MÁG BERTALAN

A játszma
véget ér
Négy bűnügyi történet

Zrínyi Katonai Kiadó

Budapest, 1981
© Mág Bertalan, 1981

ISBN 963 326 782 X

A százéves medalion

Napi munkámat befejezve, amikor kiléptem a főkapi-

tányság épületéből, a kapuőr utánam szólt.
– Őrnagy bajtárs!
– Tessék – néztem rá morózusan.
– Ebben a pillanatban telefonáltak le a detektívfő-
nökségről, hogy várják odafenn.
A fene enné meg, gondoltam. Fuccs a hazatérésnek,
megint oda az éjszakai pihenés! Már harmadik napja így
ment, a feleségemmel csak telefonon beszéltem.
Nem volt mit tennem, visszafordultam. Felsiettem a
lépcsőin, benyitottam a detektívfőnökhöz.
– Már itt is vagy? – kérdezte.
– Amilyen szerencsés vagyok, még útközben is elér-
nek.
– Hová akartál menni?
Ettől a kérdéstől valahogy jókedvem támadt. Elne-
vettem magam.
– Hogy hová? Haza. Ezen a héten erre még nem ke-
rült sor, pedig ma már csütörtök van.
A főnök úgy tett, mintha nem hallaná a szavaimat.
Az irataival szöszmötölt, egyikbe-másikba beleolvasott,
szemlátomást keresett valamit. Aztán hirtelen felegye-
nesedett. Kezében fél ívnyi papírt tartott. – Tudom,
hogy fáradt vagy – mondta. – Azt is tudom, hogy leg-
jobb volna, ha most hazamehetnél… De miért nem ülsz
le? Tessék, cigaretta. Gyújts rá!
Mindig levett a lábaimról. Leültem hát és vártam, mi
következik.
– Néhány perccel ezelőtt hívatott Münnich főkapi-
tány. Arra kért, hogy abban az ügyben, amire azonnal
rátérek, a legdiszkrétebben járjunk el.
– Valami titkos ügy?
– Nem, csak különbözik a megszokottól, épp ezért
bizalmasan kell kezelnünk.
Az egyik szomszédos ország követségi attaséjának
ügyéről volt szó. Az attasé közölte a főkapitánnyal,
hogy ismeretlen személy vagy személyek behatoltak a
lakásába, és különböző értékeket és némi pénzt vittek el.
A főkapitány határozott kívánsága, hogy az üggyel té-
ged bízzalak meg. – Ezzel zárta felvilágosításait: – Az
attasé és a felesége odahaza vár.
– Csuda vigye el – motyogtam.
– Igen bosszantó, de mondd – nézett rám együttérző-
en –, mit tegyünk? A váratlan események sajnos, bele-
gázolnak terveinkbe.
– De hiszen ma még nem is borotválkoztam, így
nem mehetek el egy diplomatához – próbáltam időt
nyerni.
– Útközben ugorj be a borbélyhoz.
Nagyszerű tanács! – gondoltam.
– Tájékozódj, mi és hogyan történt. Reggel megbe-
széljük a továbbiakat.
Nem hívtam fel egyik kollégámat sem. Hadd pihen-
jenek, hiszen épp hogy távoztak az épületből. Hogy ki-
alhatják-e magukat, majd az dönti el, mit fogok megál-
lapítani a helyszínen.
Alig egy óra leforgása alatt, megborotválkozva, már
meg is nyomtam a diplomata ajtaján a csengőt. Az ajtó
kinyílt, és egy negyvenöt év körüli, kissé őszülő halán-
tékú férfi ezt kérdezte:
– Polícia?
Bólintottam és beléptem. Hamarosan kiderült, hogy
az attasé, aki fogadott, elég tűrhetően beszél magyarul.
Nem így a felesége, aki kedvesen mosolyogva hellyel
kínált, majd kiment, s néhány perc múlva forró feketé-
vel tért vissza.
Ez az asszony belém lát, gondoltam. A kávé úgy kel-
lett nekem, mint betegnek az orvosság. Felfrissültem tő-
le.
Az attasé rátért az ügyre:
– Tegnap este, vacsora után körülbelül fél kilenckor
elmentünk a követségre, ahonnan tizenegy óra után ér-
keztünk haza. Meglepett, hogy az előszobaajtó – mely a
folyosóra, illetve a lépcsőházra nyílik – nyitva volt.
Márpedig én határozottan emlékeztem rá, hogy amikor
elmentünk, kétszer is megfordítottam a kulcsot a zárban.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos – felelte az attasé.
– Mit vittek el?
– Csak ma vettük észre, hogy kiraboltak. Tudniillik
amikor késő este hazatértünk, a nyitott ajtón kívül sem-
mi változást sem észleltünk. Feleségem többször is
megkérdezte, valóban bezártam-e az ajtót vagy csak úgy
hiszem? Lehet, hogy az asszonynak van igaza, gondol-
tam magamban: a rézgombnál fogva csak berántottam
az ajtót és nem zártam be kulccsal. Nem is törődtem to-
vább a dologgal, lefeküdtünk aludni.
– Bocsásson meg, hogy közbevágok. Alkalmazottjuk
van?
– Kettő is. De mivel ez a lakás kicsi, az alkalmazot-
tak éjszakára hazamennek. Rövidesen elkészül az új, na-
gyobb lakásunk, s ott már egyikük velünk fog lakni.
 – Arra kérem, mondja el, mikor, mit észleltek? Mi
tűnt el?
– Ma reggel, mint rendesen, reggel hétkor jött a sza-
kácsné. Elkészítette a reggelit. Azután bementem a kö-
vetségre. Tíz óra körül a feleségem kétségbeesve felhí-
vott. „Azonnal gyere haza! Neked volt igazad tegnap
este, amikor mondtad, hogy bezártad az ajtót. Valaki
járt a lakásunkban. Elvitték a pénzt és az ékszereket.”
Azonnal kocsiba ugrottam, és hazasiettem. Feleségem
sírt, mutatta az ékszeresdobozát, teljesen üres volt.
– Meg tudták már állapítani, hogy mit vittek el?
– Tudja kérem, nem is annyira az értékek miatt je-
lentettük. Hanem amiatt, hogy idegenek hatoltak be a la-
kásunkba…
– Nem kellemes dolog, de hát ilyesmi sajnos előfor-
dul. Tehát mit vittek el?
– Körülbelül kétezer-ötszáz forintot és a feleségem
három ékszerét. Egy aranyláncon függő, majdnem öt
centiméter átmérőjű, igen súlyos vert arany érmét, ame-
lyet még gyermekkorában a nagyanyjától kapott. Ez a
darab több mint százéves. Azonkívül egy fonott arany
karkötőt és egy vastag aranygyűrűt briliánskővel.
– Mást nem?
– Eddig nem vettük észre, hogy más is eltűnt volna.
A pénzt, a gyűrűt, a karkötőt nem sajnáljuk annyira,
mint azt a régi értékes medált. A feleségem kislánykora
óta olyan féltőn őrizte.
Részletesen feljegyeztem a vert arany medalion
nagyságát, a benne kivert évszámmal és monogrammal,
természetesen a karkötő és a gyűrű formáját, súlyát is. –
Ez a doboz – mutattam a kezemben tartott kiürült skatu-
lyára – hol szokott lenni?
– Itt. – Az attasé egy háromajtós üvegbetétes szek-
rényhez lépett. – Nézzük át tüzetesebben – indítványoz-
ta.
– Takarítottak ma ebben a szobában? – kérdeztem.
– Nem – felelte az attasé, miután előbb a feleségéhez
fordult a kérdéssel.
– Akkor most próbáljuk felidézni az eltávozásuk
előtti, tegnap esti szituációt. Vagyis: rekonstruáljuk az
adott helyzetet.

Rekonstrukció: a tényállás felépítése. Mit is jelent ez a

kriminalisztikai periódus?
Az elkövetett bűncselekmény lassan elhalványodik,
idővel feledésbe merül. Éppen ezért a bűnügyi nyomo-
zóknak, a sértett közreműködésével, fel kell idézniük az
elkövetés előtti szituációt. Közismert, hogy minden tör-
ténés, így a bűncselekmény is hagy valami nyomot
maga után. A nyomok alig észrevehető változásokat
okoznak a bűncselekmény helyén és körülötte. Sokszor
ezek a nyomok első pillantásra láthatatlanok. A legap-
róbb kis változás már adatnak számít.
A nyomozásnak arra kell törekednie, hogy ezekből a
visszamaradt, legtöbbször felette hiányos nyomokból,
adatokból az elkövetett bűncselekményt a legapróbb
részletéig felidézze. Ez a rekonstrukció. Leginkább az
eltört üveglap vagy tükör részecskéinek összeillesztésé-
vel hasonlítható össze. Amikor az üveg- vagy tükörda-
rabkák a helyükre kerültek, megtörtént a rekonstrukció,
vagyis visszaállt a bűncselekmény előtti állapot.

A diplomatánál a helyszín rekonstruálása csaknem

teljes egészében sikerült. De hogy valóban bezárta-e az
attasé kulccsal a bejárati ajtót vagy sem – nem tisztázó-
dott. No, majd a zárszakértő pontosan megállapítja, gon-
doltam.
– Az alkalmazottak hol vannak? – kérdeztem.
 – Kint a konyhában.
– Tudják, mi történt?
– Természetesen. Közöltem velük.
– Mit szóltak hozzá?
– Csodálkoztak.
– Megengedi, hogy telefonáljak?
Először az éjszakai ügyeletet hívtam. Zárszakértőt és
ujjnyomszakértőt kértem. Ezután Kozma kollégám la-
kásszámát tárcsáztam. Meglepett, hogy alig csengett ki
a telefon, Kozma máris jelentkezett.
– Ébren vagy? – kérdeztem.
– Igen, olvasok – válaszolt nyugodtan.
– Ilyen későn?
– Most akartam lefeküdni.
– Arról mondj le. Gyorsan szedd magad rendbe és
azonnal gyere ide. – Bemondtam a diplomata címét.
– Mi történt?
– Megtudod, ha ideértél.
– Akkor a mai éjszaka ugrott – mondta Kozma csüg-
gedten.
– Ha te olvasni jársz haza és nem aludni, akkor ne-
ked úgyis mindegy.
Harmadiknak Németh kollégáimat hívtam a lakásán.
Sokáig tartott, míg végre egy álmos női hang beleszólt a
kagylóba.
– Németh lakás.
Megismertem Juditnak, Németh feleségének a hang-
ját.
– Laci?
– Egy órával ezelőtt elment.
– Hová?
– Nem tudom – felelte Judit. – Előzőleg telefonált
magukhoz és a feleségétől megtudta, hogy ön még nincs
otthon. „Valami baj van” – jelentette ki erre Laci idege-
sen –, „ha a főnök nincs otthon, akkor valami baj van.”
– Remekül utánozta a férjét.
– Mégis, hová tűnhetett?
– Úgy hallottam, az ügyeletet hívta. Aztán összekap-
kodta magát és itthagyott.
Ismerve Németh kitartó szívósságát, biztosra vettem,
megtudja, hol tartózkodom.
Megszólalt az előszobacsengő.
Ez vagy Kozma lesz, gondoltam, vagy a szakértők
az éjszakai ügyeletről. Egyik tippem sem vált be. Né-
meth állt a küszöbön.
– Te hogy kerülsz ide?
– Hát főnök, ez kissé bonyolult. A lényeg az, hogy
megtaláltalak. Pedig az éjszakai ügyelet nem akarta el-
árulni, hol vagy.
– Még ha akarták volna, sem tudják megmondani.
Senkinek sem szóltam róla. Hogyan találtál rám?
– Hazafelé menet összeakadtam egyik régi ismerő-
sünkkel.
– Kivel?
– Biharival.
– Érdekes.
– Főleg az, amit mondott.
– Éspedig?
– Úgy látom, nem közömbös a dolog.
– Bihari közlései mindig hasznosnak bizonyultak.
– Egy Koréh Sándor nevű pasasról beszélt, aki az
utóbbi időben feltűnően költekezik. Ez a Koréh közel
két évig volt orosz fogságban. Az a gyanús, hogy abban
a Váci úti gyárban dolgozik, ahol máig tisztázatlan
gyújtogatás történt fél évvel ezelőtt. Mivel téged nem
találtalak otthon, felhívtam Kenyeres őrnagyot a belbiz-
tonsági főosztályon.
– Mit mondott?
 – Megköszönte az információmat. Utánanéznek en-
nek az embernek, szól Csépai alezredesnek is. Kérte,
hogy mindezt mondjam el neked is, és mi se feledkez-
zünk meg erről a Koréhről.
– Hát akkor beszélj Biharival. Ha valami rendkívülit
észrevesz, értesítsen bennünket. De még mindig nem tu-
dom, hogyan bukkantál a nyomomra?
– Egyszerűen. Felhívtam a detektívfőnököt, aki
hosszas kérlelésemre, végül is megmondta, hová men-
tél.
Megérkezett Kozma és utána a két szakértő. Min-
denki megkapta a maga feladatát.
Kozmával és Némethtel közöltem a történteket és
nyomatékosan hozzátettem, hogy az ügyet diszkréten
kell kezelnünk. (Igaz, ez a diszkréció rövidesen elvesz-
tette jelentőségét, mert akkor már sokkal többen tudtak,
ha „diszkréten” is, az attasé lakásán történtekről, mint
amennyi a detektívfőnök által meghatározott „szigorúan
bizalmas” keretek közé befért. Nem is szólva a követke-
ző napokról.)
Miután Kozmát és Némethet bemutattam az attasé-
nak, négyesben megtárgyaltuk az ügyet.
– Mondja, kérem – fordultam az attaséhoz –, az al-
kalmazottak közül nem gyanúsít senkit?
– Nem hinném, hogy közük van az esethez. Majd két
éve dolgoznak nálunk. A feleségem szerint is becsüle-
tes, szorgalmas nők. Egyébként a rendőrség is jó infor-
mációt adott róluk annak idején.
Kopogtak. A zárszakértő lépett be.
– A zár belső horzsolásai azt mutatják – jelentette –,
hogy az ajtó kinyitásához idegen, illetve bereszelt kul-
csot használtak.
– Furcsa. Ez igen komplikált wertheimzár – jegyez-
tem meg.
 – Úgy van. Valakinek mégis sikerülhetett a kulcsról
lenyomatot szereznie.
– Köszönöm. – Az attaséhoz fordultam. – Az alkal-
mazottaknak van kulcsuk az ajtóhoz?
– Igen. Mindkettőnek.
Ezután az ujjnyomszakértő jelentette, hogy többféle
használható ujjnyomot rögzített a bejárati ajtón és a há-
romajtós szekrényen, amelyben az ékszeres dobozt tar-
tották.
– Természetesen először is ki kell választanunk a la-
kók meg az alkalmazottak ujjnyomait, és ha netán más
is lenne közöttük, akkor megnézzük a nyilvántartásban
– fejezte be jelentését az ujjnyomszakértő.
– Laci, hallgasd ki részletesen a szakácsnőt, Balázs-
nét, te pedig – ez Kozmának szólt – Ladák Ilonka bejá-
rónőt. Ha végeztetek, küldjétek őket haza, hacsak…
Telefonon haladéktalanul tárgykörözést rendeltem
el.
Miután elköszöntünk a diplomatától, az új témán
töprengve, beszélgetve lassan elindultunk a főkapitány-
ság felé. Csendes éjszaka volt. Az egyik utcasaroknál,
mintha a földből nőtt volna ki, egyszerre előttünk ter-
mett egy leponyvázott teherautó. Négy géppisztolyos
ugrott le róla.
– Fel a kezekkel!
– Úgy látszik, eddig eredménytelenül kószáltatok –
bólogattam, felismerve az „R” csoport portyázóit –, s
hogy ne térjetek vissza üres kézzel, bennünket akartok
bekísérni. Rajta hát, úgyis kutya fáradtak vagyunk.
Így jutottunk vissza a főkapitányságra, ahonnét rövi-
desen mindnyájan igyekeztünk haza, hogy ha csak há-
rom-négy órára is, végre kinyújtózkodhassunk az ágy-
ban.
Reggel, ahogy beléptem a hivatali szobámba, nyom-
ban feltűnt az íróasztalomon egy szelet papír: AZON-
NAL GYERE BE HOZZÁM!
A detektívfőnök írta. Nyilván idegesítette a diploma-
tánál történt betörés vagy ami még valószínűbb, bizo-
nyára őt is sürgette a főkapitány. Tudni akarták, hogy
mit állapítottunk meg a helyszíni vizsgálaton. Arról,
hogy Kozmát és Némethet is mozgósítottam, egyikük
sem tudhatott.
A detektívfőnök türelmetlennek látszott.
– Beszélj! – nógatott. – Mi újság? Nagyon kíváncsi
vagyok. A főkapitány már kétszer is érdeklődött.
– Alighanem most fog harmadszor – mondtam, mert
csengett a telefon.
A főnök felkapta a kagylót.
– Halló! Igen, igen, itt van. Most referál. Azonnal!
Máris! Parancsára! – Befejezte a beszélgetést és felém
fordult. – Eltaláltad. Gyerünk a főkapitányhoz! – köz-
ben zsebkendőjével törölgette verejtékes homlokát.
A főkapitány kemény kézfogás után máris a lényeg-
re tért.
– Mi a véleményed, mit állapítottál meg? – kérdezte
tőlem.
– A látszat szerint valóban járhatott valaki az attasé
lakásán. Körülbelül kétezer-ötszáz forintot, egy igen ré-
gi vert arany medált és két másik ékszert vitt el. Az is-
meretlen személy olyan óvatosan mozgott, hogy amikor
a lakók hazatértek, nem tűnt fel nekik semmi. Az attasé
felesége csak másnap délelőtt vette észre, hogy hiányoz-
nak az említett dolgok. Az attasé az eltűnt értékeknek
nem tulajdonít nagy jelentőséget, inkább az izgatja,
hogy idegen járt a lakásán.
– Az alkalmazottak? – kérdezte a főkapitány, szoká-
sa szerint egyik cigarettáról a másikra gyújtva.
– Az attasé szerint ők nem lehettek.
 – Te hogyan látod a dolgot?
– Ha valóban járt ott idegen, az eltűnt értékeken kí-
vül valami mást is kereshetett.
– Így vagy úgy, de eredménynek kell lennie.
– Hogy értsem azt, hogy így vagy úgy?
– Vagy megállapítod, hogy nem jártak idegenek a la-
kásban és ez esetben az alkalmazottak manipulációjáról
van szó, vagy pedig elfogjátok a tettest. Cselekedj!
– Értem.
– Minden új momentumról értesíts. Egyik baráti or-
szág diplomatájáról van szó, s nem mindegy, mit gon-
dolnak rólunk külföldön.
Úgy ítéltem meg Feri bácsi szavait, hogy az ügy
rendkívül fontos, és gyors eredményt várnak tőlünk.
Részletes megbeszélést tartottam kollégáimmal, e
vonatkozást külön is kiemelve. Az ügy ismertetése után
így szóltam;
– Most a ti véleményeteket akarom hallani.
– Főnök! – szólalt meg elsőnek Bordás hadnagy. –
Laci nemigen bízik az attasé véleményében. Például ho-
gyan lehetséges az, hogy este, amikor hazatértek, egyi-
kük sem fedezte fel, hogy távollétük alatt idegen járt a
lakásban.
– Én meg azt furcsállom, főnök – vette át a szót Sző-
ke –, hogy az attasé nem tudja, bezárta-e az előszobaaj-
tót vagy sem. Az is különös, hogy ez a pedáns betörő
annyira vigyázott, hogy a tulajdonosnak semmi sem tűnt
fel. Mert ha csakugyan így történt, akkor ismernie kel-
lett a lakást.
– Az a feladatunk, hogy az esetleges félreértéseket,
tévedéseket tisztázzuk. Kérlek, intézkedj – utasítottam
Kozmát –, hogy Ladák Ilonka bejárónőről, rokonságá-
ról, főleg a család férfitagjairól teljes képet kapjak. Az
sem okozhat késedelmet, ha esetleg vidéken élnek.
 Marika, a titkárnőnk, jelentette, hogy telefonon ke-
resnek.
– Tessék.
A daktiloszkópus jelentkezett
…Értem, mindent értek. Ezek szerint mégis járt ide-
gen a lakásban.
– Igen – mondta az ujjnyomszakértő. – összehasonlí-
tottam az attasé, a felesége és a két női alkalmazott ujj-
nyomait. És így találtam két egészen tiszta ujjnyomra,
ami sajnos, a nyilvántartóban nem szerepel.
– Így is nagyon jó. Köszönöm a gyors munkát!
Vajon ki járhatott az attasé lakásán, ki szerezhette
meg a kulcs másolatát, törtem a fejem. Mennyi kérdésre
kell majd választ adnunk a tettes elfogásáig. Hogy ez
meddig tart és egyáltalán sikerül-e… Ez a legnehezebb
kérdés minden bűnügyi nyomozás kezdetén.
– Mi történt? – kérdezte Németh, mert önfeledten,
még mindig kezemben tartottam a kagylót.
– A daktiloszkópus szerint mégis járt idegen sze-
mély a diplomata lakásán.
– A fene enné meg! Ha így van, akkor a tettes mód-
felett intelligens betörő.
– Akárki volt és akármi volt is a célja, most már
tény, hogy ott járt. De hogy miért, azt nekünk kell meg-
állapítanunk. Szeretném Laci, ha te a szakácsnő férjével,
Balázs Józseffel foglalkoznál. Balázs József ötvenhét
éves leszázalékolt vasutas. Felesége szerint egész nyug-
díját a kocsmában és a lóversenyen veri el. Az ilyen em-
berek állandó pénzzavarral küszködnek.
– Értem, főnök – bólintott Németh.
Nem tudtam megemészteni, hogy az attasé lakásába
behatoló idegen csupán azért a csekély kétezer-ötszáz
forintért és néhány ékszerért tört volna be. Fenét tört be,
hiszen épp ez a bökkenő, hogy nem úgy járt ott, mint
egy vérbeli betörő, hanem nesztelenül, alig észlelhető
nyommal, szokatlan módon, eltérően a hagyományos-
tól! Emiatt volt nagyon is gyanús az ügy. Betöréses lo-
pásoknál a tettes a helyszínt rendszerint felforgatja; el-
mozdítja a bútorokat, kinyitja a szekrényeket, feltúrja a
holmikat, míg az értékek után kutat. A mi emberünk vi-
szont – legalábbis látszólag – az elvitt értékeken kívül
semmihez sem nyúlt. Pedig lett volna lehetősége, hiszen
a lakásból értékes porcelánokat, ezüsttárgyakat, kristá-
lyokat is elemelhetett volna.
A különös eset miatt átrándultam Csépai alezredes-
hez és Kenyeres őrnagyhoz a belbiztonsági főosztályra.
Vázoltam előttük a feltevéseimet.
– Nem tartott odahaza az attasé bizalmas vagy titkos
iratokat? – kérdezte Csépai.
– Ezt én is szóba hoztam. Azt mondta, hogy a bizal-
mas iratokat soha nem viszi haza, hanem a követségen
tartja.
– Szerintem mégis valamilyen politikai akció kezde-
te lehet ez a dolog – vélte Kenyeres őrnagy. – Talán ösz-
szefüggésben áll a közelgő választásokkal.
– Minden lehetséges, az ügy még nagyon homályos
– mondtam.
– Tegnap idetelefonált Németh – jegyezte meg Ke-
nyeres.
– Tudok róla.
– Gyanúsnak talált egy embert, aki abban a Váci úti
gyárban dolgozik, ahol nemrég gyújtogatás történt. Ez a
személy, Koréh Sándor, feltűnően költekezik.
– Egyik emberünk hívta fel erre Németh figyelmét.
Szemmel tartjuk ezt az ügyet és a személyt is.
– Mi is – válaszolta Kenyeres. – A Váci úti gyújto-
gatás az eddigi adatok alapján külföldi háttérre utal. Per-
sze feltételesen.
 – Térjünk vissza az attaséügyre – mondta Csépai. –
A honi reakció külföldi támogatással mindenre képes,
ami a belső rend és a közbiztonság romlását előidézhet-
né. Talán ez a betörés is erre szolgált.
– Münnich Feri bácsi is így vélekedik – bólintottam.
– Ezért fordultam hozzátok. Gondoltam, segíthetnétek,
ha ezt a különös betörést feltételesen politikai célzatú-
nak tekintjük. Ami pedig a Koréh Sándor-ügyet illeti, az
nagyon is érdekel. Együttes erővel többre jutunk.

A körülmények valóban összefűztek bennünket. Hol az

állambiztonságiak segítettek nekünk, hol mi nekik. Ne-
héz, bonyolult, összefonódott ügyeket oldottunk meg
közösen. Az összefonódás úgy jött létre, hogy vagy kül-
földi ösztönzésre hajtottak végre szabotázsakciókat
egyes üzemekben, kutatóintézetekben, vagy hazai betö-
rők, tolvajok törtek fel páncélszekrényeket, hogy titkos
iratokat, találmányokat szerezzenek külföldi megbízóik
számára. Az effajta veszélyes bűncselekmények később
a széles körű, megelőző intézkedéseknek köszönhetően
egyre ritkábban fordultak elő. De a próbálkozások en-
nek ellenére sem szűntek meg.

A diplomata ügyében kitartóan nyomoztunk, gyűjtöttük

az adatokat. Kozma, Németh, Bordás és Szőke naponta
tettek jelentést egy-egy körülszimatolt személyről. Leg-
többjüknek az ujjnyomatát is megszerezték. De az ösz-
szehasonlításoknál kiderült, hogy egyikük sem azonos
azzal, amelyet az attasé lakásán találtunk.
Az ismert orgazdákat felszólítottuk: figyeljék az el-
lopott ékszereket. Részletes, pontos leírást kapott az ék-
szerekről a határőrség is. De sehonnan sem jött értesítés.
Ez bizonyos fokig érthetőnek látszott, hiszen bárki le-
gyen is a tettes, a lopott ékszereket óvatosan kell elad-
nia: valószínű, hogy hosszú ideig vár az értékesítéssel.
Ezt tudva, ha türelmetlenül is, de vártunk.
Néhány nap múlva Kozma Ladák Ilonkáról tett je-
lentést.
– Az utasításod szerint feltérképeztem Ladák Ilonka
egész családjának életét. A családban két férfi van, az
egyik a bátyja, a másik az unokafivére. A bátyja, Ladák
József, harminchét éves szerelő, kiváló munkás, Fehér-
váron él. Van két kisfia, ő maga büntetlen és munkahe-
lyén a legjobb véleményt kaptam róla. A kérdéses na-
pon fél órára sem hagyhatta el a munkahelyét, két órától
este tízig dolgozott. Az unokafivér tanító Szabolcs me-
gyében. A helyi rendőri szervek jó információt adtak ró-
la. Tisztáztuk; a kérdéses időben otthon tartózkodott.
Más férfi nincs a családban.
– No és Ladák Ilonkának nincs férfikapcsolata? –
kérdeztem.
– Volt. Kató Béla a neve, jelenleg börtönben ül.
– Nocsak! Hogyan, miért, mit követett el? Sürgősen
tisztázd!
– Már megtörtént. Főnök, beszélgettem Ladák Ilon-
kával az édesanyja lakásán. Amit mondott, azt az orszá-
gos nyilvántartó megerősítette. Vagyis Kató Béla har-
madik évét nyomja a börtönben. Ladák Ilonka, még mi-
előtt az attasénál szolgálatba állt volna, szakított vele,
mert megtudta a pasas üzelmeit. Kihallgattam a börtön-
ben ezt az embert. Csalásokért, üzérkedésekért, mint
visszaeső kapott háromévi börtönt.
– Ladák Ilonkáról mit mondott ez a Kató Béla?
– Hogy soha életében nem talál többé ilyen becsüle-
tes nőt. Irt neki a börtönből, kérte a bocsánatát. Ígérte,
ha kijön, jó útra tér, mert szeretne a lány mellett marad-
ni. Ladák Ilonka azt válaszolta, ne zaklassa a leveleivel,
ő nem tudja az életét elképzelni egy becstelen emberrel.
 – És te mindezt elhiszed? Olyan jellemzést adtál er-
ről a párról, mint valami zárdafőnök a növendékeiről.
– Ilyen is van, főnök – válaszolt békésen Kozma. –
Az emberek többsége becsületes, csak egy kis töredékük
bűnöző.
– Jól van. De azért ne alakulj át lírikussá. Elsősorban
kriminalista vagy. Németh hol van?
– Pécsre utazott.
– Miért?
– Balázs Józsefné lánya ott van férjnél.
– Csak nem akar a szakácsné lányával beszélni?
– Ugyan, ugyan, főnök! Csak nem képzeled, hogy
Laci ilyen szamárságot csinál? Meg akarja ismerni a
családi körülményeket és közben felveszi a kapcsolatot
a pécsi kollégákkal.
– Mikor jön vissza?
– Remélhetőleg még ma.
– Akkor holnap reggel értékelhetjük eddigi ismerete-
inket.
– Úgy lesz, főnök.
Délután telefonált Bihari: – Őrnagy úr kérem, na-
gyon fontos közlendőm lenne.
– Jöjjön be a főkapitányságra.
Percek múlva már előttem is állt.
– Németh nyomozó úrnak már említettem azt a bizo-
nyos Koréh Sándor nevű egyént, aki feltűnően költeke-
zik. Németh úr azt mondta, kísérjem figyelemmel ennek
az embernek a magatartását továbbra is.
– És mit állapított meg?
– Van valami ismeretlen pénzforrása.
– Miből gondolja?
– Sokkal többet költ, mint amennyit keres.
– Talán kártyázik vagy lóversenyezik.
– Nem, őrnagy úr, egyiket sem teszi. Inkább nőzik,
de nem is egy nővel szórakozik, ilyesmihez pedig sok
pénz kell.
– Kik azok a nők, és mivel foglalkoznak?
– Befutó nők.
– Hova futnak be?
– Mindig annak az ágyába, aki legtöbbet fizet.
– Akkor lehet az is, hogy Koréh nem ad, hanem kap
a nőktől pénzt. Nem gondolja?
– Csóré nők azok, kérem szépen.
– Nézze, Bihari! Azt ajánlom, továbbra is kísérje fi-
gyelemmel ezt az embert, de ne erőltesse a dolgot. Is-
merje meg a nőciket, a barátait. Tudja meg, kivel iszik,
kivel szórakozik, hol mennyit költ, és a többi. Ért en-
gem?
– Igen.
– Az a legfontosabb, hogy megtudja: ki a legjobb
barátja. Mert a legtöbb embernek csak egy igazi barátja
van.
Időközben fokozódott a választási harc. Az előcsatá-
rozások óráról órára, napról napra hevesebbek lettek. A
bűnügyi munka, ha észrevétlenül is, háttérbe szorult a
rendőrségen. Ezt a lazulást a bűnözők, a kémek alapo-
san ki is használták. Egyre több szabotázs, betörés, lo-
pás és más közbiztonságot veszélyeztető bűncselek-
mény fordult elő. A pártok harca már a rendőri állo-
mányban is eluralkodott, s a régi rendőrök közül a poli-
tikai kalandorok mind nyíltabban fejezték ki a kommu-
nisták elleni ellenszenvüket. A kommunista vezetők
igyekeztek megvédeni tagjaikat a reakció támadásaival
szemben.
Az ideológiai és a politikai befolyás az állományban
rendszerint attól függött, hogy egy-egy rendőri szerv pa-
rancsnoka melyik pártnak volt a tagja.
A Kommunista Párt rendőri szerveinek parancsnoka
dr. Münnich Ferenc főkapitány volt, céltudatos kommu-
nista, aki kemény, elszánt harcot hirdetett a bűnözés fel-
számolásáért. Nemcsak a kommunisták előtt volt tekin-
télye. A velük szemben állók is elismerték rátermettsé-
gét.
Akadt azonban néhány más párthoz tartozó helyette-
se, akik minden alkalmat felhasználtak, hogy a kommu-
nisták egységét megbontsák.
Egy csendesebb napon, jóval a hivatalos idő után, a
Kommunista Párt huszonöt-harminc tagja az esedékes
választásokkal kapcsolatban a főkapitányság egyik szo-
bájában megbeszélésre gyűlt össze.
Sós György, a későbbi főkapitány-helyettes – az el-
lenforradalom utáni főkapitány – megkezdte rövid be-
számolóját. Alig néhány perce beszélt, amikor szinte be-
robbant a terembe a szociáldemokrata főkapitány-he-
lyettes. Szidalmazni kezdte a kommunista párttagokat,
hogy pazarolják a villanyt. Végezetül bejelentette: razzi-
át rendel el, valamennyi jelenlevőnek részt kell benne
vennie. Eközben betódult az ajtón még vagy húsz másik
nyomozó, mint utóbb kiderült, a Szociáldemokrata Párt
tagjai.
– Figyeljenek ide! – szólt a főkapitány-helyettes. –
Bejelentés érkezett egy órával ezelőtt, hogy Poldi Géza
nyilas pártszolgálatost, aki körözés alatt áll, a Déli pá-
lyaudvar várótermében látták. – S nagyjából leírta a ru-
házatát. – Azonnal induljanak! Párosával vegyék körül
az állomást. Ha szükséges, fegyvert is használhatnak!
Megvallom őszintén, kicsit gyanúsnak tűnt nekem ez
a hirtelen jött razzia. Tudtam, hogy Münnich főkapitány
nincs Budapesten, így hát a helyettesei intézkedhetnek
egyéni belátásuk szerint.
– Te – szólt hozzám Kozma –, miért minket rendel-
nek ki erre? Ez elsősorban az elhárító- és felderítőszer-
vek hatáskörébe tartozó munka. A főkapitány-helyettes
az ő szerepüket még csak meg sem említette. Különös,
nem?
– Én is így érzem, de hát parancs az parancs. Végre
kell hajtani.
Éjféltájt érkeztünk vissza, fáradtan, eredmény nél-
kül. Többen állították; ez a razzia zavaró kampány volt
a szocdemek részéről. Megtudtam, hogy minden szoci-
áldemokrata tag feladatává tették, hogy legalább egy
kommunistát nyerjen meg, s vegye rá, hogy a választá-
sok előtt lépjen át a Szociáldemokrata Pártba, mert mint
mondták, övék a jövő.
Mielőtt még jelentkeztünk volna a főkapitány-he-
lyettesnél, bementem a szobámba és felhívtam az állam-
biztonsági osztályon Kenyeres őrnagy barátomat.
– Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de egy
érthetetlen ügy az oka.
– Dehogy haragszom. Mondd csak, miről van szó.
– Hallottál te egy Poldi Géza nevű nyilas pártszolgá-
latosról?
– Hogyne! Három hónapja fogtuk el a határőrség se-
gítségével.
– El-fog-tá-tok? És most hol van?
– Kicsoda?
– Hát ez a Poldi Géza.
– Vizsgálati fogságban, sok van a rovásán.
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
– Miért érdekel ez téged most éjjel?
– Mert egész mostanáig ezt a Poldit hajszoltuk.
– Ti?
– Mi.
– Ki volt az az őrült, aki erre utasított benneteket?
Megmondtam.
– Mi köze van neki ehhez?
 – Ezt szeretném én is tudni.
A felvilágosítás után siettem a főkapitány-helyettes-
hez.
– Kérem, főkapitány-helyettes úr… – kezdtem.
– Tessék, mit akar? – fordult hozzám ingerülten.
– Szeretném megkérdezni, hogy az állambiztonsági
szervek miért nem vettek részt a razzián?
– Ez nem tartozik magára, értette?
– De… bocsánatot kérek, mégiscsak furcsa eset…
– Nem érdekel a véleménye.
–… hiszen ön olyan személy üldözésére adott utasí-
tást, aki már három hónapja vizsgálati fogságban van.
– Hogy merészel ilyet állítani?
– Most beszéltem az állambiztonságiak egyik veze-
tőjével. Tőle tudom, hogy ők már elfogták Poldi Gézát.
Felettesem tajtékzott a dühtől.
– Ki engedélyezte?… – de nem mondta tovább, mert
a méregtől megakadt a szó a torkán. Beláthatta közben,
hogy hibázott. Végül rámförmedt: – Reggel jelentkez-
zék kihallgatásra.
– Kinél?
– Nálam! – válaszolta és hatalmas zajjal becsapta
maga mögött az ajtót.
Másnap reggel, miközben az előszobában várakoz-
tam, belépett Münnich főkapitány, aki hivatalos útjáról
visszatért.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőlem.
– Kihallgatásra vagyok berendelve.
– Kihez? Miért?
– Pártértekezletet akartunk tartani, de a főkapitány-
helyettes megakadályozta. Valamennyiünket kizavart
egy olyan személy üldözésére, akit az állambiztonságiak
már jó három hónapja elfogtak. Amikor ezt megemlítet-
tem, kihallgatásra rendelt.
 – Várj! – Belépett a főkapitány-helyettes szobájába.
Kisvártatva kinyílt az ajtó.
– Gyere be! – szólt Münnich főkapitány. – Azt
mondja a főkapitány-helyettes úr, hogy te mások előtt
megsértetted.
– Bocsánatot kérek, de ez tévedés. Az igazság az,
hogy a főkapitány-helyettes úr nemigen lelkesedik a
kommunistákért. Tessék meghallgatni a többieket is.
Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a razzia, amire
minket kizavartak, azért történt, hogy ne tudjuk az érte-
kezletet megtartani.
– Légy szíves, most menj ki – mondta nekem a főka-
pitány. Az ajtón át hallottam némiképp a diskurzust. Az-
tán kinyílt az ajtó és a főkapitány kijött hozzám. – Menj,
végezd a munkád. Egyébként hogy állsz az attaséügy-
gyel?
– Csináljuk.
– Igyekezzetek.

Mikor visszatértem szobámba, kollégáim között ott ta-

láltam Némethet is.
– Senkiről nem tudtam semmi érdemlegeset megál-
lapítani – jelentetté. – Két ízben is beszélgettem Balázs
Józsefnével. Az asszony elmondta, hogy férje vasúti
balesetből kifolyólag került nyugdíjba. Balázs durva,
goromba vele, főként, ha nem ad neki elég pénzt. A ló-
verseny a szenvedélye. Az asszony beszélt a lányáról is,
aki bányamérnök férjével Pécsett lakik.
– Balázséknak több gyermekük nincs?
– Volt egy fiú is, most lenne harmincéves. Elesett a
háborúban, az anya 1943-ban tudta meg ezt.
Németh szavait néma csend követte. A telefon csen-
gése rázott fel bennünket. Marika nyomban beszólt:
– Csépai alezredes kéri az őrnagy bajtársat.
 – Most kaptam értesítést a határőrségtől – mondta
Csépai. – Elfogtak egy kirándulni szándékozó egyént,
több aranytárgyat találtak nála. Jó lenne, ha megnéznéd,
nincs-e köztük az attasé tulajdona. Mindenesetre hívd
fel őket.
– Köszönöm, hogy értesítettél. Küldök valakit a ha-
tárőrségre.
Azonnal Kozmához fordultam. – Kérj egy kocsit, és
indulj Hegyeshalomra. Az ördög nem alszik, hátha sze-
rencsénk lesz.
Kozma percek múlva úton volt.
– Folytasd csak tovább, Laci! – intettem Némethnek.
– A szakácsnővel még sok mindenről beszéltem, de
hasznos információt nem nyertem tőle. Megkérdeztem,
mi a véleménye a bejárónőről. Ladák Ilonkát megbízha-
tó dolgozótársnak tartja. Személyi körülményeiről, mi-
vel a lány zárkózott, nem tudott mondani semmit.
– Azután?
– Azután elmentem abba a házba, ahol Balázsné la-
kik, de a férjével nem beszéltem, nem is akartam. Úgy
gondoltam, ezt utoljára hagyom, amikor róla is, meg a
családjáról is már tájékozódtam. Balázsék 1944 tava-
szán költöztek a házba, mint kibombázottak. A házmes-
terné megerősítette Balázsné panaszát, hogy a férj való-
ban goromba, iszákos. Alig látta még józannak. Több-
ször is hallotta, amint az asszonyt fenyegeti.
– Mivel?
– Állítólag azt szokta kiabálni: „Majd ráfizetsz egy-
szer, engem nem lehet félrevezetni.”
– Vajon mire célzott? – néztem Némethre.
– Ugyanezt kérdeztem én is Balázsnétól, aki erre azt
felelte, hogy ha a férje részeg, nem tudja, mit beszél.
Összevissza kiabál, fenyegetőzik, csakhogy pénzt csi-
karjon ki belőle az iváshoz.
 – Elfogadható magyarázat.
– Igen főnök, csakhogy engem nem nyugtat meg. Ha
tovább mondom, mindjárt megérted.
– Miért, mi történt ezután?
– Beszéltem Balázsék közvetlen szomszédjaival meg
a többi lakóval. Egyikük sem tudott a fenyegetőzések
alapjáról konkrét választ adni. Elmentem a régi, kibom-
bázott lakásuk környékére is, azaz abba a házba, ahol
1944-ig laktak.
– És?
– Itt azokkal beszéltem, akiknek a lakása nem sérült
meg súlyosan, és akik hamarosan visszaköltözhettek. Az
egyik házbeli igencsak meglepett valamivel.
– Erre kíváncsi vagyok.
– Azért ne gondolj valami nagy felfedezésre. Csupán
azt tudtam meg, hogy a szakácsnőnek Balázs József a
második férje. A fronton eltűnt fia és a Pécsett lakó fér-
jezett lánya az első házasságából származik.
– Miért tagadta ezt el Balázsné?
– Nem tagadta el. Csupán nem említette. Én minden-
esetre nyomban leutaztam Pécsre, de semmivel se let-
tem okosabb. Balázsné vejéről, Vágó Endréről kitűnő
információt kaptam, nemcsak munkájáról, hanem csalá-
di életéről is. Van egy kétéves kisfiúk, Balázsné, ha sza-
badságot kap, gyakran meglátogatja őket. A szomszé-
dok is csupa jót mondtak a fiatal párról.
– Hát ez nem sok.
– Vágó Endre nem jöhet számításba az attasénál tör-
tént betöréssel kapcsolatban, mert a bűncselekmény ide-
je alatt műszaki szolgálatot teljesített. A pécsi kollégák-
kal bizalmasan közöltem utazásom célját. Megkértem
őket, hogy az értékesítési vonalat mindenesetre kísérjék
figyelemmel, s azt is, milyen idegen személyek keresik
fel Vágóékat.
 – Mi a helyzet Balázsné első férjével?
– Az sem volt különb, mint a jelenlegi, Ő is vasutas
volt, Guba Mihálynak hívták. Ez a Guba még sűrűbben
kereste fel a kocsmát, mint Balázs, és annak is lett az ál-
dozata. Részegen a vasúti sínek közé esett, egy tolató
mozdony halálra gázolta. Tegnap este, amikor felkeres-
tem az asszonyt és ezt szóba hoztam, azt mondta, hogy
rosszabbul járt a mostanival, mint az előző férjével,
mert az ha ivott, soha nem volt goromba.
– Mit akarsz még tenni?
– Körülnézek Balázs barátai között, meg a lóver-
senytéren. Érdeklődöm kedvenc kocsmájában s végül
beszerzem mind az ő, mind a barátai ujjlenyomatát.
– Helyes! És még valami. Ne feledkezz meg arról
sem, hogy Balázsné esténként hazatér. Nyilván zsebé-
ben van a diplomata lakáskulcsa. Ez lehetőséget nyújt
arra, hogy a kulcsról lenyomatot készítsenek.
Csöngött a telefon. Marika vette fel, és nyomban át-
adta a kagylót. Kozma jelentkezett.
– Főnök! Óriási fogást csináltak a határőrök!
– Nofene! Kit kaptak el?
– Azt hiszem, ismered az elfogott klienst.
– Ki az?
– Troján Béla.
– Aki az év elején szabadult?
– Ő hát! Két évet nyomott le és szabadulása óta –
vallomása szerint, négy nagyobb balhét csinált. Közte
van az a Nagymező utcai orvos, akitől rengeteg ékszert
vittek el.
– Megvannak az ékszerek?
– Mind itt van egy halomban. Talán két és fél, há-
rom kiló arany. Szebbnél szebb darabok. Még valamit,
főnök! Jelentettek egy betöréses lopást a Böszörményi
útról? Ékszert és értékes ezüsttárgyakat vittek el.
 – Erről még nem hallottam.
– Pedig Troján szerint tegnapelőtt éjszaka csinálták
ezt a srenket.
– Társa volt?
– Igen. Vele együtt szabadult. Béres Károly, öreg
betörőtolvaj.
– A börtönben szövetkeztek?
– Ott. Legalábbis Troján szerint. Aztán… hogy még
mi jön ki ezekből, nem tudom.
– Troján profi betörő. Ha lebukik, őszintén bevallja
a tettét. Ez a Béres kispesti, ugye?
– Honnan tudod?
– Hiszen te is ismered, sok dolgunk volt vele a fel-
szabadulás utáni időben… Mondd, hogy fogták el ezt a
Trojánt?
– Nem volt elég óvatos. Rossz helyre lépett, nyom-
ban pókhálóba került.
– Pakold fel a szajréval együtt a kocsira és indulja-
tok vissza. Add át üdvözletemet a határőrparancsnok-
nak; köszönd meg nevemben is ezt a szép húzást.
Amikor letettem a kagylót Szőke megkérdezte:
– Mi történt, főnök? Látom, nagyon jó kedved lett.
– Meghiszem azt! Ezek a határőrök belevaló fiúk.

Ugyanaznap éjjel, amikor Kozma Trojánt átvette a ha-

tárőrségtől, Szőke és Bordás letartóztatta Béres Károlyt.
Béres – Troján betörőtársa – nem hitt a szemének,
amikor a két detektív kihúzta őt barátnője mellől az ágy-
ból. Azt gondolta, mindez csak rossz álom. Úgy képzel-
te, hogy kiszabadulása után többé már nem bukhat le.
Talán előző sikertelensége is sarkallta. Számításai közül
csak azt felejtette ki, hogy az idő halad, és a nem is oly
régen még biztos kéz ujjai remegni kezdenek, meggyen-
gülnek a lábizmok – ami ezen a pályán a legfontosabb
–, nehezebben megy a kerítés átugrása és már a futás is
eredménytelen.
Egyszóval Béres képtelen volt felfogni, hogy alig
néhány hetes szabadság után újra börtönbe került. Saj-
nálta azt a sok szép ékszert, ami gondtalan életét jó ide-
ig biztosíthatta volna barátnője társaságában. Aztán,
amikor a főkapitányság épületében megpillantotta Tro-
ján Béla volt börtöntársát, akiről azt hitte, rég túl van a
határon, ocsúdni kezdett.
– Ez lehetetlen, képtelenség… – ismételgette hebeg-
ve Béres.
– Mi a képtelenség? – kérdeztem.
– Hát az, őrnagy úr, hogy ilyen gyorsan csőbe kerül-
tem. Hiszen még alig élveztem a szabadságot.
– Hja, barátom, az ilyen emberek szabadságára mi
nem adunk sok időt. Lesz még módja ezen elmélkedni.
– Az az érzésem, hogy most alaposan ráfáztam. Nem
szabadulok egyhamar. Biztosan rámsóznak négy-öt má-
zsát.
– Ez már a bíróság dolga. De ki kényszerítette ma-
gát, hogy újra lopjon, betörjön? Miért nem ült a fenekén
nyugodtan, dolgozhatott volna, éppúgy, mint mások.
Csakhogy magának már büdös a munka. Ezután akár
tetszik, akár nem, ott fog dolgozni, ahol parancsolják és
nem éppen azt, amit a börtönön kívül szabadon választ-
hatott volna.
Troján a kihallgatáson semmit sem tagadott. Igaz,
nem is volt rá módja, mivel a bizonyítékok akkor már a
kezünkben voltak.
Közeledett a reggeli referálás ideje. A Troján-Béres
üggyel kapcsolatos feljegyzéseket magamhoz vettem és
siettem a főcsoportvezető szobájába. Ott egymás után
mindenki beszámolt az utóbbi huszonnégy órában foly-
tatott munkájáról. Mikor rám került a sor, mielőtt szó-
hoz juthattam volna, a főcsoportvezető megelőzött:
– Neked van valami külön megbízatásod a detektív-
főnök úrtól. Hogy állsz vele? – kérdezte mosolyogva.
Úgy éreztem, mintha újonc mivoltom és kommunista ér-
zelmeim miatt némi kárörvendő kajánság is vegyült vol-
na a hangjába. Pedig valószínűleg sző sem volt erről.
– Egyelőre csak adatgyűjtéssel foglalkozunk. De
igyekszünk, hogy mennél hamarabb kiderítsük, ki kö-
vette el a bűncselekményt és hogy a tettest elfogjuk.
– Amint látom, ez egyre késik.
– Erre vonatkozólag nem kaptam határidőt.
– Ha most nem lenne más fontos feladatod, rád bíz-
tam volna egy igen érdekes betöréses lopás tetteseinek
kézrekerítését. Dr. Rinóczy Béla főmérnök Böszörmé-
nyi úti lakásán betörők jártak. A főmérnök és a felesége
tegnap este érkeztek haza a nyaralásból. Mihelyt észre-
vették a betörést, nyomban jelentették. Drága ékszere-
ket, értékes ezüsttárgyakat loptak el tőlük. Dehát mivel
te és beosztottaid el vagytok foglalva azzal a „különös
üggyel” – ezt némi éllel hangsúlyozta –, kénytelen va-
gyok másra szignálni az ügyiratot.
– Bárkire is szignálja a főcsoportvezető úr az ügyet,
a tettes úgyis a miénk lesz – mondtam.
Nyílt az ajtó és dr. Nemes Sándor detektív-főnökhe-
lyettes lépett be.
– Üdvözlöm a csoportvezető urakat. – A fő-csoport-
vezetőre nézett. – Folytasd, kérlek.
– Hogy érted azt, hogy a tettes a tiétek lesz? – foly-
tatta az előbb megkezdett beszélgetést a főcsoportveze-
tő.
– Úgy, hogy máris a miénk. Épp emiatt tessék rám-
szignálni az ügyiratot. De ne csak ezt, hanem a Hámori
doktor Nagymező utcai lakásán történt betöréses lopást
is, és még ezeken kívül másik két nagyszabású betöré-
ses lopás ügyiratát. – Feljegyzésembe pillantottam. –
Nevezetesen Mecseki Kázmér Nagyboldogasszony útjai
és Hornis Károly Szent Imre herceg útjai lakásán történt
betöréses lopásokat is.
– Micsoda? Te óhajtod megszabni, hogy melyik
ügyben nyomozz? Ez mégiscsak túlzás! Tudtommal a
választások még nem voltak megtartva! – csattant fel.
– Én csak jogos igényemet jelentettem be. Arra ké-
rem a főcsoportvezető urat, hogy a pártok közötti politi-
kai harcot ne keverje bele a szakmai munkába. Ez más
ügy.
– Miről van szó? – figyelt fel dr. Nemes, látva mind-
kettőnk ingerültségét.
– Hát nem hallotta, főnökhelyettes úr, hogy mit
mondott a csoportvezető úr az imént? Egyenesen köve-
telődzik!
– Tulajdonképpen, mit akarsz, fiam? – kérdezte tő-
lem dr. Nemes.
– Csak azt, hogy azokat az ügyiratokat kérem a cso-
portomra szignálni, amelyeknek tetteseit mi már elfog-
tuk.
– Mi az, hogy elfogtuk? – mérgelődött a főcsoport-
vezető.
– Így van, ahogy mondom. A Böszörményi úti betö-
rés tetteseit már el is fogtuk. Ők követték el az általam
említett másik három bűncselekményt is.
– Hát akkor mi itt a probléma? – kérdezte dr. Ne-
mes. – Ha egyszer ők fogták el a tetteseket, rájuk kell
szignálni az ügyiratot.
– Hogyan foghatták el a Böszörményi úti tettest,
amikor a panaszos alig pár órával ezelőtt tett bejelentést
és előttük erről csak most beszéltem?
– Ha úgy van, ahogy állítod – fordult dr. Nemes fe-
lém –, akkor arra adj választ, hogyan lehetséges, hogy
elfogtátok a tettest?
– Úgy, hogy mi előre dolgozunk.
– Ezt nem értem.
– Mi még a bejelentés előtt fogtuk el a tetteseket.
– Hol vannak a tettesek? – kérdezte a főcsoportveze-
tő.
– A szobámban. Tessék, fáradjanak át velem.
Minden jelenlevő, maga a detektívfőnök-helyettes is
elindult utánam.
A tettesek szemrevételezése után, a főcsoportvezető
megnézte a drága ékszereket is.
– Szép, szép – mondogatta. – De érthetetlen ez az
egész história! Az az érzésem, hogy ez előtt a nagy és
eredményes ügy előtt szarba nyúlhattál. Alig lehet más-
sal magyarázni, hogyan jutott ekkora halom szerencse
épp hozzátok.
– Talán ennyi sok szép ékszert gondolt a főcsoport-
vezető úr.
– Persze, itt vannak ezek az öreg…
– Tudom, mit akart mondani a főcsoportvezető úr.
Hogy ezeknek az öreg detektíveknek ritkán akad ilyen
nagy fogásuk, pedig nekik több évtizedes gyakorlatuk
van. Ez így igaz. Csakhogy ne tessék figyelmen kívül
hagyni, hogy a nehéz és fáradságos ügyekben főleg mi
visszük bőrünket a vásárra. Ha netalán csinálnánk egy
statisztikai kimutatást, kiderülne, hogy egyetlen idősebb
régi hekus egymaga többet alszik hetente, mint az én
egész csoportom együttvéve. Pedig a létszám több mint
tíz fő. Az az érzésem, hogy a főcsoportvezető úr, ránk,
fiatalokra, az eredményeink miatt kissé féltékeny.
A főcsoportvezető erre hirtelen sarkon fordult és szó
nélkül, a tettesekre rá sem nézve, kiment a szobából.
Később a titkárával küldte be hozzám a kért ügyira-
tokat.
A választások közeledtével a Független Kisgazdapárt és
egyéb jobboldali pártok között késhegyre menő harc
alakult ki. Ehhez a módszerhez csatlakoztak a szociálde-
mokrata pártiak is. Egységesen csak a kommunisták
dolgoztak.
A jobboldali kisgazdapártiak a vezetői posztok több-
ségét követelték, bár soraikból eddig is több vezető ke-
rült ki, mintsem indokolt lett volna. Nap nap után újabb
vezető személyeket neveztek ki maguk közül. Mindenki
parancsolni akart – vagy szeretett volna –, s nem zavarta
őket, hogy java részük a rendőri munka elemeit sem is-
merte.
Természetesen a legtöbb ilyen vezető, amilyen gyor-
san feltűnt, olyan gyorsan ki is vált a testületből.
A nyomozók elméletileg és gyakorlatilag igen sokat
tanultak. A gyorsan kinevezett magas beosztású vezető
viszont nem ült be azokba a padokba, ahol a nyomozók
hallgatták az előadásokat, mert ez rombolta volna a te-
kintélyét. Pedig a bűnügyi szakemberek nem a magas
rangot, hanem a tudást ismerték el tekintélynek. Osztat-
lanul nagy tekintélye csak egy magas rangú embernek,
dr. Münnich Ferenc főkapitánynak volt. Ő ismerte leg-
jobban az adott politikai körülmények között alkalma-
zandó kriminalisztikát, és ehhez párosult kivételesen
emberséges egyénisége.
Ha valaki 1945-től három-négy éven át a volt pa-
rancsnokok, vezetők összeszámlálására vállalkozna, az
eredményből alighanem nagyobb szám kerekedne ki,
mint amennyi ezen idő alatt, az egész rendőri állomány
létszáma volt.
Ebben a periódusban rengeteg furcsaság, visszásság
esett meg. Egyik nap például parancsban olvasták fel,
hogy X. Y.-t főcsoportvezetőnek nevezték ki. Negyven-
nyolc óra múlva már más volt a helyén. A detektívek
egymástól kérdezgették: „Mondd, nem tudod véletlenül,
ma ki a főnökünk?”
Az említett időben történt, hogy a főkapitány nagy-
szabású razziát rendelt el. Amikor az állomány előtt is-
mertetni akarta a razzia célját, feltűnt neki, hogy keve-
sen vannak a teremben.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte az egyik főcso-
portvezetőtől.
– Nincsenek többen – hangzott a válasz.
– Hogyhogy nincsenek? – csattant fel Münnich –, hi-
szen csak ebben az épületben jóval többen szolgálnak
ezer főnél.
– Igaz, főkapitány úr, de azoknak nagy része sport-
vezető. Mások meg különböző sportedzéseken vesznek
részt.
– Egy órán belül mind a sportolók, mind a sportve-
zetők itt legyenek! – szólt a főkapitány haragosan és ki-
lépett a teremből.
Ez a túlzottan nagyszámú vezetőgárda szükségtelen
kényszerből adódott. A vezetői túltengés miatt naponta
át kellett rendezni a helyiségeket, hogy az újonnan kine-
vezetteknek irodája legyen, ugyanakkor a dolgozóknak
gyakran még íróasztal sem jutott.
A sportolókkal és vezetőikkel kapcsolatban idekí-
vánkozik egynéhány tragikomikus eset.
Mivel a sportvezetéshez nem volt szükséges a bűn-
ügyi tudás megszerzése és a kriminalisztikai módszerek
alkalmazása, így a több pártból összeverbuvált magas
rangúak – ki-ki a maga ismereteinek megfelelően – egy-
egy sportágnak lett a vezetője. Ezekre a posztokra leg-
többször saját magukat nevezték ki. Az ilyen sportveze-
tők aztán minden más fontosabb rendőri munkát háttér-
be szorítva, edzőhelyiségeket foglaltak le, a helyiségek
részére kályhákat, tüzelőanyagot szereztek, azzal a jel-
szóval, hogy „mindenkinek sportolni kell”. Ez eddig
rendben is lett volna, hiszen a testedzésre, főként a bű-
nözőkkel vívott harcokban minden rendőrnek, detektív-
nek szüksége van.
A bűnözőkkel folytatott harc igen veszélyes játéknak
bizonyult. Hogy a dolgozók nyugodtan termelhessenek,
először a közbiztonságot kellett megszilárdítani. Ez pe-
dig az akkori viszonyok közepette igen jól ment, sport-
edzések nélkül is.
Némelyek értették a módját, hogyan kell a kialaku-
lóban levő baloldali erőket szétforgácsolni. A burkoltan
hirdetett elv valahogy így hangzott: „Sportolj, ne politi-
zálj!”
A nagyszabású razzia utáni napokban a főkapitány-
nak az egyik magas beosztású vezető jelentette, hogy a
sportkörökben kielégítően folynak az edzések és a ver-
senyekre való felkészülés.
– Anyagi gondjaink nincsenek – jelentette az ökölví-
vók vezetője. – Az edzések fűtött helyiségekben folynak
és az erő fokozására a gazdasági rendészet vezetőjétől
minden szükséges támogatást megkapunk.
Egy másik vezető az atlétikai szakosztály verseny-
eredményeivel büszkélkedett.
Miközben ezek a vezetők a főkapitány előtt álltak,
belépett a titkár és átadta a múlt éjszaka során elkövetett
betörések, gyilkosságok, rablások és gyújtogatások
jegyzékét. A jelentésből kiderült, hogy lelőttek egy
rendőrt és egy portyázó szovjet katonát. Mikor a főkapi-
tány elolvasta a jelentést, felugrott íróasztala mellől és
alig tudva uralkodni hangján, ezt mondta:
– Függesszék fel az edzéseket! Csak akkor folytat-
hatják a sportolást, ha a bujkáló fasisztáktól, szabotálók-
tól, gyilkosoktól, betörőktől megtisztították a fővárost!
 Míg a sportoláshoz megteremtettek minden szüksé-
ges kelléket, az éjjel-nappal dolgozó nyomozóknak, a
fasiszta haramiák üldözőinek nem volt biztosítva még
az élelmezésük sem. Nem volt elegendő fegyver, a ki-
hallgatások igen sokszor fűtetlen, ablaktalan helyiségek-
ben zajlottak le. De ez még semmi! A határőrség egysé-
gei – akik huszonnégy órás portyázásokon vettek részt –
lyukas bakancsban, rongyos ruhában, megfelelő fehér-
nemű nélkül teljesítettek szolgálatot. Olyan rendelkezés
is született, hogy a határőrök, szolgálaton kívül, a lakta-
nyában járhatnak mezítláb, mert ezzel is kímélhető a
felszerelés. Az ilyen és ehhez hasonló gondok bár nehe-
zítették, mégsem tették lehetetlenné a határőrök eredmé-
nyes munkáját.
Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, vajon hány fa-
siszta gyilkost és bűnözőt fogtak volna el határőreink,
ha jó cipővel, ruhával és alkalmas fegyverzettel lettek
volna ellátva?
Hogy az említett, ma talán humorosnak tetsző, de
valójában szomorú jelenségek, visszásságok megszűnje-
nek, tovább kellett folytatni a harcot. Ha lassan is, min-
den hibát, tévedést, vagy rosszindulatú cselekményt
helyre igazítottak.
Érdemes megemlíteni, hogyan is tagozódott – ha
csak átmenetileg is –, a pártok közötti harcok idején a
vezető apparátus.
A főkapitánynak majdnem valamennyi párt részéről
volt több helyettese. Volt egy detektív-főnökség ugyan-
csak több helyettessel, akik jószerivel naponta adtak ki
egymással ellentétes parancsokat.
Rajtuk kívül volt több főcsoportvezető; minden fő-
csoportvezetőnek több helyettese és minden helyettes-
nek volt egy-egy osztálya, minden osztályvezetőnek
ugyancsak több helyettese. Ezután következtek a külön-
böző alosztályok, csoportok, természetesen megint csak
helyettesekkel és csak ezek után említhetők a beosztot-
tak.
Egy alkalommal az egyik ilyen nagyfőnök-helyettes
ki akart emelkedni az ismeretlenség homályából, ezért
igen nagy horderejű dologra határozta el magát (leg-
alábbis az ő egyéni megítélése szerint). Egyik ellenőrzé-
se alkalmával a bűnügyi nyilvántartót is meglátogatta:
érdeklődött az ottani munkáról. A nyilvántartó helyisé-
geiben a földtől a mennyezetig különböző fapolcok áll-
tak, azokban sok-sok apró fiók.
– A fiókokban mit tartanak? – kérdezte a nagyfőnök-
helyettes a nyilvántartó vezetőjétől.
– Kartonokat. Azokról a bűnözőkről feljegyzett ada-
tokat, akik jelenleg börtönbüntetésüket töltik, de azok
nyilvántartását is itt tartjuk, akik a börtönből már kisza-
badultak.
– Miért kell ezt őrizni, ha egyszer már valaki kisza-
badult a börtönből?
– Kérem szépen, a bűnözők… – kezdte volna meg-
magyarázni a nyilvántartó vezetője, de nagyfőnök-he-
lyettes elvágta a szavát.
– Hányan dolgoznak itt? – kérdezte.
– Jelenleg huszonkét fő.
– Na látja, huszonkét ember itt ül a fenekén és csak
azt várja, mikor mehet haza – szögezte le véleményét;
óriási hozzáértésről tanúskodva.
Holott a nyilvántartás beosztottjai, a daktiloszkópu-
sok, fegyverszakértők stb. valamennyien a rendőrség
jobbkezét jelentik. Percek alatt kimutatják, hogy egy bű-
nöző mikor, hol, milyen bűncselekményt követett el, hol
tartózkodik, miből él. A bűncselekmény helyszínén ta-
lált ujjnyom alapján pillanatok alatt megállapítják, hogy
az elkövető nincs-e a nyilvántartottak között. Munká-
jukhoz tartozik a lábnyomok azonosítása, fényképezése.
Tevékenységük annyira nélkülözhetetlen a rendőrség
munkájában, mint például az orvosnak a betegről készí-
tett röntgenfelvétel.
És mégis!
Ez a „jól képzett” nagyfőnök-helyettes másnap uta-
sítást adott ki, melynek az volt a lényege, hogy az új de-
mokratikus rendőrségnek nincs szüksége a fasiszta Hor-
thy-rendőrség segédeszközeire, hagyományaira. A mos-
tani rendőrségnek új, tiszta lappal kell indulnia, ezért
önmagának kell megteremtenie a szükséges tartozéko-
kat. Elrendelte, hogy az egész régi nyilvántartást azon-
nal hordják le a kazánházba és sürgősen tüzeljék el.
A nyilvántartó vezetője és valamennyi beosztottja
falfehér arccal hallgatta az utasítást. Mivel tiltakozniuk
nem lehetett, kétségbeesésükben összevissza szaladgál-
tak segítséget keresve, hogy megakadályozhassák ezt az
elképesztő baklövést.
Mi egyszerűen nem akartunk hinni a nyilvántartó ve-
zetőjének.
– Talán rosszul értette – mondtuk neki.
– Nem, nem – bicsaklott meg a hangja –, határozot-
tan így szól az utasítás.
Mivel a főkapitány ismét külföldön tartózkodott, mi
is megrémültünk a gondolattól, hogy az utasítást végre
kell hajtani.
– Mit tegyünk? – kérdeztük egymástól tanácstalanul.
– Kihallgatást kellene kérni az utasítást kiadó főnök-
helyettestől – javasolták többen is.
Ettől a lépéstől a főcsoportvezetők, sőt maga a de-
tektívfőnök és helyettesei is húzódoztak. Végül minden-
ki engem ösztökélt. Úgy döntöttem, lesz ami lesz, meg-
próbálom megmenteni ezt a pótolhatatlan, országos
nyilvántartást.
 Mielőtt azonban elindultam volna, felhívtam a többi
csoportvezetőt, főcsoportvezetőt, hogy a biztonság ked-
véért kezdjék meg azonnal a nyilvántartási anyagot fel-
hordatni a nyomozók szobáiba, a kazánházba pedig ki-
selejtezett nyilvántartó lapokat, hasznavehetetlen karto-
nokat és régi, már elavult fényképeket vigyenek le. Ha a
nagyfőnök-helyettest nem sikerülne meggyőznöm, és
netán ellenőrizné parancsa végrehajtását, legyen meg-
elégedve, hadd lássa, hogy utasítását végrehajtották.
Nem kis szorongással jelentem meg a nagyfőnök-he-
lyettesnél. Nem hallgatta végig érveimet, kiutasított a
szobájából.
– Rövidesen ellenőrzöm, végrehajtották-e a paran-
csomat – kiáltott utánam.
Megtartotta a szavát.
Egy órával később már lesietett a pincébe, ahol
örömmel tapasztalta, látva a kazán vörösen lobogó láng-
jai között az izzó papírokat, hogy lám, lám, mégiscsak
tud ő parancsolni.
Nem sejtette, mekkorát tévedett, mert mi sokadma-
gunkkal ugyanezen idő alatt a teljes nyilvántartót meg-
mentettük. E cselekvésünk véghezvitelénél mindenki –
kommunisták, szocdemek, kisgazdák és más pártokhoz
tartozók is – egyaránt, egy akarattal segédkezett.
Az efféle magas beosztású, hozzá nem értő újonc ve-
zetők szerencsére amilyen gyorsan feltűntek, olyan
gyorsan mentek is, mi pedig maradtunk. Amikor az em-
lített vezető utasításáról a főkapitány és a felsőbb pa-
rancsnokok, pártunk vezetői értesültek, szinte napok
alatt elhelyezték őt a rendőrségtől.
Megnyugodva tovább dolgozhattunk.

Hivatali szobámba belépve megpillantottam Némethet.

Reméltem, sok új adattal rukkol ki a diplomata ügyére
vonatkozólag.
– Ülj le és beszélj! – sürgettem.
– Felmértem Balázs Józsefnek, a szakácsnő férjének
baráti körét; ez mindössze két személyből áll. Alacsony
intelligenciájú emberek. Életüket a kocsmákban töltik.
Ha van egy kis pénzük, a lóversenypálya körül ténfereg-
nek.
– Tehát sem Balázs, sem az általad említett barátok
nem jöhetnek számításba?
– Nem. Az ujjnyomaikat azonban megszereztem és
mindenesetre feladtam a szakértőkhöz. Az a meggyőző-
désem, hogy az attaséhoz ezeknél sokkal gógyisabb pa-
sas hatolt be. Kellett, hogy célja is legyen, mert az ék-
szerek és a pénz ellopását félrevezető manővernek tar-
tom. A precíz behatolási mód és a nyom nélküli távozás
kitanult tagra vall. Ezt persze csak feltételezem. Foly-
ton-folyvást különböző feltevéseket eszelek ki.
– A lakásba való bejutás könnyedsége, a kulcs töké-
letes másolata nekem sem hagy nyugtot – mondtam. –
Nem tudom elképzelni, hogy bárki is elkészíthesse ilyen
pontosan a kulcs másolatát anélkül, hogy a valódiról
mintát ne vegyen.
– Mivel erről beszélsz, hát megmondom: az motosz-
kál a fejemben, hogy valaki valamit eltitkolt előttünk.
– Kire gondolsz? Az attasénak aligha érdeke, hogy
félrevezessen. A kulcsokat, másolat készítésére, csakis a
szakácsnétól vagy a bejárónőtől szerezhették meg.
– Ez nem biztos. Ott van a követség az alkalmazot-
takkal. Számításba vehetjük az attasé mellett közvetle-
nül dolgozókat, vagy például a gépkocsivezetőket, akik
szintén könnyen hozzájuthatnak a kulcshoz.
– Ezt még csak meg sem említhetem az attasénak.
Nem beszélve arról, hogy külföldi állampolgárokkal
szemben semmit sem tehetünk.
 – Persze. Térjünk hát vissza Balázsékra. Ismét meg-
említettem az asszonynak férje örökös fenyegetéseit.
Annál is inkább, mert a már említett szomszéd lakó
újabban azt hallotta Balázstól: „Azt hiszed, engem be-
csaphatsz? Én mindent tudok, hiába titkolózol!” Mire az
asszony: „Mit akarsz? Mindennap nem adhatok pénzt,
nekem sincs.” Mire a férj: „Jó, jó, adnál még te, de ak-
kor már nem fog kelleni.” Mit szólsz ehhez az enyelgés-
hez?
– Hát… különös.
– Ugye! Miért fenyegetőzik Balázs? Mit tud? Ba-
lázsné azt mondja, hogy az iszákos emberhez hozzátar-
tozik a követelőzés és fenyegetőzés, hogy pénzt csikar-
jon ki.
– Te meg kételkedsz, keresel valami más okot a fe-
nyegetőzésre?
– Már csak azért is, mert ez az asszony húsz évvel
idősebbnek látszik a koránál. Úgy beszél, mint aki min-
dig fél, lelkileg össze van törve.
– Te meg arra gondolsz, mitől félhet ez az asszony?
A lánya vagy a veje miatt aggódik?
– Talán a fia miatt – mondta csöndesen Németh.
– A fia miatt? – csodálkoztam. – Azt mondtad, a fia
elesett a háborúban.
– Elesett vagy eltűnt. Így mondta Balázsné, a kör-
nyéken is mindenki így tudja. Kérdés, hogy igaz-e?
– Hogy is hívták az első férjét?
– Guba Mihály. A fiú neve: Guba Péter. Ha él, kö-
rülbelül harmincéves lehet.
– Várj, felhívom az állambiztonságiakat. – Máris tár-
csáztam. – Halló, te vagy az, Bandi?
– Igen – válaszolta Kenyeres őrnagy.
– Csépai?
– Vidéken van.
 – Egy kis szívességet kérnék tőled. Tudod, ebben az
attasé-ügyben felmerült egy név, akiről 1943-ban olyan
értesítés érkezett, hogy elesett a fronton. Szeretném
megtudni, szerepelt-e ez a személy nálatok annak ide-
jén? A neve: Guba Péter. Ha él, harminc év körüli lehet.
– Azonnal megnézetem – szólt készségesen Kenye-
res őrnagy –, és visszahívlak.
Nem kellett sokáig várakoznom.
– Ördögöd van! – kezdte Kenyeres. – Nevezett a mi
anyagunkban úgy szerepel, mint eltűnt. Hogy valóban
így történt-e, azt senki sem tudja. Ha él valahol, most
valóban harmincéves lehet. A mi adataink szerint töb-
bedmagával jelentkezett a németeknél, amolyan büntető
expedícióba. Az ilyen egységek kizárólag a lakosság el-
len indítottak büntető eljárásokat, főleg ott, ahol szovjet
partizánok bujkáltak. Megtorlásként felgyújtották a há-
zakat, megkínozták vagy megölték azokat, akik támoga-
tást nyújtottak a partizánoknak.
– No, ezzel az információval betetted a bogarat a fü-
lembe.
Németh, aki a telefonbeszélgetésből mindent hallott,
megjegyezte:
– Egy gonddal több szakadt a nyakunkba.
– Te akartad – vertem szelíden hátba.
– Én hát! Ha már csináljuk, akkor ezt is be kell kal-
kulálnunk.
– Csakhogy erről a Guba Péterről még sehol senki
nem tett említést.
– Mert nem is kérdeztünk róla sehol senkit.
– Te úgy képzeled, hogy…
– Nem… azt nem. Csak arra gondoltam, ha volt fia,
akkor az is lehetséges, hogy most is van.
– Szellemes okfejtéseid vannak. Ha egyáltalán él,
akkor hol bujkálhat?
 – Főnök! Ha netán minden bujkáló fasiszta vagy bű-
nöző, aki hamis néven él, valamiféle személyes bizton-
ságot ígérő garancia mellett jelentkezhetne, fenemód
nagy meglepetésben volna részünk.
– Igazad van. Készíts egy elfogadható személyleírást
Guba Péterről. Most már ezt a lehetőséget is figyelembe
kell vennünk.
– Már hozzá is fogtam.
– Kellene beszélned Balázzsal is, hátha kifecseg va-
lamit.
– Eddig kétszer kíséreltem meg, de mindkétszer
olyan részeg volt, mint a csap. Természetesen újra meg-
próbálom majd.

A választási harcok idején csökkent a rendőri munka in-

tenzitása. Sokkal kevesebben portyázták át az éjszaká-
kat, a nyomozások is lanyhultak. Hamar észrevették ezt
a bűnözők, és ki is használták. A súlyos bűncselekmé-
nyek száma szinte naponként emelkedett.
A rendőrség kommunista pártszervezetei hiába kö-
vettek el mindent a munka intenzitásának fokozására,
amikor a koalíciós pártok (elsősorban a kisgazdapárt és
a többi jobboldali párt, ideszámítva a szociáldemokraták
jobb felé kacsingató oldalát is) rendőrségi szervezetei
épp ellenkező irányba agitáltak. Ezek a széthúzó ellen-
séges akciók már-már veszélyeztetni kezdték a testület
egységét és fegyelmét. Ezért az MKP vezetőségének ha-
tározata alapján a belügyminiszter a választások előtt,
1947 augusztusában, valamennyi rendőrségi pártszerve-
zetet feloszlatta.
A választások után hamarosan a két munkáspárt egy-
sége is létrejött. A felszámolt ellenforradalmi bandák
tagjai pánikszerűen menekültek az országból. Sok sza-
badlábon levő bűnöző is mentette az irháját és Nyugatra
vette útját. A menekülők tudták, hogy kicsúszott lábuk
alól a talaj.
Eleinte, nem bánva e nem kívánt személyek roha-
mos távozását, talán nem is igyekeztünk kellőképp meg-
akadályozni menekülésüket. A statisztikai kimutatások
ez idő tájt a súlyosabb, közbiztonságot veszélyeztető
bűncselekmények területén is csökkenő tendenciát mu-
tattak. Magunk között azon humorizáltunk, mit fogunk
csinálni, ha a bűnözők egyre nagyobb számban szöknek
át a határon. A végén még munka nélkül maradunk.
Itt maradtak viszont a fiatal palánták, akik nagy ré-
sze már megismerte a fiatalkorúak börtönét, vagy a javí-
tók légkörét. – Számolni kellett vele, hogy ezek felnőve
elődeik nyomdokába lépnek. Arra törekedtünk, hogy az
új generációt jól szem előtt tartsuk, hogy már első kísér-
leteik után rács mögé kerüljenek.

