ÁRPA

ATTILA
Holtomiglan
 Copyright © Árpa Attila, 2012
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

ISBN 978 963 254 573 8

— Angyal… — Levi alig volt magánál, utolsó erejével
suttogott. — Angyal. — Vér folyt a fejéből, reszketett a
hidegtől, és ott feküdt a sötétben, kidobott lomok és a
szemét közt, mint egy döglött kutya, mégis mosolygott.
Nem látta az alak arcát, de érezte az illatát és a
közelségét. Lebegett, elsuhant előtte, forgolódott, és
gyönyörű volt. Fürtjei hullámzottak, és valamit suttogott.
Levi biztos volt benne, hogy angyalt lát. Fáradt volt. Már
az ajkára fagyott a vér, és az eső szüntelenül kopogott
körülötte a macskakövön. Az árnyék elrepült fölötte.
Levi utolsó erejével összehúzta magát, mint egy alvó
csecsemő. Nem érzett fájdalmat. Boldog volt.



Mi az első dolog, amit az ember tesz, ha hosszú évek

után szabadul a börtönből? Ezernapnyi szigorú napirend,
szürke rabruha és a lelket is felzabáló bezártság meg
alárendeltség után mire vágyik a legjobban? Hogy
átölelje a családját, a szeretteit? Talán egy hamburgert,
hurkát vagy pizzát enne az útszéli gyorsbüfében, sétálna
egyet a Római-parton felszabadultan és boldogan, vagy
egyszerűen csak kiállna az utcára, és csendesen
mosolyogva újra meg újra beleszagolna az életbe, a
szabadságba. Csak úgy. Általában.
Kettner István más volt. Két év börtön után végre
hazament, de csak néhány percre. A kocsikulcsot úgy
vette le az otthoni kulcstartóról, hogy a család nem vette
észre. Pontosabban ő ezt hitte. De Linda, a felesége látta
is, hallotta is, tudta is. Mereven nézett maga elé, és arcára
erőltette a mosolyt, amikor egyik gyermekük tévézés
közben visszafordult, mert zajt hallott a folyosó felől.
Kettner István egy érdi házhoz hajtott. A cseréprakás
alól kikotorta a kulcsot, majd a kamrából magához vett
néhány apró dolgot, és egyenesen a garázsba ment. Talált
egy robusztus ásót, és higgadtan, mégis tiszta erőből
ütni-vágni kezdte a földet. Egy bebetonozott szerelőakna
aljából faragta ki a darabokat. Nem volt nehéz, nem is
tartott sokáig. Kiásta a porrá mállott betont, ami munka
közben visszaesett az aknába, és máris meglátta azt,
amiért jött. Amiért két évet töltött előzetesben, amiért
milliókat fizetett ügyvédeknek, és amiért államigazgatási
eljárást indítottak ellene. Hazudott ő mindenkinek, és jól
csinálta. De amikor a bíróság váratlanul úgy döntött,
hogy bűncselekmény hiányában szabadlábon
védekezhet, valami félresiklott benne. Kettner István
állítólag teljesen összezavarodott. Pont ő, az
érinthetetlen, az agy. Ő volt az, aki ügyelt a részletekre. A
munkájában is, a magánéletében is, de a külsejét illetően
is. Mindig ápolt volt, és akkor is öltönyt viselt, amikor az
óvodai gyerekzsúrra ment a kisfiával.
Most itt állt egyedül, szabadon, kócosán, és az aknát
nézte. Benne egy férfi holtteste, gondosan becsavarva
vastag ipari fóliába.
 Sokáig nem tudta levenni róla a szemét. Szívesen fejbe
lőtte volna még egyszer. Nem dühből. Nem érzelmi
megfontolásból vagy hirtelen kirobbanó indulatból,
hanem csak úgy. A biztonság kedvéért. Mert
megnyugtató lett volna. Semmi más oka nem volt arra,
hogy most kiássa. Nem akarta máshova rejteni a testet,
semmit nem akart vele csinálni, csak egyszerűen látni
akarta. Mert megnyugtatta, hogy látja.
Tudta, hogy a halottak nem térnek vissza. A cellájában
fekve mégis szinte minden éjszaka azon őrlődött, hogy itt
van-e még. Nem maga miatt, nem a bíróság vagy az
ügyész miatt.
— Amíg nincs holttest, addig nincs gyilkosság —
mondták neki a vállát veregetve. Nem érdekelte. Nem ez
számított. Már rég nem. Tudnia kellett, hogy tényleg ott
van-e még. Tudnia kellett, hogy tényleg halott.
Voltak, akik azt mondták, hogy Kettner István a
szabadulás napján végleg belebolondult abba, amit tett.
Voltak, akik azt mondták, hogy azon a napon tért végre
észhez. És voltak, akik mindig is rögeszmés baromnak
tartották.
Kint az utcán hangokat hallott. Autók gurultak a ház
elé. Csak az aszfalthoz súrlódó autógumik, majd egy
bekapcsolódó motorhűtő hangja hallatszott be a
garázsba. Kocsiajtók nyitódtak, csukódtak, aztán
közeledő léptek a kavicsos felhajtón.
Kettner meghúzta a kis, fehér műanyag láncot, és a
garázsajtó lassan nyílni kezdett. Ott állt nyugodtan,
zsebre vágott kézzel a garázs közepén az utca felé
fordulva, és a kis, fehér lánc himbálózott még egy picit.
Az automata rendszer zümmögött, majd koppant, a
garázsajtó tárva-nyitva, és a beszűrődő napfény
elvakította a férfit.
Egy rég nem hallott hang, Szendrőé szólalt meg.
— Pista. — A többi rendőr csak állt a kocsija mellett.
Nem volt fegyver a kezükben, nem viseltek golyóálló
mellényt, kommandósok sem voltak sehol, és a három
kocsi közül csak az egyiken pislogott némán a kék
villogó. — Gyere, Pista, menjünk. Ennyi volt — mondta
Szendrő nyomozó. Kettner István a lába elé nézett.
Mondhatott volna sok mindent. Gondolt is sok mindent.
Tudta ő is, hogy végképp vége. Minden hiába, csak ő
tehet róla. Óvatosan, alig észrevehetően a
nadrágzsebében megfogta a 32-es Seemann pisztolyt.
Összeszedte a gondolatait, kicsit bólogatott, majd
megfontoltan, halkan egyetlenegy szót mondott:
— Ja.
 LEVENTE

Valahonnan erősen fújt a szél. Lassan kitisztult Levi

látása. A hangok is kezdtek visszatérni. Még tompák
voltak, a kiabálás dudálással és kerékzúgásokkal
mosódott össze. Izmai újra működtek, így most már nem
billegett a feje jobbra-balra. Sípos kiabálása volt a
leghangosabb, valakivel ordibált, és már a szavak is
kezdtek érthetővé válni. Valami csípős bűz csapta meg az
orrát. Levi könnyezett, egyfolytában pislogott, és amikor
az ujjaival próbálta kipiszkálni az üvegszilánkokat a
szeméből, csak rontott a helyzeten, mert a kezén lévő
vértől alig látott valamit. De a legidegesítőbb az a
folyamatos, hangos zúgás volt. A motor magas
fordulatszámon kibírhatatlanul visított, és rájött, hogy ezt
a hangot hallja, amióta magához tért, szüntelenül. Most
már volt annyi ereje, hogy kapaszkodjon. Dini vezetett,
és folyamatosan irányt váltott, iszonyatos sebességgel
kanyarodott összevissza. Levi próbált körülnézni, hogy
felfogja, amit lát, de csak a szemét tudta mozdítani. Dini
vezetett és közben ordibált, magyarázta, hogy merre akar
menni, és hogy merre miért nem tud menni. Az
anyósülésen Sípos ült meztelen felsőtesttel, valakivel
telefonált, szintén ordibálva. Fülcimpájáról csöpögött a
vér.
Tehát ő sem úszta meg. Senki sem úszta meg.
Mindenhol üvegszilánkok és vér. Az autónak egyetlen ép
ablaka sem volt, a menetszél átsüvített az egész kocsin.
Ezért volt feltekerve a fűtés. Az is hangosan zúgott. Levi
hátul ült egy halom széttört üveg közepén. Keze és
combja csurom vér. Nagyon beüthette a fejét.
Nem tudta mozgatni, nem tudott hátrafordulni, hogy
megnézze, üldözik-e őket. Hatalmas erőfeszítéssel
sikerült oldalra fordítania a fejét. Meglátta maga mellett
Ferkót. Ő inkább feküdt, mint ült. Arcán és mellkasán a
saját hányása. Már nem mozdult. Feje és végtagjai úgy
csapkodtak összevissza minden kanyarban, minden
manővernél, mintha rongybaba lenne. Levi most látta
meg, hogy Ferkó vértócsában fekszik, a farmer ágyéka
táján egyetlen száraz folt sem maradt, minden vöröses
feketeségben ázott.
— Levi! — Sípos hátrafordult, a telefon még mindig a
fülén. Fél arcát mintha apró kis bicskákkal szabdalták
volna szét. — Itt vagy? Helló! Magadhoz tértél? —
üvöltötte. Levi nagy nehezen bólogatott és ez fájt. —
Akkor csekkold már le a Ferkót! Szerintem elég tré a
helyzet. — Azzal visszafordult, hogy az utcát nézze, és
Dinit navigálja. Levi Ferkó arcát figyelte. Van, amikor
tudjuk. Van, amikor nem kell pulzust mérni, leheletet
vagy akár a szívverést érzékelni. Van, amikor csak
ránézünk, és tudjuk, hogy ebben a testben már nincsen
élet. És Levi pont ezt érezte. Nem mintha ez lett volna az
a helyzet és pillanat, amikor nosztalgiázni kellene, de
Levinek eszébe jutottak mindazok a dolgok, amiket
Ferkó szokott mondani. Mindig és mindenre volt egy jó
dumája, néha egy prosztó beszólás, néha egy igazán
szellemes. Főleg soviniszta vagy diszkrimináló, mégis
vicces. Hogyan szállhat ki egy ilyen izmos, hangos, óriási
emberből az élet, hogy csak egy hányásszagú,
napbarnított, tetovált darab hús maradjon? Levi
észrevette Ferkó bal csuklóján az órát, amit együtt vettek
a múlt héten, a piacon. És ott, a jobb csuklóján az a
szivárványszínű madzag, amit a kislánya adott rá, hogy
szerencsét hozzon.
Sípos most már fej hangon üvöltött.
— Taposs bele, ezen átjutunk, belefér! — Dini is
ordibált, de Sípos volt az érthetőbb onnan hátulról,
százötvennél, ablakok nélkül. — Menni fog!
Megcsináljuk, gyerünk, baszd meg! — Levi most már az
utat nézte, és nem volt biztos benne, hogy tényleg át
tudnak-e még jutni idejében a síneken. Ez centiken és
másodperceken múlik. De Síposban és Diniben biztosan
ezerrel dolgozott az adrenalin és az a mérhetetlen
mennyiségű kokain az előző estéről. Levi nem tudott sem
mozdulni, sem megszólalni. Akart, de mintha az agya
nem adta volna tovább a parancsot. Tehetetlen volt, és
még mindig nem tért teljesen magához. Szédült, és
minden elmosódott mellette, a menetszél, a kiabálás, a
fűtés, a motor visítása, ez mind csak erősítette benne,
hogy tényleg épp a pokol felé tartanak teljes gázzal. A
HÉV már majdnem elérte a vasúti átjárót. Dini átsorolt a
másik sávba, hogy kikerülje a sorompót.
 — Ezt soha nem ússzuk meg. — Levi lassan becsukta a
szemét. Egy kis pihenés most nem árt. És így, a sóhajtól
szinte kicsit megkönnyebbülve, hátrahajtott fejjel, pár
méterre a haláltól végre feltette magában a prózaian
egyszerű kérdést: „Mi a fasz történt?”
 PALOTAI

A gyerekek álmosan pislogtak, amikor lejöttek a

csigalépcsőn. Sporttáskát és plüssállatot cipeltek, és nem
értették, hogy ilyenkor miért kéne bárhova menniük.
Amikor máskor ilyen későn kijöttek a szobájukból, mert
nem tudtak aludni, leginkább lecseszést kaptak, és anya
visszaküldte őket az ágyba. De most pont anya volt az,
aki nyugodt hangon irányította őket a kijárat felé. Palotai
Éva az évtizedek során megtanulta, hogy ne kérdezzen.
Most sem kérdezett. És ha nem lennének a gyerekek, már
rég beszedett volna egy doboznyi erős gyógyszert a
szebb világ reményében. A férje este kilenc körül, a
híradó után letette a telefont, visszaült az asszony mellé,
a tévé elé, rá sem nézett, majd közölte, hogy csomagoljon,
és vigye a gyerekeket vidékre. Napok óta furcsán
viselkedett. Látta már a férjét mindenféle lelki állapotban.
Idegesen, boldogan, kiegyensúlyozottan, eltökélten és
keményen. De ilyennek, mint amilyen most, még soha.
Palotai György még hatvan felett is legyőzhetetlen
medve volt, ősz, dús haja rövidre nyírva, világoskék
szeme szúrós, mint egy cápának. Mokány volt, karakán,
alapos és számító, sokszor indulatos, mégis általában
csendes.
— Akkor megyünk, jó, Gyuri? Indulunk — mondta
Éva. Palotai György ott állt a nagy panorámaablak előtt,
és meg sem fordult. Épp befejezett egy telefon-hívást,
amely kicsit felzaklatta.
— Jól van. Menjetek — mondta. Nem szeretett
búcsúzni, feleslegesnek tartotta. A telefonbeszélgetést is
mindig úgy fejezte be, hogy egyszerűen letette, amikor
mindent megbeszélt. Semmi „szia”, „viszlát”, „szevasz”.
Talán ezért nem fordult meg most sem. A gyerekek
kitotyogtak a ház elé, Éva még egy picit várt.
— Akkor majd jössz, ugye? — Palotai György most
fordult csak meg.
— Persze. Megyek majd — mondta, és nézte a
feleségét. Szinte semmi nem maradt abból a gyönyörű,
húszéves nőből, akit elvett. Más a teste, más a haja, más a
bőre. Egyedül meleg, barna szeme nem változott. De
érthetetlen módon még így, harmincvalahány évesen is
sugárzott az ártatlanság a tekintetéből. Pedig látott ő már
sok mindent Gyuri mellett. Túl sokat egy kedves, vidéki
lány számára, aki egész életében nem akart mást, mint jó
anya és jó feleség lenni.
— Siess, jó? Nagyon várunk! — Palotai György nem
válaszolt, visszafordult az ablak felé, és még nem is
pislogott, amikor a nehéz bejárati ajtó finoman
becsukódott. Töltött magának egy konyakot, és nézte a
várost. Már öt éve laktak ebben a házban, de a kilátást
soha nem tudta megunni. Imádta Budapestet, soha nem
akart máshol élni. Hányszor állt itt a gyerekekkel, és
vizsgáztatta őket, hogy melyik hidat hogyan hívják. A
Lágymányosi hidat már három éve építették, és bár a kis
Robika akkor még nem tudott számolni, azt tudta, hogy
pont annyi éves, mint az a szürke, csúnya híd. Ha kész
lesz, szép lesz, mondták mindig a tévében. És ahogy a
férfi most, három évvel később nézte, tényleg szépnek
találta.
„Milyen jó lenne most végigszáguldani azon a hídon,
amikor még friss a kátrány szaga, és olyan sima az út,
mint a tükör, mint pár évvel ezelőtt, az átadás napján” —
merengett, és rögtön rajtakapta magát egy különös
dolgon. Palotai György nem szerette a feltételes módot.
Sem beszédben, sem gondolatban. Olykor még az
embereire is rászólt, ha túl gyakran bocsátkoztak
feltételezésekbe. Nem volt a szép emlékek embere sem.
Most mégis visszaemlékezett arra a napra, amikor három
éve átadták a Lágymányosi hidat, és az S 500-as
Mercedesével végiggurult rajta, vagy amikor húsz évvel
ezelőtt az új Porsche 911-esével végigsuhant az Árpád
hídon majd kétszázzal. Azon a napon született az első
gyermeke is, Janka, még az előző házasságából. Az édes,
drága Janka. Ahogy nézte az éjjeli, nyugodt fénytengert,
a saját, sápadt tükörképén akadt meg a tekintete. Egy
olyan férfi szemébe nézett, akinek már nem volt mit
mondania. A mobilja a rezgéstől kitartóan ide-oda
csúszkált az üvegasztalon. Nem vette fel. Magát nézte.
„Hogy kell ilyenkor egyáltalán felöltözni?” Nem mintha
valaha is érdekelte volna, miképp öltözködik, és hogy
mások mit gondolnak az egyszerű, kényelmes, sokszor
olcsó stílusáról. De ez most más volt. Egy kis szünet után
ismét az a zümmögő hang, és néha maga az üveg is
rezgeti. Palotai György még egyet kortyolt a konyakból.
„Ideje indulni” — gondolta. Sóhajtott egyet, és picit
becsukta a szemét. Látta maga előtt az elsuhanó, frissen
festett elválasztó vonalakat, a fekete, csillogó utat, és
nyugalmat érzett.
 B ÁN F I

„Igen, valóban megnyugtató, felemelő érzés, amikor

sehol senki, és az ember egyedül száguld éjszaka egy
úton, és egyszerűen csak kiszellőzteti az agyát. Nézi a
fényeket, a sebességmérőt, az alatta elsuhanó elválasztó
vonalakat, és nem gondol semmire.” Bánfi ujjai
nyugodtan pihentek a fekete BMW kormányán, néha egy
jobbfajta zenére dobolni kezdtek. A napfénytető nyitva,
az ablak lehúzva, a hangerő felcsavarva. Épp
lekanyarodott az alsó rakpartra, ahonnan igazán szép a
város. Innen lentről, a víz mellől. Eszébe jutott élete első
gyilkossága. Hogy milyen is volt. A részletek is
megjelentek előtte. Bánfi Róbert valahogy mindig erre
készült. Úgy gondolta, hogy minden erre predesztinálja.
A gyorsasága, a jó látása és még a születésnapja is.
November másodika. Halottak napja. Ő az a srác akart
lenni, akit küldenek. Az elsőt pedig soha nem fogja
elfelejteni. Az emlékek élénkek voltak. A Petőfi híd
fényei már látszottak, és lassan végigfutott az agyán, ami
akkor történt.

BMW-je begurult a használtautó-telepre. A kerekek puhán

ropogtak a murván. Már csak az irodául szolgáló konténerben
derengett a fény. Tehát itt van még Németh József, pont, ahogy
mondták. Kiszállt, felhúzta kicsit a bőrdzsekije cipzárját, és
elindult a konténer felé. „Az első komoly meló. Az első
hazavágásom…”

A Petőfi híd alatt suhant el. Belső zsebéből elővette a

cigisdobozt, az oldalzsebéből az öngyújtót.

Halkan, de gyorsan lépkedett a murván. Belső zsebéből

elővette a kilenc milliméteres H&K pisztolyt és a farzsebéből a
tárat.

Szokásból a friss cigarettadoboz alját mindig

odacsapta a kézfejéhez, mielőtt felbontotta. Ő sem igazán
tudta, miért. Megszokás. Már a Szabadság hídnál járt.

Feltolta a tárat a fegyverbe, és felhúzta a szánkót.

Felcsapta a Zippo öngyújtó tetejét. Üresek az utcák,

még az Erzsébet híd is.

Halkan visszaeresztette a szánkót. Csőre töltve. Belépett az

irodába a kezében tartott fegyverrel. Németh József ott ült a
sarokban, az íróasztal mögött. Kövér volt, és általában
mosolygós roma. Most viszont alig volt ideje felnézni.

Meggyújtotta a cigarettát. Többször kellett

próbálkoznia a menetszél miatt. A Lánchíd világítását
már lekapcsolták.
 Azonnal tüzelt, vagy nyolcszor zsinórban. Célzott ő
mindenre. Fejre, szívre, tüdőre, pont, ahogy az autószerelő
műhely mögötti udvarban gyakorolta, de a golyók fele biztosan
mellé ment, annyira izgult.

Mélyen beszívta az első slukkot a cigiből, és

elégedetten hátrahajtotta a fejét. Közben tovább suhant a
budapesti éjszakában, a Margit híd felé tartva. Kifújta a
füstöt, és nézte, ahogy a szél kiszippantja a napfénytetőn.

Németh József teste alig rángatózott, amikor becsapódtak a

golyók, olyan kövér volt. Zsíros nyaka tartotta a fejét, s az
egyik halántéktalálatnál picit oldalra fordult, mintha épp csak
egy kis pofont kapott volna. De a végén, csupán néhány
másodperccel később, amikor már leálltak a létfontosságú
szervei, lassan hátracsuklott a feje, majd súlyával magával
húzta azt a dagadt testet. Furcsán feküdt ott, az asztal mögött,
félig az irodai széket maga alá gyűrve, összetörve, félig a falra
kenődve. A vér több helyen csordult ki belőle, csakúgy, mint a
vizelete, de végül szép nagy tócsává olvadt, ami lassan tágult
és nagyobb lett, egyre nagyobb. Fekete, tükörsima felület, amin
szépen csillogtak a fények.

Az Árpád hídi lámpák lomha rendszerességgel húztak

végig a sima lakkfelületen, a BMW motorháztetején.
Bánfi megpillantotta a margitszigeti lehajtót, és
lekanyarodott. Félreállt, és nézte magát a
visszapillantóban. Csak acélkék szemét látta, de ez pont
elég volt. Maga elé emelte a kezét, az egyikben az égő
cigit szorította. Alig, de azért remegett. Bánfi nem tudta
eldönteni, hogy a szteroidoktól, vagy attól, hogy alig fél
órával ezelőtt ölt életében először embert.
 OSZKÁR

A szobában egy férfi ült, keze a háta mögé bilincselve,

szája szigetelőszalaggal leragasztva. Roli, az erős
felépítésű, koromfekete hajú, sötét bőrű fiatalember
széles vállával a falnak támaszkodva sötét szemével
pásztázta a padlót. Nem keresett ő semmit odalent, de a
féléletnyi fegyház megtanította rá, hogy jobb lefelé nézni.
A megkötözött férfi ébren volt, de nem mozdult. Ki tudja,
mióta ült már ott, azon a kényelmetlen széken. A szoba
valamikor iroda vagy öltöző lehetett, de már üres volt.
Egyedül egy rozoga konyhaasztal — rajta
szigetelőszalag-tekercs — és egy másik szék állt a férfival
szemben. Tompán beszűrődött a night-club
klasszikusainak basszusa. Amikor Bangó Oszkár belépett
a szobába, a falnak támaszkodó fiatalember kihúzta
magát, és a megkötözött férfi felnézett. Oszkár becsukta
az ajtót, az asztalra tett egy üres kristálypoharat, egy
sószórót meg egy koszos konyharuhát, majd leült.
Oszkár köpcös és kopasz volt. Roma a javából, mégis
feltűnően fehér bőrű és világoskék szemű. Albi volt a
beceneve. Fejét mindig kicsit félrebiccentette, így azt az
érzést keltette, hogy felnéz a beszélgetőpartnerére, bárki
legyen is az. A szinte mindig a képén ülő tenyérbe mászó
mosolya, puha, ápolt keze és lágy, magas hangja mit sem
sejtetett valódi, kegyetlen énjéről. Ezt még valami
feminin finomsággal is ötvözte, és minden harmadik
mondatában istenre hivatkozott. Amellett mérhetetlenül
kedves volt, és választékosán beszélt. Egy darabig most
is mosolygó szemmel méregette a férfit, és kicsit
megigazította a poharat, mielőtt megszólalt.
— Tudod, régen nyilván másképp oldottam volna meg
ezt a helyzetet — kezdte halkan és nyugodtan, miközben
szinte végig kedvesen a férfi szemébe nézett.
— Amit te tettél, annak a büntetése elég kézenfekvő.
Azt te is tudod. Szívesebben mondanám, hogy oldjuk
meg másképp, a jóisten látja lelkemet. De nem tehetem.
Aki túl sokat beszél a rossz embereknek, annak jár is a
büntetés. Csicseregni nem szabad. Isten bocsássa meg, de
azoknak általában egyszerűen kivágják a nyelvét. De
tudod, én ezt a megoldást már nem szeretem.
Gusztustalan. Embertelen módszer. Nagyon hangos,
mert közben, ugye, visítanál, mint egy szuka. Na és
nagyon nagy rendetlenség maradna, nehéz takarítani.
Rengeteg vért veszít ilyenkor az ember. Kell hozzá kés,
szike vagy kisfűrész is, ami adott esetben bajt okozhat,
bizonyítékként szolgálhat, meg ilyenek.
Oszkár most kicsit el is nevette magát.
— Volt olyan is, amikor az illető megkaparintotta a
levágott részt, és rögtön orvoshoz rohant. A jóisten a
tanúm, hogy így történt, ugye, Rolikám? — A
fiatalemberre mosolygott egy pillanatra, majd folytatta.
— Simán visszavarrták, és alig két hét alatt meg is
gyógyult. De hát így ez az egész dolog értelmét veszti,
nem? — Oszkár az asztalra nézett a fejét csóválva. —
Úgyhogy én ezt most már másképp csinálom. Nem kell
más hozzá, mint ez a pohár. — Oszkár, mintha
bűvésztrükköt mutatna be, lecsavarta a sótartó tetejét, és
a teljes tartalmát beleöntötte a pohárba. Ezután
rácsavarta a pohárra a konyharuhát, és gondos
óvatossággal lefektette az asztalra. Visszatekerte a sótartó
tetejét, és lassan, finoman ütögetni kezdte a
konyharuhában lévő poharat a sótartó aljával. — Egy
kristálypohár akár több ezer szilánkra törhet, főleg ha jó
minőségű, mint ez itt. Finom pezsgőt szoktunk benne
felszolgálni a legjobb törzsvendégeknek. Tehát miután
felaprítottam apró darabokra a poharat, ezt az egészet a
szájüregedbe szórom, és visszaragasztom a
szigetelőszalagot. Arra kérlek, hogy óvatosan nyelj,
inkább előrehajolva, mert ha egy ilyen szilánk a torkodba
kerül, az nagyon nagy bajokat tud ám okozni. Aztán
pedig nem történik más, mint hogy a fiatal barátom egy
picikét megpofoz. Egyet jobbról, egyet balról. — Oszkár
tovább ütögette a kupacot a sószóróval, pici, gyors
mozdulatokkal, de a legnagyobb udvariassággal
igyekezett a férfira nézni, miközben beszélt. — Tudod, az
fog történni, hogy a szilánkok felvagdossák belülről a
szájüregedet és a nyelvedet. Pici vágások, rengeteg, lesz
olyan is köztük, ami mikroszkopikus méretű. Gondolj
bele, kristálypor. Több ezer apró, pici vágás, és a só is
kellemetlenkedni fog egy picit. Aztán hazaküldünk. Egy
hang se, egy vér-csepp se. Lenyűgöző, nem igaz? —
Megigazította a kupacot, hogy az utolsó pohárra
hasonlító darabot is szétkalapálja. — A műtét legalább
négy órán át tart, de volt már, hogy pár napos lett, annyi
vágás volt. Na most, a sebészeknek először ki kell
műteniük a szilánkokat, ami nagyon aprólékos munka.
Meg aztán azok a szilánkok átlátszók, igen nehéz őket
megtalálni. Aztán össze is kell varrni néhány vágást.
Csak a nagyobbakat. — Oszkár most már inkább a
kupacra figyelt, ütögette, és közben úgy nézett, mint egy
kisfiú, aki felteheti végre az árbocot a hajómodelljére.
Amikor készen volt, ismét a férfi felé fordult, és félretette
a sószórót. — A gyógyulási idő akár hat hónapig is
tarthat, és ezalatt nem is nagyon tud beszélni az ember.
Újra és újra vissza kell majd menni kontrollra, mert
mindig marad még egy üvegszilánk valahol, elég sok be
is gyullad, meg ilyenek. Meg aztán ki tudja, ki ivott ebből
a pohárból utoljára. — Két kézzel, óvatosan felmarkolta a
konyharuhát, mintha törékeny naposcsibe lenne. —
Persze volt már olyan, hogy az illető más utat választott,
és szándékosan nyelt egy nagyot az első néhány pofon
után. Hát, az nem volt túl szép ügy, de ha így akarta, hát
így akarta. Nézd, én téged szinte gyermekkorod óta
ismerlek, és tudom, hogy te ilyet nem tennél velünk,
ugye? Nem hoznád kellemetlen helyzetbe Oszkár bácsit,
igaz? — A férfi nem mozdult. — Hogy a jóisten áldjon
meg. Direkt nem a hosszú nyakút választottam. Tudtam,
hogy rendes leszel velem. — Oszkár a rövid lábaival
kicsiket lépve közelebb tolta magát székestül. Roli a férfi
mögé lépett, és hátraszorította a fejét. — Még az lenne a
kérésem, ha most leveszem a szigetelőszalagot egypár
percre, ne nagyon adjál ki hangot. Ne beszélj, ne sírj, ne
kiabálj. Nem szeretem. Zavar. — Oszkár felállt, két
kezében a konyharuha. Roli letépte a szigetelőszalagot,
rögtön ezután még hátrább feszítette a férfi fejét, így a
másik kezével könnyebben tudta szétfeszíteni az
állkapcsát. Oszkár odalépett, és még mindig mosolygott.
— Kezdhetjük, drága barátom? — kérdezte, amikor
egyszer csak kopogás hallatszott, és nyílt az ajtó. Olcsó
világoskék öltönyös, pihebajszos fiatalember lépett be,
Oszkárhoz ment, és a fülébe súgott valamit. A zene is
elnémult hirtelen. A férfi küzdött a fájdalommal, amit
szája szétfeszítése okozott, de nem tudott sem
szabadulni, sem megszólalni. Közben Oszkár hallgatta az
öltönyös srácot. Szó nélkül a földre ejtette a konyharuhát,
és kiment a szobából. Kint, a klubban a többiek mellé ült,
a pulthoz, és ő is a tévét bámulta mereven.
A híradó éppen arról számolt be, hogy egy üzletember
a Belvárosban robbantás áldozata lett. Az Aranykéz
utcában történt, fél órával ezelőtt. A feltételezések szerint
az áldozat nem más, mint Boross Tamás. Oszkár már
nem figyelt az akkoriban általánosnak számító többi
leszámolásról szóló hírre, még az időjárás-jelentés alatt is
szótlanul ült. Azt mondták, ma éjszaka még esni fog.
Örökös mosolya eltűnt, és csak bámult maga elé. Rossz
lóra tettek. Oszkár ezt igazságtalannak érezte. „Ez olyan,
mint ha a rulettasztalnál mindent a pirosra tennél.
Három dolog történhet: jön a nulla, aminek kicsi az
esélye, és mindent elbuksz. Jön a fekete, és mindent
elbuksz. Vagy jön a piros, és te vagy a nagy nyertes —
elmélkedett magában. — Arra senki nem számít ilyenkor,
hogy valaki csak úgy bejön, felrúgja az asztalt, és lelövi a
krupiét.” A csend csak akkor szakadt meg, amikor
megszólalt Nándi, a világoskék öltönyös srác.
— Kétszer hívtam eddig, de a Palotai nem veszi fel.
Senki nem veszi fel. — Mobilja a kezében volt, és vég
nélkül csengett. Oszkár lassan átvette a készüléket, és
kinyomta. Nem az a legnagyobb baj, hogy a Borosst
megölték, hanem az, hogy van köztük egy áruló. Valaki,
aki átállt. Bárki lehetett az, aki tudta, hogy a Boross
aznap mikor és főleg miért ment a Belvárosba. És most?
Most mindennek vége. Az utolsó remény a légnyomástól
széttépett test volt az Aranykéz utcai parkolóház bejárata
előtt.



Az Audi úgy hevert az utca közepén, mint egy

haláltusáját vívó vadállat. Sistergett, füstölt, kattogott,
nyitott ajtai akár egy haldokló, élet után kaparászó lény
végtagjai. Miután a HÉV-átjárót épphogy megúszták, a
fekete luxuskocsi felmondta a szolgálatot. Sípos rögtön
kipattant belőle.
— Gyerünk tovább, szálljatok ki! — üvöltötte. —
Húzzunk innen, mindenki amerre lát! — Dini még
próbálta újraindítani a kocsit, de nem sikerült. Azért még
egy esélyt adott neki. Aztán még egyet. Bár Levi még
mindig nem volt teljesen magánál, tudta, hogy Dini nem
az autó motorját szeretné görcsösen életre kelteni, hanem
Ferkót. Sípos a kilenc milliméteres Sig Sauerjével
rácsapott a kocsi tetejére. — Gyertek már, hülyegyerekek!
Semmi időnk sincs! Ezek, ha átjutnak, úgy megcsinálnak,
mint még senkit! — mondta Sípos, és a távoli HÉV-
átjárót figyelte. Mind a hárman tudták, hogy valami van
ott, a HÉV mögött, és arra vár, hogy a szerelvény végre
elmozduljon onnan. Valami van ott, ami őket akarja.
Sípos és Dini tudta, hogy kik azok, de Levi agya még
mindig nem működött rendesen, még mindig nem
emlékezett semmire. Most egyszerre nézték Ferkó
hatalmas, élettelen testét. Még Sípos is elnémult, mintha
kegyeletből megengedné a többieknek, hogy gyorsan
elbúcsúztassák. Ő látott már eleget ahhoz, hogy ne rázza
meg egy barátja halála. Majdnem kétszerannyi idős volt,
mint Levi vagy Dini, akik a húszas éveik közepén jártak.
Ismét a kocsira csapott. — Na! Pár nap múlva a
bölcsiben! — mondta, és rohanva indult a külváros felé.
Néha még visszafordult az átjáró felé. A vonat már
mozgott. Már csak pár másodperc, és kinyílik a sorompó.
Dini is kiszállt, és szapora léptekkel elindult, körbe-
körbenézett, hogy betájolja magát.
— Vigyázz magadra! — Ennyit még odaköpött furcsa,
elnyújtott szavakkal. De nem csak a szavai voltak
elnyújtottak. Ő maga is vékony volt és magas. Esetlenül,
sután mozgott, dobálta hosszú végtagjait, szeretett sokat
beszélni a monoton hanglejtésével, hosszan fejtegetni
dolgokat és azt, hogy ő, a Forrai-Papp Dini, hogyan látja
őket. Szeretett magáról beszélni, a szokásairól és az
érzelmeiről, ami ilyen közegben elég furcsán hangzott.
Magának való volt, és lehet, hogy épp ezért fogadták el.
Tudásának és műveltségének hiánya nem gátolta abban,
hogy mindenről határozott véleménye legyen. Legfőbb
vágya volt, hogy végre tengert vagy óceánt lásson.
Rengeteget utazott már, de valahogy soha nem került a
nagy víz közelébe. Járt ő már Stuttgartban, Innsbruckban,
Bukarestben, utazott ő eleget. Előre álló, hosszú fogainak
sora, sőt az egész ínye kilátszott, amikor nevetett.
Sokszor, amikor meglátott egy repülőt az égen,
hosszan nézte, hunyorogva, ínye és fogai kitolva, és azt
kérdezte:
— Ez vajon egy tengerparti helyre megy? Mit
gondoltok?
Néha, amikor nem megszokott társaság vette körül,
vagy idegen környezetbe került, órákon át képes volt
valahol a háttérben ülni, észrevétlenné válni és figyelni.
Mindenkit megfigyelt, majd hosszasan ecsetelte, hogy
kiről mi a véleménye.
Levi utánanézett, ahogy felgyorsított
hüllőmozdulataival eltűnt a gyenge éjszakai záporban.
Sípos a mezők felé vette az irányt, Dini a külváros felé.
Levinek is indulnia kéne. Nagy nehezen kiszuszakolta
magát a hátsó ülésről a szabadba, de amikor
kiegyenesedett, szédült. Még mindig csörgött a vér a
fejéből, és ki tudja, még honnan. Nyilván a hideg és az
adrenalin miatt nem érezte még, hogy mekkora a baj. Az
átjáró mögött reflektorok fénye jelent meg, és hallatszott,
hogy több nagy autó határozottan elindul. „Na, most
szedd össze magad, de nagyon!” — gondolta Levi. Még
egy utolsó pillantást vetett Ferkóra, és elindult délre.
Nem tudta, hogy ki elől menekül, és miért, de azt tudta,
hogy ő is meghal, ha nem kezd el most azonnal futni. Az
eső, mintha jelet akart volna adni Levinek, egyszer csak
elkezdett szakadni. Az ellenkező irányból is kerékzúgást
hallott. Nekilódult. Utcákon, síneken, udvarokon át,
hogy minél távolabb jusson az őt üldözőktől. Egy
kapualjba bújt, a kukák közé. Jól hallotta tehát, hogy
valaki közvetlenül a sarkában van, mert rögtön utána egy
alak is beszaladt. A régimódi ház belső udvarában
körülnézett, de nem láthatta Levit. A ház előtt kocsi
fékezett, és az alak visszarohant az utcára. Ott valamiről
beszélgettek, „az egyikükről” és egy parkolóházról
ejtettek szót. Az alak bepattant, és a kocsi elhajtott. Az
utca még nem volt biztonságos, ki tudja, hányan
maradtak, hogy átfésüljék a környéket, bárkik legyenek
is. Levi úgy döntött, hogy meghúzza magát a kapu
mellett, a kukáknál. „Gondolkozz már, bassza meg!”
Kezét a homlokára szorította, ami fájt, de valahogy el
akarta indítani az agyát. Nem sikerült. Csak az üldözés
képei villantak be, abból viszont semmi, ami előtte
történt. Aztán megint Ferkó és csak pillanatokra néhány
életkép, amikor épp valamit tipikus „ferkósan” mond
vagy csinál. Eszébe jutott, Ferkó mindig azt mondta,
hogy „cigeretta”, nem pedig „cigaretta”, „a” betűvel.
Levi mosolygott, de megint rájött a szédülés. Halántéka
lüktetett. Kicsit becsukta a szemét, de még mosolygott.
„Adjámá’ egy cigerettát, tesó.”
Valahol szép zene szólalt meg. Komolyzene lehetett,
de Levi nem értett hozzá. Jólesett a vonósok hangja,
köztük az a megnyugtató cselló. Levi az udvarba lépett,
és így már látta is, honnan szólhat. A legfelső emeleten
nyitva volt egy ablak, fény szűrődött ki, na és ez a
gyönyörű dallam szólt. Elképesztő felhőszakadás volt, és
Levi bőrig ázva állt ott, mintha megbabonázták volna.
Egyszer csak megjelent valaki az ablakban. Egy lány. Egy
meseszép lány. Az arcát nem látta, csak a körvonalait.
Mozdulatából ítélve be akarta csukni az ablakot, de az
eső és a pillanat őt is megbabonázta, és kitárt karral
élvezte az arcán versengve végigfutó vízcseppeket,
miközben valamelyik nagy mester műve szólt. A lány
nem vette észre, hogy valaki az udvar mélyéből figyeli őt.
Csak mosolygott, és felszabadultan élvezte a pillanatot.
Levi pedig csak bámulta ezt a csodát. „Vajon milyen
lenne, ha ezt az életet választanám? Egy normális életet,
egy ilyen lány mellett. Mellette. Milyen volna, ha ő
fogadna, amikor este fáradtan belépek az ajtón, futólag
szájon csókolna, és segítene levenni a kabátom? „Szia,
Szívem! Milyen napod volt?” A vacsora ott várna a
konyhában, persze csak olyan gyorsan összedobott vacsi,
nem várnám el, hogy mindennap három fogást
főzőcskézzen. „Tudod már, hogy mikor veszed ki a nyári
szabidat?” „Eldöntötted már, hogy Görögország, vagy
Balcsi?”



A vér patakokban folyt a fejéből, és az esővel

összekeveredve csörgött le a csatornába. Levi nézte,
aztán elájult és összeesett, elterült a kukák között. A lány
lepillantott a zaj irányába, de nem látott senkit. „Megint a
macskák. Vagy egy hajléktalan” — gondolta magában,
aztán becsukta az ablakot.



Dini nagyokat lépett fel-alá. Hosszú lábával és pókszerű,

csendes futásával nagy előnyre tehetett szert. Egy
parkolóház legfelső emeletére menekült. Jó néhány autó
állt itt szétszórva. Dini lehelete fagyos kis felhőt hagyott,
ahogy nézte a budapesti éjszaka fényeit a távolban.
Síposra és Levire gondolt. Ferkóról szándékosan elterelte
a gondolatait. Erre még nem állt készen. Nézegette a
mobilját, de nem hívta senki. Ő sem hívott senkit, mert
attól tartott, hogy bemérheti valaki, és bajt okozna. „Még
a végén akkor hívom a Sípost, amikor épp bujkál, és pont
az én csörgésem miatt találják meg.” Mindig mindent
túlgondolt. Ezért volt ő a megbízható sofőr, amikor akció
volt, és az ördög ügyvédje, amikor tervezték a balhékat.
Dini hirtelen felkapta a fejét. Kocsik hajtottak a
parkolóházba, és a hangok alapján nagy sebességgel
jöttek felfelé. Dini körülnézett. Innen nincs kiút. Az egyik
parkoló furgon mögé bújt. Két jármű is felgurult az
emeletre. Dini hallotta, hogy többen beszélgetnek a
lehúzott ablakokban. Valaki kikapcsolta a rádióból szóló
zenét. Most megállt a két kocsi, és kiszálltak belőle. Dini
lassan az övéhez nyúlt, elővette a 22-est, és amilyen
halkan csak lehetett, felhúzta a pisztolyt. „Csak akkor
vedd elő, ha valakit le is akarsz lőni” — mondta neki
Bánfi mindig. „Hát most ez lesz. Most le kell valakit
lőni.” Dini még soha nem ölt embert. Tudta, hogy Sípos
már túl van rajta, és hogy Bánfi jóformán ebből él, de
neki még nem kellett ölnie. Erősen szorította a fegyvert,
és fülelt. Jéghideg volt minden körülötte, és a végtagjai
kékültek. Ujjait nem is érezte már, furcsa módon mégis
forró izzadság folyt a homlokáról. A férfihangok
nyugodtnak tűntek. Mintha egy jó focimeccset vitatnának
meg suttogva. Az egyik fel is nevetett. Fémes kattanás
hallatszott. Valaki szintén felhúzott egy fegyvert? A
távolban villámlott. Az egyik alak kinyitotta a kocsi
csomagtartóját. Dini csak arra figyelt, amit hallott, mert
nem mert kilesni, és minden apró hangot információvá
próbált alakítani a fejében, de nem értette, hogy mi
történik. Kisebb zajok. Suttogás. A férfiak nem
közeledtek, az autójuknál maradtak. Mégis úgy hallotta,
hogy valaki vagy valami feléje siet. Furcsa kopogást
hallott a betonon, sokat, gyorsan. Dini ránézett a
pisztolyára, ki van-e biztosítva. Igen, ott látszik tisztán az
a piros pötty, ami életről és halálról dönt. Ki van
biztosítva. Dini egy pillanatra előbújt, hogy lássa, mi
történik. Csak egy pillanatra. Két kocsi a távolban,
mellettük némi mozgás, de semmi más. Mennydörgés
hallatszott, és eleredt az eső. Az apró kopogások most
finom csobbanásokkal párosultak, és gyorsan közeledtek.
Szívverését már a torkában érezte. Hirtelen maga mögött
is hallotta a kopogást. Megfordult, de már későn. Egy
pitbull terrier vicsorogva, hangos morgással a torkának
ugrott. Dini reflexből elkezdte ütni az állat fejét a pisztoly
agyával. De a kocsi másik oldaláról is érkezett egy. Dini
fordult, harcolt, vére összevissza spriccelt. Az egyik állat
fejéhez tudta szorítani a fegyvert. Meghúzta a ravaszt,
vinnyogást hallott, de azt már nem tudta, hol találta el.
Már csak azt érezte, hogy a torkából, a tarkójából és az
arcából darabok hiányoznak, és hogy már alig lát a saját
vérétől. Közben a morgások egyre vadabbak lettek. Dini
még mindig állt, de a kutyák minden ugrással újabb
darabot téptek ki valamelyik testrészéből. Ahogy lassan
lehunyta a szemét, fantasztikus dolog történt. A
budapesti fények lassan mozogni kezdtek, ahogy a bóják
és a hajók lámpái imbolyognak a tengeren. A morgások
összemosódtak a város távoli zajaival, és leginkább a
tenger morajlására hasonlítottak.
Az eső, a vér és a kutyák nyála pedig nem volt más,
mint a felcsattanó hullámok sós habzó permete. „Ez
csodálatos! Hát mégis láthatom. Hát megérkeztem
végre” — gondolta magában Dini, miközben hosszú,
vékony teste lassan összecsuklott. Az egyik kutya olyan
erősen mart a torkába, hogy már el sem engedte, csak
morgott. Újra meg újra villámgyorsan ráharapott, hogy el
ne veszítse a prédát, és néha rántott rajta egy nagyobbat.
Dini térdre zuhant, majd az utolsó erejével a hátára
feküdt, mert így lehet a legjobban látni a tenger felett a
csillagokat. Gyönyörűek voltak, rengeteg volt belőlük az
égen. Egyre több lett, mintha gyorsan szaporodnának, és
Dini testét lassan ringatni kezdték a hullámok. „Hát
mégis láthatom…”
 JANKA

— Ennek nincs semmi értelme — mondta Janka

keményen. Nem volt jó kedvében, egyébként sem
szerette az álszent vasárnapi vacsorákat. Ilyenkor az
apjának egyszer csak eszébe jut, hogy milyen fontos egy
férfinak a család. Janka hamisnak és feleslegesnek érezte
az egészet. Körülnézett. Ott ült a két kissrác, akik túl
kicsik voltak ugyan, hogy értsék, miért van baj, de elég
érzékenyek ahhoz, hogy érezzék: baj van. Az asztal
végén ült Éva, a fiúk anyja. Csendes volt, mosolyogva
tűrte ezt a fél órát, ahogy minden mást is, amikor Palotai
György a közelében volt. Nem úgy, mintáz igazi anyja.
Janka lecsapta a villát az asztalra. — Két éve győzködsz,
hogy ne menjek külföldi egyetemre, mert szeretnéd, ha
itt lennék, a közeledben. Mert biztonságosabb itthon,
bármit jelentsen ez. — Apja csak kanalazta a levest, fel
sem nézett. Régen ilyenkor Janka odaszólt volna neki,
hogy tele a bajsza levestésztával, György pedig rozmárt
utánozva vigyorgott volna rá. De ezek az idők már
elmúltak. A humorérzék pont úgy halt ki Palotai
Györgyből, ahogy a szeretet és minden más érzelem, ami
kemény üzletemberek köreiben nem divatos. Régen sem
volt kifinomult úriember, de legalább figyelmes és vicces.
A munkára szokott hivatkozni, és arra, hogy nagy a
nyomás meg a feszültség. Azt persze soha nem
részletezte, hogy mitől. Janka nem volt buta lány, és ha
nem értett is mindenhez, biztos volt abban, hogy el tudná
látni az apját néhány ötlettel vagy tanáccsal. De György
nem beszélt az üzletről. Janka imádta Évát. De azt is
tudta, hogy soha nem akar olyan lenni, mint ő. Aki
megtanult nem kérdezni. Aki bólogat és nyel. — Most
meg azt akarod, hogy minél hamarabb költözzem
Kanadába. Mi lesz a barátaimmal? Mi lesz a megkezdett
félévemmel? Mi van, ha már nem is vesznek fel? Ezekre
is gondolsz, amikor megint helyettem döntesz az
életemről? — Janka tudta, hogy valahol a szíve mélyén az
apja továbbra is szerető ember, de az a burok, az a pajzs,
az a ridegség, ami körülveszi, az nem véletlenül épült ki
a közelmúltban. Aki több milliárd forint sorsáról dönt és
több száz emberért felel, az nem lehet lágyszívű és
megértő. Rendben. De hogyan változhatott meg ennyire?
— Sajnálom, apa, de én ezt a szemesztert biztos, hogy
Pesten fejezem be, aztán majd meglátjuk. Én nem a jogra
járok, nem vagyok bölcsész vagy közgázos, tudod? A
konzervatórium teljesen más, ott nem lehet csak úgy
ugrálni az egyetemek közt. — Próbálta kicsit lágyítani az
előbbi határozott kijelentését. Most kedvesebb hangot
ütött meg.
— De könyörgök, apa, legalább magyarázd el, hogy
miért kéred ezt tőlem. Hadd értsem meg.
Palotai György még mindig nem pillantott fel, de
ingerültebb lett.
— Változtak az idők. Mondtam már — vetette oda.
Jankának nem kellett sokat gondolkodnia.
 — Te is — vágott vissza. Palotai György most nézett
fel először. A lányát figyelte. Kevés ember állta sokáig
Palotai tekintetét. Jéghideg volt, és az ember velejéig
hatolt. De a lánya, aki kicsit sem hasonlított rá, csak ült,
és farkasszemet nézett vele. Dacosan még néhány sötét
hajfürtjét is félresöpörte. Dehogynem hasonlított az
apjára. Ám a régi Palotai Györgyre ütött, aki imádta az
életét, nem pedig féltette. Aki azért dolgozott, hogy éljen,
és nem azért élt, hogy dolgozzon. Janka a rozmárra
hasonlított, nem a cápára.
— Bírj magaddal, fiam — mondta az apa halkan
Robikénak, aki az asztal alatt rugdosta az asztallábat
unalmában, majd folytatta a kanalazást. Janka úgy
odahajolt volna az apjához.
Megölelte, megsimogatta és megkérdezte volna, hogy
mi a baj. De a lány ennél büszkébb volt, apja pedig
minden porcikájával olyan visszautasító, hogy Janka úgy
döntött: „most biztosan nem”. Janka az ajtónál még
néhány szót váltott Évával, megcsókolta az öcsikéket, és
ridegen odakiáltott egy „szia, apá”-t. De Palotai csak
biccentett, és tovább nézte a tévét.
— Mindjárt kezdődik a híradó — mondta megértőn
Éva, mintha védenie kellene a férje viselkedését.



Janka hazaért. Épphogy megúszta, mert azt mondták,

mindjárt esi fog, és az úton hazafelé már hallotta is a
mennydörgést. A lakása kicsi volt, de kényelmes.
Visszautasította az apja ajánlatát, miszerint egy új, luxus
lakóparkba költözhet. Portaszolgálattal. Mit szólnának a
barátai és osztálytársai? Nem, nem, így jobb. Bekapcsolta
a CD-lejátszót, és az ablakhoz lépett, hogy becsukja, mert
ismét dörgött az ég, és az eső már kezdett csöpörögni.
Ideges volt az apja miatt, maga miatt, mert talán
másképp kellett volna kezelnie ezt az egész vacsorát, és
utálta azt a bunkót is, aki a háza előtt majdnem elgázolta,
annyira sietett valahova a haverjaival. Egyszer csak
megérkezett a felhőszakadás. Janka nézte, ahogy néhány
csepp a kézfejét éri, majd lassan kihajolt, és széttárta a
karját. Elképesztően felszabadító érzés volt az esőt érezni
az arcán és a haján. Becsukta a szemét, és úgy érezte,
valahol máshol van, nagyon messze ettől a kényelmetlen
valóságtól. Az udvarban hirtelen csörömpölést hallott,
mintha valaki az egyik kukába rúgott volna. Janka
lenézett, és mozgást is látott. Egy árnyékot. „Mi van, ha
ez mégsem macska vagy hajléktalan? Mi van, ha az apám
megint rám küldött valami testőrt?” Volt már rá példa,
nem is egyszer. Az apja soha nem szólt neki erről, de a
körülmények úgy alakultak — ahogy Palotai akkor
fogalmazott —, hogy jobb, ha valaki szemmel tartja.
„Ennyire nem bízol a saját lányodban? — kérdezte akkor
Janka felháborodva. — Nem akarnál a fogamba műttetni
egy nyomkövetőt, vagy kamerákat szereltetni a
hálómba?” Palotai hallgatott, esze ágában sem volt
bevallani a lányának, hogy nem benne nem bízik, hanem
bizonyos üzleti partnerekben, akik néha enyhén szólva
váratlan lépésekre is képesek, ha az üzletpolitikájuk úgy
kívánja.
— Ezzel betelt a pohár! Most megszívtad! — sziszegte
Janka, miközben magára kapott egy kabátot, és lerohant
a lépcsőn. Zuhogott az eső, de meg kellett kerülnie az
egész háztömböt, mert a belső udvar csak a szomszéd
házból nyílt. „Annál jobb! — gondolta futás közben —,
legalább hátba támadhatom, mert biztos még mindig
nézi a szobámat. Ez a dolga. Elkapom, a sarokba
szorítom, és mindent kiszedek belőle. Mindent. Nem
tehet semmit. Nem mehet el innen, és egy ujjal sem
nyúlhat hozzám. Nemcsak azt tudom meg végre, hogy
mit keres itt, de minden mást is. Hogy mit dolgozik az
apám. Kivel van dolga. Miért lett belőle ekkora seggfej.
Mindent.”
Rohant a kapualj felé, ahol az árnyékot látta.
Megtorpant, amikor a távolból csattanó, éles hangot
hallott. A panelek melletti parkolóház felől jött. De ez
csak lelassította Jankát, nem állította meg. Határozottan
befordult a kapualjba.
 SZENDRŐ

— Túl sok a szereplő. Ennyi. Tudtuk, hogy követhetetlen

lesz, hogy összevissza fogjuk kapkodni a fejünket —
mondta Szendrő nyomozó. — De erre senki nem
számított. Ez őrület. — Egy kupac szennyes mellett ült,
és miközben beszélt, óvatosan belerúgott egy játék
versenyautóba, hogy az továbbguruljon. A társasház
mosókonyhájában ült az alagsorban, és miközben a
felesége ruhadarabokat válogatott, és tömte a mosógépet,
a kisfia körülöttük rohangált a versenyautójával játszva.
Szendrő farmert és pólót, fehér tornacipőt viselt, mint
mindig. Sötét, göndör haja volt, arca borostás. A
szabadnapját töltötte, mert a felettese, Fichtmayer László
főkapitány arra kérte, hogy pihenjen. Nem lett volna
szabad elveszítenie a fejét, és nekimennie a saját
kollégáinak. Még jó, hogy nem lett belőle verekedés, csak
egy kis lökdösődés. A mobiltelefonból kiszűrődött
Fichtmayer mély, indulatos, kaparós hangja, miközben
Szendrőhöz odalépett a fia, bizonytalanul apja orra elé
tartotta a játékát, mert kiesett a versenyautó egyik kereke.
Szendrő először nyugodt mozdulatokkal, majd egyre
idegesebben próbálta visszakattintani. — Laci, figyelj
rám, lehet, hogy fel voltunk készülve, de nem eléggé.
Nem erre. Egy kibaszott vadnyugat lett a városból.
Háború van.
 Felesége kivette a kezéből a versenyautót, és egy
mozdulattal megjavította. A gyerek kezébe adta, és
kivezette a mosókonyhából. „Legalább a gyerek előtt ne
beszélj így!” — jelezte az arckifejezése, de nem ez volt a
nő egyetlen gondolata. Az ajtóból még egyszer
visszafordult, és szánakozva figyelte azt a férfit, akire
valaha felnézett. Hány éjszakán keresztül várta őt
terhesen, majd egy hasfájós csecsemővel a karjában, de
Szendrő nem jött. A munka. A szolgálat. Egy megfigyelés
itt, egy kis lazításos ivászat a kollégákkal ott. A
legborzasztóbb nem a várakozás volt, hanem amikor
egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem is várja, és
azt érzi, hogy minden jobb lenne, ha már egyáltalán nem
jönne haza.
— Tudod jól, hogy leszarom a politikát és a sajtót.
Nem erről van szó. De ha valaki… — Fichtmayer a
szavába vágott, és Szendrő ismét kénytelen volt
hallgatni. Rágyújtott, előredőlt, és lába idegesen mozgott
a ritmusra, miközben hallgatta a felettesét. Aztán csend
lett. Szendrő egy sóhaj után erőtlenül búcsúzott. — Igen,
értettem. Szia. — Hátradőlt, és agresszívan kifújta a
füstöt. Öt évig dolgozott az olajügyeken, és mielőtt bárki
megvárta volna, hogy ő mit gondol az egészről,
bejelentik a törvénymódosítást. „Egységesítik a tüzelőolaj
és a dízelolaj árát. Mekkora faszság” — gondolta
Szendrő. Ezzel nem ért véget az olajszőkítés, hanem
kiestek a kis szereplők, a nagyok pedig egymás torkának
ugrottak. Várható volt. És most lelövik és felrobbantják
egymást. Leszámolások, kivégzések, és öt év munka épp
arra volt elég, hogy nagyjából sejteni lehet, ki kicsoda
ebben az egész őrült mészárlásban. Szendrő tudta, hogy
ez csak a kezdet. Elindul majd a tisztogatás, amikor a
fejesek el akarják tüntetni a nyomokat. Hányan halnak
meg? Hány kollégája áll majd át? Kiket hurcolnak majd
meg? Na és akkor mi lesz? Az igazi nagyfőnökök pár év
múlva olyan pozícióba kerülnek, hogy érinthetetlenné
válnak. Egy bűnbak itt, egy megmagyarázhatatlan
öngyilkosság ott. „így higgyél az igazságban. A
Rendszerben. Ez az egész ország egy büdös, mocskos
pocsolya. Esküszöm, lassan kezdem megérteni azokat,
akik gond nélkül elfogadják a pénzt, a kocsit, a nyaralót.
Kibaszott szélmalomharc az egész.” Eltaposta a
cigarettát, és tárcsázott.
— Szia, kicsim, mit csinálsz? — kérdezte. — Rendben,
mindjárt átmegyek. Puszi. — Azzal lerakta, és elindult a
szeretőjéhez. A mosógép sípolt, készen várt egy újabb
adag szennyest.
 Levi széles mosollyal kormányozta a biciklijét,
kikerülte a kátyúkat és a forgalmat, és egyre gyorsabban
tekert. Imádta Rákospalotát, mert a nagyváros része volt,
mégis arra a kis ásványrárói utcára emlékeztette, ahol
felnőtt. „Egy tizennégy évesnek is lehetnek emlékei,
nem?” — mondta mindig dacosan az anyukájának,
amikor az elmosolyodott Levi kijelentésén. „Még szép! —
válaszolta az asszony ilyenkor. — De neked a te
korodban inkább a jövővel kéne foglalkoznod. Lesz még
annyi éved, amire majd visszaemlékezhetsz.” Igen, Levi
már kamaszkorában különleges melankóliával volt
megáldva. Nem a teátrális, szomorú fajtával, hanem
azzal a furcsán jóleső fájdalommal, amikor valaki
visszagondol a múltra, még akkor is, ha az emlék szép,
vagy talán épp azért. Amikor közösen régi családi
képeket nézegettek, akkor sem somolygott, nem tett fel
kismillió kérdést. Némán nézte a fényképeket, és csak
magában elevenítette fel később a szobájában az
emlékeket. Amikor tízévesen hazatekert a suliból a
Muskátli utcába Ásványrárón, és már a Halász utca
sarkán érezte a pörkölt illatát. A ház előtt a fűre döntötte
a biciklit, és átugrott a rozoga vaskapun a kertbe, pedig
hányszor szólt neki az apja, hogy nyissa kulccsal. De Levi
szándékosan csinálta, Irénke néni miatt. Ő a
szomszédban lakott, és alig hagyta el a házát. Öreg volt
már, és nem túl barátságos, mint az öregek általában.
„Anya, miért van az, hogy minél öregebb valaki, annál
morcosabb?” — tudakolta a kis Levi. „Biztos azért
morcos, mert mindig felébreszted a déli szundikálásából,
kisfiam” — válaszolta az anyja. És ez pontosan így is
volt. Amikor Levi átugrotta a kaput, azzal mindig jó
nagy zajt csapott. Minden rezgett rajta, a hatalmas
pléhfelület, a lakat és a kilincs, ami majd kiesett a
helyéből. Irénke néni — írd és mondd — négy éven
keresztül mindennap délben, amikor Levi hazament,
félrehúzta résnyi-re a függönyt, és figyelt. Levi
mindennap felébresztette, még a hétvégéken is, de az
öregasszony képtelen volt leszokni a déli alvásról. Levi
ebből sportot űzött, és sokszor még egy kicsit
egyensúlyozott is a kapu tetején kapaszkodva, hogy
tényleg jó hangos legyen. De Irénke néni soha nem
nyitotta ki az ablakot, hogy leszidja. Csak lesett. Néha a
szájmozgása alapján Levi azt gondolta, hogy valamit
motyoghat, de nem hallatszott semmi. Talán csak
folyamatosan rágta a nagy semmit, ahogyan a nagyon
öregek szokták. Egy nap a kis Levi hazatért, félredobta a
bicajt, felugrott a kapura, és figyelte Irénke néni ablakát.
De a függöny nem mozdult. Levi megrázta, de nem
történt semmi. Még bele is rúgott egyet a kapuba,
zengett, mint a hétszentség, de Irénke néni arca nem
jelent meg. Levi egész nap azon gondolkozott, hogy
miért. A vacsoránál a szülei meglepetésére rákérdezett.
„Irénke néni itthon van?” „Nem. Elutazott. És sokáig
nem is jön vissza.” Levi este a szobájában ült, de a házi
feladat elvégzése helyett kifelé bámult a kertbe. „Miért
gondolják a felnőttek azt, hogy nekem nem lehet a
halálról beszélni? Hiszen nap mint nap találkozunk vele.
Attól, hogy titokként kezelik, csak még érdekesebb lesz.
Tízéves vagyok már, nem kisgyerek. Apa, tudom, hogy a
kutya az út szélén nem alszik. Tudom, hogy a temetőben
halottak fekszenek, és azt is, hogy Irénke néni nem
utazott el sehova hosszú időre, hanem már nem él” —
morgolódott Levi magában. De csak másnap értette meg,
hogy soha nem a halál híre az, ami fáj, hanem a hiány.
Levi nem tudott semmit Irénke néniről, de az, hogy már
nem húzza el a függönyt, az hiányzott, és Levi
elszomorodott. A kapu előtt állt, és nézte az ablakot,
majd elővette a kulcsot, és óvatosan kinyitotta a kaput.
Csendesen, hogy ne zavarjon senkit.
Három évvel később Budapestre költöztek. Levi soha
nem tudta elfelejteni a Muskátli utcát és Irénke nénit.
Sokáig azt gondolta, hogy az öreglány azért halt meg,
mert nem aludt eleget. Később azt is feltételezte, hogy
ezért költöztek el, és hogy apja munka-nélkülisége csak
kifogás volt. „Pesten több lehetőség van” — mondta
akkor az apja. Most, tizennégy évesen már tudta, hogy
tényleg ezért költöztek a fővárosba.

Igaz, egy panelházban laktak a külvárosban, de

csupán néhány háztömb mellett kellett elbicajozni, és
már a rákospalotai kertvárosba ért. Levi tovább tekerte a
biciklijét, és egy lapos, betonkockákból álló
bevásárlóközponthoz érkezett. Emellett volt a bejárat a
pincében lévő bokszklubhoz. Bent, a teremben fülledt
volt a levegő, az egyetlen működő ventilátor nem tudta
elűzni a dohos izzadságszagot. A koszos, ragacsos földet
száraz vérfoltok és tökmaghéj borította, itt-ott használt
fogvédők hevertek. Levi körülnézett, és az egyik zsáknál
meglátta az öreg, kövér edzőt és tanítványát, a tizenhét
éves Bánfit, aki fegyelmezetten, tiszta erőből ütötte a
zsákot.
„A kurva anyád, na, az lesz élsportoló!” — mondta
még régen az apja, miközben épp megint a nadrágszíját
lazította ki. Bánfiból igazi mintapolgár is lehetett volna.
Nem hazudott soha, pontos és alapos volt, és minden
ígéretet maradéktalanul betartott. Amikor a többiek már
rég cigiztek és piáltak, ő csak rágózott és vizet ivott. Hitt
még az adott szóban, a hűségben, és voltak elvei. Mindig
ő volt a sportos, egészséges, aki nyugalmat áraszt, és aki
talán azért tűnt bölcsebbnek a többieknél, mert általában
csendben maradt. A mai napig mindig borotvált volt,
szőke haja katonásan rövidre vágva, arcizmai örökké
feszesek. Hihetetlenül kék szemével inkább maga elé
nézett, semmint mások szemébe. Tizenöt évesen gyűlölte
az apját. Tizenhat évesen kiütötte, és tizenhét évesen
elköltözött otthonról. Milyen borzasztóan fiatalok voltak,
amikor eldöntötték, hogy bűnözők akarnak lenni. Igaz,
akkor egyikük sem gondolta komolyan, legkevésbé
Bánfi. Azt sem tudták, mit jelent. Nem is sejtették, hogy
Bánfi Róbert valójában a magyar alvilág legveszélyesebb
bérgyilkosa lesz, és ha elhangzik majd az álneve,
mindenki hátán végigfut a hideg. Bailey, a Szürke Farkas.
 

Bánfi felkanyarodott a Komjádi uszodához, majd

leparkolt. Az épület hátsó részében volt a „Jupiter”. Így
hívták azt a biliárdtermet, ahol szinte mindennap lógtak.
Bánfi még nem szállt ki. „Most jön csak a neheze” —
gondolta. Nem gyilkolni, hanem besétálni a barátok
közé, és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, az
lesz a nehéz. És ha ők, akikkel felnőtt, akik tíz éve ismerik
minden rezdülését, ha ők nem vesznek észre rajta semmi
különöset, na, akkor sikerült. Akkor nevezhető profinak,
amit csinált. Az edző szavai jutottak eszébe. „Az amatőr
addig gyakorol, amíg jól nem csinálja, a profi addig
gyakorol, amíg már egyszer sem lesz rossz. Ferkó és a
többiek nem fontosak, ők úgysem vesznek észre semmit.
Buták, és nem ismernek jól. Dini veszélyes ebből a
szempontból. Nagyon érzékeny mindenre, ami eltér a
megszokottól. Ő a nagy elemző. Ugyanakkor mindig
csak a logikára hagyatkozik, a saját elméleteire, tehát ha
mindent ugyanúgy csinálok, mint máskor, akkor talán
nem vesz észre semmit. Levi a legnagyobb kihívás.
Érzékeny, intelligens, és ha rákérdez, meg vagyok lőve.
Minden szavamból tudja majd, hogy valami nem
stimmel. Hogy végre megtörtént. Túl jól ismer. Nála nem
szabad hibáznom. Nemhiába ő a legjobb barátom, és épp
ezért ebben a helyzetben a legnagyobb veszély.” Bánfi
nem tervezte, hogy titokban tartja a barátai előtt, amit
tett, de ez teszt volt. Vizsga, úton a tökéletes gyilkossá
válás felé. Kiszállt, felvette a fekete bőrdzsekijét, és
elindult, de a Duna felé fordulva meglátta a Parlament
felett a szürke felhőkbe burkolt holdat. Valami egészen
különös kötődése volt a holdhoz. A farkas volt a kedvenc
állata, ezért is tetováltatott egyet a vállára. Egy szürke
mexikói farkast. Canis lupus baileyi. Mindent tudott róla.
Érezte, ahogy a holdfény behatol a mélykék
szivárványhártyája mögé, és jó érzés töltötte el. Becsukta
a szemét, és mély levegőt vett. Számára Bánfi Róbert
most halt meg, és megszületett Bailey.



Janka lihegett. A kapualjban nem állt senki. Az udvarban

sem. „Hova tűnt? Hol vagy, te barom?” Ott állt az esőben
tanácstalanul. Levi csupán egy rövid pillanatra tért
magához. A kukák és átázott papírhulladékok közt át
tudott lesni egy résen, és az udvarban látott egy alakot.
Ott állt, és lassan forgolódott az eső kellős közepén. Levi
biztos volt benne, hogy egy angyalt lát, aki őt keresi. „Itt
vagyok!” — kiáltotta volna szívesen, de nem volt ereje,
ismét elájult. Janka elgondolkodott. „Talán tényleg egy
hajléktalan. Vagy már teljesen bediliztem.” Összefogta a
kabátját a nyakánál, és hazament. Levi félig kómában
még egyszer suttogta, hogy „angyal”… és meglátta a
rákospalotai napsütés szmogos, narancssárga fényeit.


— Ide figyelj, kisfiam — szólalt meg a kövér, öreg edző.
— Nagy tehetség vagy, jó bunyós leszel. — Kiköpött pár
szotyihéjat. — De neked most olyat tanácsolok, amit még
soha senkinek. Sőt, pont fordítva. — Bánfi lihegett, a
földet nézte, de közben minden figyelme az edzőé volt.
Levinek röviden biccentett. — Nézd csak, kisfiam,
mindig azt szoktam tanítani, hogy ne az indulat
vezéreljen, meg a düh. Tudod? Mert lehet, hogy ezektől
nagyobbat ütsz, de pontatlanul is. Mindig azt tanítom,
hogy higgadtan, de szívvel kell bunyózni. Mondok én
neked valamit, kisfiam. Neked az ellenkezőjét
tanácsolom. Néha nem árt… — az öreg kereste a
szavakat —… tudod, néha ereszd ki. Néha lehet
robbanni, sőt kell is. — Közben kombinációkat ütött a
levegőbe. Kicsit komikusnak hatott, de amikor Levi
gondolatban lehámozta a zsírt és a ráncokat az öreg,
rövid lábú emberről, egy igazi atléta mozgását látta. —
Szívvel bokszolj, kisfiam. Szívvel, érted?! Ne úgy, mint
egy kibaszott robot. — Bánfi bólogatott, és egy
törülközővel felitatta az izzadságot a nyakáról. —
Életemben nem tanítottam ilyen fegyelmezett kölyköt,
mint te, ezt nagyon komolyan mondom — folytatta az
edző. Levi büszkén mosolygott Bánfi helyett. — Apád
büszke lehet rád. — Bánfi az edzőre nézett, de csak egy
pillanatra, a szeme sarkából.
— Köszönöm, mester — mondta halkan. Levi tudta,
hogy Bánfi mit érzett abban a pillanatban, és elkísérte az
egyik pádhoz, ahol öltözni kezdett. Zuhanyozni itt nem
volt divat, ezért ilyenkor mindig az egyik csatornához
bringáztak, és abban fürödtek. Az sem volt valami tiszta,
de magukkal vitték a szerelőműhelyből azt a smirglis
szappant, ami olyan volt, mintha ragasztót homokkal és
mosóporral kevertek volna össze. Az mindent lemosott
az emberről.
Fürgén hajtották a bringájukat egymás mellett. Az
utcasarkon egy harmadik srác is csatlakozott hozzájuk,
Dini. Pacsiztak menet közben, és tovább tekertek. Dini
már akkor is nagyon magas és vékony volt, és az akkor
vállig érő, egyenes, zsíros hajával még
szerencsétlenebbnek látszott. Szerették egymást. Bánfi, a
csendes bunyós, Dini, a dumagép, akinek elképesztő
lexikális tudása volt hadihajókról, repülőkről és
autómárkákról, és Levi. Az a szerény, mosolygós srác a
mélybarna szemével, a veleszületett intelligenciájával, a
hatalmas képzelőerejével és a furcsa melankóliájával. Egy
év alatt Pesten több barátot talált, mint apja
munkalehetőséget. Sőt legjobb barátokat.
Levi csengetett, és hangosan kiabálta:
— És a kék sarokban a legyőzhetetlen, verhetetlen
Bánfi Róbert, a pesti farkas, a tornádó a tizenötből! —
Levi ismét csengetett, Bánfi az utat nézve elmosolyodott,
Dini pedig hosszú karjával parasztlengőket dobott a
levegőbe, mint a bemelegítő bokszolok. — Bánfi
keményen üt, most egy jobbhorog. Ellenfele el akar
hajolni, de… bumm… ott a bal lengő a bordákra, és az
ellenfél összeesik… fel tud-e még állni? Bánfi a sarokban,
a bíró számol. Egy, kettő, három… — ordította Levi
egyre hangosabban, majd ismét vadul csengetett. — És
tíz, vége, Bánfi Róbert a világbajnok!
A fiúk a tomboló tömeg hangját utánozták, majd Dini
bekapcsolta a kormányra akasztott kazettás magnót, és
megszólalt a híres győzelmi dallam a Rocky-filmekből.
Levi tovább üvöltött, Bánfi vigyorgott, és Dini
egyfolytában skandálta, hogy „Bajnok! Bajnok! Bajnok!”
A fiúk nem sejtették, hogy életükben nem lesznek már
ilyen boldogok, mint azon a napon. Soha többé nem lesz
ennyire őszinte a mosolyuk és a barátságuk sem. Ekkor
Bánfi sem sejtette még, hogy épp most teker élete
legnehezebb célpontja mellett, a rákospalotai
naplementében a patak felé, ahol hangosan nevetve,
egymást a víz alá nyomva fürdenek majd. Ahol azzal a
büdös szappannal mosakodnak, ami mindent lemos az
emberről. Mindent.



A két fiú a hátsó ülésen aludt, mint kis puttók,

egymásnak dőlve, nyitott szájjal. Robika fején még ott
volt a fejhallgató, amin a mesét hallgatta. A másik fiú a
melléhez szorította kedvenc matchboxát. A szembejövő
kocsik fényszórói hébe-hóba megvilágították az arcukat,
Éva pedig ilyenkor reflexből a visszapillantóba nézett,
hogy békésen alszanak-e a fiai, és pont így vette észre azt
a sötétkék kombit is, ami már Budapest óta követhette
őket. Néha közelebbről, néha távolabbról, de volt egy
olyan fél óra is, amikor egyáltalán nem látta a kocsit.
Most ismét visszatért, és egy kisebb teherautó mögé
sorolt be, néhány autóval Éva mögött. A nő nem tudta,
mit tegyen. Palotai György kifejezetten azt kérte, hogy
kapcsolja ki a mobilját, vegye ki belőle az akkumulátort,
és csak akkor telefonáljon vonalasról, ha megérkeznek a
szüleihez Ongára. De azt nem mondta, hogy ilyen
helyzetben mit kell tennie. Éva lázasan gondolkozott.
Rázza le a követőket, két gyerekkel a hátsó ülésen, egy
lomha angol terepjáróval az éjszaka közepén, egy ukrán
teherautókkal teli, kátyús országúton? Nem tehet
semmit. Se benzinkút, se elágazás, a falvak kihaltak és
sötétek, még kocsmát sem látott, aminél félreállhatott
volna. De ott az a kombi. Éva nyugtatta magát. Nem lesz
semmi baj. Nem értett az olajüzlethez, nem tudott sokat a
politikáról, és fogalma sem volt arról, hogy a férje, Palotai
György mibe keveredett bele, amióta hét évvel ezelőtt
megismerte azt a Gaspari nevű képviselőjelöltet, akiről
csak jókat mondott. Ez volt az első gyanús jel. Palotai
elsősorban csak kritizálta az embereket. Soha nem a jó
tulajdonságaikat emelte ki, hanem jó magyar szokáshoz
híven a rosszakat. Felettük állt. Éva igyekezett nem
odafigyelni, amikor a férje egyszer csak több céget
alapított, és a százmilliók úgy folytak ki meg be, mintha
egy nagybankot üzemeltetnének. Régen Éva fizette be a
csekkeket, ő járta számlákkal a könyvelőhöz, és még arra
is ügyelt, hogy a férjének társadalombiztosítása legyen.
Aztán szinte egyik napról a másikra birodalommá
terebélyesedett Palotai György néhány kis cége. A családi
nyomdát, amit örökölt, évekkel ezelőtt átalakíttatta, és
szalvétákat kezdett szállítani éttermekbe meg
szállodákba. Bútorkereskedése iskolákat látott el
székekkel és padokkal. Ez volt Palotai György, a
szemfüles üzletember, aki a megújulást és a piaci rések
felfedezését prédikálta, és akinek legnagyobb büszkesége
az volt, hogy az apja nyomtatta az első Esti Hírlapot
ezerkilencszázötvenhatban. Ez volt Palotai György. De
már nem az. „Soha többé nem kell félnünk, hogy
anyagilag megszorulunk, szívem” — mondta hét évvel
ezelőtt, amikor megállapodott azzal a képviselőjelölttel.
És így is lett. Akkor azonban maga György sem sejtette,
hogy nem az anyagi gond a legveszélyesebb dolog egy
családfő életében, ha belép abba a körbe. De Éva tudta,
hogy eljön az a nap, amikor az életét félti majd, sőt, ami
még rosszabb, a gyerekei életét. A visszapillantóba
nézett, és látta, ahogy a kombi néha kisorol, de nem előzi
meg a kis teherautót, hanem visszahúzódik mögé. Ketten
ülnek benne. „Úristen, Gyuri, mit csináltál? Kik ezek? Mit
tegyek most?”
Két kézzel kapaszkodott a kormányba, ideges volt, de
dühös is, és ismét eszébe jutott a hasonlat. Gyuri és a
Rangé Rover. „Miért nem változtál meg? Miért nem
tettem valamit, amikor láttam, hogy ez lesz belőled? Soha
többé nem leszek boldog veled.” Éva a táskájában
kotorászott, majd elővett egy dobozt, rutinosan
felpattintotta, és lenyelt két tablettát. „Félek.”



Borzasztóan fájt a feje. Még soha nem érzett ilyen szúrós,

tűzforró fájdalmat a koponyájában. Izzadt, remegett, és
minden büdös volt körülötte. Levi arra ébredt, hogy
valami nyomja a combját. Kinyitotta a szemét, nagyokat
pislogott, de a vér rászáradt a szemhéjára, és alig látott.
De legalább józan volt, észnél volt. Legalább az elméje
kitisztult. Lassan a többi fájdalom is jelentkezett, szépen
sorban, szinte minden testrészében, és mindegyik
másképp fájt, de nagyon. Mégis az volt a legidegesítőbb
fájdalom, amit a combjában érzett. És ahogy végre
kitörölte a könnyeket és az alvadt vért a szeméből, csodát
látott.
— Irénke néni! — mondta halkan. Ott állt előtte, és
bökdöste Levit a botjával.
— Mi lesz már, fiatalember? Ne aludjon! Itt nem alhat!
— hallatszott az öregasszony rekedt hangja. Levi szeme
lassan fókuszált, írisze összehúzódott, és most már élesen
látta az előtte álló alakot. Nem Irénke néni volt az, hanem
egy ismeretlen öregasszony, aki folyamatosan krákogott.
—… különben hívom a rendőrséget — hallotta Levi a
fejében lévő zűrzavaron keresztül, miközben a néni
tovább bökdöste a combját és az ágyékát. — Mi lesz már?
— Az egyik bökésre Levi hirtelen összerezzent, és maga
alá húzta a lábát, mintha a néni egy indítógombot talált
volna rajta. Hátát a falnak vetve, támaszkodva felfelé
kúszott, míg nagy nehezen felállt. Az öregasszony be
nem fogta volna, és a szája széle szó szerint kicsit habzott
is.
— Megyek. Megyek már — mondta Levi erőtlenül. Az
éjszaka eseményei is kezdtek visszajönni, de sem a testi
fájdalom, sem a még fájdalmasabb emlékei nem
érdekelték őt annyira, mint az a bizonyos ablak a felső
szinten. Zárva volt, a függöny behúzva. Levi bámulta az
ablakot, de egy közeledő férfihang a belső udvarból
végleg magához térítette.
— Elment már, Magdika? Vagy akkor most hívjam a
rendőrséget? — Levi határozottan elindult volna az utca
felé, ha nem szédül ennyire. Néhány kukát fellökött,
majdnem a nénit is, majd kijutott a napsütötte Budapest
külvárosi utcájára, a zsebéből néhány üvegszilánk
kíséretében előhalászta a mobiltelefonját, és amennyire a
fájdalom engedte, fürgén elsántikált a közeli sugárúti
buszmegálló felé.



„Biztonságos, stílusos és tekintélyt parancsoló. Szuper,

igaz, szívem?” — kérdezte Palotai büszkén, amikor
kiszállt a vadonatúj, ezüstösen csillogó Rangé Roverből.
Hányszor kívánta Éva magában ezt. Hogy bárcsak
György is végigment volna azon az átalakuláson, amin
ez az autó az évek során. A nehézfiúknak való, hatalmas
terepjáróból, a maszkulin státus-szimbólumból szépen,
lassan igazi családi jelkép vált. A világoskék, mozdonyos
üléshuzatok, a gyerekülések, a „Baba a fedélzeten”
matrica az elegáns, V12-es felirat mellett, a horzsolások a
félresikerült parkolásoktól a családi hétvégét kínáló
wellness-szállodák parkolóiban, a morzsák és
barackléfoltok mindenhol és a micimackós árnyékoló a
hátsó ablakon. Amikor megvették a napellenzőt, György
az arca elé emelte, és eljátszotta a medvét Robikának.
„Gondolkodj! Gondolkodj! Gondolkodj!” Majd átkarolta
Évát. „Az én Micimackóm” — gondolta Éva magában
akkor, és boldogan mosolygott a férjével együtt a
gyerekekre egy benzinkút parkolójában, a gyönyörű
Mátra felé tartva. Régen volt az már. Nagyon régen.
Éva a miskolci elágazást maga mögött hagyva egy
nagyobb kereszteződésnél félreállt, és feszülten várt.
Elsuhantak mellette a kocsik és a kamionok, de a sötétkék
kombi nem jött. Sóhajtott egy nagyot, egy pillantást vetett
az anyósülésen fekvő mobiljára és a mellette heverő
akkumulátorra, bekapcsolta a rádiót, megnyugtató zenét
keresett, és elindult. A gyerekek továbbra is békésen
aludtak. Már csak tizenöt kilométer, és Ongára érkezik, a
szüleihez. Megnyugodott. De most, hogy már nem a saját
vagy a gyermekei életét féltette, György miatt kezdett
aggódni. Mi lehetett az a dolog, az a döntés, az az
esemény, ami ennyire felzaklatta a férjét, hogy már
megszólalni sem akart az otthonukban?
 Éva tizennyolc évesen nyerte meg a Borsod megyei
szépségversenyt, és röviddel ezután Budapestre költözött
a nemzetközi modellkarrier reményében. De a csillogó
milánói kifutók helyett áruházakban mutatott be ruhákat
öregasszonyoknak, és nemegyszer kellett zsúfolt
éttermekben az asztalok közt vonulnia alsóneműben,
hasonlóan szerencsétlen sorsú lányokkal együtt, mindezt
fehérnemű-bemutató címszó alatt. De a legmegalázóbb
munkák is fizetéssel jártak, és Évában a remény tartotta a
lelket. Ma már tudta, hogy ez a remény nem volt más,
mint naivitás. Ez a két tulajdonság vezetett odáig, hogy
egy szórakozóhelyen gyanús port kevertek az italába,
elhurcolták egy parkolóba, és többször megerőszakolták.
A kábítószer nagy előnye az volt, hogy alig emlékezett
valamire abból a gusztustalan éjszakából. De a
legrosszabb nem is a nemi erőszak volt, meg a mai napig
be-bevillanó képek, hanem az, hogy letépték róla azt a
nyakláncot, amit kislányként az anyukájától kapott. Egy
Szűz Máriás aranylánc volt. „Ez majd megvéd minden
gonosztól, édes Manókám” — mondta az anyja, amikor
karácsonykor a nyakába akasztotta. Éva néhány nappal a
rémálom után egy barátnője tanácsára a rendőrségre
ment feljelentést tenni, és miközben ott ült az őrsön, és
várt a sorára, odalépett hozzá egy férfi. A tizennégy éves
lánya elkötötte az apja kocsiját, és jogosítvány nélkül
száguldozott a városban, míg bele nem hajtott egy
szökőkútba a Blahán. De a férfit ez látszólag nem izgatta,
hanem sokkal inkább Éva, a törékeny, szomorú szépség
története, aki vidékről érkezett nagy álmokkal, és akinek
a lelkét a nagyvárosi élet darabokra szaggatta. Így
ismerte meg Éva Palotai Györgyöt és a kis, rakoncátlan
Jankát.
A Rangé Rover begurult a sötét kis utcába Onga
szélén. A szülők már a ház kapujában várták, és
segítettek bevinni az alvó gyerekeket. Éva végre itthon
volt. Távol Budapesttől, távol Palotai Györgytől, végre
biztonságban.
Amikor a nagypapa bezárta a kertkaput, az utca végén
bekanyarodott egy sötét kombi. Néhány száz méterre a
háztól félreállt, és kiszállt belőle két férfi. Felvették a
bőrkabátjukat, nyakig felhúzták a cipzárt, majd zsebre
tették a kezüket, és a terepet felmérve elindultak a ház
felé.
 CSILLA

Csilla nem az a kimondott klasszikus szépség volt. De

volt benne valami, amire a férfiak leginkább a „dögös”
jelzőt használták, és nem csak a formás melle meg feneke
miatt. Volt egy nézése, mintha mindig kissé álmos lenne.
Hosszú, szőke haja volt, még szőkébb tincsekkel tarkítva.
Ehhez társult az enyhén rekedt hang, a telt ajak és a
harminc feletti, érett nő öntudata. Ott feküdt és aludt, a
lepedő csípőig lecsúszott róla, és így kilátszott a fenék
feletti kis tetoválás. Egy piros szívecske szárnyakkal.
Csilla már minden volt, amire egy szép nőt a pesti
éjszakában csak használni lehet, ennek ellenére túlélte az
elmúlt évtizedet, méghozzá maradandó sérülések nélkül.
Szendrő nyomozó mellette feküdt ébren és
gondterhelten. Ő is tudta, hogy nem egy született
diplomata. Talán túl sokat panaszkodik, talán túl
egyenesen mondja meg a véleményét a kollégákról és a
Belügyminisztériumról. Sok ellenséget szerzett az elmúlt
években, pedig az egyetlen vétke az volt, hogy nem akart
korrumpálódni. De most valami végleg megtört benne.
Valami megszakadt. Néhány rendőrtársának nagyon jó
élete van, és ezt nem is rejtik véka alá. Az ő felesége
pedig boldogtalan, a számlák csak jönnek és jönnek, a
saját autója megint szerelőnél áll, és nyeli a pénzt, pedig
csak egy egyszerű Fordja van, és Csilla, a gyönyörű
szeretője furcsán távolságtartó mostanában, szó nélkül
elalszik szex után. Szendrő egyedül érezte magát.
Elárulva, egyedül. Amikor épp meghozta volna élete
legnehezebb döntését, miszerint beáll a lefizethető zsaruk
sorába, pityegés zavarta meg a gondolatmenetet.
Csillának üzenete érkezett. A nő náthásán tovább
szuszogott, és Szendrő a nő telefonjáért nyúlt.
Munkahelyi ösztön, féltékenység vagy csupán
kíváncsiság, ő maga sem tudta. Csillával soha nem tett
még ilyet. Az üzenet egy bizonyos Kettner Istvántól
érkezett. Szendrő habozás nélkül megnyitotta az
üzenetet, amely így szólt: „Leszállítom a gyerekeket,
aztán ráérek. Hatkor nálad, vagy a körúton?” A nyomozó
még egy darabig nézte az alvó szépséget, majd a
telefonjában található többi üzenetet is elolvasta.
Észrevette, hogy fájnak az arcizmai, olyan erősen szorítja
össze az állkapcsát, miközben lapoz és olvas és lapoz és
olvas. „Fél hatkor dolgozni kell mennem, nyuszi” —
visszhangzott Csilla hangja Szendrő fejében még néhány
órával korábbról. Pont akkor mondta, amikor már az
ágyon térdelve levette a melltartóját, és ráguggolt a
nyomozóra. Kettner István. Szendrő erősen megdörzsölte
az arcát. Ami szokványos mozdulatsornak indult,
egyszer csak szinte autisztikus, kényszeres berögződéssé
vált, és abba sem hagyta az egyre keményebb dörzsölést,
miközben az agyát erőltette. „Ki a fasz vagy te, Kettner
István? Kettner Pista. Pityu. Kettner. Kettner! Honnan
ismerős a neved, te féreg? Ki vagy te? Honnan ismerlek?”
Nem az a tény zavarta pillanatnyilag, hogy Csillának
titokban van egy másik szeretője is, hanem az, hogy nem
tudta hova tenni ezt a nevet.
„Egy rendőrnek az emlékezete a legnagyobb fegyvere”
— oktatta régen a felettese. Amikor Fichtmayer
László ezredes kinevezte Szendrőt nyomozónak, este
együtt ittak a kocsmában, és erről beszélgettek. „Sokkal
hatásosabb, mint a szolgálati fegyvered, hidd el. Majd
rájössz. Adatok, nevek, arcok. Ez egy kis ország, nem
vagyunk túl sokan. Majd rájössz pár év múlva, hogy
mekkora kincs az, ha egy zsarunak jó a memóriája.
Leszarom a számítógépeket és a szájba lökött
adatbázisokat. Itt legyen meg minden, érted?” —
kérdezte Fichtmayer, és Szendrő halántékát bökdöste,
majd mélyen a szemébe nézett. „Kurva jó zsaru vagy,
hallod? Talán a legjobb. Büszke vagyok rád. Eddig is jó
csapat voltunk, de most már a rangod is megvan hozzá.
Na és ez mit jelent? Hogy mindenkit megbaszunk.” Az
öreg, bajszos rendőrkapitány őszintén beszélt. Nem
mosolygott, amikor ezeket a szavakat mondta, de a
szeme csillogott. Olyan közel hajolt Szendrőhöz, hogy az
érezte a leheletében a pálinka, a nikotin és a rossz fogazat
szagát. „Mindenkit, érted?” — kérdezte Fichtmayer,
vállon csapta Szendrőt, és lehúzta a felest.

