokáig nézte. Aztán visszaadta a pisztolyt.

Köszönöm – felelte hálásan. – Ezt nem felejtem el magának. – Azzal akarta megmenteni a holdját? – Rittersdorf már
mosolygott. Nem is csúnya, vélte Annette, csak hektikus, gondterhelt képet vág, és túl ráncos. A szeme azonban tiszta kék. Olyan
harmincvalahány lehet. Nem idős, de nála idősebb. A mosolyában van valami fájdalom. Nemerőltetett, hanem mintha szokatlan
volna neki, mintha a boldogság még kis időre is nehezére esne. Talán a komorság rabja, mint Dino Watters. Sajnálja, ha így van.
Rettenetes betegség az. Sokkal rosszabb egy csomó mindennél.

Nem hiszem, hogy meg tudjuk menteni a holdat – felelte. – Magamat akartam védeni. Ismeri a helyzetünket, ugye? Mi…

Elméjében hirtelen egy hang kelt recsegve életre:

– Mr. Rittersdorf… – Elhalkult, majd visszatért, akár egy kristálydetektoros rádió gyenge vétele – …bölcs dolog. Látom, hogy
Joan… – Aztán a hang eltűnt.

Ez meg mi az ördög volt? – kérdezte megdöbbenve Annette.

A nyálkagomba. Az egyik. Nem tudom, melyik. – Chuck Rittersdorf láthatóan megkönnyebbült. – Sikerült megőrizni a
kontinuitást! – kiáltotta, mintha a lány egy mérföldre lett volna. – Visszatért! Mit szól, Miss Golding? Mondjon valamit! –
Megragadta a kezét, és körbe-körbe ugrált, akár egy gyerek. – Mondjon valamit, Miss Golding!

– Örülök, hogy boldognak látom – felelte engedelmesen Annette. – Olyan gyakran kéne ezt átélnie, ahogy csak lehet. Persze
fogalmam sincs, mi történt. Mindenesetre – fűzte ki az ujjait a férfiéból – tudom, hogy megérdemelte.

Valami moccant mögötte. Hátranézett. A hajó ajtaján sárga massza csorgott be. Szóval így néznek ki az utolsó fázisban, gondolta.
Lélegzetelállító volt. Hátralépett, de nem a félelemtől, hanem az áhítattól. Valóságos csoda, milyen gyorsan fejlődnek. Eszébe
jutott, hogy ilyen is marad bármeddig, amíg meg nem öli a túl hideg vagy meleg klíma, vagy a szárazság. Akkor spórázik, és a
ciklus kezdődik elölről.

A nyálkagombát egy másik követte. És azt egy harmadik. Chuck Rittersdorf meghökkent:

Melyikük Futó Kagyló Nagyúr?

Annette agyán gondolatok futottak át:

Az a szokás, hogy az elsőszülött veszi fel a szülő személyét. De igazából nincs különbség. Bizonyos értelemben mind Futó Kagyló
vagyunk, más értelemben egyikünk se az. Első lévén én viselem majd a nevet, a többiek meg kitalálnak maguknak olyan nevet,
amely megfelel.

Érzem, hogy ezen a holdon jól fogunk élni, a légkör, a nedvesség és a gravitáció pont megfelelőnek tűnik. Segített nekünk
változatossá tenni a lakhelyünket, amikor elhozott minket, hadd számoljam ki gyorsan… három fényévnyire. Köszönjük. – Majd
a nyálkagomba hozzátette: – Attól tartok, támadás fenyegeti a hajóját és magát. Szálljon fel, amint lehet. Ezért jöttünk be mi is,
akik időben kifejlődtünk.

Ki támad meg? – Chuck Rittersdorf megnyomott egy gombot, mire a zsilipajtó becsukódott. Leült az irányítópulthoz.

Amennyire tudjuk – érezte a három nyálkagomba gondolatait Annette –, a helyiek egy csoportja, akik magukat manusoknak
hívják. Sikerült nekik felrobbantani egy másik hajót…

Te jó ég – nyögte Chuck Rittersdorf. – Az Maryéké lehetett.

Igen – erősítette meg a nyálkagomba. – A közelgő manusok a maguk tipikusan büszke módján azzal hencegnek, hogy legyőzték
dr. Rittersdorfot. Ó mindazonáltal nem halt meg. A hajó legénységének sikerült elmenekülni. Jelenleg ismeretlen helyen
tartózkodnak, a manusok őket keresik.

És a terrai hadihajók?

– Miféle hadihajók? A manusok valami újfajta védőernyőt vontak a településeik köré, úgyhogy egyelőre biztonságban vannak. –
A nyálkagomba ekkor megtoldotta egy következtetéssel. – De ez nem tart sokáig, és ők is tudják. Csak ideiglenesen kerekedtek
felül. De imádják. Rendkívül boldogok, a megdöbbent terrai hajók pedig ide-oda cikáznak odafent.

Szegény manusok, gondolta Annette. Képtelenek előrenézni, a mostban élnek, úgy rohannak csatába, mintha lenne esélyük. De
vajon a saját gondolkodása mennyivel jobb? Az, hogy a kudarcot eredménynek fogadja el?

Nem csoda, hogy a hold összes klánja rászorul a manusokra, csak nekik maradt bátorságuk. És az erő, amit ez a bátorság ad.

Mi, többiek már rég elvesztettük a csatát, értette meg Annette. Még mielőtt az első terrai, dr. Mary Rittersdorf felbukkant volna.

***

Ahogy szerény százzal hajtott Hamlet Hamlet felé, Gabriel Baines látta, amint az apró hajó felröppen az éjszakai égbe, és tudta,
hogy elkésett, tudta, pedig nem is értette a helyzetet. Majdnem pszionikus képessége révén megérezte, hogy Annette a hajón van,
vagy azok elpusztították. Akárhogy is, nincs már, hát lassított, keserűen, csüggedten.

Most már tényleg nem tehet semmit. Akár vissza is fordulhat Adolfville-be, saját településére, saját népéhez. Hogy velük legyen
létezésük utolsó, drámai napjaiban.

Ahogy fordult meg, valami eldübörgött mellette Hamlet Hamlet felé. Egy szörny, sőt, szuperszörny. Magas alvadású vasból
készült, aminek titkát csak a manusok ismerték, erőteljes reflektorával végigsöpört a tájon, lobogott a vörös-fekete zászló, a
manusok harci lobogója.

Felszíni ellentámadás első fázisát látja. De pontosan mi ellen? A manu-sok akcióba lendültek, de csak nem Hamlet Hamlet ellen?
Talán a kishajót próbálták elérni. Hát ők is elkéstek.

Dudált. A tank lövegtornyán felcsapódott az ajtó, s ahogy visszafordult felé, egy ismeretlen manus jelent meg és integetett neki. A
manus arca izzott a lelkesedéstől, nyilván élvezte a dolgot, hogy katonaként megvédheti a holdját. Oly régóta készültek erre!
Amennyire Bainest nyomasztotta a helyzet, a manusra annyira ellenkező hatást fejtett ki, lehetővé tette a cikornyás, harcias
pózolást. Gabriel Baines nem volt meglepve.

Helló! – rikoltott át a manus a tankból, és szélesen vigyorgott. Baines igyekezett a lehető legkevesebb keserűséggel válaszolni:
Látom, a hajót elszalasztották.

Elkapjuk. – A manus nem vesztette el a jókedvét, az égre mutatott. – Nézze csak, haver! Rakéta.

Egy pillanat múlva valami villant fent, aztán sziporkázó darabok záporoztak. Baines megértette, hogy eltalálták a hajót. A
manusnak igaza volt. Szokás szerint. A klánja egy másik tulajdonsága.

Elszörnyedt, mert a megérzése azt súgta, Annette Golding a hajóban van:

– Maguk barbár, szörnyeteg…

A roncs tőlük jobbra zuhant le. Baines becsapta az ajtót, indított, és az útról letérve elindult arra. A manus is lecsukta az ajtót, és
követte, az éjszakát betöltötte a tank nyikorgása-csörgése.

Baines ért oda elsőnek. A hajó farából vészernyőféle került elő, egy hatalmas gázgömb, s ez többé-kevésbé épségben lehozta a
hajótestet, ami most félig földbe fúródva, farral fölfelé meredt, füstölt is, mintha – és ettől Baines még jobban megrémült – fel
akarna robbanni; az atommáglya elérhette a kritikus szintet, vélte, és ha az felrobban, akkor annyi.

Kiugrott a kocsiból, és a hajó felé rohant. Ahogy odaért, épp akkor csapódott ki a zsilipajtó: egy terrai bukkant elő bizonytalan
léptekkel, mögötte pedig Annette Golding, majd nagy nehezen egy sárga buborék, ami az ajtó pereméről a homokba pottyant.

Gabe, ne engedje, hogy a manusok lelőjék ezt az embert! – kérte Annette. – Jó ember, még a nyálkagombákhoz is kedves.

Ekkor a tank is odaért, megint felcsapódott a lövegtorony ajtaja, és felbukkant a manus. Ezúttal azonban lézer volt a kezében,
amit a terraira és Annette-re szegezett. Vigyorogva mondta:

Megvannak. – Nyilvánvaló volt, hogy amint kiélvezi a győzelmét, megöli őket. A manus elme vadsága egyszerűen felfoghatatlan.

Hé, hagyja őket békén – integetett neki Baines. – Ez a nő Hamlet Hamletból való, közénk tartozik.

„Közénk?" – ismételte a manus. – Ha Hamletból való, akkor nem tartozik közénk.

Ne már! Annyira el vannak telve magukkal, hogy válság idején fel sem ismerik klántestvérüket? Tegye el a fegyvert! – Lassan
elindult viszsza a kocsijához, szemét le nem véve a manusról. Az ülés alatt tartotta a saját fegyverét. Ha meg tudja szerezni,
megmenti Annette életét. – Jelentést teszek magáról Howard Straw-nak. – Kinyitotta a kocsiajtót és bent matatott. – A kollégája
vagyok, a para képviselő a tanácsban. – Ujjai rázárultak a fegyver markolatára. Kihúzta, célzott, és kikapcsolta a biztosítót.

A nyugodt éjszakai légben jól hallatszott a kattanás. A manus azonnal megpördült, most Bainesre szegezte a lézert. Se ő, se
Baines nem szóltak, csak farkasszemet néztek, nem moccantak, nem tüzeltek. Nem volt elég fény, egyik sem tudta pontosan
kivenni a másikat.

Ekkor, a jó ég tudja, honnan, egy gondolat ötlött fel Gabriel Baines agyában.

– Mr. Rittersdorf, a felesége a közelben van, érzem az agyi tevékenységét. Tanácsolom, hasaljon a földre.

A terrai és Annette Golding is azonnal hasra vágódott. A manus elkapta a fegyvert Bainesről, és bizonytalanul hunyorgott az éjbe.

Egy tökéletesen irányzott lézersugár suhant el a két fekvő alak fölött, becsapódott a hajótestbe, és megolvadt fémtócsában
enyészett el. A manus a tankban összerezzent, és vadul kereste a lövés forrását. Görcsösen szorongatta a fegyverét, de nem tüzelt.
Se ő, se Gabriel Baines nem értette, mi történik. Ki lő, kire?

Baines odakiáltotta Annette-nek:

– Be a kocsiba!

Nyitva tartotta az ajtót. Annette felemelte a fejét, ránézett, majd a terraihoz fordult. Összenéztek, aztán mindketten
felkászálódtak, és sebesen a kocsi felé inaltak.

A tankban a manus tüzet nyitott, de nem rájuk; a sötétbe tüzelt, abba az irányba, ahonnan a lézersugár érkezett. Aztán hirtelen
eltűnt a tankban, becsapta az ajtót, és a tank rángva megindult arra, amerre lőtt. A tank elején lévő egyik csőből rakéta süvített
ki, a talajjal párhuzamosan suhant, és majdnem azonnal fel is robbant. Baines, aki éppen a kocsit próbálta megfordítani, érezte,
hogy a talaj felugrik alatta, hogy elnyelje. Lehunyt szemmel várta az elkerülhetetlent.

A mellette ülő terrai káromkodott. Annette Golding felnyögött. Ezek a manusok, gondolta Baines mérgesen, ahogy a lökéshullám
felemelte a kocsit.

– Így nem lehet rakétával lőni! – A terrai hangja alig hallatszott a dübörgésben. – Ilyen közelről nem.

A robbanás erejétől a kocsi többször átpördült. Gabriel Baines nekiesett a párnás tetőnek, majd a párnás műszerfalnak.
Bekapcsolt az összes automata biztonsági szerkezet, amit minden intelligens para elhelyez a járművében védelem gyanánt, de ez
sem volt elég. A kocsi csak pörgött és pörgött, és Gabriel Baines azt gondolta: Utálom a manusokat. Soha többé nem támogatom
az együttműködést.

Valaki nekiesett és azt nyögte: – Istenem! – Annette Golding volt. Elkapta és átölelte a nőt. A kocsi összes ablaka felrobbant,
műanyag záporozott rá, fanyar égett szagot érzett, talán a saját ruhája kapott lángra. Nem lepte volna meg a dolog. Most minden
oldalról a védő anti-termál hab spriccelt, amit a hő indított be; egy pillanat alatt szürke habtengerben úszott, képtelen volt
szilárd támaszt találni. Annette-et is elvesztette. Az isten verje meg, átkozódott magában, ezek a szerkezetek, amik annyi időbe és
pénzbe kerültek, több kárt okoznak, mint a robbanás. Van ebben valami tanulság? Mintha egy nagy testszőrborotválásra
szappanozták volna be; kepesztetett, fuldoklott, próbált megszabadulni a ragadós masszától.

– Segítség…

Semmi és senki nem válaszolt.

Felrobbantom azt a tankot, gondolta. Esküszöm, hogy megfizetek nekik, az ellenségeinknek, az arrogáns manusoknak… Mindig
is tudtam, hogy a romlásunkra törnek.

Téved, Mr. Baines – tolakodott be az elméjébe egy nyugodt, értelmes gondolat. – A katona, aki kilőtte a rakétát, nem akarta
bántani magát. A lövés előtt alapos számítást végzett, legalábbis azt hitte. Óvakodjon attól, hogy szándékos gonoszságot lát a
véletlen baleset mögött. Ebben a pillanatban a katona közeledik, azon van, hogy kimentse önt a lángoló kocsiból. És a társait.

– Ha hall engem, segítsen – gondolta Baines.

Nem tehetek semmit, nyálkagomba vagyok. Semmilyen körülmények között nem közeledhetek a lángokhoz, mert érzékeny
vagyok a hőre, mint az nemrég kiderült. Két testvérem már bele is pusztult. És még nem tudnék spórákat szórni. – Majd
hozzátette: – Ha pedig megpróbálnék megmenteni bárkit is, az Mr. Rittersdorf lenne. A kocsiban van magával. A terrai.

Valami megragadta Gabriel Baines gallérját, felemelték, ki a kocsiból, és félredobták. A manus, a fajtájára jellemző kivételes
fizikai erővel, megint benyúlt a lángoló kocsiba, és kiemelte Annette Goldingot.

Most Mr. Rittersdorf jön – érkezett a nyálkagomba izgatott gondolata Gabriel Baineshez.

A manus saját testi épségével egyáltalán nem törődve (ez is a hiperaktív temperamentum jellemzője) ismét eltűnt a kocsiban.
Ezúttal a terraival bukkant elő.

Köszönöm – gondolta a nyálkagomba megkönnyebbülten és hálásan. – A cselekedetéért cserébe hadd adjak egy információt: a
rakétája nem érte el dr. Rittersdorfot. Ő és a CIA-szimulákrum, Mr. Mageboom továbbra is itt vannak a közelben a sötétben, és
várják az alkalmat, mikor lőhetnek megint magára. Jobban teszi, ha azonnal visszatér a tankba. – Miért rám? – dühöngött a
manus.

Mert maga semmisítette meg a hajójukat. Maguk között nyílt az ellenségesség. Siessen!

A manus katona a tank felé sprintelt.

De nem érte el. Az út kétharmadánál lézersugár villant fel a sötétből, megérintette, majd kihunyt. A katona elterült.

És most mi jövünk, gondolta Gabriel Baines, ahogy a habot törölgette magáról. Vajon felismer-e a nő, emlékszik-e, mi történt
köztünk nem is olyan rég? És ha igen, akkor megkímél majd, vagy még gyorsabban megöl?

Mellette a terrai, aki a sors fura fintora lévén szintén a Rittersdorf nevet viselte, nagy nehezen felült:

– Magának volt fegyvere. Mi lett vele?

A kocsiban maradt. Gondolom.

Miért akarna a doktornő megölni minket? – lihegte Annette Golding.

Mert tudja, miért vagyok itt – felelte Rittersdorf. – Azért jöttem erre a holdra, hogy megöljem – mondta nyugodtan. – Mire az
éjszaka véget ér, egyikünk meghal. Vagy ő, vagy én. – Láthatóan elszánta magát. Fönt retrorakéta dübörgött. Újabb hajó, ezúttal
egy hatalmas, gondolta Gabriel Baines, és remény öntötte el. Talán mégis megmenekülhetnek dr. Rittersdorf elől, aki nyilván
megháborodott. Még ha a hajó terrai, akkor is. Nyilvánvaló, hogy dr. Rittersdorf a saját vadállati ösztönét éli ki, hivatalos
jóváhagyás nélkül. Legalábbis bízott benne. Lángcsóva csapott ki fölöttük, az éjszaka kifehéredett, és minden, a legkisebb kő is a
talajon világosan kivehető lett. Mr. Rittersdorf hajójának a roncsa, a halott manus tankja, a manus teteme, Gabriel Baines
salakká égett kocsija, és ott, száz-százötven méterre egy irdatlan, olvadt, fortyogó tócsa, ahol a rakéta felrobbant. És messze
jobbra a fák között két emberalak. Mary Rittersdorf meg az a másik, akit a nyálkagomba megnevezett. Most a nyálkagombát is
látta, a hajóroncs alatt keresett menedéket. A fényben kísérteties látványt nyújtott a terep, alig tudta elfojtani a kuncogását.

– Terrai hadihajó? – kérdezte Annette Golding.

Nem – felelte Rittersdorf. – Az oldalán egy nyúl van.

– Egy nyúl! – kerekedett el a nő szeme. – Van értelmes nyúlfaj?

Nincs – fogta a nyálkagomba gondolatait Gabriel Baines. A nyálkagomba érezhető sajnálattal közölte: – Ez a jelenés Bunny
Hentman, és magát keresi, Mr. Rittersdorf. Ahogy maga pesszimistán sejtette, Mr. Hentman könnyen kitalálta, hogy az Alfa III
M2-re jön. Nem sokkal azután hagyta el Brahe Cityt, miután maga a Terrát. Ezeket a gondolatokat az ő agyából veszem –
magyarázta –, eddig természetesen nem tudtam róluk, hiszen csak spóra voltam.

Nem értem, gondolta Baines. Ki a fene az a Bunny Hentman? Egy nyúlisten? És minek keresi Rittersdorfot? Ami azt illeti, még
abban sem volt biztos, kicsoda Rittersdorf. Mary Rittersdorf férje? Bátyja? Az egész helyzet nagyon zavaros volt, azt kívánta,
bárcsak Adolfville-ben lenne a biztonsági intézkedések között, melyeket klánja az évek folyamán pontosan egy efféle helyzetre
fejlesztett ki.

Az biztos, hogy végünk. Mind összefognak ellenünk: a manusok, dr. Rittersdorf, a kövér hajó odafenn a festett nyúltotemmel az
oldalán, és valahol közelben a bevonulásra váró terrai hadsereg. Mennyi esélyünk van? Torkában a vereség, mint nagy gombóc
akadt meg. És joggal.

Annette Goldinghoz hajolt, aki erőtlenül igyekezett lerázni karjáról a habot.

– Viszlát – mondta neki.

A nő ránézett nagy, sötét szemével:

– Hová megy, Gabe?

– Mit számít? – Esélyük sincs a fényben, dr. Rittersdorf és lézeres társa célkeresztjében, amivel már a manust is megölték.
Bizonytalanul felállt, és megrázta magát, akár a vizes kutya. – Megyek – közölte Annette-tel,és elszomorodott. Nem a saját
halála, hanem a nőé zavarta. – Bárcsak tehetnék valamit magáért – szaladt ki a száján. – De az a nő őrült, ezt első kézből tudom.

– Aha – bólintott Annette. – Szóval nem jól ment. Mármint a terve – és lopva Rittersdorfra lesett.

– Méghogy „jól"? – Baines nevetett. Igencsak mulattatta. – Majd emlékeztessen, hogy meséljem el. – Lehajolt és megcsókolta.
Annette arca, mely még nedves és síkos volt a habtól, az arcához nyomódott. Aztán kiegyenesedett és elindult a láng fényénél.

Minden lépésnél várta a lézersugarat. A fény olyan erős volt, hogy önkéntelenül is félig lehunyta a szemét, hunyorogva lépdelt,
csak úgy, bele a vakvilágba. Miért nem lő már? Lőni fog, tudta. Bárcsak sietne! Halál egy nő kezétől, ez tökéletes sors egy
parának; ironikus és megérdemelt.

Árny állta el az útját. Kinyitotta a szemét. Három alak volt, és mindet ismerte: Sarah Apostoles, Omar Diamond és Ignatz
Ledebur, a hold három igazi látnoka, vagy másképp mondva, az összes klán három legdilisebbje. Mit keresnek itt? Levitáltak,
teleportáltak vagy akárhogy is jöttek, valami neomágiát használtak. Méregbe jött a láttukra. A helyzet már így is elég zavaros.

A gonosz szembeszáll a gonosszal – jelentette ki Ignatz fennkölten. – De a barátainknak meg kell menekülni. Bízz bennünk,
Gabriel. Gondoskodunk róla, hogy gyorsan biztonságba kerülj – majd kezet nyújtott a megkövült Bainesnek.
– Ne nekem – nyögte ki –, Annette Goldingnak segítsenek!

Úgy érezte, hogy hirtelen legördült róla a para lét súlya, azé, hogy állandóan védekezik minden veszély ellen. Életében először
cselekedett úgy, hogy ne magát, hanem mást mentsen.

Ő is megmenekül – nyugtatta meg Sarah Apostoles. – Ugyanaz menti meg.

A fejük fölött a nyúldíszes hajó retrorakétái folyamatosan harsogtak, a hajó lassan ereszkedett. Leszállni készült.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Tizenkettő

Tizenkettő

Mary mellett Dan Mageboom CIA-ügynök azt mondta:

Hallotta a nyálkagombát: a hajón Bunny Hentman tévékomikus van, aki a körözési listánk élén szerepel. – Mageboom bosszúsan
nyúlt a torkához, nyilván a beültetett adóvevőt kereste, ami összekapcsolta az erős CIA-jeladóval a közeli terrai hajókon.

A nyálkagomba azt is mondta, hogy maga nem ember, hanem szimulákrum.

Ember, gépember, mit számít? – Megtalálta a mikrofont, és a nőre rá se hederítve jelentette felettesének, hogy Bunny Hentman
végre előkerült. És mindez egy ganümédeszi gomba kijelentése alapján, gondolta Mary. A CIA hiszékenysége minden képzeletet
felülmúl. Mindenesetre ez most igaz. Hentman a hajón van; az oldalán valóban látható volt a tévéből ismerős nyúl.

Marynek ekkor eszébe jutott az ocsmány jelenet, amikor megkörnyékezte Hentmant, hogy vegyék fel Chuckot. Az pedig ügyesen,
félreérthetetlenül ajánlatot tett neki. Ezt sosem felejti el. „Titkos protokoll"-nak nevezték. A kéjvágyó görény, gondolta, ahogy
nézte a hajót, ami óriási, túlérett focilabdaként ért földet.

utasításaim úgy szólnak – szólalt meg Mageboom –, hogy közelítsem meg Hentman hajóját, és kíséreljem meg a letartóztatását.
–Talpra állt. Mary elképedve nézte, ahogy a hajó felé indul. Engedjem? Miért ne? Leengedte a lézert. Neki Mageboom nem
vétett, akár ember, akár szimulákrum. Különben is, teljesen hasznavehetetlen, mint minden CIA-s, akivel Chuck révén
találkozott. Chuck! Azonnal arra nézett, ahol volt férje kuporgott Annette Goldinggal. Nagy utat tettél meg, drágám, gondolta,
csak hogy visszafizess nekem. Megéri? És új nőt is találtál. Kíváncsi vagyok, mennyire fogod élvezni, hogy egy polimorfikus
skizofrén a kedvesed. Célzott és tüzelt.

Az éles fehér fény hirtelen kialudt, visszatért a sötétség. Mary egy pillanatig nem is értette, mi történt, aztán rájött, hogy a hajó
földet ért, már nincs szüksége a világításra, ezért kikapcsolta. A sötétséget részesítette előnyben, akár egy fényérzékeny rovar,
amely besurran a könyvespolc mögé.

Nem tudta megállapítani, eltalálta-e Chuckot.

A francba, mérgelődött magában. Aztán félelem fogta el. Végül is ő maga van veszélyben. Chuck orgyilkos lett, azért jött, hogy
megölje őt; ennek racionálisan, tökéletesen tudatában volt: Chuck jelenléte a holdon igazolta azt, amit szakmai megérzése révén
már rég sejtett. Most világosodott meg előtte, hogy az utazás és a holdon töltött első napok alatt Chuck könnyedén benne lehetett
a Mageboom szimulákrumban. Miért nem tette meg akkor, miért várt? Mindenesetre ez a helyzet már nem áll fenn, mivel a
szimulákrumot a Terráról irányítják, ez CIA-előírás, pontosan tudta abból, amit Chuck mesélt az évek folyamán.

Menekülnöm kéne, töprengett. Mielőtt megteszi. A nagy hadihajók nem tudnak leszállni, mert ezek a dilinyósok felvonták azokat
a pajzsokat, ott fönt még mindig keresik az átjutást, gondolom. Mindenesetre elvesztette a kapcsolatot a terrai flottával. És most
Mageboom is elment, rajta keresztül sem éri el a hajókat. Bárcsak a Földön volnék! Ez az egész projekt rettenetesen alakult.
Őrület. Chuck meg én egymást akarjuk megölni: hogyan juthattunk idáig? Azt hittem, sikerült szétválnunk… Hát még erre se
voltunk képesek?

Nem lett volna szabad Bob Alfsonnal, az ügyvédemmel képeket készíttetni Chuckról meg arról a lányról. Valószínűleg az tett be
neki. Most már késő, nemcsak hogy megvoltak a képek, de fel is használta a bíróságon. Most már az irattárban vannak, bárki, aki
csak picit is kíváncsi, előkeresheti a bírósági fájlt, animálhatja a képeket, és élvezheti, amint Chuck és az a Trieste ringyó
szeretkezik. In hoc signo vinces, drágám…

Chuck, én meg akarom adni magam. Ki akarok szállni ebből, ha nem miattad, hát magam miatt. Nem lehetünk… barátok?

Meddő remény volt.

Ekkor valami különleges dolog vonaglott a horizonton; Mary elképedt a nagyságán. Egyszerűen nem lehetett emberkéz alkotta
szerkezet.

A levegő elevenen lüktetett, a csillagok eltompultak, részben kioltotta őket az a dolog, ami most majdnem áttetsző alakot vett fel.

Egy gyík volt, és ebből azonnal rájött, hogy mit lát: skizofrén kivetítés, az előrehaladott elmebeteg látja így a világot, s nyilván
megszokott itt az Alfa III M2-n, különben ő miért látná?

Lehet, hogy egy skizofrén, vagy többen együtt pszichotikus érzékelésüket egy pszível kapcsolják össze? Bizarr ötlet, gondolta
idegesen, és remélte, hogy nem ez a magyarázat. Mert egy ilyen kombináció halálos, ha ezek az emberek negyedszázados
szabadságuk alatt botlottak bele és fejlesztették tovább.

Eszébe jutott a hebefréniás, akivel Gandhitownban találkozott, akit talán jogosan neveztek szentnek: Ignatz Ledebur. A nyomor
dacára is érezte a férfin a természetfölötti képesség élénk, ám ijesztő szagát; amely képesség csak a jó ég tudja, mire irányul. A
férfi lenyűgözte.

A láthatóan valóságos gyík nyújtózott, megrázta hosszú nyakát, és kitátotta a száját, ahonnan lánggömbszerűséget okádott ki,
felgyújtva az égboltnak azt a részét. A tűzgömb felfelé lebegett, mintha szél sodorná, és Mary megkönnyebbülten sóhajtott: nem
ereszkedik, távolodik. Tartott tőle. Cseppet sem tetszett neki, túlságosan hasonlított a képekhez, melyeket saját álmában látott,
és nem mesélte el senkinek, még csak el sem töprengett rajta, titokban sem elemezte, nemhogy megbeszélte volna bárkivel, egy
pszichiáterrel például. Isten ments!

A lánggömb megállt, és lassan fénycsíkokra bomlott. A csíkok lefelé vitorláztak, és Mary meglepetésére – mintha egy óriási kéz
tenné – szavak formálódtak belőlük.

A szavak összeálltak, és a felirat neki szólt:

DR. RITTERSDORF, KERÜLJE A VÉRONTÁST, ÉS ELENGEDJÜK!

Aztán kisebb lángbetűkkel, mintha most jutna eszükbe:

A SZENT TRIUMVIRÁTUS
Ezeknek elment az eszük, mondta magában Mary Rittersdorf, és hisztérikus nevetés csiklandozta a torkát. Nem én akarok
vérontást, hanem Chuck. Miért engem szemeltek ki? Ha annyira szentek vagytok, egy ilyen nyilvánvaló dolgot tudnotok kell.
Vagy talán nem is annyira nyilvánvaló. Rálőtt Chuckra, előtte pedig megölte azt a manust a tankból. Talán a lelkiismerete
(szándékai) nem is annyira tiszták.

Újabb szavak:

KÉRJÜK, VÁLASZOLJON!

– Te jó ég, hogyan? – Csak nem várják, hogy égő betűkkel írja a levegőbe a választ? Ő nem tagja a hebefréniás elmebetegek szent
triumvirátusának. Ez rémes, olyan groteszk, hogy ki sem lehet bírni. És ha hallgatok rájuk, hiszek nekik, akkor én vagyok a
hibás, miattam van ez a gonoszság köztem és Chuck között. Pedig nem.

Hirtelen lézersugár izzott fel vörösen Bunny Hentman hajójának közelében. Dan Mageboom CIA-szimulákrum és kiküldött
ügynök tehát harcol. Vajon mennyi sikerrel? A CIA-t ismerve nem sokkal. Mindenesetre sok szerencsét kívánt neki.

A Szent Triumvirátus talán Mageboomnak is üzent? Hát ráférne, egymaga indított frontális támadást Hentman hajója ellen, és
Mary látta, hogy emberfeletti eltökéltséggel tüzel. Talán szimulákrum, sőt, nyilván az, de azt nem lehet ráfogni, hogy gyáva.
Minket meg, gondolta, engem, Chuckot meg a lányt, a nyálkagombát, sőt még a manus katonát is, aki hiába próbált a tank mögé
bújni – mindegyikünket a földhöz szegez a félelem, állati ösztön késztet rá, hogy mentsük a bőrünket. Csak a Dan Mageboom
szimulákrum ment át támadóba. És Mageboom támadása Hentman hajója ellen nevetséges kudarcra van ítélve.

Újabb izzó szavak jelentek meg az égen. Hál' istennek, ezek nem csak neki szóltak, ezúttal megkímélték ettől a szégyentől:

HAGYJÁK ABBA A HARCOT, ÉS SZERESSÉK EGYMÁST!

A SZENT TRIUMVIRÁTUS

Rendben, értett egyet Mary Rittersdorf. Kezdem: szeretem a volt férjemet, Chuckot, aki azért jött, hogy megöljön. Ez megteszi
kezdetnek?

Hentman hajója körül a vörös lézersugarak egyre sűrűsödtek, a szimulákrum nem reagált a figyelmeztetésre, folytatta a
hiábavaló, ám igencsak elszánt harcot.

Mary életében először érzett őszinte bámulatot valaki iránt.

***

A nyálkagomba Bunny Hentman hajójának megjelenésétől nyugtalan lett.

A jelen események szörnyű félreolvasását fogom – gondolta aggodalmasan Chucknak. – Hentman és a legénysége, főleg az
alfaiak, egy olyan filozófiát kreáltak, amely önt, Mr. Rittersdorf, egy ellenük szőtt fiktív összeesküvés középpontjába teszi. – A
nyálkagomba elhallgatott, majd hozzátette: – Kibocsátottak egy kompot.

Miért? – kérdezte Chuck. Szíve meglódult.

A leszállófénynél készített képek felfedték az ön helyzetét. Az egység földet ér, magát elkapják. Elkerülhetetlen.

Chuck talpra kecmergett.

Én megpróbálok elmenekülni – mondta Annette-nak. – Maga maradjon. – Azzal futásnak eredt, el onnan, csak úgy el, tőle
telhetően botladozott az egyenetlen talajon. Közben Hentman hajója földet ért. És futás közben furcsa dologra lett figyelmes: a
hajó közelében vörös lézersugarak villantak a gomolygó porfelhőben. Valaki – egy csoport – nyílt támadást indított Hentman
hajója ellen, amint kinyílt a zsilipajtó.

De ki? Biztos nem Mary. A hold egyik klánja? Talán a manusok előőrse. De őket nem köti le teljesen, hogy fenntartsák a
védőpajzsot a Da Vinci Heights fölött? És nekik más fegyverük is van, nem csak a régimódi lézer. Ez sokkal inkább a CIA-ra vall.

Mageboom. A szimulákrum utasítást kapott, hogy bocsátkozzon harcba Hentman hajójával. És gép lévén engedelmeskedett.

A manusok a Terrával küzdenek; Mageboom a CIA képviseletében Hentmannal lövöldözik. Az exfeleségem ellenem harcol. És
Hentman az ellenségem. Mi jön ki ebből? Ezt a barokk kuszaságot csak lehet valami racionális egyenletté alakítani, csak lehet
egyszerűsíteni?! Ha amanusok a Terra ellen vannak, és Hentman is a Terra ellen van, akkor a manusok és Hentman
szövetségesek. Hentman ellenem is van, az ellensége vagyok, tehát a Terra szövetségese. Mary ellenem van, én meg Hentman
ellen, vagyis Mary Hentman szövetségese, azaz a Terra ellensége. Viszont Mary vezeti a terrai jótevő pszichológusok csapatát, a
Terra képviseletében érkezett. Vagyis egyszerre a Terra ellensége és szövetségese.

Az egyenlet egyszerűen nem állt össze, túl sok résztvevő volt, akik túl sok logikátlan dolgot csináltak, néhányan ráadásul
önállóan, mint Mary. De várjunk csak! Mégis gyümölcsöt hozott az erőfeszítése, hogy értelmes egyenletté rendezze a helyzetet;
ahogy kutyagolt a sötétben, más szögből látott rá saját dilemmájára. Azért harcol, hogy meneküljön Hentmantól, az alfaiak
bajtársától és a Terra ellenségétől, ez viszont a logika szigorú szabályai szerint annyit tesz, hogy ő maga a Terra szövetségese,
akár tudja, akár nem. Felejtsük el egy pillanatra Maryt – aki biztosan nem kapott jóváhagyást a Terrától –, és a helyzet kitisztul:
az ő reménye egy terrai hadihajó, ott kell menedéket keresnie. Egy terrai hajó fedélzetén biztonságban lesz, és csakis ott.

Az Alfa III M2 klánjai azonban a Terra ellen vannak, jutott eszébe; az egyenlet még bonyolultabb, mint elsőre hitte. Ha ő
logikusan a Terra szövetségese, akkor a klánok ellensége, Annette Golding ellensége, és mindenkié a holdon.

Saját árnyéka jelent meg előtte a földön. Fény gyúlt az égen. Újabb rakéta? Megfordult és felnézett.

Hatalmas lángoló betűket látott az égen, egy üzenetet, mely pont a feleségének szólt: Kerülje a vérontást, és elengedjük! Nyilván
az itt élő elmebetegek eszement, ostoba taktikájának egyik eleme, valószínűleg a visszafejlődötteké, a hebefréniásoké
Gandhitownban. Mary persze le se tojja. Viszont az izzó üzenetből megint rájött valamire: a klánok is tudják, hogy Mary az
ellenségük. És Mary az ő ellensége is, megpróbálták megölni egymást. Tehát a logika szerint akkor ő a klánok szövetségese.
Viszont a Terrával való viszonya ezt kizárja. Vagyis akármilyen lesújtó a logikai levezetés eredménye, nem lehet eltekinteni tőle:
egyszerre az Alfa III M2 klánjainak szövetségese és ellensége. Velük és ellenük van.

Itt feladta. Ennyit a logikáról. Megfordult és újra futásnak eredt.

A régi mondás, mely az ősi India tanult harcos-papjaitól származik, hogy „az ellenségem ellensége a barátom", jelen esetben nem
működik. Ennyi.

Valami elzümmögött a feje felett, és egy mesterségesen kierősített hang parancsolt rá:

Rittersdorf! Álljon meg, vagy megöljük! – A hang visszaverődött a talajról; fentről sugározták rá teljes erővel, Hentman
kompjáról. Bemérték, ahogy a nyálkagomba megjósolta.

Lihegve megállt.

A komp három méter magasan lebegett. Fémlétra csúszott ki belőle nagy zajjal, és a hang újabb utasítást adott:

Másszon fel, Rittersdorf. Ne ellenkezzen, ne húzza az időt! – Az éjszakai sötétben, melyet csak az izzó betűk világítottak meg, a
magnéziumlétra enyhén vibrált, mintha természetfölötti helyre vezetne.
Chuck Rittersdorf ólomnehéz szívvel mászni kezdett. A komp irányítófülkéjébe ért. Két vad tekintetű, lézeres terrai várta. Bunny
Hentman fizetett emberei. Az egyik Gerald Feld volt.

A létrát felvonták, a komp a lehető leggyorsabban iramodott az anyahajó felé.

– Megmentettük az életét – mondta Feld. – Az a nő, a volt felesége széttépte volna.

– És?

És jóval fizetünk a rosszért. Kérhet ennél többet? Bunny nem mérges, nem megbántott. Túl nagy ember ahhoz, hogy ne vegye ezt
az egészet természetesnek. Végül is, akármilyen rossz a helyzet, az Alfa-birodalomba mindig emigrálhat. – Feld elmosolyodott,
mintha boldog gondolatnak találná. Hentman szemszögéből a dolgok sosem elviselhetetlenek, egy kiút mindig van.

A komp visszaért a hajóra, amelyen kinyílt egy zsilip, s a komp hajtómű nélkül siklott végig a csövön a helyére, mélyen a nagy
hajóban. Amikor kinyílt a komp ajtaja, Chuck Rittersdorf magával Bunny Hentmannal találta magát szemközt, aki aggódva
törölgette pirospozsgás homlokát.

– Egy őrült minket támad. A viselkedéséből ítélve az egyik itteni elmebeteg. – A hajó megremegett. – Látja? – dühöngött
Hentman. – Kézifegyverrel lő ránk. – Intett Chucknak. – Jöjjön velem, Rittersdorf, beszélni akarok magával. Pokoli sok
félreértés volt köztünk, de szerintem még tisztázhatjuk. Igaz?

Hentman egy keskeny folyosón indult el, Chuck követte. Most éppen senki nem szegezett rá fegyvert, ám azért
engedelmeskedett; egy potenciális fegyver biztos készenlétben van, végül is egy szervezet foglya.

Az egyik oldalsó folyosóból derékig meztelen lány bukkant elő, tűnődve cigarettázott. Volt benne valami, amit Chuck ismerősnek
talált. Aztán amikor a lány eltűnt egy ajtó mögött, rájött, ki volt. Patty Weaver. Hentman még a Sol-rendszer elleni harc közben
is volt olyan körültekintő, hogy legalább egy szeretőjét magával hozza.

Ide – nyitott ki egy ajtót Hentman.

Amint beléptek az apró, csupasz kabinba, Hentman magukra zárta az ajtót, és nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni. Egyelőre nem
szólt, lefoglalták a gondolatai. A hajó időről időre megremegett a lövésektől. Egyszer a fény is kialudt, de hamar visszatért.
Hentman felpillantott, majd folytatta a járkálást.

Rittersdorf, nincs választásom – szólalt meg. – Muszáj… – Kopogtak. – A fenébe. – Az ajtóhoz ment és résnyire kinyitotta. – Á,
te vagy!

Patty Weaver állt kint, immár vászoningben, amelyet nem tűrt be és nem is gombolt be.

Csak bocsánatot akarok kérni Mr. Rittersdorftól a…

– Hagyj békén – csukta rá Hentman az ajtót. Chuck felé fordult. – Muszáj volt átállnom az alfaiakhoz. – Homlokán hatalmas,
viaszcseppszerű verejték ütött ki, de már le se törölte. – Hibáztat érte? A tévés karrieremet tönkretette az istenverte CIA. A
Terrán nem maradt nekem semmit. Ha lehet…

Szép nagy melle van.

– Kinek? Pattynek? Ó, igen – bólintott Hentman. – Hollywoodban és New Yorkban csinálnak ilyen műtétet. Sokkal népszerűbb
már, mint a mellbimbótágítás. Azt is megcsináltatta. Pompásan nézett volna ki a show-ban. Nagy kár, hogy nem jött össze. Ami
igaz sok mindenre.

Tudja, kis híja, hogy kijutottam Brahe Cityből. Azt hitték, elkaptak, de persze szóltak nekem. Épp időben. – Idegesen és vádlón
nézett Chuckra.

Ha meg tudom az Alfa III M2-t szerezni az alfaiaknak, egész életemben békében élhetek. Ha nem, ha a terraiak szerzik meg,
nekem annyi.

Fáradtnak és csüggedtnek látszott, mintha összement volna. Túl sok volt neki, hogy elmondta Chucknak. – Mit szól? Mondjon
valamit.

Hm.
Ennyit tud mondani?

Ha azt hiszi, hogy még van befolyásom a feleségemre, hogy mit jelent a TERPLAN-nak…

– Nem, tudom, hogy nincs befolyása rá ez ügyben. Láttuk, ahogy vaktában lövöldöztek egymásra ott lent. Akár az állatok. – Újra
feltöltődött energiával. – Maga megölte a sógoromat, Cherigant. Kész megölni, sőt alig várja, hogy megölhesse a feleségét. Miféle
életet élnek maguk? Életemben nem láttam ilyesmit. És mindennek tetejébe kiszivárogtatta a búvóhelyemet a CIA-nak.

– A Közbenjáró elhagyott minket.

Hogy micsoda?

Itt háború folyik. Ez talán megmagyarázza. Ha nem… – vállat vont. Ennél jobbat nem tudott.

– Az a bögyös csaj, akivel ott feküdt, amikor a felesége lőtt magukra, az egy helyi dilis, ugye? Az egyik telepről? – erősen figyelte
Chuckot. – Mondhatjuk – felelte vonakodva Chuck. Nemigen tetszett neki a szóválasztás.

– Rajta keresztül el tudja érni a legfelsőbb tanácsukat?

– Gondolom.

Ez az egyetlen megoldás. A maga átkozott közbenjárója vagy micsodája nélkül. Üljön össze az a tanács, és hallgassák meg magát,
a maga javaslatát. – Hentman határozottan kihúzta magát. – Mondja nekik, hogy kérjenek alfai védelmet a Terra ellen. Mondja
meg, hogy meg kell kérniük az alfaiakat, vonuljanak be, és foglalják el a holdat, hogy jogilag is alfai terület legyen, ezt kívánja az
az istenverte protokoll. Én magam sem értem, de az alfaiak igen, meg a terraiak is. Cserébe pedig – le nem vette szemét a Chuck
arcáról; apró, pislogás nélküli tekintete mindennelés mindenkivel dacolt – az alfaiak garantálják a klánok polgári szabadságát.
Nem lesz kórházasdi. Se terápia. Nem lesznek dilisekként kezdve, hanem mint tisztességes telepesek, akiknek földjük van,
termelnek és kereskednek, vagy mit csinálnak ezek.

Engem ne vegyen közéjük, én nem vagyok klántag.

Maga szerint belemennének, Rittersdorf?

– Fogalmam sincs.

Dehogy nincs. Járt már itt a CIA-szimulákrumban. A CIA-s informátorunk minden lépéséről beszámolt.

Tehát valóban volt egy embere a CIA-nál. Igazam volt, gondolta Chuck.

Ne nézzen így rám – mondta Hentman. – Nekik is van téglájuk nálam, ne felejtse el. Sajnos, sose jöttem rá, ki. Néha azt hiszem,
Jerry Feld, néha, hogy Dark. Na mindegy, a CIA-s emberünktől tudtam meg, hogy magát felfüggesztették, hát én is kirúgtam. Mi
hasznunk lett volna magából, ha nem tudja elérni a feleségét itt, az Alfa III M2-n? Ez ésszerű, nem?

A CIA pedig az ő emberén keresztül…

Ja, a CIA pillanatokon belül tudomást szerzett róla, hogy lefújtam a forgatókönyvet, hát azonnal rám csapták az ajtót. Vagyis
akarták. Olvashatta a lapokban. De persze az emberem révén tudtam, mi jön, és elhúztam. Ők pedig tudták, hogy elhagytam a
Terrát, csak azt nem, hová mentem. Csak Cherigan és Feld tudták. – Hentman eltűnődött. – Talán sose fogom megtudni, ki a
CIA embere. Már nem is fontos. Az alfaiakkal szigorúan titkosan tárgyaltam, még az embereim se tudták, mert persze az elejétől
sejtettem, hogy van itt beépített ember. – A fejét csóválta. – Micsoda kulimász!

Ki a maga embere a CIA-nál?

Jack Elwood. – Hentman nagyot vigyorgott Chuck reakcióján. – Mit gondol, Elwood miért volt hajlandó kölcsönadni magának
azt a drága hajót? Én mondtam neki. Én akartam, hogy idejöjjön. Mit képzel, Elwood miért noszogatta annyira, hogy maga
irányítsa a Mageboom szimulákrumot? Az én stratégiám volt. Az elejétől. Most pedig halljuk a maga infóját a klánokról.

Nem csoda, hogy Hentman meg az írói össze tudták csapni azt a „forgatókönyvet"; Elwood révén ők irányítottak.

De ez azért nem egészen igaz. Elwood informálhatta Hentman szervezetét a Mageboom szimulákrum létezéséről, meg hogy ki
irányítja, és hol vetik be. De ennyi. A többit Elwood nem tudta.
Igen, jártam már itt – ismerte el Chuck. – Csakhogy a hebe településen, ami nem mérvadó, ők vannak a társadalmi létra legalján.
Nem tudok semmit a parákról meg a manusokról, márpedig itt ők irányítanak. – Eszébe jutott Mary briliáns elemzése az itteni
helyzetről, az Alfa III M2-n létező bonyolult kasztrendszerről. Igaza volt.

Megpróbálja? – kérdezte Hentman, és feszülten figyelte. – Személy szerint hiszem, hogy az egész banda nyerhet rajta. A
helyükben elfogadnám. A másik lehetőség, hogy jön a kényszerkórház. Vagy, vagy. Ezt mondja nekik. És megmondom, maga mit
nyer rajta.

Halljuk!

Ha megteszi, utasítjuk Elwoodot, hogy vegye vissza a CIA-hoz. Chuck hallgatott.

– Válaszolnia sem kell, látom, hogy nem elég. Na jó, látta Pattyt, itt van a hajón. Utasítom, hogy legyen kedves magához. Tudja,
hogy értem? – kacsintott, de ideges rángásra sikerült.

– Nem – felelte Chuck nyomatékosan. Az az ügy túl kínosan alakult. – Jól van, Rittersdorf – sóhajtott Hentman. – Akkor
megnyomjuk. Ha megteszi ezt nekünk, dobunk magának egy nagy csontot, valami igazán nagyot. – Nagy levegőt vett. –
Megöljük maga helyett a feleségét. Olyan fájdalommenetesen és gyorsan, ahogy csak lehet. Ami abszolút fájdalommentes. És
nagyon-nagyon gyors.

***

Mindkét férfi végtelen hosszú időnek érezte, mire Chuck megszólalt:

Nem értem, miből gondolja, hogy holtan akarom látni Maryt. – Sikerült állnia Hentman kutató tekintetét, bár nagy
erőfeszítésébe került.

Mint mondtam, láttam, ahogy vaktában lövöldöztek egymásra, akár a megvadult állatok.

Önvédelem volt.Na, ja – bólogatott Hentman gúnyosan.

Itt nem láthatott a holdon olyasmit, amiből erre a következtetésre juthatott volna. Vagyis már ezzel az információval jött ide. És
nem Elwoodtól tudta meg, mert ő sem tudhatta, úgyhogy ne is fecsérelje azzal az időt, hogy azt állítja, Elwood…

Jó, jó – mondta ridegen Hentman. – Elwood mesélte el a szimulákrumrészt, az így került a forgatókönyvbe. De azt nem árulom
el, a többit honnan szedtem. Nem és kész.

– Én meg nem állok a tanács elé. És kész.

Mit számít, honnan tudtam meg? Tudom, maradjunk ennyiben. Nem én kértem. Utólag írtuk bele, mert amikor a nő elmondta…
– azonnal elhallgatott.

Joan Trieste – vágta rá Chuck. Aki a nyálkagombával szűrte össze a levet. Csak így lehetett. Hát kiderült. Bár már tényleg nem
számított.

Ne térjünk el a tárgytól! Meg akarja öletni a feleségét, vagy nem? Döntse el. – Hentman türelmesen várt.

Nem – rázta a fejét Chuck. Nem maradt kétsége. A megoldás itt volt kéznél, és ő elutasította. Végleg.

Maga akarja megtenni – fintorgott Hentman.

– Nem. – Tényleg nem így volt. – Az ajánlatáról eszembe jutott, amikor Cherigan megölte a nyálkagombát a lakásomban. Szinte
látom, hogy megismétlődik, csak ezúttal Maryvel. – És egyáltalán nem ezt akarom, tette hozzá gondolatban. Nyilván tévedtem.
Az a szörnyűség megértetett velem valamit, amit nem szabad elfelejtenem. De akkor mit akarok Maryvel? Nem tudta, ködös volt
előtte, és talán örökre az is marad.

Hentman megint elővette a zsebkendőt és a homlokát törölgette.

Micsoda kulimász a maga élete! Két csillagrendszer terveinek tesz keresztbe, az Alfának és a Terrának, erre gondolt már?
Feladom. Őszintén szólva örülök, hogy nemet mondott. Már nem tudnánk mást találni, azt hittük, ezt akarja.

Én is azt hittem. – Ezek szerint még szeretem. Egy nőt, aki megölt egy manus katonát, amint a tankjához igyekezett. De
(legalábbis Mary szerint) önvédelemből csinálta, ki hibáztathatná érte?

Megint kopogtak.

Mr. Hentman?

Bunny Hentman ajtót nyitott. Gerald Feld lépett be sietve.

Mr. Hentman, egy ganümédeszi nyálkagomba telepatikus gondolatsugarait fogtuk. Valahonnan a hajó közeléből. Bebocsátást
kér, hogy…

Chuckra nézett – Mr. Rittersdorffal lehessen. Azt mondja, osztozni akar a sorsában – grimaszolt Feld. – A jelek szerint nagyon
aggódik érte

mondta undorral.

Engedje be. – Feld elment, Hentman pedig Chuckhoz fordult. – Őszintén, nem tudom, mi lesz magával, Rittersdorf. Tökéletesen
összekutyulta az életét. A házasságát, az állását. Hogy ideutazik, aztán meggondolja magát… Mije maradt?

– Azt hiszem, a Közbenjáró visszatért. – Úgy tűnt, ezért utasíthatta vissza az utolsó pillanatban Hentman ajánlatát.

Miről beszél?

A Szentlélekről. Ott van minden emberben. Csak nehéz megtalálni.

Miért nem tölti be a vákuumot valami nemes cselekedettel? Például menti meg ezeket a diliseket itt, az Alfa III M2-n a
kórháztól? Legalább visszavágna a CIA-nak. Van a hajón pár magas rangú alfai katonatiszt, akik órákon belül ide tudnak hozni
hivatalos hajót, és jogilag is birtokba venni a holdat. Persze terrai hadihajók is lófrálnak itt, de ez is csak azt mutatja, milyen
óvatosan kell eljárni. Maga CIA-s volt, meg kell tudnia oldani egy ilyen trükkös helyzetet is.

Vajon milyen érzés lenne életem végéig egy holdon élni, amit csak elmebetegek laknak?

– Miért, eddig hogy élt? A fenébe is! Szerintem a maga kapcsolata a feleségével éppen eléggé beteg. Majd megoldja, majd talál
valakit Mary helyére. Ami azt illeti, elég jól megnéztük azt a nőcit, akivel ott lent hasalt. Nem rossz bőr, mi?

Annette Golding a neve. Polimorfikus skizofrénia.

Jó, de azért egy darabig megtenné, nem?

Kis szünet után felelt: – Meg. – Nem volt orvos, de nem látta Annette-et nagyon betegnek. Sőt, sokkal kevésbé, mint Maryt. De
persze Maryt jól ismeri. Akkor is…

Megint kopogtak, majd nyílt az ajtó, és Gerald Feld mondta:

Mr. Hentman, kiderítettük a támadónk kilétét. A CIA-szimulákrum az, Dan Mageboom. A ganümédeszi nyálkagomba árulta el
hálából, hogy felengedtük. És van egy ötletem.

Majd nekem is eszembe jut – mondta Hentman. – Ha meg nem, nem akarom hallani. – Chuckhoz fordult. – Kapcsolatba lépünk
Jack Elwooddal a San Franciscó-i CIA-központban, és levetetjük az operátort a szimulákrumról. Biztos Petri az. – Hentman
láthatóan jól ismerte az iroda működését. – És mostantól maga veszi át a szimulákrumot, Rittersdorf. Amíg van vele
rádiókapcsolat, maga is tudja irányítani, és lényegében csak pár utasításra van szükségünk. Csak állítsa félre. Megteszi?

Miért tenném?
Hentman pislogott.

M-mert azzal a rohadt lézerrel előbb-utóbb eltalálja a tartályunkat, és felrobbant minket. Azért.

Maga is meghalna – érvelt Feld. – Maga meg a ganümédeszi nyálkagomba is.

Ha a hold tanácsa elé állok – mondta Chuck Hentmannak –, és alfai védelmet javaslok, ők meg elfogadják, az újabb háborúhoz
vezethet az Alfa és a Terra között.

Egy fenét! A Terrát nem érdekli annyira a hold. Az Ötvenperces művelet csak egy apró gondolat, semmi jelentősége. Higgye el,
rengeteg kapcsolatom van, tudom. Ha a Terrának tényleg kellene, már évekkel ezelőtt bevonult volna. Nem?

Így igaz – bólintott Feld. – Az emberünk a TERPLAN-nál megerősítette.

Szerintem jó ötlet – mondta Chuck.

Hentman és Feld is megkönnyebbült.

Elmegyek Adolfville-be, és ha rá tudom venni a klánokat, hogy üljön össze a tanács, eléjük terjesztem. De a magam módján.

Hogy érti? – kérdezte Hentman idegesen.

Nem vagyok szónok vagy politikus. Szimulákrumokat programoztam. Ha Mageboomot irányíthatom, a tanács elé viszem, jobb
szöveget tudok a szájába adni, jobb érveket, mint én magam valaha is mondanék. – És, habár nem mondta ki, sokkal nagyobb
biztonságban lenne a hajón, mint Adolfville-ben. Mert a terrai hadsereg bármikor áttörheti a manu-sok pajzsát, és az egyik első
dolguk lesz elfogni a tanácsot. És ha valaki akkor éppen a tanács előtt az alfai birodalomnak kampányol, az nem biztos, hogy jó
színben tűnik fel. Egy terraitól ez a javaslat hazaárulásnak minősülne.

Tehát összeállok Hentmannal, értette meg döbbenten Chuck. Ekkor a nyálkagomba gondolatait fogta:

– Bölcsen döntött, Mr. Rittersdorf. Először, hogy életben hagyja a feleségét, és most ezt. A legrosszabb esetben az alfaiak
alattvalói leszünk. De alattuk mind túléljük.

Hentman is hallotta, és elvigyorodott:

– Akkor kezet rázunk rá?

Kezet ráztak. A hazaáruló alku megköttetett.

***

Philip K. Dick | Az Alfa hold klánja | Tizenhárom

Tizenhárom

Az ormótlan, csörgő-zörgő tank vakító reflektorral kanyarodott Gabriel Baines és Annette Golding mellé, majd pár csuklás után
megállt. A torony kinyílt, és a manus óvatosan kikukucskált.

Dr. Mary Rittersdorf nem lőtt rájuk a sötétből. Talán eleget tesz a Szent Triumvirátus kérésének, reménykedett Baines, a tüzes
betűknek. Mindenesetre ez az esélyük Annette-tel, ahogy Ignatz Ledebur ígérte. Felugrott, felrántotta Annette-et, és
felkapaszkodtak a manus tank oldalán. A vezető besegítette őket, majd becsapta utánuk az ajtót, aztán mindhárman elterültek a
szűk térben, és csak lihegtek.

Sikerült, közölte magával Gabriel Baines. Mégsem érzett örömöt. Nem tűnt fontosnak. A dolgok nagy rendjében igen csekély
eredmény. Mégis valami. Átölelte Annette-et.

Maguk Golding és Baines? – kérdezte a manus. – A tanács tagjai?

Igen – zihálta Annette.

– Howard Straw utasított, hogy keressem meg magukat. – A manus beült a tank műszerfala mögé, és elindította. – Adolfville-be
kell vinnem magukat. A tanács megint összeült, és Straw ragaszkodik hozzá, hogy ott legyenek.

Tehát Howard Straw-nak szüksége van ránk a szavazáshoz, ezért éljük túl, merengett Baines. Mary Rittersdorf nem tud leszedni
minket a hajnal első fényénél. Ironikus. De ez is a klánokat összekapcsoló kötelék fontosságát jelzi. Ez a kötelék mindnyájuknak
az életet jelenti. Még a nyomorult hebéknek is.

Adolfville-be érve a tank a nagy központi téglaépületnél tette ki őket. Gabriel Baines és Annette Golding felmentek az ismerős
lépcsőn. Egyikük sem szólt, kimerültek és koszosak voltak, órákig lapultak a földön az éjben, nem voltak fecsegő kedvükben.

Nem találkozó kéne, hanem hat óra alvás, vélte Baines. Vajon mi lehet a gyűlés célja? A hold már állást foglalt, amikor legjobb
tudása szerint felvette a harcot a terrai betolakodókkal. Mit lehet még tenni? Gabriel Baines megtorpant a tanácsterem
előszobájában.

Előbb beküldöm a szimulákrumomat – mondta Annette-nek, majd különkulcsával kinyitotta a kiskamrát, ahol a manusok
készítette szimulákrumát tartotta. – Sose lehet tudni. – Kár lenne most meghalni, miután éppen megmenekült Mrs.
Rittersdorftól.

– Maguk parák – csóválta fejét csüggedt szórakozottsággal Annette. A Gabriel Baines szimulákrum zihálva életre kelt.

Jó napot, uram! – Bólintott Annette-nek: – Miss Golding. Megyek előre, uram. – Udvariasan elment mellettük, s kissé
rángatózva, de mégis fürgén belépett a terembe.

– Hát nem tanult semmit a történtekből? – kérdezte Annette, ahogy vártak a szimulákrum visszatértére.

Például?

Nincs tökéletes védelem. Nincs. Életben lenni azt jelenti, hogy ki vagyunk téve a veszélynek. Az élet természete a kockázat, a
veleje. – Hát az ember azért védekezhet valamennyire. – Próbálkozni nem baj. Ez is az élet része, és minden lény folyamatosan
dolgozik rajta.

A Baines szimulákrum visszatért és jelentett:

Nincs halálos gáz, nincs veszélyes mértékű elektromos kisülés, nincs méreg a vizeskancsóban, nincs kémlelőlyuk lézerfegyverek
számára, nincs rejtett gonosz gépezet. Véleményem szerint biztonságban beléphet. – Szünetet tartott, majd Baines
meglepetésére megint csikorgott: – Mindazonáltal felhívnám a figyelmét a szokatlan tényre, hogy egy másik szimulákrum is
tartózkodik a szobában. És ez nekem nem tetszik, nagyon nem.

– Kicsoda? – ámuldozott Baines. Csak egy para aggódna saját maga miatt annyira, hogy egy drága szimulákrumot vessen be. És
ő az egyetlen para küldött.

– Az, aki a tanácshoz fog szólni – felelte a szimulákrum. – Akire a küldöttek várnak, az szimulákrum.

Baines kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. A küldöttek már összegyűltek, s előttük ott állt Mary Rittersdorf kísérője, a CIA-s
Daniel

Mageboom, aki a nyálkagomba szerint a nővel együtt támadott a nő férjére, a tankos manusra, őrá és Annette Goldingra. Mit
keres itt Mageboom? Tessék, mégiscsak hasznos az ő szimulákruma!

Gabriel Baines saját józan megítélése ellenére belépett a tanácsterembe, és helyet foglalt.

Most pedig dr. Rittersdorf lelő minket a búvóhelyéről, gondolta.

Akkor kezdem – mondta Mageboom szimulákrum azonnal, amint Baines és Annette leült. – Chuck Rittersdorf vagyok, egy
közeli helyről irányítom ezt a szimulákrumot, innen a holdról, Bunny Hentman hajójáról. Talán látták is, egy nyúl van az
oldalán.

Szóval maga már nem tartozik a terrai titkosszolgálat, a CIA kötelékébe – értette meg azonnal Howard Straw.

– Úgy van. Pillanatnyilag átvettük ennek a tárgynak az irányítását a CIA-tól. Íme, az ajánlat, amely szerintünk a legtöbb
reménnyel kecsegtet az Alfa III M2-nek és az összes klánnak. Mint a legfelsőbb kormányzó testület, azonnal kérjék meg az
alfaiakat, hogy vonuljanak be. Ők cserébe garantálják, hogy nem tekintik önöket kórházi betegeknek, hanem törvényes
telepeseknek. Ez Hentman hajójával jöhet lére, mivel ebben a pillanatban két magas rangú alfai képviselő…

A szimulákrum megremegett, rángott, majd elhallgatott.

Valami baj van vele – állt fel Howards Straw.

A Mageboom szimulákrum hirtelen megszólalt:

– Vrzzzzzzzzzzzzzzzzzzzimusz. Kadrax és vigdum nibbb. – Karja csapkodott, feje megbillent. – Éng szrnm degnnnnnnnnnnn
kénk! Straw sápadtan figyelte, majd Gabriel Baineshez fordult:

A CIA a Terráról megzavarta Hentman hajójának hipertéradását. – A combjára csapott, kirántotta a kézifegyverét, felemelte, és
fél szemmel célzott.

Amit most mondtam – jelentette ki Mageboom immár megváltozott, bosszús, magas hangon –, tekintsék abszurd képzelgésnek.
Öngyilkos cselekedet lenne az Alfa III M2 lakóinak, ha úgymond védelmet kérnének az alfai birodalomtól, mert…

Howard Straw egyetlen lövéssel működésképtelenné tette a szimulákrumot; a szerkezet a padlóra rogyott, létfontosságú
agyegységét érte találat. Csend állt be. A szimulákrum meg sem moccant.

Straw lassan eltette a fegyverét, és remegve visszaült.

A CIA-nak San Franciscóból sikerült felülírni Rittersdorfot – mondta ki feleslegesen, hiszen minden delegált, még Jacob Simion
hebe is a saját szemével láthatta a történteket. – Mindazonáltal hallottuk Rittersdorf ajánlatát, és ez a lényeg. – Végigpillantott
az asztalnál ülőkön. – Szavazzunk!

– Én arra szavazok, hogy fogadjuk el Rittersdorf ajánlatát – vágta rá Gabriel Baines, magában meg arra gondolt, hogy hajszál
híja volt. Ha Straw nem reagál ilyen gyorsan, az újra terrai irányítás alá került szimulákrum felrobbant volna, és magával visz
mindnyájukat.

Egyetértek – mondta Annette Golding igen feszülten.

Végül mindenki igennel szavazott, kivéve Dino Watterst, a szerencsétlen depit.

– Magának meg mi a baja? – kérdezett rá kíváncsian Baines. A depi a maga kongó, csüggedt hangján felelt:

Szerintem reménytelen. A terrai hadihajók túl közel vannak. A manusok pajzsa nem tart ki addig. Vagy nem tudunk kapcsolatba
lépni Hentman hajójával. Valami biztos félresikerül, és akkor a terraiak elsöpörnek minket. – Majd hozzátette: – Ráadásul az
első megbeszélésünk óta gyomorfájdalmaim vannak. Azt hiszem, rák.

Ekkor Howard Straw megnyomott egy csengőt, mire belépett egy tanácssegéd egy hordozható adó-vevővel:

Most pedig kapcsolatba lépek Hentman hajójával – közölte Straw, és bekapcsolta a rádiót.
 ***

Miután kapcsolatba lépett a szervezete maradványával a Terrán, Bunny Hentman felemelte a fejét, és elkínzott arccal mondta
Chuck Rittersdorfnak:

Na, szóval az történt, hogy az a London nevű tag, a CIA San Franciscói főnöke, Elwood felettese rájött, mi folyik. A
szimulákrumot figyelte. Biztosan gyanakodott, mert elmenekültem.

Elwood meghalt?

Nem, csak börtönben van. Megint Petri irányít. – Hentman felállt, és kikapcsolta a terrai vonalat. – De ezúttal nem nyerték
vissza a szimulákrumot.

– Maga javíthatatlan optimista.

Nézze, azok az emberek Adolfville-ben talán jogilag és klinikailag őrültek, de nem hülyék, főleg ha a biztonságukról van szó.
Hallották az ajánlatot, és fogadok, hogy éppen most szavaznak róla. Kedvezően. Bármelyik pillanatban kereshetnek minket
rádión. – Az órájára pillantott. – Mondjuk, tizenöt percen belül. – Feldre nézett. – Hozza ide azokat az alfaiakat, hogy azonnal
továbbíthassák a kérést a hajóiknak. Feld elsietett. Hentman sóhajtott, majd leült.

Rágyújtott egy vastag, zöld terrai szivarra, aztán kezét tarkóra téve méregette Chuckot.

Teltek a pillanatok.

Az alfai birodalomban kellenek tévékomikusok? – érdeklődött Chuck.

Hentman elvigyorodott.

Annyira, amennyire szimulákrumprogramozók.

Tíz perc elteltével hívás érkezett Adolfville-ből.

Jó, jó – bólogatott Hentman Howard Straw-t hallgatva. Chuckra nézett. – Hol van már az a két alfai? Itt az idő. Most, vagy
tényleg soha.

Itt vagyok a birodalom képviseletében – sietett be RBX303 a szobába Felddel és a társával. – Azonnal nyugtassa meg őket, hogy
nem gyengeelméjűeknek, hanem telepeseknek tekintjük őket. Nagyon szeretnénk ezt kihangsúlyozni. Az alfai politika mindig is…

Nem kell szónoklat – szólt közbe metszően Hentman. – Hívd a hadihajókat, és parancsold le őket a felszínre. – Átadta a
mikrofont RBX303-nak, fáradtan felállt és odament Chuck mellé. – Jesszus! Egy ilyen pillanatban is szívesen összefoglalná az
utóbbi hatvan év külpolitikáját. – Szivarja közben kialudt, most körülményesen újra meggyújtotta. – Hát azt hiszem, hamarosan
megtudjuk a választ a kérdésünkre.

Miféle kérdésünkre?

Hogy az alfai birodalom tud-e használni tévékomikust és szimulákrumprogramozót. – Odébb ment, és RBX303-at hallgatta, aki
a hajó adó-vevőjén próbálta elérni az alfai flottát. Szivarozva, zsebre tett kézzel várt. Az arcáról senki nem olvasná le, merengett
Chuck, hogy ezen a kapcsolaton szó szerint az életünk múlik.

Az idegességtől rángó Gerald Feld ment oda Chuckhoz:

Hol van most Frau Doktor?

– Valahol lent bolyonghat.

A háromszáz mérföld magasan keringő hajónak már csak rádió-összeköttetése volt a holdon folyó történésekkel.
Nem tehet semmit, igaz? Mármint hogy elszabotálja ezt? Pedig biztos szeretné.

A feleségem, illetve exfeleségem egy ijedt nő. Egyedül van egy ellenséges holdon, és egy olyan terrai flottára vár, ami nem jön.
Na, persze ő ezt nem tudja. – Már nem gyűlölte Maryt, ez is odalett, mint annyi minden más.

Maga még sajnálja?

Csak jó lett volna, ha… a sors nem ugrat minket annyira egymásnak. Főleg őt nekem. Van egy olyan gyanúm, hogy Mary meg én
együtt maradhattunk volna. Talán évek múlva…

RBX elérte a hajókat! – közölte Hentman. – Megvan. – Valósággal sugárzott. – Most úgy bekáfolhatunk, hogy… nagyon. Bőven
van pia a hajón. Semmi, értik, semmi többet nem várnak tőlünk, megtettük a magunkét. Immár az alfai birodalom polgárai
vagyunk. Nemsokára rendszámtáblánk lesz név helyett, de nekem aztán tökmindegy.

Chuck még befejezte, amit Feldnek akart mondani:

– Talán egy nap, amikor már nem számít, visszanézek, és látom, mit tehettem volna, hogy elkerüljük az egymásra lövöldözést. –
Egy ismeretlen világban a sötét tájban. Ahol egyikünk sincs otthon, ám ahol nekem valószínűleg életem végéig élnem kell. Talán
Marynek is. Hentmanra nézett. – Gratulálok.

– Kösz. – Az meg Feldnek: – Gratulálok, Jerry.

Köszönöm. – Az meg Chucknak: – Gratulálok, és hosszú életet, alfai polgártárs!

Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Chuck Hentmantól.

Mit? Mondja csak.Engedjen leszállni. A felszínre.

Minek? Itt sokkal biztonságosabb.

Meg akarom keresni a feleségemet.

Biztos benne? – húzta fel a szemöldökét Hentman. – Az, látom az arcán. Maga szegény szerencsétlen. Hát talán rá tudja
beszélni, hogy maradjon magával az Alfa III M2-n. Ha a klánok engedik. És ha az alfai hatóságok…

Engedje már le – vágott közbe Feld. – Rettenetesen boldogtalan, nincs ideje magát hallgatni.

Hát jó – bólintott Hentman. – Elviheti a kompot, leszállhat, és olyan baromságot csinálhat, amilyet csak akar. Én mosom a
kezeim. Persze remélem, hogy visszajön, de ha mégsem… Hát van ilyen.

És vigye magával a nyálkagombáját is – tette hozzá Feld.

Fél óra múlva Chuck leszállt egy nyárfaszerű ligetben, majd csak állt, szimatolta a szelet és fülelt. Semmit nem hallott. Kis világ
volt, nem sok minden történt rajta: egy tanács szavazott, egy klán fenntartotta a védőernyőt, páran rettegve várakoztak, de a
legtöbben, mint a hebék Gandhitownban, valószínűleg ugyanúgy szöszmötöltek elmebeteg napirendjükben, ahogy máskor.

Elmebeteg vagyok? – kérdezte Futó Kagylótól, aki tíz-húsz méterrel odébb siklott, egy nedvesebb pontra. – Ez a legeslegrosszabb
dolog, amit tehettem?

Az „elmebeteg" szigorúan véve jogi terminus – reagált a nyálkagomba. – Szerintem maga csak nagyon ostoba. Mary Rittersdorf
erőszakos dolgot fog cselekedni maga ellen, amint meglátja. De talán ezt is akarja. Maga elfáradt. Hosszú küzdelem volt. Azok az
illegális drogok sem segítettek, amit szereztem. Sőt, csak csüggedtebbé és fáradtabbá tették. – Majd hozzátette: – Talán a Cotton
Mather Estatesre kéne mennie.

Az meg mi? – Már a nevet is visszataszítónak találta.

A depik telepe. Éljen velük örök komorságban – dorgálta enyhén a nyálkagomba.

Kösz.

A felesége nincs a közelben, legalábbis nem fogom a gondolatait. Na, menjünk!

Jó – indult vissza a komp felé.

Ahogy a nyálka követte, azt gondolta:

Azért arról a lehetőségről sem szabad megfeledkeznie, hogy Mary esetleg meghalt.

Meghalt?! – torpant meg Chuck. – Hogyan?

Mint Mr. Hentmannak is mondtam, a holdon háború folyik. Vannak halálos áldozatok is, habár szerencsére nem sok. De az
erőszakos halál lehetősége igen komoly. Amikor utoljára láttuk Mary Rittersdorfot, ott volt három misztikus, az úgynevezett
Szent Triumvirátus meg az elmebeteg égi üzenetük. Ezért javaslom, hogy menjünk Gandhitownba, ahol a triumvirátus lelke,
Ignatz Ledebur létezik, és ezt a szót nem véletlen választottam, nyomorban, a macskáival, feleségével meg gyerekeivel.

De Ledebur sosem…

A pszichózis az pszichózis. Egy fanatikusban sosem lehet megbízni.

Igaz – vicsorgott Chuck.

Hamarosan úton voltak Gandhitown felé.

– Nem is tudom, mit kívánhatnék – töprengett a nyálkagomba. – Bizonyos értelemben magának sokkal jobb lenne, ha a felesége
nem… – Az én dolgom – torkolta le Chuck.

Bocsánat – gondolta a nyálkagomba bűnbánóan, ám komoran, és nem törölte az ötletet a gondolataiból.

Többet nem társalogtak, a komp suhant tovább.

***

Ignatz Ledebur éppen letett egy halom főtt, nem éppen friss spagettit két fekete fejű birkája elé, amikor a komp leereszkedett a
viskója melletti úton. Befejezte az etetést, majd ráérősen visszaindult a viskóba a lábassal. Macskahad követte reménykedve.

Odabent a lábast ráejtette a mosogatóban magasodó kupacra, a nőre pillantott, aki a deszkából ácsolt konyhaasztalon aludt,
majd felkapta az egyik macskát, és kiment. A hajó érkezése természetesen nem érte meglepetésként, előre látta. Nem ijedt meg,
ugyanakkor aligha volt nyugodt. A komp felől két alak közeledett, egy ember meg egy sárga amorflény.

Lassan lavíroztak a szanaszét heverő szemét között.

Örömmel fogják hallani – mondta nekik Ledebur üdvözlés gyanánt –, hogy ebben a pillanatban alfai hadihajók készülnek
leszállásra a világunkon. – Elmosolyodott. A férfi nem viszonozta. A sárga izének meg nem volt mivel. – Vagyis a küldetésük
sikerrel zárult – tette hozzá némi zavarra!. Nem tetszett neki a férfiból sugárzó ellenségesség; misztikus pszí képességével látta a
férfi vörösen izzó dühét baljós glóriaként a feje felett.

Hol van Mary Rittersdorf? – kérdezte a férfi, Chuck Rittersdorf. – A feleségem. Tudja? – A ganümédeszi nyálkagombához
fordult. – Tudj a?

– Igen, Mr. Rittersdorf – gondolta a nyálkagomba.

A felesége ártalmas dolgokat művelt – bólintott Ignatz Ledebur. – Már megölt egy manust és…

Ha nem vezet el a feleségemhez, darabokra tépem!

Azzal tett egy lépést a szent felé.

Ledebur a macskát simogatta izgatottan.

Jöjjön be egy csésze teára!

A következő pillanatban a férfi háton feküdt, a füle csengett, feje tompán sajgott. Nagy nehezen felült, nem is értette, mi történt.

Mr. Rittersdorf megütötte magát – magyarázta a nyálkagomba. – Elég – motyogta Ledebur. Vért érzett a szájában, köpött. A
fejét masszírozta. Ezt sajnos nem látta előre. – A házban van.

Chuck Rittersdorf elment mellette, feltépte az ajtót, és eltűnt bent. Ledebur nagy nehezen feltápászkodott, bizonytalanul megállt,
majd imbolyogva követte.

Bent aztán megállt az ajtó mellett. A macskák ott ugráltak, dörgölőztek körülötte.

Chuck Rittersdorf odahajolt az ágyon fekvő asszony fölé.

Mary, ébredj! – Megfogta kilógó, csupasz karját, és megrázta. – Öltözz, és tűnjünk el innen! Hamar!

A nő Ignatz Ledebur ágyában, aki Elsie helyét foglalta el, lassan kinyitotta a szemét, Chuck arcára fokuszált, egyet pislogott, és
azonnal éber lett. Ösztönösen felült, s magához szorítva a takarót elfedte apró melleit.

A nyálkagomba tapintatosan kint maradt.

Chuck, önként jöttem ebbe a házba – mondta Mary Rittersdorf mély, biztos hangon. – Úgyhogy…

A férfi megragadta a csuklóját és felrántotta. A takaró lecsúszott, egy kávésbögre felborult, kifröccsentve hideg tartalmát. Két
macska surrant ki ijedten az ágy alól, el Ignatz Ledebur mellett.

A karcsú, meztelen, sima bőrű Mary Rittersdorf farkasszemet nézett a férjével.

Már semmi jogod megmondani, mit csinálhatok. – A ruhájáért nyúlt; először a blúzát húzta fel, aztán a többit, olyan
magabiztosan, ahogy azt a körülmények engedték. Módszeresen öltözött, az arcát nézve úgy tűnt, mintha egyedül lett volna.

– Már az alfai hajók biztosítják a térséget – közölte Chuck. – A manu-sok leengedik a pajzsot. Minden elrendeződött. Amíg te
ennek a… – biccentett Ignatz Ledebur felé – az embernek az ágyában aludtál.

És te velük vagy? – kérdezte Mary mereven, a blúzát gombolva. – Hát persze. Az alfaiak elfoglalták a holdat, az ő uralmuk alatt
fogsz élni. – Befejezte az öltözködést, lassan nekiállt fésülködni.

Ha itt maradsz az Alfa III M2-n…

– Itt maradok. Már kigondoltam. Nem vele – mutatott Ledeburra –, ez csak ideiglenes volt, ő is tudta. Nem laknék
Gandhitownban, ez nem nekem való hely, nincs az az isten.

Akkor hol?

– A Da Vinci Heightsra gondoltam.

Miért? – meredt rá Chuck hitetlenkedve.

Nem is tudom. Még nem láttam, de bámulom a manusokat. Azt is, amelyiket megöltem. Nem félt, akkor sem, amikor a tankhoz
futott és tudta, hogy úgysem éri el. Soha nem láttam még ilyet.

A manusok sosem fogadnának be.

Dehogynem – felelte magabiztosan a nő. – De még mennyire! Chuck kérdőleg nézett Ignatz Ledeburra.

A feleségének igaza van, befogadnák – értett egyet Ledebur. Mindketten elvesztettük, maga és én is, gondolta. Ezt a nőt sokáig
senki nem birtokolhatja. Ilyen a természete, ez biológia. Szomorúan megfordult és kilépett. Odament, ahol a nyálkagomba
várakozott.

Azt hiszem, megmutatta Mr. Rittersdorfnak, milyen lehetetlenséget akar – gondolta a nyálkagomba.

Remélem – felelte Ledebur szemernyi lelkesedés nélkül. Chuck jelent meg sápadtan és komoran. Nagy léptekkel a komp felé
indult.

Gyerünk – vetette oda foghegyről a nyálkagombának, ami tőle telhető sietséggel követte. Amint beértek, a zsilip becsukódott,
aztán süvítettek is fel a délelőtti égbe.

Ignatz Ledebur egy darabig nézte, majd bement a viskóba. Mary a hűtőben keresett reggelinek valót.

Együtt csaptak össze valamit.

A manusok nagyon brutálisak tudnak lenni – jegyezte meg Ledebur.

És? – nevetett gunyorosan Mary.

A szent erre nem tudott mit felelni. Ebben a kérdésben szentléte és látomásai cseppet sem segítettek.

***

Nagy sokára Chuck megszólalt:

Ezzel a komppal visszajutunk a Sol-rendszerbe, a Terrára?

Kizárt – felelte Futó Kagyló Nagyúr.

Hát jó. Keresek egy terrai hadihajót ebben a régióban. Visszamegyek a Terrára, elfogadom, akármilyen büntetést mérnek ki rám
a hatóságok, aztán valahogy zöld ágra vergődök Joan Trieste-tel.

Annak fényében, hogy ez a „büntetés" magában foglalja a halálbüntetést, a megegyezés Joan Trieste-tel nem tűnik valószínűnek.

Akkor mit javasol?

– Úgyis visszariad tőle.

Azért mondja csak el! – Ebben a helyzetben semmit nem utasíthatott vissza csak úgy.

Rá… khm. Ez elég kínos, pontosan kell fogalmaznom. Rá kell vennie a feleségét, hogy magát alapos pszichológiai vizsgálatnak
vesse alá.

Csak nagy sokára sikerült kinyögnie:

Engem? Hogy kiderüljön, melyik telepre passzolok?

Igen – felelte a nyálkagomba vonakodva. – Erről van szó. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy beteg, csak hogy meg kéne
állapítanunk személyiségének általános…

– És ha a vizsgálatok nem mutatnak ki semmi neurózist, latens pszichózist, jellemdeformációt, pszichopata tendenciát, egyszóval
semmit? Akkor mit csinálok? – Anélkül hogy túlbecsülte volna magát (ekkor már túl volt az ilyesmin), az volt az érzése, hogy
pontosan ez lesz a helyzet. Egyik telepre sem tartozik itt az Alfa III M2-n; ő itt kívülálló, számkivetett, még csak távolról sincs itt
senki hasonszőrű.

– A régi vágya, hogy megölje a feleségét, lehet egy lappangó érzelmi betegség szimptómája – vélte Futó Kagyló Nagyúr, igyekezve
reménykedőnek hangzani, de nemigen sikerült. – Azért hiszem, hogy megéri.

Mi lenne, ha alapítanék egy másik települést?

Egyszemélyes települést?

Időnként biztos felbukkannak itt normálisak is. Olyanok, akik legyőzték a betegséget, meg gyerekek, akikben ki sem fejlődött.
Jelenleg mindenki polimorf skizofrénnek van elkönyvelve, amíg ki nem derül róla más. Ez nem jó így. – Chuck sokat
gondolkodott ezen, mióta először tűnt úgy, hogy talán itt kell maradnia. – Apránként majd jönnek. Idővel.

Ennek a holdnak a mézeskalácsháza – merengett a nyálka. – S maga ebben az édes csapdában várja az arra tévedőt. Főleg
gyerekeket. – Kuncogott. – Elnézést. Nem szabadna elviccelnem.

Chuck nem felelt, csak vezette a kompot.

Megpróbálja a vizsgálatot? Mielőtt megalapítja a saját települését?

Meg – felelte Chuck. Nem tűnt irracionális kérésnek.

– A kölcsönös ellenségességük dacára el tudja képzelni, hogy a felesége rendesen elvégzi a vizsgálatokat?

Remélem. – A pontozás nem értelmezés kérdése.

Közvetítek maguk között – döntött a nyálkagomba. – Így nem kell addig szembekerülniük, amíg nincsenek meg az eredmények.

Köszönöm – felelte Chuck őszinte hálával.

– Van egy lehetőség – merengett a nyálkagomba –, ami bár igencsak túlzó, azért tekintetbe kell venni. Jó eredménnyel
kecsegtethet, amihezazonban tekintélyes idő kell. – Majd egy gondolatban összefoglalta: – Talán rávehetné Maryt, hogy ő is
vesse alá magát a tesztnek.

***

Az ötlet alaposan megdöbbentette Chuckot. Egyrészt – agya gyorsan elemzett és kombinált – nem látta, mi jó származna abból,
ha bármi kiderülne. A hold lakói nem részesülnek terápiában, ezt már maguk eldöntötték. Ha Maryről kiderülne a vizsgálat
során, hogy súlyosan zavart személyiség, semmi nem változna, minden maradna a régiben. Akkor mit ért a Nagyúr „jó
eredmény"-en?

Gyors gondolatait fogva a nyálkagomba elmagyarázta:

Tegyük fel, hogy a feleségéről a vizsgálat során kiderül, hogy erős mániákus jelleme van. Ez lenne az én diagnózisom, és a jelek
szerint a sajátja is. Az, hogy felismerje, hogy Howard Straw-hoz és a tankvezetőhöz hasonlóan manus, azt jelenti, hogy szembe
kéne néznie…

Maga szerint ettől tényleg meghunyászkodna? Elvesztené a magabiztosságát? – A nyálkagomba kétségtelenül nem szakértője az
emberi természetnek, Mary Rittersdorfénak pláne nem. Nem is szólva arról, hogy egy mániákusnak, ahogy egy parának is, a
magabiztosság hiánya elképzelhetetlen, egész érzelmi felépítésük egyfajta bizonyosságon alapul.

Milyen egyszerű is lenne, ha a nyálkagomba naiv nézete helytálló lenne, ha egy súlyosan zavart személynek csak látnia kéne a
teszteredményét, s máris felfogná és elfogadná a pszichológiai deformációját. Atyaég! Ha a kortárs pszichiátria valamit
bizonyított, akkor az az, hogy betegségünk puszta tudata nem jelent jobbulást, mint ahogy a tudattól, hogy az embernek gyenge a
szíve, még nem erősödik meg az a szerv.

Sőt, inkább az ellenkezője. Maryt csak tovább erősítené a hozzá hasonlók társasága, a mániákus tendenciája társadalmilag
elfogadottá válna. Valószínűleg Howard Straw ágyasaként végezné, talán még a helyére is kerülne a legfelsőbb tanácsban. A Da
Vinci Heightson hatalmat kapna… a körülötte lévőkön taposva.

Ennek ellenére – folytatta a nyálkagomba –, amikor megkérem, hogy vizsgálja meg önt, megkérem, hogy a tesztet saját magán is
végezze el.

„Ismerd meg önmagad", ez egy ősi terrai szlogen, nemde? Az annyira magasztalt görög antikvitásból. Nem tudok másra
gondolni, mint hogy az „ismerd meg önmagad" maguknak azt jelenti, hogy felszerelkeznek egy fegyverrel, mellyel a maguk nem
telepata faja átformálhatja a pszichéjét, míg…

Míg micsoda?

A nyálkagomba hallgatott, nyilván maga sem tudta, mire akar kilyukadni.

Vegye rá a vizsgálatra – javasolta Chuck. – És majd meglátjuk. Meglátjuk, kinek van igaza. Remélte, hogy nem neki.

***

Aznap éjjel Futó Kagyló Nagyúr meggyőzte dr. Mary Rittersdorfot a Da Vinci Heightson, hogy vesse alá magát egy pszichológiai
profilvizsgálat-sorozatnak, majd mint szakember végezze el ugyanezt a férjén.

Ott ültek hárman a manus küldött, Howard Straw agyondekorált, zsúfolt otthonában. Straw a háttérbe vonulva, szórakozottan
szemlélte a történteket, közönyösen és lenézően. Pasztell zsírkrétával gyors egymásutánban portrékat rajzolt Maryről; ez volt
számos művészi és kreatív hobbija közül az egyik, amivel még ebben a zűrzavaros időben, miközben egymás után szálltak le az
alfai hadihajók, még most sem hagyott fel. Manusra jellemző módon több vasat tartott a tűzben; egy sokoldalú ember.

Mary előtt ott hevertek kiterítve a teszteredmények.

Kínos ezt nekem elismernem, de jó ötlet volt – kezdte a nő –, hogy végigmentünk ezeken a standard teszteken. Őszintén szólva,
meglep az eredmény. Nyilván rendszeresen el kellett volna végeztetnem magamon… az eredmény fényében. – Hátradőlt,
karcsúnak és rugalmasnak látszott a fehér garbónyakú pulóverben meg a titáni ogfém pantallóban; reszkető ujjakkal cigarettát
húzott elő és rágyújtott. – Mentális zavarnak még csak nyoma sincs nálad, drágám – mondta a vele szemben ülő Chucknak. –
Boldog karácsonyt – tette hozzá fagyos mosollyal.

És te? – kérdezte Chuck, torka összeszorult, szíve erőlködött.

Nem manus vagyok. Pont az ellenkezője: erős depressziót mutatok.Depi vagyok. – Továbbra is mosolygott, ami nem volt kis
teljesítmény tőle. Chuck bámulta a bátorságát. – Az, hogy állandóan a fizetésed miatt zaklattalak, a depressziómból fakadt, abból
a hamis érzésből, hogy minden elromlott, hogy valamit tenni kell, különben végünk. – Elnyomta a cigarettát, majd egyből
másikra gyújtott. Howard Straw-ra nézett. – Ehhez mit szól?

Hát mégsem fog itt lakni, hanem a Cotton Mather Estatesben – mondta szokásos érzéketlenségével Straw. – A boldogarcú Dino
Wattersszel meg a többiekkel. – Kuncogott. – És némelyikük még nála is rosszabb, majd meglátja. Pár napig még itt lehet, de
aztán mennie kell. Nem tartozik közénk. – Kissé kevésbé brutális hangon hozzátette: – Ha előre látta volna ezt, amikor
jelentkezett az Ötvenperces műveletre, fogadok, hogy kétszer meggondolja. Igazam van? – meredt rá.

A nő csak vállat vont. Aztán hirtelen, mindenki meglepetésére sírva fakadt.

Jesszusom, nem akarok a depisekkel élni – lebegte. – Visszamegyek a Terrára. – Chuckra nézett. – Én visszamehetek, te nem.
Nekem nem kell itt maradnom és itt helyet keresnem, mint neked.
A nyálkagomba gondolata érte el Chuckot:

Most, hogy megvan a teszteredmény, mit szándékozik tenni, Mr. Rittersdorf?

Saját telepet alapítok. Thomas Jeffersonburg lesz a neve. Mather depi volt, Da Vinci manus, Adolf Hitler para, Gandhi hebe.
Jefferson viszont… – kereste a pontos kifejezést – normális. Ez lesz Thomas Jeffersonburg: a normák telepe. Egyelőre
egyszemélyes, de nagy kilátásokkal a jövőre nézve. – Legalább a legfelsőbb tanácsba való delegálás nem jelent problémát.

Maga teljesen bolond – becsmérelte Howard Straw. – Soha senki nem fog magához költözni. Az egész életét magányosan fogja
leélni. Hat hét múlva már nem lesz eszénél. És akkor bármelyik telep befogadhatja. Kivéve persze ezt.

Talán – bólintott Chuck, ám nem volt olyan biztos benne. Például megint eszébe jutott Annette Golding. Az ő esetében nem kéne
sok, közel van a racionalitáshoz, a kiegyensúlyozott élethez. Lényegében

semmi nem választja el őt meg a lányt. És ha létezik egy ilyen ember itt, kell hogy legyen több is. Volt egy olyan érzése, hogy nem
sokáig lesz Thomas Jeffersonburg egyedüli lakója. De még ha igen, akkor is…

Kivárja. Akármeddig tart. És segítséget is szerez az építkezéshez; már így is stabil kapcsolata van a para képviselővel, Gabriel
Bainesszel, ami jelez valamit. Ha Bainesszel ki tud jönni, a többi klánnal is ki tud jönni. Kivéve talán a manusokat, mint Straw, és
persze a káros, visszafejlődött hebéket, mint Ignatz Ledebur, akinek fogalma sincs az interperszonális felelősségről.

– Rosszul vagyok – nyögte remegő ajakkal Mary. – Meglátogatsz majd Cotton Mather Estatesen, Chuck? Ugye, nem ragadok
egész életemre a depisek között?

Te mondtad, hogy…

Nem mehetek vissza a Terrára, ha beteg vagyok. A tesztek alapján nem.

– Örömmel meglátogatlak. – Úgy számolta, amúgy is sok időt tölt majd a többi telepen. Ezzel akadályozza meg, hogy valóra
váljon Straw jóslata. Ezzel, és még sok mindennel.

Amikor legközelebb spórázok – gondolta a nyálkagomba –, viszonylag sok lesz belőlem, és néhányunk szívesen letelepszik
Thomas Jeffersonburgben. És ezúttal óvakodunk az égő autóktól.

Köszönöm – mondta Chuck. – Hálás vagyok. Mindnyájuknak.

Howard Straw gúnyos, mániákus nevetése betöltötte a szobát, a gondolat felébresztette a cinizmusát. Csakhogy senki se törődött
vele. Erre Straw vállat vont, és folytatta a festést.

A ház előtt retrorakéták dübörögtek fel, ahogy egy hadihajó landolni készült. A Da Vinci Heights sokáig halasztott megszállása
megkezdődött.

Chuck Rittersdorf felállt és kilépett az éjszakai sötétbe, hogy végignézze. Egy darabig egyedül állt ott, dohányzott, hallgatta a
hangokat, melyek egyre lejjebb ereszkedtek a hold felszínére, majd tartós csendbe fúltak. Sokára lesz, talán miután ő maga már
eltűnt innen, mire megint felszállnak; erős volt benne ez a megérzés, ahogy ott állt Howard Straw ajtaja előtt.

Hirtelen kinyílt mögötte az ajtó. Felesége, pontosabban a volt felesége lépett ki. Becsukta maga mögött az ajtót, és odaállt mellé.
Gondolataikba merülve hallgatták a leszálló alfai hadihajók ricsaját, bámulták a lángcsóvákat az égen.

Chuck – szólalt meg Mary hirtelen –, tudod, egyvalamit muszáj megtennünk. Talán nem gondoltál rá, de ha letelepszünk itt,
valahogy el kell hoznunk a gyerekeket a Terráról.

– Ez igaz. – Gondolt rá. – De ide akarnád őket hozni? – Főleg Debbyt, aki nagyon érzékeny. Biztosan átvenné a pszichotikus
többség hitét és viselkedését. Nem lesz egyszerű.

Ha beteg vagyok… – Mary nem fejezte be, nem kellett. Mert ha ő beteg, Debby már úgyis ki lett téve az elmebetegség finom
játékának a családi életben, méghozzá közvetlen közelről. A baj már megtörtént.

Chuck elhajította a cigarettát a sötétbe, átölelte felesége keskeny derekát, és magához húzta. Megcsókolta a feje búbját,
megszagolta hajának édes illatát.
Megkockáztatjuk, hogy kitegyük a gyerekeket ennek a környezetnek. Talán modellként szolgálnak a többieknek. Járhatnak közös
iskolába a többiekkel. Én vállalom, ha te is. Mit szólsz?

Jó – felelte szórakozottan Mary. Aztán élénkebben hozzátette: – Chuck, szerinted tényleg van esélyünk, neked meg nekem?
Hogy új alapon kezdjük el az életet… és tartósan kibírjuk egymással. Vagy csak… visszasodródunk a régi gyűlöletbe a
gyanakvással meg mindennel.

Nem tudom – felelte őszintén.

Hazudj! Mondd, hogy képesek vagyunk rá.

– Képesek vagyunk rá.

Komolyan gondolod? Vagy hazudsz?

Én…

– Mondd, hogy nem hazudsz – kérlelte a nő.

Nem hazudok. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mindketten fiatalok, életrevalók vagyunk, és nem merevek, mint a parák meg a
manu-sok. Nem így van?

De. – Mary hallgatott egyet. – Biztos, hogy nem kell inkább az a poli lány, Annette Golding? Légy őszinte.

Biztos. – Ezúttal nem hazudott.

És az a lány, akivel Alfson lefényképezett? Az a Joan hogyishívják? Vele le is feküdtél.

Te kellesz.

– Mondd meg, miért. Beteg és gonosz vagyok.

– Azt nem tudom megmondani. – Egyáltalán nem tudta megmagyarázni, előtte is rejtély volt. Viszont igaz, ezt érezte.

– Sok szerencsét az egyszemélyes településeddel – mondta Mary. – Egy ember és tucatnyi nyálkagomba. – Nevetett. – Micsoda
csapat! Igen, biztos vagyok benne, hogy ide kéne hoznunk a gyerekeket. Mindig is úgy gondoltam, hogy annyira… tudod, annyira
más vagyok, mint a pácienseim. Ők betegek voltak, én meg nem. Most meg… – Elhallgatott.

Annyi különbség sincs – fejezte be helyette Chuck.

– Te nem ezt érzed magaddal kapcsolatban, ugye? Hogy más vagy, mint én. Végül is a teszt szerint te jól vagy, én meg nem.

Ez csak egy másik szint. – Így is gondolta. Először öngyilkos akart lenni, aztán meg Maryt akarta megölni… mégis a rég
elfogadott tesztek alapján kielégítő eredményt kapott, míg Mary nem. De milyen kicsi a különbség! Mary, mint mindenki az Alfa
III M2-n, beleértve az arrogáns manus képviselőt, Howard Straw-t, az egyensúly eléréséért küszködött; ez az élőlények
természetes hajlama. A remény mindig létezik, még (Isten bocsássa meg) a hebéknek is. Habár Gandhitown lakóinak ez igencsak
kevés.

Arra gondolt: és nekünk, terraiaknak is kevés. Nekünk, akik most emigráltunk. De azért van.

Döntöttem – közölte rekedten Mary. – Szeretlek.

Örülök neki.

Hirtelen a nyálkagomba éles gondolata rombolta szét a nyugalmát:

Ha már a vallomások ideje van, javaslom, hogy a felesége nyíljon meg, és mesélje el rövid afférját Bunny Hentmannal. –
Mindjárt helyesbített: – A „nyíljon meg" kifejezést visszavonom, szerencsétlen szóválasztás. De a lényeg, hogy annyira szeretett
volna magától pénzügyi…

Majd én elmondom – ajánlkozott Mary.

Kérem. Majd akkor avatkozom közbe, ha valamit kifelejtene.

Volt egy nagyon rövid flörtöm Bunny Hentmannal – vallotta be Mary. – Mielőtt elhagytam a Terrát. Ennyi.

Azért nem csak ennyi – ellenkezett a nyálkagomba.

A részleteket akarja? – fakadt ki a nő. – Mondjam el pontosan, mikor és hol…?

Nem azt. A Hentmannal való kapcsolat másik aspektusát.

Értem – bólintott Mary. – Az alatt a négy nap alatt – mondta Chuck-nak – elmeséltem Bunnynak, hogy a szakmai tapasztalatom
alapján és személyiséged ismeretében úgy látom, meg fogsz próbálni megölni. Ha pedig nem sikerül, öngyilkosságot kísérelsz
meg. – Hallgatott egy sort. – Nem tudom, miért mondtam el. Talán féltem. El kellett mondanom valakinek, és ő volt éppen
mellettem.

Szóval mégsem Joan volt az, gondolta Chuck keserűen. Maryt pedig aligha hibáztathatja. Csoda, hogy nem ment a rendőrségre.
Nyilván igaz, hogy szereti. Ez új fényt vet rá: kihagyta az esélyt, hogy bántsa őt, méghozzá nagy krízis idején.

Talán még lesz gyerekünk ezen a holdon – mondta Mary. – Megérkezünk, és addig szaporodunk, míg seregnyien nem leszünk,
akár a nyálkagomba. A többség. – Furcsán, puhán nevetett, és a sötétben Chuck-nak dőlt. Már ezer éve nem tett ilyesmit.

Az égen egyre csak érkeztek az alfai hajók. Chuck és Mary némán töprengtek, hogyan mentsék ki gyerekeiket a Terráról. Nehéz
lesz, értette meg Chuck, talán nehezebb, mint eddig bármi. De Hentman szervezete talán segít. Vagy a nyálkagomba számtalan
üzletfeleinek egyike, terraiak és nem terraiak. Lehetséges. Meg Hentman ügynöke a CIA-nál, saját korábbi főnöke, Jack Elwood.
De ő börtönben van. Mindegy, ha semmi nem jön össze, lesz majd még gyerekük, ahogy Mary is mondta. Ez persze nem pótolja
az elvesztetteket, de biztató előjel, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.

– Te is szeretsz? – kérdezte Mary közvetlenül a fülébe suttogva.

Igen – felelte őszintén. Majd: – Aú!

Mary hirtelen megharapta a fülcimpáját.

Ez is előjel.

Bár hogy minek az előjele, arról fogalma sem volt.

***

Kolofon

Az Alfa hold klánja

Philip K. Dick