Az ujjnyomszakértők jelentették, hogy a Németh által

leadott ujjnyomok szerepelnek ugyan a nyilvántartóban,
de nem azonosak az attasé lakásán találtakkal.
Befejeztük Troján Béla és társa, Béres Károly betö-
réses lopásainak vizsgálatát. Megállapítottuk, hogy a
„duó” a már említett betörésekkel együtt, tizenkét rend-
beli nagyobb szabású bűncselekményt követett el; több
százezer forint értéket zsákmányoltak.
– Főnök – szólt Kozma –, Bihari jelentette, hogy a
nagy lábon élő Koréh Sándor barátja – akiről még nem
tudjuk, kicsoda – eltűnt.
– Mi az, hogy eltűnt?
– Én is ezt kérdeztem Biharitól. Azt felelte, hogy mi-
óta egyszer említette nekünk ezt az alakot, azóta nem
látta Koréh társaságában. Bihari nem hazudik, hiszen én
is ráállítottam Koréhra Farkas és Bordás detektíveket.
Ők sem látták Koréht férfitársaságban. Koréh kizárólag
nőkkel szórakozik. Hogy miből futja erre neki, az előt-
tünk is, Bihari előtt is rejtély.
– Rejtély? Fenét rejtély! Már többször említettem,
hogy rejtély nincs! Minden megmagyarázhatatlan dol-
got előbb-utóbb tisztázni lehet. Volt már a munkánk so-
rán rejtélyes eset?
– Nem.
– Na látod! Most sincs. Kenyeres úgy tartja, hogy
Koréh Sándor dörzsölt és főleg óvatos alak. Tovább kell
figyelni, hátha felbukkan hamarosan a még ismeretlen
barátja. Ha sikerülne megállapítani a nevét, az persze
előre vinne bennünket.
Németh elkészítette Balázsné fiáról, Guba Péterről a
személyleírást. Megküldtük az ország valamennyi rend-
őri szervének, beleértve a határőrséget is.
– Most az következik, hogy beszéljek Balázs József-
fel a feleségére vonatkozó titokzatos fenyegetőzéseiről –
mondta Németh.
– Mikor akarsz vele beszélni?
– Úgy gondoltam, holnap korán reggel odamegyek.
Akkor talán még nem lesz részeg. Szeretném tudni a tel-
jes igazságot.
– Te Guba Péterről akarsz nála érdeklődni. Az a
gyanúd, hogy itt valami nem stimmel.
– Igen, de…
– Mi az? Már megingott a feltevésed?
– Dehogy, csak közben egy kicsit tovább gondolkoz-
tam.
– És mire jutottál?
– Amíg valamit nem tisztáztam, minden lehetséges.
Ezért inkább saját megnyugtatásomra akarok az öreggel
beszélni.
Este fél kilenckor a lakásomon hívott fel az ügyelet.
– Valami Balázsné keresett – közölte az ügyelet ve-
zetője.
– Mit mondott?
– Meghalt a férje.
– Nem értem! Hogyhogy meghalt?
– Ezt zokogta a telefonba. Úgy találta vérbe fagyva,
amikor hazatért. Én most indítottam el a rendőri bizott-
ságot a helyszínre. Megvárjuk, míg te is odaérkezel.
– Máris indulok. – Sietve letettem a kagylót, hogy
máris tárcsázhassam Németh lakását.
– Te vagy az, főnök? – ismerte meg Németh nyom-
ban a hangomat.
– Azonnal gyere Balázsné lakására.
– Miért? Mi történt?
– Balázsné azt telefonálta az ügyeletre, hogy amikor
hazaért, holtan találta a férjét. A bizottság már elindult.
– Atyaisten! – kiáltott fel Németh. – Elkéstem! Reg-
gel korán akartam vele beszélni…
– Akkor késtünk el csak igazán, ha nem természetes
körülmények között halt meg.
– Ugyan főnök, ki ölte volna meg ezt a szerencsétlen
részeges alakot?
– Siess, én is indulok, .a helyszínen minden kiderül.
Majdnem egyszerre érkeztünk a kapubejáróhoz.
A lépcsőházra nyíló lakás ajtaja tárva-nyitva állt. Az
orvos a holttest mellett guggolt.
– Jó, hogy jössz – fogadott a bizottság vezetője, he-
lyet adva a fényképésznek, aki motollaként kattogtatta a
gépét.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Egy intim gyilkosság – szólt az orvos.
– Miért nevezed intimnek?
– Az eddigiek szerint senki nem hallott semmit, sen-
ki nem látott senkit Pedig ezt az embert fényes nappal
ölték meg.
 – Véleményed szerint mikor?
– Délután három és négy között. És a tettes, akár egy
fantom, úgy hagyta el a lakást, hogy ebben a házban
senki nem látta.
Beljebb léptem. A féloldalára dőlt Balázs szája szé-
lén véres csík húzódott.
– Hogyan ölték meg? – kérdeztem az orvostól.
– Eltörték a gégéjét. A tettes ezt a piszkavasat hátul-
ról olyan erősen feszítette rá a torkára, hogy eltörött a
gégecsontja. Azonnali halál.
– Mitől véres a szája?
– Talán belső sérüléstől, talán a gégecsonttól.
Németh csak állt, hallgatta beszélgetésünket és köz-
ben jegyezgetett. Ugyanezt tették a többiek is, csak az
ujjnyomszakértők jöttek-mentek a lakásban szorgoskod-
va.
Tovább kérdezgettem az orvost.
– Amint látom, elég erős testalkatú volt ez az ember.
– Igen, nyolcvan kiló körüli, de a tettes sem lehetett
egyszálbélű. Erre vall az áldozat sérülése.
– Miért nem védekezett az áldozat?
– Részeg ember nem tud úgy védekezni, mint a jó-
zan. Egykettőre elveszti az eszméletét.
– Nagyon részeg volt?
– Ezt még most nem tudom megmondani, de az biz-
tos, hogy dől belőle a szeszbűz. Boncolás után pontos
választ adok a halál idejére és arra is, hogy hány száza-
léknyi szesz van benne.
– Köszönöm, dokikám!
Az orvos felállt. – Elmegyek, rövidesen jön a fekete
kocsi. Ha a vizsgálatokat befejeztétek, a halottat vigyék
az Orvostani Intézetbe.
– Balázsné hol van? – kérdeztem.
– A konyhában – felelte valaki a bizottságból.
 Amikor benyitottam a konyhába, Németh már egy
másik detektívvel szemben ült Balázsnéval. Az asszony
rámnézett.
– Látja őrnagy úr, ilyen az élet. Sírok és rettenetesen
sajnálom szegényt, akármilyen durván, gorombán bánt
is velem.
– Laci! Pontosan jegyezz fel mindent. Én elugrom
egy fél órára, addig kérdezzétek ki azokat a szomszédo-
kat, akikkel még nem beszélt senki. Kell segítség?
– Nem, itt vannak a helyszínelők.
– Rendben van. Ha visszajöttem, a többit majd meg-
beszéljük.
Beugrottam egy kocsiba. Az attaséhoz igyekeztem.
Szerencsém volt, még fenn voltak. Bocsánatot kértem a
késői zavarásért.
– Egyáltalán nem zavar. Csak nem történt valami?
– Sajnos nem az, amire ön vár.
– Miről van szó?
Nyílt az ajtó, belépett a felesége. Kezet fogtunk.
– Azért vagyok itt, hogy megmondjam, megölték a
szakácsnéjuk férjét.
– Balázsné férjét? – képedt el az attasé. – Hogyan,
miért? – És máris fordította közlésemet a feleségének.
Az asszony hitetlenkedve nézett az urára.
– Néhány kérdésre szeretnék választ kapni a felesé-
gétől. Kérem, tolmácsolja.
– Tessék, kérdezzen.
– Mikor ebédeltek ma?
– Erre én is felelhetek: kettő és fél három között.
– Szeretném megkérdezni a feleségét, hogy délután
idehaza tartózkodott-e?
– Igen, itthon volt – válaszolta az attasé, miután
megkérdezte.
– Még két kérdésemet kérem, hogy tolmácsolja. Az
első: a délutáni órákban kereste-e valaki Balázsnét? A
második: mikor ment el este önöktől a szakácsné?
– A feleségem azt mondja, hogy kétszer is beszélt
délután a szakácsnéval, a holnapi ebédre vonatkozólag.
Elég sok magyar szót ért, a szakácsnéra meg ráragadt a
mi nyelvünkből már egy kevés. Így aztán, kézzel-lábbal
hadonászva, meg a szótár segítségével, megértik egy-
mást. Fontosabb dolgot, igaz, én szoktam közölni vele.
A második kérdésére azt mondja a feleségem, hogy Ba-
lázsnét nem kereste senki. Reggeltől fogva végig a la-
kásban tartózkodott, és este nyolc óra körül távozott.
– Nagyon köszönöm. Még egyszer elnézést kérek.
– Mondja őrnagy úr, miért ölték meg Balázsné fér-
jét?
– Egyelőre semmit sem tudunk. Az ön ügyében foly-
tatjuk a nyomozást, bízom benne, hogy a tettest hamaro-
san kézre kerítjük. Tudom, türelmetlenek.
– Nem, kérem, ne gondolja, én biztos vagyok benne,
hogy önök mindent megtesznek.
Siettem vissza Balázsék lakására.
– Befejeztem, főnök – szólt Németh, ahogy belép-
tem.
Az asszony még mindig ugyanúgy ült, mint amikor
elmentem.
– Értesítette már a lányát? – kérdeztem.
– Még nem. Nem akartam éjjel felzavarni. Reggel
sürgönyzök neki.
– Nyugodjon meg, kérem – ültem le mellé. – Gon-
doljon csak arra, mennyit szenvedett a férje durva ter-
mészetétől. Sok öröme nem volt ebben a házasságban.
– Igaza van, őrnagy úr. Örömöm egyáltalán nem
volt, és mégis – nagyon fog nekem hiányozni.
– De hát nem maradt egyedül, itt vannak a gyerekei.
– A lányom elég távol lakik, a fiam meg elpusztult a
háborúban.
– Értesítették annak idején a fia eltűnéséről?
– Igen – előzte meg Balázsné válaszát Németh. –
Láttam a katonai nyilvántartó hivatalos értesítését, 1943
őszéről keltezve.
Néhány nyugtató mondat után készülődni kezdtem.
– Mindent elintéztél? – kérdeztem Némethtől.
– Igen. A halottat elszállíttattam, a fényképész eltá-
vozott, a daktisok, ujjnyomszakértők is befejezték mun-
kájukat. A lakók kihallgatásáról nálam vannak a feljegy-
zések.
– Tessék mondani, őrnagy úr – állított meg Balázsné
–, most mit tegyek?
– Reggel menjen el, úgy mint máskor, dolgozni. Je-
lentse be a történteket az elöljáróságnál, értesítse a lá-
nyát, intézkedniük kell a temetésről.
Elhagytuk a lakást.
Az utcán Németh bosszúsan dünnyögte: – Az ördög-
be is, jól feladta a leckét Balázs megölése!
– Mire gondolsz?
– Ha sikerült volna beszélnem vele, sok mindenről
meggyőződhettem volna. Így kérdőjellé vált a fejem,
legszívesebben a falba verném.
– Hogy elmulasztottad Balázzsal a beszélgetést,
ezért csakis magadnak tehetsz szemrehányást – vigasz-
taltam szívélyesen.
– Hát ez az! Nem is okolok senkit, főnök. De arra
igazán nem számíthattam, hogy megölik.
– Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra.
– Elismerem, igazad van, de ne korholj már tovább.
Nem gondolod, hogy a két esetnek valamilyen köze van
egymáshoz? Mármint a diplomatánál való betörésnek és
Balázs meggyilkolásának?
– Te úgy véled?
 – Mindenesetre egy okkal több, hogy az attasé ügyét
meggyorsítsuk.
– Mindkét ügy egyformán fontos.
– Nem értem – kínozta tovább magát Németh –, ho-
gyan lehetséges, hogy a házban senkinek nem tűnt fel
semmi. A lakók azt állítják, hogy a postáson kívül nem
járt hozzájuk senki.
– Hja, barátom, a gyilkosok feltűnés nélkül, titokban
igyekeznek cselekedni. Nem szokásuk zenekarral járni.
Mit állapítottál meg, hogyan hatolt be a tettes?
– Azt hiszem, beengedték. Ha így történt, akkor is-
merősnek kellett lennie. Balázsné azt állítja, férje estén-
ként kivette a zárból a kulcsot, hogy ő be tudjon menni.
– De hiszen az orvos szerint Balázst a kora délutáni
órákban ölték meg és nem este!
– Igaz. A zár pedig érintetlen volt. Nincs nyoma erő-
szakos behatolásnak. Kívülről nem is kell kulccsal be-
zárni, mert rézgomb van rajta kilincs helyett.
– Hol találták meg Balázs kulcsát?
– Az asztalon.
– Anyagiak?
– Szóba sem jöhet. Az öregnek mindössze húsz-egy-
néhány forint volt a zsebében. Az asszony szerint sem-
mihez nem nyúltak a lakásban. Igaz, nem is lett volna
értelme. Ki tehette? Ez a legnehezebb kérdés.
– No, azért ne keseredjünk el – szorítottam meg Né-
meth karját. – Az ügy nehéz, mert nem ismerjük a gyil-
kosság okát. De megoldottunk már nehezebb eseteket is.
– Igazad van, ezt is ki fogjuk bogozni.
– Jól van, látom, magadhoz tértél. Most pedig igye-
kezzünk haza, reggel mindent megbeszélünk. Az öreg
baráti körében ismételten szét kell néznünk, talán az ujj-
nyomszakértők is adnak valamilyen segítséget.
– Nem hiszem, hogy Balázs barátai közül – mármint
akiket én ismerek – bárki is a gyilkosa lenne.
– Valaki mégiscsak elkövette. Na, menj már, aludd
ki magad.
Másnap, alighogy beértem, elém lépett Farkas és
Bordás kollégám.
– Főnök, az az érzésünk, hogy valaki kicsúszott a
markunkból.
– Ki az, aki kicsúszott?
– Azt mi sem tudjuk.
– Akkor miféle badarságot locsogtok itt?
– Az este, nyolc és kilenc óra között újra megjelent a
porondon Koréh Sándor barátja. Erről Bihari értesített
telefonon. Azonnal felhívtam Bordást és gyorsan elmen-
tünk a Váci út környékén levő kocsmához, ahol Bihari
már várt ránk. Amíg nekem telefonált, mondta Bihari,
az ismeretlen lelépett. A kocsmában csak Koréh Sándor
és egy nőcike maradt, nyilván szabadonfutó prosti. Bi-
harinak meghagytuk, tudja meg a lány nevét, lakását.
Koréh este tíz körül egyedül ment haza.
Bordásék meghallgatása után ismertettem a fiúkkal
késő esti kiruccanásunkat a Balázs-lakásba. Utána felké-
szültem a reggeli referálásra. Eközben Kozma, Szőke,
Farkas és a többiek, megvitatták Némethtel a Balázs-
gyilkosságot. Mindenkinek volt egy külön tippje. Akadt,
aki Némethtel egyetértve, összefüggést látott az attasé
lakásán elkövetett betörés és a gyilkosság között. Indo-
kolni az összefüggést senki sem tudta. Feltevéseiket arra
alapozták, hogy az attaséhoz éppoly feltűnésmentesen
hatoltak be, mint ahogy azt a Balázs-lakásban tapasztal-
tuk.
A sok kombináció közül egy rendszerint beválik.
Persze megtörténik, hogy nem várt okozati összefüggés
dobja fel a tettest. De míg ez elkövetkezik, sok-sok kilo-
métert kell a detektíveknek, rendőröknek megtenniük.
 Csépai hívott fel.
– Ma éjjel a Váci úton, az egyik gyárban ismét gyúj-
togattak.
– Mondd el.
– A tűzszerészek megállapították, hogy a tűz hajnali
egy óra tájban keletkezett. Az ismeretlen tettes az egyik
üzemrészben a földön, körülbelül tíz méter hosszan,
benzint locsolt szét egészen addig az ajtóig, amelyen túl
igen sok gyúlékony nyersanyag van felhalmozva. Az aj-
tó alatt befolyt és meggyújtott benzintől lángra lobbant
anyagok fényét az éjjeliőr észrevette, riasztotta a tűzol-
tókat, akik a tüzet eloltották. A kár tetemes. Mivel az
eddigi megállapítások szerint az üzemrészbe nem erő-
szakkal, hanem feltehetőleg álkulccsal hatoltak be, el-
képzelhető – sőt szerintem biztos –, hogy az elkövető is-
merős lehetett a helyszínen, mert az üzemrész ajtaját,
amikor a kövezetre öntött benzint meggyújtotta, be is
zárta.
– Valóban nem szokásuk a tetteseknek menekülés
közben az ajtót bezárni. Az elkövető nemcsak az üzem
belső berendezését ismerhette, de azt is tudnia kellett,
milyen rendszer szerint váltják egymást az éjjeliőrök –
következtettem tovább.
– A tűzesetet azért közöltem veled, mert Németh
említést tett nemrég arról a gyanúsan sokat költekező
személyről, aki abban a gyárban dolgozik, ahol több hó-
nappal ezelőtt ugyancsak gyújtogattak.
– Azóta is szemmel tartjuk a fickót, Koréh Sándort.
Sőt, a barátját is, mert bennünket inkább az ő kiléte ér-
dekel. Történetesen Koréht kollégáim az elmúlt este is
figyelték. – Csépaitól elköszönve, odaszóltam Kozmá-
nak: – Intézkedj, kérlek. Bordás és Farkas tudja meg:
Koréh bement-e reggel a munkahelyére?
Az újabb telefon ismét megállított.
 Marika jelentette, hogy az ujjnyomszakértő keres.
Órámra néztem, már csak hat percem volt hátra. Sietve
vettem át a kagylót.
– Mi újság?
– Óriási! – harsogta az ujjnyomszakértő. – Fantaszti-
kus meglepetés!
– Siess már, nincs időm!
– Kérlek, a Balázs ajtajának belső részén talált ujj-
nyomok azonosak a diplomata lakásán találtakkal.
Annyira meglepődtem, hogy alig tudtam szóhoz jut-
ni.
– Hát, ez nem lehet… – dadogtam.
– Ha én mondom, akkor százszázalékos. Tévedés ki-
zárva, főnököm.
– Egek ura – kiáltottam fel –, ez aztán valóban szen-
záció! Nagyon köszönöm. – Úgy látszik Némethnek és
a vele egy véleményen levőknek lesz igazuk, amikor
összefüggést sejtettek a két bűncselekmény között. Ilyen
is megesik, azért detektívek.
– Amíg nem jövök vissza, senki el ne menjen! – ki-
áltottam az ajtóban.
– Csak nem történt megint valami? – kérdezte Koz-
ma.
– Majd elmondom.
Egyszerre léptem be a főcsoportvezetővel a szobájá-
ba, én az egyik, ő a másik ajtón.
– Jó reggelt – hangzott el szokásos üdvözlése. Majd
rögtön komor tekintettel felém fordult. – Mit kerestél te
az este a Balázs József-gyilkosság helyszínén, amikor
ezzel az ügyeletes helyszíni bizottság volt megbízva?
– Előre is bocsánatot kérek, főcsoportvezető úr a
kérdésemért, de miért baj az, hogy kimentem egy gyil-
kosság helyszínére?
– Ez az ügy nem tartozik rád.
 – Ismételten bocsánatot kérek, de úgy tudom, hogy
minden ügy, ami bármilyen bűncselekménnyel össze-
függ, egyformán fontos mindannyiunknak.
– Így igaz, de ez mégsem a te ügyed.
– Akkor kié? Mert tőlünk, rajtam kívül, egyetlen
csoportvezető sem tartózkodott a helyszínen.
– Az ügyet Békási csoportvezetőre szignáltam.
– Ha így van, akkor legalább tájékoztathatom őt a
gyilkosság körülményeiről.
– Nem hiszem, hogy Békásinak szüksége lenne a te
támogatásodra. Harminc év épp elég rutint ad ebben a
szakmában.
– Csakhogy nem minden a rutin – vitatkoztam a fia-
talok hevületével. – Az akarat, az elszántság sokszor
többet ér száz év gyakorlatnál is. A sokévi szolgálat el is
koptathatja az embert… – Hangot váltottam. – Arra ké-
rem a főcsoportvezető urat, hogy a Balázs-féle üggyel
engem bízzon meg.
– Miért akarsz ezzel az üggyel foglalkozni?
– Mert összefüggés van az én külön megbízatásom
és a Balázs-gyilkosság között.
– Miféle összefüggés lehet két ilyen egymástól elté-
rő bűncselekménynél?
– Főcsoportvezető úr, kérem, megállapítottuk, hogy
egy és ugyanazon személy követte el mindkét bűncse-
lekményt. Az ölte meg Balázs Józsefet, aki az én
ügyemben is tevékenykedett. Egyébként azért mentem
ki tegnap este a gyilkosság helyszínére, mert az áldozat
felesége telefonon engem keresett. Az is alátámasztja
kérésemet, hogy mi már megnéztük ennek a családnak
minden egyes tagját, sőt az ismerőseiket is. Megfigyelé-
seinkről feljegyzéseket készítettünk. Egyszóval: előre
dolgoztunk, ha mindezt más ügy érdekében is tettük. A
gyilkosság engem is váratlanul ért. Ezért kérem, hogy
csoportom dolgozhasson ebben az ügyben.
– Azt mondtad, egy és ugyanazon személy követte el
mindkét bűncselekményt?
– Igen. A daktiloszkópus néhány perccel előbb kö-
zölte velem, hogy a két helyen talált ujjnyomok azono-
sak.
– És ki a gyanúsított?
– Sajnos, nem tudom. A nyilvántartásban nem szere-
pel.
– Ha így áll a dolog, akkor nincs kifogásom ellene,
hogy te nyomozz ebben a gyilkosságban is. Miért nem
ezzel kezdted? Nekem is érdekem, hogy a tettes elfogá-
sával lezáruljon mindkét ügy. Remélem, ezt elhiszed,
annak ellenére, hogy teljesen érthetetlen módon ellensé-
gednek tekintesz engem. – Mik a további terveid? – kér-
dezte a főcsoportvezető, most már higgadtan.
– Még csak találgatunk. Megpróbáljuk kidominózni
a két egymástól eltérő bűncselekmény összefüggéseit.
– Hát erre csakugyan nem volt példa. Hogy ugyanaz
a személy törjön be egy ilyen „különleges lakásba”, aki
máshol gyilkol… Miben segíthet a többi csoport?
– Van jó személyleírásom egy ismeretlen férfiról.
Ezt szívesen átadnám mindenkinek. A neve, kora, lak-
helye, foglalkozása ismeretlen. Csak azt tudjuk róla,
hogy Koréh Sándornak – akit már hosszabb ideje figye-
lünk – a társaságában szokott megjelenni. Egyik ismerő-
sünk tegnap este együtt látta őket, de mire odaérkez-
tünk, az ismeretlen eltűnt.
Közöltem még a csoportvezetőkkel a Koréh társasá-
gában látott prostituált keresztnevét. Persze kérdéses,
hogy a lány nem mondott-e hamis nevet. Hozzátettem
még:
– Felhívom a csoportvezető urak figyelmét, hogy
esetleges felbukkanásakor nem kell feltétlenül előállíta-
ni vagy őrizetbe venni az ismeretlent. Csupán a valódi
nevét, lakását, munkahelyét – ha van ilyen – jegyezzék
fel.
Az ilyen gyanús személy előállítása – nagy általá-
nosságban – csak akkor szükséges, ha például nincs be-
jelentett lakása, munkahelye, ha igazolványai nem elfo-
gadhatók.
Visszatértem csoportom tagjaihoz.
– Amíg bent voltam, a Balázs-gyilkosságot tárgyal-
tátok?
– Természetesen – válaszolt Szőke.
– Közlöm veletek: ebben az ügyben is mi végezzük
a nyomozást. Tudniillik az ujjnyomszakértők megállapí-
tották, hogy az attasé lakásán talált ujjnyomok meg-
egyeznek a Balázs-lakásban találtakkal.
– Ez igaz, főnök? – pattant fel Németh a helyéről.
– Akkor hát az a kérdés – tűnődött el Szőke –, hogy
a betörés volt-e a félrevezető akció az előre eltökélt
gyilkosság miatt, vagy pedig ezzel a gyilkossággal pró-
bálták más útra terelni az attasénál történt betöréssel
kapcsolatos nyomozást.
– Ha már találgatunk, az is lehetséges, hogy a két
ügy független egymástól – vélte Kozma.
– Mivel a tettes mind a két helyen egy és ugyanaz,
összefüggésnek kell lennie a két cselekmény között –
következtetett Németh.
– Farkas!
– Tessék, főnök!
– Indulj máris, keresd meg Biharit. Tudd meg Koréh
és az ismeretlen férfi társaságában szórakozó lány teljes
nevét. Ha megvan a nő, hívasd ide hozzám valamilyen
ürüggyel. Beszélni akarok vele.
– És ha nem találnám?
– Akkor rossz detektívnek tartanálak – zártam le a
témát. – Bordás! Te alaposan szaglássz körül Koréh
munkahelyén. Tudd meg, hogyan dolgozik, és mióta a
gyújtogatás történt, pontosan bejár-e a munkahelyére?
Ez annál is inkább érdekel, mivel Csépai egy másik
gyárban történt gyújtogatásról számolt be nekem ma
reggel.
– Nofene! – kapta fel a fejét Szőke. – Bár én, hogy
őszinte legyek, politikai természetűnek tartom a gyújto-
gatásokat, élek a gyanúperrel, hogy van valami kapcso-
lat a gyújtogatás, a gyilkosság és a betörés között. Egy
titokzatos központnak kell lennie, vagy valamilyen irá-
nyítónak, aki kézben tartja, megtervezi és végre is haj-
tatja ezeket a különböző akciókat.
– Úgy hiszed, hogy mind a három eset egy bizonyos
helyről indul ki?
– Csak gondolom – igazított ki Szőke.
– Igazat adok Szőkének – bólintott Németh. – Ben-
nem is erősödik az az elképzelés, amit a Balázs család-
dal kapcsolatban említettem neked.
– Értelek.
– Sokat töprengtem a gyilkosság helyszínelése óta –
folytatta Németh. – Ez a három különböző eset szerin-
tem is politikai ügy.
– Ha ez a véleményetek – és magam is hajlok rá –,
akkor eszerint kell a nyomozást folytatnunk. De valami-
ről nem szabad megfeledkeznünk! Mindez egyelőre
csak feltevés. Logikailag nincs alátámasztva. Ezért a
másfajta észrevételeket, adatokat – az összefüggéseket
keresve – ellenőrizni kell.
Értesítettem a határőrséget. Felhívtam a figyelmüket
a gyújtogatásokra, megadtam az ismeretlen személyle-
írását. Végezetül azt kértem, ha akadna a határon ki–
vagy belépő gyanús személy, azonnal értesítsenek ben-
nünket.
 Több nap múlt el különösebb esemény nélkül.
Eltemették Balázs Józsefet. Németh beszélt Balázs-
né lányával és vejével; ők sem tudták elképzelni, mi le-
hetett a gyilkosság oka.
Kozma újra felkereste az ékszerészeket, hogy ébren
tartsuk az ékszerek eladásával vagy felvásárlásával fog-
lalkozó vonalat is.
Bordás mindent rendben talált Koréh körül. Munka-
vezetői jó véleménnyel voltak róla. Hogy szabad idejé-
ben mivel foglalkozik, arról nem tudták felvilágosítani.
Farkas megtalálta a Bihari által említett „úrilányt”,
aki rövidesen felkeresett.
– Mondja kérem, miből él maga? Mivel foglalkozik?
A meglepően jól öltözött, csinos lány hosszú ideig
nem válaszolt. Látszott rajta, hogy nagy zavarban van.
– Feleljen, kérem! – noszogattam.
– Bocsánatot kérek, de én semmi törvénybe ütközőt
nem követtem el.
– Mondtam én magának, hogy bűnt követett el?
– Nem.
– Akkor miért mosakszik már előre? Csak azt kér-
deztem, mi a foglalkozása, és még azt is kérdezem, él-
nek-e a szülei, és ha igen, mivel foglalkoznak?
– A szüleim vidéken élnek, Békésben, földművelők
– válaszolt gyorsan a könnyebbik kérdésemre.
– Maga mit csinál itt, Pesten?
– Több gyárban is dolgoztam, de sehol sem éreztem
jól magam.
– Ezért lett engedély nélküli utcalány?
– Nem lettem az.
– Nem? Akkor elárulná, hogy miből ruházkodik, la-
kik, étkezik?
– Kérem, nekem vőlegényem van.
– Hány, ha szabad kérdeznem? Mert mi legalább
hatról tudunk.
– Csak egy van.
– Ő tartja el?
– Igen. Tőle kapok pénzt lakbérre, ruhára.
– Maga hogyan fizeti vissza?
– Miből fizetném vissza? Nincs nekem pénzem.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy a vőlegényé-
nek ingyen nyújtja a boldogságot?
– Ilyen a természetem.
– Na, most már elég ostobaságot fecsegett. Maga
nem dolgozik, tehát munkakerülő. Férfiakkal ismerke-
dik, ebből él. Le is csukhatnám. De nem teszem, ha
megígéri, hogy nyolc napon belül tisztességes munkát
vállal. Az orvossal mindenesetre megvizsgáltatom. Haj-
landó becsületesen dolgozni?
– Igen – mondta, nem éppen lelkesen.
– Ki az a jómódú vőlegény, aki magát pénzeli? Kor-
éh Sándor?
– Nem kérem. Ő néha elvisz vacsorázni, vesz is oly-
kor valamit, de pénzt nem ad a kezembe.
– Kitől kapja a pénzt?
– Gabinak hívják. A vezetéknevét nem ismerem.
– Mikor látta utoljára?
– Néhány napja.
– Hol?
– Koréhval szórakoztunk hármasban egy kocsmá-
ban.
– Ez a Gabi magával távozott?
– Nem. Hirtelen felállt és azt mondta: „Hű, a min-
denségit, rögtön indul a vonatom.” Ezzel elrohant, és
azóta nem láttam.
– Gabi jó barátja Koréhnak?
– Inkább csak amolyan kocsmai barátság.
– Maga járt Koréh lakásán?
 – Igen. Kétszer aludtam nála.
– Koréh akkor sem fizetett?
– Nem. Ittunk, ettünk, csak cigarettára adott néhány-
szor pénzt.
– Most menjen az orvoshoz. Aztán csak várja türel-
mesen a maga Gabiját. Hány éves is lehet?
– Harminc körüli.
– Milyen színű a haja?
– Szökés.
– Bajusza?
– Nincs.
– Magassága?
– Nálam úgy tíz centivel magasabb.
– Figyelmeztetem, ha nem mondott igazat, vagy el-
titkolt valamit, pórul jár.
– Nos? – fordultam a kollegáimhoz a lány távozása
után.
– Elgondolkoztató, főnök – szólt Németh. – Az ada-
tok összevágnak.
– Még mindig azon az állásponton vagy tehát, hogy
él az a bizonyos, akiről hivatalos értesítés közölte, hogy
elesett a háborúban?
– Nem látok más alternatívát. Csak így magyarázha-
tom meg a két bűncselekmény összefüggését és az elkö-
vető azonos személyét.
– Valamelyest meggyőztél a teóriáddal. Éppen ezért
legfőbb ideje, hogy elmondjuk a többieknek. Hallgassa-
tok ide! Lacinak van egy fantasztikus, de mégis elfogad-
ható feltevése. Úgy képzeli, hogy Balázsné háborúban
eltűnt fia él. Folytasd, Laci!
– Amit most elmondok, az valóban csak a fantázia
játéka – kezdte Németh. – Ismertek már, tudjátok, hogy
néha milyen szélsőségesen gondolkodom, elhanyagolva
a reális érveket.
 – Megőrjítesz a cirkalmas bevezetéseiddel! – bosz-
szankodott Kozma.
– Na jó. Szerintem Balázsné első házasságából szár-
mazó fia, Guba Péter él és bujkál. Az tény, hogy a hábo-
rú alatt a németek közé állt.
– Hatásos kis szünetet tartott. – Itt jön az én kombi-
nációm! A pasas titokban vissza-visszatér. Hogy mikor
és hogyan, azt nem tudom. Ez a kis prosti, itt az előbb,
jó személyleírást adott róla. A férfi, akiről Bihari emlí-
tést tett – ugyanaz, aki együtt szórakozik Koréh Sándor-
ral. Szerintem Balázs József azzal zsarolta feleségét, ha
nem ad pénzt, elmondja, hogy a fia él.
– Ezek szerint – ráncolgatta a homlokát Bordás – az
attaséhoz is ez a senki által nem látott Guba Péter tört
volna be?
– Ez a feltevésem – intett Németh.
– Akkor Balázs Józsefet is a mostohafia, Guba ölte
meg? – kételkedett Kozma.
– Így kellett történnie! – emelte fel hangját Németh.
– Az ujjnyomok is bizonyítják; egy tettes dolgozott
mindkét helyen.
– De miért éppen a halottnak hitt Guba Péter lenne a
tettes, akiről eddig senki se tett említést? – vitatkozott
Szőke. – És mi oka lett volna Gubának betörnie ott, ahol
az édesanyja dolgozik? Mi indíthatta arra, hogy megölje
a mostohaapját?
– A kérdésekre lehetetlen elfogadható választ adni,
de ez a legutóbbi megmagyarázható. Guba tudhatta,
hogy anyját kegyetlenül zsarolja az öreg. Félhetett, hogy
Balázs részegen egyszer csak beváltja a fenyegetését.
– Balázsné tudhat arról, hogy a fia él, és hogy az urát
a fia ölte meg? – firtatta Szőke.
– Arról, hogy a fia él, bizonyára tud. Sőt, a lány is
tudhat erről. Hogy az asszony sejti-e, hogy fia ölte meg
a férjét? Erről most nem nyilatkozom. De minden lehet-
séges.
– A gyanúdnak van némi alapja – ismerte el Szőke.
– Jó, rendben van, ezek olyan érvek – mondta Farkas
–, hogy el lehet fogadnunk, bár semmivel sem megala-
pozottabbak az eddig felmerülteknél. Épp annyi szól
mellette, mint ellene. Mégis számításba kell vennünk,
mert Lacinak már nem egy bizarr ötlete bevált.
– Végül is elképzelhetőnek tartjátok? – kérdeztem.
Egyöntetűen igennel válaszoltak.
– Akkor ezt is bevesszük a kombinációba. Folytassá-
tok az adatgyűjtést.
Utasítottam Bordást és Farkast, beszéljenek ismét
Biharival. Ők ketten a mai naptól fogva Koréh Sándor
minden lépését kísérjék figyelemmel, hátha megjelenik
társaságában a gyanús idegen. Ügyeljenek a kis kurvára
is; feltehető, hogy a Gabi nevű férfi jelentkezik nála.
Több hét telt el, amikor Bordás és Farkas észrevet-
ték, hogy a kis prosti munkahelyéről távozva, szóba ele-
gyedik egy magas, szőke, harminc év körüli férfival.
Aztán elindultak a közeli villamosmegállóhoz. A lány
felszállt, a férfi visszafordult, és betért az egyik mellék-
utcába. Bordásék közrefogták az idegent, és ügyet sem
vetve tiltakozására, előállították a főkapitányságra.
Minderről akkor szereztem tudomást, amikor belép-
tem a szobámba s láttam, amint Bordás és Farkas között
ott ül a méltatlankodó idegen.
– Főnök, ez a pasas azzal akar minket megetetni –
szólt Bordás –, hogy nyomozó az állambiztonságiaknál.
– Igen? És ki a főnöke? – kérdeztem a lehető legko-
morabban, hiszen nyomban felismertem. Annak idején,
amikor egy vidéki plébános gyilkosát hajszoltuk, már
találkoztam vele.
– Kenyeres őrnagy – válaszolta.
 – Ez eddig rendben van – mondtam, továbbra is a
komorsághoz tartva magam.
– Az őrnagy elvtárs ismer engem. – És mosoly buj-
kált a szemében.
– Persze, hogy ismerem – hagytam abba a játékot. –
De hát miért nem szólt hamarabb?
– Szóltam én, de meg sem hallgattak. Nincs semmi
baj, örülök, hogy ilyen rámenős kollégákkal ismerked-
hettem meg.
– Még mindig jobb egy ilyen kis félreértés, mint egy
nagyobb mulasztás – mondtam. Mind nevettünk, ők hár-
man békejobbot nyújtottak egymásnak.
Kenyeres őrnagy is mulatott a félreértésen. Kiderült,
hogy ő az „előállított” detektívet bízta meg Koréh figye-
lésével, de megfeledkezett arról, hogy erről minket is ér-
tesítsen. A detektív összebarátkozott a kis nőcivel, hogy
általa bizonyos információkhoz jusson Koréhra vonat-
kozólag.
– Te – mondtam Kenyeresnek –, ügyes kis nő ez.
Egy szóval sem említette nekem, hogy milyen ismerősei
vannak.
– Helyén van az esze – jegyezte meg a végszóra ér-
kező Csépai.
– Amikor elengedtem, arra gondoltam, hogy a lány
figyelése elvezethet az ismeretlenhez – magyaráztam.
– Te elhiszed, hogy Koréh nem ismeri az illetőt kö-
zelebbről? – kételkedett Kenyeres.
– Amíg az ellenkezőjéről nem győződünk meg, ad-
dig elhiszem – éltem ezúttal is kedvenc szavajárásom-
mal. – Mi ezt az ismeretlent egyéb ügyekkel is össze-
függésbe hozzuk.
– Tudtok már róla valamit? – kérdezte Csépai.
– Hiszen éppen ez az! Semmit se tudunk róla. Mégis
arra gondolunk, hogy azonos azzal, akiről úgy tudják,
hogy a háború alatt eltűnt vagy elesett. Egyszóval olyan
halottat keresünk, aki Németh teóriája szerint él.
– Egy halottat könnyebb megtalálni, mint egy élőt –
bölcselkedett Kenyeres.
Megbeszélésünk végén, megállapodtunk, hogy Kor-
éh Sándort és minden létező kapcsolatát szoros figyelés
alá vonjuk.
Rajtunk kívül a többi csoport, a kerületben dolgozó
detektívek, az állambiztonsági szervek, a határőrség tag-
jai sok-sok gyanús embert igazoltattak, ujjnyomaikat
pedig megküldték a daktiloszkópiára. Egyetlen ujj-
nyom-sem egyezett a két helyszínen találttal.
A hosszas eredménytelenség miatt, a referálások ide-
jén a főcsoportvezetőtől elég sok kellemetlen megjegy-
zést kellett zsebre vágnom, mert persze a részeredmé-
nyeink senkit sem érdekeltek.
– Na, hősök, új zsenik, mi van a gyilkossal? – kezdte
a heccelődést Lakiházy, a többi régi detektív-csoportve-
zető meg folytatta. Kárörvendésüket felette nehezen vi-
seltem el.
– Tudod – mondta a főcsoportvezető –, ezek a vén
rókák sokat segíthettek volna a munkádban. Kár volt le-
mondanod róluk.
– Úgy gondoltuk, van nekik épp elég megoldásra vá-
ró ügyük, minek terheljük őket még mi is. Én tisztelem
idősebb kollégáimat, de ahogy eddig, ezután sem szoru-
lok a segítségükre. Biztos vagyok benne, hogy elfogjuk
a gyilkost.
– Hát ez valóban nem határidős munka, de gyilkost
jobb minél hamarabb kézre keríteni.
– Soha se tiltakoztam az ellen, hogy bárki elfogja a
tettest. Tessék, hajtsanak rá. Ha az önök detektívjei kö-
zül bárki elfogja a gyilkost, örülni fogunk és gratulá-
lunk.
 – Akkor légy szíves, adj át minden adatot, amit ed-
dig beszereztetek – szólt Békási csoportvezető.
– Az adatokat kutassátok fel ti magatok. Nektek ez
könnyen megy, hiszen hatalmas a rutinotok. Mi, akik
negyvenötben kezdtük, egyebet sem hallunk, mint a ti
évtizedes gyakorlatotok emlegetését. Miért volna szük-
ségetek az újoncok adataira?
Kicsit lehiggadtam.
– Amit mi nehéz és fárasztó munkával összegyűjtöt-
tünk, azt ellenőrizni is tudjuk és mire feldolgozzuk, bí-
zunk benne, hogy a tettes is kézre kerül.

Már több mint egy év telt el azóta, hogy ismeretlen tet-

tesek behatoltak a diplomata lakásába és nem sokkal ké-
sőbb megölték Balázs Józsefet. Még mindig állandó fi-
gyelés alatt tartottuk Koréh Sándort és a kis prostit is,
akinek akkor már rendes munkahelye volt. Az ismeret-
len azonban nem bukkant fel. Egyszerűen eltűnt, vagy
mint ahogy Németh említette, inkább csak félrehúzódott
a már túlzottan felkavart örvénytől.
Ez a „félrehúzódás” még rejtélyesebbé tette szemé-
lyét. Mi meg az idő előrehaladtával egyre lázasabb ener-
giával próbáltunk a nyomára jutni.
Meg is kérdezte tőlem egy alkalommal a detektívfő-
nök jelenlétében a főkapitány:
– Nem jártok ti rossz úton? Lehet, hogy a tolvaj, aki
az attaséhoz behatolt, ott lakik valamelyik közeli ház-
ban. Te pedig agyafúrtnak képzeled, és világraszóló ter-
veket szövögetsz a kézre kerítésére.
– Az nem lehet… – kezdtem el a mondatot.
– Mi nem lehet?
–… hogy a tettes a közelben lakjék. Nemcsak a két
szomszédos, hanem a távolabbi házak lakóit is tüzetesen
megvizsgáltuk. Azokat is ellenőriztük, akik már régeb-
ben elköltöztek a környékről.
:– Mi a további terved?
– Folytatom a nyomozást. Biztos, hogy jó a szima-
tunk, csak éppen egy kicsit elcsúsztunk az idővel. Előre
is elnézést kérek a hasonlatomért. A nyomozás nem
házépítés, nem bútorkészítés, aminek megkezdése előtt
minden anyag rendelkezésre áll. Nekünk a tettes manő-
verezéseit is ki kell védeni. Legtöbbször csak utólag de-
rül ki, hogy menekülése érdekében mivel hátráltatta, mi-
lyen buktatókkal nehezítette munkánkat. Nyugodtan ál-
líthatom; ezen a téren mindig a tettes irányít bennünket.
Idő kell hozzá, mert végül is bármennyire próbál egér-
utat nyerni, a mi hálónkban köt ki.
– Jól megvédted magad – szólt a főkapitány. – Foly-
tasd hát a nyomozást belátásod szerint.

Akik bűnügyi témájú könyvet olvasnak, vagy krimi fil-

met néznek, nem is gondolják, mennyi hurokvágánya és
zsákutcája van a nyomozásnak a valóságban. Hány kü-
lönböző kérdés merül fel időközben a találgatás, a logi-
kai láncolat összekapcsolása, az összegyűjtött adatok
egybehangolása miatt. Ha ezt a lakosság tudná, még in-
kább igyekezne segítséget adni ahhoz, hogy egy-egy bű-
nöző mennél hamarabb kézre kerüljön.

Este tíz óra körül tértem haza. Feleségem elém tette a

már többszörösen is felmelegített vacsorát. Az első fala-
tot sem nyeltem le, máris csöngött telefonom.
Az attasé hívott.
– Szeretném, ha most rögtön felkeresne. Küldök
önért egy kocsit.
– Történt valami?
– Telefonba nem tudom elmondani.
– Azonnal megyek. – Közöltem vele a címemet, és
mire az utcára értem, már ott állt a kocsi.
Üdvözöltem a vezetőt, aki magyarul köszönt vissza.
Hamarosan feltűnt, hogy nem a diplomata lakása fe-
lé haladunk.
– Hová hajt?
– A követségre.
El nem tudtam képzelni, hogy este tizenegy óra után
miért kell nekem a követségre mennem.
Kiszálltam és akkor láttam, hogy a követség épülete
ki van világítva. Halk zenefoszlányokat is hallottam ki-
szűrődni. Csak nem valami ünnepségre hívott meg az
attasé? De a képtelen ötletet azonnal elvetettem. Itt ko-
moly dologról lehet szó. Amint a bejáratnál kinyílt az
ajtó, nyomban előttem termett maga az attasé, elegáns
estélyi öltözékben. Kezet fogtunk.
– Mi történt? – kérdeztem. – Miért volt fontos, hogy
idejöjjek?
– Fáradjon beljebb. – A zene most már sokkal erő-
sebbé vált, talán táncoltak is a belső termekben. Végig-
mentünk a folyosón, az attasé benyitott az egyik szobá-
ba, utána én is beléptem. A villany égett, rajtunk kívül
senki nem tartózkodott a helyiségben.
– Foglaljon helyet, kérem. Talán előbb hozatok vala-
mi italt, vagy kávét, mielőtt mindent megmagyaráznék.
– Köszönöm, a kávé jólesne. – Mivel a zene ide is
áthallatszott, megkérdeztem: – Milyen ünnepség van a
követségen?
– Évfordulót ünneplünk. Meghívtuk több baráti or-
szág külkereskedelmi tisztségviselőit, másokat is.
A felszolgáló behozta tálcán, kis ezüstkancsóban a
kávét, mellette két csésze, rövid ital kis poharakban. Az
asztalra helyezte, és szótlanul távozott.
Ittunk egy kis konyakot, utána kávét. Az attasé jó-
kedvűnek látszott. Letette a csészét és így szólt:
 – Nos, miért is kérettem önt ide… Már említettem,
ünnepi fogadást tartunk, melyet hazánk nagykövete nyi-
tott meg. Az ünnepség megnyitása után kisebb italozás,
kávézás következett. Ilyenkor természetesen többen is
megismerkednek egymással, beszélgetnek és a végén
még táncra is sor kerül. Kis idő múlva én is táncoltam a
feleségemmel, aztán felkértem más ismerősök feleségét,
és a feleségem is táncolt másokkal.
Kíváncsi voltam, vajon mi sül ki ebből a táncos ösz-
szejövetelből.
– Újabb zeneszóra felkértem egy magyar külképvi-
seleti tisztviselő feleségét, akit már ismertem. Tánc köz-
ben egyszer csak megbicsaklott a lábam. A hölgy, aki-
vel táncoltam, azt hihette, hogy be vagyok szeszelve. Én
bocsánatot kértem és tovább táncoltunk. Rosszul van ta-
lán? – kérdezte a hölgy. Nem, mondtam, egyáltalán
nem, miért kérdezi? Mert hirtelen olyan sápadt lett, vá-
laszolta a hölgy… Hát igen, valóban sápadt voltam, de
ki ne sápadt volna el az én helyemben? Képzelje, az asz-
szony nyakán felfedeztem a feleségem aranymedalion-
ját, amit annak idején elloptak a lakásunkból!
– Biztos, hogy nem téved? – kérdeztem elképedve.
– Biztos! Később a feleségem is meggyőződött róla;
annyira, hogy majd elájult, rosszul is lett. Fel kellett kí-
sérnem az egyik szobába és az orvos injekciót adott
neki.
– Most hol van a felesége?
– Ha nehezére esik is, azzal az asszonnyal beszélget,
akinek a nyakában függ az ő medálja.
– Hát ez aztán tényleg meglepő! Szinte hihetetlen.
Az attasé felállt.
– Jöjjön, kérem. Bemegyünk egy sötét helyiségbe,
ahonnan a függönyön át megmutathatom az asszonyt és
a férjét.
 – Régről ismeri őket?
– Igen. Kellemes emberek. Ami a férjet illeti, szá-
mos gazdasági tárgyalást folytattam vele.
Beléptünk egy kis sötét terembe, aminek a végén, a
több szárnyú, lefüggönyözött üvegajtón át be lehetett
látni a nagyobb helyiségbe, ahol egyesek kis asztalok
körül üldögéltek, mások álldogálva beszélgettek.
– Nézze csak! Ott, annál a kis sarokasztalnál – mu-
tatta az attasé. – Ott a feleségem és a hölgy a medalion-
nal. Mellettük a harmadik, a hölgy férje.
Míg a jól öltözött társaságot néztem, azon töpreng-
tem, hogyan kerülhetett az ellopott értékes medál a
hölgy nyakába? Hogy nem a hölgy vagy a férj volt a tet-
tes, abban biztos voltam. Akkor pedig vagy vette vagy
ajándékba kapta. De hogyan?
Visszamentünk az előző szobába, s újra megkérdez-
tem:
– Szóval, az ön és a felesége véleménye szerint a
hölgy nyakán levő medál biztosan azonos azzal, amelyet
önöktől elloptak.
– Erről mindketten meg vagyunk győződve. A fele-
ségem, amikor jobban lett, leült beszélgetni a nővel.
Kínjában már dicsérni kezdte a medaliont, sőt azt is fel-
fedezte közben, hogy ugyanazon az aranyláncon lóg,
amelyen azelőtt. Mivel a lánc elég hosszú, a feleségem
még meg is fordította a medált és benne meglátta a több
mint százéves dátumot és a nagyanyjának a G. M. betűs
monogramját. Szép, szólt a feleségem, reszkető kezében
tartva a medaliont. Igen, mondta a hölgy, nekem is na-
gyon tetszik. Névnapomra kaptam a férjemtől. Ismét
megszólalt a zene, többen táncoltak, a feleségem pedig
hozzám jött és majdnem sírt. A nagymamától kapott
emlékem egy idegen nő nyakában lóg, amit az névnap-
jára kapott a férjétől! Ekkor határoztam el, hogy telefo-
nálok önnek.
– Ezek szerint semmi kétség. Meg tudná mondani az
illető nevét?
– Természetesen. – Felírta és átadta nekem a külke-
reskedelmi képviselő nevét és lakáscímét. – Arra kérem,
feltűnés nélkül kezelje az ügyet, nem szeretném, ha sér-
tés lenne belőle.
– Ugyan. – Ezzel a mondással eszembe juttatta az
ügyet kezdet-kezdetétől fogva végigkísérő sok diszkré-
ciót, melynek árnyékában folytattuk a nyomozást. –
Efelől biztosíthatom, mi sem szeretjük a fölösleges fel-
tűnést. De beszélnem kell velük, hogy megtudjam, ho-
gyan jutottak a medálhoz.
– Persze. És mikor akar velük beszélni?
– Megvárom, amíg hazaindulnak és akkor utánuk
megyek.
– Nem lehetne inkább holnap felkeresni őket?
– Egy percet sem késlekedhetem. Megtörténhet,
hogy holnap nem mutatják meg az ékszert. Így pedig
meg sem fogom várni, míg odahaza leakasztja nyakáról
a hölgy a láncot.
– Nem lesz ebből baj?
– Milyen baj? Hiszen ön feljelentést tett. Így van?
– Igen.
– Nos, mi ennek alapján teljesítjük kötelességünket.
Ön idehívott engem, én eljöttem és a hivatalos formák
megtartása mellett cselekszem.
– Ne értsen félre, én nem akarom önt semmiben sem
akadályozni, csak… – Láttam, hogy nincs ínyére a
gyors intézkedés, ezért közbevágtam:
– Tudom, tudom, a szavaiból arra következtetek,
hogy szeretne visszatartani ettől a lépéstől. Pedig hát ön
az áldozat az ügyben. Egyedül a tettesnek van félnivaló-
ja. Mikor lesz vége az összejövetelnek?
 – Általában hajnali kettő körül szokott.
– A vendégek távozásakor szeretnék a hallban tar-
tózkodni. Azt akarom, hogy a medálosék lássanak. Ért
engem, ugye?
– Igen.
– Nem vagyok parádésan felöltözve, de a hallban ez
is megteszi. Ha tudtam volna, miről van szó, úgy öltöz-
tem volna, hogy mi ketten beszélgethessünk a szalon-
ban.
– De hiszen így is bejöhet.
– Nem, kérem, kilógnék a társaságból, felfigyelné-
nek rám. Főleg, ha önnel beszélgetve látnának. Jobb
lesz így.
A vendégek két óra után lassan szedelőzködtek és
hazaindultak. Mindenki kocsin távozott.
Amikor a medálos pár kilépett a hallba, az attasé fe-
lém fordult és néhány szót szólt hozzám.
Egészen jól megértette az elképzelésemet.
A követség kocsiján lakásukig kísértem a házaspárt.
Ahogy kiszálltak, a sofőr elköszönt tőlük. Abban a
pillanatban, amikor a kerti vaskapunál a férj a zárba
dugta a kulcsát, már mellettük is álltam. – Bocsánat,
hogy zavarom önöket.
– Tessék – fordult meg a férfi –, mit óhajt?
– Ugye, ön is ott volt a fogadáson? – kérdezte tőlem
az asszony, miután jól szemügyre vett.
– Igen, ott voltam.
– Valóban – nézett meg jobban a férj –, amikor eljöt-
tünk, láttam is az attaséval beszélgetni.
– Igen, így van. – Magamban gratuláltam az attasé-
nak okos húzásáért.
A kapu kinyílt.
– Miért jött utánunk?
– Fontos ügyben kell önökkel beszélnem. – Elővet-
tem az igazolványomat. – Tessék.
– Hát ez mulatságos – szólt a férj, miután megtudta,
hogy nyomozó vagyok. Nem is olyan mulatságos ez,
kedves uram, gondoltam. – És mi az a fontos beszélni
való?
– Ha megengedik, inkább bent mondanám el.
– Tessék, fáradjon be.
Az ajtók kinyíltak, a villanylámpák meggyulladtak,
beint voltunk a lakásban.
– Foglaljon helyet, addig levetem a kabátom –
mondta a házigazda.
– Én meg elmegyek és levetkőzöm, mert fáradt va-
gyok – akarta az asszony ezzel is jelezni, hogy nem ér-
dekli jelenlétem célja.
Az istenért, csak azt ne, gondoltam, de hangosan ezt
mondtam: – Egyetlenegy percre kérem csak, hogy ma-
radjon, hiszen önnel akarok beszélni.
– A feleségemmel? – fordult meg erre hirtelen a férj.
– Igen. Természetesen az ön jelenlétében.
– Csak nem öltél meg valakit, fiam? – A férfi kény-
szeredett kis mosolyra húzta a száját.
– Most már igazán kíváncsivá tett – pillantott rám a
nő –, maradok.
– Ha éjnek idején követi az embert a rendőrség, an-
nak megvan az oka – aggodalmaskodott a férj.
– Nincs ok az izgalomra. Csak azért jöttem önök
után, mert nem akartam a követségen a szórakozásukat
megzavarni.
Mind a hárman leültünk. Én úgy helyezkedtem el,
hogy szembe kerüljek az asszonnyal, akinek a nyakán
ott függött vastag aranyláncon a medalion. Beszéd köz-
ben rá-rápillantottam az ékszerre, de aztán gyorsan el-
kaptam a tekintetem, hogy azt ne gondolja még ez a ki-
fejezetten szép nő, hogy őt bámulom. Bármilyen szép is,
ilyen esetben ez másodrangúvá válik. Első a hivatás. A
nők szemrevételezése csak ezután jöhet szóba.
– Szeretnék ezen a beszélgetésen gyorsan túlesni, fá-
rasztani sem akarom önöket, ezért a tárgyra térek. Arra
kérem, asszonyom, a nyakában lévő aranymedált vegye
le a nyakáról és fordítsa meg.
– Bocsásson meg, de…
– Kérem – vágtam közbe –, én előre megmondom:
1840-es évszám van belevésve, G. M. monogrammal.
Erre mindketten izgatottak lettek. Egymásra néztek.
Az asszony idegesen leakasztotta a medált. Megfordítot-
ta. Lehet, hogy tudott vésésről, de nem emlékezhetett az
évszámra és a betűkre. Hosszan nézte, alig akarta tekin-
tetét is rámvetni.
– Kérem – mondta megdöbbenve –, honnan tudja,
hogy mi van bevésve a medálomba?
– Azért vagyok detektív, hogy fordítva is tudjak ol-
vasni – mosolyogtam.
– Mire megy ez az idegölő játék? – kérdezte hevesen
a férj.
– Rögtön megtudja, uram – csitítottam. – Megmon-
daná, asszonyom, hogyan jutott ehhez az ékszerhez?
Szabad kézbe vennem?
A nő olyan gyorsan ejtette át kezembe a láncot a me-
dállal, mint valami parazsat, amitől gyorsan meg akar
szabadulni. – Kérem, a medált a férjemtől kaptam név-
napomra. Külföldről hozta nekem.
Na, eddig eljutottunk, gondoltam.
– Arra kérem – fordultam a férfihoz –, mondja meg
nekem, mikor, hol vette, esetleg kitől kapta?
– Már bocsásson meg, de mi köze van ehhez a rend-
őrségnek?
– A rendőrségnek mindenhez van köze. Jó lenne, ha
ezt a kérdést itt, egymás közt intéznénk el. Nem szeret-
ném, ha ez a dolog az ön felsőbb vezetőjének a tudomá-
sára jutna.
– De kérem, én ezt nem loptam, hanem vettem. Ez
az én magánügyem – válaszolt fölényesen.
– Hogy nem lopta, abban nem kételkedem. Ha így
hinném, nem itt beszélgetnénk, hanem a rendőrségen.
Ami pedig a magánügyet illeti, hát ez jelen esetben két-
séges. Mert ugyebár megkérdezhetném öntől: bejelen-
tette-e hivatalos helyen, hogy ilyen értékes aranytárgyat
hozott át a határon?
– Ami igaz, az igaz – már nyoma sem volt az előbbi
nagy hangjának. – Nem jelentettem be, de hát…
– Tudom, kérem. Nos akkor? Azt mondja meg, hol
és kitől vette?
– Megmondom. Hivatalos úton voltam kint Ausztri-
ában, éppen négy hete értem haza…
– Hol járt Ausztriában? – szóltam közbe.
– Csak Bécsben voltam.
– Meddig volt kint?
– Hat napig.
– Hol vette a medált?
– Bécsben.
– Azt sejtettem. De hol?
– Már többször is jártam az utóbbi két évben Bécs-
ben, de nem vagyok annyira otthon abban a városban,
hogy az utcák neveit megjegyezhettem volna.
– Félreért. Kizárólag azt szeretném tudni, hogy üz-
letben, kávéházban, utcán, eszpresszóban, vagy hol vet-
te ezt a medált?
– A Kärtnerstrassén. Ott vettem, egy cukrászdaféle
presszóban. Rendszerint oda térek be egy kávéra vagy
üdítőre.
– Kitől vásárolta?
– Egy férfitól.
 – Mi módon? Kérem, ne várja, hogy minden egyes
szót külön kérdezzek. Töviről-hegyire mesélje el az ese-
tet. Tehát: ki volt az a férfi, tudott-e magyarul, vagy
csak németül beszélgettek, miként történt a megismer-
kedésük?
– Ültem az asztalnál, amikor arra figyeltem fel, hogy
egy vadidegen ember megáll mellettem és magyarul azt
kérdezi: Megengedi? Tessék, mondtam. Ezzel az idegen
leült és beszélgetni kezdett. Hogy abban a szállodában
dolgozik, ahol én lakom. Itt hallotta, hogy magyarul be-
széltem, ezért vette a bátorságot, hogy megszólítson és
az asztalomhoz üljön.
– Tényleg hallhatta önt beszélni a szállodában?
– Igen. A hallban találkoztam egy pesti ismerősöm-
mel.
– Ezek szerint az a férfi, aki az asztalához ült, igazat
mondott?
– Bizonyára. Mondja kérem, meddig fog még engem
éjszakának idején vallatni? – kérdezte ingerülten.
– Abbahagyhatjuk. Akkor viszont kénytelen leszek
önt holnap, hivatalos időben, délelőtt tíz órára bekéretni
a főkapitányságra. Ha ez önnek megfelelőbb, akkor
máris távozom.
– Nem, nem, dehogy, csak folytassuk – visszakozott.
– Akkor pedig válaszoljon arra, hogy miről beszél-
gettek.
– Önmagáról beszélt, hogy ő Pozsonyba való. Be is
mutatkozott, de esküszöm, fogalmam sincs, milyen ne-
vet mondott.
– Vissza tud emlékezni milyen korú és milyen ma-
gas lehetett a férfi?
– Elég fiatalnak látszott, harminc év körülinek, de
lehet, hogy több. Magasabb volt nálam, gondolom, lehe-
tett százhetvenöt centi.
 – És a haja?
– Inkább szőke, mint barna.
– Jól öltözött?
– Csak úgy, mint általában a bécsiek.
– Felismerné esetleg egy régebbi fényképről?
– Azt hiszem, igen.
– Hogyan zajlott le a medálvásárlás?
– Talán egy félórája beszélgettünk már. Jobban
mondva, ő beszélt a családjáról, bécsi tartózkodásáról.
Elmondta, hogy Pozsonyból az 1945. év végén teleped-
tek át Bécsbe, mivel a nagyapja annak idején osztráknak
vallotta magát, így kényszerhelyzetben voltak, mert
amúgy is el kellett volna hagyniuk Csehszlovákiát. –
Rámnézett. – Ennyire részletesen óhajtja?
– Igen, erre kérem. Nem említette a férfi, hogy mivel
foglalkozik, vagy hol volt katona?
– A katonaságról nem tett említést. Arról viszont be-
szélt, hogy sem ő, sem a szülei nem voltak nácik. A szü-
lei Németországban élnek, ő és a húga, aki Bécsben jár
iskolába, beteg nagyanyjukkal Bécsben maradtak. A
nagymamának értékes, szép lakása van. Ha az öregasz-
szony meghalna, akkor ő a húgával a szülei után megy
Németországba. A húga mellékfoglalkozásként a Vörös-
keresztnél dolgozik, ő pedig abban a szállodában – ahol
én laktam –, olyan mindenesféle. Délután két óráig tart
a munkaideje, azután szabad.
– Ön ezt elhitte?
– Meggyőzően hangzott. Bőbeszédűséget azzal ma-
gyaráztam: örül, hogy honfitársra talált, akinek kiöntheti
a szívét. Eszembe se jutott a szavaiban kételkedni, hi-
szen nem volt rá okom. Sőt, másnap meggyőződtem ar-
ról, hogy igazat mondott, mert láttam a hotel halljában a
délelőtti órákban egy létrán állva, amint függönyöket ra-
kott fel. Köszöntünk is egymásnak.
 – Szóval meggyőződött arról, hogy nem hazudott.
– Igen.
– Most legyen szíves, térjen rá a medálvásárlásra.
– Este a szálloda kapujában véletlenül találkoztam
vele. Ámbár lehet, hogy ez a részéről szándékos volt.
Udvariasan köszönt, én viszonoztam. Megállított. Ha
netán valamit vásárolni akar hazautazása előtt, szívesen
segédkezem vagy tanácsot adok. Ismerős vagyok itt és
tudom, hol lehet bizonyos dolgokat olcsóbban venni.
Megköszöntem a kedvességét, de elhárítottam, mond-
ván, hogy ennél fontosabb dolgom van és máris belép-
tem a szálloda halljába. Ő utánam jött. Hallottam, amint
a portás németül szólt hozzá.
– Aznap nem találkoztak többet?
– Nem.
– Asszonyom – szóltam a feleséghez, aki nagyokat
ásított a fotelban. – Úgy látom, nagyon fáradt és álmos.
Nem tartóztatom tovább. Már csak rövid ideig beszélek
a férjével.
Az asszony távozása után azt kérdeztem: – Mi tör-
tént másnap?
Alig vártam, hogy kibökje végre: mi történt közte és
az idegen között. Reméltem, hogy megtudok valamit az
ismeretlen személyről, akit már oly régóta keresünk.
Bár az is lehet, hogy akiről beszél, egy érdektelen köz-
beeső, aki a medált olcsón megvette valakitől és igyek-
szik drágábban továbbadni.
– Másnap, a hallban elém toppant ez az ember és kö-
zölte, hogy szeretne velem beszélni. – Nem érek rá –
mondtam –, sietnem kell, hivatalos ügyeim várnak. –
Erre ő azt mondta, hogy bármikor jó neki, délután vagy
este, amikor nekem megfelel. Megegyeztünk, hogy dél-
után öt órakor ott leszek a cukrászdában, ahol már talál-
koztunk.
 – És így is történt?
– Igen. Amikor én odaértem, ő már ott ült. Nyomban
rátért a dologra. Szeretne nekem eladni egy szép arany
tárgyat, aminek biztosan örülne a feleségem. Honnan
tudja, hogy házasember vagyok – kérdeztem. Hát csak
úgy gondolta, mondta ő. Az ékszer a nagyanyja tulajdo-
na, aki el akarja adni, mert a pénz valami nagyon drága
gyógyszerre kell. Menjek fel vele a nagymamához…
Kicsit gondolkoztam. Az járt a fejemben, hogy hazaér-
kezésem után néhány nappal lesz a feleségem neve nap-
ja, jobbkor nem is jöhetett volna ez az ajánlat. Ha meg
tudok vele egyezni és szép az ékszer, megveszem. A lé-
nyeg az, hogy másnap három órára beszéltük meg a ta-
lálkozót.
– Folytassa, kérem, kíváncsi vagyok.
– A randevú helyétől nem messze lakott a nagyma-
ma. Beléptünk egy elég rendes külsejű házba, felmen-
tünk az első emeletre. A férfi benyúlt a zsebébe, kivett
egy kulcsot és kinyitotta az előszoba ajtaját. Mindketten
beléptünk a lakásba. Nyöszörgő, öreges női hangot hal-
lottam kiszűrődni az egyik szoba ajtaja mögül. Mintha
ezt mondogatta volna: Franz, Franz. Erre az én embe-
rem benyitott abba a szobába, ahonnan a beteg hangját
hallottam. A beteg németül azt kérdezte, hogy kivel jött
a lakásba. Mire Franz – most már az egyszerűség kedvé-
ért hadd nevezzem így – azt válaszolta, hogy az az úr
van itt, akiről már beszélt és ezzel behúzta és kilincsre
zárta az ajtót maga után. Tulajdonképpen ekkor tudtam
meg, hogy Franznak hívják az unokát, aki ezek után arra
kért, hogy menjünk beljebb az előszobából.
– Ezt önnek magyarul vagy németül mondta?
– Természetesen magyarul. Ízlésesen berendezett
nagyobb szobába vezetett, ahonnan jobbra-balra nyílt
egy-egy ajtó, feltehetően a többi szobába. A falon lévő
szép régi festmények, a padlón a perzsaszőnyegek jó-
módú polgári családi otthonra utaltak.
– Ez a környezet megnyugtatta, ugye?
– Igen. A század eleji berendezésből, az atmoszférá-
ból úgy ítéltem meg, hogy csakis tisztességes dologról
lehet szó.
– Franz a sublót fiókjából kivett egy dobozt és elém
tette. Azt mondta. nyissam ki. Egy kis nyugtalanság fo-
gott el.
– Miért?
– Nem tudom megmagyarázni, ma sem értem. Talán
a szituáció miatt, hogy egyedül vagyok egy idegen or-
szágban, ismeretlen lakásban, ismeretlen emberekkel.
– Aztán?
– Aztán kinyitottam a dobozt és megláttam ezt az
aranyláncot a medállal – mutatott az asztalon fekvő ék-
szerre. – Megtetszett. Megkérdeztem, biztosan arany-e
és hogy mennyi az ára. Huszonnégy karátos arany, felel-
te, ha akarom, ellenőriztethetjük bármelyik ékszerésszel,
az ára pedig kétszáz dollár. Elképedtem. Hol van ennyi
pénz? De az ékszer egyre jobban tetszett. Magamban el-
határoztam, ha egyetlen mód van rá, megveszem.
– És megvette.
– Százötven dollárért. Azt ne kérdezze, honnan volt
rá pénzem.
– Nem is, hiszen úgyis tudom.
– Igen, törvényellenesen cselekedtem. Akkor erre,
higgye el, nem gondoltam. Csak azon járt az eszem,
hogy a feleségemnek mekkora örömet szerzek.
– Szerzett is, bizonyára örült a felesége.
– Nagyon. – Mélyet sóhajtott. – A tényen ez nem
változtat. Vállalnom kell a következményeket.
– Félreérti a helyzetet, uram. Nem erről van szó.
– Mondja, őrnagy úr, ezt a vezetőimnek jelentik?
Mert ha igen, akkor nekem…
Nem engedtem, hogy befejezze a mondatot. – Egy-
előre nem teszek semmilyen lépést. Bizonyos, hogy a
főnököm sem… ha csak…
– Mit jelent ez a ha csak? – nézett rám kétségbeesve.
– Figyeljen rám. Most e pillanatban még csak én,
holnap reggel a munkatársaim, de biztos vagyok benne,
hogy a főnököm is, egyöntetűen örülni fogunk, hogy
maga ez esetben elkövette azt a bűnt, hogy megvette a
medált.
– Nem értem…
– Mindjárt megmagyarázom. Ez az ügylet magának
bizonyos fokig balszerencsét, nekünk a fordítottját je-
lenti.
– Még mindig nem értem.
– Ezt a medált itt Budapesten lopták el és maga
Bécsben vette meg.
– Kitől lopták el?! Mondja meg már, kérem!
– Attól a követségi attasétól, akivel maga és a felesé-
ge ma este beszélgettek. Amíg az attasé felesége dicsér-
te a maga neje nyakában lógó medált, visszafojtott
könnyeivel küszködött.
– Jóságos isten?! Hát az övé volt?
– Igen. Az attasé ismerte fel, amikor táncolt a maga
feleségével.
– Hát ez hihetetlen… fantasztikus… Képzelem, mit
gondol rólam az attasé.
– Ugyan kérem. Nem föltételez semmi rosszat. El-
lenkezőleg, örül, hogy megkerült a medál. A lakásán
történt betörés tettesének elfogásában pedig ön fog ne-
künk segíteni.
– Én? – képedt el.
– Igen, ön.
– De hát hogyan?
 – Meg tudná mutatni Bécsben azt a házat, ahol a me-
dált vásárolta.
– Őrnagy úr, kérem, igazán, örömmel!
– Remélem, minden jól megy majd, és önnek sem
lesz semmi bántódása. De a százötven dollárja, az ug-
rott. Ha csak az attasé nem honorálja önnek ezt a… fur-
csa… de azt kell mondanom… számunkra hasznos tör-
vénysértést. Én most távozom, ön pedig pihenje ki ezt a
rendkívüli követségi murit. Folytassa nyugodtan a mun-
káját. Végezetül arra kérem, a most elhangzottakat sen-
kinek ne említse.
– Megígérem. Köszönöm, őrnagy úr!

Reggelig már nem maradt sok időm az alvásra, inkább

csak szundikáltam. Jó, kiadós zuhanyozás után megle-
hetősen frissen értem be a főkapitányságra, zsebemben a
visszaszerzett ékszerrel.
A szokásos reggeli üdvözlések után azonnal bemen-
tem a detektívfőnökhöz. Röviden beszámoltam az el-
múlt éjszaka eseményeiről,
– Azonnal felhívom Münnich főkapitányt. Ha lehet,
átmegyünk és személyesen referálsz neki – mondta fel-
villanyozva a jó hírtől. Tárcsázott, máris kapcsolták. Az
arcán tükröződő derű láttán biztosra vettem, amint lete-
szi a kagylót, máris mehetünk.
– Gyerünk, vár a főkapitány – szólt sietősen. – Úgy
vettem észre – mondta már a folyosón –, Münnich főka-
pitány örömmel fogadta jelentkezésemet az attasé-ügy
előrehaladásával kapcsolatban.
– Ami azt illeti, ennek az ügynek még csak a kezde-
ténél tartunk. Ki tudja, milyen hosszú utat kell még vé-
gigjárnunk a teljes sikerig.
– Miért vagy ennyire pesszimista? – kérdezte a fő-
nök.
 – Mert a nyomok után ítélve, külföldön kell majd
mozognunk és ez lényegesen nehezebb és körülménye-
sebb, mint idehaza.
– Megoldod te ezt a dolgot is. Kiváló segítőtársaid
vannak – biztatott.
Beléptünk az előszobába. A főkapitány titkára
nyomban jelentette érkezésünket. Amikor visszatért, az
ajtót nyitva hagyta maga után, ami azt jelentette, hogy
máris bemehetünk.

Az Öreg – megvallom őszintén, egymás közt igen gyak-

ran így hívtuk a főkapitányt – azonnal felállt íróasztala
mellől és elénk lépett.
– Nos? – Kezet szorított velünk. – Üljetek le. – Már-
is a kis vitrinhez lépett. Poharakat és egy üveg itókát
vett ki belőle, elénk tette az asztalra. Ez nála a kitüntetés
egyik jele volt azok iránt, akiket az átlagnál eredménye-
sebben dolgozóknak tartott. Ezt ugyan soha nem mondta
így ki, mégis, én így éreztem. – Na igyunk, aztán be-
szélj! Mi van az attasé-üggyel?
– Feri bácsi kérem, rövid leszek.
– A jó híreket szűkszavúan előadva is megértem.
– Megtaláltam az attasé értékes aranyláncát a medál-
lal.
– Remek! Mióta vártam erre! Akkor ezzel már a vé-
ge felé is jártok az ügynek?
– Nem egészen. Sőt, csak most vagyunk az elején.
– Miért?
– Mert a szálak, sajnos, külföldre vezetnek.
– Hová?
– Bécsbe.
Miután elmondtam, mi módon került meg a medali-
on, ezt válaszolta:
– Azonnal beszélj Csépai alezredessel, az ő emberei
majd segédkeznek odakint. Ha ez is kevés, akkor lépj
érintkezésbe Minkinnel, a szovjet katonai főügyésszel,
Ő is készséggel támogat. Nem adok semmilyen taná-
csot, arra neked nincs szükséged. Házon belüli segítsé-
get viszont annyit kapsz, amennyit csak akarsz.
– Köszönöm, egyelőre úgy látom, megbirkózunk az
üggyel.
Felálltunk. Újra kezet fogott velünk és mi jó érzé-
sekkel hagytuk el a szobáját.
– Nagyszerű ember a főkapitány, rád bízza a továb-
biakat is – mondta a detektívfőnök, és közben hátba ve-
regetett.
– Valóban kiváló ember. Csakhogy megbízást adni
könnyebb, mint azt gyakorlatban végrehajtani – mond-
tam az előttem álló feladaton tűnődve.
– Nem féltelek – újabb, bizalmat kifejező hátbavá-
gás.
Kitörő lelkesedéssel fogadták munkatársaim a fejle-
ményekről szóló tájékoztatásomat.
– Most mi lesz? – kérdezte a mindig tenni vágyó Né-
meth.
– Még ma beszélek Csépaival és Kenyeressel. Re-
mélem, támogatásukkal jó információt kapunk arról a
bizonyos Franzról, aki Bécsben a medált eladta. Ha ne-
tán az ő segítségük nem lenne elég, a szovjet katonai
ügyészség embereihez fordulunk.
– Ez a bécsi medáleladás kilóg eddigi elképzelése-
imből – mondta Németh. – De azért mégis megpróbá-
lom valahogy beiktatni a feltevésembe.
– Ha fenntartod – jegyezte meg Szőke –, akkor az
sincs kizárva, hogy a te fantomod Bécsbe tette át a szék-
helyét. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy legköze-
lebb hol fog feltűnni ez a fantom, akit te Guba Péternek
nevezel.
 – Én nem állítom, hogy az a bécsi fickó azonos Gu-
bával. Gubát a két bűncselekmény elkövetésével gyanú-
sítom, mert az a véleményem, hogy él. A medalion ki-
juttatása Bécsbe több módon is történhetett. Mindenek-
előtt feltétlenül szükséges a bécsi eladó valódi nevének
a megállapítása. Ha hihetünk a külkereskedelmi tisztvi-
selőnek, akkor a fickónak okvetlenül van valamilyen itt-
honi kapcsolata. Többféle variációra gondolok, de ezek-
ről most nem beszélek, mert még azt mondanátok, nem
vagyok épelméjű. És talán tényleg nem vagyok az…
– Éppen ellenkezőleg! – tiltakoztam. – Mit provoká-
lod ki a dicséretünket? Okos, kombinatív fejet viselsz te
a nyakadon!
Átugrottam Csépai alezredeshez és Kenyeres őr-
nagyhoz. Elmondtam a medalionhistóriát és arra kértem
őket, adjanak segítséget a bécsi titkos művelethez.
– Rendben van – bólintott Csépai. – Annál is inkább,
mert úgy látom, itt többről is lehet szó, mint ami ebből a
ti munkátokat érinti. Add meg a külkereskedelmi tisztvi-
selő nevét. Elintézem, hogy a nekünk megfelelő időben
kiutazzon valakivel Becsbe, vagy ott találkozzon embe-
reinkkel, akiknek megmutathatja a szóban forgó lakást.
A szovjet katonai főügyész, Minkin ezredes is meg-
ígérte, hogy minden lehető módon támogatja kérésemet.
Úgy véltem, az akció megindulhat az ismeretlen
Franz kilétének felderítésére. Néhány nap múlva a leg-
nagyobb csendben a titkos „motor” működni kezdett.
Csépai alezredes a kialakult „rituális” nyelven értesí-
tette kinti embereit, külön hangsúlyozva: utasításait a
legbizalmasabban hajtsák végre.
A külkereskedelmi tisztviselő Bécsben sétálgatva az
ominózus ház elé ért. Felment az első emeletre és elgon-
dolkozva megállt az egyik lakás előtt, ahol a medaliont
annak idején megvette. Aztán, mint aki meggondolta
magát, lesétált a lépcsőn és visszatért kiindulási helyére,
természetesen Csépai emberei és a szovjet felderítők fe-
dezete alatt.
A kintiek mindent pontosan megfigyeltek, feljegyez-
tek, fényképeket is készítettek. Három nap elteltével a
mi tisztviselőnk – külső szemlélő úgy hihette, hivatalos
munkáját befejezve – visszatért Budapestre. Másnap be-
számolt hármunknak – Csépainak, Kenyeresnek és ne-
kem – feladata teljesítéséről.
Nem csoda, hogy ezek után türelmetlenül vártuk a
hozzánk érkező kinti jelentéseket.
A bécsi kirándulás után nem sokkal megérkezett az
első jelentés.
„Tudomásunkra jutott, hogy a jelzett lakásban özv.
Rizek Belowáné lakik a lányával. Ők Pozsonyból kerül-
tek át Bécsbe. Rizek osztrák származású volt, a háború
folyamán meghalt. Franz Seemann néhány hónapig al-
bérlőként lakott náluk. Hogy mi módon lett Rizekéknél
Franz Seemann albérlő, erre a választ Rizekné lánya
adta meg. Elmondta, hogy egy kisebb szórakozóhelyen
ismerkedett meg Franzcal, németül beszélgettek. A lány
szóba hozta, hogy ők Pozsonyból költöztek Bécsbe, mire
Franz örömmel jelentette ki, hogy ő Pozsony egyik külső
kerületében, Petrzalkán lakott. A lány, miután a fiú
Petrzalkát említette, feltételezte, hogy jól kell ismernie
Pozsonyt, s ez bizalmat ébresztett benne a fiú iránt. En-
nek a bizalomnak köszönhette Franz az albérletet. A
szobát azért adták ki, mert özv. Rizekné súlyos beteg és
a Franz által fizetett lakbér kicsit könnyített anyagi
helyzetükön. Felmerül a kérdés, igazat mondott-e Franz
Seemann, amikor hosszabb ideig tartó pozsonyi tartóz-
kodásáról beszélt. Egyébként Franz Seemann álig há-
rom hete távozott azzal, hogy Stuttgart környékére,
édesanyjához utazik. – Várjuk további utasításaikat.”
 – .– Ez ugyan nem sok, de mégis valami. Ezen a vo-
nalon elindulhatunk – szögezte le Csépai.
– Sürgősen meg kell ismernünk Franz Seemann la-
kóhelyét. Csakis tőle tudhatjuk meg, mi módon jutott a
medálhoz. A jelentésből nem lehet arra következtetni,
hogy ő maga járhatott itt, Budapesten.– Kicsit gondol-
koztam. – Fel kell vennünk a kapcsolatot a szlovák ha-
tóságokkal, talán ők adnak valami közelebbi értesítést
Franz Seemannról. Tudod, ez a jelentés egyre inkább tá-
volít itthoni elképzeléseinktől. Túl messze van. A róla
kapott információt tekintetbe véve az az érzésem, mint-
ha rossz irányba indultunk Volna el. Mégis, úgy gondo-
lom, több adatot kell róla szereznünk. Mondjuk a szállo-
da portásától, ahol dolgozott, satöbbi.
– Rendben van – szólt Csépai, és telefonon nyomban
magához kérette Kenyeres őrnagyot.
Így aztán hármasban vázoltuk fel a legcélszerűbb és
legközelebbi teendőket.
Abban megegyeztünk, hogy megkérik a kintieket,
szerezzenek részletesebb információt Franz Seemann-
ról.
– Mi legyen Stuttgarttal? – tűnődött Csépai hozzám
fordulva.
– Az nem olyan egyszerű, ahogy gondoljátok –
mondta Kenyeres. – Stuttgart nagy város, sokféle náció-
val. Itt nem olyan könnyű megtalálni valakit, egyszerű-
en csak a neve alapján, ha egyáltalán valódi ez a név.
Közelebbi adatokra lenne szükség. Még bonyolultabbá
teszi az ügyet az, hogy Stuttgart messze van a kiindulási
pontunktól.
– Így is mindenképpen megpróbáljuk – mondta Csé-
pai.
– Jó, akkor én megadom nekik a tőled kapott feltéte-
les, hézagos személyleírást – szólt Kenyeres.
 – Rendben van, Bandikám – így már odakint is két
irányban folyik a nyomozás ennek a bizonytalan sze-
mélynek a felkutatására.
– Sosem lehet tudni, gondolj a kapanyélre – mondta
Kenyeres.
– Egyébként idehaza is folyik a figyelés. Koréh Sán-
dort, meg a kis prostinkat szemmel tartjuk.
Beszámoltam kollégáimnak hármasban megtartott
konzultációnkról.
– Hogy került ez az alak Pozsonyba? – kérdezte
Kozma. – Ha már említést tettek erről a jelentésben,
szlovákul is kell tudnia.
– Pozsonyban egyaránt beszélhet valaki németül,
magyarul és szlovákul is – vélte Németh.
– Fénykép kellene, főnök – mondta Szőke.
– Kiről?
– Franz Seemannról, meg talán Guba Péterről is.
– Egyelőre egy is elég volna – mondta fanyarul Né-
meth.
– Hogy érted ezt? –kérdezte Szőke.
– Úgy értem, bármelyikükről.
Azonnal megértettem Németh célzását, de nem kér-
deztem, melyik fényképet tartja fontosabbnak.
– Ami azt illeti, Seemannról Bécsben vagy Stuttgart-
ban sikerülhet fényképet szerezni – latolgattam. – Guba
Péterét az édesanyjától, vagy a húgától megkapni már
sokkal nehezebb.
– Miért? – kérdezte Németh.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor Ba-
lázsnéval beszélgettél a lakásán. Most már késő. Ha
most kéred el, felhívnád a figyelmét, hogy a fiával van
valamilyen célunk, és ez csak káros lenne. Talán nem is
lesz rá szükség, majd csak felbukkan valahol, feltéve, ha
él.
 A figyeléseket Csépai embereivel mindjobban kiter-
jesztettük. Bordás és Farkas pedig lassan már annak a
gyárnak a munkásai lettek, ahol Koréh dolgozott. Meg
akarták tudni, kik a barátai a munkahelyén és azt is,
hogy munkahelyén kívül kikkel találkozik. Amikor Bor-
dás és Farkas figyelés közben elhagyta a gyárat, Koréh
ellenőrzését mások vették át. Állandóan szemmel tartot-
tuk Balázsnét, a lányát Pécsett, a vendéglőket, kocsmá-
kat, éttermeket és mindazokat a helyeket, ahol azt re-
méltük, feltűnhet az ismeretlen.
Ez az idegtépő várakozás kikezdte idegeinket.
– Haladtok valamelyest? – kérdezte a detektívfőnök,
amikor csak meglátott. Ugyanezt tette a főcsoportvezető
is.
– Majdhogy semmit – válaszoltam legtöbbször
ugyanezt. – Van ugyan néhány gyanúsítottunk, a betö-
résre, gyújtogatásra, gyilkosságra. De nincs meg az ösz-
szefüggés iránya. Nincs kellő dokumentum egyetlen
személy elfogására sem. Elkeserít bennünket, hogy a
leggyanúsabb személy sehol sem található.
– Tudom, hogy ez mennyire bosszantó. Csak várj és
légy türelmes. Bízom abban, hogy a végén ti fogtok
győzni. Ebben a szakmában sok a mérgelődés, de az el-
ért eredmény fölötti öröm mindenért kárpótol – nyugtat-
gatott a detektívfőnök.
Váratlanul megérkezett Bécsből a második jelentés:
„Tudomásunkra jutott, hogy Franz Seemannt a szál-
lodába a tulajdonos fia helyezte el, aki a háború alatt a
német hadseregben tisztként szolgált Ukrajnában. Eb-
ből arra lehet következtetni, hogy a hoteltulajdonos fia
ismerhette Franz Seemannt a háború alatt. Hogy ez a
német tiszt milyen alakulatnál szolgált, azt nem sikerült
megállapítanunk. Pár napja látták Seemannt a szálloda-
tulajdonos fiával és egy harmadik személlyel az egyik
eszpresszóban. A volt német tiszt az ismeretlen harma-
dikkal angolul beszélt. Nem sikerült megtudnunk, hogy
Seemann beszél-e angolul. Jelenleg Seemann feltehető-
en Stuttgartban tartózkodik, elhagyta az osztrák fővá-
rost. Az adatgyűjtést folytatjuk.”
– Mi a véleményed? – kérdezte Csépai.
– Az – feleltem –, hogy ez a stuttgarti út elterelő
mozdulat, és Seemann most is Bécsben tartózkodik.
Szerintem, Seemann valakinek az utasítására bizonyos
feladatokat hajt végre.
– Konkrétabban? – figyelt fel Kenyeres őrnagy.
– Arra gondolok, hogy ez az ember esetleg ügynök
vagy összekötő. Arra kellene rájönnünk, kikkel, mi mó-
don tartja a kapcsolatot.
– Mivel Seemann jól beszél magyarul, járhatott Ma-
gyarországon is – vette számításba ezt a lehetőséget is
Kenyeres.
– Talán – mondtam.
– Az embereid hogyan vélekednek? – kérdezte Csé-
pai. – Érdekelne például Németh véleménye.
– Az én dús fantáziával megáldott Némethem logi-
kusan indokolja meg elképzeléseit. Konokul állítja,
hogy Balázsné fia jó ismeretségben van Koréh Sándor-
ral. Kitart amellett, hogy Koréh és a kis prosti társaságá-
ban látott ismeretlen Guba Péterrel azonos. Váltig erősí-
ti, hogy Guba Péter él; hogy ő követte el az attasénál a
betörést, és ő ölte meg mostohaapját is. Úgy véli, hogy
Guba és a medált eladó Seemann között kapcsolat van,
bár ezt még határozottan nem említette. Ő is, meg töb-
ben, mint Szőke, Kozma, úgy tartják, hogy az említett
ismeretlennek a gyújtogatásokhoz is van köze.
– A mi embereink is hasonló módon okoskodnak –
mondta Csépai. – Igaz, a határozott véleménytől tartóz-
kodnak. Szerintük is van valaki itt az országban, aki
kézben tartja ezt az egész maffiát. Nagyon kell vigyáz-
nunk, mert a nyugati, angol, amerikai és a hozzájuk csa-
pódó kinti fasiszta magyarok mindig készülnek valami
aknamunkára.
– Értelek – mondtam. – Mi nem tehetünk mást,
minthogy minden hazai gyanús személyt figyelünk és
figyeltetünk. Ezt teszitek ti is. A határőrséget is bevon-
tuk. Ilyen összmunkával csak sikerül révbe jutnunk vé-
gül.
A stuttgarti különítménytől is érkezett értesítés.
„Két Franz Seemann nevű egyénre bukkantunk. Az
egyik huszonnyolc éves korában eltűnt a háborúban.
Szülei a fényképét is megmutatták. Fiuk 175 centiméter
magas, szőke hajú volt. A másik itt él, félkarú, egy köny-
vesbolt alkalmazottja.”
– Ennél többet aligha lehet elérni. Odakint sokat
kockáztatnak, akik ilyen információkra vadásznak.
– Nem gondolod – céloztam a jelentésre –, hogy az
eltűnt Franz Seemann irataival operálnak? Mi sem
könnyebb, mint egy halott nevét felhasználni, ha ehhez
a nyugati kémszervek még segítséget is nyújtanak.
– Ez sem lehetetlen. Jelenlegi szituációnk olyan,
mint amikor a tudósok megállapítják a földrengés köze-
ledtét, kilengéseket észlelnek, de azt, hogy hol és ponto-
san mikor jelentkezik a veszélyes földlökés, azt nem
tudják. – Csépai hasonlatának a telefon csöngése vetett
véget. – Halló! – szólt bele a telefonba, majd felénk for-
dulva közölte, hogy egy szolnoki detektív beszél a vonal
másik végén.
– Alezredes elvtárs, jelentem, hogy Szolnokon a Ti-
sza-híd szerkezeti munkájánál, éjjel egy és két óra kö-
zött ismeretlen személyek lelőtték az egyik éjjeliőrt, akit
súlyos sérüléssel kórházba szállítottak – mondta a szol-
noki kolléga.
 – Hogyan történt? – kérdezte Csépai.
– Pontosan nem tudjuk. A túloldalon levő másik őr
hallotta, amikor társa kétszer is hangosan azt kiáltotta:
„Állj vagy lövök!” Aztán két lövés dördült el. A hely-
színt lezártuk, a nyomszakértők az országút irányában
több lábnyomot észleltek és rögzítettek. Egyébként a
kutya is az út széléig követte a nyomokat. Feltehető,
hogy az országúton egy autó állt, a friss olajfoltok erre
vallanak.
– Folytassák a kutatást a környéken. Próbálják azo-
kat a személyeket kikérdezni, akik a közelben laknak,
nem láttak-e gyanús személyeket?

Szombaton reggel 9 órakor érkezett ez az értesítés.

Alighogy Csépai végzett a beszélgetéssel, újra meg-
szólalt a telefon.
– Ezúttal téged kérnek – nyújtotta át nekem a kagy-
lót.
– Főnök! – jelentette Bordás. – Koréh Sándor az este
elment a kedvenc kocsmájába. Találkozott a kis prosti-
val és állva megittak egy-egy féldecit. Kis idő múlva
Koréh kiment a W. C.-re és nem jött többé vissza. El-
tűnt. A lakására sem ment.
– Ezek szerint ma nem is dolgozott?
– Nem, szombaton nem dolgoznak.
– Figyeljetek tovább, ha meglátjátok, azonnal tartóz-
tassátok le és állítsátok elő a főkapitányságra.
– Lehetséges volna, hogy ez a Koréh Sándor is ben-
ne van a szolnoki buliban? – kérdezte Csépai Bordás
közléséről értesülve.
Nem volt időnk sok töprengésre, hogy hol is kezd-
jük, merre induljunk. Mert az immár harmadszorra meg-
szólaló telefon csöngése egyszerre megadta az útirányt.
– Főnök – jelentette Kozma –, különös értesítést
kaptam.
– Hallgatlak.
– A figyelők jelentették, hogy egy tíz-tizenkét év kö-
rüli kisfiú levelet csúsztatott be az ajtó alatt Balázsné la-
kásába.
– Ejha! Hát ez meg mi? Ki küldte a levelet?
– A kisfiú azt mondta, hogy egy magas bácsitól két
forintot kapott, amiért elvitte a levelet. Lehet, hogy
mégis Lacinak lesz igaza, és létezik ez a Guba Péter?
– Ez most nem fontos. Meg kell tudni, mi van a le-
vélben. Abból az is kiderül, hogy ki küldte. Maradjatok
bent, azonnal indulok vissza.
Még be sem értem a főkapitányságra, amikor Po-
zsonyból jelentették – Kozma vette át a hírt –, hogy nem
tudnak semmiféle Franz Seemannról. Ilyen nevű sze-
mély Petrzalkán, illetőleg Pozsonyban nem lakott, nem
volt bejelentve.
Ezt az érdekes információt azonnal közöltem Csépa-
ival, akitől alig tíz perce váltam el.
Csépai után felhívtam az attasét a követségen:
– Az iránt érdeklődöm, hogy Balázsné kért-e sza-
badnapot vasárnapra?
– Nem tudok róla, de miért is kért volna? Hiszen
nem kell bejönniük vasárnap, mert a feleségemmel
együtt korán reggel elutazunk és csak hétfőn este jövünk
vissza.
– Köszönöm. – Gyorsan megkérdeztem Kozmát. –
Németh hol van?
– A másik szobában.
– Azonnal hívd át!
– Tessék, főnök – jelentkezett Németh.
– Hallgass ide, Laci! Az az érzésem, hogy Balázsné
vagy még ma este, vagy holnap reggel Pécsre utazik.
Azonnal vedd fel a kapcsolatot a figyelőkkel. Rá kell
állni Balázsnéra!
– Komolyan gondolod, hogy érdemes? – kérdezte
Németh megdicsőülten.
– Ne azon törd a fejed, hogy érdemesnek tartom-e
vagy sem. Készüljetek fel! Ha Balázsné mégis utazna, a
gyanú elkerülése miatt Marika menjen veled. Sőt, még
valaki… talán Szabó főhadnagy. Nyomatékosan közlöm
veled: közbelépni csak végső esetben szabad!
– Értettem, főnök, máris indulok. Ha te ilyen utasí-
tást adsz, akkor már bűzlik valami.
– Vagy itt leszek, vagy otthon. Mindenképp értesíts,
ha történik valami.– Aztán Kozmához szóltam: – Tudd
meg, mikor indul vonat Pécsre.
– Sokért nem adnám, ha Laci kombinációja beválna
– mondta Kozma izgatottan.
– Úgy van. Sok minden megoldódna. Hát még ak-
kor, ha Koréh is ebbe a garnitúrába tartoznék! Most jut
eszembe, Bordás vagy Farkas nem telefonált?
– Nem, de figyelik és várják Koréht.
Újabb telefon.
– Te vagy az? Persze, hogy te! – ordította a telefon-
ba a máskor mindig higgadt Csépai. – Tudod mi történt?
Szolnokról jelentették, hogy az egyik közeli bokorban,
nem messze a hídtól, találtak egy gyújtó-, illetve robba-
nószerkezetet. A katonai fegyverszakértő szerint olyan
nagy mennyiségű robbanószer volt mellette, hogy azzal
akár két hidat is a levegőbe röpíthettek volna. Ugye em-
lékszel, amikor mondtam, hogy valakik készülnek vala-
milyen diverzióra! Még jó, hogy nem sikerült.
Alig ocsúdtam az újabb hírtől, amikor a medaliont
vásárló külkereskedelmi tisztviselő keresett telefonon.
– Bocsásson meg, őrnagy úr, hogy zavarom. Ha nem
káprázott a szemem, akkor azt hiszem, néhány perccel
ezelőtt láttam a bécsi Franzot.
 – Mikor? Hol? – Izgalmamban most már én is kia-
báltam. – Ez képtelenség! Tévedett!
– Gépkocsival indultunk a hivatalból – beszélte el a
tisztviselő. – A Kálvin tér és a Kecskeméti út sarkánál, a
kereszteződés miatt meg kellett állnunk. Több kocsi ha-
ladt át előttem, ezek közül az utolsó megállt néhány mé-
terrel odébb, közvetlenül a Kecskeméti út sarkán. A ko-
csiban ülve arra lettem figyelmes, hogy az előttünk álló
kocsiból a medaliont eladó Franz lépett ki és gyors lép-
tekkel befordult a Magyar utcába. Az autó, amiből ki-
szállt, tovább indult a Kecskeméti utcán. Nem tehettem
meg, nem volt rá módom, hogy utána menjek.
– Ez még álomnak is szép! Ha valóban ő volt, el sem
képzeli, mekkora segítséget adott nekünk. Kár, hogy
nem tudott utána menni.
– Én is nagyon sajnálom, hogy erre nem volt mó-
dom.
– Jó lett volna megtudni, vajon kinek az autójával
utazott?
– Őrnagy úr kérem, én gondoltam erre. Felírtam a
gépkocsi rendszámát.
– Uram, itt volna a helye közöttünk! Aki ilyen előre-
látó, hogy felírjon egy rendszámot, abban az emberben
kivételes adottságok rejlenek – dicsértem túláradó lelke-
sedéssel.
– Őrnagy úr kérem, nem vagyok én semmiféle kivé-
teles adottsággal megáldva. Az elkövetett kis bűnömet
szeretném helyrehozni. Nem szeretnék önök előtt to-
vábbra is rossz színben maradni.
– Erről szó sincs. Ha az észrevétele igaznak bizo-
nyult, köszönetünket fogjuk kifejezni önnek. De én már
az információját is nagyon köszönöm. Várjon csak…
– Tessék?
– Hány óra lehetett, amikor látta?
 – Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy még nem
volt tíz óra.
Alig tudtam az idegességemen úrrá lenni, amikor
Kozmának mondtam: – Itt ez a rendszám. Gyorsan álla-
pítsd meg, kié a kocsi.
Fél óra múlva Kozma közölte velem, hogy az autó a
Kőbányai úti Ganz-gyár tulajdona.
– Úgy? Akkor azonnal ugorj ki a Kőbányai útra,
tudd meg, ki a gépkocsi vezetője, írd fel a lakáscímét.
Ha megkérdeznék, miért akarod ezt tudni, mondd, hogy
az említett gépkocsival szabálysértést követtek el. Hogy
hol és mikor, arról ne beszélj.

11 óra múlt, amikor ránéztem az órámra.

Gyorsan peregtek a percek. Azon törtem a fejem, va-
jon hol, hogyan, kinek a segítségével érkezhetett ez a
Franz Seemann – ha ugyan ez igaz – az országba? Tár-
csáztam az állambiztonságiakat, Csépai alezredest kér-
tem.
– Sajnos nem adhatom, házon kívül van – mondta
egy női hang.
– Akkor legyen szíves, Kenyeres őrnagyot.
– Csépai?, leszaladt Szolnokra – újságolta Kenyeres.
– Délutánra mar itthon lesz. Miért? Mi újság?
– Képzeld, Franz Seemannt állítólag itt látták egy
autóból kiszállni a Kecskeméti utcában.
– Ki látta?
– Az a tisztviselő, aki megvette tőle a medált Bécs-
ben.
– Ugyan, ugyan, te ezt elhiszed?
– Ameddig az ellenkezőjéről nem győződtem meg,
el kell hinnem – érveltem kedvelt mondásommal.
– Csak nem képzeled, hogy az elmúlt időben, ami-
kor sorra fogtuk el a hazánkba érkező kémeket, ismét
mernek kísérletezni?
– Lehet, hogy igazad van, de az emberünk határozot-
tan állítja, hogy látta. Mindent el kell követnünk, hogy
meggyőződjünk a valóságról.
– Megadom magam. Annál is inkább, mert ez a vá-
ratlan szolnoki ügy igen gyanús. Mi a következő lépé-
sed?
– Elküldtem Kozmát, tudja meg, ki az autó sofőrje,
aztán majd meglátjuk, nincs-e tévedés.
– Kié az autó?
– A Kőbányai úti Ganz-gyár tulajdona.
– Ha segítség kell, rögtön szólj, bár Csépai majd
minden emberünket mozgósította. Külön felkérte a ha-
tárőrséget, legyenek éberek. Meglehet, hogy a meghiú-
sult hídrobbantási akció után a tettesek menekülni pró-
bálnak.

12 órakor visszaérkezett Kozma a Kőbányai útról.

– Megtudtam, hogy a gépkocsi vezetője Halmi Ist-
ván, zuglói lakos. Az autót a vezetőjével együtt Sziki
Béla anyagbeszerző csoportvezető kérte el. Mindez teg-
nap délután négy órakor történt, azzal a céllal, hogy Szi-
ki az édesanyját, akit megoperáltak, a kórházból levi-
hesse egyik rokonához Dunántúlra. Az autó mind ez
ideig nem tért vissza.
– Ki ez a Sziki Béla? Mióta dolgozik a gyárban?
– A háború alatt karpaszományos volt, hadnagyként
került vissza a frontról. Két éve van a Ganz-gyárban.
– Tehát tiszt volt a Horthy-hadseregben?
– Igen, főnök – mondta Kozma.
– Itt valami nincs rendben. Azonnal küldj ki valakit
a gépkocsivezető lakására. Ha szükséges, hozzák be
Halmit. Ugyanakkor Sziki Bélához is ki kellene menni;
Ő talán a sofőrnél is fontosabb.
 – Kit küldjek? Egyedül vagyok, mindenki kint van –
mondta Kozma tanácstalanul.
– Várj! – Besiettem a detektívfőnökhöz, mivel a fő-
csoportvezetőt nem találtam a szobájában. – Bocsánat a
zavarásért – szóltam, amikor benyitottam, ugyanakkor
köszöntem a főcsoportvezetőnek is, akit azért nem talál-
tam meg, mert épp itt tartózkodott.
– Nagyon riadt vagy, csak nincs valami baj? – kér-
dezte a detektívfőnök.
– Nem… dehogyis… nincs semmi baj, csupán két
detektívre lenne szükségem valamelyik csoporttól egy-
két órára – hebegtem.
– Kérj két embert valamelyik csoportvezetőtől –
szólt a detektívfőnök a főcsoportvezetőnek.
– Nem hiszem, hogy sikerül. Már alig van bent vala-
ki. De megpróbálom – mondta a főcsoportvezető.

12 óra után.
– Halló, Pista! – szólt az egyik csoportvezetőnek –,
tudnál adni két embert? Magosnak egy-két órára?
– Nem tudok – hangzott a válasz. – Eligazítottam az
embereket, és már mind elmentek.
– Mondtam, hogy későn jöttél – szólt a főcsoportve-
zető, aki még vagy három esetben hívott fel különböző
csoportvezetőket. Mindtől elutasító választ kapott. –
Épp akkor állsz elő ezzel, amikor már senkit sem lehet
bent találni.
– Ha netán gyilkossági ügyben kellene kimenni, bi-
zonyára mindenkinek lenne embere. De ha rólam van
szó, ha meghallják a nevem, természetes, hogy nincs
bent senki. Csak szavakban támogatjuk mi egymást –
mondtam elkeseredve.
– Sértegető hangulatban vagy – mondta a főcsoport-
vezető.
 – Nem, csak bánt, hogy bárki, kis apró ügyekben
azonnal kap segítséget. Én meg… Bocsánat a zavará-
sért.
– Várj! – kiáltott rám a detektívfőnök. – Mire kellett
volna ez a két ember?
– Egy gyanús személy elfogására. Megpróbálom a
dolgot így is megoldani. Az állambiztonságiak bizonyá-
ra segítenek. – Köszöntem és gyorsan kiléptem a szobá-
ból.
– Sikerült valakit szerezni? – esett nekem Kozma,
ahogy meglátott.
– Fenét sikerült! A főcsoportvezető szerint nincs már
bent senki.
– Gyalázat! – mérgelődött Kozma.
– Nincs semmi baj, felhívom Kenyeres őrnagyot.
– Bandikám – szóltam –, őszintén szólva, nagy baj-
ban vagyok.
– Miért?
– Két helyre kellene sürgősen kimenni és csak ma-
gam vagyok bent Kozmával.
– Miről van szó?
Elmondtam.
– Itt vagyok én! Máris megyek, ahová csak akarod.
Mond meg, merre, kihez?
– Rögtön nálad leszünk Kozmával. Ahogy beértünk,
elmondtam a tervem.
– Az lenne a célszerű, ha te, Bandikám, Kozmával
kimennél Sziki Béla lakására. Én meg azalatt Halmi Ist-
ván gépkocsivezetőhöz szaladnék el. Gyanús nekem,
hogy ez a Sziki Béla és a Ganz-gyár sofőrje tegnap dél-
után óta nem jelentkeztek. Te is tudod, ebből a kocsiból
látta kiszállni a tisztviselőnk ma tíz óra körül az állítóla-
gos Franz Seemannt. Ha a két címet lejárjuk, kiderülhet,
hol van az autó, vagy hová mehettek el vele.
 – Ne magyarázd tovább, hagyok itt néhány sort Csé-
painak és induljunk – mondta készségesen Kenyeres.
Két irányban indultunk el egyszerre.
Bekopogtam a gépkocsivezető lakásának ajtaján.
Harminc év körüli nő nyitott ajtót. – Tessék?
– Halmi Istvánt keresem, a rendőrségtől jöttem.
– Azonnal szólok neki, bent van a szobában.
Kinyílt az ajtó, és megjelent Halmi István. Neki is
bemutatkoztam és megmutattam az igazolványomat.
Halminak arcizma sem rezdült.
– Mi történt? – kérdezte nyugodtan. – Tudtommal
semmi olyat nem követtem el, ami a rendőrséget érde-
kelné.
– Nem is erről van szó. Néhány kérdésre szeretnék
választ kapni. Ön a Ganz-gyár gépkocsivezetője, ugye?
– Igen.
– Hol van az a kocsi, amellyel tegnap délután kijöt-
tek a gyár területéről?
– Csak nem karamboloztak?
– Nem. Eddig erről nem tudunk. Viszont szeretném
megtudni, hogy most hol van az autó.
– Hát hogy is mondjam…
– Ahogy az igazságnak megfelel.
– Kérem szépen, amikor a gyár területéről az autóval
elindultunk, Sziki úr azt mondta nekem, hogy engedélyt
kapott édesanyjának a kórházból Dunántúlra való szállí-
tására. Azt hiszem, valahová Győr környékére mentek.
– És hol van most az autó?
– Sziki úr biztosan visszavitte a garázsba.
– Mikor?
– Nem tudom, de így beszéltük meg.
– Ezek szerint maga nem ment el vele?
– Nem.
– Miért nem?
 – Sziki úr azt mondta, hogy engem hazavisz, nekem
sem árt a pihenés, Ő pedig bemegy a kórházba az anyjá-
ért, leszállítja a nagynénjéhez. Ha visszatért, a kocsit be-
viszi a garázsba.
– Maga ezt miért engedte meg, hiszen az autóért
maga a felelős, nem?
– Igen, persze.
– Mégis, mi volt az oka, hogy itthon maradt?
– Kérem szépen, Sziki úr elmondta, hogy azért akar
egyedül menni, mert az édesanyja egyik testvére is ve-
lük utazik. Több holmit is le kell vinniük, ha én nem va-
gyok, akkor több férőhely lesz a kocsiban.
– Előfordult már máskor is, hogy Sziki úr egyedül
ment el az autóval?
– Nem is egyszer.
– Maga tudja, hogy Sziki úr hol lakik?
– Tudom, de a lakásán még nem jártam.
– Azt hiszem, a gyárban nemigen fogják magát meg-
dicsérni, amiért odaadta Sziki úrnak az autót.
– Tessék már mondani, történt vele valami?
– Csak azt tudjuk, hagy az autó még most sem tért
vissza a garázsba.
– Hát, kérem szépen, Sziki úr úgy gondolhatta, hogy
szombat lévén, van ideje és talán még ott időzik az any-
jánál vidéken. Most mi lesz, kérem?
– Maga itthon marad és nem mozdul ki a lakásból.
Majd utánanézünk Sziki úrnak.
Beugrottam a kocsiba, utasítottam a vezetőt, hogy a
szokottnál most az egyszer jobban nyomja meg a pedált.
Irány a Budakeszi út.
Útközben azonban a városba érve, még beugrottam a
főkapitányságra.

½ 3 lehetett már akkor, délután.

 Idegeim csillapítására rágyújtottam. Pedig már több
napja nem dohányoztam, abba akartam hagyni a füstö-
lést. Ebben a pillanatban már nem tudtam nélkülözni a
cigarettát. Az agyamban elraktározott összes adat, gya-
nús körülmény, minden apró mozzanat, ami a diploma-
tához történt betörés óta felhalmozódott, kezdett össze-
kapcsolódni. Derengett valami, amire gondolni is alig
mertem. Németh jutott az eszembe. Azon töprengtem,
micsoda előrejelző szuggesztivitással tudja maga mellé
állítani kollégáit, már a dolgok kezdetén, amikor még
minden cseppfolyós állapotban van. Amikor még csak
próbálgatjuk a lényeget kihámozni, ő, mint valami jö-
vendőmondó, elénk tárja a szóban forgó ügy végkifejle-
tét. Bárcsak ez az ügy is őt igazolná.
A főkapitányságról ismételten felhívtam a határőrség
figyelmét Sziki Bélára és esetleges társaira, megadtam
az Opel Kapitän gépkocsi rendszámát is. Ugyanezt meg-
ismételtem a soproni, szombathelyi és környéki rendőri
szerveknek is. Ezeket az intézkedéseket csupán a biz-
tonság kedvéért tettem. Az, hogy Franz Seemannt a
Ganz-gyár kocsijából látták kiszállni, s hogy a gyár so-
főrje itthon maradt, erélyesebb cselekvésre buzdított,
annak ellenére, hogy azt is lehetségesnek véltem: Sziki
Béla valóban az édesanyját vitte le Dunántúlra és még
ott időzik. De a visszás körülmények valahogy erős két-
séget keltettek bennem.
Csépai épp akkor lépett be a szobájába, amikor hív-
tam.
– Mi ez a nagy riadalom? – kérdezte. – Kenyeres itt
hagyott egy cetlit, de semmit nem értek belőle. Csak azt,
hogy elment.
Röviden tájékoztattam. Megmondtam, hogy most si-
etek a Budakeszi útra, ahová Kenyeres ment Kozmával,
aztán rohanok vissza és újra felhívom.
 Odaértem Sziki Béla lakásához. A szobában nagy
volt a felfordulás. Kenyeres őrnagy valami levélfélét
tartott a kezében, Kozma lehajolva egy kisebb bőrönd-
ben kotorászott, két ismeretlen személy pedig nyugod-
tan ült egy-egy széken. Megtudtam, hogy ők a hatósági
tanúk a házkutatásnál.
– Jó, hogy itt vagy – szólt Kenyeres. Kozma is fel-
állt, nagy megelégedést láttam az arcán. – Nézd – mu-
tatta Kenyeres –, ezek itt titkos iratok, feljegyzések. A
fényképek katonai objektumokról, üzemekről, gyárakról
készültek. Azt hiszem, ez sok mindenről tanúskodik.
– És Sziki Béla? – kérdeztem.
– Ma még nem látták – mondta Kenyeres.
– Főnök, úgy gondolom, munkánk nem várt fordula-
tot vett – kezdte átvenni Németh stílusát Kozma.
– Ezt a koffert, fényképekkel, hol találtátok meg?
– Az éléskamra alatt, egy kis pincefélében. A nyílás
deszkából készült és polccal volt elfedve. Véletlenül fe-
deztük fel.
– Van még más is ott?
– Sok minden, de ahhoz idő kell, hogy részletesen
átvizsgálhassuk – mondta Kozma.
– Legjobb lenne az egész lakást bezárni, lepecsételni
és később aprólékos kutatást végezni. Intézkedem, hogy
addig is rendőri őrizet alatt legyen a lezárt lakás.
Amikor ezt elintéztem, megkérdeztem az egyik ta-
nút:
– Ön itt lakik?
– Két lakás van a házban. Az egyikben én lakom a
családommal, ebben meg Sziki úr.
– Sziki úr nőtlen?
– Igen. Az édesanyjával lakott itt, aki már egy éve
elköltözött a testvéréhez.
– Nem tudja véletlenül, hogy hová?
 – Győr környékére. De hogy melyik községbe, azt
nem.
– Tud arról, hogy Sziki Béla édesanyja kórházban
volt?
– Erről nem tudok.
– Jártak vendégek Sziki úrhoz?
– Esténként láttam egy-egy férfit hozzá bejönni
– Köszönöm.
Megérkeztek az ügyeletről lepecsételni a lakást, és
egy rendőr ott maradt a lakás őrzésére.
– Emlékszel, mikor Szőke azt mondta, hogy a betö-
rés, a gyilkosság, a gyújtogatások egy kézben összpon-
tosulnak? – kérdezte Kozma.
– Most már én is úgy látom, hogy igaza volt. – Meg-
fogtam Kenyeres karját. – Egyébként ezt a három ügyet
te is politikai bűncselekmény előkészületének tartottad.
– Hogyhogy emlékszel erre?
– Mert sokat morfondíroztam rajta. – Legalább eny-
nyi kis „olajjal” viszonoznom kellett azonnali tettre-
készségét.
Az órámra pillantottam, már délután 6 óra volt.

Tíz perccel később Csépai szobájában ültünk. Amikor

elbeszéltük neki az utóbbi néhány óra eseményeit, felsó-
hajtott: – Bár minden úgy sikerülne, ahogy képzeljük!
– Van rá remény. Most az egyszer jól esne egy erős
fekete – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
– Máris csináltatok – állt fel Kenyeres. – Én éhes is
vagyok, alig ettem még ma valamit.
– Hozass nekünk is harapnivalót – szólt utána Csé-
pai.
– Okos gondolat – dicsérte Csépait Kozma.
– Most jut eszembe – néztem Kozmára – mondd,
hány órakor indult a vonat Pécsre?
 – 19.10-kor – felelte.
– És Németh tudja ezt?
– Persze. Megmondtam neki.
Ismét bűnbeestem, mert rágyújtottam. Munkánknak
ebben az időszakában fokozottabban idegesek, izgatot-
tak vagyunk. Izgulunk kollégáinkért és izgulunk mun-
kánk sikeréért. Most legfőképpen azért izgultunk, hogy
nem tévedtünk-e mellékvágányra? A kétségek ellenére,
úgy sejtettem – ehhez kellett a cigaretta – a helyes vágá-
nyon vagyunk.
– Mi van Szolnokon? – kérdezte Kenyeres, miköz-
ben egy nagy tálcán kávét, kenyeret, szalonnát hozott
be.
– Az éjjeliőr túl van a veszélyen – válaszolta Csépai.
– Ahogy elmondta, két sötét sziluettet látott, akiket
megállásra szólított fel. Ennyi az egész.
Feltárcsáztam a főkapitányságon a szobám számát.
Bordás szólt vissza.
– Megbeszélésünk szerint Csépai emberei leváltot-
tak. Ők figyelik tovább Koréh Sándort – mondta.
– Maradjatok benn, nemsokára én is ott leszek.
Felhívtam a pécsieket is. Közöltem velük, feltehető-
leg még ma odaérkezik a megfigyelt személyekhez egy
idősebb asszony, esetleg egy férfi is. Nem kell beavat-
kozni, csak figyelni. Valószínű, Németh is odamegy
harmadmagával.
Miután ettünk, megittuk a kávét, Kozmához fordul-
tam: – Gyerünk! – De Csépai visszatartott:
– Mi a véleményed, ki ez a Sziki Béla?
– Vagy az ellenséges maffia itthoni tagja, esetleg ve-
zetője, aki kintről jövő utasítások alapján kémkedik,
vagy különböző szabotázsakciókat szervez, hajtat végre
másokkal, és talán ő maga is részt vesz bennük.
A felberregő telefont Kenyeres vette fel és azonnal
átadta nekem.
– Főnök – jelentkezett Németh –, itt vagyunk a pá-
lyaudvaron. Balázsné már bent ül a vonatban, ami kö-
rülbelül tíz-tizenöt perc múlva indul. Marikán, Szabón
kívül Szőke is jön velünk. Két részre bontva tartjuk a fi-
gyelést.
– Vigyázzatok, Laci, csak mindent meggondoltan! –
A többiekhez fordultam. – Talán sikerrel járunk. Balázs-
né már a vonaton ül.
– Sok szerencsét! – mondta Csépai, amikor elindul-
tunk Kozmával.
Robogtunk Balázsné lakása felé.
– Mondja kérem – szóltam a házmesternénak –, ki
tudna nyitni egy lakást?
– Hát ha muszáj…
– Akkor gyorsan még egy tanút kell keríteni és gye-
rünk. Nyissa ki Balázsék lakását.
A házfelügyelőné készségesen szaladt a kulcsokért.
Igaz, nem cselekedtünk valami törvényes módon. De
hát a körülmények kényszerítettek. Az ajtó kinyílt. Nem
nyúltunk semmihez, mert rögtön megláttam az asztalon
egy félívnyi papírt. Gyorsan felkaptam, két sor állt rajta:
„Anyuka, okvetlen gyere Pécsre, a kisgyerek nagyon be-
teg.” Nem volt aláírva.
Hogy a levelet ki írta, nem tudhattam, szerintem az
írás férfikéztől származott.
– Köszönöm – szóltam a házmesternénak –, máris
becsukhatja az ajtót.
– Hát nem tartanak házkutatást?
– Szükségtelen.
Ismét az autóba ültünk. Már sötétedett.

7 óra 12 perc volt ekkor.

– Irány Pécs – szóltam a gépkocsivezetőnek. – Ezek
szerint megvolt az indoka Balázsáénak, hogy Pécsre
utazzon – fordultam Kozmához. – Mit gondolsz, való-
ban azért utazott el, mert beteg az unokája?
– Nem, főnök, nem hiszem. Inkább…
– Ne, ne folytasd! Várjuk ki a végét.
Úgy éreztük, egyre súlyosabb felhők torlódnak egy-
másra. Közeledett a vihar.
Valamivel hamarabb érkeztünk meg Pécsre, mint a
vonat. Ez csak azért volt lehetséges, mert útközben két
helyen is pálya- és híd javítást végeztek.
Egy sötét sarokba húzódva figyeltük a kiözönlő uta-
sokat. Közöttük megpillantottam Balázsnét, kezében ki-
sebb táskával. Nyugodt léptekkel haladt, semerre sem
nézett. Néhány méterrel utána haladt Marika és Szabó
főhadnagy. Lassan már mindenki elhagyta a pályaud-
vart, de Németh és Szőke sehol sem volt látható.
– Hát ezek hol vannak? – kérdezte Kozma.
– Csak nem történt velük valami útközben? – ijed-
tem meg. – Gyerünk gyorsan a kapitányságra, hátha oda
jelentettek valamit.
A pécsi kapitányságon nem tudtak Németh és Szőke
hollétéről. Erre tárcsáztam a budapesti főkapitányságon
a szobámat. Tudtam, Bordás és Farkas ott kuksolnak,
feltéve…
– Halló, halló! – kiabáltam türelmetlenül. A telefon
kicsengett, de senki nem vette fel.
Újra tárcsáztam, hosszan vártam és akkor végre Far-
kas jelentkezett. – Hol vagytok? Mi a fenét csináltok? –
harsogtam magamon kívül.
– Az állambiztonságiak elfogták Koréh Sándort, aki
pisztolyt rántott, de lefegyverezték és előállították. Ke-
nyeres őrnagy idetelefonált, és Bordás átment hozzájuk.
– Németh vagy Szőke nem jelentkezett?
– De igen.
 – Hát akkor miért nem erről beszélsz? Az ég áldjon
meg, mondd már! – Ekkor már úgy éreztem, hogy szét-
pattan a fejem.
– Egy mentőautóval indultak Budapestre – felelte
higgadtan.
– Mentőautóval? Csak nem történt baja valamelyi-
küknek?
– Nem. Csak Németh lelőtte Franz Seemannt.
Majd kiesett a kagyló a kezemből. – Lelőtte?! És
meghalt?
– Fenét halt meg, csak megsérült. Laci jól céloz,
combon lőtte.
– Hol történt ez?
– Dombóváron.
– Várjatok meg, sietünk vissza. – Kozmára pillantot-
tam. – Nahát… megáll az ember esze.
– De nincs komolyabb baj, ugye?
– Nincs, nincs… – Közben nem győztem törölgetni
verejtékes homlokomat. Testem csuromvíz lett e néhány
másodperc alatt.
– Akkor hát, mégis igazat mondott ez a külkereske-
delmi tisztviselő – merengett Kozma.
– De még mennyire!
– Az a fontos, főnök, hogy megvan Seemann.
– De hogyan? Sebesülten! Nem értem, miért kellett
fegyvert használnia?
– A helyzet hozhatta így.
– Induljunk már. Pesten mindent megtudunk. Ve-
gyük fel útközben Marikát és Szabót. Rájuk itt már
nincs szükség, mindent tudok. Ha netán kell valami,
majd az itteniek segítenek.
Jó messze jártunk, amikor lassanként megnyugod-
tam. Megkérdeztem Marikától és Szabótól, mi történt a
vonaton?
 – Semmi az égvilágon – válaszolt Szabó.
– Mégis, hogyan váltatok el, mi módon figyeltetek?
Vagy mikor csatlakozott valaki Balázsnéhoz?
– Nem láttam senkit, aki Balázsnéhoz csatlakozott
volna. Mind nekem, mind Marikának Németh mutatta
meg Balázsnét, természetesen már bent a vonatban – tá-
jékoztatott Szabó. – Ahol Balázsné ült, abban a szakasz-
ban többen is ültek, így mellette is, a vele szemben levő
oldalon is. Németh a vonat indulása előtt hirtelen azt
mondta, hogy leszáll és telefonál neked. Amikor vissza-
jött, Szőke úgy helyezkedett el, hogy szemmel tudja tar-
tani Balázsnét, Németh pedig – mivel nem akarta, hogy
az asszony őt megismerje – Szőkével szemben, Balázs-
nénak háttal ült le. Mi ketten Marikával Balázsnétől két
szakasszal arrébb, ugyancsak Szőkéékhez hasonló mó-
don helyezkedtünk el.
– Marika, maga nem vett észre semmit? – vontam be
őt is a beszámolóba.
– Dombóvárig semmit. Mielőtt a vonat megállt, egy
kis türelmetlenséget vettem észre Némethen. Izgett-
mozgott, forgatta a fejét és az emberek feje fölött sűrűn
pillantgatott arra, ahol az asszony ült. Mikor a vonat
megállt, többen is igyekeztek leszállni. Ekkor láttam,
hogy Németh is, Szőke is felállt. Úgy tettek, mint akik
nem ismerik egymást. Laci a vagon végéhez indult, Sző-
ke meg lassú léptekkel az ellenkező irányba, arrafelé,
ahol Balázsné ült. Amikor elment mellettem, odasúgta:
maradjunk és figyeljük tovább az asszonyt. Aztán a vo-
nat elindult és többé nem láttam őket.
– Biztosan leszálltak – vette át a szót Szabó – de
hogy ezt miért tették, nem tudom.
– Azért szálltak le, mert Laci felismerte Franz See-
mannt és le is lőtte – közöltem velük röviden.
– És meghalt? – kérdezte rémülten Marika.
 – Nem, csak megsebesült. – Már lassan hajnalodott,
és mire vasárnap visszaérkeztünk Budapestre, már egé-
szen kivilágosodott.
– Marika, magát előbb hazaviszi a kocsi. Ideje, hogy
pihenjen, mi meg megyünk tovább a dolgunkra.
A főkapitányságon Farkas kollégám arról értesített,
hogy a körözött Opel Kapitänt Szombathely közelében,
egy mellékúton, a rendőrök megtalálták.
– Inkább Sziki Bélát találták volna meg – jegyeztem
meg fanyarul.
Berobogott Szőke.
– Na végre! Csakhogy itt vagy te is! Beszélj, mi tör-
tént? Hol van Németh, és mi van a sérült Franz See-
mann-nal?
– Nyugalom, főnök, minden a legnagyobb rendben
van – válaszolta Szőke. – Franz Seemannból még Dom-
bóváron kioperálták a golyót. Jelenleg Németh felügye-
lete alatt fekszik a Rókus kórházban.
– Mondd, szükséges volt fegyvert használni?
– Kénytelenek voltunk. Ha Laci nem lő, ő durrantott
volna le minket.
– Hát fegyver volt nála?
– Méghozzá 8 mm-es, amerikai.
– Hogyan ismertétek fel?
– Nem én, Laci ismerte fel.
– Hogyan? Megőrülök, hogy mindent staccatóban
mondasz el.
– Jó, akkor az elejétől kezdem, mert tudom, hogy
minden részletre kíváncsi vagy. Amikor elindult a vo-
nat, Balázsnétól három-négy szakasszal távolabb, szem-
ben ültünk egymással Lacival. Míg én Balázsnét figyel-
tem, addig Laci egy újságba bújva folytonosan azt kér-
dezgette tőlem: beszélget valakivel az asszony? – Nem,
mondtam többször is neki. Az utasok jöttek, mentek, a
csapóajtó állandóan lengett. Laci szemben ült az ajtóval.
Félszemmel mindenkit, mármint a férfiakat, figyelem-
mel kísérte. Már utaztunk vagy egy órája, amikor Laci.
az újságja mögül, rettentő idegesen azt suttogta: „Nézd,
figyeld, az a férfi, aki most bejött, hová ül?” Felnéztem.
Egy magas, jól öltözött, harmincöt év körüli férfi, kezé-
ben aktatáskával, megállt az utánunk következő sza-
kasznál. Tétován nézegetett, mint aki nem tudja eldönte-
ni, hol telepedjen le, pedig több hely is kínálkozott min-
den szakaszban. Végül leült Balázsnéval szemben.
„Hol van?” – kérdezte fojtott hangon Laci. „Leült” –
feleltem. „Hová?” „Az asszonnyal szemben.” „Most fi-
gyelj, de vigyázz! Azt nézd, nem beszélgetnek-e!”
Én csak Balázsné fejét láttam, mert a vele szemben
ülő férfi háttal volt nekem. Laci egyre izgatottabb lett.
„Le ne vedd a szemed róla!”
Nekem úgy tűnt, mintha Balázsné szólt volna, a feje
megmozdult, az arca felélénkült. Furcsa érzésem tá-
madt. Csak nem ez az a személy, akire Laci vadászik?
Sokáig nem rágódhattam ezen, mert Németh újra azt
kérdezte: „Mit csinálnak?” „Talán beszélgetnek.” „Fi-
gyelj, állandóan figyelj, csak őket nézd!”
Aztán úgy vettem észre, hogy füst száll fel a férfi
feje körül, ezek szerint rágyújtott. Németh folytonos no-
szogatása már engem is tűzbe hozott. Rámragadt feszült
izgalma, zaklatottsága. Rámszegeződő tekintetéből,
folytonos kérdéseiből megéreztem, életre-halálra menő
játszma kezdődött el. Egyszóval, nehezen tudtam ural-
kodni magamon.
– Ez érthető. Folytasd! – sürgettem.
– Hosszabb idő után lassított a vonat, megállni ké-
szült. Ezt abból gondoltam, mert az utasok közül többen
felálltak, csomagjaik után nyúltak.
„Mit csinál az az ember?” – sziszegte Laci. „Felállt.”
„Vigyázz, ha leszáll, lassan menj utána, én a vagon má-
sik végén szállok le.”
Miért szállna le ez az alak? Még csak Dombóváron
vagyunk. De Laci ezt is jól megérezte előre, mert az
ipse kezébe vette a kis táskát, megfogta az ajtó kilincsét.
Szemével bizonyára intett Balázsnénak, mert amikor az
ajtó becsapódott utána, az asszony lehajtotta a fejét és
zsebkendőt tartott a szeme elé. Ekkor jöttem csak rá,
hogy Laci a férfi megjelenése pillanatában tudta, kivel
állunk szemben.
– Tovább, tovább, folytasd, mi történt azután – nó-
gattam olyan türelmetlenül, mint ahogy azt a vonatban
Németh tehette.
– A férfi után, több utassal együtt leszálltam. Laci
ekkor már a hátam mögé került. A férfi igyekezett kife-
lé. – Gyerünk utána! – szólt Laci. Az utasok egyre job-
ban ritkultak. A kijáratnál a mi emberünk hirtelen irányt
változtatott és az állomáshoz közel, egy elég sötét kis
utcába kanyarodott. A kis utca járdáját zöld sövény sze-
gélyezte. Sietett. Mi is mind közelebb kerültünk hozzá,
Ő nyilván meghallotta cipőnk kopogását, mert hátrané-
zett. Erre Laci hangosan rászólt: „Álljon meg!” – most
már mindössze két lépés távolságban voltunk tőle. A
férfi megfordult, én elébe ugrottam. Ugyanekkor Laci
erélyesen ezt mondta: „Rendőrség! Igazolja magát!” A
pillanat töredéke alatt a férfi, aki ekkor már szemben állt
velem, két kézzel mellbe bökött. Én hanyatt vágódtam,
ő pedig futásnak eredt. Mindez olyan gyorsan játszódott
le, hogy talán még el sem estem, amikor hallottam, hogy
Laci csőre tölti pisztolyát és újra kiabál: „Álljon meg!”,
de az csak szaladt tovább, Laci utána. Megint rákiabált:
„Álljon meg, mert lelövöm!” Amikor erre sem állt meg,
két lövés dördült el egymás után. Az egyik a levegőbe, a
másik az ismeretlenbe, aki feljajdult és a zöld sövényre
bukott. Szőke lélegzetnyi szünetet tartott és folytatta:
– Laci odaugrott és a hátába nyomta a pisztolyt. „Ha
megmozdul, rögtön keresztüllövöm” – mondta. „Megse-
besültem” kiabálta magyarul a férfi. Mindenesetre azon-
nal megbilincseltem, aztán Lacival megpróbáltuk a há-
tára fordítani. Ekkor esett ki jobb kezéből, a legnagyobb
meglepetésünkre, hangosan koppanva, a 8 mm-es ame-
rikai pisztoly. „Látod? – kérdezte Laci felhevülten –, ha
csak egy másodpercet kések, csőre tölti a pisztolyát és
mindkettőnket kinyír.”
– Nem gondoltam, hogy fegyver lehet nála. Igaz,
Koréh Sándornál is volt, amikor elfogták – tettem hoz-
zá.
– Hát az is megvan? – csodálkozott Szőke.
– Meg, végre!
– Hát ez igazán nagyszerű! – lelkendezett Szőke.
Csengett a telefon. Felkaptam a kagylót, az ügyelet
vezetője jelentette, hogy a határőrség keres.
– Tessék, halló! – szóltam kissé rekedten a bennem
szétáradó idegességtől.
– Teljesült a kívánságod – mondta a drót másik vé-
gén a parancsnok.
– Hogyhogy teljesült? – közben remegett kezemben
a kagyló.
– Hajnali három óra előtt öt perccel elfogtuk Sziki
Bélát, Bük község környékén. Nem ment simán, de
megvan.
– Mi az, hogy nem ment simán?
– A váratlan felszólításra nem adta meg magát, fegy-
vert rántott, de a kutya ráugrott, leteperte és határőreink
még idejében kivették kezéből a pisztolyt.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! Nem is tudjátok,
milyen nagy horderejű ügyben segédkeztetek. Sietünk
érte. – Szőkéhez fordultam. – Nem értem, egyszerűen
nem értem! Mindegyikük fel van fegyverkezve és lőni
akar… Folytasd. Mi lett a sérülttel, hogyan került men-
tőautóba?
– Természetesen a lövések elhangzása után, rögtön
ott termett néhány vasutas és egy rendőr is. Németh elő-
vette az igazolványát és kérte a rendőrt, hogy telefonál-
jon mentőautóért. Hamarosan már ott is volt az autó. Az
ambulancián kioperálták combjából a golyót és bekötöz-
ték. Nem súlyos, mondta az orvos. A gépkocsivezető
feltankolt, Laci azonban először még telefonált, mielőtt
elindultunk volna Pestre.
– Erről tudok, ezt már megmondta Farkas.
Hívtam Csépaiékat. – Halló! Halló! – üvöltöttem az
örömtől. – Minden jó, ha a vége jó.
– Mitől vagy ilyen boldog, talán az éjszaka előléptet-
tek?
– Ennél is nagyobb öröm ért. Megvan Franz See-
mann, igaz, sérülten fekszik a kórházban, de megvan!
– Mitől sérült meg?
– Hát… Németh egy kicsit belelőtt. Ebben a percben
meg arról értesített a határőrség, hogy Bük község kör-
nyékén elfogták Sziki Bélát.
– Valóban?
– Ha mondom!
– Hát ez kiváló! Mikor jössz át? Itt van ez a Koréh
Sándor, szeretném, ha közösen hallgatnánk ki.
– Ha csináltatsz egy erős kávét, máris indulok.
– Akár hármat is öregem, csak siess!
– Te – szóltam Szőkéhez –, intézkedj, hogy a kór-
házban Franz Seemann-nak vegyék le az ujjnyomát és
adják át a daktiloszkópusoknak. Farkas, te váltsd le a
kórházban Némethet! Lehet, később én is odamegyek.
Lacinak mondd meg, hogy siessen Csépaiékhoz. – Koz-
mára néztem: – El kell indulni a határra Sziki Béláért.
 – Máris indulok, főnök – felelte Kozma készségesen.
– Várj! Szólok, hogy az ügyelet kocsijával menj. A
mi vezetőnk fáradt, egész éjjel nem aludt, nem vezethet.
Kozma a kocsival előbb elvitt engem Csépaihoz, ott
csatlakozott hozzá Bordás, aztán ketten hajtottak tovább
Szikiért. Talán délre vissza is érnek, latolgattam.
A beígért erős fekete már előttem gőzölgött. A kora
reggeli órákban ütközik ki az emberen leginkább az ösz-
szegyülemlett fáradtság, izgalom. Megittam a kávét, új-
ra rágyújtottam. Ez a két művelet, kávé és cigaretta, ösz-
szetartozik. A fáradtságot már nem is éreztem.
– Tehát – kezdte Csépai velem szemben ülve – meg-
vannak a hőn óhajtott páciensek. Most már csak egyez-
tetni kell, hogy hol, ki, mit csinált és ami a leglényege-
sebb, kinek az irányítása alatt.
– Szerintem – mondta Kenyeres – Sziki Béla a főko-
lompos.
– Ez kiderül, ha Kozma megérkezik – mondtam én.

– ¾5 van, és még hozzá vasárnap reggel – szólt Csépai.

– Ideje, hogy a tárgyra térjünk. Azt javaslom, egyszer
mindenkit hallgassunk ki, tartóztassuk le őket, aztán
igyekezzünk haza, hogy pihenhessünk is valamit hétfő-
ig.
– Egyetértek veled, mindjárt itt lesz Németh, tőle
részletes tájékoztatást kaphatunk.
– Bandi – szólt Csépai Kenyeresnek –, hozasd fel
Koréht addig is, amíg Németh megjön.
– Beszéltetek már Koréhval?
– Csak néhány szót. Téged vártunk.
Kinyílt az ajtó, és egy rendőr előtt, lehajtott fejjel be-
lépett Koréh Sándor. Ugyanebben a pillanatban érkezett
meg Németh is.
– Iszik egy jó forró kávét? – Már nyújtotta is át a
csészét Kenyeres őrnagy Némethnek.
– Soha jobbkor nem jöhetett volna. Köszönöm!
– Őrmester elvtárs, vigye át az őrizetest néhány
percre egy másik szobába – mondta Csépai.
Ahogy Koréh a rendőrrel elhagyta a szobát, az egész
légkör megváltozott. Körülvettük Némethet, ölelgettük,
gratuláltunk neki.
– Sajnálom, hogy fegyvert kellett használnom, de
nem tehettem mást – mentegetőzött, az ovációt ezzel
szerényen elhárítva Németh. – Egyébként nem súlyos a
sérülése, délután talán már ki is lehet hallgatni.
– Honnan tudtad, hogy akit meglőttél, az Franz See-
mann?
– Azt nem tudtam, de hogy Guba Péter, abban biztos
voltam.
– Mondja, Németh elvtárs, hogyan csinálja ezt
maga? Miféle titkos erő irányítja? – kérdezte Csépai.
– Csak csinálom, ennyi az egész.
– Érthetetlen – mosolygott Csépai.
– Mondd, Laci, miről ismerted meg az állítólagos
Seemannt, hiszen háttal ültél neki és csak Szőkét kérted
meg, hogy figyelje? – kérdeztem.
– Kicsit furcsán hangzik, ha elmondom. A kocsi kö-
zepén a lengőajtót figyeltem. Az újságom mögül min-
den belépő utast megnéztem. Amikor aztán megjelent az
a bizonyos férfi, akit én Guba Péternek tartottam, azon-
nal úgy éreztem, hogy külseje egyezik azzal a képpel,
amit képzeletben kialakítottam róla. Lehet, hogy más-
nak nem tűnt volna fel a magatartása. Apró kis dolgok
voltak ezek. Idegesen mozgott, félszegen állt meg. Fá-
radtság, riadtság, határozatlanság látszott rajta. A legfel-
tűnőbbnek találtam rajta a külföldi ingét, amilyent itt
még senkin se láttam. Mindezt észlelve, valami belső
hang azt sugallta: ez az én emberem. Éreztem, tudtam,
hogy jönnie kell.
– Mégis miből? Nem is tudtad, hogy Balázsné eluta-
zik – mondtam.
– Azt nem tudtam. De az utasításod vezetett rá arra,
hogy valaminek most már történnie kéli.
– Tudtál vele beszélni?
– Pár szót. Injekciókat kapott, és alszik, mint a bun-
da.
– Mit gondolsz, hogyan érkezhetett ez az ember Ma-
gyarországra?
– A zsebében találtam egy tökéletesen hamisított
csehszlovák személyazonossági igazolványt, két-három-
száz cseh koronát, ötven dollárt és egyéb személyes tár-
gyat, a pisztolyon kívül. Az igazolványt természetesen
szakértővel is meg kell vizsgáltatni.
– Azt hiszem, most már visszahozathatjuk Koréht –
mondta Csépai. – Egyébként három embert kiküldtem
házkutatásra Koréh lakására.
Amikor belépett Koréh, mi négyen már elhelyezked-
tünk egy asztal körül.
– Üljön le – mondta Csépai. – Hogy hol, és mikor
született, tudjuk, erről nem is kérdezzük. Azt is tudjuk,
hogy hadifogolyként csaknem két évig volt a Szovjet-
unióban. Azt viszont megkérdezem, átgondolta-e már,
hogy tulajdonképpen miért van itt és hogy miért állítot-
ták elő?
– Nem tudom, kérem – felelte Koréh határozottan.
– Ez meglep – mondtam. – Honnan szerezte a pisz-
tolyt, amit elvettek magától?
– Találtam, kérem.
– Ilyen tiszta állapotban, bezsírozva és benne hat töl-
ténnyel?
– Igen.
– Ha találta, miért nem szolgáltatta be? Miért hordta
magánál, és miért akarta lelőni a rendőrség emberét? –
rágta körül a témát Csépai.
– Ha az elhangzott kérdésekre elfogadhatóan vála-
szol, szabadlábra helyezzük – mondtam Koréhnak.
– Azt hittem, meg akarnak támadni – bökte ki rövid
hallgatás után.
– Drága uram – csóválgatta szelíden a fejét Csépai –,
nem volna okosabb őszintének lenni? Az eddigiek úgyis
csak afféle próbakérdések voltak. Azt akartuk megtudni,
hogy érdemes-e időt pazarolni magára, amikor annyi tö-
mérdek bizonyíték van a kezünkben. Gondolkozzék el
rajta!
– Figyeljen rám, Koréh – vettem át a szót Csépaitól.
– Hol tartózkodott péntek estétől addig az időpontig,
amíg el nem fogták? Mert otthon nem volt.
– Egy kocsmában voltam.
– Ezt tudjuk. Azt is, hogy ott együtt ivott egy nővel.
Csakhogy a kora esti órákban eltűnt. Hová? Erre min-
denképpen felelnie kell.
Egy nyomozó lépett be. – Alezredes elvtárs – szólt
Csépaihoz –, megérkeztünk.
– Honnan? – kérdezte jó hangosan Csépai.
– Szolnokról.
– Hallotta ezt, Koréh? – kérdeztem. Koréh a miskol-
ci kocsonyát felülmúlóan remegett.
– Köszönöm – mondta a detektívnek Csépai. – Hajt-
sák végre a kísérleteket.
Csépai hozatott Szolnokról egy doboz földet, ponto-
san arról a helyről, ahol az ismeretlen támadók lábnyo-
mait megtalálták. A kísérlet abból állt, hogy erre a föld-
re most rá kellett lépnie Koréh Sándornak a cipős lábá-
val, amiből megállapítható, hogy járt-e a kérdéses he-
lyen, vagy sem. A nála talált pisztolyt a fegyverszakér-
tők már kilőtték és megállapították, hogy az éjjeliőr nem
attól sebesült meg.
Szorongató percek következtek Koréh számára.
Fél óra múlva kiderült, hogy a kísérlet teljes sikerrel
végződött. A két gipszöntvényről szabad szemmel is
meg lehetett állapítani az azonosságot. A szakértő kije-
lentette, hogy a két gipszminta minden apró kis töredéke
egy és ugyanaz.
Akkor ismét behívattuk Koréht.
– Nézze, itt van ez a két gipszminta – mutattam, s
Koréh bárgyú tekintettel szemlélte az előtte fekvő két
cipőnyomot. – Mi a véleménye, egyformák ezek?
– Nem értek én ehhez kérem, de annak látszanak –
mondta vonakodva.
– Ezek szerint tudhatja, hogy hol találtuk meg a pár-
ját annak a lábnyomnak, amit az előbb a maga cipőjéről
készítettek.
Nem válaszolt.
– Tudja, Koréh, akármilyen dörzsölt is valaki, képte-
len az előre ki nem számítható dolgokat elhárítani.
Akármilyen jó is a terve, hibák csúszhatnak a számítása-
iba. Hibát minden ember elkövet, és ez alól maga sem
kivétel. Hajlandó végre őszintén beszélni? Ezt a maga
jól felfogott érdekében kérdezem!
– De kérem, őrnagy úr, mit akarnak tőlem?
– Az igazságot, Koréh. S minél előbb kiböki, annál
jobb. Ért engem? Tessék, gyújtson rá – kínáltam cigaret-
tával.
Észrevettem, hogy míg én Koréhval foglalkozom,
Németh szünet nélkül jegyezget. De nem a szokásos
higgadt módján, hanem idegesen, folytonosan forgolód-
va. Hosszú ideig mustrálgatta a két gipszöntvényt és hol
Csépainak, hol Kenyeresnek súgott valamit.
– Utoljára kérdezem: hajlandó őszintén válaszolni az
elhangzott kérdésekre, vagy nem?
 – Nem tudok mit mondani – felelte csökönyösen
Koréh.
– Vezessék el – szóltam határozottan.
– Egy pillanatra – ugrott fel Németh.
– Tessék.
– Feltehetnék én is egy-két kérdést?
– Amennyit csak akarsz, ha érdemesnek tartod.
– Mondja Koréh – kérdezte Németh –, ki volt a
maga katonai parancsnoka, mielőtt fogságba esett?
Koréh úgy tett, mintha gondolkodna, aztán kinyögte:
– Nem tudom, nem emlékszem.
– Ugyan, csak nem akarja azt mondani, hogy egy
frontkatona nem emlékszik a parancsnoka nevére? Na
gyerünk, válaszoljon!
– Nem jut eszembe, kérem – hajtogatta konokul
Koréh.
Közben halkan megkérdeztem Csépaitól, hogy mit
akar Koréhtől Németh. – Hagyd csak, tudja, mit csinál –
válaszolt Csépai. –, Laci már egy lépéssel előbbre tart.
– Szóval nem ismeri a parancsnokát? – ismételte új-
ra a kérdést Németh. – Azt akarja, mondjam meg én?
Talán akkor visszaemlékszik, bár magának erre nincs
szüksége, hiszen azóta is látta, sőt gyakran találkoznak,
– Nem tudom, kire tetszik gondolni.
– Arra, akivel tegnap éjjel is találkozott. Sziki Bélá-
ra.
Koréh megroggyant, elvesztette a magabiztosságát.
–: Igazam van, Koréh úr? Egyébként ma újra talál-
kozni fognak, de nemcsak maguk ketten. Harmadik ba-
rátjukkal is összehozzuk magukat. Az autó utasai tehát
ismét együtt lesznek, de ezúttal nem Szolnokon, hanem
itt, ebben a szobában. Ha most sem válaszol, nincs több
kérdésem, elvihetik.
Koréht elvezették.
 – Konok gazember – mormolta Kenyeres.
– Még mindig bízik valamiben – mondtam.
– A bőrét próbálja menteni – vélte Csépai.
– Valóban így van, alezredes elvtárs – bólintott Né-
meth –, de erre már a legcsekélyebb esélye sincs.
– Felhívom a kórházat, s ha már lehet, akkor hallgas-
suk meg Guba Pétert – javasoltam.
– Talán Franz Seemannt – javított ki Kenyeres.
– Egyre megy, akármelyik megfelel nekünk – moso-
lyogtam, és fölemeltem a telefonkagylót.

Amikor beléptünk a kórházi különszobába, a beteget őr-

ző Farkas detektív jelentette:
– A beteg jól van.
Letelepedtünk az ágy két oldalán.
– Hogy érzi magát? – tettem fel az első kérdést.
– Köszönöm, jobban, mint amikor lelőttek.
– Ha már ezt megemlítette, akkor megkérdezem, mi-
ért lőtték le?
– Nem tudom.
– Nem tudja. Azért, mert szökni akart a rendőrség
elől és amikor elfogták, a kezében tartott egy 8 mm-es
amerikai pisztolyt, amit nyilván használt volna. De en-
nek a detektívnek gyors cselekedete – mutattam Né-
methre – megakadályozta benne. Ismeri őt?
– Igen.
– Na, eddig már eljutottunk. Akkor most mondja
meg, milyen néven óhajt a feltett kérdéseimre válaszol-
ni.
– Hogyhogy milyen néven? Az igazolványomat
nyilván megtalálták. Benne áll a nevem: Jozef Panek.
– Ez az? – mutattam fel a Némethtől átvett igazol-
ványt a betegnek. – Csakhogy ez az igazolvány hamisí-
tott.
 – Téved, felügyelő úr.
– Hol szállt fel a Pécsre induló vonatra?
– Itt, Budapesten.
– Miért? Ez az egyik kérdésem. A másik: hová akart
utazni? Egyikre sem könnyű válaszolnia, de hát mi erre
nagyon kíváncsiak vagyunk.
– Pécsre akartam menni egy ismerősömhöz.
– Hogyan? Magának a testvére, az édesanyja csupán
ismerős? Feleljen!
– Hiába is mondok bármit, úgysem hisznek nekem.
– Dehogynem, ha az igazat mondja. Nem felel? Na
jó. Akkor idehozatom az édesanyját, aki elsírta magát,
amikor maga Dombóváron leszállt a vonatról.
– Nem! Csak azt ne tegyék! – kiáltotta. – Kérem,
önöket – váltott át könyörgésre –, az édesanyámat ne
keverjék bele semmibe, ő ártatlan!
– Rendben van – mondtam –, feltéve ha…
– Kérem, inkább mindent elmondok.
– Tehát Budapesten szállt fel?
– Igen.
– Mi történt előzőleg? Miért utazott el váratlanul az
édesanyja is?
– Én értesítettem pár sorban.
– Miről?
– Azt írtam, hogy beteg a gyerek.
– Hogyan jutott el a levél az édesanyjához?
– Egy kisfiúval küldtem el.
– Igen. Látja, ez igaz. Miért írta ezt a szöveget?
– Mindenáron beszélni akartam anyámmal.
– Honnan tudta, hogy az anyja, ha elolvassa a sorait,
elutazik?
– Távolról figyeltem, hogy kijön-e a pályaudvarra és
beszáll-e a vonatba.
– Miért nem ment el a lakására?
 – Nem akartam a mostohaapámmal találkozni.
– Ejnye, ejnye, Guba Péter. Jól mondtam a nevét? –
tettem gyorsan hozzá.
– Igen, így hívnak.
– No látja, mi ezt már nagyon régen tudjuk, Laci –,
szóltam Némethnek –, légy szíves, hívd fel a daktisokat.
Öt-hat perc múlva Németh csillogó szemmel tért
vissza közénk. – Minden tökéletes, főnök, ők már keres-
tek minket, csak nem tudták, hogy itt vagyunk.
– Köszönöm.
Németh vidámságának megvolt az oka. Fantasztikus
elképzelése beigazolódott. Ez aztán remek fickó, gon-
doltam épp akkor, amikor Csépai odasúgta, hogy neki is
elkelne néhány ebből a fajtából.
– Tehát mit is mondott? – fordultam újra Gubához. –
Azért nem ment haza, mert nem akart találkozni a mos-
tohaapjával?
– Igen.
– Hát talán nem tudta, hogy mi történt vele?
– Nem, semmit sem tudok, őrnagy úr.
– Úgy látom, maga szerfölött kedveli a színjátszást,
Guba. Csakhogy a mi beszélgetésünk nagyon komoly
dolog. A mostohaapját megölték.
– Jóságos ég! Ki ölte meg és miért?
– Azt majd maga fogja szépen, sorjában elmondani
nekünk.
– Méghogy én? – döbbent meg Guba.
– Hiszen maga a gyilkos – bólintottam.
Guba Péter mintha megsemmisült volna. Olyan fe-
hér lett, mint a lepedő, amelyen feküdt. Patakzott róla a
verejték.
Amikor az ember arcába vágják a színtiszta igazsá-
got, megtörik, összemorzsolódik. Az igazság feltárása
véget vet a kibúvóknak.
 – Nos, Guba Péter – szólaltam meg némi szünet
után. – Attól az időtől kezdve, hogy az orosz fronton el-
tűnt, számunkra nem volt közömbös a sorsa. Figyelem-
mel kísértük magát. Ismerjük ausztriai tartózkodását, ot-
tani kapcsolatait, magyarországi útjait. Még azt is tud-
juk, hogy egy bizonyos bécsi szállodában Franz See-
mann néven alkalmazott volt, s ezenkívül még sok min-
dent, de nem sorolom tovább. Mindezt azért említettem,
hogy megkönnyítsem a vallomását, és elejét vegyem a
további hazudozásainak. Hajlandó egyenes válaszokat
adni a kérdéseimre? Igen?
– Most már nemigen tehetek mást.
– Tehát igaz, amit mondtam? Maga ölte meg a mos-
tohaapját?
– Igen… én – vallotta be.
– Hogy miért, azt nem kérdezem. Azt tudjuk.
– Hogyan, őrnagy úr?
– Panaszkodott magának az édesanyja a férjére?
– Többször is. Goromba és részeges ember volt, ál-
landóan fenyegette.
– Nyilván azt is tudja, hogy mivel?
Guba bólintott.
– Tudta, hogy élek. Ezzel zsarolta anyámat. Az utol-
só krajcárját is elszedte tőle, italra meg lóversenyre.
Anyám félt, fizetett és reszketett tovább.
– Beszélje el, kérem, hogyan jutott be a lakásba, és
hogyan ölte meg Balázs Józsefet?
– Óvatos voltam, bár engem abban a házban nem is-
mert senki. A déli órákban bekopogtattam a lakás ajta-
ján, de nem kaptam választ. Visszafordultam. Kimen-
tem az utcára és vártam. Egy óra múlva, kissé dülöngél-
ve jött haza a mostohaapám. Na, gondoltam, megint jól
beszívott.
– Folytassa!
 – Utána mentem és csendesen kopogtam az ajtón. Ki
az? kérdezte az öreg. Én, feleltem. Ki az az én, kérdezte
újból, de már nyitotta is az ajtót. Amikor meglátott, el-
ámult. Hát hazajöttél? Haza, mondtam, és itt is mara-
dok. Anyád tudja, kérdezte ő, no meg a rendőrség? Erre
rettenetesen dühös lettem, és ő még folytatta. Ha meg-
tudják, hogy itthon vagy… Közbevágtam, hogy honnan
tudnák meg? Lehet, hogy megkérdeznek engem is –
mondta erre. És maga megmondja az igazat? A rendőr-
ségnek nem hazudhatok, mondta már leülve –, ha
csak… Ekkor már elfogyott a türelmem, felkaptam a
piszkavasat, és ahogy ült a széken, én hátulról rászorí-
tottam a nyakára és kész. Megöltem a disznót.
Guba mindezt iszonyú felindultságban, szinte ma-
gánkívül hadarta el.
– Köszönöm! Ebből ennyi elég. Dohányzik?
– Igen.
– Itt van, gyújtson rá. – Guba kezéről cseppekben
folyt le az izzadság, míg a cigarettáért nyúlt.
Mi is rágyújtottunk és egy-két perc szünetet tartot-
tunk.
Azután ismét Gubára pillantottam.
– Most visszafele fogom magát kérdezni. Vagyis el-
fogásától egészen a frontra kerüléséig. Tudom, ez így
szokatlan, de időt akarok adni magának, hogy minden
válaszát jól meggondolhassa. Arra nem kérek választ,
hogy hol, mikor, hányszor találkozott az édesanyjával.
Azt sem kérdem, tudott-e az édesanyja arról, hogy maga
ölte meg mostohaapját, Balázs Józsefet. De arra kíván-
csi vagyok, hogy a tegnapelőtti éjszakát hol és kivel töl-
tötte. Úgy feleljen, hogy minden kétes válaszát ellen-
őriztetem. Legyen őszinte!
– Őszinte? – kérdezte keserűen. – Hiszen minden
egyes válaszommal csak mélyebben ásom le magam a
gödörbe.
– Ez badarság. Az őszinteség még ilyen esetben is
segíthet. Ki volt a maga katonabajtársa a fronton, akivel
itt Pesten többször is találkozott? És ki volt a parancsno-
ka?
Guba mélyen leszívta a füstöt. – Most már mindegy,
őrnagy úr, ha felkötnek is, megmondom az igazat.
– Mondja. Higgye el, kollégáim már előre tudják,
mit fog mondani.
– Az a katonabajtársam, akire ön gondol: Koréh
Sándor.
– Tessék, Guba – intettem –, nézze meg! Ez a név itt
van nálunk feljegyezve. – Ekkor mindegyikünk megmu-
tatta neki jegyzetfüzete egyik lapját.
– Nem értem – hüledezett. – Ezek szerint önök rég
tudták, hogy én kivel, hol…
– Úgy van. És ezt már az elején megmondtam magá-
nak.
– De miért nem fogtak el hamarabb?
– Vártunk. Most pedig feleljen a másik kérdésemre
is.
– Sziki Béla hadnagy volt a parancsnokom.
– Helyes! Hol voltak péntek éjszaka?
– Valahol Szolnok környékén.
– Hogyan jutottak oda?
– Autóval.
– Azzal, amelyikből tegnap délelőtt kiszállt a Kálvin
téren?
– Hát ezt is tudják? – s tehetetlenségében már csak a
karját tárta szét.
– Ki vezette az autót?
– Sziki.
– Tudja, hol lakik?
– Igen. Aludtam nála néhányszor.
 – Köszönöm! – Csépaihoz fordultam: – Kérlek, ez a
vonal tulajdonképpen már a tied.
– Én ott folytatnám – vette át a szót Csépai –, hogy
milyen célból utaztak Szolnok környékére, és hányan?
– Hárman utaztunk. Sziki vezetett, én és Koréh Sán-
dor hátul ültünk. Mielőtt elindultunk volna, Sziki a laká-
sán egy csomagot tett az autóba.
– Hol történt ez?
– Közvetlenül ott, a ház mellett, ahol lakik. Sziki
egyébként nagyon izgult, mert Koréh késett. Én előző
éjjel Szikinél aludtam, és egész nap ki sem mozdultam a
lakásból, nehogy valaki meglásson.
– Tehát elindultak – terelte vissza a lényegre a szót
Csépai. – Hány órakor?
– Úgy este tíz körül. Esetleg valamivel később.
– A pisztolyokat hol szerezték?
– Sziki adta oda nekem is és Koréhnak is az autóban
azzal, hogy szükség lehet rá.
– Folytassa.
– Nem tudom pontosan, hol álltunk meg, de amikor
kiszálltunk, úgy vettem észre, hogy egy mezei úton.
Most csinálunk a komcsiknak egy kis meglepetést,
mondta Sziki, mert már fenemód elbizakodtak. És ha
minden sikerül, mi is megkapjuk a jutalmat és jó időre
visszahúzódhat ki-ki a maga helyére.
– Mi történt ezután? – kérdezte Csépai.
– Nesztelenül elindultunk. Útközben Sziki átadta ne-
kem a csomagot; lehetett vagy öt-hat kiló, ha nem több.
Libasorban utána mentünk. Egy árokparton megálltunk.
Nem tudtam, hol vagyunk. Itt azt mondta Sziki: „Leme-
gyünk a vízpartra, ott van egy csónak. Néhány métert
csónakázva elérjük a dúcolásokat. Én majd vigyázok, ti
pedig elhelyezitek a csomagot a fa-gerendákra. Utána
visszatérünk a kocsihoz és robogunk Pestre.”
 – És miért nem érték el a céljukat?
– Néhány percnyi lassú haladás után, mintha egy
deszkakerítés körvonalait láttam volna kirajzolódni.
Kettőt-hármat léptünk még, amikor valaki azt kiabálta:
„Állj!” – Sziki unszolására továbbmentünk. Újra hallat-
szott, most már közelebbről: „Állj!” – Gyerünk csak to-
vább – mondta Sziki, nem nekünk kiabálnak. Aztán
egyszer csak alig öt méterre tőlünk elhangzott az „Állj
vagy lövök!” felszólítás. Ekkor vettem észre a sötétben
egy alakot. Hogy volt-e fegyver nála vagy sem, azt nem
tudom.
– Ki lőtt?
– Én nem.
– Hát ki?
– Talán Sziki. Mert azt suttogta, ha még egyszer ki-
nyitja a pofáját az őr, keresztüllövi. Ekkor már el is csat-
tant két lövés, utána jajgatást hallottam. „Nyomás; mert
még elkapnak!” – sziszegte Sziki.
– Hogy jöttek vissza?
– Amikor az autóhoz értünk, Sziki elvette tőlem a
csomagot, eltűnt a sötétben és csak két-három perc múl-
va tért vissza, csomag nélkül. Beugrottunk a kocsiba és
száguldottunk vissza Budapestre.
– Most egy más természetű kérdést teszek fel –
mondta Csépai. – Hogy mikor és hányszor járt Magyar-
országon, továbbá, hogy kiknek a segítségével jött és
ment, az most bennünket nem érdekel. De az igen, hogy
mikor és miért kaptak maguk pénzt Sziki Bélától, nem
most, hanem körülbelül másfél-két évvel ezelőtt?
– Nem tudom.
– Dehogynem! Gondoljon arra a kis kurvára, akivel
jóban is volt, és akinek azt mondta, hogy Gabinak hív-
ják. Maga akkor eltűnt. Miért?
– Mert valaki figyelmeztetett, hogy vigyázzak; a kis
csaj besúgó.
– Ki mondta ezt magának?
– Koréh Sándor.
– Érti most már a kérdésemet?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor válaszoljon.
– Kétszer kaptam pénzt Szikitől.
– Mikor és miért?
– Egyszer, amikor elkísértem a Váci útra, éjjel, ah-
hoz a gyárhoz, ahol Koréh dolgozott.
– Mit csináltak ott?
– Én semmit. Kint kuksoltam a kerítés tövében és fi-
gyeltem. Sziki átmászott a kerítésen. Akkor is volt nála
egy kisebb csomag. Elég sokáig vártam rá. Amikor li-
hegve visszatért, azt mondta, pucoljunk, nehogy felfe-
dezzenek bennünket. Ekkor ezer forintot adott. Másod-
szor én kértem tőle ötszázat. Adott, de azt mondta, hogy
ez előleg. Nem kérdeztem, mire. Bocsánat… elfelejtet-
tem, most is kaptam ötszáz forintot.
– Tehát három ízben kapott tőle pénzt.
– Igen.
– Nincs több kérdésem – pillantott rám Csépai.
– Nekem volna még – mondtam. – Eddig őszintén
beszélt, Guba, és szeretném, ha továbbra is ezt tenné.
– Hát még nem fejeztük be, őrnagy úr? – sóhajtott
fel.
Magam és kollégáim legalább annyira kimerültek
voltunk, mint Guba Péter. Nem csoda, hiszen az idő már
vasárnap délután 3 óra felé járt. Egész nap nem ettünk,
nem ittunk, csak cigarettáztunk. Guba kihallgatását
egyébként nehezebbnek gondoltam, különösen Koréh
megrögzött, konok hazugságai után. Úgy látszik, Guba
okosabb, gondoltam, azt hiszi, ha önként beszél, re-
ménykedhet.
 – Maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy még
egy-két kérdést tisztázni kell – mondtam. – Elkövetett
egy nagyon csúnya dolgot, s ezzel az édesanyját is kel-
lemetlen helyzetbe sodorta. Tudja, ugye, mire gondo-
lok?
– Ezt is bevallom – intett –, úgy ahogy történt. A je-
lenlegi utamat megelőzően azzal az utasítással jöttem
haza Magyarországra, hogy vegyem fel a kapcsolatot
Szikivel. Egyik este aztán megdöbbenésemre közölte
velem, hogy utasítása van arra, hogy egy külföldi diplo-
mata lakásáról titkos iratokat kell megszereznie. Meg-
kérdeztem, miért van erre szükség? Azért, mondta Sziki,
hogy a diplomatát a mi oldalunkra kényszerítsük. Ha tu-
dunk róla valamit, megfélemlíthetjük és azt teszi, amit
kérünk tőle. Úgy döntöttem, mivel senki nem tud jelen-
létedről, a behatolást a lakásba te végzed el. Hogyan,
kérdeztem. Megszerezzük a lakás kulcsáról a lenyoma-
tot, mondta Sziki. Amikor kiderült, hogy melyik attasé-
ról van szó, visszautasítottam azzal, hogy nem akarok
anyámnak bajt okozni. Erre azt mondta, bolond vagyok,
anyámnak ebből nem lehet semmi baja. Elsősorban
azért, mert rólam senki sem tud, másodszor meg azért,
mert akkor fogjuk végrehajtani, amikor anyám otthon
van.
– Honnan tudta Sziki, hogy a maga édesanyja kinél
dolgozik?
– Nem tudom.
– Hogyan szerezték meg a kulcsot? Vagy hogyan
vettek mintát a valódiról?
– Amit most elmondok, aljasság, de hát kényszer-
helyzetben voltam. Anyámmal többször is találkoztam
Pécsett a húgomnál.
– Nem félt, hogy lebukik?
– Vigyáztam, rendszerint este mentem hozzájuk.
 Mintha Némethet hallanám szóról szóra, gondoltam.
– Egyik este a húgomnál, míg az anyám és a többiek
a gyerekkel játszottak, kivettem anyám kabátzsebéből a
kulcscsomót, bementem a fürdőszobába és a karikán fi-
tyegő három kulcsról lenyomatot vettem. Pesten ebből
egyet átadtam Szikinek, ő pedig elkészítette a másolatot.
– Honnan tudta, hogy melyik kulcs az attaséé?
– A három közül az egyik nagyobb, wertheimzárba
való volt. Amikor a kulcs elkészült, egyik este, miköz-
ben anyámat kísértem haza, megemlítette, hogy az atta-
séék színházba vagy moziba mennek. Pár lépés után el-
búcsúztunk és én visszasiettem a kulcsot kipróbálni.
– Azt is az anyjától tudta meg, hogy az attasé és a fe-
lesége a követségen tartózkodik azon az estén, amikor
maga bement a lakásba?
– Kérem, őrnagy úr, én soha nem kérdeztem az
anyámtól erre vonatkozóan semmit, ő említette, amikor
hazafelé mentünk, az utcán, hogy ma nem kellett vacso-
rát csinálnia, mert valami ünnepség lesz a követségen.
Erre visszasiettem és amikor távolról figyelve észrevet-
tem, hogy az attaséék elhagyták a lakást, a helyzetet ki-
használtam és bejutottam a lakásba. Minden szekrényt,
fiókot, sőt még a könyvespolcot is átvizsgáltam. Külön-
böző iratokat kerestem, de semmi olyat nem találtam,
amire utasítást kaptam. Igyekeztem mindent pontosan
visszatenni a helyére.
– Honnan tudta volna megállapítani, hogy a kezébe
került iratok közül melyik bizalmas?
– Három évig jártam Érsekújvárott iskolába, így
eléggé ismertem a szláv nyelvű írásokat. – Összenéztem
Némethtel, ugyanazt gondoltuk mindketten.
– Azt mondja meg, kérem, mit vitt el?
– Az egyik szekrényben találtam egy keményfedelű
dobozt. Ékszer és pénz volt benne.
 – És mit tett?
– A pénzt, nem tudom, talán kétezer-néhány forint
lehetett, és a három ékszert, köztük egy vastag láncon
levő nagyobb gombhoz hasonló érmet, magamhoz vet-
tem és szép csendben távoztam.
– Hová ment ezután?
– Sziki Bélához. Ott is aludtam. Neki csak azt mond-
tam, semmi olyat nem találtam, ami érdekelte volna. Az
ékszerekről és a pénzről nem beszéltem.
– Mi történt az ékszerekkel?
– Úgy emlékszem, három nap múlva visszatértem
Bécsbe. Ott jóval később eladtam.
– Hogyan jutott vissza?
– Segítettek.
– Kik?
– A nevüket nem tudom, erről nem volt szabad be-
szélni, csak azt, hogy hol kellett egy-egy emberrel talál-
kozni. Ez már szlovák területen történt.
– Hol ment át a határon?
– Több esetben Hidasnémeti körül. Onnan Kassára,
majd más-más segítséggel Pozsonyba és onnan Bécsbe.
– Tudja, hol laknak azok a személyek, akik ezeken a
kerülő utakon Bécsbe segítették?
– Tudom. És ha már én lebuktam, ők se röhögjenek
rajtam.
Még szerencse, gondoltam, hogy ez a Guba ilyen
kollegiális természetű.
– Kinek adta el az ékszereket? – folytattam.
– Ebben az időszakban Bécsben egy szállodában
dolgoztam.
– Hogy került oda?
– A szállodatulajdonos fia helyezett el.
– Milyen néven?
– Franz Seemann néven. És erre a névre szóló irato-
kat is tőle kaptam.
– Hol ismerkedtek meg?
– A fronton. Később ő lett a parancsnokom.
– Hogyan került a németekhez?
– Egyszer felderítést végeztünk, de a németek feltar-
tóztattak. Nem is engedtek el, hanem elkísértek hátra, és
másnap már öten német katonaruhában voltunk.
– Tudott németül?
– Keveset. De lassan megtanultam.
– Hogy került vissza a háborúból? Hogy mit csinált
ott, azt most nem kérdezem. Bár tudom, hogy sok em-
bertelenséget.
– Vissza úgy kerültem, hogy egy német SS-alakulat
a visszavonuláskor Pozsonyban telepedett le. Több hó-
napot töltöttem ott. A háború vége előtt pedig Ausztriá-
ba, majd Németországba kerültem.
– Még mindig nem mondta el, ki vette meg az éksze-
reket.
– A szállodában találkoztam egy magyarral. Talán
háromszor is beszélgettem vele. O vette meg.
– Mindet?
– Nem, csak azt a nagy gombú láncot.
– Mennyiért?
– Úgy emlékszem százhúsz vagy százötven dollá-
rért.
– Ez az? – vettem ki a zsebemből a medaliont, és a
láncon lógatva feléje tartottam.
Csak bámult rám elkerekedett szemmel.
– Hát ez hogy került önhöz, őrnagy úr? – hebegte.
– Ez a medál, némi kis különbséggel úgy tért vissza
a gazdájához, mint maga az édesanyjához.
– Nagyon kérem, tessék megmondani, hol találták
meg?
– Nem fontos. A lényeg az, hogy megvan maga is, a
medál is.
Guba letörten ült az ágyán, és valószínűleg további
sorsa fölött meditált, amikor elhagytuk.
Későre járt, mire visszaértünk az állambiztonságiak-
hoz. Kozma egy fotelban ült, szemben vele Sziki Béla
megbilincselve, mellette pedig Bordás. Ott voltak már
azok a nyomozók is, akik Koréh lakásán sok kompro-
mittáló anyagot, köztük néhány pisztolytöltényt találtak.
– Mikor érkeztetek? – kérdeztem Kozmától.
– Már két órája. Szólt a telefon.
– Gyere – intett felém Kenyeres őrnagy.
– Halló! – A fegyverszakértő jelentkezett. – Tessék,
beszélj.
– Kozma leadott nekem egy 8 mm-es amerikait. Mi-
után kilőttem, megállapítottuk, hogy ebből a pisztolyból
tüzeltek a szolnoki éjjeliőrre.
Most hirtelen – minden átmenet nélkül – rámtört a
fáradtság.
– Mi az? – kérdezte Csépai, mert magam elé mered-
ve, még mindig a kezemben lóbáltam a kagylót.
– Érdekes hírt közöltek. Menjünk át a másik szobá-
ba. – Ez a mocskos alak lőtte le az éjjeliőrt – mondtam,
amikor az ajtó bezárult.
– Sziki? – kérdezte Kenyeres.
– Ő. Tartóztassuk le, és menjünk haza, aludnunk
kell. Holnap folytatjuk. Testileg-lelkileg agyongyötör-
tük magunkat.
Ebben mindnyájan egyetértettünk.

Hétfőn reggel nemcsak én, de a detektívfőnök is koráb-

ban érkezett.
A főkapitányság kapujában találkoztunk össze.
– Van valami újabb? – kérdezte.
– Mindenkit elfogtunk. A diplomata betörőjét, Ba-
lázs József gyilkosát, a Váci úti gyújtogatókat és azt is,
aki lelőtte Szolnok mellett az éjjeliőrt.
Meghökkent. – A bizonyítékok?
– Azok is megvannak. Találtunk három 8 mm-es
amerikai pisztolyt. A fegyverszakértő megállapítása sze-
rint ezek egyikével lőtték le az éjjeliőrt. Van beismerő
vallomás is. Igaz, Németh az egyik tettest, aki betört az
attaséhoz és megölte Balázst, lelőtte Dombóváron. A sé-
rülése nem súlyos, comblövés.
– Nagyszerű eredmény! Gratulálok! Azonnal jelen-
tem kiváló munkátokat a főkapitánynak.
Kilenc órakor a többiek között én is ott álltam refe-
rálásra. Alighogy belépett a főcsoportvezető, nyomban
rámnézett.
– Hallom, hogy megint lövöldöztetek.
– Igen. A körülmények kényszerítő hatására.
– Minek ez az állandó lövöldözés?
– Főcsoportvezető úr, kérem, nekünk azért adják a
fegyvert, hogy szükség esetén használjuk és ne enged-
jük, hogy a bűnözők megelőzzenek bennünket. Éppen
eleget lelőttek már közülünk.
– Jogos volt a fegyverhasználat?
– Ha csak egy másodpercet is késünk, ledurrantanak
két detektívet.
– Kit lőttek le?
– Egy nemzetközi betörőtolvajt, gyilkost, kémet, aki
mindezeken felül az én külön ügyemben is végrehajtotta
a betörést, Ő ölte meg Balázs Józsefet, részt vett külön-
böző gyújtogatásban és szabotázsakciókban. A kihallga-
tásokat folytatjuk, ki tudja, mi minden van még a rová-
sán.
– Ha így van, gratulálok!
– Köszönöm.
A főkapitány magához hívatott.
 – Bátor, nagyszerű munka volt, ezt vártam tőletek.
Így tovább! Add át köszönetemet az állambiztonságiak-
nak és a határőrség tagjainak.
Kozma vezetésével három embert küldtem ki Sziki
lakására, hogy tartsanak igen alapos házkutatást. Né-
meth és Szőke velem jött Csépaihoz.
Mogorva képpel állt Csépai alezredes előtt Sziki Bé-
la.
A kérdésekre nyakas tagadással válaszolt. Amikor
Csépai közölte, hogy két társát is elfogtuk, úgy tett,
mintha nem tudná, kikről van szó. Erre Csépai szembe-
sítette Koréh Sándorral.
A két gazember egymást meglátva, nagy változáson
esett át. Magabiztosságuk megingott, szemükben rémü-
let tükröződött.
Csépai nem sok időt hagyott nekik egymás szemlélé-
sére. Intézkedett, hogy vezessék el őket. Sziki az ajtó-
hoz érve megszólalt: – Kérem, alezredes úr…
– Most már csak akkor beszélek magával, ha társai a
szemébe mondják az igazat.
– Gyerünk a kórházba – szóltam Némethnek, mikor
elvezették őket.
– Mi is veletek tartunk – döntött hirtelen Csépai.
Öten érkeztünk a kórházba. Csépai, Kenyeres, Né-
meth, Koréh meg én. Először magam mentem be.
– Most találkozni fog a barátjával, Guba Péter –
szóltam.
– Melyikkel?
– Majd meglátja. Határozott válaszokat kérek, úgy,
mint tegnap.
Kitárult a betegszoba ajtaja. Előbb Csépai lépett be,
majd Koréh Sándort közrefogva Kenyeres és Németh.
– Ismeri ezt az embert, Guba Péter? – kérdeztem.
– Igen. Ez Koréh Sándor.
 – Hol ismerkedtek meg? – pattogtak a kérdéseim.
– A szovjet fronton, a háború alatt.
– Ki volt a katonai elöljárójuk?
– Sziki Béla hadnagy.
– Hol voltak péntek éjszaka és mi célból?
– Szolnok körül, úgy tudom, hídrobbantás végett.
– Hogyan jutottak oda?
– Autóval. Sziki Béla vezette. Az ő lakásáról indul-
tunk el mind a hárman.
– A pisztolyok honnan származnak?
– Sziki adta át nekem is, Koréhnak is, hogyha szük-
séges, akkor lőni kell.
– Ki lőtt?
– Azt hiszem, Sziki, Ő mondta, hogy lelövi azt a po-
fát, ha még egyszer kiabálni mer.
– Köszönöm, ennyi elég.
– Mocsok áruló! – kiabálta torkaszakadtából Koréh,
és ráköpött Gubára.
Máris siettünk vissza.
– Mi a véleménye a hallottakról? – kérdeztem Kor-
éht az autóban. – Remélem, belátja, hogy a mellébeszé-
lés teljesen értelmetlen. Látta, hogy nálunk van Sziki
Béla is. Egyébként Guba is úgy kezdte, ahogy maga. De
amikor meggyőződött róla, hogy mindent tudunk, ész-
hez tért.
– Most már nekem sincs más választásom. Beisme-
rem, minden úgy történt, ahogy Guba elmondta.
Egy óra leforgása alatt újra a kórházban voltunk, de
most már Sziki Bélával. Az előző jelenet megismétlő-
dött. Csakhogy most Guba úgy kitett magáért, hogy Szi-
kinek már köpni sem volt kedve, pedig Guba még a Vá-
ci úti kirándulásaikat is szóba hozta.
Sziki Béla mindent bevallott.
Délután megérkezett Kozma két kollégájával. Sziki
Béla padlásán, jól eldugva még három pisztolyt találtak
sok tölténnyel, valamint egy robbanószerkezetet.

Igaz, sokáig tartott, de ismét sikerült egy nagyszabású,

nemzetközi bandát kézre keríteni. Ők már nem fognak
többé ártani hazánknak.
Néhány napot vett igénybe, amíg részletesen, jegy-
zőkönyvileg kihallgattuk mindhármukat az általunk
nyomozott bűncselekményekre vonatkozóan. A társada-
lomellenes akciókra vonatkozó vizsgálatok lefolytatása
végett a letartóztatott Guba Pétert, Sziki Bélát és Koréh
Sándort később átadtuk az állambiztonságiaknak, ők a
legapróbb részletekig feltárták e három személy egy-
máshoz fűződő kapcsolatát, külföldi vonatkozásaikat,
anyagi bázisukat. Mindezek megállapítása hosszú ideig
eltartott.
Végül is Csépai és Kenyeres megköszönték a mi se-
gítségünket, én megköszöntem az övékét és jó hangulat-
ban búcsúztunk azzal, hogy – viszontlátásra!

Epilógusként – vissza kell térnem a hétfő estén történ-

tekre.
Kollégáim felvetették, mi legyen Balázsnéval? Kö-
zöljük-e az attaséval, hogy a szakácsnéjuk fia tört be
hozzá?
– Én kihagynám ezt a szerencsétlen asszonyt az
egész buliból – vélekedett Németh. – Meghalt a férje,
elfogtuk a fiát, épp elég ez neki.
– Jó-jó – óvatoskodott Kozma –, csakhogy ebben mi
nem dönthetünk.
– Úgy van – helyeselt Szőke –, döntsenek a főnökök.
A főkapitány a detektívfőnök jelenlétében így szólt
hozzám:
– Ez bizalmi kérdés. Beszélj az asszonnyal. Ha csak
valamicskét is sejtett a fia tevékenységéről, akkor nincs
pardon. De ha ártatlan, hagyjátok békén. Ne vegyük el a
kenyerét, ha nem tudunk neki másikat adni. A fia már
nem ismételheti meg tetteit. És most, hogy itt vagy, ez
jó alkalom arra, hogy biztosítsalak: kimagasló munká-
tokról ezúttal sem fogok megfeledkezni.
Az esti órákban Némethtel ellátogattunk Balázsné-
hoz. Sírt, amikor beengedett az ajtón.
– Mindent tudok, őrnagy űr. Megölték a fiamat.
– Maga mindig azt mondta nekünk, hogy a fia eltűnt
a háborúban.
– Hát mi mást tehetne egy anya? – nézett rám kö-
nyörögve. – Talán adja fel a saját gyerekét? Állandó ret-
tegésben éltem; éreztem, egyszer elfogják. Többször is
kértem, ne kószáljon összevissza a határon. Vagy ma-
radjon kint, vagy pedig jelentkezzék itthon a rendőrsé-
gen. De nem hallgatott rám és most… lám, agyonlőtték.
– Honnan szedi ezt a butaságot?
– Hiszen benne van az újságban! – És megmutatta a
lapot.
Valóban, a délutáni hétfői újság hírül adta, hogy
Dombóváron, üldözés közben, a rendőrség lelőtt egy
külföldi kémet.
– Nem értem – csodálkoztam.
– Én sem – mondta Németh.
– Honnan kaphatták ezt a hírt, ki adta le nekik?
– Talán a rendőr, akit a mentőautóért küldtem, vagy
valamelyik mentő.
– Mondja Balázsné, miért gondolja, hogy ez a maga
fia volt?
– Velem utazott. És ő szállt le Dombóváron, és azt
mondta, hogy a következő vonattal utánam jön Pécsre.
De hiába vártuk. Most meg ez az újsághír…
– Balázsné kérem, nem igaz az egész. Értse meg,
nem igaz!
– Akkor mi van a fiammal?
– A fia megvan és él!
– Istenem, hol van? Tessék már megmondani! – ri-
mánkodott.
– Nálunk, a rendőrségen.
Balázsné erre még keservesebben zokogott. – Tessék
megmondani, őrnagy úr… nagyon szépen kérem… mi-
kor láthatom?
– Hamarosan arra is sor kerül. De előbb ígérje meg,
hogy amit kérdezek, arra az igazat feleli. Hányszor talál-
kozott a fiával?
– Többször is. De hogy pontosan hányszor, nem tu-
dom.
– Hol találkoztak?
– Általában az utcán, de Pécsett is, a lányomnál.
– A legutóbbi hazajövetele előtt mikor találkoztak?
– Ö, akkor már nagyon rég nem láttam. Több mint
egy éve, hogy találkoztunk, akkor is az utcán. Ez jóval a
gazdámnál történt betörés előtt történt.
– Tudott arról, hogy kikkel barátkozott a fia?
– Nem. Amikor megjött, mindig azt mondta, csak
miattam látogat haza. Még azt sem árulta el, honnan
jött, csak azt, hogy külföldről.
– Valamit meg kell mondanom magának, bár nem
szívesen teszem. Az attaséhoz a maga fia tört be.
Az asszony felsikoltott. – Teremtő Isten! – Ha Né-
meth idejében nem kap utána, elvágódott volna. – Vé-
gem van, oda se merek menni többé… mit szól majd az
asszonyom… nem tudnék a szemébe nézni… – Szívet
tépően zokogott, majd hirtelen felkapta a fejét. – Tessék
mondani, az ékszerek megvannak?
– Csak a lánc a medalionnal.
– Hát erre… soha… még csak gondolni sem mertem
volna…
Nagyon sajnáltam, de mégiscsak folytatnom kellett.
– Van azonban valami… még ennél
kellemetlenebb… – enyhén szólva, tettem hozzá gondo-
latban.
– Ugyan, ne tessék már még jobban rámijeszteni.
– Higgye el, én sajnálom leginkább… de ezt is tudo-
mására kell hoznom.
– Csak nem ő…?
– De igen. Péter ölte meg a maga férjét.
– Jézus Máriám! – Az asszony vigasztalhatatlan
volt. – Ennek én vagyok az oka, őrnagy úr – suttogta –,
egyes-egyedül én… oly sokszor panaszkodtam neki,
hogy az uram goromba velem… Jaj, de megvert engem
a jó isten! Két férj után, most a fiamat is elveszítem…
– Tudom, ezt nehéz elviselni, mégis arra kérem, ked-
ves Balázsné, ne eméssze magát. Holnap pedig éppúgy,
mint máskor, csak menjen el az attaséékhoz dolgozni. A
többit majd én elintézem velük. Nem lesz semmi baj,
maga nem tehet a fiú bűnéről. És a munka, az elfoglalt-
ság átsegíti majd ezeken a nehéz napokon.
Mire az utcára értünk, az órámon már este 9 óra 10
perc volt.
– A diplomatához megyünk – mondtam Némethnek
–, essünk túl rajta.
Az attasé szokásos szívélyességével fogadott.
– Nem zavarom?–kérdeztem.
– Dehogy, őrnagy úr! Fáradjanak csak beljebb.
Leültünk, bejött a felesége is.
– Kérem, mondja meg a feleségének, hogy most az
egyszer a megjelenésünk kellemes lesz a számára. – Ki-
vettem zsebemből a vastag láncon lógó medaliont és az
attasé felesége felé nyújtottam.
Az asszony csak nézte és elhomályosult a szeme.
Kezébe vette a medaliont, magához szorította, megcsó-
kolta s a nyakába akasztotta. A férje keze után nyúlt és
melegen megszorította. Aztán gyorsan kiment, hogy né-
hány perc múlva itallal, kávéval térjen vissza.
– A többi ékszer nem is érdekel – szólt az attasé.
– Kedves uram, ha gyakrabban rendeznének a követ-
ségen fogadásokat, talán a többi is előkerülne.
Az attasé elnevette magát. – Mondja, őrnagy úr, ki
volt a betörő?
– Hát ez az, ami kínos.
– Miért?
– Megmondani, hogy ki járt az önök lakásán.
– Bátran, csak nem valamelyik alkalmazottunk?
– Sajnos… Balázsné fia volt a tettes.
– A szakácsnénk fia?
– Igen.
– Hát ez szörnyű. Igazán sajnálom az asszonyt, a fe-
leségem szívből ragaszkodott hozzá… és milyen jól fő-
zött!
– Balázsné egyáltalán nem hibás. Semmiről sem tu-
dott, ártatlan.
– Akkor mi legyen? – nézett rám tanácstalanul, köz-
ben minden szót lefordított a feleségének. Az asszony
arcán hitetlenséget vettem észre.
– Hogy most mi legyen? Ezt már döntsék el önök.
Balázsné, mint már mondtam, nem felelős felnőtt fia tet-
teiért.
A házaspár egymás közt megvitatta a dolgot.
– Tudja, őrnagy úr, úgy határoztunk, hogy csak jöj-
jön továbbra is hozzánk Balázsné. Mi már megszoktuk
őt, megszerettük. Nem fogunk vele semmit sem éreztet-
ni. Szólni kellene neki, hogy várjuk.
– Beszéltem vele, jönni fog.
Kezet szorítva mindkettőjükkel, elköszöntünk. Bal-
lagtunk hazafelé.
– Nem említetted főnök, az attasénak – mondta Né-
meth –, hogy Balázsné férjét is a fia ölte meg.
– Szándékosan nem szóltam. Ez független az ő
ügyétől.
– Az igaz, de mi lesz, ha megtudja?
– Az már nem tartozik ránk.

Másnap reggel kedden 9 óra 5 perckor megcsörrent a

telefon az asztalomon. Kissé csodálkoztam, amikor
megismertem a diplomata hangját.
– Őrnagy úr – mondta –, Balázsné nem jött ma reg-
gel dolgozni. Elküldtem érte a sofőrt, de hiába kopogott.
Nem találta otthon.
– Utánanézünk – feleltem és letettem a kagylót. Ta-
lán hazautazott Pécsre a lányához? Vagy szégyellt el-
menni az attaséhoz? Laci! – kiáltottam fel hirtelen.
– Tessék, főnök?
– Gyere velem!

A házmesternével nyittattam ki a lakás ajtaját, amelyen

hiába dörömböltünk.
Balázsné ott lógott az ablakkilincsen, kötéllel a nya-
kán. Az orvos szerint már több órával azelőtt meghalt.
A játszma véget ér

Hatan robogtunk, két kocsival a Németvölgyi útra.

A főkapitányság ügyeletére reggel nyolckor telefo-
nált Tóth Géza építész, és bejelentette, hogy a felesége
öngyilkos lett. Az asszony pisztollyal ölte meg magát.
A Németvölgyi úti kertes ház kapujában, ahogy
ilyenkor már lenni szokott, a lakók összeverődtek, tár-
gyalták az esetet.
– A Tóth lakás? – érdeklődtem tőlük.
– Szemben, ott a sarokban – mutatta egyikük.
A lakásajtó csak félig volt behajtva. Az előszobában
negyven év körüli, magas férfi jött elénk.
– Tóth Géza – mutatkozott be.
– A halott? – kérdeztem.
– Bent fekszik az ágyon.
– Orvos látta?
– Igen. De amint megfogta a feleségem kezét, nyom-
ban megállapította, hogy a halál már több órája beállt.
Ezután telefonáltam a főkapitányságra.
– Nem nyúlt senki semmihez?
– Nem.
Fiatal asszony volt a halott. Hanyatt hevert az ágyon,
derekától lefelé a paplannal kissé betakarva. Szőke haja
részben elfödte az arcát. Felsőteste, főleg a melle körül
merő vér volt. De véres volt a lepedő is, a bal hóna alól,
az oldalán végigcsorgó vértől. Testét vékony, szétnyíló
hálóing takarta.
A rendőrorvos vértől szennyezett kispárnát emelt fel
a földről. A halott bal kezének ujjai is véresek voltak.
Az orvos megcsóválta a fejét, mint akinek nem tetszik
valami, de nem szólt.
 – Megengeded, hogy a fotós csináljon néhány felvé-
telt, mielőtt a vizsgálatot elkezded? – kérdeztem a dok-
tort.
– Természetesen.
– Fogjatok hozzá! – Felszólításom az ujjnyom-szak-
értőknek, a fényképésznek és a fegyverszakértőnek
szólt. Németh nyomozó kollégám a másik szobában a
halott nő férjével beszélgetett.
– Sajnos – mondta az orvos –, a test már egészen ki-
hűlt. Beállt a merevedés. Úgy látom, hogy a golyó a bal
mellbimbó alatt körülbelül három centiméterrel hatolt
be a testbe. Áthaladt a szíven, azonnali halált okozott és
a mellbimbóval átellenben – fordította meg közben a ha-
lottat –, a gerincoszloptól körülbelül tíz-tizenkét centi-
méterre hagyta el a testet. Itt a helye – mutatott a véres
lepedőre. – A golyó valószínűleg a matracba vagy az
ágy alsó deszkájába fúródott. Mindez arra utal, hogy az
asszony feküdt, amikor elsült a pisztoly.
– Mikor állt be a halál? – kérdeztem.
– Éjfél körül. A boncolás után részletes felvilágosí-
tást adok.
– Főnök! – állt fel az ágy túloldaláról a daktiloszkó-
pus. Egy Walter gyártmányú 7,65-ös pisztolyt tartott
szakszerűen a kezében. Jobbra-balra forgatta, nagyítójá-
val ujjnyomokat keresett rajta – úgy vettem észre, siker-
telenül.
– Mi az, mi nem stimmel? – kérdeztem.
– Itt valami nincs rendben. Ezt a pisztolyt a lövés
után valaki megfogta. Az a gyanúm, hogy megtörölget-
ték.
Az ujjnyomszakértő kijelentése meglepett. Ezek sze-
rint gyilkosság is történhetett, gondoltam.
Megérkezett Kozma és Szőke. Tájékoztattam az ed-
digiekről és kiadtam az utasítást: – Előbb nézzétek meg
a halott fekvését és a helyszínt. Utána kezdjétek meg a
szomszédok kikérdezését, főleg arról, hogy hallották-e a
lövést? Ha igen, mikor?
A fegyverszakértő különböző mérésekkel próbálta
megállapítani a töltényhüvelyből kirepült golyó repülési
irányát.
Az orvos befejezte a halott asszony vizsgálatát, és
felállt.
– Egy-két dolgot nem értek – rázta a fejét. – A bon-
colás valószínűleg tisztázza majd kételyeimet. Ha lehet,
még ma elvégezzük…
Az ujjnyomszakértők megtalálták a pisztolygolyót a
matracban. A fegyvert, a golyó magját, hüvelyét vízhat-
lan zacskóba helyezték, hogy a fegyverszakértő részle-
tesen megvizsgálhassa.
– Találtatok használható ujjnyomokat? – kérdeztem
a daktisokat.
– Sokat is – felelték. – Kérdés, hogy kié.
A fekete kocsi nemsokára elszállította a halottat.
Miután a szomszédokat kikérdeztük, lezártuk a la-
kást. Tóth Gézát megkértem, jöjjön be velünk a főkapi-
tányságra a jegyzőkönyv felvétele miatt.
– Néhány dolog – közöltem nyomozó kollégáimmal
az autóban, visszafelé –, nem öngyilkosságra vall.
– Mire gondolsz? – kérdezte Németh.
– A daktisok a pisztolyon semmiféle ujjnyomot nem
találtak. Szerintük a fegyvert előzőleg letörölték. Aztán
a töltényhüvely más irányban, távolabb feküdt a padlón,
mint ahogy ilyen esetekben lenni szokott. Az első be-
nyomásom az volt, mintha az asszony nem fekvő álla-
potban sütötte volna el a pisztolyt, hanem ülve. Ezt
azonban megcáfolja a matracban talált, kilőtt pisztoly-
golyó magja. Van még más feltételezésem is, amiről vi-
szont csak a boncolási jegyzőkönyv elolvasása után le-
het tárgyalni.
– Idegen beavatkozásra gondolsz? – kérdezte Koz-
ma.
– Minden olyan tény, amely különbözik a szokottól,
gyanús. De várjuk meg az orvosok véleményét.
Azonnal jelentést tettem a detektívfőnöknek a hely-
színi vizsgálatról és a feltételezetten gyanús körülmé-
nyekről.
– Ha így látod – szólt a detektívfőnök –, akkor az
ügyet alaposan ki kell nyomozni.
Kollégáim hamarosan beszámoltak arról, amit a
szomszédoktól tudtak meg.
– Azok, akikkel én beszéltem – kezdte Kozma –,
nem hallották a lövést. Barabás Ernőné dicsérte az épí-
tészmérnököt. Kellemes, barátságos nőnek írta le az asz-
szonyt. Boldog házaspárnak tartotta őket.
Szőke nyomozó kollégám arról értesült, hogy a há-
zaspár gyakran járt el hazulról. – Sokat szórakoztak,
gyakori volt náluk a vendéglátás. Vendégeiket senki
sem ismerte. Az egyik lakó úgy vélte – folytatta Szőke
–, hogy a mérnök úr szép felesége művészpályán dol-
gozhat. Gazdag ruhatára arra vall, hogy sokat keres. A
férj, mondta egy másik, úgyszintén jól kereshet, hiszen
több házat épített és jelenleg is kivitelezéssel foglalko-
zik.
– Mit mondott a házfelügyelő? – kérdeztem.
Kozma vette vissza a szót.
– Igazi úriemberek – ezt mondta róluk a házfelügye-
lő. A lövést ő sem hallotta. Hogy ki, mikor jár haza, mi-
kor távozik, ő nem figyeli, mert a lakóknak saját kul-
csuk van; akkor mennek és jönnek, amikor akarnak.
Ezután behívattam Tóth Gézát.
– Tessék, mérnök úr, foglaljon helyet.
– Megengedi őrnagy úr, hogy rágyújtsak? – Látszott
rajta, hogy megviselte felesége váratlan halála.
– Kérem, beszéljen magáról – pillantottam rá, miu-
tán mindketten rágyújtottunk. – A házasságáról, a mun-
kájáról, családi körülményeiről…
– Hol kezdjem?
– Az elején, mérnök úr. Beszéljen a szüleiről, a gye-
rekkoráról, az iskolai évekről, emberré válásáról.
– Édesapám a háború előtt és azután is a fővárosnál
volt tisztviselő. Jelenleg nyugdíjas és édesanyámmal
Nagytétényben laknak, saját kis házukban.
– Testvérei vannak?
– Hárman vagyunk. A húgom férjnél van, László bá-
tyám Svájcban él.
– Mikor távozott a bátyja?
– A háború után.
– Ezek szerint a felszabadulás idején már nem volt
itthon?
– Nem.
– Miért ment el?
– Nem tudom, kérem. Nem laktunk együtt.
– Mi volt a bátyja foglalkozása?
– Katonatiszt.
– Aktív?
– Igen.
– Rangja?
– Százados.
– A fronton volt a háború alatt?
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudja?
– Már említettem, hogy nem laktunk együtt. Ő Óbu-
dán lakott, és így nemigen jöttünk össze.
– Értem. De hát azt csak tudhatta a szüleitől, vagy a
húgától, hogy a bátyja volt-e a fronton, vagy sem?
– Őrnagy úr, kérem, engem ő egyáltalán nem érde-
kelt; a sógornőm elhidegített bennünket egymástól.
– László bátyja a feleségével együtt távozott?
– Igen. Volt egy hároméves kisfiúk is. Azóta már bi-
zonyára kész fiatalember.
– Kitől tudta meg, hogy a bátyja elhagyta az orszá-
got?
– A szüleimtől.
– Folytassa kérem a saját életéről szóló beszámolót.
– Amikor leérettségiztem, beiratkoztam az egyetem-
re, és építészmérnöki diplomát szereztem.
– Most mint építészmérnök dolgozik?
– Természetesen. Azt a hatlakásos házat is én építet-
tem, ahol lakunk.
– Mit csinált a háború alatt? Volt katona?
– Tartalékos tiszthelyettesként szolgáltam itt, Pesten
a hadtápnál, vagyis élelmezési vonalon…
– A fronton nem járt?
– Nem, a háború egész ideje alatt Pesten teljesítet-
tem szolgálatot.
Marika nyitott be. – Őrnagy elvtárs kérem, vidékről
keresik telefonon.
– Bocsásson meg – mondtam a mérnöknek –, rögtön
visszajövök.
Ahogy beléptem Marika szobájába, az ajtó mögöt-
tem újra kinyílt, és Kozma máris mellettem állt, hiszen
tudta, hogy Marika egy bizonyos megbeszélt jelre hívott
ki, ami kialakult gyakorlatunk szerint azt jelentette,
hogy őrá is szükség van.
– Vedd magad mellé Bordás és Szabó főhadnagyo-
kat – mondtam Kozmának. – Menjetek ki a Tóth-lakás-
ba, és tüzetesen vizsgáljátok át. Az a benyomásom,
hogy Tóth Géza, mielőtt az ügyeleten bejelentette volna
felesége öngyilkosságát, mindent jó előre elrendezett.
Érted, mire célzok?
 – Természetesen, főnök.
– Vigyél magaddal fotóst is, és minden gyanús dol-
got, tárgyat fényképeztess le. Semmit sem kell elhozni!
Minden maradjon pontosan úgy a helyén, ahogy azt ta-
láljátok. Fontos, hogy tájékozottak legyünk.
Németh és Szőke jelenlétében folytattam Tóth Géza
kikérdezését.
– Hol is hagytuk abba? Ja igen, tehát idehaza teljesí-
tett katonai szolgálatot. Mivel foglalkozott közvetlenül a
háború utáni időben?
– Eleinte kisebb romos házakat hoztam rendbe, ké-
sőbb pedig újakat építettem. Ma is ezt csinálom.
– Mondja kérem, kik jártak magukhoz? Úgy értem:
kikkel tartanak szorosabb kapcsolatot, kik a közeli bará-
taik?
– Őrnagy úr kérem, hozzánk többen is jártak. Leg-
gyakrabban egyik osztálytársam, ugyancsak építész, a
feleségével. Járnak hozzám a sógoromék, rajtuk kívül
mások is.
– Most térjünk rá a fontosabb dolgokra. Beszéljen a
feleségéről. Mikor házasodtak össze?
– Három éve múlt. Tíz nappal ezelőtt tartottuk meg a
házassági évfordulónk alkalmából az ünnepi vacsorát.
– Hol?
– A Gellért étteremben.
– Gyakran jártak oda?
– Hetenként egyszer-kétszer ott vacsoráztunk. Néha
elmentünk máshová is, például az Astoriába, a Margit-
szigetre.
– Hát persze, hiszen ön jól keres, ugye?
– Nem panaszkodom.
– Volt valami foglalkozása a feleségének?
– Igen. Szabásznőnek készült, de amikor elvettem,
abbahagyattam vele.
 – A lakásuk?
– Öröklakás.
– Most arra kérem, beszéljen arról, mit csináltak teg-
nap? Vagyis hogyan, miképpen fedezte fel, vagy tudta
meg, hogy a felesége öngyilkosságot követett el.
– Tegnap este is elmentünk vacsorázni.
– Kérem, mérnök úr, ha lehet, egy kicsit pontosab-
ban. Hány órakor és hova mentek?
– Általában hét-nyolc óra között szoktunk…
– Egy pillanatra. Nem általában kérdezem, engem
csakis a tegnap este érdekel. Ugye nem haragszik, hogy
ezzel zaklatom, de végtére is a feleségéről van szó.
Ennél a kérdésnél Tóth Gézán némi türelmetlensé-
get, idegességet vettem észre.
– Dehogy haragszom, csak nem értem, hogy miért
olyan fontos az, hogy hány órakor indultunk el
hazulról?
– Ez a legfontosabb, mérnök úr. És persze még sok
más is. Tehát?
– Fél nyolc múlt egy-két perccel, amikor elindul-
tunk.
– Hová mentek?
– A Gellértbe.
– Kettesben vacsoráztak?
– Igen. Talán kilenc óra is elmúlt, amikor a felesé-
gem azt mondta, nem érzi jól magát. Fájt a feje és a
gyomra. Igaz, én már a vacsora alatt észrevettem, hogy
nincs valami jó kedve, de ő azt mondta, megvárja, amíg
Imre és a felesége – a barátaink, akikkel néhány napja
megbeszéltük a közös vacsorát –, megérkeznek.
– Ki az az Imre?
– A kollégám, Ő is építész, az előbb említettem már,
ők azok, akik gyakrabban járnak hozzánk.
– És eljött ez a házaspár?
 – Nem. Egy ideig még vártunk. Aztán a feleségem
azt mondta, rosszul érzi magát, hazamegy, de szeretné,
ha én még maradnék. Jó, mondtam erre, ülj be egy taxi-
ba, úgy menj haza.
– Tehát a felesége egyedül távozott?
– Igen.
– És ön, mérnök úr, mikor ment el?
– Többször is hívtam Szarka Imre lakását telefonon,
de senki se jelentkezett. Azt hittem, már elindultak, és
útközben valami közbejött. Talán baleset.
– Aztán mi történt?
– Valamit még ittam. Benéztem a bárba. Azt már
nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor, de kö-
rülbelül éjfélre járhatott, amikor eljöttem a Gellértből.
– Nem találkozott, vagy nem beszélt közben senki-
vel?
– Nem.
– Mikor ért haza? – Most már szándékosan húztam
az időt. Alig vártam, hogy Kozmáék visszatérjenek a
házkutatásról. Közben kétszer is telefonon hívtak.
Először a fegyverszakértő számolt be.
– Ha az asszony úgy feküdt a lövés eldördülése után,
ahogyan én láttam, akkor a töltényhüvelyt valaki vagy
arrébb lökte, vagy véletlenül odébb rúgta. De ez lehetett
szándékos is.
Utána az orvos keresett.
– Holtbiztos, hogy a nőt megölték – jelentette ki. –
A lövés iránya és szöge teljesen eltérő, így nem követ-
nek el öngyilkosságot. Alátámasztja a vizsgálatunkat az
is, hogy sem pörkölési nyomokat, sem lőporszemcséket
nem találtunk. A lövés az asszony mellétől jó néhány
centiméterrel távolabb történhetett; tehát távolabbról
lőttek. A többit megtudod a boncolási
jegyzőkönyvből… És még valami.
 – Hallgatlak – mondtam.
– Az asszony kezén csak jegygyűrű van. Középső
ujján azonban jól kivehető egy gyűrű nyoma. A csukló-
ján is felfedezhető valamiféle karkötő helye. Ezt csak
azért említettem, nehogy a férj esetleg keresse.
Tűnődve tettem le a hallgatót. Szőke és Németh ész-
revette, hogy nem kaphattam valami örvendetes hírt.
Kinyílt az ajtó, Marika rámnézett és gyorsan becsuk-
ta.
– Ismét a türelmét kérem, Tóth úr – mentegetőztem
–, rövidesen hazamehet.
A másik szobában már várt a házkutatásról visszatért
Kozma százados, Szabóval és Bordással.
– Nos? – kérdeztem tőlük. – Röviden, de velősen re-
feráljatok.
– Meg leszel lepve – mondta Kozma.
– Tévedsz – feleltem –, már jóval előbb meglepőd-
tem.
– Ez a Tóth Géza igencsak különleges építész.
– A lényeget! – sürgettem.
– A két szoba közötti ajtó belső deszkájában, ami
körülbelül tíz centiméter mélyen ki volt vésve, 3800
dollárt, 1200 svájci frankot és 1000 angol fontot talál-
tunk. Egy másik helyen, jól eldugva 17 aranytárgyat: 6
vastag karkötőt, 5 nagyon szép briliáns gyűrűt platina
foglalatban, 3 női aranyórát és 3 hosszú, vastag arany-
láncot. Egy harmadik helyen 40 Napóleon-aranyat és 7
különböző régi aranypénzt.
– Ejha! Van még más is?
– Persze, hogy van, főnök. Csakhogy ezek furcsa
dolgokra utalnak.
– Mégpedig?
– Kémkedésre – jelentette ki Kozma.
– Hát ezt honnan veszed?
 – A képekről, amelyeket egy dupla fenekű sublótfi-
ókban találtunk. A fényképeken harckocsik, tüzérségi
felszerelések. Vannak olyan képek is, amelyeken külön-
böző gyakorlatokat végeznek a katonák; ezenkívül épü-
letrajzokról és más katonai objektumokról készült felvé-
telek. Egyébként utasításod szerint jártunk el. Minden
tárgyról, amit felsoroltam, még ma megkapod a fotókat.
– Észrevehető, hogy a lakásban jártatok?
– Nem létezik! Óvatosak voltunk, a legapróbb tár-
gyat is éppolyan pontosan helyeztük vissza, mint aho-
gyan megtaláltuk..
– Ennek ellenére megmondom Tóth Gézának, hogy
a munkatársaim kint jártak a lakásán, már csak azért is,
hogy ne érje meglepetés, ha hazatérve értesülne róla.
Majd azt mondom, hogy a fegyverszakértő és a fényké-
pész elfelejtették lefényképezni a pisztolygolyó helyét
és ezt kellett pótolniuk.
Feltárcsáztam az állambiztonsági osztályon Csépai
alezredest.
– Nincs nálatok valamilyen feljegyzés Tóth László,
volt horthysta századosról, aki jelenleg nyugaton él, és
az öccséről, Tóth Géza építészről, aki a Németvölgyi
úton lakik?
– Egy kis türelmet kérek – válaszolta Csépai. – Ez a
Kenyeres Bandi reszortja. Mindjárt idehívom.
Kenyeres hamarosan jelentkezett. Neki is előadtam a
kérésemet.
– Tartsd a vonalat – kérte.
Két-három perc múlva már vissza is tért.
– Hát kérlek – mondta –, Tóth Géza építész, Német-
völgyi úti lakos… róla beszélsz, ugye? Nagyon csinos
felesége van.
– Csak volt, Bandikám.
– Hogyhogy?
 – Tóthnét az éjjel megölték.
– Várj – komorodott el Kenyeres hangja –, szólok
Csépainak. – Hallottam, amint a másik készüléken hív-
ta. – Csépai a vonalban van – jelentkezett ismét Kenye-
res. – És mi van Tóth Gézával?
– Itt van nálunk. Most fejezem be a kihallgatását.
– Arra kérlek, ha megteheted, ne bolygassátok. Mi
rajta vagyunk.
– Dehogy bolygatjuk, máris hazaengedem! Elmon-
danád, mit tudtok róla?
– A téma bizalmas. Csépai arra kér, gyere át hoz-
zánk, amint csak tudsz.
– Rendben van. Még meg kell vámom a fényké-
pészt, azután rögtön megyek.
Folytattam Tóth Géza kikérdezését.
– Hány óra körül ért haza, mérnök úr?
– Nem tudom pontosan. Talán hajnali fél
háromkor… háromkor. Csendben léptem be a lakásba,
hogy ne ébresszem fel a feleségemet.
– Miért csak reggel nyolckor telefonált a rendőrség-
re?
– Mert nem mentem oda hozzá, hanem azonnal lefe-
küdtem, és elaludtam. Hét körül ébredhettem fel. Ki
akartam menni a fürdőszobába, de valahogy még fél-
álomban észrevettem feleségem hálóingén a véres folto-
kat. Azt hittem, rosszul látok vagy álmodom. Odaugrot-
tam hozzá, a nevén szólítottam, rázni kezdtem – nem
mozdult. Rohantam a telefonhoz és az izgalomtól ordít-
va kértem az orvost. Aztán magamra kapkodtam a ruhát,
kimentem a lépcsőházba és csengettem, dörömböltem a
többi lakó ajtaján. Néhányan ki is jöttek és megdöbben-
ve hallották, hogy a feleségem öngyilkos lett.
– Ön szerint mi oka lehetett rá?
– El nem tudom képzelni, őrnagy úr. Hiszen minde-
ne megvolt. Boldogan éltünk, soha nem volt közöttünk a
legkisebb nézeteltérés sem.
Na, gondoltam, ebből a Tóth Gézából nagyszerű szí-
nész lehetne. Olyan hitelesen játszotta meg a fájdalmát,
hogy már-már megsajnáltam.
– Kedves mérnök úr – mondtam –, ezzel be is fejez-
tük. Fogadja őszinte részvétemet. Tudom, milyen pótol-
hatatlan veszteség érte és mit érezhet, amikor ilyen vá-
ratlanul elveszti ragyogó, szép, fiatal feleségét. – Én
sem maradok el mögötted a porhintésben, gondoltam
magamban. – Egyébként az orvosok megállapították az
öngyilkosság tényét. Így már csak a szomorú történet
utolsó aktusa vár magára. Eltemettetni azt, akit annyira
szeretett. – Kezet fogtunk. Kikísértem. – Ejnye, majd el-
felejtettem valamit. Tessék a lakáskulcsa. Ha hazaér, ne
lepődjék meg, ha megtudja, hogy ott jártak magánál.
Egy kis mulasztást kellett pótolnunk. A fegyverszakértő
és a fényképész voltak ott, két hatósági tanúval. Le kel-
lett fényképezni a felesége testén átfúródott pisztolygo-
lyó helyét.
A kollégáim értetlenül nézték végig ezt a búcsúzko-
dást.
– Mi történt, főnök? – kérdezték. – Miért engedted
el? – firtatta rosszallóan Németh.
– Azért, hogy elfogjuk a gyilkost.
– De hát mit gondol ez most rólunk? – sopánkodott
Kozma.
– Azt, hogy hülyék vagyunk. Sőt, abban is biztos va-
gyok, hogy kuncog rajtunk – mondtam szárazon.
– Kuncog? Röhög, főnök, röhög! – mérgelődött Né-
meth.
– Hadd röhögjön! A háború kellős közepén egy nagy
politikus azt mondta: „Nem baj, ha az ellenség győz né-
hány csatában, az a fő, hogy a háborút mi nyerjük meg.”
Amint tudjátok, így is történt… Most átmegyek az ál-
lambiztonságiakhoz. Sokat tudnak Tóth Géza építészről
és azt hiszem, nyugaton élő bátyjáról is.
– Aha, most már pedzem! – vigyorodott el Szőke. A
többiek is vidámabban pislogtak.
Némethhez fordultam.
– Holnap reggel kimégy valakivel és alaposan tájé-
kozódsz az egész Tóth famíliáról; elsősorban magáról
Tóth Gézáról. Te pedig – néztem Kozmára – a meghalt
asszonyról. Főleg a barátairól, családi és anyagi körül-
ményeiről tudakozódj. Ti – fordultam a többiekhez – a
Tóth házaspár baráti és politikai kapcsolatait derítitek
fel. Most menjetek haza, és reggel teljes gőzzel lássatok
hozzá a feladatokhoz.
Jelentkezett a fényképész.
Egymás után vettem kezembe a fotókat. Hihetetlen,
motyogtam magamban, ez a Tóth Géza az egyik legna-
gyobb hazárdjátékos azok közül, akiket eddig láttam.
Tűnődésemből a telefon csengése zökkentett ki.
– Főnök – szólt a vonal túlsó végéről a daktiloszkó-
pus –, van itt nálam egy-két remek ujjnyom. Ezeket egy
félreeső helyen találtuk meg.
– Hol?
– Az asszony ágyának politúrozott támláján; a külső
felén.
– Kié az ujjnyom?
– Sem a halotté, sem Tóth Gézáé. Egy harmadik sze-
mélyé.
– Köszönöm, hogy szóltál – mondtam.
Miközben elhagytam a főkapitányságot, kérdések tó-
dultak az agyamba, amelyek megválaszolására egyelőre
még csak reményem sem volt.
Csépai alezredes Kenyeres őrnagy társaságában fo-
gadott.
 – Ülj le és beszélj – vágott egyenest a dolgok köze-
pébe. – Mi a helyzet Tóth Gézával és a feleségével?
– Tóth ma reggel bejelentette, hogy a felesége pisz-
tollyal öngyilkosságot követett el.
– És mi a te véleményed?
– Az asszonyt megölték.
– A férje tette?
– Nem. Biztos, hogy nem ő. Az eddigi adatok és a
körülmények őt kizárják. A gyilkosság idején nem volt
odahaza. A pisztolyt viszont letörölték. Meglehet, maga
a gyilkos törölte le. De az sem lehetetlen, hogy Tóth Gé-
za tette, mert valakit védelmezni akart. Persze, ezek
csak feltevések. Hogy Tóthné mikor, hogyan és esetleg
kivel hagyta el az éttermet, azt csak ezután fogjuk tisz-
tázni. Ugyanúgy azt is, hogy a mérnök mikor érkezett
haza.
– Fényképekről is beszéltél – emlékeztetett Kenye-
res.
– Itt vannak nálam, nézzétek meg. Ezeket találták
Kozmáék Tóth lakásán. Láthattok a képeken sok valu-
tát, ékszert, de ami a számotokra a leglényegesebb: ka-
tonai felszerelésekről, lövegekről, harckocsikról, lakta-
nyákról készült felvételeket és különböző tervrajzokat.
– Hát ilyen naiv ez a Tóth Géza? – hitetlenkedett a
fotókat szemlélve Csépai.
– Inkább elbizakodott – mondtam.
– A fényképeken levő tárgyakkal mi történt? – kér-
dezte. Kenyeres.
– Semmi. Úgy vannak a helyükön, ahogyan voltak.
Tóth Gézát pedig elengedtem.
– Most szeretnék veled egy-két dolgot ismertetni,
nehogy keresztezzük egymás munkáját – pillantott rám
Csépai. – Arról van szó, hogy mi már elég régen „rajta
vagyunk” Tóth Gézán és néhány közelebbi ismerősén.
Egyébként, soha nem volt építész, nem fejezte az egye-
temet, ennél fogva diplomája sincs. Csupán építőmesteri
engedélye van.
– Vagyis hazudott nekem.
– Hazudott ő másoknak is. Mindenütt építészmér-
nöknek adja ki magát. De nem is ez a fontos. Ez a Tóth
amolyan luxus szajhát csinált a feleségéből, és borsos
áron, főleg nyugati valutáért árusította pincérek közre-
működésével. Ezért jártak olyan sűrűn előkelő, drága ét-
termekbe.
– Kezdem érteni. De ti miért foglalkoztok vele? –
kérdeztem.
– Ez kissé bonyolult história, de megpróbálom rövi-
den összefoglalni. A meggyilkolt nővel mi nem foglal-
koztunk, annál inkább egyik volt kolléganőjével, bizo-
nyos Pál Margittal. Ugyanis Tóthné, született Vári Ildi-
kó, leánykorában az egyik nagy áruházban dolgozott
mint szabásztanuló: kisebb igazításokat végzett a már
eladott ruhákon. Mellesleg, így ismerkedett meg Tóthtal
is, aki később elvette. De térjünk vissza Pál Margithoz.
Ezt a rendkívül csinos elárusítónőt jó alakja miatt az
áruház gyakran manökenként is szerepeltette. Pál Mar-
git az áruházban ismerkedett meg egy Képesi Sándor
nevű katonai műszaki tisztviselővel, aki hamarosan tel-
jesen belegabalyodott a nőbe. Az csak hitegette. Talál-
kozgatott vele eszpresszókban, itt-ott, de bármennyire
ostromolta is a férfi, nem állt kötélnek. Amilyen rendkí-
vül csinos és fess nő, éppolyan számító és ravasz is. Jel-
szava: pénzért mindent, anélkül semmit. Egy alkalom-
mal, amikor Tóth Géza és felesége a Gellértben vacso-
rázott, összetalálkoztak Pál Margittal, és Tóthné bemu-
tatta férjét volt kolléganőjének. Ettől fogva gyakran va-
csoráztak hármasban. Nem kellett hozzá túl sok idő,
Tóth Géza és Pál Margit között, hogy úgy mondjam,
szorosabb barátság alakult ki. Pál Margit vele nem volt
olyan elutasító, mint Képesivel. Természetesen Képesit
sem hanyagolta el, továbbra is találkozott vele, mulatni
jártak. De a kiruccanások Képesit egyre nagyobb költsé-
gekbe sodorták. Talán mondanom sem kell, hogy Pál
Margitnak e kettőn kívül több kalandja is akadt. Jól ke-
reső férfiakkal, leginkább nyugati üzletemberekkel fog-
lalkozott. Az ismerkedéshez hozzásegítette őt egy-két
pincér, a Gellértben például egy bizonyos Kálmán.
– Most már legalább kezdem sejteni, honnan szár-
maznak a Tóth lakásán talált katonai fényképek – je-
gyeztem meg.
Csépai nevetett. – Vigyázz, nehogy melléfogj! Mert
hogyan is kerültünk mi ebbe a históriába? Cherchez la
femme! Vagyis: keresd a nőt! Képesi Sándor felesége
fölkereste férje parancsnokát és kérte, állítsák meg férjét
a lejtőn. Az asszony nem tudott semmi konkrétumot,
csak azt tapasztalta, hogy Képesi egy idő óta rendszere-
sen kimaradozik, ittasan tér haza és egyre kevesebb
pénzt ad a családjának. Az asszony arra gyanakodott,
hogy nő van a dologban. Ezek után a parancsnok hoz-
zánk fordult, mert, mint mondta, Képesi beosztása oly
kényes, hogy az ügy kapcsán talán nem várt dolgokra
bukkanunk. Ekkor kezdtünk el nyomozni, s így göngyö-
lítettük fel az eddig hallott történetet. No, de még nincs
vége.
– Miután Pál Margit és Tóth Géza között kialakult a
szerelmi kapcsolat, hamarosan arról kezdtek ábrándoz-
ni, hogy jó volna külföldre távozni. Természetesen nem
üres zsebbel. A nőnek már Képesi is tett hasonló ajánla-
tot: ő is nyugatra akarta szöktetni az ellopott katonai tit-
kokkal együtt. A ravasz nő úgy gondolta, összekombi-
nálja a két ügyet. Elfogadja Képesitől a felajánlott rajzo-
kat, fényképeket, de azt majd Tóthtal együtt fogja érté-
kesíteni, hiszen őt szereti, vele akar szökni. Így aztán be
is számolt Tóthnak Képesi ajánlatáról, amit az el is fo-
gadott. De ekkor mi már eljutottunk Pál Margitig, és
megmagyaráztuk neki, mit tegyen, ha nem akar bajba
keveredni. A nő eleinte kicsit ijedezett, de azután pom-
pásan ellátta a feladatát. Így kezdődött egy lezüllött mű-
szaki tisztviselő kálváriája. Képesi hozta a titkos fotó-
kat, dokumentumokat, átadta Pál Margitnak, Pál Margit
átadta nekünk, mi azokat kicseréltük használhatatlan
anyagokra, visszaadtuk Pál Margitnak, aki mint eredetit
továbbadta a kicserélt anyagot Tóth Gézának, az pedig
gondosan elrejtette, már legalábbis ahogy ő az elrejtést
elképzeli. – Csépai rámpillantott. – Érted a dolgot? Mi
mindezt szépen kézben tartjuk és csak egyre várunk: ki-
vel veszi fel Tóth Géza a kapcsolatot, kinek adja tovább
a Pál Margittól kapott anyagot? Erre az emberre lesünk
már jó ideje. És ahelyett, hogy megjönne, éppen a leg-
kritikusabb időben megölik Tóth Géza mit sem sejtő fe-
leségét! Nos, a véleményed?
– Az, hogy továbbra sem tudom, ki a gyilkos? A
férj? Vagy Pál Margit, a ti beépített emberetek? Lehet,
hogy a feleség féltékenykedett, és ezért útjában volt a
szerelmespárnak?
– Féltékenységről aligha lehet szó. Hiszen már emlí-
tettem: Tóthné a férje tudtával ugyanazt csinálta, amit
Pál Margit – mondta Csépai. – De ha megunták egy-
mást, el is válhattak volna.
– A válóper kényes ügy – vetette közbe Kenyeres. –
A bíróságon minden kiderülhet.
Egyikünk sem felelt. Töprengtünk.
– Hát bizony – szólaltam meg végre – sokat jelent a
további nyomozás szempontjából ez a beszélgetés. De
most már igazán ideje hazamennünk, nem gondoljátok?
Tíz óra is elmúlt.
 Elköszöntünk egymástól.

Másnap reggel részletesen beszámoltam mindenről a fő-

csoportvezetőnek, utána pedig a detektívfőnöknek.
– Ha Tóth Gézáné pénzért és egyéb értékekért áruba
bocsátotta magát, elképzelhető, hogy valamelyik ügyfe-
le lőtte le – tűnődött a detektívfőnök.
– Minden lehetséges – bólintottam.
– Nem irigyellek. Nehéz lesz ennek az ügynek a vé-
gére járni, bár tudom, hogy egyetlenegy ziccert sem
hagytok ki.
A délelőtt folyamán Szőkével együtt elmentem a
Gellértbe.
Az étterem vezetőjétől megtudtuk, ki az a Kálmán
nevű pincér, akiről Csépai beszélt. Rövidesen bekopog-
tam a lakásán. Negyven év körüli férfi nyitott ajtót, kön-
tösben, borzasan.
– A rendőrségtől jöttünk – mondtam, és bemutatkoz-
tunk.
– Tessék – felelte akadozva –, fáradjanak beljebb.
A rendőrség szó elhangzása bizonyos fokú. félel-
med, bizonytalanságot ébreszt az emberekben. Még
azokban is, akiknek tiszta a lelkiismeretük.
– Nem akarjuk sokáig elrabolni az idejét. Látom, fá-
radt.
– Igen, kérem. Éjszaka elég későn jövök haza a
munkából, ilyenkor próbálok pihenni.
– Ön Barát Kálmán?
– Igen.
– A felesége?
– Dolgozik.
– Gyerekei vannak?
– Kettő. Már iskolások.
– Néhány dologról szeretnénk informálódni. Szeret-
ném, ha kérdéseimre száz százalékig igaz válaszokat
adna.
– Természetesen.
– Mióta dolgozik jelenlegi munkahelyén?
– Közel tíz éve. Főpincér-helyettes vagyok.
– Az étteremben gyakran megforduló vendégeket bi-
zonyára jól ismeri.
– Van, akit jól, van, akit kevésbé.
– Hogy értsem ezt?
– Az állandóan visszatérő vendégeket jobban isme-
rem. Azt hiszem, őrnagy úr, sejtem, kikről van szó.
– Sejti?
– Hallottam, hogy Tóth Gézáné öngyilkos lett.
– Kitől?
– Dávid Anikó említette az este. Mindnyájunkat
megdöbbentett a hír.
– Ki az a Dávid Anikó?
– Gyakorló pincérlány. Amolyan vendégültető. Csi-
nos és kedves. A szállodában dolgozó nagybátyja he-
lyezte hozzánk.
– Ő honnan tudott a dologról?
– Fogalmam sincs róla.
– Ejnye, Barát, most nem mondott igazat. Vegye
csak elő a kabátja belső zsebéből azt a kis noteszt,
amelyben nőismerősei neve, sőt telefonszáma szerepel.
– De kérem… őrnagy úr.
– Semmi kérem!
Barát Kálmán felállt. Azon törhette a fejét, hát ezek
vajon honnan a jó fenéből tudják, hogy van ilyen nyil-
vántartása. Néhány lépést tett. A keze úgy reszketett,
hogy alig talált a zsebébe.
– Ne féljen, kérem. Csak bátran! Ide azzal a notesz-
szal!
– Szeretném, őrnagy úr, ha megértené…
 Utálkozva leintettem.
– Nem a maga üzelmeire vagyunk kíváncsiak, ha-
nem a segítségét kérjük. Megérti végre?
– Igenis.
– Milyen szépen elrendezve, abc-sorrendben vannak
a nevek feltüntetve. Pedáns munkára vall ez, Kálmán –
dicsértem. – Sőt, úgy látom, még másfajta kimutatást is
tart. Szőke, barna, karcsú, magas, molett; fiatalabb, idő-
sebb s a többi… Kategóriák szerint. Így aztán igazán
gyorsan tud megrendelőinek információt nyújtani. No
persze, nem ingyen.
– Igaz, őrnagy úr, de kizárólag a szálloda érdekében
teszem. Az ilyen előkelő hotelben, étteremben, ahol
olyan sok jómódú külföldi üzletember fordul meg, több-
ségük csinos, szép nőt keres. Kerül, amibe kerül. És ha
nálunk nem jut hozzá, elmegy máshová.
– De maguk, mint jótevők, ugyebár, szereznek ne-
kik.
– Így van, kérem. Csak a diszkréció fontos. Egyéb-
ként, őrnagy úr, ha szabad megjegyeznem, így megy ez
az egész világon.
Visszaadtam a noteszét.
– Jobban szeretném, ha efféle filozofálások helyett
inkább arról beszélne, hogy milyen embernek ismeri
Tóth Géza építészt?
– Gavallér, az kétségtelen. És módfelett kedveli a
csinos, szép nőket. A felesége is a legszebbek közé tar-
tozott. Emellett még nagyon kedves is volt…
– Adakozó, igaz?
– Őrnagy úr, kérem…
– Már megint ki akar térni?
– Hát igen… előfordult, hogy kaptam tőle kétszáz-
háromszáz forintot.
– Aszerint, hogy mennyit kapott ő, mi? Mondja, ho-
gyan indította el Tóthnét ezen a „szép” pályán?
– Nem kellett öt elindítani, kérem, ment ő magától
is. – Barát Kálmán kissé felbátorodott. – Tessék csak el-
képzelni, hogy az étteremben egyedül ül egy csinos sző-
ke nő. Az asztalán valamilyen itóka. Belép egy jóvágá-
sú, külföldi úr. Azt kérdezi tőlem: nem tudna ajánlani
egy kellemes vacsorapartnernőt? Közben körülnéz,
meglátja Tóthnét. Mondja, ki az a csinos, szőke hölgy,
ott az asztalnál? Talán próbálja meg, uram… Én csak
ennyit mondok. Az idegen elindul a nőhöz, és megkér-
dezi, szabad-e leülnie. A nő, ha kinéz a férfiből száz
vagy esetleg kétszáz dollárt, azt mondja – tessék. És
máris elindult a verkli. Ennyi az egész.
– Csakugyan egyszerű.
– Aztán jön a nagy vacsora. Utána a pezsgő és kissé
pityókos állapotban elhagyják az éttermet.
– Hová mennek ilyenkor?
– Rendszerint a hölgy lakására, vagy az úr szállodai
szobájába. Ez már, kérem, nem az én reszortom. Egy-
szer odahívott Ildikó, mármint Tóthné az asztalához és
azt mondta: Kálmán, kérem, nekem csak kimondottan
gazdag külföldieket ajánljon.
– Milyen nyelven beszélt Tóthné a külföldiekkel?
– Kitűnően tudott németül.
– Hol tartózkodott Tóth Géza, amikor a felesége
időnként egyedül ült az asztalnál?
– Távolabb, egy másik asztalnál.
– Egyedül?
– Vagy egyedül, vagy egy másik nővel.
– Örülnék, ha neveket mondana.
– Hát… többször láttam Pál Margittal. Roppant csi-
nos, vonzó nő. Tóthné barátnője. Gyakran vacsoráznak
hármasban is. Aztán gyakran ült együtt egy Rita nevű
lánnyal…
 – Ritának és Pál Margitnak is ajánlott…
vendégeket?
– Hogyne kérem, nem is egyszer.
– Ők is jutalmazták ilyenkor?
– Igen, de egyikük sem olyan bőkezűen, mint Ildikó.
Ha akarja, őrnagy úr… most már mindegy… megmon-
dom én a többiek nevét is akik, hogy is mondjam… ké-
tes egzisztenciák.
– Nem fontos, hagyja csak! Inkább azt mondja meg,
hogy tegnapelőtt este mikor távozott az étteremből
Tóthné?
– Nem sokkal vacsora után.
– Egyedül?
– Az étteremből egyedül ment ki, de hogy aztán
csatlakozott-e hozzá valaki… azt nem tudom.
– A férje mikor távozott?
– Jóval később, már éjfél után. Láttam, hogy beszél-
getett Pál Margittal is, Ritával is. Dávid Anikó is ott áll-
dogált az asztala körül, mert italt vitt neki. Azt nem tu-
dom, hogy közben kiment-e valahova. Elég sok vendé-
günk volt, ilyenkor nem vesz mindent észre az ember.
– Nos, nem zavarjuk tovább. Arra azonban felhívom
a figyelmét, hogy a beszélgetésünkről senkinek se te-
gyen említést. Tóthné öngyilkos lett, semmi szükség a
pletykákra. Meghalt, eltemetik és azzal le van zárva az
ügy.
– Értem, őrnagy úr.
– Ezt el is várom magától.
Az autóban megkérdeztem Szőke kollegámat:
– Nos, mi a véleményed? Egyszer sem szóltál közbe
odafenn.
– Nem volt rá szükség – mondta Szőke. – Ez a fickó
okosabb annál, semhogy bármit eltitkoljon előttünk. Ér-
deke sem fűződik hozzá. Családos ember, fontosabb az
állása, mint a bizonytalan különkeresete. Nem hiszem,
hogy többet tudna Tóthné haláláról és Tóth szerelmi
ügyeiről, mint amennyit bevallott.
– Nekem is ez a benyomásom.
– Jó volna tudni, főnök, hogy járt-e valaki Tóthné la-
kásán a halála előtt. Találkozott-e valakivel az asszony,
esetleg egy régi ismerőssel? Hogyan jutott be hozzá a
gyilkos, és hogyan távozott?
– A lakók nem hallottak lövést; nem láttak senkit
sem odamenni, sem távozni.
– Valaki mégiscsak járt ott… De már arra is gondol-
tam, hogy talán tévednek az orvosok, és Tóthné valóban
öngyilkos lett.
– Ok nélkül? – csodálkoztam rá Szőkére.
– Ki tudja, milyen oka lehetett…
– Nem, az öngyilkosság tényét teljesen kizárja az or-
vosi jelentés. Nem találtak lőporszemcséket, csak egé-
szen minimális mértékben. Márpedig te is tudod, hogy
minden fegyverrel elkövetett öngyilkosság esetében
pörkölési nyomok maradnak. Távolról érte a lövés. Ho-
gyan lőhette volna mellbe magát távolról?
– Találkoztunk már olyan esettel – dünnyögte Szőke
–, amikor csak a nyomozás végén derült ki, hogy az or-
vosi vélemény téves volt.
– Nem is egyszer – hagytam rá.
– Miért ne lehetne hát most…
– Hallgass meg – szakítottam félbe. – Minden bűn-
cselekmény nyomozása valamilyen támpontból indul ki.
Ennél a gyilkosságnál pedig éppen az orvosi vélemény
az alap.
– Akkor először azt kellene tudnunk, hogy mi volt a
gyilkosság oka.
– Az többféle is lehet. Például: a férj rájött arra,
hogy rosszul nősült, mert szép fiatal feleségét a szexőrü-
let és a pénzéhség teljesen átalakította. A férj megundo-
rodott tőle.
– Értem. Ez kicsit sántít. Mert akkor mivel magya-
rázható, hogy az asszony által szerzett külföldi valutát,
aranytárgyakat ez az undorodó férj elfogadta, gyűjtötte
és dugdosta? Ha megutálta a nőt, miért nem vált el?
Megtehette volna.
– Talán úgy gondolta, ha már egyszer így történt, ki-
használja a nő szépségét…
– És… aztán megöli.
– Minden feltételezésünkben van valami igazság.
Csakhogy egyikre sincs bizonyíték. A gyilkosságot pe-
dig bizonyítékokkal kell alátámasztani. A teóriák, a sza-
vak, de még a beismerés is egyenlő a nullával.
– Főnök, a pincér említést tett egy Rita nevű nőről,
aztán Pál Margitról is, aki szerelmes Tóthba. Nem lehet-
séges, hogy innét fúj a szél?
Elgondolkoztam.
– A daktiloszkópus valóban talált egy-két ismeretlen
ujjnyomot – bólintottam aztán. – Meglehet, valóban
ezen a vonalon kellene elindulnunk…
Odabenn, a főkapitányságon Kozma már várt ben-
nünket. Begyűjtött néhány adatot Tóthné lánykori sze-
relmi kalandjairól, hódolóiról, akik közül ketten is meg-
kérték a kezét a házasságkötés előtti időben, de ő mind-
kettőt visszautasította.
– Hátha ezek közül követte el valamelyik a gyilkos-
ságot szerelmi csalódottságában – néztem Kozmára.
– Megtörténhetett – vélte Kozma. Később befutott
Németh is. Jelentette, hogy
Tóth Géza igazat mondott: feleségével együtt való-
ban vacsorára várták Szarka Imrét és feleségét. Szarká-
ék közbejött akadályok miatt nem mehettek el az étte-
rembe.
 Ezután felhívtam a daktiloszkópust, s megkérdez-
tem, hogy azonosíthatók-e azok az ujjnyomok, amelye-
ket Tóth lakásán azon a bizonyos helyen találtak?
– Természetesen – felelte.
– Véleményed szerint férfi vagy női ujjnyomok?
– Inkább nőé. Vagy nagyon vékony ujjú férfié.
– Nos, van egy kis meglepetésem – fordultam a kol-
légáimhoz. – Ma este a Gellértben vacsorázunk.
– Megütötted a főnyereményt, főnök? – érdeklődött
Németh.
– Ha így lenne, valamennyiőtöket meghívnálak. De
most csak hármasban megyünk. Marika, én és valaki
közületek. Azt hiszem, te vagy a legalkalmasabb, Pista
– pillantottam Szőkére. – Neked ilyen osztályon felüli
helyre illő fizimiskád van.
– Micsoda mázlista! – morgott Németh. – Ingyen za-
bálhat és szórakozhat.
– Tehát Pista – mondtam –, Marikával együtt este
nyolc után megjelensz az étteremben. Szerény vacsorát
rendelj. Ital, el ne feledd, csak a saját zsebetekre. A ki-
szállási keretbe nem fér bele. Én is ott leszek, és meg-
mutatom nektek azt a két nőt, aki érdekel benneteket.
Az órám fél négyet mutatott. Eszembe jutott, amit
Barát Kálmán mondott. Vacsora után a bennünket ér-
deklő párok rendszerint vagy a hölgy lakására vagy a
soron levő külföldi szállodai szobájába távoztak. És
hozzátette, hogy ez már nem az ő reszortja. Vagyis az
étterem elhagyása után már másnak kell tudnia valamit.
De kinek? Úgy gondoltam, csakis a portásnak, aki a tá-
vozó pároknak jó borravalóért taxit rendel. Hirtelen fel-
álltam.
– Én most elmegyek. Te, Pista – intettem Szőkének
– menj haza és este fél nyolcra légy itt. – Ugyanezt
mondtam Marikának is. – Németh és Bordás, ti ketten,
nézzetek körül a Tóth Géza lakását környező házakban.
Érdeklődjetek, nem láttak-e a gyilkosság előtti, vagy
utáni időben bemenni vagy kijönni valakit a Tóth-féle
ház kerti kapuján. Este hét órakor itt bent találkozunk!
Nekivágtam egyedül, kocsival.

Most, amikor felidézem az eseményeket, úgy tetszik,

mintha ebben a történetben igen sok fontos esemény az-
nap este játszódott volna le. Ahogy kiléptem a Gellért
előtt a kocsiból, Kálmán pincért pillantottam meg, amint
sietve haladt szolgálati helyére. Megálltam, ő is észre-
vett, s azonnal odasietett hozzám.
– Fontos dolgot szeretnék közölni, őrnagy úr. Csak
azután jutott eszembe, hogy önök már elmentek tőlem.
– Miről van szó?
– Az este már javában folyt a vacsora, amikor Kar-
csi, az egyik segédportás megkérdezte a tálalóban, nem
láttam-e azt a csinos szőke hölgyet? Nem tudom, kire
gondolt. Csak később kapcsoltam, hogy ez a Karcsi biz-
tosan Tóthnét kereshette. Így hát ő talán adhat további
felvilágosításokat.
Eltöprengtem valamin.
– Mondja, Kálmán, amikor Karcsi ezt kérdezte,
maga már tudta, hogy Tóthné öngyilkos lett?
– Igen. Úgy emlékszem, hogy néhány perccel előbb
tudtam meg Dávid Anikótól.
– Jól van, Kálmán. Most pedig volna egy kérésem.
Nyolc órára biztosítson egy kétszemélyes asztalt. Az a
munkatársam jön ide egy hölgy társaságában, akivel
magánál jártam.
– Meglesz az asztal, őrnagy úr.
Beléptem a szálloda halijába. Egyenesen a fő-portás-
hoz mentem, aki nyomban megismert.
– Beszélhetnénk néhány percet? – fordultam hozzá.
 – Parancsoljon, felügyelő úr.
– Van önnek egy Karcsi nevű beosztottja?
– Igen. Éppen ott jön… Karcsi! Légy szíves! A fel-
ügyelő úr akar veled beszélni.
Miután a főportás tapintatosan magunkra hagyott
bennünket, figyelmesen a fiatalemberre pillantottam.
– Ismeri Kálmánt az étteremből?
– Hogyne – válaszolt készségesen.
– Maga az este egy csinos, szőke nő felől érdeklő-
dött nála. Elárulná, hogy miért?
– Lakik itt, kérem szépen, egy svájci úr, Már régóta
ismerem, elég gyakran megfordul a szállodánkban.
– Kocsival van?
– Igen, egy BMW-vel. Tudom, mert a megérkezése-
kor én segédkeztem a bőröndjei körül. Ez az úr este ki-
lenc óra körül megkérdezte: nem láttam-e véletlenül azt
a csinos szőke hölgyet, akivel ő előző este kiment a
hallból. Hát látni láttam, de hogy őszinte legyek, őrnagy
úr, ha most elmenne itt előttem az a nő, akkor sem is-
merném meg… Így aztán kis türelmet kértem a svájci
úrtól és bementem a tálalóba, hogy Kálmántól kérdezős-
ködjem, Ő azt felelte, nem tudja, kiről van szó, mert van
itt csinos szőke hölgy éppen elég.
– Maga ezt közölte a külföldi úrral?
– Igen.
– Mondott ő erre valamit?
– „Nem értem, hol késik, úgy volt, hogy együtt va-
csorázunk.” Szó szerint ezt mondta, és bement az étte-
rembe.
No, ez már valami, gondoltam. Okvetlenül beszél-
nem kell vele.
– Hogy hívják ezt az urat? – kérdeztem.
– Jean Barlach a neve, kereskedelmi utazó.
A portáról feltárcsáztam Szőke Pista lakását, hiszen
csak ő lehetett a német tolmácsom, idegent nem avathat-
tam ebbe a bizalmas beszélgetésbe. – Készen vagy már?
– kérdeztem Szőkétől.
– Nem egészen.
– Ugorj taxiba és azonnal gyere a Gellért halljába.
Leültem egy asztalhoz és anélkül, hogy kértem vol-
na, a főportás egy jó feketét küldetett nekem. Ismerte a
gyengémet. Rágyújtottam és megpróbáltam magamban
végiggondolni, vajon hogyan zajlott le Tóth Gézáné
utolsó estéje, feltéve, ha ő volt az a szőke hölgy, akivel
a svájci úr eltávozott a szállodából. Hogy nem a svájci
ölte meg, azt biztosra vettem. Mi oka lett volna megölni
egy idegen nőt, akivel már többször találkozott és jól
érezte magát. Ha csak valami nagyon különös ok nem
késztette rá… Sokféle variáció fordult meg az agyam-
ban, de egyiket sem találtam meggyőzőnek.
Na, végre, dünnyögtem, amikor megérkezett Szőke
Pista olyan elegánsan, hogy alig ismertem rá. A főpor-
tás, akivel előzőleg már közöltem a kívánságomat, a lift-
hez kalauzolt kettőnket.
Felértünk a második emeletre, és a főportás bekopo-
gott az egyik ajtón.
– Herein – hangzott bentről. Barátunk belépett, és
kisvártatva már nyitotta is az ajtót: – Az igazgató úr szí-
vesen látja önöket – mondta.
A svájci valóban szívélyes volt. A rendőrségnek
mindig szívesen áll a rendelkezésére, mondta, hiszen az
öccse is kriminalista.
– Arról értesültem – tettem fel aztán az első kérdést,
Szőke tolmácsolásában –, hogy ön tegnap este egy sző-
ke hölgyet keresett, akivel előző este eltávozott az étte-
remből.
– Igen. Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk, de
a hölgy nem jött el.
 – Szíveskedne megmondani, hogy tegnapelőtt együtt
vacsoráztak?
– Nem. Én már korábban megvacsoráztam egy sváj-
ci üzletemberrel az Astoriában.
– Hány óra lehetett tegnapelőtt este, amikor vissza-
tért ide a szállodába?
– Talán kilenc. Bementem az étterembe és észrevet-
tem azt, akit kerestem.
– Ha szabad kérdeznem, kit keresett?
– Nézze kérem, egy olyan üzletember, mint én, aki
sokfelé utazik… Jó néhányszor jártam már Budapesten
is… A hosszan tartó kereskedelmi tárgyalások után sze-
retne egy kicsit kikapcsolódni. Ugye, ért engem?
– Biztosíthatom a legteljesebb diszkréciónkról.
– Megmondom őszintén, azt a kedves és csinos höl-
gyet kerestem, akivel körülbelül egy évvel ezelőtt már
találkoztam itt a szállodában.
– Tegnapelőtt hogyan találkoztak?
– Beléptem az étterembe, és rögtön megpillantottam.
Láttam, hogy a hölgy is észrevett engem.
– Egyedül volt a hölgy?
– Nem, egy úrral ült az asztalnál. Én azután kimen-
tem az előtérbe és vártam. Talán három-négy perc múl-
va kijött a hölgy és hozzám sietett. Nagyon megörült ne-
kem és azt mondta: gyere gyorsan.
– Hová távoztak?
– Beültünk a kocsimba, és elmentünk a hölgy laká-
sára.
– Volt már ott máskor is?
– Igen. Körülbelül egy éve.
– Meg tudná mondani, hol van az a ház?
– Egy kerti villa. Azt hiszem, kétemeletes… de az
utca nevét nem ismerem.
– Hát a hölgy nevét?
 – Ildikónak hívják.
– Ne vegye kérem rossznéven, ha megkérdezem:
mennyi ideig tartózkodott a hölgynél?
– Hát… ilyenkor nemigen nézegeti az ember az órá-
ját. Beszélgettünk, ittunk egy kis pezsgőt… szóval, na-
gyon jól éreztük magunkat. Azt hiszem, lehetett éjfél
vagy talán valamivel később is, amikor elmentem.
– Hogyan hagyta el a lakást?
– A hölgy nagyon kedves volt. Köpenyt vett fel és
lejött velem, hogy kinyissa a házkaput. A kertkapu nyit-
va volt.
– Hol állt a kocsija?
– Szemben a házzal a másik oldalon, a többi kocsi
mellett.
– Most egy különösen diszkrét kérdést szeretnék fel-
tenni. Előrebocsátom, hogy nem köteles felelnie rá.
– Miért ne felelnék? Nincs semmi titkolnivalóm.
– Adott a hölgynek valamilyen… ajándékot?
– Igen, egy vastag, láncfonatos, arany karkötőt. Az ő
számára vettem kétszázötven dollárért. Azonkívül ad-
tam még neki kétszáz svájci frankot, mert azt mondta,
kevés a pénze.
– Miben állapodtak meg?
– Hogy másnap este együtt vacsorázunk. Tegnap so-
káig vártam rá, még a portásnak is szóltam, de a hölgy
nem jött el.
– Többé nem is fog eljönni.
– Miért? Mi történt?
– Megölték.
– Megölték? Ezt a kedves, szelíd nőt?
– Sajnos, így történt… Ön mikor utazik el Budapest-
ről?
– Van még egy-két tárgyalásom. Azt hiszem, három
nap múlva. Akár hiszi, akár nem, ez nagyon megrendít
engem… Ki ölte meg?
– Még nem tudjuk.
– Bárcsak segíteni tudnék önöknek!
– Köszönöm, hogy a rendelkezésünkre állt!
Elbúcsúztunk.
– Ezek szerint – szólt Szőke, lefelé haladva a lép-
csőn –, valaki már ott rejtőzködhetett a lakásban, és vár-
ta a svájci távozását. Biztosan tudta, hogy Tóthnénál
van valaki.
– Szerintem is így lehetett. Több gyanúsított is van.
De az sem elképzelhetetlen, hogy olyasvalaki tette, aki-
ről még nem tudunk. Nehéz eset!
Az órámra pillantottam. Hét óra húsz volt.
– Én megyek. Te pedig azonnal hívd fel Marikát és
mondd meg neki, változott a program, nyolc órára le-
gyen itt a hallban. Kálmán fogja a vacsorát felszolgálni.
Közben majd megmutatja neked Pál Margitot, Ritát és
esetleg azokat a lányokat is, akikről valószínűleg ujj-
nyomatot kell felvenni. A végén kísérd haza Marikát,
reggel találkozunk.
Megkerestem Dávid Anikó nagybátyját, aki a szállo-
da egyik részlegének a vezetője. Megtudtam, hogy Ani-
kó aznap nincs szolgálatban, mert esti iskolába jár, s így
csak este nyolc óra után tér haza.
Elindultam a lány lakására. Épp akkor érkezett, ami-
kor én is odaértem. Az édesanyja meglepődött, amikor
megtudta, hogy a lányát a rendőrség keresi.
– Nincs semmi baj, asszonyom – nyugtattam meg –,
csak néhány információt szeretnék kapni Anikótól.
Leültünk kettesben egy kis szobában. – Hány éves is
maga, Anikó?
– Húsz leszek. Ebben az évben fejezem be az isko-
lát, aztán megyek tovább.
– Tulajdonképpen minek készül?
 – A vendéglátóiparban szeretnék magasabb beosz-
tásba kerülni. Tudok németül, oroszul, most tanulok an-
golul.
– Ugye, maga ismerős az étteremben, ahol dolgozik?
– Igen, nagyjából.
– Tegnap este dolgozott?
– Igen.
– Ismeri a gyakran megforduló vendégeket? Gondol-
kozzon, mielőtt válaszolna.
– Igen.
– A férfiak közül kit?
– Többeket is. Gyakran ott vacsorázott például a fe-
leségével egy jóképű, magas építészmérnök.
– Úgy mondta: vacsorázott?
– Igen, mert a felesége öngyilkos lett.
– Ezt kitől hallotta?
– Azt hiszem, Pál Margittól. De mások is említették,
akik kedvelik a mérnököt.
– Mi a neve ennek a mérnöknek?
– Tóth Géza.
– Az étteremben munka közben sok mindent észre-
vehet. Nyilván megvan mindenkiről a kialakult vélemé-
nye; úgy értem, többet tud, mint egy kívülálló.
– Hát igen, bár nem sokat törődöm az ilyesmivel.
– Mondja kérem, mit beszélnek; miért lett öngyilkos
Tóthné?
– Mindenki mást mond. Pontosan senki sem tudja.
– Mi a maga véleménye?
– Őszintén megmondom. Tóthné eléggé kicsapongó
életet élhetett. Szerintem több férfival tarthatott szerelmi
kapcsolatot.
– Tud ilyen férfiakról?
– Megnevezni nem tudnám őket, de többször is lát-
tam Ildikót külföldiekkel vacsorázni. Hogy azután mi
történt, azt csak gyanítom.
– Pál Margitról mi a véleménye?
– Törzsvendég. De nem csak ő, több ilyen nő is van.
Ezek mind jó barátságban vannak Tóth Gézával. Úgy
képzelem, hogy Tóth Géza és Pál Margit között talán
szorosabb a kapcsolat.
– Miből gondolja?
– Elárulok önnek valamit, de arra kérem, ne említse
senkinek.
– Megígérem.
– A bátyámnak kis virágkertészete van a Szabadság-
hegyen. Pál Margit bérel tőle egy bútorozott szobát.
Szerintem ott szokott találkozni Tóth Gézával vagy má-
sokkal. De persze, ezt nem tudom biztosan.
– Köszönöm a bizalmát, Anikó. Most pedig én ké-
rem arra, maga se beszéljen senkinek a találkozásunk-
ról.
– Eszemben sincs – mondta Anikó.
Siettem vissza a főkapitányságra. Odabent már vár-
tak a munkatársaim.
– Nos – kérdeztem –, mit tudtatok meg?
Kozma semmi érdemlegesről nem tudott beszámol-
ni. Németh viszont az egyik lakótól arról értesült, hogy
egy külföldi rendszámú BMW parkolt Tóth Géza lakó-
házával szemben, a bennünket érdeklő időpontban.
Erre én is elbeszéltem nekik Gellért-beli látogatá-
sunkat a svájcinál. – Az övé az a BMW, amiről említést
tettél, Laci. De ennyi az egész. Otthagyta Tóthnét a la-
kásban, és éjféltájt visszatért a szállodába. Jelenleg is ott
lakik.
– És a gyilkosság? – kérdezte Németh.
– Semmi köze hozzá. Már egy évvel ezelőtt is járt az
asszonynál. Szimpátiája jeleként most egy szép fonott
arany karkötőt adott át neki. Ez azért lényeges, mert
sem az orvos, sem mi nem találtunk ékszert Tóthné kar-
ján, ha csak nincs azok között, amit te – pillantottam
Kozmára – lefényképeztettél.
– Erről meggyőződhetünk, amint a képeket átnéz-
zük. De nem emlékszem, hogy láttam volna fonott kar-
kötőt.
– Akkor pedig csak az történhetett, hogy a gyilkos
elvitte – szólt Németh.
Beszámoltam a kollégáimnak Pál Margit feltételezett
titkos találkahelyéről, hozzátéve, hogy a kéglit holnap
okvetlenül meg kell néznünk. Rá kell állnunk Pál Mar-
gitra, és Képesi Sándorra. Be kell szereznünk ujjnyoma-
ikat, rajtuk kívül a Rita nevű lányét és ha kell, másokét
is. De ezt majd reggel tárgyaljuk meg, ha Szőke Pista
információját meghallgattuk.
Már éppen hazafelé készülődtünk, amikor Kenyeres
őrnagy telefonált. Közölte, hogy Tóth Gézánét a délutá-
ni órákban eltemették.

Másnap Szőke Pista elmondta, mit tapasztalt vacsora

alatt. Többször is érdeklődött Kálmántól Pál Margit
iránt, de a lány még nem jelent meg. Ritát azonban Kál-
mán megmutatta. Aztán fél tíz körül jelezte Kálmán,
hogy megérkezett Pál Margit. Szőke a lányt rendkívül
érdekes, csinos nőnek írta le; nem csodálta, hogy a mér-
nök beleesett. A lány ivott valamit, de alig töltött az ét-
teremben néhány percet, máris felállt és elindult. Szőke
utána ment. A nő beszállt egy taxiba és elrobogott. Sző-
ke felírta a taxi számát és miután Marikát hazakísérte,
utánanézett a taxinak. Jóval éjfél után megtudta, hogy a
taxis a Hegyalja útra vitte utasát.
– Nyilván hazament – mondtam –, mert ott lakik.
– Egyébként – folytatta Szőke –, több nőnek is meg-
tudtam a lakáscímét.
 – Meg kell gyorsítanunk a hadműveletet. Ti ketten –
utasítottam Némethet és Szőkét – sürgősen megszerzi-
tek Pál Margit és Torba Rita ujjlenyomatát. Mondd, Pis-
ta – kérdeztem Szőkétől –, Pál Margit nem láthatott meg
tegnap este? Nem szeretném, ha felismerne.
– Nem hiszem, főnök, messze ült tőlünk.
– Akkor rendben van. Hogy mi módon szerzitek
meg az ujjnyomokat, azt a leleményességetekre bízom.
Máris indulhattok. Este valamennyien itt bent találko-
zunk. A te feladatod már sokkal nehezebb – mondtam
Kozmának. – Neked Képesi Sándortól kell ujjnyomokat
szerezned.
– Bízd csak rám, főnök – válaszolt Kozma, aki nem
ismert nehéz feladatot.
Jómagam elindultam Dávid Lajos virágkertészhez
föl a Szabadság-hegyre. Már kívülről, az utca felől fel-
tűnt a sok szép virág. A ház néhány méterrel beljebb állt
a bejárattól. Alighogy beléptem, egy férfi nyomban fe-
lém tartott.
– Jó napot, tessék parancsolni – szólt.
– Dávid Lajost keresem.
– Én vagyok.
Megmutattam az igazolványom. – Beszélhetnék ön-
nel?
Az üvegezett verandára invitált.
– Tessék. Milyen célból tetszett felkeresni?
– Nagyon szép háza van – néztem körül.
– Sokat munkálkodtunk a feleségemmel, míg össze-
hoztuk, Ő most is a csarnokban dolgozik, virágot árul.
– Hány szobás ez a ház?
– Három és fél.
– Gyerek?
– Egy kislányunk van, első gimnazista.
– Szóval, hárman laknak itt.
 – Igen… – Mintha kissé megbotlott volna a nyelve,
míg kimondta ezt az igent.
– Mondja kérem, ki lakik még itt, ha nem is állandó-
an?
Felkapta a fejét. – Ki lakna, kérem?
– Hogy kinek adja ki az egyik szobát, azt jól tudjuk.
Ahhoz nekünk semmi közünk, hogy maga mikor, meny-
nyiért adja bérbe. Az a maga privát ügye.
– De hát… akkor mi a baj, őrnagy úr?
– Bajról szó sincs, és remélem, nem is lesz. Bajt
csak maga okozhat nekünk, de szeretném, ha ettől egy-
aránt megkímélne bennünket is, saját magát is. Nem
arra vagyok kíváncsi, hogy kinek adta ki. Engem az a
személy érdekel, akivel a maga lakója itt találkozgat. Ért
engem?
– Természetesen, őrnagy úr. Így már másképp látom
az ügyet.
– Tehát ki is az a hölgy, aki bérli az egyik szobát?
– Úgy tudom, Margitnak hívják.
– Mióta bérli?
– Néhány hónapja.
– Mennyit fizet?
– Esetenként háromszáz forintot. De kérem, ezt az
összeget ő maga ajánlotta fel.
– Felajánlhatott volna többet is. Kivel, hogyan szo-
kott itt találkozni? Együtt jönnek-e vagy külön-külön?
– Adódott már, hogy külön jöttek, de legtöbbször
együtt.
– Milyen időközökben találkoznak?
– Hétfőnként. Eddig mindig este nyolc és kilenc kö-
zött jöttek és rendszerint éjfél előtt távoztak. Italt ők
hoznak magukkal. Mindig marad utánuk egy üres pezs-
gősüveg és két pohár, amit én készítek ki előre. Azután
szoktam csak az utcai kiskaput bezárni, mikor már el-
mentek.
– Tehát mindig hétfői napokon járnak ide?
– Igen. Eddig így történt.
– Figyeljen rám kérem! Én kizárólag azt akarom
megtudni, hogy ki az a férfi, akivel a hölgy idejár, sem-
mi mást. Az is lehet, hogy nem az, akire gondolok. Én
magát tisztességes állampolgárnak, becsületes férjnek és
apának tartom. Éppen ezért felhívom a figyelmét, hogy
ne kövessen el butaságot. Ne árulja el a hölgynek, hogy
itt jártam.
– Nem keresem a bajt, őrnagy úr.
– Vagyis minden menjen tovább úgy, ahogy eddig.
– Értem.
– De szeretném, ha lehetővé tenné számunkra, hogy
megfigyelhessük az idejáró férfit.
– Ez igen egyszerű lesz, őrnagy úr. A padlásablak az
utcára néz.
– Megnézhetném?
Igaza volt Dávid Lajosnak. Ideális figyelőhelynek
látszott, mert a padlásablakból egészen az utcáig belát-
ható a terep.
– Nos, Dávid úr – köszöntem el tőle –, hétfőn sötéte-
déskor itt leszünk. És ismétlem: senkinek egy szót se!
Siettem Csépai alezredeshez.
Azzal fogadott, hogy ritka egy szoknyapecér a mi
Tóth Gézánk. Alighogy eltemették a nejét, máris robo-
gott Pál Margithoz.
– Hány órakor? – kérdeztem.
– Este fél tizenegy körül és ott maradt reggelig.
– Akkor stimmel – bólintottam –, mert Szőke Pista
ott volt a Gellértben, és a jelentése ezzel egybevág.
– Kenyerest várom – mondta Csépai. – Pál Margit
reggel kilenckor idetelefonált és kérte Bandit, hogy ta-
lálkozzanak. Talán át akar adni valamilyen anyagot,
amit Képesitől kapott. Már itt kellene lennie Bandinak.
– Nem gondolod – kérdeztem eltűnődve –, hogy fel
kellene venni a kapcsolatot a katonai kémelhárítással?
– Mi célból?
– Hátha tudnak valamit, ami összefüggésben lehet
akár Tóthtal, akár Képesivel. Végül is Tóth bátyja hor-
thysta katonatiszt volt. Nem hiszem, hogy ezek ott nyu-
gaton csak úgy békésen ülnek a fenekükön.
– Meglehet. De ha tudnának valamit a katonai kém-
elhárítók, már kétségtelenül ideszóltak volna.
– Nem biztos. Nekik külön parancsnokságuk van. S
talán ők is várnak valamire; nem akarnak dobbal verebet
fogni.
Rövidesen megjött Kenyeres.
– Mi újság? – kérdezte azonnal Csépai.
– A szokott dolog. Pál Margit találkozott Képesivel,
aki átadta ezeket a fotókat. Szerintem nem érdekesek.
Ilyen képeket a képeslapok is közölnek. A lány szerint
Képesi ezúttal már valósággal őrjöngött az iránta érzett
szerelemtől. Azzal szerelte le, hogy megígérte a férfi-
nak, most már hamarosan kettesben találkozik vele egy
intim helyen.
Csépai előadta a katonai kémelhárítással kapcsolatos
megjegyzéseimet. Kenyeres nem vetette el, de úgy vél-
te, hogy ki kell várnunk Tóth Géza kapcsolatfelvételét.
– Meddig akarjátok még figyelni? – kérdeztem.
– Míg csak nem jelentkezik nála valaki – felelte Ke-
nyeres.
– És ha senki nem jelentkezik? Ha az, akinek jönnie
kellene, megszagolt valamit és visszahúzódott?
– Akkor még mindig lesz időnk, hogy a meglevő
anyagok alapján beismerésre késztessük Tóth Gézát –
mondta Kenyeres.
– Gondolod?
 Kétkedésemet megérezhette Kenyeres, mert ezt fe-
lelte: – Miért ne? Meg aztán hátha rajta keresztül még a
te gyilkosod is kézre kerül.
– Rendben van, várjunk – adtam meg magam. – Én
mindenesetre már elindítottam három kollégámat Képe-
si, Pál Margit és Torba Rita ujjnyomainak megszerzésé-
re.
– Csak nem képzeled, hogy Képesi ölte meg Tóth-
nét? – Maga a feltevés is bosszantotta Kenyerest.
– Én mindent lehetségesnek tartok ebben az ügyben.
– De hát hogy juthatott ez az eszedbe?
– A férfiak sok mindenre képesek egy nő szerelmé-
ért. – Vállat vontam. – Egyébként megölhette Tóthnét
Pál Margit is. Sőt, Torba Rita is, bár őrá kevésbé gya-
nakszunk. Pál Margit egyébként nem őszinte hozzátok.
– Ezt honnan veszed? – hökkent meg Csépai.
– Minden hétfőn este találkozik valakivel egy e célra
titokban bérelt lakásban. Tett erről nektek említést?
– Nem – rázta meg a fejét Kenyeres. – Most halljuk
először.
– Kivel találkozik? – kérdezte Csépai.
– Ezt akarom megtudni. Hétfőn este ráállunk a házra
és környékére. Talán sikerül megállapítanunk a férfi ki-
létét. Szeretném, ha segítenétek.
– Hány embert akarsz? – kérdezte Csépai.
– Kettő elég lesz.
– Különösnek tartom, hogy Pál Margit ezt eltitkolta
– rágódott tovább a kérdésen Kenyeres.
– Az az érzésem, Bandi – mondtam –, hogy ez a nő
sok mindent eltitkol.
Az esti órákban megérkezett Németh, aki nyomozó-
társával – mint villanyszerelők – megszerezték Pál Mar-
git ujjnyomát. Torba Ritáéhoz az áruházban jutottak
hozzá, ahol dolgozott. Némethékkel párhuzamosan,
Kozma Képesit figyelte a délutáni órákban. A férfi az
egyik eszpresszóban kávét ivott, s így az ő ujjnyoma is
megkerült. Képesi és Torba Rita ujjnyoma jó és értékel-
hető volt. Ám a szakértők szerint egyik sem volt azonos
a Tóthné ágyán találtakkal. Sajnos, Pál Margit ujjnyoma
elmosódott, s ezért azonosítása nem járt sikerrel: a fo-
dorszálakat nem lehetett kiértékelni.
– Nem baj – mondtam –, talán majd hétfőn ez is si-
kerül.
A főcsoportvezető a detektívfőnök jelenlétében ér-
deklődött a nyomozás állásáról.
– Úgy gondolom, sikerült a gyanúsítottak körét né-
mileg szűkíteni – mondtam. – Hétfőn éjszaka vagy ked-
den reggel, remélem, már többet fogunk tudni.
Elérkezett a hétfői nap.
A figyelők jelentéséből megtudtuk, hogy vasárnap
Pál Margit újabb kalandot bonyolított le az egyik hotel-
ben. Hazatérve telefonált Tóthnak, aki felkereste a nőt a
lakásán. A mérnökkel együtt töltötték az éjszaka hátra-
levő részét. Tóth Géza csak hétfőn, a déli órákban tért
haza. Pál Margit ki sem mozdult a lakásból.
Hétfőn, kora este Bordás – adó-vevő készülékkel –
megjelent a hegyen, Dávid Lajos kertésznél. Megbeszél-
te vele, hogy a vendégek asztalára készített két pohár-
hoz ne nyúljon, míg ő – miután Pál Margit és ismeretlen
barátja elhagyják a lakást – le nem jön a padlásról.
Németh és Csépai egyik embere, Bedőcsi, valamint
Kozma és Csépai másik embere, Tomori, a kertész há-
zától két különböző irányban helyezkedtek el oly mó-
don, hogy ők mindent lássanak, de őket senki ne vehes-
se észre. Az erdős bozótos környék erre igen alkalmas
volt.
Kipróbálták az adó-vevő készülékeket, és kezdetét
vette a nagy türelmet igénylő, idegfeszítő várakozás.
 Pontosan este 8 óra 20 perckor megérkezett a várva
várt pár.
– Halló – jelentkezett Bordás –, itt Denevér. Rózsa–
1, Rózsa–2, Rózsa–3, hallasz engem?
Rózsa–1, Rózsa–2 egymás után válaszolt; ezt Csé-
pai, Kenyeres meg én a kocsinkban ülve hallottuk. A
Rózsa–3 jelentkezése után Csépai is visszaszólt.
– Megindult a lakoma – közölte Bordás.
– Kíváncsi vagyok, sikerül-e kibogozni valamit az
újabb fejleményekből – jegyezte meg Csépai.
Kenyeres elindította az autót. A Vörös Csillagban
megittunk egy kávét, elszívtunk egy cigarettát, de az ak-
cióról egyikünk sem beszélt. Aztán visszaültünk a ko-
csiba. A kertész házához közel beálltunk egy olyan
helyre, ahol több autó is parkolt. Rövid várakozás után –
mivel semmit nem jelzett a rádió –, Csépai hívta Dene-
vért.
– Halló, Denevér, mi újság?
– Várunk – hangzott a válasz.
Elhagytuk a terepet és visszatértünk a hivatalba, mi-
vel az volt a megállapodásunk, hogy ott várjuk be a töb-
bieket.
Rettentő lassan teltek a percek; mintha megállt volna
az órám. Épp ezért többször is a fülemhez emeltem: ke-
tyegett.
Csépai felállt, s cigarettával a kezében fel-alá járkált
a szobában: – Hiba volt – bosszankodott –, hogy csak
Tóth Géza személyével foglalkoztunk, Pál Margitban
meg ennyire megbíztunk.
– Talán épp emiatt üt majd jól ki a dolog – csillapít-
gatta Kenyeres. – Ha netán előbb jut tudomásunkra ez a
titokzatos találka, a közbelépésünkkel elronthattuk vol-
na a dolgot. – Most legalább tiszta vizet önthetünk a po-
hárba, feltéve, ha nem valamelyik ismert személlyel ta-
lálkozik… mondjuk… Képesivel.
– Nem, Bandi ez lehetetlen – ellenkeztem. – Ahhoz
Képesinek valami külön pénzforrással kellene rendel-
keznie. Ne meditáljunk tovább ezen, várjuk ki a végét.
Fél tizenkettőkor Bordás jelentkezett.
– Halló, itt Denevér. Rózsa–1, Rózsa–2, hallasz en-
gem?
– Igen – volt a válasz mindkét részről.
– A lakoma befejeződött. A résztvevők elindultak.
Elhagyták a pályát.
Balra, azaz a Szabadság-hegy irányába, Kozma és
Csépai embere, Tomori, kellő távolságból kísérték a ka-
ronfogva haladó párt, akik sétálva elértek a Szabadság-
hegyre, az ottani étteremig. Lassan megfordultak és
mindketten beültek egy Volkswagenbe és elhajtottak. A
kocsi rendszámát Kozma nem mulasztotta el feljegyez-
ni.
Bordás levette az ujjnyommaradványokat a poharak-
ról, és ezzel a titokzatos találka megfigyelése befejező-
dött.

Miután a figyelők valamennyien visszajöttek, közösen

megvitattuk a történteket. Tomori – Csépai embere – jól
ismerte Tóth Gézát is, Képesít is. Szerinte egyikük sem
hasonlított Pál Margit éjszakai partneréhez.
– Akkor ki a fene lehetett? – csettintett az ujjaival
Csépai.
Kenyeres a vállát vonogatta.
– Talán csak egy egyszerű, pénzes kaland.
– Lehet, de mi az ördögnek fizetne Pál Margit ilyen
sima ügy miatt bért, amikor van egy szép, kényelmes la-
kása? – mondtam.
– A nők szeszélyesek – válaszolta Kenyeres. – No,
meg az is lehet, hogy a partner akarja a kapcsolatot
diszkréten kezelni.
Akárhogy is – furcsa, gondoltam. De hát hamarosan
megtudjuk, kié a kocsi. Ez a fő kérdés.
Végre visszaérkezett Kozma a közlekedés-rendészet
éjszakai ügyeletéről. A jelentése hallatán kis híján ha-
nyatt estünk valamennyien. Kiderült, hogy a Volkswa-
gen egy honvéd századosé, aki a minisztériumban dol-
gozik.
– Akkor ez bizonyára a katonai kémelhárítás embere
– sóhajtott fel Csépai. – De hát, miért nem értesítettek
erről bennünket?
– Valószínűleg azért nem – feleltem –, mert valami
különleges esetről lehet szó, amit saját belső ügyüknek
tekintenek.
– Akkor még inkább érdekel az egész dolog – mond-
ta Csépai. – Milyen ügy lehet ez?
– Nyilván kizárólag katonai jellegű – véltem. – Majd
kiderül. Hanem javasolnék valamit…
– Tessék – dünnyögte Csépai, aki sehogy sem tudott
napirendre térni a fiaskónk miatt.
– Keressük meg az illetékes felsőbb vezetőket –
mondtam. – Tárgyaljuk meg, hogyan kapcsolhatnánk
össze a két oldalról megrohamozott ügyünket – javasol-
tam.
– Na – szólt Csépai –, nekem ebből elegem van! Mi-
nél hamarabb befejezzük, annál jobb.
– Kérdés – néztem Csépaira –, hogy egyáltalán be
lehet-e fejezni? Most már mások is beleszólnak.
Csépai sehogyan sem tudott belenyugodni Pál Mar-
git különténykedésébe. Ezt bizonyos fokig megértettem,
hiszen hosszú évek óta nem fordult elő, hogy „pártfo-
goltjai” közül bárki is felültesse, vagy a tudta nélkül te-
vékenykedjék. Szigorúan rajtuk tartotta a szemét. Ezt az
ügyet most hát kifejezetten személyes sértésnek tekin-
tette.
Másnap felső vezetőink megvitatták a szóban forgó
ügyet, s úgy döntöttek, hogy szabad az út, minden to-
vábbi nyomozást összehangolhatunk.
Csépaival már éppen indulóban voltunk a katonai el-
hárítókhoz, amikor Pál Margit kétségbeesetten felhívta
Kenyerest. Elmondta, hogy késő este a lakása közelében
megvárta őt Képesi Sándor, és megfenyegette, hogy
megöli, mert rájött, hogy csak játszott vele és soha nem
szerette. Kenyeres azonnal Képesiért küldött, de a férfit
sem a munkahelyén, sem a lakásán nem találták meg.
– Hol lehet? És mit akar tenni? – töprengett Kenye-
res.
– Mivel rájött, hogy a nő félrevezette, egész eddigi
elképzelése összeomlott. Nem lehetetlen, hogy a leg-
rosszabbra szánta el magát – mondtam komoran.
Kenyeres osztozott az aggodalmamban.
– Vigyázni kell Pál Margitra. Egy szerelmes őrülttől
valóban sok minden kitelik.
A biztonság érdekében felhívtam a határőrséget,
hogy figyeljék, hátha Képesi felbukkan. Úgy gondol-
tam, hogy a szökési kísérleten kívül számára aligha
akad más megoldás.
Kenyeres eközben két nyomozót rendelt ki Pál Mar-
git lakásának a környékére.
Csak ez után indultunk el Csatári elhárító őrnagy-
hoz, Kovács századosnak, a Volkswagen tulajdonosá-
nak parancsnokához.
Csatári már várt bennünket.
– Nos, elvtársak, úgy hallom, tudomást szereztek fo-
lyamatban levő munkánk egyik ágáról.
–… méghozzá módfelett különös körülmények kö-
zött – toldottam meg Csatári szavait.
– Kérlek, mondd el – szólított fel Csatári.
 – Nos, mi ketten – intettem Csépaira –. két külön vo-
nalon, két külön ügyben dolgozunk, mégis összefutot-
tunk a szereplőket illetően. Csépai alezredes egy olyan
esetről szerzett tudomást, amelybe bekapcsolódtam. Ne-
vezetesen, ők azt a Tóth Géza nevű építészmérnököt tar-
tották figyelés alatt, akinek időközben megölték a fele-
ségét. Így kapcsolódtunk össze, és ezért folytatjuk a
nyomozást közösen.
– De mi köze ennek Pál Margithoz? – értetlenkedett
Csatári.
– Ő adta Csépai kollégámnak azt a gyanús informá-
ciót, amelynek alapján elindultunk.
– Különös, hogy nekünk erről Pál Margit nem szólt
– dörmögte Csatári.
– Mi pedig – vágta rá Csépai – azt tartottuk különös-
nek, hogy nekünk nem említette a veletek való kapcso-
latát.
– Mi szigorúan megtiltottuk neki a legcsekélyebb fe-
csegést is.
– Így már érthető – bólintott Csépai.
– Ti miért figyeltétek Pál Margitot? – pillantott rám
Csatári.
– Egyrészt a kapott anyag miatt – mondtam. – Más-
részt azért, mert a nő jó barátja volt mind Tóth Gézának,
mind a feleségének, akit megöltek.
– Ne is folytasd, minden világos – nevette el magát
Csatári, és Csépaihoz fordult. – Nos, elmondom, miért
nem fordultam hozzád. Először azért, mert a kapott érte-
sítést kizárólag katonai ügynek tekintettük. Másodszor
pedig: az volt a véleményünk, nem valószínű, hogy a
dologból lesz valami. Tudniillik az információ szövegét
igen furcsának tartottuk. Képzeljétek el: az egyik nyu-
gat-európai követségünkön megjelent egy magát meg
nem nevező, magyarul beszélő személy és zárt boríték-
ban levelet juttatott el a követünknek, aki a levelet, a
diplomáciai futárral azonnal hozzánk továbbította.
Csatári előkereste a levelet, és felolvasta.
„Tisztelt Követ Úr! Néhány hónappal ezelőtt meg-
fordult Magyarországon, üzleti ügyben, francia útlevél-
lel egy külföldön élő magyar. Ez az ember, tudomásom
szerint, nem tartozik a legszélsőségesebb fasiszta emig-
ráns szervezetekhez, mégis ellenségesen viseltetik hazá-
ja iránt. Neve: Michel Brun. Ezen a néven él kint. Ere-
deti magyar neve: Barna Mihály. A háború idején Fran-
ciaországba távozott, ahol jelenleg is él. Foglalkozását
nem ismerem, de mivel gyakran utazik, feltételezem,
hogy hírszerző. Ezt alátámasztja az alábbi, biztos hely-
ről való értesülésem.
Michel Brun budapesti tartózkodása alatt megismer-
kedett a Gellért étteremben egy Pál Margit nevű, Hegy-
alja úton lakó manökennel, akivel pár estét együtt töl-
tött. Nevezett a nő lakásán is megfordult. Megtudtam,
hogy Michel Brun úgy véli, Pál Margit alkalmas sze-
mély katonai információk szerzésére. Vagyis a nő még
nem kém, de ha jól kezelik, nagyszerű ügynök válhat be-
lőle. Jövőbeni szolgálati ösztönzésére egy nagyon szép
briliáns fülbevalót ajándékozott Michel Brun a nőnek,
aki azt nem utasította vissza. A nő szeretne kijutni Nyu-
gatra, és Michel Brun mindenre képesnek tartja.”
– A fenébe is – morgott Csépai. – Ez egy kétszínű
ringyó!
– Ha csak az volna, de ez egy több hangszeren játszó
kém – mondtam.
– Akkor még felolvasom az utóiratot is – pillantott
ránk Csatári.
„Michel Brun tájékoztatása alapján a szervezet, a
külkereskedelmi vállalat úgy döntött, hogy Budapestre
küld egy másik hazaáruló magyart, aki a Siemens válla-
lathoz kapott meghívást. Csakhogy nem a valóban hoz-
záértő, tárgyalóképes üzletembert küldik. Helyette bizo-
nyos Felix Kommer utazik, aki több nyelven beszél, 48
éves, 182 centiméter magas. Az ő feladata felvenni az
üzleti kapcsolatot a Siemensnél, de ez csak fedőtevé-
kenység, álcázás. Az igazi feladata: beszélni Pál Mar-
gittal. Ha a nő elfogadja az utasításokat, úgy Felix
Kommer megígéri, hogy a hasznos anyagok fejében ki-
juttatják Nyugatra. Kommer nyolc napon belül indul.
Figyeljék, kérem. Szeretném, ha ennek a mocskos haza-
árulónak kitörnék a nyakát. A Pál Margitot felkereső
személy, a biztonság kedvéért első találkozáskor egy
Borota márkájú keskeny, ezüst öngyújtóval fog rágyúj-
tani, mire a nőnek azt kell mondania: nekem is pont
ilyen van. Aláírás: egy külföldön élő, hazáját szerető
magyar.”
– Megáll az eszem – hüledezett Csépai.
– Ennyi kapcsolat egyszerre, nem sok egy kicsit? –
kérdeztem kételkedve.
– Eddig úgy hittem, hogy ez a nő egy kezes terem-
tés, és most kiderül, hogy egy kitanult, ravasz képmuta-
tó – dühöngött Csépai.
– Légy szíves, folytasd – kértem Csatárit. – Mi tör-
tént ezután?
– Úgy döntöttünk, hogy semmit sem szabad ellenőri-
zetlenül hagynunk. Bár az a gyanú is megfordult ben-
nem, hogy valaki át akar ejteni bennünket. Csakhogy mi
értelme lenne? Mivel nem tudtuk, hogy mikor, milyen
módon érkezik a jelzett személy, felvettük az érintkezést
a határőrséggel: ha vonaton vagy autóval jönne, azonnal
értesítsenek minket. Hasonló intézkedést kértünk a re-
pülőtéri kirendeltségtől is. Jó néhány nap múlva már
abba akartuk hagyni az egészet, csak egyedül Kovács
százados kardoskodott, hogy mindenképpen várjuk ki az
említett nyolc napot. És neki lett igaza. A hetedik napon
megérkezett Felix Kommer egy fekete, francia rendszá-
mú Mercedesszel a hegyeshalmi határátkelőhelyre, ahol
éppen Kovács százados tartózkodott… Nos, röviden: ez
a Felix Kommer jelenleg a mi vendégünk. Egyáltalán
nem tagadja, hogy fel akarta venni a kapcsolatot Pál
Margittal, de csak mint nővel, mint partnerrel akart vele
szórakozni, mert kollégái roppant kedvező véleményt
adtak róla. Pál Margit lakáscímét is megmutatta. Nála
volt a Borota márkájú öngyújtó, sőt a lány telefonszáma
is. No, ne gondoljatok semmiféle kihallgatásra. Ilyesmi-
ről szó sem volt. Mindezt ő maga, beszélgetés közben
tárta fel. Sejtitek, mi történt ezután?
Csépai elmosolyodott.
– Kommer helyett Kovács százados jelentkezett Pál
Margitnál a megbeszélt jelekkel.
– És érdemes volt? – kérdeztem.
– Már csak azért is – bólintott Csatári –, mert meg-
győződhettünk róla, hogy nemcsak ellenségeink, hanem
barátaink is vannak Nyugaton. Egyébként Pál Margit
szorgalmasan hozza az anyagokat. Megvallom, nem túl
értékesek, s csak azért folytatjuk, mert talán még több is
kijöhet ebből.
– Alapos mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy Ko-
vács százados egy-két találkozót még bonyolítson le Pál
Margittal, de ha semmi lényegeshez nem jut hozzá, ak-
kor rövid úton fel lehet számolni az egész bandát.
Csépai irodájába tértünk vissza.
– Nos, mi legyen Tóth Gézával? – kérdezte útközben
Csépai.
– Teljesen értelmetlen a további figyelése – feleltem.
– Az érdekes az, hogy Pál Margit három irányban is
szállítja a Képesitől beszerzett, nem túlzottan értékes,
másodosztályú anyagokat. Egyet nektek ad, a másikat
Tóth Gézának, s amint kiderült, külföldnek is termel.
Fenemód rafinált egy szajha! Ráadásul a lakásán meg-
forduló külföldiektől pénzt és ajándékokat kap. Sokol-
dalúan hasznosítja magát, az egyszer bizonyos!
– De az is, hogy ezt nem viszi el szárazon – dörmög-
te Csépai.
Kozma Csépai szobájában ért el telefonon, és közöl-
te, hogy a kertész házában beszerzett Pál Margit-ujjnyo-
mok nem értékelhetők.
– Hagyjátok a fenébe az egészet. Pillanatnyilag ez
nem is szükséges – válaszoltam.
– Mit határoztatok, főnök? Hogyan tovább?
– A gyilkosság felderítése érdekében a nyomozást,
és az adatgyűjtést tovább kell folytatni. Megnehezíti az
ügyet, hogy nem nyúlhatunk sem Tóth Gézához, sem
Pál Margithoz. Intézkedj és küldj ki néhány embert
azoknak a férfiaknak a tanulmányozására, akiknek há-
zassági ajánlatait Tóthné még lánykorában visszautasí-
totta. Szőke Pista keresse fel a Gellért fő-portását és tud-
ja meg azoknak a külföldieknek a nevét, akik a gyilkos-
ság előtt egy-két nappal érkeztek, és tudja meg azt is,
hogy mikor távoztak. Persze, más szállodákban is meg
lehet ugyanezt tenni. Például az Astoriában. Hátha a tu-
domásunkra jut valami fontos.
Kozma délután ismét jelentkezett.
– Képzeld, főnök! Pont öt órakor elindult hazulról
Pál Margit nagyon elegánsan és mit gondolsz, hová
ment?
– Nem tudom, mondd már!
– A Vörösmarty térre, a Gerbeaud-ba, ahol jelenleg
hangos hahotázás közben Tóth Gézával együtt jegeská-
vét kanalazgatnak. Talán rajtunk nevetnek, nem gondo-
lod?
– Az ő személyük egyelőre nem érdekel.
 – Gondterhelt a hangod, főnök – jegyezte meg bará-
tian Kozma.
– Inkább fáradt vagyok. Ha nincs más dolgotok,
menjetek haza. Reggel bent találkozunk.
Hajnali negyed háromkor élesen csengett a lakáso-
mon a telefon.
Az ügyelet vezetője jelentkezett.
– Őrnagy elvtárs! – Néhány perccel ezelőtt kerestek
a határőrségtől. Arra kérnek, hogy minél hamarabb hívd
vissza őket. Ne haragudj, hogy fölkeltettelek…
– Dehogy haragszom. Küldenél egy kocsit értem?
Amint beértem az ügyeletre, azonnal felhívtam a ha-
tárőrséget.
– A hír, amelyet közlök veled, nem valami örömteli
a számodra – mondta a parancsnok.
– Mi történt?
– Járőreink feltartóztattak egy embert, aki az első
felszólításra nem adta meg magát. Egy fa mögé bújt.
Ezután két oldalról próbálták megközelíteni az ismeret-
lent, mire az többszöri felszólítás után, pisztolyból a jár-
őrökre tüzelt. A járőrparancsnok erre azt kiáltotta, hogy
dobja el a fegyvert és feltartott kézzel lépjen elő. Mivel
az ismeretlen erre a felszólításra sem válaszolt, járőreink
két oldalról, kúszva közeledtek a fához és akkor ismét
elhangzott egy lövés. A járőrök vártak egy darabig, utá-
na háromszor is megadásra szólították az ismeretlent,
válasz egyszer sem érkezett. Szinte a földhöz tapadva,
kúszva közelítették meg a fát. Amikor egészen odaértek,
akkor vették észre az oldalára dőlt fekvő alakot a föl-
dön. Jobb kezében a pisztolyt szorongatta. A lövöldö-
zésre hamar odaérkeztek a készültségiek. Azonnal intéz-
kedtek. Az orvos, aki nemsokára megérkezett, megálla-
pította, hogy az ismeretlen személy, közvetlen közelről,
a jobb halántékára szorított fegyverrel, főbe lőtte magát.
A nála levő igazolványokból kiderült, hogy az öngyil-
kos: Képesi Sándor honvédségi polgári alkalmazott, bu-
dapesti lakos.
– Szomorú hír, de köszönöm, hogy hívtatok. Reggel
megteszem a szükséges lépéseket.
Elgondolkozva tettem le a hallgatót. Szerencsétlen
ember, gondoltam. Nem tudta, hogy mit rejt számára,
mégis nyugatra, az idegen „mennyország” felé kacsin-
gatott és pokolra került.
Nem volt értelme már hazamennem, így hát az ügye-
leten maradtam, reggel fél nyolcig egy fotelban szundi-
káltam, aztán újult erővel „beindítottam” magam.
Akkor feltárcsáztam Csépai lakását, de már nem ta-
láltam otthon. Felesége közölte, hogy fél órával előbb
indult el.
– Valami szörnyen nyomja a lelkét – panaszolta az
asszony. – Korán kelt, ivott egy kávét, nem is evett hoz-
zá semmit, és elment.
Tárcsáztam a hivatalát, ott sem találtam. Vajon hová
mehetett?
Felsiettem a szobámba és egy papírra nagy betűkkel
felírtam: „Senki ne menjen sehová, míg vissza nem té-
rek!” Beugrottam egy kocsiba és Csépai alezredes hiva-
talába siettem. Abban biztos voltam, hogy Kenyeres őr-
nagy már bent lesz. Alighogy üdvözöltük egymást, Ke-
nyeressel, Csépai is berobogott.
– Kerestelek otthon, hol jártál ilyen korán reggel? –
kérdeztem.
– Képzeljétek – mondta Csépai – ahogy este hazaér-
tem, felhívott Képesi parancsnoka és elmondta, hogy
nála járt Képesiné. Tőle érdeklődött a férje után, aki már
második napja nem volt otthon. Kiderült, hogy a mun-
kahelyére sem ment be. Megígértem a parancsnoknak,
hogy utánanézek – magyarázta Csépai.
 – Szóval Képesiékhez látogattál el.
– Igen. Beszéltem Képesinével. Megkérdeztem,
volt-e közöttük valami nézeteltérés. Ez a féltékeny, bo-
lond nő azzal ijesztett rá a férjére, hogy náluk járt két
férfi és azután érdeklődtek, mikor szokott Képesi haza-
járni.
– Hát ez sikerült neki – mondtam. – Csakugyan jól
ráijesztett!
– Hogy érted ezt? – hökkent meg Kenyeres.
– Képesi Sándor halott. Agyonlőtte magát!
Csépai döbbenten meredt rám.
– Hol?
– A határon. Szökni próbált. A járőr többször is
megadásra szólította fel, mire Képesi néhányszor rájuk
lőtt. Majd látva, hogy a helyzete kilátástalan, öngyilkos
lett. Úgy találtak rá egy fa alatt.
– Mikor történt ez?
– Jóval éjfél után. Nekem két óra tíz perc körül tele-
fonálták meg.
– Miért nem szóltál azonnal? – neheztelt Csépai.
– Fölöslegesen nem akartalak zavarni, úgysem tud-
tunk volna semmit sem tenni.
– Voltaképpen a felesége kergette a halálba – düny-
nyögte Csépai. – Csúnyán ráijesztett. A rossz lelkiisme-
ret pedig megtette a magáét. Tanulságos történet…
Kenyeres törte meg a csendet.
– Ezek szerint már csak Tóth Géza okoz problémát.
– Semmiféle problémát nem okozna – zsörtölődtem
–, ha végre szabad kezet adnátok. Hiszen magatok
mondtátok, hogy ezt az ügyet minél hamarabb be kell
fejezni. Ugyanezt akarom én is.
– Egye fene! – határozott némi habozás után Csépai.
– Legyen hát!
– Siessünk és személyesen mondjuk el Csatári őr-
nagynak a történteket – javasoltam fölélénkülve.
– Veled megyek – bólintott Csépai –, de kérlek, te
vidd a szót. Az utóbbi napokban annyiféle meglepetés
ért, hogy hosszabb lélegzetű tárgyalásra nem vállalko-
zom.
Csatárit bent találtuk.
– Talán valami érdekes hír?
– Nem annyira érdekes, mint inkább jellemző – fe-
leltem.
– Nocsak, mi történt?
– A postagalamb kirepült, nekiütközött egy fának,
leesett és kitörte a nyakát – mondtam.
– Értem. Egyszóval az anyagot szállító lebukott, il-
letve meghalt – fejtette meg rejtvényemet Csatári.
– Meghalt, de úgy, hogy öngyilkos lett.
– Hol?
– A határon.
– Köszönöm, elvtársak, hogy értesítettetek. Ré-
szünkről az ügyet befejeztük.
Tulajdonképpen ezért mentünk hozzá, ezt akartuk
Csatáritól hallani.
– Reméljük, a mi részünkről is talán még ma elkez-
dődik a befejező játszma – válaszoltam.
– Mi legyen ezzel a Felix Kommer nevű üzletember-
rel? – hozta szóba a nyugati vendéget Csatári.
– Nálunk nem szerepel – nyerte vissza élénkségét
hirtelen Csépai. – Szerintem jegyzőkönyvileg ki kell
hallgatni, figyelmeztetni és közölni vele, mondja meg
úgynevezett „kereskedelmi” főnökeinek, hagyjanak fel a
hasonló játékokkal. Legközelebb sokkal szigorúbban
fogjuk megkövetelni a játékszabályok betartását.
Visszatérve – ismét hármasban Kenyeressel –,
nyomban asztalhoz ültünk, összeállítottuk azoknak a
névsorát, akik mind Tóth Géza lakásán, mind Pál Mar-
gitnál tervszerű, mindenre kiterjedő házkutatást tarta-
nak, s utána mindkettőjüket előállítják.
Úgy döntöttünk, hogy az én vezetésemmel Tóth Gé-
za lakására: Kozma és Csépai két embere – Tomori és
Bedőcsi indul el. Pál Margithoz Kenyeres őrnagy, Né-
meth, Bordás és Csépaitól Lukács nyomozó megy ki.
Mintha rohamra indulnánk, úgy hagytuk el sorjában,
egymás után az épületet. Irány a Németvölgyi út, irány a
Hegyalja út! Délelőtt 11 óra volt.
Tóth Géza igencsak meglepődött, amikor megpillan-
tott bennünket a nyitott ajtóban. Barátságosan köszön-
töttük.
– Házkutatást tartunk a lakásban, Tóth úr.
– Milyen célból?
– Fegyvert keresünk.
– Tessék. – Vállat vont. – Ezt úgysem akadályozha-
tom meg.
– A házkutatáshoz két hatósági tanúra van szükség.
Ha kívánja, elállhatunk ettől. Ebben az esetben attól,
hogy nem kívánja a tanúk megjelenését, jegyzőkönyvet
kell aláírnia.
– Aláírom. Nem akarom, hogy az egész környék ró-
lam beszéljen.
A házkutatást Kozma irányította, hiszen ő már bizo-
nyos fokig ismerős volt a lakásban. Mint később tapasz-
taltuk, Tóth nem jött rá, hogy rejtekhelyeit már felfedez-
ték. A mérnök nem látszott különösebben idegesnek, ta-
lán csak akkor vált kissé halványabbá az arca, amikor
Kozmáék mind közelebb kerültek ahhoz a helyhez, ahol
rábukkantak a különböző valutákra és a sok értékes ék-
szerre.
– Ezek? – kérdeztem Tóthtól.
– Gyűjtöttem, kérem.
– Csodálatosan szép kollekció.
 A házkutatás az előírásoknak megfelelően folyt to-
vább. Észrevettem, hogy Kozma kissé kapkod, mintha
sietne. Aztán rájöttem, hogy mi az, ami hajtja őt. Igyek-
szik minél gyorsabban eljutni ahhoz a helyhez, ahol elő-
zőleg, amikor itt járt, a katonai témájú rajzokat, fényké-
peket megtalálta. El is érte a célját igen hamar.
– Hát ezek a fényképek? – kérdezte örömét alig pa-
lástolva Kozma. Egymás után húzta ki a fotókat a dupla-
fenekű sublót fiókjából. – Miért dugta ezeket ide, két
rossz deszka közé, talán féltette őket a naptól?
Amikor úgy láttam, hogy a további házkutatás célta-
lan, hiszen ahhoz, hogy Tóth Gézát őrizetbe vegyük, a
szükséges bizonyítékok megvannak, abbahagyattam a
kutatást. Részletes jegyzőkönyvet készíttettem minden
egyes elrejtett és megtalált dolog felsorolásával. A fel-
vett jegyzőkönyvet Tóth Géza aláírta.
– Kérem, Tóth úr, öltözzön fel, velünk jön.
Nem tiltakozott. A házkutatást délután 16 óra 10
perckor fejeztük be. Az autóban, az egyik kanyarnál
Tóth Géza azt kérdezte: – Nem a főkapitányságra me-
gyünk?
– Nem. Oda majd később.
Csépai örült, hogy ilyen hamar visszatértünk. Azon-
nal hozzákezdtünk Tóth Géza kihallgatásához.
– Foglaljon helyet, Tóth úr – mondtam. – És kérem,
mindent jól gondoljon át, mielőtt válaszolna a kérdése-
imre. Előrebocsátom, hogy tudjuk: maga soha nem volt
építészmérnök, csak építőmesteri képesítése van. Ebből
máris leszűrhet bizonyos következtetéseket, például azt,
hogy fölösleges összevissza hazudoznia. – Megkínáltam
cigarettával. – Tehát, ha jól emlékszem, maga szó sze-
rint azt mondta nekem első kihallgatásakor: „Fogalmam
sincs, miért lett öngyilkos a feleségem. Nem értem, hi-
szen mindene megvolt. Boldogan éltünk, soha nem volt
közöttünk még a legcsekélyebb nézeteltérés sem.” Ho-
gyan és miből volt meg mindenük, Tóth úr?
– Jól kerestem, őrnagy úr.
– A múlt évben korántsem keresett annyit, hogy ab-
ból fedezni tudta volna kettőjük nagystílű szórakozását.
De ha, tegyük fel, erre futotta is, miből ruházkodtak, mi-
ből fizették a takarítást, világítást, miből fedezték a gya-
kori vendégeskedést; szóval, egész fényűző háztartásu-
kat miből tartották fenn? Egyébként, kedves Tóth úr, itt
vannak a kereseti kimutatásai. Sőt, azok a kifizetések is,
amiket a tervezőknek utalt ki. Tessék, nézze meg! Ebből
a jövedelemből nem futotta volna ilyen életmódra. A
fényűzésre abból telt, hogy maga nemzetközi prostituál-
tat faragott a feleségéből. Ez az igazság!
– Ezt kikérem magamnak! – fakadt ki elvörösödve.
– Ezt nem én állítom elsősorban, hanem azok, akik
ismerik magát és ismerték a feleségét. No, meg a pincé-
rek, Tóth úr, akik mindent tudnak. Talán nem igaz?
– Nem egészen…
– Miért járatta a feleségét német nyelvtanfolyamra?
– Tanulni akart.
– Ez sem igaz, most is hazudik. Azért, kedves uram,
hogy a jól fizető, főleg németül beszélő, vacsorázó- és
hálópartnereivel csevegni tudjon és főleg meg tudja ne-
kik mondani, mennyit fizessenek a szórakoztatásért.
Mindezt olyannyira tudta, hogy míg a felesége horribilis
órabérért hentergett, azalatt maga igencsak jól eltöltötte
az időt másokkal.
– Ezt visszautasítom – horkant fel ismét Tóth.
– Tegnap délután hol és kivel szórakozott?
– Az a magánügyem.
– Nem kétlem. Végeredményben az is a magánügye,
hogy alig néhány órával azután, hogy feleségét a sírba
helyezték, maga máris rohant a szeretőjéhez, igaz?
 – Igen, ez is a magánügyem.
– Tudott arról, hogy felesége jól fizető külföldiekkel
töltötte a legtöbb estét?
– Nem tudtam.
– Nem szégyelli magát? Hiszen maga ugyanakkor,
ugyanabban az étteremben ült az egyik asztalnál, míg a
felesége a másiknál egy idegennel vacsorázott. Aztán
amikor a felesége és az „ügyfél” diszkréten, külön-kü-
lön elhagyták az éttermet, hogy a maguk lakásán foly-
tassák a további szórakozást, maga azon izgult, vajon
mekkora „honoráriumot” tud az asszony elérni? Maga
valósággal belehajszolta ezt az asszonyt az öngyilkos-
ságba, ha ugyan egyáltalán öngyilkos lett.
– Nem, nem, kérem, nem így volt! Hagyja abba! –
ordított Tóth.
– Semmit sem hagyok abba és addig sorolom gaz-
emberségeit, amíg be nem ismeri az igazságot, értette? –
Hangot váltottam. – Nos, kedves Tóth úr, ha semmi sem
igaz, akkor honnan származnak ezek az értékes ékszerek
és a sok valuta?
– Gyűjtöttem!
– Ezt már a lakásán is mondta. A kérdés csak az, ho-
gyan jutott hozzá? Mármint ahhoz, hogy gyűjthessen?
– Apránként vásároltam.
– Ha egyetlen egy személyt meg tud nevezni, akitől
dollárt vagy svájci frankot vásárolt, erről többé egyetlen
szót sem ejtek. Várom a válaszát.
Kis szünet után ezt nyögte ki: – Nem emlékszem
azokra, akiktől vettem.
– No de Tóth úr, hát valutát az emberek valakitől
vagy valakiken keresztül vásárolnak. Nem szokás meg-
állítani az utcán egy ismeretlent azzal, hogy valutát sze-
retnék venni. Tehát maga azt mondja: nem emlékszik,
kitől vette. Jó! Akkor arra feleljen, hány alkalommal vá-
sárolta ezeket a nyugati valutákat.
– Többször.
– Például legutóbb hol? Nem emlékszik, ugye? Ez is
jó. Figyelmeztetem azonban, hogy erre egyszer minden
körülmények között válaszolnia kell. Egy másik kérdés:
ez a sok szép ékszer honnan származik?
– Vásároltam.
– Hol, kitől, mikor?
– Egyenként.
– Egyenként? Értem. De hol? Persze, erre sem em-
lékszik ugye, olyan régen történt, pedig még csak három
éve nős. Ennyi idő alatt elismerem, bizony szép teljesít-
mény ekkora csomó valutát és ennyi ékszert összevásá-
rolni. Mást kérdezek. Milyen kapcsolatban van Pál Mar-
gittal?
– A legjobb barátságban.
– Udvarol neki, vagy őt is csak kihasználja?
– Nem kérem, nem használom ki.
– Tehát feleségül akarja venni?
– Azt nem mondtam.
– De azt igen, hogy szereti, és azt is, hogy maguk-
nak, kettőjüknek, máshol, esetleg Párizsban kellene él-
niük.
Ezen Tóth nagyon meglepődött. – Ezt ki mondta ön-
nek?
– Ne kérdezzen, hanem feleljen: mondta vagy sem?
– Nem emlékszem rá.
– Mikor járt Pál Margit a maga lakásán? Azóta is
felkereste magát, mióta a felesége meghalt?
– Soha kérem… soha egyetlen egyszer sem járt a la-
kásunkon.
– Mi a véleménye Tóth úr: ha nem maga, akkor ki
ölte meg a feleségét?
– De kérem, őrnagy úr, ön azt mondta, az orvosok
megállapították, hogy a feleségem öngyilkos lett.
– Megölték. Aljasul megölték, érti? Az igazság kide-
rítése érdekében füllentettem, de csak azért, hogy job-
ban szemügyre vehessük magát. Maga viszont a bűn pa-
lástolása érdekében hazudik, amihez természetesen joga
van. A bizonyítás, Tóth úr, a rendőrség feladata. Mi pe-
dig meg fogjuk állapítani, hogy mi az igazság, és mi a
hazugság. Erre felkészülhet!
– Ezek szerint ön engem gyanúsít a feleségem meg-
gyilkolásával?
– Úgy van. És ha mégsem maga volt, akkor is tudnia
kell, hogy ki tette és miért?
– Fogalmam sincs róla, higgye el.
– Egyelőre ennyiben maradunk, Tóth úr. Tudomá-
som szerint a felesége, amikor elhagyta a szállodát, a
kezén egy fekete opálköves vastag aranygyűrűt, a fülé-
ben briliáns-fülbevalót viselt. – Hová lettek ezek az ék-
szerek, Tóth úr? Talán itt vannak a többi között?
– Nem… nem is tudom.
– Hát ki tudja?
– Talán a gyilkos vitte el.
– Ez valóban lehetséges – hagytam rá. – Később
még beszélgetünk, Tóth úr, de most Csépai alezredes úr
tesz fel magának néhány kérdést.
Csépai is megkínálta cigarettával.
– Rövid válaszokat kérek. – S a fényképekre muta-
tott. – Nos, ezek a harckocsikról, laktanyákról és más
katonai objektumokról készült felvételek honnan szár-
maznak?
– Hogy is mondjam…
– Figyelmeztettem, hogy rövid választ kérek. Tehát?
– Lemásoltam.
– Igen? – Csépai is elővett néhány fényképet. – Hát
én is lemásoltam – terítette ki a fotókat az asztalra. –
Ugyanazok, ugye?
Tóth csak bámulta elképedve az övéivel azonos ké-
peket. – Hát ez hogyan lehetséges? – kérdezte végül.
– Valószínűleg összedolgoztunk – felelte fahumorral
Csépai. – Arra válaszoljon, hogy miről másolta le? Ho-
gyan, ki által jutott az eredetiekhez?
Tóth szemlátomást kínlódott, tépelődött.
– Kérem, én ahogy kaptam, lemásoltam és továbbad-
tam. Tessék, itt a zsebemben a telefonszám: érdeklődjék
meg, igazat beszélek-e?
Csépai elvette a cédulára firkantott számot és átnyúj-
totta nekem. Átmentem egy másik szobába és feltár-
csáztam az ismeretlen számot.
Közben Csépai folytatta Tóth kihallgatását.
– Miért készített másolatokat?
– Biztosítékként – mondta Tóth.
– Biztosítékként? De miért a duplafenekű sublódba?
– Nem akartam, hogy bárki is tudjon róluk.
– Jól kivágta magát, elismerem, csakhogy ez nem
igaz. Nézze csak, Tóth úr, találtak a maga iratai között
egy levelet is. Ugye, Kozma elvtárs?
– Igen – bólintott Kozma.
– A levelet szerintem a kedves bátyja küldte – foly-
tatta Csépai. – Ezt írja: „Arra kérlek, Géza, próbálj a
jövődről is gondoskodni, odahaza ez kilátástalan. Itt jó-
módban és kényelmesen élhetnél, gondolkozz, légy okos,
én várlak.” Aláírás: L. – Csépai felpillantott. – Mondja
kérem, ez mit jelent? Az hogy „légy okos”?
– Nem tudom, hogy mire célzott.
– Azzal, aki a levelet átadta, nyilván beszélt. Nem?
– Kérem, én ezt a levélszekrényemben találtam. El-
olvastam és eltettem.
– Eltette? Inkább eldugta.
– Magam sem értem. Véletlenül keveredhetett a töb-
bi iratom közé.
– A duplafenekű sublódba? Nos, én elárulom magá-
nak, kinek a részére gyűjtötte ezt a sok, meglehetősen
titkos katonai felvételt. Annak a részére, aki a bátyjától
a levelet hozta. Maga tehát részben a felesége áruba bo-
csátásával megszerzett valutából és ékszerekből, rész-
ben a kémfotók külföldre juttatásából akarta másodma-
gának, vagy csak önmagának, a bátyja által felkínált ké-
nyelmes életet biztosítani.
– Dehogyis kérem – kiáltott fel Tóth –, ez helytelen
következtetés!
Ekkor szóltam be Csépainak, aki azonnal átjött hoz-
zám. – Tudod, kié ez a szám? – mutattam a cédulát. –
Képesi Sándor főnökéé.
Most Csépain volt az elképedés sora. – És ti erről
nem tudtatok?
– Nem, nem szólt róla. Fogalma sem volt, ki és miért
küldi neki azokat a fotókat.
– Hát nem ismerte fel az anyagot? Azaz hogy – csa-
pott a homlokára Csépai –, nem is ismerhette fel. Hiszen
ezek az általunk kicserélt képek voltak! – Bosszúsan
fölnevetett. – Hát ez a Tóth a világ legügyesebb szélhá-
mosa! Így próbálta fedezni magát. Említetted a telefon-
ban, hogy Képesi öngyilkos lett?
– Igen.
– Várj, hívjuk fel újra, beszélek vele én is…
Amikor Csépai visszatért Tóthhoz, megkérdezte:
– Szeretném, ha végre tudatná velem, kitől kapta a
felvételeket, és hol másolta le őket?
– A másolás a pincémben történt. Ott tartok egy ki-
sebb laboratóriumfélét.
– Meg fogjuk nézni – szóltam közbe. – A kulcsa ki-
nél van?
– A házfelügyelőnél – felelte Tóth.
 – A házfelügyelő ezek szerint a cinkosa – állapította
meg Csépai.
– Nem, alezredes úr, dehogy cinkosom, inkább csak
kedvel engem.
– No, persze, ha jól megfizeti. A felvételeket is vele
küldte vissza, ugye?
– Igen, alezredes úr.
– Tóth úr, én tudom, hogy ugyanaz a személy adta
magának át az anyagot, akitől megtudta, hogy kihez kell
visszaküldenie. Ne húzza itt az időt, kérem, most már
semmi elől nem térhet ki.
Rövid habozás után Tóth végre kibökte.
– Pál Margittól kaptam az eredeti anyagot. Ő el-
mondta, hogy az anyagot kitől veszi át, és azt is, hogy
aki azt neki átadja, annak ki a parancsnoka és hol talál-
ható.
– Ezzel semmi újat nem mondott – biztosította Csé-
pai. – Pál Margit mindezt már sokkal korábban közölte
velünk. Még abban az időben, amikor a maga felesége
élt és maga szerelmet vallott neki.
– Ez nem lehet igaz! Nem játszhatott ki engem! – ki-
áltotta Tóth.
Este háromnegyed hétkor megérkeztek Pál Margittal
azok, akik Kenyeres vezetésével házkutatást tartottak
nála.
– Némethet hol hagytátok? – kérdeztem.
– Ujjnyomokat vitt a daktiloszkópiára. Szerinte na-
gyon fontosak.
Csépai rövid időre felfüggesztette Tóth kihallgatását.
Átmentünk egy távolabbi szobába, elszívtunk egy-két
cigarettát, ittuk a jó erős feketét. Tudtuk, hogy a követ-
kező éjszakát talpon virrasztjuk át.
– Azt hiszem, simán fog menni minden – jegyezte
meg Kenyeres. – Ennél a kétszínű macskánál éppen elég
ékszert és nyugati valutát találtunk.
Később megjött Kozma és Tomori. Tóth pincéjében
megtalálták a másolatokat, a házmester pedig beismerte,
hogy Tóth Géza két címre is küldött vele zárt borítéko-
kat.
– Az egyik cím az a bizonyos laktanya, ugye? – kér-
deztem Kozmát. – Ezt már tisztáztuk. A másik címről
beszélj!
– A házmester kétszer ment el a Joliot Curie térre. A
szobor mellett várakozott, a járda szélén. Tíz órakor
megállt mellette egy taxi, és egy kalapos férfi hajolt ki
az ablakán. „Dagi! Dagi!” – kiáltotta. Erre a jelszóra
kellett átadni a borítékot. Kétszer ismétlődött meg ez a
jelenet. Mindkét alkalommal ugyanígy.
A kihallgatást Csépai a házfelügyelő szerepének a
tisztázásával folytatta. Tóth elmondta, hogy a lemásolt
képeket a házfelügyelővel küldte vissza az egyik kato-
nai üzembe.
– Ezt tudjuk – bólintott Csépai. – Arról beszéljen in-
kább, hogy kire várt a házmester levéllel a kezében a Jo-
liot Curie téren?
– Ha az alezredes úr már ezt is tudja – sóhajtott le-
verten Tóth –, akkor mindegy. Pont tízkor érkezett oda
egy taxi, és a házmesternek, a Dagi jelszóra át kellett
adnia a borítékot.
– Kinek? Ki az a személy?
– Nem tudom. Velem telefonon csak azt közölték,
hogy mikor kell a képeket valakivel odaküldenem.
– Kivel beszélte meg?
– Azzal a személlyel, akivel a bátyám a levelet küld-
te, Ő határozta meg a feltételeket.
– És ő kicsoda?
– Azt sem tudom, kérem. Talán egy percig beszél-
tem vele a toalettben.
 – Magyarul?
– Igen.
– És ki volt az, aki telefonon érdeklődött a felvéte-
lekről?
Tóth megint csak a fejét rázta.
– Nem tudom, alezredes úr.
– Ezek szerint maga mégis elfogadta a bátyja levél-
ben tett ajánlatát – mondta Csépai.
– Igen, úgy gondoltam, hasznos lehet.
Németh nyitott be. – Még ma megcsinálják a dakti-
sok – súgta a fülembe.
Már este fél tíz volt.
– Nem fáradt, Tóth úr? – kérdeztem. – Óhajt enni
valamit?
– Ha kaphatok…
– Természetesen.
Kenyeres őrnagy Csépai titkárnőjét, Julikát küldte be
Pál Margithoz. A nő azonban mind a felkínált ételt,
mind a pihenés lehetőséget elutasította. Elegendőnek
tartotta, ha egy fotelban üldögélhet.
Vacsora után én folytattam Tóth kihallgatását.
– A felesége halála óta vásárolt-e valutát vagy bár-
milyen ékszert?
– Nem, őrnagy úr, sem ékszert, sem valutát nem vá-
sároltam. Hiszen nem is voltam sehol.
– Nana…
– Ja, igen! Pál Margitnál.
– Tőle sem kapott semmit?
– Nem, őrnagy úr! Becsületszavamra, nem…
– Kérdés, hogy mennyit ér a maga becsületszava…
De ha így áll a dolog, akkor vagy maga ölte meg a fele-
ségét, vagy olyasvalaki, akiről maga pontosan tudja, ki-
csoda. Azt hiszem, eltalálta, kire gyanakszom.
– Nem, őrnagy úr.
 – Akkor térjünk vissza az első eshetőségre. Tehát
nem maga ölte meg?
– Nem, esküszöm!
– Hát akkor ki más tehette?
– Fogalmam sincs.
– Megint arcátlanul hazudik, és ezt rövidesen be is
bizonyítom. A lakásában tartott házkutatás során talál-
tak 3800 dollárt, 1400 svájci frankot és 1000 angol fon-
tot. Ezt maga jegyzőkönyvileg is elismerte.
– Igen, őrnagy úr.
– Továbbá előkerült tizennyolc különböző arany-
tárgy is. Igaz?
– Igaz, őrnagy úr.
– Arról már beszéltünk az előbb, hogy a felesége uj-
ján a halála előtt volt egy vastag aranygyűrű, fekete
opálkővel, a fülében pedig briliáns-fülbevaló. Mondja
kérem – kérdeztem hirtelen –, karkötőt nem hordott a
felesége? – Tóth a kérdéstől zavarba jött, nem tudta el-
dönteni, melyik válasz lenne számára a kedvezőbb. –
Nos – sürgettem –, hordott, vagy nem?
– I… igen… szokott viselni.
– Ez nem válasz! Tehát volt rajta karkötő, vagy sem,
amikor hazaindult az étteremből?
– Igen, most már határozottan emlékszem rá, hogy
volt.
– Álljon fel és lépjen közelebb. Nézze meg, hogy az
itt levő aranytárgyak között megvan-e a felesége karkö-
tője?
Tóth szemügyre vette az asztalra kirakott ékszereket
és kijelentette: – Nem, nincs itt.
– Ezek szerint azt is a gyilkos vitte el?
– Másképp aligha történhetett, őrnagy úr.
– Ebben igaza van. Amikor felfedezte az asszony ha-
lálát, telefonált az orvosnak. De amíg az orvosra várt,
nem tűnt fel magának, hogy a feleségén semmilyen ék-
szer sincs?
– Abban a lelkiállapotban erre igazán nem figyel-
tem. Máshol járt az eszem.
– Látja, Tóth úr – intettem –, ez az első őszinte mon-
data, ismeretségünk óta. Beszélt-e Margittal a felesége
haláláról?
– Igen.
– És ő hogyan fogadta a hírt?
– Nagyon megrázta, Ő sem értette, miért tette Ildikó.
– Mondja, hogyan juthatott felesége a pisztolyhoz?
Hol tartotta, hogy maga sem tudott róla? És hol tanulta
meg a fegyver kezelését?
– Eldughatta a lakásban. Soha nem turkáltam a hol-
mija között.
– Elhiszem, de mégsem holmi púderes dobozról volt
szó, hanem fegyverről… Nem gondolja, hogy ideje len-
ne őszintén feltárnia a dolgokat?
– Mit mondhatnék még, őrnagy úr?
– Az igazat. Okosabbnak tartanám, ha ezen meditál-
na. Hagyom pihenni, hátha rájön valamire.
Mialatt én Tóthtal beszélgettem, Csépai és Kenyeres
Pál Margittal foglalkozott. A nő beismerte, hogy egy bé-
relt lakásban időnként találkozik egy férfival, akivel
szerelmi kapcsolatot tart fenn.
Amikor beléptem hozzájuk, Csépai rögtön bemuta-
tott Pál Margitnak. A szobában ott ült Németh is.
– Feltennék önnek néhány kérdést – fordultam Pál
Margithoz.
– Tessék – válaszolta Pál Margit.
– Mikor volt Tóth Géza lakásán?
– Én, kérem? Soha! – felelte határozottan. – Egyet-
lenegyszer sem!
– Ildikó, illetve Tóth Gézáné halála után találkozott
Tóth Gézával?
– Igen. Úgy emlékszem, a temetés után.
– Hol?
– Az építész úr feljött hozzám.
– Építész űr a fenét! Maguk között sokkal intimebb
volt a kapcsolat, semhogy építész uraznia kéne. Nevez-
ze csak úgy, ahogy szokta: Gézának. Eltaláltam?
– Igen.
– Köszönöm, nem is zavarom tovább.
– Mi sem – szólt Csépai –, pihenjen csak. Reggel
szüksége lesz minden erejére, mert – mutatott rám –
Magos őrnagy kollégám egy kicsit megkeveri majd a
kását maga körül. No, természetesen, mi sem maradunk
el tőle.
– Nem követtem el semmit – mondta Pál Margit. –
Semmit, ami bűnnek számít. Nem félek, bármit is tesz-
nek.
Julika, Csépai titkárnője ott maradt Pál Margittal.
Tóth Géza okosabb volt a barátnőjénél, Ő egy e cél-
ra kijelölt szobában, nyugodtan lefeküdt. Hogy aludt-e?
Talán. De ennyi kérdőjellel a fejében, azt hiszem, még
egy kevésbé elvetemült gonosztevő szemére sem jön
álom.
Mi pedig egy harmadik szobában telepedtünk le.
– Laci! – pillantottam Némethre. – Reggel Bordással
együtt elmégy Tóth Gézáné édesanyjához és fölkeresed
a család többi tagját is. Magatokkal viszitek Pál Margit
összes ékszereit. Beszélgessetek, érdeklődjetek. Mit tud-
nak Ildikó ékszereiről? Mit viselt magán, amikor haza-
hazalátogatott? Aztán ha úgy látod, hogy szükséges,
mutasd meg nekik a Pál Margit lakásán talált ékszere-
ket. Hátha felismernek közülük egyet-kettőt.
– Értem, főnök – bólintott Németh. – Most pedig fel-
hívnám a daktisokat, hogy van-e már eredmény.
 De öt perc múlva csak ezt tudta jelenteni: – Még
nem készültek el, bonyolult a dolog.
Csépait az érdekelte, hogy mit hámoztam ki Tóth
Gézából.
– Ravasz hazudozó – mondtam –, de mindenképpen
sarokba szorítom. Csak arra várok, hogy minden adu a
kezemben legyen.
– Kit gyanúsítasz a gyilkossággal?
– A négy gyanúsítottam közül egy meghalt. Maradt
három: Tóth Géza, Pál Margit és Torba Rita.
– Torba Rita? – Csépai meglepődött. – Hiszen ő itt
sincs!
– Ha szükség lesz rá, előkerítjük.
Az éjszaka gyorsabban telt el, mint máskor. Talán
mert úgy éreztük, hogy közelebb vagyunk az ügy végé-
hez, mint az elejéhez.
Kora reggel a jó hideg csapvízzel megmostuk arcun-
kat; ettől kissé felfrissültünk. Aztán egy-egy tea, kávé,
cigaretta – mindezekből természetesen Tóth Géza és Pál
Margit is részesült –, nyolc órakor pedig ismét elkezd-
tük, helyesebben folytattuk ott, ahol az éjszaka abba-
hagytuk.
Csak éppen meggyorsítottuk a dolgot.
Kozma és Tomori behozta Pál Margitot abba a szo-
bába, ahol Tóth Gézát vallattam.
A hatás valóban nagy volt. Tóth Géza úgy össze-
ment, mint a tej. Lehajtott fejjel töprengett. Pál Margit
meg szédelegve, sápadtan tért vissza a másik szobába.
– Tessék, gyújtson rá – Tóth reszkető kezéből majd
kiesett a cigaretta. Gyufát adtam neki. Nagyokat szip-
pantott. – Nos – kérdeztem –, rászánta magát az őszinte-
ségre?
– Mit mondjak? A bátyámmal való kapcsolatomat
beismertem.
 – Engem nem a bátyja érdekel, hanem a felesége.
Akit megöltek.
– Arról semmit se tudok mondani – felelte konokul.
Rövid időre újra megszakítottam a kihallgatást, mert
jelentették, hogy Kovács százados, akit Csépai idekére-
tett, megérkezett.
Átmentem hozzájuk, leültem Pál Margittal szemben,
Kenyeres mellé.
– Mondja kérem, legutóbb mikor találkozott Tóth
Gézával?
– Azt hiszem, tegnap – válaszolta Pál Margit.
– Hol?
– A Vörösmarty cukrászdában.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett Kovács százados,
egyenruhában. – Jó napot, elvtársak – köszönt moso-
lyogva.
Amikor Pál Margit megpillantotta, hang nélkül le-
fordult a székről.
Percekbe telt, míg az orvos magához térítette.
– Ez aztán a meglepetés, ugye? – kérdeztem.
Pál Margit még mindig falfehér volt.
– Mindenre gondoltam, őrnagy úr, de erre…
– Tehát beismeri a találkozások célját ezzel az úrral?
– bólintottam. – Tessék, itt a retikülje, vegye elő az ön-
gyújtóját.
– Hát ezt is tudják? – suttogta.
– Mindent, kedves hölgyem.
– Akkor már nekem nem is érdemes tagadni.
– Helyesen gondolja. Maguk Ildikóval az áruházban
nemcsak munkatársak, de jó barátnők is voltak?
– Igen.
– Amikor értesült a haláláról, mit gondolt?
– Nagyon sajnáltam.
– Maga szerint ki ölhette meg?
 – Én úgy értesültem… Géza is azt mondta, hogy ön-
gyilkos lett.
– Megölték! Ez az igazság.
– Rettenetes!
– Maga szerint megölhette a férje?
– Nem… nem hiszem, hiszen szerette.
– Szeretett ő mást is. Például magát, sőt Torba Ritát
is. Ki tudja még hányat, ha ugyan szerelem az ilyesmi…
Pál Margit összeszorította az ajkát.
– Nem volt rá oka, hogy megölje Ildikót – ismételte
meg.
– Tulajdonképpen mi volt a maga célja Tóth Gézá-
val?
– Semmi.
– De hiszen párizsi utat tervezgetett vele. Tóth meg
azt mondta, hogy magát kellett volna feleségül vennie.
– Elismerem, ilyesmikről volt szó közöttünk.
– Csakhogy maguk közt ott állt gátként a feleség,
Tóthné.
– Nem tudok mit mondani, őrnagy úr. Azt azonban
nem tagadom, hogy valóban beleszerettem Gézába.
– Maga nemcsak elszerette a barátnője férjét, hanem
el is akarta szakítani tőle. Ezért adta át a plusz munkájá-
ért másoktól kapott valutát Tóthnak megőrzésre, ezért
szerzett hazaárulás árán is bizonyos dolgokat más oldal-
ról, amit szintén Tóthnak adott át, hogy mindezzel biz-
tosítsa kettőjük megalapozott, zavartalan kijutását Nyu-
gatra.
– Valóban így volt, elismerem – bólintott. – És vál-
lalom érte a felelősséget.
– Hagyjuk ezt – legyintettem. – Most arra feleljen,
kérem, hogy azon az utolsó estén, amikor Ildikó elhagy-
ta a Gellért éttermét, látta-e, hogy kivel távozott?
– Nem láttam.
 – Hazudik – csattantam fel.
– De kérem… én bent ültem az étteremben.
– Ez igaz, csakhogy maga, talán egy perccel Ildikó
távozása előtt kiment az étteremből és csak azután tért
vissza, amikor ő már elhagyta a szálloda hallját. Így
volt?
– Kimenni kimentem, de nem azért, hogy Ildikó után
leskelődjem.
– Hanem?
– A toalettbe mentem.
– Végül is mikor hagyta el a szállodát?
– Éjfél után. Pontosan nem tudom, hány óra volt.
– Addig hol tartózkodott, kivel beszélgetett?
– Részben Tóth Gézával, Torba Ritával és másokkal.
Nem emlékszem mindegyikükre.
– Időközben nem hagyta el az éttermet?
– Egyetlen percre sem, őrnagy úr.
– Most sem mondott igazat. – Felkaptam a telefon-
kagylót. – Pista! – szóltam át Szőkének. – Kerítsd elő a
két vezetőt és kérd meg őket, hogy jöjjenek veled ide.
Igyekezz!
Ahogy kiadtam az utasítást, befutott Németh és Bor-
dás. Átmentem velük a másik szobába.
– Mit végeztetek?
– Főnök, ez a Pál Margit egy aljas ringyó – kezdte
Németh.
– A kérdésemre adj választ – mordultam rá. – A nő
jellemrajzát hagyd későbbre.
– Itt az eltűnt vastag gyűrű – mutatta Németh –, ben-
ne a fekete opálkő. Most fordítsd meg, és nézd meg a kő
hátulját a foglalatban.
Szemügyre vettem, silabizálgattam: – Valami…
Di… Diko…
– Nem Diko – igazított ki Németh –, hanem Ildikó!
Az van belevésve. De már nagyon kopott, alig látszik.
– Te jó isten! – képedtem el.
– Várj csak, itt van még ez a pár briliáns-fülbevaló
és ez az aranylánc is, ezzel a szív alakú mütyürkével…
Nos, főnök, megint bevált a tipped – dicsért meg Né-
meth, feledve előző türelmetlenségemet. – Tóthné, két
nappal a halála előtt, amikor otthon volt az anyjánál,
ezeket az ékszereket viselte. És ugyanúgy ezt a gyönyö-
rű kis arany karórát is. Az ékszereket az utasításnak
megfelelően csak akkor mutattam meg a család tagjai-
nak, amikor ők, főleg Ildikó édesanyja, pontosan körül-
írtak minden egyes darabot. Semmilyen tévedésről nem
lehet szó.
– Nagyszerű – mondtam. – Óriásit léptünk előre… –
Folytattam volna a lelkendezést, de Kenyeres beszólt: –
Légy szíves, gyere át Csépaihoz. A főkapitányságról ke-
resnek.
– Halló! – harsogtam a kagylóba Németh és Bordás
felfedezésétől felvillanyozódva. – Igen, én vagyok…
mondd hangosabban!… Értem… értem. Nehéz volt?
– Nem, nem – hangzott a válasz – a pontosságra tö-
rekedtünk, azért tartott hosszabb ideig.
– Köszönöm, köszönöm nektek, nagyon köszönöm!
– ismételgettem, ki tudja hányszor.
Csépai odaszólt: – Jó hír?
– Ragyogó, erre vártam. – Beszóltam az előző szo-
bába. – Laci! Bordás! Gyertek, legyetek ti velem Pál
Margit kihallgatásánál. Kozma is benn van.
Miközben Csépai Tóthtal beszélgetett, Kenyeres őr-
nagy a két gyanúsított szobája között ingázott. Amikor
érezte, hogy nálunk a szoba mennyire telítődik feszült-
séggel, kilépett, hogy összehasonlítsa a „Tóth-helyiség”
klímájával.
– Folytassuk, ahol abbahagytuk. – Rágyújtottam. –
Ó, bocsánat, maga is dohányzik. Tessék – kínáltam Pál
Margitot.
– Van a kézitáskámban, ha megengedi.
– Persze, hogy megengedem. – Kentet szívott.
– Ott tartottunk – mondtam –, hogy maga azt állítot-
ta, Tóthné távozása után egy percre sem hagyta el az ét-
termet. Igaz?
– Igen.
Németh hajolt oda hozzám és közölte, hogy Szőkéék
itt vannak. Odasúgtam neki, hogy az a sofőr jöjjön be
előbb, aki először vitte a nőt.
– Jó napot kívánok – lépett be a taxisofőr. Vele a
nyomozás idején Szőke és Szabó már beszélt. Távolabb-
ról meg is mutatták neki Pál Margitot.
– Legyen szíves – szóltam a nőhöz –, álljon fel és
forduljon meg. Ismeri ezt az urat?
– Nem kérem. Miért kellene ismernem?
– Maga ismeri a hölgyet? – kérdeztem a gépkocsive-
zetőtől.
– Igen.
– Engem? – csodálkozott Pál Margit.
– Igen, hölgyem. A múlt héten kedden este egy utast
vittem a Gellért szállóhoz. Amikor tovább akartam haj-
tani, ön ott állt a járda szélén és leintett. Kinyitottam a
hátsó ajtót, ön azt mondta, vigyem a Joliot Curie térre.
Amikor odaértünk, kiszállt, pénzt keresgélt. Nagyon
idegesnek látszott. Ekkor megkérdezte, nem baj-e, ha
ötmárkással fizetne. NDK? – kérdeztem erre én. Ugyan,
mondta erre ön, NSZK-márka. Elvettem a pénzt és el-
hajtottam.
– Mondja kérem, hány óra volt, amikor a hölgy ki-
szállt?
– Tizenegy múlt hat-nyolc perccel.
– Ez nem igaz – kiáltott fel Pál Margit –, ez hazug-
ság!
– Hazugság? – kérte ki magának a sofőr. – Kérem,
őrnagy úr, tessék! Itt a nyugta arról, hogy másnap, szer-
dán a bankban beváltottam az öt márkát. És még vala-
mit, igazolásul, hogy nem hazudtam. A hölgy rövid,
szürke bundácskában volt.
– Köszönöm. Eltávozhat… Nos, kedves Margit?
Van kis szürke bundája vagy nincs?
Rövid gondolkodás után ezt adta elő: nem tagadja,
hogy tényleg beült a taxiba. Tóthnéhoz akart menni,
hogy kettesben, nyugodtan beszélhessenek. De amikor
kiszállt a kocsiból a Joliot Curie téréin, mégis meggon-
dolta magát és visszasétált, egészen a Déli pályaudvarig.
Onnan aztán taxival ment tovább.
– Most is hazudik – csóváltam meg a fejem.
– De őrnagy úr, higgye el…
Intettem Némethnek, hogy jöhet a másik sofőr, aki
azonnal be is lépett. – Nézzen körül, kérem. – A taxiso-
főr ránézett Pál Margitra és rögtön így szólt: – Ő az a
hölgy, akit fuvaroztam…
– Honnan, hová?
– A Böszörményi útról, pontosabban attól a tértől…
olyan idegenes a neve…
– Joliot Curie tér, nem? – segítettem ki.
– Igen, az. Annak a sarkán szállt be a hölgy és a Gel-
lért mellett, a Szeged étterem előtt szállt ki.
– Mivel fizetett?
– Kiszállt, besietett az étterembe, de az ülésen ha-
gyott egy kis bundát. Néhány perc múlva visszajött,
adott harminc forintot, magához vette a bundát és el-
ment.
– Meg tudná mondani, hány órakor szállt be magá-
hoz a hölgy?
– Éjfél előtt hat perccel vittem egy vendéget a Bö-
szörményi útra, a rendőriskola mellé. A hölgy éjfél után
öt-tíz perc között szállhatott be hozzám.
Miután a gépkocsivezető távozott, újra Pál Margit-
hoz fordultam.
– Mit csinált és hol járt akkor éjjel a két időpont kö-
zötti egy óra alatt?
– Sétáltam. – Makacsul kitartott eredeti álláspontja
mellett.
– Sétált? Egyedül, az éjszaka kellős közepén? Ilyen
gyermeteg mesével akarja az eltelt időt igazolni. Nos,
hajlandó vagyok megrövidíteni a vergődését. Tiszta vi-
zet öntök a pohárba. De arra kérem, jól fogóddzék meg,
nehogy leforduljon a székről. Tehát: meggondolta ma-
gát, és nem ment el Ildikóhoz?
– Nem mentem el hozzá.
– Akkor hogyan ölte meg?
– Én… én… jaj istenem… jaj! – Fel akart állni, de
Kozma nem engedte.
– Ne hisztériázzon kérem! – szóltam rá. – Feleljen a
kérdésemre!
– Mit felelhetnék… – hebegte.
– Maga azt nagyon jól tudja!
– Nem, nem… nem… kérem… – Alig tudta kiejteni
a szavakat.
– Maga balkezes vagy jobbkezes?
– Miért? – nyerte vissza egy pillanatra az igazi hang-
ját.
– Feleljen!
– Jo… jobbkezes vagyok.
Kihúztam a fiókot, kezembe vettem a pisztolyt. –
Tessék! – S odacsúsztattam elé az üres fegyvert. – Mu-
tassa meg, hogyan lőtte agyon a barátnőjét.
Megint rosszul lett. Nyomban jött az orvos, mert
már jó előre szóltam neki, hogy legyen készenlétben.
Meg kell itt jegyeznem, hogy a gyakorlati tapasztalatok
szerint a női gyilkos sokkal kegyetlenebb, mint a férfi.
Kész szerencse, hogy ebből a fajtából kevesebb van. A
férfi gyilkostól egyébként egészen sajátságos védekezé-
si forma különbözteti meg. Éspedig: az eléje tárt legki-
sebb bizonyítékra válaszul azonnal jajgat, siránkozik,
rosszul lesz, elájul. Ez többnyire csak szimulálás. Időt
akar nyerni, hogy a végsőkig tagadhasson. Amikor úgy
érzi, hogy tagadással már nem megy semmire, önkívüle-
ti állapotba kerül – amit rendszerint csak megjátszik –,
hogy ezzel leplezze belső összeomlását. Ekkor kezdi
érezni, hogy az általa felépített és összehordott hazugsá-
gait az igazság szétroncsolja. Ennek a belső szorításnak
sokáig már nem tud ellenállni és elérkezik a beismerés-
hez.
Tudtam, ezúttal is így lesz.

A gyilkosság óta eltelt idő alatt összegyűjtött bizonyíté-

kok, adatok halmaza a kihallgatás alatt összpontosult. A
szavanként való előrejutás mindinkább szűkíti Pál Mar-
git hazug alapokra épített manővereit. Kihallgatásának
ebben a stádiumában már minden porcikájában éreznie
kell, hogy a tagadás nem segít rajta.
– Hol vagyok? – ingatta körbe a fejét Pál Margit,
ahogy magához tért.
– Amint látja, nem a Gellértben. Parancsol egy po-
hár vizet? Vagy inkább egy cigarettát?
– Jaj, istenem… – nyögte – mi… mi lesz velem…
ártatlan vagyok… semmiről sem tudok.
– Tessék, gyújtson rá. – Nagyokat slukkolva szívta a
cigarettát. Megvártam, míg elnyomta a csikket. – Fogja
meg ezt a pisztolyt.
– Nem… Nem… nem, kérem, ezt ne tessék… ne-
kem még soha nem volt ilyesmi a kezemben.
– Csak fogja meg, kérem. Na végre! Maga azt
mondta nekem, hogy soha nem volt Ildikó lakásán.
– Nem, nem voltam.
– Hát akkor hogyan került Tóthék lakásába a bal ke-
zének az ujjnyoma?
– Az enyém?
– Igen, kedves Margit. A magáé. És tudja, hová? Az
ágy fejrészének a támlájára.
– Ez teljesen érthetetlen!
– Figyeljen csak! Akkor történt ez, amikor maga,
jobb térdével nekitámaszkodott a matrac oldalának, jobb
kezében a pisztollyal, bal kezében a kispárnával. Ildikó
a pisztolyt nem láthatta az elébe tartott kispárnától, ame-
lyet maga azért vett a kezébe, hogy azon keresztül lőjön.
Balszerencséjére, maga a síkos parkettán megcsúszott,
bal kezéből kiejtette az ágyra a kispárnát, belekapaszko-
dott az ágy fejfájába és nyomban elsült a pisztoly. A
kispárna felfogta a kifröccsenő vért. Ildikó bal kezével
reflexszerűen odakapott a szívéhez. Így lett véres a bal
keze és a kispárna, ami azután leesett az ágyról. Mit csi-
nált azután, hová tette a pisztolyt?
– Rögtön elájulok…
– Azt ne tegye, mert az orvos nyomban a fenekébe
döf egy injekciót.
– Meg vagyok teljesen zavarodva.
– Gondolom, a zavart az okozza, hogy bevallja-e az
igazságot, vagy hogy hazudjon-e tovább? De még min-
dig nem felelt a kérdésemre.
– Egyszerűen képtelen vagyok bármit is mondani.
– Értse meg már végre, nekem nem bármi kell, ha-
nem csak egyetlen szó, az, hogy: igaz, vagy nem bá-
nom, két szó, az hogy: így történt.
– Nem, nem, kérem őrnagy úr, ön engem börtönbe
akar juttatni.
– Dehogy akarom, ha nem vette volna észre, ez már
bekövetkezett.
– Nem tudok mit mondani.
– Nekem így is jó. Akkor megyünk tovább. Laci!
Légy szíves, a gyűrűt.
Németh tudta, hogy Pál Margit csak az időt húzza.
Így minden egyes kijelentésemet tárgyi bizonyítékokkal
kell alátámasztanom. Ezért majdnem hamarabb adta át a
gyűrűt, mint ahogy én kértem tőle.
– Nézze, Margit, itt van felsorolva, ebben a jegyző-
könyvben, darabonként mindaz az ékszer és külföldi va-
luta, melyeket a házkutatás során a lakásában találtunk.
Többek között a listán szerepel ez a fekete opálköves
gyűrű is. Ezt például hol vette, vagy kitől kapta, és mi-
kor?
Pál Margit habozott és jobbnak találta, ha a választ
elodázza. – Megengedi, hogy újra rágyújtsak a magamé-
ból, őrnagy úr?
– Ahányszor csak akar. A gyűrűről viszont beszélnie
kell.
– Ó, kérem, ez a gyűrűm már réges-rég megvan –
mondta nagy lélegzetvétel után.
– Rég? Ez meglehetősen tág fogalom. Körülbelüli
időt kérek.
– Több éve.
– Igen? Tessék, fogja meg a gyűrűt és fordítsa meg!
Mit lát a kő hátsó lapjára írva!
A nő eleinte csak nézte, izgalomtól verejtékező ke-
zében a gyűrűt, aztán csigalassúsággal megfordította.
Közelebb emelte a szeméhez és halkan betűzni kezdte: –
II… di… kó – és ekkor kiejtette a gyűrűt és felordított. –
Jaj, istenem, mit tettem!
– Ha ez kevés volna – folytattam szárazon –, itt ez a
pár briliáns-fülbevaló, meg ez a mütyürkés arany nyak-
lánc és ez a kis arany karóra. Alaposan nézzen meg
minden egyes darabot, mert mindegyik csupa vér. Belát-
ja most már, hogy véget ért a játszma?
Fölemelte a fejét, halálsápadtan meredt rám, s hal-
kan kért egy pohár vizet.
– Én öltem meg – suttogta aztán.
– Hogyan?
– Le… lelőttem ezzel – mutatott az asztalon levő
pisztolyra. – Minden úgy történt… pontosan úgy, ahogy
az őrnagy úr… elmondta
– Tessék, gyújtson rá – mondtam. – Nyugodjék meg.
Ezen mindenképpen át kellett esnie.
Könnyezett, de közben szinte falta a cigarettát. –
Honnan tudta – pillantott végül rám szánalmasan –,
hogy a lövés pillanatában megcsúsztam?
– A logikán múlik, Margit. Addig sakkozunk, míg az
ellenfelünket be nem mattoljuk.
A kriminalisztika örökérvényű szabálya, hogy a leg-
ügyesebben végrehajtott bűncselekmény alkalmával is
megfeledkezik a tettes egy-egy előre nem látott apró
mozzanatról, amely aztán a vesztét okozza. Így történt
ez most is.
Hanem a másik szobában később megkérdeztem
Csépait és Kenyerest, miként volt lehetséges az, hogy
Pál Margitot senki sem látta a figyelők közül.
– Pofon egyszerű – válaszolta Csépai. – A figyelőink
kizárólag Tóth Gézára voltak ráállítva; mások, különö-
sen nők, nem érdekelték őket.
– Így már érthető.
– Hogy haladsz? – kérdezte Csépai.
– A nehezén már túljutottam.
– Beismerte?
– Igen. És hogy álltok ti?
 – Ha minden jól megy, mi is hamarosan zöld ágra
vergődünk Tóthtal.
Visszatértem Pál Margithoz, folytattam a kihallga-
tást.
– Nekem, őrnagy úr, már úgyis mindegy – mondta –,
én már elvesztem.
– Ugyan, micsoda pesszimista beszéd ez? Nyugod-
jék meg, hiszen most már megszabadult kínzó szorongá-
saitól. Szeretném, ha részleteznénk néhány kérdést, de
minden mellébeszélés nélkül!
– Jó kérem, csak tessék kérdezni.
– Honnan szerezte a pisztolyt?
– Megígértem, hogy mindent elmondok. Erre is vá-
laszolok. A pisztolyt Képesi Sándortól kaptam.
– Mikor?
– A második vagy harmadik találkozásunk alkalmá-
val.
– A szemébe mondaná?
– Természetesen.
– Honnan tudta, hogyan kell használni a fegyvert?
– Képesi megtanított rá. Meg azt is megmutatta, ho-
gyan kell csőre tölteni és biztosítani. Sőt, a Széchenyi-
hegyen, egy félreeső helyen, lőttem is vele.
– Mikor határozta el, hogy megöli Tóthnét?
– Nem úgy történt, hogy egyszerűen elhatároztam.
Lassanként kezdtem a gondolattal foglalkozni.
– Miért volt útjában az asszony?
– Szerelmes voltam a férjébe.
– Beszélt Gézával a gyilkosságról?
– Az igazság az, hogy többször is felvetődött közöt-
tünk, hogy Ildikó életében nem történhet közöttünk
semmi.
– Mit értettek a semmin?
– Hát azt, hogyha Ildikó nem lenne, akkor Géza el-
venne feleségül.
– Géza is így értette?
– Szavakban soha nem mondta ki, csak érzékeltette.
Például hogy a válás nem olyan egyszerű… meg hogy
mennyivel egyszerűbb lenne kettőnknek, ha még egy-
szer szabad lehetne.
– Mi volt a válás akadálya?
– Géza azt mondogatta, hogy akkor sok minden ki-
derülne. Gondolom az is, hogy Ildikó a férje tudtával…
esetleg jóváhagyásával feküdt le külföldi urakkal, akik-
től pénzt vagy egyéb értékeket kapott.
– A pisztolyt hol tartotta, Margit?
– Otthon.
– Mikor vette magához?
– Azon az estén, amikor megöltem.
– Honnan tudta, hogy erre akkor alkalma lesz?
– Nem tudtam. Csak azért tettem a retikülöm feneké-
re, hogy ha netán Ildikó elhagyja az éttermet, ami várha-
tó volt, akkor utánamegyek.
– Arra nem gondolt, hogy amikor maga elhagyja az
éttermet, az feltűnhet valakinek?
– Eszembe sem jutott. Különben is, amikor én el-
mentem, nagy volt a sürgés-forgás. Sokan jártak ki-be.
Kinek tűnik fel, ha én, mondjuk egy rövid órára, eltű-
nök? Máskor is elmentem már és visszajöttem.
– Amikor maga menni készült, mit csinált Tóth Gé-
za?
– Úgy emlékszem, akkor jött be a hallból és aztán
egy távolabbi asztalnál beszélgetett Torba Ritával.
– Persze, maga már akkor csak Tóthnét figyelte.
– Igen. Mert tudtam, hogy el fog menni, így is tör-
tént. Amikor elhagyta az éttermet, én már néhány má-
sodperccel előbb kint voltam. Csak akkor vettem észre
azt az urat, akivel Ildikó elment. Még a férfi autóját is
megnéztem. A többi pedig úgy zajlott le, ahogy ön az
előbb elmondta.
– Hogyan jutott be a lakásba?
– Simán. A taxiból kiszállva, elindultam. Tóthék há-
zával szemben, a túloldalon felismertem a külföldi rend-
számú autót. Ebből tudtam, hogy a vendég még Ildikó-
nál van. Bementem a nyitott kertkapun. A ház kapuja
sem volt kulcsra zárva, az megkönnyítette a dolgomat.
– Hol várta ki az idegen távozását?
– Felmentem a lépcsőn a padlás előterébe. Innen a
sötétben is láthattam, mikor megy el a férfi.
– Honnan tudott a padláselőtérről?
– Talán kétszer is jártam ott titokban, és akkor mind-
ezt megfigyeltem.
– Ezek szerint készült Ildikó megölésére.
– Attól kezdve, hogy köztem és Géza között az első
szerelmi vallomás elhangzott… gondoltam rá.
Mi, akik hallgattuk a vallomását, megborzongtunk.
A vetélytársnő ilyen radikális eltávolítási módja még a
mi gyakorlatunkban is ritkaságszámba megy.
– Hogyan jutott be a lakásba? – folytattam.
– Idegesen várakoztam. Aztán az előszoba ajtaja ki-
nyílt, kilépett rajta a férfi. Utána pedig Ildikó, aki lekí-
sérte a kapuhoz. Én ezalatt nesztelenül beszaladtam a la-
kásba, mert Ildikó nyitva hagyta az ajtaját.
– Mit szólt Ildikó a váratlan látogatáshoz?
– Csodálkozott. Meg is kérdezte, hogyan jöttem be.
De én eltereltem a figyelmét azzal, hogy azt mondtam,
beszélni akarok vele. Lefekszem, mondta Ildikó, fáradt
vagyok. Ledobta köpenyét és hálóingben a paplan alá
bújt. Nem sokat teketóriáztam. Lehúztam sajnos, a bal
kezemről a kesztyűt…
– Ne higgye, hogy az ujjnyoma okozta a lebukását.
A maga lebukása főleg a kapzsiságán múlt. Nemcsak
hogy megölte Ildikót, még ki is fosztotta, akár egy kö-
zönséges hullarabló… No de mi történt azután, hogy le-
lőtte Ildikót?
– Nagyon megijedtem. Annyira remegtem, hogy a
pisztoly kiesett a kezemből. Aztán lehúztam a karjáról
az órát, a nyakából a láncot, ujjáról a kövesgyűrűt…
– Tovább, tovább! Még mit vett le róla?
– Ja igen… a karkötőt is.
Ez az, gondoltam. Megvan! S tudtam, amit most be-
vallott, az sok mindent bebizonyít majd, amiről már va-
lamennyien – feltételesen – tárgyaltunk.
– Laci! – szóltam Szőkéhez. – Légy szíves, hozd ide
a táskát az ékszerekkel! Jöjjön ide, Margit! Mutassa
meg ezek között azt a karkötőt, amit levett Ildikó karjá-
ról.
Nézegette az ékszerkupacot, reszketve, kapkodva,
matatott köztük, s aztán kijelentette: – Nem látom, az
nincs itt.
– Nincs? Hát hol van?
– Nem tudom, kérem – mondta fojtott hangon.
– Tehát nem tudja! Ejnye Margit, eddig olyan szé-
pen elmondott mindent, ne álljon meg félúton. Folytas-
sa, úgyis tudjuk, mit fog mondani!
Hosszan habozott, míg végül ezt nyöszörögte:
– Én a karkötőt… jaj, őrnagy úr… ez olyan borzasz-
tó…
– Nem borzasztóbb, mint a hazugság. Mi lett a kar-
kötővel?
– Odaadtam Gézának… – Szinte lehelte a választ.
– Mikor?
– A temetés után.
– Hol?
– A lakásomon.
– Tudtam, hogy így történt – biccentettem –, csak az
időpontban nem voltam biztos. Hogyan zajlott le ez a ta-
lálkozás? Tehát Tóth felment magához?
– Igen, és én kávét főztem neki. Nem gondoltam,
hogy így fog végződni, mondta Géza. Micsoda? – kér-
deztem. Hogy végzel Ildikóval, ilyesmiről nem volt szó.
De hiszen te akartad, hogy megszabaduljunk tőle! Erre
azt válaszolta, hogy reméli, sikerül baj nélkül megúsz-
nunk. Elmondta, hogy ismertették vele az orvosi véle-
ményt és a vizsgálat megállapította: Ildikó öngyilkos
lett. Szerencséd, mondta, hogy letöröltem a pisztolyról
az ujjnyomokat. Nem volt rá szükség, feleltem, kesztyű
volt rajtam; ne félj, nem fedeznek fel ezek semmit. Pe-
dig én attól féltem, mondta Géza, hogy ezt nyomban fel-
fedezhetik, az az őrnagy sokat foglalkozott a pisztollyal;
folytonosan azt kérdezte, nem nyúltam-e valamihez. És
Géza akkor kérdezte meg, hogy hová tettem Ildikó ék-
szereit. Itt vannak nálam, mondtam. Megkérdezte, min-
det meg akarom-e tartani. Nem, mondtam, ha akarod,
visszaadok belőle. Mit, kérdezte. A karkötőt. Jó, mond-
ta, a többit megtarthatod, megérdemled… Hát ez tör-
tént…, igazán őszintén mondtam el mindent.
– Milyen volt az a karkötő? – kérdeztem.
– Láncszerűen fonott, szép, vastag darab volt. Géza
átvette tőlem, megnézte és zsebre dugta.
– Látta ezt a karkötőt Ildikón?
– Nem, soha.
– Nem is láthatta, mert akkor este kapta attól a kül-
földi úrtól, aki nála volt.
– Akkor erről Géza sem tudott? – kérdezte elhűlve.
– Persze, hogy nem. Biztosan csodálkozott is, ami-
kor maga odaadta, csak nem mutatta.
– De nagy marha voltam, őrnagy úr!
– Találkoztam én már sokkal nagyobbakkal is – vi-
gasztaltam. – Végül miben állapodtak meg?
 – Úgy döntöttünk, hogy ezután sűrűbben leszünk
együtt, takarékoskodunk és ha sikerül kimennünk Nyu-
gatra, akkor összeházasodunk.
– Ezt maga komolyan gondolta?
– Igen. Ő is ezt akarta.
– Csak nem hitte, hogy elveszi a felesége gyilkosát,
aki még őt magát, a szerelmét is képes elárulni.
– Azt én már rég megbántam – sírta el magát.
– Ha megbánta, akkor miért vette fel a kapcsolatot
külön számlára a külföldiekkel? Csak azért, hogy haza-
árulás, kémkedés árán is, de mindenképpen – akár Gé-
zával, akár nélküle – kikerüljön Nyugatra.
– Ó, kérem szépen, azok is becsaptak.
– Attól félek, kedves Margit, hogy maga saját magát
csapta be. De igen alaposan.
– Tessék mondani, őrnagy úr, milyen büntetést fo-
gok kapni?
– Ez már a bíróságra tartozik, Margit.
Intettem Némethnek. Átmentünk abba a szobába,
ahol Csépai és Kenyeres éppen befejezte Tóth Géza
jegyzőkönyvi kihallgatását.
– Nos, építész úr – mondtam –, legutóbb azt a kije-
lentést tette, hogy a felesége haláláról nem tud semmi
érdemlegeset. Ugyanígy nyilatkozott a valutáról is. A
felesége ékszereire vonatkozólag pedig azt erősítgette,
hogy csakis a gyilkos vihette el őket. Ebben egyetértet-
tem magával. Amikor a felesége ékszereit megnézte, ki-
jelentette, hogy nincs köztük az a karkötő, ami a felesé-
ge csuklóján volt.
– Nem volt köztük.
– A karkötőre még visszatérünk. De gondolkozott-e
időközben azokon a kérdéseken, amelyeket feltettem
magának?
– Igen, de most sem tudok válaszolni rájuk.
 – Nos, kedves Tóth úr, az első kihallgatásakor tartot-
tunk magánál egy részleges házkutatást. Akkor ezerkét-
száz svájci frankot és tizenhét ékszert találtunk. A ház-
kutatást nemrég megismételtük. A frank ezernégyszáz-
ra, az ékszer a vastag karkötővel tizennyolc darabra
gyarapodott. Érti már, kérem?
– Értem, de nem tudom, hogyan történhetett?
– Valóban nem? No majd én megmagyarázom. Ami-
kor azon a bizonyos estén a felesége fejfájásra hivatkoz-
va eltávozott a Gellértből, maga is kiment utána és látta,
hogy nem egyedül megy haza.
– Ez nem igaz, kérem!
– Ne kényszerítsen arra, hogy folytonosan megha-
zudtoljam. Maga egyébként igen jól tudta, hogy a fele-
sége pénzért árulja a szerelmet. De ez most lényegtelen.
Engem most csak a plusz kétszáz svájci frank és a fonott
karkötő érdekel. Laci – szóltam oda Némethnek – kísérd
be a hölgyet!
Egyszerre nagy csend lett a szobában. Nyílt az ajtó,
Pál Margit lépett be.
– Forduljon hátra – intettem Tóthnak. – Legyen szí-
ves, Pál Margit, mondja meg: mikor adta oda Tóth Gé-
zának ezt a fonott karkötőt?
– Ildikó temetése után – felelte határozottan a nő.
– Hol? – kérdeztem.
– Az én lakásomon.
– Mi lett a többi ékszerrel?
– Azokat Géza mind nekem adta.
– Köszönöm – bólintottam. – Kísérd vissza – mond-
tam Némethnek.
– Te rohadt szajha! – kiabált a nő után Tóth Géza, és
kétségbeesve nézett rám. – Csak nem hiszi ezt el neki,
őrnagy úr?
– Én csak a tényeknek hiszek. És a bizonyítékok,
melyek Pál Margit kezében vannak, cáfolhatatlan té-
nyek. Amellett két tanúnk van arra, hogy maga a teme-
tés után Pál Margit lakására sietett, mert természetesen
figyeltettük magát. Telik az idő, Tóth úr. Már délután 3
óra 5 perc van. Mondja, mire vár?
– Magam sem tudom.
– Akkor vallja be végre, hogyan jutott a kétszáz
svájci frankhoz?
– Ha annyira érdekli, hát megmondom, mert addig
úgysem hagy békén.
– Nem bizony, Tóth úr.
– Találtam.
– Hol találta?
– A feleségem köpenye zsebében.
– Honnan tudta, hogy ott van?
– Csak sejtettem.
– És mikor, nézte meg a köpeny zsebét?
– Hajnalban, amikor felébredtem és észrevettem,
hogy Ildikó hálóinge véres.
– Ez természetesen megint nem igaz, de azért csak
folytassa. Hová rejtette el a kétszáz frankot?
– Egy lexikonba.
– Mikor vette ki onnan?
– A legelső kihallgatás után, amikor az őrnagy úr el-
engedett.
– Szóval, kivette a lexikonból. No és azután hová
tette?
– Oda, ahol önök a második házkutatáskor megtalál-
ták.
– Hol szerezte a felesége ezt a kétszáz frankot?
– Nem tudom.
– Ejnye, ejnye!
– Hát… bizonyára kapta valakitől.
– Az ám, de kitől?
 – Talán attól, akivel a Gellértből eltávozott.
– Nem talán, hanem biztos! Kapott maga Pál Margit-
tól egy fonott arany karkötőt?
– Igen.
– Miért?
– Sejtelmem sincs. Csak úgy ideadta… nem értettem
az egészet.
– Nézzen csak ide, Tóth úr! Látta ezt a karkötőt va-
laha is a felesége karján?
– Nem, soha.
– Azért mond maga, Tóth úr, hébe-hóba igazat is!
Hogyan is láthatta volna, amikor ezt az ékszert a halála
előtt talán egy félórával kapta a felesége attól a svájci
úrtól, aki az ajándékot még kétszáz frankkal is megte-
tézte. Csakhogy amikor maga a kétszáz frankot megta-
lálta, a karkötő már nem volt a felesége csuklóján. Mit
gondol, miért nem?
– Mert a gyilkos elvitte.
– Így van! Mármost maga miért vette el Pál Margit-
tól a karkötőt, amikor tudta, hogy az nem a maga felesé-
géé?
Éreztem kollégáim egyre növekvő, szótlan feszültsé-
gét. Tudták, hogy Tóth Géza visszavonhatatlanul kutya-
szorítóba került.
– Nem… nem is tudom – hebegte, szemlátomást
maga is ráocsúdva helyzetére.
– De én tudom – bólintottam. – Azért, mert Pál Mar-
git azt hitte, maga ismeri a felesége karkötőjét. Honnan
is sejthette volna, hogy azt Ildikó az utolsó vendégétől
kapta. Maga persze, elvette tőle és zsebre vágta, mint jo-
gos tulajdonát. Csakhogy ezzel elismerte a cinkosságot.
Vagyis azt, hogy előre tudta: Pál Margit előkészületeket
tesz a felesége megölésére. Sőt azt is, hogy meggyilkol-
ta.
 Tóth szinte sebzetten hördült fel.
– Nem, kérem, őrnagy úr, nem! Ne higgye… én nem
tudtam…
– Ha nem tudta, akkor miért hagyta Pál Margit birto-
kában a felesége opálköves gyűrűjét – amit Ildikó még
az édesanyjától kapott –, továbbá az aranyórát, a nyak-
láncot és a briliáns-fülbevalókat? Erre válaszoljon!
– Talán meghibbantam…
– Nem lenne csoda! Hiszen maga tudva tudja, hogy
a feleségét az a nő ölte meg, akibe még szerelmes is.
Érthető, hogy igyekeznek a közösen elkövetett szörnyű
bűntettet palástolni. Megpróbálják menteni, ami még
menthető. Csakhogy a lelkiismeret, Tóth úr, az nem
hagyja nyugton az embert, és addig kínozza-gyötri éjjel-
nappal, míg ki nem derül az igazság.
Tóth Géza az asztal sarkára támaszkodva, lehajtott
fejjel elsírta magát.
– Elismeri tehát mindazt – kérdeztem –, amit felso-
roltam?
– Mit ismerjek el?
– Hogy előre tudott a felesége meggyilkolásáról.
Tóth Géza nem válaszolt. Erre ismét bekísértettem
Pál Margitot.
– Mondja, kérem, tudott Tóth Géza arról, hogy maga
meg fogja ölni a feleségét?
– Tudott, őrnagy úr, persze, hogy tudott! Hiszen ő
kezdeményezte. Ő beszélt arról, hogy meg kellene tőle
szabadulnunk.
– Miért hagyta a felesége ékszereit Tóth Géza magá-
nál?
– Mert megöltem Ildikót. Megérdemled, azt mondta
nekem. Még azt is megemlítette: szerencse, hogy letö-
rölte az ujjnyomokat a pisztolyról. Erre azt mondtam
neki, hogy nem kellett volna, kesztyű volt rajtam. – A
nő most közelebb lépett Tóthhoz és sírva kiáltotta. –
Nem titkolom tovább, hadd tudják meg! Azt is te mond-
tad, Géza, hogy vegyem le az ékszereket Ildikóról. Így
legalább azt fogják hinni, hogy azokért ölték meg. Géza,
én tudom, mit tettem, de nem tagadom tovább, hogy te
mit tettél. Szörnyű, amit csináltunk, és ezért neked épp-
úgy, mint nekem, vállalnunk kell a következményeket.
– Hallotta, Tóth úr?
– Igen – intett megtörten. – Most már mindegy…
Beismerem. Még akkor is, ha felakasztanak.
– Tehát minden igaz?
– Igaz.
Most már csak egy formaság volt hátra.
– Pál Margit és Tóth Géza – mondtam fáradtan. –
Magukat kémkedésért, hazaárulásért, továbbá előre ki-
tervelt gyilkosságért letartóztatom.
Szökevények

– Nos? – kérdezte a főnök, amikor beléptem a szobájá-

ba.
– Minden a legnagyobb rendben – jelentettem. –
Legalábbis eddig.
– Összehoztad őket?
– Már négy napja egy cellában vannak. Tulajdon-
képpen már előbb is együtt voltak, csakhogy Németh
főhadnagy, feddhetetlenségét biztosítandó, rá akart tá-
madni a fogházőrre, s ezért háromnapi sötétzárkára ítél-
ték. No, persze nem ült bent. A három nap leteltével az-
tán tegnap szőrösen, gyűrött ruhában visszakerült Gáti
György mellé. Ha jól sejtem, most éppen javában szidja
cellatársai előtt a smasszereket. Úgy intéztem, hogy a
jövő héten a rövid lejáratú büntetésre ítéltekkel együtt
kivigyék őket mezőgazdasági munkára, ha önként vál-
lalkoznak rá. Bent úgy tudják, hogy Némethet lopás mi-
att tízhavi börtönre ítélték, így került Gáti mellé, aki kü-
lönböző bűncselekmények miatt tizennégy hónapi bör-
tönbüntetést kapott.
– Remélem, sikerülni fog a terved – mondta a főnök.
– A legtöbb feladat természetesen Németh főhadnagyra
hárul.

Ennek a beszélgetésnek fontos előzményei voltak. Né-

hány héttel korábban egy vidéki gyár pénztárának le-
mezszekrényéből ismeretlen tettesek az éjszakai órák-
ban elloptak 360 ezer forintot. Elvitték még a pénztáros-
nő karikagyűrűjét, nyakláncát és a kis Doxa aranyóráját
is.
Arra a kérdésre, hogy miért hagyta ékszereit a pán-
célszekrényben, a pénztárosnő azt felelte, hogy napköz-
ben mindig ott tartja őket. A szóban forgó napon már el-
múlt öt óra, mire a pénz számolását befejezte. Megmos-
ta a kézét, bezárta a pénzszekrényt és csak az utcán vet-
te észre, hogy az ékszereit benne hagyta. Nem ment már
vissza értük, mert sietett a napközibe a gyerekéért.
A helyszíni szemle során megállapítottuk, hogy az
ismeretlen tettes az udvar felőli oldalon, a kőművesáll-
ványokon jutott fel az emeletre. Bemászott a pénztár
melletti szobába, onnan álkulccsal jutott be a pénztárhe-
lyiségbe. A folyosón kint sétálgatott az éjjeliőr, de nem
hallott zajt, nem vett észre semmit.
Ki tört be a pénztárba?
Nehéz kérdés. Hiszen az üzemben igen sokan dol-
goznak és valamennyien tudják, mikor van fizetés, nem
beszélve a külső dolgozókról, meg a tatarozó vállalat
körülbelül negyvenfőnyi szakipari munkásáról, segéd-
munkásáról.
A nyomozás során a rendőri szervek megállapítot-
ták, hogy huszonhét büntetett előéletű személy dolgozik
a gyáregység területén. Hogy a tettes köztük van-e? Ezt
csak a lassú, aprólékos adatgyűjtés fogja eldönteni. Ter-
mészetesen rajtuk kívül mindazokat a személyeket is el-
lenőrizni kell, akik gyanúsíthatok az üggyel.
Négy hét múlva a pápai Bizományi Áruházban, Tí-
már Károly névre szóló személyi igazolványt felmutat-
va, eladták a pénztárosnő nyakláncát és gyűrűjét. Hama-
rosan megállapítottuk, hogy Tímár Károly a gyár dolgo-
zója. Ám az is kiderült, hogy az eladás napján, nem le-
hetett Pápán, mert egész nap nem hagyta el a munkahe-
lyét. Tehát vagy ellopta valaki az ő igazolványát, vagy ő
maga adta oda valakinek. Aki viszont az ékszereket el-
adta, annak köze van a pénz eltűnéséhez is.
A betörés helyszínén a bűnügyi technikusok idegen
ujjnyomot nem találtak és nem fedeztek fel semmit, ami
a tettesre utalt volna. Valószínűleg igen körültekintő,
óvatos egyénről lehet szó.
Tímár Károly csak akkor vette észre, hogy a szemé-
lyi igazolványa eltűnt, amikor kérésünkre elő akarta
adni. Hogyan tűnhetett el? – vetődött fel a kérdés. Tímár
elmondta, hogy a közeli munkásszálláson lakik egy
négyágyas szobában. Mikor reggel az üzemben elkezd
dolgozni, leveti a kabátját és a munkahelyéhez közel
felakasztja. A kabát ott lóg egész nap a fogason, csak
este veszi magához, amikor visszatér a munkásszállásra.
A pápai Bizományi Áruház becsüse olyan személy-
leírást adott az eladóról – egy harminc év körüli férfiről
–, ami bizony elég sok emberre ráillik.
Az ékszereladás utáni harmadik napon a gyár udva-
rán beszélgettem Kozma kollégámmal, amikor Tímár
Károly odajött hozzánk és közölte, hogy megtalálta a
személyi igazolványát.
Meglepetten pillantottam rá.
– Hol?
– A munkaasztalom háta mögött, a falnál.
– Szólt már erről valakinek?
– Nem. Senkinek.
– Ne is szóljon, kérem. Maradjon ez egyelőre köz-
tünk.
Tehát nem tud senki sem arról, hogy elveszett, sem
arról, hogy megkerült. De hát valakinek persze mégis-
csak kell erről tudnia!
– Maga szerint hogyan történhetett? – kérdeztem Tí-
márt.
– Talán ügyetlenül emeltem le a kabátomat a fogas-
ról, és kiesett belőle.
 – Jó. És hogyan találta meg?
– A munkapadon rövid acéllemezt vágtam le, annak
egyik része lepattant és a pad háta mögé esett. Egy hosz-
szú vaslemezzel kotorásztam az asztal alatt és nagy
meglepetésemre ekkor előkerült a személyi igazolvá-
nyom is.
Meg kell jegyeznem, hogy megállapításaink szerint
Tímár Károly becsületes ember és kitűnő esztergályos
hírében állt; munkavezetői igen jó véleménnyel voltak
róla.
Arra kértem Tímárt, gondoljon vissza a reggeli órák-
ra. Próbáljon visszaemlékezni volt munkatársaira, bará-
taira, olyan személyekre is, akiket a munkásszálláson is-
mert meg vagy akikkel egy szobában lakott. Minden ap-
ró jelenséget jól fontoljon meg. Nem észlelt-e valami
rendkívülit a betörés előtt, vagy esetleg azon a napon?
Ha ezzel kapcsolatban bármi eszébe jutna, mondja el
nekem.
Délután megjött Bordás és beszámolt a munkásszál-
lás volt lakóiról, akiket valamilyen szabályellenes cse-
lekményért eltávolítottak.
– Az lesz a feladatod – mondtam Bordásnak –, hogy
mindegyikükről pontosan állapítsd meg, jelenleg hol
van és a betörés éjszakáján, meg az ékszereladás napján
hol tartózkodott.
– Nem fér a fejembe ennek a személyi igazolvány-
nak a megkerülése – dohogott Kozma. – Ha már egyszer
valaki ellopta és felhasználta, miért nem dobta el? Miért
hozta vissza?
– Talán a tettes azt a látszatot akarta kelteni, mintha
nem is tűnt volna el – válaszoltam.
– Akkor miért nem a kabát zsebébe dugta vissza?
– Valószínűleg nem volt rá módja.
– Igen ám – akadékoskodott tovább Kozma –, de ha
Tímár nem keresi azt a bizonyos acéldarabot, akkor az
igazolványa még ma sincs meg.
Ez csakugyan homályos mozzanat volt, amiről csak
találgathattunk. Arról viszont meg voltunk győződve,
hogy a betörést nem újonc hajtotta végre.
Azonkívül a tettes ismerős volt a gyárban – tette
hozzá Kozma –, és pontosan tudta, vagy részletesen tu-
datták vele, hogyan érheti el a pénzt legkönnyebben.
– Úgy gondolod tehát, hogy a tettes innen került ki?
– néztem Kozmára. – Bizonyos fokig egyetértek az ér-
veléseddel.
– Miért csak bizonyos fokig?
– Mert már számtalanszor megtörtént, hogy az elkö-
vető nem volt ismerős a helyszínen, nem ismerte a helyi
körülményeket, de mégis otthonosan mozgott.
– Csakhogy ilyen esetekben az is bebizonyosodott –
védte az álláspontját Kozma –, hogy volt egy társa, aki-
től a tippet kapta… Aztán még valami. Miért éppen Pá-
pán adta el a láncot meg a gyűrűt? Pápa elég messze
esik innen.
– Talán Pápa közelében lakik vagy lakott. Esetleg
otthon járt ezen a napon, vagy ott dolgozott azon a kör-
nyéken, ki tudja? Az is lehet, hogy az eladást a tettes
társa bonyolította le, a tettes pedig itt lapul valahol… Az
eladás délelőtt tizenegy és tizenkettő között történt. Ez
is támpont.
– Támpontnak támpont – intett savanyúan Kozma –,
de mégis olyasmi ez, mintha szalmakazalban keresgél-
nénk egy tűt.
Az üggyel kapcsolatosan a nyomozók sokirányú fel-
adatokat végeztek. Naponta töméntelen adat futott be, s
mindezt sorra ellenőrizni kellett.
A gyár egyik kis szobájában talán már ötödször be-
szélgettem a pénztárosnővel.
 – Tudom – mondtam –, hogy munka közben nem ér
rá arra, hogy mindenkit megfigyeljen. De a pénzt a helyi
körülményekkel ismerős vagy a pénztárba bejáratos
egyén vihette el.
– Az a baj – felelte a pénztárosnő –, hogy amióta ta-
tarozás folyik, rengeteg idegen is megfordul a pénztár-
ban.
– Kik?
– Egyik nap például bejött egy munkás mérőléccel a
kezében és lemérte az udvarra nyíló ablakokat. Megfor-
dultak többen, akik a munkavezetőjüket keresték, vagy
bejött egy gépkocsivezető azzal, hogy írjam alá az ide-
szállított homok átvételét. Ki tudja, hogy közülük ki,
milyen rejtett célból jött?
Ez az, amit én is szerettem volna tudni.
Időközben Kozmának feltűnt valami.
– A gyárnak abban a részében járkáltam – mesélte –,
ahol Tímár dolgozik. Észrevettem, hogy Tímár egy har-
minc év körüli férfival kezet fog és barátságosan beszél-
getni kezdenek. Az ismeretlen férfi vizet ivott. Aztán
egy pillanatra felült Tímár munkapadjára. Néhány szót
még váltottak, a férfi leugrott az asztalról, és elment. A
férfi kesztyűt viselt. Nyár van, meleg, ezt nagyon fur-
csának találtam. De arra gondoltam, hogy talán téglát
rak, vagy adogat az építkezésen. A hátsó ajtón én is ki-
léptem az udvarra. Akkor láttam, hogy a fiatalember be-
száll egy teherautóba, beindítja a motort és kihajt a gyár
területéről. A rendszámot természetesen felírtam. A te-
herautó a tatarozó vállalat tulajdona, s különböző építő-
anyagokat szállítanak rajta.
– Kíváncsi vagyok – mondtam Kozmának –, vajon
Tímár megemlíti-e ezt a férfit?
A délutáni órákban visszajött Bordás.
– Sok gyanúsított alibijét megvizsgáltuk már – jelen-
tette –, de még nem valamennyiét. Az eddigiek között
két olyan személy van, aki az. ékszerek eladása napján
nem dolgozott. Egyikük Gáti György huszonnyolc éves
gépkocsivezető, aki annál a tatarozó vállalatnál dolgo-
zik, amelyik itt végzi a munkálatokat. A másik Pető
Sándor bádogos, aki szintén itt dolgozik a tatarozóknál.
A vállalat személyzeti osztályvezetője szerint Pető a fe-
leségét szállította kórházba, aki szülés előtt állt. Azóta
már meg is született a gyerek.
– Ha ez igaz – mondtam –, akkor Pető nem lehetett
Pápán.
Bordás a fejét ingatta.
– A feleségét hajnali két órakor vitte be a kórházba,
az ékszert pedig tizenegy és tizenkettő között adták el.
A gyerek délután fél hatkor született. A két időpont kö-
zé az oda-visszautazás belefér. Ami a másikat, Gátit il-
leti – folytatta –, ő lopás és tiltott határátlépés kísérleté-
ért hat hónapot kapott. Figyelembe kell vennünk azt is,
hogy mint fiatalkorú Aszódon is volt három évig.
– Nocsak – pillantottam Bordásra –, ez érdekes!
– Pető viszont társadalmi tulajdon lopása miatt volt
büntetve. Hat hónapot ült. Mindenesetre nekem Gáti
gyanúsabb.
– Miért?
– Mert Gáti, aki innét néhány kilométerre az egyik
községben lakik, aznap csúsztatott. A községben a
szomszédok szerint, senki sem látta. Egy vasutas azt
mondta, hogy Gáti késő este érkezett meg vonattal. S
ami talán az egészben a legfontosabb: Gáti egyik lányis-
merőse, akit három éve a női munkásszálláson ismert
meg, Pápán lakik.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Azt még nem tudom.
– Sürgősen nézz utána.
 Bordás még aznap este megtudta a női munkásszál-
lás régi lakóitól, hogy valóban lakott ott egy Szöllősi
Kati nevű lány, aki közeli barátságban volt Gátival. So-
kan úgy vélték, össze is fognak házasodni. A lány Gáti-
val a munkásszálláson ismerkedett meg, mert a férfi is
ott lakott. A gondnok szerint Gáti nagy vagány. Egyszer
ellopott és eladott valami takarót. Feljelentést ugyan
nem tetteit ellene, de azonnal kirúgták a szállásról.
– Meg kell tudnunk, járt-e Gáti Pápán? – mondtam.
– Ezt kerülő úton Szöllősi Katitól kell megérdeklődni,
vagy pedig a becsüsnek kell titokban megmutatni Gátit.
Aszódról is részletes információt kell szereznünk róla.
– Ne tartsunk házkutatást Gátinál? – kérdezte Koz-
ma.
– Éppenséggel megtehetnénk – mondtam –, de az az
érzésem, Gáti rafinált bűnöző; aki Aszódot megjárta, az
nem könnyű legény. Megeshet tehát, hogy semmit sem
találunk, Gáti viszont rájön, hogy figyeljük. Ezt egyelő-
re el szeretném kerülni. A házkutatást egyébként bármi-
kor megcsinálhatjuk… Bordás, kora reggel utazz Pápá-
ra. Minden lehetséges adatokat szerezz be Gáti és Szöll-
ősi Kati kapcsolatáról. Ha ez bármi nehézségbe ütközne,
akkor ültesd kocsiba a becsüst és hozd ide. Majd szerét
ejtjük, hogy jól megnézhesse Gátit. Szőke pedig indul-
jon Aszódra – szóltam Kozmának.
Késő délutánra járt. A dolgozók többsége már el-
hagyta munkahelyét. Mi is éppen felcihelődtünk, amikor
váratlanul kopogtak az ajtón.
Tímár Károly lépett be.
– Szeretnék valamit elmondani, őrnagy elvtárs.
– Tessék – intettem –, foglaljon helyet.
– Az őrnagy elvtárs a múltkor azt mondta, hogyha
eszembe jutna valami, közöljem önökkel.
– No, és eszébe jutott valami?
 – Igen – bólintott Tímár. – Nos – mondta kissé bi-
zonytalanul –, vagy három esztendeje együtt laktam a
munkásszálláson egy bizonyos Gáti Györggyel, aki
most teherautó-sofőr az építési vállalatnál. Annak idején
elég jó barátságban voltunk, együtt jöttünk-mentünk, Ő
ugyan nem a mi gyárunkban dolgozott, de ettől függet-
lenül jó viszonyban voltunk. Aztán egyik nap váratlanul
kitették a szűrét, valamilyen szabálytalanság miatt.
– Tudja, hogy miért?
– Pontosan nem. Azt beszélték, hogy valamit ello-
pott.
– Ez igaz volt?
– Nem tudom, engem nem is érdekelt. Csupán azért
említem, mert az őrnagy elvtárs felhívta a figyelmemet,
hogy minden dolgot mondjak el. Ma délután Gáti anya-
got szállított ide és amíg lerakodtak a teherautóról, be-
jött hozzám. Először vizet ivott, a csapból, ez ott van
közel az ajtóhoz és a munkapadomhoz. Aztán odajött
hozzám, egy kicsit elbeszélgettünk.
– Mondja kérem, mikor beszélt legutoljára Gátival?
– Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy rö-
viddel utána megtaláltam a személyi igazolványomat.
– Hol beszélgettek?
– Az udvaron, Ő éppen beszállni készült a vezetőfül-
kébe.
– Említette neki, hogy elvesztette az igazolványát?
– Nem. Senkinek sem szóltam erről, úgy, ahogy
megbeszéltük.
– Ezután se tegye.
– Nem, nem szólok.
– Milyen embernek ismeri Gátit?
– Hát… kérem… azt tudom, hogy a lányok buknak
rá. Többnek is udvarol. Én csak egyet ismerek közülük,
a Katit. De ez a Kati elköltözött innen, nem tudom,
hova. Azt tudom, hogy most is van egy lányismerőse. Itt
dolgozik az anyagkiadóban. Azt hiszi a bolond, hogy
Gáti elveszi. Dehát ez az ő dolguk. Gáti mindig dicseke-
dett azzal, hogy a lányoknál milyen nagy a sikere. Min-
denkit meg tudott szédíteni és azt a lányt kapta meg,
akit akart. Olyan típusú férfi, akit szeretnek a nők. Csak
azt nem értettem, hogy miből telik neki mindenre. Mert
ha elment valahová egy nővel, sokat költött.
– Mondja, miért vezeti a teherautót Gáti kesztyűben?
– Érdekes, ez nekem is feltűnt. Meg is kérdeztem tő-
le. Azt mondta nevetve, vigyáz a kezére, mert olajos,
piszkos kézzel nem lehet jó nőt fogni.
– Az előbb említette, hogy mikor beszélt Gátival
utoljára. De mielőtt a személyi igazolványát megtalálta
volna, találkozott-e Gátival?
– Találkoztam. Ugyanott a műhelyben, ahol most.
– Miről beszélgettek?
– Sok mindenről. Például azt kérdezte: hogy vagyok,
érdemes-e itt melózni? Hát valamiből csak élnem kell,
feleltem. Megkérdezte, van-e cigim? Mondtam, nincs.
Akkor a zsebébe nyúlt, kivett egy húszast és azt mondta:
hozz a büféből két doboz cigit.
– Maga elment?
– Igen.
– Hol maradt addig Gáti?
– Ott maradt ülve az asztal végén.
– A maga kabátja hol volt akkor?
– Mint mindig, az asztal mellett lógott felakasztva.
– Ezután találta meg a személyi igazolványát?
– Ő déltájt volt nálam, az igazolványt pedig csak
délután találtam meg… hanem az csak most jut eszem-
be, hogy nemcsak amiatt a levágott acéllemez miatt ku-
tattam az asztal alatt, hanem azért is, hogy a leesett két-
forintost megtaláljam. Mert amikor visszatértem a büfé-
ből és a visszajáró pénzt Gáti kezébe adtam, közben le-
esett két forint, és valahogy az asztal alá gurult. Lehajol-
tam, hogy megkeressem, de Gáti azt mondta, hagyjam a
fenébe, majd meglesz.
– Így történt?
– Igen, pontosan.
Most már értem, gondoltam. Miután Tímár távozott,
kíváncsian fordultam Bordáshoz és Kozmához.
– Mi a véleményetek?
– Nem valami ügyefogyott vagány ez a Gáti –
mondta Kozma. – Azért látogatta meg Tímárt, hátha ki-
szedhet belőle valami közelebbit.
– Tímár beszámolója csak megerősíti a véleménye-
met, hogy Gátiról részletes információt kell szerezni –
mondtam. – Te mindenképpen utazz reggel Pápára,
ahogy megbeszéltük – szóltam Bordáshoz.
Másnap Kozma az építésvezetőtől megtudta, hogy
Gáti délelőtt három fuvarral szállít anyagot a gyár terü-
letére.
– Kísérd figyelemmel Gáti érkezését – mondtam. –
Azonnal szólj, ha megjött. Tudni szeretném, hová megy,
kivel beszél, míg az anyagot az autóról lerakják.
Fél óra múlva Kozma felszólt, hogy Gáti megérke-
zett. Bementem a pénztárosnőhöz, és kértem, lépjen az
ablakhoz.
Amikor a pénztárosnő az ablakból meglátta Gátit,
kijelentette, hogy ő volt az, aki a homokot akarta átve-
tetni vele.
– Mikor történt ez? – kérdeztem.
– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, pár nap-
pal a betörés előtt.
– Biztos benne?
– Igen. Azóta ugyanis a főnököm megtiltotta, hogy
bárki beléphessen ide.
 Amíg az anyagot lerakták, Gáti ismét benézett Tí-
márhoz a műhelybe. Amikor Gáti a teherautóval elhagy-
ta a gyár területét, Kozma visszatért. Elmondtam neki,
hogy a pénztárosnő felismerte Gátiban azt az embert,
aki bent járt nála.
– Holnap reggel Gátinál házkutatást kell tartani.
Egyszerre a garázsban és a lakásban. A teherautót is át
kell vizsgálni. A pénzről egy szót sem szabad ejteni,
míg valami bizonyítékot nem találunk – határoztam el
magam hirtelen.
A másnapi házkutatásra vonatkozóan több nyomozó-
val előzetes megbeszélést tartottam.
Jóval délután öt óra előtt megérkezett Bordás a be-
csüssel. Szerencsénk volt, éppen akkor rakták le Gáti
autójáról az utolsó rakományt.
Kozma gyorsan lement a becsüssel az udvarra, beül-
tek a mi kocsinkba és úgy álltak meg a kapu közelében,
hogy Gáti ne tudjon kihajtani a gyár területéről. Így a
kapunál neki is meg kellett állnia. A mi kocsivezetőnk a
motorháznál babrált. Gáti megállt, kiszállt. „Mi az pajti-
kám, valami baj van?” – szólt a mi gépkocsivezetőnk-
höz. A kocsiban ülő becsüs ezalatt természetesen jól
megnézhette. Aztán sofőrünk a motorháztetőt lezárta,
indított és odébbállt. Gáti elment, Kozma meg visszatért
a becsüssel.
– Látta őt? – kérdeztem a becsüst.
– Igen. Jól megnéztem.
– Mi a véleménye?
– Azt hiszem, ő volt az, aki a láncot és a gyűrűt elad-
ta.
– Biztos?
– Hát megesküdni nem mernék rá, de valószínű.
Amíg Kozma az udvaron tartózkodott a becsüssel,
addig Bordás elmondta, hogy Szöllősi Kati Gáti meny-
asszonya. Csinos, jóképű lány. Ápolónő. Gáti vasárnap
is náluk volt. A szomszédok szerint építeni akarnak a
házhoz egy külön szobát, ha összeházasodnak, ott lak-
nak majd. A lányt a munkahelyén szorgalmas, jó dolgo-
zónak tartják.
Másnap a kijelölt nyomozók megtartották a házkuta-
tást Gáti lakásán. Találtak nála egy új kocsiemelőt és két
jó állapotban levő személygépkocsi gumiabroncsot;
ezenkívül a garázsban, a szekrényben olyan alkatrésze-
ket, amelyeket más autókból lophatott ki. A pénzlopás-
sal kapcsolatban semmiféle gyanús tárgy nem került elő.
Gátit előállították a kapitányságra.
Mindent tagadott. Azt mondta, ezeket a tárgyakat
vette, hogy eladja és keresni tudjon rajta. A tárgykörö-
zések nyilvántartása alapján azonban a tulajdonosok fel-
ismerték a tőlük ellopott tárgyakat. Gátit a bíróság tizen-
négy havi börtönre ítélte.

Jobb ötlet híján, ekkor vonult be Németh kollégánk is a

megyei börtönbe, megnövesztett bajusszal – csavargás
és lopás miatt. Erre az alakításra, hivatásszeretetén és
energiáján kívül, kiváló szerepjátszó készsége, jelenték-
telennek tetsző külseje tette alkalmassá.
A cellában ketten voltak. Németh Béres István álné-
ven került be harmadiknak. Németh, amikor a háromna-
pos sötétzárkából visszatért, magába roskadt és senkihez
sem szólt. Késő este, elunva Németh nagy szótlanságát,
Gáti megkérdezte:
– Haver, mi bajod volt neked azzal a smasszerrel?
– Rohadt disznó, ha kiszabadulok, beverem a fejét –
morogta Németh.
– Erre még várhatsz. Mennyit is osztottak rád?
– Tíz hónapot.
– Csak? Én tizennégyet kaptam semmiért.
 Németh továbbra is magába mélyedt, egyikükhöz
sem szólt. Megvárta, míg Gáti újra közeledik.
– Ne búsulj, hapsikám, majd csak letelik az a tízes,
éppen a szép tavaszra – próbált bele lelket önteni Gáti.
– Ha addig én le nem lécelek.
– Nem megy az olyan könnyen, hapsikám.
Már öt vagy hat napja voltak együtt, amikor a fogda
ajtaja kinyílt és két fogházőr lépett be.
– Ki akar önként mezőgazdasági munkára jelentkez-
ni?
Németh azonnal jelentkezett. Utána Gáti is.
– És maga? – kérdezték a cella harmadik lakóját.
– Beteg vagyok, holnap kell mennem orvosi vizsgá-
latra – hangzott a válasz.
Másnap kora reggel, másokkal együtt őket is kivitték
teherautóval az egyik mezőgazdasági munkahelyre.
Németh útközben azon töprengett, nem ismerheti-e
fel valaki „társai” közül, de a kopasz fej, a kis bajusz,
meg a hajlott mozgás felismerhetetlenné tette külsejét.
Azonkívül óvatosságból már előzőleg úgy intézkedtem,
hogy budapesti elítélt ne kerüljön Némethék csoportjá-
ba.
Németh Gáti mellé került éjszaka alváskor is. Napi
munkájuk alatt egy csoportban szedték a paradicsomot,
kapáltak, gyomot irtottak. Lassacskán összemelegedtek.
Első nap, amikor megérkeztek, az őrség parancsnoka
kihirdette, hogy szökéssel ne próbálkozzanak, mert azért
szigorú büntetés jár, amit pluszként le kell ülni, és dol-
gozni azután már nem lehet. Az a pár hónap hamar elte-
lik, és szabadulnak.
Több napos munka után, egyik este azt mondta Gáti
Némethnek:
– Tudod-e, hogy tegnap milyen könnyen megléphet-
tünk volna?
 – Eljön annak is az ideje – felelte Németh szárazon.
A második hét vége felé már szabadabban járkáltak.
Amint kettesben maradtak, Gáti nyomban a szökésről
beszélt.
– Nem is lenne olyan nagy dolog lelécelni innen.
Most már kiismertük a terepet.
– Mire észrevennék, addigra messze járnánk – tol-
dotta meg Németh.
– Mondd, aztán mit csinálnál, ha lelépnél? – kérdez-
te Gáti.
– Irány Bécs – felelte szűkszavúan a társ.
– Bécs? – kérdezte Gáti. – Ahhoz dohány kell.
– A határig dohány nélkül is eljutok valahogy. Aztán
a bátyám, aki kint él, majd segít. Van elég pénze.
– De amíg kiérsz?
– Két napig zabálás nélkül is kibírom.
– Kint mit akarsz csinálni?
– Egy héten belül elhelyezkedem.
– Hová? – érdeklődött izgatottan Gáti.
– Személyautót és teherautót is vezetek.
– És ezt csak most mondod? – nézett Némethre
örömmel Gáti. – Hát te gépkocsivezető vagy?
– Persze.
– Pajtikám, ez nagyszerű!
– Miért olyan nagyszerű?
– Mert én is az vagyok.
– Tudod te, hogy mennyire keresik kint a sofőröket
és milyen jól megfizetik?
Egyszerre barátokká váltak.
– Mondd, a bátyád mit csinál kint?
– Egy nagy garázs főnöke Salzburgban.
– Engem is alkalmazna?
– Ha valóban vezetsz, akkor biztosan.
– A nők is jól keresnek kint? – érdeklődött tovább
Gáti.
– Már aki dolgozik. Csakhogy kint nem sok nő dol-
gozik, mert eltartja őket a férjük. A fiatal lányok meg ta-
nulnak. Ezért keresik a női munkaerőt. Onnan tudom,
mert két évvel ezelőtt a bátyám anyósa nagyon beteg
lett. Alig találtak neki ápolónőt. Azt írta a bátyám, hogy
a nő az anyósa mellett annyit keresett, mint itt Budapes-
ten egy főmérnök.
– Tegyük le ezt a dög nehéz paradicsomosládát –
szólt Gáti. – Legszívesebben már most lelépnék.
– Hülye vagy?
– Miért?
– Ki kell várni az alkalmas időt.
Lefekvés után, este, Gáti halkan azt mondta:
– Ha lehetne, szeretném elvinni a menyasz-6zonyo-
mat is.
– Hová?
– Hát ki… külföldre.
– Mit csinálna ott?
– Ápolónő. Kis pénze is van, ami jól jönne.
– Nővel elindulni ilyen útra? – aggodalmaskodott
Németh. – Kockázatos. – Ami meg a pénzét illeti, az a
pár száz rongyos forint kint nem sokat ér.
– Neki annál több van, pajtikám.
– Erről majd még beszélünk.
Másnap már csak a szökés gondolata foglalkoztatta
Gátit.
– Most jó helyen melózunk. Legfőbb ideje felhúzni a
nyúlcipőt.
Németh nem válaszolt. Ki akarta várni, míg Gáti
egészen leleplezi magát… és akkor!
Gátinak már nem volt egyéb témája. Ilyeneket duru-
zsolt Németh fülébe: – Tudod, nagyon jó nő a menyasz-
szonyom. Ápolónő, odakint jól keresne. Pénze is van, ez
csak a segítségünkre lenne, ha megérkezünk.
– Hol lakik a menyasszonyod?
– Pápán.
– Pápa nagyon félreesik a tervezett útvonalamtól.
– Nézd, pajtikám, egy nap alatt úgysem érhetünk
oda. Mert az biztos, hogy én veled tartok. Jólesik majd
Pápán megpihenni. Egyébként még az anyám se tudja,
hogy ott lakik a menyasszonyom. Ott aztán mindent
összeszedünk és mehetünk tovább.
– De az nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeled.
Én az utat nagyon jól ismerem, azt is pontosan tudom,
hol lehet átlépni. Van egy régi katonahaverom, aki a kö-
zelben lakik, majd ő átsegít bennünket. Legfeljebb oda-
átról küldök neki valamit a segítségért. Már az is elég,
hogy engem vállalt. Most meg viszlek téged is magam-
mal és ráadásul még egy nőt is koloncnak.
– Ugyan pajtikám, jól megfizetjük! Mihelyt odaérke-
zünk, máris kap egy ezrest a menyasszonyom pénzéből.
– Ez most nem érdekes. Inkább az a baj, hogy a ha-
tár közelébe csak éjszaka mehetünk. Óvatosnak kell len-
nünk. De hát még korai erről beszélnünk.
– Miért lenne korai? – szólt idegesen Gáti. – Jó, ha
mindent megbeszélünk előre.
Ebéd után egyre közelebb kerültek a sűrű, bozótos
kerítéshez. Németh hátranézett, s úgy tapasztalta, nem
figyeli őket senki. Elunva már a sok huzavonát – hirte-
len kijelentette:
– Na, ha akarsz jössz, ha nem, akkor maradsz, mert
én már itt sem vagyok.
Gáti döbbenten nézett Némethre. Aztán egyszerre
dobták el a kezükben tartott kosarat és máris kiléptek az
út melletti árokba. Az út másik oldalán nagy kukoricás
terült el, oda vették be magukat.
Egy órán belül a kijelölt nyomozók máris elindultak
a meghatározott helyükre.
Szökésükkel egy időben érkezett meg Szőke főhad-
nagy Aszódról, és részletesen beszámolt.
– Az intézet egyik legrafináltabb lakója volt. Két
esetben szökött meg és elfogásáig több lopást követett
el. Az igazgató szerint soha nem lesz belőle tisztességes
ember. Ha el is helyezkedik valahol, csak alibiként te-
szi, hogy lopásaira kevésbé gyanakodjanak.
– Mivel a Gáti-ügyben ennyire benne vagy, legjobb
lesz, ha újra elindulsz ugyanebben a tárgykörben. – Az
előzetes tervek szerint vázoltam fel a feladatot, aminek
utolsó mozzanatánál neki fontos szerep jut.
Szőke még aznap elutazott.
Jómagam Kozmával csak másnap indultam, mivel az
útiterv szerint Németh és Gáti a menyasszonnyal együtt
a szökéstől számított harmadik nap éjszakáján érkezhet
meg a volt katonabaráthoz.
Akciónkról tájékoztattuk a határőrkerület egyik ve-
zetőjét és kértük a segítségét. A törzs egyik tisztjével
együtt, az útirányba eső őrsön részt vettünk a járőrök el-
igazításán. Megadtuk Gátiék személyleírását és megbe-
széltük, hogy ha jelzést kapnak róluk, engedjék mind-
hármójukat abba az irányba, amelyen el kell jutniuk a
kijelölt házba.
Németh és Gáti a szökést követően egész éjszaka
gyalogolt. Nappal megbújva pihentek. Másnap este ér-
keztek Pápára. Itt már Gáti vette át az irányítást. Végül
kisebb kertes házhoz értek. A kert végében istálló állt,
ahol valamikor lovat vagy tehenet tartottak, most azon-
ban csak baromfi volt benne. Gáti óvatosan megvizsgál-
ta a terepet és megállapította, hogy Szöllősi Kati nincs
otthon, valószínűleg szolgálatban van. Így az istálló
padlására húzódtak fel és ott töltötték az éjszakát.
Menetközben Németh mindenütt jelezte útvonalukat
az előre megbeszélt módon. Így mi mindenről értesül-
tünk.
Szöllősi Kati reggel hét óra után érkezett haza és
amikor az udvarba lépett, azonnal észrevette Gáti jel-
adását. Először bement a lakásba, majd rövid idő múlva
kijött és elindult az istálló felé.
Mi mindezt távolról figyeltük. Csak annyit láttunk,
hogy Szöllősi Kati fél óra múlva egy táskát – benne fel-
tehetőleg ennivalót – vitt az istállóba. Rövid ideig bent
volt, aztán újra visszatért a lakásba és néhány perc múl-
va elment a boltba, ahol húst, kolbászt, szalonnát, két
kiló kenyeret és egy liter bort vásárolt.
Németh később elmesélte a lány és Gáti találkozását.
A lány szavaiból nem lehetett valami nagy szerelemre
következtetni. Míg Németh a padláson gubbasztott, az
istállóból a következő párbeszédet hallotta.
– Gyuri, én jó állásban vagyok, amit a bizonytalan,
veszélyes útért nem akarok itthagyni – mondta a lány.
– De hát megígérted – kérte Gáti.
– Igen, de azóta gondolkoztam és beláttam, hogy ez
most nem aktuális. Ami nálam van, azt mind vidd ma-
gaddal. Ha elhelyezkedsz kint, akkor talán… majd meg-
látom…
– Beszélgetésükből arra következtettem – folytatta
beszámolóját Németh –, hogy Gáti nem mondta el a
lánynak, hogy én is ott vagyok a padláson. Én csak an-
nak örültem, amit a beszélgetésükből tisztán hallottam.
Amikor Kati azt mondta: „Ami nálam van, azt mind
vidd magaddal.” Én ekkor csak a pénzre gondoltam. Ki-
zárólag az érdekelt, sikerül-e Gátit leleplezni. Bíztam
benne, hogy megnyerjük a csatát. Még sokáig vitatkoz-
tak. Aztán a lány elment, Gáti pedig visszamászott a
padlásra.
– Na, mi újság? – kérdeztem tőle.
 – Ez a hülye tyúk nem akar velünk jönni. Fél, azt
mondja, majd később jön utánam.
– Na és ha nem jön? – szóltam. – Nőt találsz odakint
is eleget.
Gáti erre nem válaszolt. Később elkezdett aggodal-
maskodni.
– Valahogy nem érzem magam biztonságban.
Mondd, nem lesz útközben semmi baj?
– Mi lenne? – kérdeztem.
– Nehogy lebukjunk.
– Hülye vagy? Úgy ismerem az utat, mint a saját te-
nyeremet. Nyugodt lehetsz. – Már attól tartottam, hogy
Gáti ingadozni kezd, és akkor a munkánk kudarccal
végződik. Délután három óra körül Kati egy lábas gu-
lyáslevest hozott. Gáti lement és azt mondta, hogy felvi-
szi a padlásra és ott eszi meg. Így jutottam én is egy kis
meleg ételhez. Akkor kérdeztem csak meg tőle, hogy
miért titkolja, hogy vele vagyok. Azt válaszolta, nem
akarta a lányt elriasztani azzal, hogy társa van. Amikor
már sötétedett, meghallottam Kati hangját, amint lehívta
Gyurit. Gáti lement én meg ezt hallottam: „Itt van min-
den ebben a hátizsákban, ennivalót is raktam bele. Ha
sikeresen átjutsz, írjál!” Sötét volt, amikor elindultunk.
Németh pontosan megtartotta a megbeszélt útvonalat
úgy, hogy a figyelők a meghatározott helyeken látták is
őket. Egész éjjel taposták az országút árkát. Hajnal kö-
rül letelepedtek pihenni. Elaludtak. Felébredve meg-
éheztek. Gáti kibontotta a hátizsákot.
– Ideges voltam és kíváncsi – mondta nekünk ké-
sőbb Németh –, hogy mi van az elemózsián kívül a háti-
zsákban? Vajon ott van-e az, amire annyira áhítoztam?
A kenyeret, kolbászt, szalonnát Gáti félrerakta. Ezután
szétbontott egy kendőt és azt mondta: Ide nézz, van itt
dohány elég. Én úgy tettem, mintha nem is érdekelne az
egész. „Ennek ugyan nem sok hasznát veszed odakint”
– mondtam. „Miért ne? – Mert a felét is alig kapod meg
érte.”
– „A felét? Akkor is kapok egy csomó schillinget.
Kell az az induláshoz.” – „Hát nem mondom, jó, ha
van.” – „Na aztán nézz ide, van még itt más is.” – „Mi-
csoda?” – „Egypár ékszer.” – Amikor odanéztem –
mondta Németh – több aranyláncot, karkötőt, órákat,
köves-gyűrűket láttam. Lehetett vagy húsz darab. Tyhű,
a mindenségit, gondoltam, ez több, mint amire számítot-
tam. Most már biztosra vettem, hogy a pénztárba történt
betörésen kívül Gátinak egyéb balhéi is voltak. Csak
már esteledne, hogy mehetnénk a kitűzött cél irányába.
Na, jutott az eszembe, mégis a főnöknek lesz igaza,
amikor azt mondta, hogy Gátival szemben különleges
fortélyt kell alkalmazni, mert ez a dörzsölt fickó csak
százszázalékos bizonyítékra ismeri be a lopást.
– Amikor besötétedett, elindultunk – folytatta tovább
beszámolóját Németh. – Nagyon kell vigyázni – szóltam
Gátinak – mert itt már könnyen találkozhatunk portyázó
határőrökkel. Én magam ugyan mentem volna egyene-
sen, de be kellett tartani az utasítás szerinti útvonalat.
Sokszor eszembe jutott, ha ez a Gáti tudta volna előre,
hogy milyen fogadtatásban lesz része, útközben úgy le-
ütött volna, mint egy kutyát. Már éjfél után lehetett,
óránk ugyan nem volt (csak a hátizsákban), de a megtett
útból következtettem erre. Közeledtünk ahhoz a pont-
hoz, ahol a megbeszélés szerint a határőr-járőrt kell ki-
kerülnünk. Alig ötven méterre tőlünk egy kétfős járőr
haladt el. Lefeküdtünk a földre.
– Hallod a lépéseket? Ott mennek ketten, ezek bizto-
san határőrök – súgtam Gátinak. Csak a holdvilág fénye
mellett látszott a két alak. – Most egy kicsit várunk, ha
ezek elmentek, akkor már a házig nincs semmi akadály.
Onnan pedig egy ugrás és máris külföldön vagyunk.
– De nagy mázli, hogy ilyen jól ismered ezt a kör-
nyéket – súgta vissza Gáti.
– Na hallod, jártam már egy párszor erre – mondtam
és nem hazudtam. Hiszen a tényleges katonaidőmet,
mint határőr, ennél a kerületnél szolgáltam le. – Aztán
egy árok szélén megálltunk. – Látod azt a házat? – mu-
tattam Gátinak. – Odamegyünk. Hátulról, a kerten ke-
resztül közelítjük meg. – A kerítés mellett megállítottam
Gátit és azt mondtam: Várj, én előremegyek és körülné-
zek. A ház falához érve bekopogtam az ablakon. Kinyílt
az ablak.
– Ki az? – kérdezte valaki halkan.
– Én volnék, Béres Pista – mondtam.
– Te vagy az? Gyere be, komám.
– Tiszta a levegő?
– Teljesen.
– Na gyere – szóltam vissza Gátinak, aki mindent
hallott –, jó helyen vagyunk. Ma éjjel alszunk egy na-
gyot és holnap ilyenkor már a helyünkre érkezünk. –
Gáti nem sejtette, hogy jóslatom mennyire beteljesül.
Óvatosan megkerültük a házat, halkan felléptünk a
tornácra. Nyílt az ajtó.
Szőke főhadnagy borzas hajjal, hosszú parasztgatyá-
ban lépett ki.
– Siess már – mondta. – Hát ez ki? – intett Gátára.
– Egy jó haverom.
– Gyertek be.
Szőke úgy tett, mintha ő lenne a ház tulajdonosa,
összehúzta az ablakon a függönyt, és meggyújtotta a
lámpát.
– Üljetek le az asztalhoz, biztosan éhesek vagytok.
Vagy inkább innátok valamit? Jó erős pálinkám van.
Amíg a „gazda” pálinkáért ment, Gáti kezdte kibon-
tani a csomagot.
– Mit csinálsz? – kérdezte Németh.
– Adok neki ezer forintot.
– Most ne, majd holnap kap valamit.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, elsőnek én léptem

be, utánam Kozma százados és vele együtt a határőrtisz-
tek. Végül a figyelők két embere.
Németh úgy tett, mint akit váratlanul ért a megjele-
nésünk. Gátinak földbe gyökerezett a lába. Egyikük sem
szólt.
– Maga Gáti György, ugye? – kérdeztem.
– Igen – mondta halkan.
– Maga pedig Béres István?
Közben Szőke főhadnagy is belépett a másik szobá-
ból, ahol a ház lakói tartózkodtak.
– Már vártuk magukat – szóltam. – Ki volt a vezető?
– Ő – mutatott Gáti Némethre.
– Szóval maga irányította a menetet, Béres? Rosszul
számította ki a lépést.
– Mi van ebben a csomagban? – emelte fel a földről
a hátizsákot Kozma százados.
– Egy kis ennivaló – felelte szelíden Gáti. Kozma ki-
ürítette. Szétbontotta a kendőt, amiben a sok pénz volt.
– Hát ez kié?
– Az enyém – felelte Gáti megtörten, már tudta,
hogy az út végére ért.
– És ezek az ékszerek? – kérdezte Kozma.
– Az is az enyém.
– Mennyi pénz van itt?
– Azt hiszem, négyszázezer forint.
Kozma megszámolta az ékszereket, összesen 19 da-
rab volt. Én felemeltem a kis Doxa aranyórát.
– Gáti barátom, ez az óra honnan is származik?
 Gáti hallgatott.
– Na mondja meg, most már úgyis mindegy.
– Ahonnét a pénz.
– És az honnan van?
– Annak a gyárnak a pénztárából, ahol az udvaron
magával találkoztam.
– Tudja, mi már akkor sejtettük, hogy a pénzt maga
vitte el. Mondja, Tímár Karoly személyi igazolványát
miért vitte vissza?
– Mert hülye voltam.
– Ott követte el a hibát, hogy leejtette azt a kétforin-
tost, méghozzá szándékosan, amikor Tímár visszatért a
büféből. Ezzel jelezte neki, hogy az asztal alatt megta-
lálhatja az igazolványát. Maga tudta, hogy ha elmegy,
Tímár megkeresi a leesett pénzt. Egyébként minden-
képp lebukott volna. Még akkor is, ha Pápán nem megy
a Bizományiba a láncot és a gyűrűt eladni… Béres Ist-
vánt vigyétek el – szóltam Kozmához –, őt külön fogjuk
bíróság elé állítani.
Ezután a pénzzel és az ékszerekkel együtt bemen-
tünk a határőrkerület parancsnokságára. Már kivilágoso-
dott; Az izgalmat keltő várakozás után jólesett egy kupi-
ca pálinka.
Gáti György a jegyzőkönyvi kihallgatáson öt betö-
rést és lopást ismert be. Többek között egy rablást is,
ahonnan a különböző ékszereket és a többi pénzt szerez-
te.
Köszönetet mondtam a határőrkerület vezetőinek, a
figyelőknek és mindazoknak, akik ez ügyben segítséget
nyújtottak.
Kozma, Szőke és Bordás elindultak Gátival az egyik
kocsin a megyei kapitányságra.
Magam Némethtel kisebb kerülőt tettem Pápa felé.
– Nehéz volt? – kérdeztem Némethtől.
 – Egyáltalán nem, csak az izgatott egész idő alatt, si-
kerül-e a célunkat elérni. A „munkahelyen” mindig attól
tartottam, hogy valaki felismer, és akikor mindennek
lőttek.
Pápán felkerestük a szolgálatban levő Szöllősi Katit.
Fehér köpenyben jött a lépcsőn lefelé.
– Ő az – mondta Németh.
– Valóban csinos nő – jegyeztem meg. Néhány lé-
péssel elébe mentünk. – A rendőrségtől jöttünk – állítot-
tuk meg.
Szöllősi Kati elsápadt.
– Meg van lepve? – kérdeztem.
– Egy kicsit.
– Nem sejti, miért kerestük fel?
– Gondolom.
– Először is gratulálok, hogy nem indult el a vőlegé-
nyével.
– Nem is akartam menni.
– Ezt nem muszáj letagadnia, mert nem is ez a lé-
nyeg – szólt Németh –, hiszen én ott voltam maguknál a
padláson, ettem is a gulyásleveséből.
– Mondja, kérem – vágtam el Németh várható gaszt-
ronómiai méltatását –, mi volt abban a csomagban, amit
Gátinak átadott? De őszinte választ kérek.
– Nem akarok hazudni. Tessék elhinni, nem tudom.
Egy alkalommal átadott nekem egy csomagot és azt
mondta, tegyem el jól. Sohase néztem meg, mi van ben-
ne. Bekötöttem egy nagy szalvétába és elraktam. Teg-
napelőtt elkérte, én pedig odaadtam.
– Kedves Katalin, magának jó állása van, szeretik itt
a munkahelyén, felejtse el Gáti Györgyöt, nem magához
való.
– Mi történt vele? – kérdezte.
– Gáti sok bűnt követett el, tolvaj, betörő. Jó néhány
évre börtönbe kerül. Csupán arra figyelmeztetem: dol-
gozzon tovább rendesen, becsülettel.
A gyárban közöltük, hogy visszaszereztük az ello-
pott pénzt.
A további vizsgálat lefolytatása végett Gátit otthagy-
tuk a helyi rendőrségen, mi pedig elindultunk haza.
Másnap reggel jelentkeztem a főnöknél és részlete-
sen beszámoltam Gáti György leleplezéséről. Jelentet-
tem, hogy az intézkedések meghatározása és végrehajtá-
sa helyesnek bizonyult. Elmondtam, hogy Németh fő-
hadnagy milyen ügyesen és körültekintően hajtotta vég-
re feladatát. Jelentettem azt is, hogy a fogházőrök, a ha-
tárőrtisztek és a szolgálatos járőr miként biztosították
munkánk eredményességét.
– Mindehhez csak gratulálni tudok – mondta a fő-
nök. – örülök a sikeres munkának.
Utólag Németh kijelentette:
– Megcáfoltam a közmondást. Bár korpa közé keve-
redtem, mégis én ettem meg a disznót.
A szürke felöltő

Hétfő volt. Nem sokkal múlt dél. A XI. kerületi rendőr-

kapitányságon csöngött a telefon.
Egy idősebb asszony, Dallos Miklósné bejelentette,
hogy szomszédnőjét, özv. Pécsi Dezsőnét, már második
napja nem látta.
– Talán beteg – jegyezte meg a panaszt felvevő
rendőrtiszt.
– Nem, nem – válaszolta Dallosné –, akkor tudnék
róla, mert el volna húzva a függöny.
– Az is lehet, hogy elutazott… – vélte a tiszt.
– Nem kérem, az sem lehet, mert akkor szólt volna
nekem, ahogy már máskor is megtette, hogy etessem
meg a csirkéit. Egyébként az ablakok redőnye sincs le-
húzva. Márpedig ha elutazik, feltétlenül leereszti.
– No és a családtagok?
– Senkije sincs, egyedül lakik. A rokonai vidéken él-
nek. Kérem, jöjjenek ki, én nem tudom megnézni, mert
az utcai kiskapu zárva van. Különben sem mernék be-
menni.
– Rövidesen ott leszünk.
Két kocsival érkeztünk a helyszínre. A ház néhány
száz méterre esett a Kelenföldi pályaudvartól. A kerületi
nyomozók már vártak ránk. Az utca második oldalán
közben összeverődött a környék lakossága.
 Az utcai kis vaskapu nyitva volt. Innen négy méter-
re, egy verandán keresztül a konyhába vezetett az út. A
konyhából nyíló szoba ajtaja is nyitva volt. A küszöbtől
két méterre, a földön feküdt a hatvanhárom éves Pécsi
Dezsőné.
Iszonyú látvány tárult elénk. Az áldozat fejét a felis-
merhetetlenségig szétroncsolták. A szobában mindenütt,
a padlón, a bútorokon megalvadt vérnyomok. Rengeteg
vér. Az egész lakás kitakarítatlan mészárszékre emlé-
keztetett.
– Orvos? – kérdeztem.
– Már járt itt, őrnagy elvtárs – felelte az egyik kerü-
leti nyomozó. – Azt mondta: ez már a rendőrség dolga.
Minden helyszín, ahol erőszakos, véres bűncselek-
mény történik, megdöbbentő. De ez minden képzeletet
felülmúlt.
A bejelentő szomszédasszony, Dallosné, nem lévén
annyira rutinos, mint mi, a borzalmas látványtól rosszul
lett; orvosi segítségre szorult.
A helyszíni bizottság munkához látott. A fényképész
után az ujjnyomszakértők következtek. Aztán a rendőr-
orvos látott hozzá a halott asszony vizsgálatához. Akik a
helyszíni vizsgálatra érkeztek, mind el voltak foglalva.
Több kollégám a szomszédokkal beszélt a megölt öz-
vegy életéről, anyagi helyzetéről, baráti köréről, ismerő-
seiről, rokonságáról. Az egyik első dolog: megtudni, kik
a legközelebbi családtagok, akik informálhatnak az el-
haltról. Sok kérdésre kell választ keresni. Meg kell is-
merni a meggyilkolt ember életét, barátait, esetleg hara-
gosait.
Sokféle módja van a gyilkosságnak. De soha nem
gyilkolnak olyan iszonyú kegyetlenséggel, mint amikor
pénzért vagy más értékért követik el.
A földön fekvő halott asszony körül a szekrényből
kidobált ruhák, összetépett papírdarabok hevertek. Az
ujjnyomszakértők a papírdarabkákat, ujjnyomvizsgálat
céljából szakszerűen összeszedték. A sublót- és szek-
rényfiókok egymásra voltak hajigálva, a képek többsé-
gét leakasztották a falról: a földön hevertek. Ez a nagy
rendetlenség arra mutatott, hogy a gyilkos nem elégedett
meg zsákmányával, valami olyasmit kereshetett, amit
talán meg sem lelt. Németh kollégám csendesen, buz-
gón dolgozott. Minden egyes tárgyat a kezébe vett,
megvizsgált és közben jegyzetelt. Kisvártatva felegye-
nesedett, és hozzám lépett.
– Mi a véleményed, főnök? Szerintem ezt csak egy
őrült követhette el.
– A következtetésre később is ráérünk – intettem le.
– Egyelőre a doki véleménye érdekel.
Az orvos ekkor épp a halott szétzúzott fejét vizsgál-
ta.
– Ezt az asszonyt hétszer ölték meg – szólalt meg
végül. – Hét olyan sérülés található a fején, amely közül
mindegyik külön-külön is halálos volt. A koponyacsont-
ja hét helyen van betörve.
– Szerinted mivel ejtették rajta a sérüléseket?
– Az ütésnyomok súlyos, gömbölyű fémtárgyra utal-
nak.
– Itt van, ni! – kiáltott fel Németh. – Nézzétek csak,
csupa alvadt vér az egész! – S az ágy alól kikotort egy
réz mozsártörőt és rágurította egy papírlapra.
– Ez lesz az – bólintott az orvos –, ilyesmire gondol-
tam.
Németh kisietett a konyhába. Kitárta a konyhaszek-
rény két ajtaját és azonnal megtalálta a nagy rézmozsa-
rat.
– Honnan tudta a tettes, hogy a konyhaszekrényben
ott ez a rézmozsár?
 – Alighanem gyakran megfordult itt – mondta egyi-
künk.
– Biztos, hogy nem először járt itt – hagytam rá, s az
orvoshoz fordultam. – Meg tudnád-e mondani, hogy kö-
rülbelül mikor állt be a halál?
– Annyi bizonyos, hogy már huszonnégy órája is el-
múlt. Pontos választ a boncolás után adhatok.
A halott fejének vizsgálata után az orvos a test ruhá-
val fedett részeit kezdte megnézni. Eközben figyelmes
lett az asszony összezárt jobb öklére. Úgy látszott, mint-
ha valamit a tenyerébe szorított volna. Az orvos nagy
nehezen szétfeszítette az ujjakat és a tenyérbe belera-
gadva néhány véres hajszálat fedezett fel.
– Ez nem a halott haja, hiszen az ősz, ezek a hajszá-
lak pedig sötétbarnák, vagy talán feketék – jelentette ki
az orvos.
– Meglehet, hogy a tettesé – szóltam.
– Valószínű. Mintha csak az asszony gondolt volna
arra, hogy ezzel segítségére lehet a rendőrségnek. – Az
orvos a hajszálakat kis csipesszel belehelyezte egy
üvegfiolába.
Németh megjegyezte:
– A gyilkosság előtt kemény dulakodás folyt itt.
Az ajtózárakat a lakatos sorra megvizsgálta. Egyiken
sem talált erőszakos behatolásra valló nyomokat.
– Vajon hogyan jutott be a gyilkos a lakásba? – kér-
deztem, mintegy hangosan gondolkozva. – És mikor? A
nap melyik időszakában? Ha ismerős volt, akkor való-
színűleg az áldozat engedte be…
– De ha mégis idegen volt? – vágott közbe Németh.
– Rengeteg módon bejuthatott.
– Ez igaz, csakhogy egy idegen, amikor azt sem tud-
ja, ki lakik a házban, nem megy be csak úgy vaktában
gyilkolni.
 Az orvos befejezte a vizsgálatot.
A daktiloszkópusok a lakásban talált ujjnyomok rög-
zítése után lábnyomokat kerestek a ház körül. Kutatásuk
sikerrel járt, több lábnyomot is rögzítettek. A halottat
hamarosan elszállították az Orvostani Intézetbe.
Csend támadt a hideg, gazdátlanná vált lakásban. Ott
álltam a bűncselekmény helyén. Körülvettek a tárgyak,
falak, bútorok. A kriminalisztika tudománya szerint sok
mindent elárulhatnak a bűn elkövetéséről, feltéve, ha a
nyomozó detektívek képesek a néma tárgyakat megszó-
laltatni.
Sokáig tűnődtem. A padlón egy sötétbarna nyelű
hajkefére lettem figyelmes; néhány őszülő hajszál kan-
dikált ki belőle. Talán halála előtt néhány perccel még
használta, suhant át az agyamon. Elnéztem a különböző
tárgyakat. Bármennyire próbáltam is hipnotizálni őket,
egyikük sem szólalt meg.
Németh és Bordás kollégáim az özvegy értékei után
kutattak. Mindössze 18 forintot találtak a konyhaszek-
rény egyik fiókjában.
Úgy döntöttem, átmegyek a bejelentő Dallos Mik-
lósnéhoz, aki időközben jobban lett, s megpróbálok vele
beszélni.
Dallosné előadta, hogy ők is, Pécsiék is házukat még
a háború előtt építették. Az ő férje 1949-ben meghalt.
Pécsi Dezsőt kommunista magatartása miatt a nyilasok
1944-ben elhurcolták. Pécsi többé nem tért vissza. A két
férfi annak idején együtt dolgozott az Elektromos Mű-
veknél, jó szomszédok voltak. Pécsiné a férje utáni
nyugdíjából éldegélt. Vas megyei rokonai pedig minden
évben sok élelmiszert, burgonyát, zöldséget, gyümölcsöt
küldtek neki. Így azért volt némi támasza.
– Amint láttam, a kétszobás háza elég szépen van
berendezve – jegyeztem meg. – A kert is gondosan
ápolt, a kamra polcai sem üresek. Az anyagi helyzete
nem lehetett rossz.
– Tudomásom szerint – válaszolt Dallosné –, Pécsi-
nének volt megtakarított pénze is. Nem tudom, mennyi,
de ő talán feljegyezte. A sublót felső fiókjában, egy kis
kazettában tartotta a papírokat. Azért is gondolom, hogy
volt pénze, mert ha szükséget szenvedett volna, nem
őrizte volna még most is az elpusztult férje ruháit. Min-
den évben friss molyirtóba tette őket. Azt mondta min-
dig, amikor tisztogatta, hogy a férje ezekért a szép ruhá-
kért meg a kabátért bevezette a villanyt egy szabónak az
új házába.
– Hogy hívják ezt a szabómestert?
– Úgy tudom, Csikósnak. Albertfalván lakott. De
hogy dolgozik-e még, és egyáltalában él-e, azt nem tu-
dom.
– Voltak-e ékszerei Pécsinének?
– Volt egy elég vastag arany nyaklánca, ezt az urától
kapta. Aztán a karikagyűrűje, meg egy köves gyűrűje.
Másról nem tudok.
– A háború óta egyedül lakott a házban?
– Nem, kérem. Vele lakott az öccse, több mint öt
évig. Az öccse sokkal fiatalabb nála. Ő is az Elektromos
Műveknél dolgozott, de a háború után nem mehetett oda
vissza.
– Miért nem?
– Tetszik tudni, a férjem azt mondta, hogy Kádas
Endre – mert Pécsiné is Kádas lány, a lánykori neve:
Kádas Emma – fasiszta érzületű volt, a németekkel és a
nyilasokkal szimpatizált. Még olyasmit is rebesgettek
némelyek, hogy ő vitette el a sógorát, Pécsi Dezsőt. De
ezt én csak amolyan szóbeszédnek tartottam. Nem hit-
tem el. Annál is inkább, mivel ostrom után Kádast elvit-
te a rendőrség, de aztán elengedték, mert semmilyen bi-
zonyítékot nem találtak ellene.
– Mondja kérem, ez a Kádas most hol van ós mit
csinál?
– Csak azt tudom, hogy már nagyon régen, még
1950-ben elköltözött Budafokra, mert állítólag megnő-
sült. Emma, illetve Pécsiné azt mondta, hogy azért köl-
tözött el, mert összezördültek. A nézeteltérés oka az
volt, hogy Kádas ide akarta hozni a fiatal feleségét,
Emma pedig ezt nem engedte. Talán azóta is Budafokon
lakik.
– Azóta nem is járt itt a nővérénél?
– Dehogynem, néha felkereste. De hogy mikor, mi-
lyen időközökben jött, azt én igazán nem figyeltem. Ta-
lán tessék megkérdezni a másik szomszédot, Vendel Jó-
zsefet, meg a többieket.
– Látom, van itt jó néhány csirke. Ki fogja ezután
etetni őket?
– Majd én ellátom valamennyit. Aztán bizonyára
megjönnek a rokonok. A sógora meg a felesége, őket
szerette Emma a legjobban.
– Köszönöm a felvilágosításait. És ha valami esetleg
eszébe jutna, kérem, értesítsen.
Pécsiné házának a kapujában Németh kollégám várt
rám türelmetlenül.
– Légy szíves, gyere vissza a lakásba –: mondta.
– Nézd ezt a gombot – mutatta Németh, miután be-
léptünk az egyik szobába. – Ott, a szekrény alatt talál-
tuk. Egy zakó gombja lehet, de a hozzá tartozó kabátot
nem találtuk meg. A gombból néhány szál sötétszínű
cérnaszál is kilóg. A szálak vége olyan, mintha a gom-
bot leszakították volna. Beleakadhatott a zakó valamibe.
Nem gondolod?
– De igen. Férfiruhát vagy -kabátot nem találtatok?
– Egyetlen egyet sem. Megnéztük a szekrényeket,
üresek. Az egyikben van ugyan néhány ruhaakasztó nél-
kül.
– Érdekes! A szomszédasszonytól úgy értesültem,
hogy Pécsiné a volt férje ruháit minden évben molyirtó-
ba rakta, úgy őrizte őket, pedig már lassan tizenöt éve,
hogy a férje eltűnt a háborúban.
– Ezek szerint a gyilkos elvitte a ruhákat.
Gondoltam egyet, és áthívattam Dallosnét, aki bár-
hogy iszonyodott is átjönni ebbe a házba, készségesen a
rendelkezésünkre állt.
– Emlékszik arra – kérdeztem –, hogy milyen ruhá-
kat szokott Pécsiné molyirtóba rakni?
– Hogyne, hiszen rendszerint arra a kötélre szokta
kiteregetni őket. – A kertben két fa között kihúzott zsi-
negre mutatott. – Szegény férjem, mondogatta ilyenkor
Emma, mennyire örülne, ha látná, hogy vigyázok a ru-
háira. Aztán persze mindig elsírta magát…
– Mondja, kérem, hol tartotta Pécsiné a férje ruháit?
– Abban a nagy kétajtós szekrényben – mutatta.
– Emlékszik, hány ruha volt ott?
– Csak kettő, meg egy nadrág… és egy sötétszürke
átmeneti kabát. Az egyik ruha szürke halvány mintás, a
másik barna, csíkos. – Dallosné félénken járkált, még
mindig telve szorongással. – És nagyon szép kézihímzé-
sű párna- és dunyhahuzatai, meg terítői voltak – mond-
ta.
– Tessék, nézze meg.
Dallosné kinyitotta az egyik szekrényt és felsóhaj-
tott:
– Úristen, a legszebb ágyneműit nem látom!
– Nézzen jól körül. Nincsenek esetleg az ágyakban?
Ott sem találta.
– Akkor bizonyára azt is elvitték. Kedves Dallosné,
maga azt mondta, hogy a sublótfiókban tartotta Pécsiné
a pénzét, iratait és egyéb értékeit.
–: Igen, ott.
– Tessék, nézze meg azt is. – Németh kihúzta a fió-
kokat, de sehol semmi, csak egy üres kazetta.
– Van itt ugyan egy kis füzet, de több lap ki van tép-
ve belőle – szólt Németh. – Címeket tartalmaz: Pécsi
Katalin, Katona Péterné, Pécsi Lajos…
– Ezek a vidéki rokonai – mondta Dallosné. – Na-
gyon szerette őket.
– Van-e végrendelete Pécsinének? – kérdeztem. –
Nem tudja véletlenül?
– Beszélni beszélt róla többször is, de hogy megcsi-
nálta-e… Nem, nem tudom. És azt sem, hogy kire akar-
ta hagyni a házat.
– Valószínűleg a testvérére, Kádas Endrére. Vagy ta-
lán annyira haragban voltak, hogy erre nem is gondolt?
– Én nem mondtam, hogy haragban voltak – tiltako-
zott Dallosné. – Nem mondott soha rosszat az öccsére,
csak nem akarta, hogy a feleségével együtt idejöjjön
lakni.
– Értem. Felismerné a ruhákat?
– Igen, már csak azért is, mert sokszor láttam, és
mostanában nemigen csinálnak ilyen príma szöveteket.
Valami eszembe jutott, őrnagy úr.
– Tessék csak elmondani.
– Megfordult itt, rendszerint tavasszal, de máskor is
egy Józsi nevű bácsi, aki a kertben szokott segíteni neki.
Az idén is volt itt. Ha Emma csomagot kapott, rendsze-
rint neki is adott belőle. Az is előfordult, hogy vitt neki
egy kis ennivalót a Kelenföldi pályaudvarra, mert ez a
Józsi bácsi ott található, olyan hadirokkantféle. Én is
akartam vele fát vágatni, de mivel az egyik keze sérült,
másvalakit kellett keresnem. Igaz, azt a másik embert is
a Józsi bácsi ajánlotta. Emmának is aprított tűzifát.
 – Mikor jártak itt ezek az emberek?
– Utoljára ősszel. Tavasszal többször is dolgoztak
Emmánál, de a szomszédoknál is.
– A másik embert hogy hívják?
– Miskának. Hatvan év körüli lehet. Tessék megkér-
dezni Vendeléket, hozzájuk is jártak dolgozni.
– Még valamit. Mikor és hol látta Pécsinét utoljára?
– Szombaton délután négy óra körül, a verandán.
– Mi a véleménye, ki ölhette meg Pécsinét és miért?
Dallosné sírvafakadt.
– Ha én azt tudnám! Nem volt neki ellensége. Annyi
biztos, hogy aki ezt tette, kegyetlen… nagyon kegyet-
len, gonosz ember lehetett.
Amint Dallosné eltávozott, Németh hozzám fordult.
– A két öreget, ezt a Józsit meg a Miskát minden-
képp meg kell találnunk.
– Továbbá egy bizonyos Csikós nevű szabót Albert-
falván – toldottam hozzá –, Kádas Endrét Budafokon,
Pécsi Katalint, Katona Péternét és Pécsi Lajost. És még
ki tudja, kiket? Ezenkívül tárgykörözést adunk ki a ru-
hákra és az ékszerekre. Az eltűnt tárgyakra vonatkozó-
lag meg kell keresni Biharit és a többi emberünket. Egy-
előre ennyi, a többit majd később meglátjuk.
– Ez a Dallosné roppant dicsérte Pécsiné rokonait –
dünnyögte Németh.
– Valami kifogásod van ellenük?
– Az ördög tudja! Nem tetszik nekem, ha valakit túl-
zottan dicsérnek.
– Nos, akkor nézz utánuk! Ülj kocsiba, itt a címük.
De azt el ne felejtsd – szóltam utána –, hogy Pécsinét
szombaton délután még látta Dallosné.
– Tudom, főnök, mindent tudok. – Németh máris el-
robogott.
– Te pedig – mondtam Bordásnak – nézz körül a Ke-
lenföldi pályaudvaron. Szaglássz egy kicsit, szimatold
körül Józsi és Miska bácsi életét. Tudd meg, hol laknak,
miből élnek.
– Bízd csak rám, főnök!
A másik szomszédot, a Vendel családot, én magam
kerestem fel.
– Már vártuk önt – szólt Vendelné, és szívélyesen
betessékelt. – Nem is mentem el sehová, mert tudtam,
hogy engem is kihallgatnak szegény Emmáról.
Megkérdeztem, hogy mit tud Pécsiné életéről, bará-
tairól, rokonairól, testvéréről, anyagi helyzetéről.
– Talán valamivel többet tudok, mint mások, mert én
sűrűn megfordultam nála. Mi naponta többször is láttuk
egymást, sokat beszélgettünk. Jóformán minden ügyes-
bajos dolgunkat megtárgyaltuk egymással.
– Tehát jó szomszédok voltak.
– Igen.
– Ön szerint ki ölhette meg Pécsinét?
– Ha én azt tudnám, őrnagy úr, akkor nem vártam
volna, míg idejön, hanem szaladtam volna önhöz!
– No ezt nem is gondoltam komolyan, de érdekelne
a véleménye. Pécsinét bestiális módon ölték meg és ki is
rabolták. Férje régi ruháin kívül még ágyneműt is elvit-
tek. Esetleg a pénzét és az ékszereit is, ha volt neki…
– Volt! Biztos, hogy volt! Egy vastag arany nyak-
lánc, egy régi, vastag karikagyűrű és egy pecsétgyűrű,
de monogram nem volt benne. Ezeket viselte is. Meg
aztán pénze is volt, az is biztos.
– Ismeri ön Józsi bácsit meg Miska bácsit? Állítólag
Pécsiné kertjét szokták rendbe hozni, és fát is vágnak
neki hébe-hóba…
– Hogyne, mind a kettőt ismerem. A múlt héten épp
itt volt nálam az öreg Miska. A férjem hozatott egy fu-
var salakot és ő hordta be az udvarba. Itt tanyáznak ezek
mindig a pályaudvar környékén.
– Mi a véleménye róluk?
– Nem hiszem, hogy bármelyikük is képes lenne
ilyen borzalmas dologra.
– Ismeri Pécsiné öccsét, Kádas Endrét?
– Őt is, hogyne! Itt lakott Emmánál. Aztán megnő-
sült, és Budafokra költözött.
– Mikor látta utoljára?
– Három-négy hete… este. Itt ment el a házunk előtt.
– Mi a véleménye róla?
– Szerették egymást Emmával. Emma csak azért
nem engedte ideköltözni az öccsét, amikor az megnő-
sült, mert már az esküvő előtt úgy látta, hogy az asszony
másállapotban van.
– Az esküvő előtt Kádas itt lakott?
– Itt hát. Emma csak az asszonyt nem akarta ideven-
ni. Meg aztán félt a születendő gyerektől… megbolygat-
ta volna a nyugalmát. Így aztán Kádas elköltözött.
– Mondja, kérem, végrendeletről nem esett szó ma-
guk között? Nem említette Pécsiné, hogy kire hagyja a
házát?
Az asszony eltűnődött.
– Egyszer rég mondott valamit. Hogy ha ő meghal,
úgyis az öccséé lesz a ház… akkor aztán azzal az asz-
szonnyal és annyi gyerekkel lakhat itt, amennyivel akar.
– A rokonokat is ismeri?
– Azokat is. No persze, csak azt a kettőt, akik idejár-
tak Emmához. Egy asszonyt, meg egy férfit. Pécsi De-
zső testvéreit. Emma nagyon szerette őket. Téesztagok,
jómódúak. Sok élelmet küldtek neki minden évben.
– Postás jár erre mindennap?
– Már hogyne járna?! Csak ma előbb volt itt, mint a
rendőrség.
Kiléptem az utcára. Távolabb megpillantottam Koz-
mát, a másik oldalon pedig Szőke kollégámat.
Bevártam őket.
– Mire jutottatok?
– Szokványos dolgok – legyintett Kozma. – Lénye-
geset senki se tud. A harmadik házban lakó Tariné sze-
rint Pécsiné testvére évekig itt lakott. Miután elköltö-
zött, továbbra is látogatta a nővérét, rendszerint az esti
órákban. Legutóbb tíz-tizenöt napja látta bemenni a ház-
ba.
A Szőke által kihallgatott távolabbi lakók is ismerték
Kádas Endrét, s ha mostanában nem is, hetekkel előbb
látták az utcában.
Töprengtünk. Ki és miért ölhette meg Pécsinét?
Hogy kirabolták, az kétségtelen. De vajon miért ölték
meg ilyen kegyetlen, bestiális módon? Az áldozat meg-
gyilkolásának módja valami rettenetes haragra vallott.
Valóban egy őrült tette volna?
– Figyeljetek rám – mondtam. – Van itt nálam egy
gomb. – Ők ketten még nem tudtak Németh felfedezésé-
ről. – Egy csodálatos gomb, cérnafoszlányokkal. Ez a
gomb sok mindent eldönthet. Meg kell vizsgáltatni az
eredetét. Fontos lenne megtudnunk, hogy mikor került
forgalomba? Tudniillik két dolog lehetséges: vagy a tet-
tes ruhájáról szakadt le, vagy pedig Pécsi Dezső egyik
régi zakójáról.
– Ruhákat is vittek el? – kérdezte Kozma.
– Igen. Továbbá pénzt és ékszert is, meg sok ágyne-
műt. Ma még ellátogatunk Albertfalvára a szabóhoz,
hátha tőle megtudhatunk valamit. Ha szerencsénk van,
akkor fölösleges a gomb és cérna után kutatnunk. Te ki-
mégy Budafokra – folytattam –, és mindent, amit csak
lehet, megtudsz Kádas Endréről. Valószínűleg ő a ház
örököse. Érted?
Kozma bólintott.
 – Értem, főnök. Beszéljek is vele?
– Nem. Csak érdeklődj felőle. Aztán nézd meg, hogy
szerepel-e az országos nyilvántartóban.
A házban még mindig dolgoztak az ujjnyomszakér-
tők.
– Hogy álltok? – kérdeztem.
– Ennyi ujjnyomot – válaszolt egyikük – már rég
nem találtunk egy helyen. Sikerült néhány jó lábnyomot
is rögzítenünk. Reméljük, hasznát veszitek majd.
Miután a daktiloszkópusok elmentek, bezártuk és le-
pecsételtük a ház ajtaját. Az utcai kapu kulcsát odaad-
tam Dallosnének, hogy elláthassa Pécsiné csirkéit.
Ezután indultam Szőkével Albertfalvára. Ott már az
első szabótól megtudtuk Csikós Miklós címét. Tíz perc
múlva be is nyitottunk hozzá. Épp a varrógépnél ült. Be-
mutatkoztunk a jó erőben levő, hetven év körüli mester-
nek.
– Ha engem akarnának bezsuppolni – tréfálkozott az
öreg – kérem, hozzanak kocsit, mert én gyalog már
nemigen jutok el messzire.
– Csak néhány információt szeretnénk kapni.
Mielőtt rátértem volna a lényegre, körülnéztem és
megkérdeztem, hogy ezt a szép kis házat mikor építette.
– Ó, van annak már húsz esztendeje is. Még a hábo-
rús években, negyvenkettőben készült el. Egész életem
munkája fekszik benne.
– Mondja, kedves Csikós mester, a villanyt mikor
vezettette be a házba?
– Tessék csak várni, megnézem, de azt hiszem, egy
évre rá, hogy elkészült. – Az öreg felállt, nehézkesen
odament az asztalhoz, kihúzta a fiókját, s kivett belőle
egy nagyon kopott könyvet. – Látja, őrnagy úr, ez az a
könyv, amibe akkoriban beírtam azoknak a nevét, akik-
nek ruhát csináltam. Nálam rend van! – Megnyálazott
ujjaival lassan lapozgatta, aztán odahívott: – Nézze ké-
rem, itt van a neve annak, aki a villanyt az egész házba
bevezette. Pécsi Dezsőnek hívják.
– Mennyit fizetett a munkájáért?
– Fizetni nem fizettem semmit. Hanem a munka fe-
jében csináltam neki két öltönyt, igen finom szövetből,
két külön nadrágot, és egy sötétszürke angol szövetből
való átmeneti kabátot. Ide van beírva. Abban az időben
mindez rengeteg pénzbe került volna és épp ezért így
egyeztünk meg – ellenszámlára.
– Ismeri Pécsi Dezsőt?
– Derék ember. Jó munkát végzett.
– Mikor látta utoljára?
– Hát erre nem tudnék pontos választ adni, de biztos,
hogy a háború óta nem láttam.
– Mondja, kérem, ha látná, megismerné azokat a ru-
hákat, amiket neki készített?
– Ami az én kezemből kerül ki, azt még száz év
múlva is megismerem.
– Itt van ez a gomb, nézze csak, benne néhány szál
cérnafoszlány. Meg tudná nekem mondani, milyen
gyártmányú? Magyar vagy külföldi? Vigyázzon, a cér-
naszálak ki ne hulljanak belőle!
Az öreg akkurátusan szemügyre vette a gombot is, a
cérnát is.
– Hát ami a cérnát illeti – sodorgatta a végét –, az
valóban régi. Igazi gombfelvarró cérna. A gomb is régi,
háború előtti gyártmány… várjunk csak, talán nekem is
van még hasonló régi gomb a ruhámon.
Az öreg felállt, kiment és behozott a saját holmijai
közül egy zakót. – Nézze, őrnagy úr, ezen a kabáton a
gombok ugyanolyan anyagból készültek, csak nem bar-
nák, hanem szürkék.
– Csikós bátyám, lehetségesnek tartja, hogy ez a
gomb a Pécsi Dezsőnek készített ruháról származik?
– Lehetséges. Biztosan persze nem tudhatom. De
miért kérdezi?
– Pécsi Dezső feleségét megölték. Ellopták a rég
meghalt férje ruháit, amiket az asszony a szekrényben
őrzött.
– Mit beszél? Az a fiatal ember már nem él?
– Régen, még a háború alatt halt meg. A felesége pe-
dig mindhalálig őrizgette a férje ruháit.
– Szegény, szerencsétlen asszony – sóhajtott az öreg
mester –, igazán nagyon megrendített ez a hír.
– Azért kerestük fel, Csikós bátyám, hogy megmu-
tassuk a gombot és tájékozódjunk.
– Kérem – mondta búcsúzóul –, ismételten kijelen-
tem, hogy ha bármelyik ruhát meglátom, felismerem.
Az eltűnt értékekre vonatkozólag országos körözést
rendeltem el.
Az esti órákban megérkezett Bordás, aki Józsi bácsi
és Miska bácsi után tudakozódott.
– Csóró két öreg, főnök – jelentette. – Alkalmi tró-
gerok. Nem képesek ilyen drasztikus bűncselekmény el-
követésére. Mindketten hadirokkantak. Lehet, hogy hé-
be-hóba lopnak ezt-azt, de legfeljebb amolyan karalá-
bétolvajok lehetnek. Egy kelenföldi özvegyasszonynál
laknak. Két poloskás ágyuk van. Ha sikerül lopniuk az
állomásról egy kis tűzrevalót, néha télen még be is fűte-
nek a mosókonyhaszerű kis büdös szobába. Abból élde-
gélnek, hogy segítenek csomagot cipelni az utasoknak.
El-eljárogatnak a környékbeli kis házakhoz kerti mun-
kára, fát behordani, aprítani. Nincs értelme velük tovább
foglalkozni.
– Szerintem, főnök – szólt közbe Szőke – ezt a bűn-
cselekményt egy ember követte el. Nem volt társa.
Késő este érkezett meg Kozma. Leült, kifújta magát,
rágyújtott.
– Azért jöttem ilyen későn – mondta –, mert meg
kellett várnom Kádas volt feleségét, míg a munkahelyé-
ről hazaér.
– Jól értettem? Azt mondtad: a volt felesége?
– Igen, így mondtam. Ugyanis elváltak. Van egy ki-
lencéves kisfiuk. A gyereket Kádas Endréné, lánykori
nevén Bogdán Margit neveli, aki az édesanyjával lakik
együtt. Nem akartam elmenni hozzájuk, de amikor meg-
tudtam, hogy elváltak és Kádas Endre már régen elköl-
tözött, úgy döntöttem, mégis beszélek az asszonnyal.
Aztán, mivel a nő nagyon részletes tájékoztatásba kez-
dett, gondoltam, jobb, ha holnap tízre berendelem, hogy
te is meghallgasd, főnök.
Másnap reggel röviden tájékoztattam a főcsoportve-
zetőt a kegyetlen gyilkosságról, a helyszíni vizsgálatról
és a már kikérdezett tanúk véleményéről.
– Hogyan jutott be a lakásba a gyilkos? – kérdezte a
főcsoportvezető, miután végighallgatott.
– Ez még nyitott kérdés.
– Nem volt az asszonynak valakije, akiről a szom-
szédai nem tudtak?
– Elképzelhető. Bár ennek ellentmond a tanúk véle-
ménye.
– Azért csak vedd számításba – figyelmeztetett a fő-
csoportvezető. – Az időskorúak szerelmi bosszúja néha
roppant kegyetlen. Ez egyébként közismert. Ellenőriz-
tesd ebből a szempontból is a dolgot.
Nem kétséges, ezt az elméletet is tekintetbe kell ven-
nünk, gondoltam.
Amint visszatértem a szobámba, Kozma azzal foga-
dott, hogy megérkezett Kádas egykori felesége.
– Ne haragudjon, hogy idefárasztottuk – mondtam –,
de kénytelenek voltunk erre kérni. Tudja, miért kérettük
ide?
– Valamit említett a százados úr – intett az asszony
Kozmára –, ami összefüggésben van a férjemmel.
– Igen. Róla van szó. Önök elváltak?
– Igen.
– Mikor házasodtak össze?
– 1951-ben. Egy vállalatnál dolgoztunk, így ismer-
kedtünk meg.
– Úgy hallottam, a házasságuk kezdetén volt némi
vita a lakás körül.
– Kizárólag azért, mert a férjem, még a házasságunk
előtt folyton azt mondta, hogy a nővérénél fogunk lakni,
de végül is ez nem sikerült.
– Miért nem?
– A házasságkötés után Endrével felkerestük a nővé-
rét. Igaz, akkor én már másállapotban voltam és ez meg
is látszott rajtam. Valószínűleg attól félt a sógornőm, a
gyerek zavarná megszokott nyugalmát.
– Maga tehát ismerte Pécsinét?
– Ismertem. Kedves volt hozzám, amikor ott vol-
tunk. Másnap mégis azzal jött haza a férjem Budafokra,
ahol az édesanyámnál tartózkodtunk, hogy a nővére
nem engedi meg, hogy hozzáköltözzünk. Ez váratlanul
és kellemetlenül ért bennünket. De hát változtatni nem
tudtunk rajta. A férjemnek különösen rosszul esett.
Édesanyám meg azon bosszankodott, hogy a sógornőm
félrevezetett bennünket.
– Hát Pécsiné tett olyan kijelentést, hogy odaköltöz-
hetnek?
– Igen. Előttem is mondogatta, hogy legalább nem
lesz egyedül. Egyébként a férjem, amíg meg nem nő-
sült, nála lakott.
– Haragudott ezért a férje Pécsinére?
– Nem túlságosan. Eleinte ugyan tett rá haragos
megjegyzéseket, de később megenyhült. Beadtunk egy
lakásigénylést a tanácshoz, mivel már négyen laktunk az
egyszobás lakásban.
– Miért váltak el?
– Hát… hogy is mondjam? A férjem inni kezdett.
Négyéves lehetett a fiam, amikor a férjem rosszul lett a
munkahelyén. Gyomorvérzéssel szállították kórházba.
Ezután egy ideig nem ivott, rendesen dolgozott, de aztán
újra minden elölről kezdődött. Annyira, hogy meg is
kellett operálni. Utána még sokáig betegeskedett.
– Meggyógyult?
– Rendbejött és én azt hittem, végre megváltozik.
Csalódtam. Később már nemcsak ivott, hanem mind
gyakrabban kimaradozott és egyre kevesebb pénzt ho-
zott haza.
– Talán egy másik nő?
– Nem, őt csak az ital érdekelte. Én meg hiába kö-
nyörögtem neki, hagyja abba, mert tönkremegy, nem tö-
rődött velem. Állandóan veszekedtünk. Végül azt mond-
tam: ha nem tudsz vagy nem akarsz megváltozni, vál-
junk el, mert ez így nem élet. Szedd össze a sátorfádat
és többé ne gyere ide. Aztán egyik nap, amikor a mun-
kából hazatértem, édesanyám közölte, hogy Endre el-
költözött. Ha így el tudott menni, a fiát is otthagyva,
gondoltam, akkor az ital neki többet számít, mint a csa-
ládja.
– Hogyan váltak el?
– Mikor meggyógyult, elküldték a vállalattól. A vá-
lókeresetet én adtam be. A bíróság tartásdíjat ítélt meg a
részemre, de én alig kaptam tőle néhány forintot, mert
gyakran változtatta a munkahelyét és egyre többet bete-
geskedett. Újra kórházba került. Sajnáltam, hiszen sze-
rettem, és tulajdonképpen nem is volt rossz férj. Csak
sajnos, nem tudott magán uralkodni, az ivás szenvedé-
lyévé vált.
– Mikor látta utoljára?
– Talán másfél éve, akkor is csak a villamosból.
– Tudja, hol lakik?
– Valahol a Fehérvári úton.
– Állapítsátok meg a lakáscímét – szóltam oda Koz-
mának.
– Tessék mondani, őrnagy úr – kérdezte az asszony
–, talán valami baj történt vele?
– Vele nem, legalábbis nem tudok róla. De a nővére
meghalt.
– Meghalt? – hökkent meg Kádasné. – Amilyen sze-
rencsétlen ez az Endre, olyan szerencsés is.
– Ezt hogy érti?
– Sokszor mondogatta, hogy ha egyszer netán Pécsi-
né meghalna, kire maradna a háza…
– És mire jutottak ebben a kérdésben?
– Endre azt mondta, csakis őrá, hiszen nincs más kö-
zeli rokona.
– Hát, ami azt illeti, hagyhatta volna akárkire. De ha
az örökhagyó végrendeletileg nem rendelkezik más-
képp, valóban rendszerint a legközelebbi hozzátartozó
jöhet szóba.
– Pécsiné szerétté az öccsét, és bizonyára a javára
végrendelkezett.
– Kérdés, hogy csinált-e egyáltalán végrendeletet?
– És ha nem?
– Akkor biztos, hogy a maga volt férje lesz az örö-
kös. Csakhogy asszonyom… egy kis bökkenő van a do-
logban. Pécsiné nem természetes halállal halt meg.
Megölték és kirabolták.
– Megölték? – Kádasné döbbenten meredt rám. –
Rettenetes! Hiszen az az asszony nem ártott senkinek
se! Ki tehette? Csak nem valamelyik udvarlója?
 – Udvarlója? – Most én lepődtem meg. – Udvarlók-
ról senki sem beszélt nekünk.
– Pedig voltak. Endre is említette annak idején: talán
azért nem akarta, hogy odaköltözzünk hozzá, mert férj-
hez akar menni. Emma többször is mondogatta, hogy
akadna nem is egy férfi, aki elvenné.
Kádasné szavain igencsak gondolkodóba estem. A
közvetlen szomszédok még csak célzást sem tettek
ilyesmiről. Lehet, hogy a tettes azért dúlta fel a lakást,
mert a leveleit kereste? Talán mégis a főcsoportvezető-
nek lesz igaza, aki az idős emberek kegyetlen szerelmi
bosszúját emlegette.
– Nem tudja, kérem – tettem fel az újabb kérdést Ká-
dasnénak –, mióta elváltak, udvarolt-e a férje valakinek,
vagy jelenleg van-e nőkapcsolata?
– Erről nem tudok. De nem is érdeklődtem utána.
Tessék mondani, mi lesz most a házzal?
Úgy vettem észre, hogy az elvált asszonyt jobban ér-
dekli a ház, mint a férje sorsa.
– Erre nem tudok válaszolni. A bíróságon majd el-
döntik. Ha nincs végrendelet, akkor valószínűleg a volt
férje lesz az örökös.
– És a fiam?
– A fia semmiképpen sem lehet örökös, csak ha az
apja úgy rendelkezne.
Hamarosan visszatért Kozma. Jelentette, hogy sike-
rült megtudnia, Kádas Endre albérletben lakik a Budafo-
ki úton.
– Máris menj oda, és érdeklődj róla – mondtam.
– Azt hiszem, igaza van Kádasnénak – jegyezte meg
Szőke. – Pécsinének udvarolhatott valaki. Leveleket pe-
dig azért nem találtunk, mert a tettes elvitte az összesét.
– De hiszen a daktisok rengeteg papírdarabkát talál-
tak… – Eltűnődtem. – A postást meg kell keresnünk.
Hátha tudja, honnan kapott Pécsiné leveleket és mikor.
Egyébként, ha ajánlott vagy expressz levelet kézbesíte-
nek, annak nyoma marad. Bordás, keresd fel ismét a két
öreget, Józsi és Miska bácsit. Szerezz tőlük hajszálakat.
– Hogyan? Vegyem le a sapkát a fejükről és markol-
jak bele a hajukba?
– Berendeled őket a legközelebbi őrsre és ott szépen
nyélbe ütöd a dolgot. Azt hiszem, tudod, milyen hajszá-
lakra van szükség a laborvizsgálatokhoz?
– A homlokról, a fejtetőről, a bal és a jobb halánték
tájáról legalább hét-nyolc hajszál – darálta, akár a stré-
ber kisdiák a leckét, s már indult is.
Megszólalt a telefon. Az ujjnyomszakértő jelentke-
zett.
– Nagy nehezen összeraktak a szakértők a papírda-
rabkákból egy-két mondatfoszlányt. Figyelsz?
– Hogyne.
– Akkor mondom. Például ilyenek adódnak: …mus-
ka. Ezen valószínűleg Annuska, vagy Emmuska érten-
dő. Jó disznótoros vacsora lesz… ha eljönne…, talán az
eleje az lehet: szeretném, ha eljönne. Vagy egy másik:
…on boldog… lesz… nk. Ebből nagyon boldogok le-
szünk jöhet ki. Természetesen, ez csak feltevés. Külön-
böző írások, egy kéztől valók. Sem boríték, sem kelte-
zés nyoma nem található egyiken sem.
– Ujjnyomok, lábnyomok?
– Az ujjnyomok legalább háromfélék, a nyilvántar-
tásban egyik sem szerepel, összehasonlításra valameny-
nyi alkalmas, ha van gyanúsított. Ami a lábnyomokat il-
leti, azok körülbelül negyvenkettes gumitalpú, vas sa-
rokkoptatós cipőtől származnak. A cipő jó állapotban le-
het, mert mind a talpszélek, mind a sarokvas nyomai
igen élesek. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Folytat-
juk az eltépett papírdarabkák összerakását.
 Nyomban feltárcsáztam az orvost.
– Már egy órával ezelőtt elküldtem a boncolási jegy-
zőkönyvet – mondta.
– Érdekes?
– Csúnyán érdekes. A helyszíni hozzávetőleges véle-
ményemtől annyiban tér el, hogy a gyilkosság idejét
szombat este tíz és tizenkettő közöttre, még inkább éj-
féltájra tehetjük.
– A hajszálak?
– Közepes életkorú férfi fejéről származnak.
– Mi az a közepes életkor?
– Ötven-hatvan év. Lehet kevesebb, de több is. A
hajszálakat tövestől, illetve gyökerestől tépték ki, így a
hajhagyma is megtalálható. Cirka húsz szálat rögzítet-
tünk külön-külön. Mind alkalmas arra, hogy a gyanús
személyektől beszerzett hajszálakkal össze lehessen ha-
sonlítani. Nos, barátom, most már rajtatok a sor!
Meg kell említenem a laikus olvasók számára, hogy
a hajszál három részből tevődik össze: velőállományból,
kéregállományból és kéreghártyából. Az erre alkalmas
tudományos műszaki eljárással ezekből megállapítható,
hogy a helyszínen – ez esetben a halott kezében talált –
hajszálak megegyeznek-e a nyomozás során felfedezett
gyanúsított személyektől vett hajszálakkal.
Ha már a fejnél tartunk, az enyémből még mindig
nem ment ki Kádasnénak Pécsiné esetleges udvarlóira
tett megjegyzése. Ezt a lehetőséget a szakértők által ösz-
szeállított papírdarabocskák is kezdik igazolni. Hogyan
lehetséges, tettem fel magamnak a kérdést, hogy erről
senki nem tudott? Talán Pécsiné járt el valakihez a késő
esti órákban? Persze nem a közelmúltban, talán jóval
előbb. Ennek meg az szól ellene, hogy mégis odahaza
ölték meg. Rejtélyes az egész ügy. Miért tették? A pén-
zért? Hát mennyi pénze lehetett? Tájékozódásaink alap-
ján nem valami sok. Az ékszereiért? Azok sem nagy ér-
tékűek. Bosszúból? Mi lehetett a bosszú oka? Vagy ta-
lán mindegyikért? Lehetséges, az értékeket csak azért
vitték el, hogy eltereljék a nyomozás irányát. A sok kér-
dőjelre meg kell találnunk a választ.
A visszatérő Kozma azt jelentette, hogy Kádas End-
re súlyos beteg, a János kórházban fekszik.
– Mióta?
– A lakásadónője szerint tíz napja. Valószínűleg
megoperálták. Megnéztem a lakást. Egy kis személyzeti
szobácskában lakik, egy ágy, egy szekrény fér csak el
benne. Nem élhet valami fényűzően.
– Hát a nőcskéje?
– A lakásadónő nem tud róla. Rendes embernek tart-
ja, csak az a hibája, hogy szereti a kadarkát.
– Gyerünk a kórházba! – határoztam el hirtelen. –
Marika kérem, ha időközben visszajönne Szőke vagy
Bordás, várjanak meg bennünket, maga pedig menjen
haza.
A belgyógyászaton megtudtuk, hogy Kádas Endre
tíz nappal ezelőtt feküdt be, gyomorvérzéssel, kivizsgá-
lás céljából. A vizsgálat során az orvosok úgy döntöttek,
hogy a műtéti beavatkozás elkerülhetetlen. Hétfőn dél-
előtt tíz órakor gyomorfekéllyel meg is operálták. Jelen-
leg a sebészeten fekszik.
– Nem sok értelmét látom, hogy beszéljünk vele. Bi-
zonyára nem tudja, hogy a nővérét megölték – vélte
Kozma.
– Honnan a fenéből tudhatná? Hiszen amikor kiér-
tünk a helyszínre, ő éppen a műtőasztalon feküdt. De ha
már egyszer itt vagyunk, azért csak látogassuk meg.
– Kérdés, hogy tudunk-e vele beszélni? – próbált
visszatartani Kozma.
– Miért ne tudnánk? Tegnap operálták, azóta bizto-
san jobban van.
A sebészeten, miután megtudtuk a szoba számát,
megkérdeztem az ápolónőt, milyen állapotban van Ká-
das Endre.
– Még lázas. Súlyos műtéten esett át. Lassítja a fel-
épülését a leromlott szervezete.
– Van remény, hogy kilábal a betegségből?
– Azt én nem tudom. Tessék az orvossal beszélni.
– Hol találhatom?
– Hármas ajtó, balra.
Kopogtam és benyitottam. Barátságos arcú, közép-
korú orvos állt fel az asztaltól. Bemutatkoztunk és kö-
zöltük, hogy Kádas Endréről szeretnénk érdeklődni.
– Sikeres műtéten esett át. Reméljük, rövidesen
rendbejön. De miről van szó, kérem? Ha a rendőrség
egy frissen operált beteg iránt érdeklődik, abból mindig
valamilyen törvényellenes dologra lehet következtetni.
– Kádas Endre nővérét megölték. Az utána maradt
ház és egyéb értékek, örököse bizonyára Kádas Endre
lesz, mivel ő az egyedüli, legközelebbi hozzátartozó.
– Mikor történt a gyilkosság? – kérdezte az orvos.
– A boncolást végző orvos szerint, szombaton, az éj-
jeli óráikban.
– És önök beszélni akarnak a beteggel?
– Ha lehet.
– Azonnal megnézem, milyen állapotban van. – Pár
perc múlva kijelentette, hogy bemehetünk.
Az ápolónő kalauzolása mellett majdnem lábujjhe-
gyen közelítettük meg a több ágyas szobában Kádas
Endre fekvőhelyét. Halkan, a nevén szólítva üdvözöl-
tük. Rosszul nézett ki, sápadt, sovány arcából kiemel-
kedtek a csontok.
– Hogy érzi magát? – kérdeztem.
– Nem jól – motyogta alig érthetően –, talán már ki
sem megyek innen többé.
– Hogy beszélhet így, az orvos csupa jót mondott.
Rövidesen meggyógyul és beköltözik egy új lakásba.
– Milyen új lakásba? – kérdezte kissé élénkebben.
– Amit a kedves nővére, Emma magára hagyott.
– Rám?
– Igen. – Észrevettem, hogy a beszélgetés alatt, fel-
tehetően a megerőltetéstől, erősebben gyöngyözött a
homloka. Az ápolónő meg is törülgette.
– Miért tetszik ezt mondani, hogy rám hagyta a nő-
vérem? Csak nem történt vele valami baj?
– A nővére, meg kell mondanom, sajnos, meghalt.
– Jaj, istenem, az nem lehet! – nyöszörögte, alig fog-
va még fel a halálhírt. – Tessék mondani, mi baja volt?
Miért halt meg? Tudtommal nem volt beteg… – Kádas
arcán az izom, nem tudtam eldönteni, a testi fájdalom-
tól-e, vagy nővére halálhírének váratlan közlésére, meg-
megrándult, közben apró kis nyögések törtek ki a szá-
ján.
– Beteg nem volt, az igaz. Nem is természetes halál
vetett véget az életének. Azért is jöttünk el, hogy ezt
megmondjuk magának, bármennyire is sajnáljuk, hogy
ezt éppen itt, a betegágya mellett kell közölnünk. A nő-
vérét, Kádas úr, bestiális kegyetlenséggel megölték.
– Megölték? Ki ölte meg? – hördült fel önkéntelenül
is felemelkedve. Az ápolónő visszafektette.
– Azt egyelőre nem tudjuk. Meg tudná mondani, mi-
kor beszélt utoljára a nővérével?
– Talán két héttel előbb, mint ahogy a kórházba ke-
rültem.
– Milyen gyakran találkoztak?
– Két-három hetenként. Ha el voltam foglalva, rit-
kábban.
– A nap melyik szakában kereste fel általában?
 – Ha dolgoztam, rendszerint este, munkaidő után.
– Úgy hallottam, nem voltak valami jó testvéri vi-
szonyban.
– Lehet, hogy egyesek azt mondják, de ez csak szó-
beszéd. Soha nem haragudtunk egymásra, nem is volt rá
okunk.
– Amikor maga megnősült, úgy tervezték, hogy oda-
költöznek a feleségével a nővéréhez.
– Volt erről szó, de amikor láttam, hogy Emma nem-
igen lelkesedik ezért, úgy döntöttem, hogy ideiglenesen
Budafokra költözünk az anyósomhoz, aztán majd igény-
lünk lakást – mondta fáradtan, vontatottan Kádas.
– Mondja kérem, miért vált el a feleségétől?
– Nem én váltam el. Ő vált el tőlem. De kizárólag én
vagyok a felelős. Nem tudtam, sehogyan sem tudtam
beleilleszkedni a családi életbe.
– Mi volt ennek az oka? Talán egy másik nő?
– Nem, dehogy. Inkább a sok veszekedés az anyó-
sommal. Idegesített, hogy minden pillanatban a fejem-
hez vágta, hogy miért nem költözünk a nővéremhez,
hogy ilyen összezsúfoltan nem lehet nyugodtan élni. Hi-
ába próbáltam megmagyarázni, hogy a ház nem az
enyém, hanem a nővéremé, és ha ő nem járul hozzá, ak-
kor ezen nem változtathatok.
– Miért nem akarta magukat odaengedni a nővére?
– Konkrétan nem mondott semmit.
– Talán férjhez akart menni?
– Nekem erről sem beszélt. Egyszer ugyan megemlí-
tette, hogy vannak, akik szívesen elvennék, de ő nem
szándékszik férjhez menni.
– Arról nem beszélt, hogy kik azok, akik elvennék?
– Nem tartottam komolynak a kijelentését, ezért az-
tán nem is firtattam.
– És maga? Magának van valakije?
 – Nincs nekem senkim – mondta keserűen. – örülök,
hogy élek. Már régóta betegeskedem, most operáltak
meg harmadszor.
– A betegségét leginkább az italnak köszönheti.
– Megfogadtam, ha felgyógyulok, örökre abbaha-
gyom az ivást.
– Okosan is teszi, mert ha nem, akkor aligha tudja
majd élvezni a szép házat, amit a nővére magára ha-
gyott.
– Honnan tetszik tudni, hogy rám hagyta? Talán írt
végrendeletet?
– Azt nem tudjuk, de maga az örökös, vagy nem?
– Hát… – az ápolónő megfordította az izzadtságtól
átnedvesedett párnát a feje alatt –… testvére csak én va-
gyok egyedül.
– No látja! Igyekezzék meggyógyulni, hogy minél
hamarabb beköltözhessen és elkezdje az új életet, ivás
nélkül! No, nem zavarjuk tovább. Pihenjen, úgyis attól
tartok, kimerítette ez a beszélgetés. Jó egészséget!
A folyosón megkérdeztem az ápolónőt: jár-e látoga-
tó Kádas Endréhez?
– Nem látogatja senki az égvilágon, pedig ráférne a
gondoskodás.
Az udvaron Kozma megjegyezte: – Én nem hiszem,
hogy ez a Kádas felgyógyul, nagyon ramaty állapotban
van.
– Ha meghal, a házat a fia örökli. Ettől a látogatástól
nem lettünk okosabbak. Kíváncsi vagyok, mivel tér
haza Laci. Vajon mit tudott meg a rokonokról?
A főkapitányságon Bordás várt ránk és jelentette,
hogy némi üggyel-bajjal ugyan, de Miska bácsitól és Jó-
zsi bácsitól megszerezte a vizsgálathoz szükséges haj-
szálakat.
– Tedd el a hajszálakat – mondtam –, s ha majd má-
soktól is beszerzünk még összehasonlítandó anyagot,
egyszerre küldjük át a laborba. – Eszembe jutott, hogy
még nem kérdeztem meg Kozmát, beszélt-e Biharival.
– Személyesen nem – felelte Kozma –, de telefonál-
tam kintről Szabónak. Biharin kívül a többi manuszunk-
kal is felvette a kapcsolatot.
Épp készülődtünk haza, amikor majdnem egy időben
megérkezett Németh Vas megyéből, Szőke pedig a ke-
lenföldi postai eligazítóból.
Németh elmondta, hogy Pécsiné rokonai szerint az
elhunyt asszonynak három férfi is udvarolt.
– Hogy a fenébe udvarolhattak neki, amikor a köz-
vetlen szomszédok erről mit sem tudnak? – fakadtam ki
indulatosan.
Németh a vállát vonogatta.
– Biztosan nem akarta kikürtölni az asszony. Az
egyik udvarló egyébként évekkel ezelőtt kivándorolt, ő
tehát nem jöhet számításba. A másik kettőnek itt a címe.
– Kik ezek? – morogtam.
– Özvegyemberek, magányosan élnek. Az egyik
vasutas, a másik pedig kőművesmester. Az utóbbinak
van ugyan egy fia, de az külföldön él.
– Hol lakik a kőműves?
– Jánosházán.
Na, ebből elég!
– Hogy a csodába ismerkedett meg Pécsi Dezsőné
egy jánosházi kőművessel?
– Az már régen történt. Ugyanis Pécsi Dezső Vas
megyéből származott. Távolabbi rokonai Jánosházán
laknak. Így a szóban forgó kőműves, név szerint: Ko-
vács György, ismeretségbe került a Pécsi családdal.
Amikor elterjedt annak idején a hír, hogy Pécsi Dezső
elesett, Kovács György egy alkalommal feljött Pécsi La-
jossal, Pécsi Dezső testvérével Budapestre. Akkor is-
merkedett meg az özvegyasszonnyal, aki a tanúk véle-
ménye szerint abban az időben mutatós, csinos asszony
volt.
– Mindezt ki mondta el neked?
– Maga Pécsi Lajos, de megerősítette a húga is, Pé-
csi Katalin. Hozzátették, hogy Kovács György többször
is találkozott Pécsinével. Úgy tudják, leveleztek is.
– Hát ez elég érdekes – ismertem el. – Mindamellett
nem hiszem, hogy Kovács Györgynek bármi köze lenne
Pécsiné megöléséhez.
– Azt én sem mondom, főnök, egy dolgot azonban
mégis tisztázni kell.
– Éspedig?
– Ez a Kovács éppen a gyilkosság éjszakáján, vagyis
szombaton éjjel nem volt odahaza.
– Hát ezt honnan tudod?
– A két szomszédja állítja, hogy hajnali négy-öt óra
körül tért haza az autójával. Egyikük, aki szemben lakik
vele, ki is nézett az ablakon a zajra, és látta Kovácsot
befordulni a kapun. Ez az, amiről pontos információt
kell szerezni.
– Helyes! Másodmagaddal ellátogatsz a környékre
és tájékozódsz. Ha szükségesnek látod, végy Kovács
Györgytől hajmintát és ujjlenyomatot. Beszélj a másik-
ról, a vasutasról.
– A vasutas, név szerint Toros Imre, győri lakos.
Személyesen vele sem beszéltem. De megtudtam, hogy
már kétszer volt nős és mind a két felesége meghalt.
Módfelett érdeklődött Pécsiné iránt. Pécsiné viszont arra
kérte egyik levelében a sógorát, hogy szerezzen infor-
mációt Torosról, aki komolyan akar neki udvarolni. Pé-
csi Lajos eleget tett az asszony kívánságának, több ol-
dalról is érdeklődött a vasutas magánélete felől. A be-
gyűjtött véleményeket megírta sógornőjének. Amikor
pedig személyesen felkereste, megtoldotta őszinte véle-
ményével, hogy Toros Imre főleg a családi ház miatt ud-
varolna neki. Hogy ezek után találkoztak-e, folytatták-e
a levelezést, azt már Pécsi Lajosék nem tudták. Egyéb-
ként Toros Imre 1947-ben került haza hadifogságból és
hamarosan felkereste Pécsinét. Együtt volt Pécsi Dezső-
vel Ukrajnában büntetőszázadban és jó barátságot kötöt-
tek egymással. Megállapodtak abban, hogy ha hazake-
rülnek, felkeresik egymást. Toros Imre csak akkor tudta
meg, hogy a barátja nem tért vissza, amikor az özvegyet
meglátogatta.
– Reggel indulj el, vidd magaddal Szabót. Ketten
jobban boldogultok. Az idő nem számít, az a lényeg,
hogy hiteles értesüléseket hozzatok. Lehetőleg szerezze-
tek írásmintákat is, szükség lehet rá.
– És te? – fordultam a mindeddig szerényen hallgató
Szőkéhez. – Miről tájékozódtál a postai vonalon?
– Megállapítottam, hogy az utolsó ajánlott levelet
Pécsi Dezsőné halála előtt harminckét nappal kapta Já-
nosházáról. A feladó: Kovács György. A postai eligazí-
tó szerint ebben a hónapban többször is kapott Pécsiné
levelet, de hogy honnan és kitől, azt sem a körzeti hiva-
tal, sem a postás nem tudja.
– Furcsa, főnök – szólt Németh – hogy sem levelet,
sem lapot nem találunk a lakásban.
– De sok apró papírdarabkát igen. Az írásszakértők
máris próbáltak összeállítani valamit azokból a fecnik-
ből, amit a daktiloszkópusok a helyszínelés alkalmával
összeszedtek.
Másnap Kozma felkereste Biharit, buzdítva, hogy is-
meretségét bevetve figyeljék, a Pécsinétől elvitt tárgyak
közül nem dobnak-e valamit piacra?
Hasonlóképpen megindítottuk a nyomozást az ék-
szerek után is. A vidéki rendőri szerveket, sőt a határőr-
séget is értesítettük.
A főcsoportvezető referálásaim alapján nehéznek ta-
lálta az esetet, mivel kiinduláshoz szükséges támpontot
nem sikerült szereznünk. Magam is úgy éreztem, hogy
megrekedtünk. Csak abban bíztam, hogy – mint már
annyiszor a súlyos bűncselekmények nyomozása köz-
ben – valami nem várt kivezető útra bukkanunk.
Marika egyik délelőtt azzal nyitott be hozzám, hogy
egy közjegyző keres.
Hatvan év körüli, magas férfi lépett be.
– Olvastam az újságban, hogy özvegy Pécsi Dezső-
nét megölték. Megtudtam, hogy ebben az ügyben ön ve-
zeti a nyomozást. Azért jöttem, mert az áldozatnak én
készítettem el a végrendeletét.
– Ez már valóban nagyon érdekes. Mikor történt?
– Pontosan négy éve és két hónapja.
– Mondja, kérem, kinek a javára végrendelkezett Pé-
csi Dezsőné?
A közjegyző kivette aktatáskájából a végrendelet
egyik példányát. Feltette csiptetős szemüvegét, kiterítet-
te a papírt az asztalra és azt mondta: – Az elhunyt Pécsi
Dezsőné, született Kádas Emma végrendeletében a há-
zát, továbbá minden ingatlan és ingó vagyonát öccsére,
Kádas Endrére hagyta, mint egyedüli, legközelebbi vér
szerinti rokonára. – Letette a szemüveget. – Azért keres-
tem fel önt, hogy megkérdezzem, közölhetem-e ezt az
örökössel?
– Ebbe nekünk nincs beleszólásunk. Keresse fel az
örököst, közjegyző úr a János kórházban. Pár nappal ez-
előtt megoperálták.
– Megkérdezhetem, őrnagy úr, hogy ki ölte meg Pé-
csinét?
– Sajnos, egyelőre sejtelmünk sincs róla.
A közjegyző távozása után Németh jelentkezett tele-
fonon Jánosházáról. Arra kért, ugorjak le a faluba, mert
Kovács György kőművessel nem boldogul, nem hajlan-
dó megmondani, hogy a kritikus szombat éjszakát hol
töltötte.
– Miért nem akarja?
– Azt állítja, hogy egy olyan asszonynál volt, akinek
férje van, és ha ez kitudódna, abból rettenetes botrány
lenne.
– Ha továbbra is megtagadja a vallomást, figyelmez-
tesd, hogy gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe vesszük.
– Mondtam én már mindent, de a pasas mégsem haj-
landó beszélni.
– Néhány perc múlva indulok.
Kovács György valóban igen makacs embernek lát-
szott. Hiába győzködtem, sehogysem sikerült szóra bír-
nom.
Végül elfogyott a türelmem.
– Értse meg, kérem – mondtam nyersen –, mi senki-
nek egy szót sem árulunk el a maga diszkrét ügyeiről.
De figyelmeztetem, ha nem beszél, akkor kénytelen le-
szek gyilkosság gyanúja miatt letartóztatni és felszállít-
tatni Budapestre.
– Miféle gyilkossággal akar meggyanúsítani, őrnagy
úr? – kérdezte a lehető leghiggadtabban.
– Ami azon az éjszakán történt, amelyikről maga
nem hajlandó beszélni.
– Hát kit öltek meg szombaton, hogy engem gyanú-
sítanak?
– Szombaton éjszaka Budapesten megöltek egy asz-
szonyt. És ennek az asszonynak maga udvarolt.
Meghökkenve meresztette rám a szemét. – Még
hogy én?
– Ismeri Pécsi Dezsőnét?
A homlokához kapott. – Hogyne! Természetesen. Is-
merem… csak nem őt gyilkolták meg?
– Sajnos, eltalálta.
– Rettenetes! – szakadt ki belőle.
– Irt neki valaha levelet? Egyébként hogy mikor, mi-
képpen ismerkedtek meg, azt már tudjuk.
– Kérem, őrnagy úr, valóban írtam neki néha levelet.
– Utoljára mikor?
– Körülbelül egy hónapja meghívtam disznótorra.
De nem jött el. Régebben vagy kétszer is jártam nála a
sógorával, Pécsi Lajossal, amikor Pestre mentünk. Ked-
ves, rokonszenves asszonynak ismertem meg.
– Olyannyira kedvelte, hogy talán még meg is ölte.
– Képtelenséget állít, őrnagy úr! – kiáltotta. – Higy-
gye el, semmi közöm az egészhez, és nagyon megdöb-
bent, hogy azt a kedves özvegyasszonyt megölték.
– Akkor most talán megérti, hogy beszélnie kell ar-
ról, hol járt szombat éjszaka. Honnan érkezett haza va-
sárnap hajnalban autójával?
– Kérem, őrnagy úr, én egy tisztességes asszonynál
voltam. Régi, gyerekkori ismerősöm. Hozzá kell ten-
nem, hogy semmiféle titkos szerelem nincs és nem is
volt közöttünk. De ha a férje megtudná, hogy ott jártam,
abból családi katasztrófa származna. Az a féltékeny
őrült képes lenne megölni engem is, meg a feleségét is.
– Ismételten és utoljára hangsúlyozom, hogy sem
engem, sem a rendőrséget nem érdekli, hogy maga ki-
vel, milyen kapcsolatot tart fenn. Bennünket kizárólag
az érdekel, hogy szombat este tíz órától a hazatéréséig,
hol tartózkodott. S amint ezt tisztáztuk, semmi dolgunk
többé egymással.
– Este tíz órától ennél az ismerősömnél voltam. Az-
tán később elindultam haza. Sajnos, közben a kocsim
motorja felmondta a szolgálatot. Emiatt hajnalig vártam
a mellékúton, míg végre egy teherautó vezetője kisegí-
tett. Ez volt az oka hajnali hazaérkezésemnek.
– Elhiszem, amit elmondott. De értse meg, ez kevés.
Tudni akarom, kinél volt.
– Akkor inkább csukjanak be! – rázta meg a fejét.
Most már végleg kijöttem a béketűrésemből.
– Hát ha ez a kívánsága, teljesítjük! Laci – szóltam
oda Némethnek –, azonnal vedd Kovács urat őrizetbe,
azután két tanúval tartsatok nála alapos házkutatást.
Reggel hajmintát és ujjnyomokat veszel tőle, majd fel-
szállíttatod Budapestre.
– De… kérem… őrnagy úr, miért akarnak nálam
házkutatást tartani?
– Ez, kedves uram, együtt jár az őrizetbe vételével.
– De hisz én nem követtem el semmit! – kiáltott fel
kétségbeesve.
– Az majd elválik.
– Inkább mégis elmondanám, őrnagy úr, hogy kinél
voltam – vedlett át egyszerre kezes báránnyá.
– Késő, Kovács úr. Ami pedig a beszámolóját illeti,
azt megteszi maga a házkutatás után is.
Utólag megvallom, magam is sokalltam a radikális
eljárásomat, de Kovács konoksága kényszerítette ki be-
lőlem. Némethtel együtt nem tartottuk lehetségesnek,
hogy Kovácsnak köze lenne Pécsiné megöléséhez. De
mivel gyanússá tette magát, minden olyan intézkedést
meg kellett tennünk, amely kétséget kizáróan tisztázza a
körülményeit; vagyis meg kellett bizonyosodnunk arról,
hogy valóban ártatlan.
A házkutatás során Németh és Szabó kollégáim, a
gyilkossággal kapcsolatban semmilyen gyanús tárgyat
nem találtak. Viszont több nagy értékű valuta került elő
– 1500 USA-dollár, 1000 nyugatnémet márka, több an-
gol font és svájci frank –, s ez önmagában is büntetőel-
járást von maga után. Kovács Gézáról ujjlenyomatot és
hajmintát vettek.
Kovács a házkutatás után bevallotta szombat éjsza-
kai tartózkodási helyét, aminek ellenőrzése után úgy ha-
tároztam, hogy elengedjük.
– Tehát emiatt nem akarta, hogy házkutatást tart-
sunk, ugye? – mutattam a valutakupacra.
– Őszintén megvallva, igen.
– Valutával üzérkedik?
– Nem kérem. A fiam elég gyakran jár haza Nyugat-
Németországból. A valutákat tőle kaptam, azért, hogy
ha szükségem lenne pénzre, váltsam be a bankban. Így
akar engem támogatni.
– Akármilyen módon szerezte, maga ellen megindít-
juk a büntetőeljárást. Most pedig elmehet haza.
– A fene enné meg, ha ez a csökönyös szamár rögtön
bevallja, hol járt szombaton, már rég túllennénk az egé-
szen – mérgelődött Németh.
– Sebaj – legyintettem –, ő járt pórul. Most pedig in-
dulunk Győrbe Toros Imréhez.
Toros előrelátóbb volt Kovácsnál, Ő minden teketó-
ria nélkül, az első kérdésre elismerte, hogy régebben va-
lóban akart udvarolni Pécsi Dezsőnének. De közeledési
szándékát az asszony rendre visszautasította, így hát le-
mondott róla.
– Hol ismerkedett meg Pécsi Dezsővel?
– Ukrajnában. Büntetőszázadban volt velem együtt.
Amikor engem máshová vezényeltek, megkért, ha haza-
térnék, keressem meg. Én három évvel a háború után
jöttem haza. Amikor Pesten jártam, gondoltam, felkere-
sem Pécsi Dezsőt. Akkor értesültem a feleségétől, hogy
az ura nem tért vissza.
– Hányszor találkozott ezután Pécsinével?
– Talán kétszer vagy háromszor. Nem tudom ponto-
san. Levelet is írtam neki, komolyan foglalkoztam a
gondolattal, hogy ha hozzám jönne, elvenném. De ő
mindig kitért előle, és azt mondta: „Nem tudnám soha
elfelejteni a férjemet, akkor pedig a mi házasságunk
nem érne semmit.” Én lemondtam róla, de azért még ta-
valy karácsonykor is küldtem neki üdvözlő kártyát. Tes-
sék mondani, csak nem történt valami baj, hogy ennyire
érdeklődnek a köztünk levő kapcsolat iránt?
– Pécsinét megölték.
– Megölték? Hát kinek volt az útjában az a szeren-
csétlen asszony?
Ami biztos, az biztos, gondoltam, s Toros Imre fejé-
ről is kitépettem néhány szál hajat a laboratóriumi ösz-
szehasonlításra, sőt, az ujjnyomait is levétettem.
Késő éjszaka értünk vissza Dunántúlról. A hajmintá-
kat, ujjnyomokat megküldtem a laboratóriumnak.
Úgy éreztem, ezzel az úttal az ördögnek tartoztunk.
Viszont megnyugtattuk magunkat: a „kérőket” legalább
kipipálhattuk a listáról.
Napok múlva újra ellátogattam Szőke és Németh tár-
saságában Pécsiné lakására. Amikor a lepecsételt ajtót
kinyitottuk, úgy rémlett – kriptába lépünk. Az áporodott
szagú lakásban rideg falak, árván maradt tárgyak mered-
tek felénk. Mintha azt kérdezték volna, hol van a gaz-
dánk? A néma tanúk csendjét hiába törtük meg, amikor
újra megbeszéltük, miképpen zajlott le a gyilkosság,
mert a kérdés, hogy ki tette, továbbra is megválaszolat-
lan maradt.
Az iszonyú cselekvésnek még ott voltak a nyomai.
Minden úgy maradt szanaszéjjel, ahogy a kegyetlen
gyilkos kéz szétdobálta. A ház háta mögött a csirkék is
félénken tekintettek ránk. Elhagyatottnak, gondozatlan-
nak érezhették magukat.
A szomszédok most sem tudtak mást mondani, mint
amit már előbb. A sötét, kietlen helyiséget ismét lezár-
tuk és elhagytuk a környéket.
A következő napok egyikén megérkeztek a rokonok,
Pécsi Lajos és Pécsi Katalin, hogy intézkedjenek a te-
metésről. Pécsi Lajos megkérdezte, hogy Emma testvére
már tud-e mindent.
– Igen – feleltem –, csakhogy jelenleg súlyos beteg.
Még a gyilkosság előtt nyolc-tíz nappal kórházba került
és a bűncselekmény felfedezésének napján operálták
meg. Azért is szükséges, hogy önök gondoskodjanak az
elhunyt végtisztességéről.
– Mikor temethetjük el? – érdeklődött Pécsi Katalin.
– Ez kizárólag önöktől függ, mi engedélyezzük.
– Tessék mondani, őrnagy úr, ugye a sógornőnk
Endrére hagyta végrendeletileg a házát? – érdeklődött
Pécsi Lajos.
– Mi nem találtunk végrendeletet. De megjelent ná-
lunk egy közjegyző és elmondta, hogy öccsére, Kádas
Endrére hagyta. Nem akarják a lakást megnézni?
– Nem, nem, isten őrizzen – szólt ijedten Pécsi Kata-
lin.
– Nem is ajánlom, mert szörnyű látvány.
Több hét telt el, amikor Bihari telefonon jelentke-
zett, Kozma századost kereste. Én vettem fel a kagylót.
– Tessék, Bihari úr, mit óhajt?
– Őrnagy úr, kérem, körülbelül két órával ezelőtt az
egyik ószeres megvett egy finom, szürke átmeneti kabá-
tot 180 forintért. A kabát olyasmi, amilyenről engem
Kozma úr tájékoztatott. Addig vitatkoztam a vevővel,
míg az eladót elvesztettem szem elől. De bárhol felis-
merem, ha megpillantom.
– És a felöltő?
– Figyelmeztettem a vevőt, hogy mutassa be önnek,
mert ha elmulasztja, megütheti a bokáját.
Hamarosan valóban megérkezett a Bihari jelezte
ószeres a jó minőségű átmeneti kabáttal.
– Kért valamilyen igazolványt az eladótól?
– Nem kértem – vallotta be az ószeres.
– Miért nem? Hiszen jól tudja, hogy aki árut kínál
eladásra, attól személyi igazolványt vagy egyéb igazoló
iratot kell kérni. No persze, maga erre nem gondol, és
nincs is szándékában értesíteni a rendőrséget, amikor
bagóért, tizedáron jut hozzá egy príma felöltőhöz.
– Őrnagy úr kérem, az eladó azt mondta, hogy a ka-
bát az övé – próbált védekezni.
– Minden tolvaj ezt szajkózza, amikor lopott árut ér-
tékesít. És ezt szívesen elhiszik azok a „vevők”, akik fü-
tyülnek a hatóságokra. A kabát itt marad. Ha nem bűn-
cselekményből származik, akkor szerencséje lesz és
visszakapja. Ellenkező esetben maga ellen eljárás indul,
amiből az következik, hogy könnyen elveszítheti ezt a
zsíros foglalkozását.
Az ószeresnek nem volt szerencséje. Albertfalván az
öreg Csikós Miklós szabómester első pillantásra felis-
merte a közel húsz évvel ezelőtt házába bevezetett vil-
lany ellenértékeként Pécsi Dezső számára készített szür-
ke felöltőt.
Izgalom fogott el mindnyájunkat. Nem csoda, hiszen
végre előreléptünk. Most aztán minden épkézláb embe-
rünket mozgósítottam.
Elkészítettük a felöltő eladójának személyleírását az
ószeres és Bihari vallomása alapján.
Összegeztük a negatívumokat is. Az ujjnyom-szak-
értők közölték, hogy a Pécsiné lakásán talált ujjnyomok
egyike sincs nyilvántartásban; a laboratóriumi hajszál-
vizsgálatok sem hoztak eredményt, mint ahogy az ék-
szerészvonalról sem kaptunk semmi biztatót. Csupán
egyetlenegy kicsiny nyomocska – a kabátot eladó isme-
retlen személyleírása – állt rendelkezésünkre. Ebbe ka-
paszkodtunk. De bárhogy erőltettük is a keresést – sehol
semmi. Holtpontra jutottunk. Mintha megbénult volna
körülöttünk minden. Néha úgy éreztük, mi magunk is.
Meglátszott ez kollégáim viselkedésén is, akik, ha
együtt voltak, csendben, némán ültek, mint akiknek az
orruk vérzik.
Rájuk is ripakodtam: – Mi van veletek, letörtetek?
– Nem, főnök – szólt Szőke Pista –, csak kimerül-
tünk ebben a kilátástalan hajszában.
– Térjetek magatokhoz! – lármáztam. – Nem lehet
eredménytelen a nyomozás. A tettes megvan és mi min-
denképpen elfogjuk, tartson a nyomozás bármeddig is!
– Valahol elhibáztuk, főnök – nézett rám Németh
bánatosan.
– Miben hibáztunk volna? No jó, vitassuk meg újra
az ügyet, és ha kell, kezdjünk mindent elölről. Nem
nyugodhatunk bele, hogy nincs tovább! Ha beletörő-
dünk, mindenki előtt elveszítjük a tekintélyünket, amit
pedig olyan sok fáradsággal, idegölő munkával már ki-
vívtunk.
Új utasításokat adtam.
– Kozma és Szőke! Azonnal induljatok, tudjátok
meg, Kádas Endre elhagyta-e már a kórházat? Ha igen,
keressétek meg és beszéljetek vele. Hátha kihámozha-
tunk valami hasznosat a szavaiból. Bordás és Szabó! Ti
ketten érdeklődjetek a Teleki téri és Garai téri embere-
inktől. Állandó mozgásban kell tartanunk a szálakat. Én
meg Némethtel újra körülnézek Pécsiné házánál.
Pécsiné szomszédja, Dallosné közölte velünk, hogy
Kádas Endre már több ízben járt a nővére házában. Sőt,
a múlt héten kifestették és kitakarították a lakást.
– Beszélt vele? – kérdeztem.
– Igen. Megkért, hogy etessem továbbra is a barom-
fiakat és megígérte, ha végleg beköltözik a házba, meg-
téríti a költségeimet.
– Egyedül járt itt Kádas?
– Én nem láttam vele senkit.
– Ezek szerint most már a lakás tiszta?
– Igen. Eltűntek a gyilkosság nyomai.
– Mit gondol, asszonyom, Kádas örül, hogy ő örö-
költe a házat?
– Azt nem mondta. Ellenkezőleg, arról beszélt, hogy
nem tudja, hogyan fog tudni élni abban a lakásban, ahol
a testvérét megölték. Még azt is mondta, hogy talán
majd elcseréli vagy eladja.
Visszatérve a kapitányságra, Kozma közölte – amit
mi már Dallosnétól tudtunk –, hogy Kádas felgyógyult.
Szőke hozzáfűzte, hogy Kádas lakásadónője úgy véli,
albérlője végre észhez tért, abbahagyta az ivást és talán
megnősül. Ugyanis a főbérlőnő többször is látta Kádast
egy csinos nő társaságában hazaérkezni.
Ismét eltelt két nap.
Már szinte szorongva léptem be a főcsoportvezető
szobájába. De ő tapintatos volt, nem érdeklődött a nyo-
mozásról. Igaz, jól tudta, ha ez ügyben valami újabb for-
dulat történnék, azonnal közölném vele.
Szőke Pista öt nap múlva újabb értesülésről számolt
be:
– Főnök, a János kórházban szimatolva megtudtam,
hogy Kádasnak ki az újabb nője.
– Mi az, hogy újabb? Úgy mondod ezt, mintha több
előző nőjéről is tudnánk.
– Nem, nem, csupán azt tudtam meg, hogy egy kór-
házi ápolónővel már régen jó viszonyban van. Ez az
ápolónő, név szerint Ardó Piroska, a Tétényi úti kórház-
ban abban a pavilonban dolgozott, ahol Kádast első íz-
ben operálták. Ott ismerkedtek meg két évvel ezelőtt.
– Na és ha megismerkedtek, mi van abban?
 – Azért tájékoztatlak erről, mert némileg furcsállom,
hogy Kádast legutóbb nem a Tétényi úti kórházban, ha-
nem a János kórházban operálták, ahová az említett Ar-
dó Piroska átkerült. Mégpedig azon az osztályon, ahol
Ardó Piroska dolgozik.
Felkaptam a fejem.
– Csak nem arról az ápolónőről beszélsz – kérdez-
tem –, aki Kádas ágyához kísért bennünket és akitől a
folyosón megkérdeztem, hogy Kádasnak van-e látogató-
ja? Még a válaszára is emlékszem: „Nem látogatja sen-
ki, pedig ráférne a gondoskodás.”
– Tudtam, hogy neked is szöget üt majd a fejedbe ez
a különös véletlen – bólintott elégedetten Szőke.
– Biztos vagy benne, hogy arról az ápolónőről van
szó?
– Semmi kétség. Alaposan utánanéztem.
Fennhangon gondolkodni kezdtem.
– Ha igaz, hogy több éve kapcsolatban vannak, ak-
kor nem értem, miért hazudott nekem az a nő. Miért
hangsúlyozta, hogy Kádast senki sem látogatja? Hiszen
ő ott volt állandóan mellette.
– Ott bizony, még akkor is, amikor szabadnapos
volt.
– Furcsa, módfelett furcsa…
– Én is úgy találom.
– Pista! – pillantottam Szőkére. – Erről a nőről tudj
meg mindent, ami csak megtudható. Szerezz értesülése-
ket az életéről. Tudd meg, asszony-e vagy lány. Miért,
hogyan került a János kórházba, s a többi.
Szőke mosolygott.
– Máris mindenre tudok válaszolni. Napok óta egye-
bet sem teszek, csak ez után a nő után kutatok. Pedig es-
küszöm, még most sem tudom, miért. Talán csak azért,
mert erről az egész nyomozás során nem esett szó, és
valahogy megéreztem, hogy szükséged lesz rá. Tehát:
Ardó Piroska elvált asszony, volt férje jelenleg vidéken
él és újra megnősült. Ardó Piroska harmincnégy éves,
négy évvel ezelőtt vált el, Szegeden. Akkor került fel
Pestre, a Tétényi úti kórházba ápolónőnek. Ott ismerke-
dett meg Kádassal és azóta is kapcsolatuk van.
– Kíváncsi vagyok – mondtam eltűnődve –, hogy
Ardó Piroska odaköltözik-e Kádashoz az örökölt lakás-
ba.
Szőke értesüléseit még aznap közöltem a munkatár-
saimmal. Mire Kozma kijelentette: megtudta, hogy Ká-
das már beköltözött a nővére lakásába, tehát a nő előbb-
utóbb megjelenhet nála.
– Szeretném – pillantottam Szőkére –, ha utánanéz-
nél Ardó Piroska jelenlegi lakásának. Aztán tapogatózz
tovább a kórházban a magatartásáról, a munkavégzésé-
ről, a szokásairól, a kedélyállapotáról. Észrevettek-e raj-
ta valamiféle változást Kádas műtéte után?
Másnap Némethtel együtt ismét ellátogattam a meg-
gyilkolt Pécsiné háza tájára. Megint Dallosnéhoz fordul-
tam, aki amint meglátott, már újságolta is, hogy Kádas
végleg beköltözött a házba, holmijait taxival elhozta.
Ugyanazon a napon egy elég csinos nő is eljött hozzá,
sőt a következő éjszakákon ott is aludt. Reggelente ez a
nő etette meg a baromfikat.
Megkérdeztem, hogy Kádas bemutatta-e neki a nőt.
– Hogyne – bólintott Dallosné. – Pirinek hívják. Ké-
sőbb Kádas azt is megemlítette, hogy ha teljesen rend-
bejön, valószínűleg elveszi majd.
– Nofene! S arról nem beszéltek, hogy a nő hol dol-
gozik?
– Ők nem említették, én meg nem kérdeztem.
– Most van valaki a lakásban?
– Azt hiszem, Kádas otthon van, mert az orvos kiírta
betegállományba.
– Hát a nő?
– Róla semmit se tudok. Jó néhány napja nem lát-
tam. Talán elutazott valahová.
– No, Laci – fordultam Némethhez –, ha már itt va-
gyunk, úgy illik, hogy meglátogassuk Kádast. Vajon
hogy érzi magát új otthonában?
Az utcai kis vaskapu felett megnyomtam a csengőt.
Nyomban kinyílt a ház bejárati ajtaja. A küszöbről Ká-
das nézett ránk meglepetten.
– Kit kérésinek?
– Meg akarjuk látogatni magát – mondtam.
– Engem? – csodálkozott.
– Magát. Hát nem ismer meg? Hiszen az operációja
után beszélgettünk is a kórházban.
– Á, most már tudom! A rendőrségtől, ugye?
– Onnan.
– Tessék kérem, fáradjanak beljebb.
Kissé szorongva léptem át a szoba küszöbét, mely-
nek farostjai között bizonyára ott vannak még Pécsiné
száraz vérfoltjai. A szoba világossárga színűre lett ki-
festve, az asztalt szép, mintás terítő borította. Ám az
összhatás mégis komornak tűnt.
– Betegállományban van? – kérdeztem, nézelődés
közben.
– Igen – felelte Kádas –, még ezen a héten.
– Hogy érzi magát az új lakásban?
– Köszönöm, elég jól.
– Látja, mégsem feledkezett meg magáról a nővére.
Pedig maga azt hitte, hogy nem örökli a házát.
– Gondoltam erre, de végtére is én voltam az egyet-
len testvére.
– És ha netalán férjhez ment volna?
Kádas vállat vont.
 – A ház az övé volt, ő rendelkezett vele.
– Nincs szándékában megnősülni, Kádas úr?
– Tudja a jóisten! Nem olyan könnyű megfelelő asz-
szonyt találni.
– Most, hogy a lakáskörülményei rendeződtek, gon-
dolom, nem is igen kell keresgélnie. Hiszen ott van az
elvált felesége, meg a nagy fia. Most már másképp él-
hetnének, feltéve, ha maga végképp abbahagyná az
ivást.
– Azt feltétlenül megteszem, de az elvált feleségem-
mel már nem tudnék együtt élni.
– Sebaj, majd csak talál egy másik asszonyt.
– Meglehet. – Szűkszavúbban már nem is válaszol-
hatott volna Kádas.
Visszatértünk a főkapitányságra, s nem sokkal utá-
nunk Szőke is megérkezett.
– Semmi rendkívülit nem tudtam meg Ardó Piroská-
ról – jelentette. – Csak az egyik régebbi ápolónő jegyez-
te meg, hogy Piroska némileg megváltozott az utóbbi
időben. Állandóan azt hangoztatja, hogy soha többé
nem megy férjhez. De hogy miért nem, arról nem tett
említést. Egyébként a régi helyén, egy kis albérleti szo-
bában lakik. Több mint egy héttel ezelőtt három nap
szabadságot vett ki, vidéki rokonait látogatta meg.
– Szerinted valóban ott volt?
– Nem tudom, de ha akarod, utánanézek.
– Fölösleges fárasztanod magad Pista. Szent meg-
győződésem, hogy nem volt vidéken.
– Hanem?
– Kádas Endrénél. Ez egészen biztos. Csak azt nem
tudom, hogy az után a három nap után miért nem ment
többé vissza Kádashoz?
– Össze is veszhettek.
– Előfordulhatott. De én mégis másra gondolok,
csakhogy arról meg kell győződnünk. Álljatok rá Ardó
Piroskára, éjjel-nappal minden lépését figyeljétek.
Ugyanezt kell tennetek Kádas Endrével is. Álljatok rá
többen is, legalább negyvennyolc órán keresztül.
Szőke Pista a szoros figyelésű negyvennyolc óra
alatt csak annyit tudott meg Ardó Piroskáról, hogy seho-
vá sem ment el. Viszont Kozma harmadmagával megál-
lapította, hogy Kádas az első napi figyelés estéjén el-
hagyta lakását és az Üllői úton, az egyik ház II. emeleti
lakásába ment. Ott tartózkodott csaknem egy óra hosz-
szat. A lakás tulajdonosa egyedülálló ember volt, Sza-
káll György, negyvennégy éves lakatos. Abban a gyár-
ban dolgozott, ahonnan Kádast kirúgták annak idején.
Szakáll György büntetlen előéletű.
– Felvetődik a kérdés – tűnődtem hangosan, munka-
társaimtól körülfogva –, miért látogatta meg Kádas régi
szaktársát, s ha már felkereste, miért ilyen késő este?
Meg kell próbálnunk a dolgokat feltételezések nélkül
megoldani. Tehát: meggyőzően alátámasztani azt, hogy
miért kereste fel Kádas Szakállt; másrészt, mi az oka,
hogy Ardó Piroska napok óta nem tért vissza Kádas
Endréhez, akivel hosszabb idő óta szoros kapcsolatban
áll.
– Te mit gondolsz? – pillantott rám Szőke Pista.
– Ennél a gyilkosságnál jó néhány variáció eszembe
jutott. Elméletben a legszélsőségesebb lehetőségekhez is
eljutottam, de gyakorlatilag egyiket sem találtam kivihe-
tőnek. Most azonban, valami rendkívüli, szinte hihetet-
lennek látszó gondolat futott át rajtam, s ez nem hagy
nyugton. Ám erről még korai beszélnem… Légy szíves
– szóltam Kozmának –, intézkedj, hogy Bihari reggel
kilenc órára itt legyen.
– És?
– Semmi és. A többi azután következik.
 Egész éjjel alig aludtam az izgatottságtól. A mi hiva-
tásunkban minden átmenet nélkül, villámhoz hasonlóan,
hirtelen villannak fel azok a logikai pillanatok, amelyek
rávilágítanak egy újabb felfedezésre. Ez teszi rendkívül
izgalmassá és sokszínűvé a munkánkat.
Fáradtan ébredtem, a hideg víz azonban frissé vará-
zsolt. Ittam egy erős kávét, s már rohantam is a főkapi-
tányságra.
Aznap mindenki hamarabb érkezett be. Kollégáim
már az esti intézkedéseimből sejtették, hogy valami
rendkívüli ügyön töröm a fejem.
Végül Bihari is befutott.
– Nos, figyeljetek rám – kezdtem. – Kozma és Né-
meth kimegy Kádas régi munkahelyére, ahol Bihari
majd feltűnés nélkül megnézi Szakáll Györgyöt, akit Ül-
lői úti lakásán Kádas felkeresett.
– Ahá – ugrott fel Szőke –, csak most kapcsolok.
Szakállt gyanúsítod a kabát eladásával?
– Mivel más nincs, hát őt.
– Gondolod, hogy…
– Egyelőre nem – vágtam el a szavát –, csak majd
azután, ha beválik az elképzelésem. Ha Bihari felismer-
né benne a kabát eladóját, akkor ti ketten maradjatok a
közelben, és amikor Szakáll elhagyja munkahelyét, tart-
sátok szemmel egészen hazáig. A lakásáról állítsátok
elő. Maga pedig Bihari, akár felismerte, akár nem, jöj-
jön ide vagy telefonáljon.
Még el sem hagyták a szobát, amikor már Szabó és
Bordás feladatát szabtam meg.
– Kádas új lakásának a környékére mentek. Lehető-
leg úgy figyeljétek, hogy meg ne lásson benneteket. Ha
elhagyná a házát, kövessétek. Tudni akarom, hogy ki-
hez, hová megy.
Marika kávét hozott.
 Bordásnak az idegességtől annyira remegett a keze,
hogy a kávéskanalát is elejtette. Rám nézett, de nem
szólt.
– Mondj vagy kérdezz valamit, mi idegesít? – szól-
tam.
– Az jár folyton az eszemben, ha a kabát eladója
Szakáll, akkor már sínen is vagyunk.
– Úgy gondolod?
– Szeretném, ha így lenne.
– Látod, ez más. Először várjuk meg Kozmáék jelzé-
sét, aztán majd meditálhatunk a továbbiakon.
Bevallom, úgy még soha nem vártam a telefon csen-
gését, mint akkor. Végre megszólalt! No, gondoltam, ta-
lán most ugrottunk egyet. Tévedtem. Nem az hívott,
akire vártam, hanem a főcsoportvezető.
– Hogy állsz? – kérdezte. – Van valami haladás?
– E pillanatban haladásról még nem beszélhetek, de
vannak különböző elképzeléseim. Várok egy telefont, és
ha a hír jó, akkor…
– Mi lesz akkor?
– Minden eldőlhet a javunkra.
– Remek! Akkor mégiscsak van haladás?
– Van, bár e percben még bizonytalan.
Le sem tettem még a kagylót, máris csöngött a má-
sik készülék.
– Főnök – hallottam Kozma hangját –, minden stim-
mel!
– Köszönöm! – Nagy kő gördült le a szívemről. –
Pista! – kiáltottam át Szőkének. – Gyere, indulunk a Já-
nosba!
A kórházban már a folyosón megpillantottam Ardó
Piroskát. Készségesen állt rendelkezésünkre, nem lát-
szott meglepettnek.
Az üres nővérszobában ültünk le hármasban.
 – Úgy hallottam – kezdtem el a beszélgetést –, hogy
egyik súlyos betegük, Kádas Endre meggyógyult.
– Pedig nem nagyon bíztam benne, de a szervezete
erősnek bizonyult.
– Volt ő már máskor is operálva?
– Azt nem tudom.
– Mondja kérem, Kádas bejár utókezelésre?
– Lehet, hogy volt már itt, de én éppen akkor talán
szabadnapos voltam.
– Tehát amióta Kádas elhagyta a kórházat, nem is
látta a beteget?
– Nem.
Milyen higgadtan és arcátlanul hazudozik, gondol-
tam.
– Mióta van itt, a Jánosban, Piroska?
– Harmadik éve.
– Azelőtt hol dolgozott?
– Egy másik kórházban.
– Melyikben?
Ez a kérdés kínosan érhette, mert nem felelt azonnal.
– Jaj, nem jut eszembe a kórház neve.
– Pesten, vagy Budán van?
– Budán.
– Talán a Tétényi úti kórház?
– Az, az – vágta rá úgy, mint aki hálás a segítsége-
mért.
– Mintha azt hallottam volna, hogy Kádast először
vagy talán másodszor is ott operálták meg. Nem tud ró-
la?
– Nem. Nem ismerhettem minden beteget.
Megelégeltem a bújócskázást.
– Öltözzék át, kérem – mondtam. – Jegyzőkönyvi
kihallgatásra velünk kell jönnie.
– De miért? – sápadt el.
 – Itt nem vehetjük fel a jegyzőkönyvet.
– Én nem csináltam semmit, miért akarnak elvinni?
– kérdezte egyre inkább kétségbeesve.
– Ki mondta, hogy csinált valamit?
– Nem akarok elmenni! Nekem itt kell maradnom! –
Ekkor már kiabált, viaszfehér arccal és minden porciká-
jában remegve. – A főorvos úr sem engedne el!
Intettem Szőkének, aki máris pattant és kisvártatva
visszatért az osztályvezető főorvossal.
– Miről van szó, kérem? – kérdezte a főorvos.
Bemutatkoztam neki, s a tudomására hoztam, hogy
Ardó Piroskát kénytelen vagyok bevinni a főkapitány-
ságra jegyzőkönyvi kihallgatásra.
– Nem, nem, nem megyek! – tiltakozott eközben
eszeveszett rémülettel a nővér.
A főkapitányságon a szobámban ültettem le.
– Folytassuk tehát ott – mondtam –, ahol a kórház-
ban abbahagytuk. De mindjárt az elején közlöm magá-
val, hogy azért hoztuk be, mert már az első kérdéseimre
is hazudott.
– Még hogy én? – kérdezte színlelt sértődöttséggel.
– Először akkor hazudott, amikor Kádas még bete-
gen feküdt az operációja után. Maga akkor azt mondta,
hogy Kádast senki se látogatja, pedig ráférne a gondos-
kodás. Másodszor, s ez ma történt: tagadta, hogy tud
Kádas előző műtéteiről. Holott több évvel ezelőtt ismer-
kedtek meg a Tétényi úti kórházban, és azóta is szoros
kapcsolatban állnak. Azt is tudjuk, hogy Kádas a maga
ajánlatára került a János kórházba. Igaz? Válaszoljon!
– Igen – felelte elhalóan –, így volt.
– Miért akarta letagadni?
– Megharagudtam rá.
– Miért?
– Alighogy meggyógyult, újra inni kezdett, és ezt
nem lett volna szabad tennie.
– Csak ezért?
– Igen.
– Mikor beszélt vele utoljára? Vagy talán inkább
úgy kérdezem: hol találkoztak?
– A kelenföldi házban, amit a nővérétől örökölt.
– Hányszor?
– Egyszer.
– Mennyi ideig volt nála?
– Délután mentem oda és estefelé már el is jöttem.
– Három nap szabadságot vett ki. Hol töltötte ezt az
időt?
– Vidéken.
– Látja? – ingattam a fejem – Most is hazudik. Azt a
három napot Kádas házában töltötte.
Lesütötte a szemét.
– Az őrnagy úrnak van igaza – suttogta.
– Szép, hogy elismeri! És miért nem volt Kádasnál
azóta?
– Mert feleségül akar venni.
Meglepődtem. – De hiszen maga is ezt akarja, nem?
– Igen. Úgy is volt, hogy összeházasodunk, de meg-
gondoltam magam. Nem bízom abban, hogy felhagy az
ivással.
– Mondja, kedves Piroska, nem valami egyéb ok mi-
att hagyta ott?
– Tessék elhinni, más okom nem volt. Nem akarok
életem végéig egy iszákos, beteg embert ápolni.
– No de hát ilyen hosszú ismeretség után, amikor sa-
ját házukban lakhattak volna, anyagilag biztonságos kö-
rülmények között, nem gondolt arra, hogy könnyebben
irányíthatná az életüket?
– Nem.
– Tehát csakis bizalmatlanságában hagyta ott Ká-
dast? Nem vesztek össze valamin?
– Nem, őrnagy úr, nem vesztünk össze.
Megint a fejemet csóváltam.
– Szeretném, ha őszintén megmondaná: miért hagyta
ott Kádast?
– Megmondtam.
– Nem hiszek magának – legyintettem –, de abban
biztos vagyok, hogy amit most elhallgat előlem, hama-
rosan bevallja.
– Tessék mondani, mikor mehetek haza? – kérdezte
szorongva.
– Azt csak majd később mondom meg; feltéve, ha
eddig nem hazudott. Marika kérem! Legyen szíves, kí-
sérje át a hölgyet a másik szobába. – Halkan még oda-
súgtam. – Beszélgessen vele…
Délután hat tájt Kozma és Németh között Szakáll
György lépett be.
Minden teketória nélkül megkezdtem a kikérdezését.
– Amikor mi előállítunk valakit – pillantottam rá –,
annak mindig alapos oka van. Ezt talán maga is tudja.
Gondolkodott tehát azon, hogy magát miért hoztuk be?
– Gondolkodtam rajta, de mégsem tudom.
– Kedves uram, ha így kezdi, akkor tovább lesz a
vendégünk, mintsem hinné.
– De kérem…
Leintettem.
– Maga nemrég eladott száznyolcvan forintért egy
szürke átmeneti kabátot. Így van?
– Nem tagadom, így van. De honnan tudják?
– Ez más lapra tartozik. Az őszinte válaszból viszont
arra következtetek, hogy mégsem óhajt sokáig itt ma-
radni.
– Hát, nem…
– Hogyan jutott ehhez a kabáthoz? Figyelmeztetem:
ez a válasza dönti el, hogy élvezni fogja-e a vendégsze-
retetünket vagy hazatér.
Szakáll izgett-mozgott, a fejét csavargatta, valóság-
gal lerítt róla a tusakodása, a hazugságra való hajlamá-
val. Nehezen nyögte ki:
– Kérem – nyögte ki végül –, én ezt a kabátot vet-
tem.
– Hol?
– A Garai téren.
– Ha vette, miért adta el?
– Mert pénzre volt szükségem.
– Mennyiért vette?
– Százhúsz forintért.
Bólintottam. – Egy darabig itt marad, kérem.
– De miért, őrnagy úr?
– Mert valamennyi válasza hazugság. Az ugyan
igaz, hogy a felöltőt vette, de nem pénzért, hanem elvet-
te valahonnét.
– Én nem loptam, őrnagy úr.
– Azt nem is állítottam, bár a cselekménye súrolja a
lopás határát. Még mindig nem érzi, hogy az igazat
előbb-utóbb meg kell mondania?
– Nem tudok mást felelni.
– Rendben van. Akkor válaszoljon arra, ki kereste
fel magát a lakásán a közelmúltban egyik este?
– Nem tudom. Nem emlékszem rá, hogy valaki járt
volna nálam.
– Nem értem, miért próbál ilyen konok hazudozással
védeni egy olyan embert, aki súlyos bűncselekményt
követett el.
– Senkit sem védek.
– Nem? Szégyellje magát! Most kimennek magához,
házkutatást fognak tartani. Akár találnak valamit, akár
nem, magát mindenképpen átadjuk a bíróságnak bűn-
pártolás címén. – Intettem Kozmának és Némethnek. –
Induljatok!
– Ismeri maga Kádas Endrét? – folytattam a kihall-
gatást.
– Ismerem.
– Kitűnő! Már azt hittem, ezt is letagadja.
– Ami igaz, az igaz, őrnagy úr.
– Akkor igaz az is, hogy Kádas járt magánál.
– Igen, járt, de én az előbb nem tudtam, hogy ön róla
beszél.
– Én azt kérdeztem: ki kereste fel magát egyik este?
Maga azt mondta: senki. Miért járt ott Kádas?
– Régebben együtt dolgoztunk és most, hogy az ope-
ráció után felgyógyult, eljött és meglátogatott.
– Csak ezért?
– Mi másért jött volna?
– Itt én kérdezek – figyelmeztettem. – Egyébként
most újra hazudott. De csak folytassa, ha súlyosbítani
akar a helyzetén. Ezt megelőzően mikor járt magánál
Kádas?
– Soha azelőtt nem járt nálam.
– Ez sem igaz! – Odaintettem Szőkét. – Pista – súg-
tam a fülébe –, szaladj ki a Jánosba, és tudd meg, ki volt
az ügyeletes ápolónő a gyilkosság éjszakáján?
– De főnök, csak nem…
– Ne kérdezősködj! Szakállt vidd le a fogdába és in-
dulj…
Súlyos bűncselekmények nyomozásakor megesik,
hogy egészen szélsőséges, sőt groteszk ötletei is támad-
nak az embernek. Ekkor is így történt. Valami már na-
pok óta borzolta az idegeimet.
Átszóltam a kisszobába Marikának, hogy kísérje be
Ardó Piroskát. Úgy vettem észre, hogy az a néhány óra,
amit falaink között töltött, no meg az igazság kiderítésé-
től való félelem meglehetősen összetörte.
– Tessék – intettem –, foglaljon helyet. És gondol-
kozzék. Próbálja átgondolni mindazt, ami maga és Ká-
das Endre között az utóbbi néhány hét alatt lezajlott.
Maguk szerették egymást. Hozzá akart menni, de most
hirtelen megváltoztatta a szándékát. Miért? Ilyesminek
nyomós oka van. Beszéljen kérem, ez elkerülhetetlen!
– Ha megölnek, őrnagy úr, akkor sem tudok mást
mondani.
– Az igazat akarom hallani. Kapott valamilyen aján-
dékot Kádastól az operáció után?
– Nem, semmit se kaptam.
– Nem volna helyesebb, ha azt mondaná: ő akart
adni, de maga nem fogadta el?
Szőke lépett be. Nagyon siethetett, hogy ilyen hamar
visszaért. Ujjával az ápolónőre mutatott, jelezvén, hogy
akkor éjjel ő volt szolgálatban.
– Én úgy veszem észre – dohogtam –, hogy maga
nem az a Piroska, aki a mesében szerepel. Maga egy
másfajta Piroska. Meg tudja mondani, milyen napon
operálták Kádas Endrét?
– Úgy emlékszem, egy hétfői napon.
– Helyes! Szolgálatban volt akkor?
– Igen.
– Hát előtte való nap, vasárnap?
– Szabadnapos voltam.
– Ez is igaz. Meddig tartott a szolgálata?
– Reggel hétkor váltunk.
– Maga tehát vasárnap reggel hétig szolgálatban
volt.
– Igen.
– Szombat reggeltől vasárnap reggelig?
– Igen.
– Mi történt azon a szombat éjszaka?
 – Semmi különös.
– Ejnye, Piroska. Nem unja még a hazudozást? Mi
történt szombat éjjel?
Összeszorította a száját.
– Nem tudok semmiről!
– Arról sem, hogy Kádas késő este elhagyta a kórhá-
zat?
– Hogy hagyta volna el? Pizsamában?
– Nem, drágalátos hazudozóm! Hanem úgy, hogy
maga előkészítette számára a ruháját.
– Ez képtelenség! – háborodott fel.
– Igen? Értelmesebb nőnek hittem. Maga még akkor
is hazudik, amikor annak már semmi értelme.
Lekísértettem a fogdába, majd behívattam Kozmát
és Némethet, akik időközben visszatértek az Üllői úton
megejtett házkutatásról.
– Ezt a szép, régi, kézi hímzésű asztalterítőt elhoztuk
– mutatta Kozma –, mert valahogy nem illett Szakáll be-
rendezéséhez. Jó volna megmutatni Pécsiné szomszéda-
inak. Sose lehet tudni…
– Helyes, holnap majd megtesszük – hagytam rá.
– Találtunk egy vastag karikagyűrűt is – szólt közbe
Németh –, s ez szintén nem passzol Szakállhoz. Talán
ez is segít valamiben.
Felhozattam Szakállt a fogdából, és megmutattam
neki a hímzett terítőt.
– Engedelmet, őrnagy úr – méltatlankodott –, de én
ezt a terítőt vettem.
– Hal?
– A Lehel piacon.
– Mikor?
– Réges-rég.
– Mit jelentsen az a réges-rég?
– Legalább két éve.
 – Baj van, uram, mert ezt én nem hiszem el! Hát ez a
vastag karikagyűrű? Ezt is vette?
– Igen, vettem.
– Mikor?
– Nem tudom pontosan, de ezt is már régebben.
– Értem. Változatlanul azt állítja, hogy Kádas kizá-
rólag barátságból látogatta meg, és egyéb célja nem
volt?
– Mi másért jött volna?
– Bár egyszer már figyelmeztettem, hogy a kérdezés
az én dolgom, kivételesen válaszolok. Kádas azért ke-
reste fel magát, hogy azt a kabátot, amit maga eladott,
és ezt a gyűrűt, amit most itt lát, átadja magának megőr-
zésre. Mindez egy szombati napon történt. Éjjel. Jó né-
hány nappal később pedig maga az ő tudta nélkül ki-
emelte a csomagból azt a kabátot, amiről azt állítja,
hogy vette. Ugyanakkor ellopta azt a terítőt is, meg ezt a
gyűrűt is. Elismeri?
– Nem, őrnagy úr – rázta hevesen a fejét –, ez vala-
mi nagy tévedés!
Bólintottam.
– Ahogy gondolja! Én lépésről lépésre be fogom bi-
zonyítani. Ám ettől a perctől fogva már csak akkor tár-
gyalok magával, amikor a szemébe mondják az igazsá-
got. Azt, amiről nem akar tudni.
Este tízkor Bordás telefonon jelentkezett Kelenföld-
ről.
– Nem észleltünk semmi különöset. Kádas eddig
nem hagyta el a házat.
– Hol vagytok most?
– Két oldalról, távolabbról figyeljük a házat Szabó-
val.
– Fáradtak vagytok?
– Dehogy, főnök, szó sincs róla.
 Persze, ilyesmit soha be nem vallanának, még ha
összecsukjanak is a kimerültségtől. De a nyomozócso-
port vezetőjének tudnia kell, hogy bármilyen fontos is
valaki megfigyelése, a fáradt nyomozókat le kell válta-
ni.
Én is ezt tettem. Némethet és Szőkét küldtem a he-
lyükre.
Bordás és Szabó pedig nagy méltatlankodva érkezett
vissza.
– Most küldesz haza bennünket, amikor kezdődik az
aratás? – kérdezte sértődötten Szabó.
– Jó, maradjatok – egyeztem bele. – Egyelőre vára-
kozó álláspontra helyezkedtünk. Szóljatok Kozmának,
hogy főzzön egy jó erős feketét.
Kávéivás után a fejlemények várható alakulását la-
tolgattuk. Kértem Kozmát, hogy az átmeneti kabátot, az
asztalterítőt és a gyűrűt készítse össze, hogy reggel ma-
gunkkal vihessük.
Az éjszaka hosszúnak bizonyult. Senki sem tudott
közülünk aludni.
Reggel fél nyolckor már Kelenföldön voltunk. Ká-
das házának a közelében. Németh és Szőke gyorsan az
autónkhoz ugrott.
– Laci – intézkedtem –, te bejössz velem Kádashoz,
és amikor már bent leszünk a házban, Pista, gyere utá-
nunk. Te – mutattam Kozmára – a kabáttal és a többi
holmival átmégy Dallosnéhoz. Hívasd át a másik szom-
szédasszonyt, Vendelnét is. Te is menj Kozmával –
szóltam Bordásnak. – Szabó, maradj a kocsiban.
Az utca egyszerre megélénkült. Többen félrehúzták
a függönyöket és kíváncsian kikukucskáltak. Mások a
kerítések mögül figyeltek bennünket.
Kádas házához érve, megnyomtam a kapucsengőt.
Kádas hangos jó reggelt köszönve, máris sietett kaput
nyitni.
– Hogy érzi magát? – tudakoltam. – Jobban van?
– Köszönöm! Holnap reggel már munkába állok.
A szobában az egyik ágy meg volt vetve. Egyébként
minden úgy volt, ahogyan előzőleg már láttuk.
– Foglaljanak helyet, őrnagy úr – szíveskedett Ká-
das.
Lehetséges volna, hogy Kádas jóindulatú látogatás-
nak tekinti jövetelünket? – tűnődtem. Ez az ember vagy
nagyon ostoba, vagy nagyon is minden hájjal megkent.
Vagy talán… S egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ta-
lán tévútra tereltek volna a következtetéseim? Nem, ez
kizárt dolog, nyugtattam aztán meg magam.
– Szépen rendbehozta a lakást.
– Igyekeztem, de még most is nyugtalanul alszom.
– Ezt elhiszem – biccentettem.
Németh ezalatt minden apróságot szemügyre vett.
Egy-egy tárgyat fel is emelt, úgy nézegette. Különösen
az tűnt fel neki, amit a nagy felfordulásban, közvetlenül
a gyilkosság után nem vett észre.
– Furcsállom – szólt közbe látszólag csak a társalgás
kedvéért –, hogy a kedves nővére nem hagyott hátra va-
lamilyen írást.
– De hagyott. Megtaláltam a végrendelet másolatát.
– Nahát – néztem örömmel Kádasra –, ez kiváló!
– Hol találta meg? – kérdezte Németh, épp, amikor
Szőke is belépett.
– Abban a ruhásszekrényben a felső polcon volt egy
borítékban, a kiterített újságpapír alatt.
– Így legalább a kezében van a bizonyíték, amivel
igazolhatja, hogy a nővére minden tulajdonát képező
tárgyát a házzal együtt magára hagyta. Megnézhetném a
végrendeletet? – kérdeztem.
– Azonnal – Kádas kihúzta a sublót egyik fiókját, ki-
vett egy borítékot és átadta nekem. A boríték szennye-
zettnek látszott. – No, szóltam, a maga szempontjából
ez komoly dolog, Kádas úr.
Németh kitárta a ruhásszekrény ajtaját: – Itt találta
meg a végrendeletet, Kádas úr?
– Igen, ott.
– Amint látom, van itt két öltöny is – mondta Né-
meth.
Erre már én is felálltam.
– A sógorom ruhái voltak. Emma megőrizte őket.
– Jólelkű, gondos asszony lehetett – jegyeztem meg.
– Az volt bizony, szerettük is egymást.
Lassan én is a szekrény felé léptem. – Szép ruha, kü-
lönösen ez a barna. – Megtapogattam a ruha anyagát.
Közben kivettem zsebemből azt a bizonyos barna gom-
bot, szétnyitottam a zakót – és nem akartam hinni a sze-
memnek! A zakó középső gombja hiányzott, a másik
kettő azonban megegyezett a kezemben levővel.
– Kádas úr – mondtam –, erről a zakóról hiányzik
egy gomb.
– Hiányzik? Nem is vettem észre.
– No nem baj, ha majd használja, legfeljebb három
azonos színűvel kicseréli.
– Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet, őrnagy
úr.
Németh komótosan továbbhaladt a szobában. Én az
ablakon át láttam, hogy Kozma közeledik a kiskapuhoz.
Erre eléje mentem a verandára. – Mehetünk? – kérdez-
tem Kozmától.
– Indulhatunk, főnök. Minden elrendeződött.
– Laci! – szóltam hátra hangosabban.
– Tessék!
– Azt hiszem, ideje visszatérni. Kádas úr, tekintettel
arra, hogy holnap dolgozni megy, szeretném ha most
bejönne velünk a jegyzőkönyvet aláírni.
– Muszáj ma? – nézett rám. Tekintetében mintha
már ott bujkált volna egy kevéske bizonytalan félelem.
– Igen, mert le akarjuk zárni az ügyet.
– Hát ha ön akarja, őrnagy úr, akkor megyek.
Az utca már benépesedett bámészkodókkal. Kíván-
csiságukat nem elégítette ki senki.
Gyorsan elhajtottunk.
A főkapitányságon, valamennyi kollégám jelenlété-
ben, azonnal hozzáfogtam Kádas Endre részletes kihall-
gatásához. De jó, hogy már eddig eljutottunk, sóhajtot-
tam magamban.
Szőke és Bordás, anélkül, hogy erre kértem volna
őket, hozzáláttak Kádas Endre hajszálai megritkításá-
hoz. Amikor ez megtörtént, külön-külön borítékban
azonnal elküldték a mintát a laboratóriumba.
Kádas Endre az íróasztalommal szemben ült. Körü-
löttem pedig kollégáim helyezkedtek el úgy, hogy figye-
lemmel kísérhessék Kádas esetleges árulkodó arcjátékát.
– Azt kérdezem először is, Kádas úr, hajlandó-e fel-
tett kérdéseimre őszintén válaszolni?
– Miért ne volnék hajlandó? Nincs nekem mitől fél-
nem. Nem követtem el semmit, amiért hazudnom kelle-
ne.
– Ennek szívből örülök, de én mégis azt hiszem,
hogy hazudni fog.
– Miért tenném?
– Mert már eddig is többször hazudott. No de én bí-
zom a maga ígéretében. Remélem, most az egyszer kel-
lemesen fogok csalódni… Nézzük csak: mondja meg
nekem, hol operálták meg először gyomorfekéllyel?
– A Tétényi úti kórházban. Ugyanott operáltak má-
sodszor is.
– Legutóbb pedig a János kórházban.
 – Igen.
– Emlékszik arra, ugye, amikor a Jánosban a műtét
után meglátogattuk?
– Igen, hogyne. Csak akkor még nagyon beteg vol-
tam.
– Ott közöltem magával, hogy a nővére a házat és
minden ingóságát magára hagyta. Akkor azt is megkér-
deztem, van-e valakije, illetve udvarol-e valakinek?
Maga azt felelte, nincs senkije. Így volt?
– Úgy emlékszem, igen.
– És ez igaz volt?
– Igaz, őrnagy úr.
– No, látja, előre megmondtam, hogy továbbra is ha-
zudni fog. Most sem mondott igazat.
– Én nem hazudtam.
– Azonnal bebizonyítom, hogy igenis, hazudott. Ha
nem volt senkije, hogyan volt lehetséges, hogy a János
kórházba került kivizsgálásra, ahol meg is operálták és
nem oda, ahol előzőleg már két operáción átesett.
– Kérem, őrnagy úr, amikor az orvos megvizsgált,
azt mondta, jó lenne, ha befeküdnék a kórházba kivizs-
gálásra.
– És kinek a segítségével került a János kórházba?
Kádas hallgatott.
– Nem felel? – kérdeztem. – Mert rájött, hogy meg-
fogtam. Hogy is hívják azt az ápolónőt, aki segítette,
hogy ebbe a kórházba kerüljön, sőt, azt is elintézte,
hogy ki operálja meg? Beszéljen, kérem, vagy mondjam
meg én a nevét?
– Nem kérem, belátom, hogy ezt tényleg eltitkoltam
ön előtt.
– Szeretne maga még egyebet is eltitkolni, Kádas úr.
Tehát, hogy hívják a barátnőjét?
– Ardó Piroskának – felelte lehajtott fejjel.
 – Mióta vannak jóban?
– Már több éve.
– Hol ismerkedtek meg?
– Az első műtétem alkalmával, a Tétényi úti kórház-
ban.
– Miért akarta eltitkolni?
– Nem akartam, hogy kitudódjék, míg össze nem há-
zasodunk.
– És most mi a szándéka?
– Elveszem feleségül.
– Mikor találkoztak utoljára?
– Nálam volt az új lakásban, amikor kifestettem.
– Meddig?
– Dél körül jött, estefelé elment.
– Nem is aludt ott magánál?
– Nem, azt mondta, sok a dolga.
– Megint nem mondott igazat. Ardó Piroska magá-
nál aludt egymás után három éjszaka. Nos?
– Így volt, őrnagy úr.
– Miért kellett ezt letagadnia, ha már egyszer úgy
döntöttek, hogy összeházasodnak?
– Nem is tudom.
– Azóta beszélt vele?
– Nem.
– Miért nem?
– Ő nem jött, én meg nem mentem. A betegállomá-
nyom miatt otthon kellett tartózkodnom.
– Maga szerint miért nem kereste fel azóta Piroska?
– Fogalmam sincs, őrnagy úr.
– Talán összevesztek?
– Nem, dehogyis.
– Most térjünk át bizonyos régebbi dolgokra – foly-
tattam. – Maga egy ízben azt mondta az első feleségé-
nek, hogy azért nem költözhetnek a nővéréhez, mert az
férjhez akar menni. Mi ebből az igazság?
– Valamilyen formában szó esett róla.
– Éspedig?
– A nővérem valóban említette, hogy több udvarlója
is akadna, akik feleségül vennék, de azt is hozzátette,
hogy ő sem a kérőkkel, sem a házasság gondolatával
nem foglalkozik komolyan.
– Mégis… emiatt nem költözhettek hozzá?
– Ezt határozottan nem jelentette ki a nővérem.
– Maga nem gondolt arra, hogy ha a nővére férjhez
menne, lőttek a háznak?
– Nem, őrnagy úr, ilyesmi meg sem fordult az
eszemben.
– Nekem mégis az a sanda gyanúm, hogy a nővére
kijelentései igenis bosszantottak magát. No de hagyjuk
ezt! Kanyarodjunk vissza az előző témához. Maga, Ká-
das úr, azt mondta, hogy Ardó Piroskával a háromnapos
együttlét óta azért nem találkozott, mert Piroska nem
jött, magának meg otthon kellett tartózkodnia. Ennek el-
lenére egyik este, elég későn mégis eltávozott hazulról.
Igaz, hogy nem Piroskához ment, hanem az Üllői útra.
Kihez és miért?
– Bocsásson meg őrnagy úr, de erről teljesen megfe-
ledkeztem. Valóban elmentem hazulról egy régi jó bará-
tomhoz, volt munkatársamhoz, de nem találtam otthon.
– Miért késő este kereste fel a barátját?
– Tudtam, hogy nappal dolgozik, és csak este talál-
hatom odahaza.
– Ez érthető és elfogadható lenne, ha igaz volna. Saj-
nos, nem az. Maga már járt ennél a barátjánál akkor,
amikor kijött a kórházból és taxival elvitte hozzá a nő-
vére házából a holmikat.
Kádasnak arcizma se rándult.
– Ez tévedés, őrnagy úr – jelentette ki nyugodtan.
 – Megmondaná a barátja nevét?
– Úgy tudom, Gyurinak hívják. A vezetékneve nem
jut eszembe.
– Talán ha mást kérdezek, eszébe jut a vezetékneve,
meg az is, hogy miért kereste fel este. Érti?
– Igen.
– A nővére szekrényében két öltöny van. Mind a
kettő a sógoráé volt.
– Igen.
– Maga szerint nem volt ott más is, ami most hiány-
zik?
– Sejtem, mire gondol, őrnagy úr. Arra a kabátra,
amit a nővérem már rég nekem adott.
– Hol tartja a kabátot? Mert a szekrényben nincs.
– Mielőtt befeküdtem volna a kórházba, elvittem az
Üllői útra a barátomhoz.
– Mást nem vitt el hozzá?
– Nem.
– Ezek szerint ahhoz a bizonyos Gyurihoz a kabátért
ment el?
– Igen, így van, de…
Elfogyott a türelmem.
– Nincs de! A fenébe is, hagyja már abba a hazugsá-
gait – pattogtam. – A barátja neve: Szakáll György. És
hol az a kabát, Kádas úr?
– A barátom valahová eltette a kabátot, de azt mond-
ta, visszaszerzi.
– Valószínűleg eladta, nem?
– De igen, azt hiszem.
– És most mi lesz?
– Nem tudom.
– Megnyugtatom, Kádas úr, mi visszaszereztük a só-
gora kabátját, arra az esetre, ha még szüksége lenne rá.
– Nagyon köszönöm, őrnagy úr.
 – Légy szíves – szóltam Kozmához –, hívd le a dak-
tiloszkópusokat, vegyék le az ujjnyomatát. – Ezután pe-
dig Némethhez fordultam: – Hozasd fel, kérlek, Szakáll
Györgyöt.
E szavak hallatára Kádas először rezzent meg. Meg-
lehet, ebben a pillanatban ébredt fel benne a gyanú,
hogy többet tudunk, mint amennyit feltételezett rólunk.
Miután az ujjnyomszakértők levették Kádas ujjnyo-
mait, kinyílt az ajtó és Németh kíséretében belépett Sza-
káll.
– Ismeri őt, Kádas úr? – mutattam Szakállra.
– Igen, ismerem.
– Vidd át Szakáll urat a másik szobába – mondtam
Némethnek. – Amint látja, tisztelt uram, amíg magát
gyógyítgatták a kórházban, mi elfogtuk a barátját, aki
ellopta magától a kabátot. Különös, mi? Nem lát maga
némi összefüggést ebben az egész összevisszaságban?
– De igen, őrnagy úr – felelte fesztelenül, ismét ösz-
szeszedve magát. – Azt, hogy önök… mármint a rendőr-
ség, kiválóan dolgozik.
Megcsörrent a házi telefon.
– Ennek az embernek legalább tizenöt helyen talál-
tuk meg az ujjnyomait Pécsiné lakásában – jelentette az
ujjnyomszakértő. – Akad köztük olyan is, amelyek az
akkori vizsgálatok alapján, feltehetőleg vértől eredően,
bizonyos fokig szennyezettek voltak. Ezek egy részét a
ruhásszekrényen és a sublót fiókjain találtuk.
– Köszönöm! – Letéve a kagylót, Szőkére néztem és
kiléptem az előszobába. Ő azonnal követett.
– Pista, azonnal menj ki Némethtel Pécsiné lakására,
hívd át Dallosnét és Vendelnét. Vegyétek elő a jelenlé-
tükben a szekrényben levő két öltönyt és vigyétek a la-
boratóriumba, vérvizsgálatra. Ha Kádas véres ujjnyomai
a szekrényen maradtak, feltehető, hogy a ruhák valame-
lyik részén is találnak vérnyomokat… Várj még egy pil-
lanatra.
Visszatértem Kádashoz. – Mondja, amikor elhagyta
a kórház épületét, milyen ruhát és cipőt viselt? Ezt, ami
most is magán van, vagy másikat?
– Van egy nadrágom és egy sportzakóm.
– Azt viselte?
– Igen.
– Az hol van?
– A szobaajtó belső oldalán egy fogason.
– És a cipő?
– Otthon van a szekrény alján.
A kint várakozó Szőkével mindezt közöltem és meg-
hagytam, hogy az összeszedett holmit egyenesen vigye
a laborba. Szakáll őrzését Bordástól Németh vette át.
– Hát amint látja, Kádas úr, itt van a maga jó barátja
is. Ő bizonyos dolgokról már tájékoztatott minket, így
például a kabátról és másról is. Azt hiszem érti, miről
beszélek?
Kádas nem felelt.
– Nos, amikor maga először lépett be a nővére laká-
sába, nyilván meglepődött és szét is nézett. Hiszen meg-
találta a ruhaszekrényben a végrendeletet is.
– Így van, őrnagy úr.
– Mit talált még?
– Hát a sógorom ruháit, ezek most is ott vannak.
– Hogy kerültek oda?
– Mindig is ott voltak.
– Mondja, hogy van képe ilyen galádul hazudni! Hi-
szen amikor ma reggel felkerestük a lakásban, maga azt
mondta, hogy most is nyugtalanul alszik. Én ezt elhit-
tem, mert tudtam a nyugtalansága okát. Meg aztán ki
tudna nyugodtan aludni azon a helyen, ahol nem is
olyan régen állati kegyetlenséggel megöltek egy asz-
szonyt? Gondolkozott már azon, hogy miért kellett a nő-
vérének ilyen módon elpusztulnia?
– Gondolkoztam.
– És mire jutott?
– Azt hiszem, a pénzéért és ékszereiért.
– És?
– Másra nem gondoltam.
– Nem? Hát a házáért, Kádas úr. Maga azt mondja,
hogy a pénzéért és az ékszereiért. Ezek szerint igen gaz-
dag lehetett a nővére.
– Azt én nem tudom.
– Már hogy a csodába ne tudná? Ki járt hozzá olyan
gyakran? Maga, nem?
– Igen, jártam hozzá.
– Na, látja. Magán kívül nemigen tudhatott a pénzről
és az ékszerekről senki.
– Én sem tudtam.
– Akkor miért említette, hogy ezért történt a gyilkos-
ság?
– Csak ezzel magyarázhattam ezt a szörnyűséget.
– A pénzt és az ékszert valóban elvitte a tettes, de
csak azért, hogy ezzel leplezze tette valódi okát. Nem
gondolja?
Megkerülve a választ, ezt mondta: – Nem érzem jól
magam, őrnagy úr.
Ránéztem. Akkor már csuromvíz volt az egész teste
és annyira remegett, hogy még a fogai is összekoccan-
tak.
– Telefonálj orvosért – szóltam Kozmának.
Míg az orvosra vártunk, cigarettaszünetet tartottunk.
Kádast is megkínáltuk, de nem gyújtott rá. Pedig ha va-
laki hasonló kutyaszorítóba kerül, idegcsillapítóul na-
gyon is kívánja a dohányzást. Úgy látszott, Kádas még
nem érezte ennek szükségességét. Viselkedésével meg-
próbálta elhitetni, hogy a legkézenfoghatóbb gyanúsítás-
ra sem reagál. De a lelkiismerete már dolgozott és bár-
mennyire igyekezett is ezt palástolni, külsőleg mégis ki-
ütközött rajta.
Az orvos megvizsgálta és nyugtatót adott neki. Tőle
jóval távolabb megkérdezte. – Ki ez az ember?
– Egy gyilkos – mondtam.
– Akkor mindent értek. Nyugodtan folytathatod a ki-
hallgatását.
Néhány perc múlva megkérdeztem Kádastól, jobban
érzi-e magát?
– Valamivel jobban – bólintott.
– Egyébként túl jó ezután sem lesz a közérzete, ha-
csak rá nem szánja magát a teljes őszinteségre és min-
dent fel nem tár előttünk. Higgye el, akkor a lelkiisme-
rete is megnyugszik, és maga megkönnyebbül.
– Mit mondjak, őrnagy úr?
– Az igazat.
– Nem tudom, mit jelent önnek az igazság.
– Ha nem tudja, akkor világos és érthető kérdést te-
szek fel magának. Miért ölte meg a nővérét?
Megfordította a fejét, a törzse megdőlt és riadtan
kérdezte: – A nővéremét?
– Igen.
Ekkor lassan felállt. Talán csak most döbbent rá,
hogy őt gyanúsítjuk. Van ilyen alkat is. A mennyezetet
nézte, a szemei kidülledtek és egyszerre elszabadult a
pokol. Kádas artikulálatlan ordításba kezdett.
– Emma! Emma! Gyere vissza! Nem én… nem
akartam…
Az íróasztalomról mindent a földre sodort, torka sza-
kadtából ordított, alig tudtuk lefogni. A székhez bilin-
cseltük, az orvos beadott neki egy nagy adag idegcsilla-
pítót.
 – Percek múlva megnyugszik – mondta a doki.
– Szerinted mi történt vele?
– A magára erőszakolt nyugalom végül is idegro-
hamhoz vezetett. Hagyjátok kicsit pihenni. Kit ölt meg?
– A nővérét.
– Ejha – képedt el a doktor, pedig már megedződhe-
tett a praxisában előforduló variációktól. – Bevallotta
már?
– Még nem.
– Ez az. Most tör ki belőle a sok lefojtott izgalom.
Érthető. Ezért ficánkol ennyire. Túl lesz rajta.
– Köszönöm, hogy segítettél.
Fél órával később újra foglalkozni kezdtem Kádas-
sal.
– Látom, jobban érzi magát. Beszéljünk egyéb dol-
gokról, Kádas úr. A kórházról, a műtétről… Úgy tudom,
Ardó Piroska mindig ott volt maga mellett.
– Igen, ott volt – felelte rekedten.
– Magát egy hétfői napon operálták, ugye?
– Igen.
– Piroska ott volt, amikor a műtőből kivitték és fel-
ébresztették?
– Igen, az ágy mellett állt.
– Mondja, Kádas úr, az operáció előtti szombaton
miért jött ki este a kórházból? Hová ment?
Kádas révetegen pillantott körül a szobában és nem
felelt. Az ajtó nesztelenül kinyílt, Szőke és Németh lé-
pett be egy nagy csomaggal. Rám néztek, bólintottak.
Utánuk mentem.
– Főnök – kezdte Németh –, vért találtak a barnás
sportruhán, de a másikon is. Ezenkívül azt mondják a
laboránsok, hogy bár még a haj vizsgálatot nem fejezték
be teljesen, de szerintük kilencven százalékban biztos,
hogy a Pécsiné kezében talált véres hajszálak Kádas fe-
jéről származnak. Kádas sportzakóját és a nadrágot tisz-
títóban próbálták megszabadítani a vértől. Mivel a vér
már száraz volt, a laboratóriumi vizsgálat pozitívan tud-
ta kimutatni a nyomokat. Érdekes, hogy Kádas cipőjé-
nek barna fűzőjén is több helyen emberi vér nyomait fe-
dezték fel. Azt hiszem, ennyi éppen elég a bizonyítás-
hoz.
– Sok is. Mindamellett ez a Kádas nagyon nehéz
gyilkos. Tagad, ordít, rosszul lesz, az orvos már kétszer
járt nála.
– Sebaj – szólt Szőke –, mégis bejön a csőbe a nyo-
morult! Ha nem ma, akkor holnap mindent beismer.
Siettem vissza a szobámba. – Nos, Kádas úr, még
nem felelt a kérdésemre!
– Melyikre?
– Maga azt hiszi, ha hülyének tetteti magát, akkor
nyerhet? Téved! Ezzel csak az időt húzza. Nekünk vi-
szont van időnk, bőven.
– Tessék megmondani, mire feleljek.
– A kérdéseimre! Miért jött ki a kórházból az operá-
ció előtti szombat este és hová ment? Én tudom azt is,
hogy a ruháját a kórházban ki készítette elő, mégis ma-
gától akarom hallani. Feleljen! Ha nem felel, idehoza-
tom Ardó Piroskát.
Ez hatott. Felugrott a helyéről. – Nem, ne tessék, őr-
nagy úr, ő nem tud semmiről.
– Akkor beszéljen!
– Beszélek, beszélek…
– Nos?
– Valóban elhagytam a kórházat.
– Hány órakor?
– Este kilenc után, amikor a kórteremben már min-
denki aludt.
– Hogyan távozott?
 – Felkeltem az ágyból és kimentem a nővérszobába.
– Ki volt ott?
– Piroska.
– A ruhát hogyan szerezte meg?
– Piroska kikészítette. Neki azt mondtam, hogy pén-
zért szeretnék elmenni a nővéremhez.
– Értem. Tehát a nővérszobában felöltözött. Hogy
jutott ki?
– Hátul a kerítésen.
– Aztán?
– Elindultam Kelenföldre a nővéremhez.
– Hogyan ment be a házba?
– Az utcai kapuhoz volt kulcsom, amikor azt kinyi-
tottam, megnyomtam a csengőt. A konyhában világos-
ság volt. A csengetésre kijött a nővérem a verandára,
megkérdezte, hogy én vagyok-e kint. Kijöttél a kórház-
ból? Mondtam, hogy igen, de visszamegyek.
– A nővére tudta, hogy maga kórházban van?
– Sejthette, mert mikor legutóbb meglátogattam, em-
lítettem, hogy pár nap múlva befekszem kivizsgálásra,
és ha két hétig nem jelentkezem, akkor ott tartottak.
– Mi történt bent a lakásban?
– Beszélgettünk.
– Csak?
– Aztán megkínált a nővérem töpörtyűs pogácsával.
– Evett belőle?
– Igen, nagyon jó volt.
– Aztán?
– Megkérdezte, visszamegyek-e még ma a
kórházba? Mondtam, hogy igen. Erre azt kérdezte, ilyen
későn, tizenegy után hogyan megyek be? Erre nem fe-
leltem, pénzt kértem.
– Kapott?
– Igen, száz forintot.
 – Miről beszéltek még?
– Nem is tudom, hogyan jutott eszembe, de megkér-
deztem, te, Emma, tényleg férjhez akartál menni? – Me-
gyek is, mondta, s ez nagyon meglepett. Jó, mondtam
erre én, csak menj. Aztán felálltam, kiléptem a verandá-
ra. Utána az utcára, bezártam a kiskaput és eljöttem.
– Szóval eljött… Csak úgy egyszerűen eljött… A
nővére nem kérdezte, hová megy?
– De igen, kijött utánam a verandára és kérdezte,
hogy hová mész? – de én nem feleltem semmit és elin-
dultam.
– Óriási! – horkantam fel. – Ha úgy történt, ahogy
elmondta, akkor mitől véres a ruhája? Hogyan jutott vér
a cipőfűzőjére? Miképpen kerültek a maga hajszálai a
nővére markába? És nézzen csak ide! Ez a gomb a sógo-
ra barna ruhájáról esett le, ami ugyancsak véres volt,
mert maga sietségében véres kézzel rántotta ki a ruhákat
a szekrényből. Mindez cáfolhatatlan bizonyíték! Azt bi-
zonyítják, hogy a nővérét egyedül maga ölte meg! Hall-
ja, amit mondok?
Kádas ismét hallgatásba merült. Felálltam, uralkod-
tam magamon, hogy ne lássék rajtam, mennyire felbő-
szített a gazember. Átmentem a másik szobába, ahol
Szakáll üldögélt Bordás és Szabó kollégáim felügyelete
mellett.
– Szakáll úr, látta itt a legjobb barátját, ugye? Nos,
minden tisztázódott. Egyetlen kérdésen múlik, hogy
végleg itt tartom-e magát, vagy hazaengedem.
– De hát, őrnagy úr kérem…
– Addig ne szóljon, míg fel nem teszem a maga sor-
sát eldöntő kérdést. Figyeljen rám jól! Hány óra volt,
amikor Kádas szombat este, az operációja előtt egy
nagy csomaggal magához érkezett? Most beszéljen, ké-
rem, a hallgatással nem ér el semmit. – Égy hangot sem
adott ki. – Akar beszélni, vagy nem?
– Akarok, őrnagy úr.
– Akkor feleljen!
– Gondolom, már éjfél is elmúlt, amikor megszólalt
a csengő. Felébredtem, aztán még egyszer csengettek.
Kimentem az előszobába és megkérdeztem, ki az. End-
re, hangzott kívülről. Kinyitottam az ajtót, ott állt Kádas
egy nagy batyuszerű csomaggal. Hát te honnan jöttél,
úgy tudtam, kórházban vagy. Ezt mondtam neki. Kádas
nem szólt, csak beljebb jött, én meg bezártam az előszo-
baajtót.
– Mondja, nem vette észre, hogy nagyon ideges?
– Őszintén szólva, igen álmos voltam. Bementünk a
szobába, letette a csomagot, ami csomagolópapírban
volt, spárgával átkötve. Hát ez mi? – kérdeztem tőle. El-
hoztam a holmimat, felelte. Legyen itt nálad, amíg fel-
gyógyulok, ha kikerülök a kórházból, elviszem tőled. Én
valahogy úgy láttam, hogy Endre fáradt, arra gondol-
tam, hogy nehéz lehetett neki a csomag cipelése.
– Tovább, tovább, mi történt ezután?
– Váltottunk még néhány szót, aztán Endre mondta,
hogy siet vissza a kórházba és elment.
– Hogy jutott be a házba Kádas? A kapun ki engedte
be?
– Szerencséje volt, mert a kapunkat szétverték. Új
kaput fognak csinálni és addig az odatámasztott lécek
között bárki bejöhetett a házba.
– Maga mikor nézte meg a csomag tartalmát?
– Néhány nappal később, amikor eladtam a kabátot.
– A barátja felöltőjét ellopni és eladni – nem valami
baráti gesztus.
– Szorult helyzetben voltam, azért adtam el.
– A vastag gyűrűt hol találta?
– A kabát zsebében. Még jó, hogy megnéztem, mert
akkor az is elment volna a kabáttal együtt.
– Mit vett még ki a csomagból?
– Azt a szép asztalterítőt.
– Ezt itt? – mutattam.
– Igen.
– Mást nem?
– Nem, kérem.
– Tudja, kié volt az a felöltő? Tudja?
– Kádasé.
– Fenét Kádasé! Ő is lopta.
– Az lehetetlen, őrnagy úr.
– Mégis így van. Említett magának valamit Kádas a
testvéréről?
– Azt tudtam, hogy van egy nővére, de hogy hol él,
mi a neve, azt nem.
– Mi történt, amikor Kádas megtudta, hogy maga el-
adta a kabátot?
– Dühöngött. S még akkor se békült meg, amikor
megígértem, hogy mire szüksége lesz kabátra, addigra
szerzek vagy veszek egyet neki.
– Mikor volt magánál legutóbb?
– Tegnapelőtt vagy az előtte való napon.
– Hány órakor?
– Késő este. Tíz óra is lehetett már.
– A vastag gyűrűt és a terítőt nem kérte Kádas?
– Nem is említette.
– A csomag többi részét mikor vitte el magától?
– Pár nappal a kórházból való kijövetele után. Azt
mondta, új lakásba költözik, amit már ki is festetett.
– A lakásról mást nem említett?
– De igen. Csak a fene sem figyelte, örökölt, mintha
ezt mondta volna.
– Valóban örökölte a nővére házát, ami sok-sok vér-
rel került a birtokába.
 – Igazán, tessék mondani, meghalt a nővére?
– Meghalt, mert Kádas, a maga jó barátja, megölte.
Szakáll döbbenten bámult rám.
– Megölte? Ezt nem tudom elhinni, hiszen ez borzal-
mas…
– Nos, Szakáll úr, az ígéretemet megtartom. Egy-
részt azért, mert őszinte volt; másrészt a maga kabátel-
adása vezetett el bennünket a barátja nyomára.
– Nem, nem, őrnagy úr… nekem nem barátom, ne-
kem nincs szükségem gyilkos barátra! – kiáltotta elbor-
zadva.
– Jöjjön velem, kérem. Két kérdésre kell felelnie és
utána máris indulhat haza. – Kinyitottam az ajtót. – For-
duljon erre Kádas Endre. Nos, Szakáll úr, mikor vitte
magához Kádas azt a csomagot, amiből kivette és eladta
a szürke felöltőt?
– Egyik szombat éjjel.
– Mikor hozta el magától a megőrzésre átadott cso-
magot?
– Amikor kijött a kórházból és az új lakást kifestette.
– Köszönöm, ennyi elég.
Szakáll a dühtől tajtékozva támadt rá Kádasra: – Mit
tettél, te átkozott? Embert öltél! Méghozzá a saját test-
véredet! Ördög vagy te, nem ember.
Kollégáim gyorsan kituszkolták, az ajtó bezárult.
– Nos – pillantottam Kádasra –, hallotta, mit mon-
dott a barátja? Nézzen ide: ez a vastag gyűrű, meg ez a
szép asztalterítő, amit a csomagból Szakáll kivett, ter-
mészetesen szintén a maga révén, a nővére lakásából
került hozzá. Mondja, mindez még mindig nem elegen-
dő ahhoz, hogy bevallja végre a tettét? Ha nem beszél,
szembesíteni fogom Ardó Piroskával! Majd ő meg-
mondja, miért hagyta ott magát.
Kádas összekulcsolta a kezét.
 – Kérem, őrnagy úr, őt hagyja ki az egészből! Úgy
látom, itt a vég. Nincs más hátra, nem tudok tovább vé-
dekezni.
– Tehát?
– Igaza van. Úgy történt, ahogy elmondta. Én öltem
meg a nővéremet.
– Miért tette, maga szerencsétlen? Mi volt az oka?
Ilyesmit ép ésszel, különösebb indok nélkül nem lehet
elkövetni.
– Nincs különösebb ok, őrnagy úr. Én halálosan be-
teg voltam… az orvosok sem biztattak… Nagyon el vol-
tam keseredve. Higgye el, őrnagy úr, nekem eszem ágá-
ban sem volt… nem gondoltam arra, amikor a nővérem-
hez indultam, hogy megöljem.
– Akkor miért olyan késő este kereste fel?
– Kizárólag pénzt akartam kérni. Máskor is adott
már, ha kértem.
– Magyarázza meg, hogy mégis mi késztette erre az
iszonyú tettre?
– Most már mindegy. Megtörtént. Ha jól meggondo-
lom, amit tettem, egyetlen szó okozta az egészet. De
biztos, hogy a betegségem is hozzájárult. Elvesztettem
az eszem, nem tudtam, mit teszek.
– Ez nem elég, kérem. Próbálja részletesebben el-
mondani.
– Már említettem, hogy a késő esti órákban, amikor
nála voltam, megkérdeztem: Emma, te tényleg férjhez
akartál menni? Megyek is, válaszolta és még hozzátette:
és ebben se te, sem más nem akadályozhat meg. Nem
volt ebben tényleg semmi, de amilyen hangsúllyal, éllel
a megyek ist mondta, és ahogy utána felnevetett és rám-
nézett… Elöntött az epe, nem tudtam elviselni, hogy gú-
nyolódik velem.
– De miért gúnyolódott volna ezzel?
 – Mert már nemegyszer próbálta ezt a tudomásomra
hozni, hogy kihozzon a sodromból.
– Maga pedig mindig a házra gondolt.
– Nem tudom, gondoltam-e egyáltalán valamire. De
való igaz, hogy a házat már legalább tízszer nekem ígér-
te. Amikor megnősültem, akkor is azt mondta, hogy lak-
hatok benne azzal, akivel akarok. És még hozzátette: ha
meghalok, a tiéd lesz. De amíg élek, addig nem.
– És maga nem tudta kivárni az időt?
– Nem, nem, akkor abban a pillanatban csak a gú-
nyos hangja izgatott fel annyira, hogy elvesztettem az
önuralmamat.
– Akkor most mondja el, hogyan zajlott le a gyilkos-
ság.
– Amikor a fejemhez vágta, hogy férjhez akar men-
ni, akkor én beszélgetés közben felálltam és azt mond-
tam: na, én megyek. De ahogy felálltam, a szék, ame-
lyen ültem, felborult és nekiesett az asztalnak. Erre a
nővérem két kezét felemelve dühösen rámordított: Úgy
látszik, te nemcsak beteg vagy, de meg is őrültél! Én ek-
kor valóban, mint egy őrült, lehajoltam, kirántottam a
rézmozsárból a mozsártörőt és ütöttem. Egyenesen fejbe
találtam, Ő elvágódott, de az eszméletét nem vesztette
el, a küszöbön keresztül beesett a szobába. Tovább csú-
szott, fel akart állni, s közben folyton azt sikította: Nem,
most már biztos, hogy nem lesz a tiéd a ház, férjhez me-
gyek, köztünk vége mindennek! Ezzel annyira felher-
gelt, hogy tovább ütöttem, nem bírtam fékezni magam,
meghibbantam. Talán az is voltam abban a pillanatban,
eszeveszett.
– Ezek szerint mégis a nővére házassági szándéka és
ezzel kapcsolatban a ház elvesztése indította magát erre
az embertelen tettre.
– Nem tudom, csak azt, hogy a gúnyos hangja, az
erőltetett nevetése keltette bennem azt a borzasztó indu-
latot, ami a gyilkossághoz vezetett.
– Kádas úr, embert ölni, méghozzá a saját testvérét –
ezt a tettet semmiféle magyarázattal nem lehet még csak
enyhíteni sem. De álljunk meg egy pillanatra. Azt
mondta, hogy elvesztette a fejét, talán őrült is volt abban
a pillanatban. Lehet, addig, amíg agyon nem verte a nő-
vérét. De végül, az utolsó ütés után észbekapott, amint
azt a következmények is mutatják, és ezt maga is igazol-
ja beismerésével. Maga a gyilkosság után, nagyon is tu-
datosan folytatta „tevékenységét”. Hogyan és mi mó-
don?
– Azt már nem is tudom.
– Ne tréfáljon kérem, hiszen maga ezután tért csak
igazán észhez.
– Nem voltam észnél, őrnagy úr.
– Már hogyne lett volna? Ami ezután történt, azt
csakis normális állapotban, megfontoltan lehetett elkö-
vetni.
– Hát mit tettem?
– Még kérdezi? Sorjában kiráncigálta a szekrényből
a sógora ruháit, eközben egyikről a gomb is leszakadt.
A sublótból kiválogatta a legjobb, legszebb asztalterítő-
ket, ágyneműket. Azután magához vette a nővére pén-
zét, ékszereit, egyszóval mindazt, ami magának értéket
jelentett.
– Erre nem emlékszem.
– Ezt majd a bíróságon mondja el. Ezek után, Kádas
úr, csomagolópapírt vett elő. A kiválogatott holmikat
szépen becsomagolta, spárgával átkötötte és csak azután
készült elhagyni a lakást. Így volt?
– Azt hiszem.
– Mi az, hogy hiszem?
– Így volt, őrnagy úr.
 – Miért tépett össze egy csomó levelet? Miért hányt
összevissza mindent? Mi célból vette le a képeket a fal-
ról? Vagyis, mit keresett?
– Az őrnagy úr bizonyára a végrendeletre gondol.
– Hát, talán maga nem azt kereste?
– De igen. Kerestem és meg is találtam.
– Hol?
– A ruhásszekrényben.
– Mikor?
– Amikor már nem élt a nővérem…
– Most végre igazat mondott. A lakásban a nagy fel-
fordulást maga céltudatosan, meggondoltan követte el.
– Nem értem, őrnagy úr, mire céloz. Tessék talán
megmagyarázni.
– Nézze, Kádas úr, itt nálunk maga még eljátszhatja
a mit sem tudó ostobát. De a bíróságon minden egyes
szavát, a gyilkosság minden egyes mozzanatát részletei-
re bontják, és a maga meséit semmivé foszlatják. Pont-
ról pontra kimutatják a gyilkosságra és rablásra való
előzetes felkészülést. Mit fog akkor mondani?
– Képtelen leszek megmagyarázni.
– Ne is próbálkozzék, mert a bizonyítékok megcá-
folhatatlanok. Ha már idáig eljutottunk, kérdezek még
valamit. Ennek ugyan már nincs jelentősége, de hogy
minden tisztázódjék, mégis érdekel. Maga ugye, a sógo-
rával, Pécsi Dezsővel együtt dolgozott az Elektromos
Műveknél?
– Igen.
– Meddig dolgozott még ott azután, hogy a sógorát
mint kommunistát elvitték, hogy többé ne térjen vissza
Ukrajnából?
– A háború végéig.
– A felszabadulás után miért nem vették vissza ma-
gát a vállalathoz?
 – Nem tudom.
– Azt mondta, őszinte lesz. Most mégsem volt az.
– Azzal gyanúsítottak, hogy azért vitték el annak
idején a sógoromat, mert én jelentettem fel a nyilasok-
nál.
– Talán nem volt igaz? Kádas hallgatott.
– Nézze, kérem – mondtam –, említettem, hogy a
válasza már mit sem változtat a tényeken. Éppen ezért
értelmetlen, ha eltitkolja az igazságot.
– Valóban én jelentettem fel – bólintott Kádas.
– No látja, így már teljesen érthető a cselekedete.
Először megöleti a sógorát, annak értékeiért, utána meg-
gyilkolja a sógora feleségét, a tulajdon testvérét, a há-
zért. Maga a lakás felforgatásával úgy akarta tettét beál-
lítani, hogy azt a látszatot keltse: a nővérét kizárólag a
pénzért és az ékszerért ölték meg. Úgy hitte, ezzel más
irányba terelheti a nyomozást. Laci! Kísértesd fel Ardó
Piroskát.
– Vele mi lesz, őrnagy úr? – kérdezte Kádas.
– Ha bűnös, mint ahogy az, meg fogják büntetni.
– De hiszen ő nem tett semmit, Ő nem tudott róla.
– Észnél van maga, Kádas úr? Ki tisztította ki a
maga véres ruháit? Ki segítette abban, hogy elhagyja a
kórházat? Ki hallgatta el mindezt, sőt, ki tagadta el előt-
tünk is? Ki az a személy, Kádas úr? Feleljen!
– Az igaz, hogy segített.
– No látja. És miért hagyta ott magát?
– Azt nem…
– Ne folytassa, az úristenit magának! Csak nem azt
akarja mondani, hogy nem tudja? Majd én megmon-
dom, azért hagyta ott magát, mert ő a magával eltöltött
három nap alatt tudta meg teljes bizonyossággal, hogy
maga ölte meg a saját testvérét. Így történt vagy nem?
– Így történt.
 – Amikor Piroska tudomására jutott, hogy maga mit
tett – bár ő ezt már sokkal hamarabb sejtette –, el akart
menni. Maga megpróbálta visszatartani. Hogyan és mi-
vel? Na, gyerünk, rukkoljon ki mindennel, könnyítsen
magán.
– Őrnagy úr, kérem, megmondom őszintén. Amikor
több napig nálam volt, egy aranyláncot akartam neki
adni.
– Kiét?
– A nővéremét.
– És?
– Ő akkor eltolta a kezem, nem fogadta el.
– De miért nem fogadta el? Azért, mert ez a lánc –
nézzen csak ide, erről beszél, ugye? – még az ő szemé-
ben is nagyon véresnek tűnt. Mi történt azután?
– Rámnézett és azt kérdezte: ugye, te ölted meg a
testvéredet? Nem tudtam letagadni. Piroska megfordult,
kezébe vette a táskáját és az ajtóhoz érve azt mondta:
nem árullak el, de soha többé nem akarlak látni. Aztán
kirohant és elment.
– Nem csodálom, hát ki akarhat egy gyilkossal
együtt élni? Még egy másik gyilkos sem, Kádas úr.
Beléptem a másik szobába.
– Kipihente magát? – kérdeztem Ardó Piroskától. –
Remélem, időközben megjött az esze és őszinte lesz.
– Nem tudom, mit gondol rólam, őrnagy úr.
– Mielőtt megmondom, újra kérdezek valamit. Mi
volt az oka annak, hogy maga a háromnapos ottléte
után, haraggal hagyta el Kádas Endrét.
– Azt hiszem, erre már feleltem.
– Csakhogy az nem volt igaz. Most pedig megmon-
dom, hogy mit gondolok magáról. Jellemtelen és becste-
len, hazugnak tartom, Ardó Piroska. Jöjjön velem!
Benyitottam abba a szobába, ahol Kádas ült. Piros-
kát az ajtóban megállítottam. – Kádas úr – szóltam han-
gosan –, miért hagyta ott magát Ardó Piroska?
– Mert megtudta, hogy megöltem a nővéremet.
– Mit akart neki ajándékozni?
– Egy aranyláncot.
– Ki tisztította ki a véres ruháját?
– Piroska.
E pillanatban Ardó Piroska sikoltozni kezdett: –
Nem igaz! Nem, nem, őrnagy úr, én nem tudom… én
nem akartam… nem láttam. Én nem tudok semmiről!
Valósággal őrjöngött, úgy kellett elvezettetnem.
De néhány órával később pontról pontra mindent be-
ismert.
Tartalom

A SZÁZÉVES MEDALION...............................................
A JÁTSZMA VÉGET ÉR...................................................
SZÖKEVÉNYEK...............................................................
A SZÜRKE FELÖLTŐ......................................................
Zrínyi Katonai Kiadó
A kiadásért felel: dr. Szabó Egon igazgató
Nyírségi Nyomda – 214
Felelős vezető: Jáger Zoltán igazgató
Nyíregyháza, 1981
Felelős szerkesztő: Tabák András
Műszaki vezető: Darvas István
Műszaki szerkesztő: Cimpián Péterné
Fedélterv: Verseci Miklós munkája
Terjedelem: 18,48 A/5 ív
43 (412) Zi 672–i–8182