Szendrő az ágy szélén ült, és kinézett a panellakás

egyetlen ablakán. „Kettner István.” Mély levegőt vett.
Csődöt mondott az emlékezete. Csődöt mondott a
házassága és a karrierje. De még a viszonya is. „Kit lőjek
fejbe? Csillát? Ezt a Kettnert? Magamat?” A nyomozó a
szolgálati évek során már rég megtanulta, hogy egy férfi
akkor a legveszélyesebb, ha a padlón van, és tudatosul
benne, hogy már nincs semmi veszítenivalója. Ennél már
csak egy veszélyesebb eset van: ha ennek a férfinak
jelvénye és fegyvere is van.
Szendrő elhagyta Csilla lakását, lesétált a nyolcadikról,
és kilépett az utcára. A panelház előtt nekidőlt egy
korlátnak, rágyújtott, és nézte a késő délutáni
ferencvárosi életet. Aktatáskás, olcsón öltözött emberek
tértek haza a stemplis munkából, fiatal, hosszú hajú
naplopók ücsörögtek a bejáratok előtt, öregek érkeztek a
bevásárlásból, gyerekek szaladgáltak galambok után, és
Szendrő ott állt, mint egy szellem, akit senki nem vesz
észre. Meghozta a döntését, és világosabban látott, mint
valaha. Már nem érezte úgy, hogy elzsibbadt a világ, és jó
lenne már kiszállni belőle, mert úgysem vezet sehova.
Vége a hazugságnak és az álszentségnek. „Legalább
tükörbe tudok nézni. A fiam legyen majd büszke az
apjára. Lassú víz partot mos. Eljön az idő, amikor az
olajszőkítők megbuknak, és mindenki megkapja azt, ami
jár neki.” Mind hazugság, lószar az egész, gondolta
Szendrő. „Igazság akkor lesz, ha én szolgálom.
Fichtmayer is bekaphatja, ő is nyakig benne van.” A
nyomozó felvette a farmer-dzsekit, eldobta a cigit, és
elindult a kapitányságra. Rég nem várt már ennyire arra
a pillanatra, amikor a számítógépen megnyomja az
„Enter” gombot és elindítja a „szájba lökött”
adatbázisban egy név futtatását. Kettner. És utána jöhet
mindenki más. „Ha nem is veled, drága Lacikám, de egy
dologban mégis igazad volt — emlékezett vissza
Fichtmayerre. — Most mindenkit megbaszok. Ahogy
mondtad. De egyedül. És mindenkit.” Ahogy a
ferencvárosi panelházak közt a kocsija felé ment, senki
nem vette észre. Senki nem fordult utána, senki nem szólt
utána. Mintha szellem sétálna el mellettük. Egyedül egy
álmos tekintetű nő könyökölt az ablakában a nyolcadik
emeleten, és üveges tekintettel figyelte a szellemet, ahogy
ellebeg.



„Elindult tehát a háború.” Palotai György egyedül ült a

Novotel egyik konferenciatermében, és tettetett
türelemmel várt. Kíváncsi volt arra, hogy milyenek az
oroszok valójában, ugyanis még soha nem látta őket, még
sosem találkozott velük. Magyar és román ügyvédeket
küldtek maguk helyett a tárgyalásokra, és csak a nevüket
ismerte. Vaszilij, Makszim, Szergej, Leonyid, mintha
orosz népmeséket hallgatott volna. De most, hogy
meghozta élete talán legnehezebb és legfontosabb
döntését, végre megismerheti őket. Tudta, hogy jót lépett,
az elmúlt napok eseményei őt igazolták. Most már tudta,
hogy volt társain nem bizonytalanságot érzett, hanem az
elpártolást. Csupán finom jelek utaltak erre a
testbeszédükben, a fogalmazásukban, de Palotai kiváló
emberismerő volt, a neurolingvisztika nagy ismerője, és
érezte: leírták őt. Lépnie kellett, döntenie kellett, és az
egyetlen logikus lépés az volt, hogy átáll az ellenséghez,
a nemezis oldalára, az oroszokhoz. A szükséges
felismerése és elfogadása nem árulás. Mobilja zizegett, és
ő azonnal felkapta. Éva volt az, és elmondta, hogy
minden rendben van, megérkeztek Ongára.
— A Robika szerintem megfázott, mert egyre többet
köhög még alvás közben is, pedig direkt nem kapcsoltam
be a légkondit — mondta Éva. Palotai jól lecseszte, hogy
soha ne mondjon városnevet, címet vagy más konkrét
információt, ha telefonálnak.
— Tényleg megtanulhattad volna már. Hányszor
mondjam még? Ez nem játék. Amúgy minden rendben
volt az úton? — Éva habozott, majd úgy döntött, hogy
mesél a férjének a sötétkék kombiról, ami sokáig követte,
de végül nyoma veszett.
Palotai összeszorított foggal gondolkozott.
— Itt vagy még? — kérdezte Éva egy idő után.
— Biztos, hogy nincs ott senki? Nézz ki az ablakon!
Látsz valakit? — kérdezett vissza Palotai idegesen.
— Nem, nincs itt senki. Sötét van. Biztos csak
beképzeltem magamnak, mert Felsőzsolca óta már nem
láttam. Csak megijedtem, mert tényleg az M3-ason ott
volt, és még utána a harmincason is, aztán, amikor…
— Apád ki tud menni? Küldd ki az utcára, hogy
nézzen körül — szakította félbe a feleségét Palotai.
 — Apu már alszik. Menjek ki én? — Palotai ismét
gondolkodott. — Gyuri!
— Itt vagyok, hallak.
— Mi legyen? Menjek ki? — Kis szünet.
— Nem. Hívd fel a rendőrséget, hogy azonnal jöjjenek
ki, mert az utcában több kétes alakot láttál, akik
nézegetik a házakat. Mondd, hogy egy gyanús furgon is
ott áll az utcában, és hogy attól tartasz, ezek betörők.
Mondd, hogy a kocsidat is nézegették zseblámpával.
Megjegyezted?
Éva halkan válaszolt.
— Igen, Gyuri.
— Rendben, hívlak, amint itt végeztem.
Éva letette a telefont, és ismét az ablakhoz lépett. Az
utca csendes volt, valahol a távolban kutyák ugattak.
Egy-két házban némán villódzott a függönyök mögött a
tévék kékes fénye, de a többi házban nem égett már
villany. Az utcai világítást csak néhány gyér, sárgás
lámpa adta, az utca végét végképp nem látta be, így a
kombit sem vehette észre, ami az egyik fa alatt, a
sötétben parkolt. A két férfi pedig közvetlenül a kapu
előtt állt, amire Éva ebből a szögből nem láthatott rá.
Behúzta a függönyöket, és lefeküdt a fiai közé aludni.
„Szegény Gyurit most biztos felzaklattam, pedig nyilván
csak képzelődtem. Talán a gyógyszerek miatt. Paranoiás
vagyok. Talán a fáradtság, vagy talán azért, mert egy
rohadt maffiafőnökhöz mentem feleségül, a kurva
életbe!” Lekapcsolta az éjjeli lámpát, és a gyerekeket
szorosan átölelve, zokogva elaludt.
 Palotai összetette a két kezét, és rákönyökölt a
tárgyalóasztalra. A faliórát nézte. Túl korán érkezett, még
legalább fél óra a megbeszélt időpontig. Tekintetével
végigpásztázta a termet. Szokatlan helyszín egy ilyen
jellegű tárgyaláshoz, gondolta. Volt társaival és
„üzletfeleivel” eddig csak az autópálya melletti
parkolókban találkozott. A kamionosokat elzavarták, és
lezárták az egészet, majd leültek a padokra és
beszélgettek. Ha kellett, még az utcai lámpákat is kilőtték
hangtompítós pisztolyokkal. A lényeg az volt, hogy ne
legyen szomszéd szoba, amiben bárki lehetne, aki
meglepetéseket okozhat. Ne lehessen távcsővel figyelni,
és azon keresztül szájról olvasni. Nagy ritkán a Rudas
fürdőben került sor a tárgyalásra. A gőzfürdőben vagy a
negyvenfokos medencében, ahol minden elektronika és
fegyver csődöt mond, és aki gyanúsan hallgatózott a
szomszéd medencéből, ahhoz hamar odament Roli
intézkedni. Ha kellett, szép szóval, ha kellett egy
határozott, víz alatti ujj- vagy csuklótöréssel.
De most Palotai egy rideg teremben ült sok üres
székkel, kilátással a Sas-hegyre, a hosszú üvegasztalon
csak egy üveg víz ezüsttálcán és a mobilja. Mellette pedig
egy széken az aktatáskája a cégiratokkal. Amikor Palotai
összegyűjtötte a szükséges papírokat és becsukta otthon
az aktatáskát, keserves mosoly ült az arcára. „Az egész
életem, az egész Palotai-birodalom, az összes cégem és
ingatlanom, mindaz, amit negyven év alatt felépítettem,
itt van, ebben a táskában. Csak betűk és számok ötven
oldalon. És ma, alig fél óra múlva mindent átadok
ismeretlen orosz férfiaknak vagy a strómanjaiknak. Egy
tollvonással válnak társtulajdonosokká, sőt többségi
részvényesekké mindenben, ami eddig csak az enyém
volt, amiért a belemet kidolgoztam.” Palotai tekintete
megakadt a Szentkirályi ásványvíz koronás címkéjén.
„Ugyanakkor ebben semmi meghökkentő nincs” —
elemezte magában a helyzetét.
„Régen egész országokat adtak át vagy fel épp így. A
meghódított ország királyát pedig száműzték, vagy
egyszerűen lefejezték.” A férfi, a legyőzhetetlen medve,
nézegette a koronát a vizesüvegen. „Legyőzött király
lennék? Vagy inkább előrelátó király, aki beismeri, hogy
az ellenfél erősebb, és még idejében szövetségre lép
velük?” Palotai hátradőlt, és egyeztette a karóráján
látható időt a falióráéval. Ismét a „nemezis” szó jutott
eszébe. Még mindig van húsz perce. Maga sem értette,
hogy miért nem képes levenni a szemét a zárt szárnyas
ajtóról. Talán mert azt várja, hogy valaki idő előtt
belépjen a terembe, vagy talán mert neki kellene most
kilépnie onnan? Most, míg nem késő. Palotai nem
mozdult. Fejét kicsit hátradöntötte, és egy visszafogott
sóhajjal a plafont nézte. „A szükséges elfogadása nem
árulás.”


Oszkár, az albínó, kiteregette a rókagombákat és a
laskagombákat, majd a hűtőből elővette az edényt a
tejben úszó libamájjal. A nappaliból a vendégség és
komolyzene hangja szűrődött a tágas konyhába. Az
ízléstelenül, de drágán berendezett pestlőrinci házban
egyedül a konyha volt letisztult és rendezett, eltekintve
néhány márványszobortól, egy giccses festménytől, ami
egy naplemente előtt ágaskodó unikornist ábrázolt, és a
színes mágnesszámoktól, amiket a gyerekek tapasztottak
a hűtőszekrényre. Oszkár a specialitásával készült, a
libamájlevessel. Imádta azt a pillanatot, amikor a
vendégei hitetlenkedve visszakérdeznek, hogy
„libamájleves? Még nem is hallottam róla, hogy ilyen
van.” Oszkár ilyenkor mindentudón somolygott, és
bólogatott az oldalra billent fejével, mosolygó szemével.
„így is van, drága jó barátom. Libamájleves
szarvasgombával és konyakkal, a tetején néhány
tejszíncsepp, benne apró pirított baconkockák
úszkálnak.” Oszkár szeme végigfutott a hozzávalókon,
mint egy karmesteré a zenekarán. Indulhat az ízek
szimfóniája. Elkezdte aprítani a gombát, és a mozdulat
kísértetiesen hasonlított arra, amikor a konyharuhába
csavart poharat ütögette. Gyorsan, de óvatosan,
összpontosítva, de élvezettel. Ilyenkor az albínó ki tudott
kapcsolódni, a csend és a főzés együtt a legszebb ajándék
egy ilyen hangos, véres nap után.
 A rendőrök kordonokat húztak az Audi köré. Egy CB-
rádió brekegett, esernyők alatt pongyolában és
melegítőben lakók beszélgettek, akiket az esti órákban a
kíváncsiság vezérelt a külvárosi utcára. Egy öregasszony
panaszkodott, hogy az ablakán bevágó kék fénytől nem
tud aludni, a helyszínelők pedig épp összecsomagoltak.
Több rendőr segített a hullaszállítóknak Ferkó nehéz
testét kivonszolni a hátsó ülésről és begyömöszölni egy
fekete műanyag zsákba. Kicsit távolabb is villogtak a
rendőrautók fényei egy parkolóház tetején. Annál is
távolabb, egy sötét mezőn, a külváros szélén
mérhetetlenül idegesen botladozva sétált fel-alá egy
vérbe borított, meztelen felsőtestű férfi, és tárcsázott.
Óriási, madonnás tetoválás díszítette a mellkasát.
Oszkár óvatosan kihalászta a libamájat az edényből.
Kicsit megkeverte a tejet és a benne úszó vért, majd
óvatosan szeletelni kezdte a puha, vajszínű májat, amikor
ismét megcsörrent a mobilja. Rengeteg nem fogadott
hívást jelzett már. Az albínó komótosan megtörölte a
kezét, és bedugta a fejhallgatót. Ezután megnyomott egy
gombot, és folytatta a szeletelést.
— Mondjad, drága Sipikém!
— Mi a faszért nem veszed fel, mi? Odamegyek, és
kitépem az agyad, te buzi cigány, hallod? — üvöltötte
Sípos fejhangon. Oszkár kezében egy pillanatra megállt a
kés.
— Nyugodj meg, kérlek, drága testvérem — mondta,
majd vágott egy újabb szeletet.
 — Ha ki akarsz nyírni, akkor tedd szemtől szembe, te
tetű, hallod? — üvöltötte Sípos.
— Higgadj már le, édes barátom — próbálta nyugtatni
Oszkár a vonal másik végén. — Mi okom lenne rá? Nem
fogom azt a kevés hűséges barátomat bántani, akik még
megmaradtak. Nehéz idők ezek, tudod? Mi a jóisten
történt?
Sípos szája habzott, még mindig folyt a vér az arcáról.
Belemarkolt egy tócsába, és fröcskölni kezdte a sebet.
— Mi történt, mi történt. Kétszer pofán lőttek, baszd
meg! Szerinted?
— Hol vagy most? Küldöm a Rolit, menjen érted.
— Nem vagyok hülye, hallod? Kurvára ne küldj
senkit, hanem majd én küldök neked egy kis baráti
üdvözlést, te köcsög cigány! — üvöltötte Sípos
magánkívül.
Oszkár csendben maradt.
— Mi a baj?
— Már mindegy, nem? Akkor mondd el, hogy te
voltál az, baszd meg. Geci áruló! Átálltál, mi? Hallani
akarom!
Oszkár a szárított gombák levét a májtól véres tejbe
öntötte, és belecsöpögtette a szarvasgomba olajat.
— Nem tudom, miről beszélsz, drága barátom, a
jóisten bocsásson meg nekem. Zaklatottnak tűnsz.
Elárulnád, hogy mi a baj?
 Sípos egy közeledő autót észlelt a távolban, kicsit
tántorgott és leguggolt. Most halkabban beszélt, de az
indulat majd szétrobbantotta.
— Nézd, kétszer pofán lőttek. Érted? Mit tippelsz, jól
vagyok?
Oszkár épp a bacondarabokat dobta a serpenyőbe.
— Mi történt?
Miután a kocsi eltűnt, Sípos felállt. Szédült. Arca több
helyen átlyukasztva, és kisebb szövetdarabok lógtak a
mélyvörös sebekből. A füléből is folyt a vér, és a keze
remegett. Ha nem lett volna ennyire hideg, és nem
munkált volna benne az a töméntelen mennyiségű
kokain, meg sem tud szólalni. A hangja így is egyre
inkább a gargarizáló tévémaciéhoz hasonlított.
— Azt… a! Nem tudom… hogy… faszt!… Á, kurvára
nem vagyok jól!
Oszkár becsukta a konyhaajtót, és visszatért a
főzéshez.
— Kérlek, szedd össze magad, testvérem, és mondd el,
hogy mi történt!
Sípos izmos teste billegett. Erősen összeszorította a
szemét, hogy egyáltalán beszélni tudjon.
— Szétlőttek minket.
— Kiket? Ki volt ott veled?
— A Ferkó, a Levi és a hosszú csávó, tudod, a sofőr.
Nézd, mentünk a törökbálinti depóba, és a csarnok előtt
ránk lőttek. Gépfegyverekkel, érted? Itt van két lyuk a
pofámban, és szerintem az egyik golyó még itt van bent.
Érzem, amikor nyelek, hallod? Gecire fáj. Karikákat látok,
esküszöm. Még jó, hogy hideg van. Eszkimó vagyok
igazándiból, tudod? Fehér hús. Nyers hús… vagy mi.
Kurva… fáradt vagyok.
Oszkár leült egy konyhaszékre. Nem végzett orvosit,
és csupán néhány könyvet olvasott az anatómiáról meg a
sebészetről, de felismerte a szimptómákat, és tudta, hogy
Sípossal mi fog történni. „Percek kérdése” — gondolta
magában.
 SÍPOS

Sípos csak a kézzel fogható dolgokban hitt. Szó szerint.

Olyan ember volt, aki mindig megfogja az alkarját vagy
vállát annak, akivel beszél, hogy nyomatékosítsa: most
valami fontosat mond. Amikor beszélt, szüntelenül a
partner szemébe nézett, de amikor épp hallgatott, soha.
Ritkán várta meg, hogy a másik befejezze a
mondanivalóját, és hitt abban, hogy annak van igaza, aki
hangosabban beszél. Szinte mindig úgy kezdte a
mondatait, hogy „nézd”, és a kedvenc szava az
„igazándiból” volt. Nagy rés tátongott a metszőfogai
között, rövidre nyírt fekete haja volt, és kerek arcában
mélyen ült a szeme. Borzasztóan izmos és szőrös volt, de
az általa férfiasnak tartott sörhasa és görbe focistalába
miatt leginkább olyan vadkanra hasonlított, amelyiknek
emberarca van. Vámos, akit megvesztegettek, de elég
okos ahhoz, hogy ne érje be a „szotyival”, és rafinált
paraszteszével gyorsan beépült a cselekvők közé. Annyit
járt szoláriumba, hogy zöld szeme a kontraszt miatt
ragyogott.
Amikor üzletről beszélt, mindig hétköznapi tárgyakat
hívott segítségül, úgy magyarázott. Sokszor így
jelképezett egy öngyújtó több százmillió forintot, egy
söralátét egy vállalatot vagy adott esetben egy
gyufásdoboz egy olyan embert, aki tervei szerint
hamarosan már nem él.
 Az olajszőkítés lényegét is így magyarázta Levinek
egy sztriptízbárban. Három pohárba méregdrága francia
pezsgőt töltött, majd rendelt egy dupla whiskyt, a pincér
megdöbbenésére pedig stampedliban málnaszörpöt és
egy koktélcseresznyét.
— Nézd, ez a pezsgő itt olaj. Tudod, amit tankolsz a
verdádba, hogy menjen. Ezt a kormány megadóztatja,
mint az állat. Itt például kétezer forint egy pohár. Na de
ugyanez a cucc kell az embereknek, hogy fűteni tudjanak
télen. Annak olcsóbbnak kell lennie, mert amúgy
kifinganak az egyszerű népek. Az okosok a
parlamentben azt találták ki, hogy színezni kell az olajat.
— Sípos a málnaszörpöt öntötte az egyik pohárba. —
Látod, most ez a pezsgő piros lett. Ugyanaz a pezsgő,
csak piros, érted? A piros pezsgőre nincs adó, a simára
meg van. Kurva nagy, ráadásul. De igazándiból ugyanaz
a cucc. Csakhogy a pirosat már nem tolhatod a kocsidba,
mert szétmegy tőle a motor. De fűteni simán lehet vele,
és sokkal olcsóbb, követsz?
— Sípos a maradék málnaszörpre mutatott.
— Ez itt a ferrocén. A nagy ellenség. Az árrés mágusa.
A vámosok megnézik, hogy az olaj a vagonban piros-e,
vagy sem, és aszerint írják a papírra, hogy melyik fajta
érkezik az országba. Érted már? — Levi bólogatott, de a
lényeget még várta.
Sípos egy pillanatra az egyik táncos ringó fenekét
nézte, de látványosan úgy döntött, hogy a lecke most
fontosabb. Szívószálakból egy vonalat rakott az asztalra.
 — Nézd, ez itt a határ. Innen balra van Magyarország.
Jobbra meg Ugumba. — Sípos átemelte a pezsgőspoharat
a vonalon. — Kétezer forint, tankolunk. — Majd átemelte
a pirosra színezett pezsgőt. — Ötszáz forint, fűtünk, de
ezt már nem tankolhatjuk. — Lesöpörte a két poharat az
asztalról, és a harmadikat magához húzta. — Most jön a
trükk. A milliárdos trükk. -
Sípos forgatta a cseresznyét.
— Ferrocén. — suttogta Levinek, mintha a legnagyobb
titkát árulná el, bedobta a koktélcseresznyét a pezsgőbe,
és a magasba emelte. A diszkó fényeiben a pohár
tartalma a gyümölcs miatt pirosnak tűnt.
A szívószálakhoz tolta a poharat. — Vámos megnézi,
és mit mond? Na mit mond? HTO! Piros, azaz háztartási
fűtőolaj. Ötszáz forint. — Átemelte a vonalon, és
felemelte a karját. — A kezem most kénsav. — És
kihalászta a cseresznyét a pohárból, a pezsgő ismét
sárgán csillogott. — Látod, öcsém? Itt az olaj. Szőkített.
Kétezer forint!
Levi szélesen mosolygott.
— Ez zseniális! Ezt ki találta ki? — kérdezte lelkesen.
— Fasz tudja — válaszolta Sípos. — Ha pénz van, van
tudomány. Ha tudomány van, akkor gyorsabban pörög a
világ, nem?
Levi elismerőn csóválta a fejét.
— De!
Sípos arca hirtelen komolyra fordult.
 — A legszebb megoldás mindig a legegyszerűbb, oké?
— A pezsgősüveget magához ragadta, és a szívószálas
vonalon kívül mindent lesöpört az asztalról. Nem
törődött a csörömpöléssel, csak Levit nézte, miközben
fogta az alkarját. — Én vagyok én, te meg a vámos. Igyál!
— Levi arcába tolta a pezsgősüveget, aki szinte
fulladozva kortyolt belőle, majd hirtelen elhúzta és a
vonal másik oldalán letette az üveget. — Na, most
mondd meg, ha te vámos vagy, én meg én, és azt
mondom, kapsz még egy kurva nagy kortyot ebből, ha
pirosnak látod, akkor mit mondasz? — Erősen hátba
verte Levit, aki prüszkölt és vigyorgott.
— Ez piros, baszd meg.
— Mit mondtál? Nem hallottam tisztán?
— Ez piros, baszd meg! — kiabálta túl Levi a dübörgő
klubzenét is, és Sípos elégedetten hátradőlt. — Mindent
értek. Minek a dupla whisky? — kérdezte.
Sípos szélesen vigyorgott, megmarkolta a poharat, és
keményen megütötte vele Levi homlokát.
— Az a legfontosabb! Ez itt az egészségünkre lesz! —
röfögte, és nagyot kortyolt a pohárból, miközben már
újra stírölte az egyik táncoslányt. — Holnap elviszlek a
macskási telepre, és akkor mindent megértesz. De a
leckét mára befejeztük, jöhet a punci.


Oszkár lassan, szinte egyenként dobta a bacondarabokat
a serpenyőbe a hagyma mellé, miközben Sípost hallgatta,
és amikor elhangzott Levi neve, az albínó bárgyú
mosolya megkeményedett és a homloka
összeráncolódott.
— A Dini igazándiból nem tudom, hol van, és a Levi
se veszi fel. Ő kapott egy fejlövést szerintem, de csak
súrolta, mert úgy egészen egyben volt még, amikor
szétváltunk. A Ferkónak annyi, azt szétkapták. Pont
onnan lőttek, abból a szögből, szétlőtték szegényt,
hallod?
Oszkár lassan sorrendbe állította a konyakosüveget, a
dióolajat és a borsdarálót. Felhangosította a fejhallgatót,
mert az olaj sistergett, és Sípos egyre halkabban beszélt.
— Beszéltem a többiekkel. Durva, bassza meg. A
Borosst felrobbantották a város közepén, hallod? A
Kónyát gépfegyverrel szétbaszták, fényes nappal a háza
előtt, Solymáron úgy, hogy a két kisfia végignézte a kerti
hintából. Ez milyen már? A Hevér Tomit egy golyóval a
nyílt utcán Bács-Kiskunban, baszd meg. Egy golyóval,
valami motoros! Kik ezek? És Nagyegyházán, a másik
depónál meg szintén leszedték az egyik spanunkat, de
arról nem tudott mit mondani a Sanyi. Csak kifutott, és
látta, hogy ott fekszik a Szerémi megcsinálva. Fröcsögött
a vér a szájából meg a nyakából, mintha egy kibaszott
szökőkút lenne. Gondolom, géppityuval darálták le őt is.
— Közben idegesen markolászta a fegyverét.
 Oszkár meglepődött, hogy milyen összeszedetten tud
beszélni Sípos. „Nyilván a hideg. Lassítja a vérkeringést.
Ilyenkor minden csepp számít” — gondolta, miközben a
vörösbarnára pirított baconkockákat kikaparta a
serpenyőből. „A zsírt le kell csöpögtetni” — mormolta,
miközben egy törlőkendővel borított tányérra helyezte
őket. Megkavarta az edény tartalmát, a tej, a vér, a
szárított gomba leve és a szarvasgombaolaj mellé lassan
öntött egy félcsészényi konyakot, majd a tűzhelyre rakta.
— Igen, Sipikém, én is hallottam ezekről. Mezőcsáton
lelőtték a Venyigét és az Olaszt is. — Sípos szuszogott.
— Albikám, van egy fontos kérdésem — zihálta most
már sokkal halkabban és nyugodtabban.
— Mondjad, drága barátom! — Sípos most már
hanyatt feküdt a fagyott talajon, és nézte az eget. Bárki
másnak pokoli fájdalmat okoztak volna a kukoricatarló
levágott hegyes tövei, de az izmos férfi békésen pihent
rajtuk, és még a hulló eső sem zavarta, ami az arcára, a
szájába és a szemébe csepergett.
— Te csak tudod, Albikám. Mi van itt? Elbasztuk,
vagy mi? Mi történik itt? Palotairól mit tudsz?
Oszkár félretette a fakanalat. Még mindig nem értette,
hogy az az új srác, Levi mit keresett ott, abban a
kocsiban.
— Mi van a többiekkel? — kérdezte óvatosan.
— Mondtam már. Nem tudom. Senki nem veszi fel.
Dini jól volt, Levi benyelt pár golyót, Ferkónak annyi.
Zsaruk mindenhol. Még az Északi-sarkon is, tudod.
Fókák… vagy mik… Sok a jég, tesó. Sok a jég…
— Sípos nehezen lélegzett. Az egyik szeme kezdett
befelé fordulni. Meg kellett ráznia a fejét, hogy ismét a
helyére csússzon a pupilla. Nem értette, mi történik vele.
Nem értette, hogy miért nem fázik már, és hogy mi ez a
sok elmosódott, lassan lefelé süllyedő sötét pont,
hullámos vonal és karika, amit lát. A vértelen mellkasán
lévő, tetovált Madonna Sípos rendszertelen lélegzése
miatt úgy tűnt a holdfényben, mintha egy nyugtalan
tenger felszínén lebegő akvarellkép volna.
Oszkár elkezdte fűszerezni a levet, ami most már
krémes és karamellszínű volt. Rózsaszín hegyi sót darált
bele, és keverte a híres libamájlevesét. Ha egy ember
elvérzik, először fáradtságot érez és szédül. Ha artéria
sérült, akkor csupán percek kérdése. Ha lassan szivárog
ki a vér a testből, akkor órákig tarthat, van, amikor egy-
két napig. Jellegzetes a tudatzavar és a zavaros beszéd is.
Sípos valószínűleg több helyen sérült, akár golyótól, akár
üvegszilánkoktól, és mivel nem érzett erősebb fájdalmat,
nem is foglalkozott vele. Ment tovább, mint egy sebzett
vadkan. Sípos a harcos, az őserő, a harag hangja. A
ravasz vámos, akiből a „katonák” elismert vezére lett, és
akinek már csak pár év kellett volna, hogy Budapest vagy
a Balaton egyik alkirálya legyen. A pénze megvolt, az
ereje megvolt, Palotai és Oszkár teljes mellszélességgel
mögötte állt, és már régen a rendelkezésére állt egy
lecsúszott bunyósokból, sittesekből és kidobókból álló
kisebb privát hadsereg is. Ők voltak az eredeti bandázók,
akikre számítani lehetett, ha éles helyzet volt, de hosszú
távon bízni egyikben sem tudott. Ezért gyakran toborzott
Rolival az utcáról.
Palotai György Síposról is így vélekedett, és többször
figyelmeztette Oszkárt. De tévedett. Egyszer sem
csalódtak Síposban. Sohasem tett vagy mondott semmit a
hátuk mögött, pedig pont az a nyers és primitív, de
okoskodó alkat volt, akiből kinézték.
Oszkár már alig hallotta Sípost. Nyöszörgőit, morgott,
de már nem beszélt. Hasznos volt a fejhallgató, mert így
Oszkár mindkét keze szabad maradt a főzéshez, és a
vendégek már várták a legendás ételt. Amikor újra a
tűzhelyre rakta a serpenyőt, már nem hallotta Sípos
rendszertelen szuszogását. Csend lett.
Fontos, hogy a libamájszeletek a már használt
serpenyőbe kerüljenek, hiszen az olaj már átvette a bacon
ízét. „Nagyon fontos” — gondolta Oszkár, és óvatosan
reszelni kezdte az olasz fehér szarvasgombát. A vonal
másik végén már csak monoton sistergés hallatszott.
Oszkár megtörölte a kezét, és egy finom gombnyomással
befejezte a hívást. Megköszörülte halkan a torkát, és
levegőt vett. Kinyitotta a konyhaajtót és kiszólt a
vendégeknek.
— Mindjárt kész, drága barátaim, csak még egy pici
türelmet kérek.


„A halál csontos keze én vagyok, a kasza éles pengéje én
vagyok. Ezek a srácok már mindent láttak, és mindent
tudnak rólam. Jöhet a vizsga. Elkezdtem az utam a tökély
felé. Én vagyok a farkas, az éj, a sötét felhő, a szellem,
amit nem vársz, a végzet, amit régóta vársz. Én vagyok a
tökéletes gyilkos. Akit mondasz, megölöm. Akit kérsz,
annak holttestét elhozom. Akitől félsz, eltakarítom. Akire
haragszol, végső útjára kísérem. Én vagyok a farkas, a
szellem, a végzet. Én vagyok az utolsó táncod az élettel,
én vagyok a túlvilág ura, a legjobb barátod.” Bánfi a
Jupiterben a biliárdasztalok közt menetelt a barátai felé,
közben figyelte a guruló, egymáshoz koccanó golyókat és
az idegen, részeg arcokat, akik épp nevettek, egy lökésre
koncentráltak, vagy csókolóztak. „Ne bízz bennem, mert
életeket oltok ki. Ne higgy bennem, mert a pokol a
menedékem. Ne nézz a szemembe, mert szent-
háromságom részévé válsz. A halál koldusai leszünk, te,
az ördög meg én. És jegyezd meg jól, kedves barátom, a
lelked súlyát nem grammban mérik, hanem a
könnycseppek számában, melyek érted folynak majd, ha
már nem vagy.”
Levi a hely egyetlen kanapéján, a sarokban ült, és
szórakozottan hallgatta Dini elméletét a délszláv háború
valódi indokáról. Ferkó ölében a hely legcsúnyább
pincérnője ült, de őt szerette, és ekkor még senki nem
gondolta, hogy ez a lány lesz gyermeke anyja.
— Tudjátok: vagy a csávó nagyon gazdag, vagy a csaj
nagyon olcsó — röhögött teli szájjal Ferkó, mire kapott
egy játékos pofont a lánytól. Dini pedig csak toporgott,
sűrűn beleszívott a cigijébe, és mondta a magáét. Levi
reflexből mindig odakapta a fejét, ha valahol egy ajtó
nyílt, ha valaki belépett egy helyiségbe, bárhol volt is,
bármilyen állapotban. Most is ivott már eleget, hogy ne
figyeljen, de érezte, hogy ezen az ajtón pillanatokon belül
egy olyan ember lép be, akinek története van.
Meglepődött, amikor ez pont a legjobb barátja volt. Bánfi
végigsétált az asztalok közt atletikus tartással,
megszokott, határozott, egyenes tekintetével, az egészben
mégis volt valami különleges.
„Megtörtént.” Levi ismét a szélesen gesztikuláló
Dinire nézett, de a figyelme már rég máshol járt. Bánfi
szokásához híven rövid, halk „sziasztok” után leült Levi
mellé a kanapéra. „Megöltél egy embert, a városban
kocsikáztál, zenét hallgattál, befelé jövet nagy levegőt
vettél, és a teremben furcsa, kicsit teátrális sátánista
bölcsességekkel bemagyaráztad magadnak, hogy te vagy
a legnagyobb király.” De ezeket a szavakat Levi csak
gondolta, miközben Dinit figyelte, aki a daytoni
békeszerződés mögé egy komplett Tolsztoj-regényt
alkotott. „A kurva anyádat” — gondolta Bánfi mindezt
átlátva és átérezve, szó nélkül.
— Láttad, telihold van? — kérdezte Levi végül
Bánfitól, továbbra is Dinit nézve.
— A kurva anyádat — felelte a kék szemű gyilkos
halkan. Rejtett mosolyukat a társaságban senki nem vette
észre.
 — Ki kell kapcsolni az emlékezetet. A józan elmét. Az
érzelmet — mondta Bánfi. A Duna-parton ült Levivel, és
mindent részletesen elmesélt. Nem volt választása. Egy
rumosüveg nyakát markolta, és csak nézte azt a
gyönyörű holdat a Margitsziget árnyéka felett.
— Ha nem gondolkodsz, ha nem gondolsz arra, hogy
ki ő, családja van, gyerekei, akiket becenéven szólít meg
ilyesmi, akkor könnyű — mondta Bánfi. Levi csak
mosolygott, és büszke volt legjobb barátjára.
— Csak jó volt valamire a műhely mögötti lövöldözés.
Legalább eltaláltad — mondta nevetve. Bánfi csak
bólintott. Levi nyert. Ő volt a valódi farkas, mert Bánfi
nem vette észre, hogy Levi nevetése és büszkesége nem
valódi. Levi jól ismerte Németh Józsefet, az áldozatot, a
használtautó-kereskedőt. Gyakran hozott autókat, amiket
gyorsan és olcsón helyre kellett hozni, hogy eladhassák,
néha pedig simán alvázszámokat kellett eltüntetni.
Leviben kavarogtak az érzelmek, de legfőképp az a
kérdés, amit nem tehet fel, még a legjobb barátjának sem.
Azt, hogy miért. Miért kellett meghalnia ennek a
túlsúlyos, állandóan jókedvű férfinak, aki mindig nagy
borravalót adott és jó poénokat mondott? Bánfi a
legkisebb részletet is kibeszélte magából, de ez a téma
tabu volt. Miközben barátja azt magyarázta, hogy az
emlékek kitörlése a lényeg, Levi az áldozat gyerekeire
gondolt, akikkel gyakran találkozott a műhelyben.
Értette, hogy Bánfi ki akarja mosni a múltat az agyából az
utolsó morzsáig. Az apját, a gyerekkorát, még az edzőjét
is. De Levi ennek pont az ellentéte volt. Ő a múltból
táplálkozott. Gyönyörű gyerekkora volt, rendes szülei, és
a legszebb emléke is fájdalmas volt, egy egyszerű oknál
fogva. Mert elmúlt, és nem tér vissza soha többé.
Csakúgy, mint Németh Józsi, a dagadt, életvidám
autónepper.
Bánfi átvette Levitől az olcsó rumot. Meghökkent.
Tapogatta az üveget, belekóstolt, majd Levi kezét nézte.
— Te, ez meleg. — Levi értetlenül nézte a barátját, aki
hirtelen megfogta a kezét. Levi keze tűzforró volt, a
Bánfié jéghideg. — Baszd meg — suttogta Bánfi.
— Kiegészítjük egymást — mondta Levi poénkodva.
Bánfi lassan elengedte Levi kezét, meghúzta a rumot, a
holdat nézte, és hosszú percek után azt mondta:
— Nem vagyunk mi egyformák, tesó. Kurvára nem. —
Levi csendben maradt, pedig belül egy minden mást
túlharsogó hang azt követelte, tegye fel a kérdést. Miért
kellett meghalnia Németh Józsefnek? De Levi nem szólalt
meg. Amikor a felhők már teljesen eltakarták a tökéletes
teliholdat, Bánfi maga elé nézett, és ismét megszólalt. —
Szeretlek, tesó.



Palotai épp a telefon után nyúlt, hogy felhívja Évát,

amikor a konferenciaterem ajtajának egyik szárnya
kinyílt. Visszahúzta a kezét, és hátradőlt, hogy ne tűnjön
idegesnek. Lazarescu, a román ügyvéd lépett be.
Szakállas volt, szemüveges, nagyon vékony, és a feje
természetellenes szögben állt, szinte a vállán pihent.
Selyemsálat viselt, amit szorosan megkötött, és szürke,
testre szabott öltönyt. Mindenki tudta, hogy miért tartja
így a fejét, de senki nem beszélt róla. A kezét dörzsölte.
— Szia, Gyurikám. Még pár percet kérnek.
Negyedórát. Nem gond? — kérdezte.
— Nem. Nem gond — válaszolta Palotai röviden. A
román ezzel be is csukta maga mögött az ajtót.
Negyedóra sok mindenre elég. Elég arra, hogy Palotai
fogja a táskáját, és eltűnjön innen. Elég arra, hogy felhívja
a feleségét, és megtudja, minden rendben van-e a
családjával vidéken. Továbbá elég arra, hogy valakit
felhívjon, aki beszámol neki a mai kivégzések részleteiről
meg arról, hogy mi is történt pontosan Sípossal meg az új
fiatalokkal, akiket Sípos pont ma vitt magával először a
depóhoz, és akikről olyan jókat mondott. „Nemezis”.
Palotai másképp döntött.
Magához húzta a telefont, és miközben tárcsázott, a
faliórára nézett. Negyedóra sok mindenre elég.



Oszkár lassan oda-vissza tologatta a serpenyőben sercegő

libamájszeleteket. Rádöbbent, hogy ma nincs kedve a
főzéshez. Talán először hosszú, fordulatokkal teli
életében. Amikor a májat szeletelte, még olyan színű volt,
mint a keze, és most, néhány perce a forró edényben már
olyan, mint a testvéreié. Oszkár, a fehér cigány mindig is
más volt. Gyerekkorában az albinizmusa miatt csak két
véglettel találkozott. A sajnálattal és a többszörös
diszkriminációval. Amikor kamaszkorában a szülei
orvoshoz vitték, az közölte, hogy ez a rendellenesség a
bőrt és a hajszínt érinti, de a szellemi és lelki fejlődést
nem. „Még hogy nem, te jóember — gondolta akkor
magában Oszkár. — Egyszer gyere le a placcra vagy a
suliba, és tanulj.” Az orvos belevilágított a fiú szemébe.
„Szerencséjük van, mert általában a szemet, a látást is
érinti, de Oszkár esetében erről nincs szó. Ez ritka” —
folytatta a doktor. „Talán jobban jártam volna, ha vakon
szüleiek” — gondolta a kis Oszkár. Kiküldték a szobából,
és beszélgettek tovább. A fiú ekkor a rendelő várójában
megpillantott egy plakátot a falon, és bámulta világos,
szürkéskék szemével. Közelebb lépett, és lassan
megérintette az emberi testről készült ábrákat. Az
ínszalagokat, az idegeket, az izmokat és a szerveket. Ez
volt az a nap, amikor úgy döntött, hogy már nem nyúl a
klarinétjához és az egyetlen valódi öröméhez, a kisflaskás
Royal vodkához. A tizenöt éves Oszkár ekkor döntötte el,
hogy milyen mesterséget szeretne tanulni, és az
évtizedek során a kínzás korifeusa lett.
Az emberi test a hangszere, a periódusos rendszer a
kottája és a fájdalom a dallama. Csakúgy, mint egy kiváló
komponista, ő is először a cifra, bonyolult műveket
alkotta meg, míg az érettség és hatékonyság rá nem
vezette arra, hogy az egyszerű, letisztult megoldások a
legszebbek. Így jutott el odáig, hogy egy egyszerű
kristálypohár, egy vékony drót vagy egy vizes rongy
mennyivel többet ér bármelyik orvosi műszernél vagy
kémiai vegyületnél. Eljutott a biológiától a kémián át az
elemi fizikáig. Így szólt legalábbis Oszkár mítosza. A
valóságban messze nem volt ennyire művelt, és
valójában nem volt egy tárháznyi kifinomult módszere,
mint valami amerikai horrorfilmből kilépett
főgonosznak. De az emberei és sokszor az áldozatai —
mert ugye az emberfeletti hatalomnak behódolni nem
szégyen — gyorsan köréje építették ezt a hátborzongató
nimbuszt. Valójában Oszkár egyszerűen csak büszke volt
arra, hogy végül teljesítette az apja kívánságát: megtanult
egy hangszeren játszani. Oszkár hangszere nem fából
vagy rézből készült, és nem húrokon vagy billentyűkön
kellett rajta játszani, viszont olyan hangot adott ki,
amilyet Oszkár hallani szeretett volna, és gyakran
becsukta a szemét és mozgatta a kezét, mintha a levegőt
simogatná, amikor épp egy felnőtt férfi üvöltve sírt, a
taknyát és vérét okádva. „Crescendo” — suttogta
ilyenkor, azaz „lassan növeljük a hangerőt”. És amikor
hamisnak találta valahol a dallamot, akkor félrebillentette
a fejét, és csak annyit mondott mosolyogva, hogy „da
capo”. Elölről.

Igen, Oszkár büszke volt arra, amit elért. A hízelgő

becenevek, mint a „Halálos Prímás”, „Roma Mengele”,
vagy „Fehér Halál” mellett ott volt az egész alvilág
elismerése, egy csaknem kétszázmilliós vagyon és egy
hatalmas, gyönyörű család. Az évek során fordult a
kocka, és ma már a saját fajtája felett állt. Valódi,
érdekmentes barátságai soha nem voltak, ezért érte őt
váratlanul, amikor pont a hírhedt Palotai György
ajánlotta fel neki, hogy álljanak össze. Igen, Palotai
valóban újító szellemű ember, a kihasználatlan
lehetőségek nagymestere volt. Egy úttörő a bűnözők
világában, csakúgy, mint maga Oszkár. Senki nem mert
az albínóval közelebbi kapcsolatba lépni. Megrendelésre
egy vallatás és az utána következő tiszta kivégzés, néha
egy egyszerű fenyítés, zsarolás, üzlet csupán. De Palotai
György meglepte. Ő Oszkárban nemcsak jó szakembert
látott, hanem mérhetetlen éleselméjűséget és
megbízhatóságot. Hálát és lojalitást. És természetesen
kilenc night-clubot országszerte, ami kiváló pénzmosási
lehetőséget jelentett Palotai olajszőkítéséhez. Oszkár
tudta, hol a helye. Tudta, hogy az alacsonyabb szintű
főnököket megismerheti, de az igazi nagykutyákat, mint
például Gasparit, soha. Okosságának legbiztosabb jele
volt, hogy nem is akarta.
Ő volt Palotai kapuőre. Tévedhetetlenül olvasott az
emberek szeméből, miközben kifinomult, homoszexuális
felhangokkal fűszerezett, jóságot sugárzó modorával
olyan meggyőző volt, mint egy egyház különleges,
karizmatikus vezetője.
— Oszi — szólalt meg Palotai hangja.
 Oszkár épp fehér borsot darált a májra, amikor
érkezett a hívás.
— Gyuri, édes testvérem. Már aggódtam érted. —
Mindketten a háttérhangokból próbálták betájolni, hogy
a másik épp hol lehet.
— Főzöl? — kérdezte Palotai, de Oszkár nem
válaszolt, és hosszabb szótlanság következett. Oszkár
évek óta először érezte, hogy a gyomra görcsben áll, majd
megtörte a kínos csendet.
— Elárultál — mondta az albínó halkan, és számára is
megmagyarázhatatlan okból a szokásos félmosoly ott
volt az arcán. De alsó ajka enyhén remegett. Lassan
megfordította az egyik májszeletet.
— Van egy pont, amikor mindenkinek magáról kell
gondoskodnia — mondta Palotai nyugodt hangon. — És
ez a pont eljött. Nem volt választásom. Nyugalmat
szeretnék. Belefáradtam.
— Nyugalmat? — kérdezett vissza Oszkár. — És ezt a
nyugalmat az oroszoknál megtalálod, drága barátom?
Úgy érzed?
Palotai felállt és lassan körbesétálta a
konferenciaasztalt, miközben beszélt.
— Mindennek ára van manapság. És én hajlandó
vagyok megfizetni ezt az árat, ha ezzel biztonságban
tudom mindazt, ami fontos nekem. Érted, Oszi? —
Palotai végigsimította az arcát, és a Sas-hegyet nézte. —
Már nem éreztem a garanciát Vaczlávban és Gaspariban.
Elpártoltak tőlem. Már nem tudtam kiben bízni.
 — Bennem mindig bízhattál — mondta Oszkár.
Palotai arcán kényszeredett mosoly futott át.
— Az embereid vascsövekkel verték agyon a magyar
közvetítőt, akit Stychkinék küldtek, emlékszel? Egy
pöcegödörbe dobtátok, bassza meg. Az egész falu látta. A
Sípos pedig majdnem megölte azt a szerencsétlen román
ügyvédet, egy hajszálon múlt az is. Szerinted ez milyen
üzenet volt nekik? Szerinted hogyan kérhettem volna,
hogy téged is fogadjanak be?
— Palotai hangja felerősödött. — Már akkor is
mondtam, hogy ezt elcseszted, Oszi. Mondtam!
Emlékezz vissza! Mondtam neked. Hogy kurva nagy
hibát követtél el.
— Mi mást tehettem volna? A hátad mögött kellett
volna egyezkednem velük? Az lett volna a helyes
megoldás? Az isten látja lelkemet, érted tettem, Gyuri.
Csakis érted.
— Mindegy most már. — Palotai a kisebb kocsisorokat
nézte az éjjeli BAH-csomóponton. A vastag ablaküvegek
miatt alig szűrődött be a város zaja.
— Mit ígért neked a Stychkin? — kérdezte Oszkár, és
néhány csepp mézet csorgatott a sistergő májra.
Palotai összeszedte a gondolatait. Bármennyire próbált
higgadt maradni, ez a beszélgetés nehezére esett.
— Figyelj, Oszi! Békén hagynak. Engem is, a
családomat is. Nekem az a tudat már elég, hogy nem
rabolják el a lányomat, hogy halálra dolgoztassák valami
szexklubban Ukrajnában, mint a Konrádét, érted? Nekem
már nincsen… — Palotai sóhajtott. Elakadt. — Ez már
nem az a világ, amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ha
tudom, hogy ez lesz, valószínűleg még azt is
meggondolom, hogy a fiaim megszülessenek. Ezek már
más idők. A magyarok szét vannak esve, és én… Háború
van, Oszi. Háború van. Nem én akartam ezt a háborút,
de semmit sem tehetek ellene.
Oszkár kikapcsolta a tűzhelyet és leült.
— És az én gyerekeim? Mondd, drága Gyurikám!
Velem mi lesz? Gondoltál erre egy pillanatig is, édes
barátom?
Palotai kezdett dühös lenni. Ismerte Oszkárt, ismerte
azt a pillanatot, amikor önsajnálatba zuhan, és előjön
belőle a romaság rosszabbik oldala.
— Tizenkét gyereked van öt feleségtől, és ki tudja,
még kitől, emellett vagy négy szeretőt tartasz, és a mai
napig nem tudom, hogy ezek fiúk-e vagy lányok. Négy
fiad a börtönben ül, egy meghalt. Emlékszem,
három napig zokogtál a sírjánál, és imádkoztál, aztán
soha többé nem említetted egy kurva szóval sem. Oszi!
Kérlek! — Oszkár arcvonásai megkeményedtek. Most
tudatosult benne, hogy már nem a barátjával beszél,
hanem az újdonsült ellenségével. Palotai egyre
hangosabban mondta: — Ébredj fel! Már nem folynak a
havi százmilliók és élünk, mint a paradicsomban,
mindenki kurva nagy békében egymással. Szétestünk
mindannyian! Már nem védenek minket! Mindenki félti a
tyúkszaros életét, bizottságokat hoznak létre, és a vége a
börtön vagy a kibaszott koporsó lesz.
Az egyik májdarab odaégett, Oszkár egy villával
óvatosan, apró mozdulatokkal lekaparta a fekete kérget.
— Hozzám mikor érnek el?
Palotai a fejét rázta.
— Nem fognak.
— Tényleg nem, Gyurikám? És ezt higgyem el neked?
Miután mindenkit elárultál? Bárcsak láttam volna a
drága fejed, amikor rábólintottál arra, hogy a barátaidnak
menniük kell.
— A Boross soha nem volt a barátom, Oszi, ezt te is
tudod. Csupán annyi közös volt bennünk, hogy
mindketten akartuk a szövetséget az oroszokkal.
— És a Kónya? A Hevér? A Szerémi? A Sípos? Ők sem
voltak a barátaid? Bíztak benned, és vakon követtek!
Oszkár belecsúsztatta a pirított libamájszeleteket a
levesbe, és finom csuklómozdulatokkal verni kezdte a
habverővel. Palotai elnémult. Ez a hír nagyon
megdöbbentette. Szinte suttogva kérdezte:
— A Sípos? Mi van vele?
Oszkár felnézett, abbahagyta a keverést.
— Gyurikám, nem kell már a színház, tudod?
Meghaltak. Mind.
Palotai lerogyott a székbe. Ismét csak suttogott,
Oszkár alig hallotta.
— Nem én voltam. Oszkár, ezt el kell hinned nekem.
Ezt nem én tettem.
 — Persze hogy nem. Az új barátaid, azok tették.
Palotainak ténylegesen elakadt a szava.
— Lehetetlen — bökte ki erőtlenül. Megint hosszabb
csend következett. Palotai hallotta a háttérben a
sistergést, és ahogy Oszkár fűszereket rámol.
Számtalanszor nézte az albínót, amikor a konyhában
mesterkedett. Hányszor cukkolta a cigányt az ízléstelen
márványszobrai miatt, hányszor viccelődött azzal, hogy
hoz majd egy rendes csendéletet neki a saját házából,
hogy végre lekerülhessen Oszkár giccses unikornisos
festménye.
— Remélem, nagyon jól átgondoltad, hogy mit teszel.
Sejted, hogy a Gaspari nem hagyja majd ennyiben. És te
beszélsz háborúról. Te indítottad el, barátom, a drága
jóisten óvja a lelked — mondta az albínó, miközben egy
kis tejszínt csepegtetett a fazékba.
— Oszi… — szólalt meg Palotai rövid hallgatás után,
most már higgadtan —… jól tudom, mit teszek. — Még
jobban elhalkult, és üveges szemmel a fekete eget nézte.
— Beteg vagyok.
— Hogy érted? — kérdezte az albínó értetlenül.
— Rákos vagyok, Oszi. — Oszkár hallgatott. — Nincs
mit tenni. Mentem, amit tudok. Azt teszem, amit
helyesnek tartok, hogy védjem a családom, és tudom,
hogy még ezek után is bízhatom benned, mert jó ember
vagy — folytatta Palotai. Oszi a beszélgetés során először
ráncolta a homlokát. — Nem várom el, hogy megértsd,
Oszkár. Nem várok én már semmit sem. Látóm, hogy
eltakarítanak mindenkit, aki az oroszokkal lepaktál.
Tudom, hogy rajtam is bosszút állnak előbb-utóbb. De
engem nem érdekel. Jöjjenek csak. Nekem mindegy, hogy
a Gaspari, vagy a Vaczláv, vagy az összes faszszopó,
akiben régen bíztam. Nem érdekel, Oszi. Tudom, nem
kérhetem tőled, hogy… — Palotai nem folytatta a
mondatot.
— Sajnálom, hogy beteg vagy, Gyurikám. Tényleg. Az
Úr színe előtt mindannyian találkozunk, drága barátom.
— Oszkár halkan sóhajtott, majd ismét megszólalt. —
Sokan haltak meg ma.
Palotai bólogatott.
— Igen. Háború van.
— Az van, drága barátom. Az van — suttogta Oszkár,
és kinyomta a telefont. Palotai felállt, megigazította az
inge gallérját, üveges tekintete ismét határozott lett,
amikor hunyorítva nézte a mobilját. A kijelzőn
bizonyosodott meg arról, hogy a hívásnak vége. „Hívás
hossza: 14.51 perc.”



Furcsa érzés volt itthon lenni ébren, ilyenkor, napközben.

Levi lakása alig volt berendezve. Csak a legszükségesebb
bútorok, azok is az olcsó fajtából. Még függönyei sem
voltak, így a nap kegyetlen, vakító fénnyel töltötte meg a
fehér falú, kétszobás, puritán lakást. Egy régi, omladozó
ház felső emeletén bérelte, a tízedik kerületi Pongrác
úton, a vasúti töltés mellett. A nagy ablakok párkányán
üres cigisdobozok, CD-tokok és koszos poharak
sorakoztak. A sarokban a rendetlen, ruhákkal teli
kihúzható kanapé volt az egyetlen tárgy, ami egy kis
kényelemre utalt. Az amerikai konyhában üres pizzás—
és konzervdobozok tornyosultak.
Levi meztelenül állt a szoba közepén egy vértócsában,
és nézte magát az öltözőszekrény tükrében. Nem talált
mást, ezért egy cipőkefét egy vödör vodkába mártott,
azzal súrolta le a megalvadt vért és koszt a testéről.
Pokoli fájdalommal járt, pedig a vödör másik felét már
megitta. Négy vagy öt lövedék találhatta el, de mivel a
kocsiban ült a többiekkel, a lövések már tompán érték, és
csak súrolták, vagy nem hatoltak mélyen a húsába és a
szerveibe. Legalábbis ezt remélte. A kefét keményen
szorította, és erőt vett magán. Elkezdte sikálni a
halántékát, de néhány mozdulat után elfojtott üvöltéssel
a falhoz vágta a kefét. Fájt. A letépett var alatt megindult
a vérzés, pont mint a többi sebnél, de ez volt a
legsúlyosabb. „Ferkó dagadt teste mentette meg az
életem. Az ő oldaláról tüzeltek. Felfogta a golyókat. A
dagadt teste és az Audi csomagtartója” — gondolta, és
sziszegett a fájdalomtól. A vértócsa lassan terebélyesedett
alatta. A maradék vodkával megmosta az arcát, és
becsukta a szemét. Érezte, ahogy a sebeiből még mindig
csorog a vér. Amikor újra a tükörbe nézett, olyan volt,
mint egy csillogó görög márványszobor, melyen
számtalan repedés kígyózik tetőtől talpig. A bőrét
végigszántó lövedékek mély, vörös csíkokat hagytak a
mellkasán, a combján és a csípőjén. A találatokat pedig
sötétlila foltok övezték.
A fürdőkádba feküdt, a jéghideg vízbe, ami majd
elállítja a vérzést. A két golyót, amit még a testében
érzett, szintén könnyebb lesz kibányászni a kiadós
áztatás után. Rágyújtott, és maga elé bámult. „Nándinak
kellett volna ott ülnie helyettem. Annak a pihebajszos
fazonnak” — próbálta felidézni az elmúlt éjszaka
történéseit.
Délután érkeztek Oszkár sztriptízbárjához, ahonnan az
akció indult. Levi csak elkísérte Dinit azzal a szándékkal,
hogy közelebbről megismerje Oszkárt, és persze mert
nagyon büszke volt a barátjára. Sípos végre felfogadta
Dinit sofőrnek, vagyis „pedálosnak”, ahogy a vámos
nevezte. A feladat egyszerűnek tűnt. El kellett menni a
törökbálinti depóba a lepecsételt vámpapírokért, de
mivel az oroszok agresszívan elkezdték a területszerzést,
résen kellett lenni. Arra senki nem számított, hogy a
depót már átvették, és várják őket. Pontosabban Sípost
várták. Tudták, mikor érkeznek. Valaki beköpte őket.
Levi kimondhatatlanul gyűlölte az oroszokat. Megölték a
két gyerekkori barátját. Más volt, amikor egy tízedik
verőlegény vagy egy vállalkozó hulláját látta, akit csak
névről ismert, és más, amikor az egyik legjobb barátja
mellette halt meg, egy kocsi hátsó ülésén. A most már
egyre lassabban csorgó vér kacskaringós,
háromdimenziós mintákat festett a vízbe. Levi
letargikusan figyelte, ahogy az élet kifolyik belőle, és
táncoló, vörös vonalakat húz a kádban.

— Megyek veletek — mondta Levi hirtelen a bár

parkolójában, amikor Nándi, a pihebajszos, vékony arany
nyakláncos fiatal cigány megbeszélte a többiekkel, hogy
ő inkább Rolival megy az illetőért, akire ma „énekóra”
vár. Nándinak is feltűnően fehér bőre volt ahhoz képest,
hogy roma, és mindig a kínai piacon vásárolt olcsó
öltönyöket viselt. A nyakláncot az inge felett viselte, és
oldalra fésülte a korához képest kevés, világosbarna
haját. Levi egy fillért sem bízott volna rá, de Oszkár
valamiért kedvelte. Kusza volt az egész. Rendet kellett
tennie a gondolatai közt. Levi merített a vízből, és ismét
lemosta az arcát. Halántéka rögtön újra lüktetni meg
vérezni kezdett, és Levi a víz alá csúszott. Miközben a
vízben az elmosódott buborékok és kiszivárgó
vérszalagok keringőjét nézte, lassan visszajöttek az
emlékek és velük együtt a kérdések. „Miért közölte a
pihebajszos csak ott és akkor, hogy nem megy velük? Én
idióta, miért szálltam be abba a kocsiba? Miért nem érem
el Sípost, pedig vagy tízszer hívott, amikor épp a kukák
közt fetrengtem? Mi van Dinivel? Miért nem hív?
Naponta többször szokott pedig akkor is, ha épp nem
eresztettek ránk vagy száz lövést. Ferkó meghalt. Bassza
meg, Ferkó meghalt. A törökbálinti lehajtó. A dobhártyát
hasogató lövések. Az üldözés. A HÉV. A céltalan
menekülés valahol a város kurvaanyjában. És az ablak. A
zene. Az udvar. Az angyal…” Levit kellemes, meleg
érzés járta át, és szíve szerint örökké a jeges vízben
maradt volna. Hirtelen felült, levegő után kapkodott, és
csapkodta a véres vizet. „Szedd már össze magad, bassza
meg!”
 LAZARESCU

— Barátkozunk. — Sípos Csikér szélén leparkolta a

Mercedest, és átszálltak egy Lada Nivába. — Nézd,
Levikém, az oroszok nélkül nincsen olaj. És amikor
rájöttek, hogy mi itt mit csinálunk, ők is kíváncsiak lettek.
Először csak kíváncsiak voltak, és amikor megértették,
hogy mennyi lekvár van ebben, akkor ők is
megszervezték magukat. — A Ladával elindultak egy
földúton a macskási telep felé. Levi nem értette, hogy
miért ilyen bonyolultan közelítik meg az ipari
vasútállomást, mert Füzesgyarmat felől aszfaltozott út
vezet oda, de Síposnak nyilván megvan rá az oka.
Mindketten másnaposak voltak, de Síposon ez egyáltalán
nem látszott. — A nagygóré úgy döntött, hogy együtt
kell működni velük, és akkor minden fasza lesz. — Levi
tudta, hogy Sípos kiről beszél. Palotai Györgyről, a
nagyfőnökről, aki mindent kézben tart anélkül, hogy
valaha is megjelenne. Azt csak sejtette, hogy Palotai az
összekötő azokhoz, akik ténylegesen döntenek.
Legalábbis magyar oldalról. — Most próbakört futunk
— folytatta Sípos. — Itt van ez a faszszopó ügyvéd, a
román csávó. Igazándiból az oroszok küldték, hogy kicsit
körülnézzen. Mi meg megmutatjuk neki, hogy mi a
helyzet. — Sípos nem volt nyugodt. Levi érezte a
feszültséget az izmos, magabiztos vámosban, aki csak a
földút miatt nem nézett Levire, miközben beszélt. —
Azért mindent nem kell tudniuk, érted? Nézd, akarnak
egy szeletet a tortából, csak az a baj, hogy ők sütik azt a
kibaszott tortát. Mi csak kitaláltuk, hogy hogyan lehet
belőle kurva sok pénzt csinálni. A mi okos
törvényhozóink miatt.
Amikor megérkeztek, Levi ledöbbent. Itt, Békés megye
közepén, a zöld dombok és szántóföldek közt egy
komplett ipari pályaudvarral találta magát szemben, és
az épp beguruló vonat olajos tartályvagonjai a
végtelenségbe nyúltak. Sípos becsapta a Lada ajtaját.
— Itt vagyunk, öcsém. A macskási iparvágányok.
Nesze neked, Texas!
Egy csoportnyi egyenruhás vámos, néhány vidékiesen
öltözött bácsi és egy öltönyös, vékony férfi állt az egyik
peronon, hevesen beszélgettek, és valami papírmunkát
végeztek. Amikor meglátták Sípost, ki őszinte, ki
kényszeredett mosollyal fordult felé.
— Parancsnok úr! — szólalt meg az egyik, és
belecsapott a tenyerébe, majd egy biccentéssel letudta
Levit.
— Minden rendben, minden elintézve — mondta egy
másik. — De az ügyvéd úr kicsit akadékoskodik. Egy
csomó papírt akar látni, ami nincs is. A céges szállítási
okmányokba is belekötött, hogy azok pontatlanok.
Sípos odalépett Lazarescu, a román szakállas jogász
elé.
— Mi a gond, bratyesz? Mi nem tetszik? — kérdezte
ingerülten. Látszólag nem pártolta a magyar-orosz
kooperációt, és a legkevésbé sem kedvelte a románt.
Lazarescu előhalászott néhány iratot.
— Ez itt a gond, Sípos úr. Az adminisztráció enyhén
szólva trehány és egyáltalán nem olyan transzparens,
mint ahogyan azt a megbízóimnak ígérték. A
rakományról szóló igazolás itt annyi tonnáról szól, és
HTO-ként van elkönyvelve, de a dátum…
Valaki félbeszakította.
— Sípos! — Az egyik vámos a bevezető út felé
bólintott, ahonnan porfelhőt maga után vonva egy új,
zöld Skoda érkezett.
— Bassza meg! Ne most! — sziszegett Sípos, aki az
egyik vámos karját megragadva, az egyik daru felé
indult.
— Mi történik? — kérdezte Levi halkan az egyik
bajszos, vidéki bácsitól.
— A pestiek. Szúrópróba.
Igaz, a vidéki telephelyek vámosai szinte egytől egyig
le voltak fizetve, de a pesti vámparancsnoksággal nem
tudtak mit kezdeni. Két egyenruhás vámos és egy
bőrdzsekis, zömök, kopasz férfi szállt ki és köszönt
mindenkinek.
— Az okmányokat, kolléga — mondta a kopasz, és az
egyik vidéki vámos szó nélkül átnyújtott neki egy aktát.
A feszültség érezhető volt, és a vidékiek által megjátszott
lazaság csak még inkább rásegített. Ők ugyanis tudták,
hogy minden egyes vagonban színtiszta olaj van, de a
papírokon színezett fűtőolajként van elvámolva. A
kopasz pesti lapozgatta az okmányokat, és a lapok alján
található aláírásokat szemlélte. — Sípos ezredes —
mondta, és hátraadta a paklit egy kollégájának. — Ő itt
van? — kérdezte, miközben végignézett a társaságon.
— Igen, uram — felelt az egyik vidéki vámos.
— Ott jön már — mondta a bajszos bácsi, és a daru felé
mutatott. Sípos egy koszos, kantáros nadrággal és egy
pár vastag kesztyűvel érkezett.
— Milyen volt a forgalom, urak? — kérdezte
jókedvűen. Levi nem hitt a szemének. Mintha kicserélték
volna Sípost. Alázatos volt, kedves, és a jókedvét olyan
tökéletesen színlelte, hogy még Levi is elhitte.
— Mintavétel? — kérdezte a kopasz tárgyilagosan,
miután meglátta a nadrágot és a kesztyűket.
— Ja, ja. Már vagy tíz vagont letudtunk reggel. Ilyen
mennyiségnél azért nem árt kicsit alaposabbnak lenni.
— Minden rendben volt? — kérdezte az egyik vámos a
kopasz mögött.
— Abszolút — válaszolta Sípos, miközben a vonaton
nézett végig unottan. — Semmi rendellenességet nem
tapasztaltunk.
A kopasz rágyújtott, hunyorított, és a cigivel a
szájában ismét végigmérte a környezetét.
— Ők kik?
— A szállító cég és a befogadó cég képviselői, uram
— válaszolta Sípos. A kopasz bólogatott, majd
hátrafordult a kollégájához, aki végig az okmányokat
tanulmányozta, és bólintott.
 — Gondolom, épp még egy mintához készültek.
— Pontosan — vágta rá Sípos habozás nélkül. —
Szeretne vagont választani?
A kopasz legyintett.
— Csinálja csak, Sípos.
Az egyik vámos létrát támasztott egy vagonnak,
miközben Sípos felvette a kantáros nadrágot és a
kesztyűket.
— Tudja, mit? — szólalt meg a kopasz hirtelen,
miközben papírokat lapozott. — Legyen inkább a
négyszáznyolcas. Uzsgorod kettes. Az, gondolom, még
nem volt.
Sípos tekintete végigsöpört a szerelvényen, miközben
szempillája észrevétlenül megrebbent.
— Tomi? — A vidéki vámos szintén átlapozott néhány
okmányt, és rázta a fejét. — Jó, legyen az — mondta
Sípos, de a színlelt jókedv idegességet takart.
— Gond? — kérdezte a kopasz élesen.
— Dehogy. Csak kicsit messzebb van — felelte Sípos.
A kocsik a négyszáznyolcas vagon mellett álltak
meg. Egy vámos nekitámasztotta a létrát, Sípos pedig
épp elindult volna, amikor ismét megállította a kopasz.
— Parancsoljon. — Sípos felé nyújtott egy nagyobb
befőttesüvegnek tűnő edényt. Ő felmászott a vagonra,
felcsapta a fedelet, félig ráfeküdt, és merített egy nagyot.
Lemászott, és átadta az üveget a kopasznak, aki
hosszasan nézegette a tartalmát minden oldalról.
Színezett, piros olaj úszott benne.
 Szinte egy sorban álltak Síposék, a bácsik, az ügyvéd, a
vidéki vámosok és Levi, mint egy búcsúztató bizottság,
amikor a zöld Skoda a porfelhőjével az országút felé
tartott.
— Na, ki a király? — jegyezte meg Sípos kaján
félmosollyal az arcán, majd hirtelen sokkal hangosabban
ráförmedt a románra. — Van még kérdésed, firkajancsi?
Ezt is megoldjuk. Mindent megoldunk, érted? Na, ezt
meséld el az orosz barátaidnak!
Széttárt kezén a koszos, óriási kesztyűvel úgy festett,
mint egy nagy ragadozó madár, amelyik az erejét
fitogtatja egy sündisznó előtt. De az ügyvéd
elégedetlenül rázta a fejét.
— Engem nem érdekelnek az önök piti
bűvészmutatványai. Az én megbízóim azt várják el, hogy
az adminisztráció…
Sípos most már üvöltött.
— A te faszszopó megbízóidat ne érdekelje semmi.
Kurva nagy lét fognak keresni velünk, felfogod? És
nagyon nem tetszik nekem, hogy te itt mindenbe
belevered a hülye zsidó orrodat, és okoskodsz. Ez itt a mi
módszerünk, akár tetszik, akár nem. Ki nem szarja le,
hogy ki hogyan tölt ki egy kibaszott szállítólevelet?
Tudod, mennyit ér ez a vonat itt? A te ruszki
haverjaidnál lófaszt sem ér, itt meg százmilliókat. Mi a
faszt okoskodsz?!
Az ügyvéd higgadt maradt.
— Ezzel a hozzáállással nem…
 Sípos megtaszította.
— Mit okoskodsz? — üvöltötte most már magánkívül,
a hangja is elcsuklott. — Hát minek nézel te engem, te kis
fasz? Egy olcsó ribancnak a Palládiumból? Egy faszszopó
csicskának? — A román a lökést rossz néven vette, és
szúrós szemmel nézte Sípost, aki ordibálva, fröcsögve
folytatta. — Te kis köcsög, te! Hát minek nézel te engem?
Nem a vágott szemű táncoskurvád vagyok, hallod!
Nekem akarsz itt parancsolgatni?
— Jól gondolja meg, hogy mit csinál! És soha többé ne
érjen hozzám — mondta a román a visszanyelt dühtől
remegő hangon. A bajszos bácsi nyugtatni próbálta
Sípost, és az egyik vámos is elé állt. Az ügyvéd
összeszedte a földről az elejtett táskáját és annak
tartalmát, miközben szigorú hangon azt ecsetelte, hogy a
megbízói mit fognak erről az egész akcióról tartani. Levi
érezte, hogy Síposnak nem a szakállas román
közvetítővel van baja. Utálta az oroszokat, utálta a
gondolatot, hogy hamarosan osztozni kell velük a
nyereségen, és ennek kézenfekvő oka az volt, hogy félt
tőlük. De a félelmet mindenki másképp mutatja ki. Van,
aki összehúzza magát egy sarokban, és vacog a foga, és
van, aki megtámadja azt, amitől fél.
— A kurva anyátokat — suttogta Sípos összeszorított
foggal, majd váratlanul odaugrott a román elé, a
kesztyűs kezét ökölbe szorította és a férfi nyakához
préselte. Levi ekkor még nem értette, hogy az ügyvéd
miért tántorog néhány lépést, majd veri magát a földhöz,
és kezd ordítani a fájdalomtól. Fetrengett, és a nyakát
szorongatta, mintha önmagát fojtogatná. Rugdosott a
fájdalomtól, még az egyik drága cipője is lerepült róla, és
csak visított, visított, mint a malac. Mindenki döbbenten
nézte. Sípos eldobta a kesztyűket, kibújt a kantáros
nadrágból, köpött egyet, és a Ladához ment.
Az olajszőkítés lényege az volt, hogy a pirosra
színezett olajból különböző savas eljárásokkal kivonják a
színezőanyagot, a ferrocént, és így ismét üzemanyagként
lehet eladni, miközben fűtőolajként vámkezelik. A
hatalmas árrés jelentette az anyagi paradicsomot a
„kereskedők” számára. Palotai György ötlete alapján ezt
a procedúrát ki lehetett kerülni, és rengeteg pénzt
megspórolni. Egy idő után egyszerűen lefizette a
vámosokat, és már nem volt szükség a színezésre. Ha
pedig mégis megjelent egy még nem korrumpált vámos,
akkor a kesztyűs módszer lépett életbe. Egy injekciót
rejtettek a kesztyű mutatóujjába, amiben a színezőanyag
volt. A mintavételnél a pesti vámos általában a helyi
erőre bízta a piszkos munkát, így elég volt a kesztyűvel
kimerni a színtiszta olajat, és csupán a mintát
megszínezni egy mozdulattal. Mire az üveg a felszínre
került, a néhány deci aranysárga olaj pirossá vált. Sípos
azon a napon a maradék ferrocént Lazarescu nyakába
döfte. A ferrocén az emberi testben kegyetlen rombolást
végez. Az érintett területeken marásos szövetelhalás
következik be. Lassan és borzasztó fájdalmasan. Az
elhalt, fekete húscafatokat és szöveteket pedig sebészeti
úton kell eltávolítani. Egyesével, darabonként.
Helyettesíteni nem nagyon lehet, főleg olyan erekkel és
idegekkel sűrűn hálózott testrésznél, mint amilyen a
nyak. Lazarescu, a román ügyvéd soha többé nem fog
emelt fővel járni. Szó szerint.

Egy vonat lassan elzakatolt a Pongrác úti töltésen és

megrezgette a lakás ablakait. Hiába volt csukva Levi
szeme, kellemes, narancssárga fényt látott. A nap pont
szemmagasságban sütött két magas vasúti épület között,
át a szemhéján, minden más csak árnyék volt. Valahol a
szomszédban valaki egy furulyán skálázott. Levi máskor
idegesítőnek érezte volna, de most segítséget nyújtott
különös meditációjához. Haja még vizes volt, és jólesett,
ahogy néha egy-egy nap melegítette vízcsepp utat talált
magának az arcán lefelé. Teste meztelen és tiszta volt,
sebeit ellátta. Talált egy frissen mosott lepedőt, azt vágta
szét csíkokra, és használta kötszernek. Ott állt az
ablaknál, és csak ürességet érzett. Eszébe jutott egy régi
latin mondás, amit valahol olvasott, amikor még olvasott.
„A sebzett állatok szeretik a napfényt.”

Mobilját a kezében szorongatta. Alig egy órája kapta

Rolitól a hívást. „Sípost és Dinit hazavágták. Hallod,
tesó? Meghaltak. Halló… itt vagy még, tesó?”

Még egy órán keresztül egy helyben állt meztelenül,

mozdulatlanul. Megvárta, amíg lemegy a nap. Elővette a
garázsból kopott speedmotorját, és elindult az éjszakába.
Ezer gondolat cikázott a fejében, és velük együtt ő is a
motorjával az este fényeiben. Amikor elvált a többiektől,
Dini és Sípos még jól volt. Levi nem gondolta volna, hogy
az az utolsó pillanat, amikor életben látja a rafinált,
hangos vámost és esetlen, gyerekkori barátját. Meg
kellett tudnia, mi történt. De kérdezősködni nem akart.
Nem tudta, kiben bízhat. A bukósisak rostélya nem volt
lehajtva, Levinek jólesett a jéghideg menetszél, még
akkor is, ha csípte a szemét. Amikor rákanyarodott a
Hungária körútra, és tövig húzta a gázt, már alig látott a
könnyeitől.



Janka sietve mászta meg a metró mozgólépcsőjét, hogy

elérje a buszt a Moszkva téren. Éva mobilja nem
kapcsolható, az apja, Palotai György nem veszi fel, nem
is hívja vissza már lassan egy napja, a híradások pedig
tele vannak mindenféle leszámolással. És egy
merénylettel a Belváros szívében. Ez az egész alvilági
mészárlás nem is érdekelné Jankát, sőt, nyírják csak ki
magukat meg egymást a bűnözők, de hallotta, hogy az
apja néhány hete egy telefonbeszélgetésben említette azt
a bizonyos nevet. „A Boross Tamás összehoz minket
velük. Ő abszolút a bizalmukat élvezi, és ha ő beprotezsál
a Stychkinhez, akkor annál rövidebb út nincsen, érted?”
De ott volt még az a Kónya nevű furcsa figura, akit
lelőttek tegnap a nyílt utcán, és a kórházban belehalt a
sérüléseibe. Amikor Janka meglátta Kónya arcát a
híradóban, először közelebb ment a képernyőhöz, aztán
kiejtette a kávéscsészét a kezéből. Kirázta a hideg. „Nem
ez volt az az alak, akivel apám egyszer a Balatonra indult
vitorlázni? Éva még húzta is a száját, hogy ezzel a
Kónyával mindig csak berúgnak.” „Berúgnak és
kurváznak.” Janka szintén érzékeny nőként megérezte,
hogy a mondat így folytatódott, bár Éva nem mondta ki.
Miközben becsússzam a busz záródó ajtaján, elhatározta,
hogy mindent kiderít egyszer és mindenkorra. Mivel
foglalkozik az apja, mennyire nagy a gond, és mekkora
veszélyben van az egész család? Már csak nyolc megálló,
fel az Orbán-hegy felé, aztán pár száz méternyi séta a
villához, és megkapja azokat a válaszokat, amelyekre oly
régóta vár. Amelyek talán még segíthetnek, hogy
visszakapja valaha tisztelt és szeretett apját. A rozmárt. A
Micimackót.
 MOJZES

A Yamaha tankja biztos szépen csillogott volna a Jázmin

utca lámpái alatt, de a motor koszos és kopott volt, így
hát nem csillogott rajta semmi. A maga ötszáz
köbcentijével elég gyors volt ahhoz, hogy bárkit le
lehessen vele rázni az éjjeli pesti forgalomban, ha kell.
Levi két éve egy pénzbehajtási akció során elvette egy
adóstól, és megtartotta. Amikor közelített az angyalföldi
night-clubhoz, Levi leállította a motort, és csendesen, a
megmaradt lendülettel gurult a klub hátsó bejáratához.
Hátha itt van még valaki, és ha nem, legalább a
pihebajszos Nándit vagy végső esetben magát Oszkárt
kérdezheti meg a történtekről. Számtalan szemeteszsák,
tönkrement hűtő és törött neoncső mellett letámasztotta a
gépet, majd óvatosan bebújt a személyzeti bejárón. Már
rég hallania kellett volna a kiszűrődő diszkózene tompa
basszusát, de szokatlanul csendes volt minden. Levi
lassan lépegetett a gyéren megvilágított folyosón,
benézett a raktárhelyiségekbe, az öltözőbe, de sehol
senki. Az egyik nyitott ajtó előtt egy pillanatra megállt. A
szobában két széken és egy asztalon kívül semmi. Ez volt
Oszkár vallatószobája. Operának becézték, mert akit ide
behoztak, az bizony mindent eldalolt, amit tudott.
Oszkár itt tartotta az énekórákat, ahogy mondani szokta.
Ahogy Levi közeledett a klubhoz vezető lengőajtóhoz,
halk zenét hallott, és egy tévéadás hangjait. Finoman
betolta az ajtót, és belesett. Néhány unott kurva ült egy
kanapén, és beszélgetett. A rúdnál fiatal, rossz fogú
prostituált táncolt, vagyis inkább úgy toporgott, mint
akinek pisilnie kell. Ha így volt, senki sem akadályozta
volna meg abban, hogy engedjen feszítő szükségének,
mert a bárpultnál ülő négy férfi a tévét bámulta. Egy
magyar bokszoló az atlantai olimpia döntőjébe jutott, és
egy harmatsúlyú kubait szurkált fürge ütéseivel.
— Ügyes gyerek — mormolta az egyik férfi. Egy másik
unottan hozzátette:
— Ha ez meglesz neki, átmehet profiba.
— Aranyat neki! Hajrá! — mondta egy harmadik, és
meghúzta a sörösüveget.
Levi felmérte a terepet. „Itt nincs veszély. Minden
nyugodt.”
Senki nem foglalkozott a kapucnis, enyhén sántító
fiatallal. Egyedül a jóvágású pultos próbált a csuklya alá
lesni, de amikor Levi elfordult, nem erőlködött tovább.
Levi az egyik függöny mögötti szobába lépett. Itt szoktak
pókerezni a nagyok, de most csak Mojzes bácsi ült
magányosan az asztalnál, és egy gombostűvel apró
mintákat lyuggatott egy friss kártyapakli lapjainak
sarkába. Felemelte a fejét, amikor megérezte, hogy valaki
bejött a szobába.
— Ki az? — kérdezte az öreg magas, rekedt hangján,
és lassan forgatta a fejét.
— Levi vagyok.
 — Á, Levikém, hát élsz? Ülj le, fiam, gyere. — Mojzes
valamiért ma nem volt olyan jókedvű, mint általában, a
rá jellemző flegma mosoly is hiányzott ráncos arcáról.
Sóhajtott egy nagyot. — Osztasz?

Mojzes a hetvenes években az ország legjobb

pókerjátékosa volt. Mindenki vele akart kártyázni, a
Sierra Leone-i elnöktől a francia riviérás nagymenőkön át
Shabtaiig, aki az izraeli és orosz alvilág legfontosabb
összekötője volt akkoriban. Annyi pénzt pókerezett össze
Mojzes, hogy a nyolcvanas évek elején megvette a
Balaton-parti Aranypálma Hotelt, és annak a pincéjébe
telepítette Európa talán legelegánsabb pókertermét, ahol
hatalmas tétek forogtak. De a legnagyobb trükkje egyben
a veszte is volt. Az egyik felvidéki papírgyárban
gyártatott kártyákat. A lapok hátoldali mintája vízjelet
rejtett, amit csak ő láthatott, ugyanis erre a célra
készíttetett egy kontaktlencsét különleges szűrővel.
Mindig tudta, hogy a többi játékosnál milyen lap van, és
ezzel csak akkor nem nyert, amikor épp nem akart. Ő
volt a nemzetközileg is elismert „Magyar Mózes”, a
„Próféta”. Rövid időn belül még három balatoni
szállodát vásárolt meg, és egy negyedik megépítésébe is
belekezdett. Ez lett volna Mojzes életműve, a nagy álma,
„Közép-Európa első hatcsillagos pókerhotelja”
Mindenkinek van egy álma. A speciális lencsék az évek
során tönkretették a szemét, látása folyamatosan romlott,
míg végül teljesen megvakult. Sem pókerezni nem tudott
már, sem rendet tartani a szállodáiban, és az őt
körülvevő „barátok” pillanatok alatt kiforgatták a
vagyonából. Átverték, meglopták, és csődbe vitték a
szállodákat. A nagy Mózes a szeme fényén kívül minden
mást is elveszített szinte egyik napról a másikra. A
„Royal Flush Hotel” építését beszüntették, és a mai napig
ott áll Balatonlelle mellett, egy kukoricamező szélén a
tízemeletes betonszerkezete, csontváz a semmi közepén,
ami óva inti azokat, akik ismerik a történetét: a mohóság
nem véletlenül az egyik főbűn. Mojzesnak azóta új
beceneve lett a háta mögött: „Nagy Vak”.

Alig néhány hete ültek itt, Dini, Levi és az öreg

játékos, és miközben Texas Holdemet játszottak, végre
volt valaki, aki érthetően összefoglalta nekik a zavaros
helyzetet az oroszokkal, Palotaival és a magyar
olajmaffiával. Mojzesnak veszítenivalója már nem volt,
de mindent tudott, így ő volt a leghitelesebb forrás, ezért
a két fiú nagy figyelemmel kísérte a rögtönzött előadást.
— Dióhéjban masnival — kezdte Mojzes. —
Kilencvenben született a kormányrendelet, miszerint az
olajat színezni kell. Ekkor keletkezett az árrés. A
magyarok rendelték az olajat, ahonnan tudták.
Oroszoktól, ukránoktól, beloruszoktól. Retten nőtték ki
magukat, ők a mai napig a magyar olajosok fejesei.
Gaspari és Vaczláv. Minden az ő kezükben volt. A
vámosok, a megfelelő miniszterek és képviselők, zsaruk,
a telephelyek meg depók és persze az orosz szállítók. Ők
vették maguk mellé a tehetősebb üzletembereket is, akik
menet közben beszálltak. Ilyen volt a Kónya és persze
maga Palotai Gyuri is. De amikor már száztonnás
nagyságrendben mentek a rendelések, az orosz maffia
kíváncsi lett, szervezkedni kezdtek, és be akartak szállni
a buliba. A legnagyobb olajszállító cégeket maguk alá
gyűrték, és Magyarországon olyan hálózatot építettek,
amilyen addig csak Gasparinak és Vaczlávnak volt. A
Palotai volt az, aki javasolta, hogy együtt kéne
működniük és osztozniuk, nem pedig versenyezniük az
oroszokkal, mert ők voltak lépéselőnyben. De a terv csak
egy évig működött. Egyetlen évig.
Aztán a jó kis partnerség darabokra hullott, mint egy
lyukas sor. Mert arra hiába vársz. Gaspari és Vaczláv
ugyanis ellenezte a nagy szövetséget. Ahogy Palotain és
Borosson kívül mindenki más is. Tudjátok, magyarok
vagyunk. Mindig többet akarunk, mint amennyi a
másiknak van. Csalunk, szélhámoskodunk, és az arany
eget akarjuk.
Mojzes bácsi elmosolyodott, miközben kevert. Egy kis
időre belesüppedt a nosztalgiába. Levi és Dini nem szólt.
Kivárták, míg újra beszélni kezd.
— Túl sok volt a nézeteltérés, a lopás, mindenki mohó
volt, és átbaszták egymást, ahol csak tudták. De volt egy
bibi. Az oroszok nélkül nem volt olaj, mert minden
szállítót befenyítettek, aki pedig továbbra is direkt a
Gaspariéknak szállított, azt megölték. Egyszerű. Viszont
a magyarok nélkül nem ment simán az olaj eladása
Magyarországon. Ott tettek keresztbe az oroszoknak,
ahol tudtak, és a lefizetett politikusokkal meg
vámosokkal ez könnyen is ment. Eszement károkat
okoztunk a ruszkiknak. Így alakult ki a két front. De
Gaspariék nem voltak hülyék, és úgy jutottak orosz
olajhoz, hogy azt maguk az oroszok sem tudták. A
pozsonyi Slovnafton és a román finomítókon keresztül
folytak a dolgok, na meg az olaj ide, hozzánk. De a
románok egyik kulcsfigurája egy ügyvéd volt, Lazarescu.
Igazi patkány. Ő nyerte el tőlem az utolsó vagyonomat, a
gödöllői házamat. Minden istenverte hétfőn odajött a
klubba, kifigyelte, hogy hogyan játszom, aztán beült, és
öt hosszú órán belül mindenemet elnyerte. Azóta is az én
pénzemből tartja el a két családját és azt az ázsiai
táncoslányt a Palládiumból. A gyáva kis féreg. Az
oroszok magukhoz vették, és onnantól Románia ki volt
lőve, mert Lazarescu az összes román olajost az oroszok
felé terelte. Így kerültek szarba Gaspariék. Maradt nekik
a Slovnaft és néha-néha az arab országok, amelyek a
konstanzi kikötőn keresztül szállítottak. — Levi és Dini
tátott szájjal hallgatta az öreget, észre sem vették, hogy
Mojzes közben az összes pénzüket elnyerte. — Az
erősebb kutya baszik — zárta le a vak öreg mosolyogva.
— Értitek?
— Igen — válaszolta Levi, csóválta a fejét, és Dini
combjára tette a kezét, aki épp kérdezni akart. „Ne
most!” — jelezte Levi.
Mojzes mély levegőt vett, majd folytatta.
 — Tavaly jött a feketeleves. A kormány egységesítette
a tüzelőolaj és a dízelolaj árát. Ma az üzlet a
kőolajszármazékok importja, azokért ugyanis kevesebb
vámot kell fizetni, és ehhez már importengedély kell.
Orsóolajat, háztartási olajat, ipari olajat, na ezeket lehet
még dízelolajként eladni, és kész. Nincs több. A hávájnak
vége. Lényegében öt éven keresztül olyan kurva nagy
volt ez a torta, hogy mindenkinek jutott belőle, így vagy
úgy. De most annyi. Csak egy maradhat az olajpiacon, és
hamarosan háború lesz. És ez már nem arról szól, hogy
kinek jut több, hanem hogy ki marad életben. Ma pedig
ott tartunk, hogy az orosz góré, Stychkin különböző
módszerekkel elszívja vagy megsemmisíti Gaspari és
Vaczláv embereit, cserében a Gaspari mindenkit lelövet,
aki az oroszokkal lepaktál. Az erősebb kutya baszik. És
most két nagyon erős kan akarja egymást megbaszni. Na,
valaki emel? Nem? Akkor all in!
— Na, és tessék mondani, Mojzes bácsi, mit gondol, ki
nyeri ezt a háborút? — kérdezte Dini végül.
Az öreg felnézett és vigyorgott.
— Mondok neked valamit, fiam. Kurvára mindegy.
Előbb-utóbb jön majd egy rendelet, ami végleg
hazabassza az olajbizniszt. És akkor tudjátok, mi lesz?
— Mi? — kérdezte Levi.
— Akkor, kérem, az összes tróger, legyen az orosz
vagy magyar, szépen visszatér oda, ahonnan jött.
Drogok, kurvák, játéktermek, zsarolás, csalás, rablás, és
amit csak akartok. Újra előveszik a bicskát meg a
pajszert, azt annyi. Mert a tróger az tróger marad, a veréb
meg veréb. És ott fog állni több ezer gengszter-munka
nélkül. Na, akkor jön ám az igazán nagy bunyó! Amikor
mindenki a területét próbálja visszaszerezni. A
zsugorodó darabkáját. Amire közben már a törökök és az
albánok rányúltak. Ott lesz ám alvilági háború. De én ezt
már nem fogom megérni, ha Isten is úgy akarja. Gyarlók
vagyunk mind. Kösz a játékot, fiatalok — mondta, felállt,
lesöpörte a pénzt az asztalról, és Levi vállára
támaszkodott, hogy irányba fordítsa magát. — Jó fiú
vagy, Levi, vigyázz magadra. És a barátaidra is. — Azzal
kiment a szobából. Dini és Levi egymásra nézett.
Próbálták feldolgozni a hallottakat.

Most Levi ugyanabban a szobában ült ugyanazzal a

vak emberrel, aki felnyitotta a szemét pár héttel ezelőtt.
Mojzes az utolsó kártyába is beleszurkálta a lyukmintát,
összerakta a paklit, és odatolta Levinek.
— Osszad — mondta az öreg halkan. Mojzes már csak
úgy tudott kártyázni, ha Braille-írással látta el a lapokat.
Levi nem nyúlt értük.
— Mi történt? Mit tudsz?
Mojzes nyomatékosan odatolta Levi elé a paklit.
— Osszad — parancsolta kedvesen a Nagy Vak.


A debreceni pályaudvar kocsmájában nem voltak sokan.
Halkan szólt egy Zámbó Jimmy-nóta, amit csak a
játékgépek csörömpölő gépi melódiája zavart meg és
néha a pályaudvar hangosbemondójának szignálja.
Girhes, vékony bajszos alkoholisták ültek csendben,
szinte fegyelmezetten a villogó masinák előtt, és
nyomkodták a gombokat, a pultnál egy fekete bőrdzsekis
férfi ült egyedül. Maga elé nézett, a cigisdobozt a
kézfejéhez csapta és rágyújtott. Nagy ritkán fél szemmel
odapislantott a kis tévékészülékre, amiben a nap
eseményeiről számoltak be. „Maffialeszámolás
Magyarországon!”, „Robbantásos merénylet a
Belvárosban!” „Hat kivégzés egy nap alatt!” — ilyen
szalagcímekkel igyekeztek beharangozni a hamarosan
következő híradót. Bánfi belekortyolt a whiskyjébe. Kicsit
sem öregedett, pedig jó néhány éve volt már, amikor
Levivel ültek részegen a Jupiter előtt, a Duna partján, és
jóformán szerelmet vallottak egymásnak. Hiányzott neki
az a lökött, de okos srác. Az egyetlen és legjobb barátja.
Akivel felnőtt. A vértestvére. De nem volt választásuk, a
barátságnak meg kellett szűnnie. Bánfi egyre több és
keményebb megbízást kapott, Bailey kinőtte magát. Már
nem egy piti orgyilkos volt: profinak számított. Egyre
kevesebbet mesélhetett Levinek, főleg mert közben az
beépült az albínóféle brigádba. Amikor még patakokban
folyt az olaj, nem volt gond. Annyi szereplő volt a
piacon, hogy kicsi volt az esélye az átfedéseknek. A
Jupiter előtti szellemi párbajt nem Levi nyerte, hanem
Bánfi. Pontosan tudta, hogy megjátszottá a baráti
büszkeséget. Pontosan tudta, hogy Levi Németh Józsefre,
az első célpontjára, a kövér autónepperre gondolt, és
tudni akarta, hogy miért halt meg. De ezt az egy kérdést
Bailey soha nem tette fel senkinek. Azt, hogy miért. Ha
Levi ennyire a szívére veszi egy távoli ismerős halálát,
akkor mi lesz majd, ha élesedik a helyzet? „Szerelem”,
vagy karrier? Bánfi számára ez nem volt kérdés. Főleg
mert nagyon jól ismerte Levit és az örökös melankóliáját,
a ragaszkodását a múlthoz. Mindig is barátok maradnak.
Mindhalálig. De a szükség egy ponton, jó két éve azt
kívánta, hogy az útjuk elváljon. Jól emlékszik az utolsó
éjszakájukra. Levi már Oszkár csapatába tartozott, és épp
beajánlotta a barátait, Dinit és Ferkót egy melóra. A
megbízásokat Oszkár jobbkezétől, Rolitól kapta. Az
izmos, koromfekete hajú roma soha nem nézett senki
szemébe, még kézfogásnál sem. Szinte mindig Oszkár
mellett volt. Ő és a pihebajszos Nándi voltak az albínó
bizalmasai. Amikor Oszkár énekórát tartott, valamelyik
kettejük közül szintén mindig a szobában, vagyis az
operában volt, hogy előkészítse a hangszert és a kottákat.
„A faszom akar cigányoknak dolgozni” — pufogott
Ferkó azon az éjszakán. A Jupiterben ittak szokás szerint,
a kedvenc sarkukban. Levi és Dini elmagyarázta, hogy ez
márpedig a ranglétra következő lépcsőfoka. Ha fel
akarnak jutni a spílerek közé, akkor az első lépés Roli.
Ezután jön Sípos, a vámos, és utána Oszkár. Onnan pedig
egyenes út vezet a nagy Palotaihoz. Levi tudatosan és
alaposan készült a pályafutására. „Nem fogok
munkanélküliként szopni, mint apám, önsajnálattal
mérgezni a családomat, értitek? — mondta mindig. — És
nem fogom életem legjobb éveit arra pazarolni, hogy
valami hippivel rohadjak egy koleszban, és tanuljak éjjel-
nappal, ha pedig épp nem, akkor bebasszak még több
hippivel valami műanyag poharas, zokniban baszós
bulin, miközben azon rágódom, hogy mi lesz majd, ha
az, amit tanulok, szart se ér, és a végén
munkanélküliként szopok, és a hangulatommal meg az
önsajnálatommal megmérgezem az egész családomat.
Ennyi. Szerinted azoknak a Balcsin honnan van
Porschéjük, Corvette-jük meg kurva jó nőjük? Hát
kurvára nem azért, mert diplomájuk van. Hanem mert az
életet ott markolták meg, ahol a legvastagabb.” „Vagy
mert gazdag az apjuk” — tette hozzá Dini. „Ez a város
egy pina, ami arra vár, hogy megbasszák!” — kiabálta be
Ferkó. „Sebhelyes arcú” — fűzte hozzá Bánfi halkan.
Ferkó megmozdult, mintha be akarna egyet mosni
Bánfinak. Bánfi még csak nem is pislogott. „Pontosan” —
mondta a nagydarab. „Tony Montana, vazzeg!”
Ferkó ekkor már összejött a csúnya pincérlánnyal a
Jupiterből. Talán ő volt az, aki a leginkább igazi
gengszter szeretett volna lenni, de a legtávolabb állt a
többiekhez képest attól, hogy valaha azzá váljon.
Hatalmas darab volt, már tizenhét évesen is zengő, mély
hangja volt, és valahogy úgy gondolta, a fizimiskája elég
ahhoz, hogy kemény bűnözőnek mutassa magát. „A,
faszom, akkor csináljuk meg! Adjá’ egy cigerettát!” —
morogta végül Ferkó, a mókamester, szigorúan „a” betű
nélkül.
A meló abból állt, hogy egy dacos adósnak a
luxuskocsiját kellett elhozni, egy vadonatúj S 500-as
Mercedest. „Csúnya, nem szeretem. Egy kibaszott kocka
az egész” — szólalt meg Ferkó, és elindult a vita a
„bálna-Merci” szokatlan dizájnja körül, amit Levi
félbeszakított. „Gyerekek! Indulunk, vagy mi?”

Ferkó hatalmas testével fel-alá cammogott az érdi

kertváros utcájában. Közben a combjához ütögette a
kieresztett viperát, és a kedvenc slágerlistás dalát
dúdolta. „I like to move it, move it”, erősen magyar
kiejtéssel. Dini spanglit sodort az utca másik oldalán,
Bánfi pedig Levi mellett állt, miközben az műszerekkel és
szerszámokkal ügyeskedett a Mercedes ajtaján. Néhány
perc után Levi kinyitotta az ajtót, beült a kocsiba, és a
kormány alatt folytatta a munkáját. „Rosszkedved van?”
— kérdezte közben. „Nincs” — felelte Bánfi, és a
környéket fürkészte. „Meló?” „Van.” Levi egyszer csak
abbahagyta a fürge mozdulatsort, és felegyenesedett.
„Ha valami bajod lenne, elmondanád, ugye?” —
kérdezte, és a barátja szemébe nézett. Érezte, hogy a
másik ideges. Dini és Ferkó felfigyelt, szokatlan volt,
hogy Levi megszakítja a műveletet. Fontos
mondanivalója lehet. „Persze hogy mondanám. Ki a
fasznak mondhatnám el?” — kérdezett vissza Bánfi, állva
Levi tekintetét. Ez volt az a pillanat, amikor mindketten
tudták, hogy sok minden meg fog változni köztük.
„Akkor jó” — mondta Levi mosolyogva, és
visszamászott a műszerfal alá. A Merci a legújabb
biztonsági rendszerrel volt ellátva, így Levinek nem
sikerült rögtön beindítania. Egy szépen felöltözött néni a
kézitáskájában kotorászva kilépett az egyik szomszéd
házból, és döbbenten nézett Ferkóra, majd a többiekre.
„Visszahúzol te a kurva anyádba haza, hallod!?” —
ordította Ferkó, mire a néni ijedten visszasietett az
épületbe. „Csak semmi feltűnés!” — kiabálta Levi
röhögve, miközben összefűzött két diódás kábelt. Dini,
aki már szívta a füvet, vihogni kezdett, főleg amikor
Ferkó a néni után indult, és hangosan üvöltötte, hogy „I
like to move it, move it!” és még a csípőjét is rázta hozzá.
Az adós házában most kapcsolta fel valaki a bejáró feletti
villanyt. Dini és Levi heherészett, Ferkó táncolt, de
Bánfinak nem volt humorérzéke. A kocsi
csomagtartójához guggolt, félrecsapta a bőrdzsekijét, és
rátette a kezét az övében lévő Glock kézifegyverére.
„Faszt kell egyfolytában bebasznotok” — sziszegte
dühösen. Nagyjából akkor durrant be a Mercedes
motorja, amikor egy férfi kinyitotta a ház ajtaját. „Léc!”
— üvöltötte Levi. Ferkó és Dini bepattant a kocsiba. Bánfi
előrántotta a fegyverét, és az alakra célzott. „Maradj ott!
Ne mozdulj!” — üvöltötte. Levi még soha nem hallotta
Bánfit ordítani. „Simán beugorhatott volna a kocsiba” —
gondolta, miközben felkapcsolta a limuzin lámpáit, és
sebességbe tette a kocsit. A férfi a bejárati ajtóban állva
lassan széttárta a kezét, és meglepve nézte, ami a háza
előtt zajlik. Kettner István nem félt. Nyugodt volt, és állta
a fegyveres, bőrdzsekis fiú tekintetét. Hosszú
másodperceken keresztül álltak így. A többiek a kocsiban
üvöltöttek. „Gyere már, bassza meg!” Egy sziréna szólalt
meg a távolban. „Mi a fasz van, ülj be a kocsiba!” Bánfi
visszakattintotta a biztosítógombot a Glockon, és
miközben beszállt az autóba, nem vette le a szemét
Kettner Istvánról, aki dermesztő nyugalommal állt ott,
továbbra is széttárt karral, és nem mozdult. A bálna-
Merci motorja hangosan sivított, amikor padlógázzal
elindultak.
Sok mindenre egyikük sem emlékezett ebből az
éjszakából. Száguldoztak a Mercedesszel, át az Erzsébet
hídon. Bánfi kivételével mindenki ivott és füvezett. Levi
a Mercedes csillagján keresztül nézte az elválasztó vonal
csíkjait, és meghozta a döntését. Ünnepelni kell! Most.
Nem tudta, hogy mit. Búcsút, talán. Erősnek érezte
magát, legyőzhetetlennek. Emléket akart állítani. Ha így
válunk el egy jó baráttól, akkor így. Tisztelettel, jó
emlékekkel és egy hatalmas bulival. Eleredt az eső. Az
aszfalt még szebben csillogott, és Levi csak egy dolgot
érzett: boldogságot.
Az események összemosódtak. A kocsit nem a night-
clubhoz vitték, ahova Roli várta, hanem a
szerelőműhelybe. Ott két motoros fűrésszel levágták a
luxusautó tetejét az összes ablakkal együtt, aztán a
szélvédőt is. Hangos rockzene szólt, Levi a
hegesztőszemüveg mögül, beszíva, mindent más
színekben, szinte lassítva látott. A szikrákat, a
tömkelegével repkedő üvegszilánkokat, az élvezetet a
barátai arcán, amikor Ferkó az utolsó tartóoszlopot is
szétvágta, és ott, a háttérben Bánfit. Az éles fények
villogtak az arcán, és mosolygott. „Furcsa — gondolta
Levi. — Az egyetlen ember, akit ismerek, aki szép, de ha
mosolyog, csúnya és idétlen lesz az arca.”
„Kit érdekel?” — kiabálta túl Levi nevetve a zenét és a
láncfűrész zaját, amikor Dini azt kérdezte, hogy mit
mond majd Rolinak a kocsiról. „Azt, hogy nem találtuk.
Nem volt ott!” Levi tántorgott, majd beült az újdonsült
kabrióba. „Mehetünk!” — mondta, és Ferkó
hozzányögte, hogy „Move it, move it!”
Levi padlógázzal kanyarodott a Kiskörútra. A
felhőszakadás és az alkohol miatt végképp elmosódott
minden. Az eső a szélvédő hiányában géppuskaropogás-
szerűen küldte az arcukba a cseppeket, és a zene tombolt,
miközben ittak, énekeltek, röhögtek, és mindenki a maga
módján próbált megtartani az agyában néhány foszlányt
ebből a felejthetetlen éjszakából.
Már-már túlságosan is megható volt a pillanat, amikor
az újpesti alsó rakparton álltak, és nézték, ahogy a kocsi a
Dunába gurul. „Boldogságom bárkája!” — gondolta Levi,
aki már alig tudott állni. Talán ki is mondta. A tető
nélküli Mercedes metálszürke lakkozásából már semmi
nem látszott, ugyanis a Szépművészeti Múzeum oldalán
rajtakaptak néhány graffitist. Ferkó azt javasolta, hogy
verjék meg, aztán gyújtsák fel őket, mert egy nemzeti
kincset akartak beszennyezni, de Levinek jobb ötlete
támadt. Két órán keresztül ittak és röhögtek, miközben
nézték, ahogy a beszart graffitisek posztmodern
alkotássá varázsolják az S 500-ast. „Ez aztán a
társadalomkritika” — jegyezte meg Dini.

Most itt álltak négyen, Bánfi kivételével billegve és

tántorogva, és nézték, ahogy a mű elsüllyed. A rádióból
pont az év leghallgatottabb dala szólt, egy kopasz
énekesnő megható balladája, ami az egész helyzetet már
kínosan giccsessé tette, de a fiúk állapotában ez már nem
számított.
„Egyet! Az egészségünkre!” — mondta Levi, és
Bánfinak nyújtotta a rumosüveget. Így búcsúzik két jó
barát. Bánfi és Levi hosszan nézte egymást. A szőke
bérgyilkos végül nagyot kortyolt, és átölelte a barátját.
Amikor Sinead O’Connor dala a víz alatt elnémult, Ferkó
csuklott egyet, majd halkan megszólalt. „Apa leszek.”



A pultos újabb whiskyt tolt Bánfi elé. Egy vonat épp

elhagyta a debreceni pályaudvart, így ismét csend lett a
kocsma előtt. A vágányok üresek voltak, valaki épp
veszített a játékautomatán, mogorván szitkozódott.
Kezdődött az esti híradó. „A maffiaháború legvéresebb
leszámolásának” nevezték az elmúlt huszonnégy óra
történéseit. Képeket mutattak az Aranykéz utcában égő
autókról, és ahogy tűzoltók meg rendőrök
munkálkodnak a szűk utcában, sűrű füstfelhőben.
„Törökbálinton, egy fémgyári pályaudvar mellett
történt a legtöbb áldozatot követelő leszámolás. Két
vámfőtisztet, egy mozdonyvezetőt és több, még nem
azonosított holttestet találtak a korai órákban.”
Aztán egy solymári ház előtti képsor jelent meg.
Letakarva feküdt egy test egy családi ház ajtaja előtt.
Újabb képek a nagyegyházai gyilkosságról, ahol egy kis
kaliberű gépfegyverrel lelőttek egy Szerémi nevű
vállalkozót. A huszonegyedik kerületben egy luxusautó
hátsó ülésén egyelőre ismeretlen férfi holttestét találták.
A rendőrség szóvivője, egy középkorú nő beszélt
„összehangolt akciókról” és „további áldozatokról
Mezőcsáton”, majd egy Hevér Tamás nevű vállalkozó
haláláról tudósítottak. „Egyetlen fejlövéssel nagyobb
távolságból ölték meg” — nézett szigorú arccal a híradós
a kamerába.
Újabb éjjeli vadkanok léptek be a kocsmába, és nem
messze Bánfitól leültek a pulthoz. Neki most is katonásra
volt nyírva a szőke haja, szálkás izmait tisztán ki lehetett
venni a ruhája alatt. Egyedül a borosta volt szokatlan, és
az, hogy mélykék szeme nem csillogott már. Fáradt volt
és feszült. Nehéz napja volt. Letette a pénzt a pultra, és
egy pillanatra meghökkent. Nézte remegő kezét. Miután
gyilkolt, mindig remegett, már a legeslegelső megbízása
óta, de ma különösen feltűnő volt a remegés. Ma sokat
dolgozott.
 STYCHKIN

Palotai György hanyagul figyelte, ahogy Lazarescu

komótosan lapozgatja az okmányokat és cégiratokat,
néha a laptopjába ír egy feljegyzést, és néha megigazítja a
sálját. A román furcsa fejtartását nem lehetett megszokni.
Mellette ült mozdulatlanul Viktor Efremov, szintén
öltönyben. Olyan volt, mint egy viaszbábu. Negyven
körül lehetett, nagyon keskeny arca volt, amit a vékony
szemüveg, a simára borotvált bőre és a hosszú orra még
jobban kiemelt. Ő volt az orosz nagyfőnök jobbkeze.
„Pengearcú”-nak becézték. Furcsa módon rosszabbul
beszélt magyarul, mint maga Stychkin, de mivel nem
nagyon szólalt meg, pont elég is volt a pár száz szavas
magyar szókincse. Az angolt és a franciát viszont
anyanyelvi szinten beszélte. Ha beszélt.
A csend a Novotel hatalmas konferenciatermében az
őrületbe kergette Palotait, de ezt nem mutatta. Ahogyan
azt sem, mennyire fel akarja hívni Évát, hogy
megkérdezze, minden rendben van-e. Furcsa módon még
Oszkárt is szívesen felhívta volna újra, maga sem értette,
hogy miért. Vágyott egy ismerős hangra, megnyugvásra
és egy erős kávéra.
Nagy lendülettel csapódott ki a szárnyas ajtó, és
belépett Stychkin. Épp hangosan elköszönt valakitől a
telefonján, majd szinte átmenet nélkül odalépett Palotai
elé, aki felállt.
 — Gyuri! Jo teged látni — mondta az orosz jókedvűen,
és kezet rázott Palotaival, majd röviden, de hevesen
átölelte. — Jo teged látni — mondta ismét. Széles
mozdulattal kihúzta az egyik széket, leült Efremov mellé,
és intett Palotainak, hogy ő is üljön vissza. Stychkin
inkább testes volt, mint kövér, hatvanon túl járt, de hogy
mennyivel, azt lehetetlen volt megtippelni. Kevés haja
fekete és göndör volt, bőre zsíros, orra gömbölyű. A
farmer olcsónak tűnt, és lógott rajta, galléros pulcsiját
pedig már biztos ezerszer kimosatta. Leginkább egy pesti
taxisra hasonlított, ha nem lett volna a lábán egy több
ezer dolláros hajós szandál és a csuklóján egy elegáns,
arany Vacheron Constantin óra. Ápolatlannak tűnt az
egész férfi, a körmeit kivéve. Mint kiderült, épp
manikűröztette, ezért késett egy órát. Evgeny Stychkin.
Végre testet és arcot öltött Palotai előtt az „oroszok”
fogalma. — Minden a legnagyobb rendben, ugye,
barataim? — kérdezte erős orosz akcentussal, széttárt
karral. Efremov halkan mondott neki valamit oroszul.
Stychkin bólogatott, és hirtelen nagyon komoly lett az
arca. Miközben beszélt, hadonászott. — Mi van ezekkel,
mi? A Gaspari meg ezek. Megörültek? Miért akarnak
háborút? Láttád, mi történt odakint? Mi történt ma itt?
Elkepeszto. — Stychkin nem ismerte a hosszú
magánhangzókat, és szinte mindig hangosan és
dallamosan beszélt. Aztán minden átmenet nélkül
visszaváltott jókedvűre. — Jól dontottel, Gyurikám. Isten
hozott nálunk. Orulok neked nagyon. — Palotai tudta,
hogy ez nem színjáték. Az oroszok ilyenek. „Ha egyszer
befogadnak, mindent megtesznek érted, és mindent
megadnak, amit csak kérsz”, emlékezett vissza Boross
Tamás szavaira. Lazarescu közben átnyújtott néhány
dokumentumot Stychkinnek, aki futólag ránézett, majd
visszatolta Efremov elé, és egy kézmozdulattal jelezte,
hogy írja alá. „Egy dolgot viszont soha ne tegyél. Soha ne
sértsd meg őket a büszkeségükben. Azt az egyet nem
szabad. Erre nagyon figyelj!”, visszhangzott Palotai
fejében Boross hangja. — Muszáj valamit csinálni —
mondta Stychkin, miközben a cigarettáját próbálta
meggyújtani, de nem sikerült. Megrázta a méregdrága
öngyújtót, és anélkül, hogy felnézett volna, folytatta. -A
Gaspari meg a Vaczlav, nekik elment az eszük. Hozzam
ide a Muszort es az egesz sereget Moszkvabol, es
takarítsak? Hat nem volt eleg a mai nap? Ez kellett
nekik? Mi lesz itt akkor? Miért lopnak tőlem? Alig van
mar szállítmány! Miért lopnak? — Végül beleszívott a
cigibe. — Ez itt megsem Afrika, nem? Hat hol vagyunk
mi? Ez itt nem Sierra Leone, nem? — kérdezte hangosan,
és nevetni kezdett. A román erőltetett kuncogással
kísérte, Efremov pedig mosolygott. — Nem? — kérdezte
újra, még mindig röhögve Stychkin, majd hirtelen felállt,
és Palotai mellé ült. — Nezzed, Gyuri. Eddig olyan volt
ez, mint a sakk. Szépén játszottunk, kiütöttünk babukat,
lépegettünk, nyertünk, veszítettünk, újra felállítottuk a
táblát, megint kiütöttük, amit kellett, es lépegettünk. —
Az alvilágban előszeretettel vontak párhuzamot az üzleti
filozófia és a különböző szerencsejátékok közt. Legyen az
rulett, kártya vagy nyerőgép. Az oroszok kedvelt
analógiája a sakk volt, és amolyan kifinomult
szóhasználattá vált, amit a magyar bűnözők is szívesen
követtek. Már ha nem voltak teljesen hülyék a sakkhoz.
De Palotai nem szerette a hasonlatokat. A tiszta beszéd
embere volt. Stychkin hátraintett, Efremov odacsúsztatta
neki a hamutálat. Stychkin minden szavát széles
kézmozdulatokkal kísérte, és egyre dühösebb lett.
— Aztán most kevesebb lett az olaj es a pénz, es meg
jobban kell jatszani. Tudod? Úgy, mint Karpov. Agyasan.
— A fejére mutatott. — Most meg ti, magyarok, mit
csináltok? Felbasszatok a táblát, lesopritek a babukat, es
pofozkodni kezdtek velem. Na. Milyen dolog ez? Tudod,
en mit csinálok erre? Láttád híradóban? Szerinted ezt
akartam? Na de nekem pofont adni? Akkor vissza kell
ütni, nem? Logikus, nem? — Stychkin felpattant. —
Milyen gyava emberek vagytok ti? Most meg tessek! Meg
jo, hogy szóltál a Szeremirol meg a Tamasrol! — Palotai
olyan fejmozdulatot tett, mintha szorítaná a nyakkendő,
pedig galléros golfpólót viselt a zakó alatt. Az orosz
csettintett egyet, leült, és megnyugodott. — Korrupt
kutyák vagytok. Kannibal cigányok! Nincs hosszú tavu
gondolkozás. A magyarok csak akkor gondolkodnak
hosszú tavon, ha mar a birosag előtt allnak bilincsben.
Előtte nem. Azt hiszik, mindig van kiút. Közben meg
akarnak, es akarnak, es meg többet akarnak. Csaljatok-
faljatok egymást, ahol csak lehet. — Stychkin gyakran
használt magyar szállóigéket, de hibásan. Általában senki
nem merte kijavítani. — Tudod, mi a különbség a
románok es a magyarok közt? — Palotai mélyen
magában sóhajtott egy nagyot, de csak egy fej
mozdulattal jelezte, hogy kíváncsi a válaszra. —
Mindketten eladnak az anyjukat egy dollárért. De a
románok legalább hataridore le is szállítják. — Stychkin
harsányan röhögött, és Palotai most vette észre az orosz
sárga fogait. Efremov mosolygott. Palotai tudta, hogy ezt
a megaláztatást tűrnie kell. Higgadt maradt, és igyekezett
úgy nyelni, hogy az oroszoknak ne tűnjön fel, mit érez.
Stychkin erősen Palotai vállára csapott. — Ne haragudj,
baratom, ez nem neked szol. Nem rólad szol. Te most
mar itt vagy koztunk. Nem lesz baj. — „Úgy legyen”,
mondta volna Palotai határozottan, de csak gondolta.
Stychkin már egy fél dobozt szívott a piros
Marlboróból. Efremov levette a zakóját.
— Mi van az albino romaval? — kérdezte Stychkin,
megtörve a csendet.
— Kezelem. Beszéltem vele.
— Es? Nem kuldi rad a brigadot?
— Nem hiszem, hogy gond lesz — mondta Palotai,
miközben szerződéseket írt alá.
— Miert vagy te ebben biztos? Mit mondtal neki?
Palotai csak egy szempillantásra emelte fel a tollat a
papírról.
— Azt, hogy rákos vagyok.
 Stychkin megdöbbent. Az oroszok kimutatják az
érzelmeiket. Mindet. Palotai folytatta, aláírt, és lapozott.
Stychkin egyszer csak hangos röhögésben tört ki.
— Otlicsnyij! Nagyon jo! — Palotai alig észrevehetően
mosolygott, miközben újabb okmányt írt alá. Nem nézett
az orosz szemébe. De amikor az egyre hangosabban
röhögött és csapkodta az asztalt, Palotai egy kicsit
elnevette magát.



Janka már órák óta ült a fehér, rácsos ülőkén a

buszmegállóban, ahonnan látni lehetett apja házának
kocsifelhajtóját. „Akkor is itt maradok, és megvárom.
Nem érdekel.” Sötétedett, és ha nem háttal ül a városnak,
látta volna, hogy ilyenkor a legszebb. A szmogfelhő
Budapest felett lebegett, mint rózsaszín kupola egy
reneszánsz festményen. Csendes és hideg szombat este
volt. Janka végigfeküdt a három ülőkén, és a feje alá tolta
a táskáját. Megszokásból még a cipőjét is lerúgta.
Pontosan tudta, hogy nem az elbaltázott gyerekkora tette
ilyenné. A gyerekkora ugyanis nem volt elbaltázva.
Boldog gyerek volt, boldog szülőkkel. Kamaszként a
legjobb mostohaanyukát kapta a sorstól, akit el lehet
képzelni. Mégis mindig lázadt. Huszonhárom évesen
már tudta, hogy nem a gyermekkor és a környezet
határozza meg az embert. Az csak kiszínezi a fekete-fehér
rajzot, amit valaki más készített, sokkal azelőtt, hogy
megszületünk. „Olyan rég nem bújtam oda senkihez
tiszta szívből — elmélkedett. — Annyi minden van
bennem, amit odaadnék, de egy makacs picsának
születtem. Mindenkit ellökök magamtól, aki egy pici
érzelmet ébreszt bennem.” Miközben elszenderedett a
hideg buszmegállóban, egy utolsó felismerés próbálta
még kerek gondolat alakját ölteni. „Pont, mint az apám…
Mindig minden más fontosabb. Minden más. Minden
más…” A lány elaludt, még egy utolsó mozdulattal
felhúzta a lábát, és barna hajfürtjeit a szeme elé söpörte.
Az a néhány apró szeplő az orra körül csak olyankor
látszott, amikor egyenesen rásütött a nap. „Apám…”



Levi üveges tekintettel nézte a narancssárga pálma-

levélmintás tapétát a pókerszobában. Halántéka újra
vérezni kezdett, és az egyik csepp vér a Mojzes bácsi
kézfejére érkezett, aki épp Levi kezéért nyúlt.
— Megsebesültél? — kérdezte a vak öreg. A vércsepp
súlya nehezebb a könnycseppnél, világtalan évei során
ezt is megtanulta az öreg. Ezt az egyet megtanulja az
évek során talán mindenki, akinek az alvilág az otthona.
Aki lát, és aki nem. Egész teste remegett, és olyan
keményen szorította a kezét, hogy ellilult. Annyira
szerette volna magában tartani a dühöt és a
tehetetlenséget, hogy az erei szinte felrobbantak. Ezért
szakadt fel a seb a fején, pedig meg sem mozdult. Mojzes
már nem látott képeket, csak sötétséget. De az ember
érzelmei néha olyan láthatatlan hullámokat bocsátanak
ki, aminek felfogásához nem kellenek különleges
képességek. Nem kell vaknak lenni, vagy macskának.
„Csak tiszta aura és nyitott szív kell.” Ez volt Mojzes
bácsi teóriája, és ezért lehetett volna a vakok
pókerbajnoka. Kár, hogy akkoriban ő volt az egyetlen
vak pókeres a világon. — Ideje, hogy barátkozz Oszival.
Van miről beszélnetek — mondta, majd felállt, egy
szalvétát nyomott Levi halántékára, és pont úgy érintette
meg a letört fiú vállát, mint néhány héttel ezelőtt.
A bejárat felé haladtak. A kurvák még mindig a
kanapén ültek. Az egyik elaludt. A férfiak közül már csak
ketten nézték a ceremóniát. Kovács István megnyerte az
olimpiai aranyérmet.
— Mondtam, hogy ügyes. Profi lesz — szólalt meg az
egyik. A másik csak bólogatott, majd elfordult, és a válla
fölött a furcsa párost figyelte. A fiatal srácot, aki épp a
fejére húzta a kapucnit, lázas szemét, végtelenül letört
arcát. És az öreg bácsit, aki belekarolva vezette a feldúlt
fiút, miközben nem látott semmit a zöld hályogtól.
— Jó gyerek vagy te, Levikém.
Beültek a wunderbaumtól bűzlő taxiba, és elindultak.
Levi csak bámult ki az ablakon, nem tudta elhinni, hogy
a barátai már nincsenek, és soha többé nem lesznek. Csak
az elsuhanó fényeket nézte, és próbálta rendezni a
gondolatait, ami nem volt könnyű. Egyszerre próbálta
visszaidézni a depónál történteket, a néhány kellemes
emléket, mely Dinihez és Ferkóhoz fűzte, és közben az
Oszkárral való beszélgetésre is fel kellett készülnie. Nagy
árat fizetett, hogy végre sor kerüljön erre a várva várt
audienciára, ráadásul nem a klubban, hanem Oszkár
házában. Ez nagy szó volt. Ha Oszkár hajlandó valakit a
saját házában fogadni, egy istentelen órában, egy
vasárnap hajnalon, akkor az jelent valamit. Hálás volt
Mojzes bácsinak, aki csendben ült mellette a hátsó ülésen.
„Furcsa a sors. Az egyetlen barátom, aki maradt, egy vak
öregember, akit már senki nem vesz komolyan.” Lehúzta
az ablakot, hogy érezze a sivító menetszelet. A
horizonton még fel sem bukkant a felkelő nap, az ég és
föld határán éppen csak egy halványnarancs csíkot
lehetett látni. Levi becsukta a szemét, és rákospalotai
kamaszkorára gondolt.



Lazarescu összerendezte az iratokat, néhány szót váltott

az oroszokkal, és elhagyta a termet. Palotai egy
notebookon olvasott és lapozott, és néha hümmögött.
Stychkin fölényes mosollyal ült vele szemben, Efremov
pedig halkan, oroszul telefonált valakivel az ablaknál fel-
alá sétálva.
— Latod, Gyuri, most mar tarsak vagyunk. Nincsenek
titkok — mondta a testes orosz, és rágyújtott. A
számítógépen minden egyes tranzakció, időpont,
helyszín és összeg pontosan szerepelt. Palotai rejtett
döbbenettel tanulmányozta az oroszok teljes hálózatát.
— A GroupOil is? — kérdezte.
Stychkin büszkén bólogatott. Mindent maguk alá
söpörtek, és a rendszerük szó szerint golyóálló volt.
Minden bank, minden benzinkút, minden vámkapcsolat,
minden ipari vágány olyan szinten volt körülbástyázva,
hogy Palotai csak most ébredt rá, milyen jól döntött. Az
adatokból kiderült, hogy Gaspariék teljesen esélytelenek.
— Mi a baj, baratom? Tudom, hogy valami nyomja a
lelked — mondta Stychkin, miután egy ideig fürkésző
szemmel figyelte a feltűnően csendes Palotait.
— Törökbálintot nem így beszéltük meg — szólalt
meg Palotai. Az orosz nagyon meglepődött, a homlokát
ráncolta, és olyan közel hajolt, hogy Palotai érezhette
kellemetlen leheletét.
— Nem mi voltunk, Gyuri. — Palotai hátradőlt és
körülnézett, mintha a teremben valahol megtalálná
azokat a szavakat, amikkel újrafogalmazhatná a kérdést,
de feladta, sóhajtott, és ismét az oroszra nézett. — Nem
hiszel nekem?
Ha az orosz igazat mond, akkor ki volt? Gaspari és
Vaczláv nyilván nem kérné meg Oszkárt arra, hogy lője
le a saját embereit, köztük a legértékesebbet, Sípost. Ha
nem Gaspariék voltak, és nem Stychkin, akkor ki?
— Figyelj ide, Gyuri — folytatta az orosz, kezét Palotai
combjára tette, és az est folyamán talán először most
vette komolyan, amit mond. — Megbeszeltuk, hogy
kinek kell mennie, nem? — Palotai bólintott. — Na. En
tartom a szavam. Mindig. Torokbalint nem mi voltunk.
Valaki ellopott otszaz tonna olajat tolem! Nem Gaspari
volt? — Palotai arcára zavar ült ki. Mindenki biztos volt
abban, hogy Stychkin rendelte el az akciót, hogy
visszaszerezze a vagyont érő szerelvényt, amit Gaspariék
még hetekkel ezelőtt ügyesen eltérítettek
Herceghalomról, hogy maguk vámolják le a törökbálinti
depóban. Nem voltak ritkák az ilyen jellegű
„eltulajdonítások”. Ha valaki egy fülest kapott a másik
oldalon dolgozó téglától, akkor rászálltak egymás
szállítmányaira, kis ideig pihentették egy vakvágányon,
majd a saját telepükre csempészték. És ha valaki egy több
száz tonnányi szállítmányt szeretett volna csempészni,
akkor ahhoz sok pénz, sok vámos és sok tégla kellett.
Tízből egyszer sikerült. — Akkor ki volt, he? — kiabálta
Stychkin széttárt karral, és fellökte a székét. — A sakkot
ketten jatsszak! Mondtam, nem? A sakkot ketten jatsszak!
Miközben Palotai erősen gondolkodott, Stychkin nagy
hangon orosz utasításokat vakkantott Efremovnak, aki
bólintott és tárcsázott. Stychkin végig mellette állt és
figyelt, olykor oroszul belekérdezett. Az elmélet a
következő volt:
Gasparinak van egy beépített embere az oroszoknál.
Amolyan kettős ügynök, aki kapott egy fülest az ötszáz
tonnásról Herceghalmon, és egyszerűen ellopta.
Áthozatta a törökbálinti telepre, ahol elvámoltatta. Szólt
Oszkárnak, hogy küldje oda Sípost és az embereit, és
zárják a szállítmányt. Palotai ujjai halkan doboltak a
tárgyalóasztalon. Az oroszok feldúltan telefonálgattak és
beszélgettek. Valaki hamarabb odaérhetett, lelőtte a
vámosokat, a mozdonyvezetőt és mindenkit, akit ott
talált. Síposék rosszkor érkeztek, őket is megtámadta, sőt
még üldözőbe is vette. Palotai hátradöntötte a fejét, és a
plafont nézte. Egyesek szerint pont bevárták Sípost.
Visszaemlékezett az utolsó beszélgetésére a nagyhangú
vámossal.

Palotai otthon épp a híradó végét nézte, ami az

olajmaffia leszámolásairól számolt be. Az oroszok
tényleg azonnal léptek és az utolsó pontig betartották a
megállapodásokat. Akinek mennie kellett, azt ma
hazaküldték. Éva az emeleten pakolt, és a gyerekeket
ébresztgette, hogy vidékre induljanak, ahogyan Palotai
kérte. Biztos, ami biztos. Ki tudja, hogy Oszkár, Gaspari,
Vaczláv vagy akár Sípos hogyan reagál, ha holnap reggel
kiderül, hogy átállt. „Jankát is el kell rejteni néhány
hétre.” De ezzel Palotai csak másnap akart foglalkozni,
mert tudta, hogy a karakán lánnyal nem lesz könnyű
dolga, főleg mert továbbra sem állt szándékában beavatni
őt. Inkább ne tudjon semmiről. Palotai felállt, és a
panorámaablak elé lépett. Lazarescu pár perce telefonált,
hogy Stychkin egy óra múlva várja a Novotelban. És
aztán jött a meglepetés. Sípos hívta. Palotai alig értett
valamit az üvöltözéséből. Elképesztő háttérzaj volt, és
csak annyit szűrt le, hogy Törökbálinton rájuk lőttek, és
most épp menekülnek. „A kissrác kapott egy fejlövést, a
dagadt szerintem már kész, annak annyi.” Egyedül a
sofőr nem kapott golyót, és maga Sípos is megúszta,
hiába találták el többször. „Bekanyarodtunk a telepre, és
még ki se szálltunk, amikor két vagy három irányból lőni
kezdtek! Géppityukkal, bassza meg! Nem tudom,
honnan tudhatták, hogy megyünk. Igazándiból nem is
láttam ott senki mást, se vámost, se oroszt, se senkit!” —
ordította Sípos. „Alig értek valamit. Sípos! Nem hallak!”
— mondta Palotai. Sípos kiabálva elmagyarázta, hogy a
depó óta üldözik őket, a kocsi már alig bírja, nem maradt
ablak se, és majd jelentkezik, ha lerázták az üldözőket.
Az utolsó, amit Palotai hallott, az Sípos üvöltése volt a
sofőrhöz, most már fejhangon: „Taposs bele, ezen
átjutunk, belefér.” Szegény Évának kell meginnia a levét,
mint mindig. Nem is búcsúzott el rendesen se tőle, se a
fiaitól. Csak állt ott, bámulta a város fényeit, és már
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jól döntött.
A törökbálinti ügy még sok fejtörést okoz majd. Ez
nem egyemberes munka volt. Itt nem csak egy mohó,
elvetemült kiszállóról van szó. Ehhez komoly csapat
kellett, és valaki, aki nagyon pontosan tudja, hogy mikor
mit tesz. Ki az, aki ennyire buta, hogy nem gondolja,
hogy kiderül, nem a másik oldal volt? Vagy annyira
bátor, hogy szembeszáll az orosz és a magyar maffiával
egyszerre? Talán buta és bátor? Halálos kombináció.
 Stychkin és Efremov úgy látszik, megtudott valamit,
és Palotaihoz közeledtek, aki még mindig az asztalon
dobolva gondolkozott.
— Nem. Az nem batorsag. Az nagyon, de nagyon
nagy butasag — mondta Stychkin, és Palotai elé ült,
Efremov pedig mellé állt. — Figyelj ram, Gyuri. Nem
egeszen ertem. — Az orosz ismét rágyújtott, és a
cigisdobozt tologatta, miközben beszélt. — Valaki
odamegy a vaganyhoz, amikor megerkezik az olajam. A
vonat, amit tolem loptak. Mindenkit megol, es nekiall
lefejteni az olajat teherautokba, es elviszi onnan, mindezt
huszonnegy oran belul. Es senkinek nem tunik fel. Aztán
megerkeznek a magyarok, a Gaspari emberei, es az a
valaki oket is szetlovi.
— Igen — bólintott Palotai. Ezt ő is tudta annyi
pontosítással, hogy nem „a Gaspari emberei”, hanem
Oszkár megbízásából a Sípos és három új fiú. De ezzel
nincsenek beljebb.
— Senki nem tud semmit — folytatta Stychkin. — Sem
a vámnál, sem a vasutnal. A spediciok se. Tanuk sehol.
Na de most figyelj! — Palotainak nem kellett mondani,
tényleg figyelt. Stychkin kifújta a cigifüstöt, és még utána
is némi levegőt, mintha így akarná tisztítani a tüdejét. —
A magyarok odaküldtek négy embert egy kocsival. Ezt
tudjuk. Az albino night-clubjatol indultak. De csak
hármán haltak meg. Volt egy negyedik ember abban a
kocsiban, aki túlélté. — Stychkin felhúzta a szemöldökét,
és lefelé görbítette a száját, mintha azt kérdezné: „Na,
ehhez mit szólsz?” Stychkin Efremov mobiljára nézett, és
onnan leolvasott egy üzenetet. — Valami fiatal srác. A
neve Levi. — Palotai rázta a fejét, nem tudta, hogy kiről
van szó. Nem ismerhette Oszkár és Sípos összes kis
stricijét, vagy kigyúrt pitiánerét, akit befogtak munkákra.
Ez volt az egész átpártolás lényege. Hogy Palotainak ne
kelljen ilyen ügyekkel foglalkoznia, és ilyen emberekkel
érintkeznie.
— Nyilván valamelyik verőlegénynek szerencséje volt
a hátsó ülésen és megúszta — feltételezte Palotai.
— Kernek valamit, Gyuri — mondta Stychkin, és nem
Palotai szemébe nézett, hanem a dobozban lévő utolsó
szál cigarettát halászta ki és gyújtotta meg. — Az
embereim mar intezkednek. Meglesz gyorsan ez a fiu.
— Stychkin most Efremovra pillantott, aki a háta
mögött összefogott kézzel bólogatott. — Ugye? Na.
Figyelj, baratom. Szeretnem, ha beszelnel ezzel a fiuval.
Szemelyesen. Szeretnem, ha megtudnad, mit latott, mit
hallott ott Torokbalinton. Hatha o tudja, hogy ki lopta el
az olajam. Hatha nem veletlen, hogy csak o maradt
eletben.
— Az a gyerek valószínűleg semmit nem tud,
időpazarlás.
Stychkin nem tágított.
— Akarom tudni, hogy ki lopta el az olajam, erted?
Nem a Gaspari volt. Nem a vamparancsnok volt. Akkor
ki? — Stychkin felállt, Palotai vállára csapott, és az ajtó
felé indult. — Tudod, a sakkot ketten jatsszak! —
mondta. Palotai a fejét rázva felállt.
— Evgeny, én nem tartom jó ötletnek, hogy ezt az
ügyet pont nekem kéne…
— Kapsz ket embert, es a Zmyeya is megy veled! —
Stychkin megtorpant, és fejét kedvesen mosolyogva félig
Palotai felé fordította. — Gyuri, van meg valami. El is
felejtettem. A feleseged es a gyerekeid. Ok jol
megerkeztek haza, a faluba. Kuldtem egy kis vedelmet,
par emberemet veluk, tudod. Hogy vigyázzanak. Nem
lesz semmi baj. — Stychkin teljesen Palotai felé fordult, és
hosszú másodpercekig némán nézték egymást. — Hidd
el, nem lesz baj, baratom — ismételte a nagydarab orosz
újra mosolyogva. Ebben az egész helyzetben egy dolog
zavarta Palotait: Stychkin mosolya őszinte volt. Efremov
már tartotta az ajtót, és a két orosz elhagyta a termet.
Palotai végigsimított az arcán, majd az ablakhoz lépett és
lekapcsolta a teremvilágítást. Vékony, vörös vonal jelezte
a horizonton, hogy a nap felkelni készül. Az
útkereszteződés elhagyatott volt, a közlekedési lámpák
némán, narancssárgán villogtak. Most már egyedül állt a
teremben. Már nem volt értelme szerepet játszani,
hazudni. Zsebre tette a kezét, majd ökölbe szorította, és a
távolba meredt. Mindenki másnak sírni lett volna kedve.
De Palotai György már saját tervet eszelt ki, és büszke
volt rá. Ő volt az a játékos, aki vesztésre állt, de lelőtte a
krupiét.
 

— Beszáll, kisasszony? — Janka felriadt. Előtte állt a

pöfögő, füstöt okádó busz nyitott ajtóval, és a sofőr újra
kikiabált. — Jön, vagy nem? — Janka felült, és a fejét
rázta. Az induló busz fekete füstfelhőjén keresztül Janka
észrevette a másik sávban a sötétzöld Bentley féklámpáit.
Palotai épp felkanyarodott a háza felé, szorosan mögötte
egy fekete G típusú Mercedes terepjáró. Janka felpattant,
és utánuk indult. A lépcsőt választotta, gyalog így
gyorsabban fel lehetett jutni Palotai villájához. De a
felénél megtorpant. A bokrok mögül pont látni lehetett a
kocsifelhajtót. Palotai garázsa előtt egy feltűnően magas
férfi állta Porschéjának támaszkodva, mikor az apja
megérkezett, hevesen gesztikulálva hol a mobiljára, hol a
feltört bejárati ajtóra mutogatott. Aztán a társaság fele a
G Mercedesbe, Palotai és a magas férfi pedig a Porschéba
szállt, és elhajtottak.
— Apa! — ordította Janka, de a kocsi ajtajai már
becsapódtak, és a felberregő motortól nem hallhatták a
lányt. Janka rohanni kezdett lefelé, hogy az utcába
torkolló felhajtónál eléjük vágjon, de a romos lépcsőn
megbotlott, épphogy bele tudott kapaszkodni a rozsdás
korlátba. A Mercedes és az azt követő Porsche az Orbán
téren lefelé kanyarodott. Janka a járdán egy parkoló taxit
látott. Odafutott, és rángatta a kilincset, de az ajtó zárva
volt. A kocsiban egy taxis aludt. Janka tiszta erőből
rácsapott a szélvédőre. A döbbent taxis összerezzent,
majd beengedte a lányt. — Induljon! Gyorsan! Arra! Az
Istenhegyin lefelé! Menjen már!
Az apja miatti aggodalma enyhült, amikor
gondolkozni kezdett. A mai híradót látva sejtette, hogy
az apja nincs veszélyben. Ha meg akarják ölni, akkor azt
ott, a háza előtt megtehették volna. Az apja nem
ellenkezett, amikor beült a kocsiba, márpedig Palotai, ha
valamit nem akar, akkor az nem történik meg. Janka
ráébredt, hogy tulajdonképpen szerencséje van, mert
most titokban követni tudja az apját, bárhova megy is, és
most talán végre választ kap a kérdéseire. A terepjáró és
a sportautó elhagyta a Vérmezőt Pest felé, a taxi pedig
Janka pontos utasításai nyomán ügyesen olvadt bele a
hajnali forgalomba.



Oszkár megkötötte selyemköntösét, és lejött az emeletről

a nappaliba, ahol végignézett az elmúlt éjszaka nyomain.
A hosszú, rózsafa ebédlőasztalon ottmaradt az összes
főzőedény és koszos tányér, a hamisított ezüst Versace
evőeszközök szétszórva hevertek mindenhol. Ismét
kopogtak. „Megyek már” — mormolta magában, és
elkezdte kaparni az egyik csonkig égett gyertya viaszát a
drága térítőről. „Ajjaj.” Közben elégedett félmosollyal
konstatálta, hogy a tányérok többségében alig maradt
étel, és a porcelánfazék is üres. A legendás
libamájlevesnek senki nem tudott ellenállni.
 „Most kell beszélnünk, Oszi — mondták neki, amikor
az éjszaka közepén hívták. — Mindjárt ott vagyunk
nálad.”
Oszkár kifürkészhetetlen ember volt. Miután befejezte
a telefonbeszélgetést Palotaival, nem hívott fel senkit.
Vendégei voltak. Rokonok a Vajdaságból. Libamájlevest
főzött. Fontos dolgok ezek. „Palotai átállt. Na és?
Hamarosan úgyis mindenki megtudja, nem kell nekem
ahhoz vadul végigtelefonálnom az egész világot, mint
egy féltékeny kamasznak, aki nem találja a csaját —
gondolta Oszkár. — A levest meg kellett főzni. Még a
nagymama is feljött Kolozsvárról. Fontos dolgok ezek.”
A kopogás most már erőteljesebb volt. Oszkár az ajtó
tejüvegén keresztül látta a két alakot, egy magasat és egy
görnyedt testtartását.
— Megyek már, drága testvéreim — szólt oda az
albínó. Az órájára nézett. Hajnali hat. És vasárnap.
Ásított, és elindult az ajtó felé. „Istenkém, mi a retkes ló-
pikula lehet ennyire sürgős?”



A taxi egy pestlőrinci mellékutcába kanyarodott.

Lepusztult házakkal és lebontásra váró üzemekkel
szemben kopott, deres szántóföld, amire már egykét
rikító színű kertes házat építettek, márványszobrokkal és
szökőkutakkal a kertjükben. Valahol kakas kukorékolt,
egy bácsi a biciklijén tekert a távolban, kormányán
gázpalackkal. Az M5-ös autópálya halkan zümmögött.
Levi kisegítette Mojzes bácsit a kocsiból, aki megkérte a
taxist, hogy állítsa le a motort, és nyugodtan várjon, majd
a legnagyobb, legújabb és egyben legrondább ház felé
indultak. Néhány luxusautó állt előtte. A ragasztott
címkék még ott voltak az ablakokon, a kertben
téglarakások meg egy betonkeverő állt a szobrok és
frissen ültetett tuják közt. „A nagy találkozás. Már itt volt
az ideje. Bangó Oszkár. A Halálos Prímás. A Fehér Halál.
A kulcsom a hatalomhoz és a bosszúhoz.” Levi, mintha
imádkozna, becsukta a szemét, és mély levegőt vett.
Felmentek a díszes bejárati lépcsőn. A vak öreg
bekopogott.
Kinyílt az ajtó, egy izmos kéz megragadta Levi arcát,
tiszta erőből az ajtófélfába verte, majd a fiút elemi erővel
a szoba másik végébe hajította. Egy másik férfi már ott
állt, és fegyvert fogott Levire.
— Zakroj szvoju paszty na huj!



— Kávét, drágáim? — kérdezte Oszkár, amikor ajtót

nyitott Nándinak, a pihebajszosnak és Rolinak, az izmos,
csendes romának.
Az aranyhímzéses garnitúrán ültek, és szürcsölték a
kávét. A tegnapi vendégség kihűlt cigarettafüstje és a
libamájleves illata még mindig a levegőben terjengett.
 — Na és miért téged hívott a Gaspari embere,
Rolikám? — kérdezte Oszkár.
— Azt mondták, egész éjjel próbálták, de foglalt voltál.
— Roli erős tájszólással beszélt, és szokás szerint nem
nézett senki szemébe, a földet bámulta. Oszkár magában
kuncogott, mikor észrevette Roli koszos körmeit és
tucatnyi gyilkosságot elkövető, tetovált kezét, ahogy az
apró, virágmintás porceláncsészét markolta.
— Igen, az lehetséges — mondta Oszkár. „Igen, foglalt
voltam, hát. Végighallgattam egy halált és egy árulást”,
gondolta Oszkár. — Foglalt voltam.
— Van az a lánya, hallod? — vette át Nándi a szót.
Amikor eljutott a hír Palotai átállásáról Gaspariékhoz,
azonnal cselekedni akartak. Betörtek a házába, de a
családját nem találták otthon. Oszkár előtt most vált
világossá, hogy a telefonját lehallgatják. Honnan
tudhatott Gaspari ilyen gyorsan az árulásról? Nem
tudhatta, hogy kivel beszélt még Palotai azon az estén, de
túl jól ismerte ahhoz, hogy tudja, csak őt hívta. Senki
mást. Nem volt titok, hogy Gaspari a fél kormányt
megvásárolta, ennek fényében mégis kicsinyesnek tűnt,
hogy Palotai lányát akarják. Mindamellett érthető volt,
mert nem tudtak másképp hozzáférni. Mindenki
emlékezett arra, amikor egy Konrád nevű képviselő nem
volt hajlandó beállni az oroszok sorába, és egy századnyi
testőrt fogadott maga mellé. Elrabolták a lányát,
telenyomták kábítószerekkel, és egy ukrán kuplerájban
dolgoztatták. Konrád rendszeresen kapott fényképeket a
lányáról „munka” közben, olyanokat, amilyeneket egy
apa sem szeretne látni, inkább meghal. Így is lett. Konrád
négy hónapra rá, a nyolcadik fénykép után öngyilkos
lett.
— Hát, rendben — mondta Oszkár, és hátradőlt. — Ha
Gaspari úr ezt kívánja, akkor intézkedjünk. Mit
tudunk?
— Tetszeni fog, Oszi. A lány zenész — mondta Roli
lelkesen.
Oszkárnak valóban tetszett.
— És mit tanul?
Roli és Nándi tanácstalanul egymásra nézett.
— De mégis. Cselló? Zongora? Hárfa? Netán ének?
A romák a vállukat vonogatták, nem gondolták
fontosnak ezt az információt. Oszkár sóhajtott egyet,
felállt, és bekapcsolta a lemezjátszót. Nándi telefonálni
kezdett, nagyon meg akart felelni. Roli az
édesítőadagolót próbálta kiismerni. Az albínó a hatalmas
falitükörből figyelte őket, elsősorban Nándit. „Miért nem
ő volt a negyedik a kocsiban Törökbálinton? Miért
indulás előtt közölte, hogy nem megy velük, hanem
inkább Rolival a pacsirtáért? Ha Gaspariék el akartak
érni, miért nem jelez a mobilom nem fogadott hívást
tőlük?
— Ezt tényleg nem tudjuk, Oszi — szólalt meg Nándi.
— Mit is? — kérdezte Oszkár, és visszafordult
hozzájuk.
— Hát hogy mit tanul a lány.
 Az albínó oldalra billentette a fejét, és mosolygott.
— Jól van, testvérem. Semmi baj nincsen. Talán így is
megoldjuk, nem igaz, drágáim?
 ZMYEYA

„Mert a tróger az tróger marad, a veréb meg veréb” —

visszhangzott Levi fejében Mojzes bácsi mondata, akit az
egyik orosz épp a taxihoz kísért, és átnyújtott neki egy kis
tekercs dollárt. Becsapódott az ajtó, és ott állt Levi előtt
egy fegyveres orosz, akinek öltözékéből műbőr és
fokhagyma szaga áradt. Levi egy bútorozatlan ház
padlóján térdelt, és a halántéka az ütéstől újra felszakadt.
Amikor lehajolt, hogy a vér lassabban folyjon, a csuklya a
fejére csúszott, és ő úgy festett, mint egy hitehagyott
szerzetes, aki megidézte a sátánt. Vagy még annál is
rosszabbat.
Palotai belépett az üres házba, és körülnézett. Az övé
volt, de ez csak most jutott eszébe. Rengeteg ingatlana
volt, telkek és házak, amiket befektetés gyanánt megvett,
és sokszor csak annyit mondott: „Felépítjük, eladjuk.”
Számon sem tartotta őket, de erre itt a furcsa utcanév
miatt emlékezett. Mályinka utca. „Ennek is már csak a
fele az enyém” — gondolta, miközben az ízléstelen
stukkókat nézte. „Atyaég. Ki az isten a belsőépítészem?”

Levi képzeletbeli listája egyre hosszabb lett. Mojzes

bácsi. Tehát ő is az oroszoknak dolgozik. Azoknak, akik
megölték Dinit és Ferkót. „A kurva anyátokat!”
Hányszor koccintottak arra, hogy „kipicsázzák” innen a
rohadt oroszokat. Hányszor hergelték fel magukat a
Jupiterben részegen, hányszor volt az „Orosz” a nagy
ellenség, akit le kell győzni? Hányszor képzelte el Levi
álmában, hogy ő lesz a magyarok hőse? Nem egyszer itta
és drogozta végig az éjszakát Ferkóval, Dinivel és
Sípossal egy jól sikerült balhé után, felszedett egy lányt,
amiről mindenki azt mondta, hogy úgysem fog sikerülni,
az aktus után a fal felé fordult, a fejére húzta a
fejhallgatót, és miközben a lágy, lassú zenei aláfestés, az
éjszaka mámora ringatta, elképzelte, ahogy közel kerül
az orosz nagyfőnökhöz, mindenkit átverve és mindent
gondosan eltervezve. És megöli a saját kezével. „A
ranglétra csak azoknak létra, akik megmásszák. Csak
figyeljetek!” — szokta mondani a barátainak. „Jól van,
tudjuk, te a liftbe szállsz” — fejezte be ilyenkor Dini, és
mindannyian hangosan felröhögtek.

A fokhagymától bűzlő orosz szipogva figyelte, ahogy

két férfi belép a nappaliba. Az egyik mokány és öregebb
volt, galléros pólót viselt a zakó alatt, és a stukkót nézte.
A másik tipikus orosz, de borzasztóan magas. Őszülő
szőke haja rövidre nyírva. Amikor melléje ért, a
fokhagymásnak egy tockost adott, és valami vicceset
mondhatott oroszul, mert mindenki röhögött. A pólója
alól egy furcsa tetoválás kandikált ki. Mellizmai
előrenyomták a nyitott bőrkabátot. Arca hasonlított a
nyolcvanötös Rocky-film Dragójára, csak ráncosabb volt,
mélyebben ült a szeme, magasabb volt a homloka és
nagyobbak voltak az orrlyukai. Az egyik szeme kék, a
másik pigmenthiba miatt fakóbarna, ezért is volt a
beceneve „Félszemű Kígyó”, amin Levi el is mosolyodott.
Egy pocsék minőségű VHS-kazettán nézték
számtalanszor a legendás filmet az ő lakásán angolul,
magyar felirattal. „I cannot be defeated!” Levi ilyenkor
leállította a filmet, mert tudták, hogy Ferkó fellépése
következik, aki ilyenkor az orosz akcentust remekül
utánozva, teljesen berúgva, az összes üres üveget a
dohányzóasztalról lebokszolva mély hangon előadta Iván
Dragót: „Legyőzhetetlen vagyok!”
Csupán azt nem értette Levi, hogy miért rendeznek
ekkora felhajtást miatta. Ő egy senki. Mégis itt van vagy
öt orosz és maga a halál. Levi hallotta a magas orosz férfi
hírét. Zmyeya volt a neve, ami magyarul kígyót jelent.
Volt egy tetoválása, ami egy királykobrát ábrázolt. A
nyakánál kezdődött és az egész testén át csavarodott, a
combjától a mellkasáig, a hüllő feje pedig a csuklyájával
együtt a hasára volt tetoválva. A hüllő jobb szeme barna
volt, bal szemét pedig a köldök jelezte. Amikor Levi
meghallotta ezt a leírást Mojzes bácsitól, és elmesélte a
többieknek, nagyon jókat röhögtek rajta. „Olyan, mint
egy elbaszott tízéves Jean-Claude Van Damme-film
übergagyi főgonosza! — röfögte Ferkó. — Tuti, hogy
nindzsacsillagokat dobál, amik kígyóvá változnak, és
geci nagy lángokat köpnek, hallod?” Most, ahogy Levi
előtt állt Zmyeya, a hírhedt KGB-zsoldos, az ő szanaszét
vert feje meg lüktetett, mint egy nyolchengeres motor,
már nem találta olyan viccesnek az egészet. Tekintetét
mégsem a tetoválás vonzotta, hanem a hatalmas ember
nyakában lógó aranyamulett egy nyitott tenyérrel, ami az
orosz babona szerint szerencsét hoz. „Csodálatosan szép
a mosolyod, fiam — mondta mindig az anyja. — Egy
mosoly sokszor mindent megold.” És Levi mosolygott.
Az egyik orosz vállon rúgta.
— Állj fel. Mit vigyorogsz? — Palotai odaállt a fiú elé,
és talán egyedül ő érezte magát kellemetlenebből, mint
az a szerencsétlen srác, akinek épp a kapucniját csapták
hátra. Palotai egy pillanatra meglepődött, hogy nem egy
rézbőrű verőlegénnyel van dolga. Sajnálta is, mert
belőlük általában könnyű bármit kiszedni. De ennek a
fiúnak határozott a tekintete, és düh forr a lelkében.
Jéghidegen, cinikusan mosolyogva egyenesen Palotai
cápaszemébe nézett. — „Ez kurva hosszú vasárnap
délelőtt lesz” — állapította meg magában kedvetlenül
Palotai György.
Közelebb ment a fiúhoz, és nézegette.
— Azt hittem, Oszkárnak csak cigányok dolgoznak.
Levi összevonta a szemöldökét. Ő is meglepődött,
hogy a férfi magyar.
— Én meg azt hittem, az oroszoknak csak kurvák
dolgoznak — felelte.
Zmyeya visszakézből adta a pofont. Palotai a Kígyóra
pillantott, és a fejével intett, hogy erre nincsen szükség.
Még. Levi sebét nézte a halántékán, majd új jelet adott az
egyik orosznak, aki letépte Leviről a pulcsit és a pólót.
Levi nem védekezett. Végig Palotai szemébe nézett.
Palotai a lőtt sebeket vizsgálta, és önkéntelenül
vonalnyivá húzta a száját, miközben gondolkozott.
— Mi történt Törökbálinton? — szólalt meg végül.
— Miért nem a köcsög haverjaidat kérdezed? — dobta
vissza a kérdést halkan a félmeztelen fiú.
— Hogy hívnak? — Az egyik orosz rézcsövet csavart
le egy falból lógó szerelvényből, oroszul megkérdezte,
hogy jó lesz-e, és a fokhagymaszagú kezébe adta. Az
bólintott, és a földhöz kocogtatta a csövet. — Jobban
teszed, ha elmondod, mi történt. Így sem vagy a legjobb
állapotban. Nem kéne ezen még rontani, nem gondolod?
— folytatta Palotai. Érezhetően nem fenyegetőzött,
hanem teljesen komolyan gondolta, őszintén sajnálta a
srácot. Levi a földet nézve mosolygott és rázta a fejét.
— Kapd be.
Palotai sóhajtott, és odabiccentett a fokhagymásnak,
aki teljes erővel ráhúzott a csővel Levi térdére. De Levi
reflexből felhúzta az egyik lábát, és ezzel az ütést
tompítva állva maradt. Az orosz ezen kicsit meglepődött,
és amikor Levi épp egy gúnyos megjegyzésre készült, a
Kígyó hatalmas ökle telibe találta. Levi a falnak repült.
Szédülve neki támaszkodott. „Nem megyek le, basszátok
meg!” — gondolta, és nagy nehezen felegyenesedett. A
másik orosz a kézifegyverét méregette, majd
kibiztosította. Oroszul kérdezett valamit a Kígyótól, aki
vállat vont, és nyeglén visszaszólt valamit. Palotai utálta
az egészet. Vállalkozó volt, nem vallató, és életében nem
volt ilyen helyzetben. Ha valamit meg kellett tudni
valakitől, akkor szólt Oszkárnak, és rövid időn belül
megkapta a kívánt információt. Nem is volt kíváncsi a
részletekre, nem érdekelték a horrorsztorik, hogy Oszkár,
Roli és a pihebajszos, gusztustalan faszi hogyan intézte.
Most itt állt egy dühös, büszke gyerekkel szemben, és a
katonák munkáját végezte.
— Figyelj ide! — kezdte Palotai újra, nyugodt hangon.
— Te is ismerted a Sípost. Meghalt. Gondolom, abban a
kocsiban voltak a barátaid is. Én csak azt szeretném
tudni, amit te. Hogy ki tette. Ki volt ott a depónál. Ennyi
az egész. — Palotai Levi reakcióját várta, amiből
leszűrhet valamit. De a fiú csak megvetőn nézett. — Csak
arra kérlek, hogy mondd el, pontosan mi történt. Hogy
mire emlékszel. Ennyi. Érted?
Levi ismét mosolygott.
— Kapd… be! — suttogta. Zmyeya a falhoz lökte
Levit, bemérte a távolságot, és villámgyorsan három
horgot mért Levire, aki próbált elhajolni előlük, és védte
magát a karjaival. Az utolsó ütésből ügyesen ki is fordult.
Az egyik orosz fegyvert szegezett rá, de Levi egyszerűen
tiszta erőből arrább lökte. Közben a fokhagymás a
rézcsővel egyenesen Levi arcába vágott, akinek a feje
ettől hátracsuklott, és kábultan hátratántorodott. Ismét a
fal volt a legjobb barátja. „Nem megyek le!” A vér
vastagon folyt a szemöldökéből, könnyezett is, alig látott,
és az egész szoba forgott vele. Palotai látványosan
csitította az oroszokat, és jelezte az ordibáló
fokhagymásnak, hogy maradjon csöndben. A „jó zsaru,
rossz oroszok” játékra készült. Közelebb lépett a falra
kent fiúhoz.
— Jobb lesz, ha most… — de a mondatát nem tudta
befejezni, mert Levi sercintett egyet, és Palotai döbbenten
követte a homlokán megpattanva a padlóra hulló fogat,
amit a fiú fél deci vér kíséretében köpött az arcába.
— Mi a gecit akarsz te, mi? — dünnyögte.
Palotai körülnézett, de nem látott semmit, amivel a
vért le tudná törölni, ezért a pólója alsó részét használta.
Mély sóhajjal nyugtatta magát.
— Figyelj, tudom, hogy…
Leviből hirtelen kitört minden, amit eddig
visszafojtott.
— Mit tudsz te? Mi a faszt tudsz te? Tudod, hogy én
mit tudok? Nem tudom, hogy ki vagy, de azt tudom,
hogy te egy magyar vagy, baszd meg, aki az oroszoknak
dolgozik! Ezt tudom. Mész te a jó kurva anyádba!
Szerinted mondok én neked bármit is, te köcsög patkány
áruló?!
Az utolsó szó „ó” betűjét már lenyelte, mert a Kígyó
hasba vágta. Palotairól lepergett minden, amit Levi
mondott. Száját elhúzva jelezte Zmyeyának, hogy itt már
nincs mit tenni. Az egyik orosz ismét felemelte a
pisztolyt, és Levi fejére célzott. Palotai a földet nézte, nem
akarta látni, ami most következik. Egy másik elővett egy
szemeteszsákot, és kicsavarta. Levi a falnak dőlt, és
becsukta a szemét. Néhány hónappal ezelőtt még
mindegy lett volna neki. A nagyok közé akart tartozni.
Élni, mint egy gengszter, és aztán meghalni, mint egy
gengszter. Budapest királya akart lenni, mielőtt
harmincéves lesz. Ez volt Levi álma. Eddig. De most már
nem. „Valamihez mégis hűnek kell lenni. És ha nem a
legjobb barátokhoz, akkor kihez? Meghaltak. Az oroszok
menjenek a kurva anyjukba! Ezt ők baszták el. Mert most
már király nem lehetek. Mártír sem. De visszajövök
értetek! Ennyi” — gondolta magában, és mély levegőt
vett. Nem látta, de érezte. Az orosz most húzza meg a
ravaszt, és mindennek vége. Feketeség. Game over.
Egészen jó érzés volt ismét bicajozni a rákospalotai
naplementében. De most minden olyan más. Mintha
valaki színes ceruzákkal megrajzolta volna az utcát, az
épületeket, a fákat és a patakot. Olyan nyugodt és békés
minden. Levi lélegzete lelassult, és miközben ott állt
csukott szemmel, a golyót várva, ami mindjárt a
koponyaüregébe hatol, kitágul az agyvize, a hirtelen
keletkezett nyomástól szétrobban az agyveleje, és
lekapcsolódnak a lámpák, azt gondolta: „Viszlát.”

Mögöttük megszólalt egy hang.

— Apa! — Janka a ház ajtajában állt, döbbenten.
Mindenki odafordult, és Palotai megrökönyödve nézte
a lányát. Az oroszok gyorsan, de megkésve elrejtették a
fegyvereket, a csöveket és szemeteszsákokat, majd
tanácstalanul néztek egymásra. Levi kipislogta a
szeméből a vért, és meglátta a lányt. Az ajtóban állt, az
utca felől beszűrődő ellenfényben alig volt kivehető az
arca. Csak a fürtös, göndör haját látta, az alakját, és bár ez
optikailag megmagyarázhatatlan, látta a szemét. Azt a
nagy, zöld, káprázatosán csillogó szemét. „Angyal.”
Palotai kapott észbe először.
— Janka! Menj ki innen azonnal! — mondta
nyomatékosan. A lány csak állt hitetlenkedve, Palotai
hirtelen teli torokból felüvöltött. — Menj ki! Menj ki!
Most rögtön! — Janka lassan hátralépett. Ha magánál
van, nem tette volna, de a sokk vezérelte a mozdulatait,
és hátrálva, a zavarodottságtól remegve elhagyta a házat.
Palotai utánanézett, aztán tanácstalanul meredt az új
parkettalécek közti résekre. Végül Levire pillantott, aki
átszellemülten mosolygott. Hiányzó foga és a vér sem
torzította el ragyogó, megbabonázott arckifejezését. Talán
ez térítette észhez Palotait. Levi a létező legnagyobb
őszinteséggel nézett rá.
— De szép.

A szélesen vigyorgó Levit hatalmas rézcső vágta

tarkón. Palotai rosszallón nézett az összecsukló fiúra,
majd kisietett a helyiségből. Levi bénító fejfájást érzett,
minden elsötétült előtte, miközben eszméletét vesztve
arccal a padlóra érkezett. Zmyeya ilyenkor adta volna az
utasítást, hogy lőjék fejbe, de felmérte, hogy a lövés zaja
most nem hiányzik, ezért oroszul odaszólt a
fokhagymásnak, aki a parancsnak engedelmeskedve még
két hatalmas ütést mért a földön fekvő Levi fejére.
Viszlát, sziasztok.
 — Szállj be! — mondta Palotai. Janka dacosan, még
mindig a sokk hatása alatt beült a terepjáró anyósülésére.
Palotai beszállt a másik oldalon, és mély levegőt vett.
Mindketten maguk elé bámultak. — Mit keresel itt? —
kérdezte. Janka a körmét kezdte piszkálni, kíváncsisága
fokozatosan undorrá és dühvé vált. Palotai hátradöntötte
a fejét, és ismét felsóhajtott. Nem tudott mit mondani
vagy kérdezni. Ő mindig csak jót akart a családjának.
Jankának, Évának, a két fiának. Mindig is csak ez volt a
lényeg. De rendkívül pocsék volt az érzéke a szép
dolgokhoz. Például soha nem értette meg, hogy mostani
felesége, Éva miért reagált furcsán, amikor ő olyan
tárgyat adott ajándékba a születésnapjára, ami rengeteg
pénzbe került, és megszerzéséhez sok kapcsolatát fel
kellett használnia. Gyémántokkal berakott díszdobozba
tette, becsomagolta, és annyira, de annyira biztos volt
benne, hogy Éva ilyen szép ajándékot még életében nem
kapott senkitől. Amikor Éva meglátta, először
mosolygott, majd Györgyre nézett könnyes szemmel, és
egyáltalán nem őszintén, szaggatottan mondta, hogy
„köszönöm, édesem”. A Szűz Máriás arany nyaklánc volt
az, amit azon az éjszakán téptek le róla, amikor
megerőszakolták. Palotai tudta, hogy sokat jelentett neki.
De azt nem, hogy mennyi fájdalmas emléket hoz vissza.
A részleteket. Az arcokat. A tehetetlenséget és a
megaláztatást. A mondatot, hogy „Sanyi, te jössz”. A
parkoló érdes, kemény aszfaltját, ami felsebezte a hátát.
Az autó motorháztetejének monoton nyikorgását. És
legfőképp azt a tudatot, hogy az anyja nem tud semmit a
világról. A nyaklánc nem védte meg a Manókáját a
gonosztól. Mert a hit csak akkor segít, ha legalább utólag
bebizonyosodik, hogy akár egy morzsányi jót hordozott
még a legszörnyűbb pillanat is. És Éva sokáig úgy
gondolta, hogy ezt az éjszakát azért szánta neki a sors,
hogy megismerje Palotai Györgyöt a rendőrőrsön.
Szerelmes lett. Anya lett. Egy férfi felesége lett. Igen. Egy
férfié, akinek semmi nem fontos, csakis önmaga. Az a
tény, hogy Palotai vissza tudta szerezni, ki tudja, milyen
módon, ezt a nyakláncot, csak egy dolgot bizonyított. Ez
volt az első jel, de mára már biztosan tudta. Egy rohadt
maffiafőnökhöz ment feleségül. A kurva életbe.

Palotai a lányát nézte, aki remegő szájjal bámult maga

elé.
— Ne itt beszéljük meg, jó? Gyere, kicsim! — mondta
halkan, majd kiszállt, és elővette a mobilját. Janka a
szeme sarkából az apját nézte, de nem a láthatóan
kétségbeesett férfi volt a lényeg, hanem a slusszkulcs.
Hirtelen átcsúszott a vezetőülésre, becsapta az ajtót,
beindította a terepjárót, és padlógázzal elhajtott. Palotai
már nyitotta a száját, hogy utánakiáltson, de végül nem
tette. Csak nézte rezignáltan, ahogy a terepjáró csikorgó
kerekekkel az egyik mellékutcába kanyarodik, és
jellegzetes motorzúgása elhalkul.
Palotai a ház előtt sétált fel-alá, amikor Zmyeya
kilépett, és kérdőn előretolta az állát. Palotai bólintott,
„tiszta a levegő”, és már meg is jelentek az oroszok Levi
testével, amit több fekete szemeteszsákba csomagoltak.
Burleszkszerű jelenet volt, amikor a három férfi egy
vízszintesen fekvő testet cipelve észrevette, hogy a
szállításra alkalmas járgány már nincs ott. Zmyeya
oroszul ordított velük, majd káromkodva odadobta a
fokhagymásnak a Porsche turbó slusszkulcsát. Beültették
a mozdulatlan testet a sportautóba, ám ekkor a Kígyó
ismét kiabálni kezdett velük. Erre a katonák kapkodva
lefejtették a zsákokat Leviről, és törölni kezdték a vért az
élettelen arcról. Az egyik orosz egy ásót dobott a
fokhagymásnak, aki nem tudta azt betuszkolni a
kétszemélyes autóba, ezért vadul kombinált, mintha
bonyolult logikai feladatot végezne.
— Tetris? — szólt be az egyik.
— Hívtam kocsit — mondta Palotai, és életében nem
érezte magát ennyire hülyén. Szánalmas volt az egész.
Az ásó nyeléből lefűrészeltek egy darabot, így már befért.
A fokhagymás beindította a sportkocsit, a többiek
körbeállták és mutogattak, kicsit még röhögcséltek, az
egyik a fűrészt is odadobta neki, hátha még kell.

Janka a Gilice tér körforgalmánál félreállt. Nem tudott

ilyen hatalmas autót kormányozni, és a váltó is egy bika
erejét kívánta. A kis utcában, ami a térhez vezetett, le is
borotvált néhány visszapillantó tükröt, pont mint azon az
éjszakán, amikor az apja közölte vele könnyes szemmel,
hogy az anyja már nem él. Már nem jön vissza. A kórházi
látogatások, a sok színes gyöngyből készített ékszer és a
dal, amit a betegágy mellett énekelt, mit sem segített.
Mégis meghalt, pedig neki azt hazudták, hogy csak
hasfájás. Janka borzasztóan megbánta, hogy soha nem
engedte az édesanyjának, hogy végigolvasson egy mesét,
mert ő maga akarta kitalálni a végét. Most már hiányolta
azokat a befejezéseket. „Bárcsak hagytam volna
végigmondani.”
Janka akkor nagyon kicsi volt még, de ezt az emléket
bármikor úgy fel tudta idézni, mintha filmet nézne. Egy
lepukkant rendőrőrsön kötöttek ki, sírógörcs rázta, és ő, a
kis Janka csak egy dologra vágyott. Vissza akart ülni
abba a kocsiba, amelyikből kicibálták, és menni,
száguldozni, padlóig nyomni, taposni a gázt a világ
végéig. Hátha minden elmúlik. Hátha minden más lesz.
Hátha felébred anyu mellett, és ő azt mondja szigorú
arccal, de a hangjában melegséggel, hogy „ezt azért
mégsem kéne, Jankuskám”.
A vasárnap kora délutáni forgalom elsuhant mellette,
és a lány csak bámult maga elé. Sejtette, de nem akarta
elhinni. Tudta, de nem akarta felfogni. Az apja bűnöző.
Eszébe jutottak a híradások, a furcsa, idegen barátok, a
telefonbeszélgetés közben elhangzott rejtelmes
félmondatok. Minden értelmet nyert, és Janka nem tudta,
hogy az undortól, a félelemtől vagy az imént a házban
látottaktól reszket. Túráztatta a motort. Most indulok. A
világ végére. De a kettest még mindig nem tudta berakni.
Furcsa érzés kúszott végig a gerincén, miközben
küszködött a sebességváltóval, és dühösen nézte a
mellette elhúzó autókat. Hirtelen minden lelassult, a
többi autó elmosódott, színes csíkká vált, kivéve egyet,
azt a Porschét, aminek az anyósülésén az a fiú ült, akit a
házban látott. Az áldozat, akit körbeálltak az apja és a
többiek. Hátával a falnak támaszkodott, tántorgott vérbe
borult arccal és meztelen felsőtesttel, mégis szélesen
mosolygott rá. A sebváltó reccsent egy nagyot, végre
sikerült, és Janka elindult a Porsche után.
Levi csak a jobb szemével tudott pislogni. A bal
annyira megduzzadt, hogy semmit nem látott vele.
Mozdulni nem tudott, de a körforgalomba való
kanyarodáskor nekidőlt a feje az ablaknak, így ki tudott
lesni rajta, és meglátta a fekete terepjárót az út szélén.
Benne a fürtös hajú, zöld szemű lány ült, aki csak nézte.
Egy röpke pillanat volt az egész.
„Már megint itt van! — gondolta Levi, miközben a
Porsche felgyorsult. Az a lány! De mit keres itt? Jó lenne
már egyszer nem a saját véremen keresztül látnom.”
Hirtelen minden megvilágosodott. Mindig akkor jelent
meg, amikor Levi a halál küszöbén állt. Először abban a
belső udvarban, a kukáknál. Az imént a házban, amikor
miatta nem húzták meg a ravaszt. És most, amikor épp ki
tudja, hova viszik, de ismét a halál várja a célállomásnál.
„Ez tényleg angyal! Miatta vagyok életben. Még mindig.
Már megint.” A felismeréstől tökéletesen megnyugodva,
elernyedve hunyta be a szemét. Megcsapta az orrát a
fokhagyma és a műbőr bűze, de ez sem zavarta már.
„Jobb lesz most egy kicsit aludni.” Nem érzett fájdalmat,
és ha nem kellett volna halottnak tettetnie magát, talán
még mosolyog is egy kicsit. Már értette, hogyan volt
képes túlélni a fejére mért ütéseket. Már ha túlélte, és
mindez, ami most történik vele, valóság. A filozófiai
magyarázat „a szerelem ereje”. Az anatómiai pedig az
erős csontozat és egy jókora adag adrenalin, nagyon nagy
szerencsével vegyítve. Talán mindez egyszerre. Az orosz
bekapcsolta a rádiót, rágyújtott, lehúzta az ablakokat, és
rákanyarodott az M0-sra. A szél finoman simogatta a
kábult fiú arcát, és a zene is szép volt. Benkó Sándor fújta
dzsesszesen a „Petite fleur”-t. Kellemes kis vasárnap
délutáni kocsikázás ez.



Csilla óvatosan körülnézett az étteremben. A személyzet

dolgozott, és a kevés vendég közül sem figyelt rá senki.
Kivette a fekete hamutartót a táskájából, és a többi mellé
helyezte a pultra. Az órájára pillantott, és minden
erejével próbált nyugodt maradni. Kinézett a parkolóba.
Még húsz perc, és jönnek.
Olyan jól indult minden, amikor néhány hónapja
megkereste őt Kettner István, akinek Pesten gyakran
szolgált fel az újonnan nyílt Duna Plaza egyik
kávézójában. „Tulajdonrészt szereztem Siófokon az egyik
étteremben, a Monte-Carlóban. Felújítottuk, és az egész
személyzetet lecseréltük” — mesélte a jól fésült
üzletember, aki percnyi pontossággal érkezett
mindennap a plázába egy habos hosszú kávéra. „Van egy
remek, új szakácsunk, akit Pestről vittem le. Gundeles
volt, aztán intercontis. Teljesen új étlap lesz, a
játékgépeket kidobattam, építtettem egy igényes
különtermet, a pultot pedig magam terveztem.
Spanyolból és Tunéziából hozattam hozzá tíkfát és
márványlapokat” — büszkélkedett Kettner. „Tényleg
nem ülhetek le a vendégekhez, ne haragudjon” —
ellenkezett Csilla az elején, de Kettner olyankor nagyon
megnyerően mosolygott. „Mert akkor mi lesz?
Kirúgják?” Csilla éveken át dolgozott night-clubokban és
diszkókban, volt, amikor pultosként, és volt, amikor
táncosként. Fiatalkorában gyakran el is ment egy-egy
vendéggel, ha az szimpatikus volt, és jól fizetett. Aztán a
harmincadik születésnapján úgy döntött, hogy már nem
szeretne az éjszakában dolgozni, tisztességes munkára
vágyott, amitől nem vérvörös és táskás a szeme minden
reggel, és nem köpi ki a tüdejét másnaposán, miközben a
legkeményebb tengeri szivaccsal sikálja le az éjszaka
bűzét és undorító férfiak kézlenyomatait a combjáról
meg a fenekéről. „Maga nagyon helyes, figyelmes,
udvarias és nem utolsósorban nagyon csinos” — folytatta
Kettner, miközben elnémította éppen csörgő telefonját.
„Elnézést.” Csillának tetszett a jól nevelt, „kulturált”
férfi. „Szeretném, ha maga lenne a Monte-Carlo
üzletvezetője” — mondta Kettner, és hátradőlve figyelte
Csilla reakcióját. „Ez… ez komoly?” Kettner somolyogva
bólogatott. „Igen, az. Mit szól?
Remélem, szereti a Balatont.” „És mikortól lenne ez?”
— kérdezte Csilla lelkes zavarában. „A vendégház
renoválása jövő hétre befejeződik, ott van egy helyes kis
apartman. Tehát jövő hét hétfőtől szeretettel várom
Siófokon.” Csilla ott állt a hatalmas pláza közepén,
miközben a nap bevilágította az átriumot, és nem jutott
szóhoz, úgy nézett a távozó üzletember után. Rápillantott
a névjegykártyára, majd körülnézett, és legszívesebben
sikított volna örömében. „Ezernégyszázat, legyen szíves”
— válaszolt egy fizetni kívánó vendégnek, még mindig
kábultan a boldogságtól.

„Most mi a baj? így is csak hetente egyszer-kétszer

találkozunk, plusz amikor részegen egy kocsmából
hazafelé beugrasz, de ezekről az alkalmakról szívesen
lemondanék.” Szendrő és Csilla meztelenül feküdt az
ágyon. „Ha látni akarsz, beülsz a kocsiba, és lejössz. Lesz
egy kis lakásom, és amikor meglátogatsz, úgy intézem,
hogy ráérjek. Ez így miért nem jó? — kérdezte Csilla. —
De ha ez az egyórás autóút megterhelő neked, akkor
kereshetsz más szeretőt, aki itt lakik a közelben. Na? —
fűzte hozzá csibészesen a nő. — És ez a Kettner akar
valamit tőled?” Szendrő felállt, az ablakhoz ment, és
rágyújtott.
Amikor Kettner István után kutatott, nem talált sokat.
Volt egy adóügye, amit kisebb büntetéssel megúszott, és
egyszer feljelentést tett, mert a szeme láttára ellopták a
vadiúj Mercedesét. Kénytelen volt rákérdezni Csillánál,
aki kinevette a rendőrt a féltékenysége miatt. „Először is,
elegem van a pasikból. Te nekem pont elég vagy.
Másrészt csak az üzletről beszélgettünk. A körúton van
az irodája, ott szoktunk találkozni.” „Na és miért akart
feljönni hozzád?” „Maga most vallat engem, nyomozó
úr?” — kérdezett vissza Csilla incselkedve. Szendrő nem
fordult meg, kifújta a füstöt. „Komolyan kérdezem. Ha ez
üzleti kapcsolat, mi a faszért akar a lakásodra jönni?”
„Mert még mindig meg vagyok fázva, és ő egy úriember,
aki felajánlotta, hogy betegen ne rohangáljak a bacikkal
teli BKV-n. Amúgy családos ember, aki nagyon szereti a
német feleségét és a három gyermekét.” Csilla nem
gondolt bele abba, hogy ez a mondat Szendrőnél egy
szíven szúrással ér fel. A nyomozó köhintett. A nő
szemébe nézett, de nem olvasott ki belőle gúnyt.
Őszinteséget látott, és még a zsaruösztöne sem jelzett
hazugságot. Jó rendőr volt, Csilla viszont annál is jobb
színész. A viszonya Kettnerrel már hetek óta tartott.
Szerencséje volt, mert Szendrő gondolatai máshol
jártak. Szerette Csillát, de ismét előjött az önsajnálata, a
vívódása. Ha elfogadná azokat a vastag borítékokat az
olajosoktól, most annyi pénze lenne, hogy
mellényzsebből ki tudná fizetni azt a háromszázezret,
amit Csilla a Monte-Carlóban havonta keres majd. A nő
mintha olvasott volna a férfi gondolataiban, megszólalt:
„Nekem kell ez a munka. Nemcsak a pénz miatt, hanem
magamért. Egy bejelentett munkahely? Jézusom, még
soha nem volt ilyenem! Tébé? Nyugdíjbiztosítás? Tudod,
mekkora dolog ez nekem?” A nő Szendrő elé térdelt.
„Na? Másfél órás kocsikázás? Tudod, hogy megéri!”
Pajkosan körbenyalta a szája szélét, és megcsókolta a
rendőrt ott, ahol a legjobban szerette.

„Még negyedóra.” Csilla a pénztárgépi bizonylatokat

lapozta, de fél szemét a hamutartón tartotta. Olyan
szépen indult minden. Most pedig rendőrspicli, aki
néhány perc múlva az életét teszi kockára Szendrőért.
Néhány perc, és belép ide a Balaton császára, Magyar-
ország egyik leghírhedtebb maffiafőnöke, Vaczláv József.
Igaz, Csillának nem volt más dolga, mint arra ügyelni,
hogy mindig ott legyen a poloskával preparált hamutartó
az asztalukon. De Vaczláv borzasztóan éles eszű és
paranoiás ember hírében állt. Csilla hitt Szendrőnek,
amikor az azt hajtogatta, hogy ez csak „véletlen, de
hasznos egybeesés”, és szó sincsen arról, hogy
kihasználná a nőt meg az új állását. Azzal győzködte,
hogy az ő élete is nyugodtabb lesz, ha az olyan alakok,
mint a Vaczláv, börtönbe kerülnek. „Segítesz abban,
hogy megtisztítsuk Siófokot a sok mocsoktól.” És ebben
volt némi igazság. Nem telt el úgy éjszaka, hogy ne
lehetett volna hallani késelésekről, olykor lövöldözésről a
déli parti éjszakában. És szinte minden esetben Vaczláv
emberének volt köze hozzá, legyen akár kidobója, testőre
vagy „üzlettársa”. Kemény kézzel uralták a Balaton
partját, és mosták tisztára az olajüzletből származó
pénzét Gasparinak és mindenki másnak, aki nem volt
orosz.
Csilla felnézett, amikor a parkolóban kocsiajtók
csapódtak. Belépett az étterembe Vaczláv József az
emberei élén, mire Csilla a legszebb műmosolyát vette
elő. Ha az ország legjobb nyomozóját át tudta verni,
akkor ez sem lehet olyan nehéz ügy. Remek színész volt.
Vaczláv jókedvűen körülnézett, majd levette a
napszemüvegét.
— Szia, kiscsillagom.



Néhány hete még Csilla nem tudta, hogy örüljön vagy

utálja a helyzetet. Amikor csak úgy, mellesleg mesélt az
új munkahelyéről, Szendrő alig figyelt rá. Csak cigizett és
morfondírozott magában. De amikor Vaczláv szóba
került, hirtelen élénken érdeklődni kezdett, és sokszor
már maga Csilla sem tudta, hogy Szendrő most éppen a
szeretője, akivel szex után beszélget, vagy a nyomozó, aki
kihallgatja. Szerinte Szendrő sem tudott már különbséget
tenni, főleg miután megtörtént az a bizonyos
asztalfoglalás. Utálta, hogy Szendrő már csak Csilla
feladatáról beszélt, ugyanakkor imádta, hogy ez az
elfásult férfi egyszer csak életre kelt, újra lelkes,
összpontosít, és már nem csak önsajnálattal eltelve nyeli
a nikotint. Még szürke arcbőre is kezdett kipirosodni,
mintha a pórusait is újra átjárná az élet. Csilla nem
gondolta volna, hogy pont a hírhedt Vaczláv József
éleszti újra a haldokló kapcsolatukat.
„Ne telefonálj, ha hívnak, ne vedd fel! Ne nézd az órát!
Próbálj egyedül maradni a bárpult mögött, foglald el
magad valamivel. Ha bemész a terembe, ne a hamutál
legyen az első, hanem az üres poharak meg ilyesmik. És
a legfontosabb! Ne nézz a hamutartóra, és ha nem kell, ne
nézz senki szemébe!” — utasította Csillát, amikor átadta
neki a hamutartót. „A felirat legyen feléjük, érted? Itt,
csak az egyik oldalán áll, hogy »Symphonia«. Az
mutasson Vaczláv felé.” Látta, hogy a nő izgul, ezért
simított egyet a haján, és a szemébe nézett. „Nem lesz
több ilyen. Imádlak! Nem lesz gond. Csak viselkedj úgy,
mint mindig.” Szendrő szeme lázasan, szinte
eksztatikusán égett. „Most mindenkit megbaszok!” —
gondolta, és szenvedélyesen megcsókolta a nőt.
Vaczláv és az emberei egyenesen a különterembe
mentek, és néhány percre rá még két öltönyös férfi
csatlakozott hozzájuk. Ilyen esetekben Csilla mindig
személyesen szolgált fel, hogy az intimitás és diszkréció
garantálva legyen. A megbeszélés témája a siófoki
repülőtér megépítése volt. Szendrő tudta, hogy ehhez a
vállalkozáshoz sok pénz kell, és még több kapcsolat.
Gyorsan kiderül majd, hogy kik a korrupt hivatalnokok,
és kikkel tartja Vaczláv a kapcsolatot, legyen az rendőr,
önkormányzati ügyintéző vagy akár miniszter. Azt sem
tartotta kizártnak, hogy néhány belterjes információ
hangzik el magáról az olajszőkítésről és a kábítószer-
forgalmazásról. „Miután elmentek, ne hívj senkit, várj
egy fél órát, majd takarítsd le az asztalt, a hamutálcát
ejtsd a táskádba, miközben úgy teszel, mintha kiráznád.
Hogy hamu vagy szemét van benne, az mindegy.” Csilla
megütközött. „Nyugi, veszek neked egy szép francia
táskát, azt a vuittonost, ha ezen túl vagyunk” —
mosolygott rá Szendrő azzal a férfias magabiztossággal,
amivel megnyerte magának a nőt alig egy évvel ezelőtt.
„Olyan, mintha átlátnál rajtam” — suttogta akkor Csilla
megigézve, Szendrő pedig annyit mondott erre: „Mint
egy befőttesüvegen.”

Csilla tálcára rakta az ásványvizet, a mogyorót és két

hamutálat. Elindult a különterem felé, és görcsösen
próbált valami teljesen másra gondolni. Bármire, ami
elvonja a figyelmét. Mert a gondolat meglátszik az ember
szemében. A nyári Balaton csillogó vizét idézte fel
magában, erről aztán szerencsére rögtön eszébe jutott,
hogy milyen rég nem napozott már, talán nincs is már
egy rendes bikinije, kamaszkorában pedig megszállottja
volt a fürdőruháknak, általában a ruháknak… Benyitott a
terembe Vaczlávékhoz.



A csepeli teherkikötő egy része bontás alatt állt, de most

éppen senki nem dolgozott. Vasárnap volt. Elhagyott
munkagépek szomorkodtak a romok, rozsdás
vasszerkezetek és üres, lyukas tetejű raktárak közt. A
Porsche kerekei néha kipörögtek a puha, olajjal kevert
sáron, de a fokhagymás orosz remek sofőr volt, és
irányban tartotta a sportautót. Egy kiselejtezett daru
lábánál felhalmozott hulladékkupac mellett állította le a
kocsit. Kiszállás közben teli torokból ordítva lezárt egy
telefonbeszélgetést, aztán a naplementében csillogó, íves
motorháztetőre szórt némi kokaint. Miközben a port
rendezgette a kisujjával, valamit mormolt magában, majd
felszívta a csíkot. Bedobta a műbőr dzsekit a kocsiba, és
kibányászta onnan az ásót. Levi feje már épp fordult
volna utána, amikor a büdös orosz hirtelen visszahajolt
az autóba, és felhangosította a zenét. A „Szeretni valakit
valamiért” szólt a Republictól, és az orosz meglepően jól
ismerte a szövegét. „Ezer életen és ezer bajon ááát…” —
gajdolta erős akcentussal, szipogva, miközben beledöfte
az ásót a párnás földbe. Levi lassan a kilincs felé nyúlt.
Még mindig csak a jobb szemével látott, egy szűk résen
át. Nagyon óvatosan megmarkolta a kilincset, meghúzta,
az halkan kattant, az ajtó kinyílt. A fokhagymás már
belelendült az ásásba. „Fenn az ég, s lenn a Föld…” Levi
kicsusszant a kocsiból. Kicsit megpihent. Könnyezett,
rázta a hideg és szédült. „Na most lett tele a faszom
ezzel! Napok óta egy kibaszott zombi vagyok.”
Megcsörrent az orosz mobilja. Levi a kocsi oldalának
támaszkodva mozdulatlanná dermedt. Az orosz
előkotorta a telefonját a nadrágzsebéből, és beszélni
kezdett a válla meg az álla közé szorított készülékbe,
közben folytatta az ásást. Levi négykézláb kúszott az
orosz felé, akit valaki megint felbosszanthatott, mert
kiabálva telefonált. Az ásót is félredobta. Levi a kezét úgy
helyezte a bársonyos talajra, mint a zongorista a
billentyűkre a koncert megkezdése előtti utolsó
pillanatban. Feszülten, de megfontoltan. És legfőképpen
arra ügyelve, nehogy idő előtt szólaltassa meg az első
hangot. Közben le nem vette a szemét a
fokhagymaszagúról, aki még mindig háttal állt, és
hevesen hadonászott beszélgetés közben. Váratlanul
kinyomta a hívást. „Da. Paka!” Levi már egészen közel
volt hozzá, és az ásó felé nyúlt. „Esik a hó, és szemembe
fúj a szél…”



Vaczláv József épp jóízűen nevetett, amikor Csilla elé

rakta a poharakat és a hamutartót, írással a férfi felé.
Vaczláv negyven körül járt, jóképű volt, fejtetőn már
ritkuló, de amúgy dús, fekete, hullámos haja a válláig ért.
A nevetéstől még sármosabbá vált. Drága, fekete inget,
órát, makkos cipőt viselt, nadrágja okkersárga volt. A
vállán az összes ruhájánál is drágább pulóver pihent.
Csillának a hibátlan fogsora tűnt fel leginkább és a barna
szeme, ami melegséget sugárzott. Valahogy nem tudta
maga elé képzelni, amikor ez az ember parancsot ad egy
kivégzésre, vagy akár csak megfenyít egy
étteremtulajdonost. Vaczláv az arany öngyújtóját
kattintgatta, de nem jött láng. Csilla mosolyogva
odahajolt, és tüzet adott neki.
— Na, ez így még jobb! — mondta Vaczláv, és mélyen
Csilla szemébe nézett. — Talán úszhatnánk egyet holnap,
ha van kedved, kiscsillagom. Csak te meg én.
A többiek csendben voltak.
— Hideg van még ahhoz — válaszolta Csilla
játékosan. Amikor kiment a teremből, kicsit riszálta is
magát. Érezte, magán tudta Vaczláv méregető tekintetét.



Enyhén szólva is meglepő volt, ahogy a fokhagymás

orosz vérfagyasztó nyugalommal fordult hátra, mintha
valaki barátilag megveregette volna a vállát. Pedig Levi
minden erejét beleadva olyat suhintott az ásóval az
oroszra, hogy annak a földben kellett volna eltűnnie,
mint egy százas szögnek.
— Sto na hren? — kérdezte bambán a ruszki. „Ég a
gyertya, ég, el ne aludjék…” — válaszolt Cipő a rádióból.
Levi újra megütötte, most oldalról. Az orosz meg-
tántorodott, néhány foga kirepült, és hörögni kezdett. Az
övébe tűzött fegyvere után nyúlt, de Levi ismét
hatalmasat csapott rá az ásóval. A férfi térdre esett, és
káromkodott, ahelyett, hogy meghalt volna. Még mindig
a pisztolya után kaparászott, így Levi kénytelen volt még
egyszer lesújtani. Az orosz végre elterült, mint egy
krumpliszsák. Az ásóra ragadt hajszálakon végigfutó vér
a földre csepegett. „Minden út körbe fut…” Levi
tántorgott, nehezen vette a levegőt ő is. A
fokhagymaszagú orosz Levi legnagyobb meglepetésére
felült. Ott gubbasztott a sárban, mint egy kisiskolás, aki
épp a törött tűzoltóautóját próbálja összerakni, és
valahogy előhalászta a pisztolyát, de ahhoz már nem volt
ereje, hogy meg is tartsa, elejtette. Levi most nagy erővel
a fokhagymás arcába rúgott, egyenesen, mintha egy
vastag ajtót akarna betörni. Az orosz kicsit megingott.
Szeme keresztbe állt, orra természetellenes ívbe görbült,
homlokáról a szemén és száján keresztül patakzott a vér,
alig maradt már foga. „Az orosz ember szívós.
Megtörhetetlen — gondolta Levi. — A bekokainozott
orosz pedig legyőzhetetlen. Mint Drago.” A fokhagymás
anyanyelvén kezdett el szövegelni artikulálatlanul, szidta
Levi anyját, gúnyolódott, röhögött, mintha nagyon
részeg lenne. Nincs vége. Levi talpra állt. „Akkor is,
hogyha nem lehet, hogyha fáj.” Ott állt tanácstalanul
ezzel a vadállattal szemben, aki a sárban kotorászva
megtalálta a pisztolyt, és imbolyogva felé emelte. Már
csak egyetlen megoldás maradt. Levi lassan megragadta
az ásót, az élére fordította, mély levegőt vett, és a nyakára
célzott. Becsukta a szemét és a lehető legnagyobb
lendülettel hasított egyet. A hang talán undorítóbb volt,
mint maga a látvány, amikor a fej levált a testről.
Recsegett, ropogott és loccsant egyszerre. Levi összeesett,
és az ásóra támaszkodott térdelve, miközben lihegve a
földet nézte. Az orosz teste halkan összecsuklott, a feje
arrább gurult. Amikor Levi oldalra nézett, látta a
metszlapot a fej alján, benne egy nagy lyukat, a lifegő
légcsövet. Mellette izmok, ütőerek, a gerinc és a zárt
nyelőcső. Levinek hánynia kellett, de nem tudott. Csak
kapaszkodott az ásóba, mint hajótörött az árbocba, és
öklendezett. „Álmodunk s felébredünk…”



Janka rákanyarodott a csepeli teherkikötőhöz vezető útra.

A Porschét a Szabadkikötő úti kereszteződésnél
elveszítette, de intuíciója működött, és látott már
amerikai filmet. Ha van a közelben folyó, tuti, hogy
amellett történnek a nagy dolgok. Ahogy elgurult a
konténerhalmok és raktárak mellett, egyre inkább
elveszettnek érezte magát. A folyó felé vette az irányt,
szeme a környéket pásztázta. A távolban, néhány rozsdás
daru és egy halom raklap mellett kiszúrta a Porschét.

Levi épp az utolsó göröngyöt lapátolta a kupacra.

Fázott, ezért felvette az orosz büdös műbőr dzsekijét.
Izzadt, és az erőfeszítéstől felszakadt egy csomó sebe.
„Elbaszott ruszki terminátor” — gondolta magában,
miközben a holttestet a gödörbe gurította. A Republic-dal
lassan a végéhez közeledett. Levi gyorsan dolgozott.
Amikor meghallotta a terepjáró hangját, eldobta az ásót,
és felmarkolta a fokhagymás kézifegyverét. „Végjáték!”
A G Mercedes Levi felé pattogott az úton, és a benne ülő
Janka göndör fürtjei ettől fel-le ugráltak. Levi értetlenül
nézte a döcögve közelgő autót. „Ki vezeti ezt, valami
elbaszott bohóc?” Amikor Janka kiszállt, Levi
megdöbbent. De nagyon. Janka pedig csak állt, jó száz
méterre tőle. Egy hosszú percig csak nézett, majd
határozottan elindult Levi felé. A fiú erre önkéntelenül
hátrálni kezdett, de a sarka beleütközött valamibe.
„Bassza meg!” Levi megbabonázva nézte Jankát, de
közben eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett elásni.
„Bassza meg!” Egy focis cselhez hasonlító sarkazással a
kocsi alá rúgta a fokhagymás fejét, épp jókor, mert a lány
már majdnem odaért. Janka megállt, és végigmérte a
vérrel borított fiatal srácot, aki elmebeteg arckifejezéssel
nézett vissza rá, remegő kézzel és ajakkal.
— Hát te meg ki vagy? — kérdezte Levi, és megszólalt
a záróakkord. „Szeretni valakit valamiért.”



Csilla végigsietett a Beszédes József sétányon. Már

sötétedett. Szerelmespárok és kutyát sétáltató,
nagykabátos emberek jöttek vele szemben. Igyekezett
nem megfordulni, mégis libabőrös volt a tarkója. Egy
ilyen hosszú combú, álmos tekintetű szőke nőt mindig
megnéznek még a csajok is, de ezt most nem érezte
kellemesnek, mint általában. „Követnek? Miért bámulnak
ennyire? Vagy csak üldözési mániám van?” Lehetett
volna oka rá, hisz a csikkektől bűzlő táskájában ott volt a
poloskás hamutartó, ami minden valószínűség szerint a
nagy Vaczláv József megbuktatására alkalmas
hangfelvételt tartalmazta.
A Panoráma Hotel női mosdójában találkozott
Szendrővel, aki zsebre vágta a hamutálat, majd gyors
puszit nyomott az arcára, „imádlak!”, és már el is tűnt
egy épp távozó turistacsoport tömegében, majd
becsapódott mögötte a mélygarázsba vezető ajtó. Csilla
még maradt, próbálta kedvenc táskájából eltávolítani a
csikkeket és a bűzt, de hamar feladta, és dühösen a
kukába vágta az egészet. „A kurva életbe!” Sírás
fojtogatta. Az elmúlt órák során felgyűlt feszültség
kitörni készült. Végül helyrepofozta a sminkjét, és
visszaindult a már záró Monte-Carlóba. Hazaküldte a
főpincért, és lekapcsolta a világítást. A mobiljára nézett.
Kettner már négyszer kereste. Csilla töltött magának egy
pohár pezsgőt, és leült a bárpult mögött. „Véget kell
vetni ennek az egésznek” — gondolta. Egyszerű
egoizmusból nem tudott választani Szendrő és Kettner
között. Szendrő — bár rendőr — ebben a felállásban a
rosszfiú volt. Modortalan, vad, szeszélyes, mégis olyan
őserővel megáldva, hogy nehéz volt neki bármire nemet
mondani. Kettner István pedig a jófiú. Mindig figyelmes,
törődő és kifinomult. Remek humorérzéke volt, ami
Szendrőből teljes mértékben hiányzott. „Két nős férfi
szeretője vagyok. Semmi jövője nincsen ennek az
egésznek.” Csilla megfogadta, hogy Szendrővel szakítani
fog. A mai „szívesség” után egy szava sem lehet.
Kettnerrel marad, mert a legnagyobb különbségre
kettőjük közt csak most döbbent rá, magányában, a
pezsgőspohárral a kezében, a Monte-Carlo kék
neonfényétől lágyan megvilágított, üres étteremben.
Szendrőre vágyott, mint férfira. De Kettnert szerette.
Igen, szerelmes volt. És épp ezért kellett volna Szendrő
mellett döntenie, de a női logika egy varázsszelencébe
rejtett paradoxon. Csilla a tenyerére támasztotta a fejét, és
ábrándozott. Soha nem kérné Kettnertől, hogy hagyja el
érte a „boldog” és „tökéletes” családját. Soha nem kérné
Szendrőtől, hogy változzon meg. Soha nem lesz már
boldog.
Egyszer csak nyílt az ajtó. Felkapta a fejét, és meglátta
Vaczláv Józsefet, aki most teljesen más hangnemben azt
mondta:
— Szia, kiscsillagom…



— Hol van a másik? — kérdezte Janka végül, miután

hosszas, kínos csendben nézték egymást Levivel. Fújt a
szél, Janka haja és sálja összevissza repkedett, két kézzel
fogta össze a kabátja gallérját.
— Ki? — kérdezte Levi.
— Hát az a pasas, aki az autót vezette.
— Ja, az el… elbújt — felelte Levi zavarában. Nagyobb
hülyeség nem jutott eszébe. Mi mást mondhatott volna?
Hogy a teste a föld, a feje meg a kocsi alatt van? Janka
értetlenül nézte a fiút. Annak sebeiből még mindig
szivárgott a vér, és a dzseki ujjából a tenyerén át a földre
csöpögött. A szél folyamatosan csapkodta egy közeli
csarnok ablakait, a fölöttük futó elektromos vezetékekre
hulló eső szikrákat pattintott a földre.
— Figyelj ide! Nem tudom, hogy ki vagy, mi a
szereped ebben az egész maffiabaromságban, és nem is
érdekel. De van pár kérdésem, és biztos vagyok benne,
hogy te tudod a válaszokat — mondta Janka ugyanolyan
tanácstalanul toporogva, mint Levi.
— Jó, de innen most el kéne mennünk, ha lehet —
válaszolta Levi udvariasan. Semmit sem értett. Ott állt
vele szemben ez a lány, akit angyalnak hitt, és aki azzal a
fekete terepjáróval érkezett, amit utoljára a Mályinka
utcai ház előtt látott. De a lány nyilvánvalóan nem
rendőr és nem is orosz. Akkor kicsoda? Levinek is lettek
volna kérdései bőven. — Te követtél?
Janka sóhajtott, és inkább egyfolytában jobbra-balra
bámészkodott, mintsem hogy Levire nézzen.
— Igen. Különben hogy kerültem volna ide?
— Ezzel? — kérdezte Levi a G Merci felé bólintva.
— Igen. Szerinted? Vannak még hülye kérdéseid?
Voltak.
— Ki vagy te?
Janka sokáig az alsó ajkát rágta, végül rászánta magát
a válaszra.
— Az apám…
 Hirtelen beindult a terepjáró riasztója, és leállt a
motor. Mindketten megijedtek, Janka kicsit jobban.
— Gondolom, nincs nálad a kocsi kódkártyája.
— Mi? — kérdezte Janka a riasztót túlkiabálva.
— Az a fekete műanyag kártya, tudod. Amivel ezt le
lehetne állítani. A biztonsági… — Levi levegőt vett,
tudta, hogy nincs értelme ezt a témát folytatni. — A
lényeg, hogy el kell innen húznunk. Gyere! — A Porsche
felé indult, és egy pillanatra még meg is fordult a fejében,
hogy az illemszabályok szerint ki kéne nyitnia a lánynak
a kocsiajtót, de Janka megelőzte. Feltépte az ajtót és
dacosan az anyósülésre lendítette magát.
Csak ekkor tudatosult benne, hogy ez talán élete leg-
meggondolatlanabb lépése volt. Levi beindította a kocsit,
és tolatni kezdett, amikor huppantak egy nagyot, és az
alváz alatt reccsent valami. — Bassza meg!
— Ez mi volt? — kérdezte Janka aggódva, és
forgolódott, hogy kilásson. — Valami állat?
Levi összeszorította a fogait, sebességbe rakta a
sportautót, és padlógázt nyomott.
— Az hát!



Kettner kipattant a Jaguarjából, és odarohant a kihalt

siófoki pályaudvar szélén álló telefonfülkéhez, amiben
Csilla guggolt.
— Csilla! Édesem! Úristen!
 A nő az alsótestét pincérköténnyel takarta, csak az
egyik cipője volt rajta, a másik a kezében, a csuklója
kékeslila, a szája és orra vérzett. Amikor meglátta
Kettnert, lassan felállt. A sminkje elkenődött, de már nem
sírt.
— Mindent tudott — suttogta, és a sokktól teljesen
összezavarodva el is felejtette, hogy Kettnernek az
egészről nem árult el semmit.
— Ki? Ki tudott mindent? Mi történt? — Csilla
fölegyenesedett, próbált erőt venni magán, aztán hirtelen
a férfi nyakába borult. A szerelme. Az egyetlen, aki
valaha törődött vele. A lelkével. Újra sírva fakadt.
Kettner a zokogó nőre terítette a zakóját, és csak egy
kérdést zsolozsmázott. — Ki tette ezt? Ki? Ki tette?



— Mit nézel? Az utat nézd! — szólalt meg Janka. Levi

szót fogadott, de a szeme sarkából a gyönyörű lányt
figyelte. A kivert foga helye vérzett, és a szájürege lassan
megtelt a sós folyadékkal. Janka hosszasan kotorászott a
táskájában, végül egy zsebkendőt nyújtott oda neki. Nem
volt mit tenni, Levi embereset köpött, megtörölte a száját,
majd kidobta a véres zsebkendőt az ablakon. Janka
undorodva forgatta a szemét.
— Bocsi — mondta Levi halkan.
— És most? Most hova? — kérdezte Janka.
Levi megköszörülte a torkát.
 — Kell egy hely, ahol van elsősegélydoboz, és ahol
zuhanyozni tudok. Új ruha is kéne, és nem ártana kocsit
cserélni minél hamarabb — mondta Levi tárgyilagosan,
mégis úgy hangzott, mintha egy első randi tervét
vázolná.
— Neked szerintem először kórházba kéne menned.
— Levi már-már megszólalt, amikor Janka folytatta. —
Igen, igen, értem. Oda nem lehet, mert a rendőrök meg
blablabla. Tudom, én vagyok a hülye. — Janka csóválta a
fejét. Csendben nézte az utat, miközben a Petőfi híd alatt
haladtak el.
— Nincs ötletem — folytatta Levi. — Haza nem
mehetek, ott tutira várnak ezek a köcsögök. — Észbe
kapott.
— Mármint azok a… az orosz férfiak. Tudod. Akikkel
most nem lenne… szerencsés találkozni.
— Aha — jegyezte meg Janka erőltetett hanyagsággal.
Levi sávot váltott, és lehúzta az ablakot. A menetszél
jót tett neki, és ismét csak későn kapott észbe.
— Nem baj, ha…
Janka gunyorosan fújt egyet.
— Nem. Ha jólesik… — Levi ismét egy nagy véres
kupacot köpött ki az ablakon. Amikor a Közraktárt
elhagyták, eléjük tárult a Gellért-hegy fölött átszűrődő
fénysugarakkal megszórt Duna-parti házak sora.
— Szeretem ezt a várost — mondta halkan Janka azzal
a melankóliával, ami miatt Diniék régen mindig
gúnyolták Levit, és Levi mosolygott. „Végre egy emberi
szó.”
Janka tekintete a Szabadság-szoborról Levire siklott.
Észrevette a sebet a halántékán, és majdnem oda is nyúlt,
de aztán visszahúzta a kezét. Hangja most már lágyabb,
törődőbb volt.
— Mi történt veled? Nem nézel ki valami jól.
„Te viszont gyönyörű vagy”, mondta volna Levi
szívesen, de nem tette. Túl giccses lett volna. Ehelyett egy
cinikus „köszi”-vel letudta. Itt ült álmai nőjével, akiről
nem tudott semmit, álmai autójában, amelyiknek a tulaját
nemrég lefejezte egy ásóval, álmai városában, melyben
nem volt hova mennie.
Bár megvolt a helyzet különös romantikája, tudta,
hogy előbb-utóbb össze kell szednie a gondolatait, és
feltennie magának a kérdéseket. Mit akartak épp tőle az
oroszok? Ki ölte meg Dinit és Ferkót, ha nem Stychkin
emberei? Ki volt az a magyar fazon a házban? Hogyan
juthat el Oszkárhoz, mert már senkiben nem bízhat?
Mennyit kapott Mojzes bácsi, hogy csapdába csalja? Levi
indulatosan a gázra lépett.
— Menjünk hozzám — szólalt meg Janka az utat
nézve.
— Mi?
— Menjünk hozzám. Tudom, hogy meg fogom bánni,
de van zuhany, a kocsimban azt hiszem,
elsősegélydoboz, és ha megígéred, hogy nem bántasz,
még kávét is főzök. — Sok zűrös pasival találkozott Janka
az évek során. Valamiért mindig a problémásokhoz
vonzódott. Pedig a jófiúk „sorban álltak”. Ott volt
például Gergely, a széplelkű, nagy orrú zongoraművész,
aki évek óta udvarolt neki. A konzervatóriumban
minden csaj odavolt érte, de neki csak Janka kellett. Ő
mégis mindig azokkal a bajkeverőkkel kezdett, akikkel
becsípve egy színházi büfében ismerkedett meg, vagy
épp az éjjel-nappali salátabárban. De bűnözővel még
soha nem volt dolga. Olyannal pláne nem, akit
meglőttek, megvertek, és mellesleg éppen az ő apja
vadászik rá. Talán pont ez volt a vonzó ebben a srácban,
akinek igazán szép mosolya lett volna, ha nem hiányzik a
fogsorából a bal felső négyes. A Porsche nagy
sebességgel lekanyarodott a pesti alsó rakpartra. Janka
kapaszkodott, hunyorgott és szimatolt. — Te! — Levi
kérdőn a lány felé fordult. — Te valami fokhagymásat
ettél ma?



Szendrő a mosókonyhában ült frissen kiteregetett,

mosóporszagú lepedők és párnahuzatok közt, két kézzel
szorította fejéhez a fülhallgatót, néha jegyzetelt, és a
telefonját nézte. Csillát már vagy két órája hiába hívta.
Aggódott, de a hangfelvétel jobban érdekelte. A
„megbaszok mindenkit” hadművelet lassan valósággá
vált. Nem tudott mindenkit beazonosítani, de ami
elhangzott, az épp elég volt ahhoz, hogy akcióba lépjen,
és taroljon. Volt szó a siófoki reptérről, a vámhalasztásos
módszerről, importbizományosokról, a klementinai bázis
üzemanyag-tárolóiról és persze nem egyszer a „buzi
oroszokról”. Egy átlagembernek ez nem mondana sokat,
de Szendrő számára olyan volt, mintha egy
ceruzavázlatot hirtelen kiszíneztek volna a legélénkebb
festékekkel. Olyan információ került a kezébe, amivel
kezdetét vehette a hadművelete. Az első lépés a
„szembesítés” volt, és elsőnek rögtön a legpikánsabb
feladatot választotta. A felettesét, Fichtmayert. Szép
mentális párbaj lesz, amikor próbálja majd leolvasni
dörzsölt, évtizedek óta szolgálatban lévő főnöke és
egykori mestere arcáról, hogy ténylegesen mennyire van
benne ebben az egészben. Apránként fogja adagolni,
hogy mit tud. Mindent, amit tanult, most kell bevetnie.
Ha Fichtmayer nincsen benne, akkor olyan szövetségese
lesz, akire az életét is rábízhatja, ahogyan eddig is hitte.
Ha ő is Gaspari és Vaczláv fizetési listáján van, akkor
viszont jöhet a csavar. Szendrő kicsit reménykedett is,
hogy Fichtmayer nem tiszta. A játék így lenne igazán
izgalmas. Miközben a nyomozó gondolataiba merülve
pásztázta a földet, megakadt a szeme egy apró kis
műanyag figurán az egyik mosógép alatt. A fia
versenyautójának pilótája, amit már régóta keresett.
Többé már nem görbül lefelé emiatt a tüneményes kis
szája. „Többé nem leszek vesztes ebben a kibaszott
kirakósdiban. Mert végül mindenki a helyére kerül.”
Szendrő a mobiljához kapott, amikor az megcsörrent.
Csilla hívását várta, de egy férfihang szólalt meg.
— Szevasz. Ráérsz most?
— Kivel beszélek?
— Vaczláv Józsi vagyok.



A Porsche bekanyarodott a sugárútról a külváros szűk

utcáira.
— Itt jobbra — mondta Janka fáradtan, és Levi
döbbenten nézett körül. Ismerte a környéket, persze.
Emlékezett az utcára, a tűzcsapokra és az „eladó lakást
keresek” hirdetésekre az oszlopokon. Levi félreállt.
— Mit csinálsz? Még nem vagyunk… — de Janka nem
folytatta, Levi arckifejezése megakasztotta. — Mi van? —
kérdezte óvatosan.
„Még két utca, aztán balra. A negyediken laksz, és az
egyik ablakod az udvarra nyílik”, gondolta Levi de-
lejezetten, miközben csak annyit válaszolt:
— Semmi.
— Tudod, elég… — Janka kereste a szavakat —…
félelmetes, amikor így nézel, és nem mondasz semmit. Te
mindig ilyen vagy? Mert ha igen, akkor most buktád el a
kávédat.
Janka mégsem tudta levenni szemét a fiúról, aki
egészen furcsa mosollyal bámulta. „Görögország vagy
Balcsi?” Levi ezt is csak gondolta. Janka, mintha hallotta
volna a kérdést, a homlokát ráncolta. „Előbb-utóbb
kénytelen lesz beszélni.” Ezen töprengett a lány, és azon,
hogy miért szállt be ebbe a kocsiba, holott tudta, hogy ez
a fiú a legrosszabb fajtából való. Janka elővett egy
zsebkendőt, és kifújta az orrát. Levi még ezt a triviális
mozdulatsort is úgy figyelte, mint egy világraszóló
bűvésztrükköt.
— Na! — kapta fel a fejét Janka. — Megyünk, vagy mi
lesz?
— Persze — mondta Levi, és már bekanyarodott
volna, amikor meglátta a távolban sétáló pihebajszos
Nándit a rosszul szabott ezüstöltönyében, furcsa, ó-lábú
focistajárásával. A házakat nézegette, miközben
telefonált, majd befordult Janka utcájába.
— Mi a fasz?… — sziszegte Levi a cigányra meredve.
Janka először a fiút nézte, majd az utcát, amit az oly
elmélyülten figyelt. — Mi van?

— Figyelj! — fordult Jankához szigorúan,

összeszedetten. — Most elhajtok az utcád mellett. Arra
kérlek, hogy végig rám nézz. Véletlenül se máshova, oké?
Janka nem értett semmit, de érezte, hogy a fiú ezt most
nagyon komolyan gondolja, ezért bólintott. Ahogy
átgurultak a kereszteződésen, Levi meglátta Roli
lepukkant fehér Jeep Cherokee-ját és a nekitámaszkodó
Rolit, az izmos kant. Épp a közeledő Nándi felé fordult.
Levi Janka fürtjein keresztül figyelte őket a
rendelkezésére álló pár másodpercig. Szívesebben nézett
volna a lányra, aki rámeredt, ahogy kérte, de most más
volt a helyzet. Néhány saroknyival arrább egy furgon elé
parkolt, és tárcsázott.
— Most kit hívsz? — kérdezte Janka.
— Bratyesz. Mi újság? — kérdezte Roli halkan, de
örömmel. — Megvagy? Egyben vagy?
— Egyben — felelte Levi. — Nálad?
— Káosz van, hallod? Gondolom, már tudod.
Megcsináltak mindenkit. A Palotai meg átállt a
ruszkikhoz.
Levi ezen meglepődött.
— A Palotai? — Nem vette észre, hogy Janka ismét
szipogva zsebkendő után kotorászik, de mozdulata
hirtelen megakadt a név hallatán.
— Kivel beszélsz? — suttogta Janka.
— Merre vagytok? — kérdezte Levi, és közben intett a
lánynak, hogy ne szólaljon meg.
— Á, itt kint, valahol a picsában, a huszonegyben.
Énekóra lesz.
Nándi közelebb hajolt, ő is hallani akarta, hogy kivel
beszél Roli.
— Értem — mondta Levi, és tudta, hogy a roma úgyis
folytatja.
— A Palotainak a csaját kell leszedni.
— A lányát — javította ki Nándi, aki még mindig nem
tudta, kivel beszél Roli.
— Akkor a lányát, na.
Levi lélegzete elakadt.
 — Ott vagytok most?
— Jaja. De a gádzsi nincsen itt.
Levi érdeklődő hümmögést színlelt, és közben még
mindig döbbenten nézte Jankát. A lány is pont ugyanezt
tette.
— Na és mit tudunk? Hogy néz ki… — Levi most
szépen artikulált —… a Palotai lánya?
Egyiküket sem érdekelte innentől fogva, hogy Roli mit
válaszol. Egy ideig bámulták egymást, majd Janka
hirtelen elfordult, és karba tette a kezét.
— Nem értek már semmit — sziszegte.
Levi kinyomta a még mindig beszélő Rolit és a
háttérben okoskodó Nándit. Elvette a készüléket a
fülétől, és úgy préselte az ujját a piros gombra, mintha
atombombát robbantana.
— Na ne! — suttogta közben.
Janka makacsul maga elé nézett, miközben
megkérdezte:
— És most?
Levi sóhajtott, miközben ő is maga elé meredt. Amikor
a lány megigazította a sálját, ő érezte friss illatát.
Összeszorította a térdét, és csendben ült mellette.
Gyönyörű combja volt, a fekete harisnyája kicsit gyűrött
ott, ahol a csizmából kikandikált. Hosszú, művészujjai
néha megrándultak, egyébként tökéletes
mozdulatlanságban ült. Majd arrább söpörte arcából a
göndör fürtöket, és már egészen emberi hangon, de
nyomatékosan kérdezte újra, mintha fel akarná
ébreszteni Levit.
— És most?!
Levi nyelt egyet és beindította a kocsit.
— Most tényleg buktuk a kávét.
 KETTNER

— Párizs. A legszebb város a világon — sóhajtotta Csilla,

miközben az Eiffel-torony fényképét nézte. — És a nyelv.
A francia nyelv. Gyönyörű. Pillanatok alatt
megtanulnám. Nem vágynék sokra. Pincérnő lehetnék a
Croisette-en, te pedig egy festő abban a
művésznegyedben — mosolygott kisírt szemmel, a
pezsgőtől már spiccesen. Halk szaxofonzene szólt, és az
otthonosan berendezett nyaraló kandallójában ropogott a
tűz. Kettner mindent megtett, hogy a környezet
megnyugtató legyen. Csilla a szőnyegen ült
fürdőköpenyben, egy üveg Moet & Chandonnal a
kezében, és mindent elmondott Kettner Istvánnak.
Mindent. Az egész életét az utolsó pillanatig. Szendrőt és
a lehallgatást. Részletesen és őszintén. Az úriember
biztató mosollyal hallgatta végig, türelmesen, csendesen.
Amikor Csilla újra sírva fakadt, akkor sem ért hozzá.
Csak ült, és mélyen duruzsoló hangján csitította. Most
felállt, és kilépett az erkélyre, ahonnan az egész tavat és a
kivilágított tihanyi apátságot lehetett látni. Az éjszakában
néha-néha megvillantak a sárga színű parti jelzők. Vihar
lesz. „Kilencven villogás percenként, tehát másodfokú”,
merengett Kettner…Vissza kéne mennem, szüksége van
rám”, gondolta.
„Mindig mindenkinek szüksége van rám. Ez vagyok
én. Akire szükség van. Ha baj van. Ha pénz kell. Ha
kapcsolat kell. Ha segítség kell. A kurva anyátokat.”
Kettner István soha nem beszélt csúnyán, és mindig ő
volt a nyugodt pont. A szikla a viharban. De Csilla
története felzaklatta. Talán ezért ment ki az erkélyre.
Mert annyira hiú volt, hogy nem akarta, hogy bárki
feldúltnak lássa. Még az a szerencsétlen kurva sem, akit
épp most erőszakolt meg egy maffiózó, amiért
szívességet tett egy rendőrnek. Akit a saját magas
sarkújával vertek képen, miközben beléhatoltak. Aki a
kandalló előtt pityereg, mert hibázott. Mert segített egy
Szendrő nevű zsarunak. A másik szeretőjének. „A másik
szeretőjének, baszd meg.” ízlelte a szavakat, és a
vészjóslón vonuló felhőket nézte. „Mindig jól
cselekedtem. A megérzésemre hallgattam, a többi csak
matematika volt. Ennyi. De az érzelmeket nem lehet
levezetni egy képletből. Sablonos, de igaz. Úgy éltem,
ahogy előre elképzeltem. Úgy szerettem, ahogy
megálmodtam. Úgy építkeztem, ahogy megterveztem.
Még a családomat is kockáról kockára raktam össze. Mi a
hiba ebben? Terveztem, álmodtam, számoltam. És jól
számoltam. Csak egyszer, életemben egyszer
számítottam el magam. Kellett a gyors kölcsön. A
banknál még nem volt esedékes a folyósítás. Hogy kapják
be. Máshova fordultam. Oda, ahova nem kellett volna.
Mindent visszafizettem határidőre. Erre ez a suttyó
benyögi a nem létező kamatot. El is lopatta a kocsimat. És
még fegyvert is szegeztek rám. A saját házam előtt.
Jézusom. Mindegy, túlléptem rajta. Vettem újat. Mindig
beszereztem valami újat, amikor a régi már nem volt jó.
Egy autót, egy házat, egy éttermet, egy üzletvezetőt és
egy egész családot. Nem kerestem kalandot. A szving és
a vitorlázás volt a kalandom. Art Tatum szinkópálása és
egy tízméteres Hanse vitorlás elég volt. De ez a nő, akit
pont úgy szeretek azért, amit tett velem, mint amennyire
utálom ugyanazért. Akit nem azért neveztem ki
üzletvezetőnek, mert ügyes volt, hanem mert… mert
akartam. Itt ül a nyaralómban, és csak beszél meg
pityereg. Beszél meg pityereg. Jézusom, de szeretem!
Életem első érzelmi döntése. Mert azt akartam, hogy a
közelemben legyen. Igen, mert azt akartam. Hogy
függjön tőlem, mint mindenki más. Ehhez szoktam
hozzá. Ez vagyok én. Kettner, a jóakaró. Aki segít.”
Kettner a helyére tolt egy vázát, ami az erősödő széltől
arrább csúszott. „Imádom a családom. Soha senkire nem
cserélném le Lindát. A gyermekeimet. Nevetnek,
játszanak és örülnek apának, amikor végre hazajön. Mi a
faszt csináltam én? Befejezem. Szegény csaj még azt sem
tudja, hogy a Croisette nem is Párizsban van, hanem
Cannes-ban. Csak sodródik. Na de hogy tudnék szakítani
egy nővel, akibe szerelmes vagyok, és aki élete
legborzasztóbb pillanatait éli át? Mindezt miattam? Mert
én hoztam ide. Én beszéltem rá, hosszasan győzködtem,
miközben tudtam, hogy úgysem mond nemet. Nekem?
Soha senki nem mondott nemet, mert csak akkor
kínáltam, amikor volt mit, és mindenki jól járt. Egyszerű,
de működő életfilozófia.” Kettner visszafordult, és Csillát
nézte, aki épp töltött magának a pezsgőből. Már kisírta
magát, megnyugodott. Amíg Kettner a Balatont nézte,
nem volt baj. De most, hogy a nő rámosolygott a
teraszajtón keresztül, megint megingott benne a
racionalitás gerendáiból tákolt építmény. „Matematika?
Egy nagy lófaszt!” Kettner bement, és átölelte a részeg,
vonzó nőt.



A Vasas-pálya melletti lakótelep egyik parkolójában állt a

Porsche. A sötét, magas házak bástyaként vették körül
Levit és Jankát, akik némán ültek egymás mellett.
Csirkepörkölt és kutyaszar szaga keveredett a levegőben,
és a társadalom alsóbb rétegeihez tartozó családok
vacsorájának hangjai szűrődtek ki a placcra.
— Beavatnál végre? Kivel telefonáltál? Mi volt ez az
egész, hogy én hogy nézek ki? Nem értek semmit.
Semmit! Komolyan!
— Adj egy kis időt, jó? — felelte Levi feldúlva. — Picit
sok volt nekem az, ami az elmúlt órákban történt, oké?
Csak pár percet adj. Össze kell szednem magam.
— Janka próbálta kiismerni ezt az értelmesnek tűnő,
zaklatott fiút, aki olyan mélyen nézett a szemébe a
választ várva, hogy a lány teljesen zavarba jött. —
Rendben? — kérdezte Levi, most egy kicsit finomabban.
— Jó. Rendben — válaszolta Janka, és a legjobban az
zavarta, hogy zavarba jött. Hogy elfoglalja magát,
miközben Levi merengve nézi a játszóteret, ő a
táskájában kotorászott. Tizenkét nem fogadott hívást
jelzett a mobilja. Abból tíz az apja volt, kettő pedig
Gergely, a széplelkű, nagy orrú zongoraművész.

„Eddig értem — foglalta össze Levi a gondolatait. —

Palotai átáll. Ez magyarázza az utóbbi napok szokásosnál
több és durvább leszámolását. Indul a dominó. Erre
Gaspari berág, és Palotai lányát akarja, hogy sarokba
szorítsa, vagy egyszerűen csak a Konrád-féle minta
szerint bosszút álljon rajta. Oké. Elküldi érte a
pihebajszos girnyót és Rolit. Világos.” Levi odakapta a
fejét, amikor Janka elkezdett egy üzenetet írni, de
megnyugodott, amikor leolvasta, hogy csak egy udvarlót
ráz le. „Ne haragudj, Gergő, de a mai este mégsem jó.
Pótoljuk, ígérem. Mosolygó jel. Még egy mosolygó jel.”
Janka észrevette, hogy Levi figyel, és megvetőn
hümmentve arrább billentette a mobilját, hogy Levi ne
lássa az írást. „Tovább. Az oroszok a törökbálinti balhé
után Palotait és a legzorallabb katonájukat, a Kígyót
küldik rám, hogy megtudják, mi történt ott. Hogy ki lőtt
ránk. Nem Gaspari és Vaczláv volt, és nem is az oroszok.
Tehát egy harmadik valószínűleg lenyúlta a szállítmányt,
és szétbaszott minket. Én nem mondtam semmit, ezért
meg akartak szüntetni. Oké.” Amikor Janka elrakta a
mobilját, megint megcsapta Levi orrát a parfüm friss,
gyümölcsös illata. Elakadt egy pillanatra, majd folytatta
eszmefuttatását. „Hamarosan rájönnek, hogy nem ásott
el a fokhagymás, hanem én őt. Órák kérdése, hogy valaki
megtalálja a szétlapított koponyáját és a G Mercit a
kikötőben.” Levi agya végre beindult, és mint mindig,
amikor érezte, hogy a gondolatai vezetnek valahova,
elkezdte rágni a bal keze körmeit. „A csaj ott volt a
házban, fasz tudja, miért. Hamarosan kiderítem. De a
lényeg, hogy ezek szerint lenyúlta az oroszok kocsiját. A
fej és a verda egy helyen, ebből rögtön megtudják, hogy
kinyírtam a fokhagymást, és hogy nálam van a Palotai
lánya. Na, ezt rakjátok össze, köcsög ruszkik!” Levi a
megrágott körmét mustrálta. „Mert ezt, baszd meg, még
én sem tudom összerakni. Egyelőre.”

Janka meglepetten nézte, ahogy Levi hirtelen kipattan

a kocsiból, letöri a mellettük álló öreg Skoda antennáját,
és a többi autót méregeti. „Ez persze azt is
jelenti, tudják, hogy a Porschéval húztunk el” —
gondolta, és elindult egy Alfa felé.
— Hova mész? — kérdezte Janka.
— Kell egy másik verda.
— Szuper. Erre jutottál? Ez igen! És az én kocsim
miért nem jó?
Levi sóhajtott, és türelmesen kérdezte:
— Rendben, hol a kocsid?
— Hát, ahol lakom. A… a ház előtt — mondta a lány
bizonytalanul.
Levi visszahajolt a Porschéba. Visszafogottan, de
indulatosan azt mondta:
 — Figyelj, ember! Azok a csávók, akik a házad előtt
voltak, azok nem… nem kedvesek. Azok… — Levi
kereste a szavakat, nem akart egy angyal előtt csúnyán
beszélni, végül csak annyit mondott: —… rossz emberek.
Érted? És akihez vittek volna, az még náluk is… — Levi
sokféleképpen tudta volna jellemezni Oszkárt, de most
nem tette. —… még náluk is sokkal rosszabb, érted? —
Nem, Janka nem értette, és nem is a fiú mondanivalója
vágta mellbe, hanem az, hogy valaki úgy szólította meg,
hogy „ember”. Janka az ideges fiú értelmes, barna
szemébe nézett, és csak azt gondolta: „Ez mekkora
paraszt!”
 VACZLÁV

Óriásplakátok suhantak az autóút mellett, a barna mezők

és kisebb erdőfoltok mögötti domb gerincén feltűnt az
épület teteje meg a hatalmas rács, amire a neonbetűk és
játékkártyák kerültek volna körülfogva a szálloda nevét.
Laposabb lett a környék, és most már a váz felét is tisztán
lehetett látni a távolban, az óriáshirdetések és lassabban
haladó teherautók közt, még ilyen nagy tempónál is.
— A világ legnagyobb madárijesztője. — Szendrő
kérdőn nézett Vaczlávra. — Érted? Madár. Na. Palimadár
— mondta a Balaton királya cinkosan mosolyogva.
Nyilvánvaló volt, hogy ezt a poént nem először süti el. A
sors iróniája, hogy Mojzes bácsi álma, a Royal Flush
Pókerhotel soha nem épült meg, de a luxusszálló leendő
hallja a tízemeletes betonváz alján, Balatonlelle mellett, a
semmi közepén azoknak az embereknek a kedvelt
találkozóhelye lett, akik most a Nagy Vak helyett keresik
a nagy pénzt. Egy ujjal sem értek Szendrőhöz. Nem
motozták meg, nem kérdeztek tőle semmit. „Kávét?”
Ennyit akart tudni Vaczláv testőre egy McDonald’s-os
tálcával a kezében, amikor a nyomozó kiszállt a
kocsijából. Néhány órával ezelőtt Szendrő még otthon az
erkélyen álló asztalánál ült és méregette a poloskát.
„Úgyis szétszednek darabokra, semmi értelme. A
cigisdobozba? A hajamba? Semmi értelme.” Még a
fegyverét is a kocsi ajtózsebében hagyta. Vaczláv máris
nyert. Azzal, hogy gond nélkül kimondta a találkozó
helyszínét a telefonba, és csak két testőre bóklászott az
elhagyatott, félbeszakadt építkezés előtt, azt jelezte, hogy
a hatóságoktól egyáltalán nem tart. Nem kerestek
poloskát vagy fegyvert Szendrőnél. Vaczláv máris túljárt
az eszén. — Melyik a legegyszerűbb kérdés, amit egy
férfi feltehet egy másik férfinak? — kérdezte. Úgy ült egy
téglarakáson, mintha királyi trón lenne. Még az alkarja is
úgy pihent a téglákon mint díszesen faragott karfán.
Lábát szinte nőiesen keresztbe tette, és az egyiket
finoman lóbálta.
— Hogy mi van? — kérdezte Szendrő. Vaczláv olyan
nyugodt és kedves volt, mintha épp a nyolcéves fiát
kérdezné ki környezetismeretből. Ennél hatásosabb
erődemonstráció nem létezik. — Mi a legegyszerűbb
kérdés, amit egy férfinak fel lehet tenni? — ismételte.
Szendrőnek nem volt hova ülnie. Javasolhatta volna,
hogy menjenek néhány méterrel arrább, ahol több kisebb
téglarakás volt. Mégis inkább állt, mint alattvaló a király
előtt. — Kurva egyszerű. Két szó. Egy kérdés. Mégis a
legnehezebb, amit feltehetsz — fűzte tovább a szót
Vaczláv.
— Figyelek — mondta Szendrő, aki nevetségesnek
tartotta, ha valaki úgy beszél, mint a bölcs keresztapa a
kedvenc filmjéből. Látott már homlokig bekokainozott
pitiáner bűnözőket így viselkedni kihallgatáskor. De ezt
az embert itt nem rúghatta le a székről. Nem röhöghette
ki, mielőtt váratlanul, tiszta erőből fülön csapja, és nem
hivatkozhatott egy társra, aki már úgyis mindent
beköpött.
— Mit akarsz? — kérdezte Vaczláv.
— Tessék?
— Mit akarsz? — ismételte Vaczláv. — Ennyi. Ez egy
férfi számára a legnehezebben megválaszolható kérdés.
Két szó. Olyan egyszerű, nem? Mégis olyan… —
folytatta, és széttárta a karját.
Szendrőnek már nem volt türelme leplezni, hogy unja
a játékot, és közbeszólt.
— Adok két percet, hogy elmondd, mit akarsz,
faszkalap.
És Vaczláv elmondta. Nem két perc alatt, hanem majd
húsz percen keresztül, érthetően, kitérők és
keresztapázás nélkül. A nyomozó egy szó nélkül
hallgatta végig. Amikor már kifelé tartott, és Vaczláv
utánaszólt, hogy „jaj, majdnem elfelejtettem. Ugye, azzal
a kis kurvával nem lesznek problémák?”, már meg sem
rebbent a szeme. Húsz perc alatt elvették tőle mindazt,
amiben hitt. És lezárásként lekurvázták a nőt, akit
szeretett. De Szendrőt már nem érdekelte. Döntött.
Balatonvilágos magasságában megcsörrent a telefonja.
Fichtmayer kereste. Szendrő nem vette fel. Már nem is
gondolkozott azon, hogy miért pont most hívja egykori
barátja és felettese. Szendrő az autópálya-sávok
elválasztó vonalait nézte, mint öngyilkos a Duna
csillogóan fodrozódó víztükrét, miközben zuhan. Amikor
már nincsen visszaút, és a döntés visszavonhatatlan.
Amikor már csak egy dolog következhet. Amitől minden
jobb lesz. A becsapódás.



A taxiban csend volt. A hosszú lába miatt Zmyeyának

jutott az anyósülés, Palotai összepréselve ült a hátsó
ülésen, a másik két orosz között. Fejét csóválva tűnődött
a helyzet komikumán, majd sokadszor a telefonját nézte.
Sem Éva, sem Janka nem hívta vissza. Az egyik orosz
halkan káromkodni kezdett, és a nyálával próbált
kidörzsölni néhány vércseppet a nadrágjából. Számtalan
lehetőség játszódott le Palotai fejében, de egyszerűen
nem értette, Janka hogyan kerülhetett oda a Mályinka
utcába. Jobban belegondolva már azt sem értette, hogy ő
maga mit keres itt, ezen a szűk helyen, ebben a
kényelmetlen helyzetben, miközben eddig a világ egyik
legkényelmesebb autójával közlekedett. Palotai nem
filozofált. Nem hitt a sors jeleiben. Nem használt
metaforákat, és nem vont párhuzamokat. Mostanáig.
Zmyeya már egy ideje telefonált valakivel. Halkan,
bennfentesként. Majd hátranyújtotta a készüléket, és
biccentett Palotainak.
— Gyurikam. Jol vagy? — kérdezte Stychkin, de nem
várta meg a választ. — Mindig csak a baj van a nokkel.
Nekem is van harom lanyom. Papa így, papa úgy, jaj, de
szeretlek, papa. De amikor mar tudnak gondolkodni,
akkor mindig baj van. Megtanuljak azt a szot, hogy „en”,
es onnantol veged. — Stychkin karcosan nevetett. De
Palotai nem. Várta a folytatást. Úgy érezte magát, mint
egy sápadt, alacsony, vékony kisiskolás, akit a
tornatanára látszólag bátorít, valójában megalázza
mindenki előtt. „Vannak sportágak, ahol nem az izomzat
a lényeg. Te is jó leszel majd valamiben, fiam!”,
emlékezett vissza a gyerekkorára. Akkor még azt hitte,
hogy a tornatanár komolyan beszél. — Ne aggodj
Torokbalint miatt, Gyurikám. — folytatta Stychkin. —
Majd lesz masvalaki, aki megmondja, amit tudnunk kell.
Zmyeya majd intezi. Ne haragudj. — Az orosz furcsán
artikulálta a magánhangzókat, mint mindig. A
háttérzajból ítélve egy étteremben ült, körülötte németül
beszéltek. Palotai nem haragudott. — Gyuri, nem lesz
tobb ilyen. Igerem. Van fontosabb. — A reggeli forgalmi
dugóban álltak. Melléjük gurult egy Opel, benne egy
fiatal férfi szélesen mosolyogva, megállás nélkül
bólogatott. A másik sor gyorsabban haladt, így Palotai
meglátta a Vectra hátsó ülésén a két tipegőt, gondosan a
gyerekülésbe rögzítve. Szavalhattak vagy énekelhettek,
az apuka pedig adta a ritmust. „Morzsák”, gondolta
Palotai. „Barackléfoltok.” Palotai utálta a sors jeleit.
Mindent utált, ami felette állt, és amit nem irányíthat.
Ezért sem jött ki Gasparival soha. — Adom Lazarescut, o
majd mondja neked. Azonnal indulnotok kell — zárta le
a maga részéről Stychkin, és kisvártatva megszólalt a
román ügyvéd. Közölte, hogy a keceli és kiskőrösi telep
bedőlt, és hogy egy száztonnás szállítmány érkezik Nyírj
estanyára a depóhoz, amit felügyelni kéne, hogy ne
fordulhasson elő ugyanaz, mint Törökbálinton.
Valakinek. Aki ismeri a nyíregyházi vámosokat. A Vectra
már rég átjutott a kereszteződésen, de egyik orosz sem
szólt a taxisnak, hogy a másik sávba kéne áttérni. Csak
türelmesen néztek maguk elé, és a fékezéseknél
előredőlögettek.
— Rendben. Indulok, amint… — Palotai nézte a
dugót, a bamba taxist és a távolban ragyogó Erzsébet
hidat —… amint tudok. — A román néhány magyar és
orosz nevet sorolt. Ők kísérik el Nagyváradra. „Útba esne
Onga. Meglátogathatnám a kölyköket és Évát”, gondolta
Palotai, majd ismét eszébe jutott a tornatanár és az
osztály gúnyos röhögése. Nem. Nem esik útba.



Mojzes bácsi meggörnyedt teste lassan lecsúszott a

pengéről a földre. „Nem gondoltam volna, hogy egy vak
ember szemében is látszik az a bizonyos pillanat
közvetlenül a halál előtt” — gondolta Bánfi. Az
öregember garzonlakásának mosdójába ment, és
komótosan lemosta a kést. „Ki kell kapcsolni az
emlékezetet. A józan észt. Az érzelmeket” — gondolt
vissza a Duna-parti beszélgetésre Levivel. Sok másra is
emlékezett, de nem esett jól neki. Úgy döntött, hogy van
még elég ideje pihenni. Feltűrte a pólóját, a mexikói
farkast ábrázoló tetoválás alatt meghúzta a vékony
gumicsövet, és beszúrt magának egy löketet az alkarjába.
„C
Canis lupus baileyi.” A lüktetés a fülében és a kézremegés
hamar elmúlt. Bánfi nem volt drogfüggő, legalábbis ezt
magyarázta be magának. Kellett néha a
fájdalomcsillapító, ami azt a fájdalmat enyhíti, amit nem
lehet egy aszpirinnel elintézni. A boldogság végigfutott
az ereiben, hátradőlt a Nagy Vak vécéjén ülve. „Ez egy
csendes éjszaka.” Behunyta a szemét. Nem tudta, miért
kellett megölnie az öreget, de Bánfi soha nem kérdezett.
„Ő már nem kell. Lebukott” — mondták. „Akit feldobott,
az valamiért még mindig életben van, és ez így veszélyes.
Nem szeretjük a tanúkat.” Ennyi hangzott el. Furcsa
érzés fogta el, és nem értette, hogy miért pont a Levivel
folytatott beszélgetés jutott eszébe. Néha, félálomban vele
társalgott. Sohasem komoly dolgokról. A legegyszerűbb
témákat vitatták meg. Motortípusokat például, vagy az
NB I-et. Az apjával is álmodott. Ezek inkább megtörtént
események voltak. Amikor megtanította korcsolyázni,
vagy amikor együtt választottak iskolatáskát. Csupa szép
emlék. Aztán felébredt, és szégyellte magát. Az álmait
nem volt képes irányítani. Ilyenkor nem tudta
kikapcsolni az érzelmeit. Ezért is utált aludni. A
megoldás a kábítószer volt. Pontosan tudta, mekkora
adagra van szüksége, hogy egyik pillanatról a másikra
kiürítse az agyát, mélyen aludjon, és ne álmodjon semmit
sem. A koszos bukóablakon keresztül bámulta a tintakék
eget. „Egyél, egyetlenem! Vastagodj! Hízz!” — suttogta
Bailey a sarló alakú holdnak.
 

Mi zajlik le egy férfiban, amikor meghoz egy életre szóló

döntést? Mi vezérli? Mennyi az érzelem, és mennyi a
józan gondolat? Amikor egy vitorlázó életében először
első fokú viharjelzésnél mégis vízre száll. Amikor egy
kamasz életében először nem használ óvszert. Amikor
egy békés ember életében először bosszút akar állni.
Amikor szívverése szétfeszíti a mellkasát, és az
elhatározás, az akarás olyannyira elhatalmasodik rajta,
hogy nem létezik az az áldozat, amit ne hozna meg.
Amikor beszámíthatatlan, és az adrenalin a halántékában
lüktet. Kettner István mégis halálos nyugalommal vette
át a 32-es kaliberű, zsírpapírba csomagolt Seemann
kézifegyvert a kötött sapkás, borostás albántól.
Kettnerben nem lüktetett semmi, épp úgy számolta le a
pénzt a Jaguarjában ülve, mint a pár méterrel arrább álló
nyaraló pestiek az aprót a hekkesbódénál. „Tudatlanok.
A hekk nem is balatoni hal” — gondolta Kettner,
miközben átadta a bankjegyköteget az albánnak.

Csilla aludt, Kettner csodálattal nézte. Mindent

imádott rajta. A teste hajlatait, íveit, ahogy feküdt, a
szabadságot, amit még álmában is sugárzott, a kis piros
szíves tetoválást, de legfőképp azt a tulajdonságát, hogy
mindent, ami rossz, be tud tenni egy kis fiókba, és örökre
elzárja. Melyik nő lenne képes szeretkezni azzal a
férfival, akit szívből szeret, ugyanazon az éjszakán,
amelyiken megerőszakolták? Ez a nő tényleg egy csoda.
Kettner nem akarta, de Csilla sok pezsgőt ivott, és a
fülébe suttogta, hogy segítsen felejteni. „Bármit” —
mondta erre Kettner, a nő pedig ránézett, azzal az
álmatag pillantásával. „Akkor azt kérem. Bármit. Most.”

Kettner az ébredő Balaton-partot nézte. Családok

felfújható delfineket és sporttáskákat cipeltek, ujjatlan
pólós sutyerákok eloldották az éjszakára leláncolt
bérelhető vízibicikliket, és az elsőként kisült lángosok
szaga szállt a levegőben. Szép nyár lesz. Kettner a
kesztyűtartóba tette a fegyvert, és kinyitotta a
lőszeresdobozt. Nézte a gondosan sorba rakott golyókat,
egyet kivett közülük, és szemrevételezte. Kettner nem
volt katona, és soha nem látott valódi fegyvert, kivéve,
amikor egyszer ráfogtak egyet. Mustrálgatta a lövedéket.
Az aranyosan csillogó hüvelyt és a félig belepréselt
ólomfejet. De nem kezdett filozofálni arról, hogy egy
ilyen pici tárgy hogyan képes életeket kioltani. Átfúrni
testeket. Egy pillanat alatt leállítani létfontosságú
szerveket. Kettnernek csak egy gondolata volt, miközben
a rádióból szóló szvingzenére vezényelt a golyóval a
kezében, hogy belső nyugtalanságát csillapítsa. „Egy
darab hekk nincsen a Balatonban. Ugyanis tengeri hal.”



Levi hirtelen odafordult a lányhoz.

 — Figyelj ide! — förmedt rá. — Mindent el fogok
mondani, oké? Beszélgetünk majd, amennyit csak akarsz,
de most el kell innen tűnnünk valami biztonságos helyre.
És ehhez kell egy verda, ami nem ez, oké? Azt kértem,
hogy várj a kocsiban, nem?
Janka elhúzta a száját, és a cipője orrát nézte. Levi már
nekiállt volna a harmadik kiszemelt autónak, de a lány
utánament. A fiú nem véletlenül szerette volna, hogy
Janka kimaradjon a dologból. A lány minden alkalommal
talált rá magyarázatot, hogy az adott autót miért nem
szabad ellopni. A francia egyterűben babaülés volt, és mi
lesz a szegény családdal? A Suzukiban Dean Martin— és
Szécsi Pál-kazettatokok, hátul egy kalap. Tehát
öregemberé lehet, és mit szól majd a nyomorult
nyugdíjas, ha reggel lejön, és nincs itt az egyetlen
vagyona? A szegény melós, a szegény egyetemista, a
szegény kutyabarát. „Csak mert le volt hajtva a hátsó
ülés, pokróccal letakarva, és egypár kibaszott kutyás
matrica virított a szélvédőn” — gondolta Levi ingerülten.
— Jó! — mondta végül határozottan, fújt egyet,
eldobta az antennát, és a lányt a kezénél fogva
visszacibálta a Porschéhoz. — Akkor ezt másképp oldjuk
meg.
— Igen? És hogyan? — kérdezte Janka, miközben
majdnem megbotlott.
— Mindjárt meglátod.
 A Porsche befordult egy rákospalotai mellékutcába.
Sötét műhelyek, raktárak, egypár rég bezárt kocsma.
Fáradt munkások és éber munkanélküliek gyülekeztek itt
délutánonként, amikor a közeli alkatrészgyár még virult.
Most halálos csend uralta ezt a szellemutcát. Levi kiszállt,
átnyúlt a kerítésen, kicsit tapogatózott, megtalálta a
kulcsot. Bedugta a zárba, és megnyomott egy gombot a
kertkapu mellett. Sikerült. Az elektromos kapu
csikorogva nyílt, és behajtottak az autószerelő műhely
udvarába. Semmit nem változott, mióta Levi utoljára itt
járt. Talán egy kicsit még lepukkantabb lett. Régen
tömött sorokban álltak itt a javításra váró jobbnál jobb
autók, most csak néhány roncs és utánfutó állt elszórtan
az udvaron. Levi felemelte a műhely billenő bejárati
ajtaját, begördítette a sportautót a szerelőakna fölé, és
felkapcsolta a gyér, sárgás világítást. Janka kiszállt és
csodálkozva körülnézett.
— Ne nyúlj semmihez! — figyelmeztette Levi. „Miért,
mit lehetne itt tönkretenni, te hülye?” gondolta Janka. —
Minden olajos. Koszos leszel — lepte meg a fiú.
Miközben Levi nekiállt gyors, ugyanakkor szakszerű
mozdulatokkal körbeszigszalagozni a Porsche megfelelő
alkatrészeit, Janka leült egy padra, és még mindig tágra
nyílt szemmel nézelődött. Még soha nem járt ilyen
helyen. Nem mintha olyan különleges lett volna ez a
lerobbant autószerelő műhely, de az átélt események
után egy ilyen egyszerű helyszín megnyugtató volt
számára. Nézte az állványokat, a szerszámokat, és újra
megfogalmazódott a fejében a kérdés: Mi lett azzal a
férfival, aki a Porschét vezette? Az hova tűnt? Ez a fiú
csinált vele valamit? Ha igen, akkor mit? És mi a
jóistenért akarta az apja megöletni orosz
óriásmajmokkal? Janka már levegőt vett, hogy
kérdezzen, amikor Levi egy kartonpapírral állt elé, rajta
színskálával.
— Válassz!
— Tessék? — kérdezte Janka.
— Válassz színt. De valami egyszerűt, ha lehet. A
metálfényt és a többrétegeseket dobjuk, mert azok… —
Levi észrevette a lány értetlenségét. Arckifejezése
ennivaló volt. Végighúzta az ujját a palettán, kicsit
hezitált a zöldnél, majd a citromsárgánál, de Levi rázta a
fejét. „Túl feltűnő.”
— Azúrkék — mondta a lány büszkén mosolyogva.
— Értettem! — felelte Levi, és bekapcsolta az olcsó
rádiót. Nem zenei aláfestést szeretett volna a művelethez,
hanem nyugodtan gondolkozni. Lesz még idejük
beszélgetni. A lakkozás volt Levi meditációja. Sokan nem
értették. Sokan azt sem értik, ha valakinek a porszívózás,
a mosogatás vagy a kötögetés az.
Bármelyik másik éjszakán még romantikusnak is
tűnhetett volna, ahogy Levi beindította a festékszórót, és
fölvette a porálarcot, Janka pedig ébredező érdeklődését
egy Tuning magazinba rejtve lapozgatott, ami mögül
néha kikandikált, és a koncentráltan dolgozó, festékfoltos
fiút nézte az azúrkék felhőben, miközben Seal
klasszikusa szólt: „Kiss from a Rose”.



Janka a kéken csillogó Porschét csodálta.

— Szép lett! — áradozott.
— Trágya munka. Le kellett volna csiszolni, alapozni,
zsírtalanítani, mielőtt lefújom. Jó, ha kitart a város
határáig…
Levi megtántorodott. Teste lüktetett a begyulladt
sebektől, a csípőjében ragadt lövedék miatt nem
támaszkodhatott a bal lábára.
— Jól vagy? — lépett mellé aggódva Janka.
— Mindjárt jövök — mondta a félmeztelen fiú, és a
műhely öltözőjébe bicegett. Megeresztette a zuhanyt,
vetkőzni kezdett, és a keze ügyébe készítette a smirglis
szappant. A durvát.
Janka telefonja üzenetet jelzett. „Hívj, kicsim,
aggódom. Tényleg beszélnünk kell.” Mindezt sok
elütéssel és nagybetűkkel olvasta a kijelzőjén. Megható
volt. „Mi van velem? — kérdezte magában a lány. — A
világ összeomlik körülöttem, mégis egy rohadt
autószerelő műhely és egy kurva üzenet hat meg. Értem
már. Én vagyok a hülye, és mindenki más normális.
Ez mind teljesen normális. Ez a fiú is, akiről semmit
sem tudok, mégis beszálltam a kocsijába. És a
robbantások a Belvárosban. Normális, nem? Persze. Én
meg itt ülök és meghatódom azon, hogy apám életében
először üzenetet írt nekem.”
Levi közben átsietett a villanyszerelő pulthoz, és
felmarkolta azt a szikét, amivel a vékonyabb drótokat
szokták blankolni, majd megkérte a lányt, hogy
hangosítsa fel a zenét. Épp egy diszkószám szólt, amiben
a fekete énekesnő idegesítően magas hangon hajlította a
dallamot.
— Még! Hangosabbra! Told fel csutkáig! Az, az! Így jó
lesz — kiabálta túl Levi a zenét a zuhany alól. Janka
értetlenül hallgatta kintről a fiú hamisan visító szólamait.
Miközben körbejárta a műhelyt, néhány fényképre lett
figyelmes a címlaplányok és feltuningolt nyerges
vontatók poszterei közt. Az egyik fotón Levi és vigyorgó
barátai. Egy másikon Levi pár évvel ezelőtt és két kisfiú,
ikrek, fülig érő szájjal, egy Ferrari mellett, ami a műhely
udvarában áll.
— Kik ezek? — kérdezte Janka.
Levi tiszta, fehér pólóban, vizes hajjal lépett ki az
öltözőből, két osztrák rendszámmal a kezében.
— A bal oldalin a barátaim — válaszolta. Ő is rég látta
már ezt a képet Dinivel, Bánfival és Ferkóval. Fiatalon,
ragyogóan, még előttük a jövő. Dini pattanásos arca,
előtte a kölyökkutyája, amit gyengéden fogott, mert Dini
imádta az állatokat. „Kis ártatlanok”, mondta mindig.
Ferkó a flegma műmosolyával: „Úgyis én leszek a nagy
király, hogy kapjátok be mind!” És Bánfi, aki utálta, ha
fotózzák. De ezen a képen még ő is mosolygott. És nem
azért, mert megerőltette magát. Boldog volt. Barátok.
Örökké. Ide, erre a helyre jöttek suli után Leviért. Innen
indultak Bánfiért a bokszterembe. Itt lövöldöztek
légpuskával festékesdobozokra. Itt vágták le az S 500-as
Merci tetejét. Rég volt.
Janka észrevette a melankóliát Levi tekintetében.
— Mi ez a hely? Elárulod? — kérdezte.
Levi válaszolhatott volna neki. Ahogy ez a göndör
hajú tünemény nézett rá, őszintén érdeklődve, a térdig
érő csizmája kék festékpöttyökkel teli, a táskáját pedig
úgy markolta, mint egy titkos kincset. „Nem egy
kibaszott randin vagyunk, cseszd meg!” — volt Levi első
gondolata, és a csavarhúzót kezdte keresni, de ha a
szeme nem is, minden más porcikája a lányt figyelte.
— És ők? — Janka a kisfiúkra mutatott.
— Ők… — Levi elakadt. Ők Németh József ikrei
voltak. A jókedvű autónepper kölykei. Akiket jó volt
viccesen becézni. Az apjuk az a kövér pasi volt, aki
sokszor hozott autókat, amiket gyorsan és olcsón helyre
kellett hozni. Aki jó ember volt. Akit Bánfi megölt. —
Csak egy ügyfél gyerekei — mondta Levi halkan, és
felcsavarta az osztrák rendszámtáblákat. — Indulhatunk.
A kék Porsche kigördült a rákospalotai mellékutcára.
— Tényleg szép lett — mosolygott Janka.
— Azúrkék, mi? — kérdezte Levi cinkos mosollyal, és
tövig nyomta a gázpedált, mintha ezzel kipréselhetné a
múlt emlékeit az agyából.
 

A lány combja ritmikusan rángatózott, miközben

elélvezett. Bánfi elvarázsolva nézte a szerelme eltorzult
arcát. „Akkor igazán szép egy nő, ha ilyenkor is szép” —
gondolta, és gyengéden simogatta a hormonviharral
küszködő prostituáltat. Szertartásszerűen kiszállt a
nőből, és előkészített két adagot. Boldog volt, mert
egyszerre volt vele az a két társ, akiben még megbízott. A
kurva és a heroin.
Amikor kilépett, épp felkapcsolták a karácsonyi
világítást, és ettől majdnem elmosolyodott. A forgalmas
körút hangulata jó érzéssel töltötte el. A naplemente. A
fények és a békés moraj. A boldogság az emberek arcán.
A dugóban álló egyik autóból hirtelen az apja nézett
vissza rá kedvesen, mint amikor még minden rendben
volt, és az anyja még élt. Amikor figyelmesebben
odanézett, már őt is látta. Gyönyörű édesanyja vezette a
kocsit, és a hátsó ülésen ott ült a kis Bánfi, alig tízévesen.
Be sem állt a szája, valamit nagyon magyarázott a
szüleinek, akik nevettek ezen, és büszkén egymásra
mosolyogtak. „Mit nem tud ez a gyerek.” A túloldali
buszmegállóban az edzője állt. Körülötte néhány kissrác
mindenfélét kérdezgetett a türelmes, kövér mestertől, aki
karácsonyi csomagokat szorongatott a hóna alatt. Az
egyik lámpadísz, egy kis angyal épp közölte a többiekkel,
hogy „én majd megkeresem”, és elrepült a csillagok közé.
„Szentek vagytok mindannyian, béke veletek.” Bánfi
félmosolya lefagyott, amikor az egyik autóban meglátta
Levit. Sokkal valóságosabbnak hatott, mint a többiek.
Trolibusz suhant el közvetlenül Bánfi arca előtt, és
amikor eltűnt, az út hirtelen kiürült. Bánfi egyedül állt a
hajnali József körúton. Sehol egy lélek, egy hang, kivéve
az a tompa, meg nem szűnő, mély zúgás és a sárgán
villogó közlekedési lámpák. Szíve erősen vert, és a
magány fájdalmasan, csiklandósan terjedt szét a bőre
alatt, mint egy üres burokban szabadon eresztett
hangyaboly. Gyűlölte a ki tisztulás kínját. Elővett a
zsebéből egy fekete-fehér nyomtatott arcképet. A
következő célpont.



Kettner nemcsak lőfegyvert vásárolt ezen a ragyogó,

vihar utáni reggelen, hanem pékárut, olasz sonkát és egy
palack rizlinget is. Jól fésült és makulátlanul öltözött volt
most is, mint mindig. Felsietett a lépcsőn a nyaralóhoz, és
amikor belökte a hálószobaajtót, megértette, miért kísérte
hazáig az a rossz előérzet. A nyaraló üres volt. Csilla
eltűnt. Kettner eleinte még nyugodtan, majd egyre
feldúltabban vizsgálta át a szobákat. Csilla széttépett
ruhái ott hevertek a fürdőszobában. A köntös is, amit
éjszaka viselt. A férfi azonnal nyomkodni kezdte a
mobilját, ki is csöngött egy rövid ideig, aztán hirtelen
„foglalt” jelzés szólalt meg. Kettner újra hívta, de a szám
már nem volt elérhető. Az ágy szélére ült, hogy
összeszedje a gondolatait, megnyugodjon. Még a paplant
is lerántotta, hátha, de csak Csilla finom, vaníliás illata
csapta meg az orrát, az ágy üres volt. Nem talált vért,
koszos férfibakancsoktól származó lábnyomokat vagy
törött poharakat. Egyedül Csilla mobilja hiányzott a
lifegő töltőkábel végéről. Nem hiányzott semmi a
gardróbból, egy darab ing sem, az összes lepedő és
törülköző is a helyén, minden, amit esetleg magára
tekerhetett volna. Ő alig két órát volt távol, abból
másfelet azért, mert ennyit késett a másnapos albán.
Hirtelen felpattant, beült a Jaguarba, és elindult Csilla
siófoki apartmanja felé. Nem vette észre, hogy egy
csónakház mögött várakozó autó is beindította a
motorját, és utánaindult.



Pár perccel ezelőtt valahol a Balaton-parton kinyílt egy

autóablak. A sofőr egy utolsó pillantást vetett Csilla
csörgő mobiltelefonjának kijelzőjére. „Bejövő hívás:
Kettner István.” A nádasba hajította a készüléket. A
csörgés csak akkor némult el végleg, amikor a telefon
elmerült a zöldes vízben.



Janka beletúrt a hajába, és kínjában felröhögött.

— Szóval téged az orosz maffia üldöz, engem meg a
magyar. Az apám egy gengszterfőnök, aki mindenkit
elárult, ezért rengeteg ember meghalt, és neked… -Janka
idegesen nagy levegőt vett —… neked konkrétan
fogalmad sincs arról, hogy most mit kéne csinálni, és
hová mehetnénk. Ugye? Jól értem? — Levi bólintott.
Tényleg nem volt fogalma róla. — Agyas egy bűnöző
vagy te, mit mondjak. — A lány hangja remegett. A jég
hátán is megélne, talpraesett, független és művelt, nyitott
mindenre, bármi hülyeségben benne van, ha az csak egy
apró emlékezetes pillanatot okoz is, amit az unokáinak
elmesélhet, miközben a fotóalbumot lapozzák majd. Ezt
gondolta eddig magáról. De most itt ült, az Erzsébet híd
alatti parkolóban egy orosz maffiózótól lopott
sportautóban, a délelőtti forgalom zúgása majd
szétrobbantotta a fejét, és egy vadidegen sráctól kell
megtudnia, hogy az apja mivel foglalkozott az elmúlt tíz
évben. — Mégis, mi lesz? Megölnek? — kérdezte Janka
tanácstalanul.
— Kit? Engem vagy téged? — Egymásra néztek. —
Nem tudom — folytatta Levi halkan. — Nem tudom, mi
lesz. Azt tudom, hogy… — A fiú nyelt egyet, maga elé
bámult. — Meghalt a két legjobb barátom. És meghalt az
az ember, aki… akiben bíztam. Én meg valahogy
túléltem. És tudod, hogy mi a legdurvább? — Janka
figyelte a fiút, aki egyre indulatosabban beszélt. — Hogy
azt se tudom, hogyan haltak meg. És hogy miért. Itt
vagyok, pattogok jobbra-balra, mint egy kibaszott
flippergolyó, valahogy túlélek mindent, de egy percem
sincs, hogy magamhoz térjek, fáj mindenem, dől belőlem
a vér, és nem tudom, hogy mi a kurva isten történt
tulajdonképpen! — Janka megszólalt volna, de a fiú
folytatta. — Ha a fejemet tízszer ebbe a kibaszott
kormányba verném, akkor se tudnám! — kiabálta, és
reflexből a halántékához nyúlt. Ez volt az a seb, ami
ilyenkor mindig felszakadt. Ami mindenről tehet. Az a
golyó, ami egy fejlövés is lehetett volna, és ami kiütötte
Levit Törökbálinton. Hullazsákban kéne lennie, mint a
többieknek. És most oda is kívánta volna magát, ha nem
ül mellette ez a lány. — A faszomba — suttogta
bocsánatkérőn. A könnyeivel küszködött. Fáradt volt.
Dühös és tehetetlen. Egyetlen ember maradt, akihez
fordulhatott, és gondolkodás nélkül Oszkár felé is vette
volna az irányt. Ha nem ül mellette ez a lány. A lány.
Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy a kulcs a kezében
van. Az egyetlen lehetőség, ami maradt. „Ki kell
kapcsolni az emlékezetet. A józan észt. Az érzelmeket”,
mondta mindig Bánfi. „Magadra gondolj! Legyél mindig
önző, pusztítóan könyörtelen, ravasz. Kapcsold ki az
érzelmet, mert az megöl.” Levi meghozta a döntést. Mit
nem adna Oszkár ebben a kiélezett helyzetben valakiért,
aki lojális hozzájuk, oroszt ölt, és még a Palotai lányát is
leszállítja. Mindent. Háború van. Levi végigsimított az
arcán. — Bonyolult dolgok ezek — mondta halkan, és
beindította a motort. Vonásai megkeményedtek. — Hívd
fel apádat! — parancsolt röviden a lányra, és
kikanyarodott a parkolóból. — Biztonságos helyre
viszlek.
 

A Monte-Carlo zárva volt. Ahogy Csilla siófoki

apartmanja is, ahonnan Kettner az étteremhez érkezett a
nő után kutatva. Az apartmanban nem talált használható
nyomot. Nem járt ott senki. Csilla összes személyes
tárgya a helyén, a ruhái, az ékszerei és minden egyes
ajándék, amit Kettnertől kapott. Karácsonyra egy
méregdrága Gucci koktélruhát vett neki. Az volt a
kedvence. Mintha aranyból lenne, úgy vigyázott rá. Az is
ott lógott a szekrényében. Kettner István még ült egy
kicsit az autóban étterme bejárata előtt, és erősen
gondolkodott. Végül a fegyvert a zsebébe tette, és a
bejárat felé indult. Ő sem tudta, miért jött ide. Az
erőszakról csupán néhány apró nyom árulkodott. Kettner
az asztalt a helyére tolta, és a lábával arrább lökte a
szilánkokat. A poharak darabjait, amik akkor estek a
földre, amikor Vaczláv meggyalázta a szerelmét. A
napfény a leeresztett redőnyökön keresztül sütött a
helyiségbe, és a tunéziai anyagokból készült bárpult
különösen szépen ragyogott ebben a megvilágításban.
Kettner egy üveg Chivas Regalt bontott magának, a
pulthoz ült, és elgondolkodott. Kit hívhatna fel? Mit
tehetne? Életben van-e még Csilla egyáltalán? Hogy
nézhet ki az a Vaczláv, akiről sokat hallott, de még
sohasem látta? Mit gondolt a felesége, amikor ő az
éjszaka közepén, a színházi előadás után, lefekvés helyett
egy hívásra felpattant, és hogy a gyerekek fel ne
ébredjenek, csak annyit suttogott: „Mennem kell
Siófokra. Vészhelyzet van.”
Épp lehúzott egy adag Chivast, és lassan letette a
márványlapra a poharat, amikor a padló recsegésére lett
figyelmes. Néhány lépésre tőle ott állt egy férfi, és
fegyverével a fejére célzott. Szendrő a mutatóujját a
ravaszra helyezte.



Sötétedett. A fehér vonalak szaggatottan suhantak el

alattuk az országúton. Rockzene szólt a rádióból. Az
ablakok lehúzva, Janka élvezte az arcának ütköző
légáramot. Tovatűntek mellettük az olcsó dinnyék és az
azoknál is olcsóbb kurvák. Úgy tűnt, hogy ez az út
sehova sem vezet. Valójában százötvennel mentek, és
már csak pár óra volt Nyírbátorig. Levi talán azért tekerte
az ablakokat le, a zenét pedig fel, hogy ne kelljen
beszélgetnie. „Négy dinnye egy szopás” — matekozott
futólag. Célba akart érni, hogy megszabaduljon élete
legédesebb terhétől. Csak arra tudott gondolni, hogy
Janka biztonságban legyen. Utána jöhet minden más.
„Csak érjünk már oda, és…” — fohászkodott, és eszébe
jutott, hogy még a lány nevét sem tudja. Hirtelen kihajolt
az ablakon, túlüvöltötte a zenét és a menetszelet:
— Egyébként Levente!
 — Palotai Janka! — ordított vissza a lány habozás
nélkül, és még az eközben eltorzult, szeplős arca is
gyönyörű volt, főleg amikor a keresztnevét kiáltotta.
„Elbaszott egy romantika” — gondolta Levi az utat
nézve. „Elcseszett egy helyzet” — merengett Janka a
fákat nézve, de közben mosolygott. Jól érezte magát. És a
legnagyobb biztonságban. Egy gumival összefogta a
haját. „Ez az út akár örökké is tarthatna.”



Az albínó lassan ide-oda tipegett a hálószobájában,

mintha táncolna. A buborékok lassan szállingóztak
felfelé a hosszú nyakú pezsgőspohárban, és úgy nézte
őket, mint a mesebeli aranytallérokat a szivárvány végén.
Egy francia sanzon szólt. Büszke ember volt.
— Ezt már nem ti intézitek, drága testvéreim. A
kislány az én dolgom. Várjatok kint, jó? — Azzal Oszkár
megkötötte a nyakkendőjét. Palotai mindig ügyelt rá,
hogy Oszkár ne találkozhasson Gasparival vagy
Vaczlávval. Minden sakkbábunak megvan a maga
funkciója. „Te csak tedd a dolgod!”, ismételte Palotai
György számtalanszor. „Mindennek eljön az ideje, ugye,
érted?” És most el is jött. „Amikor kiütik a bástyát, jöhet
a királynő, még akkor is, ha eddig tétlenül álldogált a
király mellett”, gondolta Oszkár. Büszke volt rá, hogy
Gaspari végre meghívta egy négyszemközti találkozóra.
De legfőképp a szép öltönyére volt büszke. Hófehér, mint
a bőre, a nyakkendő pedig selymes rózsaszín. Illatos
krémmel kente be a kezét, óvatosan felhúzta a
pecsétgyűrűjét, és csípőjét a zene ritmusára finoman
mozgatva a fogselyemért nyúlt.

„Felvágták a faszától a nyakáig”, mondta Roli, amikor

szóba került Mojzes bácsi váratlan halála. „Az én
istenkém sem akart volna neki szebb utat az
angyalokhoz”, felelte erre az albínó halkan énekelve
magában, miközben szájon csókolta hároméves fiát.
Beszállt Roli és Nándi mellé az autóba. Bólintott, hogy
indulhatnak, és elégedetten hátradőlt. Végre a királynő
lép.



Sok férfira szegezett már fegyvert Szendrő. Sok reakciót

látott már, de ez a férfi nyugodt volt, és széttárta a karját.
A szemébe nézett.
— Mi a fasznak? — kérdezte Szendrő összeszorított
fogakkal. Kettner állta a tekintetét. — Mindened megvolt,
nem? Mi a picsának kellett? — Kettner hallgatott. Nem
tudta, hogy kivel áll szemben, de sejtette. — Csilla neked
csak egy kaland volt. Hogy kitörj a tökéletes életedből,
ugye? — Kettner lassan leeresztette a karját, de végig
Szendrő felé fordította üres tenyerét. A nyomozó
szemébe nézett. — Fordulj meg! — parancsolta Szendrő,
és az üzletember hassal nekidőlt a bárpultnak. Szendrő
közelebb lépett, és a fegyverét többször erősen Kettner
halántékához nyomta, miközben indulatosan folytatta. —
Már túl tökéletes volt, mi? Minden úgy történt, ahogy
akartad. Tudod, hogy hívják az ilyet? Paradicsom-
szindróma. Amikor már olyan szinten hibátlan minden,
hogy az ember szándékosan vétkezik, hogy ne legyen
hibátlan, ne legyen unalmas. Igaz? Túl tökéletes volt a
kibaszott életed, mi? — emelte fel a hangját Szendrő.
Kettner most érezte meg a másik leheletéből áradó
cefrefelhőt.
— Úgy tudom, neked is van családod — felelte
Kettner halkan.
— Hogy te mit nem tudsz, baszki! — csattant fel
Szendrő, és kinyújtotta a bal kezét. — Add ide!
Kettner nem is gondolkozott azon, honnan tudhatja a
nyomozó, hogy pisztoly van nála. Lassan átnyújtotta a
Seemannt. Szendrő a csövénél fogva elrakta.
— És te miért? — firtatta tovább Kettner, tudván
tudva, hogy egy felzaklatott rendőr pisztolyának csövébe
néz.
Szendrő a vállalkozó arcát fürkészte, aki viszont
zavarba ejtően nyugodt volt.
— Hol van? — kérdezte végül Szendrő.
— Nem tudom. — Kettner teletöltötte a poharát, és
odatolta a másik elé. Szendrő leengedte a fegyverét.
Kettner maga elé húzott egyet a pulton sorakozó koszos
poharak közül, abba öntötte az utolsó korty Chivast, és
Szendrő felé emelte, koccintásra. De úgy látszik, túl
gyorsan akarta megtörni a jeget. Ami az üzleti életben
működött, itt és most nem. A nyomozó teljes erejével
vágott a fegyvert tartó kezével az üzletember fejére, aki a
padlóra zuhant.
— Hol van Csilla? — üvöltötte Szendrő, most már két
kézzel fogva rá szolgálati fegyverét. Kettner a nyomozó
kezében remegő pisztolyt nézte, majd a férfi szeméből azt
olvasta ki, hogy felesleges felelnie. Szendrő nem Csillát
kereste. Nem válaszokat várt. Ölni jött.



— Bassza meg! Követnek! — szólt Levi a visszapillantóba

tekintve.
— Mi? — kérdezte Janka. Hátrafordult, és az
előzősávban meglátta a fekete, szlovák rendszámú BMW-
t.
— Elég gyorsan jön — mondta.
— Na ne mondd! Tényleg?
Levi sebességet váltott és rázta a fejét. „Hát, baszd
meg! Talán azért, mert rögtön odafordultál, és most már
tudják, hogy tudjuk, bassza meg!” — gondolta magában
ingerülten, és egy pillanat alatt megutálta a göndör, naiv
lányt. „Fasza!” A mutató felkúszott száz-kilencvenig,
Levi alig látta már az utat, előzött, villogott a
fényszóróval, és a kormányba kapaszkodott. Ügyet sem
vetett Janka rimánkodására, a teherautók Tetris-
alakzatokká váltak, amiket ki kell kerülni a megfelelő
pillanatban, az adrenalintól majd szétrobbant a feje.
Minden összeszűkült, és hunyorognia kellett, hogy a
következő pár száz métert belássa. A BMW vészesen
közeledett. Levi összpontosított. A romantikának vége.
Ezt most jó lenne túlélni.
Belehajtottak egy ködfelhőbe, és az addig tűrhető
látásviszonyok végleg megromlottak. Levi kénytelen volt
lassítani százhúszra. Így is alig látta az utat, és mennyei
ajándékként fogadta a közelgő kereszteződést.
Félrerántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel
kanyarodott le Dormándnál. A visszapillantóban a BMW
már csak egy sötét folt volt, ami egyenesen tovább haladt.
Levi a kihalt falvakat sorra elhagyva a koromfekete
országúton is százötvennel ment, ügyesen megoldva a
hirtelen felbukkanó dombok és kanyarok okozta
feladatokat. Amikor Poroszlóba értek, lelassított. „Biztos
egy kedves, szép falu, ha épp nem az életedért futsz” —
gondolta Levi, miközben a csendes főtér felé vette az
irányt. Szent György szobra jelölte a kis park közepét, a
művelődési házban még javában zajlott a Carpe Diem
koncertje, az éppen záró kocsmából az utolsó vendég
tartott a Babettája felé, a távolban diszkó fényei villogtak.
— Figyelj rám — szólalt meg Levi, de Janka még a
halálfélelmét próbálta remegve kifújni magából. Nem
tudta, hogy kik üldözik, és mit tennének velük, ha
elkapnák őket, de nem is érdekelte. Még soha nem
rettegett ennyire autóban, mint most. Levi jó sofőr volt,
de az esély, hogy jókor veszi be a kanyart, és tudja, mi
következik egy-egy bukkanó után, rendkívül kicsi volt.
„Többen halnak meg autóbalesetben, mint
maffialeszámolásban, az biztos” — gondolta Janka.
Leparkoltak a téren, egy üzletsor zárt hentesboltjának
bejárata előtt, és Levi kikapcsolta a motort. A
hűtőventilátor hangosan zúgott tovább, a kerekek és a
kuplung égett szaga csípte az orrukat. — Ha valaki azt
mondja, hogy „követnek”, ne fordulj hátra! — Levi a
„ne” szót hangsúlyozta, mintha óvodáshoz beszélne, és
még meg is ismételte a fejét rázva. — Ne!
— Értettem — suttogta Janka elhaló hangon.
Didergett. — Haza akarok menni — mondta végül
halkan.
— Hát, ez most lehet, hogy nem…
— Tudom. — A csendet a mobil csipogása törte meg.
— Az apám az — mondta Janka.
— Mondd meg neki, hogy várjon meg ott, ahol van.
Semmi mást, oké?
Janka bólintott, de nem nyomta meg a hívásfogadást.
Hezitált. Végül a hüvelykujja átcsúszott a piros gombra,
és halk sóhajjal kinyomta a telefont. Levi nem értette.
Nézte a zavarodott lányt.
— Türelmetlen, biztos tudni akarja, mikor érkezünk.
Majd megvár.
Levi úgy megsimította volna az arcát, hogy
megnyugtassa, ehelyett még mindig a kormányt
markolta. Szívesen átölelte volna. „Nyugi, minden
rendben lesz” — suttogta volna közben. És azt, hogy
mennyire sajnálja, hogy belekeveredett ebbe az egész
őrületbe.
— Nyírbátor, ugye? — mondta végül Levi.
A lány bólintott.
— Igen. — Levi tudta, hogy a nyírjestanyai telepről
van szó. Az oroszok első és valószínűleg utolsó bástyája.
Az egyetlen telephely, amihez Gaspariék soha nem fértek
hozzá. — Úgysem mozdul onnan, míg oda nem érünk —
mondta Janka halkan.
Soha nem hallott még ennyi aggódást az apja
hangjában, mint amikor Pestről elindultak, és Levi
ráparancsolt, hogy azonnal tudja meg, hol van Palotai.
Az apa természetesen rögtön elárulta a szeme fényének,
hogy hova tart. Ha Levi ezt az információt eljuttatja
Oszkárékhoz, ő felelne a magyar alvilág történetének
legnagyobb vérfürdőjéért. Gaspari ilyen esetben nem
habozna, küldené a katonáit. Ehelyett ugyanezek az
emberek most Jankát üldözik, és csak órák kérdése, hogy
újabb szlovák rendszámú, kopasz emberekkel megrakott
autók érkezzenek a környékre. Egyszer csak furcsa,
bizsergető melegség járta át Levit. Janka finom
mozdulattal megtörölte a sáljával a fiú sebét a
halántékánál. — Nem fáj? — kérdezte. Nem fájt. Sőt.
Egymás szemébe néztek. Janka most teljes testével Levi
felé fordult, és a mélybíbor színben játszó arccsontját
érintette meg. Levi fél arca megduzzadt a rézcső
csapásától és Zmyeya horgától. — Hú, tényleg nem vagy
szép látvány, te. — Levi ezen elmosolyodott, kivillant a
foghíja. — Hát, így se jobb — kuncogott a lány, és
Levinek csak most jutott eszébe, hogy anyuci kedvenc
mosolygó fogsorából hiányzik valami. Ezen már nevetnie
kellett. Zavarában elfordította volna a fejét, de a lány
most már két kézzel fogta az arcát. Eljött a pillanat.
Amikor mindketten elkomolyodtak, mélyen egymás
szemébe nézve. Levi már nem tudta, hogy a lány még a
sebeit vizsgálja, vagy lágyan simogatja. Az elmúlt
napokban sok helyzetben kapkodott már levegő után,
mégis most lélegzett a legnehezebben. A lány tekintete
érzéki mosollyal fürkészte Levi arcát. — Ki vagy te,
furcsa fiú? — kérdezte halkan. Arcuk már érintésnyire
volt. Levi már lehunyta volna a szemét, de egy vakító
fény és egy visító motorhang felriasztotta. A felkavart
lelkű fiatalok a kék sportautóban csak addig nem tűntek
szokatlannak az éjszakai falu néptelen terén, amíg teljes
sebességgel beléjük nem csapódott oldalról egy fekete
BMW. A Porsche a hatalmas ütéstől megpördülve
robbantotta szét a hentesbolt kirakatát, és darabokra
zúzta a bolt üvegpultját.



— Én rögtön visszamentem tegnap este, hátha még ott

van a picsánál a felvétel. — Vaczláv felállt téglatrónjáról,
és folytatta. — De nem volt. Aztán a barátaid megsúgták
nekem, hogy te vagy az én emberem. És most itt vagy.
Hát nem csodás?
 Vaczláv jókedve idegesítette Szendrőt, aki fél szemmel
az épület előtt álló testőröket figyelte.
— Mit csináltál vele? — kérdezte a nyomozó.
— A picsával? Semmit. Mármint nem nyírtam ki, ha
erre gondolsz. — A jóképű bűnöző egy félmosoly
kíséretében rágyújtott. — Térjünk a lényegre! Két percem
van, ugye, biztos úr? — És Vaczláv József a lényegre tért.
Húsz percben elmondta Szendrőnek, hogy mit akar.
Sakkot játszani. És a kedvenc húzásával nyitott. A
vezércsellel. — Válassz egy bábut. Bárkit. Viheted. Ugye,
tudsz sakkozni? — Szendrő csak állt, és hallgatott. —
Beáldozunk egy embert. Te viszed a kalodába, és
mindenki tapsol majd neked. A szuperzsarunak. Aztán
szépen elfelejtesz mindent, amit azon a hang-felvételen
hallottál. — A Balaton királya hirtelen elhallgatott, és
felemelte az ujját. — Vagyis használod. De úgy, hogy az
mindenkinek jó lesz, érted? — Vaczláv kuncogva kifújta
a füstöt. Szendrő minden porcikája azt kívánta, hogy
fegyvert rántson. Most. És lője le azt az embert, akit évek
óta üldöz, és aki minden próbálkozást kivédett,
egyszerűen minden lepergett róla, mintha a
titkosszolgálat egy külön osztálya védené. De a fegyvere
a kocsijában. Vaczláv számára a többi már csak formaság
volt. A kötelező húzások a sakkig. Havi egymillió, egy
éven át. Borítékban, egy halászcsárda vécéjében.
Szendrő már kifelé tartott, amikor Vaczláv ismét
megszólalt.
 — Lenne itt még valami, Szendrő úr. — A nyomozó
megállt. — A pénz egy dolog. Megvásárolni bárkit meg
lehet. Na de a lojalitás, az egy másik dolog. Fontos. A
bizalom alapja, tudod? — Szendrő megfordult, zsebre
tette a kezét, és egy bólintással jelezte, hogy Vaczláv
folytathatja. „Figyelek.” A lojalitás záloga a bűnöző
szerint egy makulátlan bűntett, ami összeköti
mindazokat, akik tudnak róla. Vaczláv ezt az ősi
módszert alkalmazta, amit Szendrő is nagyon jól ismert.
Csendesen, már-már betegesen kuncogott. — Intézd el
azt a szerelmes barmot, és akkor örökre jóban leszünk, ha
érted. — Szendrő nem értette. Vaczláv úgy adta elő a
mondandóját, mint egy nagymester, aki csapdába csalta
tanítványát, és most vázolja a hátralévő, kivédhetetlen
lépéseket. — Nem tudom, hogy tudtad-e, vagy sem, de a
spicli kurvád a főnökével kúr.
Szendrő megkövült. Kívülről csak annyi látszott, hogy
közömbösen áthelyezi a súlypontját a másik lábára.
— És?
A nagymester átlátott a tanítványán. Patthelyzet
kizárva.
— Nem nagyon érdekelt engem se — folytatta
sokatmondón. — A ribanc tegnap rögtön a faszijához
rohant. A balatonföldvári kecójába mentek, és
gondoltam, majd jól kisírja magát, aztán ennyi, slussz. De
nem. — Szendrő igyekezett nyugodtan lélegezni,
miközben majd szétrobbant. — Ez a Kettner nevű faszi,
tudod, a Monte-Carlo tulajdonosa. — Vaczláv szívott egy
nagyot a cigiből, és benntartotta a füstöt, miközben
beszélt. — Képzeld, ma reggel vett egy stukkert az egyik
emberemtől. Alig egy órával ezelőtt. — Vaczláv oldalt
billentette a fejét, miközben nyomatékosan kifújta a
füstöt.
Szendrő a homlokát ráncolta.
— Minek? — kérdezte.
Vaczlávból dühös, erőltetett röhögés tört ki.
— Hát ez az! Minek? Mi a gecinek? Hogy
megcsináljon, érted? Engem akar bekóstolni! Engem!
— Mi oka lenne rá? — Szendrő valóban nem tudta
követni.
Vaczláv széttárta a karját, színpadias nevetése pedig
még hangosabb és erőltetettebb lett.
— Hát mit tudom én? Szerelem, talán.
Szendrő szúrós szemmel nézte az alvilági bajazzót a
színes nadrágjában, széles gesztusaival, bohó-cos
röhögésével.
— Mit csináltál Csillával?
— Ja, hogy Csillának hívják? Aha. — A bűnöző
hirtelen hangot váltott. — Semmit. — Most tágra nyílt
szemmel nézett körül, rájátszva ártatlanságára, mint egy
kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre. —
Nem csináltam én vele semmit.
„Mennyi szintetikus kábszer lehet ebben az
emberben?” — kérdezte magában Szendrő. „Ez egy
elmebeteg.”
 — Lényegtelen. Mondtam, hogy nem öltem meg, igaz?
Na! Tehát meg vagyok értve? Kettner bácsi… — Vaczláv
olyan fejmozdulatot tett, mintha az akasztófán épp kötél
Toppantaná szét a nyakcsigolyáját, és a megfelelő hangot
is kiadta hozzá. — Krakkk.
Szendrő hosszasan nézte a Balaton királyát. Az furcsán
vigyorgott rá, aztán lassan-lassan kiegyenesedett, és
viszonozta a másik veséig hatoló tekintetét. Nem tudta
megijeszteni a nyomozót a félelmetesnek szánt,
bohóckodó előadásával. És ez tetszett neki.
Nem látta Szendrő szemében azt a riadtságot, amit az
összes többinél. Még az olyan dörzsölt öregek is, mint
amilyen Fichtmayer, jobban összeszarták magukat, mint
ez a férfi itt. „Ennek nincs veszítenivalója” — gondolta
Vaczláv, és szinte csodálattal nézett, mint egy feltaláló,
akinek a találmánya évek után egyszerre működni
látszik.
— Legyen másfél milla — suttogta hirtelen, befejezve a
színjátékot. — És te nekem sokkal többet fogsz érni ennél.
Jó buli lesz. Elhiszed? — Szendrő szótlanul állt.
— De van még egy gond — folytatta Vaczláv szigorú
arccal. — Számlát nem tudok adni — mondta, egy
darabig még feszült az arca, majd ismét kibukott belőle a
ripacs, és hangosan röhögni kezdett. Nagyot csapott a
nyomozó vállára. — Jaj, te strici, te! Lazíts! Intézkedj. Jó
buli lesz! — Kisietett a betoncsontvázból, és a testőreinek
széles mozdulatokkal jelzett, mintha helikoptert szeretne
beindítani fél kézzel. Szendrő már csak a porfelhő után
bámult. Sakk, matt.



Karajok, májak, uborkák és aprópénz röpködött

üvegszilánkokkal vegyítve Janka és Levi feje körül. A
bolt hangos csörömpöléssel tört darabokra, potyogtak a
megkopasztott baromfik és szalámirudak. A Porsche
szélvédője szilánkokra robbant. A fekete BMW csikorgó
kerekekkel tolatni kezdett, mivel a hentesbolt kirakatába
szorult, és így nem lehetett kinyitni az ajtókat. Levi
gyorsan kimászott a motorháztetőre, guggolva, puszta
kézzel lesöpörte a keretből kiálló, hegyes szilánkokat, és
maga után húzta a sikítozó Jankát. Átugrották a pult
maradványait meg egy fél disznót, és meggörnyedve a
feldolgozóhelyiségbe futottak, amikor eldördült két
tompa lövés. Csempék repedtek, és Janka
megtántorodott. Levi kétségbeesetten nézett a lányra.
Janka belekapaszkodott a lekuporodó fiúba, és
visszanyerte az egyensúlyát. Csak megcsúszott néhány
belsőségen. A lövést a BMW sofőrje eresztette a kocsija
szélvédőjébe, hogy ki tudjanak szállni a mozgásképtelen
autóból. A BMW motorja még mindig visított, a
kirakatváztól megemelt kerekei a levegőben pörögtek.
— Gyere! — üvöltötte Levi, és futás közben nyújtott
lábbal beleszállt a kijárati ajtóba, ami kicsapódott. Levit
továbbvitte a lendület, sután a földre huppant, néhány
rikácsoló csirke közé. Feltápászkodott, megragadta Janka
kezét, és a kert vége felé rohantak. Hátranézett,
miközben átsegítette a lányt a kerítésen. A hentesboltban
két-három alak mozgolódott, magyarul kiabáltak és
vadul mutogattak. Az egyik az utca felé indult, a másik
kettő a Porschén és pulton kezdett átmászni. Levi is
átpattant a kerítésen. A szomszéd kertben egy kis
pulikutya csaholva és ugrálva kísérte őket a telek
végében folyó patakig. Levi gondolkodás nélkül begázolt
a derékig érő vízbe, és maga után húzta Jankát, aki
felváltva úristenezett és bazdmegelt.
A folyó másik partjára érve Levi ismét körülnézett. Az
üldözők a hangokból ítélve a pulinál tartottak. A
távolban egy égre irányított reflektor pásztázott, gyors
zene basszusa és dob fojtott hangja dübörgött. — Arra! —
sziszegte Levi, aztán rohantak zihálva és vizesen a sötét
mezőkön meg szántóföldeken keresztül a fény felé.



— Nem tudom, hogy hol van — ismételte Kettner lassan,

miközben felállt. Füle vérzett az ütéstől. — Amikor
visszamentem a nyaralómba, már nem volt ott.
Szendrő megmarkolta a fegyverét. Újra lefuttatta a
forgatókönyvet. A Seemann a vállalkozó
ujjlenyomataival a zsebében volt. Az önvédelem
bizonyítéka, ha majd a holttest kezébe nyomja. Nem lesz
itt féltékenységi indíték. Ez a szál elvarrva. Egyetlen
kérdés maradt, mégpedig az, hogy hol van Csilla. Kettner
ezt nem tudta megválaszolni. „Már csak meg kell húzni a
ravaszt, és kész. Havi másfél millió.” De Szendrő
kíváncsi volt a férfira, aki jobb nála. Akihez a szerelme
menekült. „Mi volt az, amit nem tudtam neki megadni,
ez meg igen?” — kérdezte magában. Kettner még így,
másodpercekkel a halála előtt is nyugalmat és bizalmat
sugárzott. Szendrő célzott. „Egyet a vállába, egyet a
szívébe. Így lesz hiteles.”
— Csilla mindent elmondott — szólalt meg Kettner, és
nyelt egyet. Tudta, hogy már csak néhány pillanata
maradt. — Azt mondta, azt szerette benned, hogy mindig
a magad útját jártad.
„Havi másfél” — gondolta Szendrő.
— Azt adtad neki, amire én nem voltam képes. Ezért
sem tudott dönteni köztünk — folytatta Kettner
higgadtan. — Leszarod a világot, ezt mondtad mindig.
Azt csinálod, amit kell, hogy élhető legyen valamennyire
ez a kibaszott ország. Ezeket mondtad neki. Így volt? —
Szendrőt nem hatotta meg Kettner stratégiája.
Bizalomgerjesztés. Barátkozás. Egy ilyen helyzetben.
Mekkora fasz. — Miért ölnél meg? — kérdezte Kettner,
most nem taktikából, hanem őszinte érdeklődéssel.
„Másfél milla havonta” — gondolta Szendrő, és
meghúzta a ravaszt.
 Csendesen zümmögött a légkondi, és amikor elérte a
megfelelő hőmérsékletet, kattogva elnémult.
— Befogod végre azt a kurva szádat! — mondta
Szendrő halkan. — Befogod. — Leült egy bárszékre,
leeresztette a fegyvert, és a semmibe nézett. Nem volt
könnyű. Talán élete legnehezebb döntése. „Meg is fogom
bánni, de baszottul” — gondolta, és a földön guruló
hüvelyt bámulta. — Lejt a padló.
— Tudom — válaszolta Kettner, miközben odalépett,
törlőrongyot fogott, és halkan a kezébe söpörte a pultról
a szilánkokra lőtt chivasos üveg darabjait, majd odatolta
ismét a poharat a másik elé. Szendrő nem ivott.
— Mit tudsz te? — kérdezte Szendrő rezignáltan.
Kettner tudta, hogy nem szabad megszólalnia, és
igyekezett kerülni a nyomozó tekintetét. De Szendrő nem
engedett. — Mit tudsz te, mi? — tette fel újra a kérdést.
Kettner akaratlanul összeszorította az apró szilánkokat a
kezében. Valahogy titokban ki kellett eresztenie a
feszültséget. A halálfélelmet. Hogy a nyomozó ne vegye
észre. Érezte, amint ökle a saját, meleg vérével telítődik.
Szendrő nem figyelt rá. A plafont nézte, néha a bárpultot.
Szenvedett. Küzdött. Kettner az az ember, aki segít.
Akihez fordulni lehet, ha gond van. Ha vigaszra van
szükség. Egy megerőszakolt szerető már sok. Egy
gyilkolásra felbérelt rendőr már túl sok. De Kettner még
most is, még itt is nyugodt és megértő maradt. Úriember.
Biztos pont. Szikla a viharban. „Baszott nagy vihar ez” —
gondolta. — Semmit nem tudsz. — Szendrő a pultra
könyökölt, és fegyverrel a kezében végigsimított az
arcán. — Tudod, milyen az, ha mindenben a legjobb
vagy? A rendőriskolában? Ha mindenki dicsér, és nagy
karriert jósol neked? És amikor elveszed feleségül azt a
nőt, akibe gyerekkorod óta szerelmes vagy? Minden
fasza, ugye? És gyereket szül neked? Egy gyönyörű
srácot, a legszebbet! Minden tökéletes! Csakúgy, mint
nálad. Ugye? Csakhogy nekem nem kellett egy kibaszott
kaland egy nővel, hogy izgalmasabbá tegyem az életem,
érted? — Szendrő kivörösödött szemmel nézte Kettnert,
aki továbbra is hallgatott. — Becsületes vagy. Dolgozol.
Adót fizetsz. Kitüntetéseket kapsz. Előléptetnek meg
minden. Egy hiba itt, egy kudarc ott. Rendben. —
Szendrő hangja remegni kezdett. — De hiszel, hiszel
valamiben, bassza meg! Az összes kollégád hülyének
néz. Aztán utálni kezd. Mert jobb vagy náluk. Jobb
ember, érted? De a gyerek nem mer örülni, ha meglát,
mert tudja, hogy a következő percben már hívnak, és
nem vagy ott. Egy idő után annyira egyedül vagy, mint
az űrben. És közben a megélhetésért küzdesz. Találsz egy
nőt. — Szendrő kínjában a sírás határán heherészett. —
Végre kiszakadhatsz, nem ebben a szarban kínlódsz. Vele
máshol vagy. Erőt ad. Aztán: huss… eltűnik. És nem
akarod, de tudod, hogy miattad… mert belerángattad…
— Szendrő részeg volt, de végleg feladta. Sírva fakadt. —
Megtaláltam a pilótát a fiam versenyautójából, amit
elhagyott… és boldog volt. -
 Kettner az összetört férfit figyelte, és mindent
megértett. Nem volt mit mondania. Nem volt mit
kérdeznie. — Tényleg megtetted volna? — fordult oda
Szendrő hirtelen.
— Mit? — kérdezett vissza Kettner értetlenül.
— Minek a vas, Pista? — Kettner még mindig nem
értette. — Minek a pisztoly, baszd meg? Megtetted
volna? — Szendrő próbálta magát összeszedni, levegőt
vett. Kettner megvárta.
— Azért vettem, hogy Csillának legyen mivel
megvédenie magát.
— Mitől? — kérdezte Szendrő. És Kettner mindent
elmesélt neki. Részletesen, ahogy Csillától hallotta előző
este. Szendrőnek fogalma sem volt arról, hogy Vaczláv
megerőszakolta Csillát. Hitt a vállalkozónak. És ha
Kettner nem tudja, hogy hol van a nő, akkor csak egy
válasz marad.
— Mi legyen? — kérdezte végül Kettner. — Mit akarsz
tenni?
Szendrő kifújta magát. Kicsit szégyellte is az előzőeket,
és a fegyvert a pultra tette. Nem szerette ezt a kérdést.
„Mit akarsz?” Három ember kérdezte tőle eddig életében.
Soha nem volt könnyű válaszolni. Először Fichtmayer,
amikor előléptették. Félrészegen egy kocsmában
filozófiai hasonlatokkal próbált hatni rá, a kedvenc
tanítványára. Másodikként a felesége, amikor ő
letargiába esve, üres tekintettel bámult ki a panelház
ablakán egy újabb veszekedés után. És végül Vaczláv
József. A férfi, akitől mindent megkaphatott volna. Aki
megvette. Nagyon, de nagyon jó pénzért. A fizetése
tízszereséért. Azért a pénzért, ami mindent megold,
amitől minden jobb lesz. Ahogy Szendrő közeledett a
Duna csillogóan fodrozódó víztükre felé, tudatosult
benne, hogy miért halnak meg az öngyilkosok. Ez nem
víz lesz. Ez beton. Kőkemény beton. És semmi se lesz
jobb.



A tömeg tombolt a kibírhatatlanul hangos klubzenére.

Levi és Janka beesett a hátsó bejáraton, a vécék mellett,
ahol sorban álltak a fiatalok.
— Hol a főbejárat? A parkoló kell! — üvöltötte Levi, és
Janka átvette az irányítást. A kezénél fogva húzta Levit a
tömegen keresztül.
— Ott! — kiabálta vissza a lány, de ahova mutatott, ott
pont megjelent egy kopaszodó, nagydarab férfi, aki
félrelökte a helyi kidobót, pásztázta a helyet, majd befelé
indult. Levi a másik irányba rángatta Jankát. A vidéki
diszkó táncrésze a szabadba nyúló terasz volt, sátorral
fedve. A belső rész felé tartottak, ahol a bárpult és a
játékterem volt, de ott is megjelent egy fiatalokat
félrelökdöső bőrdzsekis, idősebb férfi, aki alacsonyabb
volt mindenkinél, mégsem mert neki visszaszólni senki.
Levi ismét irányt váltott, és a tánctér felé húzta a fejét
kapkodó Jankát. A telket lezáró tujáknál néhányan ittak
és szívtak. „Ott ki tudunk bújni”, gondolta Levi, de a
harmadik, szintén negyven feletti BMW-s is megjelent
vastag, kapucnis pulcsiban, zsebre vágott kézzel, rövidre
nyírt, szőke hajjal. — Erre! — kiabált Janka, és a tánctéren
keresztül húzta a fiút. Eksztázisban lévő, meztelen
felsőtestű srácok és kirívóan öltözött lányok közt
csusszantak át az egyik kerti kijárat felé. Levi viszont
látta a táncoló tömegen keresztül, hogy a köpcös idősebb
pont arra tart. A DJ-pult előtt álltak, ahol a füstgép a
tömegbe köpött egy újabb felhőt. Egy nyolcvanas
évekbeli klasszikus szólalt meg, a színes fénycsóvák
vadul kaszáltak, és felhördült a közönség. Levinek már
csak egy megoldás jutott eszébe. Kinyújtotta a karját a
lány háta felé, majd egy mozdulattal leszakította róla a
ruhát, csak a melltartó maradt rajta. Levi lekapta magáról
a pólót, szorosan magához húzta a lányt, és miközben
kiengedte Janka haját, táncolva a nyakába bújt. Jankának
nem volt ideje felháborodni, megértette a helyzetet, és
átkarolta a fiút. „Ezek Gaspari elit katonái” — állapította
meg Levi.
— Hajtsd le a fejed, és táncolj, de kurvára! — Ez már
az első liga volt. Nem Roli, Nándi és a többi pojáca. Ezek
harcosok. Volt titkos ügynökök, felderítők, deszantosok,
akik milliókért dolgoznak. Az alkatuk, a koruk és a
rutinos mozdulataik mindent elárultak. Három pontról
mérték fel a diszkót. És Janka táncolt, ahogy Levi kérte.
Kurvára.
 A három nagydarab kézjelekkel kommunikált a
fülsiketítő zajban. „Semmi. Egy itt marad. Mi megyünk
tovább” — olvasott a kézjelekből Levi. A kapucnis
felugrott az egyik hangfalra, onnan figyelte egy darabig
az egész helyet, aztán megrázta a fejét. „Akkor gyere!” —
mutatta a kopaszodó, és elindultak kifelé. Levi az ujjaival
rést nyitott Janka göndör haján, és azon keresztül leste
őket.
— Elmentek! — üvöltötte a lány fülébe, megszorította
a kezét, és elindult volna a kerti kapu felé, de érezte,
hogy a lány nem követi. Janka még mindig táncot imitált,
apró, ide-oda léptekkel, és a bejáratra meredt. „Én innen
el nem mozdulok! Itt legalább biztonságban vagyunk,
ezek meg úgyis elmentek” — gondolta, de Levi rántott
egy nagyot a karján. — Gyere már, hallod!? — üvöltötte.
Épp egy újabb sláger szólalt meg, miközben beindult a
stroboszkóp. A szaggatott fény-effektek miatt csak
pillanatokra villantak fel egymás előtt. Levi még ebben az
életveszélyes helyzetben sem tudott másra gondolni,
mint arra, hogy milyen gyönyörű ez a lány. Ott állt egy
szál melltartóban, a szeme tágra nyílt a félelemtől,
göndör haja még mindig vizes volt, és őt nézte. Jankának
pedig csak ezek a villanásnyi időszakok maradtak arra,
hogy Levi szemébe nézzen, és eldöntse, mennyire bízik a
fiú ítélőképességében. Nem eresztette el a kezét, sőt
egyre szorosabban fogta. „Gyere már!” — könyörgött a
tekintetével Levi, és miközben egy fekete nő dallamosan
énekelt a lüktető szintiakkordokra arról, hogy a ritmus
egy táncos, elsiettek a hátsó kertben szívó fiatalok
mellett, majd a kiskapun keresztül elhagyták a tomboló
diszkót. „Ide se jövünk többet.”



Ismét koromfekete réteken és szántóföldeken botladoztak

keresztül.
— Nem mehetünk az út felé. Nem tudhatjuk, mikor
érkezik erősítés, de ahogy ismerem őket, bármelyik
pillanatban jöhet — lihegte Levi. — És aztán tuti, hogy
pár embert visszaküldenek a diszkóba, és az utakat is
csekkolják. — Meg kellett állnia. Ez a pár száz méteres
sprint ezen a talajon kivette belőle a szuflát, és a
sebesülései erősen rontottak az erőnlétén. Ahogy zihálva
a térdére támaszkodott, és felnézett, észrevett néhány
aranyos anyajegyet Janka köldöke körül. Na meg azt,
hogy a lány rettentően fázik. A távolban meglátott
néhány elszórtan álló parasztházat. Behunyt szemmel
fújt egy nagyot, erőt gyűjtött. — Gyere! — Az egyik ház
kertjét a semmi közepén csak derékig érő, rothadó
fakerítés vette körül. Az omladozó tornácon kifeszített
szárítókötélen lepedő, lópokróc és néhány ruhadarab
lógott. Bent halkan szólt a tévé. Levi válogatás nélkül
lerántott néhány göncöt a kötélről, közben meghallotta
egy lánc csörrenését. Csak most vette észre a kutyaólat a
kert végében. — Bassza meg! — sziszegte. Ha ez a dög
most elkezd ugatni, mindennek vége. A ház lakója le van
tojva, de Gaspari emberei valahol a közelben vannak, és
ha meghallják a csaholást ezen a csendes környéken,
azonnal errefelé veszik az irányt. Arról nem is beszélve,
hogy a lánc hatóköre valószínűleg lefedi az egész udvart.
Janka a kerítésen kívül kuporgott és várt. Levi
tanácstalan volt. Gyorsan felkapott magára minden
cuccot, amit talált: inget, mellényt, kötényt, gatyát,
mindezt nagyon halkan, a lélegzetét is visszafojtva, hogy
végső esetben tompítsa a kutya harapását. Nagy
igyekezetében azonban az utolsó pulóvernél levert egy
bádog locsolókannát. A mocorgásból ítélve a dög végleg
felébredt. Kilépett a kutyaólból, és felkapta a fejét, amikor
meglátta Levit.



Szendrő és Kettner szótlanul ült egymás mellett a

bárpultnál.
— Akkor ennyi? — kérdezte Kettner. Szendrő
bólogatott. Három órán át beszélgettek. Mint férfi a
férfival. Mint társak egy érzelmi ügyben. Mint furcsa
barátok, akiket egymáshoz sodort a szerelmi háromszög,
amiből a kulcsszereplő aznap reggel tűnt el. „Soha többé
nem fogjuk viszontlátni. Örökre elment, és leghamarabb
a sírjánál találkozunk újra mindhárman” — gondolták
szinte egyszerre, miután mindent megbeszéltek, és ez
volt az a momentum, amikor megszületett a halálos
szövetség. „A bosszú már csak ilyen”, gondolta Szendrő.
„A szerelem már csak ilyen” — gondolta Kettner. A két
férfi szótlanul hagyta el a Monte-Carlót azon a szeles
balatoni délutánon. Mindketten a saját kocsijukba
szálltak. Tudták, hogy nem találkoznak többé. Ha
minden jól megy. Mégsem búcsúztak egymástól. Az
egyik férfi a családjához indult. A másik az ellenkező
irányba.



Szendrő indexelt, és besorolt egy holland lakóbusz mögé.

Nem zavarta, hogy lassan haladnak. Jól is esett neki.
Beteges nyugalommal nézte a matricákat a busz hátulján.
„Voltak ezek már mindenhol, baszd meg — gondolta. —
Azt sem tudom, hol van San Marino. Biztos szép. Oda
kéne menni egyszer.” Tárcsázni kezdett.
„Te jóhiszemű fasz — gondolta Szendrő a Kettnerrel
kötött alku részletein merengve. — Két legyet egy
csapásra.” Szendrő nem szokott dohányozni a
kocsijában, de most rágyújtott. Az öngyújtó fényénél
felvillant rideg tekintete. Két legyet egy csapásra. A terve
tökéletes volt, már csak ki kellett várni a megfelelő
pillanatot.



Levi a tornác sarkában kuporgott, és feszülten a

kutyaólat figyelte. Janka a lánc csörömpölésére felkapta a
fejét. A dög elindult Levi felé, de nem ugatott. Mert nem
kutya volt. „Ki a geci tart kecskét egy kutyaólban, a
kurva életbe?!” — könnyebbült meg Levi, amikor előtte
állt egy fekete, nagy hasú kecskebak, és sárga szemével
bután nézett. Levi felegyenesedett. „A büdös picsába.”
Janka kuncogott.
— Kedves az új barátod — suttogta, amikor a kecske
elkezdte rágni Levi kabátujját.
— Kurva vicces — nyögte vissza Levi, akinek a
remegés még a csontjaiban volt. Felgyulladt a villany az
előszobában, és Levi futni kezdett, átugrotta a kerítést,
elkapta a még mindig röhögcsélő Jankát, és magával
húzta. Olyan sok réteget kapott magára, hogy mozgása
egy billegő Michelin-babára hasonlított, amitől a lánynak
végleg hangos nevethetnékje támadt. — Befognád végre?
— sustorogta Levi ingerülten futás közben, mielőtt a
hideg poroszlói éjszaka elnyelte őket.



— Ha még egyszer melléhamuzol, letöröm a faszodat,

kiscigány — dörmögte Roli. Oszkár mindig pedánsan
figyelt a hófehér, kétajtós Mercedesének tisztaságára,
még enni sem volt szabad benne. Nándi, a pihe-bajszos, a
hátsó ülésen ült, dohányzott, izgatott volt. A főnökük
már több mint egy órája tárgyalt Gasparival. A
Szépvölgyi úton álltak, egy épp megépült hatalmas
irodaház parkolójában. A homlokzat szigetelése félkész
volt, munkagépek és kisebb teherautók vették körül az
épülő felhajtót.
— Ez hány négyzetméter szerinted? — kérdezte
Nándi. — Hallod, ha a góré ezt jól csinálja, már nem kell
gengszterkedni, mi? — tette hozzá. — Az ugye, nem gáz,
hogy a gádzsira most a Gaspari csávói mennek, ugye?
Nem mi basztunk el valamit, ugye, mert végül is… —
Folytatta volna, de a forgóajtón kilépett Oszkár.
Mindketten felegyenesedtek, Nándi Roli füle mellett
kipöccintette a csikket.
— Mehetünk haza, drága testvéreim — mondta az
albínó mosolyogva.
— Na, milyen volt? — kérdezte Nándi. Roli
beindította a kocsit.
— Nagyon kedves ember a Gaspari úr. Roppant okos,
és az isten áldja meg a lelkét, nagyon jól látja a dolgokat.
— Oszkár bekötötte magát, közben ügyelt arra, hogy ne
gyűrődjön az öltönye. A nyakkendőjét gondosan a
biztonsági öv elé helyezte. Két barátja jól látta rajta, hogy
feszült.
— Mesélj már! Alig bírtuk itt ideggel, ugye, Roli?
Ugye, tesó? Itt vártunk, azt szétvetett az ideg, vágod,
főnök?
— Fáradt vagyok, drágáim. Holnap mindent
elmesélek. Rolikám, vigyél haza, drágám, Nándikám, te
meg… — Az albínó zsörtölődve hátrafordult. — Te meg
végre borotválkozz meg, az isten szerelmére!
Nándi ijedten simított végig pihebajszán.
 — Hogy ezt? Ezt gondolod, főnök?
Roli kérdőn Oszkárra nézett.
— Ez most komoly, góré? Jól áll neki az, nem
gondolod? — kérdezte halkan.
— Szerintem borotválkozzon — mormolta az albínó
erőltetett jókedvvel, bólogatott és előrenézett, majd
feljebb tekerte a fűtést. Nándi feltápászkodott, hogy a
visszapillantóban megnézze magát. Roli még egy kicsit
vacillált, majd egy mozdulattal szíven szúrta Nándit. A
cickánykülsejű roma tátott szájjal hanyatlott hátra, egy
vadászkéssel a bordái között. Szörcsögött egy kicsit,
miközben a szájából permetező vér lassan hullott alá a
fehér bőrülésre, és pupillája fakóvá vált. —
Megfejthetetlen dolgok ezek, Rolikám — sóhajtott
Oszkár, és felhúzta az ablakot.
— Holnap kitakarítom, főnök — válaszolta Roli
halkan, aztán lágyan lenyomta a gázpedált.



Pára és gőz keveredett a narancssárga világításban,

miközben begördült a száztonnás irányvonat az
ipartelepre. Az ott lévők nem is sejtették, hogy az
olajszőkítés korszakának egyik utolsó nagy szállítmányát
látják. Nem sejtették, hogy rövid időn belül egy Pallag
László nevű politikus olyan bejelentést tesz majd, ami
örökre véget vet a paradicsomnak.
 — Ez a valódi mennyiség négyszerese — jegyezte meg
hitetlenkedve Palotai a nyírjestanyai ipartelep koszos
öltözőjében ülve. — És csodálkoztok, hogy nem ment át a
hatóságokon? — Egy magyar vámos és két vidéki
ügyvéd ült csendben egy foszladozó kanapén, és barna
műanyag pohárból itták a kávét. Egy kopott Zámbó
Jimmy-poszter és egy ferraris naptár díszítette a
helyiséget. A radiátor kattogott, és néha recsegő hanggal
szólt valaki az asztali CB-központba. A padló ragacsos
volt a száradt olajtól, a hamutálakat helyettesítő,
félbevágott Glóbus konzervdobozokat már jó ideje nem
ürítette ki senki.
Lazarescu lépett be.
— Ezt nem tudjuk itt és most rendbe hozni — mondta,
egy dossziét dobott a kempingasztalra, és a kávégéphez
fordult.
— És ilyenkor mi a teendő? — kérdezte Palotai. „És
ilyenkor ti, oroszok, hogy oldjátok meg?” Ez volt a valódi
kérdés, persze nem mondta ki.
Lazarescu az egyik magyar ügyvédhez hajolt. A
fejtartása miatt általában csak jobb oldalról közelítette
meg beszélgetőpartnereit. Néhány mondatot váltottak,
majd a román belekortyolt a kávéjába, és megszólalt.
— Letét. — Palotai a homlokát ráncolta. — Ne aggódj,
nem a te hibád. Helyrehozzuk — fűzte hozzá Lazarescu.
„Persze hogy nem az én hibám, basszátok meg. Kész
tények elé állítottatok, amikor ide érkeztem” — gondolta
Palotai, mélyen palástolva a felháborodását.
 — Csináljam? — kérdezte az egyik magyar ügyvéd.
Lazarescu bólintott.
— Igen, kérlek, Péter.
Palotai a sokéves tapasztalatával sem értette, hogy mi
folyik éppen ebben a kis helyiségben. Három fiktív
szállítmány szerepelt a hivatalos iratokon, a hatósági
pecsétek hiányoztak, és a magyar ügyvédek mégis
halálnyugodtan firkáltak és értekeztek, miközben az ajtó
előtt egy vonat állt csurig tiszta, színezetlen olajjal.
Annyit tudott Palotai, hogy a szállítmány papír szerinti
értéke eléri az egymilliárd forintot. Megdöbbent. Talán
mégis volt köztük valaki, aki tudta, hogy hamarosan
vége? Aki tudta, hogy most kell átpréselni a lyukon az
utolsó zsíros falatot? Az egyik legzsírosabbat, amit
valaha látott. Ezért küldte ide Stychkin, ebbe az isten háta
mögötti szarfészekbe a puszta közepén. De ő továbbra is
csak ült, és nem tudott hozzászólni. Nem értett semmit.
Az egyik jogász menetleveleket, vámhalasztási
dokumentumokat és egyéb okmányokat zárt egy
aktatáskába, és a kocsijához sietett, Lazarescu pedig
telefonálva kilépett a ködös peronra. A lefizetett vámos
szintén kiment, és a magyar ügyvéd, aki egyedül maradt
Palotaival, komótosan elpakolta a dolgait.
— Ilyenkor a csomagot letétbe helyezzük. Van pár
széfünk különböző vidéki bankokban. Balassagyarmaton
meg Dorogon például. De a leggyakrabban a móri bankot
használjuk. Az a legbiztonságosabb. Ott letétbe kerülnek,
a kollégák megteszik a szükséges lépéseket, és utána már
minden sínen van. — Palotai igyekezett felvenni a
fonalat. — A Péter holnap reggel ezt a paksamétát Mórra
viszi, elzáratja, és ott marad, amíg nincs minden
elsimítva.
— Értem — mondta Palotai.
— Volt, hogy évekig kellett jegelni ilyesmit. Az egyik
keceli szállítmány szerintem kilencvenhárom óta van ott
— mosolygott a jogász. — És ha csak ki nem rabolják a
bankot, soha senki nem tudja meg, ha félresiklik az ügy,
illetve senki sem férhet a tételhez. Ilyen egyszerű.
Az ügyvéd kacsintva elköszönt, és távozott. Palotai a
telefonjára nézett, de nem volt hívása Jankától. Aggódott
érte, még üzenetet is küldött neki, pedig soha nem
szokott senkinek. „Vajon hogyan dolgozta fel a Mályinka
utcai házban látottakat? És miért mondta, hogy ide akar
jönni, Nyírj estanyára? Miért nyomta ki a hívásomat?
Bajban van? Biztonságban van?” Az órájára nézett,
amikor belépett Zmyeya.
— Indulunk. Most rögtön. Vissza Budapestre. Nincs
idő.
Palotai felállt a nyikorgó székből, helyrerántotta a
zakóját. Szíve szerint kimondta volna, amit gondol. Bele
a hírhedt orosz arcába. „Nekem ne parancsolj. A faszom
kivan az egésszel. Ráncigáitok itt összevissza, mint egy
kutyát.” De csak mély levegőt vett, és kinézett az
ablakon.
— Rendben. Induljunk.
 

Csilla forgolódott, és észrevette, hogy Kettner nem

fekszik mellette. Elaludt volna, amikor félálomban
hallotta a hálószoba felé közeledő határozott lépteket? A
hangból ítélve az illető valami nehezet gurított maga
mellett. Amikor az ajtó kitárult, Csilla véglég felébredt.
Tágra nyílt a szeme. Nem Kettner állt előtte, nem is
Szendrő, és nem is Vaczláv buta verőlegényei. De ebben
a pillanatban Csilla azt kívánta, bárcsak valaki közülük
lenne. Az illető higgadtan feltette az első kérdését.
— Harmincnyolcas?



— Szép — mondta Janka dideregve, mert a többrétegű

parasztruha sem segített. A gát szélén ültek egy
csónakház fölött, kecskeszagú ingekbe, kötényekbe és
kötött mellényekbe öltözve, és az éjszakai Tisza-tavat
nézték. „Enni kéne” — gondolta Levi. „Aludni kéne” —
gondolta Janka, majd a tiszta, csillagokkal teli eget
csodálta. Palotai utolsó üzenetében csak annyi állt, hogy
„Vissza pestre hívj aggódom.” Levi cigi után kotorászott
a vastag, susogó, tömött mellény zsebében, közben a
vízpartot mosó hullámok csendesen csobogtak.
Megúszták. Egyelőre. De hogyan tovább? Levi
megszólalt.
 — Nédd mán, asszony, itt fogtam harminc éve azt a
halat. Puszta kézzel, e. Emlékszel? Amikor a Jani bátya
mondta, hogy lassú vagyok, e.
Janka ránézett a fiúra, aki Marion Brandó-san
lebiggyesztette a szája szélét, és folytatta.
— Azt a kutyaütőt, nyi! Ekkora volt, mi? Na, mennyé
nyírni azt a jószágot, én meg kitakarítom a pajtát, azt a!
Janka a homlokát ráncolta.
— Jaj, te asszony, jó vót ám, amikor itt süttük meg a
Jani orra előtt azt a halat, mi?
Janka mosolygott.
— Jól vagy?
— Hogy az ördög patájába ne lennék én jól? Hát itt
vagy te vélem mán ötven éve. A jóisten se tud levakarni
rúlam. Hogyne lennék én mán jól?
— Oké — nevette el magát Janka, de nem szállt be a
játékba, arca ismét komoly lett. Levi a saját előadásán
kuncogott, és olyan mozdulatsorral gyújtotta meg a cigit,
mintha pipa lenne. — Megölted? — kérdezte Janka a
vizet nézve. Levi a „pipázás” közben megakadt. — Azt
az embert, aki kivitt a kikötőbe — mondta tovább a lány
monoton hangon.
Levi kifújta a füstöt, és a lányra nézett.
— Fontos ez?
Erre Janka a fiú felé fordult.
— Csak próbálom megérteni ezt az egészet. Ezt a
világot.
— Mégis minek? — kérdezett vissza Levi.
 Janka felegyenesedett, és összehúzta a mellényét.
— Talán mert akkor az apámat is megérteném végre
— sóhajtotta. — Tudod, az apám jó ember. Jó ember volt.
És egyszerűen nem értem, hogyan keveredhetett ebbe
bele. Hogy miért változott meg ennyire. -A lány
elcsendesült. — Talán csak vissza akarom kapni a régi
apámat. Nem tudom.
Levi némán bólogatott. Nem voltak válaszai. Átfutott
az agyán, hogy bölcsességekkel nyugtassa a lányt.
„Minden ember változik.” De nem szólalt meg.
— Szabadság — suttogta végül.
— Hogy mi? Szabadság? Hát, ne haragudj, de ahogy
elnézem az apámat, kurvára nem tűnik szabadnak, rólad
nem is beszélve — mondta Janka gúnyosan, de továbbra
is nyugodt hangon. — Buta, önző, mohó, köcsög férfiak
— sziszegte a lány, és rezignáltan elmerengett az életén.
Évára és a féltestvéreire gondolt. Az anyjára. A
gyerekkorára, a rozmárra és arra, hogy menynyire, de
mennyire büszkék voltak rá mindannyian, amikor
felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára.
Hatvanból egy. Ez volt a felvételi arány. — Ha téged az
oroszok üldöznek, akkor mégis miért vittél volna
apámhoz? — váltott hirtelen. — Gondolom, most sok
orosz veszi körül. Mégis hogy lett volna? Kilöksz a
kocsiból menet közben, és elhajtasz? A sarkon raksz ki,
hogy ne lásson meg senki, és elhúzol? Vagy odasétálsz,
hogy nesze, itt a lányod, ne bántsatok? — Levi
értetlenkedve nézte a lányt. — Várj! — folytatta Janka, és
egyre ingerültebb lett. — Ha te a magyar oldalon vagy, és
a magyarok engem üldöznek, akkor gondolom, oda is
vihettél volna nekik, a… hogy is mondtad?… nem
kedves, hanem rossz emberekhez?! Akkor miért nem
tetted?
Csend volt. „Mert egy kibaszott angyal vagy.” Levi ezt
sem mondta ki, és Janka fürkészte a fiú tanácstalan arcát,
aki végül lesütötte a szemét.
— Bonyolult dolgok ezek — felelte Levi halkan.
— Igen? Bonyolult? — Janka felemelte a hangját. —
Talán jó lenne most már elmagyaráznod, hogy mi olyan
kurva bonyolult ebben. Miután majdnem kinyírt az apám
a szemem láttára, és miután megöltél egy embert a
kikötőben. Mert megölted, igaz? — Janka most már
kiabált. — Miután böhöm állatok belénk hajtottak, és
ránk lőttek. Ránk lőttek, érted? Mi az isten olyan
bonyolult ezen? Elmagyaráznád? Nehezen megy?
Segítsek? Szólalj már meg, az isten szerelmére…
Levi magához rántotta a lányt. Nem romantikából,
hanem mert a főút felől feltűntek egy arra kanyarodó
kocsi reflektorfényei.
— Gyere! — hörögte Levi, és maga után húzta Jankát,
le a gát lejtőjén. Hason fekve figyelték a távolban lassan
guruló autót. Feléjük tartott. „Van még idő” — gondolta
Levi izgatottan, és a csónakházhoz siettek
összekuporodva, a derékig érő vízben a mólóra kúsztak,
majd be a házba. Kenuk és kajakok hevertek sorban a
polcokon. — Mássz! — utasította Levi suttogva Jankát. A
faház deszkái között már bevillantak a közelgő kocsi
fényszórói. Levi a hátsójánál fogva feltolta a lányt a
legfelső kenuhoz, és akármekkora veszélyben voltak is, a
fiú arra gondolt, hogy milyen formás a lány feneke. Janka
halk puffanással érkezett a kenu belsejébe, mire Levi
fürgén és halkan követte, majd bebújt mellé. A
terepjárónak égtek a ködlámpái, és valaki zseblámpával
világított a part felé. A kocsi továbbhaladt. A széltől
nehezen lehetett hallani, hogy milyen távol van, ezért a
két fiatal majd egy órán keresztül csendben feküdt,
egymás karjában a szűk helyen.



— Tessék mondani, kézit csókolom, a súlyzók merre

vannak? — kérdezte Oszkár egy polcfeltöltő lánytól
széles mosollyal. A Tescóban hajnali háromkor fura
fazonok vásárolnak. Ezért alig volt feltűnő a krémszínű
öltönyös, nyakkendős albínó cigány és a nagydarab,
fekete bőrdzsekis, tetovált roma, aki egy bevásárlókocsit
tolt, benne néhány vontatókötéllel. Csendesen sétáltak a
fűszerek és tejtermékek sorai közt, és ha már itt voltak,
Oszkár néha egy-egy vacsorához valót is a kocsiba rakott.
Kint, a parkoló legtávolabbi sarkában, egy fehér
Mercedes hátsó ülésén egy élettelen test várt
magányosan arra, hogy elsüllyesszék a Dunába.
Oszkár, miközben az őrölt koriandert vadászta, lassan
és érthetően elmagyarázta, amit Gasparitól megtudott.
Hogy az oroszoknál van egy „kiszálló”. Valaki, aki a saját
szakállára intézte a törökbálinti ügyet. Aki úgy érezte,
nem kapott elég anyagi elismerést a munkájáért.
— Ennek a szerencsétlen jóléleknek pedig a mi
Nándikánk volt a beépített embere. Gondoltad volna? így
tudta meg, amit tudnia kellett Törökbálintról. A
szállítmányt, az időpontot és azt is, hogy Síposék mikor
érnek oda. Isten nyugosztalja a drága lelkűket. Na,
szerinted Nándi miért nem szállt be abba a kocsiba?
— Akkor a ruszkiknál nincsen ekkora összetartás,
mint minálunk, mi? — kérdezte Roli, miközben a
bevásárlókocsi beragadt kerekeivel küszködött.
Oszkár lassan visszafordult hozzá.
— Összetartás? Nálunk? Ugyan már, drága Rolikám.
Olyanok vagyunk, mint a nomád népek, akik egymást
pusztítják, miközben várják a messiást. Aki
összeforrasztja a falvakat egy nagy néppé. De ez egy
mese, drága testvérem. Hát mit gondolsz, mikor fogunk
mi mindannyian kéz a kézben járni? Mikor lesz béke a
vajdák közt, és tartunk össze utolsó vérig, mint mondjuk
a szerbek Szegeden?
— Szerbek? — kérdezett vissza Roli.
— Mindegy is — legyintett az albínó. — Azokat is
bekapták végül az oroszok.
— Tehát Nándi az oroszoknak dolgozott? —
kíváncsiskodott Roli.
Oszkár félrebillentette a fejét, és bárgyú mosollyal
nézett Rolira.
 — Nem. Nem az oroszoknak. Egy orosznak. És az,
édesem, még nem is volt orosz.
— Hát?
— Képzeld csak. — Az albínó karmesterként forgatta
pálcát helyettesítő ujját a levegőben, a képzeletbeli
üstdobot megszólaltatva, mielőtt kimondta:
— Román. — Oszkár továbbsétált a polcokat
pásztázva.
— Románok? — kérdezte Roli értetlenül, majd
felcsillant a szeme, mikor hirtelen lényeges információra
lelt. — Ott vannak a súlyzók.
— Ügyes vagy, Roland, mindjárt oda is megyünk, és
veszünk néhányat, de a friss gyömbér arra van. És
feltétlenül szükségem van rá a mézes-citromos
lazacomhoz — felelte Oszkár, és az iksz-lábát fürgén
egymás elé rakosgatva a zöldségosztály felé indult.



— Már nem fázom. — Ezek voltak Janka utolsó szavai,

mielőtt Levit szorosan átölelve elszenderedett. Hajnali öt
lehetett, amikor Levi óvatosan kimászott a kenuból. Egy
elektronikus berendezés zümmögött valahol, rövid
keresés után meg is találta. Kis hűtőszekrény állt a
csónakház sarkában. Csak néhány sör és egy pár
megkeményedett kolbász volt benne. Leült egy padra,
bontott egy sört, és rágcsálni kezdte az egyik kolbászt.
„Kell hogy legyen megoldás!” Tovább kell lépnie. De a
lánnyal együtt ez nem megy. Nagyot kortyolt a sörből,
hátradőlt, és megpróbálta kihasználni a szokatlan
üresjáratot, hogy rendet tegyen a gondolatai közt. Végre
nem vérzett, nem verték, nem üldözték, és a lány sem
zavarta meg abban, hogy ésszerű döntéseket hozzon. A
kép tisztulni kezdett, csakúgy, mint a táj a Tisza-tavat
bearanyozó pirkadatban.
Kocsi hangját hallotta, ezért kilesett a ház deszkái
között. Néhány mólóval arrább egy kopott kis furgont
látott, két, esőkabátos férfi szállt ki belőle, és pakolni
kezdett. Horgászok.
— Levi? — ébredezett Janka. A lány feltápászkodott,
és kócos fejét kidugta a kenuból.
Levi épp elhatározta, hogy ez a lány nem téríti le az
útról, amelyet oly régen kitűzött maga elé. Bármennyire
gyönyörű volt is, bármennyire vonzódott is hozzá. „Ez
nem egy kibaszott szappanopera — gondolta Levi. —
Nem lesz itt naplementés hepiend. Nincs idejük és
helyük az érzelmeknek. Hát ekkora veréb lennék én?
Pont a Palotai lányával? Talán egy dugást megér, aztán
ennyi. Kész. Talán még annyit se.” Ingerülten nézett
maga elé, és egy mozdulattal összegyűrte a sörösdobozt.
„Angyalok nem léteznek. De Bangó Oszkár és Gaspari
Miklós igen. Palotai György is létezik. Az oroszok is
léteznek. És az az ember, aki Dinit, Ferkót és Sípost
megölte, az is. Még.” És észre sem vette, hogy a lány
most először szólította a nevén.
— Mindjárt megyek.
 A horgászok épp felcsaliztak, amikor a Barkas
felberregett, és a mólóról tátott szájjal nézték, ahogy a
furgonjuk elindul. A csónakháznál váró Janka bepattant,
a járgány felkapaszkodott a gát lejtőjén, és kikanyarodott
az útra.



Zmyeya a Hősök teréről befordult az egyik utcába, és a

kínai meg az osztrák nagykövetséget elhagyva a Benczúr
utca egyik eklektikus polgári villája előtt állt meg.
Stychkin csóválta a fejét, és egy pohár konyakot
lengetett a nappali ablakánál állva.
— Budapest a vilag legszebb varosa. Kar, hogy ennyi
magyar el benne — jegyezte meg. Zmyeya betessékelte
Palotait, majd a szomszéd terembe ment, ahol Efremov, a
Pengearcú és néhány erős testalkatú férfi reggelizett
éppen. Kintről gyerekzsivaj hallatszott. Stychkin
ugyanabban a pulóverben volt, mint a Novotelban, de
most lenge szövetnadrágot és papucsot viselt hozzá.
Belekortyolt a konyakba, majd fintorogva egy
virágcserépbe öntötte. — Egy francia baratom mondta,
hogy egy kiados reggeli utan jo a konyak. De o francia.
En meg nem. Hala a jo egnek. — Stychkin hangosan
nevetett, és Palotai erőltetetten elmosolyodott. — Mi van
a lanyoddal, baratom? — fordította komolyra a szót.
Palotai e kérdéstől még kényelmetlenebbül érezte magát.
Stychkin odalépett hozzá, és finoman lenyomta a székbe,
majd ő is belesüppedt az egyik hatalmas bőrfotelba. —
Ez nem vicc, Gyuri. Ugy tudjuk, hogy a Gaspari nagyon
durcis. A lanyodat akarja elkapni.
— Durcás — sóhajtotta Palotai összekulcsolt kezét
nézve. Stychkin kérdőn pillantott rá. — Úgy mondjuk,
durcás. — Nem volt könnyű lepleznie, hogy aggódik a
lányáért.
— Hol van? Tudod? Jo helyen van? — kérdezte a
testes orosz főnök.
— Nem tudom — válaszolta Palotai halkan.
Efremov lépett be, szokás szerint öltönyben és simára
borotvált arccal. Egy csésze kávét nyújtott Palotainak,
köszönésképpen kurtán bólintott, majd valamit Stychkin
fülébe súgott, és kiment.
— Te ismered a Gasparit es azt a Vaczlavot. Mikor
kapnak eszbe vegre? Tupik, erted? Zsakutca. Az olajban
nincsen jovo úgysem. Nem vagyunk mi arabok! Tudod,
mi a jovo, Gyuri? A gaz! Figyeld csak meg! Majd amikor
egy liter benzin haromszaz forint lesz, akkor majd
megnezhetik magukat! Gaz, Gyuri! Orosz gaz! — Palotai
teljesen bolondnak tartotta Stychkint. Háromszáz forint
egy liter? Kész utópia. Talán majd száz év múlva. —
Most mar te is velunk vagy, magyar baratom. Zsakutca
Gasparinak es az olajnak. — Palotai türelmesen várta,
hogy az orosz ki akar-e lyukadni valamire, vagy ismét
csak okoskodik. — Jaj, ti magyarok! Nehez veletek. —
Kicsapódott egy ajtó, majd két kislány egymást kergetve
és oroszul kiabálva szaladt a szobába. Az egyik csak
néhány éves lehetett, és totyogva követte a másikat, aki
mögött repkedett hosszú, szőke haja, és kacagva bújt be a
csemete elől Stychkin fotelja mögé. Az orosz felkapta a
kicsit, és az ölébe ültette. A másiknak kedvesen
parancsolt valamit oroszul, aki ezután csendben maradt.
Stychkin a porontyot hintáztatva Palotaira nézett. —
Hogyan lehet uzletelni egy nepseggel, amelyik minden
mondatat mindig csak ket szoval tudja kezdeni: „nem”
vagy „en”. Mondjad, baratom. Te mondd meg nekem.
Stychkin észrevette, hogy Palotai ezt magára veszi,
hiszen végül is ő volt az egyetlen magyar a szobában. —
Nézd, baratom. Van egy orosz mondás. Po bolse babla i
po menyse fufla. Sok penzt csinálni keves gonddal. Ezt
szeretnem. Mindenki ezt szeretne. Nyugodtan es
bekesen. De a magyarok maskepp szamolnak, mint az
oroszok. Figyelj. Egy ember elmegy a kaszinoba tizezer
forinttal, es csinal belole szazezret. Majd az egeszet a
vegen elveszíti. A magyar azt mondja, „nem baj, csak
tizezret buktam”. Az orosz viszont azt mondja, „a kurva
eletbe, elbuktam szazezret”. Erted, baratom? A
kulonbseget a gondolkodasunkban? Erted, amit mondani
akarok? Ha nem kapom vissza a vonatomat, no es ha
nem hagyjak beken a te lanyodat, akkor nincsen beke. —
Palotai bólogatott, továbbra sem értette a beszélgetés
lényegét. Csak ült, és figyelte a testes, ápolatlan oroszt,
aki a legnagyobb nyugalommal simogatta a kisgyereket
húsos, szőrös kezével. — Benned bizok, baratom, ne
ertsel felre, kerlek. Na, nezzed ezt a pofit. —
Megcsippentette a gyermek arcát, és nagypapásan,
bárgyún mosolygott. — Ott van melletted, a kisasztalkan
egy kulcs. Az egyik francia baratom haza fent, a
Normafanal. Gyonyoru haz. Nagyon csinos. Zmyeya
odavisz. Maradj ott, kerlek, es mondd az embereimnek,
hogy hol keressek a lanyodat. Mert latom, baratom, hogy
nem vagy nyugodt. A csalad a legfontosabb. De ha azt
mondod, nem jo otlet, akkor maskepp csinaljuk. Akkor
hozom Muszort, es levagjuk a Gaspari ocsmany fejet. —
Stychkin letette a gagyogó csemetét, és egy fenékre
paskolással útjára indította. Átható tekintettel nézett
Palotaira. — Na, mit mondasz, baratom, na, mi legyen?



Levi nekidőlt a csempének, és hagyta, hogy a forró víz

lemossa róla mindazt, ami ráragadt az elmúlt éjszakán. A
végén jéghidegre állította a csapot, és mély levegőt véve
élvezte, ahogy a hideg víz felgyorsítja ereiben a
megfáradt vért. Janka köntösbe burkolózva kint ült a
nappaliban, és két kézzel szorította a forró teásbögrét.
Vizes hajfürtjei az arcába lógtak, és a bögrét bámulta.
— Tudom, nagyon furcsa kérés ez, és biztos, hogy
most nem értesz semmit, de fontos lenne, hidd el. Ha jót
akarsz nekem. Ha segíteni akarsz. — A vele szemben ülő
jól fésült, keskeny vállú férfira nézett, aki nagyot nyelt. —
Segítesz, Gergely?
 A nagy orrú, széplelkű zongoraművész alig hitt a
szemének, amikor reggel ajtót nyitott, és a Dob utcai
ház folyosóján ott állt vele szemben a nő, a tanítványa,
akibe évek óta szerelmes volt, meg egy furcsa fiú sebes
arccal, gyanakvó tekintettel, mindketten büdös, koszos
parasztruhában.
— Csak két kérésem van. Hogy itt maradhassunk
nálad egy ideig, és hogy senkinek, de tényleg az
égvilágon senkinek ne szólj erről egy szót sem.
A művész ismét nyelt egy nagyot, és próbált megértő
lenni.
— Persze, Janka. Ez… hát ez természetes — dadogta.
A fürdőszobája felé nézett. — És… és ő ki?
— Jó, akkor három kérésem van. A harmadik, hogy ne
kérdezz ilyeneket, mert nem tudok rá válaszolni, és ez
talán jobb is így mindannyiunknak. — Gergely sóhajtott
egy nagyot. A lányt nézte, aki érezhetően feldúlt volt,
mégis különös életkedv és valami olyan energia
sugárzott belőle, amilyet Gergely még soha nem látott
Jankán a konzervatóriumi évek során. A lány a lábujjait
mozgatta, majd ismét felnézett a ragyogó, zöld szemével,
és a legédesebb hangján szólalt meg. — Kérlek.
Gergely nem volt képes sokáig állni Janka babonázó
tekintetét. Körbenézett zavarában, majd a
fürdőszobaajtóra, ami mögül a zuhany csobogása
szűrődött ki.
 — Rendben. Addig maradsz, ameddig csak akarsz, de
ő… ő menjen el. Ugye nem fog semmit ellopni? Hát…
elég zűrös figurának tűnik, és jó, nem ismerem, de…
Janka rázta a fejét és közbevágott.
— Ne aggódj, nem fog — mondta mosolyogva. A
szerencsétlen kultúrember összevissza fészkelődött a
kanapéján, majd felpattant.
— Hozok még teát.
„És ő ki?” A kérdés megragadt Janka fejében. Ki az a
fiú, akivel élete legemlékezetesebb éjszakáját töltötte,
aztán másnap órákon keresztül zötykölődtek egy
lepukkant Barkasban, miközben nem nézett rá, és alig
szólalt meg. Vezetés közben csak bámult maga elé, és
tárgyilagosan feltette azt a néhány kérdést: „van olyan
hely, ahol senki nem keres?”, és „megtennéd, hogy
mégsem szólsz apádnak arról, hogy hol vagy?” és „nem
vagy éhes?” és „ugye, nem kell már megint pisilned?” A
visszaút nem azért volt borzalmas, mert egy ütött-kopott
tragacsban robogtak hosszú kilométereken keresztül.
Nem is az zavarta, hogy minden porcikája fájt a kenuban
eltöltött hideg éjszaka után. Nem a motor visítását,
hanem a már-már elviselhetetlen csendet próbálta
megtörni, mikor feltekerte a recsegő rádió poros gombját.
A zene foszlányai fel-ismerhetetlenek voltak, az
állomások keresése mégis lekötötte a lányt. Nem sokáig,
mert Levi ingerülten, egy mozdulattal kikapcsolta a
készüléket. Janka a fagyos ablaknak döntötte a fejét, és
először halkan, hümmögve, majd egyre hangosabban
énekelni kezdett. Istentelen szép hangja volt. „Ne aludjék
senki! Ne aludjék senki! Még te se, ó, Hercegnő, hideg
szobádban a csillagokat nézed, hogyan reszketnek…”
Levi ingerülten a lányra nézett, de csak egy pillanatra. A
lány kifelé bámult, de a fiú tekintetét érezve válaszolt:
„Nessun dorma. Puccini. Egy idegen hercegről szól. A
tiltott város. A világ egyik legszebb operája…” Biztos —
felelte Levi flegmán. „De titkomat önmagamba zárva
őrzöm, nevemet senki nem tudhatja meg…” — folytatta
volna Janka a halk éneklést, de Levi hirtelen felcsavarta a
rádiót, és lenéző tekintettel nyugtázta, hogy Ganxsta
üzenete megérkezett: „Boom a fejbe!”



Levi épp a haját dörzsölte egy törülközővel, amikor

kicsapódott a fürdőszobaajtó, és Janka lépett be. A kád
szélére ült, és mire észrevette, hogy a fiú meztelen, már
késő volt zavarba jönnie. A tükörben figyelte Levi arcát,
gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzen
máshova. Levi egy pillanatra megdermedt, majd folytatta
a hajszárítást.
— Nem tudom, hogy mi jár a fejedben, nem tudom,
hogy mi az isten történik itt, de nem gondolod, hogy
megérdemelném, hogy legalább beavass? Oké, mégsem
viszel apámhoz. Nyilván megvan rá az okod. De akkor
most mi lesz? Mit tervezel? Mert szerintem jogom van
tudni, nem gondolod?
 Levi még egy ideig szótlanul dörgölte a haját.
— Bízol bennem? — kérdezte végül, miközben
nyugodtan leeresztette a törülközőt, és a derekára
csavarta. A lány közben akaratlanul lopott pillantásokat
vetett a fiú testére, és rühellte is magát érte. — Ha igen,
akkor maradj itt, és várj meg. Nem tudom, mikor látsz
megint, de egy dolgot megígérek. — Janka dacosan várta
a nagy szavakat. — Visszajövök érted — vetette oda Levi,
majd csupán egy pillanatra Janka szemébe nézett, és
kiment.

„Ez valami hülye vicc, ugye?” — mormolta Levi

magában, a hálószobái ruhásszekrény ajtajait nyitogatva.
Gergely csodálkozva állt az ajtóban a teástálcával a
kezében.
— Nincs valami normális cuccod? — A
zongoraművész nem tudott erre mit válaszolni. Ruhatára
ingekből, pantallókból és zakókból állt. Sehol egy farmer
vagy póló. — Fasza — dörmögte Levi, miközben az
öltönyöket huzigálta. Gergely segítőkészen beljebb lépett
volna, de Levi egy „ugye, nem haragszol?” felkiáltással
becsapta az ajtót Gergely orra előtt, aki ettől elejtette a
tálcát.

Amikor Janka bekapcsolta a mobilját, rögtön egy újabb

üzenet jelent meg az apjától. Sietve benyitott a
hálószobába, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor
meglátta Levit fekete öltönyben, ingben.
 — Hoppá.
— Mi van? — kérdezte Levi, miközben egy övét fűzött
az egy számmal nagyobb nadrágba.
— Semmi. Csak… — Janka gyorsan összeszedte
magát. — Csak… az apám írt, hogy most hol van.
Levi odalépett, és a kijelzőről leolvasta a címet. Költő
utca. Ismét egy aranyat és halált érő információ. Levi
mély levegőt vett, és agyait, közben gondosan kerülte a
lány kérdő tekintetét. — írd meg neki, hogy jól vagy és
hogy majd jelentkezel. Ennyit — mondta halkan és
megfontoltan, majd kifelé indult. De Jankának elege lett,
és most ő csapta be az ajtót az új tálcával érkező Gergely
előtt. Csörömpölés hallatszott.
— Ennyi. Ennyi volt! Mi történt tegnap este óta, ami
miatt most így viselkedsz? Elmondanád végre, hogy mi a
bajod?
Janka hátával az ajtónak támaszkodott, és dühösen
elfújta az arca elől a tincseket. Levi tehetetlen volt. Nehéz
volt magán tartania az álarcot. Dühöt akart érezni, nem
azt, amit akkor érzett, amikor Janka szemébe nézett.
Bosszúra esküdött, nem románcra. Bűnöző akart lenni,
nem szerelmes. — Egyszer már kérdeztem. Most még
egyszer, de többször nem. Bízol bennem? — kérdezte
keményen, és most állta a lány átható tekintetét. Gergely
óvatosan kopogott. — Bízol bennem? — ismételte Levi
most halkabban, finomabban. Janka közelebb lépett.
 — Szeretnék — súgta zavartan, miközben Levi
gallérját igazította. — De ha nem mondasz nekem
semmit, akkor…
Levi megragadta a lány kezét. Szíve szerint mondott
volna sok mindent. Most volt az a pillanat, amikor
megtehette volna. Amikor meg kellett volna tennie. De
hiába nyitotta a száját, nem jöttek a szavak. Cserébe
valami megmagyarázhatatlan indulatból egyre erősebben
szorította Janka kezét. Amilyen erősen csak tudta.
Lehajtotta a fejét, és a lány lassan liluló ujjperceit nézte.
— Nem lehet — szűrte a fogai közt. — Majd.
— Mikor? — kérdezte Janka halkan, mit sem törődve a
fájdalommal. Levi hirtelen felegyenesedett és a
legnagyobb őszinteséggel hazudta: — Majd. — Feltépte
az ajtót, és kisietett. Janka egy kis gondolkodás után
elküldte az üzenetet az apjának: „Jól vagyok.
Jelentkezem.” Pont ahogy Levi kérte. Mert bízott benne.



A rádióállomások szüntelenül ontották a híreket Diana, a

walesi hercegnő haláláról. Szendrő leeresztette a
távcsövet, kikapcsolta a rádiót, és kiszállt a kocsijából.
Szakadt a meleg nyári eső. Tündérmesébe illő volt,
amikor a nyomozó bőrig ázva elindult a búzamezőn
keresztül a Royal Flush betonváza felé — háta mögött, a
Balaton felett hatalmas szivárvány Megérte. Miután
létrejött a szövetség Kettnerrel, hónapokon át követte,
figyelte Vaczlávot. Éjjel-nappal a megfelelő pillanatra
várva. Ez most eljött. A titokzatos motoros, akivel a
maffiafőnök kettesben találkozott, testőrök nélkül, már
elment, már csak a motor hangja hallatszott a távolból.
Vaczláv egyedül maradt. Amikor Szendrő belépett a
félbehagyott szálloda előcsarnokába, Vaczláv épp egy
kupac kokaint morzsolt a kézfejére, onnan szippantotta
fel a fehér port. A szél néha belekapott az esőfüggönybe,
és a kezdetleges épület belsejébe söpörte a zuhatagot.
— Hát te? — kérdezte meglepve a Balaton ura, amikor
meglátta a nyomozót, aki nem válaszolt. — Tragikus,
nem?— — kérdezte szipogva.
— Mi?
— Hát az, hogy a hercegnők is meghalnak. Az
tragikus szerintem. Szerinted? — kérdezte Vaczláv, és a
kokainos kezével hátrasimította zsíros, fekete haját.
— Eltűntél. Kicsit aggódtam is. Sehogy sem tudtalak
elérni. Nem úgy volt, hogy elintézed azt a faszkalapot?
Hm? Nem úgy volt, hogy tök jó barátok leszünk? —
folytatta, majd az egyik betonkockára ült, és levette a
cipőjét, majd a zokniját, és kicsavarta belőle a vizet. Egy
tócsába léphetett, és most ott ült, a lábát keresztbe rakva,
a meztelen lábfejét gyerekesen lóbálva.
— Életben vagy, nem? — kérdezte Szendrő.
— Hát ja, nyilván — felelte Vaczláv a combját
dörzsölve. Kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert
rájött, hogy mennyire egyedül van. Egyedül egy
nyomozóval, akinek egészen beteges nyugalom ül az
arcán. — Mégis mit mondtál a kis gecinek? Szépen
megkérted, hogy ne csinálja mán meg a csúnya bácsit, azt
lepacsiztatok? Hm? — Vaczláv kínjában kuncogott. Az
eső dörömbölt a téglákat fedő fólián. Szendrő közelebb
lépett, és elővette a Seemann kézifegyvert. A tenyerében
tartotta. — Nahát. Ez az? Ilyen pici vassal akart engem
lelőni? De cuki! Ezzel?
— Igen, ezzel — mondta Szendrő egykedvűen.
— Muti! — Vaczláv nyújtotta a kezét, de Szendrő nem
mozdult. — Ne már! Csak megnézem — vigyorgott a
szipogó férfi.
Szendrő még mindig úgy tartotta tenyerén a fegyvert
Vaczláv felé, mintha forró lángos lenne.
— Mit csináltál Csillával? — kérdezte.
Vaczláv az ajkát biggyesztette. Kicsit gondolkodott,
majd megszólalt.
— Kicsit megbasztam. Miért?
— Tudom. És utána mit csináltatok vele? — Szendrő
szemében, bár áthatóan nézte a bűnözőt, semmilyen
érzelem nem látszott. A hanglejtése azonban kicsit sem
hasonlított egy nyomozóéra, aki éppen kihallgat. — És
utána?
— Jaj, ne már, tényleg! Semmit. — Hirtelen felcsillant
Vaczláv szeme, mint egy gyereknek, akinek eszébe jut
egy rejtély megoldása. — Várj! Utána? Felhívtalak téged.
Igen. Téged.
— Ugye, nem értesz semmit? — kérdezte Szendrő
ingerülten.
 Vaczláv csikorgatta a fogát, kihúzta magát, és fürgén
körülnézett, mint egy elbaszott szurikáta.
— Nem én. Azt mondod, megölöd. Nem ölöd. Azt
mondod, nekem dolgozol. Nem dolgozol. Azt mondod,
elérlek bármikor, de egy fél év nekem nem „bármikor”.
Viszont a kurva hangfelvétele sem került elő, aminek
persze egyrészt örülnöm kéne, másrészt meg nem, mert a
kérdésedre röviden válaszolva, semmit sem értek, így
van. — Vaczláv most Szendrőt fixírozta, és hirtelen
üvölteni kezdett. Nem indulatosan, hanem mintha egy
Shakespeare-darabot adna elő eltorzított hanggal, a
szavakat túlságosan is hangsúlyozva, a lábát a beszéd
ritmusához lengetve. — Nem! Értek! Semmit!
Szendrő megvetően mosolygott, és a fejét csóválta. Bal
kezével elővette a zsebéből a rendőrigazolványát, és a
tenyerére fordította. Az egyikben a Seemann, a másikban
az az apró kis bőrtok feküdt, amire élete esküjét tette le.
A két „tálcát” Vaczlávnak kínálta.
— Tessék. Melyiket választod? — Az őrült bűnöző
csak nézelődött. — Na? Nyertél. Már csak az a kérdés,
hogy mivel baszod el végleg az életemet. Hogy melyik
bábuval ütöd ki a királyomat. Így már érted?
Vaczláv gondolkozott.
— Akkor most mégis pajtik vagyunk?
— Válassz! — parancsolta a nyomozó. A balatoni ég
mélyrózsaszín volt mögöttük. A távolból a két
mozdulatlan férfi csak fekete pötty volt a falak nélküli,
árva betonszerkezetben. Az egyik ült, a másik állt. Az eső
zuhogott körülöttük, a szivárvány elhalványult, és egy
élesen reccsenő mennydörgés széjjelszakította a csendet.



Levi tudata lassan tisztult. Körülnézett. Egy templom

főhajójában ült, elöl, majdnem az oltárnál. A boltozatos
mennyezet olyan magasan borult fölé, hogy szinte nem is
látta, hol ér össze. Egy japán turista-csoport vakogása
térítette magához. A Mátyás-templomban volt.
De hogy került ide? Feljebb tornászta magát a pádon,
és érezte, hogy a teste teljesen elzsibbadt. Régóta ülhetett
már itt. A szeme előtt lebegő fátylon át megpillantotta a
feszületet, és Jézus szögekkel átütött tenyere láttán éles
fájdalom hasított a kezébe. Rámeredt, és azt látta, hogy a
saját kézfeje, tenyere, de még az alkarja is össze van
vagdosva. Némelyik seb szinte csak karcolás, de egyik-
másik mély, és még mindig vérzik. A vér az imapad
vörösfenyőből készült fáján lecsöpögve tócsába gyűlt
alatta a márványpadlón. Gergely öltönynadrágját és
fehér ingét viselte, felette egy koszos, bűzlő katonai
zubbonyt. „Mi történt?” A kérdés nem elemi erővel,
követelőzve tört elő belőle, inkább lustán kúszott elő a
tudatából, és mint ő maga, összetörtén, kimerültén pihent
meg. A rózsaablakokon beömlő színes napsugarak most
kezdték bántani a szemét. A zajok egyre hangosabbak
lettek körülötte. Már a templomi látogatók furcsálló,
megvető pillantásait is érzékelte. Közömbösen bámult
rájuk. Arra gondolt, hogy bár életében volt már párszor
templomban, most először érez olyasmit, amit egy ilyen
helyen kéne. „Ez Isten háza, vagy mi.” Menedék. Ide
húzódnak a betegek, a nyomorultak, az üldözöttek.
Rémlett neki, hogy a templomban nem is bánthatják azt,
aki ide menekül. A szobrokat, a szentek kőbe fagyott
képmásait, az ismeretlen bibliai történeteket elmesélő
képeket most először nem találta nyomasztónak. Szent
Sebestyén, akit megkötöztek, és utána nyílvesszőkkel
szórták tele mellkasát, most a sorstársaként nézett vissza
rá. Tökéletes nyugalomban ült a beszűrődő fényben, a
mozdulatlan szobrok és a nyüzsgő turisták közt. Csak
egy kérdés motoszkált benne. „Mi történt?” Fejét
összekulcsolt kezére hajtotta, és Istenhez szólt: „Mi a jó
kurva élet történt?”



Amikor Levi tegnap elindult Gergelytől a fényes Dob

utcán lefelé, azonnal felhívta Rolit a zongoristától lopott
mobilról, és a Déli pályaudvar melletti autómosóban
találkoztak, ahol az izmos roma épp Oszkár hófehér
Mercedesét takarította.
— Én bírtam a Nándit — mondta Roli, miközben a
kocsi mellett térdelve egy szivaccsal dörzsölte az alvadt
vért a bőrülésről. — Nem is értem az egészet. Hogy pont
ő? Normális csávó volt.
— Román? — kérdezett rá Levi.
 — Jaja, azt mondta az Oszi, hogy az oroszoknál van
egy román gádzsó. Tudod, az a ferde fejű. Valami
ügyvédféle, aki bespannolta a Nándikát, és ők csinálták a
törökbálinti balhét.
— Tehát nem az oroszok?
Roli szinte már az orrával ért a bőrhöz, úgy súrolta.
— Nem. Az Oszi találkozott a Gasparival, érted? És ő
mondta, hogy az a román a saját szakállára csinálta. Mert
nem kapott elég zsét az oroszoktól. — Levi odanyújtotta
a vödröt, hogy a roma beletunkolhassa a véres szivacsot.
— Azt mondták, bepöccent, mert az egész Romániát ő
intézte az oroszoknak, cserébe meg kapott valami lófasz
pénzt havonta, pedig a román olaj, érted? Nem volt elég
neki a szotyipénz. De én ehhez nem értek, tesókám. Csak
azt tudom, hogy a Nándi ezt elbaszta. Leadta a drótot,
meg minden. Nem néztem volna ki belőle. Vele nőttem
fel, érted? Együtt járkáltunk, meg minden.
Miközben Roli a pihebajszos Nándival közös
élményeit részletezte, Levi gondolatai már máshol jártak.
A kirakós darabkái kezdtek a helyükre kerülni. Végre.

Mindenki ismerte a nyakon szúrós történetet, amit

Levi a saját szemével látott a macskási telepen. Amikor
Sípos a békekötés idején fellázadt az oroszok ellen, és egy
jó adag ferrocént nyomott Lazarescu nyakába. Amiért
legendává vált. Ami miatt a román ügyvéd soha többé
nem tudja egyenesen tartani a fejét, és havi
rendszerességgel kivágnak egy darabot a nyaka elhalt,
bűzlő, fekete húsából. Levi leült néhány gumiabroncsra,
és rágyújtott. Tehát Lazarescu. Okosan választott olyan
szállítmányt, ami az oroszoké, de a magyarokhoz
érkezik. Nagyon ügyes. Megtudta Nánditől a részleteket,
hogy mikor fut be a vonat, kik fogják elvámolni, és hogy
Síposék mikor mennek a papírokért. Sípos nem
rajtakapta őket. Nem véletlen volt. Lazarescu ezt
megtervezte. Ez volt a bosszúja a megnyomorításért és a
megaláztatásért. Bevárta őket a zsoldosokkal. Szerbekkel,
cigányokkal, albánokkal, ki tudja, kikkel.
Felvillantak Levi agyában azok a képek, amelyeket
napok óta nem tudott előcsalogatni az emlékezetéből.
Már amikor begurultak a törökbálinti depó elé, azt
furcsállta, hogy nincs sehol senki. Egy lélek sem. Csend
volt. Valahonnan tompa kutyaugatás hallatszott. Ferkó
ott ült Levi mellett a hátsó ülésen, és épp arról mesélt,
hogy milyen baromi drága egy gyerek manapság, és
hogy miért kell három különböző gyerekülés a kocsiba,
amíg felnő. „Te, hol a faszban vannak ezek?” — kérdezte
még Sípos, és előrehajolt, hogy jobban lásson. De a peron
és a raktár is kihalt volt. „Babamaffia! Esküszöm, hogy
van ilyen!” — ugrott be Levinek. Talán ez volt Ferkó
utolsó mondata, mielőtt a semmiből megérkezett a
kereszttűz. Az emlékek Levibe hasítottak. A
becsapódások. A hangos káromkodások. A fröccsenő vér
és a robbanó ablaküvegek. Ferkó rángatózó teste. Dini,
aki lehajol, és beletapos a gázpedálba. Sípos, akinek a
pofájába hatolnak a golyók, miközben üvölt.
 Levi most már mindent értett. Azt is, hogy miért
üldözték őket a városon keresztül. Lazarescunak Sípos
kellett. Sípos és a százmilliókat érő vonat, ami még
inkább egymás ellen fordítja Stychkint és Gasparit.
Ráadásul Palotait is gyanúba keveri mindkét oldalon, aki
épp azon a napon állt át. Talán véletlen. Talán nem.

— És mi lett a román csávóval? Az ügyvéddel? —

kérdezte Levi.
Roli megmosta a kezét. A kocsi ülései már tiszták
voltak.
— Semmi. Az a poén, hogy a Stychkinék ezt még nem
is tudják, vágod? Él és virul, és még mindig az
oroszokkal nyomul.
Levi eldobta a csikket, és felállt. A vödörbe nézett, és
az arca hullámzott a véres víztükörben. Összeszorította
az ajkát. Tudta, mit kell tennie.
— Vigyél Oszkárhoz — parancsolta Rolinak. — Most
rögtön.
 — Wo sind denn jetzt die Nutten? — érdeklődött a
kurvák után a részeg, kövér német a bárpultra borulva.
— Kommen gleich. Kommen gleich — nyugtatta a
pultos. — Te, ez nem érti, hogy délben itt még nincsenek
lányok — mondta a porszívózó takarító bácsinak, aki
röhögve a fejét csóválta. Rajtuk kívül üres volt a night-
club, és a szokásos, lüktető diszkózene helyett halk,
vidám dzsessz szólt a rádióból.
— Ah, Scheisse! — hangoskodott a német, és lehúzta a
sörét, majd ismét a pultra borult.
Az ablakok életnagyságú, táncoló nőket ábrázoló
matricákkal voltak leragasztva, de a kopott és lyukas
részeken lézersugárszerűen hatolt át a napfény A
cigaretta és cefre szaga beleivódott a koszos szőnyegekbe
és a plüssgarnitúrába. Roli és Levi a függöny mögötti
pókerteremben ült és whiskyzett, miközben Oszkárt
várták.
Roli beszámolt az elmúlt napok eseményeiről és a
leszámolásokról. Majd arról, hogy Mojzes bácsit is
megölték, de senki nem érti, hogy miért.
— Szerintem az öreg buzi volt, és valamelyik
hímringyó kicsinálta. Vannak ilyenek, nem? —
elmélkedett. Arról is mesélt, hogy Dini temetésén alig
volt valaki, és hogy a Ferkét elhamvasztották szűk,
családi körben. Aztán azon bosszankodott, hogy milyen
igazságtalan, hogy a sajtó szinte csak a Boross-sal és az
Aranykéz utcai robbantással foglalkozik. — Nem boldog
ám az Oszi — folytatta, miközben a jégkockákat zörgette
az italában.
— Miért? — kérdezte Levi, miközben Mojzes bácsi
árva kártyapakliját nézte az asztal közepén. Nem a
legjobb lap nyeri a partit, hanem a legjobb játékos. Akár a
legrosszabb lappal is. Tanította őt a Nagy Vak.
„All in” — gondolta Levi.
— Tehát miért nem boldog Oszkár? — tért vissza
Rolihoz.
— Hát a Palotai Gyurinak a lánya.
Levi felkapta a fejét.
— Mi?
— Tudod, azt a csajt el kellett volna kapnunk. Aztán
az Oszi mondta, hogy majd a Gaspari emberei intézik. De
beszopták.
— Miért?
— Hallottál a Kígyóról, ugye? — Igen, Levi hallott a
Kígyóról. Zmyeyáról. És már majdnem meg is szólalt,
hogy volt szerencséje személyesen is találkozni vele, de
Roli idejében folytatta. — Na, ezt a gádzsót adták a csaj
mellé. — Levi értetlenül nézett Rolira. — Mi ez a gada
rajtad? Akartam is kérdezni — váltott Roli, és érdeklődve
nézte Levi öltönyét.
— Mi van a Kígyóval? — Levi igyekezett
közömbösnek tűnni.
— Tudod, a durva ruszki. A félszemű. A Gaspariék
elkapták őket valami faluban, miután üldözték őket a
sztrádán fel-alá. Aztán darabokra törték a verdákat,
lövöldözés is volt, meg minden.
— Na ne.
— De, baszd meg. Ki is nyírt pár embert, aztán
felszívódott a csajjal.
— Na ne.
— De, baszd meg. Felszívódott. Aztán odaküldték a
brigádokat mindenhonnan, de az egy személyben
elintézte őket, baszd meg.
Roli a pohárba kapaszkodva elismerően bólogatott, és
Levi is ezt tette.
— Ez igen.
— Ja, a faszért nem hagyta az Oszi, hogy én intézzem.
— Te biztos megoldottad volna — mondta Levi.
— Hülye vagy? Szétszedtem volna. — Roli felhergelte
magát, és öklével az asztal szélét ütögette. — Geci orosz
KGB-s faszszopók! Az egyszemű kurva anyját annak a
Kígyónak. Elintéztem volna.
— El, baszd meg — fűzte hozzá Levi mindentudón, és
kortyolt egyet az italából.

Szétnyílt a függöny, és ott állt Oszkár. A Fehér Halál,

mintás kasmírpulóverben, selyemsállal. Sokkal
alacsonyabb volt, mint ahogy Levi elképzelte.
— Levente — szólalt meg, mintha rég látott jó barátot
üdvözölne. Levi felállt, és megfogta az albínó puha kezét.
— Részvétem a drága barátaid miatt, fiam — mondta az
albínó, és leült a székre, amit Roli kihúzott neki. — Sok
jót hallottam rólad. Derék fiú vagy. Gyógyulnak a sebeid,
angyalom? — kérdezte, és gyengéden megsimította Levi
halántékát, majd a még mindig duzzadt pofacsontját és
szemöldökét. — Csúf ez a törökbálinti ügy. Nagyon
sajnálom. Ez is onnét van? — érdeklődött maníros
aggodalommal, mégis egy cseppnyi gyanakvással.
— Igen — válaszolta Levi.
— Kár egy ilyen szép férfiarcért. Vannak erre kiváló
kenőcskéim. — Oszkár összefonta az asztalon a kezét, és
kihúzta magát. — Miben segíthetek? — Kopasz fejét
lágyan megvilágította egy falilámpa, és az édes parfüm
illata megcsapta Levi orrát. Csillogó szemmel, bárgyú
arccal várta a fiú mondandóját.
Levi a két hüvelykujját egymásnak ütögette. Maga elé
nézett, majd oldalra, mintha nem létező ablakon
keresztül figyelné a város életét.
— Tudom, hol van a Palotai — mondta végül. Oszkár
mosolyogva hümmögött. Levi nem ezt a reakciót várta.
— És nálam van a lánya.
Oszkár most felvonta a szemöldökét, és Roli, aki épp
rá akart gyújtani, felkapta a fejét.
— Nálad van a Palotai György kislánya? — kérdezte
az albínó hitetlenkedve. Szája még mindig mosolygott,
de a szeme már nem. — És azt is tudod, hogy Palotai
György barátunk most éppen hol tartózkodik. — Levi
bólintott.
 Oszkár Roli felé fordult. — Ennek a Gaspari úr nagyon
fog örülni. Ne vedd tolakodásnak, de mégis hogy került
hozzád a kislány, kedves Levente?
— Hosszú történet, de már vagy két napja velem van.
Roli újra rágyújtott volna, de az öngyújtó egy suta
mozdulattól kipattant a kezéből, és a szájából is kieső cigi
után hadonászott. Levi egy másodpercre eltöprengett
azon, hogy belemenjen-e a részletekbe. Hogy nem a
Kígyó játszotta ki Gaspari katonáit, hanem ő maga, és
hogy a fele sem igaz abból, amit Roli előadott. De most
jól jött neki a városi legendák ereje. Cigányokkal van
dolga. A pokol cigányaival.
— És mikor ismerkedhetem meg a drága
kisasszonnyal? — kérdezte az albínó.
— Nem fogom átadni — felelte Levi keményen, és
belekortyolt a whiskybe.
— Parancsolsz, angyalom?
— Egyelőre nem. Van egy tervem, és szeretném, ha
végighallgatnátok — folytatta Levi.
A pincér beosont, és letett Oszkár elé egy színes italt
kis esernyőkkel meg egy koktélcseresznyével, amit az
albínó a tömpe ujjaival kihalászott.
— Hát halljuk! — Finoman szopogatni kezdte az apró
gyümölcsöt.
— Tehát. Leszállítom a lányt az apjához. Ezzel a
bizalmába férkőzöm. Palotai jól tudja, hogy Gaspari mit
tett volna a csajjal, ha elkapjátok. A lány úgyis elmeséli
majd az apjának, hogy miken mentünk keresztül. Nem
volt egyszerű. — Levi Rolira nézett, aki a földre bámulva
kicsiket bólogatott, és kifújta a füstöt. Ő aztán tudta. —
Aztán a tudomásukra hozom, hogy a román ügyvéd
nyúlta le a törökbálinti szállítmányt.
Oszkárnak a szeme se rebbent, félelmetes
nyugalommal Levire nézett, és most már rágcsálta a
cseresznyét. — Aztán Stychkinék elrendezik a román
nyomorékot.
— És a bosszúd beteljesül a barátaidért, az isten
nyugosztalja lelkűket — szúrta közbe Oszkár megértőén.
— Így van — felelte Levi. — A Palotai meg a ruszkik
így most már kettővel jönnek nekem. Befogadnak,
megbíznak bennem, és onnantól azt csinálunk velük,
amit akarunk. Akkor csaptok le a Palotaira, amikor
akartok, sőt talán még a Stychkinre és a többiekre is.
Mindent tudni fogtok, értitek? Azt fogják hinni, hogy az
ő emberük vagyok. — Levi kérdőn hol Oszkárra, hol
Rolira nézett. Oszkár lassan beleszürcsölt a koktéljába,
egy kicsit nézegette a színes italt, majd óvatosan
visszahelyezte a szalvétára.
— De ehhez egy dolog kell. Szólnotok kell a
Gasparinak, hogy hagyja békén a lányt és a Palotait
addig, amíg beépülök. És ha a románt elintézték… azt
csinálhattok velük, amit akartok. Az engem már nem
érdekel.
Oszkár forgatta a kis esernyőt, és a megszokott
bárgyúsággal az arcán gondolkozott.
 — Hoznál még egy italt Levente barátunknak, ha
szépen megkérlek, Rolikám? — kérdezte végül lassan.
Amikor Roli felállt, az albínó újra megszólalt. — Rég nem
borotválkoztál, ugye?
Levi értetlenül nézett rá.
— Mi? — Oszkár félrebiccentett fejjel mosolygott, Roli
pedig, aki kifelé indult, megtorpant Levi mellett, és a
főnökére nézett. Levi zavarában végigsimított apró
borostáján. — Hát, ja, nem igazán volt mostanában
lehetőségem…
Csend következett.
 — Semmi gond — mondta Oszkár. — Jól áll neked,
drága fiam, egyem a szíved. Ugye, hogy jól áll neki,
Rolikám?
Az albínó nyaka szinte kicsavarodott, hogy a mellette
álló Rolira nézhessen.
— Jól — válaszolta az izmos roma.
— Nem kell neki borotválkoznia szerintem, ugye,
Rolikám?
— Szerintem sem. Szerintem is jól áll neki —
válaszolta Roli, és fellélegzett, és kiment a helyiségből.
Oszkár előredőlt.
— Szép a lány?
— Hogy a… hát… ja, szép — felelte Levi közömbösen.
— Kedves lány? — folytatta Oszkár. Levi megrántotta
a vállát.
— Amúgy az… ja.
— Sokat beszélgettetek?
— Annyira nem, miért?
— Na és mit tanul a kisasszony a konzervatóriumban?
— kérdezte az albínó lelkesen.
— Mi? — Levi meglepődött.
Oszkár a homlokát ráncolva hátradőlt, és szinte
dacosan emelte maga elé a koktélját.
— Nem mondod, angyalom, hogy te sem tudod? Hát
akkor miről beszélgettetek ti ketten? — Levi úgy érezte
magát, mint egy könyv, amit könnyedén felcsaptak, és
most lapozgatnak benne. Óvatosnak kellett lennie. —
Tudod, nagyon szeretem a zenét — folytatta Oszkár.
 — Tudom — felelte Levi, és szíve szerint nyelt volna
egy nagyot, de igyekezett lazának és magabiztosnak
tűnni. Tulajdonképpen csak most tudatosult benne, hogy
kivel ül szemben.
— Hogy tetszik a terv? — kérdezte, hogy témát
váltson, és csak nehezen állta Oszkár fürkésző tekintetét.
Úgy tűnt, mintha a köztük álló pókerasztal egyre inkább
összezsugorodna, és az albínó egyre közelebb hajolna.
— Ich will jetzt endlich dreckige Nutten! — kiabált
kintről a részeg német mosdatlan kurvákat követelve.
— A zene a legszebb dolog a világon, drága testvérem
— mondta Oszkár, és finoman megfogta Levi kezét, majd
megfordította, mintha olvasni szeretne a tenyeréből. A
másik kezével végigsimított a Levién. A fiú megérezte az
albínó málnaszagú leheletét, és kínjában a kasmírpulcsi
szövevényes mintáit elemezte, mintha ki akarná kerülni,
hogy a világ legudvariasabb szörnyetege a gondolataiban
olvasson.
— A zenében az a legcsodálatosabb, hogy megszólal,
és abban a pillanatban tudod, hogy szereted, vagy sem,
nemde? Édes, egyetlen fiacskám. Nem kell tudni kottát
olvasni, zenei műveltség sem szükséges hozzá, csak
behunyod a szemed, hallgatod, engeded, hogy hasson
rád, és a szíved eldönti, hogy a te zenéd szól-e —
folytatta az albínó lehunyt szemmel. Lassan Levi arcához
nyúlt. Ismét felszakadhatott a lőtt sebe a halántékánál,
annyira vert a szíve, és kipréselődött egy apró vércsepp,
amit az albínó óvatosan, csukott szemmel lesimított. „Azt
az elcseszett cigányvámpír kurva anyját, mit akar ez?”
Levi tökéletesen tehetetlen volt.
Átsuhant az agyán, hogy mit tett volna az albínó
Jankával. Ha azt az utasítást kapta volna Gasparitól,
hogy tegyen a lánnyal mindent, ami nagyon fáj. És ha azt
lefényképezik, akkor Palotainak még annál is jobban
fájna.
Levit kirázta a hideg. Nem tudta, hogy a gondolattól
vagy attól, hogy Oszkár még mindig nagyon finoman
simogatja a tenyerét. Megjelent Roli az italokkal. Oszkár
lassan visszahúzta a kezét, és megpaskolta Levi térdét.
— Csináljuk azt, amit mondtál, és ahogy mondtad, jó,
kincsem? De egy dolgot nagyon szépen kérnék tőled. —
Levi fellélegzett, és az albínóra figyelt. — A Rolikának
küldjél naponta egy üzenetet, és kétnaponta
találkozzatok ügyesen, jó? Nem túl nagy kérés, igaz? És
nagyon, de nagyon vigyázz magadra.
Levi bólintott, felállt, és megigazította a zakóját, pedig
ilyen mozdulatot még életében nem tett. Oszkár is
feltápászkodott, és a sálat a nyaka köré tekerte.
— Én pedig beszélek a Gaspari úrral, hogy ne bántsák
a kislányt meg a Gyurit, és hát téged se. Mert még kellesz
ám nekünk, angyalom. Hogy te milyen gyönyörű ember
vagy! — Mosolyogva ismét végigsimított Levi arcán,
majd hirtelen ugyanazzal a kézzel elkapta a fiú
állcsúcsát, és szájon csókolta.


— Az elején nekem is ez volt — mondta Roli a falnak
támaszkodva, miközben Levi a klub mögötti sikátorban
egy kiszolgált frizsiderbe kapaszkodva hányt.
— Mi? — kérdezte Levi lihegve, két öklendezés között.
— Hát, amikor még nem szoktam hozzá a főnök
dolgaihoz, akkor engem is mindig kerülgetett a róka.
Levi ráncolta a homlokát, miközben letörölte a száját.
— Mi van? Ja, nem, nem ezért. Azt ki nem szarja le. Ha
jólesik neki. Csak az van, hogy két napja nem aludtam,
nem ettem, és nem a strandon pihengettem. Kész vagyok,
baszd meg. Fáj mindenem.
— Há’ aludjá’ egyet — tanácsolta Roli. — Jöhetsz
hozzánk. A húgom biztos szívesen elaltatna, tesó —
mondta vigyorogva.
Úgy tűnt, Levi kivívta a gyilkos roma tiszteletét. A
városi legenda. A tárgyalás Oszkárral. A csók a szájra,
ami köztudottan az egyik legnagyobb elismerés, amit
ember az albínótól kaphat.
— Nem alhatok. Most nem. — Ránézett Roli órájára,
elővette a cigisdobozt, és kihalászott belőle egy szálat.
Roli tüzet adott neki. — Mennem kell. Hívlak, ha…
— Levi energikusan belekezdett a mondatba, majd
összecsuklott, és egy rakás szemeteszsákra borult.



Egymást átkarolva feküdtek a szűk kenu orrában. A

vastag ruhák alá fúrták a kezüket, hogy még szorosabban
ölelhessék egymást. Arcuk olyan közel volt, hogy
egyikük sem merte nyitva tartani a szemét.
— Már nem fázom — suttogta a lány. Janka
rendszertelenül emelkedő mellkasától Levinek úgy tűnt,
mintha a kenu lebegne, valahol a napsütötte tengeren.
Egy szép helyen. Janka érezte, hogy Levi egyre erősebben
szorítja. Az óceán mormogása madárcsicsergéssel
keveredett. Lágy, narancssárga fény világított meg
mindent. Ajkuk összeért. Először csak épphogy,
véletlenül, aztán már szándékosan, egyre erősebben.
Dobhártya-repesztő hangerővel szólaltak meg a
harangok.

Szent Sebestyén szigorúan nézett le az éber álmából

magához térő Levire, aki lassan, óvatosan végigsimított
az arcán a csúnya vágásokkal teli kezével. Felfedezte,
hogy még a haja is véres. „Eddig tiszta — foglalta össze.
— Kidőltem Oszkár klubja mögött. És arra is emlékszem,
amikor felébredtem. Nem ez a nehéz része.” A Mátyás-
templomban elszórtan megannyi lépés és halk
beszélgetés visszhangzott. Levi a koszos katonai
zubbonyba törölte a vért, és lejjebb csúszott a padon.
Becsukta a szemét, és ismét felidézte a történteket.
„Folytasd! Folytasd! — könyörgött. — Emlékezz!”


— Kimerültség. Tuti — köpte oda az egyik táncoslány
flegmán, és felhúzott egy strasszos melltartót, majd
fészkelődve megigazította. Roli és a pultos állt Levi előtt.
— Na, jól van, magához tért — mondta a pultos,
odanyújtott Levinek egy pohár vizet. Alig pár perc telt el,
amikor hirtelen borzasztóan melege lett. Sápadt volt, és a
szája kiszáradt. A lelakott öltözőben ült, ahol a
vízcsövekről női alsóneműk lógtak, és egy nagy
kartondarab takarta az egyik fal penészes részét.
— Eredjetek a dolgotokra — parancsolta Roli.
— Az én dolgom pont az, hogy átöltözzem, mert ha
nem vagyok takkra a színpadon, akkor megint levonás
van, meg minden kurvaanyja — pufogott az öltözködő
lány.
Roli fordulásból, visszakézből hatalmas pofont adott
neki.
— A faszért kell mindig visszapofáznod, Zsuzsika!
Há’ nem divatból van neked már négy aranyfogad.
Akarsz még egyet, mi? Húzzál innen kifelé, ha mondom!
Mit öltözöl, hova öltözöl, öt perc múlva úgyis lekerül a
gada, nem?
Levinek feltűnt, hogy Roli hangja mindig egy tónussal
feljebb csúszik, ha a saját fajtájához beszél. Az öltöző
kiürült, és Roli Levi elé guggolt.
— Mi van veled, bátyó, jobban vagy?
Levi megrázta a fejét.
— Hány óra van?
— Este hét.
 — Bassza meg!
— Így nem viheted a csajt a ruszkikhoz, hallod? Há’
úgy festesz, mint egy szardarab.
Levi feltápászkodott. „Janka!” — gondolta, és csak
remélni tudta, hogy ott van még a Dob utcában. Az
alkuval csak időt nyert, de hogy mit hoz ki belőle, azt
még ő maga sem tudta. „Elviszem Jankát az apjához, és
akkor ott minden kiderül. Legalább biztonságban lesz.”
Hideg vízzel mosta az arcát. Roli mögötte állt, és tartotta
a törülközőt. „Lazarescu, te rohadék, tetű.” Mélyeket
lélegzett, a szín lassan visszakúszott az arcába, és a
tükörbe nézett.
— Szép vagy, na! — viccelődött Roli.
Levi meg sem hallotta. A tükörképét nézte. „Mégis
hogy gondoltad, te idióta? Odaviszed a lányt, leülsz majd
fröccsözni a papájával, és kikotyogod, hogy a román
verte át őket? Mégis hogy?” „Bocs, hogy le akartalak
lövetni, koccintsunk, Levikém?” „Ja, hogy levágtad
Nyikolaj fejét?… Rá se ránts, belefér. Munkabaleset.”
„Mégis hogy?” Valahogy. Janka biztonságban lesz, és
kész. A többi nem érdekes.
— Kell egy kávé — nyögte rekedt hangon. Nem volt
jéghideg. Nem munkált benne az adrenalin, és a
leghatásosabb fájdalomcsillapító sem volt a közelében.
Janka. Ezért fájt mindene. Pokolian. Alig bírt mozdulni.
— Meg aszpirin is kéne — fűzte hozzá.
Roli előbányászott a zsebéből egy kis alufóliás
csomagot.
 — Szerintem akkor ezt.
Levi kérdőn nézett a romára.
— Mi ez? Kóla?
— Valami olyasmi.
Levi kitépte Roli kezéből a csomagot, kiszórta a mosdó
szélére, ráhajolt, és az orrán keresztül felszívott,
amennyit bírt. A fehér por borzasztóan marta az orrát, és
keserű gyógyszerízt érzett a torkában.
— Mi a szar ez?
— Nem tudom, mi a neve. Ezt szoktam a gádzsik
piájába tolni, hogy megálljának nekem.
— Mi a fasz van?
— Nyugi, jó lesz. — És jó lett. Levi érezte, hogy belső
szervei nyugtalan remegése lassan alábbhagy. Roli
röhögni kezdett. — És fájni sem fog semmid, az tuti! Ha
pinád lenne, most megszúrnálak. — Ezen Levinek is
röhögnie kellett, visszafordult, és egy húzásra felszívta a
maradék kupacot is.



Az éjjeli város csendes moraja megnyugtatta Palotait. Új,

Költő utcai otthonában állt egy pohár borral a kezében. A
féklámpák rengetege, a közlekedési lámpák és az utcai
fények tengere megszokott látványt nyújtott számára. De
most egy fokkal magasabbról nézte. Még távolabbról.
„Közelebbről szebb volt” — elmélkedett.
 Alig egy órával ezelőtt érkezett a hír, hogy megtalálták
azt a terepjárót, amivel Janka a Mályinka utcából
elindult. A csepeli teherkikötőben. Egy orosz lefejezett
holtteste is előkerült, de Janka nem. Efremov nem beszélt
jól magyarul, de Palotai megértette a lényeget. Hát, ennyi
volt. Gaspariék elkapták Jankát. Eddig tartott. Szeme
könnybe lábadt. Egyre erősebben szorította a borospohár
szárát, de nem engedte, hogy akár egy könnycsepp is
kicsorduljon. Legalább Éva és a fiai biztonságban
megérkeztek Belgiumba, egy gyerekkori barátnőjéhez,
aki oda házasodott. Utoljára akkor beszélt a feleségével,
amikor átszálltak a müncheni repülőtéren. Rideg és rövid
beszélgetés volt. Nem ilyen egy búcsú. Nem ilyennek
kéne lennie, ha egy apa utoljára hallja a gyermekei
hangját. A háttérben viháncoltak, mert épp felfedeztek
valami játéksarkot, és nem akartak a telefonhoz jönni. A
felesége pedig kimérten válaszolgatott. Palotai már nem
is figyelt arra, amiről beszéltek. Csak Éva hangja zsongott
a fejében. Az az édes, bársonyos női hang, ami mindig
megnyugtatta, és arra az időre emlékeztette, amikor még
a csőd szélén álló családi nyomdát üzemeltette, majd egy
romantikus hétvégén, Sárváron szinte egyszerre jutott
eszükbe, hogy a minőségi szalvétát is lehet papírból
gyártani. Soha nem fogja elfelejteni azt a délutánt, amikor
az első megrendelések érkeztek, és Éva örömében sikítva
a nyakába borult.
„Egyedül maradtam.” Nem látja többé a feleségét és a
fiait.
 Mégis az volt a legfájdalmasabb gondolat, hogy mit
csinálnak Gaspariék Jankával. „Inkább öngyilkos leszek.
Mint az a Konrád képviselő.” A gondolat kellős közepén
csipogott a telefonja. Üzenet Jankától: „Jól vagyok.
Jelentkezem.”
Palotai újra és újra elolvasta. Majdnem
összeroppantotta a készüléket örömében „Életben van!
Hát életben vagy? Hol vagy, édes kislányom? Hol?” —
Azonnal válaszüzenetet írt. „nagyon aggódtam,
jelentkezz minél hamarabb, hiányzol, apa.”
Palotai sóhajtott. Az erkélyajtó üvegén kilesett a kint
őrködő oroszokra. Elgondolkodott, majd lassan a
telefonra helyezte a hüvelykujját, és hosszan nyomva
tartotta azt a piros gombot, ami mindent kitöröl. Csupán
egy szót írt. „Hívj.” Ismét a várost nézve belekortyolt a
vörösborába. Szekszárdi cuvée, száraz és gyümölcsös.



A Dob utcai aszfalt foltokban száradt, és már csak ott

csillogott, ahova az utcai lámpák fénye esett. Levi már a
harmadik kört tette, hogy parkolóhelyet találjon az
újonnan szerzett kocsijával, egy gyönyörű, sötétzöld
Jaguar kabrióval.
Amikor feltörte, eszébe jutott a jelenet, amit Janka
rendezett. Hogy miért nem szabad bizonyos kocsikat
ellopni. Azon kapta magát, hogy körbejárja a kocsit,
kizáró okokat keresve, mielőtt somolyogva kifeszíti a
zárat.
„Minden rendben lesz — gondolta elégedetten. —
Most már minden jó lesz.” Egy szép, angol autóban ült
elegáns, fekete öltönyben, kellemes zene szólt, és azon
volt, hogy biztonságba vigye azt a lányt, akit szeret.
Mindezt úgy, hogy senki nem tör az életükre. Mindenkit
kijátszott. A legrosszabb lappal.
Csupán néhány órája nem látta, de máris hiányzott
neki. A gyomrát valami tagadhatatlanul csiklandozta,
amikor Jankára gondolt. Roli szintetikus tudatmódosítója
rendbe rakta. Levi élvezte ezt a felemelő, bizsergő érzést.
Az est kellemesen békés volt. „Szeretem.” Végül
leparkolt, és Gergely háza felé indult. Visszamosolygott a
bulizni induló fiatal lányokra, akik a dögös sportautóból
kiszálló fess fiúra kacsintottak, és tudta, hogy innentől
kezdve már nem lehet baj.



A pap hangja zengett a Mátyás-templom hatalmas

terében. Egy néni, aki pontosan érkezett a misére,
mosolyogva Levi mellé ült, de amikor meglátta a
vértócsát, és megérezte a bűzt, arrább csúszott. Levi
mélyen az arcába húzta a zubbony csuklyáját, amikor a
pap belekezdett a prédikációba.
— A jó és a rossz tudás fája. Mindannyian emlékszünk
rá a Szentírásból. Sokan félreértik. Nem két külön fáról
van szó, ahol az egyik a jó tudás gyümölcsét, a másik
pedig a rossz tudás gyümölcsét termi. Ádám és Éva nem
azzal követett el bűnt, hogy evett a „rossz tudás fájáról”,
de elfeledkezett a „jó tudás fájáról”. Nem. Ez az egyetlen
fa a „jó és a rossz tudásának” illúzióját adta az első
emberpárnak, az emberiségnek. Azt a tévképzetet, hogy
azt higgyük, eldönthetjük, mi a jó és mi a rossz.
Csakhogy isteni bölcsesség nélkül nincs erre
felhatalmazásunk.
A templom lassan megtelt. Levi hallgatta a papot,
feljebb tolta a csuklyát, és nem érdekelte, ki mit gondol
róla, erről a szarkupacról a sarokban.
— A világon minden baj, minden gonoszság, háború,
diktatúra, fizikai és szellemi elnyomás abból ered, hogy
azt hisszük: megítélhetünk másokat. Pedig kik vagyunk
mi, hogy ítélkezzünk? Senkik. Senkik vagyunk, és nem
mondhatjuk másnak: ezt te rosszul gondolod, ezt rosszul
teszed. Ehhez egyedül Istennek van bölcsessége, Istennek
van joga. Amikor az ember áthágta ezt a parancsolatot,
akkor esett az eredendő bűnbe. Soha ne feledjétek: Ne
ítélj, hogy ne ítéltessél.
A pap lapozott, és megjelölt egy zsoltárt. Mindenki
felállt, még a japánok is. Levi ülve maradt, és visszahúzta
a csuklyát az arcába. „Gondolkozz. Ha itt ülök szanaszét
baszva, akkor mégsem lett minden jó. Miért nem? Miért
nem? Mit gondoltam rosszul? Mit tettem rosszul? Isten,
segíts.” Az a néni, aki arrább húzódott, ő énekelt a
legszebben mindenki közül.
 

„Még soha nem vettem virágot senkinek.” Levi

végigsétált a Dob utcai járdán, és kezdte élvezni Gergely
kissé szűk, de elegáns, fatalpú cipőjének kopogását az
aszfalton. Széllökés érkezett, és ő felemelte a fejét, hogy
minél többet érezzen belőle. Így látta meg Jankát, aki az
erkélyen állt, és egy pezsgőspohárral a kezében a
háztetőket nézte. Csodaszép volt. Levi épp futásnak eredt
volna, amikor Gergely is kilépett az erkélyre egy üveg
pezsgővel, és megtöltötte a lány poharát. Közben
mondott valamit, amin Janka nagyot nevetett. Levi
megállt, és figyelte őket. Boldognak tűntek. Biztos olyan
dolgokról beszélnek, amihez Levi nem tudna
hozzászólni. Zenéről. Kultúráról. Művészetről.
Pucciniről. Biztos olyan dolgon nevetnek, amit ő meg
sem értene. A lány felszabadultan, őszintén kacagott.
Az a négy emelet, amin délelőtt még könnyedén
felszaladt volna, most a két világot elválasztó végtelen
űrnek tűnt. Semmi nem volt igaz. A kölcsönöltöny. A
lopott autó. A hamis boldogság a szer hatására. „Kamu.
Mind kamu.”
Fiatalok csaptak zajt az utca végén. Levi egy kapualj
sötétjébe bújt és a közelgő csapatot nézte. Vagányok,
sörösdobozokkal a kezükben, hangoskodva sétáltak
végig az utcán. Röhögtek, seggbe rugdosták egymást,
énekelgettek. A világ urainak érezték magukat, olyan
felszabadultak voltak, mintha nem létezne holnap. Az
egyik vékony és magas volt, a másik zömök és kopasz.
Volt köztük egy kövérebb nagydarab is, ő volt a
leghangosabb. „Mint mindig” — emlékezett vissza Levi a
barátaira, akikkel még nem is olyan rég ugyanígy vonult
végig a város utcáin.
— Gólyabál van, buzikám? — kiabálta oda neki az
egyik jóképű fiatal, a többiek röhögtek.
Levi fel sem vette, csak letargikusan, emlékeibe
merülve bámulta a srácokat.
— Hol a gecibe van már az a gyrosos? — üvöltötte el
magát a magas vékony, miközben elmentek mellette.
Levi kilépett az utcára, felnézett, de az erkélyen már
nem volt senki. Az ablakon táncoló fényekből és
árnyékokból ítélve bent gyertyák égtek.
„Nincs bölcsességem. Nincs jogom.”
Levi visszaemlékezett Sípos mondataira, amikor
Lazarescut elküldte a picsába, és megbélyegezte a
macskási telepen. „Hát minek nézel te engem, te kis fasz?
Egy olcsó ribancnak a Palládiumból?” Aztán Mojzes
bácsi sztorijára a pókeren elbukott gödöllői házáról.
Palladium. Minden hétfő este. Az ázsiai táncoslány.
Levi felemelte a fejét. A közelgő autó fényszórói
megduplázódtak, és Levi alkarja viszketett. Szíve
zakatolt, mint egy gőzmozdony, pedig halálosan
nyugodtan ült a kapualj lépcsőjén. Tenyere nyirkos volt a
verejtéktől. „Az istenit, Roli, mi a szart adtál nekem?”
Hanyatt dőlt, de ez sem segített. A kapualj összeszűkült,
és most látta csak, hogy egy kardot tartó kis angyal
türemkedik ki a homlokzatból. Ropogást hallott, és
hirtelen néhány tetőcserép zuhant a járdára, darabokra
törve Levi lábai előtt. Minden remegni kezdett körülötte,
és hatalmas repedés nyílt a szemközti ház falán. Levi
gyorsan felegyenesedett, pislogott, és tágra nyílt szemmel
körbenézett.

Sehol egy cserép, sehol egy repedés. „Mi a szart adtál,

Roli?” Feltápászkodott, kicsit tántorgott, hosszasan
vakarta az alkarját, és nagy nehezen megtalálta a Jaguart.
— Mi a jó, mi a rossz? — hebegte. — Ki vagyok én,
hogy ítélkezzem? Egy senki! — dadogta, miközben rájött,
hogy nem az anyósülésnél kéne beszállnia, és a kocsiba
kapaszkodva megkerülte a Jaguart. — Senki, basszátok
meg mind!
A kellemes, békés budapesti éjszakában felberregett
egy sportautó hangja, és egy senki elindult. A körútra
kanyarodott, és a Palladium diszkó felé vette az irányt,
készen arra, hogy bármelyik parancsolatot áthágja. Hétfő
volt.



A főhajóban visszhangzó ének megnyugtatta. Levi a

tarkóját gyúrta, és Isten legszebb házának mennyezetét
nézte. Keze a nadrágzsebébe tévedt, mert valami szúrta.
Apró, fekete üvegszilánkokat halászott elő. Értetlenül
nézte őket a véres tenyerében. Egyre nehezebben tudta
visszaidézni a történteket.
Tovább kotorászott a zsebében, ahol egy gyűrött
szalvétát talált. Rajta egy telefonszám, alatta egy szó:
„Tündérhínár”



Kettner Linda csinos, szőke nő volt, a negyvenes éveiben

járt. Ápolt, szabályos arca jóságot és intelligenciát
sugárzott. Egyedül az arányai nem voltak tökéletesek. A
lába egy picivel rövidebb, az arca egy picivel kerekebb az
átlagosnál. Csupán egy hajszál választotta el a germán
szépségideáltól.
— Harmincnyolcas? — ismételte meg a kérdést enyhe
német akcentussal. Csilla feltápászkodott és a lepedőt a
melle elé rántotta. Linda eleresztette a gurulós bőrönd
fogantyúját, amit maga után húzott, és nyugodtan
turkálni kezdett a kézitáskájában. Csilla elakadt
lélegzettel figyelte a nőt, akit eddig csak fényképekről
ismert, amiken szendén mosolygott, három gyönyörű
gyerekkel Kettner István mellett.
Amikor Csilla nem válaszolt, Linda abbahagyta a
turkálást, és felnézett. — A ruhamérete harmincnyolcas,
igen? — Csilla döbbenten bólogatott. — István ilyen
méretben vett önnek ruhát karácsonyra. Onnan tudom.
Csilla nem mert mozdulni, rettegve várta, hogy mi
kerül elő a retikülből.
 — Nézze, én… — kezdte dadogva, de Linda
közbevágott.
— Nem kell önnek semmit mondania. És félnie sem.
Látom, hogy remeg. — Végül előhúzott két borítékot, és
az ágyra tette Csilla felhúzott lábához, majd hátrálépett
kettőt a bőrönd mellé. — Az egyik borítékban egy
repülőjegyet talál. A másikban ötvenezer márkát.
Öltözzön fel, és induljon. A bőröndben mindent
megtalál. Egyedül cipőt nem volt időm vásárolni. Az
útlevele önnél van? — Csilla bólintott. — Jó. Lent vár egy
kocsi, ami egyenesen a bécsi repülőtérre viszi. — Linda a
bőröndöt az ágyra emelte, és kinyitotta. — Remélem,
tetszenek a ruhák, nem tudtam pontosan, milyen a
stílusa, és István ízlésében nem mertem bízni. Mondjuk a
fekete ruha, amit karácsonyra kapott tőle, nagyon szép
volt szerintem. — Csilla köpni-nyelni sem tudott, csak
felváltva nézett Lindára, a borítékokra és a bőröndre,
mint egy őzike, akit körbevettek a farkasok. Linda
kinyújtotta a kezét. — Kérem szépen a telefonját. —
Csilla nyelt egyet, majd levette a készüléket a töltőről, és
odaadta a nőnek, aki eltette a táskájába. — Köszönöm. És
most, kérem, öltözzön. Kint megvárom. — Azzal kiment
a szobából, leült a nappaliban egy fotelba, és lapozgatni
kezdett egy magazint.
Csilla lassan felállt. Tanácstalanul bámulta a zárt ajtót
és a bőröndöt, majd kiemelt egy ruhadarabot.
— Mióta tudja? — hangzott visszafojtva a
hálószobából.
 Linda lapozott, nem nézett fel.
— Az elejétől kezdve. — Csend. Linda olvasott, Csilla
öltözött. — István nem tudja, hogy itt vagyok. Azt sem
tudja, hogy tudom. És szeretném, ha ez így is maradna.
Lehet, hogy más feleségek ezt az egészet másképp
kezelnék, de én úgy gondolom, hogy ez a helyes
megoldás.
— Értem — szűrődött ki halkan a csukott ajtó mögül.
— Soha többé ne keresse Istvánt. — Linda
megnyálazta az ujját, és lapozott. — Maga nagyon
kívánatos és okos nő. Menjen oda, ahova csak akar, és
kezdjen új életet. Megérdemli. — Csend. — Néha én is
szívesen elölről kezdeném. Kertészkedés közben el
szoktam játszani a gondolattal. Hát igen. — Somolygott,
és a magazin képeit nézte.
— Készen vagyok — sóhajtotta Csilla.
Kettner Linda felállt, benyitott, és végignézett Csillán.
— Nagyon szép! — jegyezte meg őszintén. —
Forduljon meg!
Csilla tétován bár, de szót fogadott. Linda mögé állt, és
egy hajkefével gondosan kisimította a szerető hosszú,
szőke haját. Csilla még mindig remegett.
— És ha… keresni fog?
— Ó, egészen biztos hogy keresni fogja. De ön egészen
távol innen boldogan él majd. Legalábbis ezt kívánom
önnek tiszta szívből. — Linda gyengéden összefogta
Csilla kifésült haját, és hajgumit húzott rá.
 — Vagy arra gondol, hogy István aggódni fog önért?
— kérdezte, és maga felé fordította Csillát.
— Igen, arra gondoltam.
Linda finoman végigsimított a Csilla arcán
éktelenkedő sebeken. — Nem baj, ha neki is fáj egy kicsit.

Kettner Linda a Balaton mellett félreállt, és folytatta a

magazin olvasását az egyterű családi kocsiban.
Hamarosan bekövetkezett az, amire várt. Megcsörrent
Csilla mobilja. Bejövő hívás: „Kettner István”. Linda egy
darabig nézte a rezgő mobilt a kezében, majd leeresztette
az ablakot. Kihajította a készüléket a nádasba, és csak
akkor indította be a motort, amikor megbizonyosodott
arról, hogy a zöldes víz végleg elnyelte a csörgést.



Levi a körúton már legalább négy parkoló autót

meghúzott, mielőtt eszébe jutott, hogy leeresztheti a
luxusautó tetejét. A jéghideg menetszél kitisztította az
elméjét, és a drog már nem nyomta el józan
gondolkodását. Még mindig úgy érezte magát, mintha
hangszigeteit burok lenne a fején tejüvegből, de legalább
most már nem fájt semmije. Végigszáguldott az Üllői
úton, és a Nagyvárad tér közelében leparkolt. Sétálva
indult el az Orczy-kert mentén, és meglátta a Palladium
portáját. Kisebb sor állt az egyemeletes, hófehér épület
előtt, ami valamikor művelődési ház lehetett. Modern,
kék neonbetűk hirdették a szórakozóhely nevét, a bejárat
melletti pálmafáknál fekete inges, kisportolt férfiak
beszélgettek toporogva. Levi céltudatosan a sor felé
tartott. Az öltöny sokat segített. Tökéletes álca volt. Roli
kábítószere még mindig piszkálta az orrát, de mivel
mindenki más is szipogott a sorban, Levi szépen
beolvadt a társaságba.
— Klubkártya? — förmedt rá hirtelen egy fekete inges
férfi.
— Ja, az nincs nálam.
A férfi végigmérte Levit.
— Először vagy itt?
— Á, dehogy, csak már rég jártam erre. Régen Mojzes
bácsival szoktunk itt zsugázni.
— Kivel?
Egy idősebb fekete inges odalépett, és jóváhagyón
bólintott:
— Menj csak!
És Levi ment. Hosszú, sötét, tükrökkel borított folyosó
következett, fehér inge világított az UV-fények alatt. A
szembejövő lányokon is minden ragyogott, ami fehér
volt, beleértve a bizsukat és a fogaikat. Úgy jöttek Levi
felé mint színes, táncoló csontvázak egy szellemvasúton,
és félelmetes fejhangon viháncolták túl az egyre
hangosabb zenét. Levi belépett a tánctérre. Hatalmas
színkavalkád, dübörgő basszus, fülledt levegő fogadta,
nehéz volt tájékozódnia. Jobbra folyosók, ruhatárak,
balra bárhelyiségek, hátrább lépcsők fel és le, a galérián
és a hangszórókon lányok táncoltak. A villogó
diszkófények miatt csak néha kapott teljes képet a
helyről. A modern bútorok a vakító villanásokban
embereknek tűntek, az emberek pedig furcsa
szobanövényeknek. Hatalmas akvárium zárta le a hosszú
bárpultot. Levi a kibírhatatlan melegtől meg a sűrű
füsttől szédülni kezdett, ezért leült az akvárium
szegélyére. Roli drogja még néha belecsipkedett az
agyába. „Szedd már össze magad!”
A tomboló zenétől alig értette a gondolatait. Pislogott,
hogy élesebben lásson, és végigpásztázta a helyet. A
zöldes lézercsóva kettészelte a füstöt, és milliónyi színes
pötty tarkította a lengén öltözött nőket. Levi nekidöntötte
fejét a vastag plexinek. Szíve összevissza vert, és nehezen
kapott levegőt. Az akváriumban épp elúszott a feje fölött
egy mutatós díszhal. Levi még sohasem látott ilyet. Úgy
nézett ki, mint egy piros, gülüszemű sárkány hatalmas
ajkakkal. Ahogy Levi forgatta a fejét, hogy kövesse a
káprázatos állat útvonalát, a kristálytiszta vízen keresztül
meglátott az akvárium másik oldalán egy félmeztelen,
tökéletes női testet. „Fordulj meg” — kívánta Levi a
teletetovált, kígyószerűen vonagló hátat csodálva. A nő a
magasba emelte a karját, és mintha meghallotta volna
Levi parancsát, egy erotikus táncmozdulattal megfordult.
Fekete szemű, ázsiai szépség volt. Levinek a döbbenettől
hirtelen tágra nyílt a szeme. Megvárta, amíg elhalad egy
rajnyi apró ezüsthalacska, majd úgy helyezkedett, hogy a
lány mögötti teret is belássa. Végül megpillantotta. Egy
fotelban ült a csigalépcső alatti sötétben, a lányt figyelve,
feje a vállára hajtva. Lazarescu!
Levi lebukott, és a vízipáfrány fedezékéből leste.
„Semmi kétség. Ez ő!” Kezdeti ijedtsége gyorsan elmúlt,
és az érzelmi viharból hamar kitűnt az egyetlen vágy,
ami összeszorította a gyomrát. „Meghalsz, te
anyaszomorító! Bűnhődni fogsz, és ha kell, magammal
rántalak a pokolba!”
— Szép, ugye? — szólalt meg mellette egy hang. Levi
felkapta a fejét. Ott állt mellette egy hibátlan testű, vonzó
csaj, aki a ritmusra lassan forgatta a csípőjét, és nőiesen
támasztotta rajta a cigarettát tartó kezét.
— Tudtad, hogy tündérhínárnak is hívják? — kérdezte
elbűvölő mosollyal.
— Mi van? — dadogta Levi, és az a másodperc, amit a
szépségre fordított, pont elég volt. Mire visszafordult, a
fotelban már nem ült senki. — Ne!
— De! Szép, ugye? — kérdezte a csaj. — Levi
izgatottan kutatta a teret, de sehol nem látta Lazarescut.
„Baszd meg!” — Milyen különös, hogy csak a vízben
ilyen szép. Ha kiveszed, úgy néz ki, mint egy kókadt
köteg petrezselyem. De így, amikor a saját elemében van,
olyan, mint egy táncoló tündérke, nem? — folytatta a
bombázó, díjazva a fiú feltételezett lelkesedését a
vízinövények iránt. Levi felpattant. — Minden rendben,
szépfiú? Nagyon sápadt vagy.
Levi nem szólalt meg, de a tekintete mindent elárult,
amikor a nőre nézett. „Mi is a te bajod, tulajdonképpen?”
 — Helló, Vivike! — dörmögte egy férfihang. Oda se
nézve végigsimított a csaj csípőjén, miközben a hosszú
bárpult felé haladt, és intenzív pézsmafelhőt hagyott
maga után. Lazarescu volt az. Levi megnyugodott.
Megfogta a nő kezét, és mélyen a szemébe nézett.
— Figyelj rám egy kicsit. Ha valaha is ott voltál… -
kezdte. A nő elvarázsolva viszonozta a tekintetét —…
akkor menj vissza az egyetemre. — Azzal otthagyta a
szépséget, és a bárpult másik végéhez sietett, ahonnan
jobban látta az ügyvédet. „Fegyver kell!” Az orra előtt
hevert egy konyhakés. Levi körülnézett. Senki nem
figyelt rá. Lassan a pult mögé nyúlt, amikor a semmiből
előkerült egy pultos, vidáman felkapta a vágóeszközt, és
szeletelni kezdett egy ananászt. Lazarescu háttal állt
Levinek, és valakivel beszélgetett. Összetéveszthetetlen
volt, ahogy oldalról odahajolt a társalgópartneréhez,
amikor az valamit mondott. Füle szinte teljesen rásimult
a saját vállára, és a sáltól még rövidebbnek tűnt a nyaka,
főleg így, hátulról nézve.
Levinek kellett egy pillanat, hogy a tengerbiológiai
intermezzót feldolgozza, és visszarázódjon az eredeti
érzelmi állapotába. A penge éléről visszaverődő fény
Levi szemébe csillant, amikor a pultos a kést a helyére
dobta.
— Három Bahama Mama kész! — kiabálta a mixer.
Levi ismét lassan a pult mögé nyúlt volna, de a fülébe
búgott egy ismerős női hang.
 — A legőszintébb fiú vagy, akivel életemben
találkoztam. — A hínárszakértő állt mellette. — Azt
csinálhatsz velem ma éjszaka, amit csak akarsz.
Levi rezignáltan a pultnak dőlt, és megrázta a fejét. —
Ilyen nincs.
— De van! — suttogta a nő csábosán mosolyogva, és a
vállát mozgatta a zene ritmusára. — Vivien vagyok. —
Levi kínjában már csak bólogatott. „Az, baszd meg!”



Lazarescu kezet rázott egy férfival, majd eltűnt a mosdók

melletti folyosón.
— Bassza meg! — sziszegte Levi, aki ezt csak az utolsó
pillanatban vette észre. Félretolta a táncoló lányt,
kapkodva körülnézett, majd megmarkolt egy fekete,
masszív üveg hamutartót, és a román után indult.
A sötét folyosó végén épp becsapódott az ajtó. Levi
futni kezdett volna, de megszédült, és egy pillanatra nem
tudta, hogy hol van lent és fent. Lába megbicsaklott, csak
nehezen tudott talpon maradni. Miután összeszedte
magát, feltépte az ajtót. A friss levegő arcon csapta. A
vészkijárat az Orczy-parkba vezetett. Levi körülnézett, de
nem látta Lazarescut. Hányinger tört rá, és az ajtófélfába
kellett kapaszkodnia. Aztán az egyik murvás ösvény
végén meglátta a románt. Még erősebben markolta a
hamutartót, és rohanva utánaindult. „Hova a faszba
mész, te tetű?”
 Már csak néhány lépésre volt a nyugodtan sétáló
ügyvédtől. Levi kinyújtotta a karját, hogy a grabancánál
fogva a földre rántsa, de épp, amikor megragadta volna,
megbotlott egy gyökérben. Mire felnézett, a románnak
nyoma sem volt. „Mi a fasz?…”
A Sárkány utcához érve Levivel már kevésbé forgott a
világ. Egy kocsma előtt egy kövér nő rendre utasított
néhány részeget. Valahonnan házibuli zaja szűrődött ki.
Egy csöves a kukákban kotorászott. Kínaiak egy furgont
pakoltak.
Lazarescu sietett, befordult az utca végén, és eltűnt a
zombikként kóválygó éjszakai járókelők között. Amikor
Levi nekilódult volna, egy taxis élesen fékezett mellette,
és dudált. Ő azonban inkább megcsúszott, semhogy
elejtette volna az egyetlen fegyverét, a hamutartót.
Csetlő-botló lendülettel nekicsapódott egy gyorsbüfé
kirakatának az utca másik oldalán, majd néhány falatozó
embernek, akik arrább lökték.
— Hé, húzz innen!
— Vigyázz már egy kicsit, te részeg fasz!
— Hülye ez?
Egypár tétova lépés után visszanyerte az egyensúlyát,
és a távolban elhalványuló Lazarescu után bámult.
Valaki még szitkozódva egy égő cigit pöckölt Levi után.
Ő lihegve érkezett a körút sarkára, és a szemét tágra
feszítve körbenézett. Így is csak homályosan látott, és az
őt kikerülő autók fényeitől úgy érezte magát, mintha egy
turbófokozatra kapcsolt ringlispílen ülne. Tüdeje furcsán
sípolt, amikor levegőt vett, hogy kijózanodjon egy kicsit.
„Megvagy!”
Lazarescu épp a sarki vendéglőbe lépett, és Levi az
üvegen keresztül még azt is látta, ahogy az ügyvéd
leveszi a zakóját, és jókedvűen üdvözöl egy
asztaltársaságot. Levi áttántorgott a körúton, nem
törődve a fékcsikorgásokkal és kurvaanyázásokkal.
Belökte az ajtót, és belépett a Stex nevű étterembe.
Nem messze a bejárattól, egy asztalnál Lazarescu az
étlapot olvasta. Mellette Ferkó és Dini ült és röhögött. A
fokhagymaszagú orosz pedig a mosdóból visszatérve
helyet foglalt köztük. Levi a sokktól döbbenten csak állt
egy helyben. Keze remegett, és ismét hányinger
kerülgette. Hátrálni kezdett, amikor valaki jó erősen
hátba verte.
— Szevasz, Levikém! Na, csak ideértél! Gyere, ülj le!
— harsogta Sípos, és az asztalfőre ült. — Nézzétek, ki
van itt!



A fekete üvegszilánkok halk pattogással hullottak a

templom márványpadlójára, ahogy kicsúsztak Levi véres
tenyeréből. Elhagyta őt az erő, és a feje felett magasodó
boltívek lassan forogni kezdtek, mint hatalmas,
aranyszínű szélmalomvitorlák. Szívverése lelassult, és a
tömegből puhán zengő „Ámen” végleg kiszívta belőle az
életerőt.
 — Uram, segíts! Ha vagy, ha létezel, most segíts! —
suttogta Levi. Behunyta a szemét, és bénultan megpihent
az isteni feketeségben.



Leviről ömlött a víz, és az ájulás kerülgette. Dini, Ferkó

és Sípos jókedvűen beszélgetett Lazarescuval.
— Na, mi lesz? — kérdezte Ferkó Levitől, szinte
mellékesen. — Meddig akarsz még ott ácsorogni? Leülsz,
vagy mi?
A padlón remegés futott át, és a lámpák lassan
himbálózni kezdtek. De úgy tűnt, hogy Levin kívül ezt
senki sem veszi észre. A remegés felerősödött, és most
már a székek is fel-alá csúszkáltak, képek és poharak
zuhantak a földre, és az étterem falai repedezni kezdtek.
Levi nem tudott mibe kapaszkodni, egyensúlyoznia
kellett, de a hamutartót így sem engedte el. A fények
pislákoltak, a hintázó lámpák csörömpölve a földre
zuhantak, és a hátsó fal apró darabokra robbant. Téglák
repültek Levi felé, és velük együtt egy vakító fény is
közeledett. A vendégek még mindig nyugodtan
beszélgettek, vacsoráztak. A közelgő fények egy
metrószerelvény lámpái voltak. Elviselhetetlen, visító
hang kísérte a vonatot, ahogy berobbant az étterembe,
mindent és mindenkit maga alá gyűrve, míg végül a
megkövült Levit egy hangos puffanással telibe kapta.
Minden elsötétült.
 

Aprókat csúszott hason a jéghideg, szürke

gránitfelületen, ami még mindig remegett a teljes
sebességgel elhúzó metrószerelvénytől. Levi kinyitotta a
szemét. Meglepően gyorsan tért magához, és amikor a
hátára fordult, azt látta, hogy két hajléktalan épp az egyik
cipőjét próbálja lehúzni. Elrántotta a lábát, de a két
retkes, szakállas férfi nem hagyta annyiban, mint két
kiéhezett hiéna, rávetették magukat Levire. Levi nagy
nehezen lerugdosta őket magáról, és egy korlátba
kapaszkodva felállt. A két csöves pont annyira döbbent
meg, mint ő, amikor meglátták, hogy fehér inge és a
darabokra szakadt fekete öltönye elöl csurom vér. Levi az
egyikük katonai zubbonyát vette szemügyre.
— Add ide a kabátodat! — parancsolta rekedt hangon.
A két csöves ijedten hátrált. Hirtelen elkezdtek rohanni
az ellenkező irányba, de Levi hamar utolérte őket, és a
metró aluljárójából nem volt kiút. Rávetődött a
zubbonyosra, és ügyetlen birkózásba kezdtek, miközben
a másik néha sután beléjük rúgott. Az egész jelenetet
érthetetlen kiabálás kísérte, ami az üres folyosón
csörömpölőn visszhangzott. Levi egy gyors jobbegyenest
küldött a férfi orrára, így véget vetett az idétlen
törpetangónak. A csöves a további ütések elől
összekuporodva védte az arcát, megadta magát, Levi így
már könnyen lerángathatta róla a vastag, zöld kabátot. A
másik belefáradt a rugdosásba, és lihegve támaszkodott a
térdére. Levi felvette a zubbonyt, és válogatás nélkül
ütlegelni kezdte a bűzlő szakállasokat, amíg azok el nem
menekültek. Levi kimerültén a fal mellé guggolt.
Óvatosan végigtapogatta magát, de nem talált új sebeket,
csak számtalan apró vágást az alkarján. Nem az ő vére
volt, ami egész öltözékét borította. Ez valaki másnak a
vére, ráadásul nagyon sok. Hangokat hallott az egyik
lépcső felől, és a távolban egyenruhás embereket látott
lesietni.
Felpattant, és a másik kijáraton felsietett. Elvakította a
napfény. A Ferenciek terén találta magát. A rohanó
léptek közeledtek az aluljáróból, ezért felugrott egy
emeletes turistabuszra, ami éppen elindult a Vár felé.
„Sightseeing”, „Hősök tere — Parlament — Vár” és
hasonló matricák tarkították a majdnem üres járművet.
Levi az ablakhoz ült, lebukott. „Next stop Castle district,
Budai vár”, szólt egy recsegő női hang a hangszóróból, és
a busz felkanyarodott az Erzsébet hídra.
A barnáskék Duna felszíne fodrozódott az erős széltől,
és a nap fényesre nyalta a budapesti háztetőket. Levi
érezte a ruhájába ivódott vér súlyát a hasánál és a
combján. Véres, duzzadt tenyerét nézte, és az egyik
nagyobb vágásból apró, fekete üvegszilánkokat piszkált
ki. „Kéne egy nyugodt hely. Ahol senki nem keres. Ahol
gondolkodni tudok” — merengett. Szúró, elviselhetetlen
fájdalom nyilallt az agyába. Mindkét kezével markolta a
fejét, arca eltorzult, és feszült arcizmai csak lassan
eresztették el a kegyetlen kínt. „And to the right side…”
szólalt meg az idegenvezető hangja. A távolban büszkén
ékeskedett a napsütötte város felett a Mátyás-templom
tornya.



„Rendben, összeállt valamennyire” — foglalta össze Levi,

miközben kilépett a templomból a Szentháromság térre.
A tündérhínár. A katonai zubbony. Gyönyörűen sütött a
nap, miközben az erős szél apró hópelyheket keringetett
a levegőben, mintha valaki belefújt volna egy teli
hamutálba. „És a hamutartó! A fekete üvegszilánkok. Ez
is megvan” — következtetett Levi. Elveszve állt a
világörökség darabja előtt. Turisták csacsogása és lószar
bűze vette körül, tekintete kókadtan követte a hópelyhek
kiszámíthatatlan röppályáját. „Meg kell tudnom, mi van
Jankával! Meg kell tudnom, mit tettem tegnap éjjel. Jó
lenne már végre észhez térni. Roli, baszd meg! Ez mind
miattad van. Olyan jól indult minden, és most elbasztam.
Meg kell tudnom, hogy mennyire.”
Egy divatosan öltözött olasz turista kezében
szórólappal lépett hozzá, és tört angolsággal
kérdezősködni kezdett. Levi már majdnem elzavarta,
mikor végignézett rajta, és észrevette, hogy ugyanaz a
méretük. Segítőkészen átkarolta az olaszt, és a Vár
félreeső sikátorai felé kalauzolta.


A budapesti fények ragyogtak a jéghideg éjszakában.
Efremov a margitszigeti szálloda parkolójában várt. Egy
londiner lépett mellé, és gőzölgő kapucsínót nyújtott be
neki az ablakon, műanyag pohárban, majd távozott. Alig
hallhatóan progresszív zene szólt a CD-lejátszóból, és a
pengearcú orosz az órájára nézett. Pont, amikor a
másodpercmutató áthaladt a tizenkettesen, finoman
kopogtak. Efremov nyitotta a központi zárat, és egy
fekete kapucnis pulcsis, szőke férfi ült be mellé. Az orosz
szó nélkül átnyújtott neki egy borítékot. A szőke férfi
előhúzta belőle a gyűrött, fekete-fehérrel nyomtatott
képet, amit a Palladium egyik biztonsági kamerája által
rögzített felvételből nyomtattak. Az arc a nagyítás miatt
erősen szemcsés volt. A férfi máskor gyors mozdulattal
eltette volna a képet, majd hátradőlve hallgatta volna az
instrukciókat, de most nem ez történt. Bánfi hosszasan
nézte egykori legjobb barátjának képét.
— Ismered? — kérdezte az orosz, aki észrevette a
másik szokásostól eltérő viselkedését. Bánfi bólintott.
— És? Probléma?
Bánfi nem vette le a szemét a képről, lassan ingatta a
fejét.
— Nem. — Már nem.



„Márpedig angyal.” Ott álltak egymással szemben,

Gergely lakása előtt. Levi a frissen szerzett olasz
öltözékében, jobban szétcsapva, mint bármikor, Janka
még mindig a fehér fürdőköpenyben, egy picit
becsiccsentve. Egyikük sem tudott máshova nézni, mint a
másik szemén keresztül egy olyan világba, amiről nem
tudták, hogy létezik.

— Hol voltál? Minden jól sikerült? Mi történt a

kezeddel? — kérdezte Janka, de a szája alig mozgott.
— Gergely? — kérdezett vissza Levi.
— Koncertje van. Azt mondta, hogy…
Levi rávetette magát a lányra. Az ölelés úgy szorította
őket, hogy egyikük sem kapott levegőt. Közben a lakás
folyosóján minden akadályt leverve, elpusztítva és
darabokra törve a hálószoba felé lépegettek. Markolták
egymást teljes erőből, ahol érték, félve, hogy egy
láthatatlan erő elszakítja őket. Félve, hogy ez a pillanat
nem valós. Amikor az ágyra borultak összeforrva,
hangtalanul és elválaszthatatlanul, minden elsötétült. De
nem hideg feketeségbe érkeztek, hanem egy meleg,
selymes, narancssárga helyre, ahol minden mozdulatlan
és minden néma.



— Mi ez, Afrika? — kiabált Stychkin. A Hilton Szálló

kaszinójának mosdójában ült egy vécécsészén, az
embereitől körbevéve. Zmyeya, néhány magyar testőr és
Efremov, aki még a kabátját sem vette le. Stychkin
kezében ugyanaz a fekete-fehér kép volt. — Kibaszott
Afrika? Mar gyerekeket kuldenek harcolni? Mi? —
Kortyolt egyet a vastag falú whiskyspohárból, és
ingerülten a földre dobta a képet. — Ez a kisfiu
agyonbaszta Lazarescut? Egy hamutartoval? —
Körbenézett, majd lenyelte a szeszt. — Ti szorakoztok
velem? — Amikor ingerült volt, orosz akcentusa
felerősödött. — You kidding me? — váltott hirtelen
részeges angolra. Rágyújtott, és ismét az alattvalók
szemébe nézett. — Mit keresett ott? Egy parkban? Ez egy
rossz poen, vagy mi?
— Azt mondta Gregorinak, hogy telefonálnia kell,
azért ment ki — szólalt meg Zmyeya.
— Nem Lazarescut kerdeztem. Idiot! Mit keresett a
parkban az a fiu, akit mar egyszer megoltetek, he? Nem
azt mondtad, hogy o az? Mi? Nem azt mondtad, hogy
meghalt? Es aztan levagja Viktor fejet, es most megoli
Lazarescu baratomat? Ki ez? Superman? — Stychkin már
üvöltött. — Egy hamutartoval? Ti szorakoztok velem?
— Mi sem értjük — mondta halkan az egyik magyar
testőr. — Ott volt vele a Misi, a Gregori meg a Vasyl.
Biztosítva volt rendesen. Rajtunk nem múlt —
folytatta.
Stychkin szeme vérben forgott.
— Te befogod a magyar pofadat, erted?! Zmyeya,
mondj valamit! Kerlek. Magyarazzad el nekem, baratom.
— De a Kígyó, aki mindenkinél egy fejjel magasabb volt,
most lélekben eltörpülve csak némán állt. — Viszed
Bailey-nek — morgott Stychkin, és megvetően Zmyeyára
nézett: — Megint valami, amit nem intéztel el. Megint
egy ugy, ami miatt a Szurke Farkast kell fizetni.
Csalodtam benned. — Az orosz nagyfőnök még egy ideig
a Kígyó szemébe nézett, majd összekaparta a képet a
csempével borított padlóról, és újra azt mustrálta. Mivel a
felvétel az UV-fényes folyosón készült, Levi fogai és
szeme fehérje kitűnt, a többi csak árnyék és vonal volt.
Úgy nézett ki, mint egy vidám vudubaba egy
gyerekmeséből. Akkor készülhetett, amikor a viháncoló
lányok szembejöttek vele a Palladium folyosóján. — Ez
egy vicc. Rossz vicc, ertitek? — dörmögte magában. —
Kuldjetek el a Palotai Gyorgynek is! Nezze csak meg jol a
hulye fasz. Most! — Mindenki csendben várt. — Most —
ismételte Stychkin halkabban, a földre nézve, és a többiek
felé rúgta a fotót.
Efremov felvette, majd visszatuszkolta a képet a
borítékba és bólintott.
— Bugyet szgyelano, sef. — Azonnal intézkedem. Már
a liftben írta sietve az üzenetet a Szürke Farkasnak, majd
a Margitsziget felé vette az irányt.



— Komárom vagy Tatabánya. Még nem tudjuk, hol lesz a

találkozó. Küldök üzenetet mindenről — folytatta
Efremov egy jövő heti megbízást részletezve. — A
szokásos biztosítás. Maximum húszperces.
 Bánfi bólintott, de gondolatban még mindig Levinél
járt.
— Miért?
Efremov a helyére tolta vékony szemüvegét, és Bánfira
nézett, hátha félrehallotta. De Bánfi olyasmit tett, amit
nem szokott. Soha. Kérdezett.
— A srácot miért?
Pengearcú a kapucsínójába kortyolt, és
visszakérdezett.
— Mégis probléma?
Bánfi kinézett az ablakon. A holdat kereste, de nem
találta. A képre pillantott, és a barátját akarta volna látni.
De őt nem találta. Sok idő telt el. Sok heroin folyt át az
erein.
— Mondtam, hogy nem — válaszolta, és kiszállt.



— Most jól megsütjük a husikát, angyalom, jó? — A kis

játék konyha csipogó és sistergő hangokat adott ki,
amikor a kisfiú gügyögve edényeket pakolt rajta. Oszkár
a fia mellett kuporgott törökülésben a gyerekszobában,
és adogatta neki a gyurmából készült ételutánzatokat.
Az albínó a színes műanyagból gondosan, szinte
megszállottan formázta meg a csirkecombot és a rántott
húst.
— Jól át kell ám sütni, hogy ropogós és zamatos
legyen. Ügyes, kicsi angyalkám, egyem meg a szíved! —
mondta elmélyülten a gyurmára összpontosítva, amikor
csörgött a mobilja. Néhány játék edény alól kihalászta a
fülhallgatót, és figyelt. Tegnap éjszaka Levi megölte
Adrián Lazarescut. — A köretről se feledkezzünk el! Mit
ér a tenger a szép, homokos strand nélkül, nem igaz? —
suttogta Oszkár a gyereknek, miközben hallgatta a
beszámolót, és néha hümmögött. Végül lenyomta a
gombot, és sóhajtott egy nagyot. — Hát ilyen ez,
fiacskám. Minden ételhez a megfelelő köret. Minden
zenéhez a megfelelő hangszerelés. Ilyen a szerelem is.
Minden férfinak a neki való asszonyka. És mi mindent
meg nem teszünk érte! — Az albínó egy kék és sárga
gyurmából tökéletesen megformázott csirkecombot
nyújtott át a fiának, majd gyengéden megsimogatta az
arcát. Mit nem talál ki a drága jóisten, hogy meglepjen
bennünket, nem igaz? — suttogta mosolyogva. — Ilyen a
szerelem…



Levi az ágy szélén ült, és az alkarját nézte. Az apró

vágások mind felszakadtak, de még a törökbálinti lőtt
sebek is. Janka meztelenül feküdt mellette, és aludt.
Vérrel rajzolt minták borították az egész testét, és úgy
festett, mintha egy szörnyeteg számtalan, óriási
karmolást ejtett volna rajta. A szúró fejfájással az emlékek
is visszatértek, és ahogy Levi a saját képét nézte a
faliszekrény tükreiben, felvillantak az elmúlt éjszaka
szörnyű képei. Ahogy lerántja a románt a grabancánál
fogva az Orczy-kert közepén, és lesújt a hamutartóval a
koponyájára. Olyan dühvel, olyan emberfeletti erővel,
hogy Levinek még a puszta emlék is fájt, és magában
könyörgött. „Hagyd már abba! Elég volt már, baszd meg!
Már rég nem él! Meghalt már, nem látod?” De nem tudta
leállítani a mozdulatait a valóságban, és nem volt képes
leállítani a képsorozatot a fejében.
Levi a murvával borított földre ült, széttárta a lábát, a
már rég mozdulatlan román fejét az ölébe húzta, és
folytatta. Csak ütötte Lazarescu fejét, mint egy ősember,
aki egy kővel egy másik követ kalapál monoton, önmagát
ismétlő mozdulatokkal, hogy tüzet csiholjon. Némán és
fájdalmasan kitartóan. Csak a koponyacsont újabb és
újabb reccsenése meg a szilánkokra törő hamutartó
hangja visszhangzott a sötét parkban és Levi agyában. Az
emlékek Levi tükörképével keveredtek. Becsukta a
szemét, hogy elűzze a gondolatokat, de a lüktető, kopogó
hang nem akart elmúlni. Amikor kinyitotta a szemét,
rádöbbent, hogy Jankán fekszik, a kopogás forrása pedig
a ritmikusan a falnak csapódó ágykeret. Janka aggódva
nézte a félálomban lévő fiút, ahogy rettenettel a
szemében le akar gurulni róla. De mindkét kezével
megfogta Levi arcát, és nyugtatta.
— Sssssss! Maradj!
Levi nehezen vette a levegőt, az egész testét borító
verejték és vér nyálkás masszává keveredett, és ebben a
rémálomban az egyetlen biztos pont a Janka szeme volt.
Ő valódi.
— Ébren vagyok. — Elhagyta utolsó ereje is,
kimerültén roskadt össze. Testének teljes súlya a lányra
nehezedett, aki hang nélkül tűrte, és simogatni kezdte
Levi fejét.
— Sssss. Pihenj még.



Palotai kinyomta Efremovot, aki értesítette, hogy tegnap

éjjel az Orczy-kertben megölték Lazarescut. De az orosz
nem árulta el, hogy ki volt a gyilkos, csak megvetően
annyit válaszolt:
— Meglepetés.
A nappali túlsó végén, az egy szinttel eltolt sarokban
berendezett iroda volt. A fax berregni kezdett, és Palotai
hitetlenkedve figyelte a vonalanként összeálló szemcsés,
fekete-fehér arcképet. A fiú vigyorgott rá a Mályinka
utcából. Akinek a kivégzéséért ő felelt volna, és aki
lefejezte az oroszt a kikötőben. Ott, ahol azt a Mercedes
terepjárót is megtalálták, amit Janka ellopott.

A fax nem volt más, mint Stychkin újabb üzenete: „Ezt

elbasztad! Ha elvégzed a dolgod, és nem kavar be a
lányod, akkor Lazarescu még élne!”
Palotait ez mind nem érdekelte. Csak Jankára tudott
gondolni. Két napja még úgy volt, hogy Nyírjestanyán
találkoznak, de a lány soha nem érkezett meg. Tegnap
aztán azt írta, hogy jól van, és majd jelentkezik.
Mindeközben minden jel arra mutatott, hogy már napok
óta Lazarescu gyilkosának a karmai közt van. Palotai már
semmit nem értett. Pont ő. A legyőzhetetlen medvéből
egy szerencsétlen marha lett.

Elveszettnek érezte magát. „És ha nem is Janka küldte

ezeket az üzeneteket? így tudhatták meg, hogy épp hol
vagyok. Mi van, ha Janka már nem is él? Mi a jóisten
történik itt?” A tehetetlenség és bizonytalanság már
szinte az őrületbe kergette. Szíve szerint most azonnal
lement volna az orosz testőréhez, udvariasan kölcsönkéri
a fegyverét, és fejbe lövi magát. Gyáva megoldás, de kiút.
Megcsörrent a mobilja. Hívás Janka számáról. Palotai
egyik kezében a nyomtatott kép, a másikban a telefonja.
Nyelt egy nagyot, mielőtt felvette, a legrosszabbra is
felkészülve. A kegyetlen hóhérra. Levire.



A kegyetlen hóhér hason fekve, meztelenül aludt. Véres

nyála a párnára csörgött. Mintha megérezte volna, hogy
valaki figyeli, csukott szeme remegni kezdett álmában. A
konyhából csörömpölés hallatszott. Gergely bizonyára
teát főz.
 — Igaz, hogy tegnap megöltél egy embert? — szólalt
meg félig suttogva, remegő hangon Janka, aki az ágy
végén ült. Levi kinyitotta a szemét, de nem mozdult.



Miután a fiú elaludt, Janka kinyitotta az ablakot, és

kihajolt. Az üres utcát és az eget nézte, néha
visszafordult az ágy felé. Levi nagyon mélyen aludt, nem
akarta felébreszteni. Furcsa, váratlan aggodalom
nehezedett a lelkére. Az apja miatt. A konyhából végül
fel is hívta, reménykedve, hogy most már minden
rendben van.
Döbbenetes módon az apja kicsit sem titkolta
érzelmeit és mérhetetlen szeretetét iránta. Miután
gondosan megnyugtatták egymást, és Janka elmesélte,
hogy mi is történt vele az elmúlt napokban, Palotai
elmondta, mennyire sajnálja, hogy mindenkit veszélybe
sodort.

— Ott van most is az a srác? — kérdezte Palotai.

— Igen. Alszik.
— Akkor azonnal indulj el! Ide kell jönnöd! Ott nem
vagy biztonságban. Hallod, amit mondok? Most rögtön
indulj, és ne ébreszd fel.
— De apa, épp elmeséltem neked, hogy ő…
 — Janka! — üvöltötte Palotai, majd sokkal
nyugodtabban belekezdett. — Janka. Valamit tudnod kell
erről a fiúról…



— Nem úgy indultál el innen, hogy mindent rendbe

hozol? Hogy van egy terved? Ez volt az a nagy terv?
Levi nem tudott válaszolni, csak némán bámulta a
párnát, és azt kérdezte magában: „Honnan tudja?”
— Amúgy nálatok ez a szokás? Megölünk valakit, és
utána gyorsan meg kell dugni egy csajt? — Levi
megfordult. A mérhetetlen düh és csalódás átsütött a
lány könnyein. — Mondd, ki vagy te? És mit, mi a faszt
akarsz tőlem? — kérdezte Janka még mindig suttogva,
fájdalmas mosollyal. — És most mi jött volna? Kitalálom.
Elviszel apámhoz, hogy őt is megöld, ugye? Gondolom,
ez volt a nagy terv. Már az elejétől.
Levi lassan ingatta a fejét. „Tényleg ezt hiszed? Ugye,
nem? Kérlek, mondd, hogy nem!” — gondolta
kétségbeesetten. „Mégis mi az istent mondjak most?
Hogy egy kupiban felszívtam egy cigánytól kapott
vödörnyi drogot, majd szétesztergályoztam valaki
koponyáját egy hamutartóval, de azért szeretem?”
— Értem — törte meg a hallgatást Janka. — Tehát
megint nem szólalsz meg. Mint mindig, amikor fontosat
kéne mondani, ugye? Amikor igazat kéne mondani? —
Janka még mindig erőltette csalódott mosolyát.
 — Mindegy is. Az apám mindent elmondott.
Megkértem Gergelyt, hogy vigyen el hozzá. — Levi
bólintott.
— Úgyhogy most vagy megölsz, vagy elmész. —
Letörölte a könnyeit, és határozottan Levi szemébe
nézett. — Na, melyik lesz?
— Szeretlek — suttogta tompán Levi.
Janka arckifejezése a legridegebb, legmélyebb női
gyűlöletbe fordult. Először hangosan felröhögött, mint
egy bolond, majd szinte sajnálkozva nézett Levire.
— Te hülye barom! Tűnj innen! De azonnal! Mielőtt
megkérem apámat, hogy küldjön ide néhány oroszt, aki
befejezi, amit elkezdtek. Hogy én hülye, minek mentem
oda? — Talán most, először életében érezte Palotai
György vérét lüktetni az ereiben. — Bárcsak hagytam
volna, hogy fejbe lőjenek. Legalább jó dugás voltam?
Tízes skálán mennyi? — Levi nem tudott megszólalni,
döbbenten nézte a jéghideg tekintetű lányt. — Tűnj
innen, te szerencsétlen!
Gergely csendesen mártogatta a teafiltert a csészéjébe,
nem mert felnézni. Janka a zongorának támaszkodva a
padlóra bámult, amikor Levi elment mellettük a kijárati
ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, megállt, és Jankához
fordult.
— Sajnálom.
Janka bólogatott.
— Ja — nyögte ki, a világ minden iróniáját ebbe a két
hangba sűrítve, két kézzel hessegetve a fiút anélkül, hogy
felnézett volna. Itt már nem volt mit megmenteni, és Levi
ment.
Janka és Gergely még egy darabig némán állt.
— Mikor indulunk? — kérdezte Gergely
bizonytalanul, még nem teljesen megbékélve a tudattal,
hogy egy orosz gengszterek által őrzött budai villába kell
vinnie a kis Suzukijával élete nagy szerelmét, aki nem
olyan rég egy gyilkossal szeretkezett az ágyában.
Szüntelenül mártogatta a filtert, és rágta az alsó ajkát. —
Csak mert kell egy kis idő, hogy bemelegedjen a motor.
Nem szereti a hideget.
Janka nem figyelt rá.
— Muszáj lezuhanyoznom. Aztán mehetünk — felelte
kurtán, és a fürdőszobába ment, hogy lemossa magáról a
vért és Levi szagát. Úgy érezte, mintha a fiú
ujjlenyomatai a testén viszkető, égő skarlátbetűk
volnának. Gyűlölte. Saját magát. De Levit nem. „Miért
nem? De őt miért nem? Miért?” Felejteni akart, de az
elmúlt napok élményei olyan mélyen éltek benne, hogy
összekulcsolta magán a karját, miután megeresztette a
forró vizet, és csak állt. Levi vére lecsorgott róla, a víz
kecsesen kígyózott a lábujjai körül, mielőtt a lefolyó
beszippantotta volna. „Hogy lehettem ennyire ostoba?”


„Hogy lehettem ennyire ostoba?” Levi a Dob utcában
állt, és üres tekintettel nézett végig a járókelőkön. „És
most?” Nincs most. Nincs tovább. „Ezt elbasztam.”



Miközben Janka zuhanyozott, Gergely fintorogva

összeszedte a véres lepedőket, és az ágyneműkupaccal a
kezében kijött a hálószobából. Ott állt az ajtóban egy
kopasz, öltönyös, díszzsebkendős, feltűnően világos bőrű
férfi. Félrebiccentett fejjel, őszinte érdeklődéssel a
zongorát nézte.
— Gyönyörű darab. Bösendorfer Imperial?



Levi észre sem vette, hogy ugyanabban a kapualjban ül,

mint azon az éjszakán, amikor az erkélyen álló Jankát
figyelte. A kőlépcsőbe kapaszkodott, a járdalapok
véseteit tétován elemezve. Mély, tanácstalan sóhajjal
felnézett, és a kis angyal most is kitüremkedett a kapu
tetejéből, de sokkal kedvesebbnek tűnt, mint azon az
éjszakán, amikor a falak megrepedtek. És nem kardot
markolt, hanem az üres kezét nyújtotta, mint egy koldus
az apróért. Levi összerezzent, amikor egy cserép a lábai
elé zuhant, és darabokra tört. Aztán csend. Nem jött
kocsi. Nem kiabált senki. És nem omlott össze az épület.
Csend volt. Az a cserép most tényleg lezuhant.
„Visszamegyek.” Ahogy az angyalt nézte,
emlékfoszlányok villantak be. „To the right side…” A
hamutartó felirata. „Davidoff”. A negyedik ütés után már
csak a fele volt a kezében, „…off.”
A jó és a rossz tudás fája. Felemelte a törött cserép
egyik darabját. Agyagból volt. Anyagból volt. Valós volt.
„Vissza kell menned!” — suttogta egy hang. Talán a
kolduló angyalé.



Levi egy hatalmas, bőrdzsekis hátat pillantott meg,

amikor benyitott Gergely lakásába. Roli volt az, és épp
szürke szemeteszsákokba gyömöszölt valamit. Az üres
fürdőszobából kiszivárgott a pára, egy teáscsésze
szilánkjai borították a parkettát, és a zongora billentyűi
véresek voltak. Roli felegyenesedett és megfordult.
Nézték egymást.
— Hát, baszd meg, Levikém! — mondta a gyilkos
roma a fejét rázva, felszívta magát, és Levi felé indult.
 — Jómagam is amolyan zenészfajta vagyok, tudja? -
Oszkár belépett. Gergely mereven állt kezében a véres
szennyessel. — A zongorát különösképp imádom, de azt
mondták, túl rövidek és vastagok az ujjaim, ami persze a
hegedűre is érvényes. De a jóisten sajnos ilyen
tulajdonságokkal áldott meg. — Az albínó mosolygott. —
Szerettem volna gyártatni egy zongorát, aminek
szélesebb billentyűi vannak, képzelje csak. -A zuhany
hangjára figyelt fel és a két teáscsészére a zongora tetején.
— De végül lemondtam a zenei pályafutásomról, apám
nagy bánatára.
— Hát ez… kár. Saj… sajnálom nagyon — dadogta
Gergely.
— Őszinte leszek magához, drága testvérem. A zenét
hallgatni jó. Nagyon jó dolog. Imádom, isten látja lelkem.
De játszani? — Oszkár cuppantgatott, és szomorúan
rázta a fejét. Közelebb lépett, és gyengéden végigsimított
a fehér elefántcsont billentyűkön. — Lenne egy kérésem,
fiatal művész barátom. Már ha nem haragszik meg rám.
Gergely félelmében sárgadinnye méretűre gyűrte az
ágyneműt, és úgy forgatta, mint kezdő tekés a golyót.
— Igen? — kérdezte zavarában mosolyogva.
— Noktürnök, opus 27 — mondta Oszkár halkan és
szenvedélyesen, és lehunyta a szemét.
— A… a szólóra gondol, igaz? Sokan kérik. Mindig azt
kérik, mert végül is…
 Oszkárnak nem tetszett, hogy degradálják zenei
szakértelmének pillanatnyi megnyilvánulását, és tágra
nyitotta a szemét.
— Noktürnök, opus 27 — vágott közbe keményen,
majd szinte szégyenkezve hirtelen újra ellágyult. — Ha
kérhetem, drága testvérem. Chopin. A mester. Frédéric.
A zongora költője. A romantika. Minden más várhat. —
Kihúzta a sámlit, és a karját nyújtotta Gergelynek, mint
egy előkelő, szolgálatkész pincér. — Nemrég jártam
Párizsban, és meglátogattam a sírját. Sírtam. Nem
hazudok neked, édes, drága testvérem. Sírtam. Őszintén,
az isteni áldott lelkét éltetve. Mint egy icipici kisfiú, úgy
ríttam. — Az albínó sóhajtott, és miután Gergely leült a
hangszerhez, két kezét a zenész vállára helyezte. — Úgy
játssz, édes fiam, mintha a jóisten maga lenne az egyetlen
közönséged. — Oszkár ismét becsukta a szemét, és
mosolyogva suttogott. — Úgy játssz, mintha minden
akkord egyenesen a jóisten fülébe érkezne, mintha szép
világunk holnap véget érne, és ezer angyal éneke kísérne,
mintha a zongorád hangja az egyetlen lenne, ami
megmarad belőlünk. Az egyetlen, drága barátom. Az
egyetlen. Úgy játssz, mintha soha többé nem játszanál. —
Az albínó alig ért Gergely fejéhez, amikor mellé hajolt,
továbbra is csukott szemmel végigsimított a fején, és
málnaszagú lehelete egészen közelről a zongoraművész
fülét érte. — Cisz-moll, larghetto.


 „Noktürnök.” Janka a zuhany alatt állt, amikor
megszólalt a zongora. Elzárta a csapot, és figyelt. Még
soha nem hallotta a darabot ilyen szépen, tökéletesen,
ennyi átéléssel. A leütés dinamikája, a crescendo, az
allegro, az arpeggio. „Ki játszik?” — csodálkozott el, jól
ismerve Gergely képességeit. Ennyi szenvedély, ennyi
pontosság, ennyi tökély. Magára tekerte a törülközőt,
furcsa előérzettel résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett.
Roli rusnya roma arca jelent meg, és nagyon halkan
suttogva, hogy a mennyei dallamot ne zavarja meg, azt
kérdezte:
— Kész vagy, kislány? Mehetünk?



Roli nem rántott vadászkést. Nem vette elő a pisztolyt, és

nem készült ütésre, miközben az ajtóban álló Levi felé
sietett.
— Hát, baszd meg, tesó! — ismételte, majd
közvetlenül Levi előtt megállva széttárta a karját. Ez volt
az a pillanat, amikor Levi egyenesen a roma orrnyergébe
tudott volna fejelni, ami elég időt adott volna neki, hogy
utána elfusson. Ehelyett megkövültén állt, felnézett az
egy fejjel magasabb emberre, és az összes izma
megfeszült. Meglepetésére Roli nagy lendülettel
átkarolta, és közben a hátát veregette. — Tudtam én,
hogy te egy zorall kis csávó vagy, na de hogy ekkora
gengszter? Büszke vagyok rád, tesó, hallod, esküszöm!
 Levi nyelt egy hatalmasat.
— Miről beszélsz? — nyögte a szorítást nehezen tűrve.
Roli elismerő mosollyal nézett a szemébe.
— Hát, öcsém, te egy igazi állat vagy, hallod? Frankón
egy hamutartóval csináltad meg a román kriplit, mi? Egy
hamutartóval! És a ruszkit a kikötőben? Annak mivel
vágtad le a fejét? Kisollóval?
— Hol a lány? — kérdezte Levi szárazon, és nem is
kellett Rolit félrelöknie, az óriási cigány magától
tisztelettudón arrább állt. Levi átlépte a szemeteszsákos
kupacot, és rosszat sejtve benyitott minden szobába, de
Janka nem volt sehol. A tükör a fürdőszobában
összetörve, néhány göndör hajszál kunkorodott a
mosdókagylóban és a földön. Ekkor meglátta az
összegyűrt törülköző alól kikandikáló mobiltelefont.
Gyorsan zsebre vágta.

— Mondta az Oszi, hogy nem fogsz örülni — szólalt

meg Roli.
— Hol van? — kérdezte Levi ismét, most már nagyon
élesen. A roma nem állta Levi dühödt tekintetét, maga
elé nézett. Három gyors lépés elég volt ahhoz, hogy Levi
tiszta erőből, egyetlen mozdulattal a konyhába taszítsa
Rolit. — Mi a faszt csináltatok vele, mi? Nem ezt
beszéltük meg! — üvöltötte.
A váratlan lökéstől a roma majdnem rázuhant az
ebédlőasztalra, de meg tudott kapaszkodni a pultban.
Fintorogva felegyenesedett, és már nem rajongó, hanem
gyilkos tekintettel nézett Levire.
— Tisztellek én téged, tesó, de ezt ne csináld még
egyszer, mert…
Levi hatalmas pofont kevert le Rolinak.
— Kussolsz! — sziszegte.
Elfordult és sóhajtva, csalódottan zsebre dugta a kezét.
— Nem ezt beszéltük meg — mondta újra nyugodtan,
halkan. Most színjátékot játszott. Talán ez a blöff volt az
egyetlen megoldás arra, hogy ne kapjon egy konyhakést
a homlokába. És működött. A felhergelt roma a helyén
maradt, csendben küzdött, majd lenyelte a megaláztatást.
— Az Oszi azt mondta, hogy te se csináltad azt, ami
meg volt beszélve.
Levi továbbra sem fordult meg.
— Bántottátok?
Roli nem válaszolt. A csend soha nem fájt még
ennyire. A roma lassan a zsebébe nyúlt, elővette a
mobilját, tárcsázott, és Levi elé tartotta.
— Szerintem ezt beszéljétek meg ti.

Levi csak nehezen tudta magán tartani a keményfiú

álcáját, miközben kicsengett a telefon. Háta mögött egy
vérig sértett, hatalmas cigány állt, a vonal másik végén
pedig mindjárt bejelentkezik a Roma Mengele, Bangó
Oszkár. Levi minden csengéssel közelebb érezte magát a
halálhoz. Tudta, hogy egy rossz mondat vagy egy
elhibázott mozdulat, és vége. Ilyen a szerelem.
 

Ezer kérdés és ezer érzelem kavargott Leviben. Roli

mellett ült a Cherokee-ban, és Oszkárhoz tartottak a
forgalmas pesti alkonyatban. A néma feszültség majd
szétrobbantotta mindkettejüket, emiatt groteszk volt,
ahogy felszikráztak a karácsonyi díszek a körúti utcai
lámpákon. Hópehely, karácsonyfa és angyal alakú
izzóhálók fényei tarkították végig az egész utat. Emberek
nagykabátban és még nagyobb csomagokkal siettek el a
dugóban álló, fehér terepjáró mellett. A két férfi
csendesen bámulta az ünnepekre készülő ártatlanokat.
Hamarosan jön a Jézuska.
A tömeg elmosódott, de Levinek feltűnt egy apa, aki a
nyakában ülő gyermekének mutogatta a díszvilágítást.
Amikor továbbindultak, élesen kirajzolódott egy férfi, aki
egy kapualjban állt. A nagy nyüzsgésben egyedül ő nem
mozdult. Egyenesen Levi szemébe nézett.
 B ÁN F I

Több autó elsuhant, majd egy trolibusz is lomhán

elgurult köztük. Közben Roli is haladt néhány métert, és
amikor Levi ismét tisztán rálátott a kapualjra, sejtette,
hogy mi következik. Mire újra feltűnik az a kapu, Bánfi
már nem lesz ott. De tévedett. Ott állt a szokásos, fekete
bőrdzsekiben, kapucnis pulcsiban, zsebre vágott kézzel.
Mélykék szeme minden fényt túlragyogott, és a felette
égő apró villanykörte úgy világította meg, mintha egy
szent szobra lenne egy szegényes templomban,
félelmetes félmosollyal az arcán, az ítélet napjára várva.
Végre beindult a sáv, és Roli gázt adott. Valamit
szentségeit magában a várostervezésről, Levi pedig
hümmögött.
— Ha még egyszer hozzám érsz, baszd meg, megöllek!
— mormolta a cigány, és sávot váltott. Ez nem lesz egy
könnyű éjszaka.



A bíbor-fekete sötétség agyonnyomta azt a maradék

fényt is, ami még hősiesen kapaszkodott a horizontba, és
utolsó erejével néhány napsugarat szórt a fákra és
dombokra. A jéghideg szél fütyülve repesztett, és Levin
kívül már senki nem volt a temetőben. Dini sírköve előtt
állt megkeményedett arccal, kócos hajjal, utolsó előtti szál
cigarettáját markolva.
„Forrai-Papp Dénes.” Huszonöt év, négy gyertya, két
virágcsokor. Ennyi. Ennyi lenne?
Salomé. Három nap az életben sem elég arra, hogy
betartsa az ígéretét, amit Oszkárnak tett. Levi
megszokásból az órájára pillantott, majd ismét a fekete
betűket nézte, amikkel Dini nevét vésték a fehér
márványra. A cigi füstje ingerülten kígyózott a szája
körül, mielőtt a szél elhordta. „Barátom.” Eltaposta a
csikket, és maga elé bámult, amikor az utolsó napsugár
telibe találta. De nem hunyorgott. Az istenért sem
hunyorgott. Talán ezért indult el az az árva könnycsepp.
És még ezt az utolsó reményt, ezt az apró, kicsi sugarat is
eltakarta valami. Valaki. Levi érezte, hogy nincs egyedül,
de nem mozdult, nem fordult meg, hanem a sírkövet
nézte. Távol tőle, a dombokon át egy férfi közeledett.
Zsebre tett kézzel lépdelt végig a holtakat rejtő füvön,
mintha csak a széllel és a sötétséggel érkezne, és
egyenesen Levi felé tartott. Levi felemelte a fejét, levegőt
vett, lassan és nyugodtan, mintha be akarná osztani a
vérébe jutó életerő mennyiségét. De nem fordult a férfi
felé. Messze volt még. Bánfi az egyik domb tetején át jött,
a szél elsodort előtte néhány hópelyhet és száradt
virágszirmot. „Hát eljött ennek is az ideje…”


Záróra. Néhány prostituált segített a pincéreknek
karácsonyi díszeket rögzíteni a night-club színpadának
szélére.
— Jaj, nézd már, milyen szépen csillognak a Sanyi
golyói! — Ilyen és ehhez hasonló gyenge poénok
hangzottak el. Az egyik sarokban részeg angol fiatalok
fáradt lányoknak mórikálták magukat, a pultos standolt,
karácsonyi dalok diszkófeldolgozásai szóltak. Levi
idegesen ült a pultnál, és a poharát szorította. Megőrült a
gondolattól, hogy Janka valahol itt lehet, talán az egyik
szobában, és ő nem tehet semmit. „Bántották?
Megkötözték? Megpofozták? Drogot adtak neki? Mit
tettek vele?” A folyosókhoz és az „operához” vezető ajtó
zárva volt. „Nyugalom. Higgadtság!” De nem tudott
nyugodt maradni. Fogalma sem volt, hogy mi
következik. Mégis összpontosított, amennyire
felkavarodott érzelmei engedték. Minden mozdulatra
odafigyelt, minden mondatra, ami körülötte elhangzott,
hátha megtud valamit Jankáról.
— Gyere — szólalt meg mellette Roli. „Oszkár kint
vár.”

Lágyan esett a hó. Oszkár a sikátorban ült, a klub

hátsó bejárata előtt, egy kis hűtőszekrényen. Hatalmas,
bozontos bundát viselt, és olajbogyót válogatott egy kis
tálból. Úgy nézett ki, mint egy kövér medve-bocs,
amelyik a téli álom előtti utolsó csemegéit csipegeti.
— Foglalj helyet, barátom!
 Levi néhány üres sörösrekeszre ült. Roli állva maradt
mellette, és a környéket szemlélte, ha netán valakinek
még „borotválkoznia” kell ma. Az albínó cuppogva
kivett egy olajbogyómagot a szájából, majd Levire nézett,
és mosolyogva rázta a fejét. — Levikém, Levikém. Olyan
szépen indult minden, nem igaz? A terved, hogy
beépülsz. Az ígéretem, amit a Gaspari úrnak tettem.
Kezeskedtem érted, tudod? És te? Cserbenhagytál. —
Oszkár csalódottan nézett Levire. — Lássuk be, drága
barátom, valahol mindenki a saját kis jövőjét építgeti. Te
is, én is. Továbblépnénk. Feljebb jutnánk. Nem tudom,
hogy csináltad. Hogy mit tudsz, és hogy kit ismersz, de
te, drágám, egy kisebb csoda vagy nekem. Megdolgozol
érte. Megdolgozunk érte. Életet teremtünk, hogy
megmaradjon valami belőlünk. Dolgozgatunk,
tervezgetünk, intézkedünk, nem igaz? Aztán, jön az az
aprócska kis dolog, az a váratlan, kiszámíthatatlan kis
dolog, ami mindent elront. A tervedet. És a hitelemet is a
Gaspari úrnál.
Levi akaratlanul sóhajtott egyet, és feszülten figyelte
az albínót, aki széttárta a karját, behunyta a szemét, és
hagyta, hogy a szállingózó hópelyhek az arcára
hulljanak.
— A Szerelem — suttogta Oszkár. — Imádom.


Tüntető, mozdulatlan tömegként hatottak a sírkövek az
alkonyat maradékában. „Az oroszok tudják, hogy te
ölted meg Lazarescut” — emlékezett vissza Levi az
albínó mondatára, amikor Bánfi a domb felől közeledett.
„Célpont vagy, és a legjobbat fogják küldeni érted.” A
legjobbat. Levi Dini sírját nézve lassan a kabátzsebébe
nyúlt. Bánfi nem lassított.
A szél felerősödött, és elfújta néhány mécses lángját.
Már csak egy szánalmasan vékony, rózsaszín csík maradt
a horizonton, amikor Bánfi odaért.

Bailey. A Szürke Farkas. A legjobb. Néhány méterre

Levitől megállt, és mozdulatlanul figyelte, ahogy az
előveszi a dobozt, és az utolsó cigarettájára gyújt.



— Egészen bibliai lett a történet így, a végére, nem? -

Oszkár kuncogott, és kihalászta a tálból az egyetlen
megmaradt olajbogyót. Roli fázott és toporgott. Levi a
száját rágva figyelt. — Olvastad a Bibliát, ugye? —
kérdezte az albínó, és végre a szemébe nézett.
— Valami rémlik. Ezékiel? — kérdezett vissza Levi.
Oszkár egy nőies csuklómozdulattal legyintett.
— Elcsépelt. — Felállt, és színpadias hatásszünet után
forogni kezdett, csípőjét lassan ringatva, ami a vastag
bundában különösen furcsán nézett ki.
 — Mondjuk, hogy én vagyok Salomé, aki a király előtt
táncikál, és akinek van egy kívánsága. Mondjuk, a
Gaspari úr maga Heródes király, és hogy te, drága
testvérem, te vagy a hóhér. Nos? — Az albínó
elhallgatott, és lelkesen várta a folytatást. Ám Levi
tanácstalanul nézett vissza rá, és végül megvonta a vállát.
Oszkár egyre közelebb került, miközben átéléssel
folytatta, és meleg kezével megfogta Levi jéghideg kezét.
— Úgy megtetszett Heródesnek a leány tánca, hogy
esküvel fogadta: bármely kívánságodat teljesítem. Ő
pedig azt mondta: Keresztelő Szent János fejét. Azt
akarom, hogy rögtön hozd ide nekem Keresztelő Szent
János fejét, egy ezüsttálban. A király pedig, noha igen
elszomorodott, esküje miatt nem akarta őt elutasítani. És
azonnal hóhért küldött, megparancsolva, hogy hozzák el
a Keresztelő fejét.
A monológ hibátlan előadásától, de lehet, hogy csak a
hidegtől Levi libabőrös lett, és csak annyit tudott
mondani, hogy „aha”. Az albínó hirtelen ráparancsolt a
romára.
— Rolikám, menj be, és hozz magadnak már egy
kabátot, az isten szerelmére. Úgy remegsz itt nekem,
mint egy árva csecsemő a dzsindzsásban. — Roli nem
indult rögtön, de Oszkár bólintott. — Csak nyugodtan. —
Majd Levi elé guggolt, és teljesen más, bensőséges, baráti
hangon beszélt. — Tudom, mennyit jelent neked ez a
lány, testvérem. És tudom, hogy te jó fiú vagy. Ezért nem
is fogjuk bántani a kicsi Palotai Jankát. Amennyiben
megteszel nekünk egy apró szívességet. A te
elképzeléseid, bár nagyon jól hangzottak, mint tudjuk,
nem valósultak meg. Úgyhogy most, ha megengeded, én
tennék egy javaslatot a helyzet megoldására, jó? —
Lágyan lehelni kezdte Levi kezét. — Öld meg az apját. —
Atyai mozdulattal leszedett a fiú szempillájáról egy
hópelyhet. — Három napod van rá.



Janka egy frissen épült mélygarázsban tért magához.

Cigány rapzene szólt az autórádióból. Összekuporodva
feküdt a fehér terepjáró kemény, hátsó bőrülésén. Roli
óvatosan fékezett, és leállította a motort. Az aszfaltra
festett vonalak friss szaga keveredett a roma olcsó
arcszeszének bűzével, és a zene utolsó hangja még
mindig ott zengett a hatalmas, üres térben. Janka a
nyugtatótól még kábult volt, és a nyaka is sajgott.
— Na, gyere, kicsi lány. Itt vagyunk — mondta Roli.
Janka mellőzte a „ki vagy?” és a „hol vagyok?”
kérdéseket. Tudta, hogy ki ül a vezetőülésben. Az a férfi,
aki gond nélkül, tiszta erőből ököllel hasba üt egy nőt, ha
az kiabálni kezd. Az a férfi, aki úgy markolta meg a haját,
amikor nem akart beülni a kocsiba, mintha egy
kopasztásra váró csirke lenne. Mi jöhet még? Mi lesz
most? Roli előzékenyen kinyitotta az ajtót, és kisegítette a
Cherokee-ból.
— Most megölsz? — kérdezte Janka tántorogva.
 — Miről beszélsz? — kérdezett vissza Roli flegmán, és
fogta a karját, nehogy összeessen. — Meglepibuli lesz —
mondta, és a lift felé kísérte.
— Mi a faszra vársz? — motyogta a lány szédülten.
— Akkor csináld itt és most. Nem félek tőled, te pöcs.
Ölj meg! Gyerünk már! Gyáva. Gyáva féreg. Az vagy! Az
érkező felvonó fénye áthasított a résen, és Janka nem
tudta eldönteni, hogy féljen-e, vagy hányjon.



„Három nap.”
Levi órák óta bolyongott a Farkasréti temetőben.
„Három nap, hogy megöljem Palotait.”
Aludnia kellett volna, de nem tudott.
„Azt a férfit, akit az oroszok a legjobban védenek.”
Gondolkodnia kellett volna, de agyhalottnak érezte
magát.
„Ha nem teszem, Janka meghal. Bedrogozva.
Szétverve. Megbaszva.”

Senki sem tudta, hogy Levinek eddig csupán

szerencséje volt. Sodródott, ennyi. Blöff az egész. Azt
hiszik róla, hogy egy vadállat. Gyilkológép, akinek téglái
vannak az oroszoknál, és aki a szerelemért bármire
képes.
És most itt áll a sírkövek közt, a naplementében, két
szál cigivel és Janka mobiljával a kezében, amit Gergely
fürdőszobájában talált, és három napja van, hogy valami
megoldást találjon. „De még a legjobb barátom sírját sem
találom meg.”
Kétségbeesetten leült egy padra. „Hogyan tovább?
Van tovább?” Néhány parcellával odább meglátta a
sírkövet. Forrai-Papp Dénes. „Szerencse. Ismét. Meddig
tarthat még?”



Sötétedett a kihalt, szeles temetőben, és két összeborított

tenyerével védve a lángot az utolsó cigijére gyújtott.
Bánfi zsebre tett kézzel, néhány lépés távolságból
figyelte, majd mellé állt. Némán nézték a sírkövet. Jó volt
érezni Bánfi közelségét. Jó érzés volt együtt gyászolni a
barátjukat. Végül Bánfi megszólalt.
— Hívtál. Itt vagyok. — Levi bólintott. Egyiküknek
sem volt könnyű.
Hosszú csend után Bánfi végre megszólalt.
— Mondd, észnél vagy? Mit művelsz? — sziszegte.
Levi csak állt a hópelyheket bámulva. Bánfi türelmetlenül
odafordult, és fürkészte az egykori barátjának
rezzenéstelen arcát. „Szólalj meg, a kurva életbe, vagy
most küldök egy golyót a hasadba” — gondolta, és még
erősebben markolta a kabátzsebében lévő fegyvert.
— Mit művelek? Én mit művelek? Te mit művelsz? —
kérdezte Levi csendesen, és még mindig nem mozdult.
— Én a barátaimra emlékezem — folytatta halálos
nyugalommal —, akiknek egy mohó, román nyomorék
miatt meg kellett halniuk. A kibaszott olaj miatt. Én ezt
művelem. És te?
Bánfi a földre nézett.
— Mit akarsz? — kérdezte a Farkas szárazon.
— Meg fogsz ölni? — kérdezte Levi, és csak most
fordult egykori barátja felé.
Egymás szemébe néztek. Levi békésen, lazán szívta a
cigijét. Bánfi pedig zsebre tett kézzel állt, mint egy
szobor. Levi elpöckölte a csikket, a sír elé guggolt, és
sóhajtott.
— Ez van.
Hajnal, öt óra. Két sötét luxusautó a mocsai
autópályaparkolóba gördült, néhány kilométerre a
komáromi lehajtótól. Az egyik Audiből Efremov szállt ki
két orosszal, és körülnézett. A másikból Zmyeya, aki
jelezte a többi utasnak, hogy még várjanak a kocsiban.
Egyetlen kamion állt ott rajtuk kívül. Két orosz
felébresztette a török sofőrt, és nagyon rövid győzködés
után a teherautó sebesen elhajtott. Efremov és a Kígyó
beszélgetett, miközben gyakran nézték az órájukat. Nagy
ritkán elsuhant egy kocsi az autópályán, és kisvártatva
megérkezett két szlovák rendszámú Passat.

Stychkin nem tudott a Slovnaft embereihez férkőzni,

így Gaspari még mindig nagyobb mennyiségű olajhoz
jutott a szlovák állami finomítón keresztül. Ezért
Efremov behálózta a szlovák titkosszolgálatot. A terv
egyszerű volt. Az ő segítségükkel eltérítik Gasparit az
utolsó állandó forrásától. Százötvenmillió forint volt
ennek a bevezető ára, és a részletekben most akartak
megegyezni. A Passatokból kiszállt néhány nagykabátos
szlovák férfi, és feléjük tartott.

— Oda kell menned, Gyurikam, es elmondani nekik

mindent, amit tudsz. Neveket. Kik a Slovnaft emberei.
Milyen utvonalakon jon be a vonat, es hol vámolják.
Ertesz? — kérdezte Stychkin telefonon. — Megyek most
Kanadaba egypar uzleti ugyet intezni, de itt lesz
Efremov, es segit mindenben, o mindent tud, jo,
Gyurikam? Bizom benned nagyon, barátom. Tudom,
nehez neked most a lanyod miatt, de tudod, azt mondjak:
„the show must go on”, igaz?

A kipufogóból áramló világos füst elkeveredett a

cigifüsttel meg a párás leheletekkel, így a gőzben
várakozó és beszélgető tucatnyi férfi inkább egy vidám
éjjeli termálfürdőző társaságra hasonlított, mint az alvilág
markáns képviselőire. Zmyeya tüzet adott a
szlovákoknak, Efremov pedig türelmetlenül kotorászott a
mobilja után, amikor a távolban megjelent egy alak. A
fagyos mezők felől közeledett. Elhaladt az óriási
pályaszéli reklámtáblák mellett, amelyek konyhai
gépeket és sört hirdettek. Sötétzöld, bokáig érő
esőkabátot viselt, és a csuklya mélyen az arcába lógott.
Erdész vagy vadász lehet, gondolta az a néhány orosz,
aki meglátta a hajnali ködben érkező embert. A
megdermedt, fekete földön Levi minden egyes lépése
csikorgott.



„Szép” — gondolta Janka kábultan. „Itt ül majd a

recepciós, ugye?” Roli a lány karját fogta, amint egy
újonnan épült, kihalt irodaház folyosóján mentek végig.
A friss festék és a ragasztó szagától Janka felhúzta
szeplős orrát. Roli csak hümmögött, és egy szárnyas,
csillogó mahagóniajtó felé vezette.
— Pár perc, és kimegy belőled a motyó, kislány, ne
aggódj — mormolta a roma flegmán. Abban az épületben
voltak a Szépvölgyi úton, amelyben Oszkár Gasparival
találkozott.
Porszívókat, ablaküvegeket és befóliázott
irodabútorokat kerülgetve végül az ajtóhoz értek, és Roli
kopogott.
— Bújj be! — szólt Gaspari Miklós hangja az irodából.



Levi szíve zaklatottan dübörgött, mint a tempós rockzene

lábdobja, miközben a parkoló felé haladt. Fél kilométerre
lehetett tőle. Négy autó és mellettük vagy tíz férfi,
mindez hatalmas gőzfelhőben. Ki tudja, még hányan
vannak, akiket nem lát. Túl sötét van. Túl messze
vannak. Tök mindegy. Két orosz egy betonasztalnál ülve
figyelte őt, és egy nagykabátos már mutogatott is felé.
Rock ’n roll.
Levi félrecsapta az esőkabátot, és felemelte az AK-47-
es gépkarabélyt. Nem lassított, amikor a fegyvert az
állához emelte, és tiszta erőből rászorította a mutatóujját
a ravaszra. Harminc lövés egy tárban. Ötszáz lövés
percenként. Hét-hatvankettes kaliber. Mindenen
keresztülmegy, a golyóálló mellényen is. Hatásos
lőtávolság hétszáz méter. A vas kegyetlenül rángatózott
Levi kezében, a lövések élesen durrantak, és az elsütő
szerkezet szüntelenül ropogott, miközben Levi menetelt.
Fedezékbe menekülő fekete foltok, belőlük kilógó,
összevissza lengő karok és kapkodó lábak. Rekedt,
értetlen és érthetetlen kiáltások. Szikrák, tompa
becsapódások pléhbe, vasba és csontba. Az AK
gázdugattyúja füstölt, és Levi szívdobogása most már
határozott ritmust követett. Megsüketítették a lövések,
csak a golyók sivító, levegőt hasító, bőrét csiklandozó
rezgése jutott el az agyáig.
Jó volt így, mert összpontosítani tudott. Egy test
összecsuklott, egy másik elvetődött. Az egyik Audi
csikorgó kerekekkel elindult. Levi arra is tüzet nyitott
volna, de a kakas kattogni kezdett. Levi nyugodtan a
hátára feküdt, és arra ügyelt, hogy egyik testrésze se
lógjon ki a bucka mögül. Pár centire tőle földdarabok
fröccsentek a levegőbe. Kicserélte a tárat, mély levegőt
vett, félrecsapta a kabát bal oldalát, és megmarkolta a
második AK-t, ami eddig a hátán lógott. Most már két
töltött karabély volt a kezében. Felpattant, és a két
fegyvert a csípőjéhez szorítva újra lőni kezdett, ahogy
Bánfi tanította. Rezzenéstelen arccal, összeszorított foggal
lőtt, arra fordult, ahol mozgást érzékelt, és menetelt előre,
mint egy könyörtelen, pusztító erő. A vékony műanyag
kabát lobogott, a karja rángatózott, szórta a golyókat, de
mivel a megfelelő nyomással lefelé tartotta a fegyvereket,
a lövések célba értek. Gumik robbantak, üvegszilánkok
repkedtek, és emberek vergődtek artikulálatlanul
üvöltve, eltorzult testtartással a földön. Szlovákul
ordibáltak, oroszul káromkodtak, és szenvedtek.
Levi újra megfogta a ravaszokat, de az egyik karabély
annyira visszarúgott, hogy kirepült a kezéből. Nem
számít. A másikat sorozatlövésről egyes lövésre állította,
ismét felemelte, és egy alakot futás közben fejbe talált.
Az, mint egy rongybaba, úgy csapódott a Passat
motorháztetejére, majd összecsuklott. A már szitává
lyuggatott, füstölgő kocsi mögött valaki fedezékben
guggolt, őt Levi lábfejen találta, és amikor az orosz
előugrott, még két lövéssel nyakon és fejen. „Még öt. Még
kettő. Üres.” Kattanások. Levi megállt. Hirtelen csend
lett.
Pirkadt. Levi elejtette az üres fegyvert, és lassan térdre
ereszkedett.


Zmyeya épp tüzet adott egy szlováknak, amikor az első
lövéseket meghallotta, és egy autóajtó mögé fedezékbe
ugrott. Elővette fegyverét, kibiztosította, és kereste a célt.
Csupán néhány másodperc telt el, és a szlovákok már a
földön fetrengtek. Barátja rohant, még kiabált valamit,
amikor hirtelen fejbe találták. Az egyik Audi elindult.
Egy másik társa épphogy fedezékbe ugrott Zmyeya
mellé, de hiába, vér spriccelt a cipőjéből, és egy
pillanattal később teste rángva összecsuklott.
Zmyeya higgadtan a mezőt pásztázta, és a füstön meg
a repedt autóablakon keresztül meglátta Levit. Egy
helyben állt, az ég felé nézve, a gépfegyvert leeresztve. A
szél belekapott az esőkabátba, és lerántotta a hegyes
kapucnit a fejéről. Remegett, és lassan letérdelt. Efremov
szintén a földön feküdt, és Zmyeya felé kúszott.
— Ti vigyél otkuda on prisjol? — lihegte. „Láttad,
honnan jött?” Zmyeya bólintott, lassan felegyenesedett,
és Levi fejére célzott.



Az oroszok sajnálkozva néztek Palotai után, amikor ő a

Sasfészek benzinkútja felé ment. Ilyen a bélrák. Olyan
hasmenés jön az emberre váratlanul, hogy nem lehet
visszatartani. Fél órát vártak Palotaira. Efremov már
négyszer telefonált a pihenőből, és végül jól lecseszte az
embereit. Őt nem érdekli, hogy a magyar barom
összefossa-e magát, vagy sem, azonnal vigyék oda, mert
nélküle nem tudják elkezdeni a tárgyalást. Amikor az
oroszok sietve a benzinkút mellékhelyiségébe nyitottak,
már nem volt ott senki.



Palotai a harmadik Audiban ült a mocsai pihenő felé

tartva, a szlovák titkosszolgálati találkozóhoz közeledve,
amikor rájött a hasmenés.
— Menjetek előre, legalább ti ne késsetek — tanácsolta
Efremovnak, látszott az arcán, hogy nehezére esik
visszatartani a beleiben jelentkező nyomást és fájdalmat.
A Pengearcú gyanakvóan nézte Palotait, de nem volt más
választása. Elindult a másik két kocsival, de előtte még
nyomatékosan odaszólt a harmadik Audi sofőrjének
valamit oroszul.

Palotai magára zárta a vécéajtót, és újra elolvasta az

üzenetet. Janka mobiljáról érkezett. „Mocsa. Ne menj
oda!”
Palotai a koszos, húgyos padlóra térdelve kilesett a
vécéajtó alatt, hogy meggyőződjön, egyedül van a
mosdóban, majd azonnal visszahívta a számot. Hosszas
csöngés után valaki felvette, de nem szólt bele.
— Janka? — kérdezte Palotai zihálva, de ismét csak az
alapbúgást hallotta, és egy ember lélegzését.
— Nem. Őt elkapták. Gasparinál van. Ne menj
Mocsára — szólalt meg egy fiatal férfihang.
 — Kivel beszélek? — De erre Palotai már nem kapott
választ, csak egy foglalt jelzés sípolt a fülében.

A rejtélyes üzenet már néhány kilométerrel az

Osztapenko után érkezett. Palotai észrevétlenül
visszacsempészte a készüléket a zsebébe, és meggyőzően
felvezette a bélrák kellemetlen tüneteit. Kicsivel a
Sasfészek előtt gyomorgörcsei támadtak, de ragaszkodott
hozzá, hogy ne álljanak meg, majd torz arccal szinte
letépte a kocsi kapaszkodóját.
— Semmi gond, kibírom. Nem késhetünk — mondta
nagyon is hihetően színlelve a fájdalmat. A két orosz, aki
elöl ült, vitatkozni kezdett, majd a sofőr káromkodva,
hirtelen kormánymozdulattal lekanyarodott az
autópályáról a benzinkúthoz.



Amikor a csillogó mahagóniajtó kinyílt, a bódult Janka

először a szép, bíborszínű szőnyeget látta meg, majd egy
íróasztal mögött ülve Gaspari Miklóst.
— Helló, Janka. Azt a mindenit, de megnőttél.



A célgömb pontosan befogta Levi arcát. Zmyeya épp

meghúzta volna a ravaszt, amikor mögötte az egyik
kopasz szlovák túlélő elővette a Scorpion gyorstüzelőt, és
egy sorozatot eresztett Levi irányába. Az egyik golyó
belecsapódott a mellkasába, és átütötte Levi tüdejét.
Nehezen kapott levegőt. „Csak visszalőttetek, mi?” —
gondolta térden állva, üres gépfegyverére támaszkodva.
Bizarr sípolás kísért minden levegővételt, amely egyre
jobban fájt. Miközben tüdeje lassan megtelt vérrel, érezte,
ahogy a halál ismét lefelé rántja magához, dühösen és
határozottan. Négykézlábra esett, és két kezével
belemarkolt a fekete talajba, mintha így akarna
megkapaszkodni a túl gyorsan forgó földbe. Igaz, már
rég itt volt az ideje, de ma sem fogják eltemetni. Azért
belegondolt, hogy mégis milyen lehetne az. A temetése.
Ki lenne ott? Ki sírna? Ki siratná igazán? Jankára gondolt.
„Szeretlek.”
 GASPARI

Vaczláv keresztbe tett lábbal ült az egyik forgószékben,

és gondolkodott. Sárga öltönyt viselt, és a sok kokaintól
egyfolytában mozgott az állkapcsa. Kígyóbőr cipőjének
hegye felfelé pöndörödött, leginkább a kis Mukkra
hasonlított, törökülésben a székében pörögve. Az iroda
ablakai földig értek, ezen át leste a Szépvölgyi úti
forgalmat unalmában. Gaspari Miklós egy
pálinkáspoharat emelt felé türelmetlenül.
— Józsi! — Vaczláv bólogatott és egykedvűen lehúzta
a rövidet. — Egészség! — Gaspari kövér negyvenes volt.
Csuklóján és a fülei fölött szarusodott a bőre: a
pikkelysömör jelei. Arca vörös, mint egy kisiskolásé, aki
sok pofont kapott, ritkásodó haja zselézve. Ápolt
körszakállt viselt és divatos inget, aminek gallérja és
mandzsettája világoskék volt, többi része pedig elegáns
királykék. Beteg keveréke egy tökéletes diplomatának és
egy a korát letagadó ficsúrnak. A miniszter legjobb
barátja. Rendkívül intelligens, számító és leginkább a
mindenkori hatalomhoz lojális. A parlament piszkos
keze. Újgazdag hedonista, aki viháncol örömében, ha
kurvák vére folyik patakokban. És folyt. Tisztában volt a
hatalmával, és büszke a vagyonára. — Barátaim!
Egészségetekre! — mondta érzelgősen, megitta a
pálinkát, és pedánsan egy alátétre helyezte az üres
kristály stampedlit.
 Kopogtak.
— Bújj be! — kiáltotta jókedvűen.
Az ajtó nyílt és Janka két tántorgó lépést téve szemben
találta magát Gasparival.
— Látod, semmi baja — mondta a jampec a
sarokkanapén ülő harmadik férfinak.
Janka értetlenül nézte, ahogy Palotai feláll, és
megkönnyebbüléssel az arcán a lánya felé indul.
— Apa?



— Nehéz szívvel, ólomsúlyú szívvel búcsúzunk. Mert

búcsúzni vagyunk kénytelenek egy baráttól, akinek
fájdalmasan kevés idő adatott ezen a világon. Mi, akik
ismertük Leventét, tudjuk, mekkora veszteség, hogy ily
korán hagyott itt bennünket. Tehetséges volt,
melegszívű, szerette a barátait, szerette az életet. És most
itt hagyott minket magunkra. Számos hibája,
hiányossága mellett egy dolog biztos nem vitatható el
tőle. Ez az, ami miatt bátran állhat az isteni ítélőszék elé:
ő sohasem ítélkezett.
Kevesen álltak Levi sírja körül. Ott volt az apja és az
anyja. Néhány távoli rokon. Sírtak. Amikor a pap
befejezte a beszédet, átnyújtotta az ásót Levi apjának.
Mennyit küzdött ez a férfi, hogy bátor fia legyen.
Mennyit szenvedett az anyja, hogy jó fia legyen. Por és
hamu az egész. Elmúlt minden. Az apa rádobott egy
marék földet a koporsóra, és Levi pislogott, hogy a
földdarabok kikerüljenek a szeméből. Ismét becsapódott
előtte egy golyó, és fagyott sárdarabok robbantak ki a
talajból.

Úgy tűnt, mintha órákon át térdelt volna békésen

pihenve, holott csak néhány másodperc telt el. A szlovák
géppisztolya kifogyott. A Kígyó két kezével markolta
meg a fegyverét, és újra célba vette Levi fejét, miközben a
szlovák nyögve tárat cserélt. Alig ötven méterre voltak
egymástól, és Levi lassan felemelte az egyik kezét,
mintha ezzel akarná megállítani a halálos golyót.
Rövid, pontos sorozatok érkeztek a parkoló déli
oldaláról, és Zmyeya teste nekicsapódott a kocsinak. A
szlovák, aki éppen a Scorpiont tárazta, az újabb
ropogások nyomán hangtalanul összecsuklott. Aki eddig
még fedezékben volt, és a kocsiajtók mögött bujkált,
néhány hangos csattanás után kimúlt. Az utolsó szlovák
megfordult, és azt látta, hogy a parkoló másik oldaláról
egy férfi érkezik, szintén zöld esőkabátban, és egy
gépfegyverrel véget vet mindennek. Bánfi volt az, és
amikor Zmyeya utolsó erejével a pisztolyát emelte és lőtt,
ő nemes egyszerűséggel a Levi felé tartó golyó útjába
lépett. Alig billent meg Bánfi izmos teste, amikor a golyó
átütötte a szegycsontját. Efremov hason fekve
nyöszörgött. Bánfi mellé állt, és a lábával átfordította.
— Bailey… — suttogta Efremov tágra nyílt szemmel.
Bánfi az arcára célzott, és meghúzta a ravaszt.
 Lihegve álltak a pihenőben, és egymásra néztek.
Körülöttük hullák meg néhány hangosan szenvedő
félholt. A nap szép lassan jóleső melegséggel világította
meg a helyszínt. A Kígyó még mindig életben volt, és
céltalanul kúszott az érdes aszfalton. Az egyik Audi
mellett pihent meg, pedig ott a szétlőtt benzintartályból
ráspriccelt az üzemanyag. Levi apatikusan nézte az
oroszt.
— Eltörted az orrom — suttogta.
Bánfi a parkoló behajtójánál állt, és higgadt
szakmaisággal intézte a takarítást. A pirkadatban, mint
egy expresszionista festményen, csillogtak a vércseppek
és a szilánkok, a töltényhüvelyek és a benzintócsák. Levi
belelőtt a tócsába, és az üzemanyag lángra kapott. Vele
együtt az autó oldalának dőlő, feltápászkodni készülő
Zmyeya. Furcsán rövid, földöntúlian magas hangokat
adott ki, miközben égett. Nem üvöltött, hanem
sikkantgatott, mintha túl nagy volna a fájdalma ahhoz,
hogy a megszokott módon fejezze ki. Fél szemmel Levire
nézett, miközben az arca olvadni, aztán feketedni és
repedezni kezdett, fogínye felduzzadt, majd kipukkadt a
hőtől. Az ép szeme lassan besárgult, és folyni kezdett.
Levi ott állt mellette, mozdulatlanul.
— Ez van — mondta, és bámulta a lángoló testet.
Eldördült egy lövés, és Zmyeya koponyája
nekicsapódott a kocsinak, majd teste élettelenül csúszott
a földre. Bánfi küldte a golyót. Száz méterről, pontosan a
halántékba. A visító hangot már ő sem bírta. Feloldozás.
Mindenki megérdemli. Egy bizonyos pillanatban.
Mindketten az összeesés szélén álltak, de álltak.
A távolban szirénák szólaltak meg. Levi végignézett
magán, majd Bánfin. Csípőtől felfelé meghaltak.
Csöpögött róluk a vér és az izzadság. Levi
megmagyarázhatatlan csillogással a szemében a barátja
felé fordult, kikapcsolta a hordozható zenelejátszóját, és
kisebb fájdalmak közt kivette a fülhallgatókat. Bánfi is
ugyanezt tette. Az AC/DC Thunderstruck című számának
hangjai alig hallhatóan, de felismerhetően zümmögtek
tovább. Levi felköhögött egy adag vért, aztán büszkén,
szélesen mosolygott.
— Valahogy így képzeltük, nem?
Bánfi bólintott, és végül ő is szerényen vigyorgott,
pont úgy, mint akkor, Rákospalotán a biciklijét tekerve.
— Valahogy így.



— Emlékszel még? — kérdezte Levi. — Szép idők voltak,

nem? — Bánfi Dini sírját bámulva lassan feldolgozta
mindazt, amit Levi órákon keresztül mesélt neki az
éjszaka közepén, a Farkasréti temetőben. A törökbálinti
akcióról és Lazarescuról. Még Jankáról is, és végül a
dilemmáról, amibe került. Három nap.
 — És most? — tette fel végül Bánfi a kérdést.
Mindketten zsebre vágott kézzel álltak a sötétben egymás
mellett, fázva, a gallért felcsapva.
Levi rezignáltan rázta a fejét.
— Fogalmam sincs.
Bánfi csak figyelte. „Tényleg szereted azt a lányt, mi,
te őrült?” — gondolta, majd a fekete eget nézte. Egy
hosszúkás, cápa alakú felhő arrább úszott, helyt adva a
holdsarlónak, és Bánfi sóhajtva a fejét rázta.
— Hihetetlen vagy. — Végül elővette a mobilját, és
Levi elé tartotta. — Véletlenek nincsenek. — Amikor
Efremov a Margitszigeten megbízta Levi kiiktatásával,
egy másik munkát is említett. Egy találkozót, amit
biztosítani kéne. A Pengearcú üzenete jelent meg. Az
akció a szlovákokkal végül nem Tatabányán és nem
Komáromban, hanem a mocsai pihenőben lesz, alig
nyolcvan kilométerre Pesttől. Ma hajnalban. Biztosítás.
Rutinmunka.
— Palotai is ott lesz? — kérdezte Levi. Bánfi bólintott.
— Persze.
Ismét a sír felé fordultak, és csendben nézték annak a
fiúnak az utolsó menedékét, aki mindkettejüknek
borzasztóan hiányzott.



Bánfi a hullaház hűtőjének dőlt, és acetonba mártott,

véres atlétájával tisztította magát. Cseperkáló doktor, a
Honvédkórház patológusa épp elcsomagolta az
eszközöket, és a fejét rázta.

Levi a boncasztalon feküdt, mellette pedig egy

meztelen, nagyon öreg néni, akinek a szája széle lefelé
kunkorodott, szürke, üres szeme a plafont bámulta.
— Ez itt mégsem a Kútvölgyi, tudod? Ennyit tudtam
tenni, és ha nem viszem vissza most azonnal a cuccot a
sebészetre, akkor engem vesznek elő. Na, még az
hiányozna. — Leviből összegányolt műanyag csövek
lógtak, szinte a teljes felsőtestén kötés. Békésen feküdt,
mintha aludna. — Nyomókötést tettem rá, és szabaddá
tettem a légutat, már amennyire lehetett. Úgyhogy imára
fel, aztán talán valamennyire rendbe jön. Legalább egy
hét fekvés.
— De ugye nem itt? — kérdezte Levi nevetve, csukott
szemmel.
— Nem. Ti most szépen elhúztok innét, mielőtt a
váltás megérkezik — felelte a rozzant, idős orvos, és a
véres műtőeszközök közé dobta a Bánfitól kapott
borítékot.
— Köszönjük szépen, Csépi bácsi — mondta Bánfi, és
átnyújtotta neki a már remegő kézzel várt vodkát. A
patológus a neonfény felé emelte az üveget, és az
orrhegyére tolta vastag szemüvegét.
— Ez igen! Sztandart. Remek nedű. Tudtok élni, fiúk!
 — Majd miután nem érkezett válasz, körülnézett, mint
egy viccelődő tanár bácsi. — Élni, értitek? Tudtok élni,
mondom! — ismételte, és röhögni kezdett a saját poénján.
Levinek is nevetnie kellett, közben megint felköhögött
egy kis vért.
— Értjük, Csépi bácsi — mondta Bánfi mosolyogva.
A patológus levett egy állványról néhány kémcsövet,
kilöttyentette belőlük a különböző, sűrű folyadékot, és
öblítés nélkül megtöltötte őket a vodkával.
— Jobbulást, fiúk. Isten, isten! — brekegte, és miután
kiosztotta az üvegcséket, lehúzta a sajátját.
Levinek már minden mindegy volt. Csak nevetett,
köpte a vért, majd szintén meghúzta a formalinízű
vodkát.
— Isten, isten!
Levi görcsös röhögése még hosszú perceken át
visszhangzott a kórház alagsorában zúgó hűtők közt.
Bánfi odadobta Levinek a kabátját.
— Menjünk. — Túl sok időt töltött itt az elmúlt
hetekben. — Az élők közt járva haldoklom, a holtak közt
járva gyógyulok.



Egy forgóajtó nem tud kicsapódni, hacsak nem Vaczláv

József lép be rajta. Sárga öltönye az egyetlen vidám szín
volt a Szépvölgyi úti irodaház rideg, minimál-dizájnos
lobbijában. A hatalmas csillár még befóliázva, a szürke
márványpadlót szétszórt olcsó szőnyegek védték.
— Egy éve még basztattál, hogy túl feltűnő a Lambó,
most bezzeg jól jött, mi? Megvolt a három-tíz
Fehérvárnál. Itt vagyok, és gecire ragyogok, jeee! —
kiabálta Vaczláv széttárt karral, és a feje jobbra-balra
mozgott a csak az agyában szóló egyiptomi ritmusra.
Gaspari a recepcióspult mögött ült az italával, és
szivarozott.
— Józsikám. Ez tényleg gyors volt.
Vaczláv nagy lendületet vett, és fenékkel érkezett a
pultra. Szokás szerint lóbálta a lábát, előhalászott egy kis,
csillogóan becsomagolt ékszerdobozt, és Gaspari ölébe
dobta.
— Boldog karácsonyt, góré. Na, mondjad!
Gaspari diadalmasan hátradőlt, és hámló kezével
forgatta ajándékát.
— Na, mit gondolsz, ki van ott fent az irodámban?



Palotai maga mögött hagyta a benzinkutat. A jéghideg

éjszakában szaporázva lépteit próbálta megfejteni a
helyzetet. Az autópálya melletti használtautó-
kereskedésnél megpihent. Egyszerűen meglépett az
oroszoktól, miután a titokzatos idegennel beszélt. Nem
mehet vissza. És Janka? Ha az idegen igazat mond,
Gaspari végül elkapta.
 Agyában végigpörögtek az elmúlt napok eseményei. A
megaláztatás. A tornatanár. A nyírjestanyai bukta. Az
első találkozása Stychkinnel a Novotelban. A híradó,
amiben a barátai arcait látta. Meghaltak. Janka üzenetei.
Palotai az autókereskedés vadul lobogó zászlóit nézte.
Kocsimárkák jelei csapkodtak a szélben. A svéd Saab
jelképe tűnt fel neki. Egy griffmadár mogorván ölti
nyelvét a világra, fején korona. Egy veszett birodalom
királya.
„A szükséges felismerése és elfogadása nem árulás.”
Egy szál zakójában borzasztóan fázott, végignézett a
használt autók rengetegén, és tudta, hogy nincs sok ideje.
Az egyetlen ésszerű megoldást választotta. Taxit hívott.



— Na, és hol találkozzunk? — kérdezte Gaspari

gyanakvón, amikor Palotai a taxiból hívta őt egy üzleti
reggeli közepén.
— Rád bízom, Miklós. Ahol akarod. Egyedül megyek.
Részemről nem lesznek már meglepetések.
— Pedig okoztál néhányat, Gyurikám — felelte
Gaspari, a társaság előtt jókedvet mímelve. A vendégek
türelmesen várták, hogy Gaspari befejezze. Épp sztoriban
volt, amikor villogott a telefon kijelzője, és alig hitt a
szemének, amikor leolvasta a nevet. „Palotai Gyuri.” —
Egy pillanat, uraim, de ezt feltétlenül fel kell vennem —
mondta. Amikor befejezte a beszélgetést, Gaspari felállt,
a szalvétát az asztalra dobta, majd illedelmesen, de sietve
elköszönt, és elindult.

A Szépvölgyi úti irodaház tetején találkoztak. A

leendő teraszos kávézó bútorai még becsomagolva
sorakoztak a fal mellett. A bárpult mögött és az üveges
liftház mellett testőrök álldogáltak, köztük Zoli, a
kopaszodó, aki Levit a vidéki hentesboltba repítette.
Palotai a korlátra könyökölve az ébredező várost nézte,
az első napsugarak átszelték a fagyos levegőt.
Kisvártatva Gaspari szállt ki a liftből. Az egyik testőr
odalépett hozzá, és átnyújtott neki három CD-tokot.
— Tiszta. Csak ez volt nála és a mobilja.
Gaspari bólintott, begombolta szőrmegalléros
kasmírkabátját, de a mozdulat abbamaradt, amikor
meglátta Palotait a tetőterasz másik végén.
— Gyuri! — Palotai felegyenesedett. Gaspari szapora
léptekkel indult egykori üzlettársa felé. — Adjatok már
rá egy kabátot, az istenit! — A testőrök tanácstalanul
néztek egymásra, majd a főnökükre. — Zoli! Mire vársz?
Tapsra? Kabátot!
A testőr levette a télikabátját, és Palotai vállára dobta.
Egy másik testőr két csésze gőzölgő kávét hozott.

— Emlékszem, amikor még csak tervezted ezt az

épületet. Hat éve lehetett? Őszinte leszek, Miklós. Akkor
nem gondoltam volna, hogy valaha megépül.
 — Nem, mi? — kérdezte Gaspari büszkén. —
Ráadásul alig három év alatt. Belehúztunk rendesen. —
Palotai elismerően bólogatott. — Zoli, csomagolj már ki
pár széket, légy szíves — parancsolta Gaspari.
— A hátad? — kérdezte Palotai.
Gaspari kihúzta magát, nyögve feszítette hátra
lapockáját.
— Az, a kurva életbe. Meg kéne műteni. Öregszünk,
Gyurikám, mindannyian. Ezek mik? Nekem hoztad?
— kérdezte, és felemelte a CD-tokokat.
— Neked.
— Karácsonyi ajándék?
— Mondhatjuk úgy is.
Leültek az érkező székekre, Gaspari hátradőlt, végleg
begombolta a kabátját, és kényelmesen összekulcsolta a
kezét.
— Figyelek.



A régi, lepukkant Jupiter biliárdtermet már rég

lebontották. Leviék döbbenten álltak a helyére épült
McDonald’s előtt. Egymásra néztek, megvonták a
vállukat, és bementek. Azt a bokszot választották, ami
nagyjából a kedvenc kanapéjuk helyén állt. Reggeliztek.
Mereven ültek, és a sült krumpliért is csak lassan
nyúltak, hogy a sérülések ne okozzanak fájdalmat. „Pár
óra, és kiderül Oszkár számára, hogy a Palotai nem volt
ott Mocsán. Kérdés, Oszi beéri-e átmenetileg azzal az
eredménnyel, hogy az oroszok alvezérét és a legjobb
katonájukat hazavágtuk” — tette fel Levi magában a
kérdést. Mennyi időt nyert? Eleget ahhoz, hogy egyelőre
ne bántsák Jankát?
A különteremben lufis, bohócos gyerekzsúr zajlott, a
kasszáknál iskolatáskás tinik álltak sorba.

Levi óvatosan, zavartan letette a telefonját az asztalra.

— Ki volt az? — kérdezte Bánfi, abbahagyva a rágást,
amikor meglátta Levi tanácstalan arckifejezését.
Levi még egy kicsit hezitált, majd halkan mondta
maga elé.
— Vaczláv József.
Bánfi a homlokát ráncolta.
— Mit akar tőled?
— Fogalmam sincs. Életemben nem találkoztam vele.
Azt mondta, hogy azonnal menjek oda hozzá.
— Siófokra? — kérdezte Bánfi.
— Nem. Itt van négyutcányira tőlünk. A Szépvölgyi
úton.



A délelőtti nap beragyogta a tetőteraszt, és a dizájnos

pléhfelületekről visszaverődő napsugarak Palotai
szemébe döftek. Ismét a korlátnál állt, és a fel-alá sétáló
Gasparit figyelte. A testőröket elküldték, kettesben
maradtak.
Gaspari végigfuttatta agyán Palotai bonyolult
történetét. Szivarozva járkált, és hitetlenkedve, de
alapvetően elismerően rázta a fejét. Leszámítva azokat a
pillanatokat, amikor egy-egy tisztázatlan részlet és az
ebből eredő kérdés jutott eszébe. Olyankor megállt, és
egyenesen Palotaira nézett. Már csak néhány kérdőjel
maradt.
— Elképesztő vagy, Gyurikám. Zseniális. Komolyan.
De még mindig nem értem egészen. Ha végig ez volt a
terv, akkor mégis miért nem avattál be az elejétől fogva?
Nem lett volna sokkal könnyebb? És még inkább:
biztonságosabb?
Palotai higgadtan válaszolt, mint eddig mindenre.
— Nem bízhattam senkiben, Miklós, értsd meg. Nem
tudhattam, hogy ki dolgozik az oroszoknak. Gondolj
bele! Belülről rohadt a rendszerünk. Még az albínó egyik
cigány lóti-futija is spicli volt. Vagy Mojzes bácsi. Hát
gondoltad volna, hogy a Nagy Vak az oroszoktól kapja a
fizetést? Hányan lehettek még, hányan vannak még, akik
miatt ennyire szétesett a szervezetünk? Szerinted mit
csináltak volna velem Stychkinék, ha megtudják, hogy az
átállásom kamu? Senkiben nem bízhattam, érted?
Senkiben! A Kónya és a Hevér végképp gyanús volt.
Honnan volt nekik hirtelen ennyi pénzük? Árulók,
kiszállók, vagy simán csak megloptak minket, mit tudom
én. Kényelmes volt, hogy az oroszok intézték el őket,
mert előbb-utóbb nekünk kellett volna.
Gaspari hümmögött, és mormogott.
— Rendben, persze, értem én. Na de a Boross Tomi? Ő
miért? A legjobb üzleteket hozta nekünk. A magyar-
orosz barátság zászlóvivője. Hát nem úgy volt, hogy
béketárgyalások lesznek? Nem ő kezdeményezte?
Gyurikám, magyarázd el nekem, mert ebben tényleg nem
látom a logikát. — Gaspari ingerült volt. Szerette Boross
Tamást, és nagy reményeket fűzött hozzá.
Palotai hátradőlt.
— Azt tudtad, hogy azon a napon azért járt a
Belvárosban, mert kétmilliárd forintnyi valutát utaltatott
át egy madridi bankszámlára? Hogy honnan volt neki
ennyi? Ne engem kérdezz. — Gaspari bambán nézett. —
És azt tudtad, ugye, hogy egy amerikai zászló van a bal
vállára tetoválva?
— Igen, miért… mit akarsz ezzel?…
— Na és azt is tudtad, hogy a holttesten, amit bevittek,
vagy ami maradt belőle, azon nem volt semmiféle
tetoválás?
Gasparinak elállt a lélegzete, és a szeme szinte
kipattant a helyéről.
— Mit magyarázol itt nekem, Gyuri?… — dadogta.
— Csak annyit mondok, hogy szerintem nem az
oroszok voltak, hanem…
—… hanem kamu az egész? Mert ő is ki akart szállni?
 — Azt nem mondtam. Csupán annyit mondtam,
hogy…
— Tudom — vágott közbe Gaspari. — Hogy… hogy
nem volt amcsi zászlós tetkó. Értem. Hű, baszd meg! Azt
a kurva élet!

Palotai látta Gasparin, hogy szépen, lassan mindent

bevesz. Benyelte a horgot, és Palotainak esze ágában nem
volt engedni a zsinóron. Egyre szorosabban fogta a
képzeletbeli horgászbotot, és elkezdte tekerni az orsót.
— Igen, Miklós. Lehet, hogy ő is csak egy kiszálló volt.
Akinek a gyors pénz a lényeg, amit gyorsan
felmarkolhat, mielőtt eltűnne. Lojalitás, ugyan már!
Szerinted miért egy hatalmas robbantással intézte? A
város közepén? így volt látványos, és így maradt nehezen
azonosítható a holttest. Az oroszok nem robbantgatnak,
mint tudjuk, hanem lőnek. Szerinted miért pont arra a
napra időzítette, amikor az oroszok megkezdték a
nagytakarítást? Véletlen? Dehogy. Csak okos. Miklós!
Hány ilyen lehet még köztünk? Hány áruló, aki engem is,
téged is eladott volna pár ezer dollárért egy pillanat
alatt? Nem bízhattam senkiben — ismételte Palotai, majd
úgy érezve, hogy ez a megfelelő pillanat, elhallgatott.
Csendben álltak egymás mellett, és nézték a várost.

A legyőzhetetlen medve nyugalma Gasparira is

átragadt. Sóhajtott meg szuszogott, és az eddigieknél
sokkal halkabban megszólalt.
 — Bennem akkor is bízhattál volna.
— Benned igen. Benned mindig is bíztam, Miki. De
másban nem. A Vaczlávban végképp nem. Az egy
elmebeteg. Egy bekokainozott pletykafészek. Be nem áll a
szája, és valld be őszintén, neki elmondtad volna, igaz?
Nem, nem, túl veszélyes lett volna. Nem
kockáztathattam meg, hogy az életem egy drogos
pszichopata pillanatnyi hangulatán múljon.
Gaspari somolygott magában.
— A Józsi jó ember. Csak hát megvan a sajátos
modora. Meg kell szokni.
— Még mindig nem hiszel nekem, igaz? — kérdezte
Palotai élesen. — Ott van azon a három lemezen minden,
amit Stychkinről tudnunk kell. Az egész hálózata.
Minden név, minden cím, minden szám. Mi kell még?
„Még nem elég”, állapította meg magában Palotai.
Ideje kijátszani a jokert.

— Tudod, mennyi munka volt abban, hogy az

emberem likvidálhatta Lazarescut? Ezt csak belülről
lehetett intézni, sehogy máshogy — folytatta Palotai.
Gaspari elismerően bólogatott.
— A te embered volt?
— Hát persze. Ki másé?
— Jó, jó, de akkor miért pont Lazarescut? Miért nem
fontosabb embert, ha már ilyen jól beépültél? — Gaspari
ismét gondolataiba merülve járkált fel-alá. Hiányzott
valami, ami végképp meggyőzné, de Palotainak nem volt
több aduja.
— Mindent értek, Gyurikám, és már mondtam, hogy
egy zseni vagy. De egy dolog még mindig zavar, tudod?
— Palotai várta a folytatást. — Minden tökéletes lenne,
ha nem lenne nálam a lányod.
— Hogy érted ezt? — kérdezte az apa, nem túl
hitelesen adva a közömböst.
— Hát úgy értem, hogy ha nem kaptuk volna el
Jankát, akkor tényleg abszolút rendben lenne. De így?
Honnan tudjam, hogy nem akkor találtad ki ezt az
egészet, amikor megtudtad, hogy elcsíptük? Hogy
megmentsd? Tudsz követni? Hetek óta megy a
baszakodás. Tegnap Oszkár elkapta, ma meg itt állsz
előttem ezzel az óriási sztorival. Nézd az én oldalamról.
Honnan tudjam, hogy nem akkor és azért döntöttél úgy,
hogy visszajössz, amikor már a lányod élete forgott
kockán?
Palotai a kávéba kortyolt, és így nem tűnt fel
Gasparinak, hogy mekkorát nyel közben.
— Tudtam, hogy nem fogod bántani a Jankát, ne
hülyéskedj már! — válaszolta halkan, Gaspari fürkésző
tekintetét állva.
— Persze hogy nem — mondta Gaspari baráti hangon,
de a műmosolya elárulta. Nagyon is bántotta volna a
lányt. Halálra dolgoztatta volna egy ukrán kuplerájban.
Palotai ezt pontosan tudta, de a szerepében maradt.
— Na látod, Miklós.
 Gaspari mély levegőt vett, és a Látó-hegyet nézte.
Ismét nyújtózkodott. Fájt a háta.
— Jaj, Gyurikám.
Palotai letette a kávéscsészét, és keresztbe fonta a
karját.
— Tudtam, hogy egy gyanakvó fasz vagy, Mikikém.
Sejtettem, nem elég neked az, hogy az elmúlt napokban
az életemet kockáztattam, hogy megmentsem mindazt,
amit éveken keresztül kemény munkával felépítettünk.
Mi ketten. Senki más. Hogy kiiktattam Lazarescut, aki
miatt egész Romániát elbuktad, és még a törökbálinti
szállítmányt is ellopta tőled. És hogy eljöttem ide
egyedül, fegyvertelenül. Ez mind nem elég neked, igaz?
Ezért a lényeget a végére tartogattam — folytatta Palotai
magabiztosan. Látta, most már csak az utolsó lökés
hiányzik ahhoz, hogy Gaspari újra, fenntartás nélkül
bízhasson benne, egykori partnerében.
De csupán félinformációk jutottak az eszébe, amiket
feldobhat. Stychkin Benczúr utcai főhadiszállása. A
nyírjestanyai telep, esetleg Mór és a bankletétes módszer.
De nem, nem elég, ezek mind apróságok. Ez nem lehet az
az utolsó csepp.
„Gondolkozz!” — erőltette Palotai az agyát, miközben
Gaspari türelmesen, de kitartóan várta a „lényeget”, ami
pontot tesz a történet végére. Ami végleg eloszlat minden
kétséget.
 Palotai legbelül kétségbe volt esve, és Gaspari
fürkésző pillantása egyértelművé tette: saját maga
építette zsákutcába sétált.
„Miklós, hagyjuk az egészet, kurva nagyot hibáztam!
Gyűlölöm az oroszokat, de még sokkal jobban gyűlölöm
önmagamat! Most már vége, itt vagyok, feszíts keresztre,
és csak azt kérem, hogy ne bántsátok Jankát.
Könyörgök!” — tört volna ki Palotaiból, ha nem nyílik
ebben a pillanatban a lift üvegajtaja.

Zoli, a kopaszodó testőr odasietett hozzájuk, és

félrehívta Gasparit. Fojtott hangon, izgatottan
beszélgettek. Palotai egy darabig figyelte őket, de mivel
nem hallott semmit a beszélgetésből, visszafordult a
város felé, és megadón várt.
Néhány perc után léptek közeledtek felé. Palotai
becsukta a szemét. Vajon mi következik most? Egy
szigorú „Gyuri, mennünk kell, gyere”, esetleg egy tompa
lövés hangja, egy golyó egyenesen a tarkójába? Vagy
egy… örömteli „Gyuri, baszd meg!”.

Palotai nem hitt a fülének, és megfordult. Gaspari

széles vigyorral állt előtte.
— Megölték Efremovot és a Kígyót. Te erről tudsz
valamit?
Palotai villámgyorsan kapcsolt, a letargiának nyoma
sem maradt, és nyugodt, mindentudó mosollyal
válaszolt.
 — Persze. A mocsai parkolóban.
Gaspari visszafordult a kopaszodó testőrhöz.
— A mocsai parkolóban? — A kopaszodó a telefonjára
nézett, olvasott, és bólintott. — A mocsai parkolóban! —
kiabálta a világba boldogan Gaspari, széttárt karral.
A jelentés néhány perce érkezett a belügytől, így még
senki nem tudhatott az incidensről, és Palotai az elmúlt
órában nem beszélhetett senkivel. Az utolsó csepp. Az
utolsó adu. A lényeg.
— Ezt is a te embered?… — kérdezte Gaspari csillogó
szemmel, de nem várta meg a választ, hanem átölelte
Palotait, és el sem engedte. — Te zseni, te! Úristen! Te
egy hős vagy! Ezt nem hiszem el! — Lassan jobbra-balra
döntögette Palotait, mintha lassúzni akarna, és közben
ismételgette az úristeneket, a zseniket és a hősöket.
— Gyere, igyunk! Menjünk le az irodámba! Gyönyörű
lett, majd meglátod! Gyere! Ünnepeljünk! — kiabálta
végül, és Palotai vállára tette a kezét. A liftbe szálltak,
miközben Gaspari megkönnyebbülten folytatta.
— Gyuri, basszad meg! Ha tudnád, mennyi Xanaxot
tömtem magamba miattad! Hihetetlen! És az embered!
Az is egy zseni! Elképesztő! Ki az?
Palotai diadalittasan mosolygott, miközben bezáródott
a felvonó üvegajtaja.
— Jó gyerek. Mintha a fiam lenne.


— Oké, értem, hogy jó gyerek, de mégis ki a csávó? —
kérdezte Vaczláv, és lepöckölt egy kis hamut a térdéről.
Még mindig a recepcióspulton ült. Tőle szokatlan
figyelemmel hallgatta végig Gasparit.
A jampec az ajándékdobozt dobálgatta.
— Annyit mondott a Gyuri, hogy már rég kinézte
magának a fiút, amikor még az albínónak dolgozott.
Aztán az oroszok elkapták, péppé verték, és majdnem
lelőtték, de a Gyuri kimentette őt az utolsó pillanatban.
Innentől kezdve a srác nyilván a Gyuri lekötelezettje lett.
Hallottál a levágott fejről a kikötőben, nem? Na, az is az a
gyerek volt. Aztán, mikor a lányára vadásztunk, a Gyuri
melléje állította, hogy védje. — Vaczláv a fejét csóválta.
Sohasem szerette Palotait, és nem tetszett neki az egész.
— Józsikám, gondolj bele! — folytatta Gaspari. — A Zoli
brigádja majdnem elkapta a Jankát vidéken valami lófasz
faluban, de ez a srác úgy tudta onnan eltüntetni, hogy
egy lövés nem dördült el. Mert tudta, hogy ezek a mi
embereink. Ezért nem folyt ott vér. De nem ez a lényeg!
A Gyuri szervezte az egész mocsai akciót. Efremov. A
Kígyó. Csaó. Kampec. Na, ez a nagy dolog!
Vaczláv az állkapcsát mozgatta, és gondolkozott. Ezt
már néhányszor megbeszélték, de Gaspari újra és újra
elmondta, hogy meggyőzze a paranoiás bűnözőt. — A
zsaruk szerint ott senki nem maradt életben, érted?
Mindenkit szép akkurátusán fejbe lőttek. Többször. Senki
nem élte túl, csak a tettes. Hát honnan a picsából
tudhatott erről az egészről a Gyuri amúgy? Két órája
történt. Végig szem előtt volt, és csak egy magyarázat
van: igazat mond. Ő maga intézte. Ő küldte azt a fiút, és
az mindenkit lekaszabolt. — És ezért is nem jött vissza
hamarabb hozzánk a Gyuri. Meg akarta várni ezt a
találkozót a szlovákokkal, mert tudta, hogy ott nagyot
tarol.
Gaspari Vaczláv elé lépett, és megfogta a nyakát.
— Józsikám, ezek tények. Az öreg ezt mind
megtervezte, és nekem most már nincsenek kétségeim.
Ha látnád, mi van azokon a CD-ken! Az oroszok két perc
alatt lemostak volna minket a piacról, ha a Gyuri nem lép
idejében. És most? Ott basszuk meg a Stychkin bizniszeit,
ahol csak akarjuk. A Gyuri ezt mind értünk tette.
Ráadásul azt mondják, Stychkin valami tőzsdedolog
miatt egy darabig parkolópályán van az USA-ban,
helyettese meg nincs. Három-négy hónapunk van, hogy
mindent elintézzünk, mielőtt egyáltalán magukhoz
térnek.
— Nem nyitod ki végre, baszod? — kérdezte Vaczláv,
és beleszívott a cigibe.
Gaspari kicsomagolta a díszdobozt.
— Tudom, hogy ti nem csípitek egymást, de most
pontot teszünk mindenre, oké? Ismét együtt a család, és
erősebbek leszünk, mint valaha. Úgyhogy most szépen
felmegyünk az irodámba, és ott puszit adtok egymásnak.
Megértettél? A lányát is mindjárt idehozzák, és minden
szuperfasza lesz. — Gaspari egy csillogó gyűrűt halászott
elő a dobozból.
 — Cartier — mormolta Vaczláv.
— Kösz, Józsikám, de mi a faszt kezdjek egy női
gyémántgyűrűvel, szerinted?
— Eljegyzési gyűrű.
Gaspari tanácstalanul heherészett.
— Mi van?
Vaczláv leugrott a pultról, eltaposta a cigit a szürke
márványpadlón, és végigsimított a zsíros haján.
— Kérd meg végre a Szilvi kezét. Hulladék egy ember
vagy és ronda is. Nála jobbat nem találsz. Na, menjünk
puszipajtáskodni, vagy mi a fasz. Hajaj. — Ujjaival
cigányos ritmusban csettintgetve a felvonó felé indult, és
énekelgetett. — Szeress úgy is, ha rossz vagyok…
Gaspari kuncogva rázta a fejét.



Janka tátott szájjal, még mindig kicsit tántorogva állt az

iroda közepén, és nem tudta eldönteni, hogy a
nyugtatótól hallucinál, vagy tényleg az apja az, aki tárt
karral felé siet.
— Janka! Kicsim! Édesem!
Csak akkor tudta biztosan, hogy ez a valóság, amikor
Palotai szorosan átölelte. De csak a fizikai érintés győzte
meg, ugyanis az apja már nagyon rég nem csinált ilyet.
— Apa — suttogta ismét Janka.
 Gaspari felállt a főnöki székéből, és pálinkát töltött.
Vaczláv még mindig a forgószékében pörgött és
fintorogva tapsolt.
— Juhé! Ez olyan, de olyan nagyon megható!
Gaspari csettintett a nyelvével a ripacs felé.
— Na! Józsi! Kérlek! Hadd örüljenek már egymásnak!
Vaczláv rezignáltan felvonta a szemöldökét, sóhajtott, és
csendesen telefonálni kezdett.
Palotai nem figyelt rájuk, nem engedte el a lányát, és
most már Janka is megkönnyebbülten szorította őt, az
elmúlt évek elmulasztott öleléseit minden erejével ebbe
az egybe tömörítve.
— Mondtam, hogy minden rendben lesz, kicsim.
Mondtam, hogy minden pont úgy lesz, ahogy terveztem,
igaz?
Janka Palotai zakójába fúrta az arcát, így a szobában
senki nem láthatta, hogy egy másodpercre meglepődik,
és értetlenül ráncolja a homlokát a hallottak miatt.
— Igen, apa — suttogta végül halkan, de elég
hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.
Gaspari megkerülte hatalmas íróasztalát, és átölelte
mindkettőjüket, majd odanyújtotta nekik a teletöltött
pálinkáspoharakat.
— Igyunk, koccintsunk, gyertek! Itt van, Janka, te is
igyál! Neked sem lehetett könnyű ez a néhány nap. Az
apád egyszerűen hihetetlen! Büszke lehetsz rá! Büszkék
lehettek egymásra.
 De egyikük sem foglalkozott a lelkendező lobbistával,
csak egymásra figyeltek. Janka megpróbált az apja álarca
mögé látni. Tényleg ennyire örül? Színjáték a társai előtt?
Mi ez az egész? Milyen tervről beszél?
— Levente! — szakította félbe harsogva az érzelmes
pillanatot Vaczláv. Jankában megállt az ütő a név
hallatán. Odakapta a fejét, de apja észrevétlenül
megszorította a lány karját, és újra egymásra néztek. —
Leventének hívják a srácot, ugye? — ismételte Vaczláv,
és kíváncsiskodva forgatta a nyakát, szinte már fejjel
lefelé lógott ki a székből, hogy lássa Palotai arcát.
Ő továbbra is mosolygott, de a tekintete elárulta
Jankának, hogy segítségre van szüksége, így a lány egy
röpke pislogással jelzett neki.
— Igen, Levente — felelte Palotai a megszokott
higgadtságával.
— Szuper! Nem baj, hogy őt is idehívtam, ugye?
Palotai minden erejével azon volt, hogy döbbenetét
elrejtse, de a lányát nem tudta átverni. „Mi történik itt?”
— olvashatta ki Janka tekintetéből.
— Dehogy baj! Jöjjön csak! — mondta Palotai.
— Na, akkor fasza! — Vaczláv játékosan
továbblendítette a széket a lábával. — Hadd ismerjük
már meg mi is ezt az übercsávót. Sokat köszönhetünk
neki, nem? Nehogy már kimaradjon a nagy ünneplésből!
Én is…
 — Vaczláv felállt a székéből, és mindenkin alaposan
végignézett —… nagyon kíváncsi vagyok már rá. A
Leventére. A csodafegyverünkre. Pár perc, és itt van. Egs!
— Vaczláv vigyorgott, és lehúzta a pálinkáját.



— Fenn vannak a teraszon — mondta Zoli, a kopaszodó

testőr, amikor Levi ki akart szállni a vezérigazgatóság
szintjén, ahogy Vaczláv kérte. Még mindig nem értette,
miért nem Roli vagy Oszkár hívta őt, hanem Vaczláv
József személyesen. Janka hol lehet? Palotai vajon hogy
magyarázta ki magát az oroszoknál, hogy miért nem volt
ott a pihenőnél? Egyáltalán mi szivárgott ki Mocsáról? És
Bánfi miért említette a McDonald’s-ban, hogy végleg ki
akar szállni? Pont most, amikor talán végre minden jóra
fordulhat.

Kinyílt a lift ajtaja, és Levi bicegve elindult.

Hunyorognia kellett, a napfény elvakította, eleinte csak
sziluetteket látott. Kezével árnyékolta arcát, és felismerte
a társaságot. Félkörben álltak, szinte vigyázzban.
Baloldalt egy sárga öltönyös, zsíros hajú férfi. Középen
Gaspari Miklós, jobbra tőle Palotai György, aki Janka
kezét fogta. A lány kivételével mindenki tapsolni kezdett.
— Levente! Gyere ide, pajti! Gyere hozzánk! —
kiabálta a sárga öltönyös.
 — Hős vagy! — üvöltötte Gaspari, és Palotai hirtelen,
nagy léptekkel, tárt karral elindult Levi felé.
— Levente! Hát megcsináltuk! — mondta, és széles
mozdulattal átkarolta. — Megcsináltuk! Sikerült! Na, mit
szólsz? — folytatta.
Levi egy másodpercre sem tudta levenni a szemét
Jankáról. A lány arckifejezése könyörgő volt, de nem
adhatott választ arra a kérdésére, hogy mi a jóisten folyik
itt tulajdonképpen.

Végtelennek tűnt a pillanat. A szél összekócolta a lány

haját, aki finoman kisöpörte a szeméből, és zavartan
nézte Levit. Ő pedig, nem törődve az elviselhetetlen
fájdalommal a mellkasában, nem törődve a remegéssel,
ami átjárta egész testét a veszélyesen alacsony
vérnyomás miatt, nem törődve azzal, hogy a magyar
alvilág uralkodói állnak előtte, jéghideg, üres tekintettel
nézett vissza a lányra. Lassan, nagyon lassan emelte a
karját.
— Igen, Gyuri. Sikerült.
A két fiatal közt némán lezajló párbeszédet egyedül
Vaczláv kísérte figyelemmel.
— Hát, basszátok meg, csak megírom színdarabban,
esküszöm! — harsogta, és rágyújtott.
De Levit ez sem zavarta. Janka most már kerülte a fiú
tekintetét, és ez kezdett kellemetlenné és feltűnővé válni.
Gaspari a tudtán kívül oldott valamennyit a feszült
helyzeten, amikor Levihez lépett.
 — Úgy látom, csúnyán megsebesültél. Na, gyerünk, a
Zoli elvisz a Telkibe. Ott majd rendbe raknak.
Hivatalosan csak pár hónap múlva nyitják meg a
kórházat, úgyhogy ott senki nem fog keresni.
Odaküldöm az egyik kiváló orvos barátomat. És talán
nem is baj, ha egy kis időre elvonulsz a világ elől. Aztán
ha rendesen felépültél, beszélünk. Nagy terveink vannak,
szükségünk lesz rád. — Elkísérünk — mondta Janka.
Levi erre végül levette tekintetét a lányról, felváltva
Palotai és Gaspari szemébe nézett, majd bólintott.
— Na, jó pihenést! A kocsi már lent vár. Ha bármit
tehetünk érted, szólj — fűzte hozzá Gaspari.
— Hogyne — válaszolta Levi halkan, most az öreg
medvét vizslatva, aki a lehető legtermészetesebben
bólogatott felé.
— Büszke vagyok rád!

Palotai, Janka és Levi beült Gaspari egyik hatalmas,

fekete amerikai terepjárójába, ami az irodaház előtt várt,
és elindultak. Vaczláv a terasz korlátjára könyökölve
nézte a távozó Lincolnt. Beleszívott a cigibe, és a cipője
orrát bámulva gondolkozott, miközben lassan kifújta a
füstöt.
— Na, megnyugodtál, Józsi? — kérdezte Gaspari a
barátja vállára támasztva alkarját.
— Hát persze — hazudta Vaczláv. — Tudod jól, hogy
milyen vagyok, nem? Ismersz.
Gaspari jókedvűen bólogatott.
 — Na és mi van a sakkpartival? — kérdezte.
— Mivel?
— Azt mondtad, hogy a Bangó Oszi kihívott egy
sakkpartira. Barátkozni akar veled. Lejátszottátok már?
— folytatta Gaspari, és a gondolat, hogy Oszkár és
Vaczláv egy sakktábla mellett ül, borzasztóan
szórakoztatta.
— Á, dehogy! Az a majom egyfolytában meg akar
hívni magához vacsorára. De a faszom akar pattogó
cigánygyerekek között dekkolni, és döglött varjút
zabáim.
Gaspari búcsúzóul még Vaczláv vállára csapott, aztán
a felvonó felé indult.
— Békés, boldog karácsonyt, Józsi! — mondta.
Amikor beszállt a liftbe, Vaczláv még utánakiabált,
továbbra is a cipőjét nézve.
— Ne legyél balfasz! Kérd meg a kezét, hallod?! -
Szipogva, már csak magában mormolta: — Nála jobbat
úgysem találsz. — Felegyenesedett, és gondterhelten az
utcára pöckölte a csikket.



Levi némán ült az anyósülésen. Mögötte, a hátsó ülésen

Janka és Palotai. A kocsiban feszült csend. Gaspari
sofőrje Pátynál lekanyarodott az Ml-esről. Már csak öt
kilométer a telki kórházig. Levi még az autópályán
lehajtotta a napellenzőt, és a tükörben Jankát figyelte. Ő
csak merengett, bámult ki az ablakon, nagy ritkán nézett
csak vissza Levire. Palotai lassan áttolta a kezét, és
megszorította a lányáét. Levi ezt gúnyos fejcsóválással
vette tudomásul.
Amikor a Lincoln a félkész kórház elé érkezett, Levi az
állapotához képest gyorsan kiszállt, és a bejárat felé
indult, ahol már várta őt néhány ápoló kerekes székkel.
De pár lépés után Levi hátrafordult.
— Janka.
— Igen? — kérdezte a lány a lehúzott ablakból, egy
halvány gesztust vagy legalább megnyugtató búcsút
remélve.
Levi odalépett, elővette a mobilt, és a lány felé
nyújtotta.
— Ez a tiéd — mondta szárazon, és közben Palotait
nézte, aki jól értette ennek a jelentőségét. Levi még egy
hideg pillantást vetett a két Palotaira, és visszafordult a
kórház bejárata felé. Az egyik ápoló a kerekes széket tolta
volna Levi alá, de ő legyintett. — Nem kell!
— Uram, jobban tenné, ha… — kezdte az ápoló, de
Levi teljes erővel felrúgta a széket.
— Mondom, nem kell! — üvöltötte hirtelen, lerázta
magáról az ápoló kezét, és besietett az épületbe.
Janka ezt már csak a távozó terepjáróból nézhette
végig, és nem volt biztos abban, hogy valaha viszontlátja
Levit. Semmiben nem volt már biztos, még abban sem,
hogy hallani akarja-e apja mondandóját. Sóhajtott,
erőteljes mozdulattal kirántotta kezét az apja markából,
hátradőlt, és behunyta a szemét.



— Eldöntötte? Végképp? — kérdezte a kedves, kövérkés

nővér. Levi bólintott. — Menjen csak. A családjánál a
helye. — A nővér mosolygott, és becsavarta az infúziót.
— Köszönöm, Dénes. Ez nagyon kedves.
— Levente.
— Hogy mondja? — kérdezte meglepve a nővér.
— Az igazi nevem Levente.
— De a beutalón…
— Tudom. Ugye, nem árulja el senkinek?
Levi összes sebét szakszerűen ellátták, és már csak a
tüdeje környékén fájt néha. A pár napos pihenés volt a
leghatásosabb gyógyszer. Apró bevérzések, semmi
súlyos, mondta az orvos. A betegszoba, sőt talán a
kórház egyetlen ágyában feküdt. A kis tévében egy régi
csehszlovák karácsonyi mese ment.
— Rendben, Levente. Akkor most beadom a propofolt.
A nővér elindította a folyadékot, de amikor néhány
csepp után el akarta zárni, Levi gyengéden megfogta a nő
kezét, és megrázta a fejét.
— Még.
A nővér sóhajtott, de még egy kicsit hagyta csorogni a
szert, majd elzárta az adagolót.
 — Ez egy elefántnak is elég lenne. Jó mélyen fog
aludni, az biztos.
— Ez a lényeg — suttogta Levi mosolyogva, és puszit
dobott a nővér felé. — Menjen!
A nővér lekapcsolta a villanyt.
— Boldog karácsonyt. Levente.

Amikor a nő kiment, Levi maradék erejét összeszedve

az infúzióhoz nyúlt, és az ereibe eresztette a folyadékot,
amíg a zacskóban egy csepp sem maradt.
Az altató gyorsan hatott. Levi nem volt orvos, de
tudta, hogy a szer lassítja a vérkeringést és az
anyagcserét. A régi csehszlovák népmesében két
gyurmából készült angyal beszélgetett a gyurmából
formált csillagos ég előtt. „De hol van a boldogság?” —
kérdezte az egyik angyal. A másik felemelkedett,
szárnyai szaggatottan csapkodtak. „Majd én
megkeresem” — felelte az első, és elrepült. Levi zajt
hallott a távolból. Az alagsorból jöhetett. Már alig bírta
nyitva tartani a szemét, mégis feltápászkodott.
Kitámolygott a szobájából az elhagyatott épület végtelen
folyosójára. Figyelt, de most nem hallott semmit. Csend
és béke, sehol egy lélek. Csak a falakat borító csempék
mögött kanyargó csőrendszer kattogását hallhatta.
Egyedül volt ebben a szellemkórházban. Már nem
maradt ereje, nekitámaszkodott a falnak, és ülő helyzetbe
csúszott. Nem bírta tartani a fejét sem, az hátracsuklott,
nekikoccant a falnak. Egy pillanat alatt elaludt. A
mézeskalács illatát vélte érezni, és valaki az „Ave
Maria”-t énekelte. Álmában emlékképek jelentek meg.

Először a kis Levi az ásványrárói házban. A

nagymamának énekel, szépen felöltözve, csak a
karácsonyfa gyertyái világítják meg a szobát. Anyja és a
nagypapa büszkén hallgatja, és meghatódva fogják
egymás kezét. Apja egy fényképezőgépet nyomkod,
végül sikerül képet készítenie. A vaku erősen villant.
Most már nemcsak Levi énekelt, hanem egy egész
gyerekkórus.



Janka a lakásában ült egy pohár borral a kezében, és

kinézett az ablakon. A szemben lévő ház lakásait figyelte,
ahol családok bontogatták a csillogó papírba csomagolt
ajándékokat, vacsoráztak, vagy a tévé festette
világoskékre a falakat.



Levi álmában izzadni kezdett. Aztán Bánfit látta, aki

szerelme mellett, az ágyon feküdt, és a plafont bámulta.
A barátnő kisírt szemmel bújt hozzá.
Egy szép kapcsolat vége.


Palotai a házában állt, és a panorámát nézte. Az ő
panorámáját, ami úgy hiányzott neki. De nem élvezte.
Csak azért nézett kifelé, hogy ne kelljen látnia azt a helyet
a kandalló mellett, ahol ilyenkor mindig a karácsonyfa
állt. Ma senki nem szaladt le tombolva a lépcsőn, miután
Palotai megszólaltatta a kis csengőt. Ma nem sistergett
semmi a konyhában, és nem csöngetett Janka a
karácsonyi koncert után, hogy hegedüljön a kicsiknek. A
telefonja egyetlen új üzenetet sem jelzett.
Mennydörgött és villámlott.



Oszkár főzött. A nappaliban rengetegen voltak, hangosan

beszélgettek, és csomagokat nyomtak egymás kezébe a
hófehér, hatalmas műanyag fenyőfa alatt. Az albínó fején
mikulássapka, táncikált, fütyörészett, és két színes
konyhai kesztyűvel kivett egy tálcát a sütőből. A
nappaliban egy nagy csapat, fehér szmokingba és
nagyestélyibe öltözött gyerek vidáman körbeugrálta.
A képek egymásba folytak, és az ének egyre
hangosabb lett.
Ave Maria.



Janka felállt, és kinyitotta az ablakot. A párkányra

könyökölt, úgy kortyolt a borból, nem törődve a
jéghideggel és a viharral, pedig csak egy szál pólóban állt
ott.



Egy budapesti étteremben a vendégek állva tapsoltak.

Egyedül Gaspari Miklós térdelt egy fiatal, meghatódott
nő lába előtt, a Cartier gyűrűvel a kezében. A
gyermekénektől nem hallatszott semmi, de a lány
szájáról le lehetett olvasni, hogy „igen”. Gaspari felállt, és
megcsókolta a nőt, a pincérek pezsgősüvegeket
nyitogattak. Mindenki lelkesen tapsolt.
Ismét vaku villant, és minden lelassult.



Vaczláv József egy szórakozóhely előtt, magánkívül

ordibálva egy pincért ütött-vágott kristály hamutartóval.
Testőrei próbálták visszafogni. Selyeminge széttépve,
arcát kokain borította, és újra meg újra lesújtott a földön
összekuporodott pincérre.

A gyermekek torkából szüntelenül szólt az Ave Maria.



Roli ezer sebből vérezve, egy szál alsónadrágban

menekült a saját lakásából az utcára, de két roma
utolérte, és tovább mártogatták a késüket a hatalmas
testbe, ahol érték. Egy harmadik kancigány is megjelent,
aki három vicsorgó pitbullt tartott vissza tiszta erőből.
Roli összeesett, de még a hátán fekve is támadni próbált.
Erőtlen karlengetései karatemozdulatok paródiái voltak,
a pengék már minden létfontosságú szervet átjártak, és
végül már csak gügyögve feküdt, vért hányva, az udvar
közepén. Záróizmai ellazultak, tócsa nőtt alatta. Már alig
mozdult, amikor az egyik támadó elővette Nándi arany
nyakláncát a kis kereszttel, Roli arcába dobta, és undorral
szemen köpte. De Roli már nem pislogott. A másik még
néhányat rúgott és szúrt, és csak akkor hagyta abba,
amikor Roli felesége és húga köntösben, visítva
odaérkezett. A két roma nem menekült, hanem lökdösni
kezdték a sikító és csapkodó nőket, és visszaordibáltak
Roli holttestére mutogatva.



A moszkvai Vagonkovo temetőben kisebb embercsoport

állt, koporsót eresztettek a földbe. A sírkövön cirill betűk
ragyogtak, mellettük Zmyeya mosolygott egy képen,
még fiatal katonaként. Három szőke fiú állt az első
sorban. A két kicsi zokogott, de a legidősebb srác már
nem. Az ő kisírt szeméből csak düh sugárzott. Egy bácsi
megfogta a vállát, hogy nyugtassa. A fiú kezében
szorította az apjától örökölt amulettet. A szerencsét hozó
amulettet, ami nyitott tenyeret formázott.


Az egyik külvárosi panellakásban egy anya a lányát
altatta.
„Néha a Jézuska ajándékot hoz, néha elvisz valamit
tőlünk.”
„Aput a Jézuska vitte el?”
„Igen, kicsikém” — válaszolta Ferkó felesége, a csúnya
pincérnő a Jupiterből.
„Fel, a mennybe?”
„Igen, kicsim, fel, a mennybe, az angyalkákhoz” —
mondta lágy hangon a fiatal nő, és megsimította a lány
homlokát. „Most aludj.” Az anya lekapcsolta az éjjeli
lámpát, és már csak a karácsonyfa nappaliból beszűrődő
fénye világított meg egy fényképet a kislány ágya mellett.
Akkor még hárman voltak.



A szórakozóhely vörös neonfényei alatt kicsapódott az

ajtó, a parkoló fagyos aszfaltjára repült egy fehér inges,
csokornyakkendős idősebb férfi, és rögtön utána a habzó
szájú Vaczláv érkezett, majd átmenet nélkül egy kristály
hamutartóval kezdte verni a szerencsétlen pincért.
Testőrei is követték, és próbálták nyugtatni, de Vaczláv
még a saját emberét is pofozni kezdte ordibálva.
Szendrő a parkoló sötét végében, a holdfényben
csillogó Balaton mellett parkolt, és távcsövével figyelte az
egyoldalú verekedést. Erős szél fújt, a vihar hamarosan
ide is megérkezik. A rendőrségi rádió szüntelenül szólt.
Öngyilkosságok tömkelege. Szomszédok
összeverekedtek, betörések és gyújtogatások. Egy
családapa baltával végzett a családjával. „Boldog, békés
karácsonyt mindenkinek.”
Egy roma származású üzletembert, akit az
olajszőkítéssel kapcsolatos bűnszervezetekkel hoztak
összefüggésbe, halálra késeitek a lakása előtt.
„A szokásos” — nyugtázta Szendrő, akit már nem
érdekeltek az efféle hírek. Mint ahogy az sem, amikor
kollégái arról számoltak be, hogy egy Budapesthez közeli
parkolóban lemészárolták az olajszőkítés néhány
kulcsszereplőjét. Szendrő kollégái nem értették a rendőr
hirtelen jött közönyét, hiszen az egész életét arra tette fel,
hogy felszámolja az olajmaffiát.
A pincér nyüszített, és alig mozdult. Vaczláv még
mindig pofonokat osztogatott a saját személyzetének, és
káromkodott. Az egyik verőembere láthatóan jól ismerte
Vaczláv hangulatingadozásait, és végre nyugtató
szavakat intézett hozzá. Vaczláv kifújta magát, és befelé
menet még egyszer belerúgott a földön fekvő bácsiba.
Szendrő az anyósülésre tette a távcsövet, amikor
meglátta némán villogó mobilját.
— Hol vagy? — szólalt meg a felesége elgyötört
hangon, de Szendrő nem válaszolt. — Szenteste van.
Karácsony. Tudod?
— Tudom — mondta halkan a nyomozó. Jól ismerte a
feleségét. Tudta, hogy sokat sírt. Hosszú csend
következett, és Szendrő türelmesen hallgatta a nő
szipogását.
Amikor a felesége ismét megszólalt, Szendrő még
mindig nem reagált.
— Válni akarok. Nem bírom tovább. Karácsonyeste
van, az isten szerelmére. Hallasz? Itt vagy?
— Igen — válaszolta végül Szendrő.
— Válni akarok — ismételte a nő remegő hangon, és
még mindig elég erős volt, hogy visszafojtsa a síró-
görcsöt. Szendrő nem tudott mit mondani. Sóhajtott, és a
Balatont nézte. Vaczláv és két testőre ismét megjelent, és
beszálltak a kocsijukba, amikor a felesége sírni kezdett.
Szendrő hezitált, majd kinyomta a telefont, beindította a
motort, és utánuk indult.



Kettner Linda az amerikai konyhában állt, és mosogatott.

Az ablak tükrözéséből figyelte a férjét, aki a fiaival
közösen használati utasítást olvasott fel egy autóverseny-
pályához, amit a nappali közepén állítottak fel, az
ízlésesen díszített fa és a lobogó kandalló között. Kettner
István látszólag boldog volt, de gondolatai néha
elkalandoztak, Linda ilyenkor megfordult.
— Minden rendben, drágám? — kérdezte.
— Igen, persze. Csak fáradt vagyok — felelte Kettner,
mosolygott, és tovább lapozott a használati utasításban.
Linda visszafordult a mosogatóhoz, és kinézett az
ablakon. Büszke anyatigris-tekintete végigpásztázott a
havas kerten, a kerti törpéken és a tujákra tekert
karácsonyi fényfüzéreken.



A fényűző, hatalmas lakás bútorok nélkül is egy álom

volt. A Bimbó út felső végére épült ház harmadik
emeletéről az egész várost lehetett látni. Zoli, a
kopaszodó nehézsúlyú testőr türelmesen megvárta, amíg
Levi flegmán körülnéz.
— Menő, mi? — kérdezte mély, recés hangon. Levi
egykedvűen bólogatott. A testőr elővett egy borítékot és
egy aktát, mindkettőt az egyetlen bútordarabra, egy
hosszú üvegasztalra dobta. — Itt a tulajdoni lap. A te
neveden. És itt egy kis előleg.
— Mennyit ér? — kérdezte Levi szárazon.
— Úgy negyvenmilliót. De pár év múlva simán a
dupláját, ha engem kérdezel — felelte a kopaszodó. Levi
belenézett a borítékba, majd visszahajította az asztalra, és
az ablakhoz lépett. — Kérdezhetek valamit? — szólalt
meg Zoli. Levi hümmögött. — Az igaz, hogy
személyesen ismered a Szürke Farkast?
— Mi?
— Tudod. Bailey-t.
Levi megfordult.
— Fontos ez?
A testőr megvonta a vállát.
 — Csak… csak kíváncsi voltam. — És hogy oldja a
feszültséget, barátian viccelődni kezdett. — Jól
megszopattál minket Poroszlón, hallod? Nem volt
semmi. — Zoli Gaspari egyik legképzettebb katonája
volt. Sokat látott a délszláv háborúban, sok mindent élt
túl, és nemegyszer gyilkolt már jó pénzért.
Levi odalépett elé, nagyon közel, és mélyen a szemébe
nézett.
— Örülj, hogy nem nyírtalak ki titeket egyenként,
baszd meg! — sziszegte, és szigorú arckifejezése lassan
ördögi vigyorrá vált. A tehetetlen testőrre kacsintott, és a
fürdőszoba felé indult. — Ja, és a stukkerodat hagyd itt,
lécci.
— De ez egy regisztrált… — válaszolta volna a
nagydarab, de Levi kihajolt a mosdóból.
— Zolikám. Ezen most tényleg vitatkozni fogunk? —
kérdezte játékosan, majd becsapta az ajtót. A testőr
elővette a H&K fegyverét, és az asztalra tette.
— Faszfej — mormogta magában, és távozott.

Levi egy kis zacskóból kiszórta a kokaint a hatalmas

sarokkád szélére. Megeresztette a vizet. Levette a
selyeminget, és nézte magát a tükörben. Egy hatalmás
sárkánytetoválás díszítette a mellkasát. Az állat farka és
lábai pont úgy tekergőztek végig a testén, hogy szinte
minden heget és lőtt sebet elfedtek. Izmos, szálkás teste
csillogott a mennyezeti spotlámpák világításában. Egy
húzásra felszívta a kokainkupacot, megmérte a fürdővíz
hőmérsékletét, és meztelenre vetkőzött. Megcsörrent a
mobilja.
— Mondjad, Józsikám. — Egy darabig hallgatta
Vaczláv monológját, majd félbeszakította. — De a
brazilok legyenek, okés? Ne azok a rusnya lengyel
kurvák, azoktól hánytam, baszd meg! — Ismét hallgatta a
hangosan magyarázó Vaczlávot, miközben befeküdt a
kádba. — Na, azért. Jól van, töki. Akkor este rock ‘n’ roll.
Félredobta a telefont, és Budapest új királya élvezte a
tűzforró, habos vizet. Levi a víz alá merült, és fújt egy
nagyot. A szállingózó buborékokat nézte, amíg el nem
fogyott a levegő. De amikor fel akart ülni, egy láthatatlan
erő a víz alatt tartotta. Pánikban körülnézett, de nem látta
a kezet, ami lenyomta volna. Levegő után kapkodott,
hadonászott, tüdeje vízzel telítődött. Fulladozott, de nem
tudott mozdulni. Bugyborékoló hang tört fel a torkából,
szeme tágra nyílt, amikor megérezte a mézeskalács
illatát, és meghallotta az Ave Maria utolsó
dallamfoszlányait. Jó adag vért köpött ki, krákogva
köhögött és magához tért. A kórházi ágyban feküdt. Egy
ápoló letörölte a vért a szájáról, egy másik elpakolta a
defibrillátort.
— Na, sikerült! Ismét bevérzett. Semmi gond.
Legalább visszahoztuk — jegyezte meg az orvos. —
Lényegesen jobban állunk, mint pár napja.
A kedves nővér mellette állt, és a kezét fogta. Egyedül
ő tudta, hogy Levi miért nem ébredt fel rögtön a
köhögési ingerre, és fellélegzett.
 — Isten hozta — mondta megkönnyebbülten, amikor
Levi pupillájában végre megcsillant az élet. Az orvos
jegyzetelt. Levit sokkal több orvosi műszer vette körül,
mint amikor kimászott az ágyából szenteste. Mégis
minden más volt. Nem az az orvos beszélt hozzá, aki az
érkezésekor, és csak foszlányok jutottak el az agyáig.
— A légutak tele voltak váladékkal.
— A CT rendben volt.
— Azért óvatosan, a keringése még nem az igazi.
— Hall engem? Pislogjon.
— Egyensúlyzavar.
— A kisasszony nagyon sokszor jött látogatóba.
— Memóriazavar.
— Nagyon aggódott.
— Beszédzavar.
— Még legalább három hét.
Levi szíve szerint üvöltött volna. „Kussoljatokmár!”
De csak alig tudott megszólalni. — Annyira szerencsés,
Dénes! Úgy örülök! — mondta a nővér boldogan.
— Ki a faszom az a Dénes? — kérdezte Levi rekedten,
de a nővér figyelmeztetésképp megszorította a kezét, és
csitította.
— Nem emlékszik a keresztnevére… — jegyzetelte az
orvos. — Ütőerek és légcső rendben — folytatta.
— Lát engem? — kérdezte egy másik orvos, és egy
LED-es toll-lámpát kapcsolt be.
— Nem, baszd meg, mert a szemembe világítasz —
suttogta Levi ingerülten.
 — Hívja fel Sashegyi doktort — utasította az orvos az
ápolót, miközben sztetoszkóppal vizsgálta Levi légzését.
Ismét firkált valamit a beteglapra, és zárásként
diadalmasan kattintott egyet a golyóstollával. — Ennyi.
Egy kis gyógytorna, terápia, és megvagyunk. Pár nap, és
hazamehet. Búék.



Bánfi a vizespalackra csavarta a kupakot, és a zsákjába

dugta a flakont. Levi felhajtotta az utolsó korty sört a
Keleti pályaudvar bisztrójában. Mindketten a faliórát
nézték. „A nyolcas vágányról indul, IC 345, Bécs, Linz,
Nürnberg, Stuttgart, Strasbourg, Párizs…” — szólt a
hangszóróból. Felálltak, és a vágányhoz mentek. Bánfi
meghozta a döntést. A legjobb korban volt, a legjobb
feltételekkel rendelkezett ahhoz, hogy egyik nagy álmát
valóra váltsa. Hogy belépjen a francia idegenlégióba.
Levi hiába győzködte, hogy inkább álljon be Gasparihoz,
Bánfi racionálisan látta a dolgokat.
— Mindig van egy apa, egy fiú, egy testvér, egy
legjobb barát, aki nem hagyja annyiban. Valaki mindig
marad. És Magyarország nagyon kicsi ország — mondta.
— Vigyázz magadra. És ne bízz soha senkiben.
— Megint egyedül hagysz a szarban? — kérdezte Levi.
— A vágányomon állsz. Jobban teszed, ha most
azonnal kettőt hátralépsz.
 De Levi nem követte a leendő tiszt parancsát, és
átölelte a barátját.
— Szeretlek, tesó.
Bánfi a vonathoz indult, de néhány lépés után megállt,
és visszanézett.
— Ugye, nagyon szereted azt a lányt? — kérdezte.
Levi mély levegőt vett.
— Menj, mert lekésed a háborút — engedte útjára
barátját.
Bánfi vigyorogva rázta a fejét, és elindult. Mielőtt
felkapaszkodott volna a vasúti kocsi lépcsőjén, még
egyszer hátrafordult. Hosszan nézték egymást. Levi
büszke volt. Egy félnapos utazás után a legjobb barátja
belép a strasbourgi toborzóiroda vaskapuján, és
hamarosan a világ legjobb katonájaként szabdalja majd
az ellenséget valamelyik dzsungelben. Levi kihúzta
magát, és szalutált. Bánfi mosolygott, ő is lazán
tisztelgett, és felugrott a vonatra.
Levi még egy darabig nézte a távolba vezető, üres
sínpárt. A vonat vörös lámpái már rég eltűntek a
szmogfelhőben, de Levinek kellett ez a néhány percnyi
nyugalom. Már rég lekéste az Oszkárral megbeszélt
találkozót, de ez most nem érdekelte.
Miközben emlékeiben elveszve a motorjához sétált,
még nem sejtette, hogy a stuttgarti megállónál, alig
százötven kilométerre Strasbourgtól egy összegörnyedt
holttestet találnak a vonat egyik koszos vécékabinjában,
egy tűvel a karjában. Túladagolás.
 

Stuttgartban egy kötött sapkás, borostás albán férfi szállt

le az utolsó pillanatban a vonatról. Észrevétlenül
kihalászott néhány gumikesztyűt, egy géztekercset és egy
ampullát a táskájából, amiben már csak pár csepp
kloroform maradt, és menet közben a kukába dobta. Egy
arra járó kalauztól tört angolsággal megkérdezte, hogy
mikor indul a következő vonat vissza, Budapestre.



Levi benyitott a night-club „operájába”.

— Bocs, hogy késtem. — A széken Stychkin egyik
ötven körüli magyar testőre ült megbilincselve és
nyöszörögve. Az, aki a Hilton vécéjében szabadkozott az
orosz nagyfőnöknek, amikor meghalt Lazarescu.
Felismerte Levit a fekete-fehér képről, és tágra nyílt a
szeme.
Egy hatalmas, idősebb, szakállas roma támaszkodott
Roli helyén a falnak.
— Csókolózlak, Levikém. Hadd mutassam be neked
az unokabátyámat, Lajost. Ma jött fel Enyingről, hogy
egy picit besegítsen — mondta Oszkár, és épp egy tubus
ragasztót rakott félre, majd akkurátusán, az orvosi
előírásoknak megfelelően kezet mosott.
— Na és hogy haladsz? — kérdezte Levi.
Oszkár szomorúan sóhajtott.
— Ez nem tud semmit.
 A testőr egy rakás remegő szánalom volt, az
állkapcsából még kilógott az a pár centis, vékony drót,
amiről senki nem tudta, hogy miért olyan fontos az
albínónak. Ereklyeként óvta, és „Zengőnek” nevezte.
— Segítenél Lajosnak? Eltakarítanád a koszt, ha
szépen megkérlek? — folytatta Oszkár, és kifelé menet
megtorpant. — Ugye, nincs valami baj, édesem?
— Nem. Nincs — felelte Levi, és a drótot nézte. A
túlsúlyos férfi lélegzetével párhuzamosan fel-le ingázott.
— Akkor megnyugodtam. Imádlak, ugye, tudod? —
Az albínó, arcán bárgyú mosollyal, halkan becsukta az
ajtót maga mögött. Levi erőt vett magán, és egy
mozdulattal kirántotta a drótot a férfi torkából,
gyomrából. A testőr fojtott, szinte hangtalan üvöltése egy
beteg, öreg kutya visszafojtott vonyítására hasonlított.
Arca szinte összefonnyadt a fájdalomtól, de nem adott ki
több hangot. Hangszálai összetapadtak a korábban
lenyelt ragasztótól, és Levi is meglepődött, amikor
konstatálta, hogy jó másfél méteres, kopott zongorahúr
hullámzik a kezében.
— Mehet? — kérdezte Lajos, és miután Levi bólintott,
a szakállas roma elővett egy bozótvágót, és a testőr mögé
lépett.


— Lehet, hogy nem tud semmit. De attól még
történhetnek a dolgok felsőbb szinteken, nem? —
kérdezte Levi, és Oszkár mellé ült a bárpulthoz.
— Hát hogyne. Szervezkednek. Csak idő kérdése,
hogy Stychkin barátunk visszatérjen egy új gárdával.
Aranybánya neki a mi szép országunk. — Oszkár
megízlelte a vörösbort. — Mit gondolsz, drága
testvérem? Belépünk a Nagy Szövetségbe?
Oszkár feladata az orosz hálózat várható
újjáépítésének felderítése volt.
Gaspari Miklós már teljes erejével a novemberi NATO-
csatlakozással kapcsolatos népszavazásra koncentrált, és
Palotaira bízták az importengedélyeket meg az
ingatlanbefektetést.
Vaczláv a balatoni birodalmát építette nagy erőkkel,
ahova az olajszőkítés utolsó bástyáit összpontosították.

Hónapok teltek el, de Janka nem jelentkezett. Levi, az

alvilág új hőse pedig csupán három elismerést kapott
Gasparitól, és azokat sem személyesen tőle vehette át.
Zolival, a kopaszodó testőrrel küldette el egy
borítékban. Egymillió forintot egy köteg tízezres
formájában, lakáskulcsokat egy modern luxusgarzonhoz
és egy józsefvárosi thai masszázsszalon szórólapját, ami
nyugodt perceket ígért a vendégeknek meghitt
környezetben.
„Ez egy vicc?” — kérdezte akkor Levi. „Egy kibaszott
ingyen masszázs? Komolyan?” „Ja, nem, nem a szórólap
a lényeg. Csak arra írta. A hátulját nézd.” Levi a kézzel
firkált címet olvasta. „Duna Plaza, 4. emelet, 14. sor, 34-es
hely.”
„Ott vár még egy ajándék, a főnök apró
figyelmessége.”
„Micsoda?”
„Egy vadiúj S Merci. Most gurult ki a gyárból.” Zoli
slusszkulcsot lóbált a kezében, majd odadobta Levinek.
„Értem. Majd elmegyek érte.” Azóta sem ment. A
kopott Yamaha motorjával járt, és hiába kínálták neki a
fényűző lakást a Bimbó úton, ő inkább a szegényes
Pongrác úti lakásban maradt.
„Babonából.”
„De ez egy zsír új fekete S Merci. A kecó pedig
hibátlan. Láttam” — győzködte Zoli. „Mindent a maga
idejében” — felelte Levi flegmán Gaspari értetlenkedő
katonájának.

De az idő egyre fogyott. Levi az utolsó korty whiskyt

is megitta, és az albínóhoz fordult.
— Mi lesz, ha már nincs olaj? — kérdezte.
— Hát igen. — Az albínó a borospoharat lengette
gondterhelten, de frissen botoxolt homloka kicsit sem
ráncolódott. — Ha valóban meghozzák a rendeletet,
márpedig előbb-utóbb megteszik, drága szívem, akkor
vége a dalnak. — Oszkár hátradöntötte a fejét.
— Finita la musica, passata la fiesta.
 — Nem tudok spanyolul — felelte Levi. Oszkár
mosolygott.
— Ez olasz, drága testvérem. Olasz. Azt jelenti: vége a
bulinak.



Leereszkedett a magángép lépcsője, és egy testes,

öltönyös alak lépett ki a nyári napsütésbe. Stychkin
felvette a napszemüvegét. „Soha nem ertettem. Nem
latok itt se hegyet, se Ferit.” Két kopasz orosz várta a
kifutópályán.
— Barataim. Sok dolgunk van. Tegyünk rendet itt
ebben a bullshitben.
Eléje tartottak egy laptopot, és Stychkin olvasta.
Mögötte három orosz nehézfiú szállt ki a gépből. Az
egyik copfban hordta hosszú, fekete haját, és feltűnően
jóképű, de alacsony volt. Muszornak hívták, ami oroszul
egyaránt jelent szarházit és zsarut. Mert az volt.
Mindkettő.
— Ocseny grjaznij vozduh! — jegyezte meg a copfos,
és szintén felvette a napszemüveget. „Szar itt a levegő.
Mar most utalom ezt az országot.” Amikor meglátta az
egyik női légiutas-kísérőt Stychkin limuzinja mellett,
feltolta a szemüvegét. Rávigyorgott, és ezzel egy csapásra
lerombolta dzsigoló imázsát, mert elővillantak
összevissza sorakozó, sárga fogai.
 Stychkin ingerülten összecsapta a laptopot. Átfutott
néhány dokumentumot, aztán feldobta őket a levegőbe.
Körülnézett, feltolta a napszemüvegét, és megmarkolta a
copfos vállát.
— Tudod, Muszor baratom, ahogy a magyarok
szoktak mondani: Ki szelet vet, vihart arat.



Levi a csipogó mobilját nézte: „tali. most. egyedül.

kurvara. most. royalflush. I love you.” Levi hitetlen-
kedve nézte a Vaczlávtól érkezett üzenetet, miközben
mellette Oszkár becsiccsentve azon filozofált, hogy
borász legyen-e, mert az országban szanaszét heverő sok
millió literes olajtartályok jók lesznek majd
bortermelésre.
— Mennem kell — szakította félbe Levi.
Oszkár, ha sokat ivott, furcsán kancsalított.
— Hazaviszlek, egyetlenem. De aludhatsz nálam is.
Azt mondják, a reggelim felejthetetlen.
Levi megpaskolta az albínó kezét.
— Majd máskor, Oszi bácsi. De azért köszönöm.
Oszkár felkapta a fejét, és Levi háta mögé nézett.
Bármit vagy bárkit látott is, sokkos állapotba került.
— Mondd, hogy nem igaz — suttogta zavartan. Levi
nem mert megfordulni, inkább megpróbált Oszkár
szeméből olvasni, amiben apró könnycseppek jelentek
meg, miközben a feje finoman remegni kezdett.
 Levi döbbenten, kérdőn nézte.
— Mi a baj?
Az albínó elcsukló hangon tudott csak megszólalni.
— Mondd, hogy ez nem igaz! — ismételte. Levi
tehetetlenül nézte Oszkárt, akinek tekintete egészen
furcsává, zavarossá vált, és hol Levire, hol a háta mögötti
pontra meredt, végül megszólalt. — „Világosodik
lassacskán az elmém, a legenda oda” — mondta remegő
hangon. — „A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.” — Levi nyelt. Nem
értette a célzást. Az albínó nem tudta tovább visszafogni
magát, zokogni kezdett. Erősen megszorította Levi kezét,
és egyenesen a szemébe nézett, miközben folytak a
könnyei. — „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy
így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát
abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” — Hirtelen a
bárpultra borult. Egyik kezével a saját, kopasz fejét fogta,
a másikkal félresöpörte az összes előtte álló poharat és
üveget. — A legjobb ember volt ezen a világon. — Eltört
a mécses. Levi megfordult, és a falra rögzített tévé
híradását látta, amiben Diana hercegnő tragikus és
váratlan haláláról számoltak be. A végzetes autóbaleset
alig egy órája történt egy párizsi alagútban.
Kérlek, kedves istenem, ne! — könyörgött az albínó.
Levi lassan elhúzta a kezét, és magához vette a
bukósisakját.
— Sajnálom, Oszi. Tényleg. De mennem kell.
Amikor a klub előtt a motorjára ült, és a sisakot a
 fejére húzta, még mindig hallotta, ahogy Oszkár
magánkívül, hisztérikus fejhangon szavalja József Attila
„Kései siratóját”.
— ”Cigány vagy!” — ordította. — „Amit adtál
hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A
gyereknek kél káromkodni kedve — nem hallod, mama?
Szólj rám!”
Valami csörömpölve a földre zuhant. Levi beindította
kopott Yamaháját, meghúzta a gázt, megrázta a fejét, és a
Balaton felé indult.



A nyári zápor miatt a talaj fellazult, a motor kereke néha

kipörgött a földúton. Levi letámasztotta a Yamahát
Vaczláv Lamborghinije mellett, a sisakot a kormányra
akasztotta, és elindult a Royal Flush Szálló betonváza
felé. Mögötte szivárvány jelent meg a Balaton felett.
— Levente. Levente. Az én Leventém — kiabálta
Vaczláv már messziről. Szürke, csillogó öltönyt viselt,
zsíros haját olyan sok zselével fésülte hátra, hogy a
szélvihar meg sem rezdítette a frizuráját. — Tragikus,
nem?
— Mi? — kérdezte Levi, miközben óvatosan közelített
Vaczlávhoz. Sehol senki, a Balaton királya szokatlan
módon egyetlen testőrt sem hozott magával.
— Hát, hogy a hercegnők is meghalnak. Micsoda világ
ez?
 Levi hümmögött.
— Miről van szó?
Vaczláv idétlen bokszmozdulatokat tett Levi felé.
— Úúúúú, ezt szeretem. Lényegre törő. És a sebességet
is szereted, mi? Ki akarod próbálni a Lambót? Nagyon
brutál. Imádom. Menjünk egy kört?
— Kösz, most kihagyom. Látni akartál. Itt vagyok.
— Jaj, de morei valaki — jegyezte meg Vaczláv
ajakbiggyesztve. Elővett két cigit, mindkettőt
meggyújtotta, az egyiket Levi szájába dugta, majd
átkarolta a fiút. Sétálva körözni kezdtek a téglák és
betonkockák közt.
— Hogy én mit akarok? Vicces vagy. Ez az én dumám
szokott lenni. Tudtad, hogy ez a legnehezebb kérdés,
amit fel lehet tenni egy férfinak? Na most nálam más a
helyzet, mert baszottul tudom, hogy mit akarok. És
ahogy elnézlek, tesókám, te is. Egy kisfiú testébe zárt
bestia, az vagy, Levente. Ezt figyeld! — Vaczláv ellökte
magát Levitől, és szteppelni kezdett egy tócsában.
— I’m singin’ in the rain, just singin’ in the rain.
— Nagyon szép, elmondanád végre, hogy miért hívtál
ide?
— Írni szeretnék! — robbant ki Vaczlávból.
— Írni? — kérdezte Levi.
— Igen. Az árnyak könyvét. Veled. Mi ketten újraírjuk
az árnyak könyvét, és én most itt elmondom neked, hogy
hogyan. Mi ketten. A szépség… — Vaczláv mélyen
meghajolt, és egy képzeletbeli szoknyát emelt fel
mutatóujjával, majd rögtön ezután mímelt tigriskarmokat
meresztve Levi felé kapott —… és a szörnyeteg.
— Ne haragudj, de egy szót sem értek.
Vaczláv szomorúan felegyenesedett, és körülnézett,
mintha a közönség segítségét kérné, szipogott egy
nagyot, majd hirtelen tapsolt, és összedörzsölte a
tenyerét.
— Jó, akkor most jól figyelj! Elmondom. Ugye
figyelsz?
— Figyelek.



Amint Levi visszaért Budapestre, a Pongrác úti lakásából

azt a kevés személyes holmit, amije volt, egy
kartondobozba dobálta. A kopott, Rocky-filmes VHS-
kazetta került a kezébe. Rövid ideig forgatta, majd a
kukába dobta.
— Szép lett az új fogad — Janka állt az ajtóban.
— Mi? Ja, igen, kösz — válaszolta Levi, és folytatta a
pakolást.
— Költözöl?
Levi nem nézett fel. Sietett.
— Igen.
Janka beljebb lépett, és körülnézett. A mintás nyári
ruha kiemelte kecses alakját, barna csizmája térdig ért.
Haját hátrafogta, szeplői megszaporodtak a nyári naptól.
— Segíthetek? — kérdezte.
 — Nem. Ennyi — felelte Levi kurtán, becsukta a
kartondobozt, és ragasztószalaggal rögzítette a tetejét.
— Ennyi az összes cuccod?
Levinek elege lett. A lány felé fordult.
— Nem kellett volna idejönnöd.
— Tudom. Csak meg akartam köszönni, amit az
apámért tettél. És mivel nem hívtál… — De most már
Janka is megunta a virágnyelvet. — Nézd, attól, hogy az
apámra haragszol, rám mégsem kéne. Én mi rosszat
tettem neked?
— Semmit — felelte Levi, és újra akarta tárazni a
ragasztógépet, de Janka kikapta a kezéből.
— Tudod, mennyit aggódtam érted? Tudod
egyáltalán, hány éjszakát virrasztottam az ágyad mellett,
az orvosok meg folyton azt mondták, nem biztos, hogy
túléled. Hogy valaha felébredsz.
— Nem kértelek rá — mondta szárazon Levi.
Janka megszólalt volna, de az ablak előtt elsuhanó
vonat zaja megakasztotta.
— Látom, jó hatással vannak rád az új barátaid. Most
tényleg! Pont nekem akarod megjátszani a rosszfiút?
Vagy mi a bajod? — Levi vissza akarta venni a
ragasztógépet, de Janka lefogta a kezét. — Beszélj velem,
kérlek! Mondj valamit!
— Jobb, ha most elmész — mondta Levi, és elfordult,
de Janka dacosan leült a kanapéra. Levi sóhajtott, majd
folytatta a csomagolást. A mobilját, egy pisztolyt és az
óráját egy piros csíkos, hegymászó hátizsákba tömte.
 — Apám azt mondta, hogy nagyon élvezed a
gengszterek életét. Sokat drogozol, mindennap másik
csaj satöbbi. Ez igaz?
— Ha apád mondja, biztos — felelte Levi, és keserűen
kuncogott.
— Igaz vagy nem?
Levi megelégelte a faggatózást, ingerülten nézett a
lányra.
— Igaz. Ahogy mondja. Mindennap másik csaj, és ha
nem jut elég időm mindegyikre, akkor fürtökben dugom
őket. Most jó? Ezt akartad hallani?
Janka felpattant, és kiabálni kezdett.
— Nem! Azt akarom tudni, hogy mi történt veled.
Velünk! Hogy miért lettél ekkora faszfej! Hagyjuk már
ezt az egész szánalmas agonizálást, komolyan! Beszélj
velem! Nem óriási maffiatitkokra vagyok kíváncsi,
hanem rád! Ez olyan nagy baj? — Levi nem válaszolt. —
Esküszöm, kezdesz hasonlítani az apámra, pedig…
Levi erre hirtelen üvölteni kezdett.
— Nem! Nem! Az apád a leggerinctelenebb féreg, akit
ismerek, és leszarom, hogy mit mond, tesz vagy gondol,
érted? És ez rád is igaz. Semmi dolgod az én világomban.
Attól, hogy velem vagy, egy kicsit sem lesz jobb. Az
egész csak egy kibaszottul rózsaszín, habosbabos
mesevilág, érted? Faszság. Ott vár rád ezermillió
zongoraművész, és a te helyed ott van, mellettük. A sok
kibaszott Puccini közt. És most húzz a picsába, rendben?
 Janka döbbenten állt, nem jutott szóhoz. Lassan
magához vette a táskáját, és kifelé indult. Az ajtóban
megállt, és halkan hátraszólt.
— Megjegyezted a nevét.
— Mi?
— Puccini — suttogta Janka. Megfordult. Mélyen
egymás szemébe néztek.
Levi adta fel először, nem állta tovább Janka tekintetét.
Halkan csak annyit mondott:
— Változnak az idők. Menj!
Janka keserű mosollyal bólintott. Ezt a választ kapta az
apjától is nem olyan régen.
— Tudom — jegyezte meg, és kilépett az ajtón. Levi
mély levegőt vett, összeszedte magát, és határozott
mozdulattal az utolsó szalagcsíkot is ráhúzta a
kartondobozra.



A Duna Plaza parkolójában mindent a Gasparitól kapott

fekete Mercedesébe rakott át. Mielőtt beindította a kocsit,
megvizsgálta a motorteret és az alvázat, de nem talált
semmit, ami itt és most darabokra robbant mindent, ha
elfordítja a slusszkulcsot. Se bomba, se nyomkövető.

Lekanyarodott az Újpesti rakpartra, és leállította a

motort. Mintha még egy esélyt akarna adni magának. A
sorsának. Némán ült, és a Dunába vezető lépcsősort
nézte. Emlékezett arra az éjszakára, amikor a barátaival a
telegraffitizott, kettévágott bálna-Mercit süllyesztették el.
Pont itt, az Újpesti rakpart végén, évekkel ezelőtt.
Amikor Ferkó bejelentette, hogy apa lesz. De az
emlékektől nem lett nyugodtabb, sőt. Hirtelen kiszállt a
kocsiból, kirántotta a kartondobozt a csomagtartóból, és
tiszta erőből elhajította. A doboz a parti sziklákra
érkezett. Levi ordítva nekifutott, és belerúgta a vízbe. A
túlpart feletti eget nézte valami jelre várva. De nem
érkezett jel. Nem történt semmi. Visszaült a kocsiba, és
elővette a kézifegyvert a hátizsákból. Ellenőrizte a tárat,
felhúzta a pisztolyt, az övébe dugta, és beindította a
Mercedest. Nagy gázt adva kitolatott, a nedves
macskaköveken irányba perdítette a kocsi orrát.



Az eső egyre több pocsolyát hizlalt az épületet kör-

beölelő feltúrt földön. Kövér cseppek hullottak a
Lamborghinire, Levi motorjára és a rozsdás, falnak
támasztott acéllapokra. A különböző hangmagasságú
koppanások véget nem érő, folyamatosan ismétlődő
dallamot adtak ki. A félkész épület gerendáiról lógó,
évek óta ott rothadó ipari fóliák és kábelek csapkodtak a
szélben.
— Tehát — kezdte Vaczláv, és leültette Levit magával
szemben, egy hatalmas, rozsdás vasrudakból álló
rakásra.
 — Először is szögezzünk le egy tényt! Ez pedig nem
más, mint hogy nem vagyok teljesen hülye. — Levi
bólintott.
— Na és kezdjük ott, hogy én ezt az egész sztorit a
Palotaival nem kajálom be. Soha nem bírtam annak a
seggfejnek a stílusát, és egy percig sem bíztam meg
benne. De a Miki, tudod, a Gaspari, ő igen. Szeretik
egymást, mert barátok, vagy mi a kurvaanyja. Ő elhitte,
hogy ez az egész a zseniális Palotai nagy terve volt.
Anyám! De ez egy nagy kamu, igaz?
Levi nem válaszolt.
— Nem adott neked semmiféle fülest a románhoz
vagy a szlovák találkozóról szerintem. Sőt, ha jobban
belegondolok, még te figyelmeztetted őt, hogy ne menjen
abba a parkolóba. Jól mondom?
— Miért tettem volna? — kérdezett vissza Levi
közömbösen.
Vaczláv felállt, és zsebre tett kézzel sétálni kezdett,
néha egy sztepplépést ejtve.
— Na, akkor most visszatérünk az egyes pontra. Nem
vagyok hülye, mint mondtam. Meg vak se. Láttam,
ahogy egymásra néztetek, te meg a Palotai lány. Hát, az
nagyon lamúr volt, öcsém. Szép. Olyan filmes nézés. —
Életre kelt benne a ripacs. — A hős vérborította, pucér
felsőtesttel, a sárkány fejét a magasba emelve áll egy
szikla tetején, és a végső győzelem mámorában a
megmentett királylányra néz. Dadaaaa! Dadadaaaa!
 Levi az orrnyergét nyomkodta, majd tehetetlenül
körülnézett.
— Á lényeg?
Vaczláv váratlan mozdulattal leült, és közelebb
csúszott.
— Amit most mondok, az a mi titkunk lesz. Csak a
miénk. Senki, de senki más nem tudhat róla, világos? Te
most szépen elindulsz, és megölöd a Palotai Gyurit.
— Mi van?
— Odamész és kinyírod. Ahogy szoktad. Mint egy
igazi profi. Úgy, hogy senki ne tudja meg, hogy te voltál,
és persze senki nem tudhatja meg, hogy én kértelek meg
rá. Mert ha kiderül, mindkettőnket gyorsan megbasznak
vazelin nélkül, nagyon és keményen. A mi titkunk,
vágod? Mert ha a Gaspari megtudja, akkor nekem annyi.
Ha a Janka megtudja, akkor neked annyi. De! — Vaczláv
magasba emelte a mutatóujját, és büszkén nézte. — Ha
csak mi tudunk erről, akkor már semmi nem áll az
utunkba, és mi ketten leszünk a number one. Felépítelek.
A Miki hallgat rám, és a legnagyobb császár leszel. Az
öreg fasz helyére lépsz, és még a csajt is megtarthatod.
Mint a Ricsi király. A harmadik. Tudod? Mindent
megkapsz. Mindent, amiről csak álmodtál. — Vaczláv
felállt, és az egyik téglarakás mögül elővett egy piros
csíkos, hegymászó hátizsákot. Levi ölébe dobta, majd
ismét egy tócsába ugrott páros lábbal, mint egy boldog
kisiskolás. — És hogy lásd, nem viccelek, itt egy ötvenes.
— Levi kicsatolta a hátizsákot. Egy halom ötezrest talált
benne. — Ötvenmillió forint. Az előleg. Na? Alku?
A bűnöző a kezét nyújtotta, mintha táncra kérné Levit.
— Olyan kötelék lesz köztünk, ami szétbonthatatlan.
Gondolj bele! Mi ketten: te meg én. A Gaspari úgyis el
lesz foglalva a buzi politikusokkal. Csak mi maradunk.
És mindenki azt hiszi, hogy a Stychkin tette, hisz minden
oka meg is van rá, nemde? Palotai megérdemli. Áruló. És
aki egyszer átáll, az bármikor újra megteszi. — Levi nem
fogta meg a kezét, ezért Vaczláv ismét leült mellé. — Ha
nem teszed meg, akkor majd a Palotai fog elintézni téged,
vágod? Tudja, hogy bármikor lebuktathatod. Ráadásul a
lányát kúrod. Megmentetted a legnagyobb ellenségedet,
cica! — suttogta. De a bűvölés nem hatott Levire. —
Nem? Kevés? — Vaczláv kirántotta a hátizsákot Levi
öléből. — Akkor holnap hozok neked százat. Az már jó?
— Van még egy cigid? — kérdezte Levi.
— Cigi? Én megdoblak száz milkóval, te meg egy szál
cigit kérsz? Hát mennyire imádnivaló vagy már, te! —
Vaczláv a mellkasához szorította Levi fejét. — Azt is
tudnod kell — folytatta a ripacs, miután Levi kiszabadult
az öleléséből —, hogy visszaút most már nincs.
Elmondtam. Kész. Ha nem teszed meg, akkor én kerülök
bajba, és a bizalomnak annyi. Ha nem teszed meg…
— Látványosan kereste a szavakat. — Ha nem teszed
meg, akkor a haragom örökké üldözni fog. És az örökkén
érts pár napot. És ha téged nem talállak, akkor a lányt
kapom el. Értve vagyok? — Vaczláv először volt komoly,
és mélyen Levi szemébe nézett. Nagyon közel hajolt a fiú
arcához, onnan sziszegte: — Kinyírlak, baszd meg! Értve
vagyok? — De a halálosan fenyegető pillanat elmúlt,
Vaczláv ismét váltott, és megtörölte Levi állát. — Jaj,
bocsi, kicsit leköptelek.
A zápor a meg nem épített tetőn áthullva bepettyezte
Vaczláv József szürke öltönyét, miközben kibeszélte
Oszkárt, Gasparit, és részletesen ecsetelte Levinek, hogy
mi jár majd neki. És nem hazudott. Minden.
A budapesti szórakozóhelyek. Az ingatlanos cég.
Szabadon választhat akciócsapatot, ahogy ő nevezte,
plusz a havi tízmillió forint is garantálva. Palotai
meggyilkolásán kívül csak egy feltétele volt.
— Ha nagyon finom pinát látsz, először nekem szólj.
De Levi még mindig nem szólalt meg. Tudta, hogy
most valóra válhat az álma. Budapest királya, még
harmincéves kora előtt. A hatalom és a pénz mellett még
az ország legveszélyesebb embere is a lekötelezettje lesz.
És amikor jobban belegondolt, rájött, hogy Vaczlávnak
igaza van. Palotai számára ő veszélyt jelent. „Vagy ő,
vagy én.”

Vaczláv leguggolt Levi elé, és ekkor egészen különös

dolog történt. A bűnöző jelleme teljesen megváltozott,
mintha levette volna a farsangi maszkot, Levi egy
komoly, megfontolt ember arcába nézett.
Még a hanglejtése is más volt, nyugodtabb és mélyebb
lett.
 — Na, hagyjuk ezt a cirkuszt! — szólt Vaczláv, és egy
borítékot nyújtott Levi felé.
— Mi ez? — kérdezte Levi.
— Nyisd ki! — parancsolta Vaczláv. — Nézd, tudom,
hogy téged más fából faragtak. Ez az egész hülyeség
téged nem is érdekel, igaz? A hatalom, a zsé. A
fenyegetés. Az egész elbaszott színjáték. Talán még a
lány se annyira. Te más vagy. Te egy raptor vagy, ugye?
Egy kibaszott raptor. De ez — kopogtatta meg a borítékot
—, ez már érdekelni fog.
Levi elővett a borítékból egy iratcsomót dátumokkal,
számokkal és néhány soros szövegrészletekkel.
Az egyik sor sárga neonfilccel volt jelölve. — Ezt egy
zsaru barátomtól kaptam. Jó, nem igazán barátom, de a
budapesti rendőrfőkapitány. Fichtmayer László neve
mond valamit?
Levi bólintott, miközben olvasott. A helyszínbiztosítók
két mobilt találtak az Orczy-parkban Lazarescunál. Az
egyikkel Stychkinnel kommunikált. A másikat a román
mindössze pár héttel a halála előtt vette, és csak néhány
emberrel beszélt rajta. Levi kezében a készülék
híváslistája és a beérkező üzenetek szerepeltek. A kiemelt
szövegrész így szólt:
„Holnap TBálint. 12-es depot. 16.15. Üintéző Sipos +
3”. Az üzenet egy nappal a törökbálinti mészárlás
előtt érkezett.
— Tényleg azt hitted, hogy Lazarescunak csak az az
apró kis cigánygyerek volt beépítve, és amúgy egyedül
csinálta az egészet? Tényleg azt gondolod, véletlen, hogy
ugyanazon a napon áll át a Palotai, és robbantják fel a
Borosst? — Levi ránézett a megkomolyodott Vaczlávra,
és várta a folytatást. Agya közben ezerrel dolgozott. —
Mindezt egy vonat miatt?, kérdezed most magadtól.
Ugye, azt sem tudtad, hogy ez a vonat triplán volt
elvámolva papíron. Amolyan orosz trükk. Hatmilliárd
forintot ért. Ha belegondolsz, azt szépen, maradék
nélkül, egyenlő három részre lehet osztani.
Ez a matematikai művelet egyáltalán nem izgatta
Levit. Nándi és a kivitelezői nyilván csak egy kis részt
kaptak az egészből. Levi állkapcsa megfeszült. Három
ember felelt tehát Dini, Ferkó és Sípos haláláért. A
megbízók. Lazarescu kipipálva. Boross Tamás kipipálva.
Marad a harmadik. Aki az üzenetet küldte. Aki még
életben van.

Levi lassan felállt, és a motorja felé indult, amikor

Vaczláv füttyentett, és odadobta Levinek a hátizsákot.
— Az előleget ne hagyd itt, baba!
Levi elkapta, felvette a bukósisakot, és elindult.
Amikor már csak a motor egyre mélyülő hangja zúgott
a távolban, Vaczláv végigsimított az arcán, és újra
előkerült az a beteg vigyor. Felhívta a kötött sapkás albán
emberét.
— Szevaszka. Na, itt az ábra. Ha huszonnégy órán
belül megcsörgetlek, akkor a fiú nem tartotta be az alkut.
Ebben az esetben te megcsinálod, és csak akkor leszünk
újra barátok, ha az anyukájának könnye-taknya folyik a
fiú frissen ásott sírjára, világos? Ha nem hívlak, akkor
minden fasza, és te elhúzol vissza a kecskéidhez vagy a
faszomba, ahová akarsz.

Kinyomta a telefont, szétpréselt egy rög kokaint, majd

beszippantotta a kézfejéről. A cuppanó léptekre felkapta
a fejét.
— Hát te? — kérdezte a Balaton ura, amikor meglátta
a nyomozót. Az nem szólalt meg. — Tragikus, nem? —
kérdezte Vaczláv szipogva.
— Mi?
— Hát az, hogy a hercegnők is meghalnak. Az
tragikus szerintem. Szerinted?

— Válassz! — parancsolt rá Szendrő.

Vaczláv már nem lóbálta a lábát. A mélyrózsaszín
balatoni ég előtt állva Szendrő az egyik tenyerében a
jelvényét tartotta, a másikban a Seemannt. Az eső
tombolt körülöttük, a szivárvány elhalványult, és
mennydörgés roppantotta szét a csendet. Vaczláv felállt,
de mivel levette átázott cipőjét, fél lábon ugrálva
egyensúlyozott Szendrő előtt. A két tárgyat nézte, és
gyerekes hangon számolni kezdett.
— Ec-pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz.


Levi felkanyarodott az Orbán térnél, és Palotai György
villája elé érkezett. Kiszállt, körülnézett. Miközben a
bejárat felé ment, lehúzta a dzsekije cipzárját.



Vaczláv nem a pisztolyt vagy a bőrtokot nézte, hanem

egyenesen Szendrő szemébe fúrta a tekintetét. Ki akarta
találni, hogy a nyomozó képes lenne-e rá.
— Cérnára, cinegére, ugorj cica, az egérre, fuss!



Janka fürdőköpenyben ült a lakásában. Épp egy pohár

rozét töltött magának, és a mobilját markolta. Elkezdte
tárcsázni Levi számát, de idő előtt kinyomta. Zuhogott.



Levi nem értette, hogy miért nincs kulcsra zárva az ajtó.

Meggyőződött róla, hogy a fegyver nem akad majd el az
övében, aztán belépett Palotai házába.



— Jött egy busz, benne ült egy vén krampusz.

Szendrő mozdulatlanul tartotta két tenyerében a
bűnöző két lehetséges végzetét. Börtön vagy halál.


Levi tornacipője csikorgott a fényes hajópadlón. A
konyhában kávéfőző kotyogott. A tévében egy gazdasági
műsor ment, és a fotelban, a panorámaablak előtt ült
valaki keresztbe tett lábbal. Palotai György megfordult,
és meglátta a fiút.
— Levente.



— Elindult a busz, kiesett a vén krampusz. — Vaczláv

ujja a Seemannra mutatott. Szélesen mosolyogva
felnézett.
Szendrő rezzenéstelen arccal megmarkolta a pisztolyt,
és fejbe lőtte.



Munkatársai, mint minden évben, az idén is kitettek

magukért. Augusztus 31., a főnökük születésnapja. Most
is arrébb tolták az íróasztalokat, lemezlovast hívtak,
puncsot kevertek, és hatalmas tortát rendeltek Kettner
Istvánnak. Hangosan énekelték a „Happy birthday”-t, és
ismét „A világ legjobb főnöke” kupát adták át neki.
Vicces kalapokat és szemüvegeket viseltek, és a nők
szokás szerint telepuszilták vastagon rúzsozott ajkukkal
Kettner arcát.
Amikor a buli már javában zajlott, az amúgy csendes
kollégák is részegen daloltak, és a legkövérebb
titkárnőknek is szerelmet vallottak, Kettner
visszahúzódott az irodájába. Nem volt kedve ünnepelni.
Nyugalomra vágyott, Linda is várta már otthon a
meglepetésvacsorával. Az esőcseppeket nézte, ahogy
kitartóan verik az ablakát, és azon gondolkodott, hogy
ma vajon milyen fokú viharjelzést adtak ki a Balatonon.
Megrezzent a telefonja.
— Elintéztem.
Kettner utoljára hónapokkal ezelőtt hallotta, ennek
ellenére rögtön felismerte a hangot.
— Hogy érti ezt?
Csend.
— Úgy — mondta Szendrő. — Elintéztem. A többi a te
dolgod. Alapos legyél.
— A fegyver? — kérdezte Kettner.
— Ott. Ahogy megbeszéltük. — Kint egyre bömbölt a
zene. Csak percek kérdése, és valaki benyit az irodába,
hogy visszacsábítsa az ünnepeltet a buliba.
— Balatonlelle mellett. Az építkezés. Royal Flush.
— Rendben. Megyek.
Ismét beállt a csönd. Egyikük sem bontotta a vonalat,
mintha még sok minden lenne, amiről beszélniük kéne.
De nem volt.
— Kvittek vagyunk — mondta végül Szendrő.
— Igen — felelte Kettner halkan, és ismét csak a vonal
néma zúgása hallatszott.
— Boldog születésnapot, Pista — búcsúzott a
nyomozó, és letette.
 Kettner lassan az íróasztalra helyezte a telefont.
Komótosan felvette a zakóját, és kinézett az ablakon.
„Vaczláv halott.”
Kettner már rég feladta a reményt, hogy Szendrő
valaha is megteszi. De úgy látszik, félreismerte a
nyomozót.
Ezerszer lejátszódott benne, hogy mit tesz, ha
beérkezik ez a hívás. Most mégis tanácstalan volt.
Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen majd neki, és
hogy egyáltalán mi várja őt Balatonlellén. Az órájára
pillantott. Ha siet, vacsorára hazaér.



Szendrő a kocsijában ült, és a távcsövével pásztázta a

környéket. Alig két órával az után, hogy letette a telefont,
feltűntek Kettner Jaguarjának fényszórói az építkezéshez
vezető földúton. Kettner kiszállt, és a betonszerkezet
lábához sétált. Nem tűnt idegesnek. Higgadt volt, mint
mindig, és ez tetszett Szendrőnek.
Amikor Vaczláv holtteste mellett állt, akkor is
megőrizte nyugalmát, pedig nagy valószínűséggel még
nem látott hullát közelről. Kettner betolatott az épületbe,
levette a zakóját, és előszedett egy nagy tekercs ipari
fóliát a csomagtartóból. Nagy nehezen belecsavarta az
élettelen testet, és a vállára emelte. Enyhén tántorogva
cipelte pár lépést, aztán nagy lendülettel a csomagtartóba
borította. A Seemannt egy szatyorba tette, majd a holttest
mellé dobta. Az inge és nadrágja véres lett. Mielőtt
lecsapta a csomagtartót, körülnézett.
„Indulj már, gyerünk” — suttogta Szendrő magában.
De Kettner ehelyett körbesétálta a vértócsát, láthatóan
gondolkodott valamin. „Mi a faszt csinálsz? Indulj!”
Kettner mintha keresne valamit. „Nem vagy te
hülyegyerek” — díjazta Szendrő, és fellélegzett, amikor
tettestársa végre beült a kocsijába, és elhajtott.
A nyomozó elővette a mobilját, és a központi ügyeletet
hívta.
— Szendrő vagyok. Kint vagyok Balatonlellén.
Küldjétek helyszíniszemle-bizottságot. Igen, megvárom
őket. — Majd halálos nyugalommal kiszállt az autóból, és
újra végigsétált az átázott mezőn a Royal Flushig, mint
egy cowboy a vadnyugati szellemváros felé. Az épület
aljába érkezve gumikesztyűt húzott, elővette a
töltényhüvelyt a zsebéből, óvatosan, a pereménél fogva.
Annak a tölténynek a hüvelye volt, amivel Kettner a
Balaton-parton vezényelt, mielőtt megtöltötte volna vele
a Seemannt.
Szendrő finom mozdulattal a vértócsába ejtette. A
fémhüvely kettőt pattogott, majd megpihent a sűrű,
vörös folyadékban.
Szendrő megkönnyebbülten nézett végig a
betonoszlopok mögött meghúzódó tájon, amit a
naplemente bíborvörösre festett. A szél összekócolta a
haját. A cigi a szája sarkában lógott. Szendrő Péter, a
büszke törvényen kívüli, aki megtette, amit kellett. És
most végre hazatérhet, hogy rendbe tegye az elbaszott
életét.
Előhalászta a mobilját, és a feleségét hívta, de a szám
már nem volt kapcsolható.



Kettner István nem ért haza vacsorára. Épített házakat.

Ültetett fákat. Gyermekeket nemzett. Elásott egy
holttestet. Férfivá érett, olyanná, amilyennek csak
álmaiban képzelte magát. Az adrenalin és a bosszú édes
íze őrült gondolatokat csalt elő a lelke legmélyéről,
miközben az élettelen testet egy szerelőaknába préselte.
Csilla temetését látta, és azt, hogy a felesége is ott áll a
gyerekekkel, miközben ő Szendrő kezét szorítja és sír.
„Angol vagy német suliba kéne küldeni a gyerekeket?”
Ezt a kérdést sem válaszolta meg Lindának. A drága,
egyetlen Lindájának. Aki hosszasan sorolta az érveit,
hogy miért szeretne visszaköltözni a fővárosba. És
visszaköltöztek. Érdi otthonukat azóta is árulják,
legalábbis Linda így tudja. De Kettner tisztában volt
azzal, hogy a ház csak tíz év múlva lesz igazán értékes, és
nem hirdette sehol.
A kertben a lomokra dobta a véres öltönyét, és
meggyújtotta a rakást, közben barátságosan bólintott a
nyugdíjasnak, aki házikabátban jött ki a házából, és nem
értette, hogy szomszédja miért az éjszaka közepén éget
szemetet. Kettner a magas lángokon keresztül nézte őt, és
ördögi mosollyal, kielégülten, felszabadultan biccentett
felé. „Férfiak vagyunk, komám. Férfiak.” A lángok
fényében a számtalan vérvörös rúzsnyom felizzott az
arcán.

Linda általában visszafeküdt, és aludt még egy órát,

miután elszállította a gyerekeket az óvodába, ezért
Kettner óvatosan tolta a kulcsot a zárba. De az első
koccanásra már nyílt az ajtó, és a felesége állt előtte
felöltözve, aggodalommal a szemében. Amikor kitárta az
ajtót, Kettner meglátta a két férfit a nappaliban, akik épp
felálltak a kanapéról.
— Kettner úr? — szólalt meg az egyik rendőr, a másik
pedig illedelmesen megköszönte a kávét.
— Mit tettél? — kérdezte Linda halkan.
„Besétáltam a Szendrő csapdájába, mint egy hülye
kezdő” — gondolta Kettner, amikor az egyik civil ruhás
rendőr a bilincset kezdte a csuklójára helyezni. „Semmit.
Ne aggódj. Majd az ügyvédek rendezik a félreértést” —
válaszolta volna a régi Kettner István. Ehelyett szokatlan
könnyedséggel a feleségére nézett, és minden indulattól
mentesen azt mondta:
— Azt, amit tennem kellett.



Linda az ablakból követte, ahogy a férjét a ház előtt álló

autóhoz vezetik. Egy távolabb parkoló furgonból is
kiszállt néhány férfi, és az egyik szemközti kapualjból is
kilépett két civil ruhás.
Linda egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy mibe
keveredhetett István. Mióta Csilla kilépett az életükből,
Kettner a legjobb úton haladt, hogy ismét az a férfi
legyen, akibe beleszeretett. Csilla tartotta magát a
megállapodásukhoz, és soha többé nem jelentkezett.
Linda azt sem tudta, hogy végül melyik országba
költözött. Kettner a nő eltűnése után eleinte — tőle
szokatlan módon — minden este megnézte a híradót, és
az interneten olvasgatott. Ha hívás érkezett, feltűnően
gyorsan kapott a mobiljához, és gyakran volt ingerült. De
a hónapok múlásával mindez szépen megváltozott.
Karácsonykor már szinte csak a családjával foglalkozott,
és az azóta eltelt fél évben csak hébe-hóba kapcsolt a
híradóra, ha pedig csörgött a mobilja, hagyta, hogy Linda
nézze meg, ki az. Minden jó úton haladt, vissza a
boldogsághoz.
Milyen jeleket nem vett észre? Egyáltalán, mikor volt
ideje belekeveredni a férjének olyasmibe, ami miatt
letartóztatják a rendőrök? Linda tanácstalan volt. És a
rendőr urak sem voltak hajlandók beszélni. „Majd önt is
beidézik tanúként”, és „elég súlyos ügy ez az egész”.
Ennyit mondtak. Linda pedig kedvesen, megértőn
bólogatott, felváltva nézte az óráját és az érintetlen
meglepetésvacsorát az ebédlőasztalon, miközben a
rendőrök kávéztak. Azt végképp nem értette Linda, hogy
a férje a születésnapja éjszakáján miért nem jön haza.
Nem telefonál. Nem szól a kollégáinak. Egyszer csak
eltűnt a céges buliról, senki nem tudta, miért és hova.
Most pedig bilincsben tuszkolják egy rendőrkocsi hátsó
ülésére, és már néhány gépfegyveres kommandós is ott
áll mellette cigizve, kedélyesen traccsolva. Becsapták az
ajtót Kettner oldalán, aki a kocsiból éppen odalátott a
konyhaablakra, az ablak mögül őt figyelő feleségére.
„Hogy lehet ennyire félreismerni egy embert? A saját
férjemet? Ha igazán ismerem, megláttam volna az
előjeleit ennek, bármi is ez az egész” — gondolta a nő.
Legkevésbé azt értette, hogy Kettner láthatóan nem bánta
meg, amit tett. Nem ellenkezett. Nem magyarázkodott, és
nem is nyugtatta Lindát. Semmit sem tett. Csak ült ott az
autóban, és nézett fájdalmasan üres tekintettel. Pontosan
úgy, mint az elfogott bűnözők a híradóban. „Istenem,
Pista! Mit csináltál? Mibe keveredtél? Ki vagy te
egyáltalán?”
A néhány kocsiból álló konvoj elindult, és Linda
gondterhelten nézte a kiürült utcát. „Mit nem vettem
észre?”
Linda azt nem vette észre, hogy a rendőrök nem a
férjét vitték el. Hanem egy másik férfit. Aki képes
bosszút állni a szerelme haláláért.



— Nem csak az anorexiás kislányoké a világ, higgyen

nekem. — Az úr mosolygott, és kifizette a kávéját. Egy
mozdulattal visszautasította a visszajárót, miközben
felvette a kabátját. A párizsi főút menti kávézó teraszán
nyüzsgött az élet, rengetegen rendeltek volna már, de a
pincérnőt ez nem nagyon érdekelte. Nem tudta levenni a
szemét a sármos, karakteres férfiról.
— Az Escada most bízott meg egy munkával. Harminc
felett nő a nő. Az élet útja magában hordozza a gyönyört,
és mi sem ábrázolja szebben az élet útját, mint egy szép
nő arca. Figyelem már egy ideje, és magának pont ilyen
arca van. Káprázatos — folytatta, és lassan beszélt, hogy
a magyar nő értse a francia mondatokat.
— Quoi? — kérdezte Csilla.
— Merveilleux — ismételte a férfi, és bepötyögte Csilla
számát a mobiljába. — Á bientőt, belle femme hongroise.
— A férfi búcsúzott. Gyengéden megfogta a kezét, és
sejtelmes mosollyal ismételte. — Á bientőt.
— Majd beszállt egy taxiba, és elindult.
Csilla csillogó szemmel nézett a kocsi után, amit lassan
elnyelt a párizsi forgalom, míg egy másik vendég meg
nem szólította, hogy most már tényleg rendelni szeretne.
Az úr a taxiban néhány háztömbbel arrább elégedetten
sóhajtott, majd kotorászni kezdett a zsebében.
Előhalászta a jegygyűrűjét, és visszahúzta az ujjára.



Csendesen ropogott a tűz a kandallóban. Levi a nappali

közepén állt mozdulatlanul, és a nagy Palotai Györgyöt
nézte. De nem a keménykezű főnököt és ravasz mágust
látta, hanem egy bizonytalan bácsit, aki megjátszott
nyugalommal tölt magának egy pohár konyakot.
— Nem kéne óvatosabbnak lennie? Nyitva volt az ajtó
— kezdte Levi.
— Feltörték. Már nem jó a zár — felelte Palotai.
— Stychkin Budapesten van — mondta Levi.
Palotai hátradőlt, és a szeme elé tartotta az aranyszínű
italt.
— És akkor mit csináljak? Már nincs kedvem bujkálni.
Már nem akarok játszadozni. Már mindegy.
— Magához vette az aktát, és a fedőlapot nézte,
miközben a konyakba kortyolt. — Most jöttek meg az új
leletek. Ilyen ez. Nincs mit tenni. Tudod, nekem már csak
egy dolog számít. Hogy a gyermekeim biztonságban
legyenek. Boldogan és egészségesen. Semmi más. —
Visszatette az asztalra az aktát, és végignézett Levin. —
Nagy dolgokat tettél, fiam. Szép jövő vár rád. És ha a
lányom nem lenne szerelmes beléd, akkor most
ellátnálak néhány jó tanáccsal. Amiknek hasznát vennéd,
ha a Gaspari-birodalomban szeretnéd megtalálni a
helyed. Karriert csinálni. Feltételezem, ez a vágyad, nem?
De így egy kicsit bonyolult a helyzet. Apa vagyok, és
most apaként gondolkodom. Mondtam: csak a
gyermekeim épsége és boldogsága számít. És most
nagyon komolyan kérdezem tőled.
— Palotai előredőlt, és csak a kérdés végén nézett fel
Levire. — Boldoggá tudod tenni Jankát? — Levi nem
tudta eldönteni, hogy Palotai csak eljátssza a megtört
embert, és az érzelmeire akar hatni, vagy tényleg sejtelme
sincs arról, hogy Levi miért van itt. — Nem barátkozni
jöttél — folytatta Palotai, mintha olvasna Levi
gondolataiban, és a mély csend mindenre választ adott.
Palotai felállt, lehúzta a konyakot, letette a poharat, és
megigazította a zakóját. — Értettem. Akkor mit akarsz?
— Fordulj meg — parancsolta Levi.
Palotai meghökkent, talán inkább a hangvételen, mint
magán a kérésen. „Nem gondolod, hogy…” — kezdte
volna fenyegetőn, de a fiú átható tekintete meggyőzte.
— Nem voltam tisztában azzal, hogy már tegeződünk.
— Azt mondtam, fordulj meg!
Palotai megérezte a fiú felgyorsult pulzusát. Még így
is, hogy öt lépés volt köztük. És tudta, hogy ha egy
ember ölni készül, akkor a pupillája összeszűkül, mintha
hirtelen éles fénybe nézne.
— Rendben — mondta Palotai halkan, hatalmas
erőfeszítéssel legyűrve büszkeségét. Az ablak felé
fordult, és várt. De nem történt semmi.
— Maga boldoggá tette? — kérdezte Levi hosszú
szünet után. — Apaként boldoggá tudta tenni?
Palotai sóhajtott, és kedvenc városának fényeit nézte.
Az ablakban ismét a saját tükörképét látta, de most Levi
fiatal arca is odadermedt mellé. Ennek így kell lennie.
Ilyen a sors. Kettőjük sorsa. Amit egy lány köt össze.
Palotai nézte magát. A jelenkori és a fiatalkori arcát. A
múltat és a jövőt.
 — Szereted? — kérdezte Palotai halkan. Levi nem
válaszolt, de az egyik kezét lassan a háta mögé tette. —
Én is — folytatta Palotai. — De nem ez az egyetlen közös
dolog bennünk. — Levi kivárt. — A szerencsének
köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Hogy ott tartunk, ahol
tartunk. Jó döntések, merész döntések. A megfelelő
pillanatban. Az ösztön. A belső erő. Az eltökéltség. De
tudnod kell, hogy eljön az a pont, amikor már nem
menekülhetsz. Saját magad elől. Előbb-utóbb szembe kell
nézned azzal, aki vagy. Nagy szavak, tudom. Nem
akartam patetikus lenni. — Palotai lehajtotta a fejét, és
mosolygott. — Nagy szavak — ismételte. Nem így
képzelte ő a megtorlást, a végzetét. De most ott állt
mögötte Levente, a fiú, aki mindent túlélt. Nemezis. A
szó ismét megakadt a fejében. — Mégis itt vagyunk —
folytatta Palotai. — És te is rájössz majd arra, hogy egy
idő után nincsen hova menekülni. Sehova. És abban a
pillanatban, amikor ráébredsz arra, hogy nem az az
ember vagy, nem azt az életet éled, amit a sors neked
szánt, akkor tudod. Akkor érted meg. Akkor tudod meg,
hogy jól cselekedtél-e, vagy rosszul. Ma már én is tudom,
hogy nem mi döntjük el. Nehéz volt beismernem, hidd el.
Nagyon nehéz. — Palotai arcára keserves mosoly ült ki.
— Az egészre Janka ébresztett rá. Pontosabban az a
pillanat, amikor azt hittem, hogy már nincs. Hogy
meghalt. Aztán kiderült, hogy veled volt. Hogy végig
veled volt. És hogy vigyáztál rá. Mindvégig.
— Ennyi elég lesz — mondta Levi.
 — Igen — sóhajtott Palotai. — Ennyi pont elég.
A kávéfőző csipogott, és Levi csak egy pillanatra
nézett félre, amikor Palotai megfordult, és a belső
zsebébe nyúlt.
 Levi villámgyorsan előhúzta a fegyvert, és Palotai
homlokára célzott.
— Ne! — sziszegte.
Palotai lassan, nagyon lassan elővett egy slusszkulcsot.
Óvatosan Levi felé nyújtotta, aki az ujját a ravaszra
szorította. — A kocsim. A csomagtartójában annyi pénz
van, hogy bárhol új életet kezdhettek.
A Föld bármelyik pontján.
Egy lövés. Egy mozdulat. Levi tenyere verejtékes volt.
De hagyta, hogy Palotai folytassa. — Azt a pénzt senki
sem keresi. Se Stychkin, se Gaspari. Nem tudnak róla.
— Nem láttam kocsit a ház előtt — mondta Levi
szárazon.
— Nem a szomszédok szeme láttára pakoltam meg a
csomagtartót bankjegyekkel. A garázsban áll.
Palotai hiába tartotta a kocsikulcsot Levi felé, ő nem
nyúlt érte. Végül az üvegasztalra dobta. Levi nem vette le
a szemét Palotairól.
— Mennyi? — kérdezte. Tudta a választ. „Hatmilliárd.
Szépen háromfelé osztható” — csengett Vaczláv mondata
a fülében.
Palotai meglepődött a kérdésen. Nem Levire vallott.
— Úgy kétmilliárd — válaszolta bizonytalanul. — A
fele készpénzben, a másik értékpapírokban.
Levi hátralépett kettőt, a fegyver csövével Palotai bal
szemére célozva.
— Te utolsó, rohadék geci! — préselte a foga közt.
 Palotai csak most kapott észbe. Levi tudja. Mindent
tud Törökbálintról. Palotainak hirtelen nagyon melege
lett. A homloka tűzforró volt, és nagyot nyelt.
— Figyelj, Levi, nem ez volt a terv. Az egész
lövöldözés meg minden. Tudom, hogy odavesztek a
barátaid, de nem így terveztük. Ez a Lazarescu
magánakciója volt. Bosszúból. Elégtételt akart venni
Síposon. De nekem ehhez semmi közöm. Én hoztam át,
én építettem fel a Sípost, az isten szerelmére! Imádtam a
faszit! Megbíztam benne!
Palotai már könyörgött. Rádöbbent, hogy kihagyta a
számításából a fiú legfőbb, legveszélyesebb indítékát.
Amit véres kétmilliárddal nem lehet megváltani. A
bosszút. Ahogy a fiú elszánt arcába nézett, az egész ház
forogni kezdett körülötte. Abban a pillanatban, amikor a
szoba megtette a teljes fordulatot, Levi meghúzta a
ravaszt.



Muszor, a copfos, jóképű orosz kicsit lihegett, miközben

felkapaszkodott a lépcsőn Palotai házához. Az egyik
kezével a kabátja alól kilógó gépfegyvert fogta, a
másikkal a korlátnak támaszkodott, hogy kifújja magát,
amikor eldörrent a lövés. Reflexszerűen felkapta a fejét,
és leguggolt, de még túl messze volt, és túl sötét is, hogy
innen rálásson a villa bejáratára. A lövést hatalmas
üvegcsörömpölés követte, aztán hosszú csend.
 Levi eltette a fegyvert, és lenézett Palotaira. A
panorámaablak szilánkjai még mindig ott lebegtek a
levegőben, a pohárból kifröccsenő konyak cseppjei
megdermedtek, az aktából kihulló papírok jéggé fagytak
röptükben, és a dörrenés hangja megakadt, mint egy
rossz lemez. A mozdulatlan valóságban egyedül Levi élt.
— Állj fel! — parancsolta, és azt kívánta, bárcsak
megtehetné. Bárcsak fejbe lőhetné. De most, talán
életében először hallgatott egy vén bölcs tanácsára. A jó
gyümölcs mellett dönt, és annak a gyümölcsnek a neve
Janka. Felmarkolt az üvegasztalról egy adag szalvétát, és
fogta a Bentley slusszkulcsát, jól tudva, hogy Palotai nem
neki szánta a csomagtartóban lévő vagyont. Le akart
lépni. Egyedül. Most. Az egykori császár egy hazudozó,
önző árulóvá vált, aki felett eljárt az idő. Ennyi, és nem
több.



A szilánkok a hajópadlóra hullottak, és Palotai

összekuporodva, remegve fogta a tarkóját. Néhány
kirobbanó üvegszilánk így is arcon találta, vágásokat
ejtve a homlokán. Lassan felnézett Levire. A fejéhez
nyúlt, és a vért bámulta az ujjbegyén. Szeme könnyes
volt. Levi odanyújtotta a legyőzhetetlen medvének a
szalvétákat. „Megint nyertél” — gondolta magában, és
kifelé indult, de Palotai megtört hangon utánaszólt.
 — Mindent sajnálok, Levi! Mindent elbasztam. És
sajnálom. Kurvára sajnálom. Ezt mondd meg Jankának,
kérlek.
Levi hátrafordult.
— Ne keress minket, mert megbánod. Ne hívd őt soha
többé, majd ő hív téged. Ha nem tartod be, kibaszottul
meg fogod bánni. Megértetted?
Palotai sóhajtva válaszolt.
— Rendben. Ígérem.
Levi már éppen kilépett volna az ajtón, amikor eszébe
jutott a Mályinka utca és Janka, ahogy megjelent, és ezzel
megmentette az életét.
— Boldoggá teszem. Ígérem.
Palotai lassan feltápászkodott, és szipogva letörölte a
nyálát, a vért és a könnyeit. Minden erejét összeszedve
igyekezett ismét tekintélyes férfinak mutatkozni, de az
érzelmeit már nem tudta elrejteni.
— Mondd meg neki, hogy szeretem.
Levi bólintott.
— Átadom.
— Szép helyre vigyed. Megérdemli.
— Jó.
Palotai görcsösen kapaszkodott a társalgás fonalába,
nem akart még aláhullani a magányba.
— Amerika. Vagy Ausztrália. De nem is érdemes
olyan messze menni, talán Svájc. Vagy Toszkána. Az
gyönyörű ilyenkor. És Janka szereti az operát, tudod.
Milánó. A milánói Scala. Azt biztos szeretné. — Levi
szánakozva nézett az őszinte bácsira, de közben
mosolygott magában. „Igen, Janka szereti az operát, az
biztos.” — Amúgy a garázs a bal ajtó ott — fűzte hozzá
Palotai, miközben a fejéhez szorította a szalvétát, a város
felé fordult, hátradöntötte a fejét, és kifújta magából az
összes feszültséget és szenvedést.
Levi bólintott, majd gondolt egyet, és letette a fegyvert
az ebédlőasztalra.
— Itt van, Gyuri. Talán jobb lenne, ha mégis a rák
végezne veled. Vigyázz magadra.
Levi a kilincs felé nyúlt, amikor Palotai megszólalt.
— Hogy te mekkora hülye vagy, de komolyan.

Levi megfordult, és a magabiztos, cinikus Palotai állt

előtte, az ő töltött fegyverével a kezében.
— Nincsen semmi a kocsiban, igaz? — kérdezte Levi.
— Dehogynem. Kétmilliárd, ahogy mondtam.
— És most akartál indulni.
Palotai elismerően bólogatott.
— Ez volt a terv, igen. Aztán jöttél te. — A tenyerén
egyensúlyozta a fegyvert, méregette a súlyát. — Mi ez?
17-es Glock? Kilenc milliméteres, ugye? Vagy húsz éve
nem volt ilyen a kezemben. És akkor sem azért, hogy
lőjek vele. De talán menni fog. Ha nagyon muszáj. —
Palotai túlságosan távol volt ahhoz, hogy Levi
rátámadhasson, és túl közel ahhoz, hogy mellélőjön.
 — Menni fog — válaszolta Levi, és nem volt
választása. Végig kellett néznie, ahogy a medve lassan,
de megfontoltan közelebb lép.
— Árulj el nekem valamit, Levi. Itt volt a kezedben.
Minden. Egy mozdulat. Csak behajlítod a mutatóujjadat,
és annyi. Tiéd minden. De nem tetted. Nem értem.
— Palotai tíz lépésre Levitől megállt. — Mégsem vagy
az a kemény gyerek, akinek mutatod magad, igaz?
— Úgy tűnik, nem.
— Én a te korodban nem nagyon gondolkodtam
volna. Bumm, és ennyi. Furcsa fiú vagy te, Levente. —
Palotai megmarkolta a Glockot.
— Mindezt egy nő miatt? — folytatta. — Na jó, nem
akármilyen nő miatt, ezt én is tudom. Janka egy
szupercsaj meg minden. De Levente. Őszintén. Egy nő
miatt? — Levi nem válaszolt. — Én nem voltam soha
szerelmes. Nem tudom, hogy az milyen. Nem tudom
átérezni. Nem értem, hogy ilyen áldozatot miért hozna
meg az ember. Szerintem elbasztad. De te tudod. Vagy
mégsem? — kérdezte Palotai, és finoman felkacagott.
Egyre közelebb lépett, majd váratlanul megpördítette a
pisztolyt, és a markolatot Levi elé tartotta. — Nézzük,
mekkora úr a szerelem. Itt az utolsó esélyed, Levi. Még
nem késő. — Levi hallgatott, és az öreg medve szemébe
nézett. Palotai kicsit kivárt, majd leeresztette a fegyvert.
Mosolyogva csóválta a fejét, az asztalra dobta a pisztolyt,
és mindkét kezét Levi vállára tette. — Lehet egy nagy
kérésem? — Palotai ismét vissza szökkent emberi
mivoltába. — Küldjetek képeslapot. Vagy e-mailt. Vagy
ultrahangképet. Valamit. Én betartom, amit ígértem.
Nem kereslek titeket. De ti azért néha jelentkezzetek, jó?
— Palotai őszinte mosollyal várta Levi reakcióját. — Légy
szíves — tette hozzá, és Levi bólintott.
— Oké. Hogyne. Majd jelentkezünk.
Palotai a kezét nyújtotta, és Levi elfogadta.
— Na, most már tegezhetsz — mondta Palotai.
Levi kényszeredett mosollyal bólintott.
— Viszlát, Gyuri.



Levi kikanyarodott az utcára, és a város felé indult.

Palotai visszament az ablakhoz, és amikor már nem
hallotta a Bentley mérges morgását az Orbán tér felől,
tárcsázni kezdett. Közben a lábával félresöpört néhány
üvegszilánkot.
— Itt vagyok, kicsim — kezdte rég nem hallott, kedves
hangján. Úgy festett, mint egy mosolygós, ravasz rozmár.
— Igen, itt volt. Épp most ment el — folytatta.
— Rendes volt, persze. Beszélgettünk. Jó fej srác. Igen,
ne aggódj. Most már minden jó lesz. Mondtam, hogy
minden rendben lesz, nem? Na, menjetek, vigyázzatok
magatokra! Még egy kis ajándékot is kaptatok, hogy ne
legyen gondotok. Majd meglátod. Nagyon szeretlek,
kincsem. Majd jelentkezz.


Muszor lecsatolta a gépfegyvert a vállpántról, és
felegyenesedett. A copfos orosz óvatosan közelebb
lopakodott, és amikor már rálátott a villa
kocsifelhajtójára, egy Bentley húzott el mellette nagy
sebességgel. Muszor kibiztosította a sorozatlövőt, és
megtette az utolsó lépéseket a bejárat felé.



Palotai bekapcsolta a rádiót, és megfőzte végre a kávéját.

A csészével a kezében leült az asztalhoz. Először szeretett
lányára gondolt, majd élete nagy döntéseire. De a belső
béke, amit az utolsó, és talán első önzetlen cselekedetétől
remélt, elmaradt. Bukott királyokra gondolt. Magára. A
magányra. Levi Glockját nézte, amit az asztalra dobott.
Megkavarta a kávét, végigsimított az arcán. A
homlokáról egy csepp vér hullott a hófehér csészealj
peremére. A rádióban egy alteros amerikai rockzenekar
száma kezdődött.
Palotai nem tudott jól angolul, az ilyen jellegű zenét
pedig egyenesen gyűlölte, de a dal szövege most
valahogy mégis megfogta. A dal egy koszból és
mocsokból épült birodalom uralkodójáról szólt, aki
magára maradt. Palotai vonásai megkeményedtek, ahogy
a vörös vércsepp lassan lekúszott a ragyogó, fehér
porcelán oldalán, és az üvegasztalra pöttyent.
„Ma bántom magam, hogy lássam, érzek-e még
egyáltalán valamit. A fájdalomra összpontosítok, az
egyetlen dologra, ami valós” — énekelte az amerikai a
rádióban.
Palotai lassan végigcsúsztatta kezét az asztal lapján. A
fegyver és a mobil egymás mellett hevert. Hezitált. Majd
lassan megmarkolta a telefonját, mintha össze akarná
Toppantani.
„Próbáltam teljesen kiölni magamból, de mindenre
emlékszem” — szólt tovább a fájdalmasan visszafojtott
ének. Palotai tárcsázott.
— Szia, Miki. Én vagyok. Gond van — kezdte,
miközben a kedves rozmár fokozatosan tűnt el, átadva
helyét a rideg tekintetű cápának.
— Mi a baj? — kérdezte Gaspari.
— A fiú. Levente.
— Mi van vele?
— Elment a srác esze. Teljesen.
— Miért, mit csinált? — kérdezte Gaspari.
— Most volt itt nálam. Azt mondta, hogy lelép
Jankával, és megfenyegetett. Azt mondta, ha
megpróbálom visszatartani, vagy megtalálni, megöl. Meg
is ütött. Még mindig vérzik a fejem. Kis híján kinyírt. —
Gaspari a szerelmi és családi drámákkal nem nagyon
tudott mit kezdeni, és ezer más gondja volt. — De nem ez
a legrosszabb, Miki. Lenyúlta a kocsimat, miután a
szemem láttára átpakolt bele egy rakás pénzt.
— Nem értem. Mit akarsz ezzel? Mi közöm ehhez?
Mégis mennyit? — értetlenkedett Gaspari.
 — Nem tudom, de úgy ránézésre pár százmilliót, az
biztos. Minimum. Talán egy-két milliárd is lehetett az
értékpapírokkal együtt.
— Honnan van neki ennyi?… — Gaspari nem
folytatta. Gondolkodott, és Palotai hagyta, hogy a
politikus maga találja ki a választ. Kellett egy kis idő,
amíg az kapcsolt. — Ne! — robbant ki végül Gaspariból.
— Ő lenne az? Törökbálint? — kérdezte döbbenten.
— Lehet — felelte Palotai. — Nekem is ez jutott
eszembe. Lehet, hogy végre kiderül, ki volt Lazarescu
társa.
Gaspari továbbgondolta.
— A Vaczláv úgyis mindig mondta, hogy abban a
buliban volt még valaki tőlünk, aki Lazarescunak
segített. Egy belső ember, ahogy te is mondtad, Gyuri.
Ezért élte túl a depós támadást.
— És akkor most már az is logikus, hogy miért
Lazarescut akarta elsősorban kinyírni. Hogy eltakarítsa a
társát. A tanút — fokozta tovább ügyesen Palotai.
Gaspari ismét kombinált, közben hangosan
szuszogott.
— Ez végig átbaszott minket. Végig. És én hülye, nem
hallgattam a Józsira. Pedig mondta, hogy ebben az egész
sztoriban valami nagyon bűzlik. Hogy legyek óvatosabb,
és ne higgyek el mindent. Még direkt mondta!
Palotai együtt érzőn bólogatott.
— Hát igen. Ne haragudj rám, Miklós, az én saram is.
Én hoztam be a fiút. Egyáltalán nem gyanakodtam.
Annyira jól működött a srác. Vak voltam. Meg a
lányommal is kavart. Az is elvonta a figyelmem. Érted?
Sajnálom, Miki — mondta Palotai bánatosan.
— Hihetetlen! A Józsit meg nem érem el. Te sem
beszéltél vele, mi? — kérdezte Gaspari.
— Kivel?
— A Vaczlávval. Tegnap este óta nem lehet elérni. El
van tűnve. Senki nem tudja, mi van vele. És ez így együtt
most rossz hír.
— Miért? — kérdezte Palotai.
— Oszkár tegnap látott egy üzenetet, miszerint a Józsi
találkozik Lellén a Levivel. És kábé a találkozójuk óta
tűnt el — mondta Gaspari idegesen.
— Csak nem gondolod, hogy őt is?… — dobta fel
Palotai a labdát. Kifelé adta tovább a gondterheltet, de
belül majd szétvetette az elégedettség, hogy még a
szerencse is az ő oldalán áll.
— Nem tudok másra gondolni. A kurva anyját ennek a
kis féregnek! — húzta fel magát végleg Gaspari, és félig
dühében, félig félelmében ordítozni kezdett. — Nehogy
már ez a kis buzi szétverjen minket! Mit képzel magáról
ez a kis faszszopó, mi? Talán ijedjek meg egy ilyen
proligyerektől?
— Ne felejtsd el, hogy az oroszokkal mit csinált.
Veszélyes a fiú.
— Hol van most? — kérdezte Gaspari.
— Nem tudom, Miki. Vagy Jankához tart… de az is
lehet, hogy hozzád.
 Gaspari még egy darabig szuszogott a telefonba, majd
egyszerűen letette.



Levi felhajtott a Duna Plaza parkolójának negyedik

szintjére, és leparkolta a Bentley-t, pont a Gasparitól
kapott Mercedes helyére. A szint majdnem teljesen üres
volt, egyedül a Yamahája állt árván az egyik oszlop
mellett. Levi nekilátott a munkának. Döbbenetes látvány
fogadta. A tízezer forintos és százdolláros bankjegyek
lefóliázott tömbjei és a közéjük tuszkolt kötvények meg
részvények kötegei az egész csomagtartót megtöltötték.
Levi felvágta a dolláros tömböket, teletömte a hátizsákját
és a Yamaha oldaldobozait bankjegyekkel, de csak egy
töredéke fért bele. A többit otthagyta. Lecsapta a
csomagtartót, és ráült a motorjára.
Még egy utolsó pillantást vetett a több mint
egymilliárdot rejtő Bentley-re, és elgondolkodott. Amikor
egy kocsi csikorgó gumijait hallotta meg a felhajtón,
gyorsan, de óvatosan összehajtotta a masszázsszalon
szórólapját, és zsebre tette. A szabadságnak ára van.

Száz kilométer per óra a pesti utakon. Elérhetetlen.

Követhetetlen. Levi szédületes sebességgel szlalomozott
a kocsisorok közt. Tudta, hogy senki sem követi, de
agyában visszhangzott Bánfi tanácsa, hogy soha ne
bízzon senkiben. „Remélem, már vért izzadsz valami
isten háta mögötti kiképzőtáborban, te strici” — gondolta
Levi egy piros lámpánál várakozva. Amikor zöldre
váltott, lecsapta a sisakrostélyt, koppanásig húzta a gázt,
és ezt az undorító világot maga mögött hagyva rohant a
szerelem felé.



A Szépvölgyi úti irodaház garázskapui kinyíltak, és

három fekete Lincoln kanyarodott az utcára, csikorgó
kerekekkel. Gaspari legjobbjai, köztük a személyi testőrei
a kopaszodó Zoli vezérletével. Golyóálló mellényt
viseltek, géppisztolyokat és gépkarabélyokat töltöttek.
Egyikük Janka címét diktálta a CB-be.
— És a lány? — kiabálta túl egy másik a motorzúgást.
— Mindegy — válaszolta Zoli. — Gaspari nem
mondta külön, hogy vigyázzunk rá. Úgyhogy tök
mindegy. Úgyis csak gondot okozott. A Levi a lényeg,
kerül, amibe kerül. Megértettétek? — Mindenki bólintott,
és a terepjárók áthajtva a piros lámpákon is, Pest felé
vették az irányt.



Palotai büszkén hátradőlt, letörölte a vércseppet a

csészealjról, és belekortyolt a gőzölgő kávéba. Becsukta a
szemét, és a rádióból szóló dalra figyelt.
 „Fejemen korona szarból. Hazugok trónján ülök. Tele
széttört gondolatokkal. Melyeket helyrehozni én már
nem tudok.”
Az üres ablakkereten át huzat söpört végig a nappalin,
és a levegőbe emelte a szétszórt papírlapokat meg
szalvétákat, köztük az akta fedőlapját. Palotai cinikus
mosollyal követte, ahogy a szél kirepíti az orvosi leletet a
nagyvilágba. Aztán észbe kapott. A hirtelen keletkezett
huzat azt jelenti, hogy valaki kinyitotta a bejárati ajtót.
Valaki bejött a házba. Palotai óvatosan letette a csészét, és
magához húzta a Glockot.



Levi leszállt a motorról, és besétált a jól ismert kapualjba.

A belső udvarban állt, és az ablakot nézte.
Teljes erővel belerúgott az egyik kukába. Nem kellett
sokat várnia, már nyílt is az ablak. Janka kihajolt, és
csodálkozva kereste a zaj forrását. Meglátta Levit, aki
felemelte a két kezét, bennük egy-egy sisak.
— Jössz? — kiabálta fel a lánynak mosolyogva.
— Megyek! — ordította vissza Janka boldogan.
Felrántotta csizmáját, felkapta a táskáját, és lesietett a
lépcsőn. Levi eldobta a bukósisakokat, és ő is futni
kezdett. Megkerülte a háztömböt, és Janka utcájába
érkezett, egy másodpercre sem lassított, rohant a lány
felé. Janka kilépett az úttestre, és meglátta Levit az utca
végén. Már csak egy utcahossz választotta el őket
egymástól.



„Az idő nyomai alatt eltűnik minden érzés. Te valaki más

vagy, de én még mindig itt vagyok” — zengett az ének
Palotai házában.
Muszor belépett a nappaliba, a géppisztolyt az ál-
lához szorítva. Palotai a konyhából a panorámaablak elé
lépett, a fegyverrel Muszorra célzott. A gitár monoton
ütemben pengett. „Mivé lettem én, legédesebb barátom?
Kit ismertem, az végül mind elment” — énekelte az
amerikai rocker.



Janka és Levi már csak néhány méterre volt egymástól. A

fekete terepjárók lekapcsolták a fényszórókat, két oldalról
bekanyarodtak az utcába, és megálltak. De a két fiatal
csak egymást nézte, ebben a pillanatban semmi más nem
létezett számukra ezen a világon.



Palotai és Muszor egymásra célzott. A huzattól

csapkodtak a függönyök, papírok és szobanövények
hervadt levelei röpködtek körülöttük a szobában. A szél
süvített.
 „Minden a tiéd lehetne. Mocsokból s koszból épült
birodalmam” — bontakozott ki a Nine Inch Nails zenéje,
amikor eldördült a két gyors lövés.



Levi és Janka szenvedélyesen egymás nyakába borult, az

utca közepén. Mindkettőjük életének legboldogabb
pillanata volt. Többé nem akarták egymást elengedni.



Palotai széttárt karral repült ki a panorámaablakon.

Mindkét lövés mellkason találta. Esélye sem volt Muszor
ellen, még a ravaszt sem húzhatta meg, olyan gyors volt
az orosz.
Palotai zuhant, mintha hátast ugrana az általa
olyannyira imádott éjszakai város fénytengerébe, és bár
már egy leheletnyi élet sem volt a testében, cápaszeme
még mindig csillogott.
„En majd cserbenhagylak, és teszek róla, hogy neked
is fájjon” — csengett le a lassú metálszám, miközben egy
angyal apja holtan földet ért.



— Mondhatom? — kérdezte Janka zihálva, és boldogan

Levi szemébe nézett.
— Most ne! Lesz még időnk bőven, de most mennünk
kell — felelte Levi maga után húzva a lányt a mellékutca
felé, ahol a motorját hagyta. Elmentek az egyik terepjáró
mellett, és Levi odaköszönt. — Szevasz, Zoli. — De a
testőr nem válaszolt, csak mereven nézett előre csakúgy,
mint a többi katona a kocsiban. Odaértek a mellékutca
közepén álló Yamahához, és Levi felvette a sisakját. Janka
a terepjárókat nézte. Senki sem szállt ki, senki sem
mozdult. Levi felvette a hátizsákot, és az értetlenkedő
lány fejére húzta a másik bukósisakot.
— Kérdezhetek? — szólalt meg Janka.
Levi kuncogva rázta a fejét, és lecsapta a lány
sisakrostélyát.
— Erősen kapaszkodj! — hallatszott tompán Levi
hangja a sisak alól. Felvisított a Yamaha motorja.
— Oké, erősen kapaszkodom! — kiabálta a lány, és
szorosan átölelte Levit.

Az utca sarkán megálltak egy pillanatra, és Janka csak

most vette észre, hogy Gaspari embereit több tucat
felfegyverzett roma tartja sakkban a járda felől. Az utca
másik végében várakozó terepjárókat pedig még annál is
többen veszik körül.
A golyóálló mellény mit sem ér, ha bozótvágót
szorítanak a torkodhoz, és egy egész család
vadászpuskákkal céloz a fejedre. Ott állt köztük Lajos, a
szakállas cigány és néhány hasonló felépítésű testvére.
Ők már a katonáktól elkobzott gépfegyvereket tartották a
kezükben.
 Levi játékosan szalutált nekik, és meghúzta a gázt.

Percekkel később magányosan száguldott egy

speedmotor az autópályán egy szebb világ felé. Az M7-es
fényei és a fehér választóvonalak villanva tükröződtek a
sisakrostélyon. A lány szorosan ölelte a fiút, és tudta,
hogy ez az út örökké tart.



— Pista — szólalt meg Szendrő, amikor kinyílt a garázs

ajtaja, utat nyitva a napfény előtt. A rendőrök a kocsijuk
mellett álltak. Nem volt fegyver a kezükben,
kommandósok sem voltak sehol, és a három kocsi közül
csak az egyiken pislogott némán a kék villogó.
— Gyere, Pista, menjünk. Ennyi volt — mondta
Szendrő nyomozó. Kettner István a lába elé nézett.
Mondhatott volna sok mindent. De tudta, hogy most már
végleg vége mindennek. Most már van holttest. Most
már van gyilkos fegyver és ujjlenyomat. Vége. És
Szendrő megússza, a mérnöki pontossággal kidolgozott
tervének hála. Kettner egyetlenegy szót mondott halkan.
— Ja.
Lassan, a csövénél fogva elővette a Seemannt a
zsebéből, és az aszfaltra dobta. Egyenruhás rendőrök
léptek hozzá, hátrafogták a kezét, és bilincset raktak rá.
— Remélem, büszke vagy magadra — mondta
Kettner, amikor elvezették, de a nyomozó nem válaszolt.
Kettner megállt előtte. — Ne hidd, hogy ennek ez lesz a
vége. Ne hidd, hogy te most csak úgy elsétálsz.
— Mindegy már, Pista. Nem kell a duma. Mindent
tudnak — válaszolta Szendrő flegmán.
— Persze — mondta Kettner cinikus félmosollyal. —
Mindent, mi? Mit mondtál nekik? Mit?
Szendrő megvonta a vállát.
— Az egészet. Az igazságot.
Kettner közelebb lépett. A rendőrök visszafogták
volna, de Szendrő egy fejbiccentéssel jelezte, hogy
engedhetik.
— Figyelj rám! — kezdte Kettner halkan. — Tudom,
hogy amit tettünk, azt jól tettük. Helyesen cselekedtünk.
De ketten csináltuk, te meg én. És nem hagyom, hogy
mindent rám kenj. Nagyon ügyesen kitaláltad az egészet.
És én torkig beszoptam. De együtt fogunk érte bűnhődni,
érted? Bármi áron, érted, baszd meg?
— Igen, értem — válaszolta Szendrő.
Kettner közelebb hajolt, és ingerülten suttogta:
— Nem érdekel, hogy hány korrupt zsaru barátod fog
hamisan tanúskodni. És ha a teljes vagyonomat
ügyvédekre kell költenem, akkor is így lesz. Nem úszód
meg.
Szendrő nem viszonozta Kettner szúrós tekintetét,
hanem a földre nézve, somolyogva utasította kollégáit.
— Vigyétek. — Némán a kocsinak támaszkodva nézte,
ahogy elvezetik Kettnert.
 — Együtt fogunk bűnhődni! — ordította még az,
mielőtt a rendőrkocsiba ültették.
Szendrő sóhajtott. „Igen, tudom” — mondta magában.
— Mehetünk, Peti? — kérdezte az egyik kollégája, és
Szendrő bólintott.
„Nem tehettem mást — gondolta. — Az igazságra
esküdtem. És akárhányszor kicseszett velem az élet,
mégis mindig hittem benne. Szánalmas. De csak ez az
egyetlen érték maradt az életemben. Az igazság. Nem
maradt semmi más. Jót tettem. Azt, amit tennem kellett.”
A nyomozó megfordult, és Kettner csak most látta,
hogy Szendrő keze a háta mögött össze van bilincselve.



A kisebb gyermekek vidáman rohangáltak, és kagylót

gyűjtöttek. A többiek épp egy búvárszemüvegen
veszekedtek. A nap beragyogta a Zöldfoki-szigetek
legszebb öblét. Fekete bőrű pincér sietett az egyik móló
felé. Egy kopasz férfi ült a végén, ingét kakaduk
díszítették, és hatalmas szalmakalapot viselt. Hófehér
lábát a zöldeskék vízbe lógatta.
— Yes, sir? — kérdezte a pincér.
Oszkár megfordult. Épp magas faktorú naptejet
kent az arcára.
— Rodzser, figyelj, drága testvérem! — kezdte
kedvesen és lassan, szavait plasztikus kézmozdulatokkal
kísérve. — Hat után nincs már jet-ski. Világos? Szólj a
srácoknak, hogy lakatolják le, és menjenek zuhanyozni.
— Okay, no jet-ski — ismételte bólogatva a szolga.
— Igen. Hat után. És az Isten kegyelmével kérem, szólj
a Frederikónak, hogy a kicsiknek ne azt az ananászos izét
főzze vacsorára, mert múltkor sem ették meg. Csináljon
nekik tésztát vagy pizzát. Érted? Ókéj?
— Okay, no ananas — ismételte ezt is a színes bőrű
szélesen mosolyogva.
— Na, jól van. Akkor jöjjél, menjél, intézkedjél, édes
fiam. Jaj, és az internetet mikor javítják már meg? Hát
semmit nem tudok a világról már napok óta, mi? Mikor
lesz internet?
— Okay, no internet — válaszolta Roger kedvesen.
Oszkár sóhajtott egy nagyot, majd jókedvűen
legyintett, és felvett egy óriási napszemüveget.
— Tudod, mit, drága barátom? Csak hozzál még egy
málnás maracuját! Na, eredj innen, te randa cigány!

A családi vacsora után az albínó visszahúzódott a

dolgozószobájába. Innen, a teraszról nézte a naplementét,
miközben komolyzenei közvetítéseket hallgatott. Évek
óta minden este, és soha nem unta meg. Az egész
tengerparti birtok a helyi tradíciók szerint volt
berendezve, főleg rattan- és bambuszbútorokkal. A
tizennyolc fős családnak szigorúan megtiltotta, hogy
bármit magukkal hozzanak, ami nagyobb egy
kenyérpirítónál.
 Egyedül két tárgy emlékeztette Oszkárt a múltra,
mindkettő a dolgozószoba falán lógott. Az egyik a
giccses unikornisos kép a pestlőrinci konyhájából,
közvetlenül mellette egy szépen bekeretezett, kicsit
gyűrött szórólap. Egy józsefvárosi thai masszázsszalon
boldog perceket ígért a vendégeinek meghitt
környezetben. Senki nem értette, hogy miért óvta ezt a
fecnit, mint valami ereklyét. Nem tudhatták, hogy nem a
szórólap a lényeg, hanem a kézzel írt firka a hátulján.
„Duna Plaza 4. emelet, 14. sor, 34. hely.”
Oszkár mozdulatlanul ült a teraszon, és a tengert
nézte. Már sötétedett, de a széles Dior napszemüveg még
mindig takarta a fél arcát. A műholdas rádióadás néha
kihagyott, de ez nem zavarta az albínót. Élvezte a
keresztes lovagok kórusát, mely a méregdrága hang-
rendszerből szólt. Finoman rátette a kezét a távirányítóra,
és felnyomta a hangerőt. Az egész öböl zengett, amikor
Pagano felfedte kilétét, és az opera egy katartikus
kibéküléssel záródott.
Oszkár szomorúan sóhajtott, a csendet sokáig csak
kisebb recsegések zavarták, majd megszólalt egy
mély, monoton férfihang.
„A Lombardok című opera élő közvetítését hallották a
milánói Scalából, ősbemutatójának százhatvanadik
évfordulója alkalmából. Giuseppe Verdi nagy sikerű
művét 1843 februárjában láthatta először a közönség,
ugyanebben a színházban.”
 

Az operaház főhomlokzata ragyogott az esti

megvilágításban. A hatalmas épületből bundás,
szmokingos emberek özönlöttek ki, méregdrága
ékszereikben, arcukon átszellemült kifejezéssel. Méltatták
Verdit, a karmester, a zenekar és az énekesek
fantasztikus teljesítményét. A bejáratnál kis csoportokba
verődtek. Az értelmiség és a felső tízezer adott
egymásnak randevút a téren, egy színvonalas este után.
A média az évforduló alkalmából interjút készített helyi
hírességekkel, és néhányan pezsgőt bontottak a szabad
ég alatt elhelyezett asztaloknál.
— Még egy ital a Fratellóban? — kérdezte Janka szinte
tökéletes olasszal a diákjaitól.
— Rendben, de csak ha te is jössz, Georg — szúrta
közbe Levi, és tüzet adott egy fiatal, szőke svédnek a
csapatból. — Legyen már legalább egy ember a
társaságban, aki nem csak a zenéről tud beszélni,
könyörgök. — Ezen mindenki nevetett.

Janka nagyon népszerű volta tanítványai körében,

mégis egy svéd lány, Katherine volt a kedvence, aki
tehetségével mindenkit túlszárnyalt. Ennek Levi
kifejezetten örült, mert Katherine szintén svéd
vőlegényével jól megértették egymást, a korkülönbség
ellenére. Georg tizenkilenc éves volt, és azért költözött
Milánóba, hogy a menyasszonyát támogassa. Jól szituált
családból származott, külseje mindig makulátlan volt, a
közgazdasági egyetemre járt, és az egyetlen volt a
társaságban, aki nem feküdt ki két grappa után. Levi már
többször felajánlotta neki, hogy szálljon be az
ingatlanközvetítő cégébe, de a svéd ragaszkodott hozzá,
hogy először elvégezze az egyetemet.
A diákok nagy része lelkesen fogadta a meghívást,
már indultak volna, amikor Katherine megszólalt.
— Ne haragudj, Janka, de ma kivételesen kihagynánk.
Georgnak holnap egy nagy vizsgája lesz, és nekem is van
még mit bemagolnom.
A többiek lehurrogták, „strébernek” nevezték, de
Janka megpuszilta a kedvencét.
— Igazad van. Majd pótoljuk. — Az órájára nézett, és
a többiekhez fordult. — Na, éjfélig van bébiszitterünk,
úgyhogy induljunk. Andiamo.
A csoport Jankával az élén elindult. Levi Georg kezébe
csapott.
— Mi lenne, ha holnap átjönnétek vacsorára? Kis
lazítás a vizsgád után. Úgysem voltatok még nálunk.
Mit gondolsz? Van bor, medence, és Janka majd igazi
magyar pörköltet csinál. Na?
Georg a menyasszonyára nézett, majd Levire
mosolygott.
— Rendben, nagyon köszönjük. Most már csak a
vizsgán kéne átmennem, különben szomorú este lesz.
— Nem lesz. Jól fogtok szórakozni, ígérem — vágta rá
Levi, Georg vállára csapott, és a távozó csapat után eredt.
„Aspettare! Vengo! — kiáltotta, miközben kikerült
néhány lézengő szmokingost.

Georg és Katherine a Via Manzoni sarki kávézója felé

tartott. Ahogy az opera előtti gyülekezeten áthatoltak,
többen Giselda áriáját dúdolták.
A két fiatal leült az egyik asztalhoz, és némán nézték a
lassan oszló tömeget.

„A bosszú kardja sújt, kímélet nincsen. Mert az, ki

kardot ránt, kard által hull” — énekelték az olaszok a
téren. A pincér letette eléjük a kávét és az ásványvizet.

— Jól vagy? — kérdezte Katherine. A szőke fiú lassan

belekortyolt a vizébe, majd levette a csokornyakkendőt,
megszorította a lány kezét, és bólintott. — Tehát holnap
este? — kérdezte a lány.
A Scala előtt tovább zengett a részegek szájából Verdi
áriája a hideg milánói éjszakában.
„Nem, ezt így nem rendelé, nem rendelé az Isten.
Békét, és újra békét hirdet az égi Úr, nem Isten rendelé,
nem Isten rendelé, csak béke, így szólt az Úr.”
— Da — válaszolta Georg dermesztő nyugalommal.
Az inge alatt felvillant apja amulettje, ami egy nyitott
tenyeret ábrázolt.
 UTÓSZÓ

Fikció és valóság

Egyszerű lenne leírni, hogy a Holtomiglan kitalált történet,

és a szereplők a fantáziám szüleményei. Sok gondtól és
bonyodalomtól megóvnám magam. De akkor nem
mondanék igazat. Az olajszőkítés Magyar-országon
igenis létezett. Voltak alvilági leszámolások oroszok és
magyarok között. Korrupt politikusok máig vannak, és
szervezett bűnözés máig létezik. A regényben sok tény és
részlet szerepel, ami teljes mértékben megfelel a
valóságnak. Olyan is, amiről még nem olvashattunk a
sajtóban, vallomásokban vagy titkosított rendőrségi
aktákban, sok szereplőt a valós karakteréről mintáztam.

VACZLÁV JÓZSEF: Szlávy Bulcsú ihlette. Büntetett

előéletű vállalkozó volt, aki a kilencvenes években
maffiahálózatot épített ki a Balaton körül, és az „Alvilág
császáraként” aposztrofálták. A rendszerváltozás utáni
Magyarország egyik leghírhedtebb bűnözője volt, aki
1997-ben eltűnt, és a holtteste csak évek múlva került elő.
A rendőrség 2002-ben hivatalból büntetőeljárást indított
az ügyében gyilkosság gyanúja miatt. Rövidesen olyan
információk kerültek napvilágra, amelyek szerint Szlávyt
biztosan meggyilkolták. 2004 januárjában tetten érték
Wappler Lászlót, amint épp megpróbálta kiemelni Szlávy
holttestét egy családi ház garázsának szerelőaknájából.

KETTNER ISTVÁN: Wappler László ihlette. „A terhemre

rótt bűncselekményt nem követtem el” — vallotta végig a
tárgyalás során és az utolsó szó jogán. A vádhatóság
szerint Wappler László adott megbízást arra, hogy
Szlávy Bulcsút meggyilkolják. Azért lövette le Szlávyt,
mert az megerőszakolta a barátnőjét. A rendőrök tetten
érték a férfit, amikor egy garázs betonpadlóját törte fel, és
egy aknából kiásta Szlávy nejlonfóliába burkolt holttestét.
A Fővárosi ítélőtábla az ítéletet 2008 áprilisában hatályon
kívül helyezte. A Heves Megyei Bíróság 2009
októberében bizonyítottság hiányában felmentette az
addig előzetes letartóztatásban lévő Wappler Lászlót.
Jelenleg is szabadlábon védekezik.

EVGENY STYCHKIN: Szemjon Judkovics Mogiljevics

ihlette, akit a „Vörös Maffiaként” ismert kiterjedt orosz
bűnszervezet fejének tartanak. Egyebek mellett fegyver—
és kábítószer-kereskedelemmel, nukleáris anyagok
forgalmazásával, prostitúcióval és pénzmosással
foglalkozott. 2003-ban a kanadai hatóságok egy 150
millió dolláros adócsalás miatt indítottak eljárást ellene.
Magyarországon Szeva bácsi néven ismerték. A magyar
olajszőkítés egyik kulcsszereplője volt. Az FBI listáján a
világ tíz legkeresettebb bűnözője közt szerepel. Jelenleg
Szergej Snejder néven él Moszkvában.
 GASPARI MIKLÓS és FICHTMAYER LÁSZLÓ: Az ő valódi
nevüket nem kívánom felfedni, mert jelenleg is aktív
tagjai Magyarország gazdasági és politikai elitjének.

OLAJSZŐKÍTÉS: A Legfőbb Ügyészség 2000 márciusában

nyilvánosságra hozott jelentése szerint 1991 és 1999
között az olajtermékek forgalmazása során 4300
bűncselekményt követtek el, jellemzően csempészetet,
vámorgazdaságot és adócsalást. A 340 vádlott többségét
börtönbüntetésre ítélték. A vizsgálat szerint viszont
számos ügyben nem sikerült perbe fogni az elkövetőt, és
a bűnügyi hatóságok munkája a mai napig zajlik. Az
átvizsgálandó iratok oldalainak száma több mint
nyolcvanezer. Az ügyet „jogértelmezési problémák”
miatt lezárni nem lehet. A becslések szerint a kilencvenes
években az olajtermékek illegális forgalmazása miatt
hatszázmilliárd forinttal rövidült meg az állami
költségvetés. Az olajszőkítésből meggazdagodó
személyek közül tizenheten jelenleg is a száz
leggazdagabb magyar listáján szerepelnek.
Mindamellett teljesen fiktív karakterek is szerepelnek
a regényben, és ennek oka a következő: a valódi bűnözők
és olajszőkítők nagy része meglepően egyszerű és
unalmas figura volt. Akik pedig nem, azok vagy már
nem élnek, vagy olyan okosak és ügyesek voltak, hogy
soha semmilyen formában nem említették őket sem
akkor, sem ma.
 Ettől függetlenül a regény célja nem a tényfeltárás,
hanem a szórakoztatás. Ennek érdekében gyakran
átalakítottam vagy kiszíneztem tényeket, hozzátettem
ezt-azt, vagy épp elvettem a fölösleget. Ebből az okból
például az Aranykéz utcai robbantás a regényben
évekkel Diana hercegnő halála előtt történik, holott a
valóságban egy évvel később esett meg, és még
sorolhatnám. Ezen kívül is játszottam még jó néhány
ténnyel, mert nem az volt a célom, hogy
dokumentumregényt írjak, hanem hogy feltárjam ennek
a kornak a hangulatát. Az, hogy a történet egyéb
szereplői közül ki valós, és ki nem, az maradjon az én
titkom. A lényeget tekintve nem is érdekes. Őszintén
remélem, hogy jól szórakoztak. Talán még azok is,
akikről szól. És ha netán nekik mégsem tetszene, akkor
most már önök is megértik a regény címét: Holtomiglan.
ÁRPA ATTILA