AZADEH MOAVENI

FIATALÖZVEGYEK
MENEDÉKE
Az Iszlám Állam asszonyai
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Guest House for Young Widows: Among the Women of ISIS
by Azadeh Moaveni
Copyright © 2019 by Azadeh Moaveni
This translation published by arrangement with Random House, an imprint
and division of Penguin Random House LLC.
All rights reserved.

Fordította: Vitális Szabolcs

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © Fishman64 és Motortion Films / Shutterstock.com

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2020
Hungarian translation
© by Vitális Szabolcs, 2020
Nadernek
 TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ
ÉVSZAKRÓL ÉVSZAKRA 2007 tavasza, Le Kram, Tunisz .............. 11
ELSŐ RÉSZ: NEHÉZ ÖRÖKSÉG ................................................... 23
NÚR 2007 tavasza, Le Kram, Tunisz ................................................... 25
ASZMA 2009 nyara, Rákká, Szíria ...................................................... 30
LINA 2000 nyara, Weinheim, Németország ......................................... 33
EMMA 2007, Frankfurt, Németország ................................................. 44
NÜR 2011 januárja, Le Kram, Tunisz .................................................. 53
ASZMA 2011 januárja, Rákká, Szíria ................................................. 68
RÁMA és GÚFRÁN 2012 júniusa, Szásza, Tunézia ............................. 75
NÚR 2012 szeptembere, Le Kram, Tunisz ............................................ 82
LINA 2014 eleje, Frankfurt, Németország............................................ 88
EMMA/DUNJA 2012 tavasza, Frankfurt, Németország ....................... 90
EMMA/DUNJA 2014 nyara, Frankfurt, Németország.......................... 95
SZABIRA
2013 októbere, Walthamstow, Északkelet-London............................... 101
MÁSODIK RÉSZ: ELTŰNT LÁNYOK ......................................... 115
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA és SAMIMA
2014 decembere, Kelet-London ......................................................... 117
HARMADIK RÉSZ: TÁVOZÓBAN .............................................. 133
ASZMA 2012-2013, Rákká, Szíria .................................................... 135
NÚR 2012 ősze, Le Kram, Tunisz....................................................... 140
RÁMA és GÚFRÁN 2014 nyara, Szásza, Tunézia ............................. 155
EMMA/DUNJA 2014 februárja, Isztambul, Törökország ................... 157
LINA 2014 júliusa, Gaziantep, Törökország ...................................... 159
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA és SAMIMA
2014 decembere, Kelet-London .......................................................... 161
SZABIRA
2015 áprilisa, Walthamstow, Északkelet-London ............................... 169
NEGYEDIK RÉSZ: AZ ISZLÁM HAZÁJÁNAK LAKÓI .. . 177
ASZMA, AUSZ és DUA 2014 januárja, Rákká, Szíria ...................... 179
EMMA/DUNJA 2014 tavasza, Rákká, Szíria .................................... 200
LINA
2014 ősze, Tál Afar, Irak ................................................................... 206
EMMA/DUNJA 2015 ősze, Manbidzs, Szíria ..................................... 209
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA és SAMIMA
2015 februárja, Kelet-London ........................................................... 220
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA és SAMIMA
2015 júliusa, London és Rákká ........................................................... 229
RÁMA és GÜFRÁN
2014 szeptembere, Závija, Líbia ......................................................... 232
NÚR
2014 augusztusa, Le Kram, Tunisz .................................................... 239
RÁMA és GÚFRÁN
2015 májusa, Tunisz ......................................................................... 248
LINA
2016 márciusa, Tál Afar, Irak ............................................................ 251
ÖTÖDIK RÉSZ: SZERETET, GYÁSZ, ISMÉTLŐDÉS 255
ASZMA, AUSZ és DUA
2015 januárja, Rákká, Szíria ........................................................... 257
LINA 2017 tavasza, Rákká, Szíria ..................................................... 264
EMMA/DUNJA 2015 tavasza, Manbidzs, Szíria ................................ 268
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA és SAMIMA
2015 decembere, Rákká, Szíria.......................................................... 276
RÁMA és GÜFRÁN 2016 februárja, Szabrata, Líbia......................... 279
BETHNAL GREEN
2015 augusztusa, Kelet-London ....................................................... 283
KADIZA
2016 májusa, Rákká, Szíria ............................................................... 287
SZABIRA
2016 tavasza, Walthamstow, Északkelet-London ............................... 288
EMMA/DUNJA
2017 januárja, egy falu Szíria északi részén ....................................... 301
NÜR
2016 tavasza, Le Kram, Tunisz........................................................... 307
ZÁRSZÓ
A KÉPMUTATÓK KÖZÖTT ........................................................... 315
AZ OLVASÓHOZ ............................................................................ 357
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ............................................................ 361
 ELŐSZÓ
ÉVSZAKRÓL ÉVSZAKRA

2007 tavasza, Le Kram, Tunisz

Núr nem gondolta, hogy héjából kiszedett igazgyöngy vagy csomagolás

nélküli nyalóka volna. Sehogy nem gondolt magára, csupán egy
tizenhárom éves kislány volt, aki a tőle telhető legjobb módon szerette
volna gyakorolni a vallását. Egy sejket hallgatott a YouTube-on, aki azt
taglalta, miért kötelező az arcfátyol viselése a muzulmán nők számára.
Miután negyedszer is megnézte, már távírószalagként kattogtak a
fejében a férfi szavai. A Korán egyik fejezete, a Fény szúrája kimondja,
hogy a nők ne mutassák szépségüket és díszeiket, csak azt, ami látható.
Az arc vajon látható?, kérdi a sejk. Akad az arcnál kevésbé látható?
Úgy tűnt, azoknak, akik alá akarják vetni magukat Isten akaratának,
hogy méltók lehessenek az áldására, és jó ítéletben
reménykedhessenek, el kell takarniuk az arcukat. A sejk szavai zsigeri
igazságot hordoztak Núrnak: a test elfedése az iszlám alapértékeinek
burkába vonja a nőt: béke, nyugalom és egyenlőség. A test elfedése
eltünteti a gazdag és szegény, a szőke és sötét hajú, a szép és jellegtelen
nők közötti különbségeket; ez emlékeztet arra, hogy Isten az összes
teremtményét ugyanúgy szereti.
Núr 2007 tavaszán megosztotta ezt az új felismerést a barátnőivel a
Le Kram úgynevezett zöldövezetében lévő parkban ücsörögve, a
tikkadt pálmafák, szemétkupacok és rozsdásodó, hasznavehetetlen
hinták társaságában. A lányok is meggyőzőnek találták, és az egyikük
megkérdezte: Ki kezdi? Amikor a testük az elmúlt pár évben kezdett
kivirágozni, többen is takargatni kezdték a hajukat, csak egy vékony
kendővel, és rendszeresen imádkoztak, ahogy a családtagjaik és a
szomszédjaik közül jó néhányan. A hidzsáb viselése hétköznapi
dolognak számított Tunéziában, és bár az iskolákban tiltották a
fejkendő viselését, és hazazavarhatták miatta a gyerekeket,
meglehetősen hétköznapi vétségnek számított. Az arcfátyol azonban
már jóval merészebb, jóval kifejezőbb. A sejk a YouTube-on azt
mondta, senki ne szégyellje, hogy iszlámhívő. A hidzsáb viselése sok
helyen feltűnést kelthet, de „minél többen vagyunk, annál erősebb az
üzenetünk”.
Ha Núr egy felső középosztálybeli család sarjaként jön a világra La
Marsában, ahol a liberális tunéziaiak együtt élnek a nyugati
idegenekkel, és ahol prosciuttót szolgálnak fel ginnel, akkor talán a
nyelve kilyukasztásával lázad, ö azonban a munkások városába, Le
Kramba született, egy olyan országban, ahol az állam árgus szemmel
figyelte a polgárai hitéletét, és a nikáb viselése volt a legnyilvánvalóbb
módja az ellenszegülésnek a tinédzser lányok körében. Aznap ott a
parkban, amikor a napsugarak megcsúsztak az eldobott üdítős dobozok
tetején, Núr gyomra tettre készen rándult össze. „Majd én”, mondta a
barátnőinek. „Holnap megteszem.”
Núr korábban már vett egy nikábot a pizzéria melletti üzletben; a
múlt héten ment el érte, miután látta a sejk videóját. Otthon magára
zárta a fürdőszoba ajtaját, és felpróbálta a tükör előtt, ide-oda
forgolódva, hogy minden szögből láthassa a szemét.
Másnap reggel begyűrte az iskolatáskájába, majd elköszönt az
anyjától, mint mindig. Az iskola közelébe érve behúzódott egy
kapualjba, ahol felvette a nikábot - parányi kis ruhanemű volt, a száját
és az orrát takaró, vékonyka fátyolszövet. Légzés közben csiklandozta
az ajkát.
Az igazgató asszony gyakorta a főbejárat előtt állva üdvözölte a
lépcsőn felkaptató diákokat. Núr behúzódott néhány idősebb lány
mögé, hátha így észrevétlen maradhat. Az igazgatónő azonban
feltartóztatta.
Te ki vagy? kérdezte a fekete anyaggal takart, törékeny alaktól.
Núr csipetnyi elismerést vélt kihallani a hangjából, hacsak nem tréfálta
meg a képzelete. Én beengedlek folytatta az asszony de a tanárokkal
neked kell boldogulnod.
Aznap franciaórával kezdtek, és Núr elfoglalta a szokásos helyét,
szépen eligazgatva a jegyzetfüzetét és a ceruzáit a faasztalon. A tanár
egyenesen ránézett a terem végéből. Először nem szólt semmit, csak
szúrós szemmel közelebb ment, majd a pár méterre lévő asztalra
támaszkodva előrehajolt.
Mi ez a nevetséges valami, amit viselsz? Azt hiszed, Isten azt
szeretné, hogy függönyt aggass az arcod elé? Én gyűlölöm Istent. Ö
nem valami jóságos hatalom, ő kegyetlen! A tanárnő remegő
orrcimpákkal fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt. A franciatanárnő
szavai istenkáromlással értek fel Núr számára, aki meredten bámulta a
fekete táblát és a rajta kunkorodó írást.
Isten megölte a szüleimet sziszegte a tanárnő. Ha bosszút
állhatnék, megtenném. Az osztály szokatlan csendben hallgatta a
tirádát. A nő végül felegyenesedett, és megkezdte az órát.
Az arab irodalom következett. Tunéziában a humán tárgyak, azon
belül is az irodalom oktatását jellemzően francia ajkú világiak látták el,
akik ellenszenvvel viseltettek a hívők iránt, maradinak és
műveletlennek titulálva őket. Amikor az irodalomtanár meglátta Núrt,
nemes egyszerűséggel útját állta, nem hagyva, hogy elfoglalja a helyét.
Nem ülhetsz be az órámra, amíg ez a fejeden van. Azonnal vedd le!
mondta.
Núr arca lángolt, de nem engedelmeskedett.
Azt mondtam, vedd le! ismételte meg a tanárnő, minden egyes
szótagot megnyomva.
Núr azon gondolkodott, a tanárnő vajon tudja-e, hogy ő az. Ugyanis
kedvelte őt, de vajon számít ez?
Nem tehetem, kérem. Én vagyok az, Núr mondta remegő hangon.
A tanárnő közelebb lépve a lány mellkasára tette a kezét.
Nem hallottad? Azt mondtam, vedd le! Most már ordított, az arcát
eltorzította a düh.
A fülében száguldó vér dobolásán kívül Núr szinte nem hallott
mást. Elhátrált, kiszabadulva a nekifeszülő tenyér súlya alól. Köréjük
gyűltek a többiek, próbálták lecsillapítani a tanárnőt, aki elhessegette
őket, majd mindkét tenyerét Núr mellkasára tette, mintha fel akarná
lökni.
Núr rémült horkantással még hátrébb lépett. A nő keze
megemelkedett, mintha le akarná ütni őt, vagy letépni az arcáról a fáty-
lat. Núr egyik barátnője, a Zsiráfnak becézett, magas lány megfogta a
tanárnő kezét.
Kérem, usztadha, nyugodjon meg, kérem.
Núr sírt, és örült, hogy a nikáb miatt senki nem láthatja a
megaláztatás könnyeit. Az osztály már nyíltan lázongott, és valaki
elszaladt az igazgatónőért, aki az osztályterembe rohanva mindenkit
kivezényelt az udvarra. Az összes órát elhalasztották.
A huszadik század közepén, majd az azt követő évtizedekben a férfiak
és nők közösen vezették a közel-keleti fegyveres ellenállást. A részt
vevő nők gyakran nemzetközileg ismert hősökké váltak. Az 1950-es
években a francia gyarmati uralom ellen harcoló nacionalista, Dzsamila
Buhired egy algíri kávézóban bombát helyezett el, amely megölt három
embert. A francia gyarmati bíróság halálra ítélte, börtönbe zárták, ahol
megkínozták. Az ügy óriási nemzetközi visszhangot váltott ki, minek
következtében az egyik marokkói hercegnő, több brit parlamenti
képviselő és Bertrand Russell is közbenjárt a francia elnöknél, aki
végül felfüggesztette a halálbüntetést. Buhired később feleségül ment
francia védőügyvédjéhez, aki beleszeretett a tárgyalás alatt, és az arab
Jean d’Arcként vonult be a történelembe. Szerepelt Az algíri csatában,
modellt állt Picassónak, és dalba foglalták fársziul. Leila Kaled
palesztin szabadságharcos 1969 nyarán eltérített egy repülőgépet, és a
tette nyomán született néhány rockdal, egy szereplő a Doctor Who című
televíziós sorozathoz és a The Icon című installáció, amely Leila 3500
rúzsból kirakott portréja. Hat plasztikai műtéten esett át, hogy leplezni
tudja a személyazonosságát.
A Kaledhez és Buhiredhez hasonló asszonyokat ma terroristáknak
neveznék. Az 1960-as és ’70-es évekbeli elfogadottságuk egy olyan
világnézetet tükrözött, amely megértőbb a fegyveres küzdelemmel
szemben. Akkoriban legitim politikai törekvésként tekintettek az efféle
ellenálló tevékenységre - az aszimmetrikus konfliktus tüneteként, és
nem gonosz ideológiaként. A hidegháborúhoz vezető , majd az az alatti
évtizedeket a gyarmatosítás utáni szabadságmozgalmak jellemezték,
melyek kiváltották a Nyugat együttérzését, és melyeket mind az
Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatott.
Buhired és Kaled alapjaiban változtatta meg a nyugati világ közel-
keleti nőkhöz való hozzáállását. Simone de Beauvoir az 1967-es
egyiptomi utazásáról készített beszámolójában leírja, mennyire
sértőnek találta, ahogy a „földesúrként, gyarmatosítóként és
rasszistaként” viselkedő férfiak az asszonyokra kényszerítik „rutinszerű
életüket”. A közel-keleti „halálos szépség”, aki a politikai mozgalom
szolgálatában eltérít egy repülőgépet, a nem várt, nyers női erő
megtestesítőjévé válik. Ahogy az a fiatal algériai nő is, aki nem
hajlandó a diákokba nevelt „Franciaország a mi anyánk” jelmondatot
kántálni, s helyette az „Algéria a mi anyánk” rigmust zengi. Ha nem is
könnyen, de azonosulni lehetett az emancipált közel-keleti nőkkel, akik
fel akarják szabadítani az országukat az elnyomás alól.
A Buhired elfogását és tárgyalását, valamint Kaled gépeltérítését
követő évtizedekben a Közel-Kelet politikai arculata drámai változáson
ment át. A második világháború utáni korszakot jellemző nagy, világi
nacionalista mozgalmak meggyengültek. Palesztina, ahol az első
intifáda idején sok nő is akadt a vezérek között, egyszer csak azzal
szembesült, hogy Izrael számos vezető személyiséget megöletett;
Iránban egy, a CIA által támogatott puccs megakadályozta az ország
olajiparának államosítására irányuló demokratikus törekvést;
Egyiptomban az Izrael elleni 1967-es katonai vereség a nasszerita
mozgalom háttérbe szorulását és végül a tekintélyelvű katonai uralom
megszilárdulását eredményezte Hoszni Mubárak, az Egyesült Államok
szövetségesének vezetésével. A világi mozgalmak az egész Közel-
Keleten rosszul boldogultak, legyen szó az elfoglalt területek
visszavételéről, politikai szabadságról vagy épp a szociogazdasági
igazságosságról. A nacionalista és a baloldali fegyveres törekvések, de
még a világi nacionalista politika mögött is az egyetemes liberális
értékekbe és a demokrácia alapvetéseibe vetett hit húzódott meg, joggal
feltételezve, hogy a Nyugat, ahol efféle eszméket dédelgettek, elfogadja
és segíti majd a hasonló nézeteket valló közel-keleti személyeket. Ám
idővel kiderült, hogy erről szó sincs. A börtönök megteltek olyan
iszlamistákkal, aktivistákkal és katonákkal, akik a régi, bukott
ideológiákból kiábrándulva a vallás felé fordultak, hogy hangot adjanak
tiltakozásuknak. Mindaz a gyötrelem, amivel szembe kellett nézniük,
felgyorsította és megszilárdította a radikalizmusukat. A régió politikai
folyamatai stagnáltak. Aztán 1979-ben az iráni forradalom olyasmit ért
el, amire senki nem számított, méghozzá figyelemreméltóan csekély
erőszak alkalmazásával: megdöntötték a modern, világi, USA-barát
kormányt, hogy egy síita pap, egy nyomasztó, fekete köpenyes,
középkori alak kezébe adják a hatalmat, aki függetlenséget és
szabadságot ígért a népének egy iszlám köztársaság égisze alatt.
Meghatározó pillanat volt ez a Közel-Kelet életében. Ahol a világi
vezetők, a balosoktól a nacionalista demokratákig mindenki elbukott,
ott egy pap sikert aratott. Ráadásul egy nőkkel teli tömeg emelte őt
hatalomra; fedetlen fejű, szoknyát hordó és a kendőt viselő, konzervatív
asszonyok egyesültek annak érdekében, hogy Irán függetlenedjen az
Egyesült Államoktól. Az iráni forradalom hatására a politika egy újfajta
hulláma söpört végig a térségen; a katonai csoportok, a politikai
ellenzék és az újonnan felbukkanó nézetek mind jóval vallásosabb és
radikálisabb töltetet kaptak, és ez az eltolódás egyben azt is jelentette,
hogy a férfiak váltak meghatározóvá.
Az 1980-as években, a hidegháború kellős közepén az Egyesült
Államok a szovjetek ellen harcoló muzulmánokat támogatta
Afganisztánban. A világ minden részéről érkeztek férfiak, a nőket
azonban nem vonták be a dzsihádba. A nők gyakorta elkísérték harcoló
férjeiket a csatatérre, de csak a feleség hagyományos szerepkörét
ölthették magukra. Így volt ez Oszáma bin Láden szervezete, az al-
Káida esetében is, melynek tevékenysége a szeptember 11-i
támadásban csúcsosodott ki. A nemek szerepét illetően az al-Káida
szigorúan ortodox maradt, és nem foglalkozott a nők
szerepvállalásával. Bin Láden helyettese, Ajmán al-Zavahiri még 2008-
ban is úgy nyilatkozott, hogy „nincsenek nők az al-Káidában”. A nők
egyszerűen csak a mudzsáhidok feleségei, „akik hősies munkát
végeznek az otthon karbantartásával”. Az al-Káida nem ígért
asszonyokat a harcosainak, és nem toborzott egyedülálló nőket. Irak
2003-as amerikai megszállásakor az egész régióból érkeztek arabok,
hogy felvegyék a harcot a támadókkal, olyan erőszakhullámot indítva
el, amely évekig izzásban tartotta az országot. És itt, a felszabadított
Irak romjai közt új fejezet nyílt a harcoló nők életében.
Az iraki nők egyszerre szenvedtek az amerikai ütlegektől Abu
Graib celláiban és a kegyetlen iraki büntetőjogi rendszertől;
megtépázott becsületük harsány kiáltásként szállt az al-Káida iraki
tagszervezete (az Iszlám Állam elődje Irakban) felé, és fiatal nők
kezdtek öngyilkos merényletekre jelentkezni a szunnita felkelés során.
Ez a sötét közjáték főként Irakra korlátozódott, az amerikai invázió
utóhatásaként, ám lefektette az alapjait mindannak, ami ezután
következett. Mivel az Irakba utazó harcosok többsége a korábbi
dzsihádista erőszakhullámok veteránja volt, a politikai döntéshozók és
biztonsági elemzők könnyedén jutottak ugyanarra a következtetésre: a
közel-keleti terrorizmusnak maga az iszlám a mozgatórugója. A
nyugati megfigyelők szemében ekkorra már egyértelművé váltak a
folyamatok: a felkelés vallási jellegű, a rebellis vezetés, a harc és
toborzás mind férfimunka.
Bármelyik témába vágó könyvet elővehetjük, egyetlen női nevet
sem találunk a névmutatóban. Az erőszak és a lázadás a férfiak kenyere
volt, a nők pedig szépen beleolvadtak az események hátterébe, akiket
passzív közreműködőként vagy olykor áldozatként könyveltek el. Nem
ők szónokoltak a pulpituson, a nyugati vagy az arab diktátorokon
köszörülve a nyelvüket. Nem vettek magnószalagra /atvákat s
csempészték ki azokat a világ minden tájára. Nem hordtak fegyvert
vagy ültek törökülésben turbánnal a fejükön a porban a nyugati
újságírókkal szemben. De a nők mindig ott voltak a háttérben:
feleségként és logisztikusként, tanítóként és lelkesítőként, anyaként,
akik a fiatal nemzedék fülébe suttogják az értékrenddel, politikával és
világnézettel kapcsolatos eszméket. A szerepük csupán közvetett. A
külső szemlélők számára, akik kizárólag az előtérben tevékenykedő
fegyveresekre összpontosítanak, ezek a nők szinte láthatatlanok.
A 2010-es évek mindent megváltoztattak. A 2011-es észak-afrikai és
közel-keleti zavargások jelentős változásokat vetítettek előre. A nők
adtak lendületet az arab tavasznak, a tüntetések élére állva a kairói
Tahrír téren, Bahreinben és Jemenben, Líbiában és Tunéziában, arra
buzdítva a férfiakat, hogy szálljanak szembe a biztonsági erőkkel,
politikai szabadságot, méltóságot és esélyegyenlőséget követelve. A
Núrhoz hasonló, fiatal nők, akik nem találták a helyüket a régi tunéziai
rendszerben, alkották a mozgalom gerincét, amely mindenekelőtt
egyszerűen csak azt akarta elérni, hogy az iskolában, a politikában és a
lehetőségek terén is érvényesíteni lehessen a mindenkit megillető
jogokat.
Az arab zsarnokok felléptek a lázongok ellen, és az arab tavasz
zűrzavaros éveiben nem várt szövetségesekre leltek. A Nyugat vegyes
érzésekkel fogadta a változást, pedig évek óta azt hangoztatta, hogy az
önkényuralmi rendszer hátráltatja az arab világ fejlődését, elmélyítve a
női egyenlőtlenséget és elősegítve a radikalizációt. Miközben az
imbolygó egyiptomi forradalom próbálta megtalálni az egyensúlyát az
iszlamista vezetés, a demokratikusan megválasztott politikusok
irányítása alatt, Barack Obama az ország tábornokaiba vetette a
bizalmát, akik alig várták, hogy megszilárdíthassák a hatalmukat.
Amerika elsődleges célja, ahogy ő fogalmazott, a stabilitás. Mindössze
két év leforgása alatt az arab forradalmak sorra elbuktak,
polgárháborúkká alakultak vagy tábornokok és autokraták áldozataivá
váltak, akik észrevették, hogy az Egyesült Államoknak más, fontosabb
ügyei akadtak.
Az Iszlám Állam eme reményteljes, ám zűrzavaros történelmi
időszak keltette instabilitásból jött létre. Kifinomult volt és szervezett,
és készen állt, hogy hasznot húzzon a bukott forradalmak által tálcán
kínált rendezetlen állapotokból. És jó érzékkel felismerte a nők
növekvő politikai erejét, bár az erősen patriarchális családmodellt és
politikai berendezkedést támogatta, ami alapvetően megfosztotta a
nőket az önállóságuktól.
Az Iszlám Állam a Szíriát és Irakot ért újkori sérelmek és csapások
nyomán keletkezett, csakhogy már a kezdetektől fogva egy másfajta,
jóval fennköltebb történetet mesélt önnön születéséről. A szunniták
kezébe adta a vezetői pálcát, előrevetítve egy végső, apokaliptikus csata
eljövetelét az iszlám erők és a Nyugat között. Egy iszlám haza
megteremtését ígérte, egy birodalomét, ahol a muzulmánok szabadon és
igazságosan élhetnek a mennyek királyságában. Tízezerszám csábította
a területére a muzulmánokat, az arab tavasz követeléseit visszhangozva,
a megvilágosult uralom, az esély és a méltóság ígéretét hangoztatva.
Amíg 2011-ben a fiatal nők szabadságra irányuló törekvései
majdnem célt értek, mielőtt a puccsok és vérfürdők könnygázfelhői szét
nem rombolták az álmaikat, addig 2013-ban, amikor az Iszlám Állam
vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi kinyilvánította a saját kalifátusát, a jövő
ugyanazt tartogatta a nők számára, ami néhány évtizeddel korábban oly
nagyon elborzasztotta Simone de Beauvoirt: megszokáson alapuló,
rutinszerű életet. Az általános nyugati vélekedés szerint a világi arab
tábornokok és uralkodók „jobbak” a nők számára, mint az iszlamista
politikusok, de az ilyen vezetők irányítása alatt a nők élete
kötöttségekkel járt: egy olyan patriarchális társadalomban kellett
boldogulniuk, amelyik ferde szemmel nézett a tanult és dolgozó nőkre.
Le kellett küzdeniük a tanulást és a munkavállalást gátló akadályokat az
olyan, Tunéziára is jellemző társadalmakban, amely nem engedte, hogy
a vallásos nők közösségi életet éljenek - és mindeközben nem
szerveződhettek olyan erővé, amely a politika révén szegülhetne
szembe ezekkel a normákkal, hisz a világi vezetés nem engedte a
politizálást.
Ezeket a nők számára állítólag jobb diktátorokat senki nem
akadályozta meg abban, hogy börtönbe vessék vagy szexuális erőszakot
kövessenek el azokon a nőkön csoportos nemi erőszak, a szüzesség
ellenőrzése akik ellenszegültek nekik. Itt nem volt helye olyan nőknek,
akik többet akartak: több méltóságot, nagyobb közösségi és polgári
befolyást, nagyobb vallásszabadságot.
Az Iszlám Állam ebben az elkeseredett és nyugtalan légkörben
kezdte felfedni a célját. Nem volt se önkényuralmi rendszer, se hamis
liberális demokrácia, se hagyományos nemzetállam. Nem követte a
neoliberális kapitalizmus irányelveit.
2013-ban ezrével érkeztek a nők az ígéret földjére a világ minden
tájáról. Észak-Afrikából és a Közel-Kelet többi részéből, Európából,
Oroszországból, Közép-Ázsiából, az Egyesült Államokból és
Ausztráliából, Kínából és Kelet-Ázsiából. A kalifátusba utazó
európaiak 17 százaléka nő volt. Voltak köztük medikák, diplomaták
tanult lányai, kitűnő tanulmányi eredménnyel rendelkező diáklányok,
de alacsony sorban tengődő nők és elkeseredett feleségek is. Ellepték és
benépesítették a városokat az új szervezet irányítása alatt, elfoglalva a
konfliktus elől menekülő szíriai és iraki lakosok üresen tátongó
otthonait. Átmeneti kórházakat és iskolákat hoztak létre az iszlám haza
számára, melyről azt hitték, ők az építői.
Ezek a nők egy olyan politikai irány követésével akarták kivívni a
méltóságukat és a szabadságukat, amely mindkettőt a sárba tiporta.
Nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megérteni és együtt érezni azokkal
a nőkkel, akiknek a fegyveres küzdelemről alkotott képük ennyire eltér
a néhány évtizeddel korábbi szabadságharcosokétól. Egy apokaliptikus
ideológiát tettek magukévá: támogatták a kávéházak és imahelyek
elleni támadásokat, és úgy tűnt, elfogadják az alárendeltségüket,
méghozzá egy olyan rideg szeparációs viselkedésen keresztül, mellyel
végül lemondtak az igazságosság eszméjéről.
A külvilág számára a történet vége talán előre meg volt írva, ám az
Iszlám Állam leendő női polgárai nagy reményeket tápláltak, amelyek
azonban a szemük előtt hullottak darabokra, méghozzá villámgyorsan.
Kiderült, hogy a katonák sem jobbak a zsarnokoknál, akik ellen
állítólag harcoltak; ők is csak díszes lobogóként használták a vallást, a
hatalom, a haszon és a föld megszállottjaivá váltak, akik nem ismerik,
vagy nem veszik tudomásul az iszlám igazság alapvető tanait. A
keresztre feszítés és a lefejezés tömegeket vonzott. A férjeik, akik
otthon tisztességes férfiak voltak, szexrabszolgákat hajkurásztak a
telefonos applikációkon keresztül.
Hogy mennyire sajnálatra méltók ezek az asszonyok? Nehéz
megmondani. Az Iszlám Állam szabályainak megtagadásával és a
szökéssel a kivégzést kockáztatták. Ha mégis megszöktek, az szintén az
életükbe kerülhetett, vagy örökre megbélyegezték őket, amiért önként
csatlakoztak, vagy hittek a kalifátusban. Néhányan azzal érveltek, hogy
a férjük erőszakos viselkedése nem egyedülálló, hogy azok, akik ellen
harcolnak, ugyanolyanok vagy még kegyetlenebbek: Aszad serege, az
iráni irányítás alatt álló síita katonaság, az orosz légierő, az al-Káidához
köthető lázadó csoportok, az Egyesült Államok által támogatott
kurdpárti autonóm erők. Sok nő csapdába esett egy olyan helyen, ahol
nincsenek törvények, ahol különböző nemzetek harci gépei verik fel
őket álmukból. Ha a férjük meghalt, valamelyik parancsnok rögvest
kopogott az ajtójukon, hozzákényszerítve egy új férjhez, majd egy
másikhoz, és így tovább. Az örök özvegyeket.
Noha Szíriában és Irakban harctéri vereséget szenvedett, az Iszlám
Állam még mindig jelen van: a hívei 250 embert gyilkoltak meg 2019.
húsvétvasárnap Srí Lankán egy összehangolt bombatámadásban, és a
vezetőjük, Abu Bakr al-Bagdadi feltűnt egy videóban szintén
áprilisban, azt hangoztatva, hogy a szervezete által elképzelt jövőkép
tovább ragyog, és megígérte, hogy folytatja a véres harcot a világban
élő nem muzulmán hitetlenekkel szemben. A szervezethez köthető
csoportok heves helyi támadásokat hajtanak végre a világ különböző
pontjain, melyeket a csoportok a „saját területüknek” tartanak. A rájuk
jellemző szektariánus gyűlölet egy egész generációt megfertőzött az
arab világban.
A politikai törésvonalakat, melyek mentén mindez kialakulhatott,
nem igazították ki, márpedig a történelem megmutatta, hacsak nem
történik valódi változás, akkor újabb és újabb lázadások kaphatnak
lángra a régiek hamvaiból.
Ha változtatni akarunk, akkor szembe kell néznünk a szervezet
szégyenteljes és provokatív örökségével, és meg kell értenünk, hogyan
tudtak több ezer nőt meggyőzni arról, hogy biztonságra lelnek, és
jogaik lesznek, ha csatlakoznak hozzájuk.
Ez a könyv tizenhárom nő fiatalok és idősebbek, tanultak és
kevésbé tanultak útját követi nyomon, akik mind az Iszlám Államban
vagy annak támogatásával képzelték el az életüket. Ez se nem nyugati,
se nem közel-keleti történet; átível az Egyesült Királyságon,
Németországon, Tunézián, Szírián, Törökországon, Líbián és Irakon.
Bemutatja, hogy az egymástól eltérő nőket hogyan szervezték be,
győzték meg vagy kényszerítették rá arra, hogy csatlakozzanak a
militáns erőkhöz, a folyamatot, amely behálózta a szerelmeiket és
rokonaikat, a tanáraikat és szomszédjaikat.
Az Iszlám Állam női áldozatai, különösképpen a rabszolgaként
fogva tartott jazidi nők, óriási figyelmet követeltek maguknak. Senki
nem tagadhatja a borzalmat, amin átmentek, és a szenvedésük
jelentőségét. Csakhogy útközben talán túlságosan is lefoglalt bennünket
a megbotránkozás, hogy alaposabban megvizsgáljuk a körülményeket,
melyek ebbe a helyzetbe sodorták ezeket a nőket. Ha meg akarjuk
érteni ezeket, akkor nagyobb alapossággal és együttérzéssel kell
tanulmányoznunk a szervezethez csatlakozó nőket.
Miközben e sorokat írom, több ezer nő és gyermek tartózkodik
különböző táborokban és internáló központokban a Közel-Keleten
halálbüntetésre várva, a hontalanság állapotába fagyva, vagy
beletörődve az örökké tartó rabságba. A mocskos táborokban tízesével
halnak a gyermekek a különböző betegségektől vagy a hideg okán.
Nem fontosak senkinek, ők csupán emberi maradványai egy
konfliktusnak, amelyet mindenki el akar felejteni. A róluk való
lemondás rövid távon politikailag talán célravezető lehet. Csakhogy
hosszú távon ugyanaz a harag lobbanhat lángra, ugyanazt a reakciót
váltva ki, ami a jelen szervezet kialakulásához vezetett. Az Iszlám
Államhoz csatlakozó nők közül nem mindenki akart kárt okozni,
rabszolgasorba vetni vagy elnyomni másokat. Sokan azt hitték,
önmagukat és másokat mentik meg a leírhatatlan borzalmaktól, a
borzalmaktól, melyekről nem hitték, hogy ott vár majd rájuk a
kalifátusban
 ELSŐ RÉSZ

NEHÉZ ÖRÖKSÉG

Ifi speak wildly in my poems I speak against the police

And if I manage to create a poem it’s against the police
I haven’t written a single word, a verse, a stanza that
isn’t against the police
All my prose is against the police
- részlet Miguel James Against the Police című verséből

[Ben Ali elnök] elképesztő munkát végzett Tunéziában,

amiért otthon ugyanolyan tiszteletnek örvend, mint itt az
arab világban.
– Earl Hilliard kongresszusi képviselő a harmadik
tunéziai látogatása alkalmával, 1999
NÚR

2007 tavasza, Le Kram, Tunisz

A nikáb incidenst követően Núrt tíz napra felfüggesztették, amíg a

tanári kar és az igazgatónő kitalálták, hogyan is reagáljanak egy, a
vallással kacérkodó, tizenhárom éves diák viselkedésére. Nem
beszélgettek el vele, hogy magyarázatot adjon a nikáb iskolán belüli
viselésére, vagy hogy kifaggassák, otthon minden rendben van-e. Ő
csak erkölcsösen akart viselkedni, kötelességtudóan az istenével
szemben, hogy biztosíthassa a helyét a mennyben; serdülő lány volt, s
mint ilyen, szabadon lázadhatott, az identitását keresve. Azt már senki
nem kérdezte meg tőle, miért gondolja, hogy arca eltakarása vallási
kötelessége. Ha kapott volna esélyt rá, talán említést tesz a sejk
YouTube-videójáról, és akkor felvilágosíthatták volna, hogy számos
jóval erősebb és magvasabb ellenérv létezik. Ehelyett beidézték őt és a
szüleit az iskolába, ahol egy visszataszító küllemű rendőrtiszt előtt alá
kellett írnia egy fogadalmat, mely szerint soha többé nem takarja el az
arcát.
A Franciaországtól való 1956-os függetlenedéstől a 2011-es
forradalomig világi országnak tartották Tunéziát, ám az állam viszonya
a valláshoz inkább tekintélyelvű volt, semmint világi. Az állam
megszabta az iszlám gyakorlásának módját, egészen a legapróbb
hétköznapi részletekig - előírták, hogy a nők mit viselhetnek, és a
férfiak mikor mehetnek el a mecsetbe - és tették ezt a totalitárius
rendőrállam precizitásával. Habib Burgiba, a független Tunézia elnöke
a francia modell, a laicitás - szekularizáció a közügyekben, a szekuláris
állam létrehozásának céljával - elkötelezett híve volt, és amikor átvette
a hivatalát, állami felügyelet alá vonta az iszlám oktatást, felrúgva ezzel
egy több évszázados hagyományt.
Tunézia gazdag iszlám örökséggel bíró ország volt, egészen a
hetedik század végétől kezdve, amikor az arabok megszerezték Észak-
Afrikát a Bizánci Birodalomtól. Bár az iszlám világ határa
folyamatosan változott, időnként egészen Spanyolországig és Szicíliáig
nyúlva, mindig is Tunisz környéke számított az egymást követő
muzulmán birodalmak szívének. Al-Zajtuna, Tunézia történelmi vallási
oktatási központja i. sz. 737 óta működött, ám amikor Burgiba átvette a
hatalmat, bezáratta. Megszüntette a vallási bíróságokat, az imámokból
közhivatalnokok lettek, és megkurtított vallási könyveket használtak az
iskolában. Véget vetett a ramadán alatti böjtnek, mondván, Tunézia
csak akkor fejlődhet, ha elfelejti ezeket a régi, dogmatikus szokásokat;
narancslét ivott a televízióban a szent hónapban, hogy nyomatékot
adjon a szavainak. A Közel-Kelet többi huszadik századi
nemzetújítójához hasonlóan ő is úgy vélte, hogy fegyelemre és
növekedésre van szükség ahhoz, hogy felzárkózhassanak a Nyugathoz,
és az iszlám gátat szab ennek.
Zín el-Ábidín Ben Ali, aki 1987-ben vette át a hatalmat Burgibától,
a pozíciója megszilárdítására használta a vallást. Megengedte a
rádióknak, hogy sugározzák az imára hívást, elment a mekkai
zarándoklatra és támogatta a szúfi fesztiválokat, egy „mérsékelt”
tunéziai iszlámot tolva előtérbe, amely teljes mértékben alávetette
magát az államnak.
1989-ben megengedte az Ennahda Mozgalomnak, hogy induljanak
a választáson, ám amikor jól szerepeltek, megkínozta és bebörtönözte
őket. Mecseteket záratott be, és korlátozta a hidzsáb viselését. A
mecsetek az imaidőt leszámítva zárva tartottak, és a rendőrség hajnali
őrjáratot tartott, hogy figyeljék, ki kelt fel a hajnali imára.
Az államnak mindezek ellenére nem sikerült sem állambarát
szúfitákká, sem világpolgárokká változtatni a tunéziai embereket; a
többség konzervatív muzulmán maradt. Ebben a fojtogató, elnyomó
rendszerben a nyílt vallásgyakorlás az államellenesség egyik legfőbb
kifejezőeszköze lett. A Núrhoz hasonló, fiatal nők, akik érdeklődést
mutattak a vallás iránt, gyakorta nézték a műholdas csatornákon az
Öböl menti országok sejkjeit, akik a Tunéziában évszázadok óta
megszokott „Zajtuna-iskolánál” jóval merevebb és puritánabb módon
közelítették meg az iszlámot.
Tunéziában több nemzedéknyi fiatal nőtt fel muzulmánként úgy,
hogy a politikai nézetek határozták meg a vallási identitásukat. Sokak
számára a vallásosság lett a nyelv, melyen felszólalhattak a
mindennapjaikba betolakodó állam ellen, szabadságot követelve.
Amikor egy héttel később újrakezdődött az iskola, Núr pizsamában
jelent meg a reggelinél. Az anyja közölte vele, hogy még túl fiatal
ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzon, úgyhogy menjen és öltözzön fel
rendesen. Núr engedelmeskedett, csakhogy ez a kis közjáték tovább
növelte az elszántságát. Ahelyett, hogy a pékség mögött öltözött volna
át titokban, ezúttal már otthon felvette a nikábot, és abban sétált végig
az utcán, hogy majd csak az iskola előtt vegye le. Az osztályteremben
kísértetnek érezte magát, akivel nem beszélnek, akire rá se néznek.
Neked is hordanod kellene szólt oda az anyjának rosszallóan. Az
asszony, négy másik gyermek anyja, nem tudta, mit feleljen ennek az
akaratos tinédzsernek. Núr gyakran kioktatta az anyját, mondván,
komolyabban kellene vennie az iszlám vallást. Núr számára úgy tűnt,
az anyjának nincs egy jól átgondolt érvrendszere arra vonatkozóan,
hogy miért nem fedi el a haját, egyszerűen csak nem akar kellemetlen
helyzetbe kerülni az utcán, és nem akar rendőrségre járni miatta. Ezek
gyenge érvek voltak Núr szemében; nem is tekintette igazán
álláspontnak, inkább csak afféle önvédelmi ösztönnek.
Burgiba elnök „szánalmas rongydarabnak” nevezte az arcfátylat, és
1981-ben kitiltotta az iskolákból és a közhivatalokból. Még egy
szemcsés felvétel is készült róla, ahogy a böjt megtörésének ünnepekor,
ami a ramadán végét jelzi, letépi a fehér sálat egy középkorú nő fejéről
a nyílt utcán. A nő meglepődik és zavarba jön, és látszódik, ahogy
utánakap, hogy visszategye a fejére, ám az elnök nem hagyja, majd,
mintha csak egy engedetlen gyerekkel volna dolga, elnézően
megpaskolja a nő arcát. 1981-től kezdve a nőknek fedetlen fővel kellett
járniuk a közterületen, az iskolákban, egyetemeken,
bankintézményekben és kormányzati épületekben.
A térség többi újítójához, a török Kemal Atatürkhöz és az iráni
Reza Sah Pahlavihoz hasonlóan Burgiba sem azt hirdette, hogy a nők
fordítsanak hátat az iszlámnak, csak kimondatlanul azt várta tőlük,
hogy viselkedjenek világian: vegyes társaságban fedetlen fővel járjanak,
és öltözködjenek a modern, nyugati divat szerint. Ezzel egyidőben
szavazati, valamint házasságra és gyermekfelügyeletre való jogot adott
a nőknek, amitől a tunéziai nők gyorsan az egész arab világ
legtanultabb, legműveltebb és legszabadabb asszonyaivá váltak. A
NŐK FELSZABADÍTÓJA, hirdeti a felirat Burgiba mauzóleumán, de
hogy ez az összes nőre vonatkozik-e, vagy csak egyesekre, azt majd a
következő generációk döntik el.
Nemzedékének sok képviselőjéhez hasonlóan Núr anyja is beállt a
sorba, hisz Tunéziában több volt az ember, mint a munka, neki pedig el
kellett tartania a családját. Mindenki látta, mi történik az ellenálló
családokkal, a makacs nőkkel, akik elfedik a hajukat, és aktívan
gyakorolják vallást. Ők idegroncsokként, szegénységben éltek, ki-be
járva a rendőrségre, miközben az apáik, a férjeik és a fiaik börtönben
vagy száműzetésben sínylődtek. Núr anyja gyakorta mesélt megtörtént
eseteket, remélve, hogy észhez térítheti a lányát: az asszony történetét,
aki egy iszlamistához ment nőül, csakhogy az esküvőt lerohanták a
rendőrök, és mindenkiről letépték a fejkendőt; vagy az éjszakai
rajtaütések történeteit, amikor berontottak az állítólagosan „vallási”
tevékenységet folytatók otthonaiba.
Mesélt a három háztömbbel arrébb élő nőről, akit egy éjszakai
rajtaütés örve alatt erőszakoltak meg a rendőrök, és aki ettől egy évre
elnémult.
- Egy teljes évig egy árva szót sem szólt. Mindennap megkérdeztük:
„Mondott valamit?” És mindig azt felelték: „Nem, még nem.”
Núr tudta, hogy az anyja félelmet akar kelteni benne ezekkel a
történetekkel, de ő hajthatatlan maradt. „Ha olyan könnyű volna, nem
tekinthetnénk próbának, nem igaz? Akiket Allah a legjobban szeret,
azokat állítja a legnagyobb próba elé.” A Korán szerint ez így igaz,
csakhogy e sorból közkedvelt mém lett a tinédzser muzulmán lányok
körében.
Néhány hónapos szellemlétet követően Núr közölte a szüleivel,
hogy elég volt.
Legalább a bizonyítványt szerezd meg! könyörgött az anyja, de
Núr úgy látta, hogy semmit sem tanulhat, ha a tanárok ennyire semmibe
veszik. Amúgy sem maradt meg a fejében semmi. Sem az atomok
szerkezete, sem a derékszögű háromszög átfogójának kiszámításához
szükséges képlet. Ugyan mi értelme?
2009-ben otthagyta az iskolát, és helyette otthon segített reggelente
a takarításban és a főzésben. Délutánonként a Koránt olvasta. A közeli
mecsetben volt egy imaszoba, ahol a lányok összegyűlhettek és a
vallásról beszélgethettek. Núr itt barátkozott össze az imám feleségével.
Elbűvölte az asszony könnyed kacaja és őszinte beszéde. Szerette a
rövid kis leckéket, melyek rávilágítottak a vallás különböző
aspektusaira, hogy miként lehet ráhangolni az elmét az imára és a
jótékonyság fontosságára, ami nemesíti az embert. Az imám felesége
mesélt Núrnak a prófétákról, Mózesről és Jézusról, de legfőképpen
Mohamed prófétáról. „Óvakodjatok a Tűztől, adjatok, akár csak egy fél
datolyát is, és aki azt sem talál, akkor akár egy jó szót.”, mondta a
Próféta. Núr talált napi fél datolyát, és az érzés, hogy segíthet másokon,
miközben ő maga is szűkölködik, lelkesedéssel töltötte el. Mégsem
annyira tehetetlen, mint hitte. Amikor az imám felesége más nőket is
áthívott beszélgetni, Núr mindig túl szégyenlős volt a beszédhez. De
éberen figyelt, és magába szívott mindent.
ASZMA
2009 nyara, Rákká, Szíria
Ez is egy olyan tökéletes, sziporkázó nap volt, amikor heráti üveg
türkizét idézőn, kéken ragyog az égbolt, és az omlós baklava íze pedig
mennyei. Aszma már-már úgy gondolta, akár boldog is lehetne ebben a
vidéki kisvárosban, ha Hisám ott volna mellette, és így telne minden
napjuk.
Egy reggeli kávéval indítottak a Negative Caféban. Hisám több hét
elteltével végre elhozta Aszmát, miután a lány szóvá tette, hogy
Rakkában egyetlen modern kávézó sincsen. Elfogadható hely volt
fehér borszékek és fekete-fehér képek a falakon, mintha az lett volna a
feladat, hogy idézzék meg az ötvenes évek Párizsát és Aszma kedvesen
mosolygott, kimutatva, mennyire értékeli a gesztust. Magán érezte a
többi nő tekintetét, amikor kisétáltak. A kedvére való lett volna, ha a
többiek divatosabban öltözködnek; az elterelte volna a figyelmét, lett
volna min gondolkodnia. Aszma nem lelte örömét abban, hogy ő a
legjobban öltözött nő a helyiségben, mert ez azt jelentette, hogy rossz
helyen jár.
Kaszr al-Banat, a Hölgyek Kastélyának romjai közt sétáltak. Hárún
ar-Rasíd abbászida kalifa építtette még a tizenkettedik században,
amikor Bagdadból Rakkába költöztette a fővárost. A lépcsőn cigiztek, a
legyeket hessegetve az óriási nappali forróságban. Hisám felvetette,
hogy ússzanak egyet a régi hídnál, ami valójában azt jelentette, hogy ő
úszhatna egyet, hisz Aszma nyilván nem megy be ruhástól az
Eufráteszbe.
Aszma próbált lelkesedni Rákká, az új otthona iránt, hisz szerette
Hisámot, és kívánta is őt. Hisám vékony testalkatú volt, feketén
göndörödő fürtökkel és mézszínű szempárral. Ahogy az orra
kunkorodott, az kifejezetten vonzóvá tette őt. Rakkai mércével mérve a
szülei módosnak számítottak, róla pedig lerítt, hogy mindig is
kivételezett helyzetben volt: bolondos, aki könnyen elunja magát,
valahol a jól nevelt és a fura szerzet között. Ami azonban Rakkát illeti,
azt Aszma unalmasnak találta. Damaszkuszban nevelkedett, és csak a
tízes évei vége felé költözött a városba (már ha ez városnak minősült
egyáltalán), amikor a szülei úgy döntöttek, ideje visszatérni anyja
szülőhelyére. Hiányzott neki a főváros nyüzsgése és pompája: a
medencés bulik, az ötcsillagos szállodák, a világ különböző pontjairól
érkező turisták és diákok, a modern éttermek, a város kozmopolita
jellege. Damaszkuszon érezni lehetett, hogy összeköttetésben áll a
huszonegyedik század verőerével, míg Rákká az volt, ami: egy
kényelmes folyóparti városka, ahol mindenféle vallások keverednek.
Aszma marketinget tanult a haszakai egyetemen, amely negyvenöt
percnyi buszútra volt Rakkától, északkeleti irányban. Minden
szabadidejében olvasott vagy online böngészgetett, nézelődött és tanult.
A kinti világ részévé akart válni. Tudni akarta, hogy mit olvasnak,
esznek, hallgatnak és gondolnak a nyugati világban. Úgy gondolta,
hogy a marketing majd kivezetheti őt onnan, messze Rakkától és
messze Szíriától, ki a tágas nagyvilágba. Külföldiekkel szeretett volna
érintkezni, a turizmusban dolgozni, talán turisztikai marketinggel
foglalkozni, bármi olyasmivel, ami globális. A polcai roskadoztak a
könyvektől: Dan Brown, Victor Hugó, Hemingway és az egyiptomi író-
filozófus Taha Huszajn. Fenn volt a Facebookon és az Instagramon,
Coldplayt hallgatott, és a világ más tájain élő nőkhöz hasonlóan ő is
úgy érezte, hogy van valami kimondhatatlanul ellenszenves Angelina
Jolie-ban. Angolul olvasott, amennyire a tudásából telt, és bizonyos
szavaknak szándékosan az angol megfelelőjét használta: relax, money,
power. Úgy érezte, a helyzet ezt követeli, mert angolul egyszerűen
jobban hangzik. Modern, ambiciózus nőnek tartotta magát, ezért ütötte
szíven annyira, amikor Hisám megkérte a hidzsáb viselésére.
Az egyik este történt, miután burgert vacsoráztak, és a kocsiban
üldögéltek egy zsákutca végében, egy villákkal teli, előkelő környéken,
ahová Aszma szeretett belesegetni. Hisám összefűzte az ujjait
Aszmáéval, majd beszélni kezdett.
- A férfi mást vár a feleségétől, mint a barátnőjétől. A szépséged
miért lenne elérhető mindenki más számára is? - Hosszan taglalta,
Aszma mennyire értékes a számára, hogy birtokolni akarja lénye egy
részét, ami senki másé nem lehet.
Ez volt az első alkalom, amikor Hisám ezt mondta, és Aszma nem
akart hinni a fülének. Sok időt töltöttek együtt a tengerparton, ahol
sárga bikini volt rajta, rövid szoknyával és trikóval, és minden olyan
laza volt. A fivérei nem foglalkoztak vele, az apja nem foglalkozott
vele, és azt hitte, a barátja sem foglalkozik vele.
Kizárólagos bejárásod van egy különleges helyre. A szívembe
felelte Aszma. Hisám azt mondta erre, ő valami érzékelhetőt akar
kisajátítani magának.
Talán Aszma hűségében kételkedett? Vagy a szülei erőltették?
Ha hozzám akarsz jönni feleségül, el kell takarnod magad közölte
a fiatalember nemes egyszerűséggel.
 Hisám, a hűség idebent lakozik mondta Aszma, megkocogtatva a
mellkasát a szíve felett. Nem pedig itt folytatta, beletúrva a hajába,
végighúzva a kezét a teste mentén. Hidzsáb nélkül szerettél belém.
Akkor most miért mondod, hogy viselnem kell?
Hisám vállat vont.
Nem tudok változtatni a lényem azon részén, amelyik ezt akarja.
így van, és kész.
LINA
2000 nyara, Weinheim, Németország
„És aztán? Német vagy francia, barát vagy ellenség, ő először is férfi,
én pedig nő vagyok. Kedves hozzám, gyengéd, dédelget... Nekem
pedig ennyi elég. Nem kívánok más egyebet. Épp eléggé bonyolítják az
életünket ezekkel a harcokkal és az összes félelemmel. Férfi és nő
között ez az egész mind nem számít. Lehetne éppen angol vagy akár
néger, ha gusztusom lenne hozzá, meg is szerezném magamnak, ha
megtehetem.” Iréné Némirovsky: Francia szvit, 1942
Lina időnként olyan keservesen zokogott, hogy a könnyei
belepotyogtak a szőlőlevelekbe tömködött rizsbe. Nem is értette, hogy
nem lett sós vagy épp keserű tőle az étel, és a vendégek hogy nem
lettek rosszul az őt emésztő bánattól. Weinheimben, a Heidelberg
mellett fekvő kisvárosban mindig is nehéz volt az élet, ám amikor a
házasság útján szerzett libanoni rokonok is átköltöztek Bejrútból, a
jelenlétük annyira elviselhetetlenné vált számára, hogy visszasírta a
régi időket. Korábban legalább nem volt ennyire végtelenül kimerült.
Lina három gyermeket nevelt, és hozzáment egy férfihoz, akit
gyűlölt: apró szeme, állatias orra és püffedt arca volt. Barátnőt tartott,
és gyakran járt el diszkókba szórakozni. Nem imádkozott, nem olvasta
a Koránt, és nem ismerte el Isten létezését. A hosszú német telek, az
alacsonyan lógó, palaszürke égbolt évszaka, amely olykor
szeptembertől egészen júniusig tartott, elmélyítette Lina depresszióját.
Az 1990-es évek elején települtek át Bejrútból Weinheimbe. Az
érkezésüket követő első évben hosszú sétákat tett a városban és a
környéken, hogy megismerkedjen a kacskaringós utcákkal és a régi,
nyeregtetős házakkal, és ekkor fedezte fel a régi kastélykertbe ültetett
libanoni cédrust. A törzse legalább két méter széles lehetett, melyből
vastag ágak eredtek, és erős gyökerek, melyekről úgy képzelte, hogy jó
mélyre nyúlnak a földbe. Lina elragadtatással nézte, elfogadva, hogy az
ő áttelepülése korántsem volt ennyire sikeres.
Lina rokonai a libanoni vállalkozói szellemtől hajtva néhány évvel
később utánuk mentek Weinheimbe. Biztosak voltak abban, hogy játszi
könnyedséggel felmérik a helyi üzleti helyzetet, és ami hiányzik, azt
nagy szakértelemmel pótolják. Nem volt libanoni étterem a környéken,
így kézenfekvőnek tűnt nyitni egy vendéglátóipari egységet. Lina apósa
készítette a saurmát - ez a férfiak feladata -, de minden mást az anyósa
főzött. Az ő segítségével. Gyakran már hajnal előtt felkelt, hogy
elvégezze a rá kirótt feladatokat: megtömte a szőlőleveleket,
elkészítette a padlizsánkrémet és megsütötte a kakukkfüves süteményt.
Olyan sokszor készítette el őket, hogy mindet megutálta. Izzadság ízük
lett a sok munkától.
Lina férje az étteremben dolgozott, és rendszerint magával vitte a
Lina által előkészített ételeket, amikor reggel elment. De Lina teendői
ezzel nem értek véget, az anyósa elvárta tőle, hogy segítsen elvégezni a
házimunkát és a takarítást az ő lakásában. A régi bejrúti otthonukban a
rokonok megengedhették maguknak a bejárónőt: már egy szendvics
áráért is felbérelhettek egy helyi, libanoni vagy dél-ázsiai nőt, hogy
elvégezze a takarítást. A bejrúti középosztály tele volt olyan nőkkel,
akik hosszú évtizedeken át nem nyúltak vécékeféhez.
Weinheimben azonban nem akadt efféle olcsó munkaerő. Illetve
akadt, de azt Linának hívták. Egyes napokon, amikor elmaradt a saját
házimunkájával, vagy már időszerű volt főzni valamit, vagy sajgott a
keze és a válla a kimerültségtől, vagy egyszerűen csak meg akart nézni
valamit a tévében, és nem ment át azonnal, menetrendszerűen érkezett
az ebéd utáni telefonhívás.
Shou, Lina? csendült fel anyósa szigorú, de dallamos hangja. Hol
voltál ma?
Lina tudta magáról, hogy visszafogott modorú; opálos tekintete és
halk hangja miatt mindig mindenki arra kérte, hogy beszéljen
hangosabban. A lágysága ellenére azonban ő volt a férfi a
házasságukban. A férje nem tudott (vagy nem akart?) odaállni a szülei
elé, hogy rábírja őket, ne hívogassák át Linát takarítani, és hogy eggyel
kevesebb fogás elkészítése is épp elég segítség a részéről. Önmaga
számára is képtelen volt szabadidőt kicsikarni. A harmadik gyermekük
születésekor Lina közölte vele, hogy ami sok, az sok, egy szabadnapot
igazán kivehet. Amikor otthon volt, épphogy csak az elvárható
minimumot teljesítette, egyébként elfecsérelte mind az időt, mind a
pénzt. Lina mosta az idegen nők parfümjétől bűzlő ingeit; ő
gazdálkodott azzal a kevéske pénzzel, amit a férje leadott, miután
levette belőle a görbe utakhoz szükséges költségeket. Az otthon töltött
idő fokozatosan csökkent, és a férje egy idő után már csak aludni járt
haza. Csupán a fürdőszobában hagyott alsónadrág és a reggeli Nescafé
mellé elszívott cigaretta csikkje árulkodott a jelenlétéről. Az egyre
ritkábbá váló sétái közben Lina azon gondolkodott, hogy talán nem is
várhat többet egy kétségbeesésből született házasságtól.
Hatéves korában Lina szülei elég durván váltak el egymástól. Az
apja elrabolta őt, elhurcolva Németországból Libanonba, persze nem
merő apai szeretetből, hanem mert így akarta büntetni az exfeleségét. A
hatéves kislány anya nélkül maradt, és kiszakadt a megszokott otthoni
környezetből, fejest ugorva az arab világba. Alig ismerte a nyelvet, az
apja pedig gyorsan újranősült.
Lina számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy új mostohaanyja a
legapróbb figyelemre is féltékeny, amit az ő kárára csikar ki magának
az apjától. Amikor az apja németül olvasott neki lefekvés előtt, vagy
német dalokat énekeltek, a mostohaanyja az ajtókat csapkodta vagy a
tévét bömböltette. Olyan sokszor költöztek, hogy Linának többször is
évet kellett ismételnie, mert egyszerűen nem maradtak elég ideig
ahhoz, hogy megkapja az év végi bizonyítványát. Amikor az apja
dolgozott, a mostohaanyja cudarul viselkedett vele. Kiabált és szitkokat
szórt a fejére. Lina sokszor sírva aludt el, az épületben lévő többi lakó
életét hallgatva. A fülledt, nyári napokon nyitva hagyták az ablakokat a
huzat reményében, és ilyenkor fel-le szállingóztak a beszédfoszlányok.
A felső szomszédok állandóan a semmirekellő fiuk miatt civódtak; az
alsó szomszédok azért spóroltak, hogy művészeti iskolába küldhessék a
lányukat. Időnként azt kívánta, bárcsak annak a lánynak a testvére
lehetne, mert ők olyan kedvesek egymáshoz, apró ajándékokkal
kedveskednek és beceneveket találnak ki a házi kedvenceknek.
Tizennégy éves korában az apja közölte Linával, hogy feleségül
kell mennie az unokatestvéréhez. Nem kérdezték meg tőle, hogy
tetszik-e neki a kutyaorrú férfi fizimiskája vagy komótos járása, sem
azt, hogy férjhez akar-e menni. De az apja nem is azért akarta
kiházasítani őt, hogy a kedvében járjon álma megvalósításával vagy
elősegítse a jövőbeni boldogulását. Egyszerűen csak meg akart
szabadulni tőle, és Lina sem látott jobb kiutat abból a házból, ahol a
mostohaanyja gyűlöletétől terhes levegő már majd megfojtotta, és ahol
naphosszat csak az apja beletörődő sóhajtozását hallgatta.
Összeházasodtak, és szinte rögtön Weinheimbe költöztek. Lina
tizenöt éves volt, és beiratkozott a hetedik osztályba. A német
nyelvtudása fokozatosan visszatért. Nagyon várta a tanórákat, a
tanteremben rend volt és tisztaság, a tanárok viselkedése
megnyugtatóan kiszámítható. Aztán néhány hét múltával, miután
kimaradt egy ciklusa, és háborogni kezdett a gyomra, rájött, hogy
terhes. Szégyellt púpos hassal iskolába járni, ezért otthon maradt, és
hosszú órákon át nézte a német adásokat a tévében. Jó nyelvérzékkel
bírt. Libanonban tanult angolul, miközben egyik iskolából a másikba
vándorolt. Mindig elégedettséget érzett, amikor kiszűrt egy-egy angol
szót a tévés hangzavarból. Mint egy különleges kirakós, amit egyedül
játszik, és amiben jó.
Mindig is az iszlám tartotta benne a lelket. Tízéves korában látta
Mohamed prófétát álmában. Talizmánként őrizgette az emléket, hogy
legyen mihez nyúlnia, amikor különösen magányosnak érzi magát. Az
álom hatására levette a Koránt a polcról, és nekilátott megfejteni a
verseket; az Isten teremtményei számára kijelölt út lett az ő útja is. A
húszas évei elején, miközben azt fontolgatta, hogy elhagyja a férjét,
akitől szült három gyereket, és akivel nem volt semmiféle kapcsolata,
egyre vallásosabb lett. Egyre többször imádkozott és nyúlt a Koránhoz
azokon a hosszú téli napokon, amikor szürke kupolaként borult rájuk az
égbolt. Az utcán mellette elhaladó német lakosok átnéztek rajta, mintha
a hidzsáb nem csupán a haját takarná el, de teljes egészében
láthatatlanná tenné őt.
Úgy érezte magát, mintha szerepet játszana, mint aki a testéből
kilépve végzi el a rutinszerű teendőket a ház körül, a gyerekek mellett
és az étteremben. Öt vagy hat alkalommal hozta fel a válás kérdését, ám
a férje olyan hevesen reagált, állatnak és szégyenfoltnak nevezve őt,
hogy inkább magára zárta a hálószobaajtót, és hónapoknak kellett
eltelniük, mire újra fel merte hozni a témát. Megosztotta a
boldogtalanságát a családjával és a férje rokonságával, bár a kettő igen
szerencsétlen módon összefonódott; a férje az első unokatestvére volt,
ami azt jelentette, hogy az anyósa a nagynénje. Senki nem akart
tudomást venni az őt ért sérelmekről, és hallani sem akartak az
elképzeléséről.
Megőrültél? Gyerekeid vannak, nem válhatsz el közölte az anyósa
ellentmondást nem tűrően.
Aztán egy este 2009-ben, miután a gyerekek lefeküdtek aludni,
Lina letelepedett a telefon mellé egy jegyzetfüzettel a kezében.
Kigyűjtötte három imám nevét az internetről, akikkel telefonon
keresztül is lehetett konzultálni. Ugyanazt mondta mindhármuknak:
Az életem egy vicc. A férjem nem imádkozik, és nem tiszteli az
iszlám vallást. Alkoholt iszik, és más nőkkel hál.
Ugyanazt a választ kapta mindhármuktól. Az iszlám törvények
értelmében a férje zinát, azaz házasságtörést követ el, ami a
legborzalmasabb bűn. Nemcsak hogy joga van a váláshoz, de nem is
kell egy fedél alatt élnie vele. Az imámok határozott hangja és igazan
csengő szavai megerősítették Linát abban, hogy csakis a vallásos
emberben van tisztesség és becsület. A hitetlenségnek tudta be férje
hasznavehetetlenségét és sértő viselkedését.
Csendben összepakolt. Tudta, hogy nem viheti magával a gyerekeit.
Hová vinné őket? Ki gondoskodna róluk? A férje cudarul bánt vele, de
a gyerekekkel szemben mindig tisztességesen viselkedett; nem félt
rábízni őket.
Az egész életét mások szolgálatában élte le. Ideje volt megmenteni
önmagát.
2010 tavasza, Bejrút, Libanon
A távozása óta eltelt években az apja és a mostohaanyja egy emeletes
házba költözött a Mártírok temetője közelében, Tárik al-Dzsadída
mellett, ahol javarészt szunniták éltek, és amely a repülőtér felé haladó
útról kapta a nevét. A reptérről befelé jövet Lina megállapította, hogy
Bejrút megváltozott.
Egy kicsontozott belváros képe élt a fejében, melyet az 1980-as
évek polgárháborúja tett tönkre - a kecses, boltíves épületek üresen
tátongtak, az utcákat bombázásból származó törmelék borította, üres
telkek éktelenkedtek mindenfelé -, ám most egy csillogó, modern és új
várost látott a helyén. A vattacukor aranyló színében pompázó régi
épületekben Prada-, Dior- és egyéb üzletek kaptak helyet. Napbarnított,
fehér nadrágot viselő, fiatal férfiak ácsorogtak az éttermek előtt, várva,
hogy leparkolhassák a vendégek autóit. Lina az összes utcába
bekukucskált, az ismerős és mégis teljesen idegen várost
tanulmányozva. Ügy vélte, felismerte a régi utcájuk közelében álló
üdítős standot, ahová az apja gyakorta elvitte kislány korában. Ilyenkor
tejszínnel és mézzel díszített gyümölcskoktélt ivott. A pompa és a
gazdagság ellenére Bejrút továbbra is az a város maradt, ahol a lobogók
és a hirdetőtáblák egy rendezetlen politikai helyzetről meséltek: a
képekről ugyanúgy a rivális vallási klánok hadurai, a katonaság és a
régiók vezetéséért versengő, nagy hatalmú dinasztiák köszöntek vissza,
akik mind egy-egy nagyobb helyi, a maguk érdekeit képviselő
hatalomnak feleltek.
Az apartmanház lenyűgöző látványt nyújtott. Nyugtalanságot érzett,
amikor keresztülvágott az egzotikus, cserepes páfrányok között, melyek
végeérhetetlen sorban tükröződtek vissza a falakat borító tükrökből. A
lift hangtalanul suhant felfelé. Amikor az apja az ajtót kinyitva
megpillantotta őt, megdermedt, és döbbenettel vegyes rémület ült ki az
arcára.
Elment az eszed? - kérdezte a Lina testét takaró fekete köpenyre és
fejkendőre mutatva.
Ezen a környéken nemigen öltöztek így a nők, itt arra törekedtek,
hogy a gyerekeik majd bankban dolgozhassanak és elegáns szállodában
házasodhassanak ahelyett, hogy a jobb másvilági életet biztosító
spirituális munkába fektettek volna. De bármit gondolt is apja
hitetlenségéről, még mindig az apja volt, és még mindig árthatott neki.
A nyelvére harapva próbálta visszatartani a könnyeit. Az apja
mozdulatlanul állt, fél kézzel az ajtót tartva, mintha nem akarná
beengedni őt. Nem tárta ölelésre a karját, és nem kérdezte meg Linától,
hogy van. A felesége behívta őket.
Gyere be mondta a férfi nagy sokára, félreállva az útból, esetlenül
megpaskolva lánya hátát.
A konyhában, ahol a mostohaanyja kávét főzött, megismétlődött a
jelenet.
Miért, kedveském? kérdezte, többször végighúzva a kezét Lina
alakján. Az ajkát kikente, amitől úgy festett, mint egy rajzfilmfigura.
Szűk farmernadrágot és fehér cipőt viselt, testre feszülő pólóval.
Tinédzserviselet, gondolta Lina. Nyaralási fényképek díszítették a
falakat, és az egyiken Lina mostohaanyja bikiniben volt. Hármasban
ücsörögtek a konyhában. Az apja fájdalmas képpel bámult ki az
ablakon.
Vedd le ezt a fekete gúnyát! mondta. - Menj vissza
Németországba, és hordj modern ruhát. Keress egy barátot. Én
megbékélek ezzel, még ha a többiek nem is. Nyilván a nővérére és az
anyósára gondol, akik ellenzik a válást, vélte Lina.
A saját kezét bámulta az asztal lapján. Tudhatta volna, hogy
felesleges idejönnie. A hitet és a hitetlenséget elválasztó öblön
lehetetlen átkelni. Az apja könnyen mondja, hogy keressen új barátot és
éljen laza nőként. Ök nem értik a viseletével kapcsolatos döntését. Nem
tudták, mennyire megnyugtatja őt a hit. Azt akarta, hogy Isten a
kegyeibe fogadja, úgy akart öltözködni, ahogy a Próféta feleségei.
Számukra ez ostobaság volt, ám Lina hitt a végítélet napjában. Hitt
abban, hogy a pokol tüzére jut az, aki csalódást okoz Istennek, és ő kész
volt rá, vágyott rá, hogy bármit megtegyen ebben az életben, hogy
kiérdemelje az Ö könyörületét.
Az apja keresztbe rakosgatta a lábát, és Lina érezte rajta, alig várja,
hogy elhagyja a lakást, hogy elhagyja Bejrútot, hogy visszautazzon, és
valaki más gondja legyen. Összepakolt, és másnap este kiment a
repülőtérre.
A lenyugvó nap ragyogó barackszínbe vonta a várost. Lina szívesen
maradt volna, hogy sétálhasson a tengerparti korzón, a régi épületek
között azokkal a boltíves és drágakőszín ablakokkal, melyek élesen
elütöttek a tolakodó luxus apartmanházaktól. Tudta, hogy hajlamos a
depresszióra, és folyamatos küzdelmet folytatott ellene. Abban bízott,
hogy a tavasz és az ősz fényei és meleg levegője javít a hangulatán.
Németországban ilyesmi nemigen létezett. Remélte, hogy sétálgathat
majd a környék utcáin, a napi bevásárlást intézve, megállva egy kis
csevejre a piaci standoknál vagy a sarki kisboltban. Bejrútban az
ismeretlenek is kedvesen viselkedtek egymással. Lina viselete nem
jelentette automatikusan azt, hogy kizárják a beszélgetésekből, nem
tette őt láthatatlanná mások előtt, nem váltott ki olyan reakciót, hogy őt
lehetetlen foglalkoztatni, kedvelni, emberszámba venni. Beülhetett az
istenfélő nők és férfiak által látogatott kávézókba, ahol fűszeres kávét
és eperlevet iszogattak, és élvezték a Földközi-tenger felszínén
megcsillanó napfény táncát.
De Lina életében nem volt helye egy ilyen fejezetnek. Isten nem ezt
az utat szánta neki, és Ö mindenkinél jobban tudja.
Miután leszállt a frankfurti repülőtéren, Lina keresett egy rendőrnőt,
akinek elmagyarázta, hogy nincs hová mennie, és az exférje nemrég
meg akarta ölni őt. Nem akarta bő lére ereszteni, máris hevesebben vert
a szíve a szokásosnál. Végül is nem hazudott, pont azt mondta, ami
ahhoz kell, hogy segítséget kérhessen az államtól szorult helyzetében.
A reptéri rendőrség kedvesen bánt vele. Elvitték egy női szállásra,
ahol diszkrét személyzet fogadta. Megmutatták neki a közös helyiséget
és a hálószobáját. Annyira kimerült volt, hogy csak egy „Köszönöm! ”-
re futotta az erejéből, de a tekintetével igyekezett kifejezni a háláját. Az
első két napon ágyban maradt, bonyodalmakra számítva. Ezzel még
nem oldódott meg semmi, biztos nem hagyják, hogy csak úgy
heverésszen az ágyban. Nyilván megkérik majd, hogy távozzon, vagy
vegye le vallási viseletét. De semmi ilyesmi nem történt. Meglepte,
hogy a női szálláson mennyire vendégszeretők és tiszteletteljesek.
Végtelenül hálás volt érte, még a munkaszerzésben is segítettek,
ráadásul felszabadult egy stúdiólakás az épületben, ahol teát és
egyszerű ételeket főzhetett.
Néhány hónappal később egy arab nőtől hallott egy
munkalehetőségről, ahol engedélyezik a hidzsáb és a nikáb viselését.
Egy Frankfurtba származott marokkói férfi betegek és idősek
gondozásával foglalkozó céget vezetett. Lina decemberben állt
munkába, egy különösen csapadékos télen, amikor a felhőknek eszük
ágában sem volt felszakadozni. A munkája abból állt, hogy
végiglátogatta az idős asszonyokat, kitakarított náluk, megmosdatta
őket, és kiadagolta a gyógyszert. Mind magányos nők voltak, akik
örültek a társaságnak. Nem zavarta őket Lina viselete, az első néhány
alkalom után megszokták.
Lina együtt érzett velük, saját helyzetének visszatükröződését látta
a csüggedtségükben és elszigeteltségükben. Megszakíthatta a munkát,
hogy elmondja a déli vagy a délutáni imát, és hálát adott Istennek a
lehetőségért, amivel egyszerre kereshetett pénzt és gyakorolhatta a
vallást. Csakhogy akadozott a munka. Marokkói volta miatt a cég
tulajdonosa nem tudott új ügyfeleket szerezni. Lina mit sem tudott
erről, neki csak munka kellett.
Talált egy másodállást iskolai gondnokként, hétvégeken kellett
dolgoznia. Ám itt volt egy férfi munkatársa, és időnként aggasztotta a
nikáb viselése. A németek érzékenyek tudnak lenni, ha fejkendőt
látnak. Lina azonban elmés megoldást talált a problémára: orvosi
maszk. „A tisztítószerek nagyon mérgezőek”, magyarázta. A férfi
közönyösen bólintott. Szembeötlő volt, másokat mennyire
foglalkoztatja, hogy éppen mivel takarja el az ember az arcát. A férfi
csak a legritkább esetben jelent meg, így Lina szabadon
tevékenykedhetett nagy elszigeteltségében.
Teltek a napok. Még mindig a női szálláson lakott. Felhagyott a
főzéssel, főtt csirkehúsra és krumplira szűkítette a menüt: a betegek
diétája. Már nem nézegette az éjszakai égboltot, már nem követte
figyelemmel, hogy a Hold sarló alakú-e, vagy kerek. Az öregek szo-
báinak aludttejre emlékeztető szaga beette magát az orrába. Maga előtt
látta a gombás lábkörmöket és az opálos, hályogos tekinteteket, és a
fülében hallotta zavaros mormogásukat. Nem beszélt a gyerekeivel.
Időnként a hangjukat is alig tudta felidézni. Amikor valaki meghal,
akkor legalább ott vannak a gyász egyes fokozatai, és a fájdalom idővel
enyhül. Ez a fajta bánat azonban nem múlt, szüntelenül ott lüktetett a
bensőjében. Félt, ha felhívja a gyerekeit, az exférje megtudja, hogy
Németországban van. Tudta, hogy megpróbálná felkutatni őt, és akkor
bántaná.
Félt, hogy talán még Németországban sem védenék meg, ha a
bíróság előtt akarna elválni a férjétől. Néhány éve, 2007-ben, egy
német bíróság nem engedélyezte egy marokkói nő számára, hogy
gyorsított eljárásban elváljon erőszakos férjétől, arra hivatkozva, hogy
mindketten muzulmánok, és így az asszony nem esik abba a
kategóriába, hogy gyorsított eljárással kezeljék az ügyét. A bíró a
Koránból idézett egy passzust, melynek jelentését maguk a
muzulmánok is évszázadok óta vitatták, és amely kimondja, hogy Isten
és a hagyományok megengedik, hogy a férj verje a feleségét. Az eset
óriási közfelháborodást keltett, főleg a német muzulmán lakosság
körében, akik szerint a bíró visszataszító módon kiforgatja a szavakat,
visszaélve a hitükkel. Vajon hány német bíró érzi úgy, hogy képes
értelmezni a Korán szavait?, merengett Lina. A Próféta nem verte a
feleségeit; épp ellenkezőleg, a Próféta türelmes, játékos és megértő
viselkedése olyan példaként szolgált, amely felé a feleségek már hosszú
idő óta terelgették a férjeiket.
Váratlanul érte a gondolat az egyik éjszaka, miszerint az exférje
talán újra megházasodott. És ha az új feleség rosszul bánik a gye-
rekekkel, ahogy az ő mostohaanyja bánt vele gyerekkorában? Meg-
rémítette a gondolat. Felszökött a pulzusa. Alig kapott levegőt, és
nyugtalanná vált, mintha lepkék verdestek volna a bőre alatt. Bevett
egy altatót, ami általában segített, amikor elkerülte őt az álom. Az
alvást mindennél jobban szerette, és ha tehette, az összes szabadnapját
az ágyban töltötte, ilyenkor még a pizsamájából sem bújt ki.
Nehezen lelte a kiutat. Később még több altatót vett be.
Úgy gondolta, mi sem lenne édesebb annál, ha soha többé nem
ébredne fel.
Amikor néhány órával később fémes ízzel a szájában felébredt,
zsibbadt vállal, a saját hányásában fetrengve, ráébredt, hogy kapott egy
második esélyt Istentől. Az öngyilkosságot elkövető muzulmánok
számára a pokol tüze a haláluk folyamatos újraélését jelenti, és ő most
megmenekült ettől.
Ezután minden reggel belenézett a fürdőszobatükörbe, emlékeztetve
magát, hogy Isten mindig csak annyi terhet rak a teremtményei vállára,
amennyit elbírnak. Megkeményítette a szívét, hogy ne vágyódjon
annyira a gyerekei után. Nem szabad kapcsolatba kerülnie az apjukkal,
ezen múlt az élete. Minden este azért imádkozott, hogy később még
láthassa őket, és elmesélhesse nekik élete történetét. Hogy
megérthessék, ami történt, és megbocsáthassanak neki.
Mindig is magányos típus volt, ám elkezdett mecsetbe járni, mert
tudta, hogy a teljes elszigeteltség megbetegíti őt. Miután hátrahagyta a
gyerekeit, kötelességének érezte, hogy legalább megpróbáljon boldog
lenni, és a péntek esti imák jobb kedvre derítették. Volt valami
bensőséges abban, ahogy a ruhaujja elmozdult a karján, amikor a
tömött sorokban imához készülődő nők hozzáértek; hogy ha csak egy
negyedórára is, de úgy érezhette, hogy épp a számára kijelölt helyen
van. Abban, ahogy a női közösség egy emberként letérdel, hogy
meghajoljanak Isten előtt.
Később, amikor már ismerősként üdvözölte a testvéreket a mecset
udvarán, feltették neki a kérdést, hogy nyitott-e az új házasságra.
Mindig belepirult az efféle kérdésekbe, ezért kitalált magának egy
vőlegényt, hogy leszerelje őket. Ez a képzeletbeli vőlegény kezdett
határozott alakot ölteni a fejében, és Lina ekkor rádöbbent, hogy
szeretne újraházasodni és még több gyereket szülni, és diadalmasan
visszatérni Bejrútba az apjához - hogy megmutassa neki, másodjára
minden sikerült, és a hitével minden téren fölébe emelkedett.
EMMA
2007, Frankfurt, Németország
„Fiatalok voltunk és ostobák, de volt szívünk.”
Tupac Shakur, 2003
Emma anyja tősgyökeres német volt. Varrónő, aki szinte bármilyen
munkát elvállalt, hogy eltarthassa két lányát. A magánélete merő
zűrzavar, amivel rengeteg fájdalmat okozott a gyerekeinek, de áttért,
felnőtt iszlámhívőként Emma nem ragadt le a részleteknél, hisz az
iszlám azt tanítja a híveinek, hogy tiszteljék a szüleiket, bármennyire
bántó vagy nemtörődöm módon viselkednek is. Mielőtt
megismerkedett volna Emma spanyol apjával, egy marokkói férfi
felesége volt. Nem sikerült elég gyorsan elválnia tőle, ezért Emma a
marokkói exférj vezetéknevét viselte.
Emma jó ideig azt gondolta, hogy ebben rejlik a végzete, hogy a
családneve majd odavonz egy muzulmán férfit, aki gondoskodik róla,
de nem így történt. Vér szerinti apjuk nem sokkal a húga születése után
elhagyta a családot, és visszatért Spanyolországba. Az anyjuk általános
férfigyarlóságként tekintett ezekre az elhibázott lépésekre ahelyett,
hogy a saját hibás választásaiban kereste volna a hibát. „Az összes férfi
kutya”, Emma ezt hallgatta egész gyerekkorában, és az anyja
balszerencséjével azonosított szavak egyfajta házi bölcsességként égtek
be a tudatába.
Az ő otthonukból hiányoztak azok a finomságok, amelyek a többi
frankfurti családnál a gyerekeknek megvoltak: fa építőkockák, a
Grimm-mesék régi kiadása és haszonállatokat bemutató, mókás
rajzfilmek. Szerényebb gyerekkoruk volt. Levert és kimerült anyjuk
időnként az olyan alapvető dolgokról is megfeledkezett, mint a
cukorkával töltött tölcsér, lényegében egy felfordított süveg, amilyet a
gyerekek az első nap az iskolába visznek.
Amikor az anyjuk az 1990-es évek elején Frankfurtba költözött a
lányokkal, a török bevándorlók a város munkásnegyedében éltek a
helyiekkel együtt.
A szinte kivétel nélkül muzulmán családok ugyanolyan
körülmények között éltek: a zsúfolt, lelakott lakásokba nem jutott be
elég napfény, és folyamatosan dohosak voltak a száradó ruhától; a
fizetési csekk korántsem fedezett mindent, amire egy családnak
szüksége volt. Mindenki a filléres boltban vásárolt, és senki nem járt
üdülni.
Amikor Emma átment egyik-másik török iskolatársához, mégis úgy
érezte, mintha egy másik világba lépne. Számára az összes muzulmán
család ugyanolyan boldognak tűnt. Az apró lakásokban rend és
tisztaság honolt, a szerény bútorokat műanyag takarókkal, a kanapét
pokrócokkal védték, és az asztalon mindig volt egy tál keménycukorka
vagy mazsola. Ezek a családok egymás hegyén-hátán éltek, ki-be
járkálva egymáshoz. Senki nem érezte szükségét az előzetes
bejelentkezésnek, és egy nap sem telt el vendégség nélkül. Mindig
jutott vacsora plusz egy főre. Étel sosem ment kárba, mert mindig akadt
egy nagynéni, aki jó hasznát vette a maradéknak. Ha a szülők éjszaka is
dolgoztak az étteremben vagy taxisként, mindig akadt egy
hozzátartozó, aki ágyba dugta a gyerekeket, és felkészítette őket a
másnapi iskolára. A török bevándorlók gyerekei közösségben nőttek
fel, ami feledtette a szegénység okozta kellemetlenségeket, és
megakadályozta az elhanyagoltságba történő lecsúszást.
A tinédzser Emma sok muzulmán társához hasonlóan alacsonyan
rangsorolt, úgynevezett Hauptschuléba került, hogy majd szakmunkás
váljon belőle. A német állam abban hitt, hogy képes megállapítani, ki
alkalmas a továbbtanulásra, és ki boldogul jobban (másképp
fogalmazva: ki szolgálja jobban az állam érdekeit) képzett
szakmunkásként. Csakhogy ez a pálya nem garantálta Emma számára
az egyetlen anyagi javat, amire mindig is vágyott: egy kecses és
bivalyerős BMW 6-ost. A török barátoknál töltött idő azonban
megmutatta neki, hogy a sokgyerekes családok mekkora értéket
képviselnek.
Emma szerette a barátai apró és nyüzsgő otthonában tölteni az időt.
Noha született német volt, sokkal jobban azonosult török barátaival:
kedvelte szívélyes modorukat, a zenét, amit hallgattak, a férfiak és nők
eltérő, de egymást kiegészítő szerepeinek nyílt elfogadását. Tetszett
neki, hogy tartalék ágyneműt és matracot tartanak a sarokban, ha
váratlanul betoppanna valaki. Egyetlen dolog választotta el őt tőlük:
nem volt muzulmán.
A barátai többsége nem volt hívő, de az iszlám meghatározó része
volt az identitásuknak, az értékrendjüknek és a szokásaiknak, márpedig
nehezen lehetett szétválasztani a vallást és a kultúrát. A családi törődés,
a gyengéd, kedves viselkedés, sőt még maga a mosolygás is hivatalosan
megfogalmazott muzulmán értékek. Emma akkor tanulta meg mindezt,
amikor a tízes évei vége felé olvasni kezdett az iszlámról. „Isten
hírnökénél senki sem mosolygott többet”, mondta egyszer Ali kalifa
Mohamed prófétáról.
 Emma is a részesévé akart válni ennek. Akart egy szeletet a
melegség és a valahová tartozás tortájából. Tizenkilenc éves korában
felvette az iszlám vallást. Kezdetben nem hordott hidzsábot. Néhány
barátja hordta, mások nem, ami jól tükrözte a második generációs
muzulmán lányok hozzáállásában mutatkozó különbségeket: voltak,
akik gyakorlatiasan gondolkodtak, akiket a karrier és a beilleszkedés
érdekelt, és akik meggyőződéssel hitték, hogy az imán, a hit ott lakozik
a szívükben, és voltak, akik szintén ugyanezt akarták, de úgy, hogy
közben mindenben Allah kedvében járnak.
Az egyik kora őszi hétvégi délutánon a 2000-es év vége felé Emma
Frankfurt egyik központi terén sétált néhány barátnőjével. A
Törökországban tevékenykedő Kurd Munkáspártot támogató helyi
kurdok rendszerint itt gyűltek össze. A bajuszos pártvezér plakátjait
lóbálták, és folyamatosan dudáltak, szolidaritásuk jeleként. A német
háziasszonyok teli bevásárlószatyrokkal igyekeztek hazafelé, a szemük
sarkából nézve a csődületet. A tér túloldalán Emma és a barátnői
megálltak egy davahstand, az iszlám üzenetének terjesztésére szolgáló
stand előtt. A többiek ismerték a mögötte álló férfit. Az imám Emmára
mosolygott, majd átnyújtott neki egy „Elgondolkodtál már az
iszlámon?” című szórólapot. Emma hirtelen jött ingerültséget érzett.
Már muzulmán vagyok, hála istennek!
Alhamdulillah felelte a férfi mosolyogva. Miért nem viselsz
hidzsábot, nővérem?
Emma elmesélte, hogy a családja nem muzulmán, és előbb hozzá
akarja szoktatni őket az új énjéhez.
Úgy gondolod, ez kellő kifogás? kérdezte az imám. Többféle
szórólap hevert a standon, és a férfi most egy rózsaszínűt nyújtott oda
Emmának a hidzsáb viselésének előnyeiről. A lap egy békés,
rózsaszínű tengert ábrázolt, és egy nyitott kagyló belsejéből
kikandikáló, fénylő gyöngyöt.
Szeretném hordani, és fogom is, csak még nem tudom, mikortól
mondta Emma.
Ha Allahhoz imádkozol segítségért, ö megkönnyíti számodra a
döntést. Oly sok oka van, hogy azonnal elkezdd. Amíg nem hordod a
hidzsábot, a többi muzulmán nőt is elbátortalanítod. A hidzsáb viselése
egyben üzenet is. Képzeld csak el, hogy muzulmánként ezen a téren
sétálsz, és látsz egy hidzsábot viselő nőt, ami örömet ébreszt benned!
És azt gondolod magadban: „Hé, itt vannak muzulmánok!” Te magad is
egy boldog üzenetté válsz.
 Boldog üzenet - Emma soha nem akart nem boldog üzenetté válni.
Az imám nagy meggyőzőerővel beszélt, a hangja mégis lágy maradt, és
halványkék szeme végig mosolygott. Emma élvezte a vele való
beszélgetést. Kellemes érzést keltett benne, úgy érezte, hogy amit tesz,
az számít; hogy amíg meghallgatja őt, addig a férfi nem veszi le róla a
szemét; hogy a beszélgetésük könnyed, de jelentőségteljes; hogy talán
ez a legfontosabb beszélgetés azon a falevelekkel borított téren. Az
imám végtelenül karizmatikus volt, a legmegfelelőbb személy egy
davahstand vezetéséhez.
Ha nem viseled folytatta a férfi megnehezíted a többi muzulmán
nő dolgát. Ha azt látják, hogy te nem viseled, akkor kételkedni
kezdenek magukban. Azt gondolják: „Ha mások sem viselik, én miért
viseljem?”
Köszönöm a nasihát mondta Emma távozóban, a férfi tudomására
hozva, hogy ismeri a „tanács” szó arab megfelelőjét. A férfi sok sikert
kívánt neki az elhatározásához.
Emmának végig kellett gondolnia, hogyan mesélje el a beszélgetést
az anyjának. „Ez befolyásoló magatartás”, mondaná, mert így gondolt a
muzulmán férfiakra. Emma azonban nem érezte úgy, hogy
befolyásolnák vagy kioktatnák. Inkább úgy érezte, törődnek vele; úgy
érezte, hogy a bensőjét kitöltő magány szép lassan felszívódik.
Aznap este törökülésben leült a kanapéra, cigarettára gyújtott, és a
röpcédulát tanulmányozta.
A nőket kora gyerekkoruk óta arra tanítják, hogy az értékük
egyenes arányban áll a szépségükkel.
A szépség fogalma folyamatosan változik: a gebe jó, a gebe nem jó;
a sportos jó, bocsi, a sportos nem jó. A nők nem vívhatják ki az
egyenlőségüket akkor, ha közszemlére teszik a testüket, ahogy azt
sokan el akarják hitetni veled. Ezzel csak hozzájárulunk a saját
tárgyiasításunkhoz.
A hidzsáb viselése felszabadított a fizikai megjelenésem felé
irányuló állandó figyelem alól. Mert a külsőm nem közszemle tárgya.
Gondoskodtam róla, hogy a szépségemet vagy annak hiányát ne
lehessen csak úgy szabadon bárkinek kitárgyalnia.
A nyugati világban a hidzsáb a kényszerű némaság, illetve a
radikális, oktalan erőszak szimbóluma. Valójában egyik sem igaz. A
nők csupán így fejezik ki, hogy a fizikai megjelenésüknek nem szabad
befolyásolnia a társadalmi megítélésüket. A hidzsáb viselése lehetővé
teszi a nők számára, hogy urai legyenek a testüknek.
 Nem vonunk a lélekre többet, mint amit elbír. (Korán, 23:62)
A közhelyesnek számító, kagylóba zárt gyöngyszemet ábrázoló,
szirupos, fuksziaszín borító ellenére Emma semmi kivetnivalót nem
talált a szórólapban, amit még ha csak részben is a kék szemű imám
kedvéért vett el.
Emma új muzulmán azonossága nyugtalanította az anyját és a testvérét.
Nem próbálták lebeszélni, de egyértelműen a tudtára adták a
véleményüket. Mintha az anyja szelíd kereszténysége bármilyen módon
is segítette volna őt a férfiak, a gyerekek vagy a munka világában.
Emma úgy gondolta, hogy minden német rasszista; ha nyíltan nem
is, annyira begyepesedett nézeteket vallottak a tőlük bármilyen módon
eltérő személyekkel kapcsolatban, hogy még a legnagyobb igyekezet
ellenére is nyugodtan lehettek volna nyíltan rasszisták. A helyi lakosság
a többi töröklakta német településhez hasonlóan Frankfurtban is
nevetséges kis zúgolódások formájában adott hangot az idegenek iránti
ellenszenvének, különös hangsúlyt fektetve a közterek hagyományos
képének megváltozására.
Az egyik nyugdíjas Emmáék házában, aki ki nem állhatta a török
ételek lentről felszivárgó szagát, azért pörlekedett a szomszédjaival,
mert nem ápolták kellő gondossággal az ablakpárkányra kitett
virágokat. A német lakosok a sövények, kiskertek és gyepek
karbantartása körül kialakult vitákon keresztül fejezték ki azt, amit
nyíltan nem mondhattak el: hogy nem szeretnek együtt élni az
idegenekkel, hogy nem akarják eltűrni az eltérő szokásaikat,
modorukat, megjelenésüket és az ételeik szagát. Nem akarták
tudomásul venni, hogy ha a modern gazdaságnak szüksége van az
Ahmet és Fatima nevű munkaerőre, akkor Ahmet és Fatima olyan
épületeket épít majd, ahol gyakorolhatják a vallást, hogy képezni
akarják magukat a jobb lehetőségek érdekében, és meg akarják szerezni
az állampolgárságot. Hogy gyerekeket vállalnak majd, és azok a
gyerekek továbbviszik a hagyományaikat; hogy a fehér bőrszínen és a
merev társadalmi normákon alapuló német identitásnak ezentúl együtt
kell élnie egy másfajta, német-török-muzulmán identitással, amelyik
ráadásul ugyanolyan jogosan akarja „valódi németnek” vallani magát.
A nyugdíjas kitartóan gyötörte a török családot. Panaszkodott,
amiért az anya vasárnap porszívózik, mert a németek nem porszívóznak
vasárnap, a pihenőnapon. Egy külföldi miért nem fogja fel ezt? A
seprűjével verte a padlót, amikor erre sor került, és hivatalos
panaszleveleket küldött az önkormányzatnak. Időnként szemetet dobott
a földszinti lakás előkertjébe, majd szóvá tette, hogy képtelenek tisztán
tartani a portájukat.
A nyugdíjas a kortársaihoz hasonlóan elhitte a kormány szavait,
amikor a német állam az 1960-as években elkezdte felfuttatni a
vendégmunkásprogramot, azt hirdetve, hogy csak a munkaerőpiacon
keletkezett űrt töltik ki, és a dolguk végeztével hazatérnek. A második
világháború után Németországnak mindent meg kellett tennie, hogy
visszakerüljön az európai kereskedelmi körforgásba, és a
vendégmunkások elvégezték helyettük azt a munkát, amit ők nem
akartak: építőipar, bányászat, fémipar. A német törvények kezdetben
valóban pusztán munkaerőként kezelték a vendégmunkásokat: két év
munkaviszony után haza kellett térniük, és nem hozhatták magukkal a
családjukat. Ez végül egy többlépcsős folyamat eredményeként
megváltozott: a vendégmunkások tovább maradhattak, elhozhatták a
hitvesüket, és állampolgárrá válhattak. Csakhogy az általános
hozzáállás, mely szerint a németek nem akarnak együtt élni az
idegenekkel, és félve nézik a fehér bőrszínre alapozott nemzeti
identitásuk felhígulását, nem változott.
Németországban a külföldi lakosok száma 1980-ra a nyolcszorosára
nőtt. A társadalmi előítélet és a foglalkoztatási diszkrimináció nőtt, bár
az állam erről nem beszélt és nem ismerte el. Noha Kelet- Európából és
a mediterrán térségből is nagy számban érkeztek vendégmunkások
Németországba, a török származású külföldiekre rosszallóan néztek a
vallásuk és a bőrszínük miatt. Egyre szélesebb körben kezdték
használni az Ausländer kifejezést a nem fehér, nem őshonos, nem
nyugatnémet lakosokra.
2013-ra a török lakosság a német összlakosság 4%-át tette ki, ami
mintegy négymillió főt jelentett. Nem juthattak magasabban jegyzett
munkához, és olyan környéken kényszerültek élni, ahol Emma is
felnőtt. A tanult második generációs németországi törökök olyan más
európai nagyvárosokba költöztek, mint London vagy Párizs, ahol német
multinacionális vállalatoknál igyekeztek elhelyezkedni. Onnan külföldi
kiküldetésen lévő alkalmazottként hazatérve már betölthették a
megfelelő pozíciót, a németországi munkáltatók egyébként kerülték a
török származású jelölteket a vezetői vagy magasabb beosztású
pozíciók betöltésénél, akik cserébe haragot tápláltak az ország iránt,
amelyik nem hajlandó elfogadni őket. A közterületekre vonatkozó helyi
rendeletek is hasonlóan frusztrálóak és indokolatlanok voltak, és sok
esetben ostobának tűntek, mintha kifejezetten arra irányultak volna,
hogy bebizonyítsák, a török származású lakosok semmit sem képesek
rendesen csinálni.
Emma anyja született német létére nem táplált ösztönös
ellenszenvet az idegenekkel szemben, de némi tagadással vegyes
közönnyel vette tudomásul lánya új személyazonosságát. Nem volt
hajlandó az új muzulmán nevén szólítani őt. Emma a Dunja nevet
választotta, különleges hangzása miatt. Arabul azt jelenti, „világ”, és
abban bízott, hogy valóban új dimenziók nyílhatnak meg számára.
Tizennyolc éves korában Emma/Dunja beköltözött egy kis lakásba
a legjobb barátnőjével: volt egy lambériázott konyhája, amelyhez az
1970-es évek óta nem nyúltak hozzá, és egy fürdőszobája, benne egy
tearózsaszín káddal. Államilag támogatott lakás volt rászoruló fiatalok
számára. Most, hogy csak maga volt, távol az anyjától és a testvérétől,
könnyebben elmélyülhetett az iszlámban. Marihuánát is egyszerűbben
szívhatott. Elkezdett hidzsábot hordani, amit a családja mellett nem tett
meg.
Lenyűgözőnek talált mindent, ami az iszlámmal kapcsolatos, és az
újdonság erejével hatott rá, hogy nem összeegyeztethetetlen a
hétköznapi életével: romantikus komédiákat nézett a barátnőivel, R&B
zenét hallgattak, és próbálták elhelyezni az arab popsztárokat a
palettán. Egyetértettek abban, hogy Számira Szaid a legdögösebb, még
Haifa Vehbe ördögi csípőtekerése és Elissza elegáns lotyósága ellenére
is. Mindenféle szempilla- és szemfestékkel kísérletezgettek, és Dunja
már-már arabnak érezte magát, vagy töröknek, muzulmánnak, de
semmi esetre sem németnek, akik büszkék voltak rá, hogy fakó a bőrük,
akár a zabkása, és megmosolyogták a nőiességet meg a sminket.
Baljós csend
Ahogy hosszú évek óta szinte minden évszak, úgy 2010 tele is
eseménytelenül indul az arab világ túlnyomó részén. Az országok
elhúzódó gazdasági és politikai válságtól és általános elégedetlenségtől
szenvednek, de a status quo lényegében változatlan. Élethosszig
uralkodó diktátorok vezetik az országokat, akik feltétlen
engedelmességet várnak el a néptől: Zín el-Ábidín-ben Ali Tunéziában,
Hoszni Mubárak Egyiptomban, Bassár el-Aszad Szíriában, Hamad ibn
ísza Ál Halífa Bahreinben.
Irakban ismét nyugtalanság tapasztalható, a 2003-as amerikai
megszállás óta már nem először. A síiták vezette bagdadi kormány
diszkriminatívan bánik a szunnitákkal, ami a zavargások feléledésével
fenyeget, melyeket 2007-ben az amerikai csapatok benyomulásával és
az „Ébredés" nevű mozgalommal sikerült megfékezni, melynek
keretében eltávolították a szunnita törzsi személyeket és családokat a
katonaságból. Noha több tényező is szerepet játszott az Irakban zajló
erőszakos cselekmények megfékezésében, az amerikai tábornokok a
benyomulást tekintették a győzelem zálogának, és kijelentették, hogy
végre sikerült megfordítani a háború menetét.
Az érintett szunnita felkelők alakították meg az iraki al-Káidát
2004-ben, majd 2006-ban egy másfajta vezetés alatt Iraki Iszlám
Állammá (ISI) alakultak. A szervezet jelentősége az utóbbi években,
mióta az iraki kormány méltányosabb és befogadóbb politikát folytat,
csökkent, de árgus szemmel figyelik az iraki szunnitákat ért
méltánytalanságokat, várva a lehetőséget, hogy ismét szélsőséges
céljaik érvényesítése érdekében használhassák fel a közösség jogos
sérelmeit.
NÚR
2011 januárja, Le Kram, Tunisz
Napfény ömlött be a szobába, amikor Núr húga elhúzta a függönyt, és
rácsapott a takaró alól kilógó, csupasz lábfejre.
Kelj fel! sziszegte. - Forrong az egész környék. Elmehetünk az utca
végéig, ha te is jössz.
Miután Núr a vallást választotta a világiasság tettetése helyett, és
kimaradt a gimnáziumból, békésen élte az életét, ám néhány hete
minden a feje tetejére állt. 2010. december 17-én Szidi Bú Zidben, egy
vidéki kisvárosban Tunézia aszályos, munkanélküliséggel sújtott
középső részén egy fiatal gyümölcsárus, aki öt családtagját tartotta el a
szekeréről árult portékával, megtámadott egy rendőrnőt, aki kenőpénzt
akart bezsebelni tőle, ám a gyümölcsárus inkább a bírságot választotta.
A rendőrnő elkobozta az árus elektromos mérlegét, és arcul csapta őt
ott, a tömeg előtt. A férfi panaszt emelt a rendőrnő ellen, de ügyet sem
vetettek rá. Ekkor fogott egy benzineskannát, kiállt a nyílt utca
közepére, majd hangosan ezt kiáltotta: „Hogy keressem meg a kenyérre
valót?” Ezután felgyújtotta magát.
Ennek a kétségbeesett segélykiáltásnak a hangja eljutott minden
tunéziai lakoshoz, akinek valamilyen formában el kellett tűrnie az állam
indokolatlan molesztálását. Tüntetések robbantak ki Szidi Bú Zid
utcáin, majd szerte az országban.
A hullám 2011 januárjában érte el Tuniszt, a fővárost. Le Kram
környéke reagált elsőként. Le Kram az elnöki palotának otthont adó
karthágói kerület alatt található, ahol a Földközi-tengerre néző
sziklatömb tetején egymást érik a fényűző villák a római romok
közelében. Le Kram volt az egyetlen munkásnegyed a hatalom
központjának közelében. Amikor az 1970-es évek végén Burgiba elnök
modernizálni akarta a La Goulette kikötőt, áttelepítette a szegény
családokat Le Kramba. Sokan a tunéziai zsidó családok régi, elhagyott
otthonaiban húzták meg magukat, akik az 1950-es és ’60-as években
hagyták el az országot, az izraeli államalapítást követően. A betelepülő
családoknál pedig elkezdődött a visszaszámlálás, ha ugyanis az ingatlan
az előírás szerinti tizenöt évig gazdátlan marad, akkor a lakó a
magáénak tekintheti.
Le Kram nem olyan, mint a főváros többi szűkös nyomornegyede;
itt szélesek az utcák, és fák nőnek a szegélyeken, a szebb napok
emlékezeteként. Beljebb azonban, az omladozó épületek között már
tetten érhető a romlás: hegyekben áll a szemét, amit az
önkormányzatnak valahogy nem sikerül elszállíttatnia; graffitik
éktelenkednek a falakon a reményvesztett ifjúságról, amelynek túl
kevés a tennivalója, és nem élteti más, csak a rendőrség ellen irányuló
düh és a futball.
Az 1970-es évektől kezdve miniszterek és bérgyilkosok,
kommunisták és iszlamisták, stricik és költők kerültek ki Le Kramból -
férfiak és nők, akik úgy érezték, nem illenek a modern Tunéziába, és
akik annak szentelték az életüket, hogy megszabaduljanak ettől az
érzéstől. Shaabi környék volt, a munkásosztályé, a népé, mind idejött,
akinek meg kellett húznia magát. Le Kram mindig fontos szerepet
játszott a politika alakításában. Amikor Burgiba 1984-ben
megkurtította a kenyérsegélyt, itt lázadtak fel először a fővárosban. Egy
korabeli szépiafotón az látható, amint egy hagyományos, fehér
arcfátylat viselő nő egy tank elé áll. A felkelést követő napon Burgiba
visszaállította a segélyt.
2011-ben, azon a januári napon Núr felöltözött. A húga nem tudott
nyugton maradni az izgatottságtól. A szomszédok a kapualjakban
ácsorogtak vagy az ablakokban lógtak, hadarva beszélgetve egymással.
Az otthonkát viselő szomszéd hölgy szerint a helyi tüntetők
felgyújtották a rendőrőrsöt, és megindultak Ben Ali elnök pártjának
központja felé. Núr homlokráncolással fogadta a hírt. A Le Kram-i
rendőrőrs volt a legnagyobb Tuniszban. Kézen fogta a húgát, és
meglódult.
A főúton nem volt forgalom, az emberek az út közepén
gyülekeztek. Fekete füst szállt fel hömpölyögve a fenyősor mögött lévő
villamosmegállóból. Egy férfi arra biciklizett, fél kézzel fogva a
kormányt, úgy dőlve ki a nyeregből, hogy a háta mögé láthasson
valahogy. Egy másik arra járó V alakot formált két ujjából, két szót
hajtogatva: Huridzsa és Karama. Szabadság és méltóság. A muffin
ekkorra általában már elfogyott, ám most ott álltak halomban a pékség
kirakatában. Megfeledkeztek róluk abban a zűrzavarban.
Le Kramban számos politikai irány találkozott, voltak ott
különböző meggyőződésű iszlamisták, szakszervezetisek,
kommunisták, de 2011 elején mind összefogtak a Ben Ali-féle rezsim
ellen. Dzsamál, a húszas évei elején járó fiatalember kommunista volt,
de amikor erről és az ezt követő napok eseményeiről mesélt, mindig
többes számban beszélt.
Mind úgy éreztük, hogy nem tartozunk oda mondta. Mindenki el
akart menni. Nekünk az összes politikai problémából kijutott, ami csak
létezett Tunéziában.
Január 13-án Dzsamál azokkal a szalafitákkal vonult ki az utcákra,
akikkel az ő baloldali pártja időnként egy húron pendült. A kapcsolatuk
lényegében a környék és a rendőrség elleni végtelen harcban merült ki,
és most közösen nézték a rendőrség lángoló épületét, ahol ha
valamikor, hát most valóban megszálló erőnek érezhették magukat.
Mire beköszöntött az éjszaka, narancssárgán izzottak a gumiabroncsok,
parázsló pernye szállingózott a levegőben, és szúnyogok hemzsegtek a
fényforrások körül. Legkevesebb kilenc Le Kram-i tüntető életét
vesztette aznap. A rendőrség elhagyta az épületet, és kiürítették az
egész területet. A környék győzelmet aratott.
Augusztusban, a forradalmat követően, a böjt megtörésének ünnepén
Núr és az anyja elment a mecsetbe a pénteki szentbeszédre. Egy
pálmafákkal és murvafürttel szegélyezett utcán haladtak céljuk felé, és
még soha nem láttak annyi nőt imára menni Le Kramban.
Mindenhonnan érkeztek nők az imádságra, és olyan sokan gyűltek
össze, hogy kisebb tülekedés alakult ki a kis női imaterembe való
bejutásért. A ramadánt követően építettek egy női bejáratot a mecset
oldalába, az elsőt a megépítése óta.
2011 januárjában Ben Ali repülőgépre szállt, hogy elhagyja az
országot (a jelentések szerint könnyes szemmel reszketett a
kifutópályán, amiért el kell hagynia kizsákmányolt hazáját). „Eredj, te
félkegyelmű” - korholta a felesége. - „Egész életemben utánad
takarítottam:” A hatalmi rendszer összeomlását követően a környék
gyors változáson ment át. Csoportokat hoztak létre a forradalom
védelmére, és saját maguk tartották fenn a rendet. A helyi szalafiták
járőrcsapatokat szerveztek, amelyek a békés utcai cirkálás határát
átlépve olykor drogkereskedőket, tolvajokat és egyéb bűnözőket
kapcsoltak le.
A szalafiták Tunéziában új jelenségnek számítottak, mind vallási,
mind politikai szempontból. A szunnita iszlámon belüli
ultrakonzervatív reformágat nevezték így, amely a 18-19. század során
alakult ki az Arab-félszigeten, a későbbi Szaúd-Arábia területén. Az
alapítók úgy vélték, hogy a modern kori iszlám letért Mohamed próféta
igaz ösvényéről, ezért visszatértek az alapokhoz, létrehozva egy
lecsupaszított ágat. Szalafitáknak nevezték magukat a Próféta korai
követői után. A szalafizmus fokozatosan fejlődött és erősödött Szaúd-
Arábiában, eggyé válva a fiatal állam alakulóban lévő nemzeti
ideológiájával, és végül döntő szerepet játszott az A1 Szaúd-
uralkodócsalád legitimitásának megszerzésében. A szalafita mozgalom
több irányzatot is magába foglalt, volt közöttük politikamentes, de aktív
vonulat is. Az arab világ számos tudósa és vallási disszidánsa keresett
menedéket Szaúd-Arábiában, a muzulmán világ különböző pontjairól
érkező ortodox teológusokkal gazdagítva a szalafita mozgalmat.
A szalafizmus a tanok terén nagyfokú átfedést mutat az ortodox
szunnita iszlámmal. Lényegében csak az ellenség, illetve az iszlám
ernyőjén kívül esők erős kiátkozásában térnek el egymástól, ám éppen
ez a túlbuzgó, fanatikus kirekesztés, a takfir teszi olyan türelmetlenné
és lobbanékonnyá a szalafitákat. A szalafita mozgalom Szaúd-Arábia
mellé állt a hetvenes évekbeli transznacionális törekvéseiben - a
Szovjetunió ellen irányuló dzsihád támogatásával; olyan puha hatalmi
intézkedésekkel, mint az eszmék mind szélesebb körű terjesztése a
muzulmán világban könyvek, imámképzések, valamint mecsetek és
vallási központok építése révén és fokozatosan sokrétű, világméretű
mozgalommá nőtte ki magát, amely a legkülönbözőbb módokon
nyilvánult meg. Hol csendben megbújt az európai nagyvárosokban,
vallásossá és elszigeteltté téve az embereket, ám mindezt békésen; hol a
forrongó gettókban és külvárosi területeken vert gyökeret, harcra
buzdítva a muzulmán fiatalokat, akik úgy érezték, hogy az európai
társadalom elnyomja, elidegeníti és kirekeszti őket.
Amikor az 1980-as években a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt,
az Egyesült Államok az oda utazó mudzsáhidokat támogatta az
elnyomók elleni harcban. Ezeket a dzsihádistákat a szaúdi állam is a
saját fiainak tekintette, csakhogy a szaúdi uralkodócsalád ellen
fordultak, amikor az 1991-es első öbölháborút követően sorra
megjelentek az amerikai katonai bázisok Szaúd-Arábia területén. Sok
szaúdi, köztük Oszáma bin Láden is növekvő aggodalommal figyelte,
hogy ezek a bázisok nem tűnnek el. A Perzsa-öböl menti amerikai
jelenlét elleni tiltakozásból nőtte ki magát az al-Káida nevű szervezet,
amely dzsihádként jellemezte az egyre erősödő politikai-katonai
tevékenységét.
A szalafita dzsihád al-Káida-projektje az 1990-es években
megmaradt földalatti mozgalomnak a Közel-Kelet jelentős részén; a
2000-es év közepén kapott nagyobb figyelmet, amikor a 9/11-es
támadás afganisztáni és iraki megszállást vont maga után. A
terrorizmus ellen hirdetett, nagyszabású háború felszította az al-Káida
parázsló tüzét, és kijelentették, hogy az Egyesült Államok az iszlám
ellen indított támadást: egy éveken át tartó, világméretű akciósorozatot
tele kínzásokkal, titkos hadműveletekkel és civil áldozatokkal, mindezt
a terrorizmus elleni küzdelem nevében. Az Irak amerikai megszállása
ellen tiltakozók a vallási eszmékből próbáltak erőt meríteni az
ellenálláshoz; a szunniták kész forgatókönyvet kaptak az al-Káidától,
míg a síiták önálló szektaalapú milíciát hoztak létre az Amerika elleni
küzdelmükhöz. Az afgán háború céltalanul sodródó veteránjai új
frontvonalat kerestek maguknak, az ideális, igaz háború színterét. Az
iraki ellenállás épp ezt nyújtotta számukra. Egészen távoli helyekről
érkeztek harcosok, Jordániából, Szíriából, Szaúd- Arábiából és
Tunéziából.
A 2011-es arab tavaszt megelőzően a szalafita mozgalom kevés
befolyással bírt, és alig volt jelen Észak-Afrikában. Tunéziában a
vallási-politikai tevékenység az Ennahda Mozgalom köré
összpontosult. Az identitását és a szemléletét tekintve ez egy iszlamista
párt volt, ugyanakkor gyakorlatias is, és részt vett a választási
procedúrában.
Míg Ben Ali regnálása alatt az Ennahda Mozgalom a konzervatív
középosztály érdekeit képviselte, addig a szalafita mozgalom inkább az
alsó- és középosztálybeli fiatalokhoz szólt, és főként a városokban. A
követőik általában kirekesztettek voltak (noha sokan egyetemi
végzettséggel rendelkeztek), akik radikális és rendszerellenes nézeteket
vallottak az arab tavasz idején.
Nézetkülönbségből fakadó széthúzás uralkodott a szalafita
mozgalmon belül. Két fő irányzat versengett egymással: az egyik
forradalmi célokat dédelgető helyi szociális erőnek vallotta magát,
amely oktatás és aktivizmus révén igyekszik eltolni a társadalmat egy
vallásos jellegű kormányzás felé; a másik apokaliptikus nézeteket
vallott, transznacionális dzsihádizmussal és abszolutizmussal. E
második irányzat csak önmagát ismerte el igaz muzulmánnak, és
mindenki mást (a többi muzulmánt is) kuffarnak, hitetlennek kiáltott ki.
Ők főleg azokat az idősebbeket vonzották be, akik harcoltak
Afganisztánban a szovjetek ellen, majd Irakban az amerikai megszállást
követően.
Az első, jóval mérsékeltebb csoport igyekezett kitölteni a
forradalom után keletkezett űrt. Jótékonysági munkával és hitoktatással
kívánt részt venni a közéletben, így próbálva kivívni a normális
közszereplői státuszt. Bár úgy vélték, hogy a muzulmánoknak a saria
szerint kell élniük, nem gondolták, hogy ezt erőszakkal kell
rákényszeríteni az emberekre, és ők maguk nem is feltétlenül voltak
dzsihádisták. A liberális tunéziaiak számára akik ferde szemmel néztek
a nikábot vagy csak hidzsábot viselő Núrra, vagy akik világiasan
képzelték el a kormányzati és közéletet - e két szalafita irányzat nem
volt szétválasztható. A második irányzat sztereotípiája - hosszú
szakállú, testszagú, rémisztő alakok, ízléstelen afgán tunikába öltözve,
akik fekete lobogókkal akarják teleaggatni a fővárost, és be akarják
tiltani a jógát - vált az uralkodóvá. A nyugatiasodott liberális tunéziaiak
számára a szalafita mozgalom tébolyítónak tűnt a forradalmat
követően, amely magában hordozza a konzervatív többségű
kormányzást.
Le Kramban azonban sokan helyi szereplőkként tekintettek a
szalafitákra, és nem holmi szaúdi pénzből támogatott, „idegen”
alakokként. A Dzsamálhoz hasonló kommunisták szkeptikusan, de nem
félve nézték a tevékenységüket.
Amikor a környék elkezdte önmagát igazgatni, sokat javult a
helyzet mondta.
Bár kedvelte Charles Bukowskit, Dzsamál úgy vélte, a tunéziai
társadalom fő problémája, hogy „túl férfiközpontú”, ami mindenkinek
megfelelő, nem csak a szalafitáknak, és ez a túlzott mértékű férfiuralom
a folytonos állami elnyomásnak köszönhető. A környék bűnözői
gyakran bevitték agresszív viselkedésüket a szalafita mozgalomba, ahol
aztán mentséget találtak a tetteikre: lányok zaklatása rövid szoknya
viselése miatt, vagy épp boltok feldúlása, mert alkoholt árusítanak,
noha nemrég még ők maguk is rendszeresen ittak. A Ben Ali-rezsim
megdöntését követő időszak szalafita mozgalma kiváló terepet
biztosított ezeknek a férfiaknak arra, hogy megszabaduljanak a régóta
gyülemlő társadalmi és politikai frusztrációjuktól. A gyerekkori
szorongás, a városi bűnöző életmód, az éles kirekesztés és a politikai és
társadalmi sérelmek mind megjelentek a szalafita identitásban.
Amikor a helyiek azt látják, hogy a rendőrök a hidzsáb viselése
miatt bántalmaznak egy idős nőt, akkor komplexus alakul ki
bennük Ben Alival és az őt támogató Nyugattal szemben
magyarázta Dzsamál. Bosszút akarnak, és ez a bosszú a Nyugat
ellen irányul. Minden egyes rendőr négy új szalafitát szült.
2011 nyarán Núr nagyobb biztonságban mehetett ki Le Kram utcáira
sötétedés után, nem kellett lépten-nyomon attól tartania, hogy
belekötnek a rendőrök a nikáb miatt, vagy egyszer csak elkapja a
bokáját egy betépett narkós. A környék biztonságosabb lett a
forradalom óta.
 Az arab tavaszt követően helyi csoportok szerveződtek Tunézia-
szerte, melyek a „forradalmat védelmező légióknak” nevezték magukat.
A rendőrség összeomlását követően ezek a helyi csoportok védték meg
a lakosokat a fosztogatóktól és vandáloktól. Később a politikai aktivitás
központi egységeivé váltak, amikor az lett az elsődleges stratégai
szempont, hogy a régi rezsim szereplői - a maffiafőnököktől a
hivatalnokokig - ne térhessenek vissza befolyásos pozíciókba. Ez volt
az eredeti törekvés, de a ligák szerepe idővel megváltozott, és azoknak
a frakcióknak a végrehajtó egységei lettek, akiknek szembe kellett
nézniük a 2011-et követő időszakkal.
Le Kramban ez a légió a Le Kram Forradalmár Férfijai nevet
viselte, és a legkülönbözőbb hátterű aktivistákat tömörítette. Ernád, az
ötvenes éveiben járó, a fehér farmernadrágból, fekete bőrdzsekiből és
repülős napszemüvegből álló öltözéke alapján inkább francia egyetemi
tanárra hajazó aktivista így jellemezte a helyzetet:
A rezsim összeomlása nem azt jelentette, hogy mostantól a
mecsetben töltünk minden egyes percet. Rengeteg volt a tennivaló.
Mindenki tiszta lappal indult. Mindenki dolgozni akart,
méltósággal, hogy a fiatalok úgy érezhessék, ők is az állam részét
képezik.
Núr készen állt a nyitásra, a határai kitolására. Arra, hogy keressen
magának egy helyet ebben az új Tunéziában. 2011 nyarán, valamelyik
este felkereste az imám feleségét. Szerény kis házban éltek:
szivacskanapé, lakkozott kávézóasztal és egy Allah feliratú dísztányér a
falon, ennyiből állt a nappali berendezése.
Núr a konyhaasztalnál ülve várta, hogy az imám felesége elkészítse
a vacsorát. Totyogós kisgyermekük a sarokban lévő konnektort
bámulta.
- Meséltem rólad - mondta az idősebb asszony. Egy
Franciaországban élő tunéziai férfi nemrég költözött haza, és megkérte
az imám feleségét, hogy segítsen neki feleséget találni.
Azt mondtam, ismerek egy hozzá való lányt. Egy vallásos,
elhivatott lányt, aki tökéletes feleség lehetne.
Núr még fiatal volt, bőven várhatott az esküvővel, ám nem fejezte
be a gimnáziumot, és nem szerzett semmilyen képesítést, ráadásul nem
ismerte a modern öltözködési szokásokat, melyek ahhoz kellettek, hogy
elmehessen dolgozni egy üzletbe, így a házasság jó kilátásnak tűnt.
Otthagyhatná a szülői házat. Végre kiléphetne a bukott diák és az
örökös kislány szerepköréből. Megkérte az imám feleségét, hogy
meséljen még a férfiról.
Karim másnap ellátogatott Núrékhoz. Harminchárom éves volt,
tizenöt évvel idősebb, mint a lány, fekete hajú, kávészín szemű, vonzó
férfi. Kedvesség sugárzott belőle, amikor lehajolt Núr húgához és
öccséhez, és adott nekik egy-egy gumilabdát. Karim, Núr és a szülők a
nappaliban ültek le teát szürcsölgetni és beszédtémát keresni: Karim
mesélt a Ben Gardane-ben, a líbiai határ mellett lévő városban élő
szüleiről, majd a franciaországi élettel járó kihívásokról, ahol néhány
évig pincérként dolgozott, hogy összeszedhessen egy kis pénzt ahhoz,
hogy később valami komolyabb munkával is foglalkozhasson.
Korábban úgy gondolta, hogy talán az egész életét
Franciaországban éli le, ám amikor megérkezett, olyan kicsinek és
elszigeteltnek érezte magát, mint Tunéziában soha. Étteremtől
étteremig sodródott, olykor csak edényeket mosogatott, és a közelébe
sem került az asztaloknak, ami csüggedté tette. Alig boldogult, a
spórolás szóba sem jöhetett. A Franciaországban töltött évek alatt
vallásossá vált, ami megnehezítette a munkavállalást, mert többé nem
akart olyan helyen dolgozni, ahol alkoholt szolgálnak fel. Márpedig ez
Párizsban igencsak leszűkítette a lehetőségeket: dolgozhatott zsíros
sarmabüfékben, vagy új karriert kezdve beállhatott „seftelni”, ahogy ő
nevezte.
Núr nem értette pontosan, mi az a „seftelés”, de a hatodik nap
végére elfogadta (a férfi mindennap ellátogatott hozzájuk), hogy Karim
jól döntött, amikor az otthoni újrakezdés reményében elhagyta
Franciaországot, ahol Tunézia és az állampolgárai boldogulását sosem
tartották szem előtt. Núr hozzászokott Karim jelenlétéhez, hogy a szülei
mellett látja őt a nappaliban, hogy hallja a hangját. Hozzászokott a
melegséget árasztó férfi jelenlétéhez, és már a puszta tudat miatt
érettebbnek érezte magát. A hetedik napon elfogadta a férfi ajánlatát.
Karim közölte, hogy vissza kell utaznia Párizsba elrendezni az ügyeit.
Három hónappal később visszatért, és összeházasodtak.
A forradalom évét követő őszön még mindig reménykedtek. Egy
matracon aludtak Núr szüleinek házában, és a kistestvéreivel osztoztak
a szobán, amit korántsem lehetett ideálisnak nevezni. Núr öccse
nyögdécselt álmában, és olykor azon kapták magukat, hogy mindkét
gyerek rajzfilmekbe illő, kiguvadó szemmel bámulja őket, várva, hogy
felkeljenek és játsszanak velük. De még ez is jobb volt a másik
lehetőségnél: hogy Karim szüleivel lakjanak egy fedél alatt.
Núr azóta is mindig ugyanarra a rozsdás szögre akasztotta a
hidzsábját és a többi ruháját, amelyre azon a 2007-es sorsfordító napon
akasztotta még a középiskola alatt. Karim munkát keresett, bármit,
amivel elmozdulhattak onnan, hogy új életet kezdjenek, de szeretett
volna egy tisztességes állást szerezni magának. Olyat, ami lehetővé
tenné két gyermek felnevelését és oktatását, hogy ők már az
egyenlőtlenség falának túloldalán élhessenek, és ne kelljen átélniük
mindazt, ami ellen ő és Núr és az összes ismerősük gyerekkoruk óta
küzdött.
Karim egyszer-egyszer estébe nyúlóan kimaradt, hogy
ismerősökkel beszélgessen kávézókban, vagy baráti kapcsolatok révén
próbáljon felhajtani egy kormányzati állást. A közszférában betöltött
pozíció Tunéziában aranyat ért: élethosszig tartó biztos fizetés és
társadalmi rang járt vele. Núr megtanult olvasni Karim arckifejezé-
seiből és testtartásából, tudta, mikor kérdezze meg, milyen volt a napja,
és mikor ne. Időnként eljátszott a gondolattal, hogy jó hírrel tér haza:
hogy talált végre valamit, hogy a következő héten már munkába is áll,
hogy azt mondja neki, kezdjen el lakást keresni, mert mostantól minden
másképp lesz.
Ennyit igazán el lehetett várni az új Tunéziától. A forradalom
továbbterjedt az arab világ többi részére - Egyiptomba, Líbiába,
Jemenbe, Szíriába és Bahreinbe -, de ezekben az országokban még
erősebb elnyomás, polgárháború vagy épp összeomlás követte a
forradalmat. Tunézia volt az egyetlen, amely elég stabilan állt a lábán
ahhoz, hogy választásokat tartsanak, és aztán tiszteletben tartsák az
eredményeket.
2011 végén, Tunézia történelmének első szabad választásán nagy
fölénnyel győzött az iszlamista Ennahda Mozgalom. A párt vezetője, a
több évtizedes londoni száműzetésből visszatérő Rasid Gannúsi azt
hangoztatta, hogy „Tunézia mindenkié”. Az Ennahda Mozgalom tagjai,
akik rengeteget szenvedtek az előző rezsim alatt, most a régi rendszer
politikusai mellett ültek a kormányban, akik szemet hunytak a
visszaélések felett. A gyümölcsárus mártír, Buazizi saját postai
bélyeget kapott.
Núr majd kicsattant az energiától, oly sok volt a tennivaló. A Le
Kram-i mecsetek lüktettek az élettől, és a vallási jellegű tevékenységek
mind helyi, mind országos szinten egyre nagyobb teret nyertek. A
múltban még a jótékonysági tevékenység is veszélyes volt; az állam az
Ennahda Mozgalomhoz vagy az iszlamista nézetekhez vezető kapuként
tekintett rá. A légkör megváltozott, nyitottabb lett és bizakodó.
Elfogadott lett a muszlim identitás kinyilvánítása. A népszerű énekes,
Rikoba például, aki a futballmérkőzések alatt a szurkolóknak vezényelt,
szakállt növesztett, és iszlám riasztókkal (vallási énekekkel) színesítette
forradalmi repertoárját. A YouTube-on népszerűsítette a dalait, ahol
egy fekete színű, szalafita fejkendőt viselő, fiatal férfi mellett állt, és
egy újságíróhoz beszélt:
Miért nem beszélget a barátommal, ezzel a fiatal szalafitával? Jó
srác.
Le Kramban az a női csoport, amelyhez Núr is tartozott, az Anszar
as-Saría mellett kötelezte el magát. A csoportot Abu Ijád, a legfőbb
vallási militáns hozta létre a forradalom után, akit a Ben Ali-kormány
börtönzött be, és akit a forradalom után szabadon engedtek. Az Anszar
as-Saría 1000 százalékos növekedést mutatott 2011 áprilisa, az első
éves taggyűlés és 2012 áprilisa, a második éves taggyűlés között, ami
közel tízezer új fiatal tunéziai tagot jelentett. Az új Tunézia politikai
piactere nemrég nyílt csak meg, és az Ennahda Mozgalomtól az Anszar
as-Saríáig mindenki képviseltetni akarta magát. Az Anszar as-Saría
hatékonyan működött az új környezetben, főleg az erős Facebook-
jelenlétnek köszönhetően; hatvanöt eseményt tartottak két hónap
leforgása alatt harminc különböző helyszínen, az ország minden
pontján. Egy fiatal tunéziai diák így fogalmazott az Anszar as-Saríáról
írt szakdolgozatában: „Ipari léptékű jótékonysági tevékenység.” A
szervezet alapítója ekképpen fogalmazott: „Megérinteni akarjuk az
emberek szívét, nem bántani őket.” Ennek ellenére nem lépett közbe,
amikor a szalafiták a határt átlépve zaklatni kezdték azokat, akik
alkoholt fogyasztanak, vagy nem megfelelően öltözködnek.
Kívülről nézve megtévesztő volt az a vonzóerő, amit a csoport a
Núrhoz hasonló fiatal nőkre kifejtett. Igen szigorú szabályokat
alkalmaztak a nőkkel szemben: a nemek szabad keveredése nem volt
engedélyezett; teljes vallási öltözetet írt elő, a nikábot is beleértve. A
szervezetnek valahogy mégis sikerült elérnie a nemek közötti
szolidaritást. Noha a liberális Tunézia lehetővé tette a nők számára a
világi életet, ez a fajta emancipáció kifejezetten nyugatias és tárgyiasult
volt. Az Anszar as-Saría közben arra buzdította a nőket, hogy
tanuljanak, dolgozzanak és vállaljanak társadalmi szerepet, igaz, az
elszigeteltség függönyének túloldalán. A tunéziai diák jellemzése
szerint az Anszar as-Saría kötelékébe tartozó nők a jogaikban
szabadnak és nem korlátozottnak érezhették magukat; a szervezet nagy
tisztelettel bánt a kötelékébe tartozó nőkkel. Nem keltették a nyugati
feminista egyenlőség látszatát, de támogatták a nők tanulását és
társadalmi szerepvállalását különböző jótékonysági és vallási
tevékenységeken keresztül. A Núrhoz hasonló fiatal nők számára ez
volt a leghangosabb üzenet.
A nők saját davahköröket alakítottak ki, ahová új tagokat hívtak,
hogy megismerhessék és megérthessék az iszlám lényegét, és aktívan
kezelték az Anszar as-Saría közösségi fiókjait. A vallási természetű
beszélgetések és tevékenységek sokszor olyan gyakorlatias kérdésekkel
foglalkoztak, mint a halai turisztikai iparág kiépítése Tunéziában. Ez
volt a világ egyik leggyorsabban fejlődő turisztikai ága, mert megnőtt
az igény az olyan úti célok iránt, ahol nem szolgálnak fel alkoholt, és
ahol saját fürdőrészt tartottak fenn a nők és a családok számára, és
előnyben részesítették a visszafogott öltözéket. Sok fiatal szalafita úgy
gondolta, ez ideális lenne a turizmusból származó bevételekre
támaszkodó Tunézia számára, hisz ott vannak a hosszú, homokos,
mediterrán tengerpartok, a pálmafákkal szegélyezett, ősi romok és a
meszelt falú, sivatagi városok.
Az óvatosabb szalafiták igyekeztek az Anszar as-Saría vonzerejét és
rendszerellenes lendületét egy jóval megfontoltabb irányzattá gyúrni,
amely a rendszeren belüli tevékenységet támogatja. Karim barátja,
Valid ezt az irányzatot képviselte. Núr felnézett Validra, ami nem volt
nehéz. Ben Gardane-ből származott egy középosztálybeli családból; az
apja sikeres földbirtokos volt, és Valid jó oktatásban részesült,
közgazdasági diplomát szerzett, és a családi kapcsolatok révén
kormányzati állást kapott. Színes, galléros pólókat és fehér sportcipőt
hordott. Magas volt és széles vállú, olyan, aki bármikor bárkit a földbe
döngöl a teniszpályán. Jóképű volt, de Núr nem ezért vonzódott hozzá.
Ö egy „jó családból” való militáns volt, aki meggyőződésből vált
iszlamistává, és nem azért, mert egy nyomornegyedbe született, és így
nem volt más választása.
Intellektuálisan közelített a szalafita dzsihádizmushoz. Képes volt
feldolgozni és értelmezni annak eszmei és politikai fejlődését Szajjid
Kutb egyiptomi militáns-ideológus korai írásaitól, aki radikális
ellenállást hirdetett Nasszer nacionalista önkényuralma ellen, egészen
Abdullah Azzamig, a palesztin dzsihádista teológusig, az al-Káida
társalapítójáig, aki azt hangoztatta, hogy a védekező dzsihád
megoltalmazza a civileket. A tinédzser Valid magnó- és
videokazettákon hallgatta az érveléseiket, és egészen lenyűgözték őt az
igazságos társadalom létrehozására szőtt tervek. Úgy vélte, hogy az
urambátyám-kapitalizmus a Ben Ali-féle kapitalizmus, amit a Nyugat
és legfőképpen Franciaország támogatott nemcsak hogy nem hozta el a
munkahelyeket és a megbecsülést Tunéziába, de még a spirituális
komfortérzetüktől is megfosztotta a lakosságot. Úgy vélte, amíg a
nyugati nagyhatalmak efféle világi zsarnokokat erőltetnek Tunéziára,
addig a népnek nem lesz valódi esélye az elnyomók hatalmának
megdöntésére. Hisz nehéz megdönteni egy olyan hatalmat, amelyet a
gazdag nyugati nemzetek támogatnak, közvetlen segélyekkel, katonai
segítséggel, hírszerzéssel és képzésekkel. A gyarmatosítást követő, a
nyugati beavatkozás ellen irányuló bizalmatlanság is az al-Káida egyik
stratégiai eszköze lett. Bár Valid sok mindenben nem értett egyet bin
Ládennel, abban osztotta a nézeteit, hogy akkor lehet változást elérni az
autokrata muzulmán államokban, ha sikerül megtörni az őket támogató
nyugati nemzetek akaratát.
Valid szemében az amerikaiak elleni iraki háború az imperializmus
elleni harc volt. Tunéziában azonban nem látta indokoltnak az
erőszakot. A sokévnyi szekuláris oktatást követően időre és türelemre
van szükség ahhoz, hogy meggyőzzék a tunéziai lakosokat arról, hogy a
függetlenség, a társadalmi igazságosság és a legfőbb forradalmi
követelések lehetséges eszközeként tekintsenek az iszlamista nézetekre.
Valid gyakran ugratta Núrt, aki kihallgatta a Karimmal folytatott
beszélgetéseit, és a Facebook-posztok leegyszerűsített, jóval
emészthetőbb nyelvezetén keresztül szűrte meg a hallottakat. Sok
tunéziai fiatalhoz hasonlóan ő is rengeteg időt töltött a közösségi
oldalakon. Rákeresett a Boulicia Kieb (A zsaruk kutyák) című szám
videoklipjére, melyet a rapper Weld El 15 adott elő. Ha volt valami,
amit a tunéziai fiatalság 2012-ben átérzett, akkor ez a dal volt az. Az
egyik posztban két helyi doktornő azt írta, hogy kifejezetten azért
vállaltak túlórát, hogy a fizetésük egyharmadát az Anszar as-Saría
mozgalomnak adhassák.
Mialatt Karim munkát keresett, Núr megnyugtató szavakkal
próbálta vigasztalni őt, ám fogyni kezdett az ereje. Amikor Karim
megkérte a kezét, említést tett egy exfeleségről, egy tunéziai
asszonyról, akitől született egy lánya néhány évvel azelőtt, hogy
Franciaországba költözött. Ez úgy hangzott, mintha mindent rég
elrendeztek volna, és amíg Franciaországban élt, talán így is volt.
Csakhogy most, miután hazaköltözött, az exfeleség felbukkant az
életükben. Núr elegánsan kezelte a helyzetet, örömmel fogadta a
kislányt, amikor látogatóba jött az apjához, befonta a haját, és elvitte
fagyizni a tengerpartra. Az exfeleség naponta hívogatta Karimot, tudni
akarta, mikor kezd el pénzt adni nekik. Karimnak azonban nem volt
rendes állása, beugrós taxisofőrként dolgozott. Amikor elmondta ezt az
asszonynak, ő jelenetet rendezett, mondván, ő sem tud pénzt varázsolni
a semmiből, és azzal fenyegette meg a férfit, hogy feljelenti a
rendőrségen a szélsőséges nézetei miatt, ha nem rendezi a helyzetet.
A telefonja óránként csöngött, ismeretlen számot írva ki, és Karim
teste ilyenkor mindig görcsbe rándult. Időnként annyiban hagyta,
máskor tömören válaszolt. Mélyülni látszódtak a ráncok aszeme körül.
Végül bevallotta Núrnak, hogy a rendőrségtől keresik, azt akarják, hogy
számoljon be róla, kiket ismer Franciaországból. Végül azt is elmondta
Núrnak, hogy Franciaországban is figyelte őt a rendőrség.
Núr anyja végül rákérdezett, hogy miért zaklatja őt a rendőrség.
A vallása miatt. A hite keverte őt bajba válaszolta Núr.
ASZMA
2011 januárja, Rákká, Szíria
Az egyetem és Rákká központja közt ingázó Asznia egész januárban,
sőt még február első felében is azt mondogatta magának a buszról fel-le
szállva, hogy a forradalom távoli robaja hozzájuk nem ér el. Az arab
tavasz gyorsan átterjedt Tunéziából Egyiptomba és Jemenbe, és kisebb
zavargásokat jelentettek Jordániából és Ománból, csakhogy Szíria más
volt. Eddigi tizenkilenc évében végig az Aszad-család uralkodott, és
annyira bebetonozták magukat az ország alapjába, ahogy a fenyőfák
gyökere fúrja le magát a tengerparti hegyoldalak talajának mélyére.
Háfez el-Aszad hatalmas szobrai vetettek árnyékot a városok főtereire:
a szokatlanul magas homlokú, kitárt karú férfi mintha csak azt
mondaná, „Üdvözöllek Szíriában, az otthonomban!”
Az Aszad-család az alaviták közé tartozott. Az alavi szekta egy
kisebbségi vallási csoport az egykori Levante területén, amely az
Oszmán Birodalom bukása után Szíriaként vált ismertté. Az Oszmán
Birodalom összeomlását követően Franciaország igazgatta Szíriát, és ez
idő alatt arra ösztönözte az alavitákat, hogy csatlakozzanak a
hadsereghez, a szokásos imperialista céloktól vezérelve: megosztani a
polgári lakosságot a meglévő törésvonalak elmélyítésével. Évszázadok
óta ez volt az első alkalom, hogy európai keresztények vezették a
levantei régió muzulmán lakosait. A szunniták elkeseredése és
ellenállása nőttön-nőtt. A Franciaország által meghúzott új gyarmati
határ elzárta a szunnita kereskedők hagyományos, az oszmán piacokra
és kikötőkbe vezető útvonalait. A főleg vidéken élő, parasztokból álló
alaviták számára az új helyzet váratlanul megnyíló és gyors utat
jelentett a hatalomhoz. Háfez el-Aszad, Bassár el-Aszad apja 1970-ben
egy puccsal magához ragadta a hatalmat. A vidéki alaviták szép lassan
urbanizálódtak, míg az Aleppóban vagy épp Homszban élő konzervatív
városi szunniták elveszítették a befolyásukat és a vagyonukat.
Az 1980-as évek elejére a Muszlim Testvériség a szunnita közösség
„szószólójává” lépett elő, ahogy egyes történészek fogalmaztak. A
mozgalom érdekei nagymértékben sérültek el-Aszad világi,
nacionalista-szocialista törekvései alatt, főleg a földbirtokos, kereskedő
és iparos osztályok körében. Az 1980-ban kiadott nyilatkozat alig
érintette az iszlámot vagy az egyéb világnézeti kérdéseket, viszont
beharangozott egy más típusú gazdasági programot, melynek célja a
szélesebb választókörzetek kialakítása, valamint a politikai és civil
jogok felkarolása. Mint mindig, ez is a jobb kormányzásra szólított fel:
legyen igazságosabb gazdaságpolitika kevesebb protekcióval, és ne
legyen ennyire fojtogató a gazdasági környezet. Bár Nyugaton
szélsőséges mozgalomként tartották számon a Muszlim Testvériséget,
történelmileg egy alulreprezentált csoport szószólójaként lépett fel és
erősödött meg az 1970-es és ’80-as évek Szíriájában.
Háfez el-Aszad akkoriban a csillogó személyi kultuszát építette,
ami elhomályosította elnyomó uralmát: ő volt az „atya”, az „örök
vezér”, a „gáláns lovag”, sőt az ország „első számú patikusa”.
Akkoriban a maihoz hasonlóan két részre lehetett osztani Szíriát: az
alavita és a szunnita ágra. A határok azonban sokszor elmosódtak, hisz
gazdasági és társadalmi, valamint földrajzi és kereskedelmi érdekek
mentén is alakultak ki vitás kérdések. Az 1970-es évek előtt nem
létezett komoly szektariánus konfliktus Szíriában, hisz az alavitákat
egész egyszerűen nem tartották muzulmánoknak; mind a szunniták,
mind a síiták eretnekeknek tartották őket, akik kilógnak a hit ernyője
alól. Aszad azonban vallási legitimáció révén akarta megerősíteni
kisebbségi hatalmát, és a személyes nemzeti mítosza részévé akarta
tenni az iszlámot. Változtatni akart az eretneknek tartott, elszigetelt
alavi szekta képén, és síitaszerű muzulmán közösséggé akarta gyúrni.
Védelmet és támogatást ajánlott azoknak a síita papoknak, akik
hajlandók felszentelni őket; Musza al-Szadr libanoni síita pap a „társak
a bajban” kifejezést használta, arra utalva, hogy az alaviták és a síiták
teológiai értelemben talán nem egy tőről fakadnak, de ugyanazokkal a
politikai gondokkal küzdenek.
1982 februárjában a Hamában élő szunniták fellázadtak Háfez el-
Aszad uralma ellen, méghozzá a Muszlim Testvériségen keresztül.
Hamá városa megközelítőleg 200 000 főt számlált, Aszad pedig egy 12
000 fős sereget küldött a városba. Tankokat vezényelt az utcákra,
gépágyús helikopterek köröztek a levegőben. A kormányerők 5-20 000
lakost öltek meg három hét leforgása alatt.
Majdnem minden család elveszítette legalább egy tagját. Olyan sok
hulla borította az utcákat, hogy odavonzotta az elvadult kutyákat. A
holtak húsát ették, és rátámadtak a hozzátartozóikat kereső lakosokra.
Aszma ekkor még nem született meg, a szülei épp Damaszkuszban
éltek. Aszad ekkorra már annyira elkényeztette a főváros
középosztályát, a szunnitákat is beleértve, hogy az ő érdekeik már nem
estek egybe többé a vidéki városokban és kisebb településeken élő
szunniták érdekeivel.
Hamá. A név a Közel-Keleten a mai napig Srebrenica szinonimája,
azaz a létező legbrutálisabb eseményé. „Nehéz szavakba önteni egy
város eltűnését, főleg egy nagyvárosét, amely a Damaszkuszi és
Aleppót összekötő főútvonal mentén fekszik”, írta egy történész a
mészárlást követően.
A felkelés leverése után Aszad és a Baasz Párt egész Szíria
figyelmét felhívta a „szörnyeteg” Muszlim Testvériségre, amely „eladta
magát az ördögnek”. A felkelést követő beszédében Aszad
szélsőségeseknek nevezte a kormány ellen lázadókat.
Gyerekeket, nőket és időskorúakat mészárolnak le az iszlám
nevében. Egész családokat irtanak ki az iszlám nevében. A külföldiek
és a határ menti USA-barát bábállamok felé nyújtják a kezüket, pénzt
és fegyvert kérve, hogy elárulhassák a hazájukat és megölhessék a
polgártársaikat... Az összes Isten elleni vétséget elkövették...
Hitehagyottak. Mi védjük meg az iszlámot, a vallást és a hazát.
A fojtogató elnyomás állandósult Szíriában az elkövetkező
évtizedekben, miközben a hatalom Háfezről a fiára, Bassárra szállt.
Csakhogy időközben eljött 2011 februárja, néhány héttel a tunéziai
forradalom után jártunk, és az egész arab térség úgy gondolta, ideje a
saját diktátoraikat is kérdőre vonni. A Jordán határon, Dara városában
egy csapat fiatal összefirkálta egy iskola falát. „Te következel,
doktor!”, üzenték a foglalkozását tekintve szemészorvos Bassár el-
Aszadnak, könnyed játékot űzve az arab rímekkel: „Ejak el door, ya
Dactor”
A rendőrség letartóztatta őket, tréfás szavaikból pedig jövendölés
lett. Március végén szárnyra kapott a hír, miszerint a fiúkat
megkínozták a börtönben. Azon a pénteken, a déli imát követően
tüntetők vonultak Dara utcáira, a foglyok szabadon eresztését
követelve. A rendőrség a tömegbe lőtt, több személyt megölve. A
következő hónapban több tucat más városban is tüntetések robbantak ki
Szíria-szerte, általában a pénteki imát követően, és az Aszad-család a
legsúlyosabb krízishelyzettel nézett szembe az 1982-es hamái felkelés
óta.
Bassár ugyanúgy reagált, ahogy az apja. Bár a tüntetők elsősorban
reformokat követeltek, Bassár figyelmen kívül hagyta a sérelmeiket, és
nem nyújtott engedményeket, helyette nyers erőszakkal válaszolt. Az
apjához hasonlóan szélsőségeseknek titulálta a felkelőket a televíziós
beszédében, és felhívta az ország figyelmét, hogy Szíria nélküle a
dzsihádisták martalékává válna.
A hatalom támadást indított Dara ellen, nem kímélve az utcára
kivonuló tüntetőket. Akadt olyan hét, amikor száznál is több emberrel
végeztek. Nyugtalanság ütötte fel a fejét a Homszhoz hasonló
nagyvárosokban, és egy üzenet kezdett körbejárni: „Homsz 2011 =
Hamá 1982, csak lassabban.”
A forradalom lassan ért el Rakkába. Aszma mindennap felszállt a
haszakai buszra, hogy meghallgassa a marketing-előadásokat. A fejét
az ablaknak támasztva merült el a telefonjában: a barátjának írogatott,
vagy a Facebook-bejegyzéseit nézegette. A kezdetekben oly távolinak
tetsző forradalom rendíthetetlenül közeledett. Aszma óráit
meghatározatlan időre elhalasztották. Rákká utcáin is kezdetét vették a
felvonulások, a lakosok felkapták a rigmust, amely már egész Szíriát
bejárta: „A nép a hatalom bukását akarja!”
De miközben ide is eljutott a mészárlások és a heves harcok híre,
miközben megjelentek a nyugati területekről érkező menekültek,
miközben a fiatalok csatlakoztak a legnépszerűbb Aszad-ellenes
csoportokhoz, főként az an-Nuszra Fronthoz, a hétköznapi élet szövete
nem feslett fel. A Szabad Szíriái Hadsereg és az an-Nuszra Front két-
három napra összefogott, hogy felszabadítsa a várost.
Forradalom
A 2011-es arab felkeléshullám, amely a hangzatos arab tavasz nevet
kapta, szétzilálta a térséget fél évszázada meghatározó politikai
struktúrát: a hallgatólagos megállapodást az arab ügyfélállamok
diktátorai és a Nyugat között, melynek értelmében a zsarnokok
számíthatnak az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia
politikai támogatására, segélyeire és katonai erejére, melyet a nyugati
gazdaságba történő befektetéssel és több tízmilliárd dolláros
fegyvervásárlásokkal hálálnak meg, szinten tartva az érintett nemzetek
védelmi iparát.
Ami békés tüntetésnek indult, az Szíriában kevesebb mint egy év
leforgása alatt fegyveres lázadássá nőtte ki magát Bassár el-Aszad
elnök rezsimje ellen.
Aszad gyorsan lép, és szélsőséges iszlamistáknak titulálja a
lázadókat, felhívva az ország figyelmét az erőszakos, szektariánus
tevékenységükben rejlő veszélyekre. Hogy igazolja a szavait, a
biztonsági erők lecsapnak a békés aktivistákra, ezreket dugva börtönbe,
ahol aztán megkínozzák és megerőszakolják őket. Tucatjával engedi ki
az iszlamistákat és a megedződött dzsihádistákat, szabad utat engedve
nekik a szerveződéshez.
A szíriai hadsereg dezertőrei megalakítják a Szabad Szíriái
Hadsereget, a szabadon engedett dzsihádisták pedig az erősödő
ellenállás vallásos és militáns ágával keverednek. Abu Bakr al-Bagdadi,
az Iraki Iszlám Állam (ISI) vezetője lehetőséget szimatol, ezért
megbízza egyik magas beosztású emberét, hogy nyisson egy szíriai
frontot. Ez lesz az an-Nuszra Front, más néven Dzsabát an-Nuszra,
amely egyaránt vonzza a frissen szabadon engedett helyi milicistákat és
a külföldi muszlim harcosokat. Ajmán al-Zavahiri, az al-Káida
vezetője, Oszáma bin-Láden utóda közleményben méltatja a szíriai
ellenállást, arra buzdítva a térség muzulmánjait, hogy utazzanak a
„dzsihád szíriai harcmezejére".
2012 februárjában Marié Colvin, a The Sunday Times újságírója és
Remi Ochlik francia fényképész életét veszti, amikor el-Aszad csapatai
lebombáznak egy sajtóközpontot Homszban.
Májusban közel százan vesztik életüket Houla mellett, akiknek a
fele gyermek. A rezsim által szabadon bocsájtott, Sabiha (jelenés)
névre hallgató halálosztagot tartják felelősnek, amelynek tagjai
árnyékként olvadnak be a közösségekbe, hétköznapi ruhát és fehér
sportcipőt viselve.
 A nyugati kormányok lemondásra szólítják fel el-Aszadot, és
szankciókat helyeznek kilátásba. A térség kulcsszereplői, Katar,
Törökország és Szaúd-Arábia megszakítják a kapcsolatot, és el-Aszad
ellenzékét kezdik támogatni. Oroszország és Irán, Szíria legközelebbi
szövetségesei rendíthetetlenül kitartanak mellette. Teherán
tanácsadókat küld, és a szíriai katonasággal együttműködő milicista
csoportokat támogatja.
Obama elnök felhatalmazza a CIA-t és más ügynökségeket, hogy
fegyverezzék fel és nyújtsanak anyagi támogatást a felkelőknek. A
műveleteket többnyire Szaúd-Arábia irányította, ahol szektariánus
szunnita felkelésként tekintettek az Aszad elleni mozgalomra, és
lehetőséget láttak a szunniták mozgósítására mind a síita többségű iraki
és iráni vezetés, a nagy régiós ellenfél, mind a síita hatalom ellen.
Obama elnök figyelmeztet, hogy a vegyi fegyverek bevetése „tilos" és
komoly következményekkel jár, és az USA „álláspontjának
megváltozásához" vezethet.
2012-ben az ENSZ felhatalmazza Kofi Annant, hogy tárgyaljon a
tűzszünetről. Öt hónappal később feladja a tárgyalásokat, mondván, ha
Irán nem része a folyamatoknak, akkor még a legminimálisabb esély is
elvész a politikai megegyezésre.
A szíriai polgárháború proxyháborúvá válik számos régiós hatalom
és az Egyesült Államok részvételével.
RÁMA ÉS GÜFRÁN
2012 júniusa, Szusza, Tunézia
Ráma felballagott a lépcsőn a tetőre, a tarkójánál fogva a girhes kóbor
macskát. A döglött állat az út szélén feküdt, a pékség közelében, ahol
az anyja délutáni műszakosként dolgozott. A tizenhárom éves Ráma
egyszerűen felkapta és a hátizsákjába gyömöszölte.
Szúsza ott terpeszkedett körülötte, amerre csak nézett. Alacsony,
beton tömbházak sorakoztak egymás mellett, szűk, keréknyomok
szántotta sikátorokat fogva közre, amelyek eső idején mind sártengerré
változtak. Szúsza a Földközi-tenger partján fekszik, jó kétórányi
autóútra Tunisztól, a fővárostól, déli irányban. A tengerpart mentén
található luxusszállodák brit és német vendégei szinte anyaszült
meztelenül heverésztek a napozóágyakon a pálmafák árnyékában, és
gyakorta ellátogattak a medinába, az óvárosba, ám ezt leszámítva
Szúsza egy koszos kis porfészek volt, tele lehúzott rolójú, olcsó
gyorskajáldával. Az egyik utca szűk, a másik széles, az épületek eltérő
stílusúak, mintha a tudatosság semmiféle szerepet nem játszott volna a
városkép kialakításakor.
Ráma az anyjával, Olfával, három leány- és egy fiútestvérével élt
egy mocskos, szemetes környéken. Az apja, Olfa iszákos exférje a
szomszédos városban élt, ám se pénze, se kedve nem volt ahhoz, hogy
segítsen nekik. Olfa egyszerre több helyen dolgozott, és hosszú órákra
elmaradt, hogy megkeresse valahogy az áramra és a lakbérre valót.
Mindig kimerültén ért haza, és a legkisebb kihágásért vagy szóváltásért
is képes volt leteremteni a gyerekeit. Olfa ügyelt rá, hogy a lányai jó és
erkölcsös nevelést kapjanak, bár közel sem tölthetett velük annyi időt,
mint a kevésbé leterhelt anyák. Az iskolában lenézték a testvéreket,
amiért szegények, nincs apjuk, és használt ruhát hordanak.
Azon a júniusi napon csend honolt a tetőn, Ráma üres gyomrának
méltatlankodó korgását leszámítva. Előfordult, hogy alig akadt élelem a
házban, és ez is egy olyan nap volt. Ráma a földszinten lévő testvérére,
Gúfránra gondolt, aki most egyedül vigyázott a kisöccsükre és a
kishúgukra, és eldöntötte, hogy gyorsan végez a döglött macskával. A
tetőn a rozoga, hullámpalából emelt kalyibán kívül nem volt más. Ott
végezte el a zsigerelést. Különböző méretű kések sorakoztak a kis
asztalon. A nyakánál kezdte. Végighúzta a pengét egészen a farok
tövéig, majd a pengét a bőr alá nyomva elkezdte lefejteni a mocskos
bundát az izmokról. Jól kitanulta a környékbeli döglött állatok
nyúzását. A nála egy évvel idősebb, tizennégy éves Gúfrán
„hentesüzletnek” nevezte a kalyibát, Ráma azonban másképp tekintett
rá. Az a precíz munka, amellyel kisebb alkotóelemeikre szedte a
macskákat vagy épp a madarakat, megnyugtatta. Amikor a tetőn
tartózkodott, tetemet darabolva, nem létezett számára más.
Előző este bevallotta az anyjának, hogy két napra felfüggesztették
az iskolában, amiért visszafeleselt a kémiatanárnak. A szünetben
kezdődött, amikor két lány csúfolni kezdte, amiért nincs apja. „Az
anyád talán azt sem tudja, hogy ki az”, sértegette az egyik lány, Ráma
pedig nekiesett. Amikor a csetepatét követően rárivallt a kémiatanárra,
felfüggesztették. Akaratos lány volt, és már többször bajba sodorta
magát, amikor kiállt a gyengébb lányok mellett, akiket a kinézetük, a
családjuk vagy az anyagi helyzetük miatt csúfoltak.
Olfa zömök testalkatú, a negyvenes évei közepén járó nő volt,
szeplős, pisze orral, amely a játékosság mellett lobbanékonyságról is
árulkodott. Az élet nem adta meg számára a lehetőséget, hogy hobbija
vagy akár csak némi szabadideje legyen. Amikor nem aludt, vagy a
bádogtetős pékségben, vagy egy étteremben dolgozott felszolgálóként.
Állandó fejszámolást végzett, hogy a hét végére elegendő pénz gyűljön
össze. Esténként, a hosszú délutáni éttermi műszakot követően
gyakorta előfordult, hogy a kanapén elnyúlva krémmel kenegette
dagadt bokáját. Ilyenkor próbált értelmet verni Ráma fejébe.
- Miért kell neked mindig védelmezőnek lenned? Az a lány is
megtenné érted? - kérdezte, ezredszer is elmerengve, hogy Isten miért
adott neki ennyire nehezen kezelhető lánygyermeket. „Mindig lesznek
olyanok, akikkel rosszul bánnak, Ráma”, mondogatta Olfa. „Nem kell
mindig mindenben részt venned.”
Azon a nyári estén Ráma megemelte a macska jobb mancsát, és
megvizsgálta. Mintha beleállt volna egy fémdarab, talán egy fej nélküli
tű. Kipiszkálta, majd befejezte a nyúzást. Az állat a bundája nélkül még
soványabbnak tűnt. Inas volt, a húsa rózsaszín. Ráma félretette a kést,
és kisétált a tető közepére, azon morfondírozva, hogy mit főzzenek a
kistestvéreiknek.
Pillanatok alatt felállt a davahsátor az utca végében. Az előző évi
forradalmat követően a helyi imámok imasátrakat állítottak fel
városszerte, hogy megismertessék Szúsza jóravaló lakosaival a vallási
tanokat, melyeket Ben Ali ideje alatt megtagadtak tőlük. A sátorban
álló asztalok tele voltak szórólapokkal és Koránokkal, és különböző
jótékonysági tevékenységeket hirdető standokkal.
Nem volt gyakori, egészen pontosan még egyszer sem fordult elő,
hogy hasonló eseményt szervezzenek az ő félreeső utcájukban. Gúfrán
megkérdezte az anyját, hogy elmehet-e megnézni, merő kíváncsiságból.
Ahogy cseperedtek a lányok, Olfa úgy hagyta őket egyre inkább
magukra; éjszakára rájuk zárta a bejárati ajtót, amikor sokáig kellett
dolgoznia az étteremben. Úgy gondolta, rendjén van ez így, és a
tizenhárom éves lányánál hagyta a kulcsot.
Az esti imát követően, amikor a perzselő nap hője csillapodott
kissé, Gúfrán lement a sarokra, hogy megnézze azt a sátrat. Egy
formára nyírt szakállt és fehér thobét (az Öböl mentén élő férfiak
hosszú köpenyét) viselő férfi fogadta őt, majd odaintett egy asszonyt,
hogy foglalkozzon vele. A nő fekete abaját, az egész testét eltakaró
köpenyt viselt. Csak a mosolygós, szeplős arca látszott ki alóla.
A sátor egyik sarkába vezette Gúfránt, ahol több másik nő ült körbe
rendezett székeken. Gúfrán leült, hogy meghallgassa a körhöz beszélő
nő szavait, aki az Isten által kijelölt egyenes útról beszélt. Arról, hogy
ha valaki aláveti magát az Ö akaratának, és tiszta életet él, akkor az
nemcsak ebben a múlandó életben számíthat áldásra, de az öröklétben
is. Isten bölcsessége, ahogy a nő fogalmazott, végtelen; az
életmódváltás nehéz, alighanem magukra haragítják az egész
családjukat, de ha elég mély a hitük, akkor nem másban, mint a
végtelen nyugalomban lesz részük, és a szívüket békesség szállj a meg.
Tökéletesen hangzott Gúfrán számára. Nem hallott még senkit
ennyire jóságosán és lelkesítőén beszélni az iszlámról: gyógyír a
bánatra; kibogozhatatlan talány örökké nyughatatlan elméje számára;
mentőöv, amely mindig ott van, amikor elveszettnek érzi magát. Ezek a
nők arról az igazságról beszéltek, amit az iszlám nyújthat. A Próféta
(béke legyen Vele) érdemeit méltatták, hogy milyen tisztelettel bánt a
nőkkel; arról, hogy egy független, művelt asszonyt választott magának
feleségül, és kitartott mellette a halála napjáig. A beszéd végeztével az
egyik nő félrevonta Gúfránt, és adott neki egy finom anyagból készült,
fekete abaját és hozzá egy fejkendőt. Gúfrán tinédzser lévén nagy
feneket kerített az öltözködésének: hogy ugyanolyan vagy teljesen
eltérő, mint a többi lányé, hogy jellegtelen vagy kirívó. Most azonban,
amikor belebújt az abajába, minden aggálya szertefoszlott. Abajába
burkolva úgy érezte magát, mintha ráhajtotta volna a fejét egy ismerős
megnyugtató mellkasára.
Amikor Gúfrán hazaért, Ráma egy pillanatra levette a tekintetét a
tévéképernyőtől, és harsány nevetésben tört ki a nővére láttán. Épp egy
Adele-videoklipet adtak, és Gúfrán azonnal kikapcsolta a tévét, pedig
imádta Adele-t.
Hagyományos értelemben Gúfrán volt a szebb kettejük közül. Szép
bőr, telt ajkak, mandulavágású szem és keskeny, európai vágású orr.
Ráma alacsonyabb termetű volt, sötétebb árnyalatú bőrrel és diószín
szemekkel, melyek túl távol ültek egymástól. Mind a ketten örökölték
anyjuk tagadhatatlan csáberejét, ami miatt Olfa sokszor lett aljas
szóbeszéd tárgya. Összesúgtak a környéken a háta mögött, mondván,
akinek ilyen pajkos a tekintete, és ilyen sokáig kimarad éjszakánként,
az biztos valami rosszban sántikál.
Gúfrán másnap az abaját vette fel a reggelihez. Olfa felvont
szemöldökkel mérte végig.
A lányok osztogatták tegnap mesélte Gúfrán az anyjának. Akik
megtanítanak a sáridra..
Olfa nem látta okát a tiltakozásnak. Konzervatív módon viszonyult
lánya viseletéhez: ha megközelíthetetlennek mutatkozik, ahogy aznap a
reggelinél, ha eltakarja a szépségét az éjfekete abajával, akkor a rapper-
és rockerfélék, akikkel a lányok időnként leálltak beszélgetni, talán
távol tartják magukat tőlük.
Olyan, mint egy kísértet fintorgott Ráma.
Te fogd be! Inkább te is kipróbálhatnád ahelyett, hogy itt
gúnyolódsz. Talán jót tenne neked! vágott vissza Gúfrán.
Nem sikerült meggyőznie Rámát, hogy kísérje el őt a davah-
sátorba. Az imakörös nők elkezdtek házhoz menni, hogy ott
beszélgessenek Gúfránnal, de Ráma egy-egy méltatlankodó pillantást
vetve rájuk behúzódott a szobájába, hogy ott bömböltesse a rockzenét.
Néhány nappal később egy férfi, a sejk segéde megállította Rámát
az utcán.
Miért viseled ezt a ruhát? kérdezte tőle, elállva az útját, amikor a
lány el akart lépni mellette. Apa híján egyetlen férfit sem érdekelt az
öltözködése, a hogyléte, a lelkiállapota vagy az egészsége. A
rockersrácok és a breaktáncosok csak flörtöltek vele. Ez a férfi
azonban, a sejk embere, végig rajta tartotta a tekintetét abban a fél
órában, amíg beszélt hozzá. Ráma soha senkinek nem mesélte el, hogy
a férfi mit mondott neki pontosan, de zokogva ment haza, jó adag
önutálattal. Haragudott magára, ami számára nem volt ismeretlen.
Folyamatosan azt érezte, hogy ő egy rossz gyerek, aki mindig valami
rosszat csinál. Az anyja gyakran lehordta a ruhái miatt, vagy mert
sötétedés után az utcán barátkozott, minekutána magára hagyta, mert
nem akadt senki, aki vigyázhatott volna rájuk. Olfa nem szerette, ha a
lánya fiatal fiúkkal beszélget, ám Ráma azzal kereste meg az
iskolapénzt, hogy Fadi esküvői bandájában táncolt, és ugyan hogy
táncolhatott volna Fadi bandájában, ha nem barátkozik Fadival?
A szalafizmus mindkettőjüket megváltoztatta, előhozta belőlük
meghatározó jellemvonásaikat. Gúfrán vidámabb lett. Szeretettel
fordult az anyja felé, gondoskodóvá vált. Sokat mesélt a dolgokról,
amiket tanult. Rámából a szalafita ideológia hatására a család zsarnoka
lett. Folyton kritizálta Olfát és a kicsiket, amiért mindig mindent
rosszul csinálnak: nem kelnek fel időben a hajnali imához, szűk ruhákat
hordanak, haram televíziós műsort néznek és haram zenét hallgatnak.
Próbálta rávenni az akkor kilencéves húgát, hogy fedje el a haját.
Amikor nem engedelmeskedett, Ráma nem volt hajlandó mellé ülni
ebédnél. Olfa egy ponton közbelépett, megfenyegetve Rámát, hogy
képen törli, ha továbbra is ka/íranak, hitetlennek nevezi a húgát.
Olfa az elején nem fogta fel, mi is történik a lányaival. A nők a
mecsetből most már naponta átjártak hozzájuk. Még a sejk is átment.
Leült a kopott kanapéra, maga köré tekerve a köpenyét, mint valami
uralkodó, és kioktatta az anyát.
A lányok szerint meghagytad nekik, hogy az ima után azonnal
térjenek haza. Nővérem, elmondtam neked, hogy az órákat is
látogatniuk kell. Itt sajátítják el a fontos tudnivalókat. Tisztelettel
kérlek, ne állj az útjukba.
Az észszerűség határain belül Olfa nem bánta lányai elmélyülő
vallásosságát. Ámbár nehéz volt meghatározni az észszerűség határát,
hisz Olfa csak középfokú oktatásban részesült, és igencsak alapszintű
tudással rendelkezett a vallást illetően. Az ő értelmezésében a lányait
hatalmába kerítő szalafizmus, legyen bár merev és szigorú, támogatja a
jótékonykodást, és előtérbe helyezi a jó iszlám erkölcsiséget. Egy
ötgyermekes családanya számára, aki minden szabad percét munkával
tölti, hogy ne lakoltassák ki őket, a szigor jobb kilátásnak tűnt, mint a
lazaság.
Néhány héttel később Ráma átnyújtott az anyjának egy hosszú
köpenyt, miközben ő az esti éttermi műszakra készülődött, mondván,
ideje tisztességesen öltözködnie.
Amit most viselsz, az nem shari’i közölte a flitteres pólóra,
tengerésznadrágra és hozzá illő kardigánra mutatva.
Évek óta így öltözködöm, és tetszik felelte Olfa, vörös kendőt terítve a
fejére.
Ráma szeme megtelt könnyel. Nem akarta, hogy a túlvilágon ne
lehessen együtt az anyjával, márpedig a mennybe jutáshoz annak
megfelelően kellett viselkedni.
Azt gondolod, szörnyű alak vagyok mondta. Mégis hogy akarsz a
dzsannahba. jutni, ha így mész el itthonról?
Az étterembe menet Olfa végig azon gondolkodott, mitévő legyen a
lányaival. Nemrégiben csekély befolyással járó pozícióba emelkedtek
Szúsza bimbózó szalafita közösségében. A muzulmán lét
nélkülözhetetlen része a házasság, hisz - ahogy a Korán is mondja - a
házasság megnyugvást hoz. Gúfrán kapta a megbízást, hogy párt
találjon a női kör tagjai számára. Neki kellett felkutatnia és
összepárosítania azokat a környékbeli fiatal lányokat és fiúkat, akik
hajlandóak házasodni. Tökéletesen illett ez a szerep a társasági és
romantikus, gyönyörű és magára adó Gúfránhoz, a család Jane
Bennetjéhez.
A kemény és határozott Ráma szószólói és mediátori szerepet
kapott. Elment az iskolákba, és felkereste a családokat, hogy szóljon a
lányok helyett, akik vitába keveredtek a szüleikkel, vagy akiket
felfüggesztettek a nikáb viselése miatt. Olfa meglátása szerint ezt a
feladatot egyenesen Rámára szabták: soha nem tudta befogni a száját,
az iskolában is mindig kereste a bajt, mintha ezzel akarná enyhíteni a
saját fájdalmát.
Olfa élte tovább a dolgozó nők életét: Szúsza munkaerőpiacán alig
akadt lehetőség, és ami mégis, az kizsigerelte az embert. Nem fizették
meg rendesen, és garancia sem volt arra, hogy másnap nem rúgják ki.
Az, hogy a lányai házasságközvetítésért és mediátori tevékenységért
kapjanak fizetést, annyira elképzelhetetlennek tűnt, mint az, hogy
tökhintóval vigyék el őket a bálba. Szúsza a kétkezi munkások városa:
itt nem tanultak programozást, nem volt sakk-szakkör, nem nyíltak
lehetőségek a tinédzserek számára, hogy fejlesszék magukat.
Szúszában a társadalmi szerepvállalás a helyi jótékonysági
tevékenységekben, a szomszédos Líbiából érkező menekültek
megsegítésében és a vallási ünnepekre való gyűjtésben merült ki. Jobb
volt tenni valami hasznosat a közösségért, egy kis elismertséget
szerezni, mint otthon ücsörögve Justin Bieber-klipeket nézegetni, amit
Gúfrán és Ráma egyébként csinált volna.
NÚR
2012 szeptembere, Le Kram, Tunisz
A forradalom előtti években, miután kimaradt az iskolából, és nem
tudott mit kezdeni az idejével, Núr szerette kellemes szunyókálással
átvészelni a forró nyári délutánokat. Az egy egészen másfajta élet volt,
most egyszeriben túl sok teendője akadt: találkozók a mecset női
körének tagjaival, jótékonysági események, a szalafita mozgalom
hajtóerejének számító Facebook-aktivitás fenntartása. Karim barátja,
Valid szintén nagyon elfoglalt volt, a munkája és a saját politikai
aktivitása foglalta le az idejét. Karim azonban nem tartotta velük a
lépést, a munkakeresésre hivatkozva továbbra is kivonta magát
mindenből. Századszorra is átpörgette a mobiltelefonja névjegyzékét,
mintha gondolati síkon létre tudna hozni egy új, hasznos kontaktot. Núr
gyomra időnként fájdalmasan rándult egyet, amikor hazaérvén a
kanapén heverve ugyanabban a testhelyzetben találta őt, amelyben
otthon hagyta.
Ami ezután történt egy meleg szeptemberi pénteken, mindhármójuk
kilátásait megváltoztatta. Az egyik mecsetben, Tunisz központjában
Abu Ijád, az Anszar as-Saría vezetője szenvedélyes szentbeszédet
tartott egy YouTube-videóval kapcsolatban, amely gúnyt űzött
Mohamed prófétából. A hívei odakint gyülekeztek a mecset előtt.
Buszok érkeztek, hogy az Egyesült Államok nagykövetségéhez vigyék
őket, hogy ott tiltakozzanak a kaliforniai férfi videója ellen.
A tüntetők később ledöntötték a masszív épület kapuját. Kitették a
fekete szalafita lobogót, majd felgyújtották a közeli amerikai iskolát.
Sűrű füst szállt fel az épületekből. „Obama, Obama, itt mindenki
Oszáma!”, szólt a rigmus egy idő után. Néhány fosztogató
számítógépekkel a hóna alatt jött ki a követségről. A rendőrség nagy
erőkkel próbálta féken tartani a tüntetőket, az elnök pedig kiküldte az
elnöki testőrséget, akik megöltek két tüntetőt, és további harmincat
megsebesítettek. A videó, illetve a videó elleni tiltakozás
vérengzéshullámot váltott ki a térségben: négy nappal korábban az
Anszar as-Saría kötelékéhez tartozó militánsok megtámadtak egy
amerikai követségi épületet a líbiai Bengáziban, megölve a nagykövetet
és három másik amerikai állampolgárt.
Könnyű volt az Egyesült Államokra zúdítani minden dühüket. A
WikiLeaks által 2010. év végén kiszivárogtatott amerikai diplomáciai
táviratokban részletesen foglalkoznak a megkövesedett Ben Ali-
rezsimet jellemző korrupcióval. Az amerikai diplomaták elismerték,
hogy az országban „nyugtalanság” uralkodik, ám alábecsülték Ben Ali
jelentőségét mint lehetséges „szövetséges”-! a terrorizmus elleni
harcban. A nagykövet részletesen beszámolt az elnök veje által
szervezett fogadásról. Egy oroszlánfej táplálta vízzel a feszített tükrű
medencét, római oszlopok szegélyezték a teraszt és freskók díszítették a
mennyezetet; az elnök veje tigrist tartott házi kedvencként, akit Pasának
nevezett el és napi négy csirkével etetett. Az ételt repülőn szállították
Párizsból. A Nyugat által támogatott rezsim annyira arcátlanná vált,
hogy az elnök veje szemrebbenés nélkül lenyilatkozta egy francia
lapnak: „Van Ferrarim, limuzinom, de semmi, még a feleségem sem
hoz annyira tűzbe, mint egy hajó. A hajó olyan, akár a csiszolatlan
gyémánt.”
Bár sok tunéziai osztotta a tüntetők Amerika-ellenes véleményét - a
táviratok megemlítik, hogy a tunéziai lakosok dühösek az Egyesült
Államokra Irak megszállása miatt -, a közhangulat rosszul fogadta az
erőszakos fellépést. Az Ennahda Mozgalom, a forradalom után
megválasztott iszlamista párt próbálta csillapítani a lakosság félelmét; a
pártvezető Rasid Gannúsi úgy nyilatkozott, hogy „az efféle
szélsőségesség idővel elmúlik”. A különböző iszlamista mozgalmakban
eltöltött idő alatt alakult ki benne ez a nézet, hisz számos alkalommal
látta, hogyan higgadnak le a forrófejű ifjak a politikában eltöltött évek
alatt. A politológusok szerint ez a fajta hozzáállás azon a hipotézisen
alapul, hogy minél fejlettebb egy adott társadalom demokráciája, és
minél inkább engedi a radikális csoportok politikai szerepvállalását, az
érintett csoportok annál inkább finomítanak a retorikájukon és a
viselkedésükön. A nyugati és a tunéziai sajtó azonban Gannúsi
igyekezete ellenére tovább táplálta a lakosság félelmét, amit az
erőszakos cselekmények váltottak ki. (A tunéziai média jórészt a régi
rendszer támogatóinak irányítása alatt maradt, a nyugati újságírók
pedig az angolul vagy franciául beszélő politikusokkal és világi
aktivistákkal beszélgettek a Núrhoz hasonló fiatal nők helyett, amikor a
szalafita mozgalomról írtak).
Az Ennahda Mozgalom minden erejét lefoglalta az új alkotmány
felett kialakult vita. Az alkotmányt előkészítő bizottság azon vitázott,
hogy büntessék-e az istenkáromlást, ami azt jelentené, hogy Isten vagy
az iszlám becsmérlése törvénybe ütköző. A párt számos támogatója
üdvözölte ezt a kitételt, ám a világi koalíciós partnerek
elfogadhatatlannak tartották. Az Ennahda Mozgalom elsősorban
hétköznapi párttá akart válni, melyet elfogad a nemzetközi
közvélemény és elismernek a politikai ellenfelek. Ahhoz, hogy ilyen
párttá válhasson, az Ennahda Mozgalomnak távol kellett tartania magát
a vallási kérdésektől és vitáktól, csakhogy a párt iszlamista identitása és
a választók elvárásai megkövetelték a vallási szerepvállalást. Végül a
világi pártok és civil szervezetek erőteljes nyomásának engedve
lemondtak a törvényhozással kapcsolatos céljaik egy jelentős részéről;
elvetették, hogy törvényi alapként tekintsenek a sáridra, és
visszavonták azt a törvényjavaslatot, melynek értelmében a korábbi,
Ben Ali-féle párt tagjai nem térhettek volna vissza a parlamentbe.
Lényegében teljes megalkuvásra kényszerültek.
Az Ennahda Mozgalom szemében ez a nagyfokú
kompromisszumkészség teljességgel észszerűnek tűnt, figyelembe véve
a körülöttük kibontakozó belföldi és régiós eseményeket. Egyiptomban
egy, a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek által támogatott
katonai puccs megdöntötte Muhammad Morszi demokratikusan
megválasztott kormányát; a hadsereg és a biztonsági erők mintegy ezer
tüntetőt öltek meg egyetlen nap leforgása alatt. A Nyugat a füle botját
sem mozdította. A dicsőséges arab tavasz máris kezdett a feledés
homályába veszni; úgy tűnt, a térségi arab erőknek és a nyugati
hatalmaknak inkább kedvére való az önkényuralmi rendszer, mint a
demokrácia jelentette zűrzavar.
Csakhogy miközben a lassabb haladás és az óvatosság megfelelt az
Ennahda Mozgalomnak, addig a forradalompárti radikális fiataloknak
ez árulással ért fel. Amennyiben egy vallási-politikai mozgalomnak az
a fő célja, hogy a vallási, politikai és társadalmi értékeket megjelenítse
a politikájában, akkor a hevesebb iszlamisták szemében az Ennahda
Mozgalom megszűnt iszlamista tényezőnek lenni. Azok a fiatalok, akik
szerint máris lecsengeni látszott a forradalom, úgy tartották, az
Ennahda Mozgalom iszlamizmusa kimerül a fejkendő és a szakáll
viselésében.
A forradalom ártatlansága elvész
Mire beköszönt 2012 nyara, a fegyveres ellenállás több Szíriái városban
is legyőzi az Aszad-kormány erőit. A mérsékelt forradalmi csoportként
ismert, úgynevezett Szabad Szíriái Hadsereg az an-Nuszra Fronttal
harcol Rákká városáért. A város 2013 márciusában a szíriai ellenállás
kezébe kerül.
Áprilisban egy ellentét szakítja ketté az iszlamista felkelőket. Abu
Bakr al-Bagdadi az Iraki Iszlám Állam oldalhajtásának nevezi az an-
Nuszra Frontot, és bejelenti a két szervezet egyesülését, első ízben
nevezve azt Iraki és Szíriai Iszlám Államnak (ISIS). Másfél nappal
később az an-Nuszra Front vezetője tagadja ezt: kijelenti, hogy nekik
megvan a saját identitásuk, ők a Szírián belüli harcra összpontosítanak,
és hűek az al-Káidához.
Komoly ellentétek feszülnek közöttük a taktikát, és a nem
szunnitákkal való fellépést illetően, bár nem tudni, hogy ez az ellentét
valóban ideológiai alapú-e, vagy inkább a dzsihádon belüli politikai
csatározásról van szó. A világ próbálja megérteni a folyamatokat, és
kitalálni, hogy az ellenségeskedés és a pártszakadás tükrében hogyan
viszonyuljon a szíriai háborúhoz.
Augusztusban száringáztámadást hajtottak végre Gútában,
Damaszkusz külvárosában, melyben 1500 lakos, köztük 400 gyermek
vesztette életét. Alagsorokban és kórházakban kinyúlt, nyáladzó,
vonagló alakokat mutató videók lepik el a világhálót. Az ENSZ
kideríti, hogy szaringázt vetettek be, de nem kap felhatalmazást a
Biztonsági Tanácstól a vétkes megjelölésére. Obama nem rendel el
azonnali csapást, helyette a kongresszushoz fordul. Októberben el-
Aszad elismeri, hogy vannak biológiai fegyverei, és beleegyezik ezek
leszerelésébe.
Egy amerikai önkéntes, Kayla Mueller Aleppóba utazik a barátja
után, aki az Orvosok Határok Nélkül nevű segélyszervezet tagja, és
elrabolják.
Az amerikai külügyminisztérium decemberben „Think Again Turn
Away" (Gondold át, fordulj el) címmel kampányt indít az ISIS hívei
közt népszerű közösségi oldalakon, hogy ezzel az ellennarratívával
próbálják jobb belátásra bírni őket. Válaszlépésként felbukkannak az
online dzsihádisták, akik bemutatják, hogy az amerikai hadsereg
hogyan bánt a foglyokkal Abu Graibban. Akaratlanul ugyan, de számos
ISIS-ellenes prominens vallási személy is kellemetlen helyzetbe kerül.
A kampányt néhány rövid hónap után leállítják, az online archívumot
törlik.
LINA
2014 eleje, Frankfurt, Németország
Lina, miután elhagyta a férjét, kényelmesen berendezkedett a női
szálláson, ám még mindig nem volt televíziója, és nem vásárolt újságot.
Általában munka közben értesült a hírekről. Az idősebb páciensek
szerettek rádiót hallgatni.
Amikor nyitott magának egy Facebook-fiókot, gyökeresen
megváltozott az élete. Egyszeriben látta, hogy ki mit mond és tesz,
méghozzá úgy, hogy nem kellett részt vennie benne. Néhány hét
elteltével rászánta magát, hogy posztoljon egy részt a Koránból. Az
örök életében csendes és félénk Lina örömmel tapasztalta, hogy az
emberek lájkolják az írását. Még azon a télen talált egy bejegyzést egy
Abu Szála al-Almáni nevű férfitól. Hozzá hasonlóan ő is Frankfurtban
élt, és afelől érdeklődött, hogy volna-e valahol egy jó muzulmán
asszony, aki hajlandó házasodni és külföldre költözni. A posztban volt
egy telefonszám.
Lina kezdetben túl félénk volt ahhoz, hogy a saját nevében vegye
fel a kapcsolatot. Megírta a férfinak, hogy ismer egy nővért, aki
szívesen házasodna, és részletesebb információt kért tőle, amit aztán
továbbadhat. Abu Szála engedelmesen válaszolt. Küldött egy képet egy
Dzsáfer nevű férfiról, aki Szíriába utazott, hogy ott egy új iszlám
közösséget, egy iszlám államot építsen. Dzsáfer Németországban
született és nevelkedett, török felmenőkkel rendelkezett, és nemrég tért
át a szunnita hitre. Dús szemöldöke volt és horgas orra, az arca nyílt,
akár a nyitott könyv. Lina és Dzsáfer levelet váltott egymással, majd
hamarosan telefonon is beszéltek.
Heteken át beszélgettek az életről és a házasságról, az elvárásaikról
és a személyiségükről. Dzsáfer kedvesnek, és ami fontosabb,
elhivatottnak tűnt - nem úgy, mint Lina első férje, aki lusta volt és
hitetlen, és ami ennél is rosszabb, erkölcstelen és kegyetlen. Lina új
életet akart kezdeni egy új férj oldalán, Isten áldásától kísérve.
Dzsáfer leírta, milyen az élet az új Iszlám Államban, hogy a
hatóságok miként igyekeznek átvenni az irányítást az önkormányzatok
felett, és próbálnak iskolákat építeni és kialakítani azt a fajta igazságos
kormányzást, amit az emberek oly nagyon hiányoltak. Nem tűnt
elvetemült ötletnek odautazni egy háborús övezetbe új életet kezdeni.
Lina az 1980-as években nőtt fel Libanonban, a polgárháború alatt; a
konfliktus és a bizonytalanság nem volt újdonság számára. Ö nem az a
fajta ember volt, aki csak akkor hajlandó visszatérni, ha már megszűnt
a bombázás. Vajon egy derék, elhivatott, hű férj mellett lenne
boldogabb egy viharos légkörben, vagy magányosan egy frankfurti női
szállón? Egyértelműnek tűnt a döntés.
EMMA/DUNJA
2012 tavasza, Frankfurt, Németország
2012 elején a huszonhárom éves Dunja csak sodródott, fiatal muzulmán
nőként próbálva megtalálni a helyét Németországban. Ekkor találkozott
Szelimmel.
Dunja egyik ismerősének bátyja Szelimmel barátkozott, és egy
frankfurti kebabosnál találkoztak először. Török születésű, jóképű,
markáns állú és kedves tekintetű fiú volt. Dunja mindig fura bizsergést
érzett a gyomra tájékán, amikor a fiú megszólította. Hosszan
beszélgettek az étterem fluoreszkáló fényétől övezve, és ilyenkor
mintha abrosszal fedett, gyertyával megvilágított bútorok álltak volna a
paradicsomvörös műanyag asztalok helyén. Szelim vicces volt, és
ugyanolyan bolondos, mint Dunja, így gyorsan könnyed beszélgetésbe
bonyolódtak. Dunja nem szerette megosztani azoknak a mámoros első
napoknak a részleteit.
- Az iszlámban az efféle dolgok a férj és a feleség közt maradnak -
felelte leereszkedően, ha erről kérdezték. (Sok Európában élő áttért
vagy második generációs fiatal muzulmánhoz hasonlóan, akik az
idősebb generációk lanyha, elpuhult, túlságosan „kulturális”
vallásosságát látva nőttek fel, Dunja is gyakorta beszélt „az egy igaz
iszlámról”, mintha ilyesmi valóban létezne.) Beleszeretett Szelimbe,
akinek elmondása szerint az volt az egyetlen hibája, hogy sokszor
felébresztette éjszaka, amikor burgonyachipset ropogtatott az ágyban.
Szelim nem gyakorolta a vallást, ám Dunja ragaszkodott hozzá,
hogy még a kapcsolatuk elmélyítése előtt kössék meg a nikah-t, az
iszlám hagyományok szerinti házassági szerződést. Nem tudtak saját
otthont fenntartani, ezért vagy Szelim ment át hozzá, vagy Szelim egyik
barátjánál húzták meg magukat. Néhány hónapja tarthatott a
kapcsolatuk, amikor is 2012 őszén Szelim vallásossága kezdett
elmélyülni, ahogy Dunja fogalmazott. Egyre több időt töltött a
mecsetbe járó szalafita testvérek között; megkérte Dunját, hogy hordjon
nikábot az egyszerű fejkendő helyett; és egyre többször esett
túlzásokba, mint amikor megtiltotta a születésnapok megünneplését.
Dunját elszomorította Szelim döntése, hisz ez volt ez egyetlen nap az
évben, amikor önmagát ünnepelhette. Tényleg akkora problémát jelent?
Szelim szemében azonban harcimmá. vált a születésnap. Dunja a
születésnapok közeledtével süteményeket vásárolt, mintha csak
véletlenül lenne épp kéznél néhány szelet.
Még abban az évben, néhány héttel a nikah megkötését követően
Szelim vacsorát szervezett az egyik étteremben, hogy Dunja
találkozhasson a szüleivel. Szürke, esős nap volt. Az emberek leszegett
fejjel mentek le a metróba vagy húzódtak be a buszmegállókba.
Annyira komor nap volt, hogy Dunja inkább egy cölöpökön álló
tengerparti kunyhóra változtatta a WhatsApp-képét. Ajándékot is akart
vinni, de aztán úgy gondolta, majd ha meghívják őt az otthonukba, csak
akkor lesz helyénvaló. Szelim anyjának vállig érő haja volt őszes
tincsekkel. Az arca nyílt, enyhén széles. Papucsot viselt. Meglepően
alacsony termetű volt, olyannyira, hogy Dunja lopva küldött egy SMS-t
az egyik barátnőjének az asztal alatt, amikor leültek: „Édi. Pokémon.”
Ő is olyan fáradhatatlan török asszonynak tűnt, mint azok az
anyukák, akikkel gyerekkorában találkozott a barátainál még
Frankfurtban, aki töltött paprikát főz, tisztán tartja a padlót, és
mindenkit teával kínál azokból a kis csészékből; talpraesett, határozott,
nem engedi, hogy a fia akár csak a kisujját is mozdítsa; egy kicsit
mártírtípus, s mint ilyen, hajlamos a titokzatos, nagy figyelmet követelő
betegségekre. Szelim anyja a szüleiről kérdezgette Dunját, és
szomorúan hallgatta, hogy az apja Spanyolországban él, és alig látogat
haza. Gyorsan kiderült, hogy jobban örült volna egy török
menyecskének, aki beszéli a nyelvet, aki egy általuk jól ismert klánból
érkezik, akiről joggal feltételezhetik, hogy maga mellett tartja Szelimet,
és aki hajlandóságot mutathat a töltött paprika receptjének
megtanulására. A vacsorát lagymatag kézfogás követte, még csak meg
sem puszilták egymást, és Dunja küldött egy szomorú hangulatjelet az
egyik barátnőjének.
Szelim szülei jól boldogultak, és elégedettek lehettek németországi
életükkel. Dunja legalábbis azt szűrte le magának, hogy Szelim anyja
elégedett, és mivel egyértelműen ő irányította a háztartást, a férje és a
fiaik úgy döntöttek, nem mutatják ki, ha valami nem tetszik nekik.
Szelim apja biztonsági őrként dolgozott egy vasútállomáson. Időnként
megemlítette a fiainak, hogy szívesen hazaköltözne Törökországba. Az
összes olyan nőhöz hasonlóan, akit folyamatosan bírál és elutasít az
anyósa, Dunja is olyan magatartást vett fel Szelim szüleivel szemben,
mellyel érzékeltethette a sértődöttségét; a családanya irányított
mindenkit, ő döntötte el, ki hogyan érezzen a németországi életükkel, a
hittel és minden egyébbel kapcsolatban.
Csakhogy Szelim anyja jó okkal aggódott fia viselkedése és új
keletű ájtatossága miatt, aki hosszú köpenyt hordott, és elkezdett arab
kifejezéseket szőni a beszédébe. Egyszer pézsmát talált a szobájában,
olyat, amilyet a szalafita parfümárusok világszerte árusítanak. Amikor
Szelim este hazament, az anyja a képébe vágta a fiolát.
Mi ez? Miért akarsz úgy bűzleni, mint egy tetves arab? rivallt rá.
Mivel Dunja abban az időszakban jelent meg Szelim életében,
amikor elkezdett megváltozni a viselkedése, az anya meg volt róla
győződve, hogy a lány radikalizálja a fiát. Hogy ki bátorított kit, nem
derült ki. Dunja elmondása szerint Szelim lett egyre elhivatottabb, ő
ragaszkodott hozzá, hogy egyre többet fedjen el magából. Mások
másképp mesélik.
Amikor először meghívták a családi házba, Dunja nikábot viselt.
Szelim apja halálra vált arccal nézett rá.
Mit tudsz te az iszlámról? Talán félreértettél valamit. Miért hiszed,
hogy ezt várják tőled? kérdezte a férfi, ám Dunja nem látta értelmét a
vitának.
Szelim anyja hamisítatlan kemalista volt, rajongott Musztafa Kemal
Atatürkért, Törökország huszadik századi megújítójáért, aki véget
vetett az oszmán kalifátusnak, megalapítva a világi török államot.
Szelim anyja muzulmánnak és török nacionalistának tartotta magát, aki
erősen hisz a szekuláris nemzetállamban. (Dunja szemében ez tévhit
volt és kompromisszum. Egy valódi muzulmán nem hisz a
nemzetállamban, és nem emel egy világi politikust a hit fölé.) Dunja
úgy érezte, Szelim anyja mindent elutasít, amit mond, kizárólag azon az
alapon, hogy ő nem született muzulmán, nem török. Noha nem fedte el
a haját, és nem imádkozott, Szelim anyja ragaszkodott kulturális
felsőbbrendűségéhez, és fenntartotta magának az előjogot, hogy
mindent jobban tud az iszlámról. Ilyenkor Dunja Atatürk és Hitler
pöttömnyi méretű keresztezését látta az anyósában.
Az első látogatást követően, amikor is Dunja nikábban jelent meg,
Szelim anyja kitiltotta őt az otthonukból. Azt mondta a fiának, hogy
szörnyű dolgokat hallott a lányról, akinek rossz a természete, és aki
nem őszinte. Miután Szelim nem volt hajlandó szakítani vele, az anyja
elküldte őt a háztól.
Ez feldühítette Dunját. Úgy érezte, az anyákkal való küzdelem a
végzete; az anyák folyton kivetni-, és nem dédelgetni valót találnak
benne. Elképzelte, ahogy Szelim anyja ellene hangolja a fiát, mérgező
pletykákat suttogva a fülébe. A pár e miatt a családi perpatvar miatt
kezdett el azon gondolkodni, hogy Szíriába kellene költözni.
Ha az anyád ilyen sárkány, nem esik nehezemre a távozás mondta
Dunja.
Az állam színre lép
2014 januárjában Obama elnök a dzsihádista közeg
„tartalékcsapatának" nevezte az Iszlám Államot. Ezzel a hanyag
megjegyzéssel azt akarta üzenni, hogy továbbra is az al-Káida jelenti az
első számú nemzetbiztonsági fenyegetést az Egyesült Államok
számára, és nem az Iszlám Állam.
Júniusban az Iszlám Állam egy hét leforgása alatt elfoglalja
Moszult, Irak második legnagyobb városát, Tikrittel és Tál Afarral
együtt. A kétmilliós Moszul négy nap alatt elesik. Az Iszlám Állam
harcosai körbeveszik Bagdadot huszonöt kilométerre a várostól, és
megközelítik a repülőteret.
Ez többé nem terroristakérdés¬ mondja egy washingtoni szakértő. -
Egy területfoglaló hadsereg mozog Irakban és Szíriában.
Június végén, a ramadán első napján, Abu Bakr al-Bagdadi első
ízben jelenik meg a nyilvánosság előtt, hogy pénteki imát mondjon a
Moszulban lévő történelmi nagymecsetben. Kinyilvánítja egy iszlám
kalifátus megalakulását, és meghúzza az ősi határt az iszlám föld és a
világ többi része, a hitetlenek földje között:
„Muzulmánok, gyertek az államotokba. Igen, a ti államotokba.
Gyertek, mert Szíria nem a szíriaiaké, gyertek, mert Irak nem az
irakiaké. A föld Allahé!" - hirdeti. - „Allah kegyelméből hamarosan
eljő a nap, amikor a muzulmánok nagytiszteletű, megbecsült urakként
közlekedhetnek, felszegett fejjel, méltóságteljesen."
- Ez többé nem csupán félelem. A rémálom kezd valósággá válni -
mondja a kurd regionális kormány egyik szóvivője.
Az Egyesült Államok hadseregének parancsnokai szárazföldi
csapatokról beszélnek. Augusztusra már a kurd fegyveres erők, az Irán
által támogatott síita milícia és az Egyesült Államok légierejének
összefogására van szükség, hogy megakadályozzák az Iszlám Állam
bevonulását Irak északi részébe. Irán katonai tanácsadókat és
logisztikai szakembereket bocsájt mind az iraki, mind a kurd erők
rendelkezésére; mind Washington, mind Teherán próbálja kisebbíteni a
szokatlan katonai együttműködés jelentőségét.
EMMA/DUNJA
2014 nyara, Frankfurt, Németország
„Ez az üzenet elsősorban Mezopotámia szabad asszonyainak és a
»muzulmán ummah« női tagjainak szól: Miért nem vesztek részt a
szent dzsihádban? Mit tettetek hozzá a közösséghez? Nem félitek
Istent? Azért nevelitek fel a gyerekeiteket, hogy zsarnokok áldozatai
legyenek? Elfogadtátok az engedelmességet, és hátat fordítottatok a
dzsihádnak?"
- Abu Muszab az-Zarkávi: A vallás nem lankadhat, míg én élek,
2005
Mindössze nyolc nappal azután, hogy Szelim felvetette a szíriai
költözés lehetőségét, már egy isztambuli járaton ültek. Szelim az egyik
barátja, egy szalafita testvér házában töltötte az estét; az al-Dzsazíra
adását nézték egész éjjel, a retinájukba égve a romok alól kiásott
gyerekekről és nőkről készült felvételeket. Hazatérvén leült a padlóra,
mintha a helyzet súlya nem engedné felegyenesedni, és elmesélte
Dunjának, hogy Bassár el-Aszad erői muzulmánokat ölnek, és hogy
neki segítenie kell. Képeket mutatott neki a telefonján. Az egyiken egy
asszony egy kisgyereket tartott a kezében, akinek egy robbanás levitte a
fél arcát.
Elég! mondta Dunja, odébb lökve Szelim kezét.Szelim nem állt le,
ám az érvelései mindinkább összefüggéstelen és goromba noszogatássá
változtak: nem ücsöröghetnek tétlenül, miközben ilyen kegyetlenül
bánnak muzulmán társaikkal; ha már egyszer megalakult az iszlám
kalifátus, mindenkinek hitbéli kötelessége elhagyni a hitetlenség földjét,
és odamenni, Dunját is beleértve. De a nő próbálta lebeszélni őt.
Máshogy nem lehet segíteni? kérdezte.
Nem felelte Szelim, mondván, az egyetlen lehetőség, ha Szíriába
költöznek.
Ezek annak a radikális politikai és eszkatológiai világnézetnek a
központi gondolatai, melyeket Dunja időnként magáénak vallott,
máskor elutasított. Sok megtérthez hasonlóan ő is a jemeni-amerikai
imám, Anvár al-Avlaki szentbeszédeit nézte a YouTube-on. Hasznos
tanácsokat adott a napi egészségmegőrző praktikáktól kezdve a
ramadán alatti böjtölésen át az egészséges házassághoz szükséges
magatartásig. Kezdő és több éve gyakorló hívőként egyaránt jó volt
hallgatni őt. Kellemes hangja volt. Szellemesen, jól érthetően beszélt,
korszerű módon adva elő az iszlám kezdetéről és a próféták életéről
szóló történeteket.
Avlaki a 2000-es évek elején egy nagy mecset imámja volt a
virginiai Falls Churchben, ahol mérsékelt politikai irányzatúként
ismerték, aki nyitott a nagyobb közösség, sőt még a kormány felé is -
részt vett egy fogadáson a Pentagonban, és szentbeszédet tartott a
Capitol Hillen. Szeptember 11-ét követően így nyilatkozott:
„Lehetetlen, hogy az elkövetők muzulmánok legyenek. Ha mégis annak
vallják magukat, akkor erőszakot követtek el a valláson.”
Az FBI a következő évben rajtaütéseket hajtott végre Virginia
északi részén, az Avlaki gyülekezetéhez tartozó területeken. Avlaki éles
szavakkal bírálta az ügynökök módszereit, akik fegyvert szegeztek a
nők és gyerekek fejéhez, és indokolatlanul hosszú időre bilincsbe
verték őket. Polgárjogi szintre emelte a tiltakozását, az afro-amerikaiak
küzdelmét hozva fel példaként, hogy megszervezhessék a közösségek
védelmét. Amikor az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikáját, a
terrorizmus ellen meghirdetett háborúját vagy az ügynökök durva
bánásmódját kritizálta, mindig ügyelt rá, hogy ne lépje át a jogi
határokat, és az erőszakmentesség filozófiáját hirdesse, amit az
Államokra és a fegyveres erőkre is vonatkoztatott. 2001 októberében
így fogalmazott: „A tény, hogy az Egyesült Államok közreműködött
egymillió civil áldozat megölésében Irakban, a tény, hogy az Egyesült
Államok támogatja több ezer palesztin állampolgár megölését, egyetlen
New York-i vagy washingtoni lakos megölésére sem ad felmentést.
Ahogy hatezer New York-i, illetve washingtoni lakos halála sem
jogosít fel egyetlen afganisztáni állampolgár megölésére sem.”
Sok terrorszakértő éppen e miatt a véleménye miatt ami lénye-
gében egyet jelent a szeptember 11-ihez hasonló, szándékos, állami
szintű, civilek ellen végrehajtott támadásokkal tartja úgy, hogy al-
Avlaki a kezdetektől fogva szélsőséges volt. Az efféle megnyilvá-
nulások nem számítottak ritkának a közel-keleti muzulmánok, sőt még
a nem muzulmánok körében sem. Ami Anvár al-Avlakival ezután
történt, az komor történet, és a sokezer online követője előtt ismeretlen.
Miután az FBI kiderítette, hogy a szeptember 11-i gépeltérítők
közül ketten is al-Avlaki mecsetébe jártak, szoros megfigyelés alá
vették őt. A nyomozás során bizonyítékokat találtak az al-Avlaki és
néhány prostituált közötti állítólagos találkozásokra, ami lerombolhatta
volna a hírnevét, és tönkretehette volna imámi pályáját. Al- Avlaki
később azt állította, hogy felültették, és az FBI meghamisította az ellene
felhozott bizonyítékokat.
 Az észak-virginiai muzulmánok ellen elkövetett több, látszólag
önkényes és agresszív FBI-razziát követően al-Avlaki 2002
márciusában dühös és nyers hangvételű szentbeszédet tartott, felhívva
rá a figyelmet, hogy az amerikai muzulmánok másodrangú
állampolgároknak számítanak: „Ez már nem terrorizmus elleni háború,
és jobb, ha ezzel mind tisztában vagyunk. Ez a muzulmánok elleni
háború. A muzulmánok és az iszlám elleni háború. Nemcsak odakint
folyik a nagyvilágban, de itt, Amerikában is, ahol azt hangoztatják,
hogy a szabadság érdekében vívják ezt a háborút, miközben épp a saját
polgáraik szabadságát sértik meg csak azért, mert muzulmánok.”
Al-Avlaki 2002 tavaszán Londonba utazott, és nem tért vissza
többé. Akik sima beszédű szélsőségesnek tartották őt, meggyőződéssel
vallották, csak azért hagyta el az országot, nehogy az FBI
nyilvánosságra hozza a prostituáltakkal kapcsolatos ügyet. Mások úgy
vélték, a politika előbb megváltoztatta, majd kivetette őt - a szeptember
11-et követő amerikai valóság, a muzulmánok zaklatása és Afganisztán
megszállása nem fért meg az ő mérsékelt nézeteivel. Két évet töltött
Londonban, ahol a nézetei merevebbé váltak, majd visszatért a
hazájába, Jemenbe. 2006-ban a jemeni hatóságok letartóztatták, és a
The New York Times egyik újságírója szerint az Egyesült Államok
utasítására őrizetben tartották. A másfél éves jemeni bebörtönzése alatt
al-Avlakit kínzásnak vetették alá.
A nézetei a szabadon bocsátását követően kezdtek megváltozni. Az
amerikai polgárok iránti együttérzése elpárolgott. Azt vallotta, hogy az
FBI emberei végig jelen voltak a kihallgatások alatt, és így tudtak róla,
miféle bántalmazásokban volt része. Többé már nem hívta fel a
figyelmet az ártatlan civil áldozatokra, sőt az Egyesült Államok elleni
erőszakos fellépésre szólított fel a globális dzsihád keretében. A 2010-
es, Dzsihádrafel című előadásában fogalmazta meg az új álláspontját a
folyamat ellen, amit csak úgy jellemzett, mint a muzulmán világ elleni
egyre növekvő és erősödő amerikai erőszakhullám.
Azt láthatjuk, hogy Amerika országokat száll meg; látjuk Abu Graibot,
Bagramot és a Guantánamói-öblöt; látjuk a robotrepülőgépeket és a
kazettás bombákat; és Jemenben nemrég láttuk huszonhárom gyermek
és tizenhét nő halálát. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel ilyen agresszió
láttán. Visszacsapunk, és másokat is erre buzdítunk. Én a magam
részéről az Egyesült Államokban születtem. Ott éltem huszonegy évig.
Amerika volt az otthonom. Az iszlám prédikátora voltam, és csupa
erőszakmentes eseményen vettem részt. Csakhogy az Egyesült Államok
iraki megszállása és a muzulmánok ellen elkövetett egyéb erőszakos
cselekmények miatt nem tudtam összeegyeztetni a vallásomat az
amerikai élettel. Végül pedig rádöbbentem, hogy kötelességem részt
venni az Amerika ellen irányuló dzsihádban, miként minden
cselekvőképes muzulmánnak is kötelessége.
Egy szakértői vélemény szerint „al-Avlaki radikalizációja a tör-
ténelemből ismert aktivisták mintáját követi, akik a terrorizmusban
láttak esélyt, amikor a politika már nem volt képes változást elérni”.
Al-Avlaki ugyanazt az utat járja be, mint a börtönből szabaduló
iszlamisták vagy muzulmán aktivisták, akiknek gyökeresen meg-
változott a véleményük a civilekkel szembeni erőszakkal kapcsolatban,
miután válogatott kínzásokat kellett kiállniuk.
Ez nem azt jelenti, hogy akit kínzásnak vetnek alá, az
automatikusan olyan átalakuláson megy át, amitől hajlamossá válik az
erőszakos cselekedetekre. Ugyanakkor olyan neves pszichopatológusok
szerint, mint a nagyszerű Simon Báron-Cohen, erős összefüggés
mutatható ki az átélt trauma és az empátia elvesztése között. Az
empátia elvesztése miatt pedig elkezdünk tárgyként tekinteni másokra,
ami elengedhetetlen a különböző kegyetlen és erőszakos cselekedetek
végrehajtásához. Baron-Cohen kutatásai kimutatták, hogy az a személy,
akire közvetítő tárgyként tekintenek és a hírszerzés érdekében
megkínoznak, az később érzéketlenné válik más személyekkel
kapcsolatban, amikor ők kerülnek hasonló helyzetbe.
Az a több ezer muzulmán, akik az interneten keresztül követték
figyelemmel Anvár sejk ténykedését, nem tudták, mi történt vele a
jemeni börtönben. Nem tudták, hogy az Egyesült Államok kérésére
tartják fogva, és nem látták, mit kellett kiállnia. Ők csak azt látták, hogy
az oly nagyra tartott imám gyökeresen megváltoztatta a nézeteit, és a
korábbi vallási tolerancia és békés egymás mellett élés helyét átvette az
önvédelemből elkövetett erőszak, sőt az amerikai civilek ellen
elkövetett fegyveres támadások. Sok fiatalt rántott magával, akik már
eleve egy húron pendültek vele. A börtönben töltött hónapok után al-
Avlaki olyan sok nagy horderejű terrortámadás előkészítésében vett
részt, hogy Obama elnök helyben hagyta a drón általi likvidálását. A
polgárháború óta ez volt az első eset, amikor egy amerikai állampolgárt
tárgyalás nélkül kivégeztek. „Avlaki-problémaként” emlegetik azt az
örökséget, amit gondolkodóként, katonaként és mártírként maga után
hagyott. A kormányok informatikai cégek segítségével igyekeztek
eltüntetni a nyomait az internetről, de műve a mai napig vonzó a fiatal
muzulmánok számára, ami felvet egy kérdést, amivel senki sem akar
foglalkozni: Anvár al-Avlaki volt a milicista tevékenység kiváltója,
vagy az ő oly gazdag és emberi hangja és élete csupán egy tényező volt
az oda vezető úton?
Dunja megértette Anvár sejk lehengerlő logikáját. Könnyű volt
azonosulni a nézőpontjával, melyhez a saját bevallása szerint nem
szívesen jutott el. Felfogta azt a kettősséget, miszerint Anvár al-
Avlakinak mindenben igaza van, mégis óriási hiba elutazni Szíriába, és
csatlakozni az Iszlám Államhoz.
Dunja képes volt összeegyeztetni ezeket a látszólagos ellentéteket,
Szelim azonban nem. Azt nem hitte, hogy átmosták Szelim agyát, azt
viszont igen, hogy ő az a fajta, aki csak egyféle igazságot képes
elfogadni. Szelim a férje volt, akit szeretett, és egy pillanatig sem
merült fel benne, hogy külön kellene válniuk. Különféle
magyarázatokat talált önmaga számára: ez egy kötelességtudó feleség
kalandja, aki eleget tesz férje kívánságának; ez egy utazás egy olyan
helyre, ahol még sosem járt, méghozzá Bejrút, az általa imádott arab
popsztárok városának közelébe; ez egy hadjárat a diktátor ellen, aki az
ő népét sanyargatja.
A családjának azt mondta, hogy egy ideig Törökországban fognak
élni. Gyorsan összepakolt, egyetlen utazótáskába dobálta bele minden
holmiját; ruhát, pipereszereket, mindent, ami nélkül nem ment sehová,
mint a szempillafesték és a szappan. Vett tartalék elemeket és néhány
elemlámpát, mielőtt felszálltak az Isztambulba induló gépre. Nem
tudta, hasznukat veszik-e majd, de úgy tűnt, hogy talán igen.
SZABIRA
2013 októbere, Walthamstow, Északkelet-London
A család szombatonként a nagymama házában gyűlt össze ebédre már
gyerekkora óta, mióta csak az eszét tudta. A ház megtelt illatokkal és
gyerekzsivajjal, a konyhából beszédfoszlányok szűrődtek ki, amikor a
testvérek és anyák egymással beszélgettek: betegségekről, lusta
férjekről, a család távolabbi ágának hogylétéről és anyagi helyzetéről.
Szabira már két hete tudta, hogy a fivére, Szuhejl Szíriába készül,
és ez rémülettel töltötte el, amitől éberré vált. Az anyjuktól tudta meg,
akiben Szuhejl megbízott. Szegény asszony nem tudta, mitévő legyen.
Persze büszkeséget érzett, amiért a fia menni akar, de jobb szerette
volna, ha ennyiben ki is merül a lelkesedése: egy nemes fellángolás,
amiről az apja majd jól lebeszéli; csakhogy az apjuk nem volt velük. Az
anyja végül az egyik esti fogmosás alkalmával avatta be Szabirát, mert
már nem bírta magában tartani, és kellett valaki, akinek elmondhatja.
Ha egyedülálló anyaként túl nagy hatalmat adsz a túl fiatal fiadnak,
pusztán azért, mert majd férfi lesz belőle, azt utólag már igen bajos
visszavenni. Miután a férje lelépett, hagyta, hogy a fia több háztartással
kapcsolatos ügyintézést is átvegyen. Szuhejlt meglegyintette a hatalom
szele, elhitte, hogy mindent tud, és így az anyja már nem irányíthatta őt
többé. De mit tudhatott az alig tizennyolc éves Szuhejl az életről?
A húga, Szabira számára próbált afféle apapótlék lenni, ami
finoman szólva szerepzavarhoz vezetett: a konzervatív pakisztáni brit
„apuka”, aki arra bátorítja a lányát, hogy járjon többet közösségbe,
miközben árgus szemmel lesi minden egyes mozdulatát: „Menj
egyetemre! Tanulj keményen! Ne flangálj fiúkkal!” Meglett férfiak is
nehezen birkóznak meg ezzel a feladattal, nemhogy egy tinédzser fiú.
Szuhejl minden tőle telhetőt megtett, hogy ő legyen az úr a házban. ő
végezte el a mérőóra leolvasását, ő szerelte össze a félkész bútort, és ő
vitte el az anyjukat az orvoshoz. Utasította Szabirát a nikáb viselésére.
Keményen tanult, és minden hitét Allahba vetette.
A tizenöt éves Szabira hozzászokott, hogy engedelmeskedjen a
fivérének, a barátságáért és a védelméért cserébe. Amikor a fiú közölte
a húgával, hogy Szíriába megy, mert muzulmánként ez a vallási
kötelessége, és mert nagy megtiszteltetés azok védelmének szentelni az
életét, akiket ártatlanul gyilkolnak meg, Szabira csupán egyszer ágált
ellene.
Biztos vagy benne? kérdezte. Mikor láthatunk így újra?
Szuhejl a húgára mosolygott, azt üzenve, szeretlek, ám hangosan
csak annyit mondott:
Nem jövök vissza.
Hajthatatlan volt, mintha az ő fejében már lezárult volna ez a
történet.
Szabira nem tett baljós kijelentéseket, nem próbálta megváltoztatni
a fivére véleményét. Felhagyott a körömrágással, és rákapott a keze
megszállott kenegetésére.
Semmi nem indokolta, hogy ez a szombat, a családi főzés és
összejövetel napja más legyen, mint a többi. Szuhejl nem mosott több
ruhát a szokásosnál; Szabira nem látta őt bőröndöt pakolni. De elég
közel álltak egymáshoz ahhoz, hogy észrevegye a fivére viselkedésében
beállt változást. Azon a szombaton Szuhejl tekintete mindenen
hosszabban időzött a megszokottnál. Szabira több fényképet is készített
róla az ebéd alatt és után, amikor bújócskát játszottak az
unokatestvéreikkel. Amikor végül közölte Szabirával, hogy „Most már
indulok”, az úgy hangzott, mint egy rossz vicc, egy bohózatba illő,
abszurd jelenet, amin később majd jót nevetnek. Szuhejl megölelte a
húgát, majd az anyjukat, körbenézett a nappaliban, amely egész
gyerekkorukban a biztos hátteret jelentette számukra, aztán sarkon
fordult, hogy távozzon.
Tél elején jártak, amikor fél öt tájban már sötétedik. A téglaépületek
műanyag ablakkeretei vakító fehéren verték vissza a napsugarakat, a
szél lehullott faleveleket kergetett a járda mentén. Szabira felhúzott egy
pulóvert, és a lépcsőn ülve nézett a bátyja után. Végig nyitva tartotta a
szemét, nem akart pislogni, megvárta, míg az apró, sötét alak ott a
távolban befordul a sarkon.
Egy szórólappal kezdődött minden. Szuhejl Rasíd (egy hétköznapi,
tizenhét éves pakisztáni srác Észak-Londonban, aki szeret
trambulinozni, biciklizni, bokszolni és kung-fuzni, aki edzőterembe jár,
akciófilmeket néz és vízipipázik a húgával, Szabirával; aki többek
szerint is a környék leghelyesebb fiúja, nyíltszívű, udvarias az
idősebbekkel, és vonzza a lányokat) a környék főutcáján sétált, amikor
felfigyelt egy davahstandra. Megállt és magához vett egy szórólapot.
Idősebb unokatestvére, Nádim, aki történetesen vele volt, szintén elvett
egy szórólapot.
Szuhejl számára elérkezett a 11. év vége, ami a középiskola vége
felé már fordulópont. Alig várta, hogy megkezdje a szakirányú
gépészmérnöki képzést. London több pénzt áldozott a külvárosi
iskolákra az utóbbi néhány évben, jócskán emelve a színvonalon. Ezzel
persze pénzt vontak el az ország más intézményeitől, de jól teljesítő,
versenyképes intézményekké változtatták a külvárosi iskolákat. Bár az
ő környékük tocsogott a drogban, mindennaposak voltak a késelések, és
a kiutat többnyire a drogkereskedelem vagy a piti svindlik jelentették,
Szuhejl és Szabira kiváló nevelésben részesült, elég tanultak voltak
ahhoz, hogy komolyabb célokat tűzhessenek ki maguk elé. Tisztában
voltak azzal, hogy milyen jogok és lehetőségek illetik meg őket brit
állampolgárként, európai állampolgárként az egész világon. Szuhejl
kimagasló eredménnyel érettségizett, aminek köszönhetően egyetemre
mehetett. A család mindkét ága sikeres vállalkozást működtetett, és
bármelyikbe bekapcsolódhatott, ha akart.
Mi nem reménytelen helyzetben lévő család voltunk mondta
Szabira. Volt miből visszaadnunk.
A testvérek, akik a szórólapokat osztogatták, az egyik helyi sejthez,
az al-Muhadzsirunhoz tartoztak, egy bomlasztó szájhősökből álló,
szélsőséges csoporthoz. Meghívták Szuhejlt egy aznap esti
beszélgetésre, majd elkérték a telefonszámát, és attól a naptól kezdve
elkezdték behálózni őt. Hetente többször tartottak összejöveteleket:
beszélgetéseket, egymás közötti focit, davahstandállítást,
demonstrációkat és egyéb találkozókat. Szuhejl egyszeriben minden
idejét velük töltötte. Amikor otthon tartózkodott, beszélgetéseket
hallgatott az interneten, vagy szíriai videókat nézett, melyek mindig
feltüzelték. Gyakorta kérte Szabirát, hogy üljön mellé, és nézze ő is,
ami kezdetben zavarta a lányt, de Szuhejl a bátyja volt, és nem
mondhatta meg neki, hogy mit csináljon. Ráadásul a felvételek belőle is
ugyanolyan érzelmeket váltottak ki. Ezeket nem lehetett érzelem-
mentesen végignézni. Haragra gerjesztették és cselekvésre ösztönözték
az embert. Amikor Szuhejl felvetette, hogy Szabira is látogathatná az
al-Muhadzsirun gyűléseit, a lány beleegyezett.
Walthamstow-ban volt a legnagyobb a muzulmánok aránya az
egész országban. Nagyjából hatvanöt-hetvenötezer muzulmán élhetett a
környéken, ahol összesen tizenöt mecset állt. A főbb utak mentén halai
ételeket kínáló éttermek sorakoztak, a Lahore vagy Kashmir nevet
viselő fodrászatok mellett. Az utazási irodák a mek- kai zarándoklatra
specializálódtak, a kávézók vonzották a muzulmán fiatalokat. Az
iszlámra szakosodott könyvesbolt főként Szaúd- Arábiában nyomtatott,
vaskalapos, angol nyelvű könyveket kínált. A Lea Bridge Roadon lévő
nagymecsetben hozták meg a városi tanács döntéseinek többségét. A
tanácsnokok a családok közt osztották el a politikai hatalmat, átemelve
a pakisztáni vidéki területekre jellemző védnöki rendszert a sűrűn lakott
londoni kerületbe.
A mecset közös épületen osztozott az Active Change Foundation
(Aktív Változás Alapítvány) nevet viselő ifjúsági szervezet által
üzemeltetett közösségi házzal és edzőteremmel. Az alapítvány a
radikalizáció megelőzésén fáradozott, amiért éveken át kormányzati
támogatást kapott, és közben helyet adtak a fiataloknak a
kikapcsolódásra. Biliárdozhattak, konzolokon játszhattak, és sok más
ilyen típusú szervezethez hasonlóan együttműködtek a rendőrséggel és
a biztonsági erőkkel. A lakosság egy része úgy vélte, hogy a szervezet
elsődleges célja a közösség megfigyelése. Az ifjúsági szervezet és az
al-Muhadzsirun tagjai kölcsönösen ismerték és megvetették egymást.
Rendszeresen vitatkoztak egymással a közös beszélgetéseket és vallási
eseményeket követően, megkérdőjelezve egymás tanait (olykor még a
másik fél muzulmán mivoltát is), és harcba szálltak egymással a
környékbeli fiatal férfiak életéért és lelkéért.
Szuhejl is egy ilyen csatatér lett. Az al-Muhadzsirun tagjai aktívan
be akarták szervezni őt, bár ők korántsem tekintették toborzó munkának
azt, amit tettek, őszintén hittek a politikai nézeteikben, és okítani
akarták Szuhejlt, hogy ráébredjen, mennyire szélsőségessé vált a
muzulmánok ellen irányuló, terrorellenes háború.
2013 tavaszán Szuhejl az Iszlám Állam propagandafilmjeit nézte
arról, hogy a muzulmánok nem élhetnek békében Nyugaton, a
hitetlenek földjén; hogy nem látják őket szívesen, és hogy ne
habozzanak csatlakozni a kalifátust létrehozó csoportosuláshoz, ahol a
muzulmánok az iszlám törvények szerint élhetnek, ahogy annak lennie
kell. Az al-Muhadzsirunhoz hasonló csoportok nyitottak voltak ezekre
a gondolatokra. A megfogalmazásuk értelmében ők a „szürke zónában”
vadásztak, abban a szűk térben, ahol a muzulmánok békében éltek
egymás mellett a nyugati közösségekkel. Az Iszlám Állam ennek a
szürke zónának a tönkretételével igyekezett tagokat vonzani Szíriába a
nyugati területekről. Később a konzervatív brit politikusok is átvették
ezt a taktikát, muzulmánellenes hangulatkeltéssel igyekezve
szavazatokat szerezni.
Ebben a küzdelemben mind az Iszlám Állam, mind a jobboldali
politikusok elhivatott szövetségesre leltek: a brit média előszeretettel
mutatta be, hogy a muzulmánok mennyire nem illenek Európába, hogy
milyen veszélyt jelentenek a meglévő társadalmi rendre, és csak akkor
reménykedhetnek a beilleszkedésben, ha teljesen lemondanak a
hitükről. Az újságok által közölt cikkek azt sugallták a lakosságnak,
hogy a közöttük élő muzulmánok az ötödik hadoszlop tagjai, olyan
terroristahajlamú szélsőségesek, akik a saria bevezetésén fáradoznak,
és halai élelmiszert csempésznek a szupermarketekbe. Tanulmányok
igazolják, hogy az üzenet célt ért: az Egyesült Királyságban élő fiatalok
31% gondolta úgy, hogy a muzulmánok át akarják venni az irányítást
az ország felett; 56% gondolta úgy, hogy az iszlám vallás veszélyt
jelent a nyugati liberális demokráciákra nézve.
Működött egy másik edzőterem a főúton jó tízpercnyi sétára, ahol
külön helyiség állt a férfiak és a nők rendelkezésére. Két fivér
üzemeltette, akik arról váltak nevezetessé, hogy nem szánhattak fel a
családjukkal egy Los Angelesbe tartó járatra, amikor el akartak
látogatni Disneylandbe. A Daily Mail, az egyik legnépszerűbb brit
bulvárlap közölt egy képet a család walthamstow-i otthonáról Csak
mert a brit határőrök Mickey egerek, senki nem okolhatja Amerikát,
amiért nem engedi be ezeket Disneylandbe - én se tenném címmel. A
lap szélsőségesnek nevezte a családot egy Facebook-kapcsolat miatt,
amiről később kiderült, hogy nincs hozzá közük. A lap később elnézést
kért és kártérítést fizetett, de a társadalmi megítélésükön esett csorbát
ezzel nem tudták kiküszöbölni, sem elejét venni a hasonlóan felelőtlen
tudósításoknak. A bulvárlapok és a mainstream újságok továbbra is
büntetlenül közöltek hamis híreket muzulmánokról; a téma növelte az
eladást, és mind a liberális, mind a konzervatív szakértők szívesen
foglalkoztak a témával.
Tudományos tanulmányok igazolták, hogy a mainstream média
muzulmánokkal kapcsolatos tudósításai ellenséges légkört teremtenek,
elősegítve a gyűlölet-bűncselekményeket. De miért haraptak rá ennyire
az újságok? Sokan úgy vélték, hogy a lapok nem csupán a
tulajdonosaik álláspontját tükrözve támadják a muzulmánokat, hanem
az egyre változatosabb összetételű Britannia kül-biztonságpolitikájának
elemeként is. A védelmi minisztérium a 2014-ben kiszivárgott
jelentésében elismeri, hogy a kormány nehezebben hajt végre katonai
akciót olyan országban, ahonnan az állampolgárai vagy azok családjai
származnak. Ebből kiderült, mennyire nehézzé vált egy olyan politikai
stratégiát követni - támogatni az Egyesült Államok terrorizmuselleni
háborúját és Izrael palesztin területfoglalását, a folyamatos katonai
jelenlétet Afganisztánban, a jövedelmező fegyvereladást Szaúd-
Arábiának és a részvételt a Jemenben zajló, több ezer civil áldozatot
követelő szaúdi háborúban -, amelyet a brit muzulmánok elleneznek. A
média fontos elemét képezte a brit külpolitikának: a közvéleménnyel
tudatni kellett, hogy az iszlám jelenti a legnagyobb társadalmi és
biztonsági kockázatot a modern Nagy-Britannia számára. Ha sikerül
megfosztani a muzulmánokat az emberségüktől, akkor könnyebb
elnyomni a politikai tiltakozásukat és elnémítani őket, és könnyebb
szentesíteni a szélsőségesség elleni küzdelem jegyében elkövetett
katonai akciók emberi veszteségeit.
De nem elég, ha ez csak elméleti síkon létezik. A mindennapi élet
része kell legyen. Meg kellett győzni a lakosokat, hogy az utca végében
élő muzulmánok aljas céllal akartak Disneylandbe utazni. A
bulvárlapok mindig megtalálták a módját, hogy a szexuális erőszak
vallásának állítsák be az iszlámot, szélsőséges példákat hozva a világ
minden tájáról - olyan személyeket, akikről a brit muzulmánok nem is
hallottak -, olyan hangzatos szalagcímekkel rukkolva elő, mint a Az
iszlám tudós szerint Allah megengedi a muzulmán férfiaknak a nem
muzulmán nők megerőszakolását, így alázva meg őket, vagy Az
egyiptomi ügyvéd szerint a szakadt farmert hordó nők megerőszakolása
nemzeti kötelesség.
Az Európai Műsorsugárzók Uniójának 2017-es felmérésén a brit
sajtó végzett az utolsó helyen, amikor a saját médiájuk szavahihető-
ségéről kérdezték az állampolgárokat. A hazai felmérésben rendszerint
a jobboldali sajtó végzett a szavahihetőségi szavazás utolsó helyén.
Egyik sem akadályozta meg a lakosokat abban, hogy megvegyék a
lapokat.
Szabira emlékezetében ott élt egy zseniális fiú képe, akivel egy
iskolába járt. Faiszal utcahosszal a többiek előtt járt, minden tárgyban
jeleskedett, kiérdemelve a tanárok figyelmét, akik felfigyeltek kivételes
képességeire. Csakhogy Faiszal szülei egy éttermet vezettek, ezért
tizenhat éves korában kivették őt az iskolából, hogy felszolgálóként
dolgozzon. Simán bejutott volna akár Oxfordba, akár Cambridge- be,
ám ehelyett majd éttermet igazgathat egész életében. Az első
generációs pakisztáni szülők életét a mindennapi küzdelem jellemezte.
Igyekeztek tisztességes megélhetést biztosítani a változó, egyenlőtlen
gazdasági környezetben, ahol túlkínálat volt képzetlen munkaerőből; ők
Faiszal szüleihez hasonlóan többnyire azonnal munkába állították a
gyerekeiket, amint lehetőségük nyílt rá, hogy keressenek egy kevéske
pénzt, ahelyett, hogy vállalták volna a hosszadalmasabb és
költségesebb oktatást a magasabb végzettség érdekében.
A kemény munka és a jobb boldogulás lehetősége alakította ki ezt a
hozzáállást, ám az ázsiai muzulmán fiatalok sok esetben göröngyös
kényszerpályára kerültek, amely nem rejtett valódi lehetőségeket. A
BBC 2018-ban készített egy dokumentumfilmet arról, hogy az ázsiai
muzulmánok miért boldogulnak jóval rosszabbul, mint a más vallásúak,
mondjuk, a pandzsábi szikhizmus képviselői vagy a gudzsaráti hinduk.
Miért lehet, hogy ezek az ázsiai fiatalok jobban teljesítenek az
egyetemeken, és korán lakáshoz tudnak jutni? Lehetséges volna, és
ezen a ponton a BBC riportere még sugallta is a választ, hogy ez azért
van, mert a szikhizmus és a hinduizmus hívei szabadon beülhetnek a
szórakozóhelyekre meginni egy pofa sört, ahol aztán jóval könnyebben
beolvadhatnak, és ezáltal több lehetőség nyílik meg előttük?
Elképzelhető, hogy ami a brit muzulmánokat hátráltatja, az maga az
iszlám vallás? A rasszizmus egyfajta arculatváltáson esett át Nagy-
Britanniában, a súlypont áthelyeződött. Már nem viseltettek előítélettel
az összes barna bőrű „paki” iránt, a figyelem kifejezetten a színes bőrű
muzulmánokra összpontosult.
A teljesen hétköznapi, kicsit koszos északkelet-londoni
külvárosban, Walthamstow-ban megvolt minden, amivel a
hatóságoknak a radikalizálódással kapcsolatban szembe kellett nézniük.
Nem is egy erőszakos merényletet az itt lévő sorházakban terveitek ki
olyanok, akik a helyi mecsetbe jártak, köztük a 2006-os repülőgép
merényletet is, melyet folyékony robbanóanyaggal akartak elkövetni.
Walthamstow volt az al-Muhadzsirun bázisa, és itt épült ki a
legsűrűbb sejthálózat. A csoportot Andzsem Csudari vezette, aki sem
vallási felhatalmazással, sem tudományos érdemekkel nem bírt, mégis
olyan lázító beszédeket tartott, melyekkel garantáltan bekerült az
újságokba és a televíziós hírekbe. Vágyott a figyelemre, lubickolt
benne. Ahogy nőtt a médiamegjelenések száma, úgy csökkent a
népszerűsége a brit muzulmánok körében; minél pusztítóbbnak,
megosztóbbnak és magamutogatóbbnak látták, annál több figyelmet
kapott a médiától. Noha az elismert muzulmán személyek - újságírók,
törvényhozók, tudósok és aktivisták - elutasították Csudari nézeteit, sőt
még a mecsetekből is kitiltották őt, az ismertsége mit sem csökkent.
Csudari ideális alany volt az újságok számára. Hetyke mosolyával
és szembeötlő vakbuzgóságával azonnal eloszlatott minden olyan
feltételezést, hogy a muzulmán radikalizmusnak bármiféle politikai
felhangja lenne. „Sariazóna” feliratú matricákat akart kiragasztani
London keleti részén; utcai erkölcsrendészetet verbuvált, melyhez
azonban a saját belső körén kívül mások nem csatlakoztak. Épphogy
csak nem vihogott gonosz hangon. 2010-ben a Thé Spectator egyik
újságírója így írt róla: „Andzsem Csudari... egyike azoknak az ostoba
haszonlesőknek, akik csakis Angliából bukkanhatnak elő.” Milyen
igaz, és a média mégis mégis! akarta őt, szüksége volt rá: a
walthamstow-i Tartuffe-re, aki a hitetlenség korrupt földjének nevezte
Angliát, de aki kihasználta a rendszer előnyeit, hogy eltarthassa
kiterjedt családját.
Walthamstow-ban sok muzulmán élt, és többen támogatták azokat a
politikai nézeteket, melyek az al-Muhadzsirunhoz hasonló szervezetek
kialakulásához vezettek. Ezek többsége nem nézte jó szemmel a civilek
ellen elkövetett erőszakos cselekményeket. Néhány alapvető igazsággal
azonban valóban könnyen egyet lehetett érteni: mint azzal, hogy a
terrorizmus ellen indított háború lényegében neoimperialista törekvés a
muszlim területeken; hogy a háború kiterjedése és brutalitása, a titkos
kínzókamrák és dróntámadások, a civilek elleni akciók száma évről
évre nő; hogy Izrael és az arab zsarnokok támogatásával hozzájárulnak
a muszlim területek elmaradottságához és nagyfokú szenvedéséhez.
Óriási különbség mutatkozott azonban az efféle tényekkel való
azonosulás és az igazság ismeretében elkövetett erőszakos cselekedetek
között. A többség megtanulta elfogadni ezt a hátrányos helyzetet, és
együtt tudott élni vele. Mások azonban elég keskenynek találták a két
véglet közötti szakadékot, hogy úgy döntsenek, áthidalják azt. Könnyű
volt átcsábítani a bizonytalanokat a másik oldalra. Az Iszlám Állam a
bűnpártolás szürke zónájának nevezte ezt a bizonyos szakadékot, és
azon mesterkedett, hogy eltüntesse. A bulvárlapok „lopakodó sariának”
nevezték, egy neves neokonzervatív gondolkodó pedig „Európa fura
halálaként” jellemezte. Walter Benjamin a „szükségállam” kifejezést
használta, ami az elnyomottak számára „nem a kivétel, hanem a
szabály”. A brit muzulmánok életnek nevezték.
A muszlim bevándorlók számára ezért is volt olyan nehéz felfe-
dezni a gyerekeik normálistól eltérő viselkedését. Örültek, ha azt látták,
hogy a gyerekeik a vallás felé fordulnak, hisz ettől egy picit
fellélegezhettek. így nem kellett félniük, hogy a gyerekek elveszítik
helyes értékrendjüket, és eltávolodnak a hittől.
Kulturálisan nem ivódott beléjük, hogy aggasztónak tartsák a
megszokottnál konzervatívabb viselkedést.
Márpedig a muszlim és az erőszakosan fellépő nyugati államok
közötti feszültség miatt kialakult politikai nézetek esetében épp ez volt
a helyzet. Sok ezer muszlim fiatalember vallotta ugyanazokat a
nézeteket, és vette fel ugyanazt a magatartást, ám a belső morális
iránytűjük nem engedte, hogy átlépjék az erőszakos fellépéshez vezető
út határát, ezért a szülők különösen nehezen ismerték fel, hogy a
hagyományos viselkedés mikor vált romboló hatásúvá. Rettenetesen
nehezen lehetett megállapítani, hogy egy fiatalember belső morális
iránytűje elromlott-e, vagy sem.
Walthamstow-nak azonban nagyobb problémái voltak a
szélsőségességnél. A környék tobzódott a drogban, és mindennaposak
voltak a késelések. A többi fiatalhoz hasonlóan Szuhejl is megtanulta,
mely drogtanyaként szolgáló fodrászatokat kerülje el, ahol furán csillog
a fodrászok szeme. A drogterjesztéssel gyorsan ki lehetett törni és
magasra lehetett jutni, a Porschéval mecsetbe járó fiatalok pedig úgy
enyhítettek a bűntudatukon, hogy kötegnyi pénzt nyomtak az imám
kezébe adomány címén.
Nehéz út vezetett a tisztes élethez, mert még a 2010-es éveket is
áthatották a régi előítéletek és a módszeres diszkrimináció. A BBC
2017-es felmérése szerint az ugyanolyan önéletrajzzal jelentkező
„Adamet” háromszor annyi állásinterjúra hívták be, mint
„Mohamedet”. A londoni muszlim háztartások fele szegénységben élt.
A muzulmán diákok nemigen kerültek be jó egyetemre, és ha mégis,
nem jó eredménnyel végezték el.
És valóban, a brit muzulmánoknak elsősorban szociogazdasági, és
nem vallási kihívásokkal kellett szembenézniük. A Pakisztánból,
Indiából és Bangladesből Nagy-Britanniába települő muszlimok nagy
többsége vidékről érkezett, és a falusi életre voltak berendezkedve. Ha
Pakisztánban maradnak, ott költöznek fel egy városba, és anyanyelvi
környezetben kell szembenézniük az oktatás és a munka kihívásaival,
akkor ezeknek a családoknak a női tagjai jóval nagyobb önállóságra
tettek volna szert, mint Nagy-Britanniában. A muzulmán nők még két
generáció elteltével is lemaradást mutattak az oktatás és a munka terén
a hindu vagy szikh hátterű indiai nőkhöz képest, akik eleve városból
érkeztek, jóval komolyabb oktatással a hátuk mögött.
A társadalmi különbség még a második generációs pakisztáni és
bangladesi, illetve a hindu családból származó második generációs
indiai gyerekek tanulmányi eredményei között is tetten érhető volt;
előbbiek rendre alulteljesítettek az indiai gyerekekhez képest. Amit
Nagy-Britanniában a szerényebb eredményekhez vezető, „elnyomó
muzulmán kultúraként” azonosítottak, valójában a szociogazdasági
migrációs minta visszatükröződése volt: inkább lehetőség, semmint
vallási probléma, ami felvetette az oktatásfejlesztés szükségességét.
A rendőrök hétfőn éjjel jöttek, két nappal azután, hogy Szuhejl elment.
Szabira a hálószobájában volt, amikor a dörömbölést meghallotta. Az
anyja a konyhaasztalnál ült, egy csésze érintetlen teával maga előtt. Két
rendőrtisztet látott. Egy szemüveges, duzzadt ajkú férfit és egy nőt, aki
a nappaliban nézelődött, mondván, házkutatást kell tartaniuk.
Elkéstek. Szuhejl már megüzente az anyjának, hogy
Törökországban van, és hamarosan átkel a szíriai határon. Kezdetben
az volt a legnehezebb, hogy mit mondjanak a Szuhejl felől
kérdezősködő rokonoknak. Szabira az elején még kimentette őt: „Sok a
dolga.” „Az edzőteremben van.” „Épp dolgozik.” Végül persze be
kellett vallaniuk az igazságot.
Eljött a tél, mint mindig, és egyre korábban sötétedett, összesűrítve
a napi imádságokat. Szabira olykor felkelt a hajnali imához, és amikor
elosont az anyja hálószobája előtt, elgondolkodott, hogy felkeltse-e. Az
anyja a büszke beletörődés és az üres tekintetű csüggedtség közt
vergődött. Az persze büszkeséggel tölti el az embert, ha a fia Istennek
ajánlja az életét, hogy másokat oltalmazhasson; de anyaként akkor is
büszke lett volna, ha a fia mellette marad, sikeres karrierbe kezd és
családot alapít, létrehozva egy nyugodt otthont, ahol ő is megpihenhet.
Az anyjuk önzőnek érezte magát ezektől a gondolatoktól. Isten tán nem
ezt az utat jelölte ki a fia számára? Mégis ki ő, hogy megkérdőjelezze
Isten bölcsességét?
Szuhejl hiánya fájdalmat és szomorúságot váltott ki, mert tudták,
hogy nem tér vissza többé. A szíriai polgárháború elején jártak, amikor
még átláthatóbb volt a jó és a rossz oldal harca, és Szabirának nem
kellett szégyenkeznie a fivére döntése miatt. De életében másodszor
érezte úgy, hogy magára hagyták. Az apja nyolcéves korában ment el,
amikor az anyjával vívott otthoni csaták már túlságosan elfajultak, és
homályosan csak annyit mondott, hogy „fontos ügyeket” kell intéznie
valahol máshol. Kedves postai alkalmazott volt, noha mindig valami
felelősségteljesebb munkára vágyott. Amikor elment, az anyja szidni
kezdte őt, és Szabira rádöbbent, hogy a távozásával elment az egyetlen
igazi felnőtt a családból. Szuhejl akaratlanul töltötte ki az apja után
maradt űrt. Gondoskodó lett és aggodalmaskodó.
Szabira tovább járt a női körbe, az al-Muhadzsirunba, mert úgy
érezte, így összeköttetésben marad a testvérével, bár egyre kevésbé
tudott bekapcsolódni a beszélgetésekbe. A körben ülő nők durva
hangon, a végletek mentén beszéltek a Nyugatról és az őket érintő
konfliktusokról. Szabira kiszűrte a politikát. Tizenöt éves volt, és a
politika elragadta tőle a fivérét. Ő csak jó muzulmán akart lenni, a
tavakkulra. vágyott, úgy akart bízni Allahban és a tervében, ahogy
Szuhejl tette. De legfőképpen a bátyja spirituális tisztaságára vágyott.
Csakhogy az iszlám, melyet az asszonyok a körben hirdettek, inkább a
halálos ítélettel volt egyenértékű.
Egyik este épp erről beszélgettek az unokatestvérével Bethnal
Greenben, ahová átmentek süteményezni és abaját nézni a helyi
üzletben. Kijött egy új, magas derekú kollekció, különböző színekben:
lehetett kapni piszkos rózsaszínt és púderkéket. Úgy gondolta, hogy oly
sok szépség van a világban, oly sok cél, oly sokféleképpen lehet
Allahot szolgálni, s közben mégis részesülni a földi örömökben. A
körhöz tartozó nők szélsőséges nézetei azonban kizárták ezeket a
lehetőségeket.
Mégis mit akarnak? Vért fakasztani a kőből? Ha azt teszed, amit ők
mondanak, akkor megfosztod magad minden lehetőségtől, a tanulástól
és a munkától. Ha férfiakkal beszélünk, az „nyílt keveredés”. Mégis mi
marad akkor az otthon ücsörgésen kívül?
Kapcsolatban maradt Szuhejllel. A Telegrammon keresztül
chateltek, sőt Szuhejl újra regisztrált a Facebookon. Képeket küldött
Szabirának, melyeken hógolyózik vagy épp az Eufráteszben fürdik.
Szabira hosszan bámulta a képeket, és feltűnt neki, hogy a bátyja
mennyire lesoványodott, az arca egészen beesett. Szuhejl időnként jó
előre megkérdezte, hogy össze tudna-e gyűlni a család, és ilyenkor a
nagymama nappalijából Skype-oltak vele. Mindig csak néhány rövid
percig tartott, de Szabira örült, hogy láthatja az arcát és hallhatja a
hangját. Sosem tudta, hogy mit mondjon, ezért általában Szuhejl
beszélt.
Ide kell jönnöd, Szabira győzködte őt. Lakhatsz velünk, és anya is
jöhet, sőt az egész család. Gyűjts egy kis pénzt, és utazz
Törökországba.
Erre nem kerül sor felelte a lány, és elmesélte, hogy nemrég
megpályázott egy állást, és várja, hogy munkába állhasson.
Szuhejl oldalra billentette a fejét, és csak mosolygott.
Boldog leszel itt, meglásd.
Szabira unokatestvére, Nádim rögtön az új év elején elutazott
Szíriába. Hirtelenjében úgy tűnt, mindenkinek van már olyan ismerőse,
aki elment. Egy sikeres helyi üzletasszony lánya. A könyvesbolt
tulajdonosának a fia. A vágy, hogy csatlakozzanak a kalifátushoz,
fertőző lázként terjedt a környék fiataljainak körében.
Bagdad felé
Az Iszlám Állam ostrom alá veszi az Irak északi részén lévő Szindzsárt,
a jazidi kisebbség otthonát, a Szíria, Irak és Törökország
kereszteződésénél található várost. A jazidi közösség Szaddám Húszéin
2003-as eltávolítását követően a helyi és nemzeti villongások
kereszttüzében találta magát, és a kisebbségi csoport az összes rezsim
alatt szenvedett a diszkriminációtól.
Az Iszlám Állam ismét bizonyítja szélsőséges mivoltát. A harcosok
mészárlást hajtanak végre, jazidi nőket és gyerekeket hurcolva
magukkal szexrabszolgának. Több ezer család menekül a hegyekbe, az
Egyesült Államok a most már szárazföldi erőkként kezelt kurd
csapatokkal együttműködve menekülő útvonalakat nyit.
Egy sorsdöntő csatában a harcosok elfoglalják a moszuli gátat,
amely a város és a Tigris alsóbb szakaszán további kétmillió iraki lakos
vízellátását biztosítja.
Tizenöt kilométerre megközelítik Erbílt, Iraki Kurdisztán fővárosát,
és tovább haladnak Bagdad felé. A kurd gyalogsággal és az Irán vezette
milíciával megtámogatott amerikai légicsapásnak köszönhetően Erbíl
nem esik el. Nyilvánvalóvá válik, hogy kizárólag az amerikai légi
fölény képes megállítani az Iszlám Állam előrenyomulását.
MÁSODIK RÉSZ

ELTŰNT LÁNYOK

A lányok önállóan döntöttek, pedig van, amit jobb Istenre bízni. Túl
hatalmasokká váltak, hogy köztünk éljenek. Túl önzővé, túl ábrándossá,
túl vakká.
- Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

They’re calling me a terrorist

Like they don’t know who the terror is When they put it on me,
I tell them this I’m all about peace and love...
- Lowkey (Kareem Dennis brit rapper), „Terrorista” dalrészlet
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA ÉS SAMINA
2014 decembere, Kelet-London
Az Angliából az Iszlám Államba utazó fiatal lányok valamiért mindig
elmentek vásárolni az út előtt, és azon a bizonyos télen, amikor a
lányok elkezdtek eltünedezni, a kelet-londoni Westfield Stratford
bevásárlóközpont vitte a prímet.
Már majdnem besötétedett, amikor a négy lány leszállt a Jubilee
vonalról. A suliból, a Bethnal Green Akadémiáról egyenesen ide jöttek.
Kiváló tanulók voltak, a tanárok kifejezetten kedvelték őket, ahogy az
iskolatársaik is. A kifogástalan ifjú hölgyek megtestesítői voltak:
intelligensek és illedelmesek, vidámak és életrevalók. Tizenöt-tizenhat
évesen olyan jó barátságban egymással, ahogy csak a serdülő lányok
lehetnek. Annyira óvták kis baráti körüket, hogy gyakorta tweeteltek
magának a titkolózásnak a veszélyeiről. Decembert írtak, ezért szikrázó
csillagokkal és csipkeangyalokkal díszítették a bevásárlóközpontot.
Karácsonyi bevásárlószatyrokat cipelő nők nyüzsögtek mindenfelé. A
négy lány elsétált a népszerű steakezős hely előtt, amit ők most már
soha nem próbálnak ki, elhagyták a pezsgőbárt, ahová a szatyrok
cipelésétől kitikkadt nők menekültek, és elhaladtak az Amerikai
mesterlövész (az USA történelmének leghalálosabb mesterlövésze)
plakátja előtt.
Sarmínának új mobilra volt szüksége, és téli holmikat is kellett
vennie, mert Szíriában már havazott. A Forever 21-től rendelt ruhák
nem érkeztek meg időben, ő pedig másnap már utazott. A pisze orrú,
kerek arcú, acélos tekintetű és határozott elveket valló Sarmína hadarva
beszélt. A barátnői feszülten figyelték arcának rezdüléseit és szemének
csillogását, amiből tudni lehetett, hogy épp töpreng. Már nem kell sok,
hogy kinyissa apró száját, és közölje, hogy mind ostobák, vagy épp
nagyon is okosak. Bármi következzék is, az rajta csattan, mert ő az, aki
elsőként merészkedik be a sötétbe.
Az előző évben tüdőrákot diagnosztizáltak Sarmína anyjánál, és fél
évre rá meghalt. Sarmínát megdöbbentette, hogy ez ilyen gyorsan
végbemehet, hogy a még mindig fiatal, a harmincas éveiben járó,
eleven és egészséges anyját ilyen gyorsan felfalhatja belülről a
betegség. Néhány röpke hónap alatt lesoványodott, a vége felé már
beszélni sem tudott, és a lánya tartotta a szájához a csövet, amikor
feltört belőle a bensőjét kiürítő, nedves köhögés. Sarmína az anyjával, a
nagyanyjával és az anyai nagybátyjával nőtt fel egy kicsi
önkormányzati lakásban Bethnal Greenben, London keleti részén. A
tervek szerint a Bangladesben lévő apja csatlakozott volna hozzájuk,
miután összegyűjtötte a szükséges pénzt, ám a brit kormány 2012-ben
megemelte a Nagy-Britanniába érkező házastársakra vonatkozó kereseti
határt, és mivel az anyja ezt nem érte el, az apja Bangladesben maradt.
Sarmína csupán egy kérdő hangsúlyú telefonhangként ismerte őt: Hogy
megy az iskola? Jól vagy? Amikor Londonba került, már tinédzser volt.
Kiköpött apja volt, mintha róla mintázták volna az arcát, mégis alig
ismerte őt.
Az anyja halálát követően az apja intézett egy önkormányzati lakást
Shoreditchben. Mindig sokáig dolgozott az étteremben, és jóval éjfél
után ért haza, Sarmína ezért rendszeresen a nagymamájánál maradt.
Amíg élt az anyja, nem számított, hogy nem nukleáris családban élnek,
hanem nagycsaládban, mint oly sok bevándorló família. Az anyja
halálát követően azonban Sarmína elárvultnak érezte magát, mint aki
nem tartozik sehová. Szinte mindennap a whitechapeliben, Kelet-
London egyetlen mecsetjében töltötte az idejét, amely mindössze pár
percre volt az otthonától. Egy tágas, kellemesen megvilágított, fűtött,
különálló imatermet tartottak fenn a nők számára a második emeleten.
Mindig azonnal megnyugodott, amikor belépett. Sokszor csak akkor
vette észre, hogy a teste végig görcsben állt, és visszatartotta a
lélegzetét, amikor letérdelt, a hívogató, türkizkék színű szőnyeghez
érintve a homlokát. Ilyenkor akkora megkönnyebbülést érzett, hogy
hosszú percekig abban a testhelyzetben görnyedt tovább.
Az esti imát követően sokszor a mecsetben maradt könyvet olvasni,
halogatva a hazatérést, ahol az anyja után keletkezett űr töltötte ki a
teret. Sok más környékbeli is ezt csinálta. Nem sok hely akadt Kelet-
Londonban, ahová a fiatal muszlim nők szabadon eljárhattak, a család
rosszallása nélkül. Ha a barátnők rendszeresen kávézókban találkoztak,
az egy idő után túlzásnak tűnt, és jött a kérdés: „Nem ott voltál tegnap
is?” Ezt pedig a gyanúsítgatás követte, hogy nem is a sütemény, hanem
a fiúk miatt járnak oda. A mecset kifogásolhatatlan helynek tűnt.
A mecset hátsó bejáratához vezető utcán sétálva Sarmína elhaladt
egy magas mennyezetű, régi gyárépületből átalakított apartmanház
mellett, ami oly vonzóvá tette ezt a környéket a fiatal diplomások
számára. Felnézett, hogy a három bangladesi nővér ott van-e a szokásos
helyén. Az East Eenden élő, konzervatív ázsiai családba született
lányok élete sokkal nehezebb volt; a családok és főleg az anyák
babusgatták a fiúkat, nem kellett részt venniük a házimunkában, és
szabadon járhattak-kelhettek. A lányoktól elvárták, hogy iskola után
azonnal hazamenjenek, és maradjanak ártatlanok és illedelmesek.
Sarmína nem tudta a bangladesi lányok nevét, de mindig ott lógtak az
ablakban a járókelőket lesve, leintegetve azoknak, akiket ismertek. A
fejük kint a szabadban, a közösségi térben, a testük bent a
magánzárkában. Kettészakadva, ők nem süteményeznek fiúkkal.
Nyár elején az apja felvetette, hogy zarándokoljanak el Mekkába, és
Sarmína egészen fellelkesült. Elzarándokolni az iszlám legszentebb a
helyére, a mai Szaúd-Arábia területén lévő Mekkába, Mohamed próféta
szülővárosába, ahol az első koráni reveláció érte, a hit öt pillérének
egyike volt, amit egyetlen muzulmán sem hagyhatott ki, ha
megengedhette magának. A kelet-londoni közösségben szokványos
utazásnak számított; ami azt illeti, a környék összes valamirevaló
utazási irodája kínált zarándokutakat. Sarmína az utazás előtt elkezdte
eltakarni a haját. Miközben a Kába-szentély körül köröztek, és
ugyanazt a földet taposták, mint Mohamed próféta (béke legyen Vele),
Sarmína nyíltan sírt. Az apja természetes reakciónak vélte. Nemrég
veszítette el az anyját, és ez a zarándokút amúgy is mélyen felkavaró
mindenki számára. Végül is ez a zarándoklat lényege: szellemi
felfrissülés, emlékeztető a dunja lét múlandóságára, és emlékeztető
arra, ha közel kerülünk Allahhoz, és az Ő útját járjuk, akkor újfa együtt
lehetünk a szeretteinkkel az akzraban, azaz a túlvilágon, ami örökké
tart.
A biztonsági szolgálatot leszámítva senki nem tudja, hogy kik azok,
akik 2014 őszén kifigyelték, hogy Sarmína csak sodródik és magányos.
A beszámolók szerint két nő megkörnyékezte őt a mecsetben,
beszélgetést kezdeményezve vele. Barátságosan és gondoskodón léptek
fel, megtörve szomorú egykedvűségét őszinte, odaadó figyelmükkel.
írogatni és rendszeresen telefonálgatni kezdtek neki, majd meghívták a
női gyűlésekre, ahol gyorsan kiderült, hogy a vallási témájú
beszélgetések helyett iszlamista kifejezésekkel átszőtt, heves viták
folynak a politikai elnyomásról.
Sarmína szeretett ott ülni és figyelni. Könnyebb volt idegen
embereket hallgatni, mint ismerősökkel beszélgetni, akik folyton csak a
hogylétéről faggatták, és ilyenkor mindig jó képet kellett vágnia,
miközben belül egyáltalán nem érezte jól magát. Az idegenek, akik
megkörnyékezték őt, sajátos képet festettek a világról: a muszlimok a
kuffarok, a hitetlenek ellen küzdenek; a szenvedő muzulmánok hősies,
világméretű küzdelmet folytatnak a Palesztinához és Szíriához hasonló
országokban; szükség van egy igaz Iszlám Állam felépítésére.
 Feltették a kérdést Sarmínának, hogy biztos-e hitében, és ha igen,
hajlandó-e annak mentén cselekedni. Elmondták neki, hogy Szíriában
felemelkedőben van egy iszlám állam, ahol szabadon, zaklatástól
mentesen gyakorolhatja a vallását, és mély spiritualitással teli életet
élhet. Arra bátorították, hogy vegye fel a kapcsolatot más nőkkel, akik
Szíriába utaztak valamelyik nyugati államból.
Abból, ami a muhádzsirők, az utazáson átesett nők között keringett
az interneten, egyértelműen kiderült, hogy azok számára, akik
komolyan veszik a hitüket és elkötelezettek muzulmán társaik iránt, az
utazás nem igazán választás kérdése. Umm Abajda, egy neves
muhádzsir twittelő szerint: „Mindenkinek, aki a nyugati otthonában
tesped: Tudjátok meg, ahogy kötelességetek az ima, úgy kötelességetek
a hidzsra is.”
Sarmína apja örült, hogy a lánya mecsetbe jár. Úgy vélte,
meggyötört, tinédzser korú lánya vigaszt lelhet az iszlám vallásban. Az
ájtatosság kiváló védekező mechanizmus: korai kelés és vigasztaló
hajnali ima a jóga vagy a drogokkal teli zenei fesztiválok helyett, ahová
a környék fehér lakói jártak. Sarmína felhagyott a divatoldalak állandó
nézegetésével, és nem hajtogatta többé, hogy divattervező akar lenni.
Újabb megkönnyebbülés, hisz az apjának így nem kellett azt mondania,
hogy „nem, lányom, orvosnak kell lenned!” Sarmína látványosan
megváltozott, ám mivel Őt is megváltoztatta az életük egyetlen biztos
pontját jelentő személy halála, az apja úgy vélte, hogy belül ugyanazt
élik át mind a ketten.
Az egyetlen, ami feltűnt Sarmína apjának, az a telefonálással töltött
idő és a rendreutasítás volt. Néhány televízióműsort Sarmína apja
kifejezetten kedvelt, ám ezeket a lánya tiltani kezdte.
Apa, a dohányzás haram mondogatta Sarmína a fejét ingatva.
Épp most szoktam le vágta rá az apja ilyenkor, és mivel abban a
pillanatban valóban úgy is gondolta, hogy abbahagyja a dohányzást,
lényegében nem hazudott. Noha Sarmína a haram, azaz a „tiltott”
szót használta, az aggodalma inkább világi, semmint vallási
természetű volt. Az apja egészségi állapota megromlott:
cukorbetegséggel küzdött, és magas volt a koleszterinszintje, és a
pincérkedés egyiknek sem használt. Hosszú órákon át rohangált ki-
be a forró konyhába.
Egyszer, amikor a kelet-londoni valóság épp össze akarta
roppantani, belecsöppent, vagy inkább beletaszították egy egészen új
világba. 2014 decemberében már harmadik éve tombolt a szíriai
polgárháború, azóta, hogy a nép 2011-ben felkelt Bassár el-Aszad ellen
az arab tavasz hajnalán. Sarmína új női barátai rendszeresen meséltek
neki a Szíriában megölt muzulmánok borzalmas haláláról és egy
kalifátus felállításának szükségességéről, ahol védve lennének a
muzulmánokat ért sérelmektől és megaláztatásoktól. Sarmína az
interneten is hasonló gondolatokkal találkozott. Követni kezdte Aksza
Mahmud pakisztáni brit lány Tumblr-blogját, aki Glasgowból utazott
Szíriába, hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz. Aksza az Umm Layth
álnéven írt. A posztjaiban kifejtette, hogy miért hagyta el skóciai
otthonát és csatlakozott az Iszlám Állam küzdelméhez, ugyanerre
buzdítva más fiatal lányokat is.
Először is, vallahi, vallahi, tudom a helyem. Nem vagyok tudós, de
még csak eminens diák sem - távolról sem. Ne is tételezzétek fel rólam.
Ezeket a naplóbejegyzéseket csak és kizárólag azért írom, hogy
ösztönzően hassak a nővéreimre és fivéreimre, akik továbbra is Darui
Kufr falai mögött ragadtak.
Nem kizárólag magamról beszélek, hanem az összes itt lévő
muhádzsirró\ (amit leírok, azok a saját szavaim.) A média kezdetben
azt hajtogatta, hogy azok, akik rohanvást csatlakoznak a dzsihádhoz,
sikertelenek, nincs jövőjük, és szegény családból valók stb. De ez távol
áll az igazságtól. A nővérek többsége, akikkel eddig találkoztam, mind
egyetemre jártak, és ígéretes út állt előttük, nagy és boldog családban
éltek, voltak barátaik, úgyhogy megvolt mindenük a dánjában ahhoz,
hogy ott maradjanak és élvezzék a kényelmet. Ha ott maradtunk volna,
kijutott volna nekünk a nyugodt és kényelmes életből és a sok pénzből.
Amit Umm Layth leírt, az Sarmínára is mind igaz volt, a nagy és
boldog családot leszámítva. Okos és a tanulmányaiban sikeres,
közösségben elbűvölő, úton az egyetem felé, ahonnan már csak
karnyújtásnyira van a tisztes karrier - ez maga volt Sarmína. Az üzenet
éppen ezért jelentett olyan sokat számára: egy hozzá hasonló lány
hangot adott a vágyának valami nagyobb, valami jelentőségteljesebb
elérése iránt, melynek révén kinyilváníthatja az Allah iránti
elhivatottságát, ami felette áll a világi hívságoknak.
Umm Layth általában vidám volt a Tumblren és a Twitteren.
Egyértelművé tette, hogy a terrorcselekmények mint a 2009-es Fort
Hood-i incidens, amikor Nidal Haszan, az amerikai hadsereg muzulmán
pszichiátere tüzet nyitott az Irakba és Afganisztánba készülő társaira
nem egyebek jogos fegyveres ellenállásnál az amerikai katonai
atrocitásokkal szemben. Hol egy tinédzser rikácsoló hangján szólt, aki
égbekiáltó igazságtalansággal találta szemben magát, hol egy, az
otthonától messze került gyermek panaszos hangján. Időnként
elismerte, mennyire nehéz volt mindent hátrahagyni. 2014 tavaszán ezt
írta:
Nem azért írok, mert anyák napja van, vagy hogy is hívják. Azért
írok, mert hiányzik az anyám, és ezt emlékeztetőül szánom nektek.
Ismerjétek fel, hogy az anyák mekkora értéket képviselnek, és ha
egyszer elveszítitek őt, többé semmi nem lesz a régi. Ti még láthatjátok
édesanyátok mosolyát, én már soha többé. Ti még ráhajthatjátok a
fejeteket a vállára, én már nem. Ti még szólhattok neki, ha fáj
valamitek, én már nem. Ti még lefolytathatjátok vele azt a bizonyos
szívből jövő beszélgetést, én már nem.
Sarmína többször elolvasta ezt a bejegyzést. Mintha nyílvesszőt
repítettek volna a szívébe.
Sarmína kedvelte Umm Laytht az alázatosságáért, és folyamatosan
követte a bejegyzéseit. Rajta keresztül hallott Mike Prysnerről, egy
amerikai katonáról, aki nyilvánosan beszélt a túlkapásokról, melyeket
az ő zászlóalja követett el Irakban. Umm Layth több olyan videót is
posztolt, melyekben Prysner arról mesél, hogyan hurcolták el a nőket és
a gyerekeket a karjuknál fogva, hogy birtokba vegyék az otthonukat a
hadsereg számára, bármiféle kompenzáció nélkül; beszámolt az
erőszakos kihallgatásokról, amikor zsákot húztak a rabok fejére.
Elmondta, mennyire szégyellte magát a feljebbvalói sértő megjegyzései
miatt egy-egy civil konvoj megsemmisítése alkalmával.
Azt mondták, terroristák ellen harcolunk, de a valódi terrorista én
voltam, a valódi terrorizmus pedig a megszállás mondta Prysner. Az
amerikai-jemeni imám, Anvar al-Avlaki is ezt hangoztatta: a civilek
ellen elkövetett állami támadások is terrorcselekmények.
Sarmína más nők közösségi oldalait is követni kezdte, akikkel
Umm Layth kapcsolatban állt, és akik mind a muzulmán halálesetek
ellen emelték fel a hangjukat. A bejegyzéseik egyetlen dühös kiáltássá
olvadtak össze: palesztinokat gyilkoltak meg Izraelben; amerikai
dróntámadás egy afgán esküvőn; civilek haltak meg egy amerikai
dróntámadásban Szomáliában; rohindzsa gyerekek haltak meg Aszad
pokolgépes merényletében Burmában. A muzulmánok a világ egyetlen
pontján sem érezhették magukat biztonságban. Ezek a nők azok mögé
sorakoztak fel, akik szerint a fegyveres felkelés vagy dzsihád az
egyetlen módja, hogy a muzulmánok megvédjék magukat a támadások
ellen. Anvar al-Avlakitól idéztek. Ők is vallásosak voltak jó
muzulmánok akartak lenni, akik kerülik a helytelen viselkedést , ám az
ő hitüket nagyobb részt a Nyugat ellen irányuló politikai düh táplálta,
és csak kisebb részt a spirituális ébredés.
A fiatalos, vibráló, intellektuális vita világa volt ez, melyben a már
Szíriában tartózkodó fiatal nyugati muzulmánok lekaparták magukról a
billogot, melyet a sajtó sütött rájuk a motivációjukat illetően, és
igyekeztek megszólítani a Sarmínához hasonló rokonszenves, tépelődő
fiatalokat. Az Iszlám Állam talán legnépszerűbb női hangja, aki Bírd of
Jannah néven vált ismertté, posztolt egy stílusos, filterezett fotót. A kép
egy párt ábrázolt a sivatagban, egy jóképű, szakállas férfit és egy
arcfátylat viselő nőt. Egy rózsaszínű szív és egy felirat volt látható
mellettük: „A dzsihád szeretete: míg a mártíromság el nem választ.”
Ezzel egy időben egy Umm Irhab nevű felhasználó arra figyelmeztette
a nőket a Twitteren, nehogy a szexuális frusztráció vagy az ösztönös
vágy miatt érezzék úgy, hogy csatlakozniuk kell: „Nem találkoztam
még olyan nővérrel, aki azért jött volna ide, mert romantikus
gondolatokat táplált a háború vagy egy férfi iránt. Mi mind Allah miatt
vagyunk itt.”
Sokan az anonim kérdezz-felelek oldalon, az ask.fm-en keresztül
osztották meg a nézeteiket. Umm Ubajda például a következő kérdést
kapta:
Anonymus: Csak tudatni akarom veled, hogy az amerikaiak többsége
nem gyűlöli a muzulmánokat & elnézést kérek tőled & a népedtől a sok
borzalomért, amiket elkövettünk & a családokért & férjekért, akiket
megöltünk. Szégyenletes. Én amerikai vagyok, de a legjobb barátnőm
palesztin. A nővéremként szeretem őt. Sokan megértjük, hogy
erőszakhoz folyamodtok, mert olyan sok rosszat tettünk veletek & ez az
egyetlen módja, ahogy visszavághattok nekünk. Insallah - megölelnénk
titeket, ha a békét keresnétek. Mi mind egyek vagyunk.
Ám Umm Ubajda így válaszolt a Tumblr-blogjában:
Mi nem az Amerika által elkövetett rossz miatt nyúlunk az erő-
szakhoz. Mi egy iszlám államot építünk, ahol Allah törvényei szerint
élünk.
Úgy tűnt, hogy a követők, hozzátartozók, megfigyelők, a média és a
kormány részéről elindult egy közös törekvés, hogy megértsék a
muhádzsirokat. Az online közegben azonban sok fiatal muhádzsir
ellenállt, mondván, a „motivációink szerteágazók”. A muhádzsir szó
szerinti fordításban női vándor, de női dzsihádistaként is értelmezhető.
A világnézet szerint, amely előmozdította a hidzsrát az Iszlám
Államban, a migráció nem csak egy ártatlan és semleges
helyváltoztatás azok számára, akik elég idősek ahhoz, hogy komolyan
lehessen venni őket. Lényegében hívő női polgárként csatlakoztak a
kalifátus bomlasztó, mindenkit büntető, szélsőségesen erőszakos
mozgalmához.
Továbbra is Umm Layth, a glasgow-i fiatalasszony maradt Sarmína
kedvence. Őszintének és megbízhatónak tűnt, aki felhívta a figyelmet a
pletykákra és a hamis információkra, még akkor is, ha az Iszlám Állam
támogatóitól származtak. Azt mondta, akik azt állítják, hogy a
muhádzsir nőknek a fronton kellene harcolniuk a férfiak oldalán, csak
propagandaszöveget szajkóznak.
Az al-Sam katonai vezetője azt mondta, a nőknek tilos a harc. Sok
másban segíthetnek. Ma a Daula egyik vezetőjéhez szólok. Azt mondta,
ha üzletbe akarsz fogni, GYERE. Mintha azt mondaná, ha orvos akarsz
lenni, vagy valami, csak gyere. Itt belevághatsz, insallah. Lol.
Csakhogy a többi európai nőhöz hasonlóan Umm Layth sem tudta
elolvasni a csoport legjelesebb képviselőinek írásait, akik arabul
fejtették ki nézeteiket a nők harcban vállalt szerepéről és az öngyilkos
merényletekről. Lehetetlen megmondani, hogy ő vagy a többiek
másképp éreztek volna-e, ha el tudják olvasni az arab szövegeket.
Valószínűleg nem. A sekélyes írások, melyeket az európai muhádzsirok
tettek közzé magukról, lényegében közönséges naplóbejegyzések
voltak a fiatal muzulmánok politikai sérelmeiről és személyes
gyötrelmeiről, és szöges ellentétben álltak az Iszlám Állam arabul író
női vezetőinek mélyen ideológiai jellegű üzeneteivel. Az arabul nem
beszélő nyugati nők az Iszlám Állam esztétikailag változó minőségű,
fellengzős videóit vették alapul. Zavaros és naiv vágyat éreztek rá,
hogy tartozzanak valahová, és számukra az Iszlám Államhoz való
csatlakozás nem egy forradalomhoz való csatlakozást jelentett. Az arab
területekről származó muhádzsirok számára, akik már rég magukévá
tették a szélsőséges szalafita gondolatokat, és politikailag támogatták a
dzsihádot, mint az egyetlen lehetséges megoldást a társadalom
betegségeire és a kormányok nyugati államoknak való alárendeltségére,
a csatlakozás nem egy véletlenszerű választás volt, hanem a helyzetük
megerősítése egy olyan politikai környezetben, melyben kevés dolog
maradt titokban abból, amit képviseltek, annak ellenére, hogy ők
maguk is egyre szélsőségesebbé váltak.
A londoni Sarmína önnön zavart, fájdalmas, tinédzserkori naivitását
vélte felfedezni Umm Layth írásaiban: igaz, hogy ezeken a területeken
muzulmánok halnak meg az izraeli bérgyilkosok vagy a szíriai bombák
által.Igaz, hogy gyötrelmes mindezt végignézni a kényelmes londoni
lakásból, reménytelenül, tehetetlenül; igaz, hogy amikor Avlaki sejk
szavait olvassa, aki azt mondja, a változás „ a fiatalokon múlik”, akkor
az rá vonatkozik rá, egy hétköznapi tinédzserre aki szereti az ASOS-t
böngészni és gumicukrot rágcsálni, otthon ücsörögve a kelet-londoni
lakásukban.
Folyamatosan olvasta a Facebook-posztok kommentjeit és a
Twitter-üzeneteket, melyekben időnként nekiszegezték a kérdést a
hidzsrán már átesett nőknek, hogy az Iszlám Állam által elkövetett
erőszakos cselekmények James Foley újságíró lefejezése és a Nyugat
elleni támadásra való felszólítás vajon a hitélet szempontjából
elfogadhatók-e. Ehhez hasonló válaszok születtek: az efféle brutalitás
nyilván nemkívánatos, ám a Nyugat nem hagy más választást a
katonaság számára, nincs más módja az ellenállásnak; a békés tüntetés
nem ingatja meg al-Aszad hatalmát, aki tucatjával kínoztatta meg és
végeztette ki a foglyokat, sem az Egyesült Államokét, amely elfoglalta
Irakot, számtalan civilt ölve meg, a helyükön tartva és megoltalmazva
az arab zsarnokokat. A nyugati államok ellustultak, nem érzik át a
muzulmánok szenvedését, így fel kell rázni őket: csak akkor érthetik
meg a muzulmánok mindennapos szenvedését, ha ugyanezt élik át a
saját polgáraik is.
Sarmína még csak tizenöt éves volt mit tudhatott bármiről is , ám
logikusnak találta az okfejtést: az erőszak erőszakot szül. Ki is próbálta
az elméletet az iskolában, amikor megvédte az Iszlám Államot az egyik
tanár előtt, aki élesen szembement az ő véleményével. A tanár sem az
iskola vezetésének, sem Sarmína apjának nem jelentette, hogy ez a
sebezhető, érzékeny lány, aki nemrég veszítette el az édesanyját,
nyíltan kiáll az áldozatait a kamerák előtt lefejező szervezet mellett. A
tanár nem javasolta, hogy valakinek esetleg el kellene beszélgetnie a
lánnyal a radikális, erőszakos politikai nézeteiről. Egy képzettebb,
tanult családban talán elmondják neki, hogy más módja is van a
véleménynyilvánításnak, hogy másképp is lehet segíteni a bajba jutott
muzulmánokon: hogy a polgárjognak és a politikai aktivizmusnak,
esetleg a posztkoloniális tanulmányoknak szentelhetné az életét, vagy
választhatná a konfliktusokról szóló tudósítást, netán a humanitárius
tevékenységet. Egy fiatal lány sokféleképpen levezetheti a
frusztrációját, de ehhez odafigyelő és teljes családra van szükség,
könyvekkel teli nappalival, gondoskodó iskolával, a védelmi vonalak
különböző rétegeivel, melyek a kelet-londoni munkáscsaládok
lánygyermekeinél sok esetben nem voltak meg. Amikor az angol
kormány úgy döntött, hogy foglalkoztatja azokat a muzulmán nőket,
akik már átestek ezen az utazáson, és kiközvetítette őket a
„radikalizmus veszélyének kitett” lányok mellé, az érintettek később
elismerték, hogy a brit társadalomban lényegében nincs tere az efféle
párbeszédeknek, és ezek a dühös fiatal lányok sehol nem tudják
levezetni a politikai elégedetlenségből eredő feszültséget.
Népes muzulmán közösség járt a Bethnal Green Akadémiára, abba
az állami középiskolába, ahol Sarmína és három barátnője is tanult. A
diákok iskolaidő alatt is ragaszkodtak a napi öt imához, a lányok
hosszú szoknyában jártak, és abaját vettek az egyenruha fölé. Bár a
családok konzervatív nézeteket vallottak a nemek keveredésével
kapcsolatban, a fiúk és a lányok az iskolában szabadon érintkezhettek
egymással; tanítás után elmentek a közeli Nando’sba vagy halasbüfébe,
vagy csak egyszerűen betértek a helyi parkba. Ha elkülönültek is
egymástól, azt a származásuk miatt tették, ázsiai és fekete csoportokat
hozva létre, nem a nemük alapján. A jelentések többsége szerint az élet
a Bethnal Green-i középiskolában nyugodt mederben folyt. Egy dolog
hiányzott: a kivételesen boldogtalan és tehetséges lányok nem
tanulhatták meg, hogy az erőszakos radikalizmuson kívül milyen egyéb
módszerekkel léphetnek fel az igazságtalanság ellen.
2014 őszén Sarmína twitterezett @Umm Laythnak. Megkérdezte,
tudnának-e közvetlenül beszélni.
A másik három lány végignézte, ahogy Sarmína megteszi az első tétova
lépéseket, hogy megértse, a világ miért olyan véres és veszteséggel teli
a muszlimok számára. Sarmína mindent elmesélt a barátnőinek, akik
követték őt. Hűségesen, kíváncsian, tétován.
Sarmína után Amira Abasze volt a legbiztosabb a dolgában.
„Pezsgő. Kedves - mondták róla a barátai. - Mindenki kedvelte, nem
volt, aki ne szerette volna.” ő volt a csoport egyetlen nem ázsiai tagja.
A szülei etióp muzulmánok voltak, akik még Amira kiskorában
költöztek Angliába. Az apja különösen göröngyös utat járt be: tizenhat
éves korában csempészték ki Etiópiából, miután tiltakozott az
Eritreával szemben indított háború ellen; hat évet töltött egy
németországi menekülttáborban, mielőtt Londonba utazott.
Amira menő volt. Vicces, a korához képest lehengerlőén szép, íves
szemöldökkel és gömbölyű állal. Az orrcimpái kitágultak, amikor
nevetett. Kedves volt, kedvesebb, mint amilyennek a csinos és népszerű
lányoknak lenniük kellene. London drága volt, és az apja küszködött,
hogy megfelelő munkát találjon. Csakhogy a pénz nem minden, és az
apja folyton azt mondogatta, legyenek hálásak, amiért egy olyan
országban élhetnek, ahol komolyan veszik a szabadságot és elfogadják
az eltérő véleményt. Amira apja az elnyomó Etiópiában nőtt fel, ahol
különösen a muzulmánokkal bántak rosszul; ez egy olyan ország volt,
amelyik Kínától vásárolt kémeszközöket, hogy lehallgathassák az
embereket, majd hetekre őrizetbe vették őket, amiért „nem
engedélyezett”, „vallási” csengőhangot használnak. Az apja esténként
az asztal fölé görnyedve írta a tiltakozó leveleket a muzulmánokkal
szembeni bánásmód miatt. Egyes beszámolók szerint gondok voltak az
Abasze családban; a szülők nem jöttek ki jól egymással, és Husszen, az
apja keményen bánt a gyerekeivel. Mások azonban érzékeny férfinak
tartották őt, aki elhivatott a családja iránt, igaz, cinikusan áll a globális
politikához.
Egyvalami azonban biztos. Nem rejtette véka alá a véleményét, és
nem tartotta túl fiatalnak a lányát ahhoz, hogy megtanulja, hogyan
tiltakozhat és tüntethet. Etiópiában olyan borzalmas körülmények közt
éltek a muzulmánok, hogy inkább Szaúd-Arábiában vállaltak munkát,
ahol lényegében modern rabszolgaként bántak velük: hosszú munkaidő
szünet nélkül, bántalmazás, útlevélelkobzás és más hasonló
megaláztatások. 2013-ban a szaúdi hatóságok 160 000 etióp
bevándorlót kergettek el machetékkel és botokkal felfegyverkezve.
Visszatoloncolták őket Etiópiába, ahol aztán őrizetbe vették,
megkínozták és hónapokra sötét, föld alatti lyukakba zárták őket. Az
apja elvitte Amirát a londoni szaúdi nagykövetséghez, hogy
tiltakozzanak a kidobatás ellen. „Le az etiópiaiak elleni erőszakkal
Szaúd-Arábiában!” - kántálta a tömeg. - „Igazságot akarunk!”
Amikor 2012-ben egy, a Mohamed prófétát kigúnyoló amerikai
film hatalmas tiltakozást váltott ki a muzulmánok körében, Amira apja
a tömeggel tartott a mecsettől és amerikai nagykövetségig. Egy pénteki
napon a muzulmánok a világ több táján is tiltakozásba kezdtek, mert
úgy érezték, hogy szándékosan sértették meg az iszlám vallást,
méghozzá egy olyan ország, nevezetesen az Egyesült Államok, amely a
szélsőségesség elleni harc palástja mögé bújva olyan sok civilt
mészárolt le, hogy már nem is számolta az áldozatokat. A második
generációs gyerekekhez hasonlóan Amira is olyan otthonban nőtt fel,
ahol a globális politika a mindennapi élet részét képezte. Apja
igazságérzetét örökölte, és Angliában megtanulta, hogy joga van
felszólalni az igazáért. Az iskolában komoly vitapartnernek számított,
szerette kifejteni, hogy a muszlim nőknek miért áll jogukban arcfátylat
viselni, és hogy miként kellene büntetni a nemi erőszakot.
Persze nem mindannyian voltak kitéve otthon a politikának ilyen
nagy dózisban. Kadiza Szultána, a félénk, szemüveges lány a nővérével
és az anyjával élt, és náluk korántsem volt ennyire terítéken a politika.
Bár már tizenhét éves korában elrendezték a házasságát, a nővére
otthon élt, és ő számított a hangadónak. A lányok olykor hajba kaptak,
de az iskolában, ahol Kadiza mindenben jeleskedett, mindenki kedvelte
őt, sőt felnéztek rá. Barátságos volt az alsósokkal, és gyakran segített
megírni a házi feladatukat. Az iskola közölte az anyjával, hogy Kadiza
az évfolyama egyik legígéretesebb diákja; az egyik tanár könyvet
ajándékozott neki, így ismerve el az irodalomórákon nyújtott
teljesítményét. Szerette a Neveletlen hercegnőt, és zumbára járt.
A társaság negyedik tagját Samima Begumnak hívták.
Egyértelműen ő volt a legcsendesebb, és rajongott a Kardashian
nővérekért. Az egyik testvére félénk és visszahúzódó lányként
jellemezte, aki „még egy doboz tejért sem megy el egyedül”. Otthon
ülő típus volt, aki sokat olvas és tévézik.
Jól ment neki a tanulás mondta róla az egyik nővére, aki sokakhoz
hasonlóan az iskolai teljesítménye alapján mérte le a testvére
hogylétét. - Aki rendesen megcsinálja a házi feladatát, és csupa
ötöst visz haza a suliból, attól nem kérdezik meg, hogy van.
Az anyja megkérte, hogy tizediktől, azaz tizennégy éves korától,
hordjon fejkendőt. Samima nem ellenkezett. A barátnői mind eltakarták
a hajukat, ő pedig nem akart kilógni a sorból.
Őszre megváltozott a lányok öltözködése: a hosszú szoknyát és a bő
felsőt részesítették előnyben. Kadiza, aki sosem hordott hidzsábot, és
szeretett a hajával kísérletezni, fejkendőt kötött. Sarmínához hasonlóan
a többiek is rá-rászóltak a családtagjaikra, ha haram műsort néztek a
tévében, ám ezt a fajta viselkedést rendre összekeverték a kamaszkori
hatalmi játszmázással. Sarmínához hasonlóan Kadizát is érdekelni
kezdte a szíriai háború, és kikérte a fivére véleményét a témával
kapcsolatban.
Sarmína apja ugyanezen az őszön, 2014-ben újranősült.
Belefeledkezett a maga kis világába mondta róla a család egyik
ismerőse.
Sokan összesúgtak a háta mögött, illetlennek tartották a gyors
esküvőt.
 Igazán várhatott volna egy évet a felesége halála után.
Sarmína azonban jó képet vágott a dologhoz, és meghívta Kadizát,
hogy ne legyen egyedül a ceremónián. Kicsinek, magányosnak és
szomorúnak érezte magát. Versenyre kellett kelnie egy
mostohaanyával, aki törte az angolt, maga is fiatal volt, és kisajátította
magának újdonsült férjét.
Sarmínának volt saját szobája. Shoreditchben laktak, egy emeletes
házban. Az a típusú önkormányzati lakás volt, amely tudatosítja az
emberben, hol is a helye a város többi lakójához képest: mocskos
lépcsőház, gyéren megvilágított bejárat, bengáli nyelven írt táblával:
„Ne köpködj!” Viszont pazar kilátás nyílt a Canary Wharf
felhőkarcolóira és a belvárosra. London ott hevert előttük, bármerre
nézett. Lógott egy Korán-verset ábrázoló szőnyeg az egyik falon. Az
apja új felesége finom női praktikákkal dobta fel a lakást: egy gyertya
itt, egy mutatós mézescsupor ott. A lányok sokszor átjöttek, ám mindig
behúzódtak Sarmína szobájába, aki időnként kijött egy kis rágcsáért, de
az apja szinte sosem beszélgetett a lányokkal.
Tipikus, távolságtartó bengáli apa volt. Nem volt idős, még nem
töltötte be a negyvenet, és keményen dolgozott, hogy eltarthassa új,
fiatal feleségét. Nem nézett híreket, nem követte a szíriai háború
eseményeit. Nem tudott az Iszlám Állam nevű transznacionális
fegyveres szervezetről, amely az Instagramon, a Tumblren, a Twitteren
és a Facebookon keresztül jutott el a tömegekhez, az ő saját lakásába is
becsempészve a manipulatív féligazságokat és csábító ígéreteket, hálót
szőve búslakodó lánya köré. Nem tudta, hogy létezik egy Umm Layth
nevű, negédes stílusú lány, a millenniumi generáció tagja, aki úgy
beszél a lányoknak a kalifátusról, mintha csak egy bentlakásos iskolába
készülnének. „Nem számít, mennyire idegesítőek és fárasztóak a
szüleid, meg kell őrizni a családi kötelékeket, és kapcsolatban kell
maradnod velük... és hozz nekem parfümöt ha jössz, lol.”
Azon a decemberi estén, az utazást megelőző napon a lányok
gyorsan elintézték a vásárlást a Westfield London
bevásárlóközpontban. Sarmína hatra végezni akart, hogy egy órával
később már a nagymamájánál lehessen, és még vacsora előtt
befejezhesse a pakolást. Az apjához nem akart hazatérni aznap este; az
új feleség nagyon fiatal és nagyon éber volt. Nem merte
megkockáztatni, hogy bármit is észrevegyen.
Minden összeállt az utazáshoz. Sarmína kért egy kis pénzt a
nagymamájától, a családi alapból, melyhez az anyja halálakor jutott
hozzá a család. Arra elég volt, hogy jegyet vegyen belőle. A többiek-
nek, már ha elég bátrak ahhoz, hogy kövessék a barátnőjüket Szíriába,
ki kell találniuk valamit.
HARMADIK RÉSZ
TÁVOZÓBAN
ASZMA
2012-2013, Rákká, Szíria
A háború akkor férkőzött be hivatalosan is Aszma életébe, amikor a
haszakai egyetemen, ahová a barátjával jártak, felfüggesztették a ta-
nítást. A fiút jómódú szülei átvitték Jordániába, hogy ott fejezze be a
tanulmányait. Aszma aznap látta őt utoljára, amikor 2013-ban elköszönt
tőle. Aszma családja a maradás mellett döntött. Nem azért maradtak,
hogy harcoljanak, vagy támogassák az Aszad-kormányt, vagy bármit is
tegyenek, ami azt illeti. Ők csak azok közé a szíriaiak közé tartoztak,
akiknek elegük lett mindenből. Átmehettek volna Törökországba vagy
Európába, ám az ismeretlen terep volt számukra, tele veszéllyel; vízbe
fúlás, nélkülözés, undorító menekülttáborok. Azt mérlegelték, melyik
okozná nekik a legkevesebb kárt.
Minden háborúban vannak, akik maradnak, és vannak, akik
elmennek. A kortárs történelemben a szíriai elvándorlás volt a
legnagyobb mértékű tömeges népmozgás. Az elvándorlás mértékét
nézve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindenki a távozás mellett
döntött, hogy az ő történetükön keresztül megtudhatjuk, micsoda
szenvedést kellett kiállniuk a szíriai embereknek. Azonban több
százezer család már eleve szenvedett, ők már eddig is az életben
maradásért küzdöttek, és a maradás volt az egyetlen választásuk.
Szíriában mintegy 6,2 millió lakos került áttelepítésre, ami a
legnagyobb mértékű az egész világon.
Ami az Aszad-kormány elleni békés tüntetésként indult, az 2012
végére véres fegyveres konfliktussá fajult. A magyarázat egészen
egyszerű: a felkelést követő első napokban a szíriai hadsereg, miután
feldúlt egy várost, házakba rontva be az éjszaka közepén, a családjuk
előtt bántalmazva a férfiakat, fegyvereket hagyott hátra. Egy konfliktus
„militarizálásának” legbiztosabb módja, ha aránytalan mértékű
brutalitás alkalmazásával megalázzák a tüntetőket, felszítva a dühüket,
ha ártatlan kívülállókat vagy békés aktivistákat kínoznak meg, és
ugyanezzel a lendülettel felkínálják nekik az erőszakos visszavágás
lehetőségét. Nincs egyetértés abban, hogy ez mikor következett be, de
valamikor 2012 és 2013 folyamán a szíriai felkelés előbb
polgárháborúvá, majd proxyháborúvá alakult.
Egyes országok, mint Szaúd-Arábia, Katar és Törökország, az
előretörés és a befolyásuk növelésének lehetőségét látták ebben a
zűrzavaros helyzetben, ezért támogatni kezdték a militáns iszlamista
csoportokat. Különös jelenség ütötte fel a fejét: a hosszú szakáll és az
egyéb külső vallási jegyek több pénzt vonzottak. Irán, a szíriai rezsim
egyetlen szövetségese, katonai szakértőkkel segítette Aszadot. (Szíria
volt az egyetlen ország, amely támogatta Iránt a nyolc évig tartó iraki-
iráni konfliktusban, amely 1988-ban ért véget, és melyben Szaddám
Húszéin vegyi fegyvert vetett be, Irán pedig elveszített egymillió
fiatalt.) A külső beavatkozás eredményeként a szíriai forradalom
proxyháborúvá alakult, melyben a helyi erők igyekeztek még nagyobb
befolyásra szert tenni.
A helyzet tetőzéseként új tényezővel bővült a konfliktus. Irak 2003-
as amerikai megszállása megtörte az országot. Miután Szaddám
Húszéin hatalma megdőlt, előbb az amerikai megszálló hatóság
kormányzott, majd egy síita többségű iraki kormány vette át helyét,
amely kirekesztette a szunnitákat a közéletből; ez a kirekesztés
lehetőséget adott a szunnita milicistáknak, többségükben a Szaddám-
éra baaszista lojalistáinak, hogy az iraki szunniták szenvedését
kihasználva egyszerre indítsanak támadást a megszálló Egyesült
Államok és az új síita kormány ellen. Az iraki megszállás után
megjelenő radikális, erőszakos csoportokból 2013-ra az Iraki és Szíriai
Iszlám Állam (amit csak úgy emlegetünk, az Iszlám Állam) elődjei
váltak. A területfoglalás volt a cél: kilépni Irakból, és elfoglalni annyi
területet, amennyit csak lehet, átnyomulva Szíria összeroskadt határán,
hogy megalapítsanak egy iszlám államként vizionált egységet.
A szíriai felkelés az 1980-as évek afganisztáni konfliktusának
modernebb, még szövevényesebb leképezésévé vált: a Nyugat és
Oroszország konfliktusának színterévé; az Irán és az Öböl menti arab
országok proxyháborújává; az elsőségért folytatott versengéssé a térség
szunnita országai között; dzsihádista belharccá a követendő taktikát és
a végső ellenség kilétét illetően; a síita milícia és a szunnita
dzsihádisták közötti harccá. A hírszerzés és a médiatudósítások felett
kialakult háború tovább bonyolította a helyzetet. Még az olyan
egyszerű kérdések is indokolatlanul heves vitákat váltottak ki mindkét
oldalon, mint hogy a „Fehér sisakosok szervezete valóban bátor, gyors
reagálású orvosi személyzetből áll-e, vagy az al-Káida tagjai ülnek a
mentőkben”, vagy: „Aszad valóban vegyi fegyvert vetett be a saját
emberei ellen, esetleg valaki más hajtotta végre a támadásokat?”
2013 elején a CIA által támogatott Szabad Szíriai Hadsereg és az
al-Káida-kötődésű szíriai iszlamistákból álló an-Nuszra Front
irányította Rákká városát. Nyárra mindennapossá váltak a bombázások
és az összecsapások, és a város tele lett an-Nuszra-felkelőkkel, akik az
Iszlám Állam térnyerését látva oldalt váltottak. Felhúzták a fekete
zászlókat, a milicisták pedig, akik közül sokan olyan fiatalok voltak,
hogy alig pelyhedzett az álluk, lerohanták a templomokat és a
közhivatalokat.
A szíriai polgárháború kezdetekor Rákká viszonylag biztonságos
helynek számított az ország kisebb településeihez képest. Most azonban
azok, akik korábban ide menekültek, kezdtek elszivárogni. A
tehetősebbek fogták az értékeiket és a megtakarításukat, majd
csatlakoztak a szomszédos Líbiába tartók népes táborához, sőt akik
megtehették, Európa felé vették az irányt. Akiknek nem voltak
kapcsolataik, sem pénzük, vagy úgy érezték, hogy nem szabad elhagyni
a szülőhazájukat, a rokonoknál húzták meg magukat a környező
városokban, és ott akarták kivárni, míg csillapodik a helyzet.
Mire 2013 telén fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, az Iszlám
Állam teljesen átvette az irányítást, és Rákká lett a hatalmi központ. A
Szaddám Húszéin- és a Háfez al-Aszad-féle rezsimhez hasonlóan,
akiknél sok harcos épphogy csak elérte a felnőttkort, az Iszlám Állam is
felborította a társadalmi rendet. Amikor bevonultak, brutális erőszakkal
igyekeztek érvényt szerezni az akaratuknak. Azoknak a közösségi
vezetőknek, akik ellenálltak, vagy nem rendelkeztek elég jó családi és
baráti összeköttetésekkel, önkényes elzárással, kínzással vagy
kivégzéssel kellett szembenézniük.
Az Aszad-rezsim alatt a lakosok függetleníthették magukat a
politikától, hisz tiltották a politizálást, ami veszélyesebb volt, mint a
futóhomok. Az Iszlám Állam esetében azonban az első pillanattól
kezdve tudni lehetett, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely
megőrzése és maga a túlélés is a szervezet kénye-kedve szerint alakul.
Aszma és az egész család tisztában volt vele, hogy a prosperáló szíriai
városban betöltött középosztálybeli helyük veszélybe került. Amikor
Aszma kiment a piacra, arabul, sőt franciául és németül karattyoltak
körülötte. Idegen harcosok, muhádzsirok vagy migránsok lepték el a
várost válaszoltak az Aszad elleni hadba hívó szóra hogy építsenek
egy államot Isten nevében, hogy megleljék a méltóságukat és az
életcéljukat a szíriai pusztában, ami hiányzott az európai, tunéziai,
marokkói vagy éppen jordániai életükből. Ezekből a külföldiekből
lettek az átalakult város pillérei.
A militánsok kezdetben biztonságot hoztak, ami újszerűén hatott. A
helyiek beszámolója szerint Rakkában egy időre alábbhagyott a rablás
és a fosztogatás, és nem lövöldöztek a nyílt utcán. Aszma nyugodtan
elmehetett a piacra vagy találkozhatott a barátaival, nem kellett a
biztonsága miatt aggódnia. Az Iszlám Állam a következő évben kezdte
el eszközként használni a látványos erőszakot: hogy még több külföldit
vonzzon, hogy félelmet keltsen az ellenőrzése alá tartozó területeken,
és hogy elősegítse a behódolást az újonnan szerzett területeken.
Manipulativ és hatékony taktikának bizonyult, amely magától
értetődőnek vette a militánsok vallási alapú követeléseit. A nyugati
világ szemében az Iszlám Állam szép lassan a civilizáció leggonoszabb
erejévé nőtte ki magát, melyhez foghatóra még nem volt példa, amióta
a történészek a trójai háború kitörésétől kezdve harci krónikákat
vezetnek. Még az elemző írásairól méltán híres The New York Review
ofBooks is úgy reagált: „nem tudhatjuk, hogy a kultúránk bármikor is
képes lesz-e felhalmozni elegendő tudást, objektivitást, képzelőerőt és
emberséget ahhoz, hogy megérthessük, mi is az az Iszlám Állam”.
Ördögi tettei miatt az Iszlám Állam kedvenc témájává vált az
amerikai sajtónak, amely persze hajlamos volt megfeledkezni arról,
hogy az Egyesült Államok politikája és hadviselése milyen hatással
volt a szervezet megalakulására, és inkább csak azzal foglakozott, hogy
a Korán-idézetek milyen hatást gyakorolnak a harcosok céljaira és
gaztetteire. A Nyugat rideg, számító taktikája már jóval kevesebb
figyelmet kapott: nevezetesen, hogy az Aszad-kormány bárminemű
vallási, militáns csoportnál jobb, amely őket követné a hatalmon. Akik
az Iszlám Államról írtak, leragadtak a vallásnál, és a szervezet minden
egyes tettét az iszlámból vezették le; a nemi erőszak, az ellenség
megalázására irányuló, rég bevált harci taktika az „erőszak
teológiájává” vált, háborús bűn helyett afféle iszlám fertőzéssé. Az
Aszmához hasonló, Rakkában élő, fiatal muzulmán nők, akik jól
ismerték az aktuális hatalom által elkövetett nemi erőszakról és
mészárlásokról szóló történeteket, nem firtatták, hogy az Iszlám Állam-
e a leggonoszabb mind közül, vagy hogy az iszlámhoz illő-e, amit
tesznek. Az ő szemükben mindenki ugyanolyan mohó ragadozó volt,
egyformán bűnösök Szíria szétszakításában. Mindenkinek vér tapadt a
kezéhez. Mindenki talált mentséget a tetteire. Mégis mit számít, ha
valaki felteszi a YouTube-ra?
NÚR
2012 ősze, Le Kram, Tunisz
Núr az egyik őszi estén tudta meg Karimtól, hogy Valid Szíriába ment.
Letaglózta a hír. Miért nem szólt neki? Aztán gyorsan túltette magát a
csalódottságon, végül is nem volt oka rá, hogy szóljon neki, még ha
barátok voltak is.
Az Egyesült Államok nagykövetsége előtti erőszakos tüntetéshez
vezető tuniszi szentbeszédet követően a rendőrség lecsapott a szalafita
aktivistákra. Núr mecsetbejáró női csoportjának tagjai aggódtak, hogy
túlságosan magukra vonják a rendőrség figyelmét. Núrban csak most,
Valid utazásának híre hallatán tudatosult, hogy a tágabb világ
eseményei bizony elvonják a fiatal aktivisták figyelmét Tuniszról.
2012 tavaszán a szíriai háború sokak számára még mindig egy igaz
háború volt, egy igaz dzsihád. Az ügy egyszerű: egy zsarnok, egy
taghut az ő népüket gyilkolja. A Validhoz hasonló fiatalok úgy érezték,
nem folytathatják zavartalanul az életüket, a távolból nézve az Aszad-
féle mészárlást.
Az iszlámban elevenen él az ummah, a globális muszlim közösség
fogalma. Spirituális kötelék feszül a hívek között, akik törődnek
egymás jólétével. Ez egy kiolthatatlan érzelem, amely sok muzulmán
szívében ott szunnyad földrajzi helytől és társadalmi hovatartozástól
függetlenül; a világi megfelelője nem annyira az ummah eszméjén,
hanem a politikai szolidaritáson alapul. A tunéziai focimeccseken
például a mai napig kifeszítik a palesztin lobogót a stadionokban.
Palesztina tán egy iszlamista ügy, iszlamista érték? Nem kifejezetten,
bár az egyén világnézetét sokféle értékrend alakíthatja, attól kezdve,
hogy a politikát a vallási tanoknak kellene irányítaniuk, egészen az
önrendelkezés és a demokratikus akarat elvéig. Az egyiptomi
forradalom világi ifjai is komoly figyelmet szenteltek a palesztinok
jogaival kapcsolatos kérdéseknek, követelve, hogy ezek az aggályok
mutatkozzanak meg Egyiptom külpolitikájában.
Az arab tavasz során megjelent új erők - a populáris iszlamisták
felemelkedése, a radikális fiatal réteg megjelenése, akik szerint a vallási
csoportoknak szerepet kellene játszaniuk a politikában, ifjaké, akik
olyan dühvel tekintettek Palesztina hatvan éve tartó izraeli
megszállására, mintha egy hete történt volna - mind a régióban
évtizedek óta hatalmon lévő szunnita zsarnokokat, mind a rend
fenntartásában érdekelt nyugati államokat nyugtalanították. Az arab
tavaszt követően a korábbinál is elnyomóbb rendszer köszöntött be
Egyiptomban és Bahreinben; az önkényurak számára ugyanis, akiknek
hatalma a politikai tevékenységek és a civil társadalom elnyomásán,
valamint a média szigorú ellenőrzésén alapult, létfontosságúvá vált,
hogy más országok ne lehessenek hatással az ő lakosságukra.
Tunézia egy öklömnyi méretű, csekély jelentőséggel bíró ország
volt, ám a kialakult belpolitikai helyzet egyszer csak hatással lett az
egész régióra. Az Izraellel lényegében Szaúd-Arábiával és az Egyesült
Államokkal szövetségben álló arab önkényuralmi rendszer nem
tűrhette egy populáris vallási mozgalom felemelkedését Tunéziában; túl
veszélyes példát mutatnának a helyi ellenzéknek. Az iszlamisták
felforgatok voltak, őket nem lehetett jachtokkal megvásárolni. ők úgy
érezték, hogy a folyamatok ahogy a nyugati politikai és gazdasági erők
háborúkon, uralkodók támogatásán és fegyvereladásokon keresztül
irányítják a Közel-Keletet nem szolgálják a térségben élők érdekeit, és
nem akartak részt venni bennük.
A népszerű „iszlamista” kifejezés nem írta le pontosan, hogy mik a
szándékaik ezeknek a szereplőknek: időnként közönséges konzervatív
politikai ellenzék voltak, akik számon kérték a modern arab
nemzetállamok hibáit: nem felügyelték a társadalmi és gazdasági
fejlődést, nem töltötték meg tartalommal az állampolgárság
intézményét. Az iszlamisták szerint ezek a hibák vezettek a szélsőséges
megnyilvánulásokhoz a térségben. Komoly támogatói bázisra leltek,
melynek tagjai közül sokan merev (az ő szemükben ortodox) vallási
nézeteket vallottak. Az Izraellel és az amerikai jelenléttel kapcsolatos
nézeteik nyugtalanságra adtak okot, és meglehetősen mélyen
gyökereztek.
2013 februárjában az egyik, az Ennahda Mozgalommal szemben
kritikus hangot megütő parlamenti képviselőt lelőtték az otthona előtt.
Később egy másik politikust is meggyilkoltak, mindössze néhány héttel
az érkezését követően.
A gyanú az Ennahda Mozgalomra terelődött, amit a még mindig a
ben-Ali-korszak emberei által vezetett sajtó tovább erősített. A tunéziai
rendőrség nem volt elég felkészült egy komoly nyomozómunkához,
perdöntő bizonyíték híján nem találtak felelősöket, nem történt
letartóztatás. Több százan gyűltek össze a Kasbah előtt, az Ennahda
Mozgalom vezette kormány lemondását követelve. Egyértelműen
belpolitikai ügynek tűnt, ám éles hangok érkeztek a határon túlról is. A
nyugati hírszerző szervezetek a terrorizmus elleni keményebb
fellépésre szólították fel a tunéziai kormányt. Az Ennahda Mozgalom
megértette, hogy meg kell mentenie önmagát.
Amikor Valid 2013 nyarán visszatért Tuniszba, betonkordonok és
szögesdrót szegélyezte a Burgiba sugárutak A megérkezése estéjén
elment savarmát enni az egyik barátjával a belvárosba. Két ellenőrző
ponton is megállították őket, és mindkét incidens jó húsz percet vett
igénybe. Az autók tele voltak fiatalokkal, akik csak a belvárosi kávézók
előtt akartak cirkálni, ám a kialakult helyzet esélyt adott a
rendőrségnek, hogy visszazökkenjen egy kicsit a régi kerékvágásba: ok
nélkül zaklatták a fiatalokat, égbekiáltó büntetéseket szabva ki,
kiprovokálva a megvesztegetést.
Valid aznap elsétált a Café du Théâtre mellett, érintve a félhomá-
lyos pinceéttermekhez vezető, sötét mellékutcákat, ahol a
szakszervezeti és baloldali vezetők borozgattak és ebédeltek.
Szögesdrót és tankok választották el az épületeket az utcától. A
rosszabb napokon Valid úgy érezte, semmi sem változott: a rendőrség
terrorizálja a lakosságot, lefoglalja az autókat, kenőpénzt várnak el a
legalapvetőbb papírmunkáért is, és az ember ellen hangolják a
barátnője családját. Ezúttal nem a testébe feldugott üveggel követtek el
erőszakot, hanem a bürokrácia révén tették tönkre az ember életét. Az
érzés ugyanaz. A jobb napokon hálát adott Istennek, amiért ben-Ali
eltűnt, hogy kezdetét vette egy átmenetinek nevezhető
igazságszolgáltatás, melynek keretében kérdőre vonják az előző rezsim
meghatározó alakjait, méghozzá az állami televízió nyilvánossága előtt.
A kormány augusztusban terroristaszervezetnek nevezte az Anszar
as-Saríát. Az nem volt egyértelmű, hogy a szervezet mekkora része
támogatta az erőszakot, de a többség alighanem ellenezte az erőszakos
cselekményeket. Csakhogy az Ennahda Mozgalomnak keményen fel
kellett lépnie a terrorizmussal szemben, és a tunéziai biztonsági
szolgálat nem állt készen arra, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsa
a szalafita mozgalmat, és nagyító alatt vizsgálja meg a
tevékenységüket. A rendőrség ahhoz szokott, hogy vadásszon az
iszlamistákra, és azt kérni tőlük, hogy másképp viselkedjenek, olyan
lett volna, mint elvárni Joseph McCarthy szenátortól, hogy tudományos
alapossággal tegyen különbséget a sztálinisták és a trockisták között.
Mind politikai, mind gyakorlati szempontból az volt az egyetlen
lehetőség, ha ellenséggé kiáltják ki a szervezetet.
Validot dühítette ez a politikai helyzet. Előszeretettel dobálózott
Abu Ijád nevével, őt okolva az állam széthullásáért. „Abu Ijád okozta a
legnagyobb kárt az iszlamizmusnak Tunéziában”, mondogatta. Ügy
vélte, hogy Abu Ijádot megkörnyékezték, hogy valamiféle küldetése
van. A biztonsági szolgálatok folyamatosan behatoltak az iszlamista
hálózatokba, arra biztatva mindenkit, a szimpatizánsoktól a
militánsokig, hogy terveljenek ki és hajtsanak végre támadásokat. Az
iszlamisták mind ezt suttogták Abu Ijádról Londontól egészen
Tunéziáig; ő volt a szalafita mozgalom Keyser Sözéje, akinek
motivációja és valódi elkötelezettsége örök rejtély maradt.
Miért tennéd? Miért ragadnál fegyvert a kormány ellen? Miért
kellene támadásba lendülni ilyen gyorsan? Tán nem számolhattunk a
kormány és a rendőrség reakciójával? érvelt Valid.
De Abu Ijád talán már olyan régóta vívta a globális dzsihádot, hogy
lénye részévé vált. így látta ezt Abu Abdullah, a szalafita dzs- hádizmus
világának egyik másik tunéziai vándora is. Az ő története is egészen az
1980-as évekig nyúlt vissza, az Afganisztánba bevonuló szovjetek ellen
vívott dzsihádig. Amikor az Egyesült Államok 2003- ban megszállta
Irakot, a szunnita felkelés a harctérre vonzotta az Abu Abdullahhoz
hasonló veteránokat. Két évet töltött az el-Anbár kormányzóságban
2004-ben és 2005-ben, heves városi harcokat vívva az amerikai
haditengerészet ellen.
2005 novemberének végén bomba robbant egy Humvee alatt,
megölve egy amerikai katonát. Az esetet követően a haditengerészet
feldúlta az el-Anbár kormányzóságban található Hadita városát. A
katonák kiparancsoltak öt férfit, a sofőrt és négy diákot egy taxiból, és a
nyílt utcán lelőtték őket. Ezt követően rárúgták két közeli ház ajtaját a
bent tartózkodó családokra, köztük egy kerekesszékes, vak
öregemberre és a három év alatti gyerekekre, akik épp aludtak. A
tengerészgyalogosok mindenkit lelőttek, összesen tizenkilenc személyt.
Abu Abdullah ennek a harcnak volt a szemtanúja Anbárban. Úgy
vélte, hogy ebben az egyoldalú háborúban a militáns csoportoknak
nincs más választásuk, mint célba venni a nyugati civil lakosságot.
Amit az amerikai haditengerészet tett aznap Haditában, mégis miben
különbözik ettől? Szembeszegültek egy nagy hatalmú országgal, amely
ideológiai háborút indított Irak ellen, előbb szándékosan megölve a
civileket, majd bocsánatkérést tettetve. Ez vajon nem állami
terrorizmus?
Abu Abdullah itt, Anbárban találkozott és kötött szorosabb is-
meretséget Abu Muszab az-Zarkávival, a jordániai milicistával, aki
később a „Mészárosok sejkjeként” vált ismertté, és végleg meggyő-
ződött róla, hogy a Nyugat kérlelhetetlenül gátolja az arabok és a
muzulmánok fejlődését. Meggyőződéssel hitte, hogy az Egyesült
Államok és Európa életszínvonalát az arab kliensállam-alapú gazdasági
rendszer biztosítja, melynek fő elemei a nagy volumenű fegyvereladás
a zsarnokoknak, a katonai megszállás és az azt követő jövedelmező,
nyugati cégek irányította újjáépítés.
Ellopják az értékeinket, gátolják a fejlődésünket, a harmadik
világban akarnak tartani minket mondta Abu Abdullah. Az ő szemében
a gyarmatosítás nem ért véget, csak más alakot öltött. Jelen helyzetben
a dzsihádizmus forradalmi önvédelemnek minősült.
Nincs egyetértés a szalafita dzsihádizmust illetően: eszme vagy
transznacionális katonai mozgalom? Mennyire okolható maga a
szalafizmus, illetve a szóban forgó fegyveres ellenálló csoportok?
Ideológia vagy kontextus? Mennyire szoros a kapcsolat a különböző
helyszíneken tevékenykedő szalafita dzsihádista csoportok között?
Abból, hogy egy csoport szoros kapcsolatot ápol egy nagy erejű
központi dzsihádista szervezettel, hogy így szilárdítsa meg a helyzetét,
vajon az következik, hogy a többi fronton is ugyanazzal az ellenséggel
kell szembenéznie? Vagy a különböző nemzeti és regionális
konfliktusokat a maguk környezetében kell vizsgálni? Eszme vagy
kontextus?
Sokan eredendően mérgezőnek és romboló hatásúnak tartják a
szalafizmust, amely minden társadalomban feszültséget kelt, ahol csak
gyökeret ver, mert eredendően rideg és intoleráns a mássággal
szemben, egy szekta, amely óhatatlanul széthúzást gerjeszt. A szalafita
dzsihádizmus tehát egy instabil, reakciós ideológia elburjánzása. Mások
azt a nézetet vallják, hogy a szalafita dzsihádizmus az államban
uralkodó zűrzavar mentén burjánzik, elismerve, hogy a nagyvilágban
zajló lázongások mondanivalója és lefolyása hatással lehet a
mozgalmakra, de ezek mégiscsak helyi konfliktusok, és a maguk
környezetében kell értelmezni és kezelni őket. Az erőszakos
cselekedetek elemzésével és véleményezésével megbízott hírszerző
ügynökségek, újságírók, szakértők és rendvédelmi szervek hajlamosak
egyik vagy másik irányba billenni. A döntés, a két nézet közötti
különbségtétel fontos, hisz az államok az alapján döntik el, hogy
milyen politikát alkalmazzanak, és miként lépjenek fel a
szélsőségességgel szemben, hogy miként sikerül felmérni, hogy ki árt
kinek, és hogyan lehet fellépni ellene, és miként sikerül meghatározni a
fenyegetés mértékét és természetét.
Az ideológiai olvasat a katonai beavatkozást támogatja: még több
dróntámadás, harctéri öldöklés és megtorló jellegű biztonságpolitika. A
kontextusban való elhelyezés viszont politikai, sőt bizonyos esetekben
katonai együttműködést jelent annak érdekében, hogy megszüntessék a
zavargásokhoz vezető körülményeket. Igazság szerint nincs egyértelmű
válasz a szalafita dzsihádizmus problémakörére, olyannyira, hogy
megfogalmazni is nehéz a jelenség mibenlétét.
A keményvonalas lázadók többségéhez hasonlóan Abu Abdul- lah
látásmódja is meglehetősen gépies volt.
A régi dzsihádistaként azt vallotta, hogy Amerika és Európa sosem
engedné, hogy iszlamisták irányítsák Tunéziát. Az Ennahda Mozgalom
meghátrálását hozta fel példaként, akik nem vették be a sariát, se annak
alaptételeit az új alkotmányba: „Nem olyan államot teremtenek,
amelyben a muzulmánok szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Nézzük
csak meg őket most, hogy hatalmon vannak. Ha elmennék a
székhelyükre, mondván, nikábot viselő lány vagyok, akit zaklat a
rendőrség, azt felelnék, nem tehetnek semmit.”
Azon túl, hogy tehetetlennek nyilvánította az Ennahda Mozgalmat,
kizártnak tartotta, hogy ő maga az állami politikában dolgozzon. A
demokráciát sirknek, afféle bálványimádásnak tartotta; a törvényeket
Isten alkotta, azok felülírása bűn. Az oszmán kalifátus első
világháborút követő összeomlását követően ez a nézet vált számos
iszlamista mozgalom központi gondolatává. Egy iszlám állam - nem az
azonos nevű szíriai szervezet, hanem egy modern szerveződés, amely
egyazon lobogó alá vonja az összes muzulmánt - megalapítása lett az
iszlamisták fő célja, mind a veterán dzsihádisták, mind az újhullámos
szalafita lázadók körében.
Abu Abdullah szerint a dzsihádizmus lényegében a kétségbeesé-
süket jelzi, a gradualizmus (fokozatosság) elvének bukását: „A rendszer
annyira korrupt és elnyomó, hogy nincs értelme a cselekvésnek. Ezért
csatlakozik a rapper, az iszákos, a hithű, a raszta... mind-mind az
Iszlám Államhoz.” Ha volna egy jól működő tunéziai rendszer, a
fiatalok akkor is a dzsihád vagy az Iszlám Állam felé fordulnának? „A
fiatal muszlimok bensőjében ott munkál ez az ösztön, amely felébred,
ha harcolni kell az ellenséggel. Hogy változások legyenek a világban,
hogy a vallás büszkén és dicsőségesen ragyoghasson.”
2013 őszén Karim felhagyott a munkakereséssel, és visszatért a
kanapéra. Esténként Núr apjával ücsörgött a tévé előtt a híreket nézve.
Felváltva nézték a katari tulajdonban lévő al-Dzsazírát, amely
államférfiakként mutatta be a régióban élő iszlamistákat, és a szaúdi
tulajdonú al-Arabiját, amely vírusként terjedő terrorista veszedelemként
állította be az iszlamizmust. Egyik este, amikor épp ez utóbbi csatornát
nézte, egyszer csak bámulni kezdte a riporternő fuksziaszínű száját,
amely minden egyes alkalommal kerek O betűvé öblösödött, amikor
„doktornak” nevezte a vendégét. Olyan gyönyörű volt azzal a kiugró
arccsontjával és kikent-kifent bőrével, hogy Karim már-már
megnyugtatónak találta.
Éjszakai taxisműszak várt rá. Két ilyen este, és megvan a havi
lakbér tizenhatod része. Az eredeti terv, mely szerint munkát vállal a
közlekedési minisztériumban, majd taxit bérel hétvégékre az alkalmi
fuvarok helyett, kútba esett. A minisztériumi alkalmazásnak, a jól fizető
munka megszerzésének nem volt objektív kritériumrendszere.
Karim nem egyedül vergődött ebben a lehetetlen helyzetben. Szinte
minden héten kivonultak a fiatalok a minisztérium elé, hogy hangot
adjanak az elégedetlenségüknek; olyan sokszor, hogy a
megmozdulásuk egy idő után már nem számított hírnek. Egyszer-
egyszer Karim is csatlakozott hozzájuk, ímmel-ámmal hajigálva a
köveket. Harminchét éves volt, de mintha már a harmadik emberöltőjét
taposta volna; az elsőt a Ben Ali-féle korrupt Tunéziában; a másodikat
a menekülőútnak szánt Franciaországban, ahol próbálta elkerülni a
pitibűnöző-létet; a harmadikat pedig most, az új Tunéziában, amitől
elszorult a szíve, mert ha most sem nyílnak meg számára a lehetőségek
kapui, akkor sosem. Elalváskor mindig türelmet kért Núrtól, ő azonban
már két hónapos terhes volt.
Eljött a mediterrán homokviharok évszaka, melyek északról betörve
sáfrányszínűvé változtatják az eget. Ez volt az az évszak, amikor Le
Kram férfijai elkezdtek eltünedezni. Szíriába mentek, ahol a hírek
szerint tisztes megélhetés várt rájuk, amennyiben csatlakoznak a
dzsihádhoz. A lehetőség nem csupán a piti bűnözőket, de a diplomával
rendelkező, képzett szakembereket is vonzotta. Profi futballistákat.
Informatikusokat. Ügyvédeket, orvosokat, képzőművészeket. Magas
fizetésről és lakástámogatásról szólt a fáma.
Hamza Ben Redzseb történetéről különösen sokat beszéltek. A
mozgáskorlátozott egyetemista diák egész életét kerekesszékhez kötve
élte egy harmadik emeleti tuniszi lakásban, mégis sikerült eljutnia
valahogy Szíriába, hogy csatlakozzon a Bassár elleni harchoz. Ott aztán
kamatoztatni tudta informatikai tudását, amivel elismertséget szerzett,
és fiatal életében először hasznosnak érezhette magát. Otthon,
Tuniszban a fivére, Mohamed a televízió nyilvánossága előtt
panaszkodott, mondván, a dzsihádisták annyira gátlástalanok, hogy
képesek átcsábítani egy nyomorékot. Szíriába utazott, Hamza
hazatérését követelve. A milicisták feltartott kézzel közölték, ők bizony
nem állnak egy nyomorék útjába, így aztán Mohamed hazavitte őt a
harmadik emeleti tuniszi lakás kilátástaanságába.
2013 előtt senki nem beszélt „radikalizációról” Tunéziában. Csak
arról volt szó, hogy lelépnek Szíriába, munkát kerítenek, segítenek
felépíteni egy iszlám államot, harcolnak Bassár el-Aszad ellen, csat-
lakoznak egy katonai csoporthoz, megmentik a haldokló gyerekeket,
biztosítják a helyüket a mennyben, vagy ezeknek valamiféle
kombinációja. Feltétel nélkül elhittek mindent; senkiben nem merült
fel, hogy a Szíriába távozó fiatalok nem érzik a helyzet súlyát, hogy
ami velük történik, az valójában egy radikalizációnak nevezett, zavaros
ideológiai folyamat. A kerekesszékes Hamza fivére, Mohamed
lehetőséget látott a Tunéziába újonnan bekerülő radikalizmus
eszméjében. Minden évtizedben akadt egy eszme vagy idea, ami arra
sarkallta a nyugati donorállamokat, hogy helyi civil szervezeteket
finanszírozzanak. A 2010-es évek az „erőszakos szélsőségesség elleni
küzdelem” évtizede volt. Mohamed létrehozta a Tunisians Stranded
Abroad (Külföldön Rekedt Tunéziaiak) nevű szervezetét. Helyi
kávézókban mesélte, hogy a szalafita szentbeszédek és az online
hízelgés miként győzték meg Hamzát arról, hogy ő egy zseni („Hamza
nem zseni”, nyilatkozta az újságíróknak). Soha senki nem beszélt
Hamzával, aki időközben depressziós lett, és vissza akart térni Szíriába.
Karim nem ismerte Hamzát, a helyi varrónő fiát, Szabert azonban
igen. Szabernek volt egy sebhely a jobb karján, ahol súrolta őt egy
golyó még a forradalom alatt. Munkára jelentkezett a közlekedési
minisztériumnál, és mindennap az épület előtt tüntetett, míg be nem
vették a felvételi programba. Eljutott az utolsó lépésig, az orvosi
vizsgálatig. Két nappal később állt volna munkába, ám amikor
nyilvánosságra hozták a listát, nem szerepelt rajta a neve. Senkit nem
vettek fel Le Kramból; csak azok kerültek be, akiknek jó kapcsolatai
voltak a befolyásos szakszervezeteknél. Épp, mint a forradalom előtt.
Szaber Szíriába ment, és három héttel később megérkezett a halálhíre
Tunéziába.
Ugyanez történt egy környékbeli rapper sráccal is, aki a Kouba
művésznevet használta, ö is egy hónapon át tüntetett a közlekedési
minisztérium előtt, ö is végigment az úton, ő is teljesítette az orvosi
vizsgálatot. Csakhogy a végső listán már nem volt ott a neve. A munkát
ezúttal is a jó kapcsolatokkal bíró személyek kapták. Ernád, egy Le
Kram-i aktivista ismerte Koubát, ő mondta el, hogy végül elege lett
Tunéziából: „Nem vallott szélsőséges nézeteket, de elment Szíriába, és
ott halt meg.”
Szíria méltóságteljes módja lett a távozásnak egy olyan életből,
amely nem nyújtott semmit, mesélte Ernád. Ez pedig különösen könnyű
prédává tette a sérülékeny fiatalokat a katonai toborzók számára:
Képzeljük egy fiatalember helyébe magunkat, aki valóságos hős,
hisz részt vett a forradalom kirobbantásában. Képzeljük el, hogy ezután
az állam elismeri az érdemeinket, munkát ad, és tisztességes életünk
van. Mire gondolnál egy ilyen helyzetben? Házasságra, autóvásárlásra,
az élet élvezetére. Majd bekövetkezik az ellenkezője. Szépen lepereg az
életed, és eltelik hat év a forradalom óta. Ha huszonkét éves voltál,
mostanra huszonnyolc lettél. Ha huszonnégy voltál, harminc lettél. Fel
akarsz építeni egy életet, ám folyton rád csapják az ajtót. Amikor egy
férfi eljut erre a pontra, már nem ura önmagának. Ők gondolkodnak
helyette.
Az arab tavaszt követően több Le Kram-i fiatal is rendőri
túlkapásokról számolt be. Továbbra sem hagytak fel a régi
módszerekkel: koholt vádak, bizonyíték és megfelelő eljárás hiánya,
fizikai erőszak alkalmazása. Sőt az intézkedések egyre gyakoribbá
váltak. Mohamed Ali a „forradalom sebesültjei” közé tartozott, ők
valamilyen sérülést szenvedtek a forradalom alatt, majd csekély
összegű havi illetményt kaptak az államtól. Ez a kis többletbevétel
lehetővé tette számára, hogy Törökországba utazzon. Amikor
visszatért, letartóztatta a rendőrség.
Mohamed Ali vallásos volt, rendszeresen imádkozott. Elutazott
Törökországba. A rendőrség szemében ez egy dolgot jelentett.
Terrorizmust mondta Ernád.
Semmiféle bizonyítékuk nem volt ellene. Nem volt min elindulni,
de elég ideig tartották őt házi őrizetben ahhoz, hogy elveszítse az állását
az egészségügyi minisztériumban.
A rendőrség a vallásos emberekben látta az ellenséget, úgy vélték,
veszélyt jelentenek Tunézia számára. Három-négy év alatt nem
lehet csak úgy megszabadulni ettől a beidegződéstől. Beletelik tíz
vagy akár tizenöt évbe is, mire a rendőrség szemlélete megváltozik,
és nem zaklatják többé a lakosokat a nézeteik miatt jelentette ki
Ernád.
A forradalmat követő években Ernád délutánonként egy kültéri
kávézóban ücsörgött Le Kram egyik zsúfolt utcáján. A körülötte ülők
mind kávét szürcsöltek vagy vízipipát szívtak. A szemközti falat
hatalmas falfirka díszítette: NEM FÉLÜNK SEMMITŐL, MINDIG
ELŐRE! Ernád mindannyiszor összerezzent, amikor az országa
dzsihádista kivonulásáról kérdezték. Ami azt illeti, Tunézia
lakosságának jelentős részét zavarta ez a kérdés - szociológusokat, friss
diplomásokat és emberjogi aktivistákat -, akik nem győzték
hangoztatni, hogy a forradalmat követően a társadalomnak egy
csokorra való egyéb problémával kell szembenéznie, melyek
túlmutatnak a dzsihádizmuson. A tunéziai lakosság negyede
szegénységben élt, miközben egy vékony réteg még tovább
gazdagodott; akik nem születtek eleve gazdagnak, vagy nem
rendelkeztek megfelelő kapcsolatokkal, azok nem juthattak igazi
lehetőségekhez; a kormány nem dolgozhatott ki hatékonyabb
gazdaságpolitikát, mert az országot egyben tartó, törékeny politikai
konszenzus résztvevői, melynek értelmében a régi elit is szerepet kap
az új rendben, túlságosan féltek a szükséges reformok bevezetésétől. A
fiatalság a katonai fellépést csupán a Tunéziát sújtó betegség egy
tünetének tekintette, nem a teljes kórképnek.
A dzsihádizmusra, illetve a szélsőségességre szakosodott világi
személyek jelentették a kivételt. Az érintett tudósok és elemzők magas
lóról beszéltek, olyan szavakat használva, mint az „agymosás” és az
„ágyas”, és azt hangoztatták, hogy a vallás, és nem az állami brutalitás
és korrupció vagy ezek valamiféle egyvelege vezetett ahhoz, hogy a
nők és férfiak fegyvert ragadtak. Ezek a szakvélemények sok esetben a
politikai érdekekhez igazodtak, és a nézeteket gyorsan felkapta a
szintén párthű helyi média, majd gyorsan felfigyeltek rájuk a nyugati
szervezetek, melyek támogatni kezdték őket mint a helyi civil
társadalom meghatározó hangjait. Sokszor olyan, az angolból ismert
kifejezésekhez nyúltak, mint a „radikalizáció” vagy az „erőszakos
szélsőségesség”, melyeket a Nyugat vezetett be a terrorellenes
küzdelem szókészletébe a kül- és biztonságpolitika részeként, és
melyek most az egész világon terjedni kezdtek, zavaros kifejezésekkel
és megoldásokkal terhelve az eltérő problémákkal küszködő, eltérő
társadalmakat.
Az egyik hangadó tudós kidolgozott egy „rehabilitációs programot”
a visszatérő dzsihádisták számára, melynek része a „visszavonultság”
és az „átprogramozás”, melyek során megváltozik a vallási nézetük.
Azt ő is elismerte, hogy igen nehéz átformálni egy egyén hitrendszerét.
„Újra kell értékelnünk az iszlám gondolkodásmódot, amit az arab
világban nem tettek meg” fogalmazott. „Az a gond, hogy a politikai
iszlám a kalifátusban hisz.”
Ezek a világi szereplők többször is elismerték, tudják, hogy ezek a
nagy ívű tervek nem működnek, hogy a kisebbség elégedett az erő általi
kormányzással. Egy vacsora alkalmával a tuniszi egyetem kifinomult
professzora kifejtette, hogy a demokrácia Tunézia számára nem
megfelelő, mert amíg egy társadalom elfogadja Rousseau értékrendjét,
addig nem szabad felruházni a választás szabadságával. A professzor
SUV-ot vezetett, szabadidejében pedig limerickekkel szórakoztatta
magát, vagy a Laké District Nemzeti Parkban sétálgatott, Angliában.
Számos nyugati liberális szerint a lakosság valódi politikai
szerepvállalása hozhatja meg a stabilitást Tunézia számára - a
professzor téveszmékkel küszködő iszlamo-baloldalinak nevezte őket,
akik egy követ fújnak az iszlamistákkal, miközben nem vesznek
tudomást az általuk jelentett veszélyről. Mivel az ő élete rendezett és
biztonságos volt, úgy tűnt, nem áll érdekében, hogy az ország többi
lakója is megtapasztalja, mivel jár a szabadság.
Az aktivista Ernád rosszul viselte, hogy a nyugati államok csak
akkor figyelnek Tunéziára, amikor az ő érdekeltségi körükbe eső
háborús konfliktusba keverednek, azután pedig az erőszak lencséjén
keresztül akarják megérteni az egész országot. A svájci sapkáját
félrecsapva ingatta a fejét:
Annyiféle szélsőségesség tapasztalható a forradalom óta, a sajtó
miért épp a vallásra száll rá? Az miért nem téma, hogy a média és a
neves szószólók, akik mind a régi rezsimhez köthetők, óriási feneket
kerítenek a nikáb viselésének és az iszlám törvények érintőleges
felemlegetésének, miközben a felkelés mozgatórugói a
foglalkoztatottság, a fejlődés és a tisztességes rendőri bánásmód
voltak? Tán nem szélsőséges megnyilvánulás nemzeti ügyet kreálni egy
semmiségből, és valótlanságokat állítani egy ilyen jelentéktelen
kérdésben?
Az új Tunéziában is megmaradtak a régi sérelmek. Az
egyenlőtlenség mit se változott se a szegénynegyedek és a tuniszi
tengerparti övezet, se a viszonylag jól teljesítő észak és az
elszegényedett középső és déli területek között. Az ország gazdasága
vánszorgott. A gazdasági reform agresszív korrupció elleni fellépést
igényelt, ám az elit ezeket mind meggátolta, mert elveszítették volna a
befolyásukat. A terrorizmus rémével lehetett a leggyorsabban és
leghatékonyabban letörni a korrupcióellenes törekvéseket, melyek
elengedhetetlenek voltak a reformokhoz. Ha Szíriában kell dzsihádot
vívni ahhoz, hogy meg lehessen határozni az új Tunéziát, az Ernád és
mások számára azt jelentette, hogy nagyon rosszul mennek a dolgok.
És ennek, valamint az ezáltal előidézett szélsőségességnek a
megértésére kellene összpontosítani.
Amikor Karim reggelente a híreket hallgatta a rádióban, vagy elhaladt
egy újságosbódé mellett, úgy érezte, hogy semmi nem változott. Nem
tudta kordában tartani az érzelmeit, lényegében semmire sem reagált
jól, ami körülötte történt. A Núr szüleinek házában hallható neszek, a
csikorgás, amikor az anyja közelebb húzta a széket az asztalhoz; a
rózsaszín, patkányszerű teremtmény visítása a rajzfilmben, melyet a
testvére folyton bámult, és ahogy az idegesítő kiskölyök utánozni
próbálta... mindentől úgy érezte, hogy törnie-zúznia kell.
Úgy döntött, ideje odébbállni. Validnak szólt először, egy meleg
őszi napon az egyik Le Kram-i kávézóban ülve. Egy ideig némán
füstöltek, majd Valid megtörte a csendet:
Teljesen hülye vagy.
Az okokról faggatta Karimot. Mártír akarsz lenni? Meg akarod
menteni a muzulmánokat, akiket Aszad lemészárol? A dzsihád ügyét
akarod szolgálni? Valid készen állt, hogy az összes érvet lesöpörje az
asztalról. A mártírhalál a vég különleges formája, ezt senki nem vitatta.
De ugyan mi lesz Tunéziával, ha a fiatalok mind elhagyják, hogy
mások ügyét szolgálják? Ki fog harcolni a saját hazájáért? 2013 őszére
a szíriai háború megváltozott; nem igaz dzsihád volt többé, és Valid
igyekezett ezt megértetni Karimmal. Zsoldosokat és bűnözőket vontak
be, politikai nézetek nélküli embereket, tisztátalan szívűeket.
Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam vezetője egy skorpió volt,
aki a szélsőséges erőszak látványos bemutatójává változtatta az
ellenállást, ami elidegenítette a szíriaiak többségét, és csakis Bassár el-
Aszadot szolgálta. Szíria halálos csapdává vált, háborús helyszínné,
ahol a harcosok és a felbujtók torz tükör előtt forgolódva nézegetik
magukat.
Karim szenvtelenül nézett Validra, aki helyénvalónak találta
elmondani mindezt, ö még akkor csatlakozott a harchoz, amikor az igaz
ügyet szolgált, és dicső harcosként tért vissza. Karim látta a Núr
szemében megcsillanó áhítatot, amikor a barátjára nézett. Ugyan kit
becsül és tisztel jobban egy nő? Egy munkanélkülit, aki
mackónadrágban heverészik a kanapén, vagy egy hazatérő mudzsá-
hidot, aki a testvérei oldalán harcolt, és sérült gyerekeket vitt a kór-
házba?
Karim este mondta el Núrnak. A konyhában ücsörögtek, miután
mindenki más elment lefeküdni, és a vacsoramaradék még ott pihent
kettejük között egy tányéron. Núr nem tudta, mit mondjon. Még mindig
viselte a nikábot, és bár tisztában volt a nehézségekkel, elhivatott,
vallásos életet akart élni; még mindig hitte, hogy Tunézia népét az
iszlám törvényei szerint kellene kormányozni. Miután az Anszar al-
Saría tevékenységét betiltották, az imakörhöz tartozó asszonyok közül
egyre többen beszéltek arról, hogy csatlakozni kellene az Iszlám
Államhoz Líbiában. Azzal érveltek, hogy Tunéziában minden ajtó
bezárult a vallási és politikai aktivitás előtt, és egyikük, még Núr sem
tudott volna visszatérni a régi életéhez, mintha a forradalom meg sem
történt volna.
Két éjszakába telt, mire Karim meggyőzte Núrt. A második este
tettek egy sétát a parkban, ahol évekkel korábban minden elkezdődött,
azon a napon, amikor közölte a lányokkal, hogy ő lesz az első diák az
iskolában, aki nikábot hord. Amióta a kormány betiltotta az Anszar al-
Saría működését, a helyi szemétszedő csoportok is feloszlottak, ezért
ismét szemétben, koszos pelenkákban és műanyag flakonokban
fuldoklott a park.
Núr arra gondolt, mekkora megkönnyebbülés lesz ez a szüleinek,
akik számára nagy teher volt a fiatal házaspár eltartása. Ráadásul úton
volt a baba, ami néhány hónapon belül egy újabb éhes szájat jelent
majd. Karimnak mostanra munkát kellett volna szereznie, és el kellett
volna költözniük.
Tán nem próbálkoztam? Vagy talán túl magasra törtem, és olyan
munkára ácsingóztam, amit nem kaphattam meg? kérdezte Karim egy
rozsdás hintán ücsörögve, amely kellemetlen nyikorgással törte meg a
csendet.
Nem, teljesen észszerű voltál felelte Núr a homlokát ráncolva.
Núr nem maradhatott otthon. Karim volt a férje, születendő
gyermeke apja, a szülői házból kivezető út. Núr nem támasztott nagy
igényeket, és Szíriában alighanem megkaphatott volna mindent, ha
Karim valóban kap egy tisztességes állást. Csak egy zugot akart, ahol
maguk lehetnek, és nem kell a testvéreivel együtt aludniuk. Üzletben
akart dolgozni, hogy egy kis pénzhez jusson, és közben ne kelljen
levennie a hidzsábot, megmutatva a testét. A kalifátusban akart élni, az
iszlám törvények oltalma alatt, ahol félelem, szégyenérzet és társadalmi
bírálat nélkül gyakorolhatja a vallását. Saját maga által választott
függönyöket akart felakasztani, amelyek lágyan lengenek a szélben,
miközben vacsorát készít a saját konyhájában. Nem akarta többé
fékezni a nyelvét, amikor a szülei megmondták neki, mit csináljon,
mondván, a nyakukon élősködnek.
RÁMA ÉS GÚFRÁN
2014 nyara, Szúsza, Tunézia
Amikor Olfa 2014-ben első ízben hallotta Abu Bakr al-Bagdadi nevét,
semmit nem jelentett számára, és nem tulajdonított neki különösebb
figyelmet. Csakhogy a szalafita aktivista tinédzser lányai egyre többet
beszéltek róla. Részleteket olvastak fel egymásnak a szentbeszédeiből,
és a tiszteletre méltó „emír” címmel illették, amikor szóba került. Mind
gyakrabban beszélgettek a szíriai háborúról, kihangsúlyozva, hogy
micsoda szégyen tétlenül ücsörögni, miközben a Földközi-tenger másik
partján muzulmánokat ölnek.
A muszlimoknak itt, Szászában is sanyarú a soruk, meg öt és tíz
várossal arrébb is vetette oda Olfa csípősen, ám a lányok úgy ingatták
a fejüket, mintha titkos tudás birtokában volnának, és tudatlan anyjuk
fárasztaná őket.
Ráma és Gúfrán szalafita tevékenysége meglehetősen aktívan
indult, imakörbe és mecsetbe jártak, mostanra azonban szinte már csak
a mobiltelefonjukon keresztül léteztek. Állandóan nasídzenét
hallgattak, és tömegével írták a Telegram-bejegyzéseket. Az egyik
nyári estén Olfa, sok más szülőhöz hasonlóan a világ számos pontján,
arra kérte a lányát, hogy most már tegye el a telefonját. Ráma nem
egészen tizenöt perc múlva már ismét a mobilján lógott, és Olfa ekkor
elveszítette a türelmét. Kitépte a kezéből és széttörte a kávézóasztal
sarkán.
Ráma arca eltorzult, Olfa pedig gyűlölte magát; önmagát okolta
lányai viselkedése miatt. Nem volt apjuk, csak egy munkától félholt
anyjuk, aki örökké keserű és ingerlékeny. Olfa aznap este nyugtalanul
feküdt le, mérhetetlenül sajnálva a durvaságát, melyen nem tudott úrrá
lenni, ám Ráma másnap mosolyogva tért haza egy szuper telefonnal.
Olfa Gúfrán miatt kevésbé aggódott. Régi, vidám természete új,
vallásos énje mellett is megmaradt; Rámával ellentétben ő nem
veszítette el sem a realitásérzékét, sem a külvilággal szemben tanúsított
türelmét, ami megnyugvással töltötte el Olfát. Az egyikük legalább
józan maradt.
Júniusban Olfának el kellett döntenie, hogy elfogadja-e a
félévenként esedékes líbiai munkát, egy kis plusz pénzt keresve a nyári
főszezonban. Általában beszervezett valakit, aki vigyáz a gyerekekre,
de legalábbis rendszeres időközönként ellenőrzi, hogy jól vannak-e. A
köztes időben a lányok már el tudták látni magukat az alatt a négy-hat
hét alatt, amíg a munka miatt távol volt otthonról. Olfa nem szívesen
hagyta otthon négy gyermekét, de azért tette, hogy még több pénzt
kereshessen a család számára. Feltöltötte a konyhát süteménnyel és
halkonzervvel, abban bízva, hogy minden rendben lesz. Líbiában
tengerparti szállodákban vagy magánlakásokban takarított, és egy
hónap alatt megkereshette háromhavi bérét. Szükségük volt a pénzre;
nem tehette meg, hogy nem utazik el.
A lányok gondolatai is Líbia körül keringtek. Egy dzsihádista
egység volt alakulóban, amely be akart tagozódni az al-Bagdadi vezette
Iszlám Állam alá, még azon az őszön. A lányok néhány szúszai és
tuniszi ismerőse egy kizárólag nők vezette, online toborzószervezetnek
dolgozott. Sokan máris elutaztak Líbiába.
Reggelente, amikor a kisebbek rajzfilmet néztek a tévében vagy
babáztak, erről sutyorogtak, és amikor Olfa bejelentette, hogy eljött a
munkaszezon, Gúfrán felvetette, hogy utazzanak el mindannyian. Az ő
tálalásában egészen észszerűen hangzott, hisz ez mindnyájuk számára
előnyös - együtt lehetnek, Ráma és Gúfrán is dolgozhat, hozzájárulva a
családi kasszához, és vigyázhatnak a kicsikre.
Könnyen meggyőzték Olfát. Menjenek együtt Líbiába. Hogy miért
nem gondolt erre korábban?
EMMA/DUNJA
2014 februárja, Isztambul, Törökország
Tán nem esik elég szó Isztambul különleges szerepéről, arról, ahogy a
szépségével elbűvöli és begyűjti a könnyen befolyásolható fiatalokat,
akik közül sokan még soha nem jártak külföldön, és akik azután innen
utaznak tovább a kalifátusba. Ez egy olyan város, amely képes mély
érzelmeket kelteni, rendelkezik valamivel, amit Orhan Pamuk
szavakkal nem leírható hüzünként, avagy szomorúságként jellemez. A
szó gyökere ötször szerepel a Koránban, az Istentől való elszakadás
okozta gyötrelem jelzőjeként. A hüzün fájdalmas, ám spirituálisán
szükségszerű. Ez az a fajta sötétség, amely az egység keresésére
ösztönzi az embert, annak az állapotnak az elérésére, amikor elég közel
érezheti magát Istenhez. A hüzün nélkül honnan tudhatná bárki, hogy
keresésre kell indulnia?
Ez a különleges hangulat lengte be Isztambult, az iszlám városát, az
Oszmán Birodalom központját, az utolsó kalifátust, amely a
tizenharmadik századtól egészen az első világháborúig uralkodott. Az
Ázsiát és Európát összekötő, a Boszporuszon átívelő, arany fényt
sugárzó mecsetekkel teli város a legmegkapóbb, történelmileg
leggazdagabb kozmopolita városi közösség, fenségesebb bármely más
városnál, melyet szembe akarnánk állítani vele. Ha Iszfahán, Velence,
Damaszkusz és Kairó egy-egy elegáns ékszeres dobozka, akkor
Isztambul maga a világ.
Dunja és Szelim napnyugtakor a Boszporusz partján sétált, a galatai
kikötőbe befutó hajókat nézegetve. A gyérülő esti fény szürkéslilával
kevert rózsaszínben játszott; a szürkületben feketének tetsző
madárrajok cikáztak a Topkapi-palota távoli tornyainak előterében. Az
őket körülvevő komoly hangulat és szívbemarkoló szépség ellenére
Dunja izgatottságot érzett, és nemcsak azért, mert épp úton volt
Szíriába, hanem mert összefuthatott az anyósával, aki minden nyáron
Isztambulba utazott rokonlátogatásra. Dunja a Taksim tér közelében
akart maradni, ám Szelim úgy vélte, itt túlságosan szem előtt vannak,
ezért aztán a repülőtér közelében lévő, dohos, füstös üvegű, lepukkant
motelben töltöttek három éjszakát, a Big Boss Lounge nevű bár
közelében, néhány siralmas hangulatú étterem gyűrűjében, melyek
nevében valami oknál fogva kivétel nélkül ott szerepelt a Dubai szó,
mintha ez volna a bűn helyi megfelelője. Amikor kiléptek az utcára,
először mindig felmérte a terepet, az anyósa nehogy kilépjen egy
üzletből vagy előugorjon az egyik kapualjból, elragadva tőle Szelimet.
Megkönnyebbült, amikor Szelim közölte, hogy ideje indulni.
Rosszul aludt éjszaka, végig a plafonon mozgó árnyékokat nézte,
míg meg nem szólalt Szelim telefonos ébresztője. Még sötét volt az
utcán, amikor kiléptek a szállóból, a tenger a sötétben is csillogott, a
távoli híd fénybe burkolózott.
Tízórás autóút várt rájuk déli irányban, és már elmúlt éjfél, mire
megérkeztek ahhoz a határszakaszhoz, ahol át kellett kelniük. A sofőr
lekapcsolta a fényszórót, és araszolva haladt tovább. Külön
figyelmeztette őket, hogy maradjanak csendben. Fénycsóvák pásztázták
az előttük elnyúló területet: határőrök, de nem azok, akiket lefizettek.
A sofőr rükvercbe kapcsolt. Szelim elmondta, hogy pár órára egy
török házaspárnál húzták meg magukat, akik segítettek az ISIS
szimpatizánsainak átjutni a határon. Frissen készült étel szaga terjengett
a szerény házban. Néhány széken és az ajtó melletti, fémvázas
cipőtartóállványon kívül mást nem láttak. Dunja elmerengett, vajon
hányán fordulhattak meg a házban, és hol lehetnek most.
Második nekifutásra már jobban boldogultak a határnál. Dunja
addigra már olyan fáradt volt, hogy csak a kinti sötétben érte az
adrenalinlöket.
- Fuss! - sziszegte Szelim.
Dunja a torkában dobogó szívvel loholt Szelim után a következő
rájuk váró autóhoz.
LINA
2014 júliusa, Gaziantep, Törökország
Lina aszkétaéletet élt a frankfurti női szállón, melyet nevetségesen
egyszerű volt felszámolnia; nem vett magának új holmikat, nem kapott
ajándékokat, nem olvasott utazási és életmód-magazinokat. A vártnál
jóval könnyebben jutott el Frankfurtból Rakkába: elrepült Isztambulba,
evett egy sajtos szendvicset, majd a csatlakozással továbbrepült
Gaziantepbe.
Egy flip-flopot viselő, nyurga fickó várt rá a biztonsági kapu
mögött, az előre megbeszélt névtáblával a kezében. Török származású
volt, és nem beszélt arabul, ezért kézjelekkel kommunikáltak. A férfi
eljátszotta, hogy álomra hatja a fejét, azaz elviszi őt egy házba, ahol
eltöltheti az éjszakát.
A sofőr másnap egy kilométerrel arrébb vitte Linát néhány másik
nővel együtt, ahol egy furgon várt rájuk. Fél óra elteltével a sofőr
kitessékelte Linát és a többieket a kocsiból, meghagyva nekik, hogy
szedjék a lábukat. Erősen tűzött a nap, ám Lina csak egy könnyű
sporttáskát vitt magával, és a várakozó kocsi mindössze kétszáz
méternyire lehetett tőlük. Akkoriban, 2014-ben ezrével keltek át a
Szíriái határon a külföldi katonák és a regruták; a határ hosszú és
foghíjas, a török határőrök pedig nem tiltakoztak a kenőpénz ellen.
Autótól autóig egy gyors vágta a sötét mezőn - rutinfeladat. A török
hatóságok csak az év második felében és a következő két évben
kezdtek szigorítani a határátkelés szabályain, olyannyira, hogy végül
felhúztak egy elrettentő betonfalat a határra.
Lina estére már Rakkában volt. Az éjszakát egy női szállón töltötte,
egy fura energiától lüktető, zavarba ejtő helyen. Akkor látta először
Dzsáfert, amikor másnap eljött érte. Tisztességes férfinak tűnt,
megfelelt annak a hangnak és személyiségnek, akit a telefonon
keresztül megkedvelt. Ha nem ilyen körülmények közt találkoznak,
szívesen eltöltött volna vele előbb egy kis időt. Azonban rettegett attól,
hogy egyes-egyedül maradjon ezen az új helyen, ezért igent mondott.
Kész volt rá, hogy hozzámenjen. Estére már férj és feleség voltak.
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA ÉS SAMIMA
2014 decembere, Kelet-London
Sarmína apja nem tudta mire vélni, hogy a lánya még nem ért haza. Eső
kopogott az ablakon, és elképzelte, ahogy a lánya esernyő nélkül
bandukol az utcán. Talán bemenekült a mecsetbe. Végül aztán, amikor
már indulnia kellett az étterembe, megcsörgette őt a mobiltelefonján.
Idegen nyelvű hangpostafiók válaszolt. Hívta a rendőrséget. Néhány
óra múlva közölték vele, hogy az ismeretlen nyelv török, és Sarmína
alighanem Szíriába utazott, hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz.
Az apa a telefonszámla alapján később kiderítette, hogy Sarmína
több napot töltött Törökországban, mielőtt átment Szíriába, és ezen idő
alatt a rendőrség végig tisztában volt a szándékával. Egyszerűen nem
értette, hogy a brit rendőrség miért nem működött együtt a török
hatóságokkal, hogy megakadályozzák a határátkelést.
A lányok két nappal később elmentek hozzá. Kadiza, Amira és
Samima egymás mellett ültek a kanapén, és látszólag felzaklatta őket a
barátnőjük különös eltűnése. Sarmína apja persze nyaggatta őket.
Ugyan, gyerekek, ti olyan közel álltatok egymáshoz.
A lányok azonban mindenre megesküdtek, hogy nem tudtak
semmiről.
Tényleg nem tudtuk. Folyton a telefonon lógott. Hiába
kérdezgettük, hogy mit csinál, mindig azt mondta, hogy majd
később elmeséli.
Két héttel később Sarmína felhívta az apját.
Boldog vagyok itt. Én döntöttem így. Ne aggódj, minden rendben
lesz.
Az apja tudni akarta, hol van, hogy elmehessen érte és
hazahozhassa, bármibe is kerül.
Nem jöhetsz ide, apa mondta Sarmína a könnyeivel küszködve,
mire az apja is elsírta magát.
A Bethnal Green Akadémia vezetői behívatták a lányokat négy
másik társukkal egyetemben, hogy beszéljenek a rendőrség
terrorelhárító csoportjának képviselőivel. A szülők jelenléte nélkül
kellett felelniük a barátnőjük eltűnésével kapcsolatos kérdésekre, és
bizonyítékokat kértek tőlük. Bűnözők lettek? Börtönbe csukják őket? A
rémült és nyugtalan lányok meggyorsították a saját távozásukat,
részben így garantálva, hogy egyikük se futamodjon meg és hátráljon ki
a tervből. A rendőrség levelet küldött a szülőknek, ám a lányok ezt
persze nem adták át.
Alig két héttel Sarmína távozását követően Amira, a népszerű etióp
lány írt a Twitteren: „Ha hárman vagytok, akkor ne beszélgessetek
ketten, privátban, a harmadik kihagyásával.” A lányok elhanyagolták a
házi feladatukat, amit addig mindig lelkiismeretesen elkészítettek, ám a
tanárok nem figyeltek fel rá. Mivel az iskola csak annyit közölt a
szüleikkel, hogy Sarmína „megszökött”, és kihagyták azt a nem
elhanyagolható részletet, hogy azért, „hogy csatlakozzon az Iszlám
Államhoz”, a családjaiknak nem volt oka az aggodalomra - nem
ellenőrizték, hogy készen van-e a házi feladat, és nem figyelték a
közösségi médiát.
Kadiza testvére gyakran megkérdezte, mi hír Sarmínáról, ám ő
mindig csak annyit felelt:
Passz, semmi.
Amira, aki UmmUthmanBritaniya néven szerepelt a közösségi
médiában, eddig főként divatról, fociról és az iskoláról posztolt, most
politizálni kezdett, és a vallásról írogatott. Ö és Kadiza, az ő
könyvmoly barátnője, aki kitűnően teljesített az iskolában, képeket
osztott meg egymással sebesült szíriai gyerekekről és a mianmari
rohindzsa muzulmánokról, akiket a világ 2017-ben végre észrevett, és
akik egyre nagyobb figyelmet kaptak az online muszlim aktivistáktól.
Amirát megdöbbentette a szíriai polgárháborút kísérő határtalan
erőszak, egyszerűen senki nem avatkozott be kívülről, hogy védje a
civileket. Az alábbi felirattal posztolta egy szíriai fiú utolsó szavait: „Ez
mindig megérint, v”, majd odabiggyesztette egy bilifrizurás kisgyerek
képét, aki könnyes szemmel száraz kenyeret majszol. A szíriai háború
alatt mind a hatalmi erők, mind a fegyveres csoportok a nők elleni
erőszakkal és a becsületkódex megsértésével akartak támogatottságot
szerezni. Amira, aki csak az egyik oldal retorikáját ismerte, úgy hitte, a
dzsihád vitézen küzd a nők becsületének védelméért. „A nővérek
megerőszakolásáról szóló történetek hallatán már-már allergiás leszek a
férfiakra, valla” - írta 2014 telén.
Amirát egyre érzékenyebben érintette a nyugaton élő muzulmánok
sebezhetősége, és az iszlamofóbia miatt ellenük elkövetett gyűlölet-
bűncselekmények. Egy négy hónapot felölelő időszak eseményeiről
posztolgatott, amik 2014 novembere és 2015 februárja között történtek:
három diákot megöltek Chapel Hillben, Észak-Karolinában; lövések
dördültek a montreali muzulmán iskolában; gyújtogatok égettek fel egy
mecsetet Houstonban; metrószerelvény alá löktek egy hidzsábot viselő
nőt; muszlimellenes lángok csaptak fel az Amerikai mesterlövész
bemutatóját követően, amely egy olyan katonának állít emléket, aki
számos civil életét oltotta ki az iraki háborúban. Amira bejegyzései
őszinte bánatról és dühről árulkodtak, a populáris kultúrát okolta, amely
örök agresszorként mutatja be a muszlimokat, ám áldozatokként sosem.
A nők, akik már a kalifátusban tartózkodtak, ehhez hasonló online
bejegyzéseket tettek közzé: „Az ártatlan muzulmánok megölése nem
csupán járulékos veszteség, melyet a nyugati vezetők elfogadnak. Ők
adnak rá utasítást!” - tweetelte egy Umm Jakín nevű nő. Az efféle
posztok aztán viccelődésre adtak okot: „Hidzsra Z Just do it!” Olyan,
alapvetően ártalmatlan, a közösségi médiában is megjeleníthető
megjegyzések és képek láttak napvilágot, mint a fotó arról a két,
arcfátylat viselő muhádzsirról, akik valahol Szíriában ácsorognak,
felismerhetetlenül, mert még csak hasíték sincs a szemük helyén. „A
nővérem és én. V”
Miközben Amira kezdte megérteni az összefüggéseket a helyi
iszlamofóbia, a muzulmánellenesség egy formája és a globális politika
között, ráébredt egyre erősödő muzulmán identitására. Többé már nem
lehetett megállapítani, hogy a vallás befolyásolja-e a politikai nézeteit,
vagy épp fordítva, mert a kettő eggyé vált; vallási felháborodás hatotta
át a szavait, amikor a politikai elégedetlenségének adott hangot.
Tweetelt például a kanadai fiú, Omár Kadr esetéről, akit az al-Káidához
tartozó apja elhurcolt Afganisztánba, majd csatasorba állította a tálibok
oldalán. Az amerikai hadsereg 2002-ben kimentette őt, de ahelyett,
hogy gyerekként kezelték volna, bezárták a guantánamói börtönbe, ahol
állítólag tíz éven át kínozták. „Subhamallah, az ummah egy...”
Az Amira által használt Korán-idézetek bűntudatról árulkodtak;
bárki hívta is fel a figyelmét az igazságtalanságra, egyúttal azt is
elültette a fejébe, hogy az iszlámnak szüksége van rá, mégpedig azért,
hogy tegyen valamit. „A cselekvés nélküli tudás csak arrogancia”,
idézte al-Safi imám szavait; „Az igazsághoz változás kell”, írta előbb
saját kútfőből, majd a Koránból merítve.
„Mi a baj veletek? Miért nem segítitek egymást?” Egyre
gyakrabban beszélt vádlón a kuffarókxól, azaz a hitetlenekről. Az
erőszak, a háború és a konfliktusok sokszor kiborították, amit
spirituálisán dolgozott fel: „Az őszinte emberek élete merő
aggodalom.”
A feszült és intenzív politikai-vallási konfliktus alól is felsejlettek
Az ezeregy éjszaka meséi izgalmas történetei, és Amira fantáziája
meglódult: vajon mit tartogathat a Kelet egy jóravaló, vallásgyakorló,
muzulmán lány számára, akinek minden porcikája tiltakozik az
igazságtalanság ellen? Futott egy mém egy vörös rózsával benőtt AK-
47-esről, egy golyó szaggatta épület előterében, melyen díszes felirat
ékeskedett, mintha csak esküvői meghívó volna: A dzsihád földjén
végre találkoztam veled, ó, muhádzsidom.
 Az efféle házasságok kimenetele azonban már ismert volt a
korábban kiköltözött brit tinédzserek tweetüzeneteiből: a lányok
nagyon gyorsan megözvegyültek. Egy manchesteri lány büszkén
hirdette harcos férje halálát: „Allah áldása volt ő, és remélem, Allah
maga mellé veszi őt, és hamarosan csatlakozhatom hozzá!” Csakhogy a
kalifátusban nem ért véget az élet azzal, ha a férj mártírrá, azaz zöld
madárrá vált, ahogy ők mondják. Az Iszlám Állam törődött az
özvegyekkel, és ott volt a testvériség, akik felé család híján fordulni
lehetett. „Nővéreim, gyertek és csatlakozzatok a karavánhoz.
Bi’ithnillah... részesüljetek az áldásban, amiben nekem van részem
Bilád al-Sámbanü! V ©”
Amira karmazsinvörös homokviharral dacoló tevékről és
holdfényben csillogó mór palotákról készült képeket posztolt. Az
alkonyat krónikása lett („Muszáj az eget fényképeznem. ©”), és a
viktoriánus nő fojtott hangján szólt, aki szemérmesen próbálja
kifejezésre juttatni a vágyait. Felrakott egy képet egy babaruháról, egy
abaját viselő nőről, rózsacsokorral a kezében („Olyan gyönyörű, nekem
is kell! ©”), cuki oroszlánokról; és hangot adott a csalódottságának,
amikor kiderült, hogy a mézeshetek haramnak számítanak: „Mi van?”
Arab szavakkal kezdte fűszerezni a mondatait, és olyan képeket
posztolt, melyeken a barátnői bő, fekete ruhában flangálnak London
utcáin. „Mi abajában toljuk. ©”, írta. Próbálta kideríteni, hogy az
orrpiercing harántnak számít-e. „Bizonytalan” volt, majd átlépte azt az
esztétikai határt, ahonnan egyetlen barna bőrű és sötét hajú lánynak
sem volt visszaút: „A Próféta (béke legyen vele) megátkozta azokat,
akik szedik a szemöldöküket.” Amira, Kadiza és Samima rendszeresen
eljárt a kelet-londoni mecsetbe; a női imaterem padlóját borító,
türkizkék szőnyeg gyakran visszaköszönt a képeikről.
Ha a terrorelhárítás valamelyik nyomozója 2014 decemberében
ellenőrzi Amira Twitter-fiókját, azonnal észreveszi, hogy mi zajlik a
háttérben: az érdeklődési körök, megjegyzések és nézetek összessége
egy olyan lány profilját rajzolta volna meg, akit azok az agyafúrt
toborzók vezettek meg, akik fél lábbal már Szíriában voltak. Minden
egyes poszt, bejegyzés vagy kép az aktuális elmeállapotát mutatta:
„Megérint a politika és megérint a vallás, és e kettősség zavart okoz
bennem.” „Egyszeriben foglalkoztatni kezdett a halál és a túlvilág!
élet.” „Arabul akarok tanulni; csodálom a dzsihádista tudósokat, akik
munkásságát én meg nem érthetem.” „Beleszerettem egy helyes
dzsihádista férj gondolatába; beleszerettem a gondolatba, hogy
szerelmes vagyok.” Ha valaki olvassa a bejegyzéseit, észreveszi, hogy
ő még mindig egy brit gyerek: „Vans: igen vagy nem?” „Mindörökké
Chelsea. Csokis palacsinta; ez itt a Westfield”. „Az emelt szintű
tárgyak kiválasztása a legnehezebb dolog az életben. ® ”.
„Az új zoknim olyan tuti, hogy mindjárt beájulok.” Egy kép egy
filctolltoronyról, melyet Kadizával építettek tanulás közben. Aki
követte a 2015. január végi bejegyzését, az tudomást szerezhetett
közelgő távozásáról: kitett egy szelfit, melyen fekete Converse cipőben
és fekete köpenyben látható. A felirat: „Várok...”
A lányok felírták egy naptárból kitépett lapra, hogy mi mindent kell
még beszerezniük: melltartó, mobiltelefon, epilátor, sminkkészlet,
meleg ruha. Mindent beáraztak. Az indulás előtti héten már
nyugtalanságról árulkodtak a közösségi médiában tett bejegyzéseik:
„Úgy érzem, nem illek ebbe a korba”, írta Amira a Twitteren. Három
nappal később posztolt egy képet hármójukról „Nővérek” címmel.
Fekete abajában álltak háttal a kamerának, és hozzá a csupa nagybetűs
szöveg: „REMÉLEM, ALLAH A LEGFŐBB HELYRE EMEL A
DZSANNÁBAN, ŐSZINTE HITTEL AJÁNDÉKOZ MEG, ÉS
MEGŐRZI ÁLLHATATOSSÁGOM.” Két nappal az indulás előtt
Samima üzent Umm Laythnak a Twitteren. Az utolsó este Kadiza
áthívta a néhány évvel fiatalabb unokahúgát, hogy együtt aludjanak.
Pizsamában ugráltak, és összebújtak a kanapén. Az elutazásuk estéjén
Amira, Kadiza és Samima még mindig csak három tinédzser lány volt.
A közvélemény szemében a lányok a londoni Gatwick repülőtér
szemcsés, zárt láncú biztonsági felvételén haltak meg először. A fotó,
amely később bejárta a médiát, valójában három különálló képből álló
montázs volt, olyan hatást keltve, mintha egyszerre haladnának át a
biztonsági kapun, hogy közösen lépjenek be a rájuk váró, homályos
világba. Emlékezetes látványt nyújtottak: Kadiza testre tapadó farmert
viselt, fehér galléros inggel és szürke pulóverrel; Samima volt középen,
hetyke, leopárdmintás sállal a nyakában; Amira, jobboldalt, kanárisárga
topot viselt fekete nadrággal és fehér edzőcipővel. Világutazó
diáklányoknak tűntek, akik épp most készülnek az első párizsi útjukra.
A következő négy évben nem közöltek róluk képeket. Mintha
meghaltak volna, bár még éltek.
Az isztambuli buszpályaudvar neve Otogar. Ezt a lányok akkor este
tudták meg, amikor küszködve próbálták eligazítani a taxisofőrt. Az
induló buszoktól nyüzsgő placcon minden kapuhoz tartozott egy kis
váróterem, de sem számokkal, sem betűkkel nem jelölték őket. Itt az
óbégatást (Ankara, tizenöt perc!) vagy a dinnyésládákat és
pirospaprikával teli zacskókat cipelő családokat követve lehetett
tájékozódni.
Február 17-én este érkeztek meg, de a buszuk csak másnap délután
indult Szíriába, ezért a lányok rákészültek, hogy nyújtóznak még egy
utolsót a hitetlenek földjén, ahogy most már erre a világra gondoltak.
Fáradtak voltak, de zubogott bennük az adrenalin. Hosszasan
ücsörögtek a központi csarnokban a ruhaüzletek és kebab árusok
szomszédságában. Felváltva vigyáztak a csomagokra egy-egy
hátizsákot és sporttáskát hoztak magukkal , miközben körbejártak, be-
benézve a kávézókba, ahol a többi utas kis csészékből szürcsölgette a
sötét színű teát.
Hűvös volt odakint, csípős szél fújt a Boszporusz felől; mocskos
hókupacok sorakoztak a járdaszegély mentén. Sárga bundájú kutya
aludt a pályaudvar egyik sarkában. Kipirosodott arcú gyerekek dőltek
neki fáradtan a hatalmas rizses zsákoknak. Réginek és kopottnak tűnt
minden: a váróterem falát borító, kék tükörüveg, a metróhoz vezető
lépcsőlejáró faláról lemálló festékréteg, a rozoga, fehér műanyag
székek. Törökországban olcsón lehetett busszal utazni. Vékonydongájú
fiatal srácok flangáltak fel-alá hátranyalt hajjal, egymásba karolva, és
akadt egy-két gitártokot cipelő diák is a tömegben. A délre tartó buszok
a pályaudvar délkeleti feléből indultak, a mecset mellől. A Gaziantep,
Urfa és Dohuk nevek már kezdtek ismerősen csengeni Kadiza, Amira
és Samima fülében. Ez egy olyan hely volt, ahol szó szerint mindent
szállítanak, és ahol a legkülönbféle módokon cipelik a felcsavart
szőnyeget: vállra vetve, ketten fogva, mintha farönk volna, vagy
talicskára téve. A lányok az anatóliai tengerpartot ábrázoló faliképnek
dőlve várták a busz indulását, hogy végre alhassanak pár órát.
Nyolc órával később kiléptek egy másik havas tájba, ahol egy
férfival kellett találkozniuk. „John” jól beszélt angolul, és gyorsan a
várakozó kocsihoz terelte őket. Nem vették észre, hogy a telefonjával
veszi őket. A török hatóságok később letartóztatták „Johnt”, mondván,
a kanadai hírszerzésnek dolgozó szíriai férfi, aki dokumentálja a több
száz nyugati állampolgár nevét és útlevélképét, akiket átkísér a határon.
„John” beült a volán mögé, és nagy sebességgel belehajtott a határt
rejtő sötétségbe. A lányok izgatottan néztek egymásra. Közel került a
cél.
SZABIRA
2015 áprilisa, Walthamstow, Északkelet-London
Szuhejlnek egy évébe telt, mire megnősült Szíriában. Ő nem az a fajta
férfi volt, aki előre kiválasztja a jövendőbelijét a neten, és nem kért
azonnal asszonyt magának, amikor megérkezett, ő azért jött, hogy a
támadás alatt lévő muzulmánok védelmében harcoljon.
Lajla, a fiatal amerikai-pakisztáni lány, aki egymaga utazott
Szíriába, hallott Szuhejlről. Tudta róla, hogy angol ajkú, hogy hasonló
a hátterük, és hogy bátor harcos, akinek megnyerő a modora. Szuhejl
kapott már ajánlatokat különböző szíriai nőktől, de mindet elutasította.
Aztán 2015-ben lövés érte a lábán egy tűzharc során, és pihenőre
kényszerült. Úgy gondolta, nem lehet belőle baj, ha találkozik Lajlával.
Most már egy olyan helyen laktak, ahol elvárták tőlük, hogy
házasságban éljenek. Mindketten sokáig kitartottak, talán van bennük
valami közös.
Pár hónapos beszélgetést követően Szuhejl beleegyezett, hogy
feleségül veszi őt. Mindez olyan bensőségességgel bontakozott ki
Szabira előtt, mintha a szomszéd utcában történne. Beszélgetni kezdett
Szuhejl feleségével telefonon keresztül, és üzeneteket váltottak
egymással. „Tökéletes itt. Ne hidd el, amit a média mond”, írta Lajla új
sógornőjének.
A rendőrségi razziák kéthavonta megismétlődtek. Dörömbölve
berontottak, és elkobozták a digitális eszközöket: Szabira telefonját, a
laptopját és a tabletjét. Később ugyan visszaadták, ám azzal a
lendülettel ki is lehetett dobni, mert persze bepoloskázták.
Azon a nyáron, hatodikos kora óta először, a tizenhat éves Szabira
levette a hidzsábot. Szuhejl kényszerítette, hogy viselje, és neki nem
mondhatott ellent. Most, hogy ő elment, már nem érezte úgy, hogy
hordania kell.
Mennyire más érzés volt fedetlen fővel végigsétálni a Spitalfields
Marketon, miközben laza, barna fürtjei a vállát verdesik! Mintha egy
másik életbe lépett volna be: másképp reagáltak a jelenlétére, a férfiak
füttyentgettek és megjegyzéseket tettek, már-már zaklatták őt.
Szórakoztató és a maga módján csábító volt ez a fajta figyelem, és
Szabira rá is játszott. Vörösre festette a haját, és hetyke copfba fogta. A
hatalom érzése járta át, amikor ilyen reakciót váltott ki a férfiakból. És
micsoda elégtétel volt ez számára: ő is képes ugyanakkora figyelmet
kivívni magának, mint a szép fehér és egzotikus indiai lányok az
iskolában!
A családjának nem tetszett a fedetlen külső.
Mind imádkozunk érted mondta a nagynénje síri hangon az egyik
vasárnapi ebéd alkalmával, a fejét csóválva.
Szabiráról azonban leperegtek a szavak, mindnyájukra haragudott.
Az anyjára, amiért nem állt Szuhejl útjába, és az apjára, aki végül
felbukkant ugyan, hogy rábírja a fiát a visszatérésre, ám már túl későn.
Szabira nem vált reményvesztetté. Amíg Szuhejl életben van, és beszél
velük, addig van remény. Ugyanakkor nem hitte, hogy a bátyja valaha
hazatérne, ő látta a fotóit, hallotta izgatott hangját. Egy huszonhárom
éves fiatalember volt, aki hozzászokott a háborúhoz: a feszült
helyzetekhez, az adrenalinhoz és az elutasításhoz. Ha nem értett is
egyet mindennel, folytatta a háborút, tudván, hogy úgysincs visszaút.
Az összes ajtó bezárult mögötte. Szabira állt hozzá a legközelebb, és ő
tisztában volt vele, hogy csak hitegeti az apjukat, amikor azt írja, hogy
talán visszatér. Csakhogy ez akkora kínt okozott a lánynak, hogy már-
már beleivódott a csontjaiba. Felfordult a gyomra, és többnyire csak
pirítóst evett egy fél almával. A szüleit csupán az foglalkoztatta, hogy
visszahozzák valahogy a fiukat, és nem vették észre, hogy a lányuk
egyre soványabb.
Ekkoriban bukkant fel Imrán, a laza vicceivel, a mély hangjával és
a széles vállával, mondván, ő Szuhejl barátja, és készen áll, hogy „ott
legyen neki”. Gyönyörű, barna szeme volt, zöld csíkokkal az íriszén.
Néhány hét leforgása alatt idegenekből közeli ismerősökké váltak.
Reggel első, este utolsó dolga volt üzenni Szabirának. Délutánonként
felvette és hazavitte. Amikor együtt voltak, megnevettette őt. ő vitte el
a kórházi vérvételre, és fogta a kezét, amikor belédöfték a tűt,
miközben próbálták kideríteni, hogy mi baja lehet, miért fogy el a hús a
csontjáról. Gondoskodó volt, és gyengéden bánt vele. A kávézókban
mindig háromfajta süteményt rendelt, és szépen elrendezte azokat a
tányéron.
- Melyiket szereted? Csak harapj egyet abból, amelyikből szeretnél.
Csak egyet.
Szabira többnyire szédült a koplalástól, és felettébb különösnek
találta a férfi korántsem helyénvaló érdeklődését, hisz nős volt, ám ha
az ember hozzászokott, hogy a szerelem fájdalommal jár, akkor mindig
meleg üdvözléssel fogadja.
Aztán az egyik délután Imrán közölte, hogy ideje indulni.
Mindketten tudták, hogy hová, noha Imrán mindig Máltaként utalt az
úti célra. A férfi nem győzte hangsúlyozni, hogy Szabira mennyire
szerencsés, amiért őt választotta, mert a felesége bizony örömmel vele
tartana. Ez is egyike volt a sok ellentmondásnak, ám Szabira nem
gondolt bele mélyebben - mert vakmerőnek gondolta magát, és mert
mindenkit bántani akart maga körül.
Imrán hívő volt, ezért joggal lehetett a legjobbat feltételezni róla.
Akiben olyan erős a din, hogy képes a parkban vagy a nyílt utcán
imádkozni, ha épp nem tud elmenni a mecsetbe, vagy nincs ideje
hazatérni, az nem veri át a másikat, nem igaz? Nem tűnt borzalmas
ötletnek elhagyni az országot. Angliában mindenki csak bántotta őt;
ideje volt továbbállni innen.
x-x-x-
Az indulás előtti éjszaka megállás nélkül zuhogott az eső. Szabira nem
tudott aludni. Hanyatt feküdt, a kezét behorpadt hasán nyugtatva, az eső
kopogását és a szülei hangját hallgatva. Kiabáltak egymással egy rokon
miatt, és úgy tűnt, az eset éket ver közéjük. Nem tudott odafigyelni
rájuk.
Rendőrségi sziréna hasított a levegőbe a távolban, aznap éjjel már
másodszor. Azon a környéken ez csak amolyan fehér zajnak számított,
ám most bántotta a fülét. Reggelre titokzatos köd ülte meg az utcákat.
Imrán akkor vette fel őt a házuknál, miután a szülei már elmentek
otthonról.
 Egy utolsó ebéd? kérdezte, majd megállt a sarki currysnél. Szabira
az összes döntést ráhagyta, a fontosakat és a jelentékteleneket egyaránt.
Imrán jóízűen falatozott, míg Szabira csupán egy pohár diétás üdítőt
szürcsölt szívószállal. Elképzelte a jelenetet, amikor a szülei
megtudják, hogy mi történt. A párbeszédet és az anyja dühös szavait,
melyekkel a férjét ostorozza. „Mindkettő elment! Te kúttá!” Ettől egy
picit megnyugodott. Talán észre kellett volna venniük a jeleket, amikor
egy idősebb férfi élénken érdeklődni kezdett a lányuk iránt. Ha a
kendőzetlen haja annyira zavarta őket, akkor egy idegen férfi miért nem
szúrt szemet?
A reptéren gond nélkül átjutottak az útlevél- és biztonsági ellen-
őrzésen. Szusibárok mellett haladtak el, és Imrán pattogatott kukoricát
vett a Pretben. Szabira bement a Bootsba, hogy ajakbalzsamot
vásároljon tartalékba. A kapunál találtak két egymás melletti helyet, és
Szabira kifelé bámult az ablakon, a komor égbolt előtt suhanó felhőket
és a kifutón játék autókként rohangáló munkagépeket nézegetve. Már a
felszálláshoz készülődtek, amikor két tisztviselő odalépett hozzájuk,
kiemelve őket a sorból, hogy feltehessenek nekik néhány kérdést.
Szabira szája kiszáradt. A járat húsz percen belül indult; ezt
biztosan lekésik. A rendőrök nem tudták, mit kérdezzenek; csak annyit
láttak, hogy van itt két brit állampolgárságú muzulmán, akik külföldre
akarnak utazni. A biztonsági szolgálatok 2015 és 2016 folyamán
kettőzött figyelemmel figyelték a reptereket, elsősorban negyven év
alatti muzulmánokat keresve. A UK Terrorism Act, a terrorellenes
törvény értelmében a rendőrök bárkit ellenőrizhettek, aki kikötőből,
repülőtérről vagy nemzetközi vasúti pályaudvarról szándékozik
továbbutazni. Hat órán át faggathatják és kilenc órán át fogva tarthatják
őket. Elkobozhatják az elektronikai eszközeiket és letölthetik az
adataikat, még akkor is, ha nem keveredtek terrorcselekmény
gyanújába.
A rendőrség mintegy nyolcvanezer főt vizsgált meg az évek alatt a
törvény hetedik cikkelye értelmében, többségében ázsiai hátterűeket
vagy egyéb kisebbségi etnikai csoportokhoz tartozókat. Egyszerre tűnt
durva túlkapásnak és finomra szőtt hálónak. A rendszer kritikusai
zaklatásnak minősítették, az újságírók és az aktivisták megfélemlítésére
is alkalmas megfigyelési módszernek titulálták. Aktivistákat, szíriai
útikönyvet olvasgató nászutasokat, ártalmatlan üdülésre utazó
cambridge-i diákokat állítottak elő, több órára feltartóztatva őket,
kérdéseket téve fel nekik, a szüleiket hívogatva. Csakhogy a háló nem
szűrte ki azokat, akik valóban értékesek lehettek volna a hírszerzés
számára: a fiatalokat, akikről tudni lehetett, hogy az Iszlám Állam
kivetette rájuk a hálóját, vagy azokat, akik rendszeres kapcsolatban
álltak a már Szíriában tartózkodó ISIS-tagokkal, mint a Bethnal Green
Akadémia diákjai is.
Szabira és Imrán aznap este fennakadt a hálón. Fertőtlenítőszer
szaga terjengett az egyszerű helyiségben.
Ki ez? kérdezték Szabirától. Tudni akarták, milyen viszonyban áll
Imránnal, és hová utazik vele. Azt hazudta, hogy egy unokatestvérét
látogatja meg, és alaposan megkönnyebbült, amikor abbahagyták a
faggatózást. Imránt egy másik helyiségben hallgatták ki, és nem
tudhatta, hogy egyezik-e a történetük. Végül elengedték őket.
Haza akarok menni közölte Szabira a repülőtéri vasútállomásra
vezető átjáróban.
Imrán tekintete ide-oda cikázott. Mintha a testében dolgozó
adrenalin folyamatos mozgásra kényszerítené őt.
Holnap délután állj készen mondta.
Szabira lehunyta a szemét, és elővette a laptopját, hogy új jegyeket
foglaljon.
Otthon azt mondta, hogy mégsem alszik az unokatestvérénél, majd
felment az emeletre, hogy lezuhanyozzon. Belépett a vízsugár alá, még
mielőtt az felmelegedhetett volna. Mozdulatlanul tűrte a hideg
vízcseppek kopogását a bőrén, majd a hőmérséklet emelkedésével ő is
szép fokozatosan felengedett. De nem tudott aludni. A hajnalig
hátralévő néhány órában a szülein gondolkodott. Azon, hogy miután
gyerekeket hoztak a világra, a kötelesség és az engedelmesség leple
mögé bújva mindenféle nehézségnek tették ki őket.
Egy héttel később ismét átestek az útlevél- és biztonsági ellenőrzésen a
London-Stansted repülőtéren. Ismeretlenekként ücsörögtek a kapunál a
csupa Isztambulba tartó libanoni és török utas között, amikor odalépett
hozzájuk két rendőrtiszt. Ezúttal komolyabban léptek fel. Az egyikük
kedves volt, ám a másik megrémítette Szabirát. Félt, hogy megvádolják
valamivel, bár fogalma sem volt, mivel. Elválasztották Imrántól, és
ugyanazokat a kérdéseket tették fel újra és újra, apró ellentmondásokat
keresve. Múltak az órák, és már zsibbadt a kimerültségtől. Nem akart
összeállni a története, és egy perc nyugtot sem hagytak neki.
Szabira azt akarta, hogy vége legyen.
Nem hazudok többet jelentette ki. Tudom, hogy nagy bajba
kevertem magam.
Mindent elmondott a rendőröknek: az egészségi állapotáról, hogy
mennyire nehéz otthon az élete, hogy az egyik rokona bántalmazta őt,
de nem mert beszélni róla senkinek, és hogy nem tudja, hová mennek
pontosan, csak abban biztos, hogy mindenképpen le kell lépnie.
Mégis mit művelsz, te ostoba lány? rivallt rá az egyik rendőrtiszt.
Senki nem beszélt még így vele. Könnybe lábadt a szeme, ám
ugyanazt a kérdést tette fel magának ő is: Mit művelsz, Szabira?
Már majdnem hajnalodott, amikor a rendőrség végre hazavitte. Az
M25-ös, a Londont északról megkerülő körgyűrű kísértetiesen üres
volt. A kocsiút alatt végre felszakadozott az elméjét hetek óta megülő,
bénító köd. Forró düh töltötte ki a helyét. Imránra haragudott, aki
valamilyen hipnotikus erő révén fogást talált rajta. A rendőrségre,
amiért már a negyedik telefonját vették el az idén. Az egész világra
azért a sok kegyetlenségért és egyéb körülményért, melyek elragadták
tőle a fivérét.
Kinyitotta walthamstow-i otthonuk bejárati ajtaját, felballagott az
emeletre, és bemászott az ágyába.
NEGYEDIK RÉSZ
AZ ISZLÁM HAZÁJÁNAK LAKÓI
ASZMA, AUSZ ÉS DUA
2014 januárja, Rákká, Szíria
Amikor az Iszlám Állam teljesen átvette a hatalmat Rákká felett,
Aszma szobája nyomasztó, sötét lyukká változott. Behúzta a függönyt,
hogy kintről ne lehessen látni a tévé fényét, és becsukta az ablakot,
nehogy kiszűrődjenek a hangok. A tévét, a rádiót, az egyéb zenét mind-
mind a lehető legalacsonyabb, még hallható hangerőn tartotta.
Ez idő tájt Rakkában napi két-, alkalmanként napi négyórányi
elektromos áram állt rendelkezésre. Aszma egészen eddig bele sem
gondolt, hogy szinte mindenhez elektromos áram szükséges: hogy
megszárítsa a haját; hogy filmeket nézzen; hogy libanoni vagy iraki
popzenét hallgasson; hogy esténként könyvet olvasson. Egyszeriben
többórányi üres ideje maradt, amivel nem tudott mit kezdeni. Többé
már nem tudott elmenni a fodrászhoz, vagy leszaladni egy szemöldök-
igazításra. Kíséret nélkül nem látogathatta meg a város másik részén
élő barátnőjét. Megszabták, hogy az internetet kizárólag munkára
használhatja, például új tagok toborzására, de szórakozásra nem.
Aszma elszigetelődött a világ többi részétől.
Mielőtt a háború elérte Rakkát, efféle gondolatok keringtek a
fejében: Továbbmenjek a mesterképzésre, vagy a suli után kezdjek el
dolgozni Damaszkuszban, külföldiek között, ahol fejleszthetem az
angolomat?... A keratinos kezelés tönkretenné a hajam?... Ammán
valóban olyan jó hely, hogy a barátom nem is jön vissza többé?... Ki-
tanuljam az Excel használatát, vagy felvegyek egy második közgáz
tárgyat?... Repülök majd business osztályon, mint a nők a filmekben?
Amióta a háború elérte a várost, egészen más gondolatok
foglalkoztatták: Hogy kerülhetem el az ISIS-harcosokat az utcán?...
Hány ilyen fekete zsákruhával tudom kihúzni?... Hogy olvassak
könyveket a telómon, ha a generátor megbízhatatlan, és sok minden
másra is kell a mobil?... Hogy tolódhat el az élet ennyire gyorsan egy
korábban ennyire elképzelhetetlenül szélsőséges irányba?
Rakkában élő civil nőként Aszma úgy érezte, elvágták őt a
külvilágtól. Mintha kihúzták volna a dugót a falból. Nem járhatott az
egyetemre, mert bezárt; nem kereshetett pénzt, mert néhány specializált
munkakört leszámítva a nőknek tiltották a munkát; nem mehetett ki
csak úgy az utcára sétálni egyet, hogy az ágakon ugrándozó pintyek
táncát nézze. Az anyja hiábavaló szólamokkal igyekezett tartani benne
a lelket:
Próbáld elfoglalni magad.
 Mégis mivel? Egymásba folytak a napok. Az ebéd előtti időszak
volt a legrosszabb, amikor még delet sem ütött az óra. Ilyenkor úgy
érezte, a vánszorgó idő szándékosan cicázik vele. Minden fojtogatta a
környezetében: a konyhában megrekedt ecetszag, a májfoltok az anyja
kezén, mellyel kényszeresen a szekrényeket törölgette, a forrongó
bensőjével szöges ellentétben lévő tehetetlenség.
Aszma több rokona is az Iszlám Államnak dolgozott különböző
minőségben, és ő alaposan fontolóra vette a dolgot, mielőtt 2014
januárjában csatlakozott a szervezethez. Mivel a családja több szálon
kötődött a militánsokhoz, a lépés valahogy magától értetődőnek, már-
már logikusnak tűnt. Az 1980-as, illetve ’90-es években született nők
csoportjához tartozott, akik már függetlenebb életet éltek az előttük járó
női nemzedékeknél. Ők előbb egyetemre jártak, és csak azután
házasodtak, idősebben, amikor már jobban urai voltak az életüknek.
Aszma abban a hitben nőtt fel, hogy képes lesz jó képesítést szerezni,
pénzt keresni és önállósodni. Miután a forradalom megbukott, úgy
próbálta beteljesíteni gyerekkori álmát, hogy az Iszlám Állam
szolgálatába állt.
Kitűnt a tömegből az új munkahelyén, hisz még hajadon volt. Az
Iszlám Államnak dolgozók többsége ugyanis már férjhez ment.
És aztán voltak az olyanok, mint Dua, a rózsatetoválást viselő lány,
aki a nővérével, az anyjával és az apjával élt egy egyszerű, kétszobás
házban. Az apja napszámosként dolgozott, és a ház körüli kertet
művelte, ám egyikből sem tudta eltartani a családját. Dua és a fivérei
tudták, hogy kemény munka vár rájuk, attól a pillanattól kezdve, hogy
elég idősek lesznek hozzá. Amikor a fivérei Libanonba mentek
építkezésekre dolgozni, még csak tizenegy- tizenkét éves volt, aztán
amikor befejezte a középiskolát, otthon maradt, hogy segítsen a
kertművelésben. Nehezen lehetett a földből megélni egy viszonylag jól
prosperáló városban. A szegények, különösképpen a nők számára
beszűkült a világ Szíriában. Duának nem volt esélye egyetemre menni,
és alighanem el sem mondták neki, hogy mi mindenhez kezdhetne egy
marketingdiplomával.
Arra vágyott, amire a huszonévesek többsége: hogy jól nézzen ki,
hogy elmehessen szórakozni péntekenként, hogy Allah kedvében
járjon, hogy találjon egy jó férjet magának. Szeretett volna egy szép
gyűjteményt cipőkből és sálakból. Egy éven át gyűjtögette a pénzt
valamire, ami tartós, amit mindig mindenki láthat: a rózsatetoválásra
krémszínű csuklóján. Töltöttgalamb-alkat volt, lágy, telt hanggal. Sűrű
szemöldökét egyenes vonalúra igazíttatta. Szegények voltak, ám így
sem volt sivár a rakkai életük. Ahogy az anyjuk mondogatta, ha a hitről
vagy az erkölcsről van szó, akkor korántsem szegények. Sok olyasmi
akadt a városban, ami nem került pénzbe. Dua örömét lelte abban, hogy
jó kislány: tiniszerelmet táplált az iraki énekes, Kazem al-Szaher iránt,
és esténként hollywoodi filmeket nézett, általában Sáhruh Khán
főszereplésével.
Közel állt anyai ági első unokatestvéréhez, Auszhoz. Ausz anyja
szerencsére vagy épp ellenkezőleg, megítélés kérdése egy liberális
gondolkodású mérnökhöz ment feleségül, aki kevésbé vallásos, ám
kényelmesebb életet biztosított a családja számára. Ausz Duával
ellentétben nem viselt hidzsábot. Szűk ruhát hordott, és angol irodalmat
tanult a haszakai egyetemen. Sovány testalkatú, eleven lány volt
rombusz alakú arccal és sötétbarna, göndör hajkoronával. Nem kedvelte
a Dua-féle, kihúzott szemű, folyton csak a szerelemre ácsingózó
hollywoodi hősnőket. Ö Hollywoodért lelkesedett, ahol az asszonyok
kiabálnak a férjeikkel, és a szerelem kalanddal párosul: Leonardo
DiCaprio, Ben Affleck, sőt Tóm Cruise - az összes filmjüket megnézte.
Hasonlóságot érzett Júlia Robertsszel: széles a mosolyuk és dús a
hajuk.
Ausz szeretett tanulni, ám leginkább férjhez akart menni, a
barátaival lógni és gyerekeket szülni. Ideális esetben a tengerparton
lazítani, vízipipát szívva, ami a kedvenc időtöltése volt. Volt egy térkép
a fejében a város vízipipabárjairól, és mindig tudta, hol talál ritka,
gyümölcsös ízeket, mint a kivi vagy a licsi.
Ausz egy kicsit merevnek tartotta Duát, de azért nagyon kedvelte
őt. Unokatestvérekként összefonódott a társasági életük. Sok mindent
csinálhattak együtt, ami nem terhelte meg Dua lapos pénztárcáját. Ott
volt a Kalat Dzsabr, a tizenegyedik századi vár az Aszad-tó partján,
ahol jókat sétálgathattak, vagy ücsöröghettek az al-Rasíd parkban kávét
iszogatva. Bemehettek a központban lévő nyilvános kertekbe vagy a
vidámparkba, és a híd tövéből jól Játszódtak az éjszakai fények. A
gyerekkori emlékek örökre összefűzték őket, főleg azok, amikor a forró
nyári napokon alig várták, hogy hűs este legyen, és kimehessenek járni
egyet a városban. Tökéletesen példázták, hogyan férhet meg egymás
mellett a konzervatív és a liberális eszme egyetlen szép, nagy
családban.
Amikor Mohamed Abu, az Iszlám Állam török nemzetiségű harcosa
megjelent Auszék ajtaja előtt, hogy feleségül kérje a lányt, az apja és a
nagyapja kedvesen és tisztelettel fogadta őt. A fegyveresek mostanra
teljesen átvették az irányítást Rákká felett, és hatalmas területeket
vontak a fennhatóságuk alá mind Szíriában, mind Irakban. 2014
júniusában elfoglalták Moszult, Irak Bagdad után második legnagyobb
városát. Eddig csupán a kisebb városokba és a vidéki területekre
nyomultak be, ám ez már egy igazi metropolisz volt, kétmillió fős
lakossággal. Ráadásul a bevétele komoly államcsínynek számított. A
szunnita többségű lakosság, amely régóta haragudott a síita központi
kormányzatra, amely elhanyagolta őket, teljesen védtelen maradt a
fegyveres támadókkal szemben. Az iraki hadsereg szétszéledt, és a
militánsok októberre birtokba vették Anbár tartományt, tizenöt
mérföldre megközelítve Bagdadot. Csakis a külső beavatkozásnak volt
köszönhető, hogy nem foglalták el egész Irakot. Rakkából, az Iszlám
Állam központjából, ahonnan a gyors és látványos terjeszkedést
irányították, úgy tűnhetett, hogy a megszállás biztos mederben folyik.
Ám mint minden megszállás esetén, úgy itt is más képet mutatott a
valóság. Az ellenállás vágya és a túlélési ösztön viaskodott az
emberekben. Háborús időkben az elvek luxuscikknek számítanak. A
második világháború alatt a Párizst megszálló nácik nőt akartak, és a
nők, a bordélyházak éjszakai pillangóitól kezdve egészen Coco
Chanelig, mind engedelmeskedtek. Ugyanígy viselkedtek az elhagyott
rakkai otthonokba betelepülő ISIS-harcosok is. Sorra járták a házakat,
ahonnan a lakók nem menekültek el, hogy megtegyék az ajánlatukat.
Ausz családja közölte Mohamed Abuval, hogy amennyiben
tisztességes mehrt, azaz hozományt ígér, akkor hajlandóak találkozni
vele. Ausz azonban túl romantikus volt, és túl sok Leonardo DiCaprio
filmet látott ahhoz, hogy találkozzon egy férfival, akinek nem látta az
arcát. Amikor lehajolt, hogy kávéscsészéket tegyen a nappali szoba
ajtaja mögé, bekukucskált, hogy megleshesse az idegent. ívelt
szemöldöke, világos szeme és mély hangja volt. Miközben várta, hogy
véget érjen a megbeszélés, átlapozta a telefonja képgalériáját, a part
menti alkonyaiban sétáló, pólyás babákat ringató párokat nézegetve, és
elképzelte, milyen lenne az élete ezzel a férfival. Amikor az apja
behívta a szobába, remegett az idegességtől, de készen állt igent
mondani, és új életet kezdeni ezzel az idegennel. Feleségként, és ha
Isten is úgy akarja, leendő anyaként.
A háború miatt különösebb csinnadratta nélkül keltek egybe. Mohamed
Abu gyakran maradt ki éjszakánként, és előfordult, hogy három-négy
napra is eltűnt. Ausz nem nézte ezt jó szemmel, és úgy foglalta el
magát, hogy a többi katonafeleséggel ismerkedett. Köztük
szerencsésnek érezte magát. A harcosok közül sokan erőszakosan
viselkedtek. Mindenki ismerte Nála történetét, aki felvágta az ereit, és
ott volt az a tunéziai lány, aki sírva fakadt, amikor kimondták a férje
nevét. Ausz házassága azonban valódinak tűnt. Mohamed Abu szeretett
a bal orcáján kirajzolódó gödröcskékkel játszadozni, és cukkolta az
akcentusa miatt, amikor ki akarta mondani a török szavakat. Ausz nem
szerette, ha elmegy, és játszotta a durcást, amikor megjött. A férfinak
ilyenkor könnyed viccelődéssel és hízelgéssel kellett elérnie, hogy
megbocsásson neki.
Az otthoni élete nem szólt semmiről. Korábban élénk társasági
életet élt, angol irodalmat tanult és csodás kalandregényeket olvasott,
ezért az otthoni semmittevés elviselhetetlen volt számára. A
házimunkával gyorsan végzett, és utána nem volt hová mennie, nem
volt mit olvasnia. Az ISIS felgyújtotta a könyvesboltot és az
„erkölcstelen irodalom” kulturális központját. A szervezet még az élet
legintimebb területeibe is beavatkozott: a házasságba. Az ISIS olyan
kérdésekben is döntött, melyek Ausz szerint csak rá és a férjére
tartoztak.
Ausz mindenáron szeretett volna gyereket. Eleve a telefonján lévő
kisgyerekes fotók miatt mondott igent a házasságra a pucér, hurkás
karú, pajkos mosolyú babák miatt a férje azonban arra kérte, hogy
szedjen fogamzásgátló tablettát, amit még mindig lehetett kapni Rákká
gyógyszertáraiban. Elmondása szerint a parancsnokuk utasította őket,
hogy nem ejthetik teherbe a feleségüket. Az újdonsült apukák nem
szívesen jelentkeznek önkéntesnek és hajtanak végre öngyilkos
merényletet. Ausz először el sem akarta hinni, hogy a férje elfogadja a
felettese parancsát. Többször felhozta a kérdést, hol könnyedén, lazán,
hol finoman, de komolyan - az összes lehetséges módon. Csakhogy
ezek a közjátékok bosszantották a férjét. Ausz látta rajta, hogy vissza
kell fognia magát, nehogy kivetítse rá a dühét.
Az egyik korai, keserves pillanatban rádöbbent, hogy itt nem
számíthat normális életre: az Iszlám Állam is része a házasságuknak, a
harmadik fél a hálószobában. Feltette magának a kérdést, hogy akkor is
akarna-e gyereket, ha a férje mártírrá válna, és egyértelmű igennel
felelt. Azt nem tudta, egyedül hogyan boldogulna, de a bensőjét hevítő
vágy nem hagyta, hogy ezen aggodalmaskodjon. Egyszerűen fölébe
kerekedett, ahogy az olaj is feldolgozza magát a víz felszínére.
Nem volt mit tennie, nem volt gyereke, akit nevelhetne, és nem volt
mit tanulni vagy olvasni, így Ausz elkezdett kijárogatni a piacra. Egy
nap néhány harcos ütlegelni kezdett egy öregembert az egyik tér
közepén. Késő délutánra járt, ezért kisebb nézősereg verődött össze. Az
ősz hajú, törékeny, a hetvenes éveiben járó öreg fennhangon szidta
Istent. A harcosok letérdeltették a tér közepén. Végig könnyek
potyogtak a szeméből, miközben ütlegelték. Még szerencse, hogy Istent
szidta - gondolta Ausz. - Isten kegyelmes. Ha a Prófétát szidta volna,
akkor kivégzik.
A szegény családok többségéhez hasonlóan Dua szülei is több helyről
próbálták összekapargatni a megélhetésre valót. Volt egy kis
földdarabjuk, amit megműveltek, és Dua apja építkezéseken dolgozott
mellette. Csakhogy most leálltak az építkezések, így teljes egészében a
háztájira kellett támaszkodniuk, ám az Iszlám Állam bevonulásakor
rengetegen veszítették el a munkájukat, akik most mind gyümölcs- és
zöldségárusításból akartak megélni. Egyes szakmák, mint a világi
jogász, egyszerűen megszűntek. Mások, mint az MRI- asszisztensi
tevékenység, létjogosultságukat veszítették egy olyan városban, ahol a
kórházban nincs áram. A katonaság adókat vetett ki, ami tovább
apasztotta a családok amúgy is lapos pénztárcáját, és magasabb árat
kértek a lakossági gáz- és elektromos áram-szolgáltatásért. Dua
családja épphogy fenn tudott maradni a felszínen.
Amikor 2014 februárjában beállított egy szaúdi katona, hogy nőül
vegye Duát, az apja belekényszerítette őt a házasságba. Abu Szuhejl
Dzsizrávi egy gazdag, építőiparral foglakozó, rijádi családból
származott. A kezdeti időkben Szaúd-Arábia volt az Iszlám Állam fő
merítési forrása, ahogy a 2000-es évek közepén is rengeteg szaúdi fiatal
csatlakozott az iraki felkeléshez. Szaúdi állampolgárok pénzelték az al-
Káida terrorszervezetet, amely lényegében az Iszlám Állam egyik
előfutárának is tekinthető. Az Iszlám Állam egyik legnevesebb és
legnagyobb befolyással bíró női ideológusa, al-Buga imám tizenöt évig
oktatott vallástudományt Szaúd-Arábiában, mielőtt csatlakozott az
Iszlám Államhoz. Az áttelepülése évében írt egy rövid kiadványt arról,
hogy az Iszlám Állam végre átültette a gyakorlatba azt a teológiai-
ideológiai világnézetet, amit ő mindig is hangoztatott, mondván, „a
DAESH tagja voltam, még mielőtt az megalakult volna”. Al-Buga
lánya, Alám elkísérte őt Szíriába, ahol feleségül ment Abu Oszáma al-
Garibhoz, az osztrák dzsihádistához, aki ugyanazokban a körökben
mozgott, mint a Németországból érkezett Dunja. Alám verseket írt, és
nagy hatást gyakorolt a millenniumi nemzedék tagjaira; több ezren
követték a profilját. Mindkettőjük elméje olyan szaúdi környezetben
pallérozódott, melyben a klasszikus szalafizmus és a dzsihádista tanok
határai elmosódtak; ők ketten sok ezer ISIS-követő nőre és lányra
voltak hatással.
Az intoleráns vahabizmust képviselő szaúdiak számára, akik
ellenségnek és hitetleneknek tekintették a síitákat, egzisztenciális és
ideológiai küzdelem volt az iraki síiták befolyásának csorbítása, és Irán
Szíria és Irak feletti befolyásának visszaszorítása. Őket tehát más
motiválta, mint azokat a szunnita irakiakat, akik a politikai és gazdasági
alapú diszkrimináció miatt haragudtak a síita központú bagdadi
vezetésre. Irak amerikai megszállása lehetőséget adott az ideológusok
számára, akik csak arra vártak, hogy kiaknázhassák ezeket a jogos és
régóta elfojtott sérelmeket. Amikor aztán végre kibontakozott egy
szunnita felkelés, az amerikaiak a kegyetlenségeiről elhíresült Abu
Graibhoz hasonló börtönökbe zárták őket. Hogy a szaúdiak az Iránnal
szembeni, a síitákkal szembeni gyűlöletük vagy a szunnita testvéreik
védelme érdekében harcoltak-e, netán mindhárom tényező szerepet
játszott a tetteikben, nem tudni. Mindenesetre a tehetős szaúdiak pénze
nagyban hozzájárult az iraki felkeléshez, és ez a gazdagság most Dua
számára is ígéretes kilátásnak tűnt.
Ha hajlandó hozzám jönni feleségül, megváltoztatom az életét
ígérte a férfi Dua apjának.
Dua nem volt szép lány, és nem volt egyetemi végzettsége, mint az
unokatestvérének, Ausznak vagy a többi középosztálybeli rakkai
lánynak. Mindig is egy parasztember lányaként gondolt magára, aki jó
esetben hozzámehet egy falusi fiúhoz vagy egy helyi munkáshoz. Borús
kép rajzolódott ki előtte, mind ahányszor a jövőbeni kilátásaira gondolt.
Sanyarú élete volt. Gyakran sajgott a keze a zöldségbetakarítástól;
megkérgesedett a bőre; a ruhái kifakultak a sok mosástól és a napon
történő szárítástól. A cipője, a pénztárcája, a lelkiereje mind-mind
megkopott. Rá akart támaszkodni valakire, akiről tudja, hogy megtartja
őt. Tépelődött, de végül igent mondott.
Az esküvő napján találkozott először Abu Szuhejllel, amikor
aranyat hozott a családnak. Duának tetszett, amit látott: világos
árnyalatú bőr, melyhez puha, fekete szakáll tartozott, magas és vékony
testalkat, megnyerő modor, mellyel könnyen meg tudja nevettetni őt.
Soha nem mondott nemet semmire, amit Dua kért tőle, és soha nem
emelte fel a hangját vagy meredt a falra unottan, amikor Dua elmesélte
egy napját.
 A férfi egy európai stílusú konyhával és légkondicionálókkal
felszerelt, tágas lakásba költöztette Duát. Rakkában senkinek nem volt
külön légkondicionálója minden egyes szobában, és Dua büszkén
mutogatta a barátoknak és a rokonoknak. Általában a konyhában
kávézgatott a lépcsőházban lakó másik katonafeleséggel, egy szíriai
lánnyal, aki egy török harcoshoz ment hozzá. Abu Szuhejl szolgája
minden reggel bevásárolt a piacon, az ajtó elé téve a friss húst és az
egyebeket. Esténként hosszan vacsoráztak, és a férfi mindig megdi-
csérte a főztjét, különösen a szíriai kabszát, a fűszeres rizses húst, amit
padlizsánnal készített. A kerek arcú, egyenesre szedett szemöldökű Dua
jól házasodott. Abu Szuhejl még a kezén lévő rózsatetoválást sem
bánta, noha a maradandó tetoválást tiltotta az iszlám. A férfi
megváltoztatta az életét, és Dua szerette őt ezért.
Abu Szuhejl nem akart gyereket, amit a gyakorlatias parasztlány
nem is bánt. Tudta, mennyire kemény tud lenni az élet. Élvezte a kis
nyugalmat, amit kapott.
Miután nem sikerült meggyőznie a férjét a gyerekvállalásról, 2014
tavaszán, két hónappal a házasságkötést követően Ausz csatlakozott az
al-Kanszá Brigádhoz. Az Iszlám Állam az általa felügyelt területeken
szigorúan elkülönítette egymástól a férfiakat és a nőket (azt vallották,
hogy a nők a rokonaikon kívül mással nem állhatnak közvetlen
kapcsolatban), ezért létrehozott egy kizárólag nőkből álló rendfenntartó
erőt, amely ügyelt a biztonságra, az öltözködési előírások betartására,
és szemmel tartotta a női mozgalmakat. Sokan egyszerűen csak
hiszbának, amolyan vallásrendőrségnek nevezték őket. Az al-Kanszá
jól tükrözte a nők szerepvállalásának térhódítását az Iszlám Államon
belül, főleg az adminisztráció, oktatás, egészségügy, toborzás és a
propagandatevékenységek terén. Az al-Kanszá médiarészlege, amely
2015-ben egyesült a szervezet egy másik médiarészlegével, saját
gyártású anyagokat készített, kifejezetten a női célközönség számára. A
vezérfonaluk (Nők az Iszlám Államban: üzenet és jelentés) értelmében
előbb bemutatták a nők megalázó helyzetét a világi feminizmusban és a
nyugati kultúrában (A nőknek nem termett semmi a „férfiakkal való
egyenjogúságból”, csakis tövis), majd kitértek a nők jogaira,
lehetőségeire és kötelességeire a kalifátusban. A dzsihádista mozgalom
szívébe helyezték a nőket - „Tudnotok kell, hogy Mohamed (béke
legyen vele) közössége a ti segítségetek nélkül nem emelkedhet fel” -,
és felvetették a nők harctéri szerepvállalását a különleges, szélsőséges
körülmények között, vagy ha mártírrá akarnak válni.
 Dua is ugyanakkor csatlakozott az al-Kanszához, és az
unokatestvérek egyszerre kezdték meg kötelező katonai és vallási
kiképzésüket. Mivel már katonafeleségek voltak, a brigád egyrészt jó
időtöltésnek tűnt, másrészt hasonlított a férjeik életére, és így az ő
életük is kezdett normális mederben folyni. Nem kellett rögtön a
reggeli után egész álló nap azon gondolkodni, hogy mit főzzenek
vacsorára, hanem odakint tölthették a napot, és még így is időben
hazaértek a konyhai teendők elvégzéséhez.
A külvilág tán terroristáknak vagy terroristafeleségeknek könyvelte
el őket, ám Ausz és Dua egyszerűen csak katonafeleségnek tartotta
magát. Minden este elfogadható magyarázatot kaptak a vérontásra:
lehet, hogy a harcosok brutálisan léptek fel a város elfoglalásakor, de
csak így lehetett csökkenteni a későbbi veszteségeket. Aszad erői
civileket támadnak, rájuk rontanak az otthonaikban az éjszaka közepén,
bántalmazzák a férfiakat a feleségeik előtt, akiket megerőszakolnak az
internálótáborokban. Az Iszlám Állam nem tehet mást, ugyanígy kell
fellépnie. A rezsim váltja ki belőlük ezt a reakciót. Azoktól a férfiaktól
hallották ezeket a szavakat, akikre főztek, akiket esténként hazavártak,
és akikkel ágyba bújtak. Hogy mit hittek el mindebből, még
önmaguknak sem merték bevallani.
Dua, Ausz és Aszma mind elvégezték az újoncoknak járó kiképzést.
Mintegy ötvenen teljesíthették a tizenöt napos felkészítő programot,
melynek során előbb megtanultak fegyvert tölteni, tisztítani és elsütni,
majd a lőtéren gyakorlatoztak. Ez inkább csak bevezetés volt a
lőfegyverek világába, semmint valódi harci kiképzés, bár azt beszélték,
hogy a külföldről érkező nők a Kalasnyikov használatát is megtanulták.
Dua a hittanórákat élvezte a legjobban. Javarészt marokkói, algériai
és szaúdi nők tanították őket, az iszlám vallási törvényeire és előírásaira
összpontosítva a figyelmet. Korábban nem részesült tisztességes vallási
oktatásban, és itt magasan képzett tanárok foglalkoztak velük. Sokan
közülük, főleg a szaúdi asszonyok, doktori címmel rendelkeztek, és
többéves tapasztalatuk volt a jog- és vallástudomány terén. Mivel a
médiarészlegen is tevékenykedtek, ott is kamatoztathatták a vallással és
a digitális technológiával kapcsolatos ismereteiket, és bevethették a
meggyőzőerejüket. Duát teljesen lenyűgözték ezek a nők. Nagyra
értékelte, hogy érdemesnek tartják őt arra, hogy átadják neki a
tudásukat. Egyszeriben vonzónak találta egy igaz iszlám állam ideáját.
Dua két hónapja volt az al-Kanszá Brigád tagja, amikor behozták a
barátait a bázisra, hogy megkorbácsolják őket. Amikor meghallotta a
gyerekkorából ismerős hangokat, felpattant az asztalától.
A társai bekísérték a két tébolyultan rikácsoló nőt, anyát és lányát.
Azért emelték ki őket a tömegből, mert túl szűk abaját viseltek. Amikor
az anya felismerte Duát, a közbenjárását kérve odarohant hozzá. Sűrűvé
vált a levegő Dua körül, miközben a lehetőségeket mérlegelte. Valóban
túl szűk ruha volt rajtuk, és dühös lett rájuk, amiért nem vigyáztak
jobban, és most mégis azt várják tőle, hogy a megmentésükre siessen.
Nem megfelelő öltözetben léptetek ki az utcára mondta nekik
halkan.
Az anya döbbenten meredt rá, a többiek pedig elvezették őket a
hátsó ítéletvégrehajtó szobába, ahol egy korbácsra emlékeztető
eszközzel hajtotta végre a büntetést a brigád valamelyik magasabb
rangú tagja. A korbácsolás minősége, azzal kezdve, hogy ruhán
keresztül vagy csupasz testen hajtották végre, mindig az
ítéletvégrehajtó belátására volt bízva. Akadtak kegyetlenek, akik
élvezték a látványt, és üvöltve olvasták áldozataik fejére a szégyenüket,
mások azonban kíméletesek maradtak, hisz tudták, hogy még az enyhe
korbácsolás is óriási traumát okozhat. Amikor anya és lánya levették a
nikábot, kiderült, hogy kisminkelték magukat. Húsz ütés járt a nem
megfelelő öltözékért, további öt a sminkért és még öt, amiért nem
tűrték békésen az elhurcolásukat. Dua próbálta nem hallani a
sikolyaikat. Nem is olyan fájdalmas, győzködte magát. Inkább a
szégyen az, ami marja a bőrüket, nem az ütések.
A csatlakozása óta eltelt hetekben a brigád egyre szigorúbb lett. A
kötelező abaja- és nikábviselés még mindig szokatlan volt Rákká
lakossága számára, és a brigád kezdetben türelmi időt adott, hogy
mindenki hozzászokhasson. Elcsípték azokat, akik túl rövid, túl áttetsző
vagy túl szűk abaját viseltek, és elvitték őket a központba, ahol be
kellett fizetniük egy csekély büntetést, mindössze öt szíriai lírát. A nem
megfelelő abaját elégették, és újat adtak helyette. A rakkai nőket nem
rettentette el a csekély mértékű büntetés, ezért könnyedén vették a
szabályokat. A fiatalok közt sok visszaeső akadt, akik rendszerint
felhívták az apjukat, hogy jöjjön el a bázisra, fizesse ki a bírságot és
vigye haza őket. Ez a fajta viselkedés azonban nevetségessé tette a
szabályokat, ezért a brigád emelte a fizetendő bírság díját, és bevezette
a korbácsolást, húsz és negyven ütés között szabva meg a mértékét, a
vétség súlyosságától és a vétkes magatartásától függően.
A megkorbácsolt anya és lánya aznap este elment Dua szüleinek
házába. A két család évek óta ismerte egymást a böjt megtörésének
ünnepéről és a közös születésnapokról. Az asszony magából kikelve
szidta az Iszlám Államot.
Mindenki gyűlöli őket, bárcsak ne jöttek volna Rakkába!
Dua elmagyarázta neki, hogy ő az Iszlám Államnak dolgozik, és
neki parancsokat kell követnie.
Nem tehetek kivételt, hát nem érted?
Az asszony nem értette. Rá se nézett Duára, amikor távozott, és a
két család soha többé nem beszélt egymással.
2014 márciusában Dua és Ausz már napi szinten járőrözött a városban
az al-Kanszá Brigád felmatricázott, szürke színű Kia furgonjával. A
világ minden tájáról érkeztek nők az egységükhöz Angliából,
Tunéziából, Szaúd-Arábiából vagy épp Franciaországból , ám az Iszlám
Állam szigorú szabályokat fogalmazott meg a Szíriái újoncokkal
kapcsolatban: nem beszélhetnek a külföldiekkel. Ausz szívesen
beszélgetett volna velük, ám már így is túl nagy volt a feszültség az
arab és az európai harcosok között; azt vágták egymás fejéhez, hogy
mind a saját nemzetiségűeknek kedveznek az autók, a fizetések vagy
épp a lakások kiosztásánál. Úgy vélték, a kevesebb beszéd nagyobb
nyugalmat hoz majd az elfoglalt városokba, legalábbis a megszállók
oldalán. A státusz, illetve annak megszerzése és érvényesítése a rakkai
nők között is egyre nagyobb feszültséget keltett. Dua magasabban
helyezkedett el a többségnél, amit kifejezetten élvezett. Szaúdi férje
nem csupán magas beosztású biztonsági személy volt az Iszlám
Államon belül, de tőlük független vagyonnal rendelkezett. Csakhogy ő,
Ausz és más szíriai nők is észrevették, hogy a külföldiek, főleg az
európaiak különböző kiváltságokban részesülnek. Szabadabban
mozoghattak, több elköltenivaló pénzük volt, és olyasmiket is
megengedhettek maguknak, mint hogy előremennek a kenyérsorban
vagy nem fizetnek a kórházban. A piacon és az üzletekben sokszor
lekezelően viselkedtek.
Miért tehetnek meg bármit? panaszkodott Ausz. El vannak
kényeztetve.
Felháborította, hogy egy európai tinédzsernek többet ér a szava,
mint az övé, aki egy tanult, korábbi középosztálybeli rakkai nő a saját
szülővárosában. Dua, a jó katonafeleség, aki nem szerette bírálni a
milíciát, próbálta nyugtatni őt.
El kellett hagyniuk a szülőhazájukat, hogy idejöjjenek, és talán
ezért részesülnek különleges bánásmódban.
Az éjfél közeledtével Aszma felöltözött az éjszakai műszakhoz, felöltve
a fekete abaját és a szemét eltakaró nikábot. Az ő feladata volt a
külföldi nők fogadása a határon, akiket azután bekísért Rakkába.
Angoltudásának és külföldies kisugárzásának köszönhetően az al-
Kanszá kifejezetten alkalmasnak találta őt erre a feladatra. Magához
vette a névlistát, majd csatlakozott a sofőrhöz és az alkalmanként velük
tartó tolmácshoz, és nekivágtak a határra vezető útnak. Sima,
problémamentes útjuk volt, és ő az ablaknak dőlve nézte a tájat,
elképzelve a sötétben megbújó olaj- és fenyőfákat. A határhoz érve a
vállára terítette a sálját, és felmarkolta a papírra nyomtatott névsort.
A ma esti lányok Londonból érkeztek, a városból, melyet Aszma
mindig Agatha Christie-vel és a jóképű focistákkal azonosított. Amikor
a lányok kiszálltak a fehér kocsiból, és elindultak feléje a csomagokat
cipelő sofőrrel a nyomukban, Aszma ledöbbent, hogy mennyire
fiatalok. Persze Rakkába csupa fiatal nő érkezett, de ezek itt még
gyerekeknek tűntek, jó, ha tizenhat évesek lehettek.
Aprók mesélte később az anyjának. Olyan kicsik.
Nyugati ruhát viseltek, a szemük csillogott a kimerültségtől, a
félelemtől és az izgatottságtól. Rákká felé száguldva egymás közt
sutyorogtak és nevetgéltek.
Most még tisztelettudók és visszafogottak, gondolta Aszma, ám egy
hónap múlva már ugyanúgy viselkednek, mint a többi nyugati, aki az
Iszlám Államba érkezik - nyersek lesznek és vakmerők, akik többre
tartják magukat az Aszmához hasonló helyieknél. Az egyik lány
fejkendője félrecsúszott, a sofőr pedig durván ráordított, hogy azonnal
igazítsa meg. A lány a szavakat aligha érthette, az üzenet azonban
egyértelmű volt. Mosolyogva igazította meg a fejkendőt.
Milyen boldogan engedelmeskedik, gondolta Aszma. És mennyire
naiv. Honnan ez a meggyőződés? Mégis mit hisznek, hová jöttek abból
a Londonból? Nem értett mindent, amit beszéltek, mert hadartak, ám
el-elkapott egy-egy ismerős kifejezést. Arra számítottak, hogy férjet
kapnak, és majd hosszú, fekete abajában flangálhatnak. Tán azt hiszik,
a dár al-iszlám, az iszlám házának kapujához értek, ahol a Próféta
törvényei szerint élhetnek, a hazában, ahová tartoznak?
Aszma a három lányt figyelte a hátsó ülés árnyékából, miközben a
sötétben kirajzolódó, hatalmas gabonasilók mellett haladtak el. Mit se
tudnak arról, ami rájuk vár, de hamarosan megtanulják, hogy Abu Bakr
al-Bagdadi kalifátusa fittyet hány a Próféta törvényeire. Hogy a férfiak
véres és értelmetlen szórakozásnak tekintik a csonkítást és a lefejezést,
ezeket az ősi büntetési módszereket, melyek célja a nem e világi
félelemkeltés. A lányok azt hihették, hogy valamilyen Rómeó és Júlia-
jelenet színhelyére mennek, csak épp a sivatag közepén. Hogy nem jut
el az agyukig? Mégis ki vagy mi babonázta meg őket annyira, hogy
átutazzanak egész Európán, és az éjszaka leple alatt átkeljenek ezen az
elhagyatott határszakaszon, hogy önként váljanak egy olyan állam
polgáraivá, melynek puszta léte nap mint nap megkérdőjelezte
Aszmában Isten létezését?
Elkísérte őket a szállásukra, ahol előbb segített nekik elrendezkedni,
majd átadta az újonnan érkezőknek kikészített abajákat és nikábokat.
Majd átesnek az ilyenkor szokásos vizsgálaton, és átszállítják őket az
egyik, nők számára fenntartott vendégházba, Rakkába. Ahogy az a
külföldiek többségével lenni szokott, Aszma velük sem találkozott
többet. Később látta a fényképüket az interneten: ők voltak Amira,
Kadiza és Samima, a három Bethnal Green-i lány Kelet- Londonból.
Este otthon Aszma feltöltötte a mobiltelefonját, és talált egy
üzenetet a barátjától, aki épp Ammánban tartózkodott. Viccesen meg-
kérdezte tőle, hogy döntött-e már a hidzsáb viselésével kapcsolatban.
Nem árulta el a fiúnak, hogy beállt a brigádba, hogy kollaboráns lett
belőle. A hazugság, illetve az igazság eltitkolása miatt hamisnak és
erőltetettnek érezte a beszélgetésüket. Hullámokban tört rá a fiú iránt
érzett düh, amit nem igazán tudott szavakba önteni. Haragudott rá, mert
biztonságban van Ammánban, mert nem tudja megvédeni őt, még ha
csak önmagától is. Evanescence szólt a telefonján, erre aludt el,
miközben azon kesergett, mennyire kiábrándítóak a férfiak, amiért azon
mérik le egy nő hűségét, hogy mennyit takar el a testéből.
Az egyik enyhe tavaszi napon Dua brigádja kiment a város főterére,
hogy megnézzék két nő megkövezését, akik állítólag házasságtörést
követtek el. Dua hátrahelyezkedett, kényelmetlenül érezte magát. A
hittanórákon jogtudományi kérdéseket is érintettek, így tudta, hogy az
efféle büntetéseket bizonyítékokkal kell alátámasztani: négy
szemtanúnak kell igazolnia a házasságtörés tényét, négy szemtanúnak
kell látnia az esetet. Bizonyítékokkal, melyek az esetek túlnyomó
többségében nem álltak rendelkezésre.
A tanító elmagyarázta, hogy mi a célja ennek a régi, igen súlyos
büntetésnek az iszlám igazságszolgáltatásban: a durva büntetés hivatott
nyomatékosítani a vétkes bűnösségét és elítélhetőségét azzal a céllal,
nehogy valaha is „igaz emberként” tekintsenek rá. Ehhez azonban
olyan valószínűtlen bizonyítékot vártak el, ami lényegében kizárta a
büntetés alkalmazásának lehetőségét. Az iszlám törvénykezés ily
módon igyekezett megregulázni a közéletet: ha egy házaspár
házasságtörést követett el, titokban tartották a vétséget, nehogy szép
fokozatosan elkoptassák a házasság szentségét mások számára. Dua
elképzelhetetlennek tartotta, hogy a bíró megfelelő bizonyítékokat
szerezhetett egy efféle büntetés végrehajtásához. Gyűlölte, ahogy a
véres látványosság gyakorlatilag átvette a tisztességes
igazságszolgáltatás helyét. Az Iszlám Államnak így sikerült szép lassan
eltaszítania magától Duát.
Egy óra sem telt el, mire szárnyra kapott a hír, hogy az egyik nő
egész biztosan nem lehetett férfival. Olyannyira nem, hogy épp a
kérdéses időben vonult a rendőrség épülete elé egy táblával a kezében:
Jaszkut al-Tanzim (Le a szervezettel!). Igaz volna? Lényegében teljesen
mindegy; így vagy úgy, de mindenki ártatlannak tartotta. Mire 2014
tavaszán virágba borultak a fák, már hétköznapi látványnak számítottak
a főtérre kiaggatott, levágott fejek, többnyire a toronyóra mellett. A
testek időnként egy álló hétig az utcán hevertek. Dua szemében a
katonák szentségtörést követtek el, az iszlám ugyanis tiltotta a testek
csonkítását.
Maga a brigád is züllésnek indult. Kezdetben csak az öltözködési
előírásokat felügyelték, nevezetesen az abaja, a nikáb és a smink vi-
selésére vonatkozó szabályokat. A bizalmatlanság magvait kellett
elültetniük, minimálisra csökkentve az esélyét, hogy a lakosság
felháborodása ellenállássá erősödjön. Az al-Kanszá Brigád fiatal tagjai
azonban elkezdtek békebíróként fellépni a vitás ügyekben, sőt arra
használták a hatalmukat, hogy bosszút álljanak másokon. Egy idő után
már azok a lányok is elkezdték különböző vádakkal illetni az
ellenségeiket, akik nem voltak tagjai a brigádnak. Sokszor teljesen
ártatlanul hurcolták el a nőket a főhadiszállásra.
Rákká társadalmi szövete felfeslett. Egyetlen biztos alapvetés
maradt: mindenki kettős játékot játszik.
Számos alkalommal mondták a szemembe mosolyogva, hogy ők is
csatlakoznak, ám tudtam, hogy ezek a nők belül egészen mást
gondolnak mesélte Ausz. Tudtam, mert mielőtt csatlakoztam volna,
ferde szemmel néztem azokra a lányokra, akik csatlakoztak az Iszlám
Államhoz
2014 júliusának egyik kifejezetten meleg hetén, amikor már időszerű
volt megvágni a pisztáciafákat a nedvükért, Abu Szuhejl három napig
nem ment haza. Dua nyugtalankodni kezdett, és a negyedik napon
kopogtattak az ajtón.
 A küszöbön álló harcos közölte vele, hogy Abu Szuhejl immáron
mártír lett; felrobbantotta magát, amikor összecsaptak a szíriai
hadsereggel a Tel Abjádért folytatott harcokban. A férfi be sem ment a
házba, hogy úgy közölje a hírt, a rá váró autónak járt a motorja, és a
másik katona ki sem szállt a kocsiból. Dua világa összeomlott, és
azonnal eleredtek a könnyei.
Ő jelentkezett a feladatra mondta katona, feszengve másfelé
pillantva.
Abu Szuhejl egyszer sem beszélt neki öngyilkos küldetésről. Dua
összetörtén csukta be az ajtót.
Túlságosan hű volt hozzá ahhoz, hogy azt gondolja, a férje becsapta
őt, inkább mártírként gondolt rá. Néhány nappal később azonban
olyasmi jutott a tudomására, ami alaposan megnehezítette számára a
tisztes özvegylétet. Abu Szuhejl nem a szíriai hadsereg ellen vívott
harcban ölte meg magát, ahogy a katona állította, hanem a lázadó erők,
a Szabad Szíriai Hadsereg elleni összecsapásban. Sokan árulóknak és
hitetleneknek tekintették őket, mert elfogadták az Egyesült Államok
segítségét, és szabad célpontnak nyilvánították őket. Ám Dua számára
ez volt a leggyászosabb hír, amit kaphatott. Felhívta a Rijádban élő
sógornőjét, és együtt sírtak a telefonban. Abu Szuhejl nem az Aszad-
rezsim elleni küzdelemben halt meg: kiderült, hogy más muzulmánok
ellen harcolt. A döbbenet és a szomorúság napokig nem hagyta őt
aludni.
Tíz nappal később ismét kopogtattak az ajtaján, ezúttal egy másik
férfi a férje egységéből. Közölte vele, hogy nem élhet egyedül a
lakásban, és azonnal újra férjhez kell mennie. Az iszlám törvények az
összes értelmezés szerint úgy rendelkeznek, hogy egy özvegynek vagy
elvált nőnek négy hónapot kell várnia, mielőtt újra megházasodna. A
szabályt a vélelmezett apaság kérdése miatt hozták, és ez az ídának
nevezett időszak nemcsak előírás a muzulmán nők számára, de a joguk
is, hogy megfelelően gyászolhassanak. Ám itt, az isteni törvény
birodalmában az Iszlám Állam semmibe vette az iszlám tanait. Dua
arcfátylat viselt, amely most a bőréhez tapadt a könnyeitől.
Hát nem látod, hogy abba sem tudom hagyni a sírást? Szomorú
vagyok, ki akarom várni a négy hónap végét.
A parancsnok jól érzékelhetően alig várta, hogy távozhasson.
Tömören, pattogva beszélt, mintha egy gyerekkel volna dolga, aki nem
érti, amit mondanak neki.
Te nem szokványos özvegy vagy magyarázta. Nem kell
 gyászolnod, se szomorkodnod. Ő választotta a mártírhalált. Te egy
mártír özvegye vagy! Örvendezned kellene.
Dua erre nem felelt semmit. Egy biccentéssel nyugtázta a hírt, majd
jelezte a férfinak, hogy távozhat. Úgy érezte, hűséggel tartozik az
Iszlám Államnak a férje miatt, aki végig tisztességesen bánt vele, még
ha csak hónapokig tartott is a házasságuk. A párkapcsolat és az új világ,
melybe a férfi beemelte őt, megváltoztatták. Élvezte az érzést, hogy
érdemesnek tartják arra, hogy képezze magát. Csakhogy azt is látta,
hogy az Iszlám Állam számára az iszlám csupán eszköz, mellyel
szentesíthetik a tetteiket. Ahogy képesek bizonyíték nélkül megkövezni
egy asszonyt, úgy őt is képesek belekényszeríteni egy újabb, idő előtti
házasságba.
Abban a pillanatban tudta, hogy ezzel vége. Érezte a zsigereiben,
ezt súgta az esze: nem maradhat Rakkában, hogy állandó átmeneti
feleség váljon belőle, akit harcosról harcosra adogatnak. Szobáról
szobára bejárta a szépen berendezett házat, az emlékezetébe vésve a
fából készült bútorok minden egyes görbületét. Ezt volt a legkönnyebb
meggyászolnia, ezt a légkondicionált házat, amely egy rövid időre
magához ölelte és elkényeztette. Abu Szuhejl, a környék, a város,
valamint a zsoldosok és őrültek csataterévé változott ország elvesztése
túl nagy teher lett volna ahhoz, hogy magával cipelje.
Nem sokkal később Ausz is hírt kapott. Abu Mohamed szintén megölte
magát, amit Duához hasonlóan ő is mártírakciónak könyvelt el.
ISIS-özvegyként olyan mélyen el kellett nyomnia az őt ért
veszteséget, hogy Ausz időnként a tenyerébe vájta a körmeit, hogy
érezze, még él, még érez fájdalmat, és hogy emlékeztesse magát, hogy
Abu Mohamed valóságos volt. Nem volt temetés, nem voltak
házasságban szerzett rokonok, akikkel együtt gyászolhatott volna. Nem
voltak ruhákkal teli szekrények, melyeket át kell nézni, sem fényképek,
melyeket össze kell rendezgetni. Nem kellett családi vacsorákra
készülni, nem tudta főzéssel vagy értelmetlen csevegéssel eltölteni a
döbbenet első óráit. Csak a hirtelen támadt, ordító üresség volt. Ausz
nap nap után ugyanabban a harisnyában gubbasztott, összezárva a
gondolataival: Vajon bátor volt a végén, vagy rettegett attól, hogy a
bomba mindjárt cafatokra tépi a testét? Gondolt vajon rám az utolsó
másodpercekben?
A parancsnokok nem sokkal később kopogtattak az ajtaján. Egy
köpcös, enyhén sánta férfi vitte a szót. Intett Ausznak, hogy menjen be
a nappaliba. Különös gesztus, gondolta a lány.
 Abu Mohamed immáron sahíd, Istennek hála, úgyhogy nincs
szüksége feleségre többé kezdte a mondandóját.
Annyira furán fűzte a szavakat, hogy Ausz kis híján elnevette
magát. Mivel halott, Abu Mohamednek pizsamára és teára sincs
szüksége többé. Ahogy feleségre sem.
A parancsnok folytatta:
De van egy másik harcos, akinek igen. Ismerte Abu Mohamedet, a
barátja volt, ott volt vele, amikor meghalt. Oltalmazni akar téged,
gondoskodni rólad a barátja helyett.
Még hátravolt egy hónap a gyászidőszakból, és Ausz nem tudta,
hogyan viszonyulna egy új társhoz. Hogyan ücsöröghetne vele es-
ténként, hogyan lehetne gyengéd vele, hogyan tettethetné, hogy érdekli
a hogyléte? Vonakodva bár, de beleegyezett. Talán nagyobb
biztonságban lehetne egy férj oldalán, és ki tudja, talán ez a férfi is
kedves lenne hozzá. Talán szeretne családot.
A férfi egyiptomi származású volt, kellemetlen már a kezdetektől
fogva. Ausz nem gondolta, hogy ennyire utálja majd a testéből áradó
szagot és végtelen közönyét. Abu Mohameddel ellentétben ő semmire
nem tett megjegyzést: sem a levantei akcentusára, sem a
főzőtudományára, sem a reggelente kócos fürtjeire. Semmi nem
működött közöttük. Szerencsére még ritkábban járt haza, mint az előző
férje.
Amikor Dua faggatni próbálta a férje napi programjáról, Ausz csak
elhúzta a száját, és egyetlen szóval válaszolt: „Elment.” Nem beszéltek
a kinézetéről, a modoráról vagy a személyiségéről. A férfi még csak a
fogát sem mosta. Talán gyors halálra számított, és feleslegesnek
gondolta? Vagy csak ennyire igénytelen? Amikor két hónappal később
visszamenekült Egyiptomba a fizetésével a zsebében, kiderült, hogy az
utóbbi az igaz.
A szülői házban Ausz a régi fényképek és könyvek társaságában
töltötte az idejét, a korábbi életén merengve: a vízipipázással töltött
estéken és a tengerparton töltött nappalokon. Úgy érezte, fényévek
választják el attól a helytől.
2014 nyarának vége, a kalifátus felemelkedése
Az Iszlám Állam közzéteszi az Üzenet Amerikának című felvételét,
melyben lefejezik James Foley amerikai újságírót. A végén azzal
fenyegetnek, hogy a másik újságírót, Steven Sotloffot is kivégzik, ha
Obama elnök nem vet véget a légi csapásoknak.
Hatalma csúcsán az Iszlám Állam mintegy harmincnégyezer négy
zetmérföldnyi területet tart az irányítása alatt Szíriában és Irakban. A
nagyjából Egyesült Királyságnyi terület Damaszkusztól egészen
Bagdad nyugati külvárosáig húzódik.
Szeptemberben lefejezik Sotloffot és a brit önkéntest, Dávid
Hainest.
Októberben lefejezik Alán Henning önkéntest, és kitűzik a fekete
lobogót a török határ mellett lévő szíriai Kobaniban.
EMMA/DUNJA
2014 tavasza, Rákká, Szíria
Dunja a kora reggeli hőség ellenére csukva tartotta a szemét, nem
hagyta, hogy teljesen felverje a szomszéd szobából áthallatszódó
gyereksírás. Előző este vált el Szelimtől, amikor a férfi kirakta őt a
vendégháznál, ahol az ideérkező nők a férjeikre vártak, akik Sze limhez
hasonlóan katonai kiképzésen vettek részt. Szelim hivatalos
alkalmassági papírján „elégtelennek” minősítették a vallási ismereteit,
ezért a katonai kiképzést követően hittanórák vártak rá. Ezen idő alatt
nem használhatott mobiltelefont, így Dunja majdnem két hónapig nem
beszélt a férjével, sőt nem is látta őt.
A vendégház valahol a hostel és a valóságshow-kból ismert házak
között helyezkedett el. Az egyhangú, unalmas napok összefolytak:
főzés, étkezés és ugyanazok az értelmetlen, ám időnként parázs
hangvételű beszélgetések. Televízió nem volt. Sem olvasnivaló
könyvek. Nem lehetett elbújni a mindenhol jelenlévő gyerekek elől,
akik visítottak az unalomtól, visítottak játék közben és visítottak csak
úgy. Viszont nemzetközi társaság verődött össze, amit Dunja legalább
értékelni tudott. A legkülönbözőbb helyekről érkeztek a nők:
Afganisztánból, Szaúd-Arábiából, Tunéziából, Franciaországból és az
Egyesült Királyságból. Többségében fiatalok. Nagyon fiatalok.
A Németországból érkezőket Dunja több csoportba osztotta. Voltak
a jótevők, akik harcolni akartak Bassár el-Aszad ellen, akikbe
belenevelték az erőszakot; az újonnan átértek, akik semmit sem tudtak
az iszlámról, és nem a megfelelő videókat nézték, nem a megfelelő
emberekkel beszéltek, és meg voltak róla győződve, hogy a mennybe
vezető út Szírián át vezet; a pszichopaták, akiket az erőszak vonzott. És
ott voltak az alázatosak, akik követték a férjeiket, akik valami oknál
fogva talán mert társfüggők voltak, vagy féltek a válástól, vagy rosszul
választották meg, hogy kihez és mihez legyenek hűek teljesíteni
akarták a nagy tervet.
Dunja tapasztalatlan csitriknek látta a lányok többségét, akik
fiúbandákért rajonganak, és egyfajta trendi lázadásnak tekintik az
Iszlám Államot. ISIS-videókat néztek a telefonjaikon és a laptopjaikon,
és élvezték, hogy végre a kalifátus ege alatt élhetnek. WhatsAp- és
Facebook-csoportokba gyűltek. Dunja a képzetlen fiatal lányok fölébe
helyezte magát, akik csak betanulták a szavakat, melyek az Iszlám
Államba vonzották őket, de nem fogták fel, mi is az eszmék valódi
értelme. Ő hónapokig, sőt évekig tanulmányozta az iszlámot, miután
megtért, ö valódi tudással bírt, míg a lányok csak tomboló
hormonokkal teli vadócok voltak.
Sokáig aludt. A nyári forróság éjszakai életmódra kényszerítette
Rákká lakóit. Este olyan sokáig fennmaradtak, ameddig csak tudtak,
hogy kihasználhassák a hűvösebb órákat, nappal pedig alvással
próbálták' átvészelni a meleget. Dunja végül találkozott néhány német
nővel a városban, akikkel barátkozhatott. Bár a kalifátus próbálta
eltörölni a nemzeti és törzsi kötelékeket, mindenki a hozzá hasonlókhoz
vonzódott. Ennek részben a kommunikációhoz volt köze, a mutogatás
és a Google Translate vajmi keveset ért. Részben viszont senki nem
rejtette véka alá az előítéleteit, amikor megérkezett a kalifátusba: a
szaúdiak felsőbbrendűnek érezték magukat a pakisztáni és bangladesi
britekkel szemben, akik nem „brit britek”; a brit ázsiaiak többre
tartották magukat a brit szomáliaiaknál, a német törökök a helyi
szíriaiaknál, a libanoniak és a szírek a szaúdiaknál, míg a szíriai arabok
a szíriai kurdoknál - ezek az ellentétek nem oldódtak fel. Sőt mi több,
az ellenségeskedés veszélyes általánosításba csapott át, előre
megszabva, hogy ki a legalkalmatlanabb a harcra és így a
legalkalmasabb az öngyilkos merényletekre (az európaiak), hogy kik a
legbrutálisabbak (a tunéziaiak) és kik a legelvakultabbak (a szaúdiak).
Egy hónappal az érkezése után Dunja vásárolni ment a rakkai
piacra, és tucatnyi holttestet látott az utcán heverni. Nem az út szélén
vagy a körfogalom peremén, hanem a járda közepén. A boltosoknak és
a gyalogosoknak át kellett lépniük rajtuk. A tagjaikat kiterítették, az
arcukra ráfagyott utolsó grimaszuk.
Rakkából Manbidzs felé vették az irányt, amely 2014 második felére az
európaiak kedvelt pihenőhelyévé vált. Fenyőligetekkel tarkított, vörös
sivatagi foltokkal övezett, csendes város volt. Éjjel-nappal működött az
áramszolgáltatás, és több mérföldes körzeten belül nem voltak harcok.
Főleg a brit harcosok körében volt népszerű, akik vagy túl finnyásak
voltak a valódi harchoz, vagy fel akarták térképezni a kalifátust, mielőtt
végleg neki szentelnék az életüket.
A szírek gyarmatosítóként tekintettek a britekre, és dühítette őket,
hogy ezeket a londoni akcentusú, barna bőrű briteket csak úgy
belehelyezik az ő helyi vagy regionális polgár-, illetve
proxyháborújukba. A britek hagyományos értelemben vett hadurakként
viselkedtek. Legitim és igaz küldetésként tekintettek a
tevékenységükre. Úgy gondolták, helyénvaló, ha elfoglalják az
elmenekült szíriai lakosok otthonait, és uralkodnak az otthon maradók
felett.
A brit dzsihádisták közül sokan olyan dél-ázsiai felmenők
leszármazottai voltak, akik brit elnyomás alatt éltek Indiában; a
családjaikat az 1947-es felosztást követő erőszakhullám alatt
telepítették át. Ebből a gyarmati elnyomó rendszerből eredeztethető a
brit harcosok szíriaiakkal szembeni viselkedése, amit nem lehetett előre
látni az ő 2014-es helyzetük megegyezett azoknak az alacsony rangú
tisztviselőknek a helyzetével, akiket a tizenkilencedik század közepén
és a huszadik század elején helyeztek át a gyarmati Indiába ahol
életükben először kóstolhatták meg a hatalom ízét. Aligha a családjaik
múltbeli szenvedései miatt gyűlölték meg a briteket, és aligha emiatt
utaztak el ebbe a távoli szíriai pusztaságba. A rasszizmusból lett elegük,
abból, hogy „pakinak” csúfolják őket az utcán, ami egybecsengett
Frantz Fanon gondolataival, aki szerint a gyarmatosítás és az ebből
fakadó rasszizmus, melynek az egykori gyarmatosított családok
Európában élő leszármazottai az áldozatai okozta „sosem múló
sérülések” kiheverése évekig tart, és gyakorta reakciós erőszakot szül.
Manbidzs fiatal felügyelői úgy gondolták, hogy a jó szándékú
szolidaritás miatt mentek oda, ám a generációk óta ott élő szírek
szemében ők közönséges gyarmatosítók voltak, hiába barna a bőrük és
arab a nevük.
Amikor az Iszlám Állam tavasszal elfoglalta Manbidzs városát,
feketére festette a bíróság épületét, és dzsiziát, azaz különleges adót
vetett ki a helyi keresztényekre. Az iszlám államokban történelmi
hagyományai voltak ennek az adónemnek, melyet a nem muzulmán
vallási kisebbségeknek kellett fizetniük a védelemért és bizonyos
kiváltságokért cserébe. A harcosok és a családjaik a város külterületén
lévő lakásokban és házakban éltek. A mindössze harminc mérföldre
lévő török határ közelsége azt jelentette, hogy folyamatosan
áramolhatott a külföldi áru a helyi boltokba. Dunja élvezte, hogy vehet
Raffaellót, Nutellát, minőségi török burgonyachipset és amerikai
cigarettát. A szaúdiak, akiknek valahogy mindig több pénze volt a
többieknél, gyakorta vonultak fel a csillogó terepjáróikkal, teljesen
kiürítve az üzleteket. Szelim hosszú időkre távol maradt, olykor három
hétre is. Kezdetben még használhatott mobiltelefont, ám amikor a
koalíciós erők megkezdték a légi csapásokat, és a harci gépek és a
robbanások robajlása vette át az uralmat az éjszakai égbolt felett,
megtiltották a telefonhasználatot.
Az első év különlegesen indult. Ebben mindenki egyetért, még azok
is, akik később megtagadták az Iszlám Államot a sok kegyetlenkedés, a
földi hatalom utáni sóvárgás és az iszlám tanok és értékek
semmibevétele miatt. Az elején a férfiak lelkesek voltak a harci
kiképzéstől, az újonnan érkező nők frissességet hoztak, és mindenki
úgy érezhette, élete legjobb döntését hozta, amikor az iszlám földjére
utazott. A külföldi újoncok, akik nem ismerték a háború helyi
folyamatait, és akik az ISIS médiarészlegének videóiból tájékozódtak,
joggal hihették, hogy itt mindenki a jó érdekében cselekszik; még a
fekete zászlók lobogása is jó érzést keltett az emberben.
Szelim kerített egy kis falusi házikót Mandzsib külterületén, ahol
Dunja jobban érezte magát. Nem azért, mert szebb volt korábbi
lakhelyüknél az elkényeztetett német lányok sokkal szebb lakásokban
laktak benn a városban, és folyton olyasmiket mondtak, hogy „végre
van szigetelt ablak” hanem mert itt sokkal nagyobb nyugalom vette
körül. Minden nap ugyanúgy telt: aludt, ameddig csak bírt, majd főzött,
takarított és ment aludni. Az internetkapcsolat tartotta életben őt, és
végül úgy döntött, hogy a semmittevés nem is olyan elviselhetetlen.
Volt egy beszerző, afféle virtuális személyi asszisztens, aki hozott
párnát, takarót és minden egyebet, ami hiányzott a helyiektől elfoglalt
házakból. Csak küldeni kellett neki egy üzenetet, és ő már aznap
délután meghozta, letéve az ajtó elé. Nem kellett találkozni, se szót
váltani vele. Az volt a napja legfárasztóbb része, amikor a helyi német
ISIS-lányok civódását követte nyomon a WhatsApp-on.
Kurd falu volt; a tájat vízesések és téglaszín szirtek pettyezték. Az
itt élők nem kértek az Iszlám Állam uralmából, amely tiltotta, hogy
élvezzék egyszerű falusi életüket: a vízipipázást a tornácon, a
kártyázást a kávézóban és a zenehallgatást. Dunja minden egyes
alkalommal érezte a gyűlölködést, amikor elment egy liter tejért vagy
egy kiló krumpliért. Látta a mozdulatukban, ahogy elfordították a
fejüket, amikor elhaladt mellettük, vagy ahogy az árus hagyta, hogy
maga pakolja be a kisebb zacskókat a szatyrába, holott a többi nőnek
előzékenyen megtette.
A nagyobb városokban, ahol az ISIS helyhatósági állásokat alakított
ki, a lakosok megtanulták, hogy féljenek tőlük és tiszteljék őket. Az
efféle kisebb településeken azonban, ahol a szervezet nem épített ki
apparátust, és nem rendeztek utcai látványosságot az erőszakból, a
helyiek nyíltan ellenségesek lehettek. Dunja egy nap elment az
orvoshoz, hogy gyógyszert kérjen a fejfájására. A doktornő kelletlenül
megvizsgálta, remegett az arca a dühtől, és végül feltette neki a kérdést:
 Honnan jöttél? Miért nem mész vissza az országodba? Te egy fiatal
európai nő vagy, mit keresel Szíriában? Mi dolgod neked velünk?
Dunja elvörösödött. Összeszedte a holmiját, és kisietett.
Elgondolkodott, hogy mondjon-e valamit Szelimnek. Veszélyesnek
számított az efféle beszéd tán nem tudja ez a nő, hogy bajba kerülhet?
A tudat, hogy az ő kezében van a nő sorsa, a hatalom édes érzésével
töltötte el; amikor pedig úgy döntött, hogy nem szól, jó érzés árasztotta
el a bensőjét. Szelimet aggasztotta, hogy hosszú időszakokra magára
hagyja Dunját a falusiakkal, akik ellenségesen viselkedtekaz Iszlám
Állam tagjaival szemben, a lány azonban nem akart elköltözni. Élvezte
a vidék nyugalmát és friss levegőjét, a háziállatokat és az
olajfaligeteket, meg az éjszaka nyíló kerti jázmin illatát. Beigazolódott,
hogy a harci repülőknek a tücsökzenével és a gyümölcsfák
alkalmankénti zörgésével fűszerezett, nyugodt csendet megtörő zúgása
valóban félelmetes. A városokban elnyomta a zúgást az autók hangja és
a hétköznapi zsivaj. De Dunja még ehhez is hozzászokott.
Beleegyezett, hogy egyedül nem kószál el, és a ház húszméteres
körzetében marad.
A macska késő délután bukkant fel, a házhoz vezető poros úton
poroszkált lefelé. A bundája csapzott volt, ám energikusan forgatta a
fejét jobbra-balra, és minden érdekesnek tűnő dolgot megszagolgatott.
Dunja lehajolt, hogy megvakargassa a füle tövét. Örömmel töltötte el,
hogy végre akad egy élőlény, amelyik nem undorodik tőle. A macska
követte őt a házhoz, majd körülnézett a hátsó kertben, hátha talál
valami ehetőt.
Dunja és Szelim gyereket tervezett, többször beszéltek róla, de
eddig nem találták megfelelőnek sem az időt, sem a helyet. Még túl
újak voltak itt, és túl hevesen dúlt a konfliktus. Sok feleség már
kisgyereket nevelt vagy teherbe esett, és ez lefoglalta az idejüket. Dunja
azonban nem bánta, hogy kevés a tennivalója. Megszerette a macskát.
Szimszimnek nevezte el, ami arabul annyit tesz, szezámmag.
A kimondottan romantikus hangulatú estéket próbálta örökre az
emlékezetébe vésni. A végtelen égbolt látványát, a fák illatát és az eső
utáni nedves föld szagát. Mivel mindketten szerették az autókat, és mert
a rengeteg road movie, melyeket együtt láttak, megszerettette velük a
céltalan autókázást, hosszú éjszakai utakra indultak. Amit eddig
Szíriából látott, az tetszett Dunjának, ezért még többet akart belőle.
Nem csinálhatnánk valamit? kérdezte egyik este, csak úgy. Mi
lenne, ha bemennénk a városba, és vennénk egy burgert?
 Így tettek. Bekocsikáztak a városba, és vettek sült csirkét. Gyakorta
megtették ezt az utat, felváltva rendelve sült csirkét és valamilyen
burgert. És ezekben a pillanatokban, a jóképű férjével az oldalán és a
terpeszkedő sivataggal körülöttük, csodás kalandnak tűnt az egész. Már
hasonlított a valódi élethez.
LINA
2014 ősze, Tál Afar, Irak
Lina és Dzsáfer házasságát az első hat hónapban semmi nem
fenyegette. Tál Afarban, a szíriai határ közelében lévő iraki kisvárosban
éltek. Mielőtt az Iszlám Állam megszállta volna, többnyire iraki
türkmének lakták, akik a törökhöz hasonló nyelvet beszéltek, ezért
kifejezetten jó választásnak tűnt a pár számára, hisz Dzsáfer beszélt
törökül, ö 2013-ban, még az Iszlám Állam megjelenése előtt költözött
Szíriába Németországból, a szokásos okok miatt: elege lett az őt ért
atrocitásokból, a testvérei közt akart élni, egy vallásos környezetben, és
tenni akart valamit a muzulmánok boldogulása érdekében.
Lina és Dzsáfer elégedett lehetett a házasságukkal, ám a háborús
helyzet napról napra fokozódott a városban, az USA vezette koalíciós
erők egyre hevesebben bombázták a területet. Lina félt az éjszakai
égbolton el-elsuhanó harci gépek zúgásától. Ekkor már terhes volt, és
vissza akart térni Törökországba, ám Dzsáfer túl veszélyesnek találta a
határátkelést. Ha az ISIS elfogná őket, akkor őt egész biztosan
kivégeznék.
Nem szeretnéd, ha a gyermekünknek mindkét szülője élne?
kérdezte a feleségétől, aki megnyugtatta, hogy mást se szeretne jobban.
Dzsáfer nem a fronton harcolt, hanem az ISIS kommunikációs
részlegén dolgozott a külvárosban. Híreket szereztek, rádióadásokat
sugároztak, és innen irányították a helyi harcokat, és éppen ezért a
különböző épületek a légicsapások gyakori célpontjaivá váltak. Nyolc
hónappal az érkezésüket követően találat érte az épületet, amelyben
Dzsáfer dolgozott. Leszakadt a mennyezet és leomlottak a falak,
Dzsáfer pedig a törmelék alá szorult. Az egyik lába olyan súlyosan
roncsolódott, hogy combközéptől amputálni kellett.
A sérülés miatt hónapokig otthon lábadozott, és Lina ismét a
gondozó szerepében találta magát, mintha Isten ezt a szerepet szánta
volna neki: ágytálat cserélt és gyógyszert adagolt. Két hónappal a
sérülés után megszületett a kisfiúk, Juszef. Lina napjait a főzés és a
takarítás töltötte ki, egyszerre gondozta a kisbabát és sebesült férjét.
Mindketten mindenben ki voltak szolgáltatva neki. Dzsáfer régi
németországi barátai időnként átjöttek hozzájuk a feleségeikkel, és Lina
ilyenkor végre felnőtt nőkkel beszélgethetett. A mobiltelefonja persze
ott volt, és alkalmanként internet is akadt, ám mielőtt magányos szíriai
asszonnyá vált volna, magányos német nőként élte az életét; Dzsáfer
szülein kívül nem akadt más a kinti világban, akivel kapcsolatba
léphetett volna. Az idő jelentős részét hármasban töltötték, feleség és
férj és gyerek, úgy téve, mintha a maguk kis zárt világában minden
rendben lenne.
Juszef még csak néhány hónapos volt, amikor Lina ismét teherbe
esett. Itt valahogy gyorsabban telik az idő, gondolta esténként, amikor
Dzsáfer homlokát simogatva szenderült álomba. A férfi lába nem az
elvárásoknak megfelelően gyógyult, folyamatos fájdalmak gyötörték,
mély ráncokat vájva az arcára. A Tramadol, ez az igen erős opioid
alapú fájdalomcsillapító jelentette az egyetlen megoldást, ami erős
addiktív hatású, és kizárólag a komolyabb műtétek utáni azonnali
fájdalom csillapítására szolgál, ám Dzsáfer nem bírt meglenni nélküle.
Ha nem vette be, nem tudott aludni, és ha épp nem lehetett
hozzájutni, folyamatosan hánykolódott az ágyban. Linának időnként az
a benyomása támadt, hogy az opioid elragadta és valamilyen messzi,
ködös vidékre hurcolta a férjét. A szeme nyitva volt, de nem volt jelen.
Időnként agresszívvé vált, és borzalmas dolgokat vágott Lina fejéhez,
ám amikor másnap kérdőre vonta őt, nem is emlékezett rájuk.
Lina menni akart, vissza Németországba.
Félek, hogy börtönbe zárnak mondta erre Dzsáfer.
Szóba sem jöhetett, hogy ebben az állapotban, gyógyszerfüggőként
bebörtönözzék.
EMMA/DUNJA
2015 ősze, Manbidzs, Szíria
Volt egy időszak, amikor a Manbidzsban praktizáló tunéziai
nőgyógyász rendelője volt az a hely, ahová el lehetett járni. Az Iszlám
Állam nem sok mindent engedélyezett a nőknek azontúl, hogy
szabadon járhattak orvoshoz. Dunja rendszeresen napokig várta, hogy
Szelim visszatérjen a harcokból, így számára a mondvacsinált orvosi
vizsgálatok váltak a szocializálódás egyik legbiztosabb módjává. A nők
a rendelőben gyűltek össze beszélgetni, fecserészni, pletykálni és
kibeszélni azokat, akik épp nem voltak ott. Ebbe a néhány órába
sűrítették bele az egész hetes társasági tevékenységüket, eljátszva, hogy
ki kell vizsgáltatniuk egy gyanús anyajegyet.
Dunja a külföldi nők helyi hírhálóján keresztül szerezte meg a
tunéziai nőgyógyász nevét. Egy német barátnője mondta, aki egy
francia nőtől hallott róla. Kedvére valónak találta ezt a közösségi hálót,
felvillanyozó érzés volt barátokat gyűjteni a világ minden tájáról. A
fiatal nőkben, akik túlnyomórészt online környezetben élték az életüket,
kialakult a vágy, hogy kozmopolitákká váljanak. Az Iszlám Állam
felismerte és kihasználta ezt. Nem kellett kezdőtőke ahhoz, hogy valaki
letelepedjen az Iszlám Állam területén - ellentétben a nyugati
társadalmakkal, ahol elvárták, hogy az embernek legyen pénze utazásra
és a kozmopolita életstílushoz szükséges eszközök és holmik
megvételéhez, így a kalifátus jelentette a megoldást az elérhető
kozmopolita életmód kialakításához.
Nyugaton úgy látták, hogy az iszlám állami rendszer a szociális
igazságosságon alapuló modellt követi ennek értelmében a társadalmat
úgy kell igazgatni, hogy minden polgár tisztességes életet élhessen -
amely sok hasonlóságot mutatott egyéb politikai irányzatokkal.
Amerikában és Angliában a fiatal szavazók a magukat szocialistáknak
tartó politikusok felé kezdtek tendálni, akik véget akartak vetni a
megszorításoknak, mindenki számára elérhetővé téve az oktatást és a
lakhatást. A nyugati társadalmakban tapasztalható pénzügyi válság,
valamint a demokráciába vetett hit megrendülése amit a pénzügyi
szabálytalanságok és az ezeket felügyelni és büntetni képtelen állami
működés váltott ki miatt a fiatal szavazók másfajta rendszert kerestek
ahelyett, amelyik cserben hagyta őket. Ahogy a millenniumi generáció
tagjai kezdték felismerni, hogy a szocializmus nem egyenlő a
gonosszal, úgy vonzotta a fiatal muzulmánokat egy iszlám kalifátus
felállításának lehetősége. A közösségi média segített összekötni és
összeszervezni a hasonló gondolkodású ifjakat. Úgy tartják, hogy
mindenki mindenekelőtt szabadságra vágyik, ám ha az arab tavasz és az
Iszlám Állam csalfa vonzereje megtanított valamit, az az, hogy a
szabadság méltóság és valódi tartalom nélkül mit sem ér. Mielőtt
végleg egyértelművé vált volna, hogy az Iszlám Állam a szükségtelen
kegyetlenkedés és erőszak melegágya, bizonyos törekvések bizony
egybeestek a világ különböző pontjain élő fiatal muzulmánok
elképzeléseivel.
A Szíriába érkező fiatal nőknek fejlett orvosi ellátást ígértek, és
amíg 2016-ban el nem kezdődtek az ISIS-bázisok elleni támadások, a
nők számos helyen valóban hozzájuthattak az orvosi ellátáshoz. A
tunéziai nőgyógyász rendelője egy hatalmas manbidzsi villa
nappalijában állt. A doktornő több nyelven beszélt, és őszintén hitt a
kalifátusban, melyben valamiféle vezető tisztséget töltött be:
kötelességének érezte, hogy orvosi ellátásban részesítse az ide érkező
nőket, hogy minél otthonosabban érezhessék magukat. Folyékonyan
beszélt franciául, arabul és angolul, és törte egy kicsit a németet is.
Mindenkivel kedélyesen elbeszélgetett, érdeklődött, hogy megvan-e
mindenük, hogy alszanak éjszakánként.
A Manbidzsban élő brit lányok rendszerint ott gyűltek össze, így
amikor Dunja ellátogatott a doktornőhöz, általában angolul folyt a
társalgás a rendelőben. A doktornő mindennap tartott arab nyelvleckét a
rendelést követően, általában késő délután. Kezdetben szorosan együtt
működött az Iszlám Állammal, ezért nem kért fizetséget a
szolgálataiért. A pácienseknek elég volt felmutatniuk a fénykép nélküli
ISIS-személyazonosító igazolványukat, amiért cserébe ingyen juthattak
gyógyszerhez és babatápszerhez. Egy évvel később azonban
megromlott a viszonya az ISIS-hatóságokkal, és ettől kezdve már
fizetséget kért a szolgálataiért. Közölte, hogy most már önállóan
dolgozik, és nem beszélt a történtekről.
Dunja kizárólag AK-47-sel a kezében mert kimenni az utcára, mégis
alaposan meglepődött, amikor az új orvos rendelőjébe lépve
fegyverekkel megrakott asztallal találta szemben magát. Voltak ott
karabélyok, mint az övé, de kisebb kézifegyverek is, mintha a rendelő
helyett egy fegyverraktárba tévedt volna. Zajt hallva a helyi doktornő,
egy sasorrú asszony kidugta a fejét a vizsgálóból.
- Tegye a fegyvert az asztalra, kérem - mondta Dunjának. - A Vörös
Félholdnak, és nem az ISIS-nak dolgozom. A következő alkalommal
hagyja otthon a fegyverét.
 Dunja nem engedelmeskedett, és úgy gondolta, időnként
maffiamódszerekhez kell folyamodnia. A doktornő odaállt elé, hogy
közölje vele, amennyiben nem teszi az asztalra a fegyvert, távoznia
kell. Dunja kihúzta magát, és fel-alá járkált a helyiségben. Az orvosi
váró közönsége harcra számítva elcsendesült. Dunja végül leakasztotta
a válláról a karabélyt, és az asztalra dobta.
Abban a bűnözői környezetben, amelyben felnőtt, volt egyfajta
sajátos bája a fegyvereknek. Abban a kemény, frankfurti negyedben
mindenki A keresztapa szellemisége szerint élt, olyan Facebook-
profilneveket használtak, mint a Corleone, és olasz krimikből kiollózott
jeleneteket küldözgettek egymásnak. A Dunjához hasonló gyerekek
számára, akik csonka családban nőttek fel, a társadalom peremén,
magától értetődő volt, hogy ebből az utcai kultúrából merítsenek erőt.
Németország tele volt a hozzá hasonlókkal, akik kénytelenek voltak
önmagukat felnevelni. Részben azért tértek át az iszlám vallásra, hogy
értelmet adjanak az életüknek, részben a közösségi érzés és egymás
támogatása miatt.
Ugyanezt az utat járta be németországi barátja, Denis Cuspert is, a
rapper, aki Deso Dogg néven vált ismertté. Cuspertet egy német anya
és egy afroamerikai mostohaapa nevelte fel, aki az USA hadseregében
szolgált. Zaklatott életük volt. Cuspert nem jött ki jól a mostohaapjával;
Amerika globális szerepvállalásától kezdve az alapvető házi
szabályokig szinte mindenen összevesztek. Fiatalkorában
nevelőintézetbe küldték. Olyan zenéket hallgatott, melyeknek a
tekintélyellenesség és az amerikai keménykedés volt a fő motívuma, és
ez hatotta át az életét. Mielőtt 2010-ben áttért az iszlámra, olyan
dalokat írt, mint a Gangsta Inferno (,Gengszterpokol’). Ekkor felvette
az Abu Malik nevet, és csatlakozott egy többnyire arab és török
származású fiatal férfiakból álló berlini csoporthoz, akik a neonácikkal
álltak bandaháborúban.
Németországban főként a második generációs arab, török és kurd
srácok foglalkoztak rapzenével, így próbálva megtalálni az
identitásukat a két eltérő kultúra közt sodródva, miközben szembe
kellett nézniük az őket érő rasszizmussal és diszkriminációval. Cuspert
német producere később elmondta, hogy ezeknek a srácoknak a hiphop
egyfajta művészcsaládként funkcionált, ahol szabadon és békésen
kiadhatták magukból a sérelmeiket. A hiphop- közösség tárt karokkal
fogadta Cuspert, abban bízva, hogy letér a bűn útjáról.
Politikai körökben megkülönböztetik a „kortárs történelem al- Káida-
féle narratíváját” ennek értelmében a Nyugat leigázza a muzulmán
országokat, azokat a diktátorokat támogatva, akik elnyomják a nép
akaratát, eltávolítva a népszerű vezetőket, akik veszélyt jelenthetnek a
hatalmukra. A Palesztinában vagy éppen Irakban válaszként adott
politikai erőszak elfogadható önvédelmi reakció az ilyesfajta elnyomás
ellen.
A világ különböző tájain élő muszlimok számára ez nem „al-
Káida-féle narratíva”. Ez az életük definíciója. Ez a sokkal inkább
politikai, semmint vallási nézet azokban a szekuláris vagy liberális
muszlimokban (illetve más vallási hátterű közel-keletiekben) alakult ki,
akik évtizedeken át éltek a nyugati államokban. Ez egy meglehetősen
nyugtalanító helyzet, hisz szembemegy a Nyugaton elfogadott
nézetekkel, ahol a politikai erőszak számos formáját „terrorizmusnak”
nevezik. A terrorizmus a mai értelmében egyfajta ideológiai gaztett,
amely mindennemű racionális vagy legitim motivációtól és
kontextustól mentes. Kulturális alapon az iszlámhoz, faji alapon a
muszlimokhoz kötik.
Az amerikai külügyminisztérium 1974-es, terrorizmusról tartott
konferenciáján Lisa Stampnitzky amerikai szakértő úgy fogalmazott,
hogy a terrorizmus „a feloldatlan sérelmek keltette frusztráció terméke”
és egyben a „bebetonozott rezsimek” taktikai eszköze. Csakhogy az
1970-es évek végére a terrorizmus a nem állami szereplők eszközévé
vált, olyan szervezetekké, melyeket „kétes” politikai és
szociogazdasági elvek vezéreltek. Stampnitzky kijelenti, hogy
felhagytunk a politikai erőszak elemzésével és megértésével, amikor az
terjedni kezdett.
Az 1970-es években megemelkedett a nemzetközi gépeltérítések,
bombatámadások és emberrablások száma. Ugyanazok a fegyveres
csoportok hajtották végre ezeket a tetteket, melyek a korábbi
évtizedekben militáns akciókat vezettek, és melyeket a világ
lázadóknak nevezett. Az ő céljaikat meg lehetett határozni, az őket
elnyomni képes politikai stratégiákat ki lehetett dolgozni. Ám amikor a
terrorizmus globális mértéket öltött és megjelent az európai fővárosok-
ban, megváltoztak az erőviszonyok, és Stampnitzky szavaival élve
feltalálták a terrorizmus problémakörét. Ez az újfajta terrorizmus
megfoghatatlan volt. Egy gonosz erő, melynek megfejtéséhez a gyorsan
fejlődő terrorizmus-szakértő iparág által kitermelt démonszakértőkre
volt szükség.
Ezek a szakértők azt a nézetet vallották, ami egyébiránt a 9/11-et
követő terrorizmusellenes háborúban csúcsosodott ki, hogy a Nyugat
olyan elemi gonosszal áll szemben, hogy hiábavaló próbálkozás
megérteni az ügyüket és a motivációjukat, és minden, amit a
nemzetbiztonság tesz az ellenük vívott harcban, az indokolt és igazolt, a
civil áldozatok növekvő számát is beleértve. Az érintett milliók
számára arabok, irániak, afgánok, pakisztániak és szekuláris vagy
eltérő vallási hátterű afrikaiak a terrorizmus paradigmája fájdalmas
kettősséget teremtett. Akik úgy vélték, hogy az anyaországukban
megjelenő erőszakot jogos sérelmek szülték az erőszak maga nem
jogos, csak az oda vezető sérelmek -, nem tudták elviselni azt a
hétköznapi életben.
Arra senki nem vágyott, hogy azt kelljen mérlegelni, mi minősül
jogos erőszaknak, és mi nem. A gyerekek ne úgy nőjenek fel, hogy
azokat az erkölcsi, jogi, illetve vallási aspektusokat mérlegelik, hogy az
erőszak alkalmazása mikor tekinthető jogosnak. Ezt a fajta meg-
közelítést a kortárs történelem szülte.
D. W. Winnicott brit pszichoanalitikus szerint az „elég jó anya” az,
aki kezdetben érzelmileg mindent megad, ám fokozatosan különböző
mértékű csalódásoknak teszi ki a gyermeket, hogy a későbbiekben
egészséges módon fejlődjön, az őt körülvevő külső világhoz idomulva:
a világhoz, melyben nem elégítik ki az összes vágyát. Az „elég jó”
nyugati muzulmán családban felnövekvő gyerekeket ilyen
csalódásoknak kellett kitenni. Ez garantálta, hogy miközben a második
generációs muzulmánok örökölték a fajtájukat ért sérelmeket, azt is
megtanulták, hogy ez nem jogosítja fel őket arra, hogy ártatlanokat
gyilkoljanak a nyugati társadalmakban. A funkcionális vagy „elég jó”
muszlim családokban úgy nevelik a gyerekeket, hogy aggodalmat és
felelősséget érezzenek a muzulmánok iránt, bárhol éljenek is a világon,
ám azt is megértetik velük, hogy nem reagálhatnak vak erőszakkal,
függetlenül attól, hogy épp milyen sérelmek érik őket. A csalódás
elkerülhetetlen; az érzelmi igényeket nem lehet kielégíteni. A
szeptember 11-ei terrortámadás bemutatása óriási kihívás elé állította a
családokat: el kellett magyarázniuk a gyerekeiknek, hogy a merénylet
mennyire elítélendő, ugyanakkor helyénvaló, ha enyhe kárörömet
éreznek; hogy Oszáma bin Ládent dicséret illeti, miközben az eszköz,
melyet választott, kifejezetten ördögi és megengedhetetlen; hogy az
iszlám sem most, sem a jövőben nem engedi az ártatlanok
lemészárlását. Az elég jó muszlim családban nevelkedett gyerekek
megtanultak együtt élni ezzel a kettősséggel.
 Nem kellett sok hozzá, hogy a Dunjához vagy a rapper Denis
Cusperthez hasonlókat az úgynevezett „agymosás” segítségével
bevezessék a radikalizmus eszmerendszerébe. Egyszerűen hiányzott
belőlük a kellő intellektuális és pszichés kvalitás, hogy az újonnan
szerzett hitüket produktívabb és elfogadhatóbb módon hasznosítsák:
aktivistaként, önkéntesként, civil újságíróként vagy emberjogi
harcosként. Ők nem szívták magukba az otthoni kultúrát, nem estek át
az elég jó családokra jellemző erkölcsi nevelésen. Velük nem értették
meg, hogy az igazságtalanságra nem a féktelen erőszak a válasz. Nem
voltak elég jó szüleik, hogy megtanítsák nekik, ne tegyenek kárt
magukban, és főleg azt, hogy ne tegyenek kárt másokban.
Az európai áttértek jobban ki voltak téve a szélsőséges csoportok
csábításának, mert ők nem estek át ezen a fajta szocializációs érési
folyamaton. Sokan borzalmas körülmények közül kerültek ki, és
várható volt, hogy bevonzzák őket az agresszív katonai irányzatok,
legyen szó helyi bandákról vagy szélsőséges ideológusokról. A
családjuk, illetve a társadalom felé irányuló személyes dühük gyorsan a
Nyugat ellen irányuló transznacionális politikai ellenszenvvé alakult.
Cuspert habozás nélkül csatlakozott a titokzatos német dzsihádistákhoz,
akik garantálták neki a szélsőséges megnyilvánulásokat.
Cuspert megtérése nem volt annyira mély, hogy magától
csatlakozzon egy olyan radikális iszlamista szervezethez, mint a True
Religion (Igaz Vallás). Olybá tűnt, mintha egy gombnyomással
megváltoztatta volna a WordPress-profilja témáját, a gangszta stílusról
a mudzsáhid stílusra váltva; a zavaros struktúra és az erőszakos lüktetés
megmaradt, csak most már iszlamista képi világ és téma hatotta át.
Hirtelenjében rettenetesen fontossá vált számára Irak, Csecsenföld és
Afganisztán, és ezzel egy időben a németek és a nyugatiak egy jelentős
része „hitetlenné” vált a szemében, akik mind felelőssé tehetők a
muszlimok szenvedéseiért.
A régi berlini rapper barátokat lesújtották és dühítették a
fejlemények. Ők elég jó muszlim családokból származtak, megtanultak
rappelni és együtt élni a fájdalmas kettősséggel. Ők nem fordultak az
erőszak felé, ők tudták, hol húzódnak a határok. A lemezkiadója később
éles hangon bírálta Cuspertet az árulása miatt:
Mindenkit szégyenbe hozott, az összes muzulmán MC-t.
Lerombolta a közösséget. Allah bocsásson meg neki, mert mi nem
fogunk.
Cuspert jelen volt a YouTube-on, a színpadon, a képernyőn, és
kezdett akkora jelentőségre szert tenni a német dzsihádista színtéren,
mint korábban a hiphopvilágban. 2012-ben Egyiptomba és Líbiába
utazott katonai kiképzésre, majd 2014-ben Szíriába költözött, hogy
csatlakozzon egy dzsihádista felkelőcsoporthoz, lényegében belépve az
Iszlám Államba, és felvette az Abu Talha al-Almáni nevet. Abu Talha
magával vitte laza humorát és zenei érzékenységét Szíriába: szőlőfürtöt
rágcsálva pózolt Rákká főterén, egy SUV előtt ácsorogva, hosszú, fehér
thobét viselve, csillogó, kék sportcipővel a lábán.
Volt benne valami, ami Tupacra emlékeztetett - megnyerő, kifejező
arca, a fájdalommal teli életről szóló dalai, a tétova bizonytalanság,
mellyel az erőszakhoz viszonyult, mintha felsőbb erők utasításának
engedelmeskedve cselekedne. Egyik albumának az Allé Augen aufMich
címet adta, ami lényegében Tupac All Eyez on Me albumának
megfelelője. Nasídzenéket játszott, és olyan hangzatos című
videoüzeneteket küldött Rakkából, mint „A hitetlen álszentek és a
szaúdi palota ellen”. Filmbe illő jelenet, ahogy karabéllyal a kezében áll
a sivatagban, szaúdi alakokkal a háttérben: az Arábiái Lawrence, A
sebhelyesarcú és Spike Lee Malcolm X-ének fura keveréke. Az egyik
propagandavideóban egy férfi levágott fejét tartja a kezében, akit azért
ítéltek halálra, mert az Iszlám Állam ellen harcolt.
Dunja még Németországból ismerte Cuspertet. Szűkszavú a
kapcsolatuk természetét illetően, de azt elárulta, hogy amikor otthon
nehéz helyzetbe került, a fiú kisegítette őt: lakást intézett és élelmet vitt
neki. Dunja úgy vélte, Cuspert a lelke mélyén rendes srác. Legalábbis
valaha az volt.
A világ nem fehér és fekete fogalmazott. - Jó szívű volt, mielőtt
Szíriába jött. Rossz emberekkel találkozott, és ez megváltoztatta az
életét.
Aznap, amikor a karcsú, szőke lány megérkezett, hogy feleségül
menjen Cusperthez, akkora volt a forróság, hogy az asszonyok a
járdakövön mérték, mennyi idő alatt sül meg a tojás (nyolc perc). 2014
júniusában a hőmérséklet olykor az 54 Celsius-fokot is elérte, és ez az
iszonyatos forróság már kezdett átlényegülni valamiféle fizikai
entitássá.
A szőke nőt ugyanaz az al-Kanszá-egység hozta el a szíriai határról,
amelynek Aszma is a tagja volt, és amelyik jellemzően az újonnan
érkező nőket fuvarozta. Kimerült volt, és fekete ruhát viselt. Dunja és a
másik német nő bekísérte a házba, szőlővel és hideg vízzel kínálva a
jövevényt. A szőke nő azt állította, hogy három éve tért át az iszlám
vallásra, ám később, az esti ima alkalmával beismerte, hogy még
mindig feszeng egy kicsit, amikor imádkoznia kell ez vajon bocsánatos
bűn? és hogy rettenetesen fáradt. Miután magukra maradtak, Dunja a
szemét forgatva beszélte ki a jövevényt a másik nővel, mondván, ez
Abu Talhára vall, csak ő képes ebbe a háborús övezetbe csábítani egy
tejfelesszájú muszlim lányt, aki olyan csinos és karcsú, hogy akár
modellnek is elmehetne.
Abu Talha vicces. A lányok szeretik a vicces fiúkat mondta Dunja
színtelen hangon.
Amikor visszamentek a nappaliba, a szőke lány a könyvespolcot
nézegette ahelyett, hogy a kanapén szunyókált volna, ahol hagyták.
Sikerült annyira meglepniük őt, hogy a következő órákban alig szólt,
bár kifejezetten barátságos volt, és fura módon nem bánta, hogy egy
másik feleséggel is osztoznia kell Abu Talhán.
Lehet, hogy két másikon figyelmeztette Dunja. Ezt sem bánod?
A szőke lány megrázta a fejét, bár kifutott az arcából a vér.
Én már évekkel ezelőtt áttértem, de ha a férjem egy másik
feleséggel jönne haza, megölném őt! folytatta Dunja.
De ha megengedett... kezdte a szőke lány.
Megengedett! Sok minden megengedett, de ettől még nem kell
szeretned. Ettől az még nem jó mindenkinek.
Dunja próbálta elmagyarázni neki az iszlám féltékenységgel
kapcsolatos alapvetéseit, de a szőke lány csak fél füllel figyelt rá, és
egy idő után engedélyt kért, hogy lepihenhessen. A vacsorát is átaludta.
Abu Talha ébresztette, aki egy rozoga Peugeot-val jött érte, majd elvitte
az éjszakába.
Dunja nem látta a szőke lányt többé, de egy másik harcos egyik
exfeleségétől azt hallotta, hogy rajtakapták őt, ahogy az iftár előtt ételt
vesz magához. Abu Oszáma felesége szerint volt valami fura abban a
lányban, de Dunja megvédte őt.
Nem emlékszel, te hogy viselted a böjtöt az elején? Amikor olyan
éhes voltál, hogy azt hitted, már nem bírod tovább, és menten kitekered
a nyakát annak, aki csak egy rossz szót is szól?
Nem sikerült meggyőznie Abu Oszáma feleségét. Dunja szerint
csak féltékeny volt a szőke lány karcsú alakjára. A kalifátusban
mindenki elhízott a bezártságtól és a semmittevéstől, a lányon azonban
nem fogtak a kilók.
Ugyanezen a nyáron egy német újság szerint egy amerikai kémnek
sikerült elcsábítania Cuspert, és távozóban értesüléseket vitt magával a
társairól.
Már jó ideje a terroristák ágyában alszunk nyilatkozta egy német
biztonsági tiszt. A kémnő nevét nem közölték.
Két évvel később az amerikai lapok is beszámoltak az esetről,
egészen más megvilágításba helyezve azt. Nem egy gondosan
megtervezett kémakcióról írtak, hanem egy valódi szerelmi történetről.
Egy ügynökről, aki beleszeretett a célpontjába.
A szőke lányról kiderült, hogy ő Daniela Greene FBI-ügynök,
akinek Abu Talha után kellett volna nyomoznia, ám ő inkább elhagyta
Detroitban élő férjét, hogy Szíriába költözzön, ahol aztán feleségül
ment a másik férfihoz. Greene cseh szülők gyermekeként látta meg a
napvilágot Németországban. Még fiatalon feleségül ment egy amerikai
katonához, akivel azután az Államokba költözött, ahol FBI-ügynök lett
belőle.
Vajon Cuspert tervelte ki, hogy elcsábít egy amerikai FBI-
ügynököt, aki aztán a hazáját és katona férjét otthagyva csatlakozik
hozzá Szíriában? Vagy az FBI tervelte ki, hogy bejuttat egy ügynököt
az Iszlám Állam szívébe, ahonnan aztán egyetlen karcolás nélkül
kivonják? Kettős ügynök lett volna? Vagy hármas? Hogy lehet, hogy ez
a valós nemzetbiztonsági veszélynek tűnő eset nem kapott akkora
figyelmet az amerikai sajtóban, mint azoknak az amerikai és európai
pancsereknek az unalomig ismételt történetei, akik nem is biztos, hogy
csatlakoztak az Iszlám Államhoz?
Greene-t a hírek szerint két évre elítélték, miután hazatért az
Egyesült Államokba, de miután együttműködött a hatóságokkal,
hamarabb szabadulhatott. Az ügyész nyilvánosan is hozzáférhető
feljegyzéseiből kiderül, hogy Greene nemzetvédelmi kockázatnak tette
ki az országot, amikor „kiszolgáltatta magát és a birtokában lévő
kényes információkat egy terrorszervezetnek”, ugyanakkor az is
kiderül, hogy „sikerült sértetlenül megszöknie, és nem került rossz
kezekbe az általa őrzött információ”, ami a „szerencsének, illetve a vele
szoros kapcsolatban lévő terroristák alkalmatlanságának volt
köszönhető”.
Ha ez igaz, úgy Greene az első és egyetlen amerikai, akinek
„szerencséje” volt az Iszlám Állammal, és ő az a bizonyos kivétel,
akinek esetében a huszonegyedik századi technológiával felvértezett
katonaállam „alkalmatlannak” bizonyult, még azok után is, hogy
bevallotta Abu Talhának, hogy FBI-ügynök.
Nem tudom hová tenni ezt a nőt mondta róla Dunja.
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA ÉS SAMIMA
2015 februárja, Kelet-London
A londoni családok sorban egymás után felfedezték, hogy eltűntek az
iskoláskorú lányaik. Kadiza azt mondta, hogy könyvtárba megy. Amira
és Samima azt mondta, hogy Kadiza unokatestvérének esküvőjére
mennek. Tél volt, így korábban sötétedett, de már este nyolc is elmúlt,
amikor a lányok még mindig nem voltak sehol. A telefont vagy
kikapcsolták, vagy nem vették fel. Végül Samima nővére döntött úgy,
hogy hívja a rendőrséget.
A rendőrség másnap reggel az összes családhoz kiment, közölve
velük, hogy a lányok Törökországba repültek. A következő néhány
napban a családok fokozatosan fényt derítettek minden lényeges
körülményre a lányok eltűnését illetően, nevezetesen arra, hogy
Sarmína nem egyszerűen csak „lelépett”, de elutazott Szíriába, hogy
csatlakozzon az Iszlám Államhoz; hogy az iskola és a rendőrség nem
értesítette őket a fejleményekről, és hogy az iskola írt ugyan egy, a
szülőknek szóló levelet, de a lányokra, bízta, hogy hazavigyék és
átadják azokat.
Döbbenet és felháborodás lett úrrá a családokon. A hivatalnokok
ezernyi kérdéssel kopogtattak be hozzájuk, miközben egyetlen
megnyugtató válasszal sem tudtak szolgálni a lányok távozásával
kapcsolatban. Időnként úgy tűnt, a média jobban informált a
hatóságoknál. A családok úgy érezték, a hatóságok csak információt
akarnak kicsikarni belőlük, ám a lányok hazahozatala fikarcnyit sem
érdekli őket. A lányoké, akik brit középiskolás diákok.
Samima testvére sírva hívta fel a mecsetet. Samima folyton arról
beszélt, hogy oda jár - hogyhogy senki nem tud semmit? Hát senki nem
tud segíteni? Amikor Kadiza testvére felforgatta Kadiza szobáját,
megtalálta az iskolai levelet az egyik tankönyvben. A rendőrség által
kijelölt összekötő tiszttel folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy ami
rutinszerű eltűnt személy utáni nyomozásnak indult, az gyorsan
terrorellenes nyomozássá avanzsált. A lányokat kétszer is kihallgatta a
terrorelhárítás az iskolában, a szülők tudta nélkül. Amikor Kadiza
testvére a rendőrtisztnek szegezte a kérdéseit, ő azzal felelt, hogy „a
lányok a bolondját járatták velük”. A lány dühbe gurult. Mégis hogy
járathatja a bolondját néhány tizenéves lány Európa legjobban képzett
rendőreivel?
A családok végül már nem álltak szóba a rendőrséggel, helyette a
kelet-londoni mecsetben kerestek segítséget. Az egyik család felkereste
a CAGE-t, az emberjogi szervezetet, amelyik a terrorizmusellenes
törvény hatálya alá eső muszlimoknak próbált segítséget nyújtani.
Bemutatták nekik Tasnime Akundzsít, a terrorellenes ügyekre
szakosodott ügyvédet. Elegendő információ gyűlt össze ahhoz, hogy
hivatalos feljelentést tehessenek. A hatóságok azt állították, küldtek egy
e-mailt a török hatóságoknak a lányok nevével. A török oldal azt
állította, csak egy üres e-mailt kaptak. A családok magukra maradtak.
Amira anyja úgy érezte, véget ért az élete. Többször felidézte és
végigpörgette az elmúlt hetek eseményeit, magát okolva, amiért nem
vette észre a jeleket. Február 22-én Amira apja, aki otthagyta Etiópiát,
hogy biztonságos otthont teremthessen a lánya számára, a televízió
képernyőn keresztül győzködte tizenöt éves lányát, a plüssmackóját
szorongatva:
Nagyon hiányzol. Nem tudjuk abbahagyni a sírást. Gondold át még
egyszer, és ne utazz el Szíriába! Csikorgott az angolja és remegett a
hangja.
A lányok fiatal kora, a tény, hogy még iskolások, hogy a
kisebbséghez tartoznak, és hogy fondorlatos módon beszervezték őket,
sokakat hidegen hagyott Angliában. A The Sun jobboldali tudósítója a
szülőket okolta, amiért „nem akadályozták meg, hogy a lányok
dzsihádfeleséggé váljanak, csupán egy szál burkával olajozott
testükön”. Külön kitért rá, hogy a kormány hagyjon fel a
hazahozatalukra tett erőfeszítésekkel: „Tudván, hova is mentek, hagyni
kéne, hogy leborotválják a lábukat, és kényeztessék a sátán ivadékait,
és helyette a mi saját elveszett gyerekeinkre kellene
összpontosítanunk.” Kibújt a szög a zsákból: a média egyes hangadói
kinyilvánították, hogy Kadiza, Amira és Samima többé már nem a mi
saját gyermekeink; a lányok megszűntek britnek lenni, mintha soha
nem is lettek volna azok.
Ám nem csupán a jobboldal okolta a szülőket és a lányokat; az
egyik liberális lap, a The Independent kolumnistája gúnyt űzött Amira
apjának televíziós szerepléséből.
Miközben Abasze Hosszén a kislánya, Amira plüssmackóját
szorongatta a kezében, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi
lehetett az a fordulópont, amikor az ő kedves és ártatlan gyermeke úgy
döntött, olyan szélvészgyorsán elhagyja az országot, hogy még a játékát
is otthon hagyta. Talán Alan Henning, a végtelenül kedves férfi
lefejezésének videója győzte meg? Vagy a Rákká központjában
végrehajtott keresztre feszítések? Vagy a Kobani utcáját borító
megerőszakolt és megcsonkított hatéves kislányok látványa? Melyik
jövőkép hozta lázba vajon? Az alázatos menyasszonyé, akinek nagy és
erős hóhér a párja? Vagy a géppisztolyos gyilkosé? Plüssmackó nélkül?
A szerző egyenesen a lánynak címezte a záró szavait:
Odáig merészkedem, hogy soha ne engedjenek vissza téged az
országba, válassz olyan helyet, amely jobban megfelel a te vérengzős és
nyomasztó életstílusodnak. Kikértem a nálam jóval liberálisabb
barátaim véleményét, hogy mégis mit kellene tennünk, és némi
töprengést követően, a kezüket tördelve azt felelték, „semmit". Keress
meg, ha már beleuntál a kövezésbe, lefejezésbe és keresztre feszítésbe.
A Heathrow érkezési oldalán várlak a mackóddal.
Amikor a sajtó megtudta, hogy Amira apja politikai
megmozdulásokon vett részt Londonban az etiópiaiak tömeges szaúdi
kitoloncolása és a Mohamed prófétából gúnyt űző amerikai mozifilm
ellen tiltakozott elvitatták tőle a jogot, hogy hanyagsággal vádolhassa a
rendőrséget, őt okolták, amiért a lánya, Amira elment, hogy az Iszlám
Állam „bentlakásos szajhájának izgalmas és kihívásokkal teli életét
élje”.
A muszlim közösség, a nappali szobákban vagy az étkezőkben ücsörgő
londoniak számára egyszerűen felfoghatatlan volt ez a mértékű
tehetetlenség. A családokat annyira felbőszítette a rendőrség
viselkedése, hogy végül a kelet-londoni mecset szóvivőjének, Szalmán
Fárszinak kellett közvetítenie a felek között, noha őt is
megdöbbentették a csúsztatások.
A nyilvánosságra került és közszájon forgó hírek mind arról
szóltak, hogy a lányokat engedték elmenni mondta. - Úgy vélték, azért,
hogy így foglaljanak állást.
Vagy azért, mert a lányok megfigyelésével híreket szerezhettek a
szervezet toborzómechanizmusáról, amellyel Rakkába csalogatták a
kelet-londoni lányokat, vagy ahogy a családokat képviselő ügyvéd
fogalmazott, azért, hogy megerősítsék az Iszlám Államba már korábban
beépített kémek helyzetét.
Ha valami, hát a Prevent, a kormány terrorellenes politikája,
melynek egyik fő célja a szélsőségesség veszélyének kitett fiatalok
azonosítása, fel volt készülve a cselekvésre. Akkor miért nem ismerték
fel, hogy a lányok veszélynek vannak kitéve? Miért nem cselekedtek a
hivatalos személyek, amikor Samima kapcsolatba lépett Umm
Laythszal, az ismert ISIS-toborzóval?
A Prevent szeme láttára történt, és a program teljes csődöt mondott
nyilatkozta Fárszi. - Ha a rendőrség tudott róla, ha az iskola tudott róla,
mégis hogy hagyhatták el ezek a lányok az országot, hogy
Törökországba utazzanak? Ez hogy történhetett meg?
A családok azt tervezték, hogy Törökországba utaznak. Más
európai családokhoz hasonlóan ők sem hitték, hogy a rendőrség
segítene visszaszerezni a lányaikat.
A rendőrség elkobozta azoknak a diáklányoknak a telefonjait az
iskolában, akikről tudták, hogy a távozásuk után is kapcsolatban állnak
Kadizával, Samimával és Amirával. Később visszaadták a
készülékeket, vélhetően bepoloskázva, hogy még közelebbről
figyelhessék a kommunikációjukat.
Bár sok neves szaktekintély elutasítja a „radikalizáció” jelenségét
nem lehet empirikus módon megjósolni, hogy ki mikor követ el
erőszakos cselekményt maga a folyamat a „csordaszellem” elvén
működik. A bethnali lányok eltűnését követően a rendőrség is
felismerte ezt, és alkalmazni kezdte. De a lányok esetében ez a
felismerés már későn érkezett.
A hiányosságokat vizsgáló parlamenti bizottsági meghallgatást
követően - amely nagyobbnál nagyobb vétségeket és hiányosságokat
tárt fel a londoni rendőrség szóvivője „elnézést” kért, amiért az iskolai
levelek nem jutottak el a családokhoz majd a bizottság elnöke
elismerte, hogy ez „nagymértékben aláássa a világ legjobban működő
rendőrségi szervezetének hitelességét”. A lányok csak tekintélyes
pénzösszeg révén és hathatós logisztikai segítséggel szervezhették meg
az útjukat.
Ez nem egy üdülés volt fogalmazott a családokat képviselő
ügyvéd. Ki segített nekik? Miért nem mondott senki semmit a
családoknak?
Ékszerek, közölte végül a rendőrség. Köztudott, hogy az ázsiaiak
arany ékszereket tartanak otthon. A lányok nyilván elvitték és eladták
az aranyat. A családokat felháborította a feltételezés. Egy lány
kivételével, aki magával vitt két arany karperecét, a lányok még a saját
ékszereiket is otthon hagyták.
A Bethnal Green Akadémia drága ügyvédeket fogadott. A
bulvárlapok kiküldött tudósítói ott lebzseltek az iskola előtt, a diákokra
lesve, hátha kaphatnak tőlük egy-egy hírmorzsát a szökevényeket
illetően. Az egyik lap egy szállodába vitette az egyik lány családját,
ahol komolyabb összeg fejében exkluzivitást kért tőlük. A távolabbi
családtagok, akik többnyire minimálbéren tengődtek és önkormányzati
lakásokban laktak, kaptak az alkalmon, hogy az újságok hajlandók
fizetni azért, ha beszélnek. És ők beszéltek: „A rendőrség hibája! Az
iskola hibája! A tanárok hibája! Mr. Abasze hibája!” Az újságírók több
különböző személyazonosság alatt írtak, összeugrasztva a családokat és
az intézményeket. A kenőpénzek megjelenése eltorzította az igazságot,
és nem derült ki, hogy melyik intézmény a leginkább felelős a kialakult
helyzetért. A lányok pedig nem kerültek elő.
Végül a mecset szóvivője, Fárszi jött rá, hogyan lehetne
kapcsolatba lépni a lányokkal. Kampányt indított a közösségi médiában
#callhomegirls (Hívjátok haza a lányokat) címmel, amit március végén
kezdett el a Twitteren, egy hónappal a lányok eltűnését követően.
Kadiza, a szorgalmas, megnyerő mosolyú, szemüveges lány másnap
reggel beleegyezett, hogy a testvére követhesse őt az Instagramon.
Privát üzeneteket küldtek egymásnak. Kadiza az anyjukról kérdezett.
Az imaszőnyegen térdel, Allah segítségét kérve, hogy megtaláljon
téged felelte a testvére.
Kadiza megígérte, hogy hamarosan telefonál. Úgy tűnt, gyanakszik,
hogy a nyomára akarnak bukkanni, a testvére pedig egy
keresztkérdéssel igyekezett kideríteni, hogy valóban vele beszélget-e.
Ki az a Nagylábujj?
LOL, az uncsitesónk - válaszolta Kadiza.
Amikor Kadiza másnap reggel ismét bejelentkezett, elmesélte, hogy
egy szép házban él, „amelyben van csillár”. Amikor a testvére
megkérdezte tőle, hogy férjhez megy-e, Kadiza felháborodott a
kérdésen.
Jól ismersz, nem azért jöttem, hogy férjhez menjek valakihez.
További unszolásra azonban bevallotta, hogy „gondolkodik rajta”.
A testvére elárulta neki, hogy a rendőrség megígérte a családoknak,
ha hazajönnek, nem emelnek vádat ellenük. Könyörgött, hogy gondolja
meg magát, ám Kadiza lazán leintette:
Hazudnak.
Azok az iskolák, ahová nagy létszámban jártak muzulmán diákok,
megrémültek. Csak Kelet-Londonban harminc olyan lánynak foglalta le
az útlevelét a rendőrség, akiknél fennállt a Szíriába utazás veszélye. A
bizonytalan tanárok és intézményvezetők utasításra vártak.
Félünk, hogy legközelebb a mi iskolánk kerül a címlapra - vallotta
be az egyik iskolaigazgató egy újságírónak.
A londoni tanárok nyílt levelet kaptak egy női jogokért küzdő
aktivistától, azzal a kéréssel, hogy olvassák fel azt a diákoknak.
 Kedves nővérem, te nem ismerhetsz engem, de hozzád hasonlóan
én is brit vagyok és muzulmán. Néhány barátnőd talán felkerekedett,
hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz, és ezért te is a távozáson
gondolkodsz... azért írom ezt a levelet, mert téged becsapnak,
méghozzá a lehető legalattomosabb módon... Kedves nővérem, ne tedd
tönkre a saját és a családod életét azzal, hogy bedőlsz a hazugságnak...
Láthatod, hogy sok nővéred ellenállt az Iszlám Állam csábításának,
mert ők átláttak ezen a mérgező ideológián.
A levél részletekbe menően kitért az Iszlám Állam
kegyetlenkedéseire és mohóságára, és hogy miként torzította el az
alapvető iszlám tanokat. Megindító és meggyőző bírálata volt ez az
Iszlám Államnak és az általa közölt üzenetnek. A levelet Sara Khan, a
harmincas évei vége felé járó muzulmán nő írta. Aktivistaként ő vezette
az Inspire nevű szervezetet, amely a női egyenjogúság szemszögéből
nézve küzdött a szélsőségesség ellen.
A 2010-es évek közepére ő lett az egyik legismertebb muzulmán
nő, aki a szélsőségesség és a női egyenjogúság kérdésében hallatta a
hangját. Neves televízió- és rádióműsorokban szerepelt, véleményt
nyilványított a Vogue hasábjain, és iskolákat látogatott, hogy az
előadásaival távol tartsa a lányokat a szélsőségesség csábító ösvényétől.
Úgy érzem, a vahabizmus és a szalafizmus ellopta tőlem a hitemet
mondta nyíltan, amikor arról beszélt, hogyan vehetné vissza a hitét
ezektől a fasisztáktól. Úgy vélte, a fiatal muzulmánoknak megfelelő
üzenetre van szükségük, amit ő „narratívaellenes terméknek” nevezett.
#makingastand(álljunk ellen)-kampányt indított az ISIS ellen a The Sun
hasábjain, amely előszeretettel állított valótlanságokat a muszlimokról.
A helyzete a brit kormány ideális szószólójává tette, a kormány
ekkorra ugyanis már a politikától független ideológiává minősítette a
szélsőségességet. Khan ismertségének fokozatos növekedése egybeesett
a kormány Prevent nevű, terrorellenes stratégiájának erősödésével. A
2010-es évek közepe táján aránytalanul nagy részben állítottak elő
muzulmánokat a repülőtereken és az országhatáron; az egyházi
iskolákat nagyítóval vizsgálgatták és olykor a legapróbb kihágásért is
bezáratták; a legrémisztőbb mégis az volt, hogy a hatóságok
előszeretettel vitték el a gyerekeket otthonról, azzal a felkiáltással, hogy
meg akarják óvni őket a radikalizációtól. Ezek valós félelmek voltak,
melyeket a Preventtel kapcsolatos fenntartások csak tovább erősítettek,
ugyanakkor Khan azzal vádolta az „iszlamisták” által támogatott
„antiPrevent lobbit”, hogy „mérgező” hangulatot teremtenek, és rossz
színben tüntetik fel a kormány programját, amire szerinte égető szükség
volt.
Khan alulról építkező szervezetként mutatta be az Inspire-t, ám
2016-ban kiderült, hogy a #makingastand-kampány nemcsak hogy
kormányzati támogatást kapott, de a brit belügyminisztérium kutatási,
információs és kommunikációs részlege hozta létre. Stratégiai
kommunikációt - hidegháborús kifejezéssel élve: propagandát -
folytattak a „viselkedés és hozzáállásbeli változások elősegítéséért”.
Khan 2016-ban megjelent, The Battlefor British Islam (,Harc a brit
iszlámért’) című könyve társszerzője éppen ennél a kormányszervnél
volt tanácsadó.
Khan nem győzte hangsúlyozni, hogy a „muszlim közösség”
elnevezés nem szerencsés, mert összemossa a mintegy három és fél
milliós brit muzulmán lakosság körében meglévő nézetkülönbségeket
és ellentétes irányú törekvéseket.
A Bethnal Green Akadémián gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az
iskola rideg, angolos csenddel reagál a diáklányok eltűnésére. Nem
tették közhírré, hogy a hatóságok több lány útlevelét is elkobozták,
állami felügyelet alá vonva őket, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve a
családjogi rendszer őrködik felettük, és az engedélyük nélkül nem
hagyhatják el az országot. Nem sokkal a lányok februári „elutazását”
követően az igazgató gyűlést hívott össze. Mind a tanárokat, mind a
diákokat felzaklatta az eset. Az igazgató beszámolt a lányok
eltűnéséről, és lezártnak nyilvánította az ügyet. A tanárok még nem
hivatalosan sem beszélhettek az esetről.
Nyugtalanító, bosszantó, netán megrázó, hogy négy lány is eltűnik
az iskoládból, méghozzá a jó tanulók és a népszerűek közül valók, hogy
csatlakozzanak az Iszlám Államhoz? Nem ülnek oda melléd többé,
hogy közösen elemezzétek ki, hogy az Állatfarmban miért éppen a
disznó (amit beszéd közben gyakorta betűzve ejtettek ki, hogy elvegyék
az egyébként haram szó durvaságának élét) szimbolizálja a
zsarnokságot? Többé nem térdelnek ott melletted a pénteki imádságon,
a földhöz érintve a homlokukat?
Valaki segíthetett volna feldolgozni a történeteket, csakhogy ez,
ahogy később több diák is megértette, azt jelentette volna, hogy a
rendőrség és az egyéb hatósági szervek együtt éreznek velük.
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA ÉS SAMIMA
2015 júliusa, London és Rákká
Az Iszlám Állam 2015 júniusában nagy nemzetközi figyelmet kiváltó
támadást intézett a Tunéziában üdülő brit turisták ellen a tengerparton.
A Daily Mail egyik fedett riportere kapcsolatba lépett Amirával a
Twitteren, fiatal lánynak adva ki magát, aki Szíriába készül, és tudni
szeretné, hogy igaz-e, amit a média az Iszlám Államról állít.
Ne higgy el mindent, amit az iszlámról hirdetnek, mert ők az
iszlám ellenségei, és nem mondanak igazat felelte Amira. Hazudnak,
higgy nekem.
A riporter ezután megkérdezte a véleményét a tunéziai támadással
kapcsolatban. Amira csak egy LOL-lal felelt. Amikor a riporter
megkérdezte, ártatlannak tartja-e a turistákat, Amira azt válaszolta,
hogy „kutass, olvass utána”.
A lap címoldalon közölte az egyik iskolai fotóját, melyen a szemét
forgatva rémisztő képet vág. A 2015 júliusában megjelent cikk azzal
vádolta Amirát, hogy megpróbálta az Iszlám Államba csábítani a
riportert, kiemelve, hogy a „vicces londoni lány gyomorforgató módon
kommentálta a tengerparti merényletet”. Néhány hónappal korábban
Amira feleségül ment egy Abdullah Elmir nevű ausztrál harcoshoz, aki
korábban hentesként dolgozott Sidney-ben. A férfi megkereste és
támadással fenyegette a Daily Mail szerkesztőségét, ha nem hagyják
abba a felesége zaklatását, ami az egyik legkirívóbb esetnek számított a
brit újságírás történetében.
Azon a nyáron az érintett családok árgus szemmel figyelték az
újságokat és a híradásokat, idegesen lesve a telefonjaikat, hogy a
Szíriába áttelepült lányaik miként reagálnak az erőszakos és embertelen
cselekedetekre, amelyek most már a mindennapjaik részévé váltak.
Aksza Mahmud, az Umm Layth néven író skót blogger szülei a
bejegyzéseiből kiderítették, hogy nagy örömmel üdvözölte az Iszlám
Állam nyáron elkövetett rémtetteit. A család kiadott egy szigorú
hangvételű nyilatkozatot, melyben elhatárolódnak a lányuktól,
mondván, ne Aksza alapján ítéljék meg a vallásukat és a családjukat.
Aksza Mahmud családja tegnap értesült róla, hogy az Umm Layth
néven írt blogjában a Tunéziában, Franciaországban és Kuvait- ban
elkövetett támadásokat dicsőíti. Megbotránkoztató, hogy a ramadán
szent hava alatt tesz efféle kijelentéseket az iszlám híveként
tetszelegve. Nem elég, hogy tönkretette a saját családja boldogságát,
még más családok gyászán örvendezik. A Mahmud család üzenni
szeretne minden fiatal lánynak, akit az Iszlám Állam megpróbál
magához csábítani: nincs abban semmi dicsőséges, sem Istennek tetsző,
ha gyáva módon halomra mészárolnak pihenni vágyó turistákat,
mecsetben imádkozó síita híveket vagy a munkahelyükön dolgozó
ártatlanokat. Ami Aksza szavait illeti, gonoszak és elvetemültek, ez
nem az a lány, akit a család felnevelt.
Aksza szülei tisztában voltak azzal, hogy a lányuk bejegyzései hálás
témát szolgáltatnak a sajtó számára, amely elhatározta, hogy
szimpatizánsként tünteti fel a brit muszlimokat, akiknek többsége pedig
elítélte az ISIS értelmetlen brutalitását.
Nem sokkal később, a novemberi párizsi támadást követően a The
Sun címlapfotót közölt Dzsihád Johnról, a londoni fiatalemberről,
akiből az Iszlám Állam hóhéra lett. A képen egy kést tart a kezében, és
felette a cím: ÖTBŐL EGY MUZULMÁN TÁMOGATJA A
DZSIHÁDISTÁKAT! A címlap egy felmérés eredményének az
eltorzítása, melyben a brit muszlim lakosság politikai véleményét
igyekeztek feltérképezni. Azt kérdezték a felmérés résztvevőitől, hogy
mennyire éreznek együtt azokkal a „fiatal muzulmánokkal, akik
elhagyták az Egyesült Királyságot, hogy csatlakozzanak a Szíriában
harcoló katonákhoz”. A kormányzati médiaszabályozó később több
pontatlanságot is megállapított, melyeket szembeállított egymással:
Szíriába utaztak, illetve Szíriába utaztak harcolni; együtt éreznek
velük, illetve támogatják az ottani tevékenységüket; továbbá kiemelték
a harcos és az ISIS szavak használatát.
Az egyik fiatal közvélemény-kutató később névtelenül megírta a
Vice Newsnak, hogy mennyire kényelmetlenül érezte magát a kérdőív
fura és leegyszerűsített nyelvezete miatt, amely lényegében kicsalta a
válaszadókból a nézeteikkel ellentétes válaszokat.
Akivel öt percnél tovább beszélgettem, azok mind elítélték az
iszlám nevében elkövetett terrortámadásokat számolt be róla a férfi.
Ezek az érzések nem jöhettek elő egy feleletválasztós kérdőívből. A
gondolat, hogy egy rosszul megfogalmazott feleletválasztós kérdőívet
használjunk olyan összetett és érzelemdús témák feldolgozására, mint
az identitás és a vallás, megmosolyogtató volna, ha nem lenne ennyire
kártékony.
A felmérés megjelenésének hetében a muszlimellenes rasszista
támadások száma megháromszorozódott az Egyesült Királyságban. A
hidzsábot viselő nőket leköpték, és letépték róluk a fejkendőt. Ezek a
nők olyan tanácsokkal próbálták segíteni egymást a közösségi
oldalakon, hogy miként csökkenthetik minimálisra az esélyét annak,
hogy vonat alá lökjék őket a peronról. A kormányzati média szabályozó
elítélte a The Sunt a megtévesztő kérdőív miatt, de tehetetlennek
bizonyult a lappal szemben. Korlátozott nyomozási lehetőségeik miatt
általában átsiklottak a reklamációk felett; nem szabtak ki büntetést, és
ha helyesbítésre kérték is a lapot, nem kötelezték bocsánatkérésre. A
lapok számára ennek nem voltak hosszú távú következményei, semmi
nem kényszerítette őket arra, hogy változtassanak a bevált gyakorlaton.
A muszlimellenes cikkek emelték a példányszámot. A The Sun
szerkesztője az egyik elmarasztaló döntést követően úgy nyilatkozott,
hogy legközelebb is ugyanígy csinálna mindent.
RÁMA ÉS GÚFRÁN
2014 szeptembere, Závija, Líbia
Olfa éveken át dolgozott idénymunkás takarítónőként Líbiában, és ha
valamit megtanult, hát azt, hogyan válogassa meg a házat, ahol
szolgálni szeretne. A ház úrnőjének szépnek kell lennie, különben nem
nézi jó szemmel, ha egy másik vonzó nő sertepertél a férje körül, és
különböző megalázó és kimerítő feladatokat talál ki számára büntetés
gyanánt, és persze durván beszél vele. Legyen tisztességes, aki nem
kapja fel a vizet azért, mert a padlizsán egy dinárral többe kerül annál,
mint amit ő elfogadhatónak tart érte. Hogy ezt megállapítsa, elég volt
pár szót váltania a már ott szolgáló asszonyokkal. Olfa elégedett
lehetett, hisz azon a nyáron tisztességes házat talált mind Ráma, mind
Gúfrán számára a líbiai tengerparton lévő kisvárosban, Závijában.
A pálmafákkal és kajsziszín önkormányzati épületekkel tarkított
városban található Líbia egyik legnagyobb kőolaj-finomítója. Az
olajból származó pénz, még ha egyenlőtlenül osztották is el, sok líbiai
számára lehetővé tette, hogy kényelmes, szolgáktól körülvett életet
éljen. Olfa szerette Záviját. Az utcákat rendszeresen takarították, és
voltak kávézók, ahol lehetett palacsintát és úgynevezett ezerlapos
francia süteményt kapni. A hullámok időnként partra mosták a
Szicíliába igyekvő, vízbe fúlt migránsok holttesteit, melyeket fekete
zsákokba gyömöszölve egymás mellé raktak, mint a szardíniát a
dobozban.
2011 februárjában a líbiai nép fellázadt a diktátor, Muammar al-
Kaddáfi uralma ellen, amit márciusban egy NATO-légi csapás követett,
látszólag a civil lakosság védelme érdekében. A NATO-akció azonban
gyorsan az al-Kaddáfi eltávolítására irányuló kísérletté változott, akit az
év végén sikerült is likvidálni. Zűrzavar lett úrrá az országon, tökéletes
táptalajt szolgáltatva a különböző szélsőséges csoportok számára,
melyek mágnesként vonzották a külföldi harcosokat. Különböző arab
államok által támogatott katonai csoportok küzdöttek a stratégiai
fontosságú városok és olajban gazdag térségek irányításáért. Závija
városáért is több katonai erő harcolt, és a lányok házai a várost irányító
helyi milícia felé húztak.
A Rámát foglalkoztató asszony kedvesen fogadta őt, noha alaposan
meglepődött, amikor az első napon az anyja, Olfa odakísérte őt a
kapuhoz.
Ezt akarja viselni? kérdezte, végigmérve Ráma teljes arcot takaró
nikábját.
Igen sóhajtott nagyot Olfa. De, insallah, te talán meggyőzheted őt,
hogy legalább a munka idejére vegye le.
A háziasszony csettintő hangot adott a nyelvével, majd Rámához
fordult:
Itt családtagok közt érezheted magad, ne érezd úgy, hogy idegenek
vesznek körül.
Ráma visszamosolygott a szemével, Olfa pedig arra kérte az
asszonyt, hadd váltsanak pár szót négyszemközt a konyhában. Fojtott
hangon elmesélte neki, hogy Ráma Szószában kapcsolatba került egy
nemkívánatos csoporttal, és ha esetleg különösen viselkedne, azonnal
értesítse őt.
A ház, amelyben Ráma szolgált, tele volt fegyverrel. Talán ez
lehetett a helyi milícia lerakata, de az is lehet, hogy az összes katona
háza tele volt zsúfolva fegyverekkel. Miközben port törölgetve és
porszívózva bejárta a házat, a tekintete megakadt egy kazalra való
karabélyon a sarokban, majd továbbvándorolt egy komódra, melynek
teáscsészék díszítették a felső polcát, és pisztolyok az alsót. Alig várta,
hogy egyedül maradjon a fegyverekkel, és megnézze, hogyan fest az
arannyal futtatott keretű tükörben egy karabéllyal a vállán.
Olfa úgy gondolta, Gúfrán józanabbul gondolkodik a testvérénél,
ezért neki engedélyezte a mobiltelefon használatát, ő is kellemes helyre
került, egy olajipari mérnök házába. A gyerekek már felnőttek és
kirepültek, a munka nem volt megterhelő. Az apartmanház alsó szintjén
Korán-órákat adtak lányok részére, és Ráma már második éve
igyekezett betanulni a Koránt.
Késő délutánonként, amikor a saját takarítómunkájával már végzett,
Olfa felváltva felhívta a lányokat, hátha ki tudja őket segíteni
valamiben. Az egyik forró reggelen épp felmosáshoz készülődött,
amikor Gúfrán váratlanul felbukkant. Széttárta a karját, majd szorosan
megölelte az anyját.
Bocsáss meg súgta a fülébe.
Miért bocsássák meg? Nem tettél semmi rosszat. Miért nem
dolgozol? kérdezte Olfa gyanakodva, és kibontakozott Gúfrán
színpadias öleléséből.
Rámának segítségre van szüksége, vendégek érkeznek a házba.
Tudom, hogy ez az én napom, de besegítenél helyettem?
Olfa beleegyezett, és elhessegette onnan a lányát. Még ebéd előtt
végezni akart a felmosással. A munka végeztével átment Rámához, és
napnyugtáig vele maradt, noha semmi jelét nem látta a készülődésnek.
Lefújták mondta Ráma egy vállrándítás kíséretében.
Olfa másnap reggel hívást kapott Gúfrán házából, a háziasszony
szerint Gúfrán nem ment haza előző este. Nem hagyott üzenetet. A
rémület hatására Olfa mezítláb rontott ki a házból, és rohant három
háztömbnyit Gúfrán házáig. Az összes járókelőt megállította útközben,
zihálva kérdezve tőlük:
Ismered a lányomat, Gúfránt? Láttad őt?
Addig azt hitte, Ráma a meggondolatlan, ő az, aki fogja magát, és
egyszer csak lelép. Meg sem fordult a fejében, hogy Gúfrán, a
bizalmasa, az imádott és eszes idősebbik lánya lesz az, aki elmegy!
Próbálta elképzelni, mi történhetett. Nyilván találkozott egy kedves
férfival, és megszökött vele. Talán hamarosan hallani fog felőle. Talán
felhívja őt, hogy elmagyarázza, a fiú merev, középosztálybeli szülei
nem támogatták a kapcsolatukat, ezért megszöktek, és Tripoliban
fognak élni, ahol hamarosan meglátogathatja őket.
Amikor Ráma házához ért, a lánya végigmérte koszos ruháját és
csupasz lábfejét.
Ne strapáid magad, anyám, nem tehetsz semmit. Gúfrán elutazott
Szíriába közölte vele nyugodt hangon.
Szíriába?! hüledezett Olfa.
A Rámát foglalkoztató nő, a milícia vezetőjének felesége
kihallgatta a beszélgetést.
Valóban Szíriába ment? kérdezte kíváncsian.
Olfa térdre rogyott Ráma előtt, és a lábát csókolgatva könyörgött
neki.
Mondd meg, hová ment! Ne vedd el tőlem a testvéredet!
Csillapodj! - szólt rá Ráma főnökasszonya. Derítsük ki, mi történt
pontosan.
Telefonált a férjének, hazahívta őt. A milícia szoros biztonsági
kordont vont a város köré, és ha Ráma el tudná mondani, hogy Gúfrán
kivel ment el, vagy milyen autó jött érte, akkor talán a nyomára
akadhatnak.
A férj, egy magas, ápolt szakállú férfi két, bézsszínű katonai ruhát
viselő harcossal érkezett. Az egyikük leült Rámával szemben, hogy
szóra bírja valahogy.
Figyelj rám, te lány, az összes országúti ellenőrző ponttal
kapcsolatba tudunk lépni, de tudnunk kell, mit keressünk. Egy nevet,
egy várost, egy útirányt. Valamit.
Ráma néma csendben ült. A férfi derekasan próbálkozott, majd a
társa is, de mindhiába. Olfa magát csapkodva visított, és ez a közjáték
kizökkentette nyugalmából a két katonát. Az egyikük letérdeltette
Rámát a földre.
Hogy teheted ezt anyáddal? Azonnal mondd el, hol van a tesvéred!
Ráma a zsebébe nyúlt, kivette a papírcetlit, amire egy telefonszám
volt írva, és begyűrte a szájába.
- Nem mondok semmit - felelte.
Olfa torkon ragadta őt, ám Ráma könnyes szemmel nyelt egy
nagyot.
A katona Olfához fordult.
Asszonyom, a lánya felettébb bosszantó. Megölöm, ha nem mond
valamit!
Olfa is elveszítette a türelmét.
Nem érdekel, öld meg! - üvöltötte. Nagyon dühös volt a lányára,
aki mindig csak gondot okozott neki.
Ráma megigazította a fejkendőjét, kihúzta a vállát, és rázendített:
- Allah az egyedüli igaz isten...
Olfa ekkor keményen arcul csapta őt.
Hagyd a Daula baromságot!
Reggelre kimarták a könnyek Olfa szemét. El kellett fogadnia, hogy
Gúfrán elment. Éjszaka még felhívta a barátokat és ismerősöket, és
mindenki azt javasolta neki, hogy térjen haza, mondván, Líbiának nincs
kormánya, és működő kormányra van szüksége ahhoz, hogy
hazahozhasson egy eltűnt lányt.
Az első tunéziai hetek összefolytak; hol a rendőrséggel beszélt, hol
az ügyvédekkel, hol televíziós műsorokban szerepelt. Eljutott arra a
pontra, ahol már megengedte a rendőrségnek, hogy azt tegyenek
Rámával, amit akarnak.
Nincs rá szükségem többé. Csak árulja el, hová ment a testvére,
vissza akarom kapni őt.
A biztonsági szolgálat naphosszat faggatta Rámát, olykor egész
éjszakára őrizetben tartották. A makacs és félelmet nem ismerő lány
azonban élvezte a helyzetet. Az anyjának azt mondogatta, ha nem
sikerül eljutnia a szíriai kalifátusba, mert megsebesül vagy megölik,
akkor is mártír válik belőle. A rendőrség megengedte Olfának, hogy
részt vegyen a kihallgatásokon, elvégre Ráma még kiskorú volt. Olfa
döbbenten hallgatta a lánya szavait. Ráma nyíltan elismerte
összefonódását az Iszlám Állammal, és kijelentette, hogy hűséget
fogadott Abu Bakr al-Bagdadinak. Felsorolta a weboldalakat, melyeken
a fegyverhasználat fortélyait tanulmányozta.
A kihallgatást végző rendőr láthatóan belefáradt a jegyzetelése.
Ha olyan nagy hívő vagy, miért nem tartottál a testvéreddel?
kérdezte.
Mert én itt, Tunéziában akarok tevékenykedni! - vágta rá Ráma.
Hölgyem, hallgattassa el a lányát, különben az egész életét
börtönben töltheti figyelmeztette a rendőrtiszt Olfát.
Olfának azonban úgy tűnt, a hatóságoknak épp az ellenkezője a
célja. Ők azt akarták, hogy megeredjen Ráma nyelve, és minél több
információt szedjenek ki belőle. Hogy minden reggel megjelenjen a
biztonsági hivatalban, ahol kapcsolatba léphet Gúfránnal a
Messengeren keresztül, amit természetesen nyomon követhetnek. Talán
informátorként használták a lányát (alighanem). A hatalmon lévők talán
addig akarták nyúzni, míg már nem bírja, és kifakad (még
valószínűbb). Olfa nem látta át azokat a nemzetbiztonsági és politikai
manővereket, melyek közrejátszottak a lánya kihallgatásában. Egyszerű
gyalognak érezte magát egy rajta túlmutató játszmában.
Akkorra, 2015 végére már több száz nő hagyta el Tunéziát, hogy
csatlakozzanak az Iszlám Államhoz. Olfa volt a ritka kivétel az anyák
között, ő kiállt a tévékamerák elé, hogy elmondja a tapasztalatait. A
témával kapcsolatos nyilvános beszélgetések alapvetően a nők feje
felett zajlottak, és ha mégis megszólították őket, a média úgy állította
be, mintha pusztán a szex motiválná őket. A média szerint a tunéziai
nők azért utaztak Szíriába és Líbiába, hogy ágyasként szolgálják az
úgynevezett „szexdzsihád” ügyét. Az igazság elferdítéséből származó
kitaláció volt ez: egy, hogy a nők azért utaztak Szíriába, hogy
kényeztessék a férfiakat; kettő, hogy teológiai érvekkel igazolják a
tetteiket.
A „szexdzsihád” tartalmú közvetítések a tunéziai biztonsági
szolgálathoz, illetve a szíriai államhoz közeli médiához köthetők.
Mindkettő deviánsokként és terroristákként igyekezett beállítani a
Szíriába utazó harcosokat és nőket, illetve ebben az esetben deviáns
szajha terroristákként. A tunéziai szalagcímek arról harsogtak, hogy
tömegével érkeznek vissza a nők Szíriából terhesen, illetve HIV-
fertőzöttként. A tunéziai média és politika nem akart vitát nyitni arról,
hogy nők százai miért a lábukkal tették le a voksukat, amikor Szíriába
mentek - így tiltakozva az új Tunézia be nem váltott ígéretei és a
fennálló rend ellen. Sokkal egyszerűbb volt a torz vallási ideáktól és
szexuális vágytól fűtött szélsőségeseket okolni.
Olfa tudta, hogy a lányait nem a szexuális vágy vezérelte. Még csak
az sem érdekelte őket, hogy férjet találjanak maguknak. Bizonyos fokig
persze romantikus ábrándokat kergettek, de hát melyik tinédzser nem
teszi? Őket nem egy férfi csábította el. Sőt ami azt illeti, mindkét lány
számos ajánlatot kapott korábban, ám egyikük sem mutatott
érdeklődést. Amikor egy televíziós műsorvezető első alkalommal
szembesítette Olfát azzal, hogy engedetlen lánya talán a szexdzsihád
miatt ment el, felkapta a vizet:
Nevetséges elképzelés! Nem védem ezeket a szervezeteket, de a
gondolat, hogy a lányom szexrabszolgának állt, egyszerűen nem igaz.
Volt választása, és ő választott.
NUR
2014 augusztusa, Le Kram, Tunisz
Núr minden este telefonnal a kezében aludt el. így tartotta a kapcsolatot
Karimmal, aki előbb Párizsba repült, majd Brüsszelbe ment, onnan
tovább Törökországba. Núr közben megszülte a lányukat, és küldött
róla fotót a Telegramon, de ezt kevésnek érezte. Azt akarta, hogy
Karim is érezze a baba anyatejes leheletét és apró markának erőtlen
szorítását.
Azt hitte, néhány héten belül csatlakozik hozzájuk, talán ha az
újszülött túlesik a negyvennapos kötődési fázison, ám a dolgok kezdtek
rosszra fordulni. A kiutazásokért felelős hivatal közölte vele, hogy
kizárólag a férj engedélyével viheti ki az országból a csecsemőt, ő
maga pedig csak az apja engedélyével utazhat. A kormány a harmincöt
éven aluliak utazásának szigorú szabályozásával akarta
megakadályozni a Szíriába történő tömeges kiáramlást. Núr nem
engedhette meg magának a költséges utazást, már magát a repülőjegyet
sem tudta kifizetni.
Már tíz hónap telt el azóta, hogy Karim elhagyta Tuniszt, és Núr
többször is lemondott a tervükről. Próbálta elképzelni, milyen lehet az
élet Szíriában, de cserben hagyta a képzelőereje. Vannak ott
jégkrémárusok, és lehet ott vasárnap délutánonként nagyokat sétálni?
Vannak bombatámadások? Karim azt tanácsolta, keressen olyan nőket,
akiket rábeszélhet az utazásra. Azt mondta, az Iszlám Állam nehezen
tudja beszervezni a szíriai nőket. Túl durván léptek fel az új városok
elfoglalásakor, amivel elidegenítették maguktól a helyieket.
Ahhoz, hogy a kalifátus megfelelően működhessen, nőkre van szükség,
akiknek külföldről kell érkezniük.
Núr haragudott Karimra, akinek pénzt kellett volna küldenie, ám ez
eddig elmaradt. Nem volt határozott cselekvési terve, csak dühös
gondolatok cikáztak a fejében, és ezekkel takarózott, amikor olyasmit
tett, amit egyébként soha. Mint amikor egy üzenetváltást követően
találkozott Karim egyik barátjával. Illetlen üzeneteket váltottak elalvás
előtt. Hangosan nevetett a viccein, és hagyta, hogy a térde
hozzásimuljon az övéhez az asztal alatt. Délutánonként megkérte az
anyját, hogy vigyázzon a picire, amíg ő „a barátnőivel kávézik”.
Alapozóból és szemfestékből is többet rakott magára a szokásosnál, és
tetszett neki a látvány, amikor megpillantotta magát a busz
visszapillantó tükrében.
Mindig is hitte, hogy Isten tudja, mi a legjobb neki, és ha az Ő
útmutatását követi, akkor a kegyeibe fogadja őt. Az utóbbi hónapok
azonban alaposan próbára tették. Tudta, hogy rossz dolog nyíltan
mutatkozni más férfival. De nyár volt, és kellett valami, ami eltereli a
figyelmét, hisz fiatal párokat látott mindenfelé, akik egymás kezét
fogják, megosztják egymással a péksüteményt, szelfiket nyomnak a
tengerparton, és bensőségesen egymásra mosolyognak.
2014 januárjában az Ennahda Mozgalom és koalíciós partnerei önként
lemondtak a hatalomról, miután folyamatos biztonságpolitikai
nyomásnak voltak kitéve. A nemzetközi közösségek, különösen
Európa, nagy megkönnyebbüléssel nézték, hogy a politikai iszlámra
irányuló tunéziai kísérlet milyen szép mederben folyik, és nem fullad
mészárlásba, sem katonai puccsba, mint Egyiptomban vagy a
szomszédos Líbiában, ahol az egész rendszer összeomlott. A világ
vezetői az Ennahda Mozgalom gyakorlatiasságát és érettségét
dicsősítették, békés átmenetre képes demokráciává kiáltva ki Tunéziát.
Nem sokkal később az ismert francia filozófus, Bernard-Henri Lévy
Tuniszba utazott, természetesen mellkasig kigombolt ingben, és a
tunéziai nép választási győzelmét ünnepelte, amit a „vallásos maradiak
felett arattak”, majd később úgy utalt a kulcsfontosságú Ennahda
Mozgalomra, mint a legaggályosabb résztvevőre a politikai színtéren. A
repülőtéren összegyűlt, felháborodott tömeg a távozását követelte,
finoman jelezve, hogy soha többé ne térjen vissza.
Az új kormány 2014 májusában megtiltotta, hogy megtartsák az
Anszar as-Saría éves gyűlését, mert terrorszervezetnek tartotta a
csoportosulást. A vallást ugyanúgy felügyelték, mint a Ben Ali-
korszakban: az imámok zaklatásoknak voltak kitéve, és mondvacsinált
indokok alapján fogták perbe őket. Néhány imám persze erőszakosan
lépett fel a kisebbség vagy a politikai ellenfelek ellen, de sokan csak az
ellen a régóta tartó mesterséges kábulat ellen tiltakoztak, melyben az
államorientált imámok a vallási szektort tartották. A biztonsági
intézkedések azonban nem válogattak. Senki nem kérdezte meg, hogy
mi lesz a több ezer békés fiatallal, akik a szalafita lobogó alá gyűltek.
Ahogy egy fiatal tunéziai fogalmazott: „Mintha bezárnának egy gyárat.
Mégis hová menjen az a sok munkás?”
Sok aktivista visszavonult a közélettől. Sokak számára
elképzelhetetlen volt, hogy ismét földalatti mozgalmakban
tevékenykedjenek, mintha a forradalom meg sem történt volna; két
lehetséges utat láttak: Líbia vagy Szíria. A tunéziai hatóságok és
biztonsági csoportok 2016-os felmérései szerint hat-hétezer tunéziai
férfi és legalább ezer nő utazott el Szíriába. Dzsamál, a Le Kram-i
kommunista szerint mintegy ötszázan távoztak csak az ő környékükről,
és a toborzók komoly pénzeket kaptak a munkájukért: 3000 amerikai
dollárt fizettek nekik minden egyes fiatal férfiért, akit csatába küldtek.
A női újoncok valamivel kevesebbet értek.
Dzsamál sokukat jól ismerte, és pszichoanalitikus szemmel
fürkészte a motivációjukat. A nők közül sokan egyszerűen csak
zaklatottak voltak: testképproblémával küszködtek, és mindenáron meg
akartak szabadulni a családjuktól. Dzsamál emlékezett rá, hogy az
egyik fiút folyton bántalmazták kiskorában. Később egy ISIS- videóban
látta viszont, ahogy a háttérben kivégzéshez vezeti elő a foglyokat.
Látta, a szalafiták hogyan hálózzák be a barátait.
A legsebezhetőbbeket cserkészik be, akik nem elég tanultak ahhoz,
hogy átlássanak a szitán, ám elég vallásosak ahhoz, hogy elkapja őket a
hév fogalmazott. - A sejkek YouTube-videókkal, /etvákkal és
Hasútokkal ostromolják őket, ők pedig hat hónap elteltével egyszer
csak Szíriában találják magukat, ahol füvet szívnak, és meg vannak
győződve róla, hogy helyesen cselekedtek.
Csakhogy a bántalmazás, a testképzavar, a mérgező családi légkör
és a csonka család az élet szokványos kihívásai közé tartoztak. Vajon
elegendő indokot szolgáltatnak arra, hogy egy fiatal lány a dzsihádot
válassza? Dzsamál az egyik nyersbeton falú kávézó napernyője alatt
cigarettázott az esőben. A hely megtelt macBookozó fiatalokkal.
Elnyomta az egyik cigit, és már gyújtott is rá a következőre.
Az iszlám a társadalmunk fő pillére. Időnként együtt érzek velük.
Erőszak általi megváltás. A múlt utáni sóvárgás.
Núr időnként úgy érezte, a forradalom csak egy álom volt. Hiába
ültek hidzsábot viselő nők a parlamentben, hiába viselt a nők fele
hidzsábot a tömegközlekedési eszközökön vagy a Burgiba sétányon,
nyilvános molesztálásuk az új Tunéziában is folytatódott. Núr sosem
nézett ferde szemmel a rövid szoknyát és trikót viselő lányokra. Majd
felelnek Istennek az ítéletnapon. A szabadság lényege éppen az, hogy
mindenki úgy öltözködik, ahogy neki tetszik, vagy nem? Tényleg
annyira sértő, ha ő nem akar úgy öltözködni, mint azok, akik lazábbak
nála? Hozzászoktak a rendőri zaklatáshoz, mert a rendőrség mindenkit
zaklatott. Núr a hétköznapi nőkről alkotott általános képet nem tudta
elfogadni.
Egy pénteki napon illendően felöltözött, mert véradásra ment az
egyik közeli karthágói klinikára. Laza blúzt vett fel, melynek
könnyedén felhajthatta az ujját, és várta, hogy Valid felvegye. Ő
vigyázott rá Karim távollétében. A klinika egy kovácsoltvas-kapus
villákkal szegélyezett utcában volt, ahol murvafű nőtte be a bejáratokat.
A recepciós hölgy nővérruhát viselt, a szemét jól láthatóan kihúzta.
Núrt végigmérve megrázta a fejét.
Ilyen külsővel nem mehetsz be közölte.
Núr próbálta megőrizni a hidegvérét. Az „ilyen külsővel nem
mehetsz be” megjegyzéseknek a régi rezsimmel együtt el kellett volna
tűnniük.
Azért jöttünk, hogy vért adjunk egy barátunkért. Mit számít, mi
van rajta? kérdezte Valid. A recepciós felelni akart, ám Núr már az
ajtón kívül volt.
A klinikából átmentek az előkelő La Marsza városrészbe, és beültek
egy tengerparti kávézóba. Az utca túloldalán állt egy hotel, feszített
víztükrű medencével, ahol a csapos gimlet koktélt kevert, és jázminillat
terjengett a levegőben. Hat hónappal korábban Abu Bakr al-Bagdadi
kihirdette a rakkai kalifátust. Sok tunéziai harcoshoz hasonlóan Karim
is szakított az an-Nuszra Fronttal, és csatlakozott az Iszlám Államhoz.
Núr támogatta őt a döntésében, és alig várta, hogy hazatérjen. A lányuk
már majdnem kétéves volt, és még nem találkozott vele.
Azt hiszi, az én apám az ő apja mondta Núr.
Valid körbehordozta a tekintetét a kávézóban, suttogóra fogta a
hangját, és elmagyarázta a butácska Núrnak, hogy akik most utaznak
Szíriába, azokat össze sem lehet hasonlítani azokkal az idealistákkal,
akik az első hullámmal hagyták el Tunéziát, hogy csatlakozzanak a
dzsihádhoz, ahogy Karim is tette 2012-ben.
Nem azért mennek, hogy felszabadítsák Szíriát. Számukra nincs
más kiút. Ezek vagy zsoldosok, vagy a mártíromságot keresik, és a
lehető legrövidebb úton akarják elérni. ő még magnó- és
videokazettákon hallgatta és nézte a dzsihádistákat, a maiak már az
interneten követik őket, és ez mindent megváltoztatott.
Ez nem a tartalomról, hanem a közvetítő médium hatalmáról szól
magyarázta Valid. Az a nyerő, aki a legütősebb videót készíti.
Ezt volt az egyik legvisszafogottabb kávézó a parton, ám Núr sötét
nadrágból és köpenyből, valamint fekete Converse cipőből álló
együttese így is nagy feltűnést keltett. La Marsza az a városrész, ahol a
külföldiek, illetve a külföldön tanult tunéziaiak élnek. Voltak itt
műkörmösök és gluténmentes termékeket készítő pékségek.
Többségben voltak a liberálisok, így itt az emancipált világi nők
zaklatták az emancipált vallásos nőket. Amikor az Ennahda Mozgalom
üstököse, a Sorbonne-on végzett Szajida Unisszi egy évvel korábban
részt vett egy előadáson, egy nő sarokba szorította őt a mosdóban,
nekiszegezve a kérdést: „Olyan szép és okos vagy, miért hordod ezt a
rongyot a fejeden?”
Núr a tengert bámulta onnan, ahol ült. Egy teve poroszkált a
homokban, fluoreszkáló rojtokkal a nyakában, a tevékre jellemző
kényszeredett elégedettséggel a képén. A KEZÜNKBEN TARTJUK A
JÖVÖT, hirdette a British International School közeli óriásplakátja.
Flamingórózsaszín rövidnadrágot és hozzáillő hidzsábot viselő nők kis
csoportja fotózkodott a Corniche mellett, melyet haldokló, félig már
kiszáradt pálmafák szegélyeztek. A pálmafúró ormányos bogár támadta
meg őket. A vész Tuniszban ütötte fel a fejét először, ám átterjedt az
északra fekvő Palermo és Cannes pálmafáira is.
A helyiek szerint a bukott elnök veje hozta a fejükre a vészt, az, aki
tigrist tartott házi kedvencként.
Núr szerint elfogadható, ha az ISIS civileket öl a nyugati
államokban, bár azt nem tudta megmutatni, melyik vallási szabály teszi
ezt lehetővé. Az Iszlám Állam egyre vérengzőbbé vált, és sok szalafita
pap elítélte a tetteit. Úgy tűnt, Núrt zavarja, hogy teológiai érvekkel
nem tudja alátámasztani, hogy amit politikai, érzelmi, illetve erkölcsi
szempontból érez, az helyes.
Valid ezen a ponton úgy érezte, meg kell magyaráznia, Núr miért
tud oly keveset a vallásról, melyet oly buzgón követ: a Ben Aliéra alatt
szándékosan elhanyagolták és elnagyolták a hitoktatást. Példaként
említett egy részt a Koránból: az igazságtalansággal szembeni helyes
viselkedésről tanultak az iskolában, ám amikor otthon az apja kikereste
a megfelelő verset, kiderült, hogy a leglényegesebb passzusokat
kihagyták a tanárok, leegyszerűsítve a mondanivalót. Ez pedig arra
ösztönözte a kíváncsi diákokat, hogy a megalapozatlan információkkal,
szövegekkel, szentbeszédekkel teli neten kutakodjanak.
Mint a csupasz tábla, arra várva, hogy írjanak rá valamit
fogalmazott.
A hiányos hittantudás általánosan jellemző volt a szalafita
hálózatokhoz vagy a szíriai, illetve líbiai katonai csapatokhoz
csatlakozó tunéziai nőkre. Az egyik nő például, aki egy ISIS-
kiképzőtáborban veszítette az életét egy légicsapás során, nem ment át
a tuniszi egyetem 5ízrít7-felvételi vizsgáján. Valid épp erre gondolt,
amikor kifejtette, mi történik, ha egy vallásos országban elhanyagolják
a hitoktatást, nyitva hagyva a kaput a manipulátorok számára, akik
különböző egyéb célokra használják a vallás nyelvét.
Núrt nem különösebben zavarta, hogy egy olyan szervezetet
támogat, amely akkorra már egyértelműen a teátrális erőszakosságáról
vált híressé. Az ő szemében a keresztre feszítés és a szex- rabszolgapiac
csak az ellenzők hangzatos propagandagépezetének eszközei voltak.
Nem hitte, hogy az ISIS ezeket valóban megteszi. A hozzá hasonló
fiatalok közül sokan nem hitték el azt, amit az Iszlám Államról
hallottak. A média az arab országok többségében erős politikai
befolyásoltság alatt állt, az önkényuralmi rezsim fonalai szőtték át, és
ezáltal ezen rezsimek céljait és elgondolásait közvetítették. Sok fiatal
párnál mindez szakításhoz vezetett. Amikor arról kérdeztem Núrt, hogy
egyetért-e az Iszlám Állam taktikájával, amikor más muzulmánokra
támad, sok esetben imádkozás közben a mecsetekben, azon az alapon,
hogy hitetlenné váltak, igenlően bólintott. Valid cigarettára gyújtva
odavetette: „Szóval rendjén való, hogy az an-Nuszra Frontra
támadnak?” Núr erőtlenül válaszolt, majd pár perces civódás
következett.
Karim távozását követően a rendőrség beszélgetésre „invitálta”
Núrt. Ez azt jelentette, hogy havonta kétszer meg kellett jelennie a
rendőrségen, ahol egy fémasztallal berendezett szobában felelgetett
nagyjából ugyanazokra a kérdésekre, ugyanannak a bozontos
szemöldökű tisztnek: „Miért viselsz ilyen ruhát? Miért nem veszed le?
Kivel állsz kapcsolatban? Ki a vallási vezetőd?”
Núr kezdetben el tudta titkolni a kihallgatásokat a barátai és a
családja elől. Mindig talált valamilyen hangzatos kifogást arra, hogy
épp miért változott meg a program, de a telefonján időről időre
felvillanó ismeretlen hívószámokkal nem tudott mit kezdeni. Le
Kramban gyorsan terjed a pletyka. A barátai kezdtek elhatárolódni tőle.
Senki nem akart olyasvalakivel mutatkozni, akit figyel a rendőrség.
Ha a szomszédok arról faggatták az anyját, hogy hová lett Karim, ő
mindig azt felelte, hogy üzleti útra ment Franciaországba. Núr azonban
sejtette, hogy a szomszédok rájöttek az igazságra. Egy taxis ismerősük,
a család egyik barátja Karimot és az iszlamista testvéreit okolta, amiért
már nem jöttek tengeri cirkálók Tunéziába. Korábban mindig a La
Gulet kikötőben horgonyoztak le, ezrével szabadítva rá a városra a
vidám turistákat pár óra erejéig nap mint nap. Olyan odaadással sorolta
a hajóneveket, mintha rózsafüzért mondana: a Majestic, a Fantastic, az
Adonia... Núr időnként úgy érezte, a férfi dühtől csillogó szemmel
mered rá.
Kihatások
2015 közepére az Iszlám Állam globális méretű fenyegetéssé vált, a
csápjai elértek Európába és Észak-Afrikába, sőt még messzebb,
felborítva a politikai rendet Németországtól Tunéziáig. Olyan sok brit
utazott az Iszlám Államba, hogy az egyik terrorellenes tisztviselő azt
javasolta a kormánynak, indítsanak charterjáratot Szíriába.
Egy jordán vadászgép lezuhan Rákká közelében, és az Iszlám
Állam elfogja a pilótát, Muaz al-Kaszaszbét. Miután úgy tettek, mintha
hajlandók lennének a fogolycserére, szavazást szerveztek a Twitteren
#SuggestAWayToKillThejordanianPigPilot címen, hogy milyen
módszerrel végezzék ki az elfogott pilótát. Úgy tűnik, a világ nem veszi
észre, hogy a közösségi médiacégek is jelentősen hozzájárulnak a
háborúhoz, hisz növekvő forgalmat bonyolítanak, és profitálnak abból,
ha a felhasználók rákeresnek az efféle tartalmakra.
Az ISIS megosztja, ahogy halálra égetik a pilótát egy ketrecben. A
vezető iszlám gondolkodók elítélik a bűntettet. Jordánia és az Egyesült
Államok légi csapással felel, és a terroristaszervezet állítása szerint a
támadásokban Kayla Mueller amerikai túsz is az életét veszíti.
A tavasz folyamán az ISIS tagszervezetei robbantásokat hajtanak
végre Jemenben, Afganisztánban és Tunéziában, majd látványos
tömeges kivégzést tartanak az ókori palmürai színházban.
A szíriai polgárháború miatt bekövetkezett népvándorlás nyárra
megrengeti Európát. Angéla Merkel német kancellár „nemzeti
kötelességnek" nevezi az Európa történelmében eddig egyedülálló
menekültáradat befogadását, mondván, „képesek vagyunk rá".
München városában egyes napokon tizenháromezer, egyes hétvégéken
negyvenezer menekült fordul meg. Sokan a megérkezésük előtt
meghalnak. Megfulladnak a teherautókon vagy vízbe fúlnak.
A jobboldal nemkívánatos betolakodókként tekint a háború elől
menekülőkre, és az ő helyzetüket kihasználva igyekeznek választási
előnyre szert tenni. Egy magyar női operatőr az egyik felvételen
elgáncsol egy férfit, aki a gyerekével a karjában rohan a határ felé, és
ezzel ő válik ennek az idegengyűlöletnek az arcává. Magyarország
szögesdrótot húz fel a határon. Az Európai Uniónak szembe kell néznie
a ténnyel, hogy néhány tagállama nem osztja ugyanazokat a liberális-
demokratikus nézeteket, mint amilyen például az emberi jogok kérdése
is.
Szeptemberben az egész világsajtót bejárja egy fotó: a piros pólót és
tengerészkék rövidnadrágot viselő Alán Kurdi képe, aki kifacsart karral
fekszik a tengerparti homokban, a hullámok ölelésében, holtan.
Hiába az iráni katonai támogatás, az Aszad-rezsim komoly
veszélybe kerül. Szeptember utolsó napján Oroszország Aszad
kérésére légi csapásba kezd, amely fordulópontnak bizonyul a
háborúban.
RÁMA ÉS GÚFRÁN
2015 májusa, Tunisz
Amikor hazaérkezvén Olfa látta, hogy nincs a helyén a telefontöltő, és
az összes fejkendő eltűnt, azonnal tudta. Szép tavaszi délelőtt volt, és
Ráma elment.
A lánya két nappal később telefonált, de nem beszélt Olfával. „Add
az egyik lányt”, írta előzetesen. Amikor megcsörrent a telefon, Olfa
engedelmeskedett, mert tudta, hogy Ráma máskülönben leteszi.
Ugyanez történt Gúfrán esetében is, aki csak Rámával volt hajlandó
beszélni. Az ő szemükben az anyjuk hitetlen volt.
Olfa tudomásul vette. Ráma is ugyanazokat a sejkeket hallgatta, és
ugyanolyan vonzónak találta a gondolataikat. Egy röpke pillanatra
megfordult a fejében, hogy felveszi ugyanazokat a puritán ruhákat,
melyeket a lányai hordtak. Nélkülözésekkel és nehézségekkel teli
életükben Olfa is érezte a biztonság felé vezető út csábítását. Minden
problémára volt megoldásuk. Minden sebre, legyen az igazságtalanság
vagy megaláztatás, volt gyógyírjük. Ki ne szeretne ilyen megnyugvást?
Olfa magát hibáztatta mindenért. A nevelési módszereit és
Tunéziát. A szíve mélyén tudta, hogy nem volt kedves Rámával.
Keményen bánt vele, dühvei és pofonokkal felelt lánya
szeszélyességére és rosszalkodására. Kivetítette a lányára a saját
keserűségét és szenvedését.
Ami pedig Tunéziát illeti, mégis hogy nőhetne fel itt bárki is
normálisan? Mégis hogy viszonyuljon az ember a valláshoz egy olyan
országban, amely a szélsőséget pártolja?
2015 júniusa, Szúsza, Tunézia
Egy tiszta júniusi napon, dél körül egy fiatal mérnökhallgató kisétált az
egyik szászai luxushotel tengerparti strandjára. Turisták lepték el a
partot, többségében brit állampolgárok. A napozószékekben ültek vagy
bokáig süppedtek a puha homokba. Szejfeddin Rezguj esernyőt tartott a
kezében, hogy azzal takarja el a ruhája alá rejtett Kalasnyikovot.
Váratlanul előrántotta a karabélyt, és vaktában lövöldözni kezdett.
Mindenki sikoltozott, amerre elhaladt. Néhányan a vízbe ugrottak,
mások botladozva menekültek a homokon, vagy bemásztak a
napozóágyak alá. Többször is újratöltött a hotel épületéhez vezető úton,
meg-megállva, hogy elhajítson egy-két kézigránátot. Rezguj
ámokfutása negyven percig tartott, ennyi időbe telt, hogy kiérjen a
rendőrség, és ezalatt harmincnyolc, többségében brit állampolgárságú
turistával végzett. A kiérkező rendőrök agyonlőtték.
Rezguj nem vallásos családból származott. Breaktáncos volt, a
baloldali politikusokkal szimpatizált, alkoholt ivott, és barátnője volt.
Egy egyszobás lakásban élt a családjával Szászában, nem messze
Olfáék lakhelyétől, és az egyetemi tanulmányai befejezése előtt állt. A
családja mélységesen megdöbbent, és még mindig nem ocsúdtak fel a
történtekből. Úgy vélik, átmosták a fiuk agyát, vagy kényszerítették őt
valahogyan.
A fiú barátai azonban másként gondolják. Rezguj hozzájuk hasonló
fiatal fiú volt még a 2011-es forradalom idején, és gyors változásokat
várt. Ben Ali bukását követően arra számított, hogy a társadalom a
vallási értékek és a társadalmi igazságosság felé mozdul az
önkényuralmi szekularizmusból, mind a politika, mind a közélet terén.
Amikor ez nem történt meg, amikor az iszlamista politika felé vezető
legkeskenyebb ösvények is bezárultak, egyre több időt töltött fiatal
helyi szalafiták közt, akik ugyanolyan csalódottak voltak, mint ő. A
barátai szerint a Bassár el-Aszad elleni háború lendítette át őt a
holtponton.
Lassan zajlott le benne a változás. Komoly politikai sérelmektől
szenvedő, vallásos fiatalemberré vált, és meggyőzte magát, hogy csakis
erőszakos eszközökkel fejezheti ki véleményét. A helyi szalafiták
összeismertették őt néhány kiképzőtábort működtető líbiai militánssal.
Az apja szerint ezek a férfiak fertőzték meg Szejfeddin elméjét „gonosz
gondolatokkal”, és a „radikalizáció” áldozata lett. Olfa azonban, aki
nap mint nap ezzel a problémával küzdött, másként fogalmazta meg a
kérdést: „Mi a különbség egy szélsőséges és egy bosszús muzulmán
közt?”
Vékony, láthatatlan zsineg közötte össze Olfát és Szejfeddint, akit
az Iszlám Állam egyik vezetője, egy bizonyos Núreddin küldött ki
aznap a tengerpartra. Élt egy nagyobb tunéziai közösség a líbiai
Szabratában, ahol Núreddin időnként meghúzta magát. Itt történt, hogy
egy újonnan érkezett tunéziai lány felkeltette a figyelmét.
 Ráma.
Két hónappal azután, hogy Szabratába érkezett, Ráma végre
méltóztatott beszélni az anyjával, noha még mindig hitetlennek tartotta
őt. Olfa ugyanúgy reagált, mint a többi anya, akiket az Iszlám Államból
hívott fel a lányuk. Öt teljes percig ordítozott Rámával, kiadva magából
mindent. Amikor végre lehiggadt, a lány bocsánatot kért tőle. Azt
mondta, kötelességének érezte elmenni, és reméli, az anyja egyszer
majd megérti ezt.
Mi van Gúfránnal? kérdezte Olfa.
Kiderült, hogy egy férfi nem sokkal az érkezése után ajánlatot tett
neki.
Amikor személyesen találkoztak, furcsának találta a férfit, és
elutasította. Ismered őt, anyám, mindig is azt gondolta, hogy majd egy
herceghez megy feleségül válaszolta Ráma. Gúfrán a második férfihoz
már hozzáment, ami újabb darabot hasított le Olfa szívéből. Sokszor
ábrándozott a lányai menyegzőjéről, a tervezgetés izgalmáról.
Miután letette a telefont, azzal vigasztalta magát, hogy Gúfrán
nyilván boldog. Anya és lánya nem állhatott volna közelebb egy-
máshoz; inkább voltak nővérek, mint szülő és gyermeke. Olfa azon
fele, amely belesajdult Gúfrán elvesztésébe, tudta, ha ő nem hiányzik a
lányának, az azt jelenti, hogy elégedett az életével. Legalábbis ezt
mondogatta magának.
LINA
2016 márciusa, Tál Afar, Irak
Azon a tavaszon mindenkettőjüknek megvolt a maga feladata. Lináé az,
hogy világra hozza második gyermeküket. Dzsáferé az, hogy
Moszulban másodszor is megműtsék, eltávolítva egy darabot sérült
lábából. Ezt a Tál Afar-i orvos javasolta, aki szerint az első sebész
„tapasztalatlan volt egy efféle esethez”.
Márciusban, amikor a fájások megkezdődtek, Dzsáfer már
Moszulban tartózkodott, így Lina egyedül ment be a kórházba. ISIS -
feleségként elsőbbséget élvezett a civilekkel szemben. A kórházak
mindig, minden esetben előrevették az ISIS-pácienseket. Az alapvető
kórházi infrastruktúra egyelőre sértetlen maradt, csakhogy a lakosság
fele elmenekült, és velük együtt a képzett orvosok egy része is; akik
maradtak, azok nem praktizáltak tovább, vagy ha mégis, akkor
magánúton, az ISIS irányította kórházi rendszeren kívül.
Lina ötödik alkalommal szült, így jól tudta, mi vár rá. Amikor
azonban nyomnia kellett, érezte, hogy valami nincs rendjén. A gyermek
nem mozgott, és ezúttal másfajta fájdalmat érzett. Kiáltozást hallott,
miközben erősen kapaszkodott az ágykeretbe. A feje felett lévő
mennyezet repedéseire összpontosított. A fiú, merthogy fiúnak
mondták, mielőtt elsiettek vele, végül csak kipottyant, és ő folyvást a
gyermeket követelte, miközben verítékben úszva feküdt az ágyon.
Az orvos egy órával később visszajött, vékonyka mosollyal az
arcán.
Egészséges, Istennek hála mondta, Linának adva a gyermeket. Ő
azonban tudta, hogy a pici nincs jól. A feje egyik oldalán és a szeme
körül lila zúzódások látszódtak. Mivel a születését követően nem
tartották oda hozzá, úgy vélte, ők tették ezt vele. Hogy befecskendeztek
valamit a bőre alá.
A babának oxigénre van szüksége! kiáltotta. Az orvos azonban
ügyet sem vetett rá, egyre azt hajtogatta, hogy a gyermek jól van. Lina
a melléhez vonta a csecsemőt, de a kicsi szája nem nyílt ki, az orvos
pedig csupán dühösen mordult egyet, amikor Lina azt bizonygatta,
hogy a baba nem akar szopni. Csak annyit mondott, vigye haza a
fiúcskát, és otthon, nyugodt körülmények közt majd rákap az anyatejre.
Egy anya azonban tudja, ha beteg a gyermeke. Ugyanúgy tudja,
mintha a saját teste volna, hisz nemrég még egyek voltak. Lina úgy
döntött, hazamegy, hisz úgysem tesznek értük semmit. Sőt eleve ők
bántották a babát.
Otthon áttörölgette az újszülöttet egy nedves ronggyal. Lángolt a
homloka, és vért köhögött. Legyezgette őt álmában. Amikor éjszaka
ellenőrizte a baba hőmérsékletét, úgy érezte, negyven fok fölött lehet a
láza. Nem volt otthon gyógyszere, gyerekgyógyszer legalábbis nem,
ezért átrohant a legközelebbi szomszédhoz. Erősen dörömbölt a kapun,
de az éjszaka kellős közepén jártak, nem hallhatták meg őt. Mire
visszaért a házba, a baba karja kilencvenfokos szögbe hajlott és kezdett
megmerevedni.
Lina a gyermek karját masszírozta, arra gondolva, ha kihúzná
valahogy reggelig, kereshetne egy másik kórházat. Nem halhat meg.
Nem halhat meg. A fia fülébe sugdosott, és parányi, ám tökéletes alakú
lábacskáját simogatta. A baba vett két mély levegőt, majd
megmerevedett.
Lina az éjjeliszekrényen lévő, kék tubusos kézkrémet bámulta, majd
a mellette lévő keménycukorkát, amit Dzsáfer olyankor szopogatott,
amikor nem tudott elaludni, végül a két ágy között lévő
rongyszőnyeget. Nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Várja meg
nyugalomban, amíg a gyermek lelke visszaszáll Istenhez, aki annyira
szerette őt, hogy máris visszaszólította magához, vagy szerezzen teljes
bizonyosságot a haláláról? Kell valaki, aki megerősíti. Visszament a
szomszédhoz, és addig dörömbölt és kiáltozott, míg a férfi ki nem jött a
kapuhoz.
Ellenőriznie kell valakinek, hogy valóban halott-e a gyermekem
mondta. Menj, szólj a feleségednek.
Lina reggel lepedőbe bugyolálta az újszülöttet, és a szomszéd
segítségével elvitte a halottasházba.
Lina egy másik német nő házában töltötte az éjszakát, ahol
váratlanul beléhasított az érzés, hogy Dzsáfer hazajött. Hazatérve a
kanapén találta a sápadt és legyengült férfit. Még két napig a kórházban
kellett volna lábadoznia, hisz a műtét a combcsontját érintette, ám ő
mindenáron haza akart menni, hogy lássa a feleségét és újszülött
gyermeküket.
Lina letelepedett mellé, és elmesélte, mi történt. Dzsáfer zokogott, ő
pedig a tenyerébe fogta a férje arcát. És ekkor az élete fordulóponthoz
érkezett. Miután egész életében másokról gondoskodott - a gyerekeiről,
első férjéről, a családtagjairól, a magukra hagyott frankfurti
koloncokról, rokkant második férjéről -, eljött az ideje, hogy őróla
gondoskodjon valaki.
ÖTÖDIK RÉSZ
SZERETET, GYÁSZ, ISMÉTLŐDÉS
ASZMA, AUSZ ÉS DUA
2015 januárja, Rákká, Szíria
Úgy tűnhetett, hogy az Iszlám Állam által megszállt területek
hermetikusan el vannak zárva a külvilágtól, ám a központba, Rakkába
vezető utakat mind a katonák, mind a velük üzletelni igyekvő civilek
előszeretettel használták. Még mindig értékes piacnak számított, hisz az
Eufrátesz partján fekvő város a nyolcadik századtól kezdve fontos
kereskedelmi központként és földrajzi csomópontként funkcionált.
Teherautók jártak ki-be nap mint nap, ellátva a katonákat mindennel,
amire csak szükségük volt, a benzintől a csokoládéig, a nápolyitól az
energiaitalig.
Ez a nagyjából 2014 végéig tartó átjárhatóság tette lehetővé Dua,
Ausz és Aszma számára a szökést. A rózsatetoválást viselő Dua, a
földműves apa lánya, aki a gazdag szaúdi férfihoz ment feleségül, lépett
le elsőként. Megbeszélte a dolgot az apjával és a fivérével, és
mindketten egyetértettek abban, hogy ha nem bírja elviselni a kalifátus
által reá kényszerített második házasságot, akkor szökjön meg.
A fivére kapcsolatba lépett a Törökország déli részén élő szíriai
barátaival, akiknek volt már tapasztalata a határ menti csempészetben,
és fogadni tudták őt a túloldalon. Dua és a fivére egy fagyos januári
napon szállt fel a kisbuszra, hogy elvigye őket Rakkából a kétórányira
lévő Tál Abdzsad-i határátkelőhöz. Akkoriban tömegével menekültek
át Törökországba, így Dua és a fivére is gond nélkül átjutott.
Amikor Ausz, a talpraesett és romantikus, angol irodalom szakos
bölcsészhallgató, aki utálta a második férjét, négy hónappal később úgy
döntött, hogy megszökik, már jóval nehezebb volt a dolga. Törökország
szigorított a határellenőrzésen. Ausz kapcsolatba lépett Duával, az
unokatestvérével, aki akkor már a határtól hatvan mérföldre lévő
Szanliurfában tartózkodott, és elkérte tőle a csempész számát, aki neki
is segített az átjutásban. A férfi egy olyan csempészhálózat tagja volt,
amelyik az Iszlám Államból menekítette ki az embereket. Kapcsolatban
álltak a különböző felkelőcsoportokkal, és sokszor együttműködtek a
szervezet belső embereivel. A férfi megbízott valakit, hogy kísérje
Auszt a határhoz. Előzetesen küldött magáról egy képet e-mailen, és
amikor eljött a találkozó éjszakája, két hamis személyi igazolvánnyal
várta a lányt, ugyanarra a vezetéknévre kiállítva. Egy napra testvérekké
váltak. Taxival mentek a Tál Abdzsad-i határátkelőhöz. Az ellenőrző
ponton nem kérték, hogy mutassa meg az arcát, így a hamis személyi
Ausz fekete válltáskájának elülső zsebében maradt.
 2015 tavaszára - amikor a marketinghallgató Aszma, aki nem volt
hajlandó hozzámenni egy harcoshoz, miután a barátja még mindig
Jordániában tartózkodott, és egyre azon tépelődött, hogy mitévő legyen
a város megváltozott. Egyetlen ismerős arcot sem látott, amikor sétálni
indult. Akik megtehették, elmenekültek, azok a családok is, akik a
kezdetekkor még együttműködők voltak. A piacon észak-afrikai és
Öböl menti akcentussal beszélték az arabot. Gyakori volt a francia
akcentussal kevert angol, és sokan beszéltek valamilyen harmadik
nyelvet, elkendőzendő a személyazonosságukat, mintha kémek
lapulnának a standok között.
Amikor Aszma és az egyik unokatestvére megtervezte a szökést,
nem szóltak róla senkinek. Még a családtagoknak sem, és csupán egy-
egy kézitáskát vittek magukkal. Az ISIS kötelékébe tartozó egyik
ismerősük ráállt, hogy segít nekik. Az újhold leple alatt mentek el a
határhoz. Aszma számtalanszor megtette már ezt az utat, amikor nőket
szállított a kalifátusba, így a kanyarokból és a sebességből mindig
pontosan tudta, mennyi van még hátra az útból. A bőre bizsergett a
félelemtől, ám elsősorban a barátjuk miatt aggódott. Bele sem mert
gondolni, mi történne vele, ha kiderül, hogy a szervezeten belülről
segítette a szökésüket. Amikor az ellenőrző ponton átnyújtotta a
személyi igazolványát a határőrnek, biztosra vette, hogy lebuktak. Alig
kapott levegőt, és a nyelvét harapdálva igyekezett csillapítani az
adrenalin zubogását az ereiben. Tudta, hogy minél rémültebbnek tűnik,
annál gyanúsabb lesz. Emlékeztette magát, hogy a félelem csak a
fejében létezik, kívülről nem látszódik. A túloldalon a török határőrök
épp teáztak, és egy intéssel átengedték őket. A rájuk váró koreai
gyártmányú, négyajtós kocsi szürkén csillogott az ellenőrző pont
fényében.
Urfa (korábban Szanliurfa) hatvan mérföldre fekszik a szíriai határtól
északi irányban. A várost körülvevő száraz pusztában mandula- és
szilvaligetek váltják egymást a fenyő- és olajfacsoportokkal. A
külterületeken alacsony apartmantömböket húztak fel, olcsó lakásokat
kínálva a szíriai menekültek számára, hogy új életet kezdhessenek. A
szíriai háború megváltoztatta a város arculatát, ahogy Isztambulét és
Bejrútét is. Az utcák megteltek pimasz, torzonborz szíriai kölykökkel,
akik kéregettek vagy papír zsebkendőt árultak. Viszont akadt munka, és
egy kétszobás lakás bérleti díja nem volt elérhetetlenül magas, mint lett
volna a nagyobb városokban.
Vidékies, alulértékelt kisváros volt. A kurd és arab származású
lakosság inkább a konzervatív irány felé húzott, a nők többsége
eltakarta a haját, és nem virítottak politikai jelképek lépten-nyomon:
nem voltak gigantikus Aszad-szobrok, sem fekete lobogók a szélben. A
tereken látható szobrok inkább mintha óriási kaliforniai paprikákat
ábrázoltak volna. Az ősi mecsethez tartozó medencében tanyázó kövér
rákokat szent állatoknak tartották. Ott úszkáltak, ahol Nimród király
állítólag a tűzbe vetette Ábrahám prófétát.
Szanliurfa erődjének árnyékában valahogy idegennek hatott az új,
csillogó bevásárlóközpont. Mintha egy helikopterről pottyantotta volna
oda a török kormány, hogy a helyiek légkondicionált üzletekben
vásárolják a cipőt, ne a piac bejáratánál leterített lepedőkre halmozott
cipőkupacokból.
Mire Ausz, Dua és Aszma 2015 elején megérkeztek, már elég
szíriai élt a városban ahhoz, hogy üzemeltetni lehessen egy szíriai
éttermet és egy baklavázós helyet a városközpontban. Akadt néhány
férfi, akik otthon, jellemzően Aleppóban és Homszban, éveken át
molokíját zöldes színű, ragacsos pörköltszerűséget rizzsel készítettek,
és most ugyanezt tették itt, Urfában is. „Testre szabott árak!”, harsogták
az árusok a bazárban arabul.
Hogy a három nő korábban mit csinált Rakkában, az titok maradt.
Száműzetésben éltek, kisiklottan, a múltjukat takargatva, melyről
tudták, hogy csak további bajt okozna. Hiányzott nekik a családjuk, és
idegennek, kívülállónak érezték magukat. Mintha három generációt
ugrottak volna vissza a háború előtti Rakkához képest, és abban
reménykedtek, hogy Törökország egy modernebb, pezsgőbb részére
költözhetnek. Angol és török nyelvleckéket vettek, ezzel is növelve az
esélyeiket egy jobb életre valahol másutt. Olyan szíriai családoknál
laktak, akiket még otthonról ismertek, akik korábban érkeztek, és már
belakták a helyet; Aszma távoli rokonoknál húzta meg magát. A
családok fedezték a költségeiket, a nyelvleckékért pedig a Szíriából
hozott pénzzel fizettek.
Ausz ugyanazt a szertartást követte minden reggel: kávé és a líbiai
énekes, Fairuz. Két rakkai házassága nem törte meg könnyed
személyiségét; alkalmazkodó volt és fiatal, egy tanult nő, aki szeret
olvasni, és még mindig akarja azokat a pólyába csavart babákat. A
telefonján tárolt urfai képgaléria kezdett az ISIS előtti rakkai
képgalériához hasonlítani: kedves barátok a folyóparton és vízipipás
kávézók. Kéthavonta beszélt a családjával. A család, amelynél lakott, a
saját lányaként bánt vele, még a mobiltelefonja számláját is kifizették.
Be akarta fejezni az egyetemi tanulmányait, de leginkább normális
életre vágyott. Urfában folyton emlékeztették rá, hogy ő egy menekült.
Egyszer, amikor épp egy szíriai férfi ismerősével sétált az utcán,
megállította őket egy dühös török.
Ha igaz férfi volnál, nem hagytad volna el a hazádat! ordította.
Aszma nem volt ennyire bátor, és csak nagy ritkán hagyta el az
otthonát. Urfában hemzsegtek a különböző országokból érkezett
kémek. ISIS-katonák jártak ki-be a városba, szíriai szakadárokra
vadászva. Minden kapcsolatot megszakított a családjával, attól félve,
hogy rajtuk állnak bosszút a szökése miatt. Hetente egyszer írt egy e-
mailt, és felhívta egy barátját Rakkában, hogy elpanaszolja neki,
mennyire szívtelen a családja, hogy így lemondtak róla. Ez persze nem
volt igaz, de abban bízott, hogy eljut az ISIS-hírszerzők fülébe sok
rakkai lakos mobilhívásait figyelték, főleg azokét, akik korábban nekik
dolgoztak és így megóvhatja a családját.
Aszma melankóliába süllyedt. Nem az az Aszma volt már, aki
marketinget tanul, és a vendéglátásban akar elhelyezkedni, akinek
Galaxy Note Il-se van, parfümöt szór magára, és rajong Taha Husz-
szeinért; nem az az Aszma volt, aki elutasította élete szerelmét a
hidzsáb viselése miatt, és mégis az ISIS kötelékében kötött ki. Itt,
Szanliurfában csupán egy menekült volt. Ha stílusosan próbált
öltözködni, vagy a frizurájával kísérletezgetett, mindig megvető
pillantásokat érzett a hátában. Mintha számára nem volna engedélyezett
a boldogság és a nevetés, mintha mostantól visszafogottan, a fülét-
farkát behúzva kellene élnie. Ott keresett örömet, ahol csak tudott. A
kíméletes brazil száraz hajfestési módszerrel festette be a haját, még ha
ehhez három egymást követő napon is el kell mennie a fodrászhoz.
Elég pénzt gyűjtött, hogy eltöltsön pár napot Antalyában, a török
tengerparton. Miután visszatért, napokig az ott készített felvételeket
nézegette a mobilján: a night-club ismeretlen sötétjében villódzó
fényeket és a zenére vonagló testeket.
Aszma, Ausz és Dua időnként együtt ebédelt. Gyakran beszélgettek
Szíriáról és a jövőről, bár fogalmuk sem volt, mikor ér véget a háború,
és mi jöhet azután. Ausz nem hitte, hogy az intoleráns, szektárius
fegyveres csoportnak helye volna itt. Szíria túl színes volt, túl sok
vallási csoporttal - keresztények, drúzok, alaviták, síiták - ahhoz, hogy
egy szunnita iszlamista csoport lehessen kormányon.
A jóval istenfélőbb és konzervatívabb Dua azonban, aki csak az
ISIS hatalomátvételekor ismerkedett meg az iszlámmal, szívesen látott
volna vallásos politikusokat hatalomra lépni - visszafogott és őszinte
hitű szereplőket, és nem ezeket a fanatikusokat, akik a személyes
gyarapodásukra használták a vallást. Nem azt sérelmezte az ISIS
kapcsán, hogy létre akartak hozni egy iszlám államot, bevezetve az
iszlám törvényeket, hanem azt, hogy semmibe vették az alapvető
iszlám tanokat. Eszközt faragtak a vallásból, hogy elérhessék általa a
politikai céljaikat, harcmodorrá változtatva kilúgozták az iszlámból a
hitet; a takfirt alkalmazva ellenségnek kiáltották ki az ellenfeleiket,
hogy a vérüket onthassák.
Dua az an-Nuszra Front, a szíriai háború egyik legmeghatározóbb
felkelőcsoportjának szimpatizánsa lett. Ezt szoros szálak fűzték az al-
Káidához, ám szinte kizárólag szíriai tagokból állt, és az első sorban
harcoltak a kormány elleni háborúban. Az Iszlám Állammal ellentétben
az an-Nuszra front nem kényszerített rá egy dzsihádista „államot” a
lakosságra. Sőt élvezték a társadalom támogatását, és együttműködtek
más ellenálló csoportokkal és irányzatokkal.
Nem, nem, a Nuszra nem opció - mondta Ausz ingerülten, mert
felbőszítette az unokatestvére naivitása. Sok nyugati állam is ezt a
nézetet osztotta, ami egyben azt is jelentette, hogy a szíriai
dzsihádista vezetést legyen az az ISIS vagy a szélsőséges felkelők
nagyobb stratégiai veszélyforrásnak tekintették az Aszad-féle
rezsimnél. Sok szíriai osztotta ezt az álláspontot. De hogy
elegendően voltak-e ahhoz, hogy Aszad felé billentsék a mérleg
nyelvét az orosz beavatkozás nélkül, sokáig vita tárgyát képezi
majd. Aszad olyan heves és szélsőséges ellenállást váltott ki, amely
arra kényszerítette a világot, hogy inkább melléje álljanak
egyszerűen ez az igazság, egy taktika, amely ha igazságtalanul is,
de biztosította az uralmát a kihívásokkal szemben.
Nem szerettek a jövőről beszélgetni, mert ilyenkor a toprongyos,
átmeneti lét valahogy örökkévalónak tűnt, és így volt ez azon a 2016-
os, fülledt nyári napon is. A Szabad Szíriai Hadsereg katonájának
lakásán találkoztak, aki segített nekik a szökésben. Fanyar, sós szagok
szálltak fel az alsó szinten üzemelő, birkafejet felszolgáló étteremből.
Oly sok minden változott azóta, hogy csatlakoztak a korai rakkai
felkeléshez, és a szomszédaikkal együtt tüntettek a rezsim ellen. Most
mindhárman azt mondták, hogy nem mennének vissza Szíriába, mert
nincs miért visszamenni. Rákká csupán a telefonjuk fotógalériájában
létezett, melyet lefekvés előtt gyorsan átpörgetnek a sötétben.
Ki tudja, mikor érnek véget a harcok - vetette fel Aszma. Szíria is
olyan lesz, mint Palesztina. Az emberek minden évben azt hiszik,
hogy most már vége, és szabadok lesznek. Aztán évtizedek telnek
el. Szíria már egy dzsungel.
Ha rendeződnek is a dolgok Szíriában, akkor sem térek vissza
jelentette ki Ausz. Túl sok vér folyt mindkét oldalon. Nemcsak az
ISIS-ra gondolok, hanem mindenkire.
LINA
2017 tavasza, Rákká, Szíria
A kalifátus hemzsegett az özvegyektől, márpedig az özvegyek
köztudomásúan hajlamosak az irigységre. Ha kétszeres vagy
háromszoros özvegyek lettek volna, ami sok nő esetében egyébként így
is volt, akkor az irigység óriási méreteket öltött volna. Az Iszlám
Államban az özvegyek a számukra fenntartott vendégházakba
kényszerültek, ahol elnyomottan, mostoha körülmények közt éltek. A
háború alatt ezek a nők a férjeik oltalmára vágytak, akik otthont
biztosítanak számukra. Szemrebbenés nélkül elszegődtek második
feleségnek, mit sem törődve az első feleség véleményével. 2017-ben
olyan állapotok uralkodtak Rakkában, hogy Linát már egy féllábú férfi
miatt is irigyelték a többiek. Miközben az utcán sétált a bicegő
Dzsáferrel az oldalán, érezte, ahogy a testébe fúródik a többi nő
tekintete, pedig kötelező arcfátyol fedte a szemüket.
2017 tavaszán elhagyták Tál Afárt, mert attól féltek, hogy támadás
éri a várost. Lina ismét teherbe esett, és tiszta lappal akartak indulni,
végleg maguk mögött hagyva halott kisfiúk emlékét. A Rákká
külterületéhez tartozó kisközségben kezdetben szinte
természetellenesen jó dolguk volt, mintha egy idilli német falucskába
csöppentek volna. Estére kellemesen lehűlt a levegő, így a családok
rendszerint kilátogattak a parkba. Csillagok világítottak az éjszakai
égbolton; olyan sok, hogy egy idő után ráuntak a hullócsillagok
látványára, elveszítették a varázsukat. Dzsáfer családja küldött nekik
pénzt Németországból, így vehettek egy új autót, és teljesen
berendezhették a konyhát: hűtő, tűzhely, vadonatúj mosogatógép. Új
ruhát vettek a kisfiúknak. És ez végre nem az Iszlám Állam pénze volt,
ami sokat jelentett Lina számára. Mocskosnak érezte volna magát, ha a
szervezet pénzéből kell megteremteni ezt a fajta kényelmet, és inkább
lemondott volna róla.
Azonban a jó dolgukat látva a helyi nők a gonosz szemén keresztül
kezdtek rájuk nézni, ami nem puszta babona, a Korán is elismeri a
nazar, a gonosz szeme létezését, és még utal is rá, hogy menedéket kell
keresni az irigyek gonoszsága elől. A Próféta életéről szóló írások
nyílvesszőhöz hasonlítják a gonosz szemét, amely az irigy személy
szívéből kilövellve belefúródik az irigyelt személy testébe. Lina és
Dzsáfer elment egy sejkhez, hogy rukja-saria kezelést kérjenek tőle a
gonosz szeme ellen. A pocakos, gyér szakállú férfi közölte velük, hogy
a helyzetük bizony súlyos. Valaki varázslatot mondott rájuk.
 Majd gondoskodom róla ígérte, arra kérve őket, hogy másnap
menjenek vissza.
A következő látogatás alkalmával verítéktől és mosatlan ruhától
bűzlött a rendelő, amely megtelt a gonosz szeme bűbájától szenvedő
családokkal. A sejk csoportos varázslásba kezdett. Lina becsukta a
szemét. A szertartás felénél egyszer csak kiegyenesedett ültében.
Többször is olvasta a Koránt, és most olyasmit hallott, ami nem volt
benne a szent könyvben. A sejk sarlatán volna? Vagy tréfát űz velük a
fülük? Dzsáfer is kényelmetlenül fészkelődött, ő is érezte, hogy valami
nincs rendjén. Amint a sejk végzett, Dzsáfer kézen fogta Linát, aki a
karjában tartotta a fiukat.
Menjünk innen mondta nekik.
Bármi történt is a sejk házában, az gonosz volt és természetellenes.
Dzsáfer otthon egy palack tiszta vizet tartott a baba szájához, Lina
pedig felolvasott a Koránból, a valódi Koránból.
Lina túlélő volt, és olyan jól alkalmazkodott és olyan jól boldogult
minden helyzetben, hogy amikor végre úgy döntött, ideje kiszállni, már
lényegében a halál küszöbén táncolt. így volt ez a borzalmas
házasságával, így volt ez a frankfurti magányával és így volt ez a
kalifátusban töltött utolsó hónapokkal is. A kisbaba halálát követően
úgy tudott életben maradni, hogy a háztartásuk keskeny kis
mezsgyéjére szűkítette le a világát.
2017 nyarán azonban egy hang azt mondta a fejében, hogy ideje ezt
befejezni. Talán az új baba érkezése öntött belé bátorságot, talán a sejk
otthonában tapasztalt furcsaságok győzték meg végleg arról, hogy az
Iszlám Állam összeomlik. Kétségbeesett időkben az emberek még
vakmerőbben és kiszámíthatatlanabbul viselkednek. Az összeomlás
ideje alatt talán jobb esélye nyílik a szökésre, talán kisebb az esélye,
hogy elfogják.
Makacs tiltakozása ellenére Lina folyamatosan puhította a férjét.
Úgy tűnt, Dzsáfer Németországban élő anyjában, akivel egyébként
sosem találkozott, szövetségesre lelt. Az asszony telefonon keresztül
kérlelte őket, hogy térjenek haza. A hangja akár a gyengéd cirógatás.
Lina kiskorában hallott utoljára ilyen kedves szavakat, még mielőtt az
apja elrabolta és Libanonba hurcolta, hogy soha többé ne lássa az
anyját.
Dzsáfer lehetetlen helyzetbe került. Ha elfogják, kivégzik vagy
börtönbe vetik. És vajon adnának neki Tramadolt odabent? Aligha.
Lina azonban tovább győzködte. Ha megpróbálják, legalább lesz
esélyük; ha maradnak, akkor vagy egy légi csapás végez velük, vagy az
iraki hadsereg; esetleg a síita milicisták fogják el őket, akik a hírek
szerint a helyszínen kivégzik az ISIS-foglyokat.
Miután Dzsáfer beadta a derekát, felgyorsultak az események. Lina
előremegy a gyerekekkel, a férfi pedig követi őket. Dzsáfer adott
Linának négyezer dollárt, meghagyva neki, hogy a felét adja oda a
csempésznek, egy barátnak, aki a török-szíriai határon várja majd őket.
Onnan előbb a férfi házába mennek, és ha ő biztonságosnak ítéli meg a
helyzetet, kocsival átviszi őket Törökországba.
Amikor találkoztak a csempésszel, a férfi elkérte a pénzt Linától -
nem a felét, az egészet -, mondván, nála nagyobb biztonságban lesz.
Dzsáfer barátja, gondolta Lina, miért ne bízhatna benne? Másnap
autóba szálltak, és mindenkire kiosztották a maga szerepét. Lina lett a
csempész felesége; a gyerekek a közös gyerekeik; az öreg, akit
magukkal vittek, a csempész apja, Lina apósa, a tizenöt éves kamasz
pedig a süket unokaöcs. Csak egy átlagos rakkai család tagjai, akiknek
semmi közük az Iszlám Államhoz. Ha minden jól megy, gond nélkül
átjutnak Törökországba, ahol végre szabadok lesznek.
Csakhogy a csempész nem északi irányba hajtott. Rossz felé
mentek valami kiégett pusztaságban, lebombázott épületek marad-
ványai között. Száz méterre az ellenőrző ponttól a csempész mindenkit
kivezényelt a kocsiból, majd elhajtott, Lina összes pénzével együtt.
Nem a török határon voltak. Ez a Szíria északi részével határos
terület volt, amely a kurd milícia, egész pontosan a Szíriái Demok-
ratikus Erők fennhatósága alá tartozott. Két kurd nő jött elébük, egy-
egy AK-47-sel a vállukon. A kurd erők alaposan kivették a részüket a
Rakkáért folytatott harcokból, a környező települések mentén
gombamód szaporodtak a friss sírok. Ugyan miért bánnának kesztyűs
kézzel az ISIS-menekültekkel? Lina reszketett, a két gyermek
belécsimpaszkodott.
EMMA/DUNJA
2015 tavasza, Manbidzs, Szíria
Dunja karabéllyal a vállán járt a piacra, és a gyerekek mindig kitértek
az útjából, amikor észrevették őt. Az anyjuk szoknyája mögé bújtak,
erősen szorítva a karját. Az elején elfordította a tekintetét, mintha nem
venne tudomást róla, hogy valami olyasmivé lett, ami megrémíti a
gyerekeket. A külföldiek többsége úgy vélte, hogy ISIS- nőként ezzel a
fajta félelemkeltéssel fejezhetik ki igazán a szíriaiak feletti
felsőbbrendűségüket. Dunja azonban másképp érzett, őt felkavarta a
gyerekek rémült tekintete és a helyi árusok elutasító viselkedése. Végig
ott motoszkált benne, hogy az ISIS uralma nem tart örökké.
Elképzelhetetlen volt, hogy fegyvertelenül menjen ki az utcára.
Egyszer, amikor a csupán kétháznyira lévő német ismerőséhez ment
kávézni, alaposan megijesztették. Imaidő volt, az utcák
elnéptelenedtek. Egy autó lassított le mögötte, aztán követni kezdte.
Sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, és nem rohant el. Szép nyugodt
léptekkel ment el a házig.
Az esetet követően Szelim megtanította őt puskával bánni, és
meghagyta neki, hogy soha ne tegye ki a lábát a karabély nélkül. A
gyerekek tekintete azonban nyugtalanította. Szeretett volna egy kis
méretű pisztolyt, ám Szelim közölte, hogy nem engedhetik meg
maguknak. A maroklőfegyverek drágák. Végül kölcsönzött egy
táskaméretű pisztolyt az egyik német ismerősétől, akinek akadt
felesleges fegyvere.
Szelim is változott. Gyakran betegeskedett, ám a parancsnoka nem
engedte, hogy rendesen kipihenje magát, mert egyre több külföldi
katona tagadta meg a szolgálatot betegségre hivatkozva. Sokukat
meglepte, hogy más muzulmánokat, szunnita felkelőket kell
gyilkolniuk az Iszlám Állam nevében. Csakhogy ha felmerült a harc
megtagadásának vagy ami még rosszabb, a szökésnek a gyanúja, az
szigorú büntetést vont maga után. Amikor egy német katona elmondta a
társainak, hogy a hazatérésen gondolkodik, egy hét múlva
letartóztatták. Vízkúrának és elektrosokknak vetették alá, majd
visszaküldték a frontra megkínzottan és elgyötörtén, hogy elrettentő
példaként szolgáljon a többiek számára.
Szelim kiábrándult az Iszlám Állam vezetéséből felismerte a
kegyetlenséget és az igazságtalanságot, mégis elfogadta a
szélsőségességet. Amikor a hatóságok elrendelték, hogy a nők a
közterületen takarják el szemüket és a kezüket - viseljenek arcfátylat és
húzzanak fekete kesztyűt -, Dunja szerint nem rökönyödött meg
annyira, mint kellett volna. Elkezdett pejoratív megjegyzéseket tenni a
szíriaiakra.
Egyik este Dunja mögé lépve átlesett a válla felett, és észrevette,
hogy a lány épp egy alkalmazást tölt le a telefonjára.
Hát nem érted, hogy az általános feltételek elfogadásával aláveted
magad az amerikai törvényeknek? fakadt ki. A kuffar törvényeknek!
Dunja azt hitte, csak tréfál, és próbálta lazán venni a dolgot.
Szelim, te elolvasod a webes feltételeket? Az egészet? Ki olvassa
el azokat?
Szelim azonban tényleg dühös lett.
Nem kell elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, önként aláveted magad
a törvényeiknek. Az ember alkotta törvényeknek.
Szükségem van erre az alkalmazásra, nagyon hasznos. Milyen
alapon nyilvánítasz bármit takfirnak? A falon mászó pók is takfir talán?

Ez lett az első nagyobb vitájuk, és egyben a fordulópont, amikor

Dunja rádöbbent, hogy a férfi kezd átváltozni valaki mássá ezúttal nem
arról volt szó, hogy nehéz körülmények közt élnek, vagy hogy a férfi
hosszú időre magára hagyja anélkül, hogy tudná él-e, hal-e.
Azért jöttek, hogy megvédjék a muszlimokat Aszad mészárlásától, ám
az idő múlásával Szelim megváltozott. Fagyossá vált, az Iszlám Állam
rideg szabályai bekúsztak a mindennapjaikba.
Dunja teste állandó görcsbe merevedett, mintha térkép nélkül
akarna átmenni egy aknamezőn. Úgy vélte, sok mindennel képes
megbirkózni, elviseli a légi csapások okozta állandó bizonytalanságot,
de Szelim érzelmi terrorja volt a legnehezebb mind közül folyton csak
azt hallgatta tőle, hogy mit csinál rosszul.
Az özvegyeknek fenntartott vendégház annyira borzalmas és
elviselhetetlen volt, hogy kevés nő bírta sokáig anélkül, hogy megőrült
volna. Épp ez volt a cél. Az összes ISIS-városban volt ilyen vendégház,
a település méretétől függően akár több is, ám a jellegüket és a
hangulatukat tekintve ugyanolyanok voltak. A vendégház özvegyeknek
egyfajta elmeállapot. Az intézményeket megjárt asszonyokban
tudatosítják, hogy az ISIS női tagjainak helye a férjük mellett van,
bármilyen férj mellett, és ha valaki nem akar férjhez menni, az
ellenszegülésnek minősül, és az ellenszegülőknek nem jár magánszoba
saját fürdővel.
Általában többen aludtak egy szobában. Csakis szigorú őrizet
mellett mehettek ki a piacra. Az őrök többnyire rosszindulatú
marokkóiak voltak, akik büntetésként megtagadták tőlük a
tisztálkodószereket és az egyéb hasznos holmikat. Dunja egyik
ismerősének, egy német asszonynak a férje felrobbantotta magát egy
autóba szerelt bombával. Amikor az Iszlám Állam parancsnokai
háromnégy héttel később felkeresték, hogy házasodjon újra, Mildred
megtagadta, és ezért a helyi vendégházba küldték. Egy héttel később
meggondolta magát. Újra férjhez ment, ám három nap múlva ráébredt,
hogy sem a második férjét, sem a vendégházat nem tudja elviselni. Egy
nap találkozott egy csempésszel, aki eljuttatta őt a török határra, ahol
inkább feladta magát.
Amikor Dunja Rakkába érkezett, még nem volt neve ezeknek a
szálláshelyeknek; makkárnak, bázisnak, vagy modafaeWmek,
vendégháznak hívták őket. Később, amikor már nem maradtak
egyedülálló nők, rájuk aggatták az özvegyház nevet.
Dunja tudta, hogy már nincs sok ideje. Sok ismerőse időközben
meghalt, mások elmentek. A korai manbidzsi időszak, a viszonylagos
biztonság és a napfényes kirándulások emléke megfakult. Most
mindenki rettegett; naponta lehetett bebörtönzésekről hallani. Ha
valakit kémnek kiáltottak ki, azt elhurcolták. A korábban elfogadott
viselkedés kapcsolattartás a családtagokkal, soron kívüli internet-
használat egyszer csak gyanakvásra adott okot. A harc megtagadása
pedig szóba sem jöhetett. A szunnitákból álló szíriai felkelőcsoportok
ellen is harcolni kellett. Az ember nem húzhatta meg magát egyszerű,
hétköznapi polgárként. Egyetlen út maradt Dunja számára. A szökés.
2016 júniusa, egy kis falu Rakkától északnyugatra
Egyfajta sötétség telepedett a házasságukra. Bármi történt is az Iszlám
Állammal, bármilyen sors várt is a szíriaiakra, Szelim úgy döntött,
örökre azt a rideg, ortodox muzulmán életet akarja élni. Szépen
letelepednek Törökországban, ahol muszlimok közt élhetnek, és
naponta ötször hallhatja az imára hívó hangot. Ahol tovább dédelgetheti
a reményt, hogy egyszer felépül egy jobb kalifátus az előző romjain,
amelyért eddig harcolt, ö bízott benne, hogy idővel jóra fordulnak a
dolgok; ha az ISIS-katonáknak sikerülne felülkerekedniük, és al-
Bagdadi körül enyhülne a szorítás, ha továbbra is jönnének önkéntesek
kellő számú utánpótlást biztosítva, akkor a vezetés ezúttal talán
megfontoltabban járna el.
Dunja naivitásnak tartotta ezt a fajta optimizmust és reménykedést.
Nem állt bele a vitákba többé, egyszerűen csak hagyta, hogy Szelim
abban higgyen, amiben akar, és csupán annyit mondott, hogy fél ott
maradni, és hogy megpróbál eljutni Törökországba, ahol majd
megvárja őt.
Dunja a megfelelő kapcsolatok kiépítésében volt igazán jó.
Éjszakánként hosszú órákat töltött WhatsApp-chateléssel, hogy
mindent alaposan megszervezzen. Egy ismerőse összeismertette a
Szabad Szíriai Hadsereg, a mérsékelt Aszad-ellenes felkelőcsoport
egyik középvezetőjével. A csoportot a CIA pénzzel és fegyverrel
támogatta, ezért az Iszlám Állam az ellenségének tekintette, így nem
árulhatta el Szelimnek, hogy ki segít neki az előkészületekben.
Egyetlen szót sem mert mondani neki a terveiről, mert félt, hogy az
ISIS lehallgatja Szelim hívásait, és megbüntetnék, ha kiderülne, hogy
segít neki a szökésben.
Az utazás napján gondosan bepakolt, majd alaposan kitakarított,
hogy Szelim egy tiszta otthonba érkezhessen haza. Gyümölccsel és
gyümölcslével töltötte fel a hűtőt, kizárva az elméjéből a negatív
gondolatokat. Most nem foglalkozhatott azzal, hogy a férjét egy üres
lakás fogadja. Végighúzta az ujját a kanapén, és elköszönt az utolsó
átmeneti szállástól, melyekből akadt bőven az idők során.
Elmúlt tizenegy óra, amikor kopogtak az ajtón. Lekapcsolta a
villanyt, és felkapta a táskáját. Egy motoros férfit talált az ajtó mögött.
- Motorkerékpár? - kérdezte Dunja. - Senki nem említett
motorkerékpárt. Ezen nem tudom magammal vinni a holmimat.
A férfi megvizsgálta a tömött utazótáskát és a fura hangokat adó
kézikosarat.
- Mi ez a hang? - kérdezte.
Dunja megmutatta neki a rájuk meredő, csillogó szemű macskákat.
A férfi álla leesett a döbbenettől.
Mi a szar?! Szórakozol velem?
Ugye nem várod, hogy itt hagyjam őket? Én vagyok az anyjuk!
felelte Dunja. Előzőleg magára kent egy kis szempillafestéket, és most
hevesen rezegtette a pilláit.
Ezzel a kifejezetten európai trükkel sok mindent el tudott érni a
közel-keleti férfiaknál, akik valamiért odavoltak érte. Kezdetben.
Általában kacagtak egyet, bájosnak találva, bármivel állt is elő, és
szépen beadták a derekukat. De a varázslat nem működött többé.
Tégy, amit akarsz, én megyek közölte a férfi a motor felé fordulva.
Ez azt jelentette, hogy Dunjának újra beszélnie kell a közös
ismerősükkel. A férfi beindította a motort, és már ott sem volt.
Nem mondtad, hogy ennyi holmid van! mordult rá a Szabad Szíriái
Hadsereg tisztje, amikor Dunja felhívta őt, elpanaszolva a történteket.
A férfi tizenöt családtagját vesztette el csak az elmúlt évben, a többiek
pedig törökországi átmeneti táborokba kerültek. Háború zajlott. Mégis
mit gondolt ez a nő? Kellemes kis kiruccanásra számított a TripAdvisor
jóvoltából?
Dunja elsírta a telefonban, hogy nélküle éhen halnak a macskák,
mert nincs senki, aki vigyázhatna rájuk. Hogy otthon minden jobb,
Németországban még azt is megszabják, mekkora legyen egy hörcsög
ketrece.
Rendben adta meg magát a férfi. Küld érte egy kocsit másnap este,
de a határon egyedül kell átkelnie, a holmijai nélkül, azokat majd
később utánaküldi egy kereskedelmi járattal.
Dunja fellélegezhetett, a férfi állta a szavát. Egy hetet töltött a
szálláson a török határ közelében, a többi átcsempészésre váró nő
társaságában. A határ nem valódi országhatár volt, inkább csak
elmosódott demarkációs vonal az Iszlám Állam és a Szabad Szíriái
Hadsereg által uralt területek között. A csempész szerint éjszaka lehet a
legbiztonságosabban megközelíteni a határt, ezért csak éjfél után keltek
útra.
Szép kerek telihold volt, így jól láttak a sötétben, ami persze azt is
jelentette, hogy őket is könnyebb észrevenni. Öt mérföldet
gyalogolhattak, amikor lövéseket hallottak, és csupán néhány fa mögé
bújhattak el. Négyen voltak: Dunja, két másik nő és a csempész. A fák
közé rohantak.
Pihenjetek - mondta nekik a csempész. Hajnalban
továbbmegyünk.
Hideg volt a talaj, ám most másfajta fagy mardosta Dunja bensőjét.
Reszketett a félelemtől. A mellette fekvő nők légzését hallgatta, próbált
ráhangolódni a ritmusukra, hátha attól megnyugszik. Csupán néhány
percig tudott aludni, és már fel is riadt nyugtalan álmából.
Rózsaszínben játszott az ég alja. A csempész kisvártatva felébredt,
mindenkit felkeltett, majd az utolsó mérföldet is megtették a várakozó
kocsiig.
2016 novembere, egy falu Szíria északi részén
Dunja nem aludt éjjel. Megváltoztatta a WhatsApp-képét: egy vérző
szív a Halab felirat (Aleppó arab megfelelője) felett. Egy német nő,
akit történetesen ő is ismert, az alábbi üzenetet küldte körbe:
Üdv! Ez egy fontos üzenet az ostromlott Aleppóból. A buszokat tegnap
reggel óta megállítják az ellenőrző pontokon, a helyzet elkeserítő, alig
van víz és élelem, elviselhetetlen a hideg. A kényszerkitelepítés leállt, a
buszokat nem lehet elhagyni, el kell jutnunk annyi újságíróhoz,
amennyihez csak lehet, hogy összekapcsoljuk őket velük. Beszélnünk
kell az ENSZ-szel. Néhány embernek van mobiltelefonja a buszon, de
az akkumulátorok lemerülőben vannak. Juttassátok el annyi
újságíróhoz, amennyihez csak lehet, ébresszétek fel őket, ha kell. A
helyzet megoldása nem várhat reggelig-
Dunja érezte, ahogy felgyülemlik a düh a bensőjében, és azonnal
reagált: „A barmok turistákat gyilkolnak külföldön, miközben itt
háború dúl.”
Az Állam visszavonul
Az orosz beavatkozás szép lassan a szíriai rezsim javára dönti el a
háború kimenetelét; 2016 első felében 10%-kal csökken az ISIS
területe. Törökország kihátrál a felkelők mögül, és betör az észak-
szíriai területekre, újabb lehetséges frontot nyitva az USA által
támogatott kurd harcosokkal szemben.
Az Iszlám Állam vezetése további veszteségekre készíti fel híveit.
A kalifátus területének csökkenésével egy időben külföldre helyezik át
a támadások helyszínét: 2015 novemberében hat összehangolt
merényletet hajtanak végre Párizsban, kioltva 350 ember életét; 2015
decemberében Tasfín Malik és a férje tüzet nyit egy céges karácsonyi
ünnepségen a kaliforniai San Bernardinóban, kioltva 14 ember életét.
2016 januárjában egy öngyilkos merénylő megöl 13 ember
Isztambulban; 2016 márciusában három összehangolt merényletet
követnek el Brüsszelben: kettőt a repülőtéren és egyet egy zsúfolt
metróállomáson, összesen 32 ember halálát okozva.
Márciusban Donald Trump a következőket mondja a televíziós
elnöki kampánybeszédében: „Úgy vélem, az iszlám gyűlöl minket."
Novemberben megnyeri a választásokat, és teljesíti az ígéretét, melynek
értelmében „véglegesen és tökéletesen bezárulnak az Egyesült Államok
kapui a muzulmánok előtt".
Ez az első eset a kortárs történelemben, amikor egy amerikai vezető
a Nyugat ellenségének kiáltja ki az iszlámot, és kijelenti, hogy a
muzulmánok nemkívánatosak az Egyesült Államok területén. És ezzel
visszaigazolja az Iszlám Állam oly sokszor hangoztatott két legfőbb
sérelmét.
SARMÍNA, KADIZA, AMIRA ÉS SAMIMA
2015 decembere, Rákká, Szíria
Kadiza számára a Bethnal Green világa már csak egy távoli,
megfoghatatlan emlék volt. Most kedvetlenül barangolt a lepusztult
moszuli villában, azt találgatva, hogy melyik özvegy maradt továbbra is
az ISIS fanatikus híve, melyikük ábrándult ki belőle, és melyikük
tartozik az első csoportba, úgy téve, mintha a másodikba tartozna, hogy
az Iszlám Államnak kémkedhessen.
Nem sokkal azután, hogy Szíriába érkezett, hozzáment egy
szomáliai-amerikaihoz, és egy ideig Moszul mellett laktak, ahol a férfi
próbált állást keresni, hogy ne kelljen harcolnia. Kadiza házimunkával
töltötte a napjait, takarított és főzött a férjére. Külföldiként bizonyos
fokú szabadságot élvezett, nyugodtan eljárhatott a piacra és az
internetkávézókba. Bár Szíriában elkeveredtek egymás mellől, a
Bethnal Green-i lányok tartották a kapcsolatot.
Mire a férje végül mégiscsak elment a frontra, ahol persze
megölték, Kadiza megbánta, hogy Szíriába utazott. Kiderült, hogy a
kalifátus nem a dicsőség és az igazságosság földje, ahol a muzulmánok
felemelt fejjel járhatnak az utcán, ahol az imára hívó hang tölti be a
levegőt, és ahol rózsaszirmok borítják a járdát. Ez az erőszak és a
korrupció tomboló örvénye, melyben a férfiak autókat lopnak
maguknak, a nők pedig elégtételt vesznek a szomszédaikon és az
ellenségeiken, mintha egy végtelenített maffiaháború szereplői
volnának. Ha Angliában maradt volna, most az év végi vizsgáira
készülne, és azon gondolkodna, hogy melyik egyetemre jelentkezzen.
Szíriábán viszont csak egy tizenhat éves lány volt, fiatal özvegy a többi
özvegy között.
Néhány brit nő valóban hívő lett. Az egyik lány magával hozta
totyogós kisfiát Londonból, és propagandavideókban szerepeltette
katonai egyenruhába bújtatva, ISIS-fejpánttal a homlokán. A lány igen
aktív szereplője volt a közösségi médiának, látványosan ünnepelte a
nyugati túszok lefejezését, és azzal kérkedett, hogy ő lesz „az első brit
nő, aki végez egy brit vagy amerikai terroristával!”
Kadiza fanatikusoknak tartotta ezeket a nőket. Rettegett, és haza
akart menni. A családja a távolból próbált segíteni neki a szökés
megtervezésében. Özvegyként egy intrikával, rivalizálással és
gyanakvással teli női vendégházban kellett laknia. Folyton magán
érezte a többiek vizslató tekintetét, akik mind azt gyanították, hogy
szökni készül. A hírek szerint egy osztrák lányt halálra vertek, miután
szökésen kapták. Egy másik, kelet-londoni lány sorsa, akit szintén
szökés közben fogtak el, ennél is jobban megrémítette: a lány,
történetesen egy erőszakos exfocista felesége egészen a szomszédos
faluig jutott a kislányával. A férje azonban utánament, majd perbe fogta
és elítéltette a sanabírósággal. Börtönbe vetették, a kislányát pedig a
második feleség felügyeletére bízták.
Kadiza rendszeres időközönként beszélt Kelet-Londonban élő
családjával. Már jó egy éve nem látták őt. Hiányzott nekik, ám a düh
olykor utat tört magának, és ilyenkor nagy hangon ordibáltak vele a
telefonon keresztül. Kadiza ennek ellenére haza akart menni.
Nincs jó érzésem. Félek mondta a testvérének. Ha valami rosszul
sül el, akkor annyi, vége.
A nővére megnyugtatta, hogy ez egészséges aggodalom. Ő viszont
attól félt, hogy az ISIS-hoz még mindig hű Amira megpróbálja
lebeszélni Kadizát a szökésről; hogy a testvére nagy bajba sodorta
magát, ha esetleg beszámolt a szökési tervről Amirának, aki képes lesz,
és feladja őt. Kadiza bevallotta, hogy retteg.
A határokat lezárták. Mégis hogy jussak át? Nem mehetek át a PKK
területén. Ez nem jön össze.
A helyzet pofonegyszerű volt: ahhoz, hogy elhagyhassa Szíriát,
olyan területen kellett átvágnia, melyet az ISIS ellenségei felügyeltek.
Gyűlölték az Iszlám Államot, és Kadiza biztos volt benne, hogy a
kalifátus egyik tagjának sem kegyelmeznének, ha elkapnák. Kadizának
végül sikerült eljutnia Rakkába, amely még mindig az Iszlám Állam
központja volt, ám úgy kalkulált, hogy itt nem figyelik majd őt olyan
árgus szemmel, és könnyebb lesz megszervezni a szökést. Umm Layth,
a tinédzser skót blogger is ugyanabban a házban lakott, amelyikben ő.
Amióta a szolgáltató cégek végre elkezdték szűrni az ISIS-tartalmakat,
a lány már nem írogatott többé.
Kadiza családja az ügyvédjük hathatós segítségével bemérte a
mobiltelefonját, és ötszáz méteres sugarú körre szűkítették a
tartózkodási helyét. A terv szerint beszáll az előre meghatározott helyen
és időben rá váró taxiba. Londonban a testvére ott ült Rákká térképe
előtt, és telefonon próbálta irányítani Kadizát. Az al-Baik étterem
közelében megkérdezte:
Mennyire vagy biztos a dolgodban? Remélte, hogy Kadiza bízik a
terv sikerességében.
Kadiza hosszú hallgatást követően alig hallható, remegő hangon
felelt.
Semennyire. Anya ott van? Beszélni akarok vele.
RÁMA ÉS GÚFRÁN
2016 februárja, Szabrata, Líbia
Az amerikai vadászgépek pénteken a korai órákban repültek el Szabrata
felett, jóval azelőtt, hogy a város peremén lévő kiképzőtáborban vagy a
nyugati és déli kerületek lakóházaiban élők felkeltek volna a hajnali
imához. Ráma és Gúfrán is éppen az egyik ilyen házban aludt.
A becsapódás ereje kivetette őket az ágyból, elsőre fel sem fogták,
mi történt. A mennyezet részben beszakadt. Vakolat pergett a
magasból. Füst gomolygott a levegőben. Ráma kinyitotta a szemét, és
hunyorogva nézett körbe a szürke porfelhőben. Zúgott a füle, és távoli,
metsző hangú sikolyt hallott valahonnan. Amikor ritkult a porfelhő,
rájött, hogy Gúfrán az. A szoba túloldalán feküdt a földhöz szegezve,
kiguvadt szemmel ordítva a kislánya nevét.
Hajnalra az amerikai bombázás romjait vizsgáló férfiak leptek el
mindent. Szabrata nagy része holdbéli tájra emlékeztetett, ahol
pálmafák nőnek a kráterek peremén. Gúfránt kórházba szállították.
Ráma nem tudta, mitévő legyen, tanácstalanul ücsörgött a romok
között, Gúfrán néhány hónapos kislányával a karján. Egy harcos
odalépett hozzá, hogy közölje, Núreddin, Gúfrán férje meghalt.
Később kapott kölcsönbe egy telefont egy másik nőtől, és amikor
felhívta az anyját, Olfa hangja elcsuklott a döbbenettől. Ráma sírva
fakadt, és csak akadozva tudott beszélni. Olfa semmit sem értett belőle.
Csupán fél szavakat tudott kihámozni Ráma heves zihálásából valami
repülőkről és Gúfrán halott férjéről.
Ha féltek, gyertek haza. Nem vagytok messze. Hallasz, Ráma?
Hazajöhettek.
Nem felelte Ráma, aki mintha varázsütésre megnyugodott volna.
Ha eljött az időm, az Isten akarata.
Olfa összerezzent. Egyetlen perc leforgása alatt végigszáguldott a
szokásos érzelmi hullámvasútján: bűntudat, önmarcangolás, majd
mérhetetlen düh a fiatalabbik lánya még most is vakon kitart,
miközben a nővére sebesülten fekszik a kórházban.
2016 májusa, Mitiga repülőtéri börtön, Tripoli, Líbia
A szabratai légi csapást követően a Tripolit irányító, az ENSZ által
támogatott kormány ISIS-tagnak nyilvánította Gúfránt és Rámát, és a
repülőtéri börtönbe szállították őket. Ráma határozottan közölte, hogy
ott akar maradni. A vonal túloldalán lévő Olfát, a börtönőröket és az
újságírókat is beleértve mindenkinek azt mondta, hogy inkább a líbiai
börtönben marad, ahol méltósággal bánnak vele, mintsem visszatérjen
Tunéziába, ahol szegénységben kell élnie, kiszolgáltatottan a rendőrség
kénye-kedvének.
Nem sokkal a bebörtönzésüket követően az egyik délután a
gondjaikra bíztak egy kisfiút. Rövidre nyírt frizurája volt, pisze orra és
elálló füle, ö volt Tamím, a kétéves, elárvult fiúcska. Az anyja, egy
Szamah nevű tunéziai nő a légi csapásban hunyt el. Törökországban
adott életet Tamímnak, ahonnan visszatértek Tunéziába, ám nem bírták
a rendőrség állandó zaklatását. Az Iszlám Állammal szimpatizáló
személyekkel kapcsolatban akartak információhoz jutni. Amikor már
nem bírták tovább, a férje után utaztak Líbiába. Az Iszlám Állam
katonájaként szolgáló férfit sehol nem találták. Halottnak
nyilvánították, bár a teste nem került elő.
Szamah apja, a fiú nagyapja Tuniszban élt. Az öreg számos
gyermekét elveszítette már. A fia néhány éve utazott el Szíriába
harcolni, ahol megölték. Most az idősebbik lánya veszett oda a légi
csapásban.
Az öreg egy bérlakásban élt Tunisz egyik lerobbant negyedében, és
nem verte nagydobra, hogy támogatja a katonasághoz csatlakozó
gyerekei döntését. Amikor szóba került, büszkén szólt azokról a
környékbeliekről, akik elmentek.
Doktorok is mentek, milliókat hagyva maguk mögött, mondván,
Istenért harcolunk. Látjátok? Nem csak a munkanélküliek mennek,
ahogy mi gondolnánk. A jólétben élők is csatlakoztak a dzsihádhoz.
Ami engem illet, én ezt nem értem mondta a vállát vonogatva.
Kétszer utazott el Tripoliba, hogy hazavigye a kisfiút Tunéziába. A
líbiai hatóságok együttműködők voltak, a tunéziai oldalon azonban
akadályokba ütközött.
Ez bárki gyereke lehet érvelt az egyik hivatalnok. Honnan tudjuk,
hogy ez egy tunéziai gyermek? Vannak papírjai?
Szamah apja ide-oda utazgatott, hogy látogassa a kis Tamímot, aki
ahogy egyre nagyobb lett, egyre nehezebben viselte a börtönlétet. A
róla készült képeken egykedvűen, üveges tekintettel mered maga elé. A
börtönben lévő gyerekek többsége a légi csapások során vált árvává, a
romok alól szedték ki őket. Bepisiltek és magukba fordultak.
Éjszakánként nem tudtak aludni.
Szamah apja semmit nem értett abból, ami akkor körülötte történt.
Mégis miféle világ az, ahol hosszú hónapokra börtönbe zárnak egy
kisgyermeket, valaki unokáját, ezzel büntetve az egész családot, amiért
az egyik tagja hozott egy rossz döntést? A tunéziai kormány és a
lakosság jó része nem akart tudomást venni arról, hogy hányan utaztak
el és csatlakoztak a dzsihádhoz, mert ez egyben magát az államot is
minősítette. Mohamed Ikbal Ben Redzseb, a külföldön ragadt tunéziai
állampolgárok megsegítésére létrehozott szervezet vezetője arra
figyelmeztetett, ha hagyják, hogy ezek a gyerekek Líbiában
sínylődjenek, azzal elősegítik a körforgás újraindulását, és a jövő
megismétli a múltat.
Mi lesz belőlük, ha felnőnek? Orvosok? Mérnökök? tette fel a
kérdést. Nem, megalakítják a következő nemzedék Iszlám Államát -
felelt a saját kérdésére.
Ha al-Bagdadi holnap meghalna, valaki más átvenné a helyét -
harsogta Szamah apja. Békéért imádkozunk Istenhez, ennyit tehetünk.
2017 áprilisában egy tunéziai küldöttség utazott Tripoliba, hogy
meglátogassák az elzárt tunéziai nőket és gyerekeket, de végül nem
tudtak találkozni velük. A gyerekek egy része az anyjuk mellett maradt,
és amikor a tunéziai hatóságok felvetették a gyerekek és csak a
gyerekek hazaszállítását, mindenki ellenezte.
2017 októberében, a több mint másfél éves tárgyalássorozat
eredményeként a tunéziai hatóságok engedélyezték Tamím hazatérését.
Az újságban megjelent egy kép róla és a nagyapjáról. Mindketten
mosolyognak és a magasba tartják a hüvelykujjukat. Ez volt az első
mosolygós kép a kisfiúról.
A tuniszi hatóságok a többi negyvennégy, líbiai elzárásban lévő
gyermeket nem hozták haza.
BETHNAL GREEN
2015 augusztusa, Kelet-London
A londoni Nemzeti Ifjúsági Színház 2015-ben műsorra tűzte a
Homegrown (,Hazai termés’) című darabot, amely azzal a céllal íródott,
hogy megértesse a brit fiatalok radikalizációjának folyamatát. A darab
durva lett, akár a smirgli, ám jól megkomponált, és kitért mindenre, az
általános előítélettől kezdve a fiatalkori sérelmekig, ezek kezelésének
és elhárításának módjáig. A cselekményt iskolai környezetbe helyezték,
diákszínészekkel a nézők között, olyan hatást keltve, mintha csak az
iskolaudvaron beszélgetnének. Első felvonás, ötödik jelenet:
LÁNY: Hé, srácok, mutatok valami szupertutit. Háromféle dögös
hidzsáb, és mind csat nélküli.
(Láttam a faterod a tévében.)
(Nyilván szereted a Kardashian Show-t - én nem.)
(Az emberek árulónak vagy gyerekeknek bélyegeznek majd.) (Láttalak
a Twitteren.)
(Most már melegszik a helyzet.)
(Nem lennék elég bátor, hogy tizenhat évesen elmenjek.) (Hallom,
eladtak téged.)
LÁNY: Na jó, a lényeg, hogy az egyik oldal hosszabb legyen, mint a
másik. Nem sokkal, csak pár centi a különbség az ócska és a dögös
hidzsáb között.
(Cinikus, ideológiai terrorista csoport.)
(Nem vagy rossz ember.)
(Nem értek egyet a döntéseiddel.)
(Keresel valamit, amiben hihetsz.)
(Miből gondoltad, hogy helyesen cselekszel?)
A darab bemutatta, milyen fiatal muzulmán férfinak lenni, akit
„véletlenszerűen” zaklat a rendőrség. Voltak benne lefejezéssel
kapcsolatos élcelődések, és egy megrázó jelenetben Mohamed Emvazi
is felbukkant, akiből idővel Dzsihád John, az ISIS hóhérja lett. A
jelenet tele volt megvetéssel, empátiával és nyugtalanító felismeréssel
(sok hozzá hasonlót ismerek). A darab jól érzékeltette a muzulmán
lányok felháborodását, akiknek azt mondták, a vallásuk nőgyűlölő.
Bemutatta, hogy még a tinédzsereket sem tudja megtéveszteni a
kormány, amely miközben háborút vív a „radikális iszlám” ellen,
„szaúdi üzletemberekkel jópofizik”. Fájdalmas tréfát űzött a liberális
iszlamofóbiából: „Ki idegesebb a metrón utazó muzulmánnál? A
mellette ülő újságot olvasó férfi, aki úgy tesz, mintha minden rendben
volna.” Bemutatta, hogy Sarmína, Kadiza, Amira és Samima mit
élhetett át, miközben próbálták kihámozni a lényeget a körülöttük zúgó
ricsajból. De a darab a hátramaradt társaik életét is górcső alá vette,
akik tovább éltek ebben a mindent kitöltő hétköznapi zsivajban.
A darabot egy Bethnal Green-i iskolában akarták bemutatni,
azonban a kerületi tanács elérte az iskolánál, hogy halasszák el a
bemutatót. A Nemzeti Ifjúsági Színház új helyszínt keresett, ám egyre
több jel utalt arra, hogy a színdarab nagy nyugtalanságot kelt bizonyos
körökben. A rendőrség ragaszkodott hozzá, hogy megkapják a
szövegkönyvet, hogy ott lehessenek az első három előadáson,
méghozzá civil ruhás rendőrökkel a közönség soraiban, és hogy
átfésüljék a helyszínt, nem rejtettek-e el bombát valahol. A
diákszínészek tiltakoztak, a próbák folytatódtak.
Két héttel a nagy este előtt a színház váratlanul, indoklás nélkül
lefújta a bemutatót. 1968-ban az Egyesült Királyságban véget vetettek a
230 éve működő, hivatalos színházi cenzúrának. 1968 óta egyetlen
darabot sem tiltott be se színház, se a rendőrség, hacsak nem állt fenn
egyértelműen az erőszakkeltés veszélye. Egy kiszivárgott e-mail szerint
az NISZ igazgatója egydimenziósnak nevezte a darabot, mind a
hangvétel, mind a nézőpont tekintetében, és szélsőséges izgatással
vádolta meg az írót és a rendezőt. Számos szervezet tiltakozott, köztük
az English PEN és az Index on Censorship is, mely utóbbi szerint a
kormány olyan légkört teremtett, melyben a művészeti társulatok félnek
előhozakodni a kényes, sokat vitatott témákkal, különös tekintettel az
iszlám szélsőségességre.
Ám itt nem csupán arról volt szó, hogy az iszlamista
szélsőségességet feldolgozó darabokat nehéz színre vinni. Egy évvel
később maga a Nemzeti Színház mutatta be az Another World: Losing
Our Children to Islamic State ('Egy másik világ: Gyermekeink
elvesztek számunkra az Iszlám Állam miatt’) című előadását, melyben
Kadiza, Amira és Samima történetét is feldolgozták. Csakhogy ez a
darab az amerikai katonatisztek és ügyvédek szemszögéből közelítette
meg a kérdést, annyira leegyszerűsítve a problémakört, míg a végére
már csak egy klisé maradt belőle, amit oda lehetett vetni a
közönségnek: „Olyanok vagyunk, mint ti.” Ha azonban
megtanulhattunk valamit a lányok történeteiből, az éppen az, hogy az
életük, a világnézetük, amin keresztülmentek és amit megtapasztaltak,
az össze sem hasonlítható a nézőtéren ülő fehér, középosztálybeli
közönség tapasztalataival.
 A Homegrown talán valóban túl nyers és nehezen emészthető volt;
kendőzetlenül mutatta be a brit tinédzserek szemszögét, nem görbítette
meg azt az amerikai tábornokok tükre. Némi együttérzést tanúsított
Mohamed Emvazi, a fiatalember iránt, akiből később az Iszlám Állam
Dzsihád John néven elhíresült gyilkosa lett. Mégis mit lehet tenni, ha a
színdarab megalkotására felkért fiatalok ezzel állnak elő? Mit lehet
azzal kezdeni, ha egyszerre tanúsítanak iránta együttérzést és
megvetést? És ami a legfontosabb, mégis hogy közölhetnék a nagy
nyilvánosság előtt, hogy bár magát az Iszlám Államot elítélik, a közel-
keleti állapotokról alkotott képükkel egyetértenek, azt is beleértve,
hogy a nyugati államok politikája és beavatkozó magatartása okolható
ezért a helyzetért. Miután már tömegek osztották ezt a véleményt, már
nem lehetett egyszerűen csak ISIS-kérdésnek nevezni. Ez a muszlim és
arab közösség széleskörű véleménye volt, úgy Nyugaton, mint a
térségben, amit az ISIS csak kifejezésre juttatott a maga eltorzult
módján, a saját politikai törekvései érdekében.
Kiderült, hogy ily módon nem lehet kinyilvánítani ezeket a
nézeteket. Ez persze cenzúra volt, de az akkori Egyesült Királyságban a
rendőrség szava felülírta a művészi szabadságot vagy tágabb
értelemben a szabad véleménynyilvánítást. A Homegrown tiltólistára
került, mert kíméletlenül rávilágított, hogy a külpolitika az, ami ekkora
haragra gerjesztette a brit muzulmánokat. A darab karakterei annyira
élethűen jelenítik meg a valós sérelmeket, hogy az olvasók, illetve
nézők azonnal megértik, miért lehetett olyan hatékony az ISIS
toborzógépezete; nem azért, mert annyira agyafúrtak lettek volna,
hanem mert kiválóan ismerték a célpontjaikat.
Miközben a repülőtéri zárt láncú kamerák felvétele, melyen a
lányok átsuhannak az ellenőrző kapun, bejárta az egész világot, senki
nem gondolkodott el azon, hogy mégis miért keltek útra. A lányok
eltűnése több kérdést szült, mint választ, ám úgy tűnt, a történetük
dühös következtetések egész sorára ragadtatja a médiát, a rendőrséget,
a prevenciós tiszteket, a muszlim feministákat, a nyugati feministákat
és az emberjogi csoportokat, akik mind a lányok eltűnésével akarták
igazolni a maguk álláspontját. 2015 Londonjában biztonságosabb volt a
feltételezések és féligazságok homályában bolyongani, mint
meghallgatni azoknak a fiataloknak a mondanivalóját, akik az eltűnt
lányokkal együtt nőttek fel.
KADIZA
2016 májusa, Rákká, Szíria
Találat érte Kadiza lakóépületét. Ő épp odabenn tartózkodott, és
szörnyethalt. Sarmína utazott elsőként Szíriába a Bethnal Green-i
lányok közül, példát mutatva a többieknek, akik aztán követték őt, így
feladatának érezte, hogy ő hívja fel Kadiza testvérét Londonban, és
közölje vele a hírt.
SZABIRA
2016 tavasza, Walthamstow, Északkelet-London
A repülőtéri incidenst követően Szabira heteket töltött a bíróságon, a
rendőrségen és a terrorelhárító csoport tisztviselőinek társaságában. A
kacifántos és szövevényes hivatali ügymenet eredményeként bevonták
az útlevelét, és részleges megfigyelés alá vonták, és ha megkésve is, de
rájött, hogy a depressziójának és Imrán befolyásának köszönhetően kis
híján tönkretette ifjonti életét.
Ami Imránt illeti, egyszeriben minden rejtett dolgot felfedő
varázsfény vetült rá. Amit korábban a betegsége és a kiszolgáltatottsága
okán Szabira nem látott, az alattomos manipulációt és ravasz
behízelgést, most élesen kirajzolódott előtte. Érkezett egy SMS a
férfitól a tartalék telefonjára. „Hiányzol.” Többféle válasz is átfutott
Szabira agyán. „Hogy van a feleséged?”; „Kösz, hogy bevonták miattad
az útlevelemet!” Végül úgy döntött, egyik sem éri meg a fáradságot.
Még ugyanabban az évben, 2016 tavaszán Imrán váratlanul megjelent a
bejárati ajtóban. Szabira szorosan a folyosófalra tapadt, amikor
meghallotta a hangját, ám az anyja tökéletesen kezelte a helyzetet.
Ne merj még egyszer a házunk közelébe jönni! rivallt rá a férfira,
durván rácsapva az ajtót. Szabira érezte a fal remegését.
Szabirára a legfelső bíróság mondta ki az ítéletet, az apja kísérte el
őt a Strand Street-i épületbe. Azokhoz a fiatal lányokhoz hasonlóan,
akiknél fennállt a szíriai utazás veszélye, őt is gyámság alá helyezte a
bíró. Szabira kiengedte a haját és grafitszürke ruhát öltött.
Hálás volt, amiért mindenki tiszteletteljesen és kedvesen bánt vele a
bíróságon, és jóllehet bevonták az útlevelét, és jó ideig nem utazhatott
el egyik muzulmán országba sem, az Egyesült Királyság adott neki egy
második esélyt. Ha amerikai állampolgár lett volna, és az amerikai
hatóságok fogják el, akkor homályos vádak alapján, „a terrorizmus
dologi jellegű támogatása” címén elítélik és több évre börtönbe zárják.
Több héten át levelezett különböző nyomozókkal. Pszichiátriai
vizsgálatnak vetették alá, prevenciós tisztek jártak a lakásukra, ahol
aztán mindenféle kérdéseket tettek fel neki az iszlámmal és a vallási
nézeteivel kapcsolatban, kényelmetlenül fészkelődve a kanapéjukon.
Jelenleg mit gondolsz az iszlám vallásról? Mi a jelenlegi vallási
ideológiád, Szabira? kérdezte tőle az egyik hivatalnok. Egyenes háttal
ült a kanapén, és olyan mereven beszélt, mintha papírról olvasná. Mit
lehet felelni egy ilyen nőnek?
 Szabira el akarta mondani nekik, hogy nincsenek mentális
problémái, épp csak belekeveredett ebbe a borzalmas helyzetbe ám a
kihallgatásokon feltett, végtelenül leegyszerűsített kérdésekből arra
következtetett, hogy úgysem értenék meg őt. Ha azt akarják tudni, hogy
miért próbált elutazni, akkor miért az iszlámról alkotott nézeteiről
faggatják? Hát nem értik, hogy egy naiv, sebzett madárka a világ
végére is követné imádott fivérét? Hát nem látják, hogy a
megaláztatásoknak kitett lányokat könnyen megvezethetik a rossz
szándékú, ámde megnyerő modorú férfiak? Hát nem tűnik fel, hogy a
szülők maguk is boldogtalanok, és nem veszik észre, hogy mi történik a
gyerekükkel, és ha mégis, akkor a környezetük reakciójától félve
inkább nem tesznek semmit? Hát nem értik, ha a bátyja nem utazik el,
akkor ő nem keveredik ekkora bajba, és ha nincs a szíriai felkelés és az
erőszakos ellenakció, akkor a testvére sem utazik el? Hogy
magyarázhatná el ennek a jó szándékú, ám tudatlan és ezért veszélyes
fehér nőszemélynek ott a nappalijuk közepén, hogy az egymást követő
események a fák évgyűrűihez hasonlóan lenyomatokat hagynak az
elméjében, és nem választhatja el őket egymástól? Nem emelhet ki egy
gyűrűt, mondván: „íme, az iszlámról alkotott gondolataim.”
Szabira azonban türelmesen és alázatosan viselkedett, mert
megértette, hogy kapott egy második esélyt Allahtól, a rendőrségtől és
a bíróság képviselőitől. Sokat beszélt magában akkoriban. Szabira, te
egy okos lány vagy. Hogy juthattál odáig, hogy ilyen jelentéktelennek
erezd magad?
Mindig is arról álmodott, hogy hasznos munkát végez, feleségül
megy egy kedves muzulmán fiúhoz, és kényelmes életet él. A
közösségéhez tartozó lányok többsége ilyen életről álmodott, és sokan
közülük szegényebb körülmények közt és még nagyobb
kirekesztettségben éltek. A 2000-es és a 2010-es években a kormány az
általános megszorítások miatt megnyirbálta az alulképzett bevándorlók
munkakeresésének és beilleszkedésének segítését célzó programokat.
Ez a politika aztán a 2010-es évek közepén összeütközésbe került a brit
kormány megváltozott hozzáállásával, másképp kezdte kezelni ugyanis
a muszlim állampolgárait. Mindez pedig nagyjából egybeesett azzal az
időszakkal, amikor Szabira élete kezdett széthullani.
2015-ben a kormány újragondolta a terrorizmussal kapcsolatos
nézeteit, kijelentve, hogy a radikalizmust nem a gazdasági kirekesztés
vagy a politikai sérelmek táplálják, hanem a konzervatív iszlám
ideológia. Dávid Cameron miniszterelnök az egyik nyilvános
beszédében kijelölte az új irányt: a „liberális értékeket” elutasító britek
„elősegítik” az erőszakos szélsőségességet. Aki hidzsábot viselt,
konzervatív társasági viselkedést mutatott, vagy csak olyan családban
élt, amely még nem állt át teljesen a vidéki patriarchizmusról a modern
függetlenségre, arra rásütötték a szélsőségesség bélyegét. És ahogy
Cameron fogalmazott: „A szélsőséges nézet a kapu, az erőszak pedig az
úti cél.”
Louise Casey integrációs ügyekkel foglalkozó közalkalmazott
2017-ben kifejtette, hogy összefüggés van a szélsőségesség és az
iszlamista terrorizmus, valamint a nők elnyomása között a muzulmán
államokban. Továbbszőve a gondolatmenetét, a muzulmánokat tette
felelőssé a brit szélsőjobboldal felemelkedéséért, mondván: a vallási
konzervativizmusuk miatt nem tudnak beilleszkedni; a beilleszkedés
hiánya és a konzervatizmus együtt pedig terrorizmushoz vezet. A
terrorizmus pedig a szélsőjobboldali törekvéseket, a fehér
felsőbbrendűségi mozgalmakat táplálja.
Hamarosan nem maradt olyan hétköznapi tevékenység vagy vallási
magatartás, amit ne figyelt volna meg valamelyik hivatal. Bár az
Egyesült Királyság nem követte az európai mintát, és nem tiltotta be az
arcfátyol viselését, 2016-ra mind a hidzsáb, mind az arcfátyol viselése
nemzetbiztonsági kérdéssé vált. Cameron felszólította a
közintézményeket, köztük az iskolákat és a bíróságokat, hogy alkossák
meg a saját „észszerű szabályrendszerüket”, miközben más hatóságok
úgy nyilatkoztak, hogy az arcfátyol viselésének tiltása bizonyos
helyeken nem csupán nemzetbiztonsági kérdés, de a liberalizmus
erősítése is. Egy oktatásért felelős, magas beosztású személy 2016-ban
úgy nyilatkozott, hogy meg kell védeni a „liberális nyugati
értékeinket”, a „muszlim közösségnek be kell állnia a sorba”, mert a
brit társadalom hosszú utat tett meg a „női egyenjogúság
biztosításáért”, és nem „haladhatunk visszafelé”.
A viták és intézkedések közben pedig senki nem vette számításba,
hogy a Szabirához hasonló lányok számára épp az arcfátyol viselése
adta meg a kellő szabadságot és önállóságot, így tudtak közösségbe
járni és részt venni az oktatási rendszerben. A hidzsáb viselése körüli
vita azonban nem a női egyenjogúságról szólt. Sokkal inkább arról,
hogy a kormány, miután összemosta a muszlim konzervativizmust a
szélsőségességgel, így próbálta a liberalizmus felé terelni a muszlim
közösséget.
Elkerülhetetlen a vita a muzulmánok közötti nemi egyenjogúságról.
Anglia javarészt dél-ázsiai muszlim közössége kifejezetten konzervatív
abban a tekintetben, hogy gyakran egyenesen elviselhetetlenné teszi a
fiatal lányok életét, sőt csekélyebb mértékben a fiúkét is. Fojtogató
előírások vonatkoznak a házasságra, az irányított házasságokkal sok a
gond, jellemző a családi erőszak, kettős mércét alkalmaznak a fiúk és a
lányok esetében, és a szexuális zaklatás bevallása és az azzal való
szembenézés tabunak számít. (Ezeket a viselkedésmintákat Dél-
Ázsiából hozták magukkal, és az elutasításuk érdekes módon azzal járt,
hogy a fiatalok a Mekkában tanult imámok segítségével igyekeztek
megismerkedni a vallással és próbálták megtalálni az identitásukat.)
Csakhogy az atavisztikus konzervativizmus levedlésének és az új
vallási értékek felöltésének lehetőségét beárnyékolta a muszlim
közösséget fojtogató keserűség, félelem és kölcsönös gyanakvás.
Vajon mennyire észszerű arra kérni bárkit, hogy fontolja meg újra
az öröklött patriarchális viselkedésniinták követését, miközben
ugyanezeket a mintákat okolták a bombázásokért és a lefejezésekért?
2016-ban Cameron miniszterelnök létrehozott egy új alapot a
muzulmán nők angol nyelvű oktatására, ám azzal a kitétellel, ha két év
elteltével sem mennek át az előírt vizsgán, kitelepíthetik őket, hisz
azok, akik nem beszélik az angolt, „fokozottabban ki vannak téve az
Iszlám Államból érkező szélsőséges üzeneteknek”. Csakhogy ez a fajta
megközelítés leginkább az integráció kierőszakolásának tűnt: „Minél
jobban beszélsz angolul, annál kevesebb az esélye, hogy a gyerekeid
felrobbantják magukat.”
Szabira anyja talán jobban érzékelte volna a jeleket, és
hatékonyabban kezeli a gyerekei szélsőségesség iránti hajlamát, ha
jobban integrálódik a társadalomba? Sarmína, Kadiza, Samima és
Amira anyja, nagyanyja vagy épp nővére talán megakadályozhatta
volna a történteket?
Persze minden az integráció értelmezésén múlik. A bevándorló
szülők nem voltak kellőképpen felkészülve a huszonegyedik századi
városi gyereknevelés kihívásaira. Úgy viselkedtek, mintha még mindig
Bangladesben vagy Etiópiában volnának, ahol a barátok és családtagok
széles ernyője védi őket, ahol mindenki odafigyel a körülöttük lévő
gyerekekre, mert odahaza így zajlik a gyereknevelés, közösségben.
Londonban azonban nem számíthattak efféle védelemre; itt bandák
vannak és késelések, ragadozók ólálkodnak a Facebookon és az
Instagramon. Itt a legkülönfélébb fizikai és virtuális veszélynek lettek
kitéve. Ezek a szülők azt hitték, hogy a mecset és a hittanórák
biztonságos menedéknek számítanak, ám valójában már nem léteztek
biztonságos menedékek sem valóságosak, sem virtuálisak.
Ehhez párosult a szegénység és a csonka család; az apa vagy
egyáltalán nem volt jelen, vagy munkanélküliként nem tudta eltartani és
oltalmazni a családját, és elmerült a megaláztatás mocsarában a lányok
ebben a valóságban nőttek fel. Az otthonról történő elvándorlás sokszor
többéves szeparációval járt, ami megviselte a házasságokat. Sarmína
szüleinek házassága is emiatt ment tönkre. Az ily módon tönkrement
házasságok pedig, amit a nők valamiért jobban viseltek, mint a férfiak,
szégyenteljes, szegénységgel sújtott keserűségbe csaptak át. Az idő és
energia jelentős részét a legalapvetőbb tevékenységek vitték el: elő
kellett teremteni a lakbérre valót, ki kellett igazodniuk az egészségügyi
ellátórendszerben, gondoskodniuk kellett a beteg rokonokról, és
mindezt egy számukra idegen és zavaros rendszerben.
A terrorizmus ellen indított háború korában a millenniumi
muzulmán gyerekek nevelése olyan fokú figyelmet és éberséget
követelt, amivel a bevándorló szülők nem rendelkeztek. Ha tehát
feltesszük a kérdést, hogy »Elég mélyen integrálódtál-e ahhoz, hogy
megakadályozd a gyerekeid csatlakozását az Iszlám Államhoz?” az
integráció a jártasságok és képességek, a tudatosság és a magabiztosság
olyan egymásra rakódó rétegeit jelenti, melyek megszerzéséhez
szükség van megfelelő tanulmányokra, szociogazdasági ismeretekre,
nyelvtudásra, megfelelő hozzáférésre a szociális szolgáltatásokhoz és a
közösségi életben való részvételre.
A kormány szemében az integráció a „brit értékek” elfogadását
jelentette. A brit nemzeti identitást a gender-liberalizmus, a nők fizikai
láthatósága és a homoszexualitás elfogadása, valamint az Egyesült
Királyság külpolitikája, azon belül is Izrael támogatása határozta meg.
Mivel a kormány biztonsági szempontból közelítette meg az
integrációt, a bevezetett intézkedések egyre jobban bosszantották a
muszlim közösséget, melynek tagjai úgy érezték, diszkrimináció
áldozatai, akiket megfigyelnek és megbélyegeznek. Ám ez végső soron
a kormány politikai döntése: a mai napig nem létezik olyan átfogó,
empirikus tanulmány, amely rávilágítana, hogy egyesek miért követnek
el erőszakos cselekedeteket vagy csatlakoznak katonai szervezetekhez.
Minden egyes csonka családból származó fiatal férfira vagy nőre jutott
egy-egy olyan, aki viszont szerető és teljes családból származik;
minden egyes anyára, aki törte az angolt, jutott öt olyan, akik viszont
anyanyelvi szinten beszélték. A diplomaták és orvosok gyerekei
ugyanúgy csatlakoztak az Iszlám Államhoz, ahogy a pincérek vagy a
munkanélküli segélyen élők gyerekei.
Kellemetlen tény, hogy a szélsőségességet tápláló strukturális
tényezők az arab világot jellemző zsarnokok és puccsok, a nyugati
háborúk és kormányválságok, melyeket a szélsőséges erők kihasználtak
nem illeszkedtek a Nyugat terrorellenes politikájához. Ezek az erők túl
nagyok, túl jövedelmezők és túl endemikusak voltak ahhoz, hogy a
szélsőségesség mozgatórugóiként gondoljanak rájuk. Csak a kevésbé
fajsúlyos és sok esetben kitalált tényezőket lehetett kezelni: eltüntetni a
YouTube-ról Anvar al-Avlakit, blokkolni a csevegőalkalmazásokat,
ellenőrizni az egyetemi szónokokat a „szélsőséges” nézeteik miatt,
akadályozni az Izraellel szembeni bojkottot vagy a szíriai
segítségnyújtást, mert ezekre a tevékenységekre a szélsőségességhez
vezető út kapujaként tekintettek.
Egy helyi Prevent-tisztviselő ingerülten számolt be a brit
muzulmánokkal, különösképpen a férfiakkal folytatott, a
szélsőségesség kérdését érintő beszélgetéseit követően.
Folyton csak azt hajtogatják, hogy a maguk külpolitikája az oka
mondta. Mintha valaki az angol időjárás miatt panaszkodna:
értelmetlen. Az ország külpolitikája nyilván nem változik egyik napról
a másikra, így akik bármilyen módon, akár gyakorlati, akár érzelmi,
akár jogi alapon ellenzik azt, azok a Prevent növekvő nyomására
számíthatnak. Felszólították az orvosokat, tanárokat és szociális
munkásokat, hogy figyeljék a „szélsőségesség” jeleit. Ha a szülők
kivették a gyereküket a koedukált úszócsoportból, a tanárok szabadon
konzultálhattak a Prevent munkatársaival. Amikor egy afgán-brit kisfiú
„Szabad Palesztina” jelvénnyel a táskáján ment iskolába, beállítottak
hozzájuk a terrorelhárító csoport tagjai. A nőkkel könnyebb beszélni,
mint a férfiakkal zárta a beszámolóját a Prevent tisztviselője. Az anyák
meg akarták akadályozni, hogy a fiaik a halálba menjenek, és ezért
együttműködőbbek voltak. A végén úgyis magukat okolják majd. A
férfiak viszont csak arról akartak beszélni, hogy a fiaik miért mentek el.
Szuhejl fia 2016 nyarán született, közel egy évvel a házasságkötését
követően. A videofelvételeken csillogó szemmel nézi a fiát, az állát
csikizve, hogy nevetést csaljon ki belőle. Kéthetente új fényképeket
küldött Szabiiénak, aki egy nap SMS-t kapott az egyik
unokatestvérétől: „A bátyád beszélni akar veled.” Szabira letöltött egy
alkalmazást, melyen keresztül beszélhettek egymással.
Szuhejl az unokatestvérével, Nádimmal ücsörgött a kocsiban. A
kapcsolat meglepően tiszta volt. Amióta a két fiú másfél éve elutazott,
most először beszéltek egymással így, hármasban. Szabira is ott akart
ülni a kocsiban velük együtt. Mindig is közel álltak egymáshoz
Nádimmal. Nádim szerint Szabira született úri hölgyként viselkedett, és
folyton arra ösztönözte Szuhejlt, hogy vegyen példát róla. „Kérdezd
meg Szabirát, hogy még mindig jár-e a konditerembe. Kérdezd meg
Szabirát, hogy a nagybátyja és a nagymamája még mindig civakodnak-
e. Kérdezd meg Szabirát, hogy az anyja még mindig közmondásokat
szajkóz-e.” Szabira beszámolt nekik a többiek hogylétéről, testsúlyáról,
társasági életéről és a közmondásokhoz való viszonyáról.
Két nappal később, miközben épp az apjához hajtottak
Birminghambe, Szabira egy szokatlanul hosszú SMS-t kapott
Szuhejltől. Rögtön az első sor után szünetet kellett tartania. „Nádim
meghalt.” Szuhejl nem részletezte a halála körülményeit, nem derült ki,
hogy gyorsan és fájdalommentesen ért-e a véget az élete, vagy
szenvedett. Ez a fajta bizonytalanság pedig felszította a harag tüzét
Szabira bensőjében. Ordítani akart a fivérével. Nem! Ott ült melletted a
kocsiban. Beszéltem vele, életben volt!
Rátörtek az emlékek. Nádim öblös nevetése; hogy nem szerette az
üdítőt; hogy édességet hozott neki Kelet-Londonból; ahogy kidülledő
szeme forgatásával igyekszik megnevettetni a kisfiát; a visszafogott
tiltakozására, amikor a húgai a hollywoodi filmeket kezdték utánozni,
mondván, a világos, lenge ruhákkal és a táncolással túlságosan kacérrá
és kihívóvá válnak, ami az indiai muszlimok és az elefántisteneket
imádó, köldökvillantó, fehér seggeket csókolgató hinduk
keveredésének szomorú eredménye.
Minek strapálom magam? fakadt ki a húgainak. Az erényesség
belülről fakad, ahogy Szabiránál.
Késő délelőttre járt, opálos égbolt borult rájuk, és jó kétórányi
autóút állt előttük. Szabira belecsimpaszkodott az anyja karjába.
Vissza kell fordulnunk mondta.
A következő lehajtónál lehúzódtak, és az anyja a kormányba
kapaszkodva zokogott. Szabira szeme kiszáradt, ő tudta meg elsőként,
neki a többiek helyett is erősnek kellett maradnia.
Visszamentek Londonba, és bejelentés nélkül beállítottak a
nagynénjéhez. Szabira fogta a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. Az
unokatestvére, aki nemrég jött vissza a konditeremből, és ennek
megfelelően feszes legginget és combközépig érő tunikát viselt, ami
szemmel láthatóan mindenbe beleakadt a hazafelé vezető úton,
meghökkenve kapta fel a fejét. Szabira átkísérte a nagynénjét a
konyhából a nappaliba, ahol leültette. Arra számított, hogy a hír
hallatán zokogásban tör ki, a haját tépve. Ehelyett azonban a rideg acélt
idéző tekintettel meredt Szabirára.
Nem hiszek neked. Mondd meg Szuhejlnek, hogy küldjön fotót.
Nem vagyok hajlandó elhinni, amíg nem látom.
Szabirában fel sem merült, hogy a hír esetleg nem igaz. Elnézve a
nagynénjét, aki nem volt hajlandó sírni, és az anyjával
összekapaszkodó, keservesen zokogó unokatestvérét, rájött, hogy a
nagynénje ezzel akar egy kis haladékot nyerni. Bizonyíték híján a
tagadás fázisában maradhat. El kell ismerni, egészen felfoghatatlan,
ami vele történt: Angliában köt ki egy kivándorló család
lánygyermekeként, akik a pakisztáni felosztást követően hagyták ott a
családi földbirtokot, majd miután minden tőle telhetőt megtesz, hogy
boldog gyerekkort biztosítson az eltérő kulturális környezetben
nevelkedő gyereke számára, azt kell látnia, hogy ezt a fiút egyre jobban
dühíti brit identitása, pedig sokkal jobban beilleszkedett, mint
amennyire ő valaha is képes lenne integrálódni, és meg kell élnie, hogy
ez a fiú visszafelé halad a felmenői útján, hogy keletre menvén harcot
vívjon és meghaljon Levantéért valaki más területszerző háborújában, a
dzsihád lobogója alatt. Mártír volt, aki a kalifátus eszméjéért adta az
életét, egy mennyei királyságért, ahol a muzulmánok méltóságban
élhetnek Allah akarata szerint? Vagy közönséges gyalogos katona a
szunnita iraki-szíriai felkelésben, akik sem Irakhoz, sem Szíriához nem
akartak tartozni, és fellázadtak az uralkodó hatalom ellen? Vagy
mindkettő? Lehetett mindkettő egyszerre? Mi maradt örökül a halála
után? Olyan fiút nevelt, akinek forr a vére az igazságtalanság láttán,
vagy egyszerűen csak cserben hagyta őt, mert nem vette észre, hogy
mások behálózták? Túl sok volt ez neki.
Látni akarom a fotót. Csak ezt hajtogatta.
„Komolyan? Azt akarod, hogy küldjék egy képet róla?”, kérdezte
később Szuhejl, amikor Szabira ismét beszélni tudott vele. „Magya-
rázatra vár, csak küldj neki valamit”
Szuhejl éjszaka küldte el a fotót. Szabira látta a holdat az ablakán
keresztül. Még nem kerekedett ki teljesen, de már fehér fénybe vonta az
utcákat. Egy pillanat erejéig azt hitte, Szuhejl rossz képet küldött át. A
látvány azokra a súlyosan sebesült, szétmarcangolt testekre
emlékeztette, amilyeneket tizennyolc hónappal ezelőtt, a szíriai háború
kitörésekor nézegettek közösen a telefonjaikon. Csakhogy ez nem egy
névtelen áldozat volt, hanem Nádim. Hiányzott a bal válla, darabok
szakadtak le az arcáról. Csontok álltak ki a bőréből és hamu borította a
maradványait. Szabira el nem tudta képzelni, mi művelhette ezt vele.
Golyók tépték szét? Úgy érezte, a kép bármelyik pillanatban
megszólalhat, éles, visító hangon, akár egy sziréna. Szabira elveszítette
az uralmat a teste felett. A keze önálló életre kelt, amikor kijelzővel
lefelé az éjjeliszekrény tetejére csapta a telefont.
2016 októberében, nyolc hónappal Nádim halála és pár hónappal a
kisbabájuk születése után Szuhejlt fejbe lőtte egy orvlövész egy, a
Manbidzs külterületén elhúzódó harcban. Azonnal meghalt, mondta
később a felesége. „Nem jössz el onnan?”, kérdezte tőle Szabira SMS-
ben. „Nem. Nem megyek újra férjhez, nem létezik más Szuhejl után, de
ettől még nem megyek el innen. Várom a túlvilágot, ahol ismét együtt
lehetünk”, válaszolta az özvegy.
Még véget sem ért a Nádim miatti gyász, amikor már Szuhejlt
siratták, a napokat számolva: a hetedik nap, a negyvenedik nap. Úgy
hagyták el ezeket a mérföldköveket, ahogy a szemeket számolják az
imafüzéren. Szabira egyfajta kábulatban töltötte ezeket a napokat, és
időnként rácsodálkozott a dolgok állandóságára: a Victoria-vonal
megállójához vezető átjáróra, a szomszéd lugasáról az ő kerítésükre
átkúszó borostyánra, a krikettpályán csilingelő csengők hangjára.
Jó egy évvel korábban, az utazási fiaskót megelőzően jelentkezett
egy játékterápia-kurzusra. Szeretett gyerekek közelében tartózkodni, és
türelmesen bánt velük. Szerette, hogy olyan gyámoltalanok, ártatlanok
és vidámak. Amikor a 2016-os évvégén megkezdődött a tanfolyam,
még kába volt a gyásztól, és csak kötelességből ment el, ám hamar
magával ragadta a képzés, különösen a családi struktúrákkal
kapcsolatos teóriák érdekelték, és lenyűgözték azok az apró, játékos
fogások, melyek segítségével a gyerekek megbirkózhattak a
félelmeikkel és túltehették magukat a sérüléseken. Hetente egyszer
klinikai gyakorlatra mentek, amit Szabira mindig nagyon várt. Ilyenkor
ébernek és figyelmesnek kellett lennie, amit nagyon élvezett, figyelnie
kellett a gyerekek jelekre adott reakcióját, és próbálta kitalálni, hogy a
tapasztalt terapeuták melyik helyzetet hogyan kezelik.
De a legjobban azt élvezte, hogy hasznosnak érezheti magát. Ott,
abban a teremben változást hozhatott azoknak a gyerekeknek az
életébe. Szerette a heti kimozdulásokat, ahogy a gyerekek odarohannak
hozzá. Szerette, hogy példakép lehet, a hidzsábot és abaját viselő, erős
muzulmán nő megtestesítője. Rég maga mögött hagyta a szélsőséges
al-Muhádzsirunt, melynek „szabad keveredésről” alkotott nézetei
lehetetlenné tették volna ezt a fajta munkát. Hasznos és értékes tagja
akart lenni a társadalomnak, amilyen Mohamed próféta első felesége,
Kadidzsa is volt, aki üzletasszonyként tevékenykedett. Ez azonban az
iszlám korai időszakából ismert tény, amiről neki egyetlen szót sem
mondtak, amikor csatlakozott az al- Muhádzsirunhoz. A maga részéről
úgy vélte, az iszlám túl elterjedt ahhoz, hogy szigorú korlátok közé
szorítsa a nőket, és túl nemes ahhoz, hogy megvetéssel tekintsen a más
vallásúakra.
Ismét az iszlámmal kapcsolatos beszélgetéseket hallgatott a
YouTube-on, és lefekvés előtt a Koránt olvasta. Fura érzés volt a jövőn,
az imánon, az Allah iránti kötelezettségein gondolkodni. Ekkoriban
döntötte el, hogy visszaveszi a hidzsábot. Meghallgatta a különböző
tudományos megközelítéseket: újra és újra elolvasta a Korán
szerénységre vonatkozó részét. Úgy döntött, Allah arra kéri, hogy fedje
el az alakját, ő pedig békés elégedettséget érzett, amiért önszántából
tesz így, az Ő kedvében járva.
Szemernyi dühöt sem érzett, amikor reggel hidzsábot öltött, nem
érezte felsőbbrendűnek magát azokkal a muzulmán nőkkel szemben,
akik nem viselték. Ez most a személyes döntése volt, és nem érzett
megvetést a lányok iránt, akik turbán vagy épp bandanna stílusú
hidzsábot hordtak, vagy kikenték az arcukat, vagy arcátlanul szexi
ruhát vettek alá. Senki sem tökéletes. Mindenki másképp vétkezik. Ő a
maga részéről attól a perctől kezdve áldottnak érezte magát, hogy újra
felöltötte. A mindennapos megjegyzések, kurjongatások, zaklatások és
a testén fel-le liftező, vizslató tekintetek számának csökkenése csak egy
mellékes körülmény volt. Istennek hála, ismét volt választása, és az Ő
segedelmével jutott el a választásig.
Szabira delíriumban töltött időszakként emlékezett vissza 2015
nyarára, és szégyellte magát a felelőtlensége és a naivitása miatt. Még
mindig rosszul érintette, ha az újságok a környékbeli srácokon
élcelődtek, akik a fivéréhez és Nádimhoz hasonlóan az utazás mellett
döntöttek. Ő sosem feketítené be őket, mert ő tudta, hogy miért keltek
útra. A lapok csak azzal foglalkoztak, hogy átmosták az agyukat, az
már nem érdekelte őket, hogy miért akartak harcolni. 2016
szeptemberében végre börtönbe zárták Andzsem Csadurit, a
magamutogató médiaszemélyiséget, aki a szervezetén keresztül
Szíriába csábította Szuhejlt és Nadimot. A Daily Mail diadalittas
szalagcímben hirdette, mennyire élvezte a vadászatot, amíg tartott:
„Végre rács mögött! A segélyen élő gyűlöletkeltő 20 éven át nevetett
Anglián, miközben terrort szított a világ minden pontján. Most, miután
hűséget esküdött az Iszlám Államnak, tíz év börtön vár rá.”
Szabira később megtudta, hogy egy több mint húszfős, szudáni-brit
orvostanhallgatókból álló csoport 2015 nyarán elutazott, hogy
csatlakozzon az ISIS-hoz. Amikor róluk olvasott, a saját hibája kevésbé
tűnt súlyosnak. Ezek jóravaló, tanult, tehetős fiatalok voltak,
tanácsadók, orvosok és diplomaták gyerekei. Ha őket is sikerült a
kalifátusba csábítani, nem csoda, hogy Szuhejlt is behálózták, és hogy ő
is eljátszott a gondolattal.
Egyes estéken Szabira átböngészte az online híreket. Milyen
könnyű „értéktelennek és feleslegesnek” nyilvánítani ezeket az
embereket, és démoninak nevezni a vallásukat. Ám ha falat állítanánk a
több száz, sőt több ezer eszes, ígéretes és jólelkű fiatal férfi és nő
emlékének, akik Szíriába utaztak, és ránéznénk az arcukra, nem
tanulhatnánk belőle valamit? Olyan tükör ez, amelybe senkinek sem
akaródzik belenéznie.
Szabira egyetlen arcot akart látni, a bátyjáét, aki a kis
unokaöccsében köszönt vissza, aki az apja kiköpött mása lett, ám
Szabira belenyugodott, hogy még ez sem adatik meg neki.
EMMA/DUNJA
2017 januárja, egy falu Szíria északi részén
Ma ünnepelte a születésnapját, újabb lépés a harminc felé. Pénztelenül
tengődött egy szíriai faluban, és feltette a Desert Rose-t Stingtől, ami
mindig jobb kedvre derítette. Megette a csokis brownie-t, amit a
családtól kapott, ahol lakott. A generátor hangos kattanás kíséretében
felmondta a szolgálatot, kinyírva a Wi-Fit és a kis elektromos
fűtőtestet. Mély sóhajtás kíséretében húzott fel egy újabb zoknit.
Elzsibbadtak az ujjai a nagy hidegtől, kiszívva az életerejét, még azért
sem kelt fel, hogy egyen valamit. Internet nélkül úgy érezte magát, mint
Tóm Hanks a Számkivetettben. Ma este történetesen feltöltötte a meleg
vizes palackot, amíg még működött a generátor, így most
hozzányomhatta a lábujjait a testmeleg flakonhoz.
Időnként úgy érezte, ő az utolsó német nő, aki még Szíriában
maradt. Tudta, hogy sokan átjutottak a török határon, és bár az
Ankarában lévő német konzulátus folyamatosan azt ismételgette, hogy
foglalkoznak az ügyével, valójában nem érkezett segítség. A gondolat,
hogy maga vessen véget ennek, hogy odasétáljon vagy odakocsikázzon
a török határhoz, és feladja magát a hatóságoknak, valahogy
megrémítette, bár a többiek alighanem ezt tették. Mihez kezd, ha
besuvasztják egy idegenrendészeti intézetbe, ahol hetekig a mocskos
padlón kell aludnia, drogosokkal és prostituáltakkal körülvéve,
zabkásán élve? Mi lesz, ha órákig vallatják, mint az Éjféli expresszben,
mielőtt átadják a német hatóságoknak?
Nem is szólva a hasonlóan nehéz helyzetben lévő macskáiról.
Három hónapra karanténba zárnák őket, ahol különböző oltásokat
kapnának, mire az állatorvosok egészségesnek nyilvánítanák őket,
megadva nekik a háziállatok számára rendszeresített útlevelet. Mégis ki
vigyázna rájuk? Nem beszélt törökül, és egy árva lelket sem ismert, a
Szabad Szíriái Hadsereg katonáit leszámítva, akik ide-oda ingáztak a
határon.
Felbukkant néhány alak, akik információt akartak kicsikarni belőle.
Akik tudták az elérhetőségét, azok WhatsApp-on hívogatták, hogy
kérdéseket tegyenek fel neki; hírszerző ügynökök jelentek meg a háza
előtt, akik helyi NGO-önkénteseknek vagy helyi rendőröknek adták ki
magukat, mintha nem tudná első ránézésre megállapítani, hogy kik is
ők valójában. Néhányan közülük azt is megígérték neki, hogy
kimenekítik a macskákat, és segítenek az elhelyezésükben. Az egyikük
felhívta a figyelmét a Cihangir Cat Lovers nevű Facebook-oldalra, ami
igen népszerűnek számított az isztambuli, jó környéken élő
macskarajongók körében, azt javasolva neki, hogy vegye fel velük a
kapcsolatot.
Nem írhatom meg nekik, hogy: „Hé, találkozzunk a szíriai határon,
hogy odaadhassam a macskáimat!” fakadt ki Dunja. De még ha meg is
tudná szervezni valaki a macskák elszállítását Isztambulba, nem
szívesen ment volna bele. Nem szeretném valami ismeretlenekre bízni
őket a Facebookról. Már amikor belegondoltam, hogy három hónapra
el kell hagynom őket, sírva fakadtam, mint egy óvodás.
Az a család volt a legmódosabb a kis észak-szíriai faluban,
amelynél lakott. Az egész klán együtt élt, három generáció ugyanabban
a közös otthonban, és nagylelkűen beengedték Dunját, igaz, amikor már
tudott nekik fizetni valamennyit a szállásért cserébe, szó nélkül
elfogadták. Mélyen vallásosak voltak, és teljes mellszélességgel
támogatták a Szabad Szíriai Hadsereget. Nem ittak alkoholt, és a férfiak
jelenlétében Dunja hidzsábot viselt. Amennyire meg tudta állapítani, a
férfiak itt fiatalon elveszik a feleségüket, méghozzá elrendezett
házasság keretében, ami a falun belüli kapcsolati háló szempontjából
kifejezetten előnyös. Az itt élők elfogadták, hogy jó pár év és jó pár
gyermek múltával a férfiak második feleségre vágynak.
A család matriarchája kedvesen bánt vele, úgy kezelte Dunját,
mintha a saját lánya volna. Benézett hozzá, ha nem bújt elő a szobá-
jából, és ápolgatta, ha elrontotta a gyomrát kebabbal, netán meghűlt egy
kicsit. Ha Dunja betegség vagy levertség miatt a szobájában maradt, az
asszony beküldte hozzá valamelyik gyermekét egy tálca fánkkal vagy
egyéb nyalánksággal. Életében először úgy bántak vele, ahogy egy
családban szokás, és ezért Dunja egyrészt szégyenkezett, mert tehernek
érezte magát, másrészt esze ágában sem volt elmenni.
Hosszú órákat töltött magányosan. Egyes estéken azon ábrándozott,
hogy milyen izgalmas volna Manhattanben vásárolgatni, amire a saját
ostobasága és Trump megválasztása miatt már sosem kerülhet sor.
Győzködte magát, hogy erősnek kell lennie, nem adhatja át magát a
végső kétségbeesésnek egyetlen rossz döntés miatt, és meg kell
birkóznia a következményekkel; eltűnődött, hogy egyes nőknek miért
áll jobban a hidzsáb, mint másoknak, és hogy mennyi bölcsesség
lakozik a költő, Nizar Kabani soraiban, aki szerint a szeretet
megváltoztathat, és az a boldogság titka, ha hagyjuk, hogy a szívünk
irányítson. Dunja szerint Kabani mindenki másnál jobban megértette,
mi az a vágy, amit az írásával is alátámasztott: „A nő nem gazdag vagy
jóképű férfira vágyik, s nem is egy költőre, a nő olyan férfit akar, aki
megérti őt, amikor szomorú, és a mellkasára bökve azt mondja, itt van a
te hazád.”
Az anyjához hasonlóan ő is gyűlölte a férfiakat; úgy gondolta,
örökre végzett velük. Sütni akart egy emberforma tortát, hogy azután
szép lassan megegye, egyik végtagot a másik után. Megszállottan
cserélgette a WhatsApp-profilképét, ami minden szónál
érzékletesebben fejezte ki a hangulatát, a vágyait, a bánatát és a céljait.
Mindössze egy hónap leforgása alatt kirakta az anyja fotóját, önmagát
kisbabaként, egy BMW-t a naplementében, egy lajhárt a Jégkorszakból,
egy pár barackszínű Nike sportcipőt, ölelkező pingvineket, a
holdfényben fürdő Táj Mahalt, Homer Simpsont egy „Közel a vég”
feliratú táblával a kezében, nemzeti zászlót lobogtató szíriai gyerekeket
a puszta közepén, a „Gyűlöllek” feliratot arabul, egy kibontott hajú
szelfit, egy hidzsábos szelfit, egy egérfüles SnapChat-szelfit, a
holdfényes tengerpartot, a „Bármi” szót, az „Időnként felejtsd el, amit
akarsz, hogy emlékezz, amire vágysz!” bölcsességet, egy macskát
ölelgető harcost a csatamezőn.
Időnként arról ábrándozott, hogy az élete ismét olyan lesz, mint
azelőtt Németországban, persze csak miután letöltötte a várható
börtönbüntetését. Egy időre meg akart szabadulni a vallástól és a
hidzsábtól, hogy ismét hétköznapi európai életet élhessen. Mindig is
muzulmán marad, és időyel majd újra eltakarja a testét, de hidzsábban
nem sétálhat be egy bárba, és nem szívhat vízipipát arcfátyollal a fején,
márpedig ő ezeket akarta csinálni. Arab nyelvleckéket akart venni, mert
beleszeretett a Korán és Umm Kultum nyelvébe.
A Kurd Népvédelmi Egységek heves éjszakai bombázásától
folyamatosan remegtek a falak. Dunja azt kívánta, bárcsak
leomlanának, és azzal véget érne minden.
A szír katonai szervezetet szoros szálak fűzték egy, az Egyesült
Államok által „terroristaentitásnak” nevezett csoporthoz, ám nemrég
átalakuláson mentek át, Szíriái Demokratikus Erőkké nevezve át
magukat. Most már az amerikai és európai katonai erőkkel
együttműködve igyekeztek kiszorítani az Iszlám Államot a keleti és az
északi területekről, egyre közelebb araszolva Rakkához. Dunja
felpattant, hogy lemossa magáról az arcpakolást, mielőtt kikapcsolna a
generátor. Olyan kátrányszerű, fekete színű kence volt, és lámpát kellett
gyújtania, hogy boldoguljon. Most, hogy kiszabadult végre a
kalifátusból, a wellness megszállottja lett. Bőrradírt készített sóból és
mézből, arcpakolást mandulából és olívaolajból, és közben rájött, hogy
ez a fajta házimunka segít kitölteni a hosszú napokat.
A háborúból időközben afféle háttérzaj lett. Nem látta, inkább csak
hallotta a harcokat, és egy idő után osztályozni kezdte a hangokat: az
oroszok úgynevezett szörnybombákat használtak, és minden egyes
szórást hét robbanás kísért, mindig tíz-tizenöt perces intervallumokban;
a szíriai rezsim bombázásai véletlenszerűek voltak, és gyakran vettek
célba civil létesítményeket, bevásárlóközpontokat és kórházakat; az
amerikai légi csapások akkoriban még visszafogottak voltak. Egy
barátja SMS-ben megkérdezte tőle, hogy érzi magát. „Átkozott
Népvédelmi Erők. Egész reggel megy a bumm-bumm-bumm, most
meg megint.”
Egy ideig még írogattak a bombázásról, majd áttértek a sminkekre:
„Utálom a macerát a szempillafestékkel. Délre karikás szemű panda
leszek. 3D műszempillán gondolkodom.”
„Nem tudom, nem halal-e”
„Talán a ragasztó meg a pilla miatt.”
Az internetes muszlim közösség két pártra szakadt azt illetően,
hogy a műszempilla vallási szempontból megengedhető-e, vagy sem.
Dunja a Miami és a New York-i helyszínelőket nézte, és fejből tudta a
BMW hatos sorozatának műszaki jellemzőit. Verseket olvasott, és a
politikailag igen aktív családnak köszönhetően naprakész volt a
régiekből újjáalakult felkelőcsoportok aktuális helyzetével. Önálló
véleménye volt mind a taktikájukat, mind azt illetően, hogy a vallás
valóban része-e a katonai és politikai törekvéseiknek, vagy csak
eszközként használják.
Csupán szórványos híreket hallott Szelimről. Nem sikerült
kimenekülnie Rakkából, és csak azokkal az ISIS-katonákkal
beszélhetett, akik segíteni próbáltak neki a szökésben. Az ő szökését
megszervező német újságíró nem volt hajlandó segíteni Szelimnek,
mondván, ő túlságosan elhivatott az Iszlám Állammal szemben, ezért
veszélyt jelentene minden szíriaira nézve, aki segíteni próbálna neki.
Dunja úgy döntött, ideje felvenni a kapcsolatot a családjával; bármi
történt is köztük a múltban, megérdemlik, hogy tájékoztassa őket a
kialakult helyzetről.
Felidézte, amikor még arról álmodozott, hogy gyerekeik lesznek.
Felidézte, ahogy az első macskájuk Szelim karjában lehelte ki a lelkét,
miután valami mérgezőt evett odakint. Szelim órákon át simogatta a
fejét, és elsírta magát, amikor végül nem lélegzett tovább. Imádkozott,
hogy még egyszer láthassa a férjét, és elmagyarázhassa neki, miért jött
el, és bocsánatot kérhessen mindenért.
2017 októbere, ugyanaz a szíriai falu
Amikor a kalifátus elkezdett darabjaira hullani, még mindig Szíriában
tartózkodott. Az Iszlám Állam össztűz alá került: a koalíciós erők, a
kurd harcosok, az iraki hadsereg, az Aszad-rezsim, az Irán támogatását
élvező síita milícia mind támadás alá vette. A katonák családostul
menekültek, amerre tudtak, feladva magukat, próbálva elkerülni a
fogságot. Vajon hogy bánnak a férjével? Vajon veszik a fáradságot,
hogy megkérdezzék tőle, mikor érkezett, hogy az érkezése
időpontjához mérten értékeljék a helyzetét? Noha a kalifátus csupán két
röpke évig létezett, nagyon is lényeges, hogy ki mikor érkezett. A korai
időkben, amikor úgy tűnt, hogy igazságos háborút vívnak egy igaz
ügyért, vagy később, amikor már csak a látványos erőszakban
tobzódtak?
A legjobbak korán érkeztek és korán haltak, őket még tiszta elvek
vezérelték, és azért jöttek, hogy Istenért harcoljanak. Ha tudták volna,
mivé fajulnak a dolgok, nem jöttek volna. A később érkezők már a
nyers erőszak hívó szavának engedelmeskedtek. Ezek zsoldosok,
nemkívánatos, rossz arcú alakok, sérülékeny áttértek és elveszett
lelkek, alkalomra leső bűnözők, piti gengszterek és semmirekellők
voltak, akik mind a megváltást, az identitásukat és az életük értelmét
keresték. Ezek nem azok az emberek voltak, akikre fel lehetne építeni
egy egész társadalmat.
NÚR
2016 tavasza, Le Kram, Tunisz
Núr az első kopogtatásra felébredt. 2016 tavaszának végét írták, ezért
az utcafrontra nyíló ablakot résnyire nyitva hagyta. Tisztán hallotta a
dörömbölő rendőrök ordibálását. Rémülten zárta be a hálószoba ajtaját:
el kell rejtenie a mobiltelefont, mielőtt rátörnek.
Már a folyosón jártak, azt követelve, hogy azonnal nyissa ki az
ajtót.
Csak felveszem a fejkendőt mondta Núr, miközben az egyik
ruhakupac alá rejtette a zokniba dugott mobilt.
Gyere ki, Núr! Veled végeztünk, a te ügyedet lezártuk, csak azt
akarjuk tudni, hol van a férjed! kiabálta az egyik rendőrtiszt.
Núr az ajtót kinyitva kilépett a szobából. Elmondta, hogy épp
válófélben vannak Karimmal, és már nincsenek napi kapcsolatban, épp
ezért a rendőrségnek semmi oka zaklatni őt. Amikor elkérték a
telefonját, közölte, hogy nincs mobilja.
Rendben sóhajtott a rendőrtiszt. - Menjünk be a kapitányságra.
Épphogy pirkadt, amikor átvágtak Le Kram utcáin, és amikor
beértek a kapitányságra, a rendőrtiszt újra a megfélemlítés eszközéhez
nyúlt. Nagy erővel belerúgott Núr székébe, amitől az hátrébb
szánkázott, majd azzal fenyegetőzött, hogy elviselhetetlenné teszi az
életét, amennyiben nem adja át neki a mobiltelefonját. Núr szenvtelenül
tűrte a bánásmódot, ám késő délután egyszer csak nyílt az ajtó, és az
apját vezették elő. A férfi az ötvenes évei elején járt, de a sokévnyi
kemény munkától meghajlott a háta és ráncos lett a bőre, amitől két
évtizeddel öregebbnek nézett ki. Ez hát a titkos fegyver: rávették az
apját, hogy térítse észhez, különben az egész család életét megkeserítik.
Az apja arcából kifutott a vér, ahogy erősen szorította a szék karfáját, és
Núr úgy döntött, hogy átadja a mobiltelefont.
Az anyja épp zöldséget szeletelt a konyhában, amikor hazatért a
telefonért, és homlokon csókolta őt, mielőtt a rendőrök visszakísérték a
várakozó kocsihoz. A rendőrőrsön kapott ebédet, sajtos szendvicset
harisszával, amit csak úgy odalöktek elé a fémasztalon keresztül.
Amikor bekapcsolta a mobilt, maga is meglepődött, hogy mindent
töröltek róla: az alkalmazásokat, a Facebookot, a Telegramot és a
WhatsApp-ot is. Leleményes kishúga gyorsan akcióba lépett.
Megparancsolták neki, hogy indítsa újra a Facebook-fiókját, és ő
engedelmeskedett. Ellenőrizték az idővonalát, de nem találtak semmit,
ezért a barátaival folytatták. Akadt köztük néhány szalafita lány, és
felőlük kezdtek érdeklődni.
Azokhoz a konzervatív fiatalasszonyokhoz hasonlóan, akik otthon
akartak dolgozni, vagy az arcfátyol miatt nem kaptak állást, Núr is
otthonról próbált boldogulni: visszafogott stílusú muszlim köpenyeket
árult. A 2011-es forradalmat követően, a szalafita mozgalmak
virágkorában, a nikábot viselő nők szervezetbe tömörültek, hogy
kiharcolhassák, hogy arcfátyolban is járhassanak egyetemre. Igen
csekély politikai támogatottságot kapott ez a felettébb nyugtalanító
kezdeményezés, amely egy progresszív (a nők felsőoktatáshoz való
hozzáférése) és egy ortodox (a megosztó és népszerűtlen arcfátyol
viselése) törekvést egyesített. A tunéziai társadalom nevetségesnek
találta a szalafita feminizmus gondolatát. Nem volt olyan politikai
vonulat sem, amelyiknek igazán hasznos lett volna a fiatal nők
igyekezete. Az Ennahda Mozgalom nem volt hajlandó a nikáb
viseléséhez köthető diszkriminatív ügyekkel foglalkozni a fiatal
ellenzők gyakran az orruk alá is dörgölték ezt a fajta túlzott
óvatoskodást és néma maradt még akkor is, amikor a manoubai
egyetem bölcsésztudományi tanszékének vezetője megütött egy diákot,
amiért az eltakarta az arcát. A nikáb viselése körül kialakult háború
azonban részben a határok feszegetéséről szólt, a radikális,
rendszerellenes fiatalok ki akarták deríteni, hogy az új politikai hatalom
milyen mértékben fogadja el őket.
Burgiba, a „nők felszabadítójának” öröksége átfogó sikernek
bizonyult, nem várt oldalhajtásokkal. A Núrhoz és szalafita nővéreihez
hasonló nők felemelkedése megmutatta, hogy Tunézia vallásos női
lakosainak sikerült magukévá tenniük a szabadság üzenetét, és most
arra használták ezt a szabadságot, hogy érvényt szerezzenek egy
igencsak kellemetlen igényüknek: hogy a társadalom az iszlám egy
erősen konzervatív, ortodox képviselőiként fogadja el őket. Mit lehet
kezdeni ezekkel az elszánt nőkkel, az egykori makacs lányokkal, akik
eltökélték, hogy hidzsábot fognak viselni, és türelmetlenül várják, hogy
a társadalom felzárkózzon melléjük? A politikusok nem tudták, hogyan
reagáljanak, a rendőrökről már nem is beszélve, akik a legszívesebben
gumibottal nevelték volna ki az ájtatosságot a Núr-félékből.
Tőlem vásárolnak, ők a vevőim felelte Núr, amikor a rendőrség a
szalafita nőkről kérdezte őt. Megtalálták Núr egy korábbi Facebook-
profilját, és ellenőrizték az idővonalát. Az egyik rendőr felszisszent,
amikor a posztokat és állapotfrissítéseket nézegette.
Ez meg mit jelentsen? kérdezte. „Allah az egy igaz isten, és
Mohamed az ő prófétája”, posztolta Núr, majd alatta a megjegyzés:
„Életem utolsó szavai.” Mártír akarsz lenni, vagy mi? faggatta a
rendőrtiszt.
Egy másik rendőr egy köteg papírt dugott az orra alá, tele
fényképekkel és nevekkel, és Núrnak azonosítania kellett mindenkit,
akit ismert. Akiket egyszer már letartóztattak, azokat inkább nem
ismerte fel, nem akarta, hogy újra megjárják ezt a poklot. Akiket még
nem tartóztattak le, azokat ismerőseként jelölte meg.
Amikor azt kérte, hadd mehessen haza, eléje tolták az érintetlen
szendvicset, közölve, hogy még nem jött el az ideje. Az esti ima idején
behozták a kisöccsét, és leültették a sarokba. A rendőrtiszt ismét Núr
orra alá dugta a névlistát. Az öccse fészkelődni kezdett, igyekezett még
összébb húzni magát. Núrt az ájulás kerülgette, miközben a kopott FC
Barcelona feliratú pólóban gubbasztó fiút nézte. Amikor
ráparancsoltak, hogy nézze meg a listát még egyszer, Núr ragaszkodott
hozzá, hogy előbb vigyék haza az öccsét.
A kihallgatószoba egy szűk, ablaktalan lyuk volt foltos linóleum
padlóval. A forradalom előtt a biztonsági szolgálatok tagjai rendszerint
bántalmazták és megerőszakolták a nőket, akikről úgy sejtették, hogy
kapcsolatban állnak a vallási ellenzékkel, igen tágan értelmezve a
„kapcsolatban állás” fogalmát. Most, miután Tunézia a demokrácia
mintaállamává vált, másképp kellene menniük a dolgoknak. Núr lakatot
tett a szájára, és addig nem volt hajlandó megszólalni, míg haza nem
viszik az öccsét. Egy óra múlva ismét nyílt a szoba ajtaja, és a
kihallgatást vezető tiszt egy nőt terelt be maga előtt. Ugyanabba a
mecsetbe járt, mint Núr.
Mikor találkoztatok először? kérdezte a kihallgatótiszt.
Nem ismerem őt hazudta Núr.
Nem ismered fel az esküvői vendégedet?
A szüleim sok mindenkit meghívtak
Ő is a te nézeteidet vallja? Ő is örvendezett, amikor rendőröket
gyilkoltak meg? Mit képviselsz, Núr? Al-Káida? Anszar as-Saría?
Dzsabát an-Nuszra? Daesh?
Felmerült Núrban, hogy a férfi tudja-e, mi a különbség ezek között
a szervezetek között, és ha nem ami nagyon valószínűnek tűnt , akkor
hogy lehet rendőrtiszt egyáltalán. Ha a rendőrség mást sem tesz, a
kenőpénzek begyűjtésén túl, természetesen, mint hogy iszlamista
militánsokra vadászik, akkor nem kellene legalább alapfokú
ismeretekkel rendelkeziük az érintett szervezetekkel kapcsolatban? Úgy
látszott, ez túl nagy elvárás.
Ez így ment jó negyedóráig. A lány fel-alá járkált a fal tövében. Núr
eljátszotta, hogy árgus szemmel tanulmányozza őt, hátha felismeri
valahonnan. Három újabb nőt vezettek elő, de Núr továbbra is úgy tett,
mintha fogalma sem lenne róla, kik lehetnek.
Este tíz órakor, az egész napos kihallgatást követően Núrt kocsiba
dugták és elszállították al-Gordzsaniba, ahol a terrorizmussal
gyanúsított személyeket tartották fogva. A szúszai tengerparton, majd
az egyik tuniszi mecsetben végrehajtott merényletek miatt a turizmus
lényegében megszűnt Tunéziában, és ez alapos indokot szolgáltatott
arra, hogy a rendőrség hajtóvadászatot indítson a szélsőséges
személyek ellen. Valójában azonban jóval alantasabb célokra
használták fel a terrorfenyegetettséget: mindenkit begyűjtötték, aki
gyanús kapcsolatokkal bírt, vagy csak egyszer is érintkezett gyanús
személlyel. A tunéziai rendőrség mindig is hajlamos volt a
túlkapásokra, márpedig ez az új feladat, nevezetesen az országos szintű
terrorizmus elleni harc, bőven adott alkalmat a túlkapásokra.
Az új cellája valamivel nagyobb volt, és a fogolytársai közt volt egy
tinédzser lány, az Anszar as-Saría egyik tagjának felesége, és egy
roppant dühös nő, aki fennhangon méltatlankodott:
Csak egy fotót találtak a telefonomon bin Ládenről, ennyi.
A földön ültek, kinyújtott lábbal. Ketten közülük terhesek voltak, és
fájdalmasan grimaszoltak minden egyes mozdulatnál.
A napok egybefolytak, a fények és a hangok monotonitását csak a
kihallgatások törték meg bizonyos időközönként. Ugyanazokat a
kérdéseket tették fel újra és újra: „Az Iszlám Állam tagja vagy? Al-
Káida-szimpatizáns vagy? Hiszel a nemzetállamban? Melyik sejk híve
vagy?” Núr egy szót sem akart szólni. Olyan mély hallgatásba akart
burkolózni, melyben a csend már átlényegül önálló erővé, amely
elemészti ezeket a férfiakat. Csakhogy Núr félt a veréstől, ezért aztán
beszélt, ám mindent tagadott, ezért aztán az összes kihallgatás
ugyanúgy ért véget:
Te ostoba, takfiri szuka! Mindannyiunkat megölettél volna!
A rendőrség folyamatosan változtatott a módszerein, újabb és újabb
fenyegetésekkel próbálva beszédre bírni őt. Egy nap behoztak hozzá
egy foglyot, és addig ütötték, míg a földre rogyott, a karjával védve az
arcát. Két rendőr addig rugdosta, míg benyomódott a szeme. Miután
elvette a kezét a szemétől, hogy a falnak támaszkodva elbicegjen
onnan, véres kéznyomot hagyott maga után.
Núr a padlón aludt, a cella vécéjének bűzét szagolva, a karjával
takarva el a szemét az éjjel-nappal villódzó neonfény elől. Ebédre hideg
paradicsomlevest kapott néhány szem borsóval a tetején.
Az egyik reggel, olyan korán, hogy még hideg volt, új
kihallgatótiszt érkezett. Papírokat hozott magával, különböző banki
kimutatásokat. Núr már nem tudta követni, hogy milyen nap van. A
börtönőr megtiltotta a reggeli közös imát a cellában, így a folyosó
végén lévő, mocskos felmosókkal teli raktárba kellett egyesével
elvonulniuk. Az új kihallgatótiszt az épület egy másik szárnyába vitte
Núrt, ahol íróasztalokkal és számítógépekkel felszerelt, tiszta irodák
sorakoztak. Ez az új tiszt mindent az irányítása alatt tartott, és Núr
hazugságai sehogy sem állták meg a helyüket. Az egyik számítógép
képernyőjén Núr számlakimutatásai látszódtak az üzenetei mellett,
mintha kivetítették volna a telefonját a monitorra. A férfi az egyik
Telegram-üzenetre mutatott:
Mire készülsz, Núr? Le Kramban tervezel valamit? Meg akarsz
ölni valakit?
Núr nem tudta eldönteni, bevallja-e, hogy kapott némi pénzt
kizárólag magára és a gyerekre, vagy letagadja a pénz létezését. Azt
mondta, azt hitte, hogy a férje meghalt. Két nappal korábban kért egy
ügyvédet, és megengedték, hogy az apja által küldött férfi találkozzon
vele. Az ügyvéd Núr anyagát kérte, de megtagadták a kérését, és
amikor tiltakozott, egyszerűen kinevették:
Eredj, tégy panaszt a biztonsági főnöknél, ha fogad egyáltalán.
Núr elveszítette az időérzékét, nem tudta, mennyi ideig volt
bezárva. Valamelyik este az egyik tiszt egy nőt vitt oda hozzá. Núr
homályosan emlékezett a fiatal lányra Le Kramból, az előző nyáron
utazott Líbiába. Egy újabb eszköz, hogy szóra bírják őt.
Beszélj a férjedről, különben ez a lány egész álló nap itt ül majd
meztelenül mondta a kihallgatótiszt.
Núr nem hitte, hogy megteszik, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy
megtették. Négyen ugrottak rá a lányra, letépve róla a ruhát. A lány
visítva húzódott hátrébb. Núr felpattant a székből, hogy odébb lökje a
férfiakat, akik időközben hátracsavarták a lány karját, hogy letéphessék
a blúzát. Olyan fakó bőre volt, hogy vörös foltot hagyott a kezük, ahol
csak hozzáértek. Durván markolászták, a bőrét csipkedték, ahogy a
megvadult kutya tépi az áldozatát.
Egy hétig tartották fogva a Le Kram-i lányt, majd behoztak egy
másikat, aki füvet szívott az utcán. A biztonsági szolgálat előszeretettel
állított elő drogfogyasztás vádjával vallási és világi aktivistákat
egyaránt, és olykor egy évig is fogva tartották őket marihuána
birtoklásáért. Ezzel a módszerrel remekül kordában tudták tartani az
ellenzéket anélkül, hogy felkeltették volna a nemzetközi közvélemény
figyelmét.
Az egyik délután megengedték Núr apjának, hogy meglátogassa a
lányát. A szűk látogatószobában aztán elsuttogta neki, hogyha fizetnek
kétezer dinárt a főtisztnek, és új ügyvédet fogadnak, akkor nem tekintik
őt többé takfiri terroristának, akit azzal vádolnak, hogy az Anszar as-
Saría és az al-Káida tagja, és hogy az Iszlám Állam egyik tagját segíti.
Egyikük sem tudta, de a szóban forgó tiszt igen méltányos összeget
kért: a helyzet súlyosságától függően a terrorizmussal kapcsolatos
ügyekben a rendőrség három és húszezer dinár közötti összeget kért.
Mivel rengeteg nőt tartottak fogva pusztán azért, mert kapcsolatban
álltak dzsihádista személyekkel, és további ezreket, mert a gyanú
szerint milicista tevékenységet folytattak, a rendőrségnek bőven volt
honnan pénzt mernie. Az új ügyvéd fogadása szokott gyakorlat volt: az
új ügyvéd beépíti a kenőpénzt a tiszteletdíjába, majd elosztja azt a
rendőrök között.
Ez a fajta korrupt és teljesen illegális módszer bevett szokás volt
Tunéziában a szélsőségességgel vádolt személyek esetében.
Amennyiben a kenőpénz kicsikarásának gyakorlata vezetett a tunéziai
forradalom kirobbanásához a gyümölcsárus Buazizi önfeláldozása még
2010 decemberében, amely az egész Közel-Keletet felrázta akkor a
Núrhoz hasonló nők úgy érezhették, egy teljes kört írtak le. Mások
számára talán megváltozott egy-két dolog, ám Núr azt érezte, hogy az
új Tunézia éppen íródó története megegyezik a régi, már jól ismert
mesével.
A háromhetes fogság alatt Núr lába ótvaros lett a rovarcsípésektől.
Jócskán lefogyott, és a letartóztatása óta nem látta a lányát. Az utolsó
napon behozták Núr anyját. Halványkék kendőt viselt az ünnepi
alkalmakra rendszeresített egyetlen kabátjával. Núr apjának kezét fogta,
amikor belépett a helyiségbe.
 Elég. Most már elég legyen!
Miután a család ügyvédet cserélt, és kifizette a kenőpénzt, a
rendőrség ejtette a vádakat.
Núr egy kávézóban ücsörgött a húgával és az egyik barátjával valahol
Karthágó mellett. Lassan kortyolgatták a kávéjukat, miközben a nap
hosszú árnyékokat rajzolt a földre. Észrevett egy férfit, aki előbb
hosszan bámulta őt, majd belebeszélt a mobiltelefonjába. Nem vette le
róla a szemét. Núr felállt, fogta a táskáját, majd jelzett a húgának,hogy
menjenek. Sebes léptekkel siettek végig a főutcán, majd betértek egy
sikátorba. Egy rendőrautó lassított le mellettük, és a hónapokkal
ezelőtti kihallgatást vezető tiszt dugta ki a fejét az ablakon.
Te vagy az, Núr? kérdezte, alaposan végigmérve szűk farmerba
bújtatott lábát.
Ugye tudod, hogy nem szabad férfiakkal beszélgetned? Szeretném,
ha tudnád, hogy itt helyben letartóztathatnálak, de most eltekintünk
ettől. Most mehetsz. Vigyázz magadra... és Núr! Dögös vagy.
ZÁRSZÓ
A KÉPMUTATÓK KÖZÖTT
Ő egy kísértetház. Nem ura önmagának; az ősei időnént eljönnek, s
kinéznek szemének ablakán, ami igen rémisztő.
- Angéla Carter: A szerelem házának úrnője
A városok meghalnak, miként az emberek.
- Khaled Khalifa: Ennek a városnak a konyháiban nincsenek
kések
A Burgiba sugárút mellett lévő kávézóban találkoztam utoljára Núrral,
a cipőboltnál, ahol dolgozott. A kávézó összes televízióját a Rotana
zenecsatornára állították. A hálózat részben szaúdi kézben van, újabb
bizonyítékaként annak, ahogy a szaúdi pénzek behálózzák az egész
világot: hol dzsihádistákat támogatnak Szíriában, hol silány popzenét
játszanak a tévében.
2017 eleje van, több mint hat hónap telt el Núr szabadon eresz tése
óta. Egészen másmilyen volt most, mint a korábbi találkozásaink
alkalmával. Levendulaszín gyapjúpulóvert viselt a sötét színű skinny
farmer felett. Hosszú körmeit francia manikűr díszítette, dús, göndör
hajában pedig, amit most láttam először, arany melírtincsek csillantak.
A sminkje leginkább egy ápolt amerikai egyetemistáéra emlékeztetett:
természetes, de kihangsúlyozott szemöldök, kevéske szempillafesték és
leheletnyi bronzosító. Olyan kellemes benyomást keltett, hogy most
egyszeriben szimpatikusabbnak találtam, mint korábban bármikor. Ez
normális reakció volt, hisz könnyebb együtt érezni a hozzánk
hasonlókkal, mégis enyhe bűntudatot éreztem. Ez a modellekére
emlékeztető küllemű Núr nem kellene hogy nagyobb odafigyelést
kapjon, csak mert szabadabb és csinosabb. Ez az új külső mintha
nagyobb nyitottságot kölcsönzött volna neki. Többet beszélt és
mosolygott, bár talán ez is csak az új szerep része volt.
Núr elmesélte, hogy már nem jár a mecsetbe péntekenként, és nem
találkozik a szalafita nővérekkel. A barátnői közül néhányan Líbiába
utaztak a férjeikhez, akik még mindig harcoltak az Iszlám Állam ottani
egységeiben. Megkérdeztem tőle, milyen érzés másmilyen külsőt
viselni, mint ahogyan belül érez. Könnybe lábadt a szeme, amikor
végighordozta a tekintetét az V. Mohamed sugárúton, Tunisz főutcáján,
melyet Párizs sugárútjairól mintáztak.
Mintha hazugságban élnék felelte.
A második emeleten ücsörögtünk egy zsúfolt art deco kávézóban.
Idősek ültek a körülöttünk lévő asztaloknál, tweedsapkával a fejükön,
cigarettázva. A fiatalok francia péksüteményt ettek, és a fejüket
összedugva sutyorogtak. Egy ponton megkérdeztem tőle, egyetért-e a
2015. novemberi párizsi eseményekkel. A szomszédos asztalok felé
biccentettem a fejemmel, jelezvén, hogy ugyanolyan hétköznapi
emberek haltak meg, mint akik itt ülnek ezeknél az asztaloknál.
Olyanok, mint mi, akik közül sokan muszlimok. Vállat vont. Hát persze
hogy egyetértett a támadásokkal.
Leölik a népünket. Nem játszanak szabályosan. Akkor mi miért
tegyük?
2017 júliusa, Aín-Issza menekülttábor, harminc mérföldre északra
Rakkától
Éjfél körül járt az idő, amikor elhagyták a menekülttábort. Ajesa a
három gyerekével és a török nő a maga kettőjével. Ajesa megjátszotta,
hogy el van törve a lába, amellyel időnként bámulatosan könnyedén
tudott haladni. A sofőrt lefizették, méghozzá a Rakkából hozott
pénzből, amit a kurdoktól kapott tábori pelenka értékesítéséből befolyó
apróval egészítettek ki. Harcos férjeik börtönben ültek, és nem lehetett
tudni, mit terveznek velük a kurdok. Egy választásuk maradt: eltűnni
Manbidzsból és a török határ közeléből, majd beolvadni valamelyik
déli török város forgatagába, mintha ez az egész meg sem történt volna,
mintha a kalifátus csak egy álom lett volna, egy suttogás, egy veszett
suttogás, mint amilyenek a sátáni versek.
Ajesa főzte ki a tervet. Addig hízelgett és flörtölt a férfiakkal és
dugdosta a pénzt a megfelelő zsebekbe, hogy amikor eljött a szökés
ideje, senki nem fújt riadót a táborban. Karcsú és vonzó szíriai nő volt,
aki nem annyira a szépségével, mint inkább karizmatikus fellépésével
hódított. Kimondott tanárnő típus volt, aki képes elérni, hogy a többiek
azt tegyék, amit mond. A török asszony nem volt efféle képességek
birtokában. Apró termetű, görnyedt hátú nő volt, és folyamatosan
grimaszolt, így próbálva leplezni, mennyire megveti a körülötte
lévőket. Végső kétségbeesésében kérdezte meg Ajesától, hogy
bevenné-e őt is a tervébe: tíz hónapos kislánya hasa kosárlabdányira
dagadt, és a kurdok nem voltak hajlandók elvinni a kórházba. Nem
mintha lett volna működőképes kórház a környéken. És nem mintha
bárki is foglalkozott volna az Iszlám Állam duzzadt hasú kisbabájával,
amikor épp megindították a Rákká elleni utolsó támadást mindössze
harminc mérföldnyire délre.
Az ISIS-nők csendben nézték a távozásukat. Tízen-tizenketten
laktak egy szobában, elég zsúfoltan ahhoz, hogy felüsse a fejét a
sértődöttség és az alkalmankénti utálat. Nem éreztek csalódottságot,
amiért Isten aznap éjjel nem fújt felhőket a fényesen ragyogó hold elé.
Elindultak a török határhoz. Fennakadás nélkül átjutottak az első
két ellenőrző ponton. A harmadiknál a sofőr végtelenül kimerült arccal
felnézett, mondott néhány kurd szót, majd továbbintették őket. A
furgon ablakait elsötétítették, és nem kérték tőle, hogy nyissa ki az
ajtót.
Ajesa már épp kezdett megnyugodni, némi elégedettséget érezve a
leleményessége miatt szinte semmiben nem hasonlított a többi nőre,
akik megbékéltek azzal, hogy bezsúfolták őket a táborba, ahol tétlenül
várták, mit tartogat számukra a végzet amikor megérkeztek a negyedik
ellenőrző ponthoz. Egyetlen szót sem értett a kurd beszédből, de
feltűnt, mennyire sokáig feltartják őket. A sofőr a kezével hadonászott.
A katona ugyanazt a szót ismételgette: talán kinyitni, vagy gyorsan,
vagy azonnal. Vagy valami ilyesmi, mert a sofőr végül kiszállt, kitárva
az ajtót. Az ellenőrző pont néhány véletlenszerűen lerakott
betontömbből állt, hogy ne lehessen csak úgy tovarobogni;
mindenképpen le kellett lassítani, hogy ki lehessen kerülni őket. Ajesa
a betontömbökre szegezte a tekintetét, átfonva a lábát a karjával.
A katona rájuk meredve benézett a furgonba. Ajesa azt kívánta,
bárcsak ne hozta volna magával a török nőt, akit nem lehetett sem
szíriai arabnak, sem kurdnak nézni, és aki miatt furgonnal kellett
jönniük. Ennyi erővel azt az oroszt is magával hozhatta volna, aki
Michelle Pfeifferre hasonlított, és aki olyan természetellenesen szép
volt, hogy egyszerűen meghajlította maga körül a teret, amerre járt.
Ajesa és a gyerekei szépen befértek volna egy kocsi hátsó ülésére, ahol
eljátszhatták volna, hogy ők a sofőr álmos családja. De a török nővel a
fedélzeten egyértelmű volt, hogy kik is ők valójában: menekülő ISIS-
nők. Mégis mi mást keresne egy pergamenképű török nő a szíriai
hátországban a kalifátus összeomlásakor?
A katona jelzett, hogy álljanak félre, majd telefonált egyet. Ennyi.
A kurd katonák visszakísérték őket az ide vezető úton, ugyanazok
mellett a holdfényben fürdő, romos épületek mellett haladva el. Egy óra
múlva ismét a menekülttáborban voltak, és mindenkit visszatereltek a
lakrészébe. Vissza a guggolós vécékhez és a betonozott szobákhoz, a
napi egyszeri, keményítővel dúsított ételhez, vissza a legyekhez és a
többiek gyűlölettel teli pillantásaihoz. Vissza a közönséges szírek közé,
akik szívesen kést döftek volna beléjük ott helyben. Vissza a valóságba,
melyben az embereket nem érdekli, mennyire sajnálják, melyben a
többség úgysem hiszi el azt, amit mondanak, és melyben azt akarják,
hogy meglakoljanak mindenért.
Fehér sátrak tengere hullámzik a sivatagban. Itt-ott felsejlik egy-egy
hatalmas, vörös színű víztározó. Nappal a hőmérséklet eléri a 45
Celsius-fokot, éjszakánként csillagok pettyezik az eget, és hűs szellő
fújdogál, csakhogy szúnyogok vadásznak a ponyva alatt védtelenül
heverő testekre. Piac működik a tábor közepén, mindenféle ruhane-
művel és cipővel a leterített ponyván. A menekültek rendszeresen
átnézik, bár inkább csak unaloműzés gyanánt, és nem azért, mert
szükségük van egy újabb fakó pólóra. Rozoga bódék sorakoznak
egymás mellett, melyekből fóliába csomagolt süteményt és sült
krumplit, valamint jégkrémet árulnak.
Amerikai és brit kommandósok és tisztek járnak-kelnek fel-alá,
többnyire civilben. Előőrsöket alakítanak ki a Rodzsavának nevezett
északkelet-szíriai területeken, melyek a kurdok ellenőrzése alatt állnak,
ahol nem érheti el őket a hatalom. A biztonsági és hírszerző tiszteknek,
diplomatáknak és az USAID (az USA Nemzetközi Fejlesztési Hivatala)
munkatársainak otthont adó bázisok annyira újak, hogy még nevük
sincs, csak GPS-koordinátáik. Senki nem tudja, meddig maradnak ezek
a bázisok, hogy az Egyesült Államok csupán le akarja zárni az Iszlám
Állam elleni szárazföldi hadviselést és levezényelni a foglyok
kihallgatását, vagy maradni akarnak, végleg birtokba véve Szíriának
ezen részét. Bármi legyen is a terv, nagy titkolózás övezi. Szinte
semmit nem osztanak meg a médiával, a politikusok nem hozzák szóba,
így a hírek nem jutnak el a nagyközönséghez. Ez nem a 2003-as Irak,
amikor az amerikai hivatalnokok kérkedtek azzal, hogy elfoglalták
Bagdadot. Fogadásokat adtak a zöld zónában, élére vasalt
egyenruhában, dohányzásellenes kampányokat eszelve ki az irakiak
számára a koktélozgatás és a disznóhúsból készült hot dog falása
közben, amit Halliburtonból hozattak. Késve vették észre, hogy baj
van, csak amikor a szunnita felkelők már bombákat helyeztek el a
katonai konvojok alá. Úgy tartják, az amerikaiak, a britekkel
ellentétben, nem tudnak birodalmat építeni, mert hiányzik belőlük az
ehhez szükséges finomság és kollektív tudat. A Szíriában tanúsított
visszafogottság azonban azt sugallja, hogy fejlődőképesek.
A tábornak egyetlen állandó épülete van: egy alacsony, négyszobás
betonbunker. Tele van léggyel, és belepte a por, de valódi falai és
valódi teteje van, és közel helyezkedik el a hevenyészett zuhanyzókhoz
és vécékhez, valamint az étkezőkhöz és a bódékhoz. A tábor hétezer
lakóját többségükben rakkai civilek, akik akkor menekültek el, amikor
a kurdok kisöpörték a városból az ISIS-t sátrakban helyezték el,
számukra a betonbunker egy luxushotellel ért fel. Az ISIS-nők itt laktak
a gyerekeikkel, kényelmesen, nyugalomban, védve a naptól, a
szúnyogoktól és a sátrak közt dúló esti perpatvaroktól.
A táborlakók közül mindenki átélte a több hétig vagy hónapig tartó
bombázás borzalmát és a drónok szüntelen zúgását, ami már
önmagában is képes az őrületbe kergetni az embert. Most lustálkodással
töltik a napjaikat, kedvetlenül heverésznek a sátraikban vagy céltalanul
bolyonganak a táborban, amely lényegében nem más, mint a harminc
mérfölddel északabbra áttelepített Rákká, de hogy ez egy felszabadított
vagy visszafoglalt Rákká, az nem egyértelmű.
A bejáratot a városból elmenekült nők széthajigált, fekete abajáiból
és nikábjaiból tépett szalagok jelzik. Úgy vannak vele, végleg maguk
mögött hagyták az Iszlám Államot, és úgy öltözködnek, ahogy
korábban: hosszú ujjú ruha, hosszú szoknya és fejkendő. Ám ott
vannak az ISIS-nők a maguk fekete nikábjaiban, ahogy Rákká utcáin is
jártak. Fekete lidércekként suhannak a tábor krétafehér talaján. A
gyerekek gyakorta megriadnak tőlük, és ilyenkor az anyjukba
csimpaszkodnak. Ám a gyerekek az idő múlásával hozzászoknak a
megváltozott körülményekhez. A felnőttektől azt hallják, hogy a fekete
ruhás nők már nem jelentenek veszélyt, már nincs hatalmuk felettük.
Aztán a gyerekek felbátorodnak. Kövekkel dobálják a fekete ruhás
nőket, miközben azok sorban állnak vízért, vagy pénzt kéregetnek tőlük
a bódéknál.
A kurd katonák deradikalizációs programot indítottak az ISIS- nők
számára a részükre fenntartott védett épületben, amit megítéléstől
függően akár oktatásnak is nevezhetünk. Hogy kik ők, civil feleségek
vagy dzsihádista nők, egy olyan kérdés, melyre senkinek nem
akaródzik megadni a választ.
Szalár parancsnok a Szíriái Demokratikus Erők tagja, az Aín
Isszában lévő menekülttábor és az ISIS-nők biztonságának
felügyeletével megbízott személy. A megérkezésük pillanatától kezdve
figyeli őket, és a többségüket nem tartja harcosnak, sem különösebben
veszélyesnek. Rossz útra tért civileket lát bennük. A helyzeténél fogva
jól tudja, mi a különbség köztük és a háborúban aktív szerepet vállaló
nők közt. A SZDE-nél ő a női katonák parancsnoka, ők olyan nők, akik
hátrakötik a hajukat, puskát vetnek a vállukra, és kimennek a frontra,
ahogy a férfiak.
Szalár Szíriában nőtt fel, ahol olyan kurd családok közt nevelkedett,
melyek a háború kiteljesedésekor két táborra szakadtak: a lányok a
Kurdisztáni Munkáspárthoz, a fiúk az Iszlám Államhoz csatlakoztak,
miután kiábrándultak a kurdok „működésképtelen nemzeti
modelljéből”. Tisztában van vele, hogy sok olyasmi vezethet katonai
erőszakhoz, ami alapvetően nem is hozható összefüggésbe vele. A
militáns tevékenység sokszor az elnyomás, a hamis remények és a
derékba tört álmok eredménye, egyfajta tagadása az elviselhetetlen
körülményeknek.
 Ezeknek a nőknek a többsége nem is az Iszlám Állam szolgája
állítja.
Megvezették és idecsalták őket, mert mélyen hisznek az igaz
iszlámban.
Jelenleg azonban nem terheli magát efféle kérdésekkel. Jelenleg az
a feladata, hogy a lehető legjobb, a nemzetközi előírásoknak megfelelő
ellátásban részesítse az itt lévőket a sivatag közepén, ezzel is elősegítve
a kurdok álmát, hogy megtarthassák ezt a szíriai földdarabot független
területként. A kurd harcosok már évek óta távol tartották Aszad erőit
ettől a kelet-szíriai területtől, ez lényegében átmeneti autonómia, ami
már kínzóan közel van a tényleges autonómiához. A katonáihoz
hasonlóan Szalár is minden reggel megborotválkozik, noha akadozik az
áramellátás, és kevés a víz. A borotválkozás ideológiai szempontból
fontos, a milícia erős világiasságát mutatja, de legalábbis a vezérük, a
török-kurd szeparatista Abdullah Öcalan iránti elkötelezettségüket, akit
a Márvány-tenger egyik szigetén tartanak bezárva.
A 2017-es, Rakkáért folytatott harccal kapcsolatos amerikai
újságcikkek szinte kizárólag hárombetűs rövidítéseket használnak. Az
SZDE-t (Szíriái Demokratikus Erők) kurd és arab katonai erőként
jellemzik, amely szoros kapcsolatban áll a KNE-vel (Kurd Népvédelmi
Erők), a DEP (Demokratikus Egyesület Pártja) katonai egységével, a
párt pedig a PKK-val, a Kurdisztáni Munkáspárttal, a kurd milicista-
szeparatista csoporttal áll szoros kapcsolatban, melyet az Egyesült
Államok és Törökország terrorszervezetnek nyilvánított. Ezen
torzítások ellenére, melyek célja a kényelmetlen politikai valóság
elkendőzése, az SZDE-t mindenki csak úgy nevezi, „a kurdok”, és nem
csinálnak titkot a PKK-vezér Öcalannal való összefonódásból. Szíria
ezen keleti szegletében Öcalan bajuszos plakátjai láthatók a
lámpaoszlopokon és a hivatalokban.
Szalár parancsnok minden reggel arab popzenét játszik az ISIS-
gyerekeknek, szabadjára eresztve a libanoni és egyiptomi dívák buja
hangját. A tetves, ragacsos hajú gyerekek a katonák köré gyűlnek és
sértettek óbégatnak.
Haram! Kafir vagy! kiáltja a négyéves Abu Bakr Szalárnak.
A parancsnok ekkor nasídot játszik be, amitől a gyerekek
megnyugszanak. A kurdok minden reggel popzenét hallgatnak. Egy hét
elteltével a nők már nem fedik el az arcukat és a kezüket, és nem
viszolyognak, ha beszélniük kell Szalárral.
A férjeik azt mondták nekik, hogy lefejezzük őket. Időbe telt, mire
 kiheverték az ideszállításukat kísérő megrázkódtatást meséli a
parancsnok. A gyerekek megszokják a popzenét, de továbbra is
„allahu akbar!” lövöldözős játékot játszanak a porban.
Az ISIS-nők egy része kerülőúton került ide, abban bízva, hogy
elkerülhetik az Iszlám Állam ellen harcoló iraki katonákat a déli
területeken. Gyorsan szárnyra keltek a hírek a Moszul visszafoglalása
során elkövetett atrocitásokról: az iraki erők civileket végeznek ki, csak
mert szunniták, akik maradtak, elégtételt véve a régi sérelmekért, az
Iszlám Állam felszámolására való hivatkozással. A pletykák szerint a
fogságba esett asszonyokat erőszakkal elválasztják férjeiktől, és
gyakran megerőszakolják őket. Egyelőre nagyobb biztonságban
tudhatják magukat a kurdok kezében, bár ami a bánásmódot illeti, nem
került túl magasra a léc.
Most, hogy al-Bagdadi nagyra törő állama darabokra hullik,
célszerű, sőt a túlélés tán egyetlen módja, ha a menekülő vezetők azt
vallják, sosem hittek benne igazán. Az efféle vallomások és
identitáskeresések minden birodalom bukásának velejárói, és mivel
minden bukás oka a belső rothadás, csak az idő a megmondhatója,
melyik megbánás őszinte, és melyik színlelt. Az igazságot egyelőre
Aín-Issza gyermekein keresztül szűrhetjük le. Abból, ahogy játszanak,
és abból, amilyen nevet viselnek, még jól látszódik a szüleik (egykori)
kötődése az Iszlám Államhoz - Abu Bakr esetében is ez a helyzet, bár a
négyéves fiúcska anyja most már hozzáteszi, hogy a nevét Abu Bakr
kalifa, Mohamed próféta legjobb barátja, és nem al-Bagdadi után kapta.
A táborban tartózkodó nők szinte kivétel nélkül azt állítják, hogy ők
csak áldozatok, a szívük mélyén másban hisznek, és csak
kényszerűségből maradtak az Iszlám Államban, mert képtelenség volt
kikerülni onnan. Az alattomos férjek és a rossz döntések összjátékának
tartják, hogy az Iszlám Államban kötöttek ki. Azt elismerik, hogy az
elején valóban hittek az államépítésben, de ez a hit gyorsan megrendült,
amikor szembesültek a szánalmas és erkölcstelen életükkel.
A tábor civil lakói semmit nem hisznek el ebből, ahogy a rájuk
felügyelő személyzet és hivatalos személyek egy része sem.
Hazug kutyák hazug lányai mondja egy helyi szíriai lakos, aki az
ENSZ menekültügyi biztosának dolgozik.
Ha rajtam múlna, szép lassan ölném meg őket. Levágnám az
ujjaikat, majd a kezüket és a lábukat.
Az ISIS-nők közül többen is a bukott uralkodókra jellemző
arroganciával igyekeznek tartani magukban a lelket. Mások alázatosak,
és megereszkedett vállal cipelik korábbi döntésük terhét, amely ekkora
katasztrófához vezetett. Ha a tábori udvar a megfutamított Iszlám
Állam, akkor maga a tábor a jövőbeni Szíria, tele a bűnrészesség és a
megbánás kínzó gondolataival, ahol mindenki osztozni akar az áldozat
szerepében.
Ajesa, az asszony, akinek nem sikerült megszöknie a táborból,
legyőzött és száműzött arisztokrataként cirkál a táborban akár a
vörösök ellen harcoló fehérorosz, akit Párizsban vetett partra a víz,
vagy egy perzsa az iszlám forradalom utáni időszakból Kensington-
ban igyekszik kifejezésre juttatni, hogy a jelenlegi helyzete egyáltalán
nem tükrözi a való világban betöltött szerepét.
A bácsikámnak van egy lakása a Hyde Park közelében mondja,
miközben cinkos pillantás kíséretében cigarettával kínál.
Minden rendben, itt szabad dohányozni.
Mindenhol jelen van, serényen rezegteti a pilláit a katonákra
(délelőtt tízkor már ellenállhatatlanul igéző a szeme), és próbál
beférkőzni a bódéárusok kegyeibe. Kiderül, hogy ugyanakkor tanult a
homszi egyetemen, amikor Mahmud, az újságíró is, aki elkísért ide
Irakból. Felelevenítik a közös történeteket:
Emlékszel a duci palesztin lányra, aki angol irodalmat tanult? A
gyerekek édességet esznek zacskóból, ő pedig eltesz belőle magának
későbbre.
Nem tudok egyszerre dohányozni és mindenfélét rágcsálni mondja
finnyásan.
Ajesa is angol irodalmat tanult az egyetemen.
Mindenfélét tanultunk: költészetet, fordítást, kritikát meséli.
Olvasta Shakespeare, Dosztojevszkij és Christopher Marlowe műveit,
meg persze az Iliászt. Romantikus álmokat dédelgetett egy férjről, aki
érzékeny „az igényeit és az érzéseit” illetően, ám ehhez képest
hozzáment egy Mohamed nevű, sótlan mérnökhöz, aki mellett
boldogtalan volt.
Egyáltalán nem volt vonzó. Úgy nézett ki, mint ő mondja, és a
legidősebb fia felé bök az állával, aki bicegve járkál a szobában, mert
csak fél pár papucs van a lábán.
A házaspár Damaszkuszban élt a gyerekekkel, majd néhány
hónappal az Aszad elleni felkelés kirobbanását követően a férjét fejbe
lőtte egy orvlövész, miközben a mecsetben imádkozott. Egyedülálló
anyaként Ajesa angolt tanított gyerekeknek, a szomszédokra bízva a
sajátjait, és közben elszenvedte a hagyományos társadalmakban élő
özvegy és elvált nők sanyarú sorsát. Ajesa úgy döntött, hogy a nővére
közelébe költözik, aki akkortájt Törökországban élt. A harcok miatt
nem mehetett egyenesen északnak, a megszokott útvonalat követve,
hanem kelet felé kellett kerülnie, hogy Rakkától északra közelítse meg
az országhatárt. Úgy alakult, hogy megszállt éjszakára Rakkában egy
tanár ismerősénél.
Reggel megjelent az Iszlám Állam rendőrsége a háznál, és
közölték, hogy tilos a hitetlenek földjén élni meséli.
Maradnom kellett.
Rakkai tartózkodása azonban fordított a sors kerekén.
Amikor először megláttam őt, azt hittem, álmodom. Magas volt és
jóképű, dús hajkoronával, széles vállal... A szomszéd házban lakott
teljesen egyedül, nem volt mellette senki, aki teát készíthetett volna
neki! Főztem neki teát, és átküldtem a gyerekekkel. „Hol van az
apátok?”, kérdezte a gyerekektől. „Nincs apánk”, felelték.
Kiderült, hogy a szomszéd férfi marokkói aranykereskedő, aki a
tangeri óvárosból érkezett, miután a „Facebook-barátai” meggyőzték,
hogy Aszad muzulmán testvéreket gyilkol, és ide kell jönnie Szíriába
segíteni nekik, ahol szabadon gyakorolhatja az iszlám vallást. Egy nap
elvitte Ajesát és a gyerekeket fagyizni a parkba, ahol a fák árnyékában
bevallotta, hogy meg akar szökni.
„Hol van ez az Aszad, aki ellen harcolnom kellene?” idézi Ajesa a
férfi szavait. Szánalmasnak találta az Iszlám Államtól kapott fizetést:
egy pár cipő és egy napszemüveg, és annyi. A férfi ennek ellenére
megkérte Ajesa kezét. Ha már egyszer ott ragadnak, akkor ragadjanak
ott együtt. Ki mondja, hogy a vérengzés idején nem lehet szerelembe
esni?
Nyugodt körülmények között egy jóképű, egyedülálló férfi egy
fiatalabb, kevésbé meggyötört nőt választott volna egy háromgyerekes
özvegyasszony helyett. Ajesa eléggé ki volt éhezve a szerelemre ahhoz,
hogy szerencsésnek mondja magát.
Az életem attól kezdve megváltozott meséli lelkesen
Végre azt éreztem, hogy szeret valaki. Egész éjszaka fenn
maradtunk, és nevettünk, cigiztünk... egymás tekintetét fürkésztük.
Bárcsak korábban találkoztunk volna, mondogattuk egymásnak.
Ajesa érzi, hogy a története több helyen sántít, ezért gyorsan más
területre evez, ahol már meggyőzőbben cseng a hangja.
Az Iszlám Állam azokat a sebezhető európai fiatalokat vette célba,
akiknek családi gondjaik voltak. Elég okosak voltak ahhoz, hogy
levadásszák az efféléket.
Elmeséli, hogy nemrég ellátogatott egy dubaji székhelyű televíziós
társaság riportere a táborba, és kíváncsi, hogy mit mondott róla és a
többi nőről.
Semmi jót felelem.
Megírta, hogy mennyit panaszkodtak az asszonyok, amiért a férjeik
túl sokat költöttek a szexrabszolgák sminkjére.
Tényleg? Ajesa levertnek tűnik.
Pedig olyan kedves volt.
Furcsa, hogy bár kiválóan beszél angolul, viszonylag jól képzett, és
merész szökési terveket szövöget, ő tud a legkevésbé szégyent vagy
megbánást tanúsítani. „Itt nem szolgálnak fel halat, se friss zöldséget”,
folyton ehhez hasonló megjegyzéseket tesz.
Miközben a gyerekei ott sertepertélnek körülöttünk a betonfalak
között, feltűnik, hogy jóval tisztábbak, mint a többi hasonszőrű kölyök.
A ruhájuk tiszta, a lány haja rendesen van nyírva, a kicsi pedig békében
alszik egy kocsiülésben, tiszta pelenkában. Korábban betipegett egy
másik asszony gyereke a helyiségbe, majd leguggolva a padlóra ürített.
Miért nincs pelenkájuk? kérdeztem Szalár parancsnoktól.
Két hónapra elegendő pelenkát kaptak, csak eladogatják, hogy
legyen pénzük vásárolni a bódékban felelte a férfi mélyet sóhajtva.
Nemzetközi segélyszervezetek képviselői, katonai hírszerzők és
újságírók kezdenek felbukkanni a táborban. Mindenkinél van pár euró,
és mindenkinek összeszorul a szíve, ha azt látja, hogy egy pelenka
nélküli kisgyereknek a földre kell piszkítania.
Találkozott már Hodával? kérdi Ajesa ragyogó arccal. Amikor az
Iszlám Államhoz tartozó nők társasága már fárasztóvá válik, mindig
Hoda, a tizenkilenc éves indonéz lány társaságát keresi, aki egy tágas
sátorban él a huszonkét fős családjával együtt. A sátor kifejezetten
rendezett, külön főző-, teázó- és alvósarokkal. Az újrahasznosító
sarokban magas halomban áll a műanyag palack. Otthonos és tiszta,
kiváló példája annak, hogy az eltérő beállítottságú emberek mennyire
másképp tudják hasznosítani a semmit.
Hodának selymes a bőre, finomívű az orra, és hadar. Sokat
mosolyog. Dzsakartában közönséges középiskolai diák volt, istenfélő
és kíváncsi, és mint minden millenniumi generációs gyerek, online
érezte magát a legjobban. Akkor kezdődött minden, amikor ráakadt a
Diary of a Muhajirah (Egy muhádzsir naplója) című Tumblr- blogra,
melyet egy malajziai asszony írt, aki Bírd of Jannah-nak, azaz a
paradicsom madarának nevezte magát, ő volt a londoni lányokat
behálózó skót Umm Layth ázsiai megfelelője.
Bírd of Jannah orvos volt, aki egyedül, a szülei támogatásával
utazott Szíriába 2014-ben, hogy a munkájával hozzájáruljon egy
muzulmán haza felépítéséhez. A blogjában számolt be a
tapasztalatairól, kiemelve az ingyenes egészségügyi ellátást, az oktatást,
a munkalehetőségeket és az Iszlám Állam bőkezűségét, arra szólítva fel
muzulmán társait, hogy csatlakozzanak hozzá. Képeket közölt magáról
és új férjéről - Sztetoszkóp & Kalasnyikov -, és viccesen írt arról, hogy
a Google Translate-en keresztül kommunikálnak egymással.
Odahaza Indonéziában Hoda apja menthetetlenül eladósodott. A
család teljesen kétségbeesett, ám Hoda úgy vélte, megtalálta a
megoldást. Mesélt nekik egy helyről Szíriában, ahol elhivatott
muzulmánok egy csoportja egy iszlám állam építésén fáradozik. Bírd of
Jannah segítségével kapcsolatba lépett az Iszlám Állam tisztviselőivel,
akik megígérték, hogy rendezik az apja adósságát. Egészségügyi
ellátásban részesítik őket, állják az utazás költségeit és szállást
biztosítanak számukra - az összes felmerülő költséget fedezik. A család
összepakolt. Hoda szülei és nővérei, a nagynénik és nagybácsik, az
összes unokatestvér, mind a huszonöten átjöttek Törökországba. Szalár
parancsnok szerint az Isztambulból Rakká-ba tartó utat Törökország
fizette, amely kezdetben támogatta az Aszad elleni felkelést.
Mi a helyzet azokkal a véres és kegyetlen cselekedetekkel, melye-
ket az Iszlám Állam követett el, és melyeket a televízió is bemutatott?
Alán Henning önkéntes lefejezésével és a szexrabszolgaságra
kényszerített jazidi nők beszámolóival? Hoda lehajtja a fejét:
Tudja, milyen érzés annyira hinni valamiben, hogy hajlandók
vagyunk szemet hunyni a vele járó rossz felett?
A szavai mögül kicsengő igazság értelmében, amennyiben az
Iszlám Állam valóban létrehozott volna egy valódi államot, ha eleget
tett volna a kötelezettségeinek, ha igazságos, és ha biztonságot és
tisztes életet nyújt a polgárainak, akkor az erőszakot meg lehet
bocsájtani, a cél szentesíti az eszközt; a függetlenség kivívásához
szükség van az erőszakra. Hoda és a családja már veszélyesen naiv,
azok a fajta emberek, akik elsőként esnek a piramisjáték áldozatául.
Amikor a család megérkezett Rakkába, a férfiakat azonnal katonai
kiképzésnek akarták alávetni.
Harcolni? A neten senki nem mondta, hogy harcolni kell!
emlékszik vissza Hoda. Teljesen felháborodtak. A férfiak megtagadták
a kiképzést, és nem voltak hajlandók elmenni a frontra. Közben Hodát
és a többi nőt különzárták, amíg végleges otthont találnak nekik. Hoda
rájött, hogy bármit kérni és kapni az Iszlám Államtól olyan, mint szép
szóval rábírni a drogkartellt a törvény betartására. Az Iszlám Állam
minden egyes alkalommal elmagyarázta, hogy Hoda családja miért nem
érdemel semmit.
Álszentnek és gyávának neveztek minket, mert a férfiak nem
harcoltak. „Mit tettetek az államért?”, kérdezgették. „Mi olyat tettetek
az iszlámért, amiért cserébe segíthetnénk nektek? ”
Hoda egész álló nap leveleket írogatott az Iszlám Állam
elöljáróinak, kifejtve, hogy a családja kérései miért állják meg a
helyüket. Próbált érvelni és próbált perlekedni. Egyik sem vált be.
Hoda inkább csak a szíriai civilekkel barátkozott, az ISIS-nőket túl
ragaszkodónak találta, akik előszeretettel rikácsolnak és pletykálnak.
Az iszlám testvériség, melyet Bird of Jannah oly érzékletesen ecsetelt,
inkább egy különösen durva Született feleségek- epizódra hasonlított.
Rosszul érezte magát a civilek, a madani barátnői miatt. Állandó
félelemben éltek, ráadásul háromszor annyit kellett fizetniük az
elektromos áramért.
A legrosszabbak azonban a durva és nyomulós katonák voltak, akik
állandóan fel akarták szedni őket. Hol személyesen jöttek el, hol
követet küldtek hozzá és a testvéreihez, nőül kérve őket.
Választ akartak kapni még aznap! Nem őrület? Csak annyit
mondtak, ki honnan való. Ezt az egy mondatot. Még csak azt sem
közölték, ki mivel foglalkozik, hogy építész vagy épp orvos az illető.
Hoda rosszallóan grimaszol beszéd közben.
A nők megszállottjai voltak. Róluk beszéltek egymás közt, az
utcán, még az apámmal is. Megállították és rólunk faggatták. „Ismer
olyat, akinek vannak hozzánk való lányai?”, kérdezték tőle.
Hoda családjának férfi tagjait börtönbe zárták, amiért megtagadták
a harcot. Az egyik nagybácsi eltűnt, egy másik meghalt egy légi csapás
során. Egy harmadikat három hónapig bezárva tartottak, mialatt Hoda
végig az interneten próbált segítséget kérni. Kapcsolatba lépett a
damaszkuszi indonéz nagykövetséggel; üzenetet küldött a Raqqa Is
Being Silently Slaughtered (Rakkát csendben lemészárolják) nevű
titkos szervezetnek, amely a világ elé tárta az Iszlám Állam által
elkövetett bűntetteket. Kétszer béreltek embercsempészeket, hogy
kimenekítsék őket, de mindkétszer átverték és kirabolták őket. A
harmadik alkalommal a mobiltelefonjaikat is elvették tőlük, de legalább
átvitték őket a határon.
 Sem Hoda, sem a családtagjaik nem hordják többé a fekete abaját.
Az indonéz nők körében kedvelt, fehér színű hidzsábot viselik;
kevesebb figyelem övezi őket, amikor vízért vagy élelemért mennek. A
tábor közepén, az egyik víztartálynál összeverődnek néhányan, hogy
beszélgessenek egy kicsit a hajnali égbolt alatt; egyre többen bújnak elő
sátraikból, kihasználva a napkelte előtti és a napnyugta utáni pár órát,
amikor elviselhető a hőség, és a szúnyogok sem harapnak annyira.
A tizenöt éves Nála Ahmed a fivérével és a szüleivel él az egyik
sátorban. Rákká keleti részéből érkeztek. Az apja afféle ezermesterként
dolgozott, és mellette juhokat tartott; ők azok közé tartoztak, akik nem
tehették meg, hogy csak úgy elmenekülnek. Nála szerint a
betonépületben lévő ISIS-nők az úgynevezett „fenyítők” közé
tartoznak, felismeri őket még Rakkából. Egyszer kettévágták a
papucsát, amiért az nem fekete. Ez még a korai időkben történt, még a
cellák és a keresztre feszítés előtt, mielőtt bevezették volna a mexikói
drogkartellekre jellemző katonai módszereket, melyek rendszeresen
üzennek nyilvános helyeken elhelyezett, megcsonkított tetemekkel.
Nála unokatestvére autóvillamossági szerelőként dolgozott egy
rakkai autójavító műhelyben. Egy nap behajtott egy ISIS-parancsnok,
és követelte, hogy javítsák meg az autóját. Az Iszlám Állam kétkasztú
rendszerében a katonák és családjaik mindig elsőbbséget élveztek, Nála
unokatestvére mégis azt mondta a férfinak, hogy várjon. Lefejezték
érte. Estére az egész környéket bejárta, mindenkihez eljutott a hír, az
áldozat új menyasszonyát is beleértve. Amikor azt kérdezem tőle, hogy
szerinte az ISIS-nők is szenvedtek-e az olyan őrült férfiak túlkapásaitól,
mint az, aki lefejeztette az autószerelőt egy kis engedetlenségért, csak
hunyorogva nevet.
Hallott már olyan bűnözőről, aki bevallja a bűnét? Nincs más
választásuk, ezt kell mondaniuk.
Többen is benéznek Nálához a szomszédos sátrakból. Egy
harapófogó nevű kínzóeszközről mesélnek. Ezt a recés élű fogóban
végződő szerszámot azok ellen a nők ellen használták, akik vétettek az
ISIS öltözködési előírásai ellen. A nők mellét csípték össze velük, szúrt
sebeket ejtve. A leírások nagy eltérést mutatnak ugyan, de mind a
legsötétebb meséket idézik. „Borzalmas, hegyes fogai vannak”; vagy:
„egy kis méretű cápa fogai”. Nála barátnői a földön ülve bólogatnak,
miközben a történeteket hallgatják. Mintha egy kollektív képzelet
szülte rémmesét hallgatnék.
Olyan fenyítési módszerekről mesélnek, melyekről korábban nem
hallottam: levágott fejeket dörzsöltek a nők testéhez; elevenen sütöttek
meg áldozatokat forró olajban; alkonyattól pirkadatig tartottak nőket
ketrecekben a temető közepén. Ezek vajon tényleg megtörténtek?
Aligha számít. A rémtörténetek már elérik azt a határt, amikor az
emberi elme nem képes tovább értelmezni a borzalom és a vele járó
trauma mértékét, ezért elkezd még sötétebb történeteket kitalálni, hogy
a rettenetes valóság elviselhetőbb legyen. Mialatt mi beszélgetünk,
Nála fivére a családnak háttal fekszik a matracán, az arca néhány
centire a sátor oldalfalától. Sokáig így marad.
Naponta mintegy kétszázan érkeznek a táborba. Aznap este egy
férfi egy sérült gyermeket hoz a kapuhoz. Gyalog tette meg a harminc
mérföldes utat Rakkából. Por borítja hosszú szakállát és vörös kockás
ingét. Üveges tekintettel mered előre, lassan, botladozva lépeget,
kinyújtott karjában tartva a gyermeket, mint aki egy biztos
menedékhelyre érkezett, ahol majd gondját viselik a kicsinek.
Miközben Ajesa és a török asszony a szökést tervezgeti, Szalár
parancsnok visszavonul a kétszintes, teljesen kiürített önkormányzati
épületbe Aín-Isszában, ahová őt és a katonákat elszállásolták.
Betonkordonok, szögesdrót és számos ellenőrző pont védi. Van egy
generátorról működő televíziókészülékük, melyen kurd adást néznek.
Katonák járnak ki-be, ledobva magukat a fal mellett sorakozó párnákra.
Az ISIS-nők helyzete nem hagyja nyugodni Szalárt. A jelenlétük
veszélyes és romboló hatású. Egyik cigarettáról a másikra gyújt.
Ezek közül a nők közül néhányan már szerepeltek a tévében. Miért
nem érdeklődik utánuk a kormányuk? Miért nem viszik vissza őket?
kérdi a fejét ingatva.
Mégis mit kezdjek velük?
Az igazság az, hogy egyik ország sem akarja visszakapni az Iszlám
Államot megjárt állampolgárait. Egy tisztességes eljárás lefolytatása
hosszú és költséges procedúra. A bizonyítékok sokszor
használhatatlanok vagy nehezen hozzáférhetők, ami megnehezíti a
bűntetteket elkövető ISIS-nők és -harcosok perbe fogását, ennek
következtében nagy a kockázata annak, hogy szabadon vagy igen enyhe
büntetéssel távozhatnak a bíróságról. Ugyanilyen nehéz számba venni a
megaláztatásokat és a sérelmeket, melyeket az áldozatoknak kellett
elszenvedniük. Hogy lehet kiszűrni a megbánókat és a másképp
gondolkodókat? Azokat, akiket visszataszított, amit az Iszlám
Államban tapasztaltak, csaknem tudtak megszökni. A nyugati államok
többsége másokra hagyta a problémás ISIS-polgárok ügyét: a szíriai
kurdokra, az iraki kurdokra, az iraki bűnügyi igazságszolgáltatási
rendszerre. Morálisan meglehetősen aggályos olyan országokra hagyni
a helyzet megoldását, melyek amúgy is sérülékenyek, el vannak
adósodva, és próbálnak talpra állni a többéves háború okozta,
megrendítő csapásból. Ráadásul nagy a kockázata, hogy az
igazságszolgáltatás nevében állnak bosszút az ISIS-tagokon, férfiakon
és nőkön vegyesen, vagy ami még rosszabb, az igazságosság
mellőzésével.
Már talán a konfliktus kezdetétől fogva egyértelmű volt, hogy a
nyugati nemzetek nem tekintik a saját állampolgáraiknak azokat, akik
csatlakoztak az Iszlám Államhoz. Nagy-Britannia, Franciaország és az
Egyesült Államok „halállistát” adott az iraki katonaságnak. Ahogy egy
brit tisztviselő fogalmazott: „Sajnos az egyetlen módja a kezelésüknek
a likvidálás, szinte kivétel nélkül.”
Túl nehézkes visszavinni őket mondom Szalár parancsnoknak. -
Maga hazavinné őket?
Ha az enyémek volnának, akkor igen.
A huszonkilenc éves, tunéziai származású, olívabőrű és erős testalkatú
Kadidzsa Omri azon kevés ISIS-nő közé tartozik, akik jól érzik
magukat a bőrükben. Tudomásul veszi, hogy a többiek egyfajta
mételyként tekintenek rá, és tisztában van vele, hogy minden egyes
találkozáskor harminc másodperce van rá, hogy túltegye magát ezen.
Szalár parancsnok jó véleménnyel van róla.
Ő az ész közöttük, az egyetlen, aki tényleg végiggondolta, hogy mi
is történt valójában.
Ha a katonák utasításokat akarnak adni az ISIS-nőknek, akkor vele
üzennek.
Kadidzsa Tunisz egyik sűrűn lakott, konzervatív negyedében nőtt
fel, egy népes és összetartó családban, amely egyszerre volt vallásos és
világi. Gyerekkorában hiphoptáncra és drámaszakkörre járt. A fivérei
az első adandó alkalommal elutaztak Franciaországba, tudván, hogy
Tunéziában nem vár rájuk semmi. A környékük tele volt munkanélküli
fiatal férfiakkal, akik az utcai bódéknál „sgítettek” túladni a kendőkön
és a dióféleségeken. A fivérei számára kifizetődött elhagyni Tunéziát:
az egyikük sikeres szakács, a másik elismert kick-box versenyző lett.
Kadidzsa hozzáment az egyik távoli unokatestvéréhez, Mohamed
Alihoz, aki matematika szakon diplomázott, és tanári képesítést
szerzett, de aki a korrupt rendszerben elengedhetetlenül szükséges
kapcsolatok hiányában hat évig csak otthon volt munka nélkül. Amikor
összeházasodtak, építkezéseken vállalt munkát, ahol jó, ha annyit
keresett, mint egy ügyes koldus a jobb napokon. Egy nap egy régi
egyetemi diáktársa észrevette őt egy építkezésen, és félrehívta:
Hogy kerültél ebbe a helyzetbe? Miért nem imádkozol többet és
töltesz több időt velünk?
Mohamed Ali így került kapcsolatba egy dzsihádpárti szalafita
csoporttal. Úgy döntött, hogy neki nincs jövője Tunéziában, és az a
feladata, hogy Isten nevében harcoljon Szíriában, hogy segítő kezet
nyújtson az új államot építő testvéreinek.
Amikor Mohamed Ali 2013 végén elhagyta Tuniszt, az Iszlám
Állam még nem állt fel. Csak a Dzsabat an-Nuszra és a hasonszőrű
szervezetek harcoltak Aszad ellen. Kadidzsa a család tiltakozása
ellenére követte a férjét. Magával vitte egyéves kislányát, és már a
második gyermekét várta. Néhány hónappal a megérkezését követően
Mohamed Ali életét vesztette Aleppónál a Szabad Szíriái Hadsereg
ellen vívott harcban.
Másokhoz hasonlóan ő is egy özvegyeknek fenntartott
vendégházban kötött ki. A felügyelőasszony egy nagy hatalommal bíró,
brutális nőszemély volt, Abu Lukman, Rákká emírjének lánya. Aki
megsértette őt, azt elszigetelte a többiektől, és egy szűk szobában
kellett töltenie az egész napot a gyerekeivel. Nem volt hajlandó a
nevükön szólítani Kadidzsa gyerekeit, Barrát és Szadzsidát, helyette
számokat aggatott rájuk: 99 és 88. Amikor egy brit-szomáliai nő
megsebesítette a lábát, szimulálással gyanúsította, és nem volt hajlandó
elvinni a kórházba. Amikor a szintén brit férje visszatért a katonai
kiképzésből, hogy magával vigye őt, már alig tudott lábra állni. Panaszt
tett, ám nem ért el vele semmit. Egy szíriai nőnél az éjszaka közepén
indult meg a szülés, és még ebben az esetben sem lehetett elmarasztalni
a felügyelőasszonyt, amiért nem vitte el a vajúdó nőt a kórházba. A
gyerek a fürdőszobában született meg. Nem maradt életben.
Akkor gyűlöltem az Államot mondja Kadidzsa.
Amikor Kadidzsa a 2015-ös év elején újra férjhez ment, az Iszlám
Állam uralma alá tartozó városok tele voltak háborúban megsebesült
férfiakkal, súlyos sérültekkel, akik mozgásképtelenné váltak és opioid
alapú gyógyszereken tengődtek. Néhányan felkelést terveztek Abu
Bakr al-Bagdadi ellen. Nyíltan írtak a Facebookon a környezetükben
tapasztalható erőszakról és igazságtalanságról, és megosztották az
Iszlám Állam ellen felszólaló neves iszlamista tudósok posztjait. „Itt
vagyunk a földön, és a megmondhatói vagyunk, elképzelhetetlen, hogy
a Próféta (béke legyen vele), azt akarta, amit most magunk körül
látunk”, írták.
Kadidzsa és új férje, Abdi kezdetben nem bízott egymásban
annyira, hogy felfedjék egymás előtt, valójában mit is gondolnak az
Iszlám Államról. A férfi félt, hogy a nő esetleg feladja őt, ha megosztja
vele a gondolatait; Kadidzsa ugyanettől tartott. Az ismeretségi
körükben több tunéziai férfit is kivégeztek, amiért megtagadták a harcot
vagy szökni próbáltak. Sokan a távoli vidéki területekre akartak eljutni,
ahol az Iszlám Állam alig vagy egyáltalán nem volt jelen.
Abdi és Kadidzsa végül rájött, hogy a legfontosabb dologban
egyetértenek, az egyetlen igazi céljuk elhagyni az Iszlám Állam
területét. Abdi megtiltotta neki, hogy ISIS-nőkkel beszéljen és eljárjon
a mecsetbe.
Úgy vélte, hogy a tetteiknek már nincs köze az iszlámhoz mondja
Kadidzsa.
Végül al-Majadinba mentek, az Iszlám Állam egyik legfontosabb
erődítményébe az iraki határ mellett, ahol Abdi csatlakozott a harcosok
egy csoportjához, akik az Iszlám Állam autóinak ellopásából és
eladásából akartak egy kis pénzt keresni a szökéshez. Abban a pár
hétben Kadidzsa sok olyasmit látott, ami kísérteni fogja, míg le nem jár
az ideje Isten földi birodalmában. Nem sokkal az Abdival közös első
gyermekük születését követően egy barátnőjével együtt ellátogattak egy
ismerős házába. Volt ott egy jazidi lány Szindzsárból, akit
rabszolgaként tartottak fogva. Tompa tekintete azt sugallta, hogy talán
begyógyszerezték. Amikor megpillantotta Kadidzsát, felpattant, és
megkérdezte, megfoghatja-e a picit. Amint kézbe vette a babát, a
mellkasához szorította és előre-hátra ringatta, közben halkan sírdogált.
Mi a baj vele? Meghalt a gyermeke? - kérdezte Kadidzsa a
barátnőjétől, aki elmesélte neki, hogy a jazidi lány nemrég szült, ám a
fogva tartója elvette tőle a picit, és odaadta meddő feleségének.
Kadidzsa hallotta, hogy működik egy bordélyház a széthullóban lévő
városban, ahol a harcosok fogva tartott nőket látogathatnak. Már unták
a poligámiát, nem bírták a nejeik folytonos civódását, és elegük lett a
jazidi lányokat kínáló WhatsApp-csoportokból. Egyetlen nőért sem
akartak felelősséget vállalni, nem akarták birtokolni őket.
Sokan elhagytuk a családjainkat és ide jöttünk, hogy egy olyan
országban élhessünk, ahol az igaz iszlámot követik meséli Kadidzsa.
Négy évig éltem az Iszlám Állam tagjaként, és semmit nem láttam,
ami az igaz iszlámra emlékeztetett volna. Csak a nők, az élvezetek, a
pénz és a hatalom foglalkoztatta őket. Mi, tunéziaiak még abban is
kételkedtünk, hogy Abu Bakr al-Bagdadi létezik. Ha létezik, miért nem
mutatkozik?
Kurd katonák jönnek-mennek, belehallgatva a történetekbe. Az
egyik fiatal férfi megáll egy percre.
Ha olyan rossz volt, miért nem jöttél el előbb? Honnan tudjuk,
hogy nem csak azért mondod, mert legyőzték az Iszlám Államot?
Csak a magam nevében beszélhetek feleli Kadidzsa.
Ha az Iszlám Állam valóságos lett volna, nem jövök el. Inkább ott
haltam volna meg, mintsem hogy elszökjek. De nem könnyű elhagyni
az államot. Ha csak egy rövid időre eltűnsz, máris kérdezősködnek
felőled. Mindenki figyel. Szinte lehetetlen megszökni, kezdetben még a
saját férjem sem mert a távozásról beszélni velem.
2017 júniusában sikeresen kicsempészték őket. A csempészházban
nagy volt a félsz, hogy talán megerőszakolják őket a kurdok, vagy az
iraki katonák, vagy Aszad fegyveresei. Nem sokkal a határ elérését
követően amerikai és kurd katonák letartóztatták őket. Kadidzsa sírva
fakadt, biztosra vette, hogy most megerőszakolják, ám a mellette ülő
kurd katona megnyugtatóan megszorította a kezét. A ramadán
hónapjában jártak, a forró levegőt mintha egy kemence okádta volna
rájuk, ám alkonyaikor az amerikaiak ételt és italt hoztak nekik. Az
egyik katona még egy fekhelyet is hozott a kisbaba számára.
Miért nem erőszakolt meg? Teljesen megváltoztatta az addigi
világnézetemet. Kadidzsát megdöbbentette, hogy a hitetlenek ilyen
kedvesen bánnak vele.
Kadidzsa szeret a bódék körül lődörögni és más asszonyokkal
beszélgetni. Könnyebb volna az élete, ha levenné a fekete ruhát, de ő
ragaszkodik hozzá. Ahhoz, amit jelent.
Hadd áruljam el, hogy ez nem az Iszlám Állam viselete! Ez a
Próféta feleségeinek, az iszlám vallást gyakorló asszonyoknak a
viselete. Ez muszlim viselet. Hallottam, hogy Anglia királynője
gyakorta hord sötét ruhát, és elfedi a haját. Igaz ez?
Nincs szívem azt mondani, hogy igen de csak amikor a balmorali
kastélyba hajt a Rangé Roverében ülve.
A Rákká visszafoglalására indított, összevont támadás porig rombolja a
várost. Az amerikai, brit és francia gépek több ezerszer csapnak le, több
tízezer találatot visznek be. A légi csapásokat az 1200 mérföldre lévő
katari parancsnoki központból irányítják, sokszor felületes
megfigyelésekre és pontatlan információkra hagyatkozva. A helyszínre
kilátogató újságírók szerint ötből egy támadás civil áldozatokkal jár,
ami harmincegyszer több, mint amit a koalíciós erők elismernek.
Rákká esetében az amerikai hadsereg úgy dönt, hogy az nem civil
város; ha valaki Rakkában él, az a halállal dacol. Utcáról utcára haladva
ízekre szedik. Moszulhoz hasonlóan romhalmaz lesz belőle.
Az aín-isszai táborban az éjszakák hol csendesek, hol repülőgépek
zajától hangosak. Rakkába tartanak, amely mindössze harminc
mérföldre van a tábortól, ahol épp a csillagokkal teli éjszakai égbolt
alatt ücsörgünk. Most vagyok a legközelebb Amirához, Sarminához és
Samimához, amióta több mint egy éve a keresésükre indultam.
Megérkezésem óta az jár a fejemben, hogy megszöktek-e a végső, nagy
kivonulás alkalmával. Hogy eljöttek-e ebbe a táborba, meghúzva
magukat a többi asszony között.
Hadzsár. Jelentése: migráns. A név különösen illik erre a nőre, akinek
megvetéssel teli tekintete jobbra-balra villan. A húszas évei vége felé
jár. A bőre fehér és áttetsző, akár a papírlap. Nem akar beszélgetni,
mert ő az egyetlen, aki nem bánt meg semmit, és nem akar hazudni.
Szalár parancsnoktól tudom, hogy az apósa fontos személy az Iszlám
Államban, és amikor behozták a táborba, Hadzsár kínzással és
lefejezéssel fenyegette meg a katonákat, ha egy ujjal is hozzá mernek
érni. Ez két hete történt. Azóta senki nem sietett a megmentésére, és a
hangnem ettől enyhült kissé. Szalár szerint nem beszél senkivel, de
azért csak próbáljam meg, legrosszabb esetben nemet mond.
Hadzsár tétovázik, nem tudja eldönteni, szóba álljon-e velünk, vagy
sem. Mahmud, a kísérőm szíriai kurd, és észreveszem, hogy Hadzsár
szívesen szerezne tőle híreket. Az ISIS-nők számára minden kurd
népvédelmi harcos. Mahmud számára minden ISIS-nő hazug.
Hadzsár nem tudja, hogy Mahmud a tábornak otthont adó Aín-
Isszából való. Hogy Homszból költözött át tanítani, versenyre kelve a
Baasz Párt helyi, hatalmaskodó tagjaival. Hogy a fia Aín-Isszában
született, hogy itt vették meg az első házukat a feleségével, ahonnan
aztán el kellett menekülnie a gyerekével a hátán, hátrahagyva mindent.
Hogy egy hóviharban kellett átkelniük a hegyeken, hogy Iraki
Kurdisztán területére jussanak. És hogy kis híján elveszítette a kisfiát
az úton. Mahmud aznap reggel tért vissza a házába három év elteltével,
amikor találkoztunk. Golyó ütötte lyukak éktelenkedtek a falakon, a
tető egy része beszakadt a nappaliba. Benézett az ajtórácson a ház
belsejébe, a vörös színű, virágmintás függönyre mutatva, melyet a
felesége a konyhából kiáramló szagok ellen akasztott a folyosó végébe.
 Még mindig ott van mondja mosolyogva.
Hadzsár idősebb gyerekei odavesztek, számára legalábbis elvesztek.
A szomszédainál hagyta őket, amikor elment Rakkába, hogy felvegye a
férje fizetését, ám amikor vissza akart térni Majadinba, ahol laktak,
elfogták őt a kurd harcosok. A kisbaba, Dzsihád vele volt, de a hét-,
illetve ötéves fiával és lányával nem tudott beszélni.
Ha valaki meghal, akkor elégetik a testét? kérdi Hadzsár
Mahmudtól. Valójában azt kérdezi tőle: Ha a kurd harcosok megölték
az én ISIS-harcos férjemet, ahogy sejtem, akkor bedobták egy gödörbe,
vagy elégették a testet, vagy lepelbe csavarták, és az iszlám
hagyományoknak megfelelő temetésben részesítették?
Mahmud meghökken a kérdés hallatán.
Ki tudja? A múlt héten felgyújtottak egy imámot a mecsete előtt.
Valójában azt mondja: Mégis hogy merészeltek ilyen büntetést kiszabni
ránk?
Az Iszlám Állam? kérdi Hadzsár.
Ki más? Rajtuk kívül más nem éget embereket.
Engem a kardok érdekelnek, ők vitték el.
Ők nem ölik meg a foglyokat, ők rendezettek, ők kórházba viszik a
sebesülteket.
Megkérdeztem az egyik parancsnokot mondja Hadzsár a kurd
katonák felé bökve a fejével.
Azt mondta, a férjem a pokolban van.
Nem tudjuk, hol van.
Tudnom kell, hogy él-e vagy meghalt. És tudnom kell, mi történik
velem. Maga tudja? Van bírósági meghallgatás nők számára?
Hadzsár. Bizonyos szempontból ő az az ISIS-nő, akire az elmúlt
hónapokban, sőt években vártam. Egy igaz hívő; egy valódi női
dzsihádista. Nem holmi tizenéves madárfióka, aki az alattomos
propaganda áldozata lett. Nem holmi elveszett lélek, akit csapdába
ejtett egy ájtatos testvér a mézesmázos szövegével. Nem egy naiv,
magára hagyott lánytestvér, aki követi a fivérét, és nem egy végletekig
hű feleség, aki követi a férjét. Nem egy nárcisztikus lézengő, akit
mások fájdalma és nyomora éltet. Nem egy mentálisan instabil elvált
feleség. Nem egy őszinte, ám hiszékeny hívő, aki azt remélte, hogy a
véres háborúban kovácsolt mennyei királyság majd megmenti a
családját az adósságtól és a munkanélküliségtől.
Hadzsár nem közülük való. Az ő hite valódi, ő hisz az al-Bagdadi
által megjósolt közelgő apokalipszisben és a világ végét hirdető
egyértelmű jelekben. Beszéd közben kiérződik a szavaiból a Korán
hatása: „Sok vér folyik majd. Olyan sok, hogy nem tudunk majd tőle
hová lépni.” Hadzsár az Iszlám Állam szívében gomolygó
apokaliptikus sötétség megtestesítője. Nem magyarázkodik, nem
panaszkodik, nem ítélkezik.
De még neki is van története, és ez maga Szíria története: az Aszad-
család önkényuralmi rendszeréről szól, és arról, hogy meddig hajlandók
elmenni mészárlás, elnyomás és vérontás a teljhatalom megőrzése
érdekében.
Hamában született 1990-ben, olyan szülők gyermekeként, akik már
jóval a születése előtt megtörtek és elveszítették a méltóságukat. Ő is
olyan lány, akinek már korán odalett az öröksége.
Amikor a város 1982-ben fellázadt Háfez al-Aszad ellen, Hadzsár
apja kilépett a seregből, hogy a férfiak többségéhez hasonlóan
csatlakozzon a felkelőkhöz, akik közül sokan nem voltak tagjai a
Muszlim Testvériségnek. Amikor Aszad csapatokat vezényelt a
városba, hogy a földdel tegye egyenlővé azt, Hadzsár négy családtagját
megölték: két apai nagybácsit, egy anyai nagybácsit és egy
unokatestvért.
Az unokatestvére ostoba halált halt: motorozás közben hátba lőtték.
Hadzsár apját pilótának képezték ki, ám a vérengzést követően
többé nem volt jövője a hadseregnél. Sokáig csak otthon ücsörgött,
végül pedig nyitott egy ajtók és ablakok forgalmazásával foglalkozó
üzletet. Hamá akkoriban egy lelkileg sérült város volt. Holttesteket
kellett eltakarítani az utcákról, és úton-útfélen az elnök új mellszobrai
mellett kellett elhaladniuk a lakosoknak, melyekre gúnyosan az iszlám
hitvallását vésték: Nincs más isten Allahon kívül, és Mohamed az ő
prófétája. Volt egy temető az otthonuk közelében lévő játszótér mellett,
oda temették a felkelés áldozatainak jó részét. A családját lesújtották az
események.
Sok rokon meghalt, mások pedig eltűntek. Ismertünk olyanokat,
akik húsz évig voltak börtönben. A szüleim nagyon dühösek voltak
emlékszik vissza Hadzsár.
Mahmud szenvtelenül hallgatja őt. Hamáról és a múltról kérdezzük,
és ettől felenged. Most már felszabadultan beszél. Elkötelezettnek, és
nem szélsőségesnek nevezi a családját.
Hamában senki sem mérsékelt súgja oda Mahmud.
Még a mérsékeltségük is szélsőséges.
Hadzsár orvos szeretett volna lenni, de az apja idő előtt véget vetett
a tanulmányainak, hogy férjhez menjen.
Nem akartam, de megtettem a kedvéért. Engedelmeskednem kellett
neki. Fiatal anya és háziasszony volt, amikor kipattant a 2011-es
kormányellenes tiltakozás szikrája a szegény déli városban,
Darában, amely most Háfez al-Aszad fia, Bassár kezén van.
Hadzsár apja új életre kelt, mintha csak három évtizedes
szendergéséből ébredne.
Ezúttal azt hittük, hogy Bassár gyorsan vereséget szenved meséli
Hadzsár.
Nem gondoltuk, hogy ennyi frakció létezik, és a helyzet csak
bonyolódik és bonyolódik.
Hadzsár apja eljárt otthonról, hogy segítsen a sebesülteknek. A
szíriai hadsereg mindennap rájuk rontott, általában hajnali öt órakor.
Páncélozott járművekkel és tankokkal jöttek. Zöld utasszállító buszokat
hoztak magukkal, és válogatás nélkül vittek mindent: autót, motort,
férfit. „Aszad, vagy felperzselem az országot!” Azaz: Vagy én, vagy a
pusztítás.
A szíriaiak számára ez romos városokat, 500 000 halottat és az
áttelepítésekkel együtt mintegy 11 millió menekültet jelentett. A jó
oktatásban részesült fiatal férfiak és nők, akik egykor boldog családról
és kozmopolita karrierről álmodoztak, most szegénységben tengődtek,
és csak a napi túlélés lebegett a szemük előtt.
Miközben ez tán korunk legmeghatározóbb konfliktusa, egyben a
leginkább félreértett is. A most már végéhez közeledő szíriai
polgárháborút sokszor egyszerűen csak a síiták és a szunniták közötti
szektárius konfliktusnak tekintik, az Irán és a Perzsa-öböl menti
államok közötti proxyháborúnak, illetve az érintett arab államok
közötti, a regionális irányításért folytatott versengésnek. Akik
kisebbíteni akarják az Egyesült Államok szerepét, azok egy
Oroszország által támogatott iráni agressziónak nevezik a háborút; akik
az Egyesült Államok hegemóniáját támadják, azok próbálják enyhíteni
Aszad háborús bűneit, és az al-Káida tevékenységeként beállítani a
tetteit.
Az összes megállapításban van igazság, csakhogy sok egyéb
szempontot figyelmen kívül hagynak a szunnita közösség belső
tagozódását az osztálykülönbség, a földrajzi elhelyezkedés, valamint a
hitbuzgalom és szekularizmus mértéke mentén; hogy a kisebbségben
lévő, rémült egyházak, a keresztények és a drúzok Aszad felé
fordulnak, mert biztonságosabbnak találják az ő több évtizedes
önkényuralmi rendszerét annál, ami ezután jöhet; hogy több millió
szíriai dönt a maradás mellett, és nem azért, mert hűségesek, hanem
mert belefáradtak a harcokba, vagy mert a meglévő rezsimet választják,
mint kevésbé rosszat.
Figyelembe kell venni továbbá, hogy az ellenállás egy
folyamatosan változó, képlékeny mozgalom, tele a Hadzsár férjéhez
hasonló szereplőkkel, akik olyan elszántan vágynak Aszad bukására,
hogy gondolkodás nélkül arra az oldalra állnak, amelyik a legnagyobb
eséllyel érheti el a hőn áhított célt. Hadzsár férje először a CIA által
támogatott Szabad Szíriái Hadsereg tagja volt, majd csatlakozott az
anNuszra Fronthoz, amelyet az al-Káida tagszervezetének tartottak, és
végül az Iszlám Államban kötött ki.
Egy nap az apja szokás szerint elment otthonról, hogy találkozzon
néhány városi férfitársával. Nem tért haza többé. Két hónappal később
a Szabad Szíriái Hadsereg egy tagja, aki az apja barátjának vallotta
magát, felhívta Hadzsárt telefonon. Hadzsár beszélni szeretett volna az
apjával, de közölték vele, hogy nem lehetséges, mert megsebesült. Soha
többé nem látta őt.
Samima Begum Szíria nyugati részén, Aín-Isszától kétszázötven
mérföldre, az al-haúli bűzös, fagyos, zsúfolt menekülttáborban bukkant
fel újra.
Londoni vagyok, a Bethnal Green-i lányok egyike mondta a brit
újságírónak, aki rátalált, és aki a The Times első oldalain hozta le a
fényképét és a vele készült cikket.
Ekkor mindhárom Bethnal Green-i lány Amira, Samima és Sarmína
életben volt. Egy hónappal korábban, 2019 januárjának végén, amikor a
Szíriái Demokratikus Erők az Iszlám Állam által uralt utolsó területekre
is benyomultak Szíria délkeleti részén, a Bagúz nevű területen, a lányok
azt latolgatták, hogy mitévők legyenek. Amira és Sarmína férje egy
korábbi harc során meghalt. Magukra maradtak, de elég elszántak és
fanatikusak voltak ahhoz, hogy végig a kalifátusban maradjanak. A
csontig hatoló hidegben folyamatosan úton voltak. Alig ettek, és fák
tövében aludtak. Samima férje még élt, és a vakbuzgalomtól hajtva még
mindig hitte, hogy a szervezet győzedelmeskedhet.
Samimának már született két gyermeke, és előrehaladott állapotban volt
a harmadikkal. A kislánya és a kisfia egyaránt betegek voltak, de nem
tudta megmutatni őket orvosnak; a közelükben, Majadin és Hadzsin
környékén lévő kórházak megteltek háborús sebesültekkel. Azokat is
elhajtották, akiknek repesztalálat érte a testét. Nem maradt gyógyszer.
A kisfiú halt meg először. Samimában ekkor tudatosult, hogy ki kell
jutnia onnan a lánya és születendő gyermeke érdekében. Csatlakozott a
harcok elől menekülők tömegéhez, hogy eljusson valahogy az Iszlám
Állam maradványai ellen harcoló milícia által uralt területre. A kislány
egyre rosszabb állapotba került, és mielőtt eljutottak volna az al-haúli
táborba, ahol az ISIS-családokat és a civileket elszállásolták, meghalt.
Az interjú, melyet a The Times munkatársa készített Samimával, nem
ellenszenves személyként mutatta be a lányt, ám a kezébe adta az ásót,
mellyel megáshatta a saját sírját. Amikor azt kérdezték tőle, látott-e
lefejezést, azt felelte, nem, de hozzátette, hogy látott levágott fejet az
utcai szemetesben: „Egyáltalán nem zavart.” Az összes rádió és
televízió leadta az Egyesült Királyságban.
Arról mindenki előszeretettel megfeledkezett, hogy tizenöt éves
lányként szervezte be és formálta át őt az Iszlám Állam. A tény, hogy
gyerekként, a legális korhatár előtt ment férjhez, és nemrég halt meg
két gyermeke, nem tartotta vissza az újságírókat attól, hogy riportokat
készítsenek vele, melyeket otthon mohón faltak az olvasók.
Szembesítették azzal, hogy a közvélemény szerint soha nem lehet már
rehabilitálni őt.
Még mindig úgy érzem, hogy repülők zúgnak a fejem felett,
készenléti hátizsák van a hátamon, és éhezem felelte.
Mit mondott a brit hírszerzés vezetőjének, aki közölte, hogy'a hozzá
hasonló nők veszélyt jelentenek? Elfogadná, ha a brit hatóságok
visszaengednék őket az országba, de elvennék tőle a gyermekét? Mit
jelent számára „brit állampolgárnak” lenni? Angolként nevelné fel a
fiát? Elfogadná a nőkre és a homoszexuálisokra vonatkozó brit
előírásokat? Samima bátran válaszolt a kérdésekre, olykor remegő
hangon közölve, hogy igenis lehet őt rehabilitálni, hogy fogalma sincs,
mik a lehetőségei, és hogy nem tartja helyénvalónak, hogy
rákényszerítik a választást. Naivnak és zavarodottnak tűnt, pont olyan
tizenkilenc éves, traumatizált és befolyásolt lánynak, mint aki volt:
„Azt hiszem, együtt kellene érezni velem mindazért, amin
keresztülmentem.”
A közvélemény azonban nem nyújtott együttérzést. Nem sokkal a
felbukkanását követően Samima a hazahozatalát kérte, ám a
belügyminiszter utasítására megfosztották őt a brit állampolgárságtól.
A hivatalos indoklás szerint Samima bangladesi származású, így
jogosult egy másik ország állampolgárságára. Banglades azonban
közölte, hogy nem kérnek belőle; Samima soha nem járt Bangladesben,
miért nekik kellene megoldaniuk az ügyet? Rasszista mémek lepték el
az internetet, olyannyira, hogy egy teljes Facebook-oldalt szenteltek
nekik: Samima mint fekete színű esernyősátor; Samima, ahogy életet
ad egy bombának; Samima levágott feje pornóoldalakra és anyák napi
üdvözlőlapokra montírozva. A képek jelentős része a muzulmánok felé
irányuló általános szélsőjobboldali megvetést tükrözte. Kigúnyolták az
öltözködését, a bőre színét és a küllemét. A neve szitokszó lett, amivel
London utcáin csúfolták a muszlim lányokat: Samima Begum. Ez lett a
„paki” új, lányokra használatos megfelelője.
Samima február közepén adott életet egy kisfiúnak. Dzsarrának nevezte
el. Készült róla egy kép, melyen a kék-fehér csíkos pokrócba bugyolált
csecsemővel a karján áll a fehér sátrak tengerének előterében. A kisfiú
három héttel később meghalt tüdőgyulladásban.
A táborlakók a teaárus bódéja mellett gyűlnek össze cigizni és be-
szélgetni, általában napnyugtakor. Fura történetek forognak közszájon,
az ISIS-menekültek meséi, akik magyarázni igyekeznek a tetteiket: egy
férfi azt állítja, ő kenyér-, pontosabban szmitárusként érkezett a
kalifátusba, és csak azért maradt, hogy novellákat írhasson; ha a
történeteknek hinni lehet, jelentősen megugrott a szakácsok és az
adminisztrációs munkatársak száma a térségben.
2017 és 2019 között a szíriai és iraki táborok zsúfolásig teltek ISIS-
nőkkel és gyerekekkel. A férjeket, illetve apákat megölték a harcokban,
vagy börtönbe zárták az iraki, illetve az USA által támogatott kurd
erők. A bagdadi bíróságok megkezdték a külföldi nők pereit, és sokukat
halálra ítélték. A tárgyalások sok esetben csupán tíz percig tartottak, és
a bíróságok titokban tartották a bizonyítékokat, amennyiben léteztek
egyáltalán; a védőügyvédek szinte semmit nem kaptak a munkájukért,
egyedül az ösztönözhette őket, hogy minél gyorsabban végezzenek.
Az ENSZ emberi jogokért felelős hivatala „visszafordíthatatlan jogi
visszaélésekre” figyelmeztetett. Az iraki állam számára azonban a
gyorsított eljárások jelentették az elégtételt az Iszlám Állam és az
elődjei által elkövetett borzalmakért, melyekkel az iraki síitákat
sújtották. A hatóságok meglehetősen gyakorlatiasan gondolkodtak: ha a
szóban forgó nők anyaállamai nem akarnak foglalkozni az ügyeikkel,
akkor ők mégis mit tehetnének? Ki a megmondhatója, hogy valóban
csak krumplit pucoltak a kalifátusban, vagy merényleteket követtek el?
És ha még mindig úgy gondolják, hogy aki nem tagja az Iszlám
Államnak, az Isten ellensége, és halált érdemel? Ki szeretné, hogy ilyen
asszonyok sétálgassanak az utcán a saját hazájában?
 Európában Anglia és Franciaország élen járt az ISIS-polgáraik
állampolgárságának visszavonásában. A brit belügyminisztérium
szerint a „lakosság érdekében” teszik, és az állampolgárság „kiváltság,
nem pedig jog”. Az érintettek nemzet nélkülivé váltak, és így állami
szintű jogi felügyelet nélkül maradtak. Abból a szempontból, hogy
megakadályozzák a Szíriában harcoló európai állampolgárok
visszatérését, a módszer bevált. Csakhogy még több konfliktust és
nézeteltérést szült.
Szeptember 11-ét követően a terrorizmus ellen indított háború leple
alatt a nyugati biztonsági szolgálatok sötét útra léptek; kezdték
figyelmen kívül hagyni a háború szabályait és a foglyokat is megillető
emberi jogokat. Amerika terrorizmus ellen indított háborúja egy tartós,
transznacionális harmadik dimenziót teremtett. Olyan halálos közeget,
ahol nem érvényesül a szabályokhoz kötött nemzetközi rend, ahol
szabadon körbeadogathatják, bezárva tarthatják, megkínozhatják és
kivégezhetik a gyanúsítottakat. A Nyugat egyre szélsőségesebbé vált,
és értetlenül állt a válaszként érkező szélsőségesség előtt.
Az Iszlám Állam mint katonai erő megszűnt. 2018 végére a katonaság
néhány ezer főre zsugorodott, akik a szíriai sivatagi hátországba vették
be magukat; 2019 márciusában a szíriai katonai erők lerohanták
Bagúzt, a szervezet utolsó erődítményét, ahol kitűzték a zászlójukat és
kihirdették a győzelmet. Azon államok vezetői, ahonnan tömegével
csatlakoztak az Iszlám Államhoz, Marokkótól Szaúd-Arábiáig, mind
úgy tettek, mintha egyszeriben felismerték volna, hogy bizony
változtatni kell azokon a körülményeken, amelyek a „dzsihád szíriai
harcterére” űzték a fiatal férfiakat és nőket. Valójában azonban vajmi
keveset változtattak bukott politikájukon. Ahogy a rosszul működő
amerikai rendszer is tovább támogatta a bukott arab rezsimeket, elnézve
a hibáikat és megóvva őket saját, ellentétes nézeteket valló népüktől.
Tunéziában, ahol Núr egyedül nevelte a kislányát, egy olyan
országban, ahol a hite miatt nem részesülhetett tisztességes oktatásban,
legalább felcsillant a változás reménye. A családja még mindig a
szegénység peremén tengődött, a rendőrségi közjátékok általában
megvesztegetéssel végződtek, és betiltották a számára is oly fontos
szalafita mozgalmat. De egyértelműen megkezdődött a demokratikus
átalakulás, melynek eredményeként a korábbi rezsim képviselői, a nép
megkínzói, megjelentek az éjszakai televíziós műsorokban, ahol végre
vallottak. Csekély mértékű és ingatag változás volt ez, és az oly sokat
megélt Núr számára nem jelentett szinte semmit. A líbiai letartóztatását
töltő, újságíróknak nyilatkozó Ráma elmondta, hogy ő is
hasonlóképpen érez.
Sok tunéziai számára azonban valódi értéket jelentett a csetlő-
botló, ám jóval befogadóbb kormány Tunézia a térség egyetlen állama,
ahol az arab tavasz előtti ellenzék még mindig a politika szereplője, és
ahol a korábbi elit tagjainak így vagy úgy, de szembe kell nézniük az
igazságszolgáltatással. Az új Tunézia azonban nagy erejű ellenségekkel
találta szemben magát, különösképpen Szaúd- Arábia és az Egyesült
Arab Emírségek képében, amely államok nem nézték jó szemmel, hogy
akad egy hely, ahol a mérsékelt iszlamisták győzedelmeskedtek... de
legalábbis még nem zárultak le teljesen a folyamatok. 2011-ben az
Ennahda Mozgalom egy női tagja töltötte be az Alkotmányozó
Nemzetgyűlés alelnöki tisztségét, ami az egyik legmagasabb rangú
politikai hivatal volt, amit nő valaha betöltött a Közel-Keleten. 2018
tavaszán Tuniszban megválasztották a város első, az Ennahda
Mozgalomhoz kötődő női polgármesterét. Núr kislánya már egy olyan
országban nő fel, ahol az ilyesmi megtörténhet.
Aszma, Ausz és Dua, a fiatal rakkai nők számára a tartósnak tűnő
törökországi tábori lét a mindennapokká vált. Aszma és Ausz tanult ifjú
hölgyekként egykor ígéretes jövő előtt álltak, és nagyobb szabadságot
akartak kivívni maguknak, mint amekkora a szíriai nők korábbi
nemzedékeinek adatott, ám a háború minden törekvésüket tönkretette.
Most már a túlélésért küzdöttek. Ami Duát illeti, aki mindig is csak
méltóságteljes életre vágyott, ott ragadt egy idegen országban
végzettség és képesítés nélkül, elválasztva a családjától, összezárva az
emlékkel, melyben a férje meghal, miközben más muzulmánok életét
oltja ki.
A kormány irányította Szíria, a szétszabdalt föld, mely felett Bassár
al-Aszad győztesként uralkodott, nem adta jelét, hogy változtatna az
elnyomó és erőszakos politikáján, amely a kezdetekkor a felkeléshez
vezetett. 2018 júliusában a kormány hatvanezer halálos ítéletet mondott
ki azokra a személyekre, akik egyszerűen eltűntek az állami fogság
alatt. Akik Szíriában maradtak, akár kormányzati, akár ellenzéki
oldalon, azok szorult helyzetben találták magukat, és csupán a létükért
küzdöttek a hét évig tartó bizonytalan és törvénytelen háborús
körülmények között. Egy üzlet újranyitása, egy halotti bizonyítvány
kiállítása vagy egy eltűnt rokon felkutatása mind-mind elképesztő
mértékű kenőpénzt igényelt, akár a katonák, akár az élősködő
ügyvédek, akár a hivatalnokok részére kellett kifizetni. A dolgok nem a
normális mederben folytak. Az újjáépítés délibábnak tűnt csupán. Ha a
költségeket figyelmen kívül hagyjuk is: lényegében nem maradt, aki
elvégezhetné a munkát. A háború megtizedelte az ország
férfilakosságát: milliók menekültek el, és akik maradtak, azok java
részét megölték, vagy nyomorékok lettek.
Dunja a török határ közelében lévő, kicsiny szír faluban rekedt, őt
még vonzotta a németországi élet lehetősége, csak oda kellene jutnia
valahogy. A szélsőjobb feljövőben volt, Angéla Merkel pártjának
jobbszárnya a kezébe akarta venni a gyeplőt, és a mindennapos
rasszizmus és kirekesztés, amit a muszlim származású németeknek el
kellett viselniük, és amit gyerekként végignézett, csak súlyosbodott a
szír menekültek beáramlásával. Mégis gondolkodás nélkül visszatérne
előző életéhez. Hogy az új generációs német muzulmánok is ezt az utat
választották-e, hogy nekik is annyira elegük lett-e az általános
igazságtalanságból, hogy emiatt képesek lesznek belemászni a katonai
erőszak sötét vermébe, csak az Isten a megmondhatója.
Londonban Szabira még mindig a fivérét, Szuhejlt gyászolta, és
küszködött a zavarba ejtő és ellentmondásos szabályokkal, melyeket a
hozzá közel állók kötelező érvényűnek tartottak a jó muzulmán nők
számára.
Angliában tovább romlott a viszony a kormány és a brit muzulmánok
között. 2018-ban Boris Johnson, a miniszterelnöki székre törő vezető
konzervatív politikus bankrablókhoz és utcai postaládákhoz
hasonlította az arcfátylat viselő nőket. A szavait követően megugrott a
muszlim nők ellen irányuló utcai zaklatások és erőszakos cselekmények
száma. 2019 tavaszán a konzervatív parlamenti képviselő, Jacob Rees
Mogg Twitteren üdvözölt egy német szélsőjobboldali csoportot,
mondván, egy olyan szervezet, amelyik meg akarja tisztítani
Németországot a muszlimoktól, érdemes Anglia figyelmére. A
kialakult helyzetben a muzulmánok elleni fellépés könyörtelen, ám
gyors politikai felemelkedést ígért az Egyesült Királyságban.
Donald Trump irányítása alatt az Egyesült Államok a látszatát is
feladta az arab demokrácia és önrendelkezés támogatásának. 2018
őszén nyíltan védelmi zsarolásnak nevezte Amerika és Szaúd-Arábia
viszonyát, mondván, a szaúdiak két hétig sem tudnának életben
maradni védelem nélkül. Az amerikai hadsereg nem volt hajlandó
összeszámolni az Iszlám Állam ellen indított utolsó, villámcsapás-
szerű támadása áldozatainak számát. „Soha senki nem tudja meg,
hányán haltak meg”, ismerte el a Védelmi Minisztérium egyik
szóvivője. Washington közölte, csak akkor hajlandó pénzt áldozni
Szíria újjáépítésére, ha Aszad és Irán eleget tesz bizonyos feltételeknek,
amit nyilvánvalóan nem fognak megtenni. Ha megállapodásra lehetett
volna jutni velük, akkor nem tartott volna hét évig a háború, elutasítva
mindennemű próbálkozást.
Eredetileg azért fogtam bele a könyv megírásába, mert zavartak a
Bethnal Green-i lányok eltűnésével kapcsolatos tudósítások, főleg az,
ahogy a nyilvánvalóan fiatal koruk ellenére a gonosz ágyasaiként
mutatták be őket. Megdöbbentett, hogy a legdurvább dolgokat éppen
olyan nők mondták róluk, akik egyébként liberális feministáknak
vallották magukat.
A közvélemény vagy naiv dzsihádista feleséget, vagy számító
szörnyeteget látott bennük. A könyvben szereplő nők többsége azonban
se nem passzív, se nem ragadozó természetű, és úgy tűnt, az aktivitásuk
mértékének meghatározása csak egy szempont a sok közül, és nem is a
legmeghatározóbb. Sokan tudatosan cselekedtek és működtek együtt;
sokan viszont olyan fiatalok voltak, hogy a tudatosság látszata ellenére
az éretlenségük okán egyszerűen nem tudtak valódi felnőtt döntéseket
hozni.
A nemiséggel és a szélsőségességgel foglalkozó szakpolitikai
dokumentumok, társadalmi párbeszédek és biztonsági
kezdeményezések többsége nem veszi figyelembe, hogy a nők mit éltek
át valójában a Közel-Keleten. Ez jórészt azért van, mert a terrorizmus
elleni küzdelemben az ENSZ-től kezdve a nemzeti kormányokon át
mindenki a nőket célzó irányelvek megvitatására és kialakítására
összpontosít a politika és a társadalom vonatkozásában egyaránt, Kelet-
London nyugodt, hipszter környékétől kezdve a romokban heverő
Szírián és Irakon át Szomália és Nigéria csatamezőjéig, ahol
népszerűtlen, gyenge és korrupt államok néznek szembe a népszerű és
felfegyverzett ellenféllel.
Az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottsága 2017-
ben kiadott egy jelentést a női, valamint az erőszakos szélsőségességgel
kapcsolatban. A jelentés kitér az első dzsihádra, az iszlám térhódítására
az arab szubkontinensen a hetedik század elején, és úgy fogalmaz a
témával kapcsolatban, mintha csak az elmúlt évben történt volna.
Negyvenkét alkalommal használja az „ideológia” szót, miközben azt
taglalja, hogy milyen „vonzó és kényszerítő” tényezők játszottak
szerepet a nők „radikalizációs folyamatában”, hogy aztán a „dzsihád
szerves részévé váljanak.”
 A modern konfliktusok megértésének és kezelésének alapvető
eleme, hogy beismerjük a csúf igazságot azzal kapcsolatban, hogy mi
vezetett az erőszakos megnyilvánulásokhoz. Ezt a 2017-es jelentést
azonban meglehetősen nehéz értelmezni. A hetedik századdal indít,
mintha 622-ből több jel utalna az ISIS valódi mivoltára, mint az 1990-
es évekből, amikor az iraki totalitarizmus és intézményesített
kegyetlenség a tetőfokára hágott a síita és kurd felkelők leverésével
vagy épp 2003-ból, abból az évből, amikor az Egyesült Államok és
európai szövetségesei a több millió fős utcai tiltakozások ellenére
lerohanták és elfoglalták Irakot, előidézve a konfliktust, amely
elősegítette a szélsőséges szervezet megalakulását.
Amikor a jelentés azt ecseteli, hogy az ISIS milyen körülmények
között csábította magához a fiatal európai nőket, egyszer csak
megváltozik a nyelvezete, mintha a szerző elbizonytalanodna a
tényeket illetően. Irak 2003-as inváziója és a Bassár el-Aszad szíriai
elnök által elkövetett bűntettek „vélt igazságtalanságok” (szerzői
kiemelés). Szeptember tizenegyedike után az iszlámtól való növekvő
félelem „szociális és kulturális kirekesztéssel és elszigetelődéssel
kapcsolatos érzéseket gerjesztett.” A jelentés el akarja kerülni a nemi
sztereotípiákat, ám közben úgy érezzük, mintha egy viktoriánus kori
értekezést olvasnánk a női hisztériáró vannak bizonyos dolgok a női
agyban, gerjesztett érzések és vélt dolgok, és vannak azok a dolgok,
melyeket a jó doktorok rossznak tartanak. Utóbbiakat
„kalandvágyként” diagnosztizálják: „részesei akartak lenni valami
nagynak és isteninek”, egy „utópisztikus kalifátust akartak építeni.”
A szerzők leírják, hogy az Iszlám Állam narratívájában a „nyugati
feminizmus imperialista, kizárólag a fehér nők számára előnyös
törekvés, melyben alig vagy egyáltalán nincs helye a muzulmán nőknek
és az iszlám értékeknek.” Hogy ez nem csupán okos ISIS-propaganda;
ez olyasmi, amit a muzulmán nők rendszeresen hangoztatnak a világ
minden pontján a könyvekben, cikkekben, disszertációkban és a
közösségi médiában.
Erről ismét az a viktoriánus orvosi diagnózis jut eszembe, mely
szerint a hisztéria jellemzően a nők betegsége. A jelentés is ilyen
jellegű nemi alapú megkülönböztetést tesz, amikor a muzulmán nők
szélsőségességéről beszél: olyan nők sorscsapásaként jellemzi, akik
olyan sokáig voltak a patriarchális rendszer áldozatai, hogy téveszmétől
hajtva próbálják ledönteni a saját korlátáikat. A tizenkilencedik
században az orvosok a démonoknak és a deviáns nemi vágynak
tulajdonították a női „hisztériát”; a huszonegyedik században a
hivatásos „deradikalizálók” úgy vélik, hogy a női militánsokat a
szexuális elnyomás és a gonosz vallási ideológiák kínozzák.
A párhuzam főleg a diagnózist felállító személy befolyásának
megállapítása miatt fontos: a hisztéria kitalált betegség, az
orvostudomány alkotta meg egy olyan társadalomban, amely nagyra
értékelte a női érzékenységet és erkölcsiséget. A katonai fellépés
nyilván nem kitaláció, azonban politikailag elfogadhatóbb azt sugallni,
hogy a nőket erősen befolyásolták, mint elismerni, hogy az elburjánzó
háborúk és konfliktusok, valamint az önkényuralmi elnyomás
teremtették meg a szélsőségesség kivirágzásához szükséges
körülményeket és teret.
A 2010-es évek a tájékozódás évtizede, amikor a feministák a
hadviselésről olvasnak, azzal a dicséretre méltó szándékkal, hogy
kevésbé legyenek szexisták és előítéletesek a dzsihádista csoportokat
támogató muzulmán nők megítélésekor. Csakhogy közben nem vették a
fáradságot, hogy megvizsgálják az erőszakos konfliktusokhoz vezető
okokról kialakult régi nézeteket vagy a felvilágosult világi liberalizmust
és a vele szemben álló regresszív patriarchális iszlámot övező kettős
állításokat. A progresszív analízis nyilván segít megérteni, hogy a nők
miként élik meg az elnyomó politikai rend működését, melyben
kirekesztés áldozatai, és melyben megfosztják őket a társadalmi
státuszuktól és kirekesztik a vallási felekezetűkből és a politikai életből.
Úgy tűnik, a figyelem teljes egészében arra irányul, hogy a nők hogyan
élik meg azt, ami velük történik, s nem a szélesebb strukturális okokra,
melyek miatt át kell élniük mindezt. Egyszerűbben fogalmazva, bízom
benne, hogy a könyvben felelevenített történetek rámutatnak, hogy
mennyire fontos a szövegkörnyezet: ahhoz, hogy valós képet
kaphassunk Núr életútjáról, fontos megértenünk, hogy nőként miként
élte meg a Ben Ali-féle rendszer működését, ám a története végül
mégiscsak abba a világba ágyazódott be, melyen Validdal és Karimmal
és a többi tunéziaival osztozik.
A konfliktusok megértéséhez specifikus társadalmi és politikai
tisztánlátás szükséges, éppen emiatt a szélsőségesség általános
kezelésére irányuló azon a törekvések, melyek csak nagy általánossá-
gok hangoztatásával igyekeznek megszólítani a társadalmi rétegeket,
teljesen céltalanok. Legjobb esetben csak kudarcot vallanak,
elpocsékolva a befektetett energiát, rosszabb esetben azonban a büntető
jellegű vagy rosszakaratú megoldások tovább rontják a helyzetet.
Minekutána volt szerencsém bekapcsolódni ezeknek a nőknek az
életébe, remélem, mindenki számára magától értetődő, hogy miért ez a
helyzet.
Kevés beszámoló szól arról, hogy a Közel-Keleten élő hétköznapi
nők számára miért lehet a katonai szerepvállalás az utolsó mentsvár
miután már próbálták békés és polgári úton kirángatni magukat a
szegénység, instabilitás, törvénytelenség, diszkrimináció, korrupció,
állami elnyomás és bántalmazás gödréből. Miközben láthatjuk, hogy a
nemiségük hogyan befolyásolta a döntéseiket, nem tudom, miként
függetleníthetnénk a helyzetüket az őket körülvevő társadalomtól és az
adott államban uralkodó állapotoktól, amelyben éltek, és amely
igazodott a globális rendhez és piachoz, melyet továbbra is az Egyesült
Államok uralt.
A nők talán valóban másképp élik meg a háborút, az erőszakot és az
állami elnyomást, mint a férfiak, ám nem a nemiségük határozza meg,
hogy mit élnek át: a könyvben szereplő nőkben és a környezetükben élő
férfiakban több a közös, mint bennük és a világ más tájain élő nőkben.
Egy nap Aszma, Ausz és Dua összeül egy késő délutáni ebédre valahol
Urfa egyik szűk sikátorának egy második emeleti lakásában.
Kesernyés-sós szagok szállnak fel az alsó szinten lévő birka-
pacalozóból. Aszma és Dua rég látták utoljára a barátnőjüket, aki
megmutatja nekik legújabb, pillangót formázó nyakláncát, melyet a
bazárban vett. Egyikük sem dolgozik, mert Urfában egyszerűen nincs
olyan munka, amit egy magára valamennyit is adó szíriai nő
elvállalhatna. A férfiak számára elfogadhatónak bizonyult az éttermi
mosogatás vagy a kocsimosás, végül is pénzt vittek haza a
családjuknak.
Az efféle alantas munka egy nőn foltot ejt; megbélyegzetté válik a
többi szíriai nő szemében. Öt év múlva már senki nem emlékszik arra,
hogy a férfi miből vitte haza a kenyérre valót, azt azonban senki nem
felejti el, ha egy asszony török családoknál takarít, ők hárman részben
ezért gondolkodtak folyamatosan azon, hogy elhagyják ezt a szíriai
menekültekből álló világot, és megpróbálnak eljutni egy európai
városba, ahol mindent elölről kezdhetnek. Európában akadna olyan
munka, amitől nem csorbul a becsületük; ott a többi nő nem nézne
rájuk acsarkodva, a csábítás forrását látva bennük a férjeik
szempontjából; és ott el lehet kerülni a többi arabot és Szíriáit, és el
lehetne felejteni mindazt, ami az országukkal történt.
Aszma megdöbbentőnek találta, hogy Szíriában a régi, tartós
szégyenkultúra szövete elkezdett felfesleni: nők a kávézókban; nők az
egyetemen; nők a közszférában, mintha mindig is helyük lett volna ott.
Mindez kezdett hétköznapivá válni az életükben. Itt, Urfában azonban
úgy tűnt, hogy az éjszaka elnyeli az új vívmányokat; annyira
kilátástalan körülmények közt éltek, hogy a tisztességes, tartalmas és
aktív élet lehetősége ismét elérhetetlen messzeségbe került; az
áttelepítés és a küszködés valahogy megújította és felerősítette a régi
tabukat, hiába dolgoztak keményebben a nők, ahogy mindenki más is,
hogy boldogulni tudjanak. Úgy tartják, a háború minden más
tényezőnél gyorsabban változtatja meg a nők helyzetét a
társadalomban, az azonban nem volt egyértelmű, hogy ez az erő azon a
menekültekből álló diaszpórán is kifejti-e a hatását, amelyhez most már
ők is tartoztak.
Távolról ők maguk is érzékelték, hogy részt vettek ebben a
regresszív pusztításban. Aszma nem tud megbocsájtani a Szíriában
felbukkanó külföldieknek, akik a saját érdekeiket követve tönkretették
a forradalmat. Közelebb lép az ablakhoz, bár ez sem nyújthat enyhülést
a nagy melegben. Ausz a fejét rázva fejezi ki egyet nem értését, és
felidézi, milyen gyorsan kikerültek a fekete lobogók Rákká épületeire,
miután az ellenállók elfoglalták a várost. Még mindig elképedve gondol
bele, hogy a közössége tagjai, a srácok, akikkel felnőtt, valóban egy
ilyen jövőt akartak, egy befelé forduló, ortodox, a sarián alapuló iszlám
közösséget.
A lényeg, hogy a Szíriában harcoló felek mind szíriaiak voltak.
Magunkkal harcoltunk. Valójában senki nem volt idegen.
Mintha az összes tévedést előre megírták volna. Mégis hogy
bújhatott volna elő egy olyan erős és fényes új törekvés az Aszad-féle
rezsim zavaros és sötét árnyékából, amely mentes az ipari léptékű
erőszaktól, és kész egy egészen más utat követni? A szíriai
konfliktusnak nem volt olyan szereplője, aki kiemelkedett volna, aki ne
sóvárgott volna a hatalom után és aki tartózkodott volna mások
bántalmazásától.
Noha a lányok ezt mondogatták maguknak, tisztában voltak vele,
hogy soha többé nem tudnának a rakkai szomszédaik szemébe nézni.
Ugyan ki felejtené el, hogy mit tettek a szeretteikkel, és kik a felelősek
érte? Hogy a háború előtti közösség, legyen bár végtelenül unalmas, ám
visszanézve mégis ártatlan, örökre elpusztult. Az emberek a sebeikkel
együtt öregednek meg, és nemzedékről nemzedékre szállnak az
emlékek. De ki tudott most arra gondolni, hogy épp gyógyulófélben
van a kis világuk, amikor a sebek még olyan frissek? Lassú patakként
csordogáltak vissza a szíriai lakosok az otthonaikba, a városokba és a
falvakba, ám a normális életről alkotott kép, bármi legyen is az, túl
nagy vállalkozásnak, egyszerűen elérhetetlennek tűnt számukra.
Ha egy nap minden helyreáll, akkor sem térek vissza mondja
Ausz.
Túl sok vér folyt mindkét oldalon. És nemcsak az Iszlám Államról
beszélek, hanem mindenkiről.
A szebb napok ígéretét hordozó, fáklyaként ragyogó európai
városokban ott lapul a félelem, hogy az Aszmához, Auszhoz és Duához
hasonló nők és a Szíriában fegyvert ragadó férfiak egyszer csak
menekültként felbukkannak az utcákon, letelepedési engedélyre várva.
Úgy hírlett, hogy az al-Káidához kötődő an-Nuszra Front egy teljes
egysége ugyanabban a német városban verődött össze.
Akik soha nem vágytak rá, azok szemében csak a szűnni nem akaró
félelem maradt meg az Iszlám Államból. A londoni Szabira úgy reagált
mindarra, ami azóta a baljós nap óta történt, amikor a fivére megállt
annál az utcai davahstandnál, hogy a lénye egy része folyamatosan
háborog attól, amit átélt. Akik elveszítették a nővéreiket vagy a
lányaikat al-Bagdadi törekvései miatt, csípős hangon élcelődtek:
„A lopjuk el mások kocsiját” földje. A shahidként meghaló
vesztesek földje.
Még mindig dühítette, ha zombiként emlegették azokat a
testvéreket, akik elmentek harcolni; mert akadtak olyanok is, önmagát
is beleértve, akiket a hősiesség és az elvek vezéreltek, és bár fiatal volt
és ostoba, és élete végéig cipelnie kell a következmények terhét,
emellett mindig ki fog tartani.
Többé senki nem mondott olyanokat, hogy kalifátus, a hit otthona,
Allah és az ő prófétájának hazája, dár al-iszlám. Ezek a kifejezések
egykor ékkövekként kerültek be a szókészletükbe. Varázslatos érzés
volt kimondani őket, mintha ablak nyílt volna a huszonegyedik századi
életükből a külvilágra, amelyen keresztül felsejlett egy kivezető út, egy
otthon képe, egy jövőé, egy nemzeté, egy birodalomé. Ugyan mit ér
most a szavakban rejlő egykori remény és vágyakozás? Szabira
számára úgy tűnt, elenyésznek, visszahúzódnak az üregbe, melyből
egykor előbújtak.
A sötétség kezdődő fájdalmat és vágyódást rejtett, érzelmeket,
melyeket könnyebb elviselni, ha elfedi őket a homály. Mindenekelőtt
ott a csalódás: ez a sivár jelen, ez a civilizáció, ez a végzet az ő
egyetlen örökségük? Hogy örök kívülállókként éljenek Nyugaton,
benne, de nem a részeként? Akiket ócsárolnak, akiket megbélyegeznek
a hitük miatt, még akkor is, ha a vallás csupán egyetlen aspektusa az
életüknek; akik nem juthatnak semmiféle hatalomhoz; akiknek végig
kell nézniük, hogyan bukik el egyik közel-keleti álam a másik után.
Mi közöd neked ehhez? kérdezte a fivérétől újra és újra, mielőtt
elment.
Szuhejl próbálta elmagyarázni, de végül feladta. Ahogy az al-
Bakara szúra írja a Szent Koránban: „Lehet, hogy nem szerettek
valamit, holott az jó nektek, és lehet, hogy szerettek valamit, pedig az
rossz nektek. Allahnak tudása van, ti azonban nem tudtok.”
 AZ OLVASÓHOZ

A könyvben szereplő nők valós személyek. A biztonságuk érdekében

néhányuk nevét és személyes adatait megváltoztattam. A történetek
többségét részletes személyes interjúk alapján írtam, melyeket 2015 és
2018 között készítettem az Egyesült Királyságban, Törökországban,
Tunéziában és Szíriában. Sok esetben a családtagokkal, barátokkal és
más ismerősökkel folytatott telefonbeszélgetésekre és szöveges
üzenetekre, valamint a nyilvánosan hozzáférhető információkra
hagyatkoztam. Igyekeztem annyiféle forrással beszélni, amennyivel
csak lehetséges, több különböző szemszögből is megvizsgálva az
eseményeket és a történeteket, hogy igazolhassam az
igazságtartalmukat.
Több mint húsz, az Iszlám Állammal kapcsolatba hozható nővel
beszéltem személyesen a riportsorozat alatt, és még továbbiak
családjaival. Nehezemre esett eldönteni, hogy kik kerüljenek be a
könyvbe, hisz nem feltétlenül azokkal tudtam a leghatékonyabban
kommunikálni, akik a legpontosabb jellemzést adhatták az Iszlám
Állam vonzerejére és toborzómódszerére vonatkozóan. A riportsorozat
kezdetén a megkérdezettek visszahúzódók voltak, még a távoli
rokonokat és barátokat is hetekig kellett győzködni, hogy
nyilatkozzanak, majd újabb hetekre volt szükség, mire hajlandók voltak
új kapcsolatokat megadni. A nők, helyszíntől függetlenül, érthetően
féltek; tudták, hogy a biztonsági szolgálatok figyelik őket, és nem
szívesen vonták magukra a figyelmet. Voltak, akikkel csak egyszer
beszéltem, majd annyira megrémültek, hogy soha többé nem álltak
szóba velem. Néhányan egyszerűen eltűntek: a kommunista tetoválást
viselő, képzőművészetet tanuló tunéziai diák az általam csak szalafita
hedonizmusnak nevezett jelenség áldozatául esett; a londoni lány, aki
egyértelműen nem a megfelelő focistába zúgott bele; az egyik kurd
faluból származó iráni asszony, aki az állítása szerint a mesterséges
megtermékenyítés miatt utazott a kalifátusba. Ha színdarabot írnék,
mindenkinek adnék egy cameoszerepet, ám a könyv már így is
zsúfolásig telt szereplőkkel, ennél jobban már nem terhelhetem az
olvasót.
Ahol részletekbe menően mutatok be egy-egy társadalmi és
politikai helyzetet, ott mindig több hónapig vagy akár évig tartó
személyes kutató- és háttérmunkát végeztem. Tunéziában például
imámokkal, ügyvédekkel, bírókkal, aktivistákkal, újságírókkal, nyugati
diplomatákkal, egyetemi oktatókkal, politikusokkal és eltérő hátterű
militánsokkal beszélgettem, hogy megfelelően rekonstruálhassam a
múltat és tökéletesen megérthessem a jelen történéseit. Ellátogattam a
könyvben is megjelenő helyszínekre, és hosszú órákat töltöttem mások
nappalijában. Videofelvételeket néztem a történetekben említett
tüntetésekről és felvonulásokról, és végiglapoztam a telefonos
fotóalbumokat, hogy a saját szememmel lássam azokat a személyeket
és pillanatokat, melyekről a szereplőim meséltek. Londonban például
éveket szenteltem annak, hogy a lehető legnagyobb alapossággal
feltárhassam a Bethnal Green-i lányok eltűnésének körülményeit, ami
különösen fontos volt, mert az eset a brit muszlim közösség átalakulása
és ezzel párhuzamosan a jobboldal felé tendáló politikai és
médiaerőkkel való feszült viszonya miatt reflektorfénybe került.
Egyes beszámolók bensőséges hangvétele két okra vezethető vissza.
Az egyik, hogy közel kerültem a helyszínekhez, a szereplőkhöz és a
történetekhez. Beszélgettem tunéziai anyával, aki kifakadt engedetlen
lányára, és brit pakisztáni lánnyal, aki kifakadt a szüleire.
Végighallgattam a fiatal szíriai nők okfejtését a házasság kihívásairól
abban az új, sötét rendben, amely egyetlen éjszaka alatt ereszkedett
rájuk; a vallással összefonódott politikai radikalizmus csábításáról; a
tanult tunéziaiak viszolygásáról, amit az arcfátylat viselő vagy szakállas
ellenzékkel szemben éreztek. Az összes történet ismerősen csengett.
Bár én nem jelenek meg a könyvben, sok helyen visszaköszön a
serdülőkorom, a családom, a szüleim és az országunk történelme.
A másik, hogy bár a számos arab dialektus és a gazdag arab
kulturális háttér miatt sok esetben tolmács közreműködését kértem, a
kényes és bizalmas témák esetében személyesen beszéltem a
forrásokkal, egy, a helyzetet esetleg kényelmetlenné tevő harmadik fél
nélkül.
Adódik a kérdés, hogy iráni származásom megnehezítette-e a
kutatást. Örömmel mondhatom, hogy nem. Ahogy a riporterek
általában, úgy én is gondosan megválasztottam, mikor mennyit adjak ki
magamból, a kettőnk közt kialakult összhang és bizalom mértékéhez
mérten. Az pedig egyértelműen segített, hogy a külsőmet tekintve be
tudtam olvadni, és hasonló vallási alapokon nevelkedtem.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a könyv nem fedi le az összes ISIS-
nő történetét, és hogy sokan olyan fokú bántalmazásnak voltak kitéve,
ami már kimeríti a háborús bűn fogalmát. Ez nem is szorul bővebb
magyarázatra. Én alapvetően az érintett nők szemszögéből igyekeztem
bemutatni az eseményeket, éppen annyi háttérinformációt biztosítva,
hogy a történetek érthetők legyenek. A szövegkörnyezet csak mankó,
nem vélemény, a megítélés az olvasó előjoga.
Az erkölcsi megfontolások még az ISIS-gyanúsítottak esetében is
fontosak. Nyíltan kijelentem, és remélem, a kollégák is így tesznek,
hogy az Iszlám Állammal összefüggésbe hozható, a kurd vagy iraki
biztonsági erők által fogva tartott nők a bebörtönzésük veszélyének
tudatában járulnak hozzá az interjúkhoz. Talán félnek megosztani a
valódi gondolataikat, legyen szó akár az Iszlám Államról, akár a
jelenlegi helyzetükről és az őrizetük körülményeiről. Bármi, amit
mondanak, legyen igaz, hamis vagy kikényszerített, durva
bánásmódnak teheti ki őket. Ezt mindig figyelembe kell venni, amikor
róluk írunk vagy tudósítunk, nem is beszélve az erkölcsi és jogi
aggályokról. Az újságírók visszatérnek a biztonságos nyugati
városaikba, a címlapsztorival vagy podcastanyaggal a zsebükben, mit
se törődve a hátrahagyott forrásaik további sorsával, akik talán
sebezhetőbbé váltak a durva bánásmóddal vagy a jogtalan vádemeléssel
szemben azért, amit mondtak. Szinte soha semmi nem védi a kilétüket.
Úgy döntöttem, hogy egy interjúalany tapasztalatait mindenképpen
kihagyom a könyvből, mert úgy éreztem, hogy túl nagy árat kellene
fizetnie, ha a nevét adja az interjúhoz.
Számos szaktekintély, újságíró és kutató publikációiból merítettem
a munkám során, akiket hadd említsek név szerint: Nadia Marzouki,
Hamza Meddeb, Fabio Marone, Rory McCarthy, Youssef Cherif,
Habib Sayah, Darryl Li, Thomas Hegghammer, Shadi Hamid, Max
Weiss, Stéphane Lacroix, Shiraz Maher, Joas Wagemakers, Guido
Steinberg, Madawi al-Rasheed, Michael Ayari, Sam Heller és Richard
Atwood, valamint álljanak itt a felhasznált művek szerző szerinti
felsorolásban: Arun Kundnani: The Muslims Are Coming:
Islamophobia, Extremism, and the Domestic War on Terror; Lisa
Wedeen: Ambiguities of Domination: Politics, Rhetoric, and Symbols
in Contemporary Syria; Hanna Batatu: Syria’s Peasantry, the
Descendants of Its Lesser Rural Notables, and Their Politics; Lisa
Stampnitzky: Disciplining Terror: How Experts Invented “Terrorism”;
Mohammad Abu Rumman és Hassan Abu Hanieh: Infatuated with
Martyrdom: Female Jihadism from al-Qaeda to the “Islamic State”;
Mohammad-Mahmoud Quid Mohamedou: A Theory of ISIS: Political
Violence and the Transformation of Global Order, Global Salafism:
Islam’s New Religious Movement (szerkesztette Roel Meijer); Rania
Abouzeid: No Turning Back: Life, Loss, and Hope in Wartime Syria.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyv egy, a The New York Times számára írt cikkből született,
amiért köszönettel tartozom Terry McDermottnak, Dean Baquet- nek,
Michael Slackmannek és Dong Schorzmannak. És persze Tara Tadros-
Whitehillnek a képeiért.
Köszönöm Ann Pitoniaknak, a szerkesztőmnek, aki az éleslátásával és
az elhivatottságával nagyban hozzájárult a könyv megszületéséhez.
Köszönöm a Random House munkatársainak, Hilary Redmonnak a
könyv gondozását, valamint Molly Turpinnak és London Kingnek.
Köszönöm az ügynökömnek, Natasha Fairweathernek. Hálával
tartozom a New America Fellows Programnak és az Arizonai Állami
Egyetemen dolgozó Awista Ayoubnak, Peter Bergennek és Dániel
Rothmannek.
Németországban, Törökországban és Szíriában köszönöm Jásszer
al-Hadzsinak, valamint Björn Stritzelnek és Abu Ibrahim Rakkavinak a
Raqqa Silently Slaughtered nevű csoportosulástól. Örök hálám
Mahmud Sejk Ibrahimnak, amiért vigyázott ránk és óvta az épségünket.
Köszönöm a Szíriái Demokratikus Erők aín- issszai és rakkai
parancsnokságának, míg Irakban és a kurdisztáni regionális
kormányban Shilan Doskynak és Aziz Ahmednek.
Tuniszban köszönöm Habib Szajahnak, Juszef el-Sarifnak,
Szejfedin Fardzsaninak, Laryssa Chomiaknak és Moenesz Szbuinak.
Hálával tartozom Hasszán Moradzsának. Köszönöm Naveena
Kottoornak, Joachim Paulnak és Magda Elhaitemnek, hogy helyet
biztosítottak a táborban, és olvasták az írásaimat. Rád Addalának, aki
az összes ajtót kinyitotta előttem - nem tudok eléggé hálás lenni.
Sok mindenkinek tartozom köszönettel Londonban: Salman Farsi,
Ben Ferguson, Fatima Saleria, Yasminara Khan, Tam Hussein, Sajid
Iqbal, Jemima Khan, Moazzam Begg, Ibrahim Mohamoud, Mohammed
Rabbani, Asim Qureshi. Köszönöm Melanie Smithnek és az Institute
for Strategic Dialogue-nak, amiért hozzáférhettem az archívumhoz.
Külön köszönet illeti Tasnime Akunjeet a folyamatos frissítésekért.
Köszönet a Kingston Egyetem újságíró szakán dolgozó Beth
Brewsternek, Maria Ahmednek, Fiona O’Briennek és különösképpen
Brian Cathcartnak a támogatásukért és bátorításukért. Köszönöm Dán
Townendnek, hogy mindig megtaláltam, amit kellett. A Külügyek és
Nemzetközösségi Ügyek Minisztériumában köszönöm Simon
Shercliffnek és Jenny Pearce-nek. És GR-nek a hittanórákért és a
kérdéseimre adott türelmes válaszokért. Köszönöm a riporter
barátaimnak, Lindsey Hilsumnak, Owen Bennet Jones- nak, Richard
Spencernek, Jim Muirnek, Lyse Doucetnek és Leena Saeedinek a
terepmunkával kapcsolatos útmutatásokért. A kutatómunkában Alice
Wojcik, Ameet Ubhi, Lindsey Allemang és Asha Hussein nyújtottak
nagy segítséget.
Köszönöm a munkámat segítő szerkesztőknek: Alicia Wittmeyer,
McKenna Stayner, David Shariatmadari, Jonathan Landman, Joanna
Biggs és Toby Lichtig. Köszönöm a korai és a kései változatokat
végigolvasó barátoknak: Joseph Logan, Mohammed Bazzi, Rifat
Siddiqui, Lisa Beyer, Adam Shatz, Kareem Fahim, Zahra Hankir,
Scheherezade Faramarzi és Bassem Mroue. Köszönöm Rozita
Riazatinek és Sarah Weigelnek. Megkésve bár, de köszönet illeti
Khaled Dawoudot. Köszönöm Caroline Kellynek és Farzaneh
Katouzinak.
A drága Hourmazdnak és Siavashnak a fanyar humorukért és az
építő jellegű piszkálódásért; és legfőképpen Nader Nezam-mafinak, a
biztos pontnak térben és időben - örök hálám mindenért.
KÖNYVKIADÓNK TOVÁBBI AJÁNLATA:

Látogasson el honlapunkra is: www.ipck.hu

Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes
Könyváruházban:

U www.facebook.com/konyvtunder
ADAM HIGGINBOTHAM
Éjfél Csernobilban
óta hitt, és kijelentette: a szovjet tudomány utat tévesztett. (...) Nem
pár nemtörődöm reaktorkezelő, hanem a szovjet szocialista kísérlet
alapvető hibája vezetett a négyes blokk katasztrófájához.”
Higginbotham kimerítő kutatáson alapuló d„Legaszov (...) hátat
fordított minden politikai ortodoxiának, amiben tinédzserkora
okumentumregénye részletekben bővelkedő, olvasmányos elbeszélése a
csernobili atomkatasztrófának, úgy, ahogy még sohasem olvashattuk.
1986 április. 25-e fordulópontot jelentett a történelemben. Az
erőmű balesete nemcsak azt változtatta meg gyökeresen, ahogy az
emberek addig gondolkodtak a nukleáris energiáról, de rávilágított
bolygónk ökológiai rendszerének sérülékenységére is. A „békés atom”
egy csapásra láthatatlan gyilkossá vált a világ szemében.
Az esemény, amely hozzásegítette ellenfelét, az Amerikai Egyesült
Államokat ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki a hidegháborúból, döntő
szerepet játszott az öröknek tűnő szovjet birodalom összeomlásában.
Moszkva számára egyaránt jelentett politikai, pénzügyi, környezeti és
tudományos katasztrófát - lerántotta a leplet a szovjet rendszer
hazugságairól, és végleg megroppantotta gyenge lábakon álló
gazdaságát.
A tragikus éjszakán induló történet hátterében érzékletesen ki-
bontakozik a diktatúra harminc éve letűnt világa, amikor a lojalitás a
kommunista eszme hamis ideáljaihoz az emberi gyarlóságokkal együtt
olyan veszélyes helyzetet teremtett, aminek megoldásához a történések
szereplőinek összes találékonyságára és sokak hősies és önfeláldozó
erőfeszítésére szükség volt.