Max Allan Collins

SÖTÉT ANGYAL: GÉNJÁTSZMA

Max Allan Collins: Dark Angel: Skin Game

A Del Rey® Book

Published by The Ballantine Publishing Group ™

and copyright © 2003 by Twentieth Century Fox Film Corporation

All rights reserved under International and Pan-American Copyright Conventions.

Published in the United States by The Ballantine Publishing Group, a division of Random House, Inc., New York,

and simultaneously is Canada by Random House of Canada Limited, Toronto

Del Rey is a registered trademark and the Del Rey colophon is a trademark of Random House, Inc

Copyright © 2003 Max Allan Collins

Fordította: Király Béla

 BJ Elsner-nek

Bolond asszony,

a fény angyala

MAC & MVC

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rendszeres segítőtársam, Matthew V. Clemens, akivel több rövid történetet is közösen

szereztem, ezúttal is hatalmas segítség volt számomra. Ő egy hatalmas Sötét angyal rajongó,
aki részletesen ismertette nekem a történet hátterét, ami alapján megírhattam a Génjátszmát.

A szerkesztőm, Steve Saffel ismét erős támogatást jelentett, ami nem merült ki a segédanyagok
beszerzésében, hanem ő is hozzátette a saját kreatív ötleteit a történethez.

Matt és Steve rengeteg probléma áthidalásában segített, mikor a történet átalakításra szorult,
hogy pontosan illeszkedhessen a sorozat utolsó epizódjához.

Szeretném megköszönni a Sötét angyal készítőinek, James Cameron-nak és Charles H. Eglle-

nek, hogy átadták nekem a Szörnyek nemzete című epizód forgatókönyvét, amelyet Ira Steve
Behn és René Echevarria írt, akiknek szintén óriási hálával tartozom. Szintén hatalmas
segítséget nyújtott nekem Moira Kirlan Dekker, a Nevezd Meg! című epizód írója, amelyre
szintén erősen építkeztünk.

Köszönet illeti meg továbbá Debbie Olshan-t, a 20th Century Fox-tól, Wendy Cheseborough-t a
Lightstorm-tól és Gillian Berman-t, Crystal Velasquez-t, valamint Colleen Lindsay-t a Ballantine
Books-tól.

Matt, Steve és én reméljük, hogy a Sötét angyal rajongók értékelni fogják ezt a folytatást
ehhez a csodálatos sorozathoz, amely sajnos túl korán ért véget.

„A félelem uralmával kezdjük. Néhány gyilkosság itt és ott."

DR. JACK GRIFFIN (CLAUDERAINS)

A LÁTHATATLAN EMBER (1933)

 Első fejezet
MINDENHATÓ LÁTVÁNY
Hármas Szektor, 23:00

2021. március 2. kedd

Az eső, akár egy könyörtelen bokszoló, úgy csapott le a városra. Az elején csak apróbb
szemekkel szurkált, azután viszont nehéz vaskos cseppek sorozatával mutatta meg, hogy ki az úr
a háznál. Mindezt az ég ágyúinak vaskos dörrenései tették teljessé, amik jó alaposan
megrengették Seattle-t. Az egyoldalú mérkőzést megannyi villám sejtelmes fénye kísérte.

Egy rendszám nélküli fekete autó állt meg a Hármas Szektorhoz vezető patkányokkal teli átjáró
mellett. Az eső úgy kopogott a kocsi tetején, akár a gépfegyvertűz. Két öltönyös férfi szállt ki
belőle, akik azonnal bőrig áztak, bár ezzel nyilvánvalóan egyikük sem törődött. Mindketten
fülhallgatót viseltek, amiből egy rövid mikrofon vezetett a szájukhoz.

Sage Thompson, aki az anyósülésen utazott eddig, bekapcsolta a headset-et, ami kiállta a
vízállóság próbáját. A kabátjuk zsebében mindkét férfi egy új fejlesztésű hordozható hőképezőt
hordott, ami épp ezen a héten lett része az alapfelszerelésüknek. Thompson olyan egy nyolcvan
magas lehetett, de hetven kilójával egy meglehetősen vézna férfi benyomását keltette. Az
autóból kiszállva eltűnődött, hogy a vízhatlanság egészen biztosan kiterjed-e erre az új
szerkezetre is.

A víz vastag folyamban ömlött ki egy ereszcsatornából nem messze előttük, mintha csak az ég
haragját akarta volna a földre közvetíteni. Thompson kénytelen volt átugrani a vízfolyamot, de
ahogy leérkezett a túloldalán, a lábai kis híján kicsúsztak alóla és még mielőtt sikerült volna
megtalálnia az egyensúlyát, nekiesett három ott álló szemeteskukának. A kukák összeütődtek,
akkora hangzavart hozva az átjáróba, ami még a vihar robajával is versenyre kelhetett. Amint
újra biztosan állt a lábán, Thompson ellenőrizte a felszerelését. Az elemlámpás kezével
megvizsgálta, hogy nála van-e még a hőképező, a másikkal pedig megkereste az övén a
fegyverét.

A testes férfi, aki az autót vezette – Cal Hankins – az arcába világított az elemlámpájával, majd
mordult egyet és megkerült egy kukát, ami úgy festett, mintha a Lökés óta nem ürítették volna
ki.

Ahogy haladtak, az elemlámpájuk folyamatosan fürkészte a romos házat előttük, míg végül
megálltak egy nyílás mellett, ami egykor egy kétfelé nyíló ablak lehetett.

A hatemeletes téglaépület valaha raktárként funkcionált, mostanra viszont már elhagyatottan

állt. A belsejében tátongó sötétség, akár egy feketelyuk próbálta beszippantani őket. Hankins
bevilágított az épületbe az elemlámpájával. A vékony fénycsóvát szinte elnyelte a hatalmas első
emelet sötétsége.

– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte mogorván a társától. Nem volt félelem a
hangjában, Thompson csak azt érezte ki belőle, hogy nem szeretné, ha ez az egész csak
időpocsékolásnak bizonyulna. A negyvenes éveiben járó széles arcú Hankins volt a magasabb
rangú kettejük közül. Szőke rövidre nyírt hajába néhol már vegyült egy-két őszes tincs is, a feje
pedig úgy tűnt, mintha egyenesen a vállaiból nőtt volna ki, nem volt különösebb látható nyoma
annak, hogy van neki nyaka is. Közel százkilencven centi magas volt amihez – Thompson
saccolása szerint – egy olyan száz kilós súly párosult. Mindezek ellenére cseppet sem tűnt
túlsúlyosnak, a sok izom és a vastag csontozata miatt Hankins kifejezetten sportos alkat
benyomását keltette.

Thompson erőteljesnek érezte felettesét, de tudta, hogy főnökük – az a sunyi, titkosügynök

forma Ames White, az a lelkiismeretlen juppi fütyi – jóval felette áll hatalmát tekintve és
ráadásul úgy is viselkedik, hogy ezt érzékeltesse. Thompson okosabb volt annál, mintsem hogy
ezt csak úgy kimondja, de tisztában volt vele, hogy ez a jelenlegi a legrosszabb főnöke az egész
pályafutása során és ez már mond valamit.

Hogy White okos, ahhoz kétség sem férhet, de végtelenül szarkasztikus stílusa és rendszeres
dühkitörései meggyőzték Thompson-t arról, hogy jobb a száját csukva tartani.

– Igen, biztos, hogy ez az a hely – ordította túl a szakadó esőt. – A diszpécser azt mondta, hogy a
megfigyelő csapat a Négyes Szektor piacán látott egy génmanipuláltat.

– De ez a Hármas Szektor!

– Igen. Ideáig követték, de azután elvesztették. Hankins dühösen a fejét rázta.

– Akkor meg mi a tökömért nem ők néznek körül itt? Mi tesz minket az ő elkúrt munkájuk
takarítójává?

Ezek csak költői kérdések voltak, ezt Thompson is tudta, hisz mindketten ismerték a választ:
Ames White.

Hankins idejének elég nagy részét töltötte azzal, hogy White dolgain dühöngjön, persze csak a
háta mögött. De mindketten tisztában voltak vele, csak idő kérdése, hogy mikor sikerül White-
nak kipenderítenie a férfit...

...és akkor majd Thompson-nak magának kell kitanítania egy új társat, talán egy olyat, aki
fiatalabb nála és onnantól kezdve már ő lesz majd az öreg róka. Ez a gondolat valamiért
igencsak elkeserítette.

Nem mintha a maga huszonhét évével olyan nagyon öreg lett volna. Hankins-el egyébként
szinte mindenben ellentétei voltak egymásnak. Thompson olyan volt a társához hasonlítva, akár
egy idétlen hosszúnyakú borosüveg egy sörösdoboz mellett. Azzal, hogy feleségül vette a
főiskolai szerelmét és együtt nevelte vele újszülött kislányukat, a családi életében is más utat
követett, mint az idősebb férfi, aki két váláson volt túl és legalább három, vagy négy gyereke
született már, de soha nem látta őket és a legkevésbé sem látszott rajta, hogy emiatt akár csak
egy fikarcnyit is aggódna.

Ez a partnerség nem az égben köttetett, hanem Ames White kitekert agyszövevényeiben.

Thompson arra viszont még nem jött rá, hogy Hankins-t kitüntetésként kapta – hogy legyen
kitől tanulnia – vagy büntetésből és ezt White sem fejtette ki neki.

Thompson igyekezett csukva tartani a száját és ha kinyitotta, rendszerint akkor is csak azért,
hogy a nyelvét jó mélyen beledugja Ames White fenekébe. Néha azért eltűnődött rajta, hogy az
elmebeteg, de ravasz főnöke vajon látja-e rajta a megvetést, amit a szolgalelkűség álcája mögé
rejt.

Hankins tett pár lépést jobbra, de Thompson maradt, ahol volt. Az idősebb férfi elővette a
zsebéből a hőképezőt és végigellenőrizte vele a környezetüket génmanipuláltak után kutatva,
de nem talált semmit.

Ezek az újfajta hőkép készítők úgy néztek ki, mint a Lökés előtti kézi traffipaxok kicsinyített
változata, amelyeket még Thompson is látott gyerekkorában. A legnagyobb különbség az volt,
hogy ennek a hátulján nem a sebességet mutató LED számok világítottak, hanem egy kisméretű
monitor mutatta a hatósugárba került tárgyak, élőlények hőképét. A két férfi valami olyasmit
keresett, aminek a hőmérséklete 38,2 °C, ennyi egy génmanipulált testhőmérséklete, 1,3 fokkal
magasabb, mint egy átlagemberé.

– Bassza meg – dühöngött Hankins, miközben letörölte az esőt a homlokáról. – Úgy tűnik, be
kell mennünk.

– Úgy tűnik – bólintott Thompson.

– Szétválunk – jelentette ki Hankins, de úgy, hogy az inkább tűnt parancsnak.

– Az sebezhetőbbé tesz mindkettőnket.

Erre az idősebb férfi gúnyosan megcsókolta a levegőt.

– Te olyan érzékeny vagy és olyan sebezhető, még akkor is, ha a papamacid ott van a
környéken.

– Ezt fejezd be, ember. Hankins nagyot sóhajtott.

– Minél előbb végzünk ezzel az átkozott munkával, annál előbb szabadulunk meg ettől a kurva
monszuntól.

– Igazad van – ismerte be Thompson. A hangja nyugodtnak tűnt még annak ellenére is, hogy a
szíve az idegességtől a torkában dobogott.

Nem mintha gyáva lett volna. Részt vett ő már akcióban, méghozzá nem kevésszer. Seattle
bizony kemény város és a rendőröknek, valamint bárkinek, aki rendfenntartói munkát végez,
még az átlagnál is nagyobb a kockázat. Veszélyesebb a munkájuk, mint egy ipari alpinistáé.
Úgyhogy Thompson megtanulta jól kezelni a félelmet és stresszt. Azért akadékoskodott csak,
mert tisztában volt vele, sem ő, sem az izomkolosszus Hankins nem képes egyedül elbánni egy
feldühödött génmanipulálttal. Azok nem emberek, azok a génmanipuláltak. szörnyek, valóban
szörnyek.

És Sage Thompson látott már megannyi szörnyfilmet, tudta, hogy mi történik azokkal az
emberekkel, akik ilyen helyzetben szétválnak. Mondogatta persze magának, hogy ez a valóság,
nem holmi B kategóriás horror, de Seattle az elmúlt években olyan durva hellyé vált, amilyet
még a legjobb fantáziával megáldott filmkészítő sem tudott volna elképzelni.

Hankins azt mondta:

– Amikor megtaláljuk a lépcsőt, én felmegyek rajta a legfelső emeletre és onnan kezdem a

keresést lefelé haladva. Te itt nézel körül először és innen indulsz fölfelé. Középtájt találkozunk,
örvendünk annak, hogy nem találtunk semmit és utána elhúzzuk innen az ázott seggünk a
picsába.
– Ez már tervnek hangzik – felelte Thompson. Eltette a hőképezőjét a kabátja zsebébe, letörölte
az arcáról az esőt és tett néhány lépést előre.

A város mindenfelé tele volt ilyen régi romos épületekkel, amelyek olyan lesajnáltak,
elhagyatottak voltak, mint egykor rég a hajléktalanok, akik ilyen helyeken éltek.

Amikor épültek a 40-es, 50-es években, még virágzott az építőipar. A házakat előre legyártott
panelekből rakták össze, amelyekből olyan sokat készítettek, hogy még a világ túlsó felére is
szállítottak belőlük. De aztán ahogy a gazdaság stagnálni kezdett a századforduló tájékán, majd
a Lökés végképp a porba taszította, ezek az épületek feleslegessé váltak. Néhányukat
felhasználták raktárnak, néhányukat pedig hagyták elenyészni. Mindegyik más-más állapotban
volt, attól függően, hogy a vandálok mennyire élték ki magukat rajtuk. Thompson tudta, hogy
akár az sem elképzelhetetlen, hogy talál egy emeletet, ahol minden iroda érintetlenül áll, de
ugyanakkora eséllyel lesz olyan is, ahonnan mindent széthordtak már, hogy legyen hely
nagyobb dolgok tárolásához. Az egyetlen amiben biztosak lehettek, hogy fogalmuk sincs arról,
mi várja őket odabenn.

Hankins ránézett és azt kérdezte tőle:

– Készen állsz?

– Készen – felelte Thompson próbálván megtartani a magabiztosságot a hangjában. Hankins

felé fordult és ismét belevilágított az arcába az elemlámpával.

– Rendben vagy, kölyök?

– Ja.

– Biztos?

– Csak told ki azt a kurva lámpát az arcomból. Hankins egy vigyor kíséretében visszairányította
az épület felé a fénysugarat.

– Igen, úgy látom rendben vagy.

Megálltak egy leszakadt ajtó előtt. Nem kétséges, hogy szinte áthatolhatatlan akadályt képezett
volna számukra, ha zárva van és nem az utolsó megmaradt ép zsanérján lóg. Mindkét férfi
elővette a kilencmillis Glock-ját, és Thompson felhúzta a fegyvert. Tudta, hogy Hankins-é mindig
fel van... sőt az övéből a biztosítópecek is hiányzik...

Az idősebb férfi belépett az ajtón a kezében az elemlámpával. A fegyvere mellé odafogta a

másik kezével az elemlámpát és úgy nézett körül, mielőtt beljebb ment volna.

Thompson is követte a társát, és ő is hasonló módon fürkészte végig a területet. Nagy

erőfeszítésébe került, hogy normalizált szinten tudja tartani a légzését, az egyetlen öröme az
volt, hogy legalább az eső elől már védve voltak. A cseppek folyamatos kopogását azonban
továbbra is hallotta a tetőn és a megmaradt ablakokon. Megpróbálta mindezt kizárni és
erőteljesen fülelt más hangok után kutatva.

Jobbról megkerülve a társát most ő haladt elől és így hallhatta Hankins szaggatott légzését.
Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a sokat megélt partnere ugyanazzal a rettegéssel
küzd, ami őt is szinte megbénítja. Ekkor a bal oldalukról hirtelen egy fémes hangot hallottak.
Mindketten villámgyorsan odafordultak és az elemlámpáik fénye egy pillanatra megállt egy
táncoló üdítősdobozon, aztán ahogy tovább haladt, meglátták a hatalmas barna patkányt is,
ami a zajt okozta. Az, ahogy rávilágítottak, egy pillanatra megállt, de nem úgy festett, mintha
nagyon megijedt volna a két férfitól.

– Gondolod, az a köcsög egy génmanipulált? – kacsintott oldalra Hankins.

Thompson az idegességtől majdnem elkacagta magát, de annyira kiszáradt a torka, hogy

képtelen volt rá. Kiengedte a visszafojtott levegőt és visszatért a helyiség átfésüléséhez.

Lassan mozgott, hagyta, hogy a távolság nőjön Hankins és közte, de elég közel maradt hozzá,
hogy fedezni tudja, ha a partnerének hirtelen segítségre lenne szüksége. A terem közepén
félúton, találtak egy lépcsőt, ami a második szintre vezetett. Hankins a lámpájának fényével
jobban szemügyre vette a lépcsőt, a pisztolyát pedig továbbra is tüzelésre készen tartotta.
Oldalra pillantva odaszólt Thompson-nak:

– Felmegyek.

– Oké. Én pedig körülnézek idelenn.

– Ha találsz valamit, azonnal szólj.

– Ahogy te is – zárta le a beszélgetést Thompson. Ismét eszébe jutott az ázott füles és remélte,
az van olyan erős, hogy képes legyen a jeleket hatemeletnyi magasságba is továbbítani.

Ahogy Hankins haladt felfelé a lépcsőn a lépteinek zaja egy ideig kongott, majd egyre halkabb
lett, míg végül el nem nyelte az eső zúgása. Az épület elveszteni látszott az elemekkel vívott
csatát, a víz szinte patakokban ömlött be a törött ablakokon keresztül.

Thompson figyelte, ahogy Hankins lámpájának fénye végleg eltűnik. Mindössze néhány vizes
lábnyom a fa lépcsőfokokon mutatta, hogy a partnere is az épületben van. Thompson egyszerre
csak végtelenül egyedül érezte magát.

Hirtelen valami kaparászást hallott a háta mögül. Megpördült, a fegyverét és elemlámpáját

pedig a zaj irányába szegezte. A fénysugár ismét egy patkányon állapodott meg. A rágcsáló
ezúttal a hátsó lábán ágaskodott és kivillanó sárga fogai mintha vigyorogtak volna Thompson-
ra.

A férfi nem állt messze attól, hogy beleeresszen egy golyót a kis szemétbe és csak nagy
nehézségek árán sikerült legyűrnie magában ezt a késztetést. Annál is inkább jólesett volna neki
lelőni a patkányt, mert valahogy emlékeztette Hankins-re és White-ra is, ezenkívül
megszüntette volna vele azt az idegesítő kaparászást. Ami miatt mégsem tette meg, az az volt,
hogy amennyiben az elemlámpák nem figyelmeztették volna a génmanipuláltat, a lövések
egészen biztosan megtennék… és csak az Isten tudja, hogy Hankins mit gondolna a lövéseket
hallván alig fél perccel azt követően, hogy elindult fölfelé a lépcsőn.

Megkegyelmezve a patkánynak, Thompson folytatta az első szint átkutatását. Óvatosan

mozgott és próbált csendben maradni, amennyire csak tudott. Néha a hóna alá csapta az
elemlámpát, hogy a hőképezővel vizsgálja meg közelebbről a különösen sötét sarkokat.

– Hankins – suttogta a mikrofonba. Nem érkezett válasz.

Thompson érezte, ahogy egy vastag izzadtságcsepp csurog végig az arcán, hogy aztán
egyesüljön a ruhájában összegyűlt esővel. Gyorsan keresett egy sarkot, ahol megbújhatott,
hogy újra beszéljen, de ezúttal már hangosabban.
– Hankins!

Ezúttal a válasz azonnali volt.

– Thompson, tudnál még kicsit hangosabb lenni?! A portland-i génmanipuláltak még nem
hallották. Ha nem vagy épp szarban, és úgy hallom nem vagy, akkor pofa be!

A fiatal férfi arca úgy égett, hogy azt érezte, mindjárt koromfekete lesz és úgy jobban
beleolvadhat majd a sötétségbe. Úgy tűnt, minden szolgálat során, amit Hankins-el tölt, talál
egy újabb indokot, hogy utálja. Úgyhogy meg is fogadta, hogy ha valaha kijutnak ebből az
épületből, végre kiáll magáért és kér egy új társat Ames White-tól. és ha nem sikerül,
egyszerűen áthelyezteti magát az egységtől.

Ez az egész génmanipulált balhé csak bajt hozott rá. Elég rég volt a programban ahhoz, hogy
tisztában legyen vele, bár ezeket a teremtményeket nemzetbiztonságra veszélyes egyedekként
kezelik, valójában arra lettek létrehozva, hogy megvédjék az országot. Talán épp ezért érezte
néha, hogy a munkája nem más, mint az ország katonáinak levadászása. Próbálta nem így
felfogni, de néha bizony mégis pontosan ez volt a véleménye az egészről. Mikor jobban
átgondolta a dolgokat, az életének képmutatósága álmatlanságba és ezzel együtt éjszakákon át
tartó önmarcangolásba sodorta.

Dühösen söpörte le az izzadtságot az arcáról, majd folytatta útját a sötétségbe. Egy hatalmas
üres területet követően talált három irodát a szemközti falon sorakozva. Kettőnek az ajtaja már
jó ideje hiányozhatott, a harmadiké pedig úgy lógott ott az utolsó zsanérjának maradékain, akár
egy kiesni készülő tejfog.

Thompson előhúzta a hőképezőt és átnézette vele az irodákat, de nem járt sikerrel. Meggyőzte
magát, hogy az óvatosság sosem árt, úgyhogy lassan körbefordult és újra ellenőrizte az egész
emeletet, hogy megbizonyosodjon afelől, senki nem próbál a háta mögé keveredni. De még pár
patkányon – és valamin, ami vagy a legnagyobb dög, amit valaha látott, vagy egy kóbor macska
– kívül semmit nem látott.

Úgyhogy a szinten már csak egy dolga maradt. Mivel a hőképező nem lát keresztül a fán,
egyenként ellenőriznie kellett az irodákat.

Lassan kiengedte a levegőjét és a legtávolabbi iroda ajtaja mellé lopózott. Egy újabb nagy
levegő után beugrott a helyiségbe és villámgyorsan átfésülte, de csak egy méretes fém asztalt,
korhadó farostlemezt és töredezett ablakokat talált.

A szoba üres volt.

Még vizes lábnyomok sem mutatták, hogy valaki járt volna arrafelé és a fémasztal vastag
porrétege is érintetlennek tűnt. Ennek ellenére Thompson kellő óvatossággal nézett be mögé a
fegyverét tüzelésre készen tartva.

Semmi.

Kiengedett egy újabb nagy levegőt és kicsit jobban érezte magát, de az idegessége ettől még
nem múlt el.

A nyugtalanság úgy ölelte őt körül, akár a víztől tocsogó ruhái. Folytatta útját a következő
irodába.

Ennek nem csak az ajtaja hiányzott, hanem az összes bútor is belőle. Sehol egy asztal,
iratszekrény, szék. Semmi csak üvegtörmelék és szakadt farostlemezek szerteszét.
Génmanipuláltnak itt sem volt nyoma.

A következő iroda szakadt ajtajánál figyelmesen hallgatózott, de semmi mást nem hallott, csak
a saját szívének dobolását. Habár az egész épületet a penész és rothadás szaga lepte be – amit
most még az eső is tetézett – az utolsó iroda tűnt az egész megkoronázásának. Az ajtaja
fájdalmasan felordított, ahogy Thompson kinyitotta.

Ebben a szobában az asztal felborítva, a lábaival a férfi felé állt. Thompson erősen kivágta az
ajtót, úgy hogy az nekicsapódjon a falnak. Soha nem tudni, hogy valaki... vagy valami... nem
bujkál-e... mögötte...

De semmi nem volt ott. Thompson végigfésülte a padlót az elemlámpájával, de csak

üvegszilánkok és egyéb maradványok hevertek ott szerteszét. Lassan megkerülte az asztalt és
ahogy mögé világított a lámpával, hirtelen meglátott valamit, ami nem fa, fém, vagy üveg volt,
hanem hús.

A padlón valamiféle állat maradványai terültek el. Nyilván ott lehettek egy ideje, mert már a
rovarok is elvesztették érdeklődésüket iránta. Thompson már azt sem tudta megállapítani, hogy
mi lehetett, mielőtt ilyen ronda véget ért.

A méretéből talán egy nagyobb kutyának lehetett valószínűsíteni, vagy egy városba betévedt
szarvasnak. De ahogy az elemlámpa fénye végigpásztázott rajta, Thompson-ban tudatosult
valami, ez se nem kutya, se nem szarvas.

Ez egy ember holtteste.

Nem állati maradványok, hanem emberiek.

– Hankins! – szólt bele a mikrofonjába, a hangját igyekezett nyugodtnak mutatni.

Nem érkezett válasz.

Az irodában kavargó szagtól lassan kezdett felfordulni a gyomra, szinte érezte, ahogy a
vacsorája készül távozni a száján keresztül. Ismét beleszólt a mikrofonba.

– Hankins!

Ezután végre meghallotta a társa morgását a fülesből:

– Mi a fasz van már megint, Thompson?

– Találtam itt egy testet.

Hankins hangja kicsit nyugodtabbra váltott, de most sem tűnt túl lelkesnek.

– A génmanipulált?

– Én... én nem hinném.

– Francba. Tudtam, hogy nem lehet akkora mázlink. Na mesélj a fogásodról.

– A földszinti irodában van jobb oldalt az utolsóban az asztal mögött.

Hankins ráförmedt:
– Jézusom, hagyj már az átkozott részletekkel! Férfi? Nő? Gyerek? Vagy mi?

Thompson ráharapott a nyelvére még mielőtt kimondhatta volna a B betűs szót. Az

önfegyelem. Ez tette őt különbbé Hankins-nél. Mindegy mennyire akarta kimondani azt a szót a
válaszában, nem hagyhatta. Vett egy nagy levegőt.

– Őszintén én nem tudnám megmondani, hogy férfi volt-e vagy nő. valószínűleg felnőtt és azt.
azt hiszem, megnyúzták.

– Hogy mit?

– Megnyúzták. Ez egy holttest, de. nincs bőre.

– Az istenit... milyen friss a kicsike?

Ezt meg honnan a francból tudjam? – gondolta Thompson.

– Régi. Már rovarok sincsenek rajta. A szaga alapján itt lehet úgy. jó ideje.

Hankins sóhajtott egyet.

– Akkor hagyd a faszba. Haladj tovább.

– Nem gondolod, hogy az, hogy találtam egy holttestet jelent valamit?

– Dehogynem... hosszútávon. De most csak az a feladatunk, hogy a génmanipuláltat keressük.

– Talán ez az egyik áldozata.

– Talán, de ezt majd a nyomozati csoport kideríti. Nyugi fiam. Ha az a hulla nem friss, akkor
most semmi hasznunkra nincs. és várhat a sorára, amíg ellenőrizzük az épületet.

És akkor másra lehet majd tukmálni ezt a melót – folytatta tovább magában a
gondolatmenetet Thompson.

Mindazonáltal tudta, hogy van abban ráció, amit Hankins mond. Elfordult a holttesttől és
kisétált az iroda ajtaján a sötétségbe.

A lépcsőn felment a következő emeletre, ahol még a földszintnél is sötétebb volt. Ez az emelet
több apró helységre volt tagolva, amelyek végigfutottak a fal mentén egészen az épület túlsó
végéig. Habár itt is mindent vékony porréteg fedett, látszólag ez a szint jóval barátságosabbnak
tűnt, mint az előző. Sehol törmelék, üvegszilánkok, vagy bármi olyan, ami durván rontaná az
összképet.

Már épp indult volna a következő emeletre, amikor eszébe jutott, hogy a biztonság kedvéért
még egyszer körülnéz. Az elemlámpájával még egyszer körbevilágított a szint közepén húzódó
átjárón.

Elsőre nem vette észre, azonban most azonnal megakadt a szeme valamin. Vizes lábnyomok!
Végig a jobboldali fal mentén. Lehetnek azok Hankins lábnyomai?

Nem, a társa még nyilván fenn van a hatodikon, és különben is ezek nem akkora csónakméretű
cipőknek a nyomai, mint amiket Hankins hord. Nem beszélve arról, hogy Hankins miért ment
volna be jobbról a harmadik irodába.?

A gyomra vad rángásba kezdett, ahogy elképzelte az esetleges szemtől szembeni harcot egy
génmanipulálttal. Sokfélék lehetnek, az erőstől a defektusosig szinte bármilyenek. Attól függ,
hogy milyen állat DNS-ét keverték a genetikai felépítésükbe. Némelyikük teljesen emberi – van
köztük olyan is, aki gyönyörű – mások viszont egy ember és egy szörny groteszk
kombinációjának tűnnek.

– Hankins – suttogott bele a mikrofonjába.

– Igen? – az idősebb férfi hangja meglehetősen rideg volt, talán még dühös is.

– Vizes lábnyomokat találtam a második emeleten. Frissnek tűnnek.

Egy pillanat alatt minden szkepticizmus és düh eltűnt Hankins hangjából.

– Mit mutat a hőképező?

Thompson eltette a fegyverét és elővette a műszert. Figyelmesen koncentrált a kijelzőre, ahogy

a szerkezettel végigpásztázta az emeletet. Valahogy meztelennek érezte magát a fegyvere
nélkül és amikor hirtelen feltűnt egy piros alak a hőképező látóterében, igen közel állt ahhoz,
hogy eldobja azt az átkozott kütyüt és a pisztolya után kapjon.

– Megvagy még kölyök? – kérdezte Hankins.

Thompson összerezzent egy kicsit, ahogy meghallotta a fülesében a másik férfi hangját.

– Van egy meleg test, de a hőmérséklete 37 °C alatt van.

– Talán nem génmanipulált.

– Talán nem.

– A francba is, úton vagyok. Maradj a seggeden, amíg odaérek.

Thompson kicsit felbátorodott azon, hogy valószínűleg akármi is van a szobában, az nem egy
génmanipulált.

– Semmi baj ember. Megoldom egyedül.

– Biztos, kölyök?

Visszacsúsztatta a hőképezőt a zsebébe és előhúzta a Glock-ját. A gyomra még mindig

émelygett egy kicsit, de a francba is, ez a munkája és el kell végeznie.

– Igen, biztos.

Hankins visszaváltott hivatalos hangvételre.

– Szólj majd, hogy mit találtál. Ha szükséged van rám, egy pillanat alatt ott termek.

– Rendben – felelte Thompson. Hirtelen valahogy elkapta egy olyan érzés, hogy ragaszkodik az
idősebb férfihoz. És nem abban az értelemben.

Elővigyázatos maradt és a biztonság kedvéért bevilágított minden szobába a lámpájával, de

nem futotta át őket tüzetesebben, mert a hőképező nem talált semmit és az eddigi
tapasztalatok alapján bizonyosnak tűnt, hogy az új kütyü jól működik. Valaki, vagy valami volt
ezen az emeleten és ő pontosan tudta, hogy hol.
Jobbra a harmadik helység előtt megállt, lelassította a légzését és amint kicsit lenyugodott,
berúgta az ajtót. A kezeivel biztosan tartotta fegyvert és az elemlámpát, úgy pásztázta végig a
szobát.

A fénysugár a helyiség felénél járt, amikor Thompson egyszer csak egy suhanó hangot hallott a
bal oldala felől. A sötétségből hirtelen egy vaskos léc lendült felé. Mielőtt reagálhatott volna, a
támadója kiütötte a kezéből az elemlámpát és a fegyvert is, amik aztán két különböző irányban
értek földet. A fény azonnal kialudt, ahogy a lámpa koppant a földön, teljes sötétséggel árasztva
el a szobát. A Glock valahol Thompson-tól balra ért földet – szerencsére nem sült el – és vadul
surrogó hangot hallatott, amíg a falnak nem csapódott.

A férfi egy pillanatra csillagokat látott a fájdalomtól, de aztán újra elsötétült előtte a világ.
Hallotta, hogy újra lendül a léc, ezért gyorsan megpróbált elmozdulni az útjából, de sikertelenül.
A bal karja egy hatalmas reccsenés kíséretében eltört az ütés erejétől. Inkább érezte, mintsem
látta, hogy a támadója ismét emeli a lécet, hogy harmadszor is lecsapjon vele. Ezúttal egészen
biztos, hogy a fejét célozta, ami egy ilyen erejű ütéstől nyilván úgy repedne ketté, akár egy
görögdinnye, Melanie-ból özvegyet, a gyerekéből pedig árvát csinálva ezzel.

Ösztönösen a támadója felé gurult és így sikerült olyan közel kerülnie hozzá, hogy a harmadik
csapás célt tévesszen. Elkaszálta a támadó lábát, aki ettől hanyatt vágódott. Thompson azon
nyomban elkezdett a fegyvere után kutatni az ép kezével.

Maga mögül hallotta a sötétségből, ahogy a támadója azon erőlködik, hogy fel tudjon állni. Ő
viszont továbbra is a fegyvere után kutatott. Kis híján eltüsszentette magát, ahogy felkavarta a
szoba padlóján vastagon álló port.

Ekkor Hankins hangja recsegett bele a fülesbe:

– Találtál már valamit, kölyök?

Naná – gondolta Thompson – és rém kedves, de nem szólt egy szót sem, mert nem akarta
megadni a pozícióját a kevéssé vendégszerető házigazdájának. Ahogy haladt tovább a fegyvert
keresve, a sérült karja egyre jobban fájt.

– Te szemétláda, hogy merészeltél betörni a házamba? – üvöltötte mögötte a támadója a

sötétség leplébe burkolózva.

Ott!

Valami hideg, fémes akadt a keze ügyébe. A Glock! Azonnal megfogta és továbbra is térdelve
egyetlen mozdulattal megfordult, hogy aztán háromszor tüzelhessen vaktában. Balra, középre
és jobbra is lőtt egyet, remélve, hogy valamelyik majd csak talál.

Hallotta a tompa puffanást, ahogy legalább egy lövedék belefúródott a támadójának testébe. A
férfi azonnal kiejtette a kezéből a lécet és elvágódott a földön. Ott hörgött még pár
másodpercig, azután csönd lett.

– Jézusom, kölyök, megyek! – hallotta Thompson Hankins kiáltását a fülesből.

Feltápászkodott a földről, de a pisztolyt továbbra sem tette el. Odabotorkált a sötétben a

támadójának testéhez és belerúgott párat.

Az nem mozgott.
Thompson nyugodt hangon beleszólt a mikrofonba:

– Semmi gond. Lelőttem a fickót. Szükség lesz mentőre, eltört a karom, de a támadót
hatástalanítottam.

Hankins hangja olyan volt, mintha víz alatt beszélne:

– Megyek kölyök! Mindjárt ott leszek. Az ötödiken járok és haladok lefelé.

A szegény túlsúlyos marha valószínűleg fut, még a végén szívrohamot kap.

– Semmi gond, ha mondom. Már gondoskodtam a támadóról.

Tovább botorkált, amíg a lábával meg nem találta az elemlámpát. Felvette, megrázta párszor és
nagy meglepetésére az újra bekapcsolt.

Nagy küzdelmek árán sikerült mind a pisztolyt, mind a lámpát megfogni rendesen egy kezében
– a törött karjára nem akart nagyobb terhelést helyezni, mint az feltétlenül szükséges – és a
fénysugarat a támadó arcára irányította.

Egy ősz, öreg, fogatlan fehér férfi élettelen kék szemei bámultak vissza rá, nem egy
génmanipulált. Csak egy szerencsétlen hajléktalan. Az öregember nyilván nem tett mást, mint
védte a saját „lakását"... és erre ő végez vele.

A fiatal férfi gyomra ismét kavarogni kezdett, de ezúttal nem a félelemtől, hanem valami
olyasmitől, ami sokkal rosszabb. Szégyenérzet. bűntudat.

El sem tudta képzelni, hogy hogyan teszi túl magát ezen valaha. Amióta csatlakozott White
egységéhez, tett olyan dolgokat, amit személy szerint mélyen elutasít, de a francba is, soha nem
ölt meg egy ártatlan embert... legalábbis a mai estig nem.

Könnycseppek gurultak le az arcán, ahogy a fejét rázta. Tudta, hogy ez volt az utolsó tette
ebben az átkozott munkában. Ames White megbaszhatja. Hankins-el végeznek itt,
visszamennek az irodába, megteszik a jelentésüket, aztán azonnali hatállyal felmond.

Hazamegy a feleségéhez, megöleli őt és a babájukat aztán majd a következő nap eldöntik, hogy
milyen messze kell menniük innen, hogy maga mögött tudja hagyni ezt az éjszakát. Valahol
ebben a Lökés utáni világban is kell, hogy legyen jobb élet, mint ez.

Ekkor meghallotta Hankins sikoltását a fülesben.

– Hankins! – kiáltotta a mikrofonba. Semmi.

– Hankins, szólj valamit! Továbbra sem érkezett válasz.

Frekvenciát váltott és gyorsan kiküldött egy hívást az irodába erősítésért, meg egyet a 911-nek
mentőkért és a helyi zsarukért. Azután visszaváltott és újra Hankins hívogatta.

Továbbra is csak csönd volt a válasz.

Levette a nyakkendőjét és az elemlámpával sínbe rakta a törött kezét. Tárat cserélt a Glock-ban,
azután amilyen gyorsan csak tudott megindult az emelet felé.

De nem bizonyult elég gyorsnak.

Megtalálta Hankins testét a negyedik emeleten ahova el lett rángatva a lépcsőtől. Tudta, hogy
Hankins az, bár esélye sem volt felismerni a meztelen, vértől és fedetlen hústól vörös, kilógó
csontú embert.

Megnyúzták.

És őt nagyon frissen.

A következő sikoly, amit Thompson hallott, a sajátja volt.

Ames White szálkás izomzatú volt, dús rövid barna hajjal és fagyos kék szemekkel áldotta meg a
természet, amikből nagyjából annyi empátia tükröződött, mint egy cápáéból.

A bal kezével a homlokát fogta és nem tudta, hogy most mit kéne tennie: nevessen vagy
üvöltsön, esetleg azt, amit máskor is: vigyorogjon. Még a halállal szembenézve sem tenne
mást… vigyorogna.

Mindig is tudta, hogy Hankins és Thompson nem a leggyorsabb észjárásúak az emberei közül,
még azt is megkockáztatta volna, hogy alkalmatlanok a feladatra, de hogy ilyen bénák legyenek,
azt álmában sem gondolta volna.

Valahogy tipikus volt a dolog. Itt van ő, a férfi, akinek már-már kozmikus küldetése van, egy
olyan városban, országban, ami annyira lepusztult, hogy aligha érdemel meg bárminemű
fáradalmat. de azért illik megtenni, amit lehet, nemde? És ott nyugszik az a hatalmas felelősség
a vállán, erre körül van véve idiótákkal és inkompetensekkel. Ezekben a napokban úgy érezte,
hogy csak egy vékony határ választja el a mindent elsöprő győzelemtől, de a megsemmisítő
vereségtől is.

Néha eltűnődött, hogy vajon melyik következik majd be.

A ma esti eset pozitívuma, már ha egyáltalán van, hogy végre megszabadult ettől a kontár
kettőstől. Hankins-től persze úgy, hogy meghalt, de nem volt különösebben kár érte.
Lepillantott a megnyúzott testre, majd elfordította a tekintetét. Micsoda undorító látvány.
Thompson a sarokban kuporgott, takaróval a vállán. Törött karját helyre tették és láthatóan
képtelen volt levenni a szemét partnere testének groteszk maradványairól.

White tudta, hogy a kölyök kikészült, látta a szemeiben. És a tény, hogy majdnem végzett vele
egy kivénhedt hajléktalan, csak tovább növelte a kudarcát.

Az elsődleges hátránya az esetnek, hogy a kettős sikertelensége őrá fog majd rossz fényt vetni
és White ezt szégyenként élte meg, még akkor is, hogyha nem konkrétan ő volt, aki hibázott.
Megrázta a fejét és a jobbkezéhez, Otto Gottlieb-hoz fordult.

A latino külsejű, fekete hajú, sötét szemű és bőrű Gottlieb nem tartozott azok közé, akik tudtak
White titkos feladatairól. Az egyik legfőbb jellemvonása az volt – legalábbis amennyire White
eddig meg tudta ítélni – hogy mindig feltétel nélkül engedelmeskedik a parancsnak.

Eddig nem növesztett agyat, hogy saját erejéből is gondolkodni kezdjen dolgokon, de White
tartott tőle, hogy ez nem marad így örökre. És tudta, hogy amint ez megtörténik, elveszíti Otto-
t. Nem mintha kedvelte volna a fickót – ő senkit nem kedvel igazán, felsőbbrendűként nem
hagyhatja, hogy olyan dolgok, mint a szánalom, vagy szentimentalizmus elgyengítsék – de
Gottlieb különösen használható embernek bizonyult és valahogy megnyugtatta, ha a közelében
volt.

Még akkor is, ha amúgy egy baromnak tartotta. Ahogy haladtak a partnerek – a halott és a
kikészült

– felé, White azt mondta:

– Tüntesd el innen, Otto. Undorodom tőle, tüntesd el.

– A testet? Nem kéne megvárnunk.

– Nem, az bizonyíték. Thompson-ról beszélek. Dobjátok ki.

Gottlieb bólintott és odasétált Thompson-hoz, hogy felsegítse. Levette a férfi válláról a takarót
és az ajtó felé vezette.

Amikor White közelébe értek, Thompson tágra nyílt szemekkel a főnökére nézett.

– Az a génmanipulált olyan gyorsan nyúzta meg. olyan kurva gyorsan. Megnyúzta!

– Elcseszted. Ez egy elfogadhatatlan veszteség. Thompson szemeinek szélén könny kezdett

összegyűlni.

– Én próbáltam odaérni időben. én próbáltam segíteni. én.

White gúnyosan elvigyorodott és lassan megrázta a fejét.

– Még mindig nem érted, ugye? Thompson értetlenül bámult rá vissza.

– Én nem Hankins-ről beszélek. Ez a génmanipulált megmentett a bajtól, amivel a kövér disznó

kirúgása járt volna.

– Azt mondta. elfogadhatatlan. veszteség.

– És az is. Az a génmanipulált magával vitte a hőkép alkotót – ragadta meg Thompson

esőkabátját. – Mit gondolsz, mennyi időbe telik majd, míg rájönnek, hogy mire való?

Azzal elengedte a fiatal ügynököt, aki nem válaszolt semmit. Lenézett Hankins megnyúzott
testére és remegő ajakkal azt mondta:

– Maga. maga egy szörnyeteg.

– Nem! Ők a szörnyetegek, te pedig ki vagy rúgva! Tüntesd el a szemem elől, Otto!

Gottlieb teljesítette a parancsot.

White egyedül maradva a testtel dühösen beleöklözött a falba, méretes nyomot hagyva ezzel a
betonban.

Lenézett a megnyúzott holttestre és azt mondta neki:

– Nem hiszem el, hogy hagytad annak az istenverte génmanipuláltnak, hogy magával vigye a
hőkép alkotót.

De Hankins nem felelt semmit, csak megnyúzott, élettelen arca bambán vigyorgott vissza
egykori főnökére.
 Második fejezet
SZÖRNYEK NEMZETE
Jam Pony futárszolgálat, 23:50

2021. május 7. péntek

A génmanipulált, akit a nyilvánosság csak 452-ként ismer vadul kalapáló szívvel készítette fel
magát arra, hogy kilépjen a Jam Pony ajtaján a hideg éjszakába, amit a rendőrautók lámpái
festettek pirosra és kékre. Ő és legközelebbi barátainak egy része – a fivérei és nővérei, akikkel
együtt harcol a szabadságukért – látszólag őrizetbe véve hagyja majd el az épületet egy SWAT
osztagnak látszó csoport gyűrűjében.

Hosszú fekete haja rendezetlenül állt, fekete pólója és nadrágja pedig szürke volt a kosztól,
mindez annak a durva pusztakezes harcnak a végeredménye, amit Ames White és csapata ellen
vívtak meg pár perccel ezelőtt. De 452 – a barátainak csak Max – legyőzhetetlennek bizonyult,
sőt még csak nem is szerzett vérző sérülést.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy más sem.

A túszdráma a Jam Pony-nál egy baleset következménye. Szó szerint. Korábban, még a délután
folyamán a gyíkszerű génmanipulált, Mole – bátor, de megfontolatlan – és Max toronymagas
barátja Joshua – akit a bulvárlapok csak „kutyafiú"-ként emlegetnek – felvett a kocsijába két
génmanipuláltat, akik Terminal City felé haladtak. Terminal City egy tíz háztömbből álló
biokémikus szeméttelep, ahol most a társadalomból kitaszítottak élnek, akiket a
génmanipulációval foglalkozó Manticore project hozott létre. A génmanipuláltak könnyedén
életben maradnak az elkerített területen belül annak ellenére, hogy az kémiailag és biológiailag
is szennyezett, méghozzá olyan mértékben, hogy egy átlagos ember rövid időn belül
megbetegedne és meghalna ott. A génmanipuláltak azonban – legyenek akár olyan szenzációs
külsővel megáldva, mint Max és Alec, vagy akár olyan genetikai torzszülöttek, mint a gyíkember,
vagy a kutyafiú – immunisak az olyasfajta mérgek ellen... talán az egyetlen jó dolog, amit a
Manticore-tól kaptak.

A Dalton nevű tinédzser fiút és a fiatal nőt Gem-et – aki mindenórás terhes – Mole a lehető
leggyorsabban akarta eljuttatni Terminal City-be. Még két saroknyit sem tettek meg, mikor
oldalról beléjük rohant egy teherautó, meggátolva ezzel, hogy tovább mehessenek. Ami más
helyzetben egy mindennapos koccanásos baleset lett volna, az most egy katasztrófába
torkollott.

Menekülni kényszerültek, mielőtt akár bennük, akár a környéken összegyűlt emberekben kár
keletkezett volna. Mole, Joshua és két új társuk kénytelen volt a biciklisfutár szolgálatnál
menedéket keresni ahol Max, Alec és CeCe dolgozott. De a rendőrök már a nyomukban voltak,
így a menekülés villámgyorsan túszdrámává fajult. Alec és CeCe elvegyült a túszok között, akik
rabokká váltak a saját munkahelyükön, de Alec kénytelen volt felfedni magát, mikor a főnökük,
Normal kezében megjelent egy fegyver.

Eredetileg Max nem is volt ott a helyszínen és épp időben érkezett, mielőtt még Mole végképp
halálra rémítette volna a barátait és munkatársait. A lány azonnal átvette az irányítást, majd
nem sokkal később a túszoknak rá kellett döbbenniük, hogy mind ők, mind a fogvatartóik
ugyanazért küzdenek – hogy életben maradjanak.

Erre akkor kellett rádöbbenniük, mikor Max és a rendőrségi túsztárgyaló megegyeztek, hogy a
génmanipuláltak a túszok feléért cserébe kapnak egy teherautót, amivel elmenekülhetnek.
Clemente visszavonta SWAT egységeit a tetőkről, ahogy megígérte, azonban Ames White – az
NSA ügynök génmanipulált ellenes küldetéssel – tűzparancsot adott a saját, titokban a
helyszínen tartózkodó lövészeinek.

Max és társasága nem jutott el a teherautóig. Ha Logan Cale nem lép közbe és kényszeríti a
fegyverével a lövészeket, hogy maguk is fedezéket keressenek, talán soha nem érnek vissza az
épületbe. De sikerült nekik, azonban nem veszteség nélkül. CeCe kereszttűzbe került, így az a
rövid, épületen kívül töltött idő végzetesnek bizonyult számára.

Ugyan tragikus veszteség érte őket, de mégsem ez volt a legborzalmasabb, amit túl kellett
élniük ezen az éjszakán... és még mindig igencsak messze álltak még attól, hogy biztonságban
legyenek.

Ha bárki észreveszi, hogy az a SWAT egyenruhát nem igazi kommandósok viselik, vérfürdőbe
torkolhat a menekülési tervük.

De ha így lesz, ha Logan-nek és neki meg kell halnia, legalább együtt halnak meg.

Max szerette a férfit, aki ismét a saját életét kockáztatta, hogy megmentse és segítsen az ügyén.
Védelmezte őt, annak ellenére, hogy a lány azt mondta neki, nem szereti, sőt még saját magát
is megpróbálta meggyőzni, hogy élhet nélküle. De most a rendőrség és a média fényének
kereszttüzében megértette, hogy ez nem lehetséges.

Logan Cale a magas, kék szemű, szőke tüsihajú, félénk mosolyú férfi, akit ő mindenkinél jobban
szeret. mégis hogy bírta ki annyi ideig, hogy ne csókolja meg, ne árulja el neki a valódi érzéseit?
És mostanra ez már lehetetlenné is vált, az a szemét Renfro gondoskodott erről.

Még ha a Manticore porig égett is, az őrült tudósok, akik létrehozták őt, Alec-et, Joshua-t és
még megannyi átokkal született teremtményt, még mindig képesek belerondítani az életébe.
Nem kellett ehhez más, mint hogy létrehozzák azt a genetikailag specifikus vírust, amivel Renfro
megfertőzte őt. Erre nincs gyógymód és az a célja, hogy ha Max megérinti Logan-t, ha a bőrük
bármilyen módon érintkezik, a férfi megbetegedjen és meghaljon.

Minden baj ellenére, amit okozott neki, annak ellenére, hogy darabokra törte a szívét, Logan
újra és újra a segítségére sietett, vagy nem? Tüzet nyitott a mesterlövészekre, segített Mole-nak
fedezni a többieket, amíg visszavonulnak az épületbe, sőt még CeCe tűzvonalból való
kirángatásában is segédkezett.

Azóta egészen estig patthelyzetben voltak a génmanipuláltak és a rendőrség, White akkor

juttatta be SWAT egységnek álcázott csapatát. Max elmosolyodott. A csapat kemény volt,
igazán kemény, de ő a fivéreinek és nővéreinek segítségével – kiegészülve néhány tússzal, akik
ekkor már az ő oldalukon álltak – sikeresen elbírtak a rohadékokkal.

Max keményen dolgozott azon, hogy nehogy kioltsanak akár egyetlen életet is. Joshua szemtől-
szembeni harcban legyőzte Ames White-ot – aki meggyilkolt valakit, aki igazán kedves volt az
általában gyengéd óriás szívének – és kis híján kettétörte azt a szemétládát. De Max tisztában
volt vele, hogy most mennyire fontos az, hogy NE öljenek, ne etessék a médiacirkuszt, amit
White és a hozzá hasonlók gerjesztettek, amivel meggyőzték a nyilvánosságot, hogy a
génmanipuláltak nem mások, mint szörnyetegek, embertelen bestiák, akik csak arra valók, hogy
lemészárolják őket.

Most meg volt a lehetőségük, hogy megszökjenek és igaz, hogy csak egy időre, de biztonságban
érezhessék magukat. Csak ez az egyetlen akadály volt már hátra.

Logan a fekete csillogós SWAT uniformist viselte, a fejét sisak, az arcát pedig védőszemüveg
takarta. Kinyitotta az ajtót és kikiáltott.

– Fegyvert le, ne lőjenek, csapat kimegy!

És azzal elöl haladva kivezette az őrizeteseket a hideg éjszakába. A tömeg a barikádok mögött
megpróbált közelebb férkőzni, hogy jobban láthassa, mi történik. Közben dühösen ordibáltak és
lengették a HALÁL A SZÖRNYEKRE és NYÍRJÁTOK KI MIND feliratú transzparenseiket.

Max eltűnődött rajta, hogy vajon ezek az emberek képesek lesznek-e felfogni valaha, hogy a
génmanipuláltak nem akarnak mást, mint egy békés csendes életet. A „szörnyek" csak be
szeretnének illeszkedni a társadalomba, mint bárki más és hogy ne féljenek tőlük – vagy ítéljék
meg őket – a külsejük alapján.

Nem épp erről kéne szólnia Amerikának? Ő és a többi génmanipulált az USA-ban született, még
ha egy kémcsőben hozták is létre őket. Azzal a céllal születtek, hogy megvédjék ezt az országot.
Azt az országot, ahol most mindenki a teljes pusztulásukat akarja, a csőcseléktől az utcán,
egészen a felső vezetésig.

Ahogy a génmanipuláltak Logan vezetésével haladtak a rendőrségi furgon felé, a zsaruk hirtelen
fontosabbnak ítélték a tömeg távoltartásával foglalkozni, mint azzal, hogy ugyanezeket a SWAT-
eseket látták-e bemenni. Szépen szétnyíltak, ahogy Logan a rabomobil felé vezette a
génmanipulált menetet.

Max-et a szintén SWAT uniformisba öltözött Alec kísérte megbilincselve, a két lábon járó
szerencsétlenség Sketchy – aki aztán végképp nem hasonlított semmiféle SWAT
kommandóshoz sem – pedig Mole-t és Joshua-t vezette láncra verve. A gyíkszerű Mole szájában
továbbra is ott lógott a rá oly jellemző szivar, a hosszú hajú Joshua pedig olyan tekintettel
nézett akár a kiskutya, akit megbüntettek, mert rossz fát tett a tűzre.

– Szövetségi ügynökök – mondta Logan higgadt, de parancsoló hangon – Lépjenek hátrébb!

Hátrébb! Mozgás, mozgás! Itt potencionális bioveszély van, emberek. Csináljanak utat.

Minden rendőr hátrébb lépett, leszámítva Clemente-t a tiszta elméjű detektívet, aki White
közbeavatkozásáig a túsztárgyalóként működött közre az esetben.

Clemente egy középtermetű afro-amerikai férfi volt a negyvenes éveinek közepén. Láthatólag
most annál jóval öregebbnek érezte magát. Egy szürke zakót viselt a golyóálló mellénye felett,
az arany jelvénye pedig úgy lógott a nyakában, mintha egy nyaklánc lenne. Ahogy a csapat
elhaladt mellette, nem szólt semmit, de egyértelmű volt, hogy tudni akarta mi folyik ott.

Logan felé fordult:

– White ügynök azt kérte, hogy az emberei biztosítsák a bűntett helyszínét azonnal.

Clemente nem mozdult, csak tágra nyílt szemekkel állt és kissé szkeptikusan nézte, ahogy Logan
kinyitja a rabomobil hátsó ajtaját. Alec feltette Max-et, a kocsira, majd a lányt követte Mole és
Joshua is, végül Alec is felszállt. Közben Logan kimért hangon folytatta:

– El kell vinnünk ezt a mentőt.

Sketchy besegítette Gem-et – az X5-öst, aki életet adott egy gyereknek az ostrom során – a
rohammentőbe, ami ott parkolt közvetlenül a rabomobil mellett. Dalton az alacsony fiatal X6-os
fiú aki Gem-el utazott szintén beszállt. Original Cindy – szintén SWAT egyenruhában – a mentő
utasoldala felé vette az irányt.

Logan visszafordult Clemente-hez és azt mondta neki:

– White ügynök nem az a fajta ember, aki szereti, ha megváratják, detektív.

A mentő sofőrje kimászott a vezetőülésből, Sketchy pedig azonnal ott termett, hogy átvegye a
helyét.

– Rendben, innen átvesszük mi. – játszotta a macsó SWAT katonát – Hacsak nem akar kapni egy
hat órás fertőtlenítő fürdőt. A sofőr nem akart semmi ilyesmit, úgyhogy el is hátrált onnét.
Sketchy bemászott a vezetőülésbe és hasonlóképp tett Logan is a rabomobilnál.

A furgonban Max és a többiek azonnal levették a nem rendesen rögzített bilincseiket amíg
Logan útnak indította a járművet.

– Tisztítsák meg a kordont! – kiáltott ki a vezetőülésből a rendőröknek és mutatta, hogy nyissák

szét a barikádokat, amik távol tartották a tömeget a tetthelytől. A rabszállító és a mentő
tetőlámpái kék, fehér és piros színben világították meg a csőcseléket, akik továbbra is azt
ordítozták, hogy „Halál a szörnyekre!"

Logan sebességbe rakta a váltót és lassan megindította az autót. Mögötte Max nyugtató
hangon bíztatta:

– Szépen óvatosan.

Az autó áthaladt a tömegen, amelyből folyamatosan zúgtak a „Szörnyek!" és „Nyírják ki mind!"

rigmusok.

Kinézve a hátsó ablakon Max figyelte, hogy hogy nyeli el Clemente-t a sokaság. A feszültség
csökkenni érződött – a krízis véget ért.

Végül mikor Max már nem látott senkit, aki követte volna őket, kivéve a mentőautót, amiben a
többiek ültek, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Szabadok vagyunk.

A furgonban mindenki ünneplésbe kezdett. Mole és Joshua összeütötték az öklüket.

– Igen, baby. Erről beszéltem én – üvöltötte örömittasan Mole.

– Minden jó. – húzta széles mosolyra a száját Alec, aki leginkább a laza viselkedéséről volt
ismert.

Logan belevigyorogva a visszapillantóba azt mondta neki:

– Csak megjegyezném, hogy nekem úgy tűnt, hogy az a csaj szétrúgja a segged – célozván az
izomkolosszus harcosnőre Ames White csapatából.
Alec mosolya egy kicsit lelohadt.

– Bírtam volna vele, csak ki akartam fárasztani. Mindenki elnevette magát.

Max tudván, hogy még nem úszták meg teljesen továbbra is kicsit feszült hangon azt mondta:

– Rendben. Irány Terminal City.

Valami nyugtalanította Clemente-t. Egyszerűen valami nem akart neki összeállni. Ezért lépett be
tüzelésre felkészített fegyverrel a Jam Pony ajtaján.

Őt négy SWAT-es – a seattle-i rendőrségtől, nem White csoportjától – követte, akik az ajtón
belépve szét is szóródtak. Az áram továbbra is ki volt kapcsolva, így az épületben a kívülről
beszűrődő fényeket leszámítva sötétség uralkodott és furcsa csend honolt mindenfelé, amely
különösnek tűnt egy ilyen feszült nap után. Talán az épületnek is szüksége volt egy kis
pihenésre.

Befordulva az egyik sarkon Clemente megpillantott három embert ülni egy padon. Láthatólag
csak a rendőrség érkezésére várakoztak. Hozzá legközelebb egy húsz év körüli copfos barna
hajú lány ült. Mellette egy magas, erős felépítésű irodista külsejű szarukeretes szemüveget
viselő férfi foglalt helyet. A harmadik ember egy a húszas éveiben járó alacsony kopasz fiú volt.
Mind nyugodtnak tűntek.

Átkozottul nyugodtnak, különösen most szabadult túszokhoz képest nézve.

– Megsérült valaki? – kérdezte Clemente, megvilágítva őket az elemlámpájával.

– Nem, jól vagyunk. – felelte a fiatal lány – De jobb lenne, ha körülnézne odafönn.

Mi volt az... csak nem némi gúny a hangjában?

Lassan haladt tovább az ajtó felé, minden idegszálával koncentrálva. Ahogy felért az emeletre,
várt egy pillanatot mielőtt belépett volna az ajtón. Mögüle érkezve a SWAT egység tagjai
árasztották el a helységet.

Azonnal nyilvánvalónak tűnt, hogy vad küzdelem zajlott az emeleten. Minden üvegtábla, ami az
emelet irodarészét választotta el a raktár területtől, szilánkokra törve hevert a porral borított
padlón, a bútorok ripityára zúzva, akár ha egy hurrikán söpört volna ott végig.

Körbevilágítva a helységben Clemente megpillantott három férfit alsóneműre vetkőztetve egy

oszlop körül ülve összebilincselve. Ráadásul egy, a csomagok leragasztásához használt
narancssárga csíkos szalaggal is meg voltak kötözve. Tovább haladva meglátott egy izmos vörös
nőt egy másik oszlophoz bilincselve hasonlóképp körbeszalagozva, leragasztott szájjal.

Clemente azonnal megértette, hogy mi történt. A SWAT egység, amely elvezette 452-éket,
nyilván csak pár génmanipulált-szimpatizáns volt, akik elvették a legyőzött kommandósok
ruháját. Bár tudta, hogy azonnal akcióba kéne lépnie, de.

Képtelen volt megállni a dolgot vigyorgás nélkül.

– Rangidős különleges ügynök White – kezdett bele a mondókájába nem kis kárörömmel a
hangjában.
Az általában felsőbbséges és kimért Ames White mormogott valamit, de a leragasztott száján
nem jött ki érthető szöveg. Őt nem fosztották meg a ruháitól, csak a méltóságától.

– Tessék? – kérdezte Clemente, mintha értette volna az ügynök morgó szavait a

ragasztószalagon keresztül. – A génmanipuláltak megkötözték magukat és elvették az
egyenruhájukat?

White ismét morgott valamit küzdve a száját elfedő ragtapasz ellen.

A detektív alig bírta visszafojtani magába a nevetést.

– Az nem lehet.

Az ügynök szemei nagyra nyíltak és a dühtől eltorzult arccal megpróbált valamit ordítani –
valószínűleg valami obszcént – de a hangját ismét elnyelte a szalag.

Mintha csak biztosítani akarná magát, hogy pontosan értette a szavait, Clemente azt kérdezte
tőle:

– És azt akarja, hogy menjek utánuk?

Az NSA ügynök vad, gyűlölettel teli tekintete mindent elárult, amit a szájára tekert
ragasztószalag beléfojtott.

– Ez egy jó ötlet. – zárta le a társalgást Clemente. Az ajtó felé indult az embereivel a sarkában,
és egyikük sem tett egy lépést sem, hogy eloldozzák White-ot, vagy a csapatát.

Ahogy kiléptek az előtérbe a detektív hallott egy újabb artikulálatlan üvöltést. A ragasztószalag
ellenére is többé-kevésbé kivehető volt, hogy White azt mondta:

– A kurva anyádat!

Clemente megtorpant egy pillanatra és kiélvezte a pillanatot, utána viszont rohamléptekkel

megindult az autója felé.

Nem csak White eszén jártak túl a génmanipuláltak és Clemente – bár az öröm, hogy látta az
arrogáns NSA ügynököt ilyen kínos helyzetben, örökre az agyába ivódott – nem hagyhatta, hogy
az ő kezéből is kicsússzanak. Esélye van elkapni őket, esélye van, hogy sikerrel járjon ott ahol
White rondán megbukott.

És aztán élvezettel bámulhat majd Ames White fancsali képébe.

A csapat csendben utazott, a hosszú nap feszültsége láthatólag mindent kiszívott belőlük és
mostanra kezdték kicsit feldolgozni a történteket. Max büszke volt az ő családjára, a barátaira.
Ez a nap könnyedén véget érhetett volna vérfürdővel, ahogy Ames White akarta.
Visszafordíthatatlan veszteség lett volna a génmanipuláltak ügyének, ha bárki meghalt vagy
megsérült volna – CeCe-t nem számítva, aki közéjük tartozott.

Nem mintha Max és a többiek nem éreztek volna fájdalmat a testvérük elvesztése miatt, de ha
az  „átlagosok" közül halt volna meg valaki, akkor azzal örökre búcsút mondhattak volna a
reménynek, hogy az emberek valaha is befogadják őket.
A lány ezen tűnődött a furgon hátuljában pihenve, mikor meghallotta a szirénákat. Kinézett az
ablakon épp mikor Logan is megpillantotta a villódzó fényeket.

– Társaságot kaptunk. – jelentette be a férfi. Clemente hangja ekkor szólalt meg a

hangosbeszélőn:

– Állítsák meg a járművüket most, vagy tüzet nyitunk magukra!

Logan ügyet sem vetett rá. Clemente ismét felszólította őket:

– Álljanak meg azonnal, vagy kényszeríteni fogjuk magukat!

Max kinézve a szélvédőn szinte parancsot adott Logan-nek:

– Ne állj meg! Menj tovább!

A férfi nem lassított, vezette tovább az autót az út közepén. Mögöttük haladt a Sketchy vezette
mentőautó, amit vadul szirénázó rendőrautók követtek, azonban egyik sem vágott eléjük, hogy
elállja az útjukat.

Max-nek úgy tűnt, hogy a Terminal City-ig hátralevő utat órák alatt tették meg, holott alig telt el
pár perc. Végül aztán megpillantották a senkiföldje zárt kapuit, amit a génmanipuláltak
kisajátítottak maguknak. A kerítéseken mindenhol hatalmas táblák hirdették: TILOS AZ
ÁTJÁRÁS, BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS és BIOVESZÉLY, AZ EMBERI SZERVEZETRE KÁROS
ANYAGOK.

– Egyenesen át a kapun. – adta ki az utasítást Max, szinte már nyugodt hangsúllyal. Logan tövig
nyomta a gázt, ahogy közelítettek a kerítéshez.

– Kapaszkodjatok – tanácsolta az utasainak, amit mindenki próbált is betartani.

Áttörték a kaput, a mentővel szorosan a nyomukban, azt pedig közvetlen közelről egy egész
rendőrségi konvoj követte.

– Először fordulj jobbra, aztán balra, majd egyenesen fel a rámpára – mondta az irányt Max.

Logan úgy vezette a furgont akár egy született autóversenyző.

Ahogy haladtak a megadott irányban, Max tovább magyarázta az utat:

– Keresztül az épületen.

Logan olyan tempóban terelgette a lomha furgont a betonoszlopok között, amilyen gyorsan
csak lehetett. Végül elértek egy torlaszhoz, ami nem csak előre, hanem jobbra és balra is elzárta
az útjukat.

– Vége az útnak – állapította meg Logan, ahogy megállította az autót. Sketchy melléjük hajtva
parkolta le a mentőt, az érkező rendőrautók pedig villámgyorsan félkört formáltak a két jármű
körül, hogy megelőzzék a szökésüket. A rendőrségi villogók pirosra és kékre festették az épület
belsejét. Az autókból pillanatok alatt vagy húsz rendőrtiszt pattant ki tüzelésre kész fegyverrel.
Clemente ismét a hangosbeszélőbe szólt:

– Dobják ki a fegyvereiket, és mutassák a kezüket! Mole dühösen Max felé fordult:

– Akkor most mi a terv?

– Lássam a kezeiket, mégpedig azonnal! – hallatszott ismét kívülről.

Láthatóan félve akárcsak egy kisgyerek, Joshua tétován a lányra nézett

– Max.?

– Dobják ki a fegyvereiket, most!

Max végignézett a többiek arcán. Mindegyikükön csak a legyőzöttséget és kétségbeesést látta,

de ő egyiket sem akarta elfogadni. Aztán meghozta a döntést.

– Hallottátok a fickót.

– Na, ez szívás – mormogta az orra alatt Mole. Logan egy szó nélkül kihajította a fegyverét a
vezetőoldali ablakon.

– Megküzdöttem a törvénnyel és törvény nyert – mondta Alec furcsa rezignáltsággal a

hangjában.

Résnyire kinyitva a hátsó ajtót Max kidobta Alec fegyverét a rendőrök orra elé.

– Dobják ki! Gyerünk!

Mole végig morogva odaadta a fegyverét Max-nek és a lány azt is kidobta az ajtón.

Clemente továbbra is határozott hangon adta nekik az utasításokat.

– Lépjenek távolabb a járműtől és tartsák a kezüket a magasban!

Cindy is kidobta a saját és Sketchy fegyverét a mentő ajtaján.

Max lépett ki először a furgonból, őt követte Mole és a többiek. A mentőben utazók csak ezt
követően hagyták el a járművüket, Cindy a SWAT sisak és szemüveg nélkül, Gem az újszülött
babájával, Sketchy szintén a sisakja nélkül, végül pedig Dalton.

Max arrébb rugdosta a furgon mögötti fegyvereket olyan messze, hogy a zsarukban még csak
fel se merülhessen, hogy készülnek valamire. Joshua lesegítette Alec-et, akinek még mindig egy
golyó volt a vállában, amit még az ostrom elején szerzett. Logan is kiszállt a vezetőülésből és a
többiek mellé sétált.

– Lépjenek távolabb a járműtől és tartsák a kezüket a magasban! – utasította őket Clemente –

Térdeljenek le, és tegyék a kezüket a fejükre!

Sketchy volt az első, aki ezt megtette, a többiek lassan követték. Mole, aztán Alec, Logan, Cindy,
Dalton, Joshua mind letérdeltek, csak Gem nem, aki a babáját tartotta a kezében.

És Max sem.

Ő állva maradt a kezeit pedig tétlenül lógatta a teste mellett. Az arcáról nyugodtság sugárzott,
jelét sem mutatta dühnek, vagy félelemnek. Egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs teljesíteni
az utasításokat.

– Le a térdre most! – parancsolta neki Clemente, de már nem a hangosbeszélőbe szólva.

Max viszont ehelyett tett két lassú lépést felé.

– Csinálja!

Figyelmen kívül hagyva az instrukciót Max tett néhány újabb lépést majd megállt pár méterre a
rendőröktől. A lámpák nappali fényt teremtve világították meg őt és a társait.

– 452? – kérdezte Clemente, nyugodtabb hangon. Max ilyen néven mutatkozott be a

rendőrnek, mikor tárgyalásokat folytattak.

De miért bujkálna tovább?

– Hívhat Max-nek. Clemente vett egy nagy levegőt.

– Azt gondolom, jobb lenne, ha letérdelne a földre. Max arca továbbra is higgadtnak tűnt.

– Igazából, azt hiszem menniük kellene. Clemente arckifejezése kissé ingerültebbre váltott.

– Nem mondom még egyszer.

Max kicsit flegmán, de határozottan felelt.

– Nem mondom még egyszer.

Ekkor mindenfelé az árnyékból génmanipuláltak tűntek fel a fegyvereiket élesítve.

Max előtt a rendőrök szintén tüzelésre készítették fel a fegyvereiket és rettegő arccal a
génmanipuláltakra szegezték őket...

A zsaruk egyetlen menekülési útvonala a hátrafelé maradt. Mikor az összes génmanipulált

láthatóvá vált, kiderült, hogy több százan vannak.

Max látta Clemente arcán, hogy felfogta, kisebbségben vannak.

– Megpróbálhatnak elfogni mindnyájunkat – tárta szét a karjait Max a rendőrökre nézve – de ha

akarják, lehet ez egy átlagos éjszaka és mehetnek sörözni.

Clemente nem gondolkodott sokat a válaszon.

– Rendben. Rendben, emberek, mindenki vissza. Mindenki vissza! Vissza a kerítésen kívülre!
Vissza!

A rendőrök szeme a vezetőjükre vándorolt, aztán összenéztek, de nem hezitáltak, hogy

teljesítsék-e a parancsot. Eltették a fegyvereiket, beugrottak az autóikba és a lehető
leggyorsabban megpróbálták elhagyni Terminal City-t. Ahogy a rendőrautók hosszú sora
kígyózott kifelé, Clemente nézte őket egy ideig, majd ő is eltette a fegyverét és Max-hez fordult.
Lassan a lány felé kezdett sétálni, majd jó egy méterre tőle megállt.

– Elérte, hogy a mai nap ne torkolljon vérfürdőbe. Ezt értékelem.

Max elismerően válaszolt.

– Ebben magának is része volt.

A detektív arca továbbra sem örömöt sugárzott

– De nem nyert semmit. Ez csúnya lesz. és az már nem rajtam fog múlni. Ezeknek az
embereknek az élete attól függ, hogy most milyen döntéseket hoz. – a szemeik egy pillanatra
találkoztak – Imádkozom, hogy jókat... – hatásszünetet tartott – .. .Max.

A lány nem volt felkészülve arra, hogy ilyen tisztelettel mondják majd ki a nevét. Miért nem tud
több „átlagos" is ilyen lenni? Igen, jelenleg ellenfelek voltak, de ez nem az ő döntésük volt. A
hangsúly pedig, ahogy a férfi azt mondta: „Max" egyértelműen elárulta, hogy nem ellenségek.

Clemente sarkon fordult, beszállt az autójába és követte a többi rendőrt Terminal City kijárta
felé.

A fényszóróinak fénye még el sem tűnt a látótérből amikor Mole már szerveződni is kezdett.

– Menekülés és átcsoportosulás. Csapatokra oszlunk és különböző irányokban indulunk a

felszínre.

Még maga Max is meg volt lepődve, hogy ezt mondja, de a szavak szinte kiugrottak a szájából:

– Nem, itt maradunk!

Mole felé fordult és még a szokásosnál is dühösebb hangon azt felelte:

– Egy pár órán belül a körzet le lesz zárva. Tankok, Nemzeti Gárda, minden zsaru száz mérföldes
körzeten belül.

Dix – a génmanipulált, akinek az arca leginkább egy frissen kiásott krumplira emlékeztetett és az
egyetlen jó szemét egy úszókéhoz hasonló szemüveg fedte – is előrébb lépett:

– Ezzel megásnánk a saját sírunkat, Max.

– Mole-nak igaza van – helyeselt Luke a kicsi kopasz génmanipulált is. – Ha elmegyünk innen,
soha nem lesznek képesek mindannyiunkat elfogni.

– És mégis hova mehetnénk? – fordult körbe Max, hogy a többiek is lássák, a mondandója
mindenkihez szól. – Nem állíthatok meg senkit, aki távozni akar, de nekem már elegem van a
menekülésből, bujkálásból és örökös félelemből – mindeközben egy pillanatra sem állt le,
szavainak külön erőt adott mozgásának dinamikájával. – Nem akarom úgy élni az életem soha
többé. Nem fáradtatok bele a sötétségbe? Nem akarjátok az arcotokon érezni a napfényt? Hogy
legyen egy hely, ahol végigmehettek az utcán anélkül, hogy félnetek kéne?

Elismerő moraj zúdult végig a hallgatóságán.

– Ők készítettek minket és ők képeztek belőlünk katonákat, hogy megvédjük ezt az országot. Itt
az ideje, hogy szembesüljenek velünk és elfogadják a felelősségüket, ahelyett, hogy félre
akarnak söpörni minket, mint a szemetet. Minket Amerikában készítettek, és nem megyünk
innen sehova – mostanra már senkin sem látszott, hogy ellenkezni akarna vele. Tartott egy
pillanatnyi hatásszünetet, hogy nyugodtabb hangsúlyban folytathassa. – Szörnyeknek
mondanak minket. Kit érdekel? Ma büszke vagyok arra, hogy szörny lehetek. Én szerintem
maradnunk kell.

Körbepillantott, hogy tanulmányozza a többiek arcát, azt a sok ismerős és ismeretlen arcot. akik
mind az ő családjához tartoztak.

– Ki tart velem? – emelte lassan a levegőbe az öklét.

Joshua volt az első. aki követte, majd Cindy, Logan, Alec és utána mindenki sorban egymás után,
még Dix és Luke is. Ez egy olyan közös elhatározás volt amilyet eddig soha nem hoztak, még a
manticore-os időkben sem. Legvégül már csak Mole állt ott a karjait lógatva.

Max pár pillanatilag tanulmányozta a hüllőarcú kommandóst, akinek látszott az arcán, hogy érzi
a bajtársiasságot a levegőben.

Végül utolsóként ő is felemelte a kezét a levegőbe, közben pedig egy sóhaj hagyta el a száját:

– Mi a fene.?

Egy olyan széles mosoly jelent meg Cindy arcán, ami még tőle is igazán ritka.

– Helyes.

Max érezte, ahogy a remény úgy árad szét a testében, akár korábban az adrenalin. Felsejlettek
benne a híres kínai gondolkodó Lao Tze szavai „A többszáz mérföldes utazás is csak egyetlen
lépéssel kezdődik"

Reménykedett benne, hogy azt a helyes irányba tették.

A következő negyvennyolc órában a génmanipuláltak megerősítették állásaikat a kerítéseken

belül, a rendőrség és a nemzeti gárda figyelő tekinteteivel övezve. Mole nem tévedett,
letáborozott minden elérhető ember a környékbeli fegyveres erőktől Terminal City körül.

A városon belül kialakult a vezetői hierarchia amiben Alec és Mole gondoskodtak a biztonságról,
Dix és Luke pedig figyelték a média tudósításait, amikből kiváló képet kaptak a rendőrség és
nemzeti gárda mozgásáról. Joshua kinevezte magát Max személyi testőrének, a lány pedig
Logan-nel karbaöltve nekilátott kidolgozni a következő lépésüket.

Már a második éjszaka vége felé jártak mikor Dix behívta őket a médiaközpontjukba. Legalább
egy tucat monitor volt ott egymásra rakodva piramis alakban, amiken különböző TV adások
mentek. Négy génmanipulált feladata volt, hogy folyamatosan figyeljék őket és összegyűjtsék az
információkat helyi és állami szintről. A legalább ugyanennyi monitor volt még ott, amik a saját
maguk telepítette biztonsági rendszer figyelését hivatottak ellátni.

– Mi az? – kérdezte Max.

Dix az egyik képernyőre mutatott a harmadik sorból, miközben egy vörös hajú X5-ös lány
feltekerte a hangerőt.

A TV-ben egy riporter készített épp interjút Normal-lal a Jam Pony előtt.

– Milyenek ezek a teremtmények? Igaz, hogy maga világra segített egy génmanipulált babát?

Normal vidámnak tűnt. Akkor sem lehetett volna boldogabb, ha ő maga a baba apja.

– Igen, valóban, egy gyönyörű egészséges lány babát.

– Tehát azt mondja, hogy nem mindegyikük szörnyeteg?

– Szörnyetegek? – kérdezte Normal a fejét rázva, mintha ez a gondolat olyat messze állt volna
tőle korábban – Nem. Nem jobban, mint maga vagy én.

És azzal elfordult, hogy tovább söprögesse a Jam Pony felhajtóját. Amikor megpillantott két
futárt nem kellőképpen sietni, elővette a tőle megszokott modorát:

– Hé! Mozgás Sparky. Ez nem egy country club. Bip bip bip. Mozgás!

A két fiatal villámgyorsan elindul két különböző irányba, mindegy, hogy merre, csak minél
messzebb legyenek Normal-tól.

Max Logan-hez fordult.

– Na ehhez mit szólsz? A férfi elvigyorodott.

– Úgy tűnik, van egy újabb támogatótok. Max félrehúzta a száját.

– Normal?

– Nem árthat az, ha van még egy barát odakint.

– Egy ilyen barát felér egy ellenséggel – Dix-hez fordult. – Van még valami?

A férfi megrázta a fejét.

– Pihenned kellene, Max. A lány hatalmasat ásított.

– Talán igazad van.

Ő és Logan, akárcsak a legtöbbjük, legalább két napja nem aludt. Egy kis pihenés nem árthat és
azzal is tisztában volt, hogy Logan-nek még nagyobb szüksége is lehet rá, mint neki.

– Majd küldjetek valakit, hogy keltsen fel hajnalban.

Dix bólintott.

– Használjátok a szobámat. – mutatott a jobboldali ajtó felé. Max megindult, majd visszanézett
Logan-re.

– Jössz?

A férfi arcán apróbb mosoly jelent meg.

– Igen.

Dix szobája távolról sem volt olyan impozáns, mint Logan penthouse apartmanja, de még Max
bontásra ítélt épületben található lakásához képest is csak egy egérlyuk volt. Viszont a célnak
most megfelelt. Nem lehetett nagyobb egy méretesebb fürdőnél, a világításról pedig egyetlen
villanykörte gondoskodott, ami egyenesen az áramvezetéken lógott. A sarokban egy ősöreg
dupla matrac feküdt, a szemben lévő falon pedig egy könyvespolc volt tele könyvekkel. A szoba
további berendezése egy kis kör alakú asztal volt két székkel, valamint a baloldali sarokban –
néhány cső alatt amibe Logan kis híján beleverte a fejét – egy öreg bőr rekamié, amit az isten
tudja, honnan mentettek ki.

– Tiéd az ágy – mondta Max – Nekem ez is megteszi. – mutatott a rekamiéra.

– Nem – felelte Logan – Tiéd az ágy.

Max rosszallóan nézett rá.

– Mikor aludtál utoljára?

– Nem hagyhatnád csak úgy, hogy gentleman legyek?

– Ki itt a genetikailag tökéletesített gyilkológép, aki napokat is kibír alvás nélkül?

– Te. – felelte Logan elkeseredve.

Max érezte, hogy most kicsit megbántotta a férfit.

Logan további ellenkezés nélkül befeküdt az ágyba, levette a szemüvegét és azonnal álomba
zuhant. Még a külső csontvázának levételével sem bajlódott. Ez volt az a szerkezet, ami először
adta neki vissza a járás képességét azután, hogy deréktól lefelé lebénult. A kerekesszék, ahol az
elmúlt két év elég nagy részét töltötte, most ott volt valahol a romhalmaz közepén, amit az
otthonának nevezhetett, amíg White-ék ripityára nem törték.

Logan Cale végül is maga volt a Szempár, a cyber-szabadságharcos, aki a hatóságok szemében
nem más, mint terrorista. A személyazonossága titok volt a nyilvánosság előtt – Max mindigis
tudott róla – Egy gazdag család fekete bárányaként nőtt fel és arra használta a vagyonát, hogy a
kevésbé szerencséseken – mint például a génmanipuláltak – segítsen. Ezek a törekvései
vezettek ahhoz is, hogy egy golyót kapott a gerincébe, ami tolószékbe kényszerítette.

Lehuppanva a szófára Max megpihent és hallgatta, ahogy Logan álmában szuszog. El sem tudott
volna képzelni ennél kedvesebb hangot. Meghúzta a lámpa kapcsolóját és rámosolygott a
férfira, akit szeretett és csodált egyszerre.

– Szeretlek – suttogta neki.

Logan nem felelt csak horkantott egyet álmában. Max hirtelen rádöbbent, hogy most
megkaptak mindent, amire vágytak, csak egy csendes kis pontot ebben a zajos világban.

Logan horkolása egy kicsit felhangosodott és ez Max-et rádöbbentette, hogy a nyugalom csend
nélkül is tetszik neki. Behunyta a szemeit és édes álomba szenderült.

Ami az elmúlt idők folyamatos rémálma után legalább egy kis megnyugvást hozott neki.
 Harmadik fejezet
A HIT OSTROMA
Terminal City, 7:35

2021, május 8, szombat

A következő nap reggelén Max és Logan frissen és kipihenve csatlakozott a társaikhoz Terminal
City médiaközpontjában, hogy a KIPR reggeli híreit nézzék. A tudósításban vagy egy tucat
rendőrautót mutattak a város főbejárata elé parkolva, különböző barikádokat és köztük
rohangáló fegyveres rendőröket.

– Olyat mutassatok, amit még nem tudunk – mondta Max szárazon.

– Talán fognak – bólintott Logan a képernyő felé. A kamera megállt egy kabátot viselő
riporternőn, aki szemmel láthatóan nem volt tisztában a rúzs még megfelelőnek mondható
mértékével.

„A hajnal közeledtével megkezdődik a Terminal City körüli ostromzár harmadik napja. A helyzet
továbbra is feszült, de változatlan. Amíg génmanipuláltak százai vannak elbarikádozva a lezárt
övezeten belül, a rendőrség és a Nemzeti Gárda nyugtalanul szemléli a területet. Láthatólag
mindkét oldal a másik következő lépésére vár."

– Na ne mondd – vetette oda Max a TV-nek.

– Gondolod azt tervezik, hogy bejönnek? – kérdezte Logan.

Max megrázta a fejét.

– Nem gondolom, hogy olyan bolondok lennének. Logan emlékeztetőleg rávigyorgott:

– Na és White?

Egy pillanatig egymást nézték. Nem mintha bármelyikük is bolondnak tartotta volna White-ot,
csak tudták róla, hogy végtelenül könyörtelen és nemtörődöm, ha emberéletekről van szó.
White génmanipulált-ellenes küldetése nyerné a legtöbbet azzal, ha ez az ostrom mészárlásba
csapna át és őt, a többséggel ellentétben még az sem érdekelné, hogy melyik oldalt
mészárolták le...

Ezen gondolkodva Max csinos arcán szomorúság jelent meg. Amint megszólalt volna, Joshua
robbant keresztül az ajtón.

– Mindenki jöjjön a tetőre – mondta és közben kutyaszerű vonásai egy mosolyt formáltak, a
szemei pedig telve voltak izgalommal.

Max Logan-re nézett, aki megvonta a vállát és egy amolyan tipikus „Rám ne nézz, én sem
tudom, miről van szó" tekintettel pillantott vissza.

Dix értetlenül nézett föl.

– Mi?

De már késő volt, Joshua el is tűnt az ajtón túl és hallani lehetett, ahogy csörtet felfelé a
lépcsőn.

– Jobb lesz, ha megnézzük – állapította meg Max. Nagyon szerette a különösen intelligens, de
végtelenül gyerekes Joshua-t, és szívesen szakított időt arra, hogy elszórakozzanak együtt, akár
még a jelen körülmények között is.

Mindannyian kötelességtudóan követték, ahogy megindult Joshua után a tetőre. Amikor

kinyitották az ajtót, a felkelő nap fénye beragyogta a lépcsőházat. A kis csoport – Max, Logan,
Dix, Luke és Mole – kisétált a tetőre, ahol már több tucat génmanipulált várt rájuk, köztük
Joshua, Alec és Gem az újszülött babájával a karján.

Minden magyarázkodás nélkül Joshua, két X5-ös és egy X3-as segítségével nekilátott felállítani
egy zászlórudat a tartóba, amit építettek. Max és a többiek figyelték, amint a kvartett dolgozik a
rúd felállításán, aminek a tetején a közismerten tehetséges festő, Joshua által készített
génmanipulált zászló díszelgett.

Amint kitűzték a zászlót, hátrább léptek és mind együtt figyelték, ahogy az lebeg a reggeli
szélben a felkelő nap ragyogásával övezve.

Max ámulva nézte a lobogót és felidézte magában azt, mikor Joshua elmagyarázta a jelentését.

– Ez ahonnan jöttünk, ahol fogságban tartottak minket – mutatott a vászon fekete alsó
harmadára, amibe egy piros vonalkód lógott a következő harmadból.

– A sötétség – mondta elgondolkodva Max

– Titok.

Azután a középső harmadra mutatott. Annak vad vörös színe volt és a közepén egy felszálló
fehér galamb díszelgett.

– Ez ahol most vagyunk. mert a vérünket ontják – magyarázta Joshua, Max bólintott.

Végül a művész a legfelső harmadra mutatott, ami egészen fehér volt, csak a galamb szárnya
lógott bele egy kicsit.

– És ez... ahova el akarunk jutni. Max azonnal értette.

– A fénybe – nézte elmerengve.

Most, hogy látta Joshua művét lovagolni a hideg reggeli szélen, a lányt vegyes érzelmek
töltötték el. Egyrészről büszke volt arra, amit már elértek, másrészről aggódott amiatt, ami
következik. De ettől még inkább a pozitív érzések domináltak benne.

Úgy gondolta, hogy nem is lehetnének most jobb helyen, mint itt, a saját zászlójuk alatt
felsorakozva.

Gem-re és a babájára pillantva egy másik gondolat is befészkelte magát az agyába – hogy
mekkora teher nyugszik most a vállán. Hisz végül is ő volt az, aki elpusztította a Manticore-t és
szabadjára engedte a génmanipuláltakat, az olyanoktól kezdve, mint Alec, vagy CeCe egészen a
kevésbé szerencsésekig, mint Joshua, vagy Mole. Szabadok vagy sem, egyikük sem állna épp
ostrom alatt Terminal City-ben, ha ő nincs.

De korábban is volt teher a vállán és azt is túlélte. Sőt, már beleivódott a vérébe. Tudta, hogy
képes lesz ezt is elviselni. Különben meg Logan megmondta, nem? A szabadság soha nincs
ingyen.

Alec-et láthatóan magával ragadta a pillanat és Mole is valahogy büszkeséggel telve pöfékelt a
szivarjából. Mindannyian megmagyarázhatatlan fennkölt hangulatban érezték magukat ezen a
reggelen a zászlójuk alatt állva. Végre volt valami, amit a sajátjuknak érezhettek és itt most nem
csak a zászlóról van szó. Bár Isten által elhagyatott terület volt, Terminal City minden
betegségével együtt az ő kis szeletükké vált Seattle-ből.

Logan egy sebészkesztyűt viselt, Max pedig a szokásos bőrt és úgy álltak ott kéz a kézben. A férfi
kedvesen oldalra nézett és azt mondta a lánynak:

– Látod, ezt mind te érted el.

Max érezte, hogy olyan jó ott állni Logan mellett, de tudta, hogy soha nem apadhat a figyelme.
Ha a testük bármilyen szinten érintkezik, még ha csak akár megsimítja a kezével a férfi bármely
fedetlen testfelületét, akkor azzal azonnal megfertőzi a Manticore készítette vírussal, amit
kizárólag az ő DNS-ére programoztak és számára halálos.

Magában elmosolyodott egy kicsit. A legtöbb férfi allergiás az elkötelezettségre, az ő párja

viszont őrá.

Mind ott álltak jó ideig, hogy nézzék a zászló lebegését. A fennkölt csendet aztán Logan törte
meg.

– Beszélnünk kell.

Max ránézett, majd az ajtó felé és bólintott.

Joshua odasétált hozzájuk egy félénk mosollyal az arcán. Büszke volt a munkájára, de ettől csak
még jobban zavarban érezte magát.

– Szép munka – mondta neki Logan. – Csodásan néz ki, Joshua. Tényleg egy igazi tehetség vagy.

Minden génmanipuláltak legelsője – egy sajnálatosan félresiklott kísérlet eredménye, aki

valahogy mindük közül a legjobb szívű lett – boldogan felelt erre.

– Köszönöm, Logan – azután Max-hez fordult, aki azonnal átölelte.

– Ügyes vagy, nagytesó.

– Köszi, kistesó – viszonozta az ölelést.

A vicces elnevezések még az első találkozásukig vezettek vissza, mostanra pedig a köztük levő
testvéri szeretetet fejezték ki.

A többi génmanipulált szétszóródott és elindult lefelé a lépcsőn, közben látszólag boldogan és

gondtalanul beszélgettek egymással. Max még egy utolsó pillantást vetett a lobogójukra és
elmosolyodott, majd követte a többieket.
Logan és Joshua a lépcső alján vártak rá.

– Csak megnézem még egyszer a monitorokat, mielőtt beszélünk, jó? – kérdezte Max.

– Oké – vonta meg a vállát Logan.

A két férfi követte a lányt a médiaközpontba, ahol Dix, Luke és a csoportjuk figyelte azt a
temérdek kijelzőt.

– Bármi változás? – kérdezte tőlük Max.

Luke megrázta a fejét, ami többé-kevésbé egy felfelé álló villanykörtére emlékeztetett.

– A zsaruk egyelőre elégedettnek tűnnek azzal, hogy idebenn tartanak minket.

Visszarázódva a cinikus vészmadár szerepébe, Mole megkérdezte:

– És mégis mit gondoltok, meddig maradhat ez így?

Senki nem felelt neki.

Az egyik médiát figyelő monitoron különkiadást jelző csík futott végig.

– Ez meg mi lehet? – nézett fel Dix.

A kép átváltott a Terminal City-t körülvevő rendőrségi barikádokról egy másik kerítésre, nem
messze egy másik szektor ellenőrzőpontjától. Három rendőrautót mutattak és egy mentőt, a
tetején villogó szirénával.

Egy női hang szólalt meg.

– A szektorrendőr meggyilkolt holttestét a váltótársa találta meg a mai nap reggelén.

A videó két mentősre váltott, akik egy letakart hordágyat helyeztek el a mentőautó hátuljában.
Bármi is volt az ágyon, a vére úgy átitatta a takarót, hogy tisztán kivehető volt a temérdek vörös
folt mindenfelé.

A riporternő folytatta:

– A rendőrség tagadja a híresztelést, hogy az áldozatot megnyúzták.

– Megnyúzták? – rezzent össze a borzasztó gondolattól Luke.

– Ha valóban megnyúzták a rendőrtisztet, akkor négy hónapon belül ő a második áldozat

Seattle-ben, akivel ilyen módon végeztek.

Mole felhördült:

– És még miattunk aggódnak?

– Az előző áldozat, Harry Calvin cipőboltos holttestét márciusban találták meg a Hármas
Szektor közismerten génmanipuláltak lakta környékén.

– Hát nem tartott nekik sokáig, hogy ránk kenjék – húzta el a száját Dix.

– Lehet, hogy White egyik embere? – gondolkodott hangosan Logan.

– Ha van rá mód, hogy ránk verjék ezt a szarságot, megtalálják – dühöngött Mole.

Azzal véget ért a szektorrendőr meggyilkolásáról szóló riport és visszakapcsoltak a stúdióba, a

további helyi hírekhez. Valami furcsa csalódottság volt a monitorokat figyelő
génmanipuláltakban, hogy a továbbiakban már nem róluk volt szó.

Dix-hez és Luke-hoz fordulva Max azt mondta:

– Logan-nek és nekem van egy kis megbeszélnivalónk. Húsz perc múlva itt leszünk – azzal a
férfira nézett, aki bólintott.

Együtt sétáltak ki a központból, Joshua pedig alig észrevehető módon követte őket, épp elég
távolságban ahhoz, hogy ne zavarja meg a privát szférájukat, de közbeavatkozhasson, hogy
megvédje Max-et, ha valami rossz történik. Hisz ő a lány legjobb barátja.

Bár természetesen Max-nek bőven nem jelentett volna gondot, hogy megvédje magát, de nem
bánta, hogy Joshua a közelében van. Most, hogy Ames White pontosan tudta hol van, csak idő
kérdése volt, hogy mikor csörtet be az izomagy csapatának élén.

Elhagyták az épületet, amiben a médiaközpont volt és sétába kezdtek a húsz blokkból álló
Terminal City murvával borított belső területén. A környék régen tele volt biotechnológiai
cégekkel és néhányból a Lökés idején durva anyagok szabadultak ki, ami azóta is távol tartotta
az átlag állampolgárokat a területtől.

A génmanipuláltak fel voltak készítve mindennemű biológiai fegyver ellen, de az átlagosok

képtelenek lettek volna hosszabb időt kibírni ott a lezárt területen. Senkinek nem volt fogalma
sem róla, hogy pontosan milyen természetű fertőzésről lehet is szó, de a veszély kétségtelen
volt. Előbb vagy utóbb valamilyen kórokozó megfertőzi azokat, akik nem génmanipuláltak –
tehát Logan-nek, Cindy-nek és Sketchy-nek tovább kellett állnia, mielőtt még túl késő.

Az épületek többsége nem csak romos volt, hanem már jó ideje kirámoltak belőlük minden
dolgot, ami akárcsak a legkevésbé is értékesnek tűnt. A génmanipuláltak csak igen ritkán
találtak használhatónak tűnő dolgokat. Terminal City összességében véve – legalábbis mielőtt
ők beköltöztek volna – egy szellemváros volt.

A pár az első pár tömb mellett csendben sétált el. Max arra várt, hogy Logan nekikezdjen a
mondandójának, amiről beszélni szeretett volna. Joshua tőlük lemaradva úgy követte őket, akár
a világ legnagyobb kölyökkutyája és nagyon jól érezte magát már attól is, hogy figyelte a sétáló
párt.

Végül aztán Max türelme is a végére ért.

– Nem akarod elárulni, hogy merre sétálunk? Logan arcán aprócska mosoly jelent meg.

– Kíváncsi voltam, hogy meddig bírod ki – azzal elővett a zsebéből egy ötdolláros bankót és
felemelte a levegőbe.

– Igazad volt, Joshua. Nyolc-tizennégy. Nem bírta ki tíz percig kérdezősködés nélkül.

Joshua odacammogott hozzájuk, elvette Logan-től a pénzt, majd Max-re nézett.

– Köszi, kistesó.

A lány megállt és hol az egyik, hol a másik férfit nézte, majd megrázta a fejét. Ő távolról sem
volt úgy elragadtatva, mint azok. Ahogy folytatták útjukat, Joshua ismét hagyta, hogy megnőjön
köztük a távolság.

– Oké – kezdett bele Max. – Bebizonyítottuk, hogy nem én vagyok a legtürelmesebb ember a
földön. Elfogadom. De attól még mindig szeretném tudni, hogy mi ez és hova megyünk.

– Szörnyen kontroll mániás vagy, ugye tudod?

– Már megbocsáss, de még a Szempár mondja azt valakire, hogy szörnyen kontroll mániás?

Logan elismerően nézett rá.

– Végül is itt mind szörnyek vagyunk, nemde? A lány elmosolyodott.

– Igen, azok. De akkor elmondod végre, hogy miért caplatunk ki Terminal City legeldugottabb
zugába?

Logan egy alacsony téglaépületre mutatott előttük.

– Medtronics – olvasta el Max a már majdnem teljesen lekopott kék feliratot a falról. – Igen, és?

– Tudod, mi van az épület mögött? – kérdezett vissza a férfi némi pajkossággal a hangjában.

Mi lehet vele? Max megvonta a vállát.

– Hadd találgassak, ha már te nyilvánvalóan ezt akarod. Egy parkoló?

– És az után?

– A hátsó kerítés és óh, egy csomó bepöccent zsaru meg nemzeti gárdás.

Logan arcán titokzatos mosoly futott át, ahogy folytatták a sétát a Medtronics épületének
főbejárata felé. Amikor odaértek a fémből készült ajtóhoz, előhúzott egy kulcsot, a zárba tette,
majd benyitott és mutatta Max-nek, hogy kövesse.

– Ügyes trükk – jegyezte meg a lány – És hol szerezted azt a kulcsot?

Logan meglepő természetességgel vonta meg a vállát.

– Az enyém az épület.

Beléptek és Max vetett néhány gyors pillantást a vastag porral fedett recepciós pultra és a
szánalmas állapotban levő váróra.

– Tied a Medtronics?

– Nem egészen. Jonas bácsikámé volt. A Lökés után persze nem tudott vele mit kezdeni. Amikor
ajánlottam neki valami egészen nevetséges összeget érte, kérdés nélkül adta el nekem. Örült,
hogy megszabadulhat bármitől, ami Terminal City-hez tartozik.

– Értem.

Belépve a jobboldali ajtón, Logan azt mondta:

– Gyerünk, Max, te is, Joshua – elővett egy kicsiny elemlámpát, mivel az épületen nem voltak
ablakok és ezért sötétség honolt odabenn. Az egyedüli fényforrás az a kis lámpa volt, ahogy
haladtak lefelé a lépcsőkön. Az alagsorban aztán Logan átadta Max-nek.
– Megfognád egy kicsit, kérlek?

A lány a nehéz fémládák felé irányította a sugarat, követve Logan útját.

– Joshua, segítenél?

A két férfi elmozdította a sok lomot az útból és Max meglepetésére egy kulcsra zárt kilincs
nélküli ajtó tűnt elő.

Logan berakta a kulcsot a zárba és szélesre tárta a bejáratot. Felkapcsolta a villanyt és Max
hirtelen egy hosszú folyosón találta magát ahol tíz méterenként lámpák lógtak le a plafonról.
Ennek ellenére sem volt ott valami világos. A falak valami egészen pasztell zöldre voltak festve,
a padló szintúgy. A Medtronics többi részével ellentétben itt nem volt vastag porréteg, sőt akár
még azt is mondhatnánk, hogy tisztaság uralkodott ott. A halovány fényekkel az egész olyan
hatást keltett, mint egy kórház, vagy ami még rosszabb: hullaház.

– Hova vezet ez? – kérdezte a lány. – Hajól tippelem, akkor most az épület hátsó traktusában
lehetünk.

Logan bólintott:

– Az aluljáró áthalad a parkoló alatt.

– A kerítésen túlra?

– Igen. A járat az utca alatt vezet, túl a rendőrségen és Nemzeti gárdán egészen egy épületig a
szomszédos háztömbben.

A lány alig látta a férfi arcát a homályban.

– Egy épületbe Terminal City-n kívül?

– Pontosan. – felelt Logan egy enyhe önelégült mosoly kíséretében – Terminal City-n kívülre.

– Honnan tud Logan a járatról? – kérdezősködött Joshua. A férfi természetességgel megvonta a

vállát:

– A nagybátyám építette. Vannak ilyenek temérdek épületben, amit ő építtetett. Világ életében
kicsit paranoiás volt és a Lökést követően ezt igazoltnak is látta. Már akkor tudtam az alagút
létezéséről, amikor megvettem az épületet, annak ellenére is, hogy a nagybátyám úgy intézte
ne szerepeljen a tervrajzokon, sem bármilyen egyéb feljegyzésben a városházán.

– Tehát tudtál a létezéséről – erősítette meg Max – mikor megvetted a Medtronics-ot.

– Épp ezért vásároltam meg. Az épület ahova az alagút vezet, szintén a Medtronics része.
Terminal City határai nem léteztek, amíg fel nem húzták a védőkerítéseket.

– Azt akarod mondani, hogy te előre sejtetted, hogy lesz egy ilyen ostrom, és...

– Természetesen nem. De most így, hogy génmanipuláltak lepték el Terminal City-t, úgy
gondoltam, végre hasznát vehetjük. Egyébként csak idő kérdése és a Szempárnak is szüksége
lesz új otthonra.

– Hogy White-nak megint legyen mit lerombolnia.

– felelte Max célozva Logan penthouse lakásának és egyben a Szempár központjának

felfedezésére és elpusztítására. A férfi azóta Joshua régi lakásába költözött be, ami egykor
Sandeman-é volt.

– Keresek már egy ideje új központnak megfelelő helyet. – mondta Logan.

– Tehát tied mindkét épület.

– Igen. A Medtronics maradékai. Max elgondolkodott:

– A saját neveden? A férfi a fejét rázta.

– Egy fiktív cégén. Sowley Opticals.

Most Max arcán jelent meg hamiskás mosoly.

– Ez aztán ravasz, mi? Soha senki nem fog rájönni. Joshua nem értette.

– Rájönni mire, Max?

– Semmire. Logan tovább mesélt.

– A Szempárnak van egy barátja a földhivatalnál. A bejegyzések azt mutatják, hogy a Sowley
Opticals-é az épület, még a Lökés előttről. Talán túl szép így minden, de a sok orvostechnikai
céggel, ami a környéken van, teljességgel valóságosnak tűnik. – belépett a folyosóra

– Gyere, sétálj velem egyet, Max. És tedd el ezt, szükséged lesz rá. Nekem van saját – azzal
átadta a lánynak a kilincs nélküli ajtó kulcsát.

– Kösz – felelte a lány, de belül valahogy nyugtalan volt. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie
Logan-nek a zseniális tervezésért, de mégis valahogy... elárulva érezte magát. Nem ez túl erős.
A férfi csak nem avatta be őt a bizalmába, visszatért a régi jó öreg Szempár féle útra.

Ahogy korábban Joshua most is lemaradva sétált mögöttük. A lépteik szinte egyszerre
koppantak, ahogy haladtak végig a járólappal borított folyosón..

– Valami gond van Max? – kérdezte Logan, de ezúttal már a mosoly nélkül.

– Nincs.

– Max, jobban ismerlek én téged annál.

– .Te ezt az egészet úgy intézted, hogy engem kihagytál belőle.

– Vannak dolgok, amiket az embernek feltétlenül tudnia kell, Max. és ez eddig nem tartozott
közéjük. Biztos vagyok benne, hogy neked is megvannak a titkaid, amikkel engem védesz.

Ez igaz volt.

– Beszélned kell majd velük, ugye tudod? – folytatta Logan.

– Kikkel?

– A rendőrséggel, a Nemzeti Gárdával... vagy talán ami még jobb valakivel a szövetségiek közül.

Max lassan a fejét ingatta.

– Semmi mást nem akarok, csakhogy hagyjanak minket békén.

– Terminal City egy szennytelep, Max. A beszéd ideje lejárt, ideje kezdeményezni.

– Oké. Mire gondolsz?

– Ha tárgyalásokat kezdeményezel, a Szempár ezt világgá kürtölheti. Ha nem teszel semmit,

előbb vagy utóbb be fognak ide törni. és tudod az mit jelent.

Népirtás.

– Tetszik vagy sem – folytatta Logan – be kell lépnünk a médiaháborúba. és szükségünk van
minden jó sajtóra, amit kaphatunk.

Max nem egészen értette, hogy hova akar Logan kilyukadni.

– Médiaháborúba? Hogy tudna az.

– Mit gondolsz, White miért akarta vérfürdőbe borítani a Jam Pony-t?

– Hogy végezzen velem.

– Ez volt az egyik ok. de végezni akart mindenkivel. Még az átlagosokkal is, mint Cindy, Sketchy,
vagy én.

– Igen, tudom. Ezért is állítottam meg Joshua-t, hogy kettétörje a gerincét. A mészárlás
szörnyeknek állított volna be minket, ahogy mindenki gondolja rólunk.

– Bingo. Látod, erről szól a média.

Max elkacagta magát, amitől visszhangzott az egész folyosó.

– Soha nem fáradsz bele, hogy a helyes úton maradj?

– Én már régen belefáradtam, Max. Ames White meg fog veletek küzdeni. nem csak veled,
mindannyiótokkal. és nem Terminal City kapuin belül, vagy legalábbis még nem. A médián
keresztül.

– Nem lesz nehéz dolga. Látod azt a sok eszelős seggfejet, akik a Jam Pony körül álltak, meg a
TV-ben fröcsögnek. Seattle-ben mindenki elkönyvelt már minket szörnyetegnek.

Logan megállt egy pillanatra, kishíján megérintette a lányt, de végül mégsem. A pillantásuk
összefonódott.

– Nem mindenki. Én nem, Cindy sem, vagy Sketchy. és most már Normal sem.

– És úgy gondolod, hogy meg tudunk győzni mindenkit?

– Ha egy vaskalapos republikánus, mint Normal, képes volt megváltoztatni a véleményét, bármi
lehetséges.

Egy pillanatra megálltak és Joshua felzárkózott melléjük.

– Meggyőzni az embereket kis tesó. – azokkal a hatalmas kiskutyaszerű szemeivel úgy nézett a
lányra, hogy lehetetlen volt nem hallgatni rá. – Az emberek félnek attól, amit nem értenek. Meg
kell változtatni őket. Meg kell értetni velük.

A lány csodálta Joshua jóhiszeműségét, tudta, hogy igaza van, de azzal is tisztában volt, hogy
bár barátja is megszenvedte azt, amit a többiek, sőt talán többet is, végtelenül naiv maradt.

– Van egy régi mondás a világ Normal-jai között. – mondta Max – Előbb lőj és csak azután
kérdezz.

Logan tovább érvelt.

– Ez egy újabb ok arra, hogy minél korábban belekezdj azokba a tárgyalásokba, Max. mielőtt ők
elkezdenének lőni. Egyébként mennyi élelmiszer és víz van itt Terminal City-ben? Reálisan
nézve meddig tudtok itt kitartani?

– Tovább, mint ahogy azt ők gondolnák. – vágta rá azonnal Max.

– Na de Terminal City-ben élni életetek végéig, rettegve a naptól mikor lerombolják majd a
helyet. ez az amit kerestek?

– Persze, hogy nem.

– Megvolt a dicső pillanatotok. felsorakoztatok egy saját zászló alatt, de ez kevés. Ideje reálisan
nézni a dolgokat. Tárgyalásokba kell kezdened a másik féllel.

A folyosó végére értek és Logan kinyitotta az ajtót. Mind átléptek rajta a másik épületbe. Az
alagsorban találták magukat, ahol sötétség uralkodott. Max macska DNS-e lehetővé tette a
számára, hogy lássa maguk körül az iratszekrényeket, asztalokat, és irodai székeket.

Logan felkapcsolta az elemlámpáját és fölvezette a többieket a földszintre. Bár az ablakok be

voltak deszkázva, annyit látni lehetett, hogy ez a szint jóval tisztább az alagsornál, vagy akár a
Medtronics másik épületénél, még Terminal City-ben.

A magas mennyezetű, járólapokkal burkolt hatalmas helységet apróbb részekre darabolták. Egy
irodára jobb oldalt, egy nappalira középtájt és egy konyhára étkezőhelységgel bal oldalt.
Számtalan monitor és egy nagy halom számítógépalkatrész hevert két asztalon az iroda részben.
Az egész helységet kábelek hálózata kígyózta be. Volt ott egy videokamera is, ami a Szempár
összeköttetéséhez kellett a világgal.

A nappali egy nagyméretű heverőből, három székből és egy dohányzóasztalból állt. A padlót ott
egy hatalmas szőnyeg borította.

A konyhában volt egy méretes hűtő, egy hasonlóan nagy tűzhely, mikrosütő, és középre még
egy konyhaasztal is befért. Az ebédlő rész hat ember számára volt elegendő.

A szoba túlsó felében két ajtó vezetett egy fürdőhöz illetve egy hálóhoz.

– Nem semmi. – mondta lenyűgözve Max. Ez az egész Logan régi apartmanjára emlékeztette. Az
a penthouse gyönyörű volt, mindig makulátlanul tiszta és sok szép modern tárgy dekorálta, ami
igazán kifejezte Logan egyéniségét. De mindez még az előtt volt, hogy Ames White-nak sikerült
bemérnie egy Szempár adást és az emberei lerombolták a helyet, bujkálásra kényszerítve ezzel
Logan-t.

Szerencsére a lakás nem az ő nevén szerepelt és a hetek során, amit bujkálással töltött, White-
nak láthatólag nem sikerült visszakeresnie a tulajt. Így ő – valamint a titkos alteregója, a
Szempár – biztonságban volt.

– Itt az ideje – mondta – hogy a Szempár újra adásba kerüljön. Túl sokáig hiányzott az éterből.
Ahogy a lány körbenézett Logan új lakásában, azt mondta.

– Ezt nem egy éjszaka alatt hoztad össze.

– Dolgozom rajta egy ideje. – ismerte be a férfi – Amolyan biztosítéknak szántam.

– Akkor ide költözöl Joshua-tól?

– A terv az, hogy ingázom majd. Úgy gondolom, hogy nem hülyeség, ha a Szempár két
központot tart fenn. Joshua lakása kiváló biztonságos ház lesz, messze Terminal City-től.

Max egy mosoly kíséretében bólintott.

– Ezt szépen megtervezted. A férfinek tetszett a dicséret.

– Komolyan?

– Nem maradhatsz Terminal City-ben a fertőződés veszélye nélkül.

– Úgyhogy le is lépek, de itt maradok mellettetek.

– Remek. És van egy titkos utunk ki Terminal City-ből. kezdjük azzal, hogy visszajuttatjuk Cindy-t
és Sketchy-t a Jam Pony-ba. Jó az, ha minél több kapcsolatunk van a külvilágban.

A szoba túlsó feléből a deszkázott ablakok felől Joshua azt mondta:

– Zsaruk.

– Tessék? – kérdezte Max, miközben odasietett hozzá.

– Lyuk van a deszkán. Rendőröket látok – azzal visszafordult, hogy tovább kukkolhasson a kis
nyíláson.

Logan csatlakozott Max-hez és Joshua-hoz. Felváltva néztek ki a lyukon. Először Logan, aztán
Max. Ugyanazt lehetett látni, mint a médiaközpont monitorain, csak ezúttal a másik szögből.

A leselkedés befejeztével Max elfordult az ablaktól.

– Úgy tűnik beásták magukat.

– Tudtad, hogy így lesz. A lány az ablakra mutatott.

– Jobban kéne fedned azt a lyukat. Éjszaka még egy ilyen kevés kiszűrődő fény is elárulhatja,
hogy itt vagy.

– Majd gondoskodom róla.

– Csak hogy emlékeztesselek, az az alagút kétirányú... Biztos vagy benne, hogy itt biztonságban
vagy?

Logan arca elkomorodott. Látszott, hogy erre nem tud egyszerű választ adni.

– Bár azt mondhatnám, hogy igen, de ez nem így működik. Annyit mondhatok csak, hogy nincs
más az épületről a feljegyzésekben, mint hogy elhagyatottan áll mióta a nagybátyám
felfüggesztette az üzemeltetését. És hála a paranoiájának van itt még egy alagút, ami egy másik
Cale tulajdonú ingatlanhoz vezet, a háztömb túlsó oldalán. messze a barikádoktól.
– Jó.

– Azon keresztül tudok ki-be járni. A rendőrség csak arra koncentrál, hogy mi van előttük.
Amiatt, ami mögöttük lehet, nem aggódnak. Ha szükség lesz rá, akár ellátmány szállítására is
használhatjuk az alagutakat.

– Ez nálad valami szokás lehet.

– Micsoda?

– Segíteni rajtam.

Egymásra pillantottak, a tekintetük ismét összefonódott, de ennél többet nem tehettek. A

szerelem esetükben nem csak fáj, hanem öl is.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk – törte meg végül a csendet Max.

– Jobb lesz – bólintott Logan.

Ahogy haladtak vissza a félhomályos folyosón, Joshua láthatóan el volt veszve a gondolataiban
és még a korábbinál is jobban lemaradt a pártól. Amikor elhagyták a járatot, Max megkérdezte
tőle.

– Mi a baj, nagy tesó? Joshua megrázta a fejét.

– Gondolkodom.

– Min gondolkodsz?

– Azokon, akik odakinn vannak. Logan nem értette.

– Milyen „azokon", Joshua... A génmanipuláltakra gondolsz, akik Terminal City-n kívűl ragadtak?

– Igen.

– Mi van velük? – kérdezte Max.

– Még nem tudom. Gondolkodom.

Max-ék egy szó nélkül megveregették a nagyember vállát és folytatták útjukat a földszint felé.

Bár szerette volna, Max mégsem próbálta meg kiszedni Joshua-ból, hogy mi a gond. Tudta, hogy
ő is, mint a legtöbb férfi, csak akkor beszél valamiről, ha akar, a kényszerítés nem segít semmit.

– Talán azon gondolkodik – kezdte Logan – hogy képesek lennénk-e a kint csellengő
génmanipuláltakat biztonságban bejuttatni Terminal City-be.

– A járatodon keresztül? Amolyan földalatti mozgalomként?

Logan felhúzta a szemöldökeit.

– Őszintén megvallva valószínűleg nagyobb biztonságban vannak a külvilágban.

– Talán. De Terminal City-ben maguk lehetnek. egy saját hazában. És nem kell megjátszaniuk az
„átlagosokat".

Amikor visszaértek a médiaközpontba, Dix üdvözölte őket.

– Semmi változás. Úgy tűnik, hogy kivárásra játszanak. Biztos azt várják, hogy mi mikor megyünk
ki.

– Rendben. – felelte Max – Tudod, hol van Cindy és Sketchy?

Dix a kijelzőkre pillantott.

– Azt hiszem Sketchy alszik a mentő hátuljában. és Cindy pedig fenn van a tetőn.

– Szólnál valakinek, hogy keltse fel Sketchy-t? És küldje fel a tetőre. Beszédem van
mindkettejükkel.

Azzal ő és Logan folytatták útjukat a tető felé. Mivel mostanság a rendőrök nem küldtek fel
annyi Lebegő szemet, a tető kellőképp biztonságosnak tűnt. Cindy a zászlórúd mellett állt és
onnan nézte a rendőrségi barikádokat. A tető kiváló rálátást biztosított arra, hogy mire készül a
rendőrség. Legalábbis a főkapunál.

Amikor meghallotta a lépteiket, Cindy megfordult.

– Mizu?

Max közelebb sétált hozzá.

– Épp rólad beszélgettünk.

– Cindy mindig is egy igazán népszerű beszédtéma volt.

– Arról beszéltünk, hogy hogyan juttatunk ki téged Terminal City-ből.

Cindy arca egy kicsit elkomorodott.

– Kislány, olyan könnyen nem szabadulsz tőlem. Csak félsz a velem született vezetői képességtől
és hogy ez a sok bolond mind engem követ majd.

Max egy rövid kacaj kíséretében Cindy vállára tette a kezét.

– Menned kell, csajszi. A saját érdekedben.

– A saját érdekemben? – olyan erősen rázta a fejét, hogy az afro loknijai szerteszét lobogtak –
Csak saját magadnak teszel ezzel jót. Nézd, te az én csajszim vagy és nem sétálok el csak úgy,
mikor egy ekkora szarkupac kellős közepén ülsz.

– Tudod, hogy nem maradhatsz itt. Előbb vagy utóbb ez a bioszemét megfertőz téged.

– Úgyhogy ha betegnek érzem majd magam, feljövök ide a tetőre, szippantok párat az édes
szmoggal teli seattle-i levegőből és kész. Most olyan jól érzem magam, mint amilyen jól nézek ki
és nem kétséges, hogy az mennyire jó. Egyébként itt sokkal nagyobbról van szó, mintsem hogy
holmi betegségek miatt aggódjam.

Logan közéjük lépett, mint egy bíró a sportmeccsen a veszekedő felek közé.

– Az az igazság Cindy, hogy sokkal többet tudsz segíteni Max-nek odakintről.

Cindy csípőre tette a kezét.

– Miért nem tud maga segíteni neki odakintről?

– Az a tervem. Ma éjjel elhagyom Terminal City-t.

– Lelécel?

– Aligha, Cindy. Többet tudunk segíteni Max-nek és a többieknek. ráadásul mi magunk is

nagyobb biztonságban vagyunk. ha elhagyjuk Terminal City-t.

– Én nem aggódom a biztonságom miatt. Úgy nézek tán ki, mint aki.

Max közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.

– Élő támogatókra van szükségünk és nem mártírokra. Érted?

Cindy megrágta magában ezt, közben Logan újabb érvvel próbálta meg döntésre bírni.

– Nézz csak rá. Kettőnk miatt aggódik, meg persze Sketchy-ért. És ha mi járunk a fejében, nem
tud rendesen a feladatra koncentrálni.

Cindy lebiggyesztette az ajkát.

– Na jó. hát ha úgy vesszük.

– Szükségünk van rád odakinn. – mondta Max. – Rád és Sketchy-re.

– Engem szólítottatok? – rikkantotta Sketchy amint kilépett a tetőre. Még mindig viselte a
SWAT egyenruhát, amitől egy szörfös csöves és egy rohamosztagos furcsa keverékének tűnt.

– Arról beszéltünk – felelte neki Max – hogy te, Original Cindy és Logan elhagyjátok Terminal
City-t.

Sketchy hosszúkás keskeny arca egy szomorú grimaszba ugrott össze.

Nagyszerű, kezdhetjük megint elölről... Gondolta Max.

De Logan gyorsabb volt. Félrevonta a biciklisfutárból lett riportert, hogy kettesben beszéljen el
vele.

– Már így is rengeteget segítettél Sketch. Tudod, hogy a génmanipuláltak nagyon értékelik ezt.
különösen Max.

Sketchy a lányokra nézett, majd vissza Logan-re.

– Igen, benne voltam a nagy balhéban. Én és a haverok odalent szinte már. tesók vagyunk.

Logan-nek sikerült visszafojtania magában a nevetést az álmacsó választ hallva.

– Jó. És most odakint lenne szükség a segítségedre.

– Odakint? Mármint hogy. az idebenten túl, odakint?

– Igen.

– Van kiút innen?

– Ha van kiút, biztonságos kiút. szeretnél segíteni?

– Ha már eddig segítettem. Hogyan?

– Riporterként. Sketchy arca kivirult.

– Viccelsz! Hisz épp az a munkám, ember.

És ez igaz is volt. Végül is. Az elmúlt év nagy részében – a Jam Pony-ban végzett munka mellett
– Sketchy külsős munkatársként és részmunkaidős fotósként dolgozott az egyik bulvárlapnak.
Igaz, hogy nem éppen a Washington Post, de Max és Logan – a közelgő médiaháború tudatában
– nem igazán válogathattak, szükségük volt minden segítségre.

És mind tudták, hogy Sketchy mit sem szeretne jobban, mint génmanipuláltakról szóló sztorikat
írni.

– Tudom, hogy a Szempár is segíteni próbál. – mondta Logan. Csak Max és még pár ember
tudta, hogy Logan és a Szempár egy ember. A többiek számára, mint például Sketchy, csak egy
egyszerű fogaskerék volt a gépezetben. – De a Szempár is csak egy ember. és nincs hatása az
írott médiára. Nagy szolgálatot tehetnél.

Épp elég közel állva, hogy hallja a társalgást, Max látta Sketchy mellkasát dagadni a
büszkeségtől.

– Abban benne vagyok. Arra születtem.

– Gondolod, hogy a szerkesztőd is belemegy?

– Miért ne tenné? A génmanipuláltak nagy példányszámot eredményeznek.

– Az újságok a félelmet és paranoiát táplálják, Sketch. Nekünk az eredeti sztorit kell

nyilvánosságra hoznunk.

Sketchy átgondolta a dolgot, majd azt kérdezte.

– Pozitív sztorikat akartok a génmanipuláltakról, igaz?

– Igen. Máskülönben, te is csak a probléma része vagy.

– Én aztán ugyan nem!... Készíthetek képeket? Logan Max-re pillantott és bólintott.

– Megvan, amit akartunk.

– Exkluzív képekkel, szerintem a szerkesztőm biztos belemegy, méghozzá boldogan! Mármint,

ha mi vagyunk a város génmanipulált szakértő újsága, akkor az szépen növeli az eladásokat,
nem?

Logan bólintott és Sketchy vállára tette a kezét.

– Máris úgy gondolkodsz, mint egy igazi újságíró. A vékony újságírójelölt kihúzta magát.

– Tudom szállítani a vezércikket és minden egyebet.

– Ha még ez a hülye is tud segíteni odakint – mondta Cindy – akkor Original Cindy mi mindenre
lehet képes. El tudjátok ezt képzelni?

Max visszanézett a legjobb barátjára.

– Segíthetsz nekünk ellátmányt szerezni például. Szerezhetsz információkat és szükség esetén

üzletelned kell orgazdákkal, ha úgy hozza a sors, hogy. nos a biciklisfutárkodásnál kevésbé
becsületes módon kell biztosítsuk a megélhetésünket.

– Úgy érted, hogy ha kifosztotok még több drogdílert? El sem tudok képzelni annál
becsületesebbet. Hát hogy a fenébe ne? Megteszem mindezt, kislány.

Összeütötték az ökleiket és Max érezte, amint egy hatalmas kő esik le a szívéről.

Azon az éjszakán Max, Logan és Joshua elvitték Cindy-t és Sketchy-t a Medtronics-hoz, le a

lépcsőn, be az alagútba. A beszélgetésük enyhén visszhangzott, ahogy sétáltak a szűk folyosón.

– Hogy maradunk kapcsolatban, kislány? – kérdezte Cindy. – Nálad van a mobilod?

Max megrázta a fejét.

– A mobil nem jó. A rendőrség figyel minden szignált, ami Terminal City-be, vagy Terminal City-
ből érkezik.

– Néhány üzenetre igénybe vehetjük a Szempár adásait. – szólt közbe Logan.

– TV hack-ekbe rejtve – mondta Sketchy – Cool. Gondolod, hogy segít majd?

Logan bólintott.

– Ismerem a Szempárt és tudom, hogy mindig a génmanipuláltak oldalán állt.

– Király csávó.

– Igen, azt hiszem a Szempár eléggé király csávó. – kacsintott Logan-re Max, egy sokat sejtető
mosoly kíséretében.

– És akkor hogy maradunk összeköttetésben? – kérdezte Cindy.

Logan Max-re nézett.

– Szerinted figyelni fogja őket a rendőrség és White emberei?

A lány megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy akár a zsaruk, akár White-ék tudnák, hogy segítenek nekünk. – Cindy-
ékhez fordult – úgyhogy nincs okuk figyelni titeket. De azért vigyázzatok magatokra.

– Mint mindig. – felelte Cindy.

– Akkor – vette át a szót Logan – mi lenne, ha Joshua házát használnánk üzenetközpontnak?

A ház elhagyatottan, bontásra várva állt. Egykor a titokzatos Sandeman – a Manticore egyik
kulcsfigurája, aki valamilyen szempontból nézve minden génmanipulált „apja" – lakott ott.
Joshua oda költözött be, ő utána pedig Logan élt ott egy ideig. Romos külseje ellenére még nagy
szolgálatot tehetett nekik.

– Ez tetszik. – bólintott Max.

Nem kiesve a gondolatmenetből, Logan folytatta.

– Ha a redőnyök fel vannak húzva, van új üzenet, ha nem, nincs.

– Vágom. – felelte Cindy. Sketchy értetlenül nézett rájuk.

– Én nem vágom... miről beszéltek? Joshua háza...?

– Cindy majd megmutatja neked, hol van. – mondta Max.

– És pontosan hol lesznek azok az üzenetek? – kérdezősködött tovább Sketchy.

Logan és Max egymásra néztek, azután a lány azt mondta:

– Van egy íróasztal a nappaliban. Az üzeneteket középen a felső fiókba rejtjük.

Sketchy zavartan nézett.

– Élet és halál múlik a dolgon, erre a titkos rejtekhely egy íróasztal fiókja?

Max elmagyarázta neki.

– Nincs értelme annál jobban elrejteni. A ház elhagyatottnak tűnik és bárki, aki ott szaglászik,
belefut Joshua-ba, azok pedig általában nem térnek vissza.

– Akkor tehát – mondta Sketchy minden bölcsességével – jobb nem belegondolni.

– Pontosan – felelte Max.

– Bizony, Sketch. Szóval ne haragítsd magadra, okés? – tette hozzá Cindy

– Jobb lesz sietnünk – mondta Logan. – Sötét van ugyan, de azok a zsaruk kezdenek egyre
óvatosabbak lenni. nem kockáztathatjuk meg, hogy elkapjanak az utcán.

Max és Logan a nap folyamán dolgozta ki a menekülési tervet. Logan küldött egy e-mail-t Bling-
nek, aki a fizikoterapeutája és a Szempár egyik segítője is volt egyben, hogy hozza el az autóját a
második alagút kijáratához este kilencre. Nekik csak annyit kellett biztosítaniuk, hogy
odaérjenek időben és már tűnhettek is el az éjszakában.

Egyébként Max ezt az időpontot választotta, hogy felhívja majd a rendőrséget tárgyalásokat
kezdeményezni. Úgy gondolták ugyanis, hogy a zsarukat ez annyira le fogja kötni, hogy nem
törődnek majd különösebben egy Terminal City környékét elhagyni igyekvő autóval.

Sketchy megölelte Max-et.

– Sajnálom, hogy annyiszor csalódást okoztam neked. soha nem akartam.

– Felejtsd el. – szakította félbe a lány – Amikor számított, ott voltál mellettem.

A fiú egy erőtlen bólintással felelt.

– Köszönöm. Azon leszek, hogy így maradjon. megteszek mindent, amit tudok, hogy segítsek.

Max barátian elmosolyodott.

– Mindig tudtam, hogy azon vagy. Lehet, hogy egy lusta megbízhatatlan biciklisfutár vagy, de a
szíved hatalmas, Sketch. Ezt vésd jól az eszedbe.

A hórihorgas fiú kishíján elsírta magát.

– El ne kezdd – szólt rá Max az egyik ujját felemelve. – Tűnés kifelé innen és vissza a munkába.
Szerencséd van, ha Normal nem teszi ki azt a lógós seggedet.
Sketchy egy vigyor kíséretében kislisszant az ajtón. Cindy is átölelte a lányt.

– Légy óvatos kislány. Nem leszek ott, hogy vigyázzak rád.

– Te is vigyázz magadra.

Cindy arcán gödröcskék jelentek meg a mosolytól.

– Gondolod, hogy Normal fenntartotta a melót egy csini núbiai hercegnőnek, aki egykor ott
gályázott?

Max egy széles mosollyal felelt.

– Sok szempontból jobban fél tőled, mint tőlem. Szóval igen, szerintem van egy szabad hely a
számodra.

Ismét megölelték egymást, ezúttal egy kicsit hosszabban, mintha soha nem akarnák
abbahagyni. Sketchy szakította félbe őket, aki visszanézett az ajtón és elrikkantotta magát:

– Csoportos ölelés! Csatlakozhatok?

– Az álmaidban esetleg, hülye – felelte neki Cindy. A fiú eltűnt az ajtóban, Cindy pedig futott
utána valami olyasmit kiabálva, hogy addig rúgja a seggét, amíg vérezni nem kezd a füle. Max
akaratlanul is elmosolyodott.

Logan is legszívesebben megölelte volna, de nem tehette.

– Akkor. majd látjuk egymást nem soká.

– Igen. Vigyázz magadra odakinn.

– Úgy lesz – felelte Logan, ahogy összenéztek. Az érzelmeik hullámvasút szerű skálán jártak
végig a fájdalom és szerelem között. – Te is vigyázz magadra.

Max bólintott.

– Fogok. Jobb lesz, ha sietsz, mielőtt még Cindy kinyírja Sketchy-t. Persze ha megteszi, nem lesz
szükség az elterelésre.

Továbbra is egyenesen a lány szemeibe nézve Logan csak annyit mondott:

– Szia.

– Szia neked is.

Ez volt az a rész, ahol csókolóztak volna, ha az nem a halál csókjával lett volna egyenlő.

Azután Logan kilépett az ajtón és utoljára még visszanézett, mielőtt becsukta volna maga
mögött. Joshua odalépett Max-hez és átkarolta.

– Nem lesz semmi bajuk, kistesó – mondta a lánynak.

– Igen, tudom.

– Jobb lesz, ha megyünk.

Egy utolsó fájdalmas pillantást vetve az ajtóra, Max azt mondta:

– Igen, jobb lesz.

Ahogy sétáltak visszafelé, Joshua arca megint olyan gondterhelt volt, mint reggel.

– Még mindig a többiek miatt aggódsz odakint?

– Odakint nincs családjuk. Még a Szörnyek Nemzetének is van a szörnyek családja. De odakint. –
mutatott a plafon felé az ujjával. – odakint egyedül vannak. Félnek dolgoktól, amiket nem
értenek.

– Tessék?

– Mint Isaac. Félnek.

Isaac Joshua jószívű ikertestvére volt. De a Manticore őreinek állandó bántalmazása végül odáig
vezetett, hogy megőrült. Amikor Max mindenkit kiengedett, Isaac-ből sorozatgyilkos lett, aki
egyenruhás emberekre vadászott.

De Max továbbra sem értette, hogy Isaac-nek mi köze lehet ahhoz, ami most Joshua-t zavarja.

– Miről beszélsz?

– Arról amit Mole mondott a reggel.

Ez csak arra volt jó, hogy még jobban összezavarja Max-et.

– Mit mondott Mole ma reggel?

– Amikor a híreket néztük a megölt rendőrről.

– Igen?

– Mole mondta: „És még miattunk aggódnak?"

– Mire akarsz kilyukadni?

– Mi van, ha egyikünk ölte meg a rendőrt?

– Joshua, oda se figyelj arra, amit a TV-ben mondanak. Egy jó ideig minden rossz dolgot, ami
csak a városban történik, ránk fognak kenni.

Joshua szomorú szemeivel a lányra nézett.

– Mi van, megérdemeljük a rákenést?

– Hogy juthat egyáltalán ilyen az eszedbe? Joshua a város felé fordította a tekintetét.

– A fivéreink, a nővéreink... odakint lehetnek egyedül. Félnek, mint Isaac.

Hirtelen Max megértette, hogy hova akar kilyukadni Joshua.

– Komolyan azt gondolod, hogy egy génmanipulált ölte meg azt a zsarut?

Joshua egy vállrándítással felelt.

– Az emberek félnek attól, amit nem értenek. Mi is emberek vagyunk. Lehetséges.

– De ugyanolyan könnyen lehet közülük való is. Ismét vállrándítás.

– Lehetséges.

– Azt. azt gondolod, hogy valaki az alagsorból?

Max az állati DNS-sel folytatott kísérletek kevésbé sikeres végeredményeire célzott – mint
például Joshua – akiket a Manticore alagsorában zártak el.

– Sokan sok rosszat kaptak ott, Max. nagyon rosszat. Isaac, Dill, Oshi, Kelpy, Gabriel. Nagyon sok
rosszat tettek a testvéreinkkel. Az őrök féltek attól, amit nem értettek és sok rosszat tettek.

Joshua-nak nem volt konkrét elképzelése – nem tudott másból kiindulni, mint a saját
tapasztalataiból. És amennyire eddig tudja, ha valaki egyenruhás férfiakat gyilkol, akkor az
valószínűleg génmanipulált. Mint Isaac. Max próbált szabadulni attól a gondolattól, hogy
Joshua-nak igaza lehet.

.de nem ment egykönnyen.

Visszatérve a médiaközpontba, Max kiadta az utasításokat majd Joshua és Alec kíséretében

kisétált a blokádhoz a főkapunál pontban este 9-kor.

Féltucat rendőr szegezte rájuk a fegyverét az autók fedezéke mögül. Bár alig voltak
megvilágítva, Max szinte látta a tükröződő gyűlöletet a szemükben. Tudta, hogy mindannyian
legszívesebben meghúznák a ravaszt még mielőtt bármelyik génmanipulált akár csak egy szót is
szólna.

Max a fülesén keresztül hallotta Dix szavait.

– Jézusom, Max, tényleg kiugrattad őket az odúikból. A biztonsági kamerákon mindenhol csak
őket látom. Harcra kész állapotban...

Max felhagyott a passzív szemléléssel és elkiáltotta magát.

– Hol van Clemente nyomozó?

Egy árja fehér külsejű fickó gyakorló egyenruhában és kevlár sisakban szólt ki az egyik autóból
úgy, hogy csak a feje látszott.

– Nickerson ezredes vagyok. Nemzeti gárda. én vagyok itt a vezető.

– Talán az embereinek lehet, ezredes, de nekem ugyan nem. és én csak Clemente-vel vagyok
hajlandó tárgyalni.

– Ő nem része már ennek a hadműveletnek. – ordította az ezredes. Max nem tudott rájönni,
hogy csak azért kiabál ennyire, hogy meghallják. vagy egyszerűen csak fél.

– Az utcán vannak – mondta Dix a fülesen keresztül. – Eddig minden jól alakul.

– Nickerson ezredes. – mondta Max érzelemmentes, de valahogy furcsa mód nyájas hangon. –
Szeretné, hogy békés megoldást találjunk erre a helyzetre?

– Igen. A kérdés csak az, hogy. maguk?

Max bólintott és tett egy pár lépést a kerítés felé. Hallotta mindenfelől a fegyverek élesítésének
hangját, amelyek halálos visszhanggal töltötték meg az éjszakát.
Nickerson kiszállt az autójából és szembenézett vele.

– Soha nem akartam mást, mint békében élni. – mondta Max.

A füleséből hallotta Dix szavait.

– Az autóban vannak. Beindították és elindultak. Senki ügyet sem vet rájuk.

– Akkor mire a túszhelyzet a Jam Pony-nál? – kérdezte némi éllel a hangjában Nickerson. – És
mire ez?

– Ismer maga egy bizonyos Ames White nevű NSA ügynököt?

A kérdés láthatóan megfogta Nickerson-t.

– Nem, sosem hallottam róla.

Max ezt el is tudta képzelni. White-nak hatalma volt kivonni a helyi zsarukat a Jam Pony
túszszedésnél, hogy beteljesítse sötét küldetését, de hatásköre a Nemzeti gárda egy ezredese
felett itt Terminal City-nél.

– Ezért kell Clemente nyomozóval tárgyalnom. Nickerson zavartnak tűnt.

– Amíg maga megérti, miről beszélek, ez a bomba, amin ülünk, szépen az arcunkba robbanhat.
Az óra ketyeg, ezredes és nem tehetünk semmit, se maga, se én, hogy ezt lelassítsuk. Az
egyetlen esélyünk, már ha valóban békés lezárást akar ennek a történetnek, hogy megoldjuk a
kérdést. És ahhoz először arra van szükség, hogy kerítse elő Clemente nyomozót és hozza ide.
most.

– Nem is tudom.

– Máskülönben azt kell feltételeznem, hogy hazudott Ames White-al kapcsolatban. és akkor
már tudom is hányadán állunk egymással. – keményen a férfi szemébe nézett. – Bip bip bip,
ezredes.

Azzal ő, Alec és Joshua szépen visszaballagtak szerető Terminal City-beli otthonukba.

 Negyedik fejezet
KÉTSÉGEK KÖZT
Tizenegyes Szektor, 21:28

2021. május 9, vasárnap

Bobby Kawasaki érezte, hogy a belsője – az igazi belsője – kikívánkozik. Duzzadt az energiától,
bár fel sem kelt a heverőről egész nap. Ahogy a szer kiürült a szervezetéből érezte, hogy
szétárad benne az igazi erő.

Egy átlagos hétvégén Bobby már itt sem lenne, de ez a hétvége már azelőtt elromlott, hogy
elkezdődött volna. Szerencsésnek érezte magát, amiért kivette a csütörtököt, hogy elvégezze a
hétvégi bevásárlást. Ha nem teszi, akkor most sokkal messzebb lenne – sokkal messzebb a
tervének megvalósításától és jóval rosszabb hangulatban, mint most.

A túszhelyzet a Jam Pony-nál majdnem végképp elrontott mindent. Bobby génmanipulált volt,
aki mint „átlagos" olvadt be az ottaniak közé. Még Max, Alec, vagy CeCe sem tudott róla, hogy
az. Nagyra értékelte, amit Max-ék tesznek a többi génmanipuláltért, de valahogy benne nem
volt meg a bátorság, hogy csatlakozzon.

Talán egyszer meglesz, egy nem túl távoli napon – de csak miután véghezvitte a tervét.

Romhalmaz lakásában, egy bontásra ítélt épület nyolcadik emeletén Bobby a TV-re – amit egy
ellenőrzőpontról szerzett – tapadva kísérte figyelemmel a Terminal City-nél zajló történéseket.

Ez a lelakott lakás a romos berendezésével, a rossz hűtővel, düledező dohányzóasztallal és

kopott szófával nem sokáig lesz már az otthona. Amint eléri a célját, befejezi a munkát, amit
elkezdett és valóban képes lesz majd emberként beolvadni a tömegbe, a dolgok sokkal jobbra
fordulnak majd számára.

És akkor Bobby Kawasaki végre megkap mindent, amit akar.

Felállt a heverőről, kisétált a fürdőbe és belenézett a tükörbe. Bámulta saját magát, a fehér
arcát, az elgyötört vonásait, a hüllőszerű csontozatát. Nem hiúságból tette ezt, sokkal inkább az
önutálata motiválta.

Tudta jól, hogy ő egy félresikerült kísérlet eredménye – kaméleon és emberi DNS keveréke –
mert a Manticore tudósai, a goromba „szülei" újra és újra az eszébe vésték, hogy mekkora
csalódás a számukra. A tervük célja az volt, hogy létrehozzanak egy embert, aki parancsra képes
beolvadni a környezetébe. Azonban hamar kiderült, hogy erre csak akkor képes, ha az adrenalin
szintje felszökik – az pedig olyasvalami, amit nem képes kontrollálni.

Félelem, düh, szomorúság, bármilyen extrém érzés kiválthatta belőle ezt, de máskor képtelen
volt rá. Volt azonban a képességének egy olyan része, ami sokkal titokzatosabb volt, mint az,
amit eredetileg terveztek, és nem is ért el olyan extrém szintet, amit katonai célokra lehetett
volna használni.
A tudósok alapos teszteknek vetették alá. Ázsiaiak között Bobby úgy nézett ki, mintha ázsiai
lenne, kaukázusiak között felvette azt az összeurópai külsőt, ami az amerikaiak többségének
sajátja. Ha afroamerikaiak közé került, úgy nézett ki, mint egy világosabb bőrű fekete, akin nincs
semmi feltűnő, különleges, vagy bármi, amiről emlékezetes maradhatna.

Természetesen így a Manticore-nak sem volt elég különleges, hisz a terv az volt vele, hogy
beolvadjon a környezetébe. Onnantól kezdve ha gondolt is bárki Bobby-ra, csak úgy, mint
kudarcra. A Manticore a láthatatlan embert kereste.

És néha Bobby tényleg az volt – az volt a legrosszabb része az egésznek. A váratlan beolvadási
effektus a legrosszabb pillanatokban következett be. Jónéhány állásinterjúról és nem kevés
találkozóról maradt le egyszerűen azért, mert az idegességtől beleolvadt a környezetébe.

Amikor ez a folyamat megkezdődik, amikor kezd beleolvadni a környezetébe, nem szólalhat

meg, nem hívhatja fel magára a figyelmet, mert ha megteszi, elárulja magáról, hogy miféle
szörnyeteg.

Legalábbis ez volt, amíg rá nem talált a szerre.

A szer – a Tryptophan, hogy egészen pontosak legyünk – egészen másképp hatott az X3-as
szervezetére, mint ahogy tette azt X5-ös öccseivel és húgaival. Tudta, hogy azok a rohamok
kontrollálására szedik, hogy emberibbek legyenek tőle. Az ő esetében az eredmények ennél
jóval extrémebbek voltak. Persze a pirulák távol tartották tőle a rohamokat, de őt magát is távol
tartották az élettől.

Mikor bevette őket, olyan volt, mintha vagy száz kiló nehezedne a mellkasára. Álmosnak,
lassúnak érezte magát tőle és képtelen volt kommunikálni a külvilággal. A segítségükkel viszont
képes volt megtartani egy állást, amelyben egy egészen más módon volt láthatatlan. Senki, még
a folyton nyüzsgő Jam Pony-ban sem vette észre Bobby-t, vagy az ő letargiáját. A főnöke,
Normal félreértelmezve Bobby apatikusságát úgy gondolta, hogy ő sem más, mint bármely más
átlagos semmirekellő dolgozója.

– Bip bip bip, Bobby – visszhangzottak a főnök jóleső szavai a fejében. Amikor Normal kiabált
vele, olyan volt, mint bárki más – ember.

Ez a túszdráma azonban súlyosbította a már amúgy is magas stressz szintjét, ami miatt
kénytelen volt megduplázni a Tryptophan adagját, hogy megóvja magát az átváltozástól. Ha ott
is előjön ez a képessége, lehetetlenség megmondani, hogy az mekkora kárt okozott volna. Az
átlagosok csak a génmanipuláltat látták volna benne – ahogy Max-ben, Alec-ben és CeCe-ben –
és minden esélye, hogy sikerüljön emberként beilleszkednie, egyik pillanatról a másikra
szertefoszlott volna.

Talán még maguk a génmanipuláltak is rosszul reagáltak volna, ha megtudják, hogy közéjük
tartozik. Könnyen lehet, hogy a társadalomba olvadását árulásként fogták volna fel. Magyarán
mondva jó eséllyel mindkét oldal utálta volna őt.

És a gyűlölet nem az a fajta figyelem volt, amire Bobby Kawasaki vágyott.

Mostanra sikerült kiürítenie a szervezetéből a szert. Holnapra munkában kell lennie és nem
nyújthat ennél kevesebbet ott. Ez azt jelenti, hogy holnap ismét be kell szednie az átkozott
piruláit, tehát ma éjjel kell véghezvinnie a tervének újabb részét, vagy várhat a következő
hétvégéig. Habár a csütörtöki beszerző körútját nem vették észre egészen tegnapig, a hét
közbeni erőkifejtés a vártnál jobban legyengítette és a dupla adag Tryptophan, amit péntekre
bevett lényegében zombivá változtatta.

El kellett mennie bevásárolni, hisz olyan közel volt! Egy, vagy legfeljebb két útja van még a nagy
dobásig...

…és Kelpy – a név, amit a többi génmanipulált adott neki a Manticore-ban – örökre meghal,
akárcsak Bobby Kawasaki. végük, a történelemé lesznek, szellemek. és végre azzá az emberré
válhat, akivé mindig is lenni akart. Azzá az emberré, aki megkaphatja a szeretetet az egyetlen
nőtől, aki valaha is jelentett valamit neki.

...Max Guevera.

A tükörbe nézett ismét – még Bobby volt, önutálattal telt Bobby – és látta, hogy kezd
beleolvadni a fürdőszoba falába. A szer majdnem teljesen kiürült már. Bobby közel járt, hogy
ismét visszanyerje teljes erejét és indulhasson beszerző körútra alapanyagért.

Hisz végül is volt egy öltöny – egy öltöny emberi húsból és bőrből – amit be kellett fejeznie.

Németes hangzású neve ellenére Otto Gottlieb külső jegyeit tekintve sokkal inkább a családja
spanyol ágának vonásait örökölte.

Zsidó dédapja sikeresen menekítette ki feleségét és két fiát a náci Németországból még a
második világháború előtt. A család Dél-Amerikában telepedett le, ahol a két testvér, Otto és
Fritz, Hitler őrületétől nem zavartatva nőhetett fel. Bár sok náci menekült Argentínába a háború
után, a Gottlieb család addigra megszilárdította helyét az országban és a családi bútorüzletük
virágzott.

Otto nagyapja feleségül vett egy argentin lányt, akitől született egy gyermekük, Samuel. Samuel
felnővén Amerikába ment tanulni, ahol aztán a lediplomázását követően össze is házasodott a
főiskolai szerelmével. Samuel és felesége, Eliza élték az amerikai álmot. A michigan-i Bloomfield
Heights-ban laktak, bútorokat árultak a környékbeli családoknak és született két gyermekük.
Egy lány, Elizabeth és egy fiú, Otto, akit Samuel az édesapja testvére után nevezett el.

Jól fejlett igazságérzetének és hazafias érzelmeinek vezérletével Otto belépett a seregbe

közvetlenül az érettségi után. Azt követően szépen haladt előre a ranglétrán, építgetve a
karrierjét. Később beiratkozott a University of Michigan-re, ahol bacselori fokozatot szerzett,
valamint magiszterit kriminológiából. Nem sokkal azután beszervezte az NSA, ahol is négyévnyi
becsületes szolgálat után összehozta a sors az Ames White nevű rejtéllyel.

A száznyolcvan magas Otto szeretett kosárlabdázni, hogy formában tartsa magát, de

legtöbbször inkább csak joggolt, vagy futott, mint például most is. Az izzadtság nagy foltban
gyűlt össze szürke pólójának elején, ahogy a lábai magányosan rótták az aszfaltot ezen a hideg,
csendes estén. Pólóján és a hozzá illő szürke rövidnadrágján FBI logó díszelgett, annak ellenére,
hogy sohasem dolgozott a szövetségieknek. Megannyi ruhája és igazolványa volt különböző
ügynökségektől.

Tizenöt kilométeres távja kétharmadánál járt és bár kicsit szaporábban vette a levegőt,
összességében véve könnyedén futott, tökéletes összhangban tartva kezeinek és lábainak
mozgását. Szerette az éjnek ezt a szakát. A sötétség magába nyelte a várost, aminek kékes
körvonalai ennek ellenére továbbra is szépen kivehetőek voltak. Ez a kép nagyon jellemző volt a
Lökés utáni Seattle-re. Senkitől nem zavartatva futhatott, nem nyomta a munka terhe, maga
mögött hagyhatta a problémáit és ami a legfontosabb, volt ideje átgondolni az őt leginkább
nyugtalanító kérdéseket.

A ma esti legnagyobb gondja az volt, hogy mit kezdjen a társával és főnökével, az emberi faj
eme szeretnivaló példányával, Ames White-al.

Otto érezte, hogy valami folyik a háta mögött, vagy legalábbis White készül valamire, amiről
neki fogalma sincs és ezt nagyon utálta. Jó ideje sejtette, hogy White-nak van valami titkos
küldetése, már bőven a Jam Pony túszdráma előtt, de korábban mindig annak a számlájára írta
gyanakvását, hogy White egy egészen kicsit. különös.

Megannyi kormányügynököt ismert és mind – magát is beleértve – furcsa volt valamilyen

szinten. Ki jobban, ki kevésbé. Bonts ki egy zsarut az egyenruhájából és egy embert találsz, aki
csak egy kis személyes hatalomra vágyik, tedd meg ugyanezt egy kormányzati ügynökkel és
ugyanazt találod csak nagyban.

Általában ezek a dolgok ártalmatlanok és közelében sincsenek a felelősségérzetnek, ami egy

embert a köz szolgálatában állva vezérel. White azonban egy furcsa, kitekert, magába forduló
aljas szemétláda. és ez nem is kérdés. Ha volt két jó tulajdonsága, az a hozzáértés és a
hazaszeretet. De Otto mostanság már ebben az utóbbiban is kételkedni kezdett. Eltűnődött,
hogy mi van, ha White valaki mást szolgál igazából.

Általában így futás közben, mikor kiadja magából a mérget, Otto elvetette ezeket a
gondolatokat, mondván, hogy abszurdok, vagy egyenesen hülyeség mind. De most, a Jam Pony
túszdráma furcsa betetőzését követően minden gyanúja White-al szemben kezdett egyre
inkább valósnak, hihetőnek tűnni.

Ahogy a lábai gyors egymásutánban ütődtek a földhöz, hagyta, hogy újra végigpörögjenek az
éjszaka eseményei a fejében.

A seattle-i rendőrség nyomozója, Clemente, aki a rangidős volt a helyszínen, láthatóan a

kezében tartotta a dolgokat, egészen amíg meg nem próbálta elcserélni a túszokat egy
furgonra. Valamikor a csere folyamán eldördült egy fegyver valahonnan. Otto tudta, hogy
Clemente visszavonta a mesterlövészeit a tetőkről és azok egytől egyig engedelmeskedtek is a
parancsnak.

Bár bizonyítani nem tudta, de erősen gyanakodott arra, hogy White véget nem érő
telefonhívásainak egyike arra irányult, hogy a saját lövészeivel félbeszakíttassa a cserét.

Nem igazán tudta, hogy miért érezte ezt – hisz semmi ráutaló bizonyíték nem volt – de az évek
során megtanulta, hogy bízzon az ösztöneiben.

Később aztán White arra használta a sikertelen túszcserét, hogy átvegye a krízis irányítását.
Ahogy leszállt az éj és készült volna a behatolásra, megjelent a helyszínen egy taktikai
kommandós csapat egy női vezetővel. Egy olyan csapat, amelynek létezéséről az NSA
kötelékében nem tudott semmit. A csapat – bizarr módon teleszteroidozott katonákkal – épp
White-al beszélgetett, mikor odalépett hozzájuk.

– Mi az? Kik ezek az emberek?

White a szokásos türelmetlen arckifejezésével pillantott vissza rá.

– Egy másik ügynökségtől kaptuk őket kölcsön.

– Miféle ügynökségtől? Nem értem, uram. Továbbra is rezdületlen arccal, parancsoló

hangnemben White azt felelte.

– Nem vagy beavatva ebbe az akcióba. Most hívd vissza az embereket és biztosítsátok a
körzetet!

Otto nem szólt semmit, az agya azon dolgozott, hogy ellent mondjon a parancsnak, de nem jött
ki szó a száján.

White arckifejezése dühösebbre váltott. Alapjában véve jóképű férfi volt, de a méreg
rémisztővé tette a vonásait. és az nem ritkán történt meg.

– Menj innen! Mégpedig most!

Bár nem értette mi folyik ott, nem merte megkérdőjelezni a felettese utasítását, ezért Otto
teljesítette a parancsot.

Kevesebb mint fél órával később, azután hogy a szuper-SWAT csapat kivezette a
génmanipuláltakat a Jam Pony-ból, berakta őket egy rabomobilba és távozott velük, Clemente
egyik egyenruhás rendőre lépett oda mellé. A férfi nem állt messze attól, hogy elröhögje magát
és Otto nem értette, hogy mi nevetséges lehet egy túszdrámában.

– Szükségük van önre odabenn – mondta az egyenruhás. A hangja el-elcsuklott a visszafojtott

nevetéstől.

Milyen furcsa, milyen oda nem illő volt. Otto hívni akarta a többi ügynököt, de az egyenruhás a
vállára tette a kezét.

– Jobb lenne, ha egyedül menne be, uram – a vigyort az arcán sikerült egy kicsit visszább
szorítania, de nem tűnt el teljesen.

Otto zavartan besétált az épületbe. Lassú léptekkel haladt a földszinten, ahonnan pár
egyenruhás épp túszokat kísért az ajtó felé.

– Meg tudná nekem mondani, merre találom Ames White-ot? – kérdezte a rendőröktől. Az
egyikük az emelet felé mutatott és folytatta útját az ajtó felé. Nevetve!

Mi a fene volt ez?

Felmenve a lépcsőn az emeletre Otto tompa, elfojtott hangokat hallott. Dühös, elfojtott
hangokat. Az épületet elméletben biztosították a zsaruk, ennek ellenére elővette a pisztolyát és
az elemlámpáját, majd kellő óvatossággal lépett be az emelet legnagyobb helyiségébe. A szoba
úgy nézett ki, mint egy ruhatervező raktára, amit már jóideje elhagytak. A törmelékek között
elszórva meztelen próbababák hevertek, melyik jobb, melyik rosszabb állapotban.

Otto csak haladt tovább a hangok irányába. A sarok mögül kilépve végül meglátta a
rohamcsapatot alsóneműre vetkőztetve és White-ot, aki csak annyival volt szerencsésebb, hogy
neki meghagyták a ruháit. Mind az oszlopokhoz voltak kötözve jam pony-s szalaggal leragasztott
szájjal. mind dühösen obszcén szavakat üvöltöztek, de a szalagok elnyelték a hangjukat.

Otto azonnal megértette, hogy min nevettek a zsaruk. Őszintén megvallva ő maga is
nevetségesnek találta a szituációt.
Eltette a pisztolyát és elemlámpáját, majd kivette a nadrágjából a kését.

– Uram, mi történt? – kérdezte.

White válasza szerencsére elhalt a szalagban és Otto egy pillanatig komolyan eljátszott a
gondolattal, hogy egyszerűen csak megfordul és kisétál onnan, de tudta, hogy az a karrierjébe
kerülne. Beleharapott a nyelvébe és kiszabadította őket. Előbb White-ot, utána sorra a
többieket.

Az izomkolosszus félmeztelen különítmény egy köszönöm nélkül távozott. A csalódottságuk –

talán saját magukban? – egészen nyilvánvaló volt.

White öltönye több helyen el volt szakadva és ragasztószalag maradványok lógtak róla
mindenfelé. Az arcán kisebb nagyobb vérző sebek éktelenkedtek.

– Menj haza, Otto. Megírom a jelentést, reggel elolvashatod.

– De. mi történt itt, uram?

White becsukta a szemeit, látszott, hogy próbálja visszanyerni az önuralmát. Az egyik keze
tétován lógott maga mellett, a másikkal pedig a koszt próbálta kiporolni a hajából. Otto látta
rajta, hogy minden erejével azon van, hogy higgadt ember benyomását keltse, pedig aki
ismerte, az mind tudta róla, hogy valójában igen hirtelenharagú. Düh, frusztráció, kétségbeesés
és végül gyanúsan nagy nyugodtság futott végig White arcán még mielőtt újra kinyitotta volna a
szemét.

– Most nincs itt az ideje, Otto. Menj haza és várj a hívásomra. Lehet, hogy az holnap lesz, lehet
holnapután, lehet, hogy csak Karácsonykor. De menj haza, pihenj és várj!

Otto kis híján azt felelte erre, hogy ezt nem teheti meg – az ügynökség szabályzata másképp
rendelkezik – de White azt nem várta meg. Megfordult és kisétált a rommá tört helyiségből. Egy
hang Otto fejében azt tanácsolta, hogy ne kövesse – rendszerint ennek a hangnak a tanácsa az
volt, hogy: Vigyázz a seggedre! – és mivel már többször is igen jó szolgálatot tett neki,
hallgatott rá.

Tehát ahelyett, hogy követte volna a társát, hogy számonkérje rajta a történteket, egyszerűen
hazament és várt.

Ennek már két napja és a telefon eddig még nem csörgött. Holnap, akár telefonál White, akár
nem, visszatér a munkába és jelentést fog tenni. Lehet, hogy pokoli árat kell ezért fizetnie, ha
White ezt a parancs megszegésének ítéli majd. De talán itt az ideje, hogy átnyúljon Ames White
feje felett és jelentse a gyanúját. és amiket megfigyelt.

Ahogy megkezdte a tizenharmadik kilométert imádkozott, hogy a helyes lépést válassza... mert
ő azt akarta tenni, ami nem csak neki a legjobb, nem magát akarta fedezni, hanem olyat
szeretett volna tenni, ami a legjobb az ügynökségnek. Az egész országnak.

Ez megnyugtatta Otto-t. Próbálta kiüríteni a fejét, hogy csak a futásra koncentráljon. Hallotta a
saját vérének lüktetését a fülében, a puffanásokat, ahogy a cipői a talajhoz értek, a levegőt
süvítve kiáramlani az orrán és érezte, ahogy az izzadtság csíkokban folyik le az arcán. ilyenkor
mindig úgy gondolta, hogy igazán ez az ő világa. Minden mást maga mögött tudott volna
hagyni.

A hátralevő pár kilométer szinte elrepült. Már majdnem az útjának végén járt, és igazán kezdett
kifáradni, mikor a csuklójára erősített mobilja megszólalt.

– Az Istenit! – morogta maga elé, ahogy sétatempóra lassított és sikerült annyira normalizálnia
a légzését, hogy az ne tűnjön lihegésnek. Végül a harmadik csöngés után vette fel a telefont.

– Én vagyok az – szólt a kagylóba Ames White a vonal túlsó végéről.

Otto egy pillanatig csendben volt. Azt szerette volna kérdezni White-tól, hogy mégis hol a
francban volt eddig, de végül csak annyit mondott:

– Igen, uram.

– Úgy hallom futottál.

– Igen, uram.

– Helyes. Formában kell tartanod magad.

– .Igen, uram.

– Beszéltél bárkivel is, mióta utoljára találkoztunk?

– Nem, uram.

– Jó. Találkoznunk kell.

– Igen, uram – Otto utálta magát, hogy visszatért a seggnyaló szerepbe, de nem igazán tudta,
hogy most akkor mi egyebet tehetne.

– Jobban bevonlak téged a műveletbe. Ezt szeretted volna, vagy nem, Otto?

– De, uram.

– Ismered a Három dámát?

– Igen, egy sütöde a Pike Place Plázában – White persze képtelen lett volna valami olyan helyet
választani, ami Otto lakásához képest nem a város túlsó végén van.

– Nem figyel senki, Otto?

– Nem – Mégis mi a francért figyelne bárki is?

– Jó. Húsz perc. Gyalog gyere.

– Az nem fog sikerülni.

– Akkor legyen fél óra. És szedd a lábad.

Otto tisztában volt vele, hogy White elsősorban nem a Három dáma fenséges sülthúsos
szendvicsei miatt választotta azt a találkahelyüknek. Az ok inkább az L alakú pultot körülvevő
alig tizenhárom szék volt és hogy túl kevés ember van ott ahhoz – különösen ilyentájt – hogy
bárki rájuk ismerjen.

Mikor Otto harmincöt perccel később erősen zilálva beesett a falatozóba, White a pult túlsó
végén ült egy kávéval és fánkkal maga előtt. Az elmúlt napokban láthatólag volt ideje
rendbeszedni a ruhatárát és kitisztítani a sebeit, amik Otto megítélése szerint meglepő
gyorsasággal gyógyultak.
A futástól kimelegedett férfi leült a főnöke mellé és mikor a pultos odament hozzá, csak annyit
mondott:

– Ugyanezt kérem. Gondolom koffeinmentes – miközben a White előtti tányérra mutatott.

A vékony ötvenes éveiben járó férfi, aki nyilván nem tartozott a három dáma közé, mordult
egyet, majd a pult távolabbi része felé vette az irányt.

– Késtél – mondta White szárazon.

Otto úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna.

– El fogja nekem mondani, hogy mi történt a Jam Pony-ban?

A pultos megjelent egy kávéval és egy kis tányérral a kezében, amin fánk volt, letette Otto elé,
majd megkérdezte:

– Még valamit?

– Nem.

A férfi letette a tányér mellé a számlát, majd távozott.

Végül örülve, hogy végre maguk maradtak, White azt mondta:

– Kikészítették a legjobbjainkat. Hisz végül is génmanipuláltak.

– Annak a TAC team-nek a tagjai is inkább tűntek génmanipuláltnak.

– Te komolyan azt hiszed, hogy az NSA alkalmaz génes fattyakat, Otto? Ugyan már. Ők csak
különleges fizikummal megáldott emberek voltak. Olyanok, akiknek nem okozott volna gondot
fél óra alatt ideérni.

– Talán nem, de a rosszfiúkkal így sem bírtak.

– Hagyjuk ezt. Van most valami fontosabb, amiről beszélnünk kell.

– Igen?

White előrehajolt

– Emlékszel még a hőképalkotóra, amit Hankins-től vett el az a génmanipulált?

Otto beleharapott a fánkjába és közben azt kívánta, hogy bár ne rémlene fel azonnal a fejében a
megnyúzott, vértől vöröslő Hankins képe. Kortyolt egyet a kávéjából.

– Nehéz volna elfelejteni.

– Előkerült a hőképező.

– Jó hír. Hol?

Most White harapott egyet a fánkjából, aztán még le is öblítette egy korty kávéval, mielőtt
felelt volna

– Egy szektorrendőr talált rá nem sokkal a raktárban történtek után. Ő volt az egyik, aki
biztosította a körzetet. Úgy tűnik, hogy a szörny, aki megnyúzta Hankins-t nem volt tisztában a
szerkezet értékével, egyszerűen eldobta. Érdekes mód Hankins bőre nem került elő, az a valami
magával vitte.

Otto lerakta a fánkját, White folytatta közben.

– Egyébként a zsaru, aki megtalálta rájött, hogy értékes. Valahogy megszerezte a

mobilszámomat és felkeresett. A neve Dunphy. Brian Dunphy. Vissza akarja adni a hőképezőt,
de nem ingyen.

– Mennyit kér?

– Egy tízest.

– Nincs az az isten.

White arcán sunyi vigyor villant át.

– Ezt mondtam neki én is. Lejjebb vitte ötezerre.

– Attól az még rablás marad.

– Inkább zsarolás. De az ügynökség hajlik arra, hogy kifizesse. Ha bármelyik génmanipulált

ráteszi a mancsát és elég okos lesz ahhoz, hogy rájöjjön, mire való, nos.

– Mikor lesz a csere?

– Ma este.

– Hol van a pénz?

White lepillantott és ivott egyet a kávéjából. Otto is arra irányította a tekintetét, mint főnöke és
meglátott egy aktatáskát a földön a lábuk mellett.

– Át kell adnom neked – mondta White.

– Nekem?

– Igen. Te fogod lebonyolítani a cserét.

A kávé és a fánk kavarogtak Otto gyomrában.

– Uram, pontos papírmunka nélkül én nem hiszem, hogy.

– Muszáj lesz. Én a következő huszonnégy órában megbeszélésről megbeszélésre járok majd,

hogy kimagyarázzam a Jam Pony fiaskót. Meg akarod tartani a munkád, vagy sem?

– Igen uram – csúszott ki Otto száján anélkül, hogy akarta volna.

– Hát akkor fogadd el a felelősséged ebben a hadműveletben. Fogd a táskát és vidd ezeket is –
azzal átnyújtott neki egy képet és egy papírt, amin az átadás pontos helye állt.

– Itt lesz Dunphy éjjel háromkor. És itt van róla egy kép is, hogy ne a rossz seggfejnek add oda
az ötezret.

A lapokat Otto úgy tartotta magától távol, mintha mérgezőek lennének, végül azt kérdezte.

– És azután mit kell tennem? White összehúzta a szemöldökét.

– Kocogj haza, zuhanyozz le! Mi vagyok én, az anyád? – leszámolta az aprót az asztalra, felállt,
majd szúrósan Otto szemébe nézett.

– Éjjel három. Hívj, ha végeztél.

Otto-nak ez egyáltalán nem tetszett, de fogalma sem volt, hogy mit felelhetne. El sem tudta
képzelni, hogy mit kezdene az életével, ha elvesztené a munkáját.

– Igen uram – bökte ki végül.

– Jó fiú – mondta White és kisétált az étteremből, magára hagyva Otto-t a saját jövőjének
kétségei közt gyötrődni.

A egyedül maradt férfi megvizsgálta közelebbről a fotót, amin egy negyvenes ír kinézetű zsaru
volt. Micsoda klisé ez a pasas – gondolta Otto. Dunphy vörös volt néhány jókora szeplővel az
arcán és az alkoholistákra jellemző méretes vörös orral. Seszínű zöld szemeinek köszönhetően
egy szociopata tekintetével rendelkezett. A képre pillantva Otto egy pillanatra sem érezte
jobban magát. Lenézett a kávéra és fánkra és tudatosult benne, hogy már nem is éhes.

Mivel volt még egy kis ideje, hívott egy taxit, hazament és bekapcsolta a számítógépét. Egy óra
felé már tudott mindent, amit Brian Dunphy-ról tudni lehetett. Negyvennégy éves, kétszer
függesztették fel túlsúlyosság miatt, nincs pénze a számláján, a felesége nagyjából tíz éve
hagyta el, van egy lánya, akit csak hétvégenként lát és összességében véve semmilyen kilátása
nincs a jövőjét tekintve. Nem kétséges, hogy ez az ember minden lehetőséget megragad a
pénzszerzésre.

Két órával később Otto a Tizenegyes és Tizenkettes szektort összekötő ellenőrzőponthoz haladt.
Itt a város peremén nem sok minden szokott történni és reménykedett benne, hogy most sem
történik majd egyéb, mint átadja a pénzt, megkapja a hőképezőt és békében hazaindul. Az
autóját pár tömbbel az ellenőrzőpont előtt parkolta le és az út többi részét sétálva tette meg.
Nem kockáztathatta meg, hogy valaki azonosítja majd az autóját a csere színhelyén. Persze az
sem igazán tetszett neki, hogy egy pénzzel teli tárcával sétálgat a kihalt utcán.

Enyhe eső kezdett cseperegni, úgyhogy összehúzta magán az esőkabátját. Az éjszakai levegő
fagyos volt és felidézte a férfiban a gyermekkori emlékeit Michigan-ből, ami hasonlóan hideg
tudott lenni néha. Már a leheletét is látta, ahogy közelített az őrbódéhoz. Benézett az ablakon
az épületbe, senkit nem látott odabent. A lámpa világított, de embernek közel s távol nem volt
nyoma.

Otto megkerülte az épületet és belépett az ajtón. Azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.

A bal oldali fal mellett álló asztalon ott pihent egy kávéskanna, mellette egy csésze gőzölgő kávé
és egy hamutartó, amiben még égett egy szál cigaretta, a nem messze heverő dobozból ítélve
valószínűleg Winston. Minden a helyén volt.

.kivéve a szektorrendőrt.

A jobb hátsó sarokban egy ajtó vezetett a mosdóba, ami most tárva-nyitva volt. Azonban
odabent sem volt senki.

Otto az órájára nézett: 3:02. Brian Dunphy-nak ott kellett volna lennie.

De nem volt. Hol a francban van az a mocsadék?

Egy ötezer dolláros találkozó nem olyasmi, amit egy alulfizetett szektorzsaru csak úgy lekésne.

Saját rendőrösztöneitől vezérelve Otto visszament az utcára, hogy ott is körülnézzen. A két
szektort elválasztó kapu zárva volt. Átnézett a szögesdrót kerítésen túlra a Hármas Szektorba,
de a rendőr nyomát sem látta. Azután körülnézett arra is, amerről jött, de ott sem volt semmi
érdemleges.

Az eső egyre jobban kezdett esni, és ez a pillanat volt, ahol Otto komolyan fontolóra vette, hogy
felhívja White-ot, de aztán úgy döntött, hogy inkább egy kicsit jobban körülnéz. Fontolóra vette,
hogy az őrbódéban hagyja a tárcát, hogy szabad legyen a keze, de aztán ezt elvetette.

A Tizenegyes Szektor egy régi gyárkörnyék volt tele lerobbant üres épületekkel minden
irányban. Néhányba hajléktalanok költöztek, de azok nem igazán merészkednek ki éjszaka,
különösen ha így szakad. Otto végignézett az utcán a Tizenkettes Szektor felé, de továbbra sem
látott semmit. Az eső elhomályosított mindent, ami ötven méternél távolabb volt.

A férfi szíve vadul kalapált, a gyomra pedig úgy kavargott, mintha valami romlott ételt evett
volna. Utált félni, de érezte, hogy itt valami nagyon nagy baj van és fogalma sem volt róla, hogy
mi lehet az. Előhúzott egy kisméretű elemlámpát a kabátja zsebéből, majd bekapcsolta és kis
ügyeskedés árán összefogta a tárcával. Ezután a másik kezével elővette a pisztolyát is és úgy
indult visszafelé, amerről jött. Olyan csendesen lépdelt, hogy csak a kezében világító elemlámpa
fénye árulta el pozícióját, miközben az eltűnt szektorrendőrt kereste.

Az egyik háztömb feléhez érve észrevett egy kis sikátort, ami eddig elkerülte a figyelmét. Otto
agyában átfutott, hogy ha esetleg a zsaru csak egy hajléktalant ellenőrzött, vagy egy gyanús
zajt, akkor talán majd mindjárt szembejön vele és meglátja, hogy ő egy elemlámpával és egy
pisztollyal a kezében sétálgat, ami igencsak félreérthetővé teszi a helyzetet.

Na az aztán nagy szemétség lenne.

A falhoz lapulva az utca nyugati oldalán megindult vissza észak felé. Ahogy a sikátorhoz ért,
először átnézett keresztül az utcán kelet felé, de az esőn kívül semmit nem látott arra.
Kikukucskált az épület sarka mögül be a sikátorba, de nem látott semmit, úgyhogy
megkockáztatta, hogy bevilágít oda az elemlámpájával.

Semmi.

Elindult nyugat felé a sikátorban. A kezében ügyetlenül ott inogott az elemlámpa és a tárca.
Vigyázott, hogy középen haladjon és igyekezett a fénnyel minden sötét sarkot bevilágítani. A
pisztolyát készenlétben tartva óvatosan lépdelt előre.

Két méter, négy méter, hat méter, tíz méter, semmi. Az elemlámpa folyamatosan pásztázta az
utcát és a hozzáfogott tárcával együtt másodpercről-másodpercre egyre nehezebbnek tűnt.

Az istenit! – gondolta Otto – Hol van már ez a fasz?

Maga előtt jobbra hirtelen meghallotta, ahogy valami zörög egy fémtárggyal az árnyékban.

Arrafelé irányította a lámpát, de csak egy kukát látott. Azt nem tudta megállapítani, hogy a
zörgés mögüle, vagy belőle jön, de nem maradt abba. Folyamatos ritmikus ciklusokban
folytatódott, mintha egy ember okozná.

– Dunphy? – kérdezte Otto szinte súgva.

Nem érkezett válasz, csak a zörgés.

Otto óvatosan nagy ívben megkerülte a kukát, hogy mögénézhessen.

Semmi.

És akkor a zörgés abbamaradt.

Otto előreszegezte a fegyverét és tett egy lépést közelebb. Majd még egyet. Hang azonban még
mindig nem jött a kukából. A harmadik lépést követően szinte már karnyújtásnyira volt tőle.
Vett egy nagy levegőt az orrán és kiengedte a száján, csakúgy, mint futás közben is tette.

A fedő egyszer csak hátracsapódott a kukáról neki a falnak és egy figura egyenesedett fel
belőle.

Otto a zajtól megrémülve eldobta az elemlámpát és a tárcát is, hogy két kezével markolhassa
meg a pisztolyát. A lámpa nem kapcsolt ki, a földön fekve is téve a dolgát bevilágította a kuka
alját.

A tárca kevésbé járt szerencsésen.

A pénz kihullott belőle és szétszóródott a pocsolyákban. Ami nem, azt pedig az eső áztatta szét.
A csörömpölés annyira megijesztette Otto-t, hogy szinte bármire képes lett volna tüzet nyitni
anélkül, hogy jobban megfigyelné.

Nagy nehézségek árán sikerült úgy letérdelnie a földre az elemlámpáért, hogy közben egy
pillanatra sem vette le a pisztolyt a kukáról. Mikor megkaparintotta a lámpát, az imént felállt
alakra irányította.

– Megállni! – üvöltött rá.

Ahogy a másik fölpillantva, meglátta Otto-t, a lámpát és a fegyvert... sikoltani kezdett.

A következő pillanatban pedig vissza is bukott a kukába.

Otto-nak csak halvány sejtései voltak, amin elindulhatott. A figura, akit látott, az alakját tekintve
férfinak tűnt, de a sikoly olyan éles volt, ami inkább egy kislányra utalna. Ráadásul a haja is volt
olyan hosszú, hogy összezavarja Otto-t a nemével kapcsolatban.

– Szövetségi ügynök vagyok – kezdett a férfi a mondandójába, talán egy kicsit túlságosan is
hangosan. – Tegye fel a kezét és lassan álljon fel!

Senki nem állt fel, viszont Otto halk sírást hallott a kukából.

– Nem mondom még egyszer. Fel a kezekkel és álljon fel lassan!

A kuka vendége először kidugta a kezeit, majd lassan felállt. Az eső csurgott végig rég nem
mosott sötét haján.

– Nem tettem semmit – mondta ijedten az idős férfi.

Otto belevilágított az arcába a lámpával. Az ötvenes éveinek a végén járhatott, vékony

testalkatú volt és vastag katonai kabátot viselt. A szakálla ragadt a kosztól, a fogai pedig
nagyrészt kihullottak, vagy nem álltak messze tőle. Egy félszeg mosollyal most gondoskodott is
róla, hogy mindet meg is mutassa.
– Mit keres maga itt? – rivallt rá Otto.

– Esőtől védett helyet kerestem.

– Valamiféle zajt hallottam. Kaparászást. Azt mivel csinálta?

Az öreg arca elkomorodott, majd lepillantott a kukába.

– Óh, az?

– Óh, mi? – kérdezett vissza Otto.

– Kukáztam magamnak egy elemlámpát, próbáltam ütögetni, hogy működésre bírjam, de úgy
tűnik lemerültek az elemei.

Otto odalépett a kuka mellé, a hajléktalan fickó pedig hátrébb állt egy kicsit, hogy az ügynök
bepillantást nyerhessen ideiglenes otthonába. Amint a férfi bevilágított és sikerült kivennie,
hogy min csillan meg a fény, a szíve vadul kalapálni kezdett.

A hőkép alkotó – a felismerhetetlenségig ripityára törve.

– Rendben öreg, itt az ideje, hogy kimásszon onnan.

A hajléktalan engedelmeskedett, de azért némi méltatlankodás kíséretében.

– Van más választásom?

– Maga tette azt az, uh. elemlámpát a kukába?

– Nem! Benne volt, mikor ott halásztam. Esküszöm. Isten a tanúm.

Otto nem kételkedett az igazában. Ez az ember nem úgy festett, mint aki képes egyedül elbánni
egy szektorrendőrrel. És ha mégis úgy lenne, miért lapult meg a kukában?

– Gyerünk, papi. Séta!

Az öregember arcán fintor jelent meg.

– Magammal vihetem az elemlámpát?

– Nem.

– Én találtam, úgyhogy az enyém. Vagy a megtalálónak járó jutalom az smafu?

Otto belenyúlt a zsebébe és előhalászott egy ötdollárost, majd a hajléktalannak adta.

– Fogadok, hogy sokkal többet ér ennél.

Otto felemelte a fegyvert, hogy az öreg közelebbről is szemügyre vehesse a csövét. A férfi
hamar felfogta a dolog lényegét, elvette az ötöst, kimászott a kukából és megindult arra, ahova
a tárca esett.

– A másik irányba papa!

A hajléktalan feltette a kezeit.

– Ahogy mondja, főnök. A másik irányba. Miután eltűnt a sarok mögött, Otto végre
fellélegezhetett. Megrázta a fejét, hogy kicsit lehiggadjon, de nem hagyta nyugodni a gondolat:
mit jelent az, hogy a hőképező csak így előkerült? Hol van az a baromarcú szektorrendőr? Hogy
van az, hogy öt dollárért sikerült megszerezni valamit, ami ötezerbe kellett volna, hogy kerüljön.

Otto folyamatosan szentségelt magában, ahogy térdre ereszkedve ázott bankjegyeket

szedegetett össze. Mikor már mindet sikeresen visszatette a tárcába a szemetes konténer felé
fordította a tekintetét, mintha azon tűnődne, hogy belehajítsa-e az ázott pénzt.

Most rajta volt a sor, hogy bemásszon a szemétbe előhalászni a hőképalkotót. Körbepillantott,
majd lerakta a tárcát a földre, a pisztolyát pedig visszacsúsztatta az övébe. Azután bemászott a
kukába.

Nem meglepő módon odabent rothadó zöldségek szaga keveredett a romlott húséval és – ha jól
érezte – emberi ürülékével. Próbált visszaemlékezni arra, mikor még szerette ezt a munkát, de
ahogy nagy nehezen sikerült előhalásznia a rommá tört hőképezőt, rájött, már arra sem
emlékszik, mikor volt utoljára, hogy nem utálta.

Ahogy jobban megvilágította a hőképezőt, vércseppeket látott rajta.

Annyira biztos volt abban, hogy Dunphy halott, mint abban, hogy épp egy szemétkupac
közepén áll. Csakhogy ez sok új kérdést vetett föl. Hol van a holttest? Ki ölte meg? Miért ölte
meg?

És most már az ő élete is veszélyben forgott. vagy nem?

Ismét elkapta az érzés, hogy hívja White-ot. Ezúttal nem türtőztette magát. Kimászott a
kukából, felvette a tárcát és elindult visszafelé a sikátorban. Azt tervezte, hogy beszáll a
kocsijába, megszárítkozik, majd hívja a főnököt.

Ahogy kiért az utcára, átpillantott a szemben lévő sikátor felé. Az eső apadt annyit, hogy lássa,
amint az imént elkergetett öregember és néhány más hajléktalan egy földön fekvő nagydarab
valamit állnak körül.

Anélkül, hogy tett volna még egy lépést, Otto tudta, hogy most találta meg Brian Dunphy-t.

Előhúzta a fegyverét és úgy vágott át az utcán. Az emberek, akik a test körül álltak,
szétlibbentek, amint meglátták, hogy közeleg. Mire odaért, mind el is tűntek az árnyékban.

Az elemlámpával megvilágítva a testet Otto olyat látott, amiben reménykedett, hogy soha nem
fog többet.

A legutóbbi ilyen állapotú hulla, amivel találkozott, a régi motoros Cal Hankins-é volt. A fedetlen
hústól vöröslő test, amely szinte biztosan a néhai Brian Dunphy-é volt, ott feküdt egy hatalmas
sötét tócsában és furcsa bohócszerű vigyorral, valamint a koponyájából kikandikáló agyvelővel
meredt Otto-ra.

Vele már háromra nőtt a megnyúzott áldozatok száma. Otto a második áldozatról csak annyit
tudott, hogy ő is zsaru volt. Az információja szigorúan a híradóból származott, mivel ideje sem
lett volna az esetet megtárgyalni White-al.

De most, hogy itt állt a harmadik áldozat mellett, akinek az egyenruhája cafatokra tépve hevert
szanaszét a sikátorban, egy nyugtalanító gondolata támadt. Van valami különleges oka, hogy
két áldozat is rendőr volt?
Az autó és megszárítkozás várhatott magára. Eltávolodva a bűntett helyszínétől elővette a
mobilját és felhívta Ames White-ot. A főnöke az első csöngésre felvette a telefont.

– Megvagy? – kérdezte köszönés nélkül.

– Nem igazán – felelte Otto. – És lenne mit megbeszélnünk.

A következő néhány percben Otto elmesélte a történteket, amit White szótlanul hallgatott,
majd a végén csak annyit mondott:

– Bassza meg.

– Ez az összegzése a dolognak.

– Biztos vagy benne, hogy a szektorrendőr volt az? Hogy is hívták?

– Dunphy. Majdnem száz százalékig biztos. Megkínozták és valószínűleg a hőképezővel verték

halálra. És szétszaggatott uniformiscafatok vannak mindenfelé a sikátorban. Nem találtam
semmilyen igazolványt, vagy hasonlót, de elég egyértelműnek tűnik.

– Rendben, rendben. Akkor a következőt fogod tenni: eltűnsz onnan a picsába. Beszéltél civillel
a helyszínen?

– Csak a csövessel a kukánál.

– Azonosítottad magad neki?

– Nem.

– Helyes. Hozd el nekem a pénzt és a hőképalkotót.

– De uram. a hőképező. szinte biztos, hogy az a gyilkos fegyver.

– Úgy nézek én ki, mint akit egy kicsit is érdekel? Ha a zsaruk ráteszik a kezüket, te is tudod jól,
hogy bekerül a hírekbe, a génmanipuláltak meglátják és utána már hasznavehetetlen lesz. Az jó
lenne talán, Otto?

– Az nagyon rossz lenne.

– Pontosan. Hozd be.

– Igen, uram.

– Mikor kiértél a szektorból, hívd fel a 911-et és tegyél névtelen bejelentést a holttestről.

– Rendben.

– És azután lépj kapcsolatba Clemente-vel. Ez kicsit megzavarta Otto-t.

– A detektívvel?

– Igen. Tudasd vele, hogy te tettél névtelen bejelentést, de nemzetbiztonsági okokból el kellett
hagynod a tett helyszínét.

– Rendben.

White hangjában megelégedés volt.

– Ezt a génmanipuláltak tették és ezzel a saját vesztüket okozzák. Meséld el Clemente-nek, amit
láttál, és mondd meg neki, hogy bizonyíték van rá, hogy a tettes egy génmanipulált.

– És tényleg van?

– Majd lesz, Otto. Majd lesz.

Otto-nak nagyon nem tetszett a célzás – még ha ilyen burkolt is volt – hogy akkor is lesz
bizonyíték, ha gyártani kell.

– És miután beszéltél Clemente-vel, hozd vissza nekem a pénzt és vegyél fel hazafelé menet. Sok
dolgunk van még.

– Igen?

– Ebből PR háború lesz, Otto. Van egy őrült sorozatgyilkos génmanipuláltunk, akiről az
embereknek tudomást kell szerezniük. Ha azt hiszed, hogy az eddig történtek elegendő félelmet
váltottak ki az emberekből a génmanipuláltakkal szemben, várd meg, amíg a média lecsap erre.
És szerinted a PR háború melyik oldalán áll a média nagy része?

– A miénken, uram.

– Átkozottul igaz. Szóval itt a lehetőség, hogy használjuk fel őket.

– Igen, uram.

– Akkor értetted, Otto? 911, Clemente, aztán sietsz ide hozzám.

Otto-nak a legkevésbé sem tetszett sem az utasítás, sem White leereszkedő stílusa, de
felfogván, hogy a helyzet túlnőtt rajta csak annyit felelt:

– Igen, uram.

Visszasietett az autójához egyik kezében a tárcával, másikban a hőképezővel. Semmire nem

vágyott most jobban, mint végre túl lenni ezen az átkozott éjszakán. Amint a kocsihoz ért,
bedobta a tárcát és a hőképezőt a csomagtartóba, bepattant a volán mögé és olyan gyorsan lőtt
ki a parkolóhelyről, mintha egy versenyautó sofőrje lenne.

Itt volt az ideje, hogy eltűnjön erről az átkozott helyről.

Pár háztömbbel odébb talált egy telefonfülkét, ami mellett lehúzódott, hogy elintézhesse azt a
hívást.

– 911, miben segíthetek?

– Egy meggyilkolt szektorrendőr fekszik egy a Renton-ról nyíló sikátor bejáratánál a Tizenegyes
Szektor-ban.

– Mi a neve, uram?

– Csak küldjenek ki valakit – tette le a telefont. Tudván, hogy a rendőrség majd úgyis
megpróbálja lenyomozni a hívó személyét, megtisztította a fülkét az ujjlenyomataitól és
folytatta az útját. Ahogy White lakása felé haladt, betelefonált az irodába, megtudta Clemente
otthoni számát, majd keresett egy nyugodt helyet, ahol leparkolhatott, hogy telefonáljon.

A King County Reptér mellett talált egy éjjelnappali éttermet, ahol le tudott állni. Bár a lámpák
égtek, a hely maga kihaltnak tűnt és Otto úgy gondolta, ennél megfelelőbb helyet már amúgy
sem fog találni.

Végiggondolta a helyzetet, amibe került. Ha folytatja ezt az utat White oldalán, akkor az talán a
karrierjének végét jelenti, de ha nem, akkor az szintén jelentheti a karrierjének a végét! Szép kis
lehetőségek.

Az nyilvánvaló volt, hogy White valami nagyon rosszban sántikál, csak azzal nem volt tisztában,
hogy mi lehet az. Az egyre kevésbé tűnt hihetőnek, hogy Washington áll White génmanipulált
ellenes keresztes hadjáratának a hátterében. De ha most kitálal erről, ki fog hinni neki?
Bizonyítéka nincs, sőt semmi egyebe sem a gyanún kívül.

Gyanú, de mivel kapcsolatban? Bizonyíték, de mire?

És mi van, ha egyszerűen tényleg csak a kormány utasításait követi White?

Gyűlölte beismerni, de úgy tűnt, hogy csak egyetlen lehetősége maradt. Megrázni a fejét, és
ismét hallgatni a „vigyázz a seggedre" hangra a fejében. Előhúzta a telefonját és tárcsázta
Clemente számát...

...és ezzel visszatért az Ames White vezette útra.

 Ötödik fejezet
AZ IGAZSÁG FÁJ
Terminal City, 03:00

2021. május 10. hétfő

A génmanipuláltak többsége mélyen aludt, elmerülve a békében, amit az éber világ elutasított
tőlük, mikor befutott a hívás a főkapu melletti őrhelyről.

Max ébren volt – várt.

Megnyomta a rádió oldalán a gombot.

– Mondd még egyszer.

– Egy fickó közelít a főkapu felé. Fekete pasas két fehér egyenruhással az oldalán.

Max a biztonsági kamera monitorjára nézve megpillantotta Ramon Clemente hadnagyot és két
másik tisztet a kapunál.

– Mondd meg neki, hogy mindjárt ott vagyok – szólt az őrnek Max.

– Mi a helyzet? – kérdezte Dix, ahogy a munkaállomásához visszatérve rendbe szedte a ruháit.

Láthatólag abban a fél szemén viselt szemüvegben aludt, amiről senki nem tudta mire jó.

– Rossz alvó vagy? – kérdezte a férfitól Max.

– Mindig az voltam. Nem lehetsz más, ha muszáj kora reggel kelned. Látogatóink vannak?

– Itt az ideje, hogy elkezdjük a párbeszédet – bólintott a lány. – Van nálad olyan kicsike
rádióadó?

Az összetört külsejű génmanipulált megbántva pillantott rá:

– Már hogy a fenébe ne lenne?

– Ezt szeretem benned Dix. Mindig készen állsz.

– És mindig képes is vagyok – előhúzott egy kicsiny mikrofont a bőr mellényének belső
zsebéből. – Ez a kicsike tisztán érthetővé teszi mindkettőtöket.

– Kösz Dix – indult útnak Max, de aztán visszafordult egy pillanatra. – Megtennél nekem egy
szívességet?

– Ha valami merőben illegális, persze.

– Felvennéd a beszélgetést?

– Szeretnéd dokumentálni a tárgyalást, mi? Nem gond.

Max távozott az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a szabadba, felvett egy baseballsapkát.

Az eső kérlelhetetlenül szakadt, mintha az Úr azért küldte volna, hogy lecsillapítsa a forrongó
kedélyeket. Ettől a már amúgy is hűvös éjszaka kifejezetten hidegnek tűnt. Ahogy Max haladt a
kapu felé, egyre jobban képes volt kivenni Clemente sötét, ballonkabátos alakját és a mögötte
álló két rendőrt, akik bárhol szívesebben lettek volna, mint itt most.

– Hallasz Dix? – kérdezte, hogy ellenőrizze a rádióját.

– Tisztán és világosan – érkezett a válasz a fülére. Áthaladt két génmanipulált őr között – két
félelmetes külsejű alak, akit az átlagosok elijesztésére állítottak oda – és odaért a kapuhoz.

– Engem akart? – kérdezte Clemente egyfajta köszönésképpen.

A detektív csak egy kicsit tűnt kipihentebbnek és kevésbé stresszesnek, mint mikor utoljára
találkoztak. Nem volt a fején semmi, ami megakadályozhatta volna, hogy az esőcseppek
egyenesen az arcán folyjanak végig. A nagy barna szemei karikásak voltak és Max óhatatlanul is
arra gondolt, hogy ismertették-e vele egyáltalán a helyzetet.

– Hiányzott nekem – mosolygott a férfira.

A két ember, aki a legtöbbet tette azért, hogy a Jam Pony-ban történt eset ne torkolljon
vérfürdőbe, tisztelettel, talán már-már barátilag nézett egymásra.

– Nekem is hiányzott, Max – viszonozta a mosolyt a férfi.

– Önszántából jött ide?

– Természetesen.

Max valamiért nem hitt neki egy percig.

– Ha előrelépést szeretnénk itt tenni, hadnagy, az igazat kell mondania nekem.

– Ez az igazság, Max. Tudja, hogy nem akarom, hogy ez a helyzet még jobban eldurvuljon. És ez
nem mondható el mindenkiről a kerítésnek ezen az oldalán.

Max tudta kire gondol: Ames White. És azzal is tisztában volt, hogy White befolyása kiterjed a
rendőrségre is. Ezért akarta Clemente-t a rendőrségi összekötőjének.

Bólintott.

– Épp erről akartam beszélni magával.

– Akkor beszéljünk. Max a fejét rázta.

– Egyedül. Csak maga és én.

Most Clemente volt, aki kifejezte nemtetszését.

– Utasításokat kaptam, hogy a testőreimmel kell maradnom, és a kerítésnek ezen a felén.

– A parancsok a terepen mindig felülbírálhatók, hadnagy. Egyedül beszélünk, idebent.

A férfi arcán őszinte csalódottság tükröződött.

– Max. nekem nincs semmi hatalmam. ez az egész már bőven túlnőtt rajtam.
– Ne becsülje alá magát Clemente hadnagy. Itt van, vagy sem?

– Nyilvánvalóan.

– És hogy történt ez? Gondolom otthon aludt a kényelmes meleg ágyában, mikor valami fontos
ember, a rendőrfőnök talán, vagy egy tábornok, felhívta és utasította, hogy emelje fel azt a
lusta seggét és teremjen villámgyorsan az ostromgyűrűnél.

A férfi megengedett magának egy rövid kacajt.

– Pontosan így volt. Max, maga talán látnok?

– Nem, de ilyen szemétládák neveltek fel. Nem szeretem, de az ember nem válogathatja meg a
szüleit, ugye?

Ha úgy lenne – gondolta magában – biztos, hogy nem egy kémcsövet választok.

A karjaival beinvitálta a nyomozót.

– Gyerünk, jöjjön be az esőről. Valakinek a seattle-i rendőrségen meg lehet hozzá az esze, hogy
leüljön tárgyalni, nem? Iszunk egy kávét és közben beszélgetünk.

A férfi hosszasan elgondolkodott.

– Ha bemegyek, mi lesz a testőreimmel?

– A hordalék itt marad az esőben. Csak maga. Clemente végigmérte a két génmanipulált őrt.

– Magának ott van a két őre.

– Akik itt is maradnak szórakoztatni az embereit. Csak mi ketten, detektív.

Clemente rosszallóan nézett. Max közelebb lépett a kerítéshez.

– Ha meg akarnám ölni, már pénteken megtehettem volna. Gondoljon csak vissza. volt egy
tucat lehetőségem.

A férfi összehúzta a szemöldökét, elismerve, hogy ez igaz.

– Hogy tárgyalni kezdjünk, szükségem van valakire arról az oldalról, akiben megbízhatok, és a
pechjére a seattle-i rendőrségen maga áll ehhez a legközelebb.

– Tehát megbízik bennem?

– Eddig. És maga? Clemente-nek ezt át kellett gondolnia.

– Tudja. azt hiszem igen.

– Akkor két lehetősége van nyomozó: bejön, vagy elmegy.

A férfi megfordult, halkan suttogott valamit a testőreinek, majd visszanézett Max-re és

bólintott.

– Szeretni fogja idebent – mondta a lány, ahogy résnyire kinyitotta a kaput.

Clemente óvatosan lépett át rajta. Lassan végignézett a fémből készült épületek maradványain,
amik őt körülvéve absztrakt hatást sugároztak felé ezen az esővel áztatott éjszakán.
– Itt vannak körülöttünk – felelt Max a kimondatlan kérdésekre a génmanipuláltakkal
kapcsolatban, akiket Clemente keresett. – De nem fognak zavarni minket.

Bevezette a nyomozót egy közeli épületbe, ami valamikor őssejt-kutató laboratórium volt.
Alacsony, hosszú téglaház, aminek az ablakai már ki tudja mióta hiányoztak, de legalább az
ajtaja a helyén volt. Jobb oldalt kapott helyet a recepcióspult, balra pedig egy ajtó, ami egykor
az irodák felé vezetett. Szemben a laborok bejárata volt.

Belépvén a helyiségbe, ami valamikor a recepciós hálófülkéjeként szolgált, egy asztal üdvözölte
őket két székkel az oldalán. Fényt csak az asztal sarkán álló lámpa adott, közepén pedig egy
kávéskanna pihent, körülötte két csésze, két kanál, egy doboz tej, és egy adag cukor.

A falak fehérek voltak, a padló kissé poros, de törmeléktől mentes. A bejárattól jobbra egy ablak
nyitott nekik kilátást a főkapura és a körülötte zajló eseményekre.

– Azt akartam, hogy szép kilátásunk legyen – kezdte Max – de amint felkapcsolom a lámpát,
nem fogunk látni semmit odakintről.

– De a mesterlövészei épp elég jól látják majd a célpontjukat – felelte Clemente – rendben.

– Akkor ne kapcsoljuk fel a lámpát. Engem nem zavar, elég jól látok a sötétben.

Amivel persze még keveset is mondtunk.

– Tetszik ez a fogadtatás.

Max megkerülte az asztalt és mutatta Clemente-nek, hogy foglaljon helyet vele szemben.

– Kéri azt a kávét, amit beígértem?

– Nekem kicsit késő van hozzá. Még szeretnék visszafeküdni aludni valamikor ebben az
évszázadban.

– Felőlem. De lehet, hogy nem kevés időt töltünk majd el.

A férfi elgondolkodott egy pillanatra.

– Feketén kérem.

Max kitöltött egy csészével mindkettejüknek, magának is feketén.

Clemente belekortyolt, majd némi csodálkozással a hangjában felkiáltott.

– Hé, ez finom.

– Sokrétű a tehetségünk. Tudom, hogy a kinti világban az emberek úgy képzelik, hogy vért
iszunk és rovarokon élünk, de mi is emberek vagyunk, nyomozó.

Clemente ismét kortyolt egyet.

– Igen, emberek, méghozzá jókora bajban.

– Meglepődne, ha tudná, meddig vagyunk képesek kitartani. Már hónapok óta sejtettük, hogy
kialakulhat egy ilyen helyzet, ezért felhalmoztunk élelmet, ivóvizet és fegyvereket.

Ez nem volt teljesen igaz, de Logan alagútjain keresztül valóban képesek voltak ellátmányt
szerezni, ami biztosítja a fennmaradásukat jó ideig.

– Egyébként meg – folytatta a lány – maguk azok, akiknek veszélyes Terminal City-be jönni. Az
átlagosok nem maradhatnak itt sokáig. Ez a senki földje, egy valódi biokémiai méregfazék
mindenkinek a génmanipuláltakon kívül.

– Tehát azt sugallja nekem, hogy menjek ki és mondjam meg a tábornoknak, aki felhívott, mert
az egy tábornok volt, nem a rendőrfőnök, szóval mondjam meg neki, hogy vonjuk ki a
csapatainkat és hagyjuk magukat... Terminal City-ben élni?

– Még nem tárgyalunk... de miért nem? Mire jó Terminal City a génmanipuláltakon kívül
bárkinek is?

– Max, ennek nem lehet jó vége. A lány a fejét rázta.

– Én nem így látom. Mondja, hogy optimista vagyok, de szerintem ez még a legjobb
forgatókönyv szerint is alakulhat.

Clemente úgy nézett rá, mintha bolondnak tartaná.

– És mégis hogyan?

– Ezt fogjuk mi ketten itt kidolgozni.

A férfi mutatta a kezeivel, hogy egy kicsit messzire mentek.

– Hó-hó-hó! Azt gondolja, hogy ezt csak úgy itt és most ki tudjuk dolgozni?

A lány a kávéjába kortyolt.

– Miért ne?

– Nem tehet.

– Már megtettük egyszer. A Jam Pony-nál. Clemente csak ingatta a fejét.

– Nem őriztük ott meg a békét, és biztos vagyok benne, hogy nem beszéltünk meg semmit.
Maguk összecsaptak White-ékkal és szétrúgták a seggüket.

A lány elmosolyodott.

– Ha egy apró győzelem is mosolyt csal az arcára, rendben – mondta Clemente. – De mi most
beszélgetünk. Max. Én nem tárgyalhatok ebben az ügyben. Más pedig nem akar.

– Ez a maga része detektív. El kell érnie a feletteseinél, hogy leüljenek velünk tárgyalni.

Clemente jelentőségteljesen a szemébe nézett.

– Két lehetőségük van, Max. Az első, hogy felemelt kézzel mind kisétálnak a kapuhoz, hagyják,
hogy elfogják magukat és reménykednek, hogy a nyilvánosság szeme láttára rendes elbánásban
részesülnek majd.

– Alig várom már, hogy halljam a másodikat.

– Az sokkal rosszabb. Legutóbb szerencsénk volt, csak egyvalaki halt meg. Itt most sokkal
nagyobb a tét és sokkal durvább a helyzet odakint. A média feltüzelte az embereket, akik mind
„Öljük meg a szörnyeket" rigmusokat ordítoznak. A katonaság nagy része felkészült arra, hogy
lerohanja a helyet és vérrel fesse be a falakat.

Max nem törte meg a szemkontaktust és a hangja is tárgyilagos maradt.

– Tudja, azt megpróbálni nagy hiba lenne részükről.

Clemente egy hosszú pillanatig csak nézte őt.

– Valóban?

– Többen vannak ez tény, de ne feledje, minket erre terveztek. Őszintén nyomozó, elsöpörnénk
mindet, utána pedig eltűnnénk az éjszakában és fogalmuk sem lenne hol csapunk le
legközelebb.

A férfi komoly arca tükrözte, hogy amit a lány mondott, azt ígéretként vette és nem, mint
fenyegetést, de azt felelte:

– Óriási túlerő sorakozik a kerítés túloldalán. Max csak a fejét ingatta:

– Nem túlerő az, csak létszámfölény.

Clemente a téma komolysága ellenére elmosolyodott

– Szemtelen kis zsarnok maga.

– Örülök, hogy nem „szemtelen kis ribancnak" hívott, mert utáltam volna szétrúgni a seggét.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, de Max csak kacagott egy rövidet és megpaskolta a karját:

– Nézze Clemente nyomozó.

– Ha már úgyis Max-nek hívom, áttérhetnénk a tegezésre. A keresztnevem Ramon.

– Rendben, Ramon. Nézd... kilenc éves korom óta menekülök. Terminal City lakosainak nagy
része ugyanazon a véleményen van, mint én, vagy legalábbis nagyon hasonlón. Belefáradtunk a
menekülésbe. Mind belefáradtunk. Nem mi akartuk ezt így. Ők készítettek minket, aztán
megpróbáltak végezni velünk. Mi csak védtük magunkat. Abban a helyzetben senki nem tett
volna mást.

– Az emberek többsége nem genetikailag tökéletesített gyilkológép.

– Ahonnan én nézem, Ramon, az úgynevezett átlagosok talán nem lettek genetikailag erre
tervezve, mégis sokkal többször gyilkolnak... és sokkal pitiánerebb indokokból, mint amiért egy
génmanipulált valaha ölne.

– Ezzel nem tudok vitába szállni. De az átlagosok, akiről beszélsz soha nem fognak tudni
azonosulni veletek, Max. Néhányatoknak szörnyszerű külseje van és mind emberfelettien
erősek vagytok, ami a szemükben veszélyesekké tesz titeket.

– Meg kell velük értetnünk, hogy nekünk is van szívünk, elménk és még talán lelkünk is.

– Na és azt hogyan tervezed? Max megint csak a fejét ingatta.

– Még mindig ezt próbáljuk kitalálni. Remélem, hogy ha képesek leszünk a hangunkat hallatni,
talán sikerül valamennyit visszavenni ebből a médiaszemétből és az.
– Várjunk-várjunk. Max, egy háború készül a kapuitok előtt és ezt egy PR kampánnyal akarod
megakadályozni?

– Ramon, válaszokat keresek. Szükségem van rád, hogy segíts megtalálni azokat, hogy
szövetségeset szerezzünk a ti soraitokból. Olyanokat, akiknek nem titkos küldetése a fajtám
teljes kiirtása.

– Nem kis feladat.

– Bele fog telni egy kis időbe és meg kell tenned mindent, hogy visszatartsd a katonákat. Hogy
ne próbáljanak lerohanni minket legalább még egy darabig. oké?

– És ha én megpróbálom ezt megvalósítani, szavadat adod, hogy a génmanipuláltak idebent

maradnak?

Max beleegyezően bólintott.

– Akik idebent vannak, itt is maradnak. Azok, akik odakint járnak – mutatott a kerítésen túlra –
azokért nem kezeskedhetem.

– Rendben. Mennyi ideig kellene visszafognom ezt a dolgot?

– Én mondtam, nekünk legalább egy évre elegendő ellátmányunk van. Nektek mennyi?

– Max – próbált tömören fogalmazni, hogy a lány abbahagyja a ködösítést – mégis, hogy a
fenébe fogjam vissza őket a támadástól?

– Ramon, ez az első génmanipuláltak-kontra-USA ostrom, amiben részt veszek. Mindent

menetközben kell megterveznem.

Clemente pillantásán látszott, hogy azon gondolkodik, most akkor sírjon, vagy nevessen. Mielőtt
sikerült volna döntést hoznia, megcsördült a telefonja. Max-re nézett, aki nem szólt semmit.
Amikor másodszor is megcsörrent, elővette és ránézett a kijelzőjére.

– Szövetségi szám.

– Vedd fel, lássuk, mit akarnak.

A férfi megnyomta a gombot, a füléhez emelte a telefont és beleszólt: „Clemente" de úgy, hogy
az inkább tűnt egy dühös kérdésnek.

Max figyelte a nyomozó arcát ahogy az hallgatta a hívó mondandóját.

– Igen, emlékszem magára – beszélt undorodva a telefonba. – Van fogalma arról, hogy
mennyire kurvára korán van?

Ahogy hallgatott tovább, az arca a dühösről komolyra váltott.

– Hol és mikor?

Max-nek valahogy nem tetszett, ahogy ezt a nyomozó mondta. Érezte, hogy valami baj van.

Clemente kifejezéstelen arccal ült ott, leszámítva a szemeiben lobogó tüzet.

– És miből gondolja, hogy egy génmanipulált a tettes?

Max gyomra kavarogni kezdett.

– A felettese véli úgy? Csak nem rangidős különleges ügynök Ames White-ról beszél?

Max talpra ugrott. Legszívesebben kitépte volna a telefont Clemente kezéből, de ahelyett csak
elkezdett fel s alá járkálni az asztal mellett.

– Tudja, én valahogy nem bízom meg abban a szemétládában.

White-ra gondolt?

– Igen, tudom, hogy magasrangú, de attól még egy szemétláda marad... Hol van most, Gottlieb
ügynök?

A hívó válaszolt valamit. Ha a telefon nem lett volna úgy rászorítva a nyomozó fülére, Max
képes lett volna hallani is, hogy mit, Clemente dühösre visszaváltó arca azonban beszédes volt.

– Maga elhagyta a bűntett helyszínét?

Max gyomra már úgy kavargott, hogy lassan kezdett hányingere lenni tőle.

– Maguknak fiúk, mindig sikerül engem elképeszteni. Beszélnünk kell, mégpedig minél
hamarabb. Rendben, akkor mondja meg maga, hogy hol és mikor! Az Isten a megmondhatója,
hogy én tudok alkalmazkodni a maguk fensőbbséges professzionalizmusához.

A telefonáló válasza csak tovább dühítette a hadnagyot.

– Jobb lesz, ha egy órán belül meg tudja, Gottlieb ügynök és jobb lesz, ha a meg is mondja
nekem, mert esküszöm, elfogatóparancsot adok ki maga ellen. Legjobb tudomásom szerint még
a szövetségi ügynökök sem állnak a törvény felett ebben az országban.

Azzal dühösen bontotta a hívást.

– Gyilkosság, amiben génmanipulált is érintett? – kérdezte Max az asztal fölé hajolva. – Mi a

fene folyik itt?

Megtett mindent, hogy a nyugalomnak legalább a látszatát fenntartsa. Erőt és megfelelő

kontrollt próbált sugározni a nyomozó felé. A telefonhívásnak az a fele, amit hallott túl sok
kérdést vetett fel és attól tartott, hogy az arra adott válaszok a legkevésbé sem lesznek
megnyugtatóak.

Láthatólag Clemente is azon volt, hogy visszanyerje az önuralmát, bár a dühe egyértelműen
nem Max ellen irányult.

– Megöltek egy szektorrendőrt a Tizenegyes és Tizenkettes Szektor közötti ellenőrzőpontnál az

éjszaka.

Max megpróbálta elrejteni a dühöt a hangjából, de nem sok sikerrel.

– És Ames White azt hiszi, hogy egy génmanipulált a tettes.

Clemente bólintott.

– És azt sugallta, hogy van rá bizonyítéka is.

– Milyen bizonyíték? Hisz nem is ő volt a vonalban, hanem a csicskása, Gottlieb, ugye?
– Igen. Ahogy gondolom a beszélgetésből már rájöttél, Otto találta meg a holttestet és elhagyta
a helyszínt, úgyhogy el sem tudom képzelni, miképp biztosíthattak volna bármilyen bizonyítékot
is.

Max hatalmasat sóhajtott.

– Tudnod kell, hogy Ames White nem egy egyszerű mocsadék kormányzati zabszem az ember
seggében.

– Nos az nem kétséges, hogy egy mocsadék kormányzati zabszem az ember seggében. Nem kell
erősködnöd, hogy ezt elhiggyem neked.

– Ramon, ha közelebbről megnézed, rájössz, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak az indítékai
között, mint szimplán az NSA feladatok végrehajtása.

Clemente szemei tágra nyíltak.

– Úgymint?

– White. Megállt.

Tudta, hogy bármi, amit mondhat, komplett őrültségnek tűnhet majd, és azzal talán elvesztené
a rendőr bizalmát.

– Gyerünk Max. Mit tudsz White-ról? Talán. piszkos valamilyen szempontból?

– És azzal még semmit nem mondtunk.

– Akkor meséld el, miről van szó.

A francba, hisz még ő maga is alig hitte el Ames White titkos küldetésének célját. pedig első
kézből tapasztalhatta a kultusz embereinek erejét. Hogyan is remélhetné, hogy képes lenne
meggyőzni Clemente-t anélkül, hogy örökre elbukná a bizalmát.

– Csak. nézz utána egy kicsit jobban – mondta végül.

– Nem igazán tudom, minek kellene utánanéznem.

– Nyomozó vagy, nem? Akkor nyomozz, az istenit! A férfi széttárt karokkal magyarázott.

– Max, ha sötét titkok vannak körülötte, miből gondolod, hogy akár ő, akár a kormány engedné,
hogy egy helyi zsaru találja meg azt?

– Én is megtaláltam, nem?

– Akkor vegyél le egy kevés terhet a vállamról. Áruld el mit tudsz.

Max hatalmasat sóhajtott, ahogy visszazuhant a székébe. Azt kívánta, bárcsak a szoba sötétje őt
is magába nyelné.

– Nézd, nem fogsz nekem hinni. úgyhogy magadnak is utána kell járnod. Hiszem, ha látom, ugye
így mondják.

Clemente érdeklődve az állára helyezte a kezét.

– Mégis miből gondolod, hogy nem hiszek majd neked?

Max a szemeit forgatta és közben a fejét rázta.

– Ez csak egyszerűen túl durva, hogy igaz legyen… túl hihetetlen.

Egy aprócska mosoly jelent meg a férfi arcán.

– Mint az, hogy a kormány genetikailag tökéletesített gyilkológépeket hozott létre az emberek
tudta nélkül?

Max visszamosolygott.

– Igen, olyasmi, csak egy kicsit még annál is furább.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Zavartan nézett, amiért Max egy cseppet sem tudta hibáztatni.

– Azt mondtad bízzak benned. Nos ez kétirányú dolog. Bízz meg bennem ezzel kapcsolatban,
Max. Bízz abban, hogy komolyan fogom venni, amit mondasz.

A lány vett egy hatalmas levegőt, mintha halálugráshoz készülődne és belekezdett az ókori
tenyészkultusz történetének elmesélésébe. Beszélt a kígyóvérrel átitatott szertartásokról, a
konklávéról, amelynek vezetői már évszázadok óta manipulálják az embereket és a világ
történéseit. Elmondta, hogy ezek az őrültek hogyan dolgoznak a genetikailag felsőbbrendű faj
kitenyésztésén már évezredek óta, és hogyan vezetett ez végül a modernkori Manticore
létrejöttéhez.

Valamilyen szinten sikerrel járt a törekvésük, hogy egy jobb embert hozzanak létre. A saját
szemével látta, mire képes Ames White, aki a konklávé akaratát próbálja végrehajtani. Olyan
ereje és tűrőképessége van, amiről még egy génmanipulált is csak álmodhat. nem beszélve
arról az apróságról, hogy White és a hozzá hasonlók még fájdalmat sem éreznek.

Amikor végzett a mondandójával, amiről tudta, hogy abszurdabbnak tűnhet, mint a

legabszurdabb tündérmese, Clemente csak még zavartabbnak tűnt. Úgy nézett ki, mint a
bokszoló, akire épp most számoltak kilencet.

De legalább nem úgy pillantott rá, mintha komplett őrültnek tartaná. Továbbmenve, a lány úgy
érezte, hogy a férfi hisz neki, vagy legalábbis hinni akar az őszinteségében.

– Tudod ezt bizonyítani valahogy? – kérdezte végül Clemente.

A lány a fejét ingatta.

– Nem igazán. Bármikor sikerült valamit szereznem, ők eltüntették a nyomokat. Amolyan

felperzselt föld taktikát folytatva. De az a csapat, amelyik lerohanta a Jam Pony-t. te magad is
láttad azokat a felpumpált űberembereket... nem egy kormányügynökségnek dolgozott. hanem
a kígyókultusz konklávéjának.

A férfi hosszú ideig semmit nem szólt. Csak ült ott a sötétben és a szeme a szoba különböző
sarkai között vándorolt, ahogy gondolkodott. Max tanulmányozta a gesztusait, hogy rájöjjön, az
igazsággal elveszítette-e.

Végül Clemente csak annyit mondott csendesen:

– Igazad van, Max. Őrültségnek hangzik.

A lány szíve hatalmasat dobbant az elkeseredettségtől.

– De – folytatta a nyomozó felállva, furcsa mosollyal az arcán – ebben a munkában az embert
nem azért fizetik, hogy ne járjon utána valaminek csak azért, mert az őrültségnek hangzik.

Max szívéről hatalmas kő esett le. Felállt és kezet nyújtott a férfinek.

– Köszönöm Ramon.

A nyomozó viszonozta a kézfogást, majd az órájára nézett.

– Mennem kell. de utánanézek ennek a zakkant társaságnak, amennyire csak tudok. Kígyók, mi?

– Kígyók.

– Azokat azért kerülöm majd. Max rámosolygott.

– Nem tudlak hibáztatni érte.

– Miért fontos White-nak, a kígyókultusznak a génmanipuláltak halála? Nektek, genetikailag

felsőbbrendűeknek nem együtt kéne lógnotok?

– Én magam sem értem igazán, Ramon. A lényeg, hogy White-ék ki akarnak minket irtani. és
gyilkosságokat kenni ránk nem rossz módszer a már korábban említett PR háború
megnyerésére.

– Az emberek általában nem halnak meg egy PR háborúban.

– Nem úgy értettem Ramon. Sajnálom azt a zsarut, akit megöltek, akárki is tette.

– Köszönöm, de nem az a legrosszabb az egészben, hogy megölték, persze nem neki, vagy a PR
háborúdnak. ő is egy újabb megnyúzott áldozat.

Max visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra.

– Megnyúzták? Hányadik áldozat már ő?

– Harmadik. A másodikat két nappal ezelőtt találtuk. tele volt vele a híradó, biztos láttad. Akkor
itt van még ez a mai, és volt egy még hónapokkal ezelőtt.

– Mind rendőrök voltak?

– Nem. Az első fickó cipőárusként dolgozott, viszont valami nem stimmelt vele kapcsolatban.

– Nem stimmelt, mármint? A nyomozó megrázta a fejét

– Már így is túl sokat mondtam, Max. És most mennem kell.

Max elkísérte a kapu felé.

– Beszélünk majd újra?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Clemente – Ez a rendőrgyilkosság egészen biztos

elsőbbséget fog élvezni, és ha valóban egy génmanipulált után kell kutatnunk, nos. nem biztos,
hogy akarsz még majd itt látni engem.

– Ramon, ez semmit nem változtat azon, amit megbeszéltünk. Őszintén szólva azt hiszem, a
most történtek azt mutatják, hogy jó úton járunk. Nyilván, ha Ames White és az övéi arra
akarják használni ezt az esetet, hogy tovább tüzeljék a közvéleményt ellenünk.
– Igen és működik.

– Akkor találd meg az igazi gyilkost, rendben?

– Még akkor is, ha génmanipulált?

– Az biztos, hogy nem lehet génmanipulált Terminal City kapuin belülről.

– Tehát azt mondod, hogy teljességgel lehetetlen, hogy valamelyikőtök ki tudjon lopakodni
innen?

Ettől a kérdéstől Max kissé kényelmetlenül érezte magát.

– Be vagyunk kerítve, de... végül is az esélye megvan, hogy nem lehetetlen. Úgyhogy azt
mondom neked, mi is utánajárunk a dolognak idebent. Végül is, ha a gyilkos egy génmanipulált,
mi is ugyanannyira el akarjuk kapni, mint ti.

Clemente megállt és Max-re nézett.

– Igazán?

A lány is megállt és bólintott.

– Ramon, ha a társadalom részévé kívánunk válni, bizonyítanunk kell az embereknek, hogy nem
vagyunk szörnyek. Ha az egyikünk a felelős ezekért a rémtettekért, meg kell állítanunk.

– Na az lenne aztán az igazán jó PR.

– Ez többről szól, mint a PR. Ez a helyes.

Ahogy a génmanipulált őrökhöz értek és Clemente átsétált közöttük, még egyszer visszafordult
Max felé.

– Senki, se ki, se be. Rendben?

– Rendben.

A férfi indult is volna, de még egyszer visszapillantott.

– És Max...

– Igen?

– Fogunk még beszélni.

Max arcán egy higgadt mosoly futott át.

– Oké.

Hátat fordítva a kapunak, Max azt kérdezte.

– Dix, mind felvetted?

– Óh, igen.

– Hívd Logan-t és juttasd el neki a felvételt. És Dix.

– Igen?

– Szólj Joshua-nak, hogy beszélnem kell vele most azonnal.

– Elintézem. Hol leszel? Max elindult.

– Megyek hozzád.

Joshua már ott várt, mikor Max belépett a médiaközpontba. Dix, Luke és még néhány
génmanipulált a monitorok előtt ültek és a biztonsági kamerák képét, valamint a TV adásokat
figyelték. Dix felegyenesedett a pultja mögött.

– Elérted Logan-t? – vetette neki oda a lépcsőn lefelé sétálva Max. Dix bólintott.

– Most is online van. Akarsz beszélni a fiúval?

– Igen – felelte a lány, miközben fellépdelt két lépcsőfokot Dix munkaállomásához. A férfi
arrébb csusszant, hogy helyet adjon neki a monitor előtt, aminek a tetejére egy kamera volt
rögzítve.

– Szia – üdvözölte őt Logan arca a képernyőről.

– Szia. Szükségem van a segítségedre.

– Mondtam én valaha is ilyesmire nemet?

– Elküldte neked Dix a beszélgetés hangfelvételét?

– Megkaptam.

– Jó. Amikor végighallgatod, hallani fogod, ahogy Clemente utalást tesz egy korábbi
gyilkosságra. Beszéltek róla a pár nappal ezelőtti TV-riportban is a zsaru haláláról.

– Halványan dereng.

– Fog az jobban is, mikor végighallgatod a beszélgetést. Amire szeretnélek megkérni, hogy
derítsd ki, ki volt az első áldozat.

– Oké, rajta leszek. Most egy gyilkossági ügyet próbálunk megoldani? Van egy
sorozatgyilkosunk, aki embereket nyúz meg?

– Sajnos úgy néz ki, ennél többről van szó. Ami a legfontosabb, Ames White is érintett valahogy
az ügyben. Az egyik fogdmege, Otto Gottlieb felhívta Clemente-t a tárgyalásunk alatt.

– White egy génmanipuláltat gyanúsít? A TV-riport ilyesmit sugallt, arra emlékszem. Vagy csak
egyszerűen a génmanipulált ellenes médiaharcról van szó?

– Nem tudom. De valami határozottan van az ügy hátterében, amit a tipikus Ames White féle
manipuláció és dezinformáció igyekszik elkendőzni. Tudnunk kell, hogy valójában miről is van
szó.

– Rendben Max. Megteszem, amit tudok. Ez megnyugvással töltötte el a lányt.

Valamiért az, hogy Logan dolgozik az ügyön, azt az érzést keltette benne, hogy minden rendben
lesz. Az összes többi gond is, amivel együtt kellett szembenézniük, megoldódott, vagy nem?
Aztán végiggondolta azt, hogy hol van meg a helyzetet, amibe került és kis híján elnevette
magát. Még így, körülvéve a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával, nem tudván, hogy azok mikor
szánják el magukat egy pusztító támadásra Terminal City ellen, úgy érezte, hogy mégis minden
rendben lesz, csak azért mert Logan az ő oldalán áll.

Eszébe jutott, amit egyszer Cindy mondott neki: „Kislány, te aztán tényleg fel vagy húzva."

Önkéntelenül is elmosolyodott, talán tényleg így van.

– Van valami vicces? – kérdezte tőle Logan. Max megrázta a fejét.

– Csak jó tudni, hogy a mi oldalunkon állsz.

– Jó ha az embert értékelik... szólok, ha találtam valamit.

– Köszönöm – hozzá szerette volna tenni, hogy „Szeretlek", de csak annyit mondott: – Majd
találkozunk.

– Igen. – felelte Logan, majd megállt egy pillanatra, mintha szeretne valami fontosat mondani,
de végül mégsem tette. – Majd találkozunk.

Azzal a kijelző elsötétült.

Max lemászott Dix monitorja elől és Joshua vállára tette a kezét.

– Elvonulhatunk beszélni?

– Naná, kis tesó.

Sétálni indultak és végül az alagútban kötöttek ki Terminal City távoli végében. Bár ez kellő
privát teret biztosított nekik, valahogy a klausztrofób környezet a Manticore alagsorára
emlékeztette Max-et, amitől kényelmetlenül érezte magát, különösen figyelembe véve a témát,
amiről beszélni akart Joshua-val. Végül belevágott.

– Emlékszel, hogy beszéltünk a többiekről, az olyanokról, mint Isaac?

– Igen, Max.

– Szeretnék megint róluk beszélni.

– Oké – emelkedett meg Joshua kutyaszerű szemöldöke. – Baj van?

Tettek néhány lépést az alagút sötét, tompán visszhangzó falai között. Egyiküknek sem volt
igazán szüksége lámpára, hogy lásson a sötétben és így, hogy Logan nem volt ott velük, nem is
kellett felkapcsolniuk.

– Van. talán.

Joshua nem felelt semmit.

– Tudod. meghalt még egy rendőr az éjszaka.

– És most Max azt hiszi, közülünk valaki tette ezt is.

A lány gyorsan megrázta a fejét

– Nem. csak Clemente nyomozó úgy tudja, hogy megvan a bizonyíték arra, hogy génmanipulált
tette.

– Nem jó. Nem jó.

– Joshua, ez nem jelenti azt, hogy valaki a Manticore alagsorából volt, de még azt sem, hogy a
bizonyíték valódi. figyelembe véve a forrását.

– Forrását?

– Ames White.

Joshua halkan elmordulta magát és a szemei megteltek gyűlölettel.

Bár Max-hez hasonlatosan Joshua sem vágyott másra, mint nyugodt békés életre, volt egy
része, ami mit sem szeretett volna jobban, mint apró cafatokra tépni Ames White-ot és aztán
nézni, hogy lassú agóniában kimúlik. White meggyilkolta Joshua barátját, Annie-t, az édes Annie
Fisher-t. A vak lányt, aki soha senkit nem bántott.

Kedves óriás lénye ellenére Joshua leghőbb vágya volt, hogy fájdalmas bosszút álljon ezért a
rettenetes bűntettért. Max megakadályozta, hogy végezzen White-tal azon az éjszakán a Jam
Pony-ban, de mindketten tisztában voltak azzal, hogy ha lesz rá még egy lehetőség, a lánynak
esélye sem lenne megállítani a szörnyszerű embert, Joshua-t abban, hogy végezzen az
emberszerű szörnnyel, Ames White-tal.

Max a hátát a falnak vetve leült a csupasz földre. Bár ő olyasvalaki volt, akinek elég pár naponta
aludnia, most úgy érezte, hogy ott nyomban képes lenne álomba szenderülni. Jushua is
letelepedett vele szemben a hátát a szemközti falnak vetve.

– White volt a forrás. És rá kell jönnöm, hogy mi történt valójában… és minél többet tudok meg
a kinti fivéreinkről és nővéreinkről, annál nagyobb esélyem lesz kideríteni, hogy miféle
bizonyítékról beszélnek

White-ék.

Joshua elgondolkodott ezen pár pillanatig, majd azt felelte:

– Sokunkat Apa készített, de a többiek, akik apa után jöttek, nem törődtek velünk. Gyűlöltek
minket, alagsoriakat.

Max bólintott.

– Mit tudsz mondani róluk személyenként lebontva?

A kérdés láthatólag összezavarta Joshua-t.

Max vett egy nagy levegőt és átfogalmazta a kérdést.

– Emlékszel, hogy mesélted el nekem Isaac történetét?

– Isaac-ről könnyű volt mesélni Max-nek, ő az öcsém volt. Szelíd. De megváltoztatták.

– A többiek, akik odalent laktak, néhányuk nevét a múltkor említetted nekem.

– Dill.

– Igen!
Joshua meglepődött és kicsit ijedten nézett Max-re.

– Sajnálom. Nem akaratalak megijeszteni, csak felismertem a nevet, amit már említettél.
Többet szeretnék tudni róluk. Kezdjük Dill-lel.

Joshua nekitámasztotta a hátát a falnak, behunyta a szemeit és összeszedte a gondolatait.

– Ő Isaac és utánam született. Ő és a testvére, Oshi. Miután Apa próbálkozott kutyával, náluk
macskával kísérletezett.

– Dill-nek és Oshi-nak macska DNS-e van?

– Aha.

Minden összetevő közül, amit a genetikai koktéljába kevertek, a macska DNS okozta Max-nek a
legkellemetlenebb, ha nem a legnagyobb gondokat. Még mindig hadakozott a tüzelés ellen
évente kétszer, ami a legmegalázóbb része annak, ha az embert egy kémcsőben hozzák létre.

– Van valami tipped, hogy pontosan milyen macskáé?

– Dill-ről nem tudom biztosan. Oshi koktéljában sziámi volt, azt hiszem. Utáltak ketrecben élni,
de gyorsak voltak és nagyot ugrottak, ezért kis cellában tartották őket. Kegyetlen volt.

– Nagyon kegyetlen, Joshua. És mikor jutottak ki? Joshua csak a vállát vonogatta.

– Nem tudom.

– Említettél egy bizonyos Gabriel-t. Joshua hatalmas szája mosolyra húzódott.

– Joshua szereti Gabrielt. Egy hangyától származik.

– Hangyától? – nyújtotta ki a lábait Max. – Nem viccelsz? Rovar DNS?

– Óh igen. Gabriel hasonlít Max-re. Ez meglepte a lányt.

– Hasonlít rám?

Joshua habozott egy hosszú pillanatig.

– Normál. Nem, mint Jam Pony Normal, normál, mint az átlagosok. Csak ő meg tudja emelni a
súlyának hatszorosát.

– Bármi más átlagostól eltérő?

– Nincs. csak van neki két plusz karja.

– Van neki két plusz karja, de átlagosnak néz ki? Joshua vadul bólogatott.

– A törzséből nőttek ki, szóval csak magához kell szorítania őket. Gabriel pufinak látszik. de
átlagosnak.

Max tanulmányozta nagydarab barátját egy rövid ideig.

– Tudod, hogy hol van, ugye? Joshua a földet kezdte nézni.

– Már nem. Mióta Terminal City-be jöttem, nem.

– Itt van Seattle-ben?

– Gabriel Seattle-ben volt.

– És jóban voltatok?

Joshua továbbra is a földet bámulta.

– Igen.

– Soha nem meséltél róla – mondta Max hivatalos hangon. Sértődöttség nem érződött ugyan ki
a szavaiból, de furcsamód kicsit mégis úgy érezte magát. Joshua volt a legközelebbi barátja a
génmanipuláltak közül és még neki is voltak titkai előtte.

– Gabriel elvegyült az emberek között. Csak akkor láttam, ha eljött meglátogatni Apa házában.

– Tehát lehet, hogy még odakint van.

– Igen. Odakint van.

– Bántották őt a Manticore-ban?

Joshua végre Max szemébe nézett.

– Mindannyiunkat bántottak, Max. Téged is. Ezzel aligha lehetett vitába szállni.

– Az őrök féltek tőle az ereje miatt. Sokkoló botokkal ütötték a rácsokon túlról, mikor elmentek
a cellája mellett.

Max a saját bőrén tapasztalta már a sokkolókat, úgyhogy tudta, mekkora fájdalmat is tudnak
okozni.

– Az őrök próbálták legyengíteni Gabriel-t azzal, hogy folyton bántották.

Max lassan a fejét ingatta.

– Sajnálom Joshua. Sajnálom, hogy. a felszínre hoztam ezeket az emlékeidet.

– Nincs mit sajnálni. Ők tették ezt, nem mi.

Max is tudta ezt jól, de mint minden áldozat, ő is furcsamód bűnösnek érezte magát az őt ért
sérelmekért.

Mindannyian rengeteget szenvedtek és így nem volt meglepő, ha valamelyikük esetleg

beleőrült a sok kínzásba. Max inkább azt tartotta különösnek, hogy nem többükkel fordult ez
elő.

A hosszabb ideig tartó néma csendet végül Max törte meg.

– Azt hiszem említettél még valakit. Joshua elgondolkodott.

– Óh! Majdnem elfelejtettem... Kelpy. „Kaméleon srác" ahogy az őrök hívták.

Max-nek ezúttal nem volt szüksége bővebb magyarázatra a DNS koktél összetételét illetően.

– Kelpy nem jól működött – folytatta Joshua.

– Hogy érted, hogy nem jól működött? Joshua széttárta a karjait.

– Arra emlékszem, hogy az őrök és mindenki arról beszélt, micsoda időpocsékolás volt Kelpy
létrehozása.

– Kelpy-t is verték? Joshua a fejét ingatta.

– Nem. Azt mondták, hogy a képessége csak akkor működik, ha dühös vagy fél, vagy nem
tudom.

– Zaklatott – fejezte ki a férfi gondolatát Max.

– Igen, ez az a szó. Zaklatott. Mikor zaklatott. Úgyhogy nem zaklatták. Figyelembe sem vették.
Hagyták ott pusztulni.

– Senki sem szerette, vagy segített rajta – mondta Max.

– Senki. Néha Kelpy csakúgy eltűnt a cellájában. Max tudta, hogy valamilyen szinten minden
génmanipulált így érzett. Senki sem segítette őket, senki nem szerette őket. Nagyot változott az
élete, mikor találkozott Logan-nel, ahogy Joshua-é is, mikor vele találkozott.

– Kelpy ott volt még, amikor kitörtünk?

Joshua egy rövid bólintással nyugtázta.

– Igen. A saját kezeddel nyitottad ki a celláját. Max a fejét ingatta.

– Nem emlékszem rá.

– Fogadok, hogy Kelpy emlékszik Max-re. Később Kelpy megkérdezte a neved és mondtam neki,
hogy Max. Azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki valaha törődött vele.

Valaki, akit még észre sem vett soha.

Felálltak és visszafelé indultak az alagútban. Hiába próbálkozott erősen, képtelen volt felidézni
magában Kelpy-t.

Ahogy felértek a Medtronics földszintjére, megcsörrent Max mobilja.

– Mondd, itt Max.

– Figyelnek – mondta egy számítógép generálta hang a vonal túlsó végéről.

– Kicsoda figyel?

– Azok, a kapun túlról.

– Kösz, de ezt már tudtam.

– Mikor utoljára beszéltünk, félbeszakítottak minket.

Clemente.

– Igen, úgy volt.

Miért most hív, és mire ez a nagy titkolózás?

– A közös ismerősünk megadta az információt, ami megcáfolhatatlannak tűnik.

White átadta neki a bizonyítékot, hogy génmanipulált a tettes.

– Megértette? – kérdezte a gépies hang.

– Igen. De az az információ.

– Elöljáróban deklaráltan nagyon sajátságos. Láttam. Beszélünk később. Ahogy mondtam.

Azzal a telefon elnémult.

– Mi az? – kérdezte Joshua.

– Azt hiszem rossz hír – felelte Max.

Azon gondolkodott, amit Clemente a végén mondott: „Deklaráltan nagyon sajátságos." Mit
akart ez jelenteni? Csak nem valamiféle furcsa kód volt? Deklaráltan.

De nem jött rá mi lehet az.

Joshua-ra nézett.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk.

Ahogy kiléptek a szabadba, a hajnal első fényeinek lila ragyogása világította be őket. A nap még
szinte fel sem tűnt a horizonton, de Max már tudta, hogy ez is egy hosszú napnak ígérkezik.
Néma csendben sétáltak egymás mellett az utcán, Joshua a gondolataiba temetkezett, Max
pedig azon volt, hogy rájöjjön, mit akart neki mondani Clemente .

Elöljáróban deklaráltan nagyon sajátságos.

Végül, mintha a rejtély ködje lassan felszállt volna, összerakta a nyomozó kis kódját. Deklaráltan
Nagyon Sajátságos. D-N-S. White DNS-sel bizonyította, hogy a tettes génmanipulált.

Most már csak az volt a kérdés, hogy Clemente miért mondta ezt el neki?

Jelenleg csak egy oka volt hinni a férfinak: tudta, hogy az ugyanannyira nem bízik White-ban,
mint ő.

Tehát úgy néz ki, van egy szövetségese a másik oldalon. Úgy érezte, hogy sikerült igazán jó
kapcsolatot kiépítenie Clemente-vel, és örült, hogy a nyomozó elhitte neki az abszurd – de száz
százalékig igaz – kígyókultusz sztorit.

Még így is, a jó hírek messze eltörpültek a rosszak mellett. Akár White manipulálta a
bizonyítékokat, akár még rosszabb és valóban egy génmanipulált öldösi a rendőröket a
városban, ez semmiképp nem volt nekik jó.

Hogy hangzik már: egy génmanipulált sorozatgyilkos.

 Hatodik fejezet
A SZABADSÁG FÖLDJE
Terminal City, 23:39

2021. május 10. hétfő

Dix szobájában ülve, a férfi munkaállomásának oldalán Max végre megengedett magának egy
kis szünetet, hogy fejben összerakhassa az információkat, amiket Joshua-tól megtudott. Annak
ellenére, hogy az a beszélgetés az alagsorban reggel volt, úgy tűnt neki, mintha napok is elteltek
volna azóta. Talán az lehetett az oka, hogy belőle is előhozott régi emlékeket. a Manticore-ról.

Még ha a törékeny tűzszünet fenntartásával járó gondokkal viszonylag könnyen meg is tudott
birkózni, a teher, amit Joshua tett a vállára, most elviselhetetlennek tűnt. Átgondolta az egészet
újra és újra és újra. de a végeredmény mindig ugyanaz maradt.

Ezekért a groteszk, szörnyű gyilkosságokért – legalábbis részben – ő a felelős.

Hisz nem ő volt, aki kiengedte a génmanipuláltakat a nagyvilágba?

Azt kívánta, bárcsak ne érezné magát felelősnek a gyilkosságokért, hogy képes legyen túltenni
magát a dolgon, de a bűntudat nem akart elmúlt. Ő hozta meg a döntést, hogy senkit sem hagy
hátra a Manticore-ban meghalni. Most, hogy sok száz, talán sok ezer génmanipulált járhat
szabadon és boldogan a világban, néhány sikertelen kísérlet is odakint van, akinek – mind a
saját, mind az emberek érdekében – jobb lenne fogságban.

Max szerette volna azt hinni, hogy White áll a gyilkosságok hátterében és tudta, hogy a férfi
képes is lenne ilyen kegyetlenségre, vagy arra, hogy a génmanipuláltakra kenje a Konklávé
elmebeteg küldetése miatt, de valami belül azt sugallta neki, hogy a bizonyíték, amit Clemente-
nek bemutattak valódi.

Egy rövid kopogás után megjelent az ajtóban a jóképű kék szemű Alec – kék pólót, farmert és
futócipőt viselt – és azt mondta.

– Talán jobb lenne, ha vetnél egy pillantást arra, mi folyik odakint – azzal az előtér felé
mutatott.

Úgy tűnik, túl nagy kérés lett volna néhány magányos perc.

– Most meg mi van? – kérdezte a fiútól nem is próbálva elrejteni fáradtságát.

– Hé, sajnálom, hogy zavarnom kell téged. tudom mekkora teher van rajtad. de ezt jobb lenne,
ha megnéznéd.

Max nagyot sóhajtott és a médiaközpont felé vette az irányt.

– Legalább valami jó hír?

Luke, Mole, Dix és az operátorok feszülten nézték a kijelzőket.

– Nem a kedvenc műsorom – mutatott Dix a biztonsági kamerák monitorjai felé. – Néhány
részeg a nyugati oldalon Molotov koktélokat dobál át a kerítésen.

Max tudta, hogy a legközelebbi épület jó huszonöt méterre van a kerítéstől, de ahogy az egyik
monitorhoz lépett, látta, hogy a részegek minden dobása egyre közelebb kerül az épülethez. És
az fából készült. Az egykor jobb napokat megélt csűr nyilván nem sokáig állna ellen a lángoknak.

A másik monitorra mutatva Luke azt mondta:

– És úgy néz ki, hogy egy TV stáb is készül bekapcsolódni a részegek mellé.

Alec elvigyorodott:

– Csak nem konspiráció enyhe illata csapta meg az orrom?

– Hol van az az átkozott Nemzeti Gárda? – dühöngött Mole, szája sarkában a szokásos
szivarjával. – Lezárták az egész istenverte környéket. erre egy csapat részeg lúzer átsurran
közöttük?

Max Alec-re nézett.

– Te gondoskodj a dobálózókról, én meg beszélek a médiával.

– Figyelemhajhász.

– Miért ne? Majdnem olyan csinos pofim van, mint neked.

– Aú – mondta Alec, miközben csatlakozott a kifelé tartó Max-hez.

Nem sokkal később ott álltak az épület mögött, amit a részegek próbáltak porig égetni.

– Állítsd meg őket – parancsolta Max. – De ne tegyél bennük kárt.

– Hogy tehetnék? Én egy gyengéd lélek vagyok.

– Komolyan mondom Alec. Már így is túl nagy az ellenünk szóló publicitás.

A fiú megrázta a fejét, mintha nem igazán akarná elhinni, amit hall.

– Azok közül odakint egyik sem az a kifejezett tisztes állampolgár, Max. Csak néhány rosszéletű
alkesz, akik talán pénzt is kapnak, hogy csinálják a felhajtást annak a stábnak.

– Nem tudhatjuk. A forgatócsoport talán csak megragadta az esélyt...

– Még ha úgy is van, komolyan azt hiszed, hogy csupán a szavak erejével meg tudnék győzni pár
részeget, hogy hagyják abba?

– Csak ne tegyél kárt bennük, oké? Az a stáb imádná azt látni, hogy egy génmanipulált halomra
ver néhány átlagost.

– Rendben! – tűnt el dühösen a két épület közötti árnyékokban Alec.

Max várt két másodpercet, majd ő is útnak indult a másik irányba, hogy gondoskodjon a
forgatócsoportról.

Hat méterre megközelítette a stábot és onnan figyelte meg őket tüzetesebben. Egy alacsony,
kövér, pólót és farmert viselő ember állt kamerával a vállán, miközben a nyilvánvaló „tehetség",
a túlszoláriumozott, olcsó öltönyben parolázó ripacs megpróbálta TV riporter benyomását
kelteni. A hátuk mögött a csatorna emblémájával ellátott autó mellett állt egy harmadik figura,
egy sovány, esőkabátot viselő férfi, aki azzal volt elfoglalva, hogy ne gabalyodjanak össze a
kábelek.

Tett még néhány lépést előre, majd megállt egy épület sarkánál az árnyékba burkolózva és
onnan figyelte, hogy Alec tárgyal-e már a részegekkel. Nem sokkal később meg is pillantotta a
fiút, ahogy előtűnt a két épület közül és egyenesen a négy, Molotov koktéllal dobálózó férfi felé
sétált. Továbbra sem volt semmi jele annak, hogy a Nemzeti Gárda, vagy a zsaruk szeretnének
beavatkozni.

– Meg kell titeket kérnem, hogy ezt hagyjátok abba – kezdte Alec a dobálózóknak, amennyire
nyájasan csak tudta.

A legnagyobb a négy férfi közül, akinek pofaszakálla egészen a MUTÁNSOK HAZA feliratú
pólójáig ért és a farmerja sem volt épp tisztának nevezhető, előrelépett és magához ragadta a
hangot:

– Húzz innen a vérbe, szörnypofa! – azzal nyomatékosításul felkapott egy üveget és Alec
irányába hajította. Csakhogy annyira részeg volt, hogy még a mozdulatlan fiút is jó három
méterrel hibázta el. Ahogy az üveg széttört, lángok csaptak a magasba és olyan ördögi
megvilágításba helyezték Alec dühös arcát, amilyet azok négyen még sohasem láttak.

– Nézzétek srácok – próbálkozott újra Alec, de ezúttal már ingerültség is vegyült határozott
hangjába – kihúzzátok a gyufát. Fejezzétek be a tűzzel játszadozást, mielőtt még megégetitek
magatokat.

Az egyik részeg koktélokat gyújtott meg a másik háromnak, amit azok egyszerre vettek a
kezükbe és dobták Alec felé. Kettő a fiú két oldalán ért földet, a harmadik pedig jóval a feje
fölött repült el. Max figyelte, ahogy az az épület oldalának csapódik és lángra gyújtja a falat.

Ennek csúnya vége lesz.

Alec arra nézett, ahol Max rejtőzködött az árnyékban – a lány nem is értette, miért csodálkozik
azon, hogy a génmanipulált érzékek elárulták hollétét – és halkan azt suttogta felé:

– Hé, én megpróbáltam.

Azzal egyetlen ugrással átjutott a két és fél méteres kerítés fölött és a részegek között landolt.
Pillanatok alatt kiütötte őket szemmel követhetetlen ütésekkel és rúgásokkal. A bunyó véget
ért, mielőtt azok felfoghatták volna, hogy a kerítés másik oldalán van. Mikor az utolsó is kiterült,
Alec egy szökelléssel a kerítés tetején termett, hogy onnan vigyoroghasson vissza eszméletlen
áldozataira, majd leugrott a génmanipulált oldalon.

Max az árnyékból nézve ingatta a fejét. Ennyit arról, hogy ne tegyenek kárt bennük. De azért
Alec védelmében meg kell jegyeznünk, hogy egyiküket sem ölte meg, vagy okozott benne
maradandó kárt. Néhány hiányzó fog és egy vagy két törött orr, semmi több.

Más részről viszont a részegek elérték, amit nagy gyűlöletükben célul tűztek ki. Mielőtt Alec
kiterítette volna őket, az egyik Molotov koktél sikeresen lángra lobbantotta a pajtát. A tűz
gyorsan felmászott a falon és pillanatok alatt az egész épület veszélybe sodródott.

Génmanipuláltak tűntek fel mindenhonnan, látszólag a semmiből, vödrökkel a kezükben és

klasszikus csatárláncot alkotva megkezdték a tűz oltását. Öt perc alatt visszanyerték uralmukat
a lángok felett, ami igazán jó hír volt.

Csakhogy még a TV stáb is gondot jelentett. Max tehetetlenül szemlélte, ahogy felveszik, amint
Alec összeveri a részegeket, de a kamera azt is rögzítette, hogy a génmanipuláltak milyen szép
csapatmunkára képesek.

Ahogy a stáb filmezte, amint a fivérei és nővérei a tűzzel harcolnak, Max-ben egy pillanatra
átfutott a gondolat, hogy végre a média mutathat majd valami pozitívat is a
génmanipuláltakról, de aztán észrevette, hogy hogyan festenek azok az állatszerű arcok a tűz és
füst megvilágításában. Jónéhányuktól már így is rettegtek a külsejük miatt, és így a tűz
kísérteties fényében csak még félelmetesebbnek tűntek.

Max-nek döntést kellett hoznia és megtette. A kerítés felé indult, a tetején termett, majd egy
könnyed hoppanással az operatőr előtt landolt. A férfi hátrahőkölt ijedtében, Max ügyet sem
vetett erre, előrébb lépett, megfogta a kamerát és egyetlen könnyed mozdulattal kivette belőle
a kazettát.

– Hé! – méltatlankodott a férfi.

– Te jó ég, ez ő! – kiáltott valaki a háttérből.

Max vetett egy szigorú pillantást az operatőrre, majd tett néhány lépést hátra.

A nevetséges külsejű riporter Max elé lépett.

– Ezért utálják az emberek magukat, génmanipuláltakat.

A lány felé fordult.

– Miért?

– Nem akadályozhatják a sajtószabadságot.

– Valójában inkább ezért utálják az emberek a génmanipuláltakat – mondta Max, azzal

megmarkolta a riporter olcsó öltönyének hajtókáját és annál fogva másfél méter magasra
emelte a férfit. Az rettegő arccal nézett rá és miután lerakta, kishíján elsírta magát.

– Maga. talán nem úgy fest, mint azok, de maga is egy szörnyeteg.

– Szörnyetegek vagyunk, mert maguk teremtettek minket annak – megpördült, hogy a

mondandóját a többi stábtag is hallja. – Nem az a sajtószabadság, mikor felbérelsz néhány
részeg szarzsákot, hogy Molotov koktélokkal dobáljanak minket.

– Hogy merészeli! – méltatlankodott a botcsinálta riporter. – Azt állítja, hogy én magam

gyártom a sztorit? Én soha.

– Ezt tartogassa a reggeli híreknek – csitította el Max. – Szüksége is lesz a szavaira, mert a
kazettát nem kapja vissza. Elviszem magammal és szerencsés, hogy csak azt.

– Nem tehet.

– Már megtettem – megfordult és látta, hogy az operatőr már tett is egy új szalagot a kamerába
és sikerült is rögzítenie a vita legvégét. – Mi a neved, Bud[1]?
– Bud – felelte a férfi, elámulva a lány látnoki képességeitől.

– Bud, mondd meg nekem az igazat. Ez a riporterek gyöngye bérelte fel azokat a piásokat?

A férfi csak állt Max-el szemben mozdulatlanul és a kamerát egyenesen a lány arcára
irányította, végül azt kérdezte:

– Megtarthatom a felvételt?

A riporter a fogai között sziszegve csak annyit mondott:

– Bud, kibaszlak, hogy az életben nem kapsz több munkát.

– Kösz Ben, hogy ezt a kamerába mondtad – felelte az operatőr. – A csatorna imádni fog ezért.

Max elmosolyodott.

– Azt hiszem megkaptam a választ a kérdésemre. Bud, örülök, hogy maradt még képesség az
önálló gondolkodásra a modern média berkeiben is. Kösz.

Azzal tisztelgett nekik egy ujjal és visszaugrott a kerítés túloldalára. Miután macskaügyességgel
földet ért, a még továbbra is lángokban álló faépület felé vette az irányt. A hűvös éjszakában
még jól is esett az arcának a lángok melege. Olyan érzés volt, mintha a büszkeségtől pirult volna
el. Tudta, hogy Bud továbbra is veszi őt, de nem érdekelte.

Előrelépett és egy laza mozdulattal belehajította a kazettát a tűzbe.

További forgatócsoportok tűntek elő a sötétből, hogy ők is filmre vegyék a tűz elleni harcot.
Max tisztában volt vele, hogy az a riporter össze-vissza fog hazudozni a kollégáinak a
történtekről, de nem tudott mit tenni ez ellen. Előbb vagy utóbb úgyis beszélni fog Clemente-
vel és akkor elmagyarázza majd neki az esetet.

Remélte, hogy a nyomozó nem fogja azt a rövid, kerítésen kívül töltött időt – amire azért volt
szükség, hogy Terminal City-t megvédjék a tűztől és a hazugságoktól – az egyezségük
megsértéseként értelmezni.

Végül, miután már az újságok fotósai is a környéken lebzseltek, végre feltűntek a rendőrök és a
Nemzeti Gárdisták. Kihallgatták a riportert, Bud-ot és felsegítették a részegeket a földről, akiket
láthatóan nem ért semmi komoly sérülés, azt leszámítva, hogy egyikük-másikuk úgy köpködte ki
a fogait, mint görögdinnyeevés közben a magokat. Ahogy Max Alec felé pillantott, látta, hogy az
alig bírja visszaszorítani a kárörvendő vigyort a képéről.

Látván, hogy lángol az épület, a lányban felrémlettek azok a sötét emlékek arról a borzalmas és
csodálatos éjszakáról, mikor a Manticore porig égett.

Szerette volna azt hinni, hogy helyesen tette, amit akkor tett. Hogy helyes volt kiszabadítani a
fivéreit, nővéreit és a félresikerült kísérletek eredményeit, de a sok baj, ami azután következett
– kezdve CeCe halálától egészen a megnyúzottakig – és az a sok ember, akiért most aggódnia
kell... csak remélni tudta, hogy helyesen cselekedett.

Azon is eltűnődött, hogy vajon megtudja-e valaha, hogy amit tett, attól jobbá, vagy rosszabbá
vált a világ, vagy mindig nyomasztani fogja a vezetés és a felelősség súlya, amit magára vett.

Nem Max volt az egyetlen, akit ezen az éjszakán a Manticore emlékei gyötörtek. Valahol
Seattle-ben Bobby Kawasaki álmatlanul forgolódott az ágyában és folyamatosan csak Max-en
járt az esze. Hogy hogyan találkoztak és hogyan szabadította őt fel.

Kelpy már azelőtt felfigyelt a kavarodásra, hogy az elért volna hozzá.

A zűrzavar odafent kezdődött, de a falak és emeletek ellenére meghallotta föntről a kiabálást,

lábdobogást és – ami a legijesztőbb volt az egészben – fegyverropogást.

Az adrenalinszintje az egekbe szökött, de plexi cellájának közepén nem volt semmi, amibe
beleolvadhatott volna.

Csak állt ott rémülten egyik lábáról a másikra téve a súlyát. Az utóbbi időkben az orvosok
kényszerzubbonyt adtak a ruhái fölé megelőzendő, hogy letépje azokat magáról és beleolvadjon
a környezetébe azon ritka alkalmakkor, mikor kiengedték a cellájából.

Joshua – az egyetlen az alagsoriak közül, aki legalább néminemű szabadságot kapott – jelent
meg a cella ajtaján díszelgő kis ablakban.

– Minden rendben lesz, Kelpy – suttogta felé megnyugtató hangon. – Max jön. utána lelépünk.

Mielőtt azonban Kelpy megkérdezhette volna, hogy ki is az a Max, el is tűnt a következő ajtó
felé.

Odafent hallhatóan egyre nagyobb harc folyt a tűz ellen, de ő – csak úgy, mint számtalan
alkalommal ezelőtt – csak plexibörtöne ajtajának zármechanizmusát tanulmányozta, remélve,
hogy talál egy kiutat. És csakúgy, mint mindannyiszor, ezúttal is ugyanannyira megfejthetetlenül
bonyolultnak találta, mint az élet rejtélyét.

Tisztában volt vele, hogy akkor sem lenne képes feltörni azt a zárat, ha nem viselné azt a
kényszerzubbonyt.

Amikor hallotta, hogy a folyosó végi ajtót áttörték, egyszerűen föladta és leült, hogy várja a
halált, nem igazán bánva annak lehetőségét. Szinte azonnal, hogy azt az ajtót áttörték a
többiek, megcsapta az orrát a füstszag. Felfogva, hogy az egész épület lángokban áll, már nem is
reménykedett másban, minthogy az egyik őr belép a cellájába és egy golyót repítve a fejébe
megmenti a várható szenvedéstől. A gyors, fájdalommentes vég elfogadhatónak tűnt a
tűzhalálhoz képest, sőt a túléléshez viszonyítva sem volt olyan rossz lehetőség.

A többiek üvöltése – amelyről képtelen volt megállapítani, hogy a fájdalom vagy a félelem
váltotta ki belőlük – zsibongva töltötte meg a fejét. Az emberek közé való sikeres beolvadásnak
az egyik titka a jó empatikus képesség, ami Kelpy-nél talán túlságosan is fejlett volt. Most mást
sem kívánt, csakhogy bár ne lenne annyira.

A sikolyok és rimánkodások a többi cellából olyan érzéssel töltötték meg, mintha a testében
ezernyi tomboló démon próbálná cafatokra szakítani a lelkét. Összezsugorodott, amennyire
csak tudott, befogta a füleit, ahogy a lehetőségei megengedték... de a sikolyok hangja nem
akart szűnni, a fájdalom pedig lassan elviselhetetlenné vált.

Már nem állt messze attól, hogy kezdje beleverni a fejét a műanyag padlóba, mikor a nehéz
fémajtó, ami a ketrecét őrző cellába vezetett, lassan résnyire kinyílt.

Kelpy felállt és a szemeivel Joshua-t vagy valamelyik őrt kezdte keresni. de nem jött senki,
ellenben a sikolyok hangja még tovább erősödött. Az ajtó alig pár centire nyílt ki, nem lehetett
több húsznál – nyilván azt is csak a saját súlyától fogva, miután a mágneszár elengedte – de
Kelpy azon a résen keresztül is képes volt kivenni a mozgást.
Reménykedett benne, hogy valaki érte jön. Hogy megölje, vagy kiszabadítsa, az igazán nem
érdekelte és félt magának bevallani, hogy melyikre is vágyik jobban.

Senki sem állt meg annak ellenére, hogy a mozgás az ajtó előtt már folyamatosnak volt
mondható. Végül tudatosult benne, hogy mindenki más kiszabadult. A szabadság felé futottak
egytől egyig, miközben ő továbbra is be volt zárva ebbe a plexiketrecbe a cellájában.

Hirtelen rádöbbent, hogy valójában nem akar ő meghalni.

Talpra küzdötte magát és üvölteni kezdett, de nem volt elég erős a hangja, hogy igazán jól
hallható legyen a celláján kívül is, különösen nem egy ilyen kakofón hangzavarban, ami a
folyosót megtöltötte. Újra és újra üvöltött, annak ellenére, hogy tudta, nem hallják, nem
hallhatják meg. Mind az életükért futottak és nem volt idejük rá.

Könnyek futottak végig az arcán. Érezte, hogy halálra fog égni, egyedül az ő saját sütőjében…
ami azután a sírja is lesz. műanyag sír, ami annyira megolvad majd, hogy képtelenség lesz
szétválasztani az ő maradványait attól a masszától.

És akkor jelent meg Ő az ajtóban!

Kelpy annyira össze volt zuhanva, hogy csak ott állt, mikor a lány berobbant a cellába.

Milyen gyönyörű volt! Hosszú fekete haj, ragyogó sötét szemek, érzéki vörös ajkak és olyan
színű bőr, mint amilyen a karácsonykor kapott karamellának van, mindez egy testhez simuló
fekete ruhába bújtatva.

– Ne aggódj – mondta neki. – Mindenki kijut innen. Kelpy szótlanul figyelte, ahogy a lány letépi
a fal mellett álló priccs egyik lábát, majd odalép a ketrec ajtajához és azt mondja:

– Állj hátrébb.

Kelpy követte az utasítást.

A lány az ágylábbal jókorát sózott a zárra, ami attól eltört és az ajtó kinyílt. Ezután a kezét
nyújtotta felé, hogy kisegítse a ketrecből. Megforgatta, majd Kelpy már csak azt hallotta a háta
mögül, hogy a kényszerzubbony elszakad.

Hosszú ideje először, a karjai szabadok lettek.

– Kilépsz a folyosóra és jobbra indulsz – mondta a lány megnyugtató hangon. – Kövesd a

tömeget, maradj közel valakihez és mind kijutunk innen.

Bólintott. A lány szépsége annyira megbabonázta, hogy teljesen hülyének érezte magát.

– Tudsz beszélni?

Annyit sikerült csak mondania:

– Igen.

– Jó. Akkor tudsz segíteni. Mondd mindenkinek, hogy mozgás ki innen. Ne maradjanak le a
tömegtől. Megértetted?

Ismét csak bólintani tudott.

A lány rámosolygott és Kelpy furcsa kis életében először szerelmes volt.

Mielőtt sikerült volna bármit is kinyögnie, a lány sarkon fordult és villámgyors léptekkel távozott
a cellából, hogy segítsen valaki máson is, akinek szüksége van rá.

Levéve a kényszerzubbonya maradványait, Kelpy azonnal elkezdett beleolvadni a cella falainak

szürkéjébe. Tudta, hogy ha bárki belépne most – bár nem teljesen láthatatlan – szinte
lehetetlen lenne, hogy észrevegye. Érezte, ahogy a szíve vadul kalapál a mellkasában… akár a
félelem okozta, akár a fekete hajú istennő feltűnése, a lényeg az volt, hogy az adrenalinszintje
eléggé felszökött ahhoz, hogy könnyedén beleolvadjon a környezetébe. Letépte magáról a
szürke rabruhát.

Kilépett a folyosóra és lassú nyugodt léptekkel a falak mentén haladt, hogy ne ütközzenek bele.
Míg mellette a többi génmanipulált kétségbeesetten futott az életéért, ő elindult megkeresni a
sötéthajú lányt.

Természetesen ő is a többiekkel egy irányba haladt, csak benézett minden egyes cellába
tudván, hogy az a lány mások mentésén dolgozik. Biztos volt abban – annyira, mint hogy most ő
nem tűnik fel senkinek – hogy az az istennő bármilyen tömegből kitűnne. különösen ebből, ahol
ő volt az egyetlen, aki nem hasonlított semmilyen állatra és nem viselt szürke rabruhát.

Végül négy zárkára az övétől megtalálta. Ahogy sejtette, épp segített valakin. Óvatosan mögé
lépett és onnan figyelte. Az észre sem vette, hogy ott van, de ő elég közel állt hozzá, hogy
érezze az izzadtságának illatát és úgy érezte, parfüm sincs a világon, ami azzal felérhet. Ahogy a
lány folytatta az útját, terelgetve a menekülőket és kiszabadítva a bent ragadtakat, Kelpy
folyamatosan a nyomában volt olyan közel, amennyire csak tudott.

Végül, mikor már majdnem mindenki kijutott és a tűz egyre jobban kezdett elharapódzni,
Joshua kiáltását hallotta:

– Max, gyere! Mennünk kell!

Max. Az istennőnek volt neve. Max.

A lány futásnak eredt, de közben még megragadott két génmanipuláltat és rángatta őket maga
után. Kelpy közvetlen a nyomában loholt, akár egy láthatatlan árnyék. Védte a lányt, bár az nem
is sejtette, hogy ott van mögötte. Miután kijuttattak minden génmanipuláltat, az istennő
elindult visszafelé az épületbe és ő sem maradhatott le tőle. A lány végigsprintelt az előtéren és
a végén belépett az irányítóterembe. Kelpy-vel a nyomában.

Az őr, aki közvetlenül az ajtón belül állt, épp beszélt valakihez, akit a jelenlegi pozíciójából Kelpy
nem láthatott:

– Asszonyom, mennünk kell – rögtön érkezett is a válasz odabentről:

– Hol van 452?

– Most, asszonyom! – az őrnek jó időre ezek voltak az utolsó szavai, mert Max lendületből
érkezve egy fejrúgással kiterítette. A lány ügyességétől megbabonázva Kelpy egy sarokról
figyelte, ahogy az csendesen a nekik háttal álló szőke nő mögé lopózik akinek eddig csak a
hangját hallotta. Nyilván ő volt ott a vezető.

– Nem megyek el nélküle – felelt a nő az őr legutolsó mondatára.

Max megragadta hátulról és azt mondta neki:

– Micsoda véletlen, mert én sem megyek el maga nélkül – azután végigrángatta magával a nőt a
folyosón a hajánál fogva. Lángolt körülöttük a Manticore épülete, de Max ezzel egy cseppet
sem törődött. Nyilvánvaló volt, hogy valami egészen más jár a fejében.

Kelpy végig követte a két nőt és egyre kíváncsibb volt, hogy mi készteti Max-et arra, hogy ilyen
módon dacoljon a lángokban álló épület veszélyeivel. Végül egy laborféleségben kötöttek ki.

– Hol van az ellenszer? – rivallt rá a szőkére Max.

– Nem tudom – felelte kétségbeesetten a nő. – Ki kell innen jutnunk azonnal, 452.

A sarokba húzódva Kelpy tanulmányozni kezdte a falakat, amiken végig színes folyadékokat
rejtő apró üvegcsékkel megrakott vitrinek húzódtak. Ő az egyetlen szilárd fal mellé húzódott és
beleolvadt.

Max kicsavarta a nő karját és arccal nekilökte a fémfalnak, majd azonnal elkapta a torkánál
fogva, megforgatta és az arcába üvöltötte:

– A nevem Max! Szóval hol van? – és azzal végigrángatta a nőt a szobán ügyelve arra, hogy
beleverje mindenbe, amibe csak lehet. Csak akkor hagyta abba, mikor a szőke ijedten
felkiáltott:

– Oké. Oké – és elővett az egyik polcról egy apró, sárgás színű folyadékot tartalmazó fiolát.

Max gondolkodás nélkül kicsavarta a kezéből.

Ekkor egy fekete egyenruhát viselő őr robbant be a helyiségbe és az istennőre szegezte az M16-
osát.

Kelpy tett egy lépést, de késő volt.

Az őr meghúzta a ravaszt, azonban óriási meglepetésre a szőke nő félrelökte Max-et a

tűzvonalból és hagyta, hogy beléfúródjanak a lövedékek, majd elterült a földön.

Max felpattant és belerúgott a szoba közepén álló kerekes fémasztalba, ami nekigurult az őrnek
és kiverte a kezéből a fegyvert. A rémült férfi, aki épp most lőtte le a saját főnökét azt sem
tudta hirtelen, hogy mit tegyen. Kétségbeesett arccal bámulta Max-et, mintha tőle várna
valamiféle választ. Kelpy készenlétben állt a háta mögött arra az esetre, ha megint
megpróbálkozna valamivel.

– Én nem árulkodom, ha te se – mondta az őrnek Max. A férfi hezitált egy fél pillanatig, majd
villámgyorsan, mintha ott sem járt volna elmenekült a helyszínről.

Kelpy figyelte, ahogy Max a szőke nő fölé hajolt. Vajon meg fog halni?

– Ezt a vírust, amit belém rakott, hogyan tudom semlegesíteni?

A nőnek abban az állapotában csak annyit sikerült kinyögnie:

– Nem tudod.

– Helyettem kapta be a golyót. Miért?

A nő megfogta Max fejét és minden erejét összeszedve felhúzta magát egy kicsit, hogy
közelebbről beszélhessen hozzá.
– Te... Te vagy az, akit kerestünk.

Max zavartan nézett rá, nem értette, hogy mire gondol.

– Sandeman – a nő hangja szinte már a suttogásnál is halkabb volt, Kelpy alig volt képes kivenni
a szavait. – Találd meg... Sandeman-t.

A szőke karjai elernyedtek és a feje visszazuhant a padlóra. Meghalt.

Max nem vesztegette az idejét. Óh micsoda gyönyörűség volt, milyen erőteljes! Felállt és
kimenekült a lángokban álló épületből, át a kerítéseken, fel a domboldalon és Kelpy egy
pillanatra sem vesztette szem elől. A domb tetején az istennő megállt, visszafordult és az arcán
egyértelmű elégedettséggel szemlélte a Manticore lángokban álló létesítményét.

Majd bevetette magát az erdőbe.

Kelpy továbbra sem hagyta, hogy eltűnjön a szeme elől, észrevétlenül követte a fák és bokrok
rengetegében. Amikor beszállt egy furgonba, amit egy csapat génmanipulált vezetett, Kelpy
megragadta a lökhárítót és észrevétlenül felült hátulra.

Ott utazott egész végig Seattle felé.

Mikor beértek a városba sem veszítette el Max-et. Egész addig a lány nyomában maradt, amíg
ki nem derült, hogy egy biciklisfutár szolgálatnál, a Jam Pony-nál dolgozik. Kelpy azonnal tudta,
hogy szüksége lesz egy másik névre. Hallotta, ahogy egy mellette elhaladó nő Bobby-nak hívja a
kisfiát, úgyhogy már meg is volt, hogy mi legyen a keresztneve. Azután körülnézett és az első
szó, amit meglátott, egy fekete motor benzintankjára volt festve: KAWASAKI. Így már
vezetéknevet is választott.

Tudván, hogy még ahhoz is valami természetfelettinek kellene történnie, hogy meg merje
szólítani – a szerelmének bevallását hagyjuk is – a frissen elkeresztelt Bobby Kawasaki az
egyetlen dolgot tette igaz szerelmével, amit tehetett: olyan közel maradt hozzá, amennyire csak
tudott. Sikerült munkát szereznie a Jam Pony-nál mint biciklisfutár.

Bár jónéhány hónap eltelt azóta, Max még mindig nem ismerte fel Kelpy-t – vagyis Bobby-t –
annak ellenére sem, hogy szemtől szemben látta azon az éjszakán a Manticore-ban. És a
férfinak Bobby-ként sem sikerült új kapcsolatot kialakítania vele. Nemhogy barátságot, hanem
még egy egyszerű ismeretséget sem.

A legközelebb hat hónappal ezelőtt járt ahhoz, hogy legalább az sikerüljön neki. Történt
ugyanis, hogy szó szerint összefutottak Max-el, mikor a lány épp jött kifelé a mosdóból. Bobby
megtántorodott, és ha Max nem kapja el a karjánál fogva, el is esett volna. A lány ezután
mélyen a szemébe nézett és azt mondta neki:

– Vigyázz hova lépsz, tesó.

Nem felelt neki semmit.

Max továbbindult, de pár lépés után megtorpant és visszanézett:

– Ismerlek én téged valahonnan?

– Pontosan, hogyne ismernéd – akadályozta meg Normal, hogy Bobby megszólaljon. – Bobby-
nak hívják és már hat hónapja dolgozik itt. Mindketten a nagy és boldog Jam Pony család tagjai
vagytok... Most pedig kapd el ezt a csomagot és irány vele a Kilences Szektor, Missy. Bip bip bip.

– Meg mernék esküdni, hogy már láttam valahol – mondta Max maga elé, majd megfordult és
követte Normal-t, hogy lehűtse a kedélyét valami szenzációs riposzttal. Mennyire rá jellemző ez.
Micsoda erő bújik meg benne!

Bobby halálra volt rémülve, másrészről viszont nagyon örült. Max látta őt és ez annyira
felizgatta, hogy szinte azonnal beleolvadt az öltözőszekrények sűrűjébe. Nem is mert kijönni
onnan egészen addig, míg mindenki haza nem ment. ez persze azt is jelentette, hogy Normal
bezárta őt az épületbe.

Az volt élete leggyönyörűbb, de egyben legrémesebb napja is. Max észrevette őt. de
természetesen neki nem sikerült mély benyomást keltenie benne.

Az a nap volt a fordulópont Bobby életében. Felismerte, hogy rendbe kell raknia a dolgait.
Másra sem vágyott, minthogy Max belészeressen és most, jobban mint azelőtt bármikor, nem
akart más lenni, mint egy ember – átlagos, mint az a Logan Cale, aki Max-hez oly közel áll.
Logan... Max szereti őt. Vajon szerelmes is belé?

Bobby ekkor már szedte a Tryptophan-t, sőt ugyanattól az ázsiai nőtől szerezte be, mint Max.
De ahhoz, hogy igazán emberi lehessen, meg kellett emelnie az adagját és mivel már így is alig
jött ki a fizetéséből, keresnie kellett egy új szállítót.

Beletelt némi időbe, mire sikerült neki, de végül talált valakit a Kikötő Fényei Kórházban, aki
segített rajta. Nővérként dolgozott és nagyon segítőkészen bocsájtotta rendelkezésére a
szükséges mennyiségű Tryptophan-t szinte a semmiért!

Betty nővér karcsú volt és magas, rövid vörösesbarna hajú, szemei barátságosan nagynak
tűntek, egyedül a keskeny ajkai tették kicsit szigorúbbá egyébként kedves arcát.

– Miért segít rajtam? – kérdezte tőle egyszer

Bobby.

A nő rámosolygott és azt felelte:

– Látszik magán, hogy szüksége van a segítségre... én pedig ingyen tudom beszerezni a
pirulákat. Tehát segítek magán és ezzel még egy kevés pénzre is szert teszek. Nyer-nyer
szituáció.

Megköszönte neki, de nem értette, hogy hogyan képes ingyen szerezni a pirulákat. Mert ha
lopja őket – a kórházi készletekből valószínűleg – akkor előbb vagy utóbb el fogják kapni, ha
pedig nem lopja, akkor honnan szerzi be?

Februárban aztán úgy tűnt, megkapta a választ a kérdésére. A nővér nem jelent meg a
találkozójukon és a telefonhívásaira sem válaszolt. Feltételezvén, hogy elkapták, Bobby-nak
előbb vagy utóbb új forrás után kellett néznie az utcai összeköttetésein keresztül, de mielőtt
felhívhatott volna valakit, megcsörrent a telefonja.

– Halló – Bobby ritkán kapott hívásokat, így a hangja nyugtalan volt.

– Bobby? Egy férfihang.

– Igen, ki az?
– Egy barát barátja.

Neki nem voltak barátai, úgyhogy azt kérdezte:

– Biztos, hogy a jó Bobby-t hívta?

– Betty nővérről beszélek.

Bobby abban a pillanatban gyanakvóvá vált. Fontolóra vette, hogy letegye a telefont – a fickó
úgy beszélt, mint egy zsaru – de aztán végül úgy döntött, hogy utánajár, miről van szó.

– És akkor?

– Tudok a problémájáról.

– Betty azt mondta, hogy van valami problémám?

– Igen... és azt, hogy ha bármi történik vele, új beszállítóra lesz szüksége.

– Most már mennem kell.

– Várjon. Nem akarja ezt tenni. Én vettem át Betty vásárlóit és tudok olyan jó ajánlatot tenni,
mint amilyet ő is.

– Nem fogunk megegyezni – felelte Bobby rideg hangon. – Leteszem a telefont.

– Az első százat ingyen adom.

– .Ingyen?

– Nevezzük ajándéknak a jó üzlet mellé.

És azzal Bobby-nak meg is volt az új Tryptophan ellátója. Az első pár üzletet követően nem látta
többet a fickót, sőt még csak nem is beszélt vele. Megvolt a kialakult átadóhelyük. Bobby
odament, felvette a piruláit, egy borítékba téve otthagyta a pénzt és továbbállt.

Már tisztán látta, mi az életének célja, csak egy tervre volt szüksége, hogy el is érje azt. Az első
beszerzőút merő véletlen volt. Éppen hazafelé tartott egy bárból, mikor az eset történt. A túl
sok ital Tryptophan-nal keverve elvette minden fájdalomérzetét, de ennek mellékhatásaként
olyan szinten tompultak az érzékei, hogy még az egyenesen járással is komoly gondjai
támadtak.

Két tömbre a bártól egy férfi eredt a nyomába és mikor lefordult egy többé-kevésbé kihalt sötét
utcába, a támadója úgy döntött, hogy itt az ideje cselekedni. Bobby mögé lopózott egy késsel a
kezében és megpróbált akcióba lendülni.

Csakhogy Bobby, bár teljesen ki volt ütve, még így is meghallotta a támadó hangját. Mivel
beolvadni már esélye sem lett volna, szembefordult a támadójával mikor az már igazán közel
járt, eltörte a karját és kicsavarta a kezéből a kést, majd a földre szorította és a nyakába döfte a
pengét.

Bobby megsemmisülve érezte magát, de ennek ellenére elkezdett a szeme előtt kikristályosodni
egy terv. Egy terv, ami olyan egyértelmű volt, hogy nem értette, eddig miért is nem jutott az
eszébe. Bár az a szemét kisebb volt, mint ő, de attól még jónak tűnt ez az új terv és meg is tett
mindent, hogy minél jobban végre is hajtsa.
Az a tetű még kést is biztosított hozzá.

Visszatekintve az első beszerzőútja komplett amatőr munka volt. Mire végzett a munkával, az
anyag olyan szinten roncsolódott, hogy használhatatlanná vált. A testet egy elhagyatott
raktárban hagyta nem messze az otthonától. A támadója eltűnése senkinek nem szúrt szemet.
Nem szóltak riportok az eltűnt férfiról sem a TV-ben, sem a rádióban, senki sem kereste, hogy
hova tűnt. Nyilvánvalóan az sem érdekel majd senkit, ha valaha megtalálják a holttestét.

Az eset arra késztette Bobby-t, hogy igazán magába nézzen.

Az első dolga az volt, hogy felhagyjon az ivással. Ahhoz, hogy véghez tudja vinni, amit
eltervezett, tiszta fejre volt szüksége. Aztán onnantól kezdve azt is tudta, hogy csak olyan
férfiakkal érdemes foglalkozni, akik nála nagyobbak, ezt jól megtanulta az első esetből.

Egy L-es méretű férfi csak nem hordhat egy S-es pólót ugye? Ez is hasonlóképp működik. És arra
is szüksége volt, hogy gyorsan dolgozzon, ami a génmanipulált képességeivel nem is jelentett
különösebb gondot.

Mikor elkezdett azon tűnődni, hogy hol találhatna önmagánál nagyobb férfiakat, felrémlett
benne, hogy a Manticore őrei, mind termetesebbek voltak nála, ezért is nem volt gondjuk soha
azzal, hogy legyűrjék őt.

Most, hogy a hétvégeken visszafogta a Tryptophan adagját és kiengedte Kelpy-t, Bobby arra
jutott, hogy egyenruhás férfiakra fog vadászni.

Azok után, amit az olyan emberek tettek vele, tartoztak neki.

...és ő tudta, hogy mivel fizethetnék azt meg.

 Hetedik fejezet
ISKOLALÁTOGATÁS
Terminal City, 7:15

2021. május 11. kedd

Az alsó szinten található parkoló – ahonnan az ostrom annak idején elindult – autók helyett
most Terminal City szedett-vedett lakosaival volt tele.

Leszámítva a néhány őrt, aki szolgálatban volt, most az összes génmanipulált ott ácsorgott a
városgyűlésen, amit Max hívott össze. Bár a nap már felkelőben volt, a garázsszint többnyire
sötétbe burkolózott. Az időjárás Seattle-ben az év ezen szakaszán – különösen ilyen közel a
vízhez – ritkán mondható melegnek, most azonban kifejezetten hideg volt. Nem mintha a
fagypont közeli hőmérséklet különösebb hatást gyakorolt volna a génmanipuláltakra, vagy a
kerítés túloldalán a kocsijukban kávét szürcsölgető fánkot majszoló zsarukra.

Max a nyomában Joshua-val, Alec-kel, Mole-lal és Dix-szel átvágott a tömegen a tér közepére,
amitől hirtelen mindenki elcsendesült. A tőle megszokott tiszta fekete öltözéket viselte, amivel
erősen kirítt ebből a szakadt, tarka ruhákba bújt szedett-vedett tömegből. Legtöbbjük öltözéke
még azt a szintet sem érte el, amivel az emberek autót mosni szoktak és az, hogy Terminal City
egérlyukaiban éltek, szintén nem javított a megjelenésükön.

Lehet, hogy egy külső szemlélő számára úgy festettek, mint a hajléktalan halloween-ezők, de a
Manticore által beléjük táplált katonai fegyelem nem múlt el nyom nélkül és Max szemében
csodálatosan festettek. A közösség összegyűlt és a különböző génmanipuláltak – az X-
szériásoktól kezdve, mint Max vagy Alec, egészen az olyan félemberekig, mint Dix (egy nomlie),
Mole (egy második generációs sivatagi harcos) és Luke (egy kétkezi munkás) – közötti rivalizálás
és előítéletek megszűntek, vagy legalábbis egy időre félre lettek téve a közös ügy érdekében.
Terminal City különös és különleges népe nem szándékozott a mérgező hulladék között
megöregedni, de menekülni sem akartak egész hátralevő életükben, úgyhogy ez a szennyezett
kis város tűrhető alternatíva volt legalább egy rövid időre.

Max felmászott egy ládára, hogy látható is legyen, ne csak a hangját hallják, majd belekezdett
beszédébe.

– Büszke vagyok rátok. Mindannyiótokra. Megmutattuk, hogy képesek vagyunk együtt élni és
dolgozni, ami reménnyel tölt el a jövőnket illetően. Ha egymással ki tudunk jönni, meggyőzni az
átlagosokat már nem is lehet olyan nagy ügy.

Jószándékú élcelődése mosolyra húzta az összes szájat a tömegben.

– De fordítsuk komolyra a szót. Fejezzük be a saját vállunk veregetését és nézzünk szembe az

előttünk álló problémákkal.

A közönség szinte itta minden szavát.

– Először is, még van vizünk, de nyilván nincs sok idő hátra, amíg a kintieknek sikerül
lekapcsolniuk. Felhalmozhatunk palackozott vizet, de az biztosan nem elégíti ki egy ekkora
közösség igényeit. Ötletek?

A villanykörte fejformájú Luke lépett elő a tömegből.

– Mikor idejöttünk, építettünk egy saját generátort. Elég közel vagyunk a Washington tóhoz,
hogy megépítsük a saját vízellátó rendszerünket is.

Max röviden bólintott.

– Jó. Milyen közel vagytok a megvalósításhoz? Luke félrehúzta a száját.

– Nos... elkezdtük a tervezést, mikor idekerültünk, de... a kivitelezés heteket vehet igénybe.

Max a tömegre pillantott.

– X2-esek és X3-asok, van köztetek olyan, aki rendelkezik mérnöki, vagy építői gyakorlattal, ami
hasznunkra lehetne?

Legalább egy tucat kéz emelkedett a magasba.

– Csatlakoznátok Luke-hoz, hogy megoldjátok a problémát?

Mind bólintottak és keresztülvágtak a sokaságon, hogy felsorakozzanak Luke mellé. Valaki a

tömegből felkiáltott:

– Na és mi van a zsarukkal? Mi van a katonákkal? Hasonló gondolatok visszhangja töltötte meg

a parkolószintet:

– Támadnunk kellene!

– El kéne hagynunk Terminal City-t!

– Várjuk meg, amíg bemerészkednek és nyírjuk ki mindet!

A moraj nagy hangerővel vonult végig a tömegen, Max pedig egy ideig hagyta, hogy kiadják
magukból a mérget, de végül aztán a levegőbe emelte az öklét, hogy csendre intse őket.

– Ha harcba szállunk az átlagosok seregével, soha nem nyerhetjük meg őket.

Valaki azt ordította erre:

– Kit érdekel? – mások is csatlakoztak hozzá.

– Harcoljunk!

– Nyírjuk ki őket! – néhány rémisztő pillanatig úgy tűnt, hogy a génmanipuláltak népe egyetlen
dühös, vérengző csordává alakul majd.

Max ismét felemelte az öklét a levegőbe, amitől lassan ismét mindenki lehiggadt.

– Épp ezért akarnak minket elsöpörni a Föld színéről.

A morgás teljesen abbamaradt.

– Azt gondolják, állatok vagyunk. Szörnyetegek, akik csak gyilkolni tudnak. Hogy másra sem
vágyunk, csak vért ontani. Igaz ez?
A parkoló kísérteties csendbe burkolózott.

– Nincsenek álmaitok, vágyaitok? Talán én vagyok az egyetlen, aki normális életet szeretne? –
lassan többen is morgolódva ingatták a fejüket jelezvén, hogy egyetértenek.

– Ami itt történik. ami most történik. csak rajtunk áll, hova vezet. Ha részei akarunk lenni ennek
a társadalomnak.

– Miért akarnánk azok lenni? – szakította félbe valaki.

– Mert ez az egyetlen reális esély. Katonák vagyunk és emellett különleges emberek.

Különlegesek azokhoz az emberekhez képest, akiket átlagosoknak hívunk. de amilyen hatalmas
a szívünk, olyan kevesen vagyunk. Még egy várost sem teszünk ki, nemhogy kialakítsuk a saját
törvényenkívüli nemzetünket.

Az igazság olyan nyomasztóan telepedett rájuk, mint egy hatalmas vihar előjeleként feltűnő
felhő.

– Tetszik vagy sem, ehhez az országhoz tartozunk. az országhoz, ami a fáradtak menedéke, a
szegények hazája és a kitagadottak otthona. Ez egy dalból származik, amelyet egykor mindenki
ismert

Amerikában. Persze ezt többé már nem hallhatjuk, de ezek a szavak. a szabadság és egyenlőség
ennek az országnak az alappillérei.

Minden komor génmanipulált arc mögött az észérvek és érzelmek harca zajlott.

– Nem akartok annak a kinti társadalomnak a része lenni, mert az emberek gyűlölettel teliek.
gyűlölnek minket, mert félnek tőlünk, és ezért akarnak eltiporni anélkül, hogy jobban
megismernének.

– Így van! – hangzott mindenfelől az egyetértés. Max folytatta, hangjában hideg

tárgyilagossággal.

– Az egyetlen esély, hogy a kintiek megismerjenek minket, hogy lehetőséget adunk rá nekik.

A tömeg hirtelen elcsendesült.

– És csak úgy nyerhetjük el a bizalmukat, ha megértetjük velük, hogy mik vagyunk. Emberek
reményekkel, álmokkal, családdal.

Lassan az egész tömeg bólintott. Max megfordult, hogy az összegyűltek másik feléhez is
beszéljen.

– Csak úgy érhetjük el, hogy az átlagosok ne gyűlöljenek minket, ha bizonyosságot adunk nekik
az emberségességünkről. ők azt gondolják, hogy másra sem vágyunk, mint ölni. Igaz ez? Nem
vagyunk többek vérszomjas szörnyetegeknél?

Valaki felkiáltott:

– Nem! – de az ő hangja igen kevés volt ebben a hatalmas tömegben.

Max arca szigorúbbra váltott, ahogy feljebb emelte a hangerejét.

– Azt kérdeztem… ez az igazság?

Ezúttal már a génmanipuláltak fele válaszolt.

– Nem!

– Dehogyis!

Max a levegőbe emelte mindkét kezét.

– Ez… az… igazság?

– Nem! – üvöltötte vissza egy emberként az egész hallgatóság.

Max kicsit megkönnyebbült, ismét sikerült hatnia rájuk. És így, hogy a helyes irányra tudta
terelni őket, ideje volt bevonnia őket a problémáik megoldásába. Leengedte a karjait és a
hangerejéből is visszavett, de azért továbbra is tárgyilagosan beszélt.

– Vannak problémáink, amiket meg kell oldanunk. Mindenki figyelme csak rá összpontosult.

– Azért, hogy visszatartsam a rendőrséget és a Nemzeti Gárdát a támadástól, meg kellett

ígérnem a képviselőjüknek, hogy egyikünk sem hagyja el Terminal City-t a tárgyalások
befejeztéig.

Látta, ahogy többen értetlenül összenéznek: nemzetből most hirtelen egy csapat rabbá váltak?
De az a helyzet, hogy sokuknak – valójában a többségüknek – nem volt semmije Terminal City
acélkerítésén túl.

Persze néhányan úgy néztek, mintha ki szeretnének szállni, de ha valóban képesek

társadalomként működni, akkor a többiek is segítenek majd meggyőzni őket. Max fel is jegyezte
magában, szereznie kell egy pár szivart, hogy Mole-t maga mellett tudja. Aztán folytatta a
mondandóját.

– Azt is mondta a képviselőjük, hogy egyikünk odakint átlagosakat gyilkol.

– Na és? – kiáltotta egy X3-as a tömeg elejéről.

Max olyan pillantást vetett rá, amitől aztán jobbnak látta a továbbiakban csendben maradni.

– Néhányan láttátok is a TV-ben a riportot a gyilkosról, aki megnyúzza áldozatait.

Csak néhány bólintás és bajusz alatti morgás volt a válasz.

– Épp ez az a fajta bűncselekmény, amivel a génmanipulált ellenes erők bizonyítani tudnák az

igazukat.

– Akkor tehát azt kéred tőlünk – szólt közbe egy X5-ös az első sorok egyikéből – hogy egy
fajtánkbéli ellen forduljunk?

– Ha van egy pszichopata közöttünk, akkor igen. A saját biztonságunk érdekében. Ha nemzet
vagyunk, egy város, akkor a törvény szabályai szerint kell élnünk, és ha van köztünk egy gyilkos,
akkor nem árulás, ha azt az igazságszolgáltatás elé állítjuk.

– A mi, vagy az ő igazságszolgáltatásuk elé? – morogta Mole.

– Erre még nem tudok válaszolni. Ez olyasmi, amit majd csoportként, együtt kell eldöntenünk,
ha itt az ideje. Most tanulunk csak járni. a futást hagyjuk későbbre.
Mindenki bólintott, még Mole is.

– Akkor hát emberek, kérem szóljatok, ha tudtok bármit erről, vagy ha ismertek valakit odakint,
akit olyan atrocitások értek a Manticore-ban, amik ilyen tettekre sarkalhatták.

Ismét körbeforgott, hogy a hallgatóság érezze, mindannyiukhoz beszél.

– Ne feledjétek, az utolsó, amire most szükségünk van, hogy bebizonyítsuk az átlagosoknak,

valóban olyan embertelenek vagyunk, mint gondolják. Ha tudtok valamit, kérlek szóljatok
nekünk – mutatott a tanácsadói köre felé, amely Joshua-ból, Alec-ből és Mole-ból állt.

Senki sem moccant, senki sem szólalt meg, de Max azért reménykedett, hogy később valaki
négyszemközt ad majd neki némi információt.

– Köszönöm a kitartásotokat és a türelmeteket. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy ez a

helyzet olyan véget érjen, amilyet mindnyájan szeretnénk.

Miután befejezte mondandóját, a tömeg lassan elszállingózott és beszélgetés moraja

visszhangozta be a parkolószintet. azonban ez már nyugodt társalgás volt. Nyomokban sem
lehetett felfedezni azt a dühös lincshangulatot, ami pár perce Terminal City polgáraiban
dolgozott. Bár tudta, hogy amit most elért, csak egy apró lépés volt és még mindig egy
puskaporos hordón ülnek, Max-et ez mégis büszkeséggel töltötte el.

Joshua, Alec és a többiek társaságában visszaindult a médiaközpont felé, amikor megcsörrent a

telefonja.

– Mondd, itt Max.

– Még mindig figyelnek – mondta a számítógép generálta hang.

Clemente.

– Éreztem, hogy hívni fog.

– Azt hittem, megállapodtunk.

– Úgy is volt.

– Láttam a felvételt... tudja, melyikre gondolok...

Természetesen arra, hogy látta, ahogy Max és Alec a kerítés túloldalán gondoskodik a
forgatócsoportról és a részegekről.

– Igen, tudom, melyikre gondol.

– Azon világosan látszik, hogy megszegte az alkunkat.

– Technikailag talán, de egyértelműen a saját határainkat védtük. Nem volt más lehetőségünk,
ezt is látnia kellett.

– Na és a kerítés melyik oldalán is történt a dolog?

– Mondtam már, hogy nem volt más lehetőségünk. Maga is nagyon jól tudja, hogy csak a saját
területünket védtük a gyújtogatóktól.

– Ésa média terrorizálása? Ez a módja a PR háború megnyerésének?

– .. .Hallom, amit mond.

– Remélem is. De most nem győzött meg arról, hogy bíznom kellene magában.

Azzal a telefon elnémult.

Max a médiaközpontba visszatérve kényelembe helyezkedett, hogy a Terminal City ostromáról

szóló riportok felvételeit nézze. Joshua ezalatt megpróbálta feltűnés nélkül a ruhája ujjánál
fogva kirángatni Alec-et az előtérbe, de mikor látta, hogy az csak meglepetten néz rá, inkább a
csuklóját megmarkolva vonszolta ki.

Az óriás satu erejű marka mindig meglepte Alec-et, mert mikor kezet fogtak, a szorításában
kábé egy kislány határozottságát érezte.

– Te nem vagy tisztában a saját erőddel, nagyfiú. Joshua zavartan csak annyit mondott.

– Sajnálom. Fontos.

– Micsoda?

Joshua idegesen elkezdett körbetekintgetni, amiből Alec már sejtette, hogy ebből semmi jó
nem fog kisülni.

– Azt hiszem, tudok valamit.

– Biztos vagyok benne, pajtás.

– Úgy értem. valamit, ami segítene Max-nek.

– Akkor jó – felelte Alec. Ugyan még mindig nem értette miért beszélgetnek itt, de jobbnak látta
végigszenvedni Joshua gondolatmenetét, hogy kiderüljön, mi jár a fejében. – Segítened kellene
rajta, ha tudsz.

– Segíteni Max-nek, ha tudok. de Joshua nem tud.

– O... ké – ahogy általában, ő és nagyra nőtt barátja most sem egy nyelvet beszéltek. – Tudsz
segíteni, de nem tudsz.

Joshua izgatottan vigyorogva azt mondta:

– Igen. Érted, Alec! Tudtam, hogy segítesz Joshua-nak, hogy mit tegyen. Mit tegyek?

– Várj ember – mutatta kezeivel az X5-ös, hogy lassan a testtel. – Először magyarázd el. Egész
pontosan hogyan is tudnál segíteni Max-en?

– Én. ismerem az embert. Kezdésnek nem rossz.

– Rendben. És?

– És. az az ember elvegyül.

Alec bólintott. Értette, egy génmanipulált, aki emberként él.

– Mint sokan közülünk. És ez hogyan segíthetne Max-nek?

– Lehet, hogy az ember tudja, ki gyilkol odakint.

Alec egy pillanatra megtorpant a gondolatmenetében.

– Honnan tudhatná?

Joshua a földet bámulta, majd Alec-re pillantott.

– Ismerték egymást a Manticore-ban.

– Egymást? – kérdezte Alec. Ez olyan volt, mint a foghúzás, Joshua-nak pedig volt néhány igazán
nagy foga.

– Az ember. és Kelpy.

– Kelpy? Ez egy név?

– Név: Kelpy. Kaméleon srác.

Alec úgy érezte, hogy szüksége lenne egy használati utasításra ehhez a beszélgetéshez.

– Kaméleon srác?

– Kelpy. ő lehet az.

– Az?

– Az. aki bőröket vesz el. Gyilkol.

Alec végre kezdte úgy érezni, hogy ugyanarról beszélnek. Ráadásul igen komoly témáról volt
szó.

– Kelpy odakint van?

– Igen. Max kiszabadította, mint engem és másokat.

– Odakint van, de hol?

– Azt Joshua nem tudja. De.

A gondolatmenet most végre egészen tiszta volt Alec számára.

– Úgy gondolod, hogy ez az ember talán tudja, hol van Kelpy?

Joshua vadul bólogatni kezdett.

– Csodálatos. Szép munka Joshua. Akkor menjünk és mondjuk el Max-nek.

A nagyfiú kezei abban a pillanatban a levegőbe emelkedtek, mintha megadná magát a

letartóztatásnak, a szemei pedig szinte lángoltak.

– Nem lehet!

Alec már indult volna a médiaközpontba, de visszafordult.

– Nem lehet?

– Elvegyül emberként. Ha elmondom Max-nek, ő elmondja a rendőrnek.

– Attól tartasz, hogy azzal a barátod álcájának lőttek?

– Lőttek az álcájának?

– Az emberek megtudják, hogy génmanipulált. Nem lesz képes többé elvegyülni.

– Igen, Alec! Igen, az ember álcájának lőttek.

Az X5-ös a fejét ingatta. Talán jobb lenne Joshua-ra hagyni, hogy egyedül birkózzon meg ezzel a
morális dilemmával, de tudta jól, hogy ezt úgysem tenné meg.

– Ismered Max-et, Josh. Nem fogja tönkretenni a barátod álcáját.

Joshua vadul a fejét rázta.

– Nem lehet. Joshua megígérte az embernek.

– Rendben. Akkor te és én kislisszolunk innen és. beszélünk a barátoddal.

– Nem lehet!

Értve Joshua habozását, Alec azt mondta:

– Megtaláljuk a módját, hogy észrevétlenül kijussunk innen. Aztán beszélünk a barátoddal,

utána megtaláljuk ezt a Kelvin-t és vele is.

– Kelpy.

– Kelpy, Kelvin, nem tökmindegy? – Joshua vállára tette a kezét. – Találunk kiutat haver,
elintézzük, amit kell és utána visszajövünk anélkül, hogy bárki észrevette volna.

A nagyfiú ismét a fejét rázta.

– Nem mehetünk. Max megmondta.

– Nem ránk értette – hazudta Alec. – Mi a belső körbe tartozunk.

– Belső kör?

– Igen. Ő a többiekről beszélt, tudod a gyűlésen. Azt is mondta, hogy ha bárkinek van valami
infója, tudassa velünk, emlékszel?

Joshua végiggondolta, majd bólintott.

– Tehát, ha valami infóhoz jutunk, akkor tennünk kell valamit, igaz?

– Igen. Például szólni Max-nek.

– Igen, de nem mondhatjuk el Max-nek. Nem akarod tönkretenni a barátod álcáját, emlékszel?
Úgyhogy ezt magunknak kell megoldanunk.

– Magunknak.

– Pontosan. És ha megoldjuk ezeket a gyilkosságokat, hősök leszünk.

Joshua szemei felragyogtak.

– Hősök?
– Igen, igen – élte bele magát a dologba Alec. – Mi hősök leszünk, Max pedig boldog és mind
elhagyhatjuk örökre Terminal City-t.

– Max boldog lesz.

– S őt, extázisba esik, ha rájövünk, ki nyúzza meg az embereket. Csak annyit kell tennünk, hogy
kitaláljuk, hogyan jussunk ki Terminal City-ből.

Joshua lazán megvonta a vállát.

– Alagúton.

– Nincs időn alagutat ásni, tesó.

Joshua sokat tudóan megveregette két oldalról a vállait.

– Már van egy alagutunk. Joshua a belső-belső körben van. Menjünk.

Egy órával később az X5-ös és kutyaszerű barátja az utcán álltak Logan épülete előtt.
Mindketten lezser dzsekit viseltek, Joshua arcát pedig egy bukósisakkal takarták el. A zsaruk
mind Terminal City felé figyeltek, úgyhogy ők nyugodtan elsétálhattak a hűvös seattle-i
reggelbe.

– Hol él a barátod? – kérdezte Alec.

– Messze. Alec bólintott.

– Naná hogy. Miért is akarnánk, hogy túl egyszerű legyen?

Joshua-t ez összezavarta egy pillanatra.

– Miért nem akarjuk?

– Csak vicceltem.

– Értem. Alec szereti feldobni a komoly helyzeteket.

– Ja. Én egy mókamester vagyok. Na gyerünk nagyfiú. Oldjuk meg a kis szállítási problémánkat.

Mielőtt elindultak volna, eszébe jutott a motorja, de aztán rájött, hogy az veszett ügy. A zsaruk
nyilván lefoglalták, miután Normal elmondta nekik, hogy kicsoda. Na persze Normal már jóval
toleránsabb a génmanipuláltakkal szemben, mint korábban, de ennek ellenére még biztos
együttműködik a hatóságokkal.

Nem maradt hát más, lopniuk kellett egy autót, ami nem okozott mély erkölcsi válságot Alec-
nek, aki alapjában véve még mindig egy pragmatikus, etikai érzékét tekintve erősen fogyatékos
ember volt. Terminal City ostroma miatt jóval kevesebb rendőr járt most Seattle utcáin, de a
híreket látva biztosan tudták, hogy azok, akik mégis, előbb lőnek és csak azután kérdeznek.

Mindenképp óvatosnak kell lenniük.

Alec megfontolta egy pillanatra, hogy megkéri Logan-t a fuvarra, de nem találták otthon, a
számát pedig nem tudta fejből. Amúgy meg, biztos volt benne, hogy mivel Max nyilván beszélt
neki a Clemente-vel kötött egyezségről, tuti be is köpné őket neki. Az a fiú alaposan beleesett a
jó öreg puncicsapdába.
Úgyhogy biztosabb lesz ellopni egy autót, döntött végül Alec.

Három háztömbbel arrébb meg is találta, amit keresett. Egy Catbird parkolt az út szélén és egy
teremtett lélek sem volt a környékén. Alig öt perccel később Alec és Joshua a GM gyártotta
Catbird-ben repesztettek az úton. Ez egyike volt azoknak az új öszkerékhajtású
gyártmányoknak, amibe épp talán csak ágyat nem mellékeltek, és kis szerencsével még egy
csomó film is van benne. Ráadásul szürke, ami a lehető legkevésbé feltűnő szín, a
rendszámtábláját pedig Alec lecserélte egy zöld Olds Mobile-éra.

Először mióta elhagyták Terminal City-t, az X5-ös úgy érezte, hogy végre ura a helyzetnek.

– Rendben tesó, hol lakik a barátod?

– Queen Anne.

Alec fejben átszámolta az ellenőrzőpontokat, amin át kellene haladniuk odamenet. Átjutni

azokon mindig kemény dolog, különösen nappal.

– Ez a fiú dolgozik?

– Nagyon jó munkája van.

– Igen?

– Gondnok – felelte Joshua némi irigységgel a hangjában.

Alec megjegyezte magában, hogy alkalomadtán el kell magyaráznia Joshua-nak, mi a különbség

a munka és a jó munka között.

– Nappal dolgozik?

– Igen.

– Akkor már nem lesz otthon, valószínű már munkában van.

– Igen, persze.

Alec várt egy pillanatig, majd megkérdezte:

– Tudod, hol dolgozik?

– Egy iskolában.

– Joshua, de melyik iskolában?

A nagyfiú egy időre a gondolataiba merült, közben Alec céltalanul körözött a környéken, kerülve
az ellenőrzőpontokat, végig betartva minden közlekedési szabályt.

– Suzuki – kiáltott fel végül Joshua.

– Ichiro Suzuki Általános Iskola?

– Igen! Suzuki Általános Iskola.

Alec elmosolyodott. Az iskolát a legendás japán emigráns baseball játékosról nevezték el, és a
kevés, Lökés után fennmaradt állami iskola egyike volt. A szerencse abban, hogy Joshua barátja
már munkában van és nem otthon, az, hogy így egy ellenőrző ponton kell áthaladniuk a lopott
kocsival öt helyett.

Örülvén, hogy így alakult, fel is gyorsította a tempót az ellenőrzőpontig.

A sor az átkelésnél meglepően rövid volt, így pár perc után már a jókedélyű, magas, barnahajú
szektorrendőr mellett álltak.

– Jó reggelt – üdvözölte őket a férfi.

– Reggelt. Jam Pony futár – felelte neki lazán Alec az igazolványát mutatva. Nagyon remélte,
hogy a zsaru csak egy futó pillantást vet rá és nem néz utána a számítógépben, mert ott
egészen biztos meg van jelölve.

A zsaru mosolya eltűnt.

– Én azt hittem fiúk, hogy maguk biciklivel járnak.

– Úgy van, vagyis valószínűleg úgy lesz majd valamikor ismét. De azóta az átkozott túszhelyzet
óta azokkal a nyomorult génmanipuláltakkal a főnök párokat alkotott és kocsiba parancsolt
minket. Biztonságosabbnak látja így, tudja?

– Van benne ráció. Nem lehet az ember elég óvatos, amíg azok a szörnyek köztünk járnak.

– Szívemből szólt – helyeselt Alec.

A zsaru lejjebb hajolt, benézett az ablakon és meglátta a bukósisakot viselő Joshua-t.

– Hát vele meg mi történt?

Alec egy gyors mosoly kíséretében elmagyarázta.

– Aggódik, hogy fejbe találja valami.

– Igen fejbe – értett egyet Joshua is a kijelentéssel.

– Volt egy szerencsétlen találkozása egy rablóval a múlt héten. Leütötték egy téglával – kihajolt
az ablakon és barátian odasúgta a rendőrnek: – Csak az Isten tudja, hogy mi történne, ha
megint fejentalálná valami.

A zsaru bólintott.

– Hát ti aztán megfordultok durva környékeken, mi fiúk?

– Ja, én például ezért viselek golyóállómellényt.

– Hát ezt meg is tudom érteni – kacagott rövidet a zsaru. – Na indulás tovább, fiúk.

– Igen, uram – felelte Alec és azzal komótos tempóban megindította az autót, hogy minél
messzebb tűnjenek onnét.

Az iskola egy hosszú alacsony téglaépület volt egy meglepően szépen karbantartott zöld
gyepszőnyeg közepén. Alec-nek a kocsiból kinézve úgy festett, mint egy múzeumi darab, egy
képeslap abból a korból, amelyről csak videókból és fényképekről rendelkezik ismeretekkel.

– Na és tudod, hogy odabent pontosan hol találjuk meg a barátod?

– Sosem voltam iskolában – felelte Joshua félszegen, miközben kiszálltak az autóból.

– Mindegy – nyugtatta Alec. – Majd megtaláljuk. Csak nem lehet olyan sok hely, amit át kell
néznünk. Mi a neve egyébként?

– Hampton – a motoros sisak továbbra is ott díszelgett Joshua fején, ahogy odalépett az X5-ös
elé. – Talán jobb lenne, ha Joshua egyedül menne.

Alec megpróbált rájönni, hogy ezzel vajon mire is célozhatott.

– Miből gondolod?

– Alec talán megijesztheti Hampton-t.

A fiúnak sikerült megállnia, hogy ne nevessen bele a barátja arcába.

– Most csak viccelsz, ugye?

– Hampton elvegyül, Alec. Feltűnsz, egy X5-ös... megijedhet. Tönkretenné az álcáját.

– És mit gondolsz, mi lenne, ha te tűnnél csak úgy fel?

Joshua szemei elkerekedtek.

– Hampton ismer engem.

– Csakhogy még soha nem ugrottál be hozzá a melóba ugye?

– Azt gondolod, Joshua feltűnése megijesztené? Talán fennhagyhatom a sisakot.

– Határozottan mondom, hogy hagyd fenn a sisakod. De akkor is mindketten megyünk,

rendben?

Azzal megragadta a nagyembert a karjánál fogva, átvágtak az úton és beléptek az iskolába a

főbejáraton keresztül. Hamar tudatosult bennük, hogy ez keményebb lesz, mint azt előre
gondolták. Az előtérbe lépve mindkét irányba egy hosszú, végeláthatatlannak tűnő folyosó
vezetett, amelyről megannyi ajtó nyílt. Alec gyanította, hogy valószínűleg van még egy
ugyanilyen hall az épület másik végében.

Ez el fog tartani egy ideig.

Velük szemben az előtér túloldalán volt egy ajtó, amin nagy betűkkel az állt: IRODA.

– Alec az egyik irányba megy, Joshua a másikba? – kérdezte a nagytesó a sisakja mögül.

Alec-nek megvolt az a képessége, hogy mindig azonnal felismerte a rossz ötletet, amint hallotta
és Joshua-t magára hagyni egy számára teljességgel ismeretlen környezetben határozottan
ebbe a kategóriába tartozott. Az igazi kérdés csak az volt, hogy melyik a kockázatosabb:
szétválni és talán hamarabb bukkanni Hampton nyomára, vagy együtt maradni, amivel viszont
az épületben töltött idő növekszik meg lényegesen.

– Együtt maradunk – hozta meg végül a döntést.

– Akkor merre?

Nem úgy tűnt, hogy a felmerülő kérdések egyre könnyebbek lennének. Alec sóhajtott egyet.

– Várj itt. Bemegyek az irodába, ott hátha tudják, hogy hol van ez a Hambone.
– Hamp-TON.

– Tökmindegy. Mindjárt itt leszek.

Joshua bólintott és nekidőlt a falnak, hogy kétméteres alakja kevésbé tűnjön gyanúsnak.

Alec átvágott az előtéren és benyitott az irodába, ami egy hosszú, keskeny szoba volt, amit egy
pult vágott ketté középtájt. Balra üres székek sorakoztak a fal mellett, jobbra pedig közvetlenül
a pult mögött egy ajtó állt, amire fekete betűkkel azt írták: IGAZGATÓHELYETTES. Ezzel
átellenben a bal oldalon is volt egy pontosan ugyanilyen ajtó, azzal a különbséggel, hogy azon az
állt: IGAZGATÓ. A pult mögött, akár a két iroda őrzője egy testes nő ült egy kisméretű
íróasztalnál. Szürke haját magasra tupírozva hordta, ami úgy festett, mint egy réges-rég
elfelejtett divat mementója.

– Segíthetek? – kérdezte olyan magas hangon, ami valahogy a méreteihez képest hozzá nem
illőnek tűnt.

Alec eltűnődött, hogy vajon miféle DNS-ek keveredése hozhat létre egy ilyen átlagost.

– Jam Pony futár. Mr. Hampton-t keresem. Úgy tudom, ő itt a gondnok.

A nő bólintott, feltápászkodott az asztal mögül és a pult felé indult ólmos léptekkel.

– Nem látok csomagot.

– A társamnál van odakint.

A nő láthatólag nem volt elragadtatva.

– Az alkalmazottak nem fogadhatnak személyes küldeményeket az iskolában.

– Hölgyem, nekem ehhez semmi közöm. Ha meg tudja nekem mondani, hogy hol találom.

– Először be kell jelentkeznie, aztán pedig ne felejtsen el kijelentkezni, mikor távozik – nézett a
nő egy írótábla felé, amin egy toll lógott. – És Mr. Koopman hallani fog az esetről.

– Nem az én dolgom – fogta meg a tollat Alec és kitöltötte a szükséges rubrikákat. Név: Reagan
Ronald; jövetel célja: csomagszállítás; célállomás: gondnokság.

– A gondnok szobája az előtéren túl van. Miután kilépett az irodából, forduljon balra és aztán a
harmadik ajtó lesz jobb oldalt. Ha Mr. Hampton-t nem találja ott, nem tudom, hol lehet.

– Köszönöm, hogy ilyen segítőkész volt – felelte Alec épp csak annyi szarkazmussal a hangjában,
hogy a nő jó ideig gondolkozhasson, annak szánta-e.

Odakint intett Joshua-nak, aki csatlakozott is mellé azonnal.

– És én még azt hittem, hogy a Manticore volt a rossz – állapította meg Alec, nem számottevő
iskolai tapasztalata alapján.

– Az iskolai emberek megmondták, hol van Hampton?

– Hogy valószínűleg hol van – nem fárasztotta magát azzal, hogy elmesélje Joshua-nak a nő
negatív reakcióját arra, hogy Hampton személyes küldeményt kap. Bizonyos dolgokat jobb nem
kimondani.
A páros gyors léptekkel haladt a baloldali folyosón. Az ajtók többsége csukva volt, úgyhogy sem
diák, sem tanár nem láthatta őket ott. Jobbról a harmadik ajtó félig nyitva volt és mögötte
megpillanthattak egy Alec-kel nagyjából egyméretű, sötét hajú, körszakállas férfit.

Nem meglepő módon egy X5-ösnek nem voltak gondjai az elvegyüléssel.

A férfi egy mosdó fölé hajolva épp egy vödröt töltött meg vízzel, ami teljesen lekötötte minden
figyelmét.

A mosdó a szépen rendben tartott szoba jobb oldalán helyezkedett el. A seprűk, felmosófák és
vödrök úgy sorakoztak a hátsó fal mentén akár a gépfegyverek a tárolóban. Az embert
kihozhatod a Manticore-ból, de a Manticore-t nem tudod kihozni az emberből.

Joshua megszólalt:

– Helló, Hampton.

Erre a fickó kishíján kifutott a világból ijedtében. A nagyfiú belépve a gondnoki szobába levette
a bukósisakját.

– Semmi baj, Hampton. Én vagyok az, Joshua.

Az X5-ös barna szemei tágra nyíltak a sokk hatására és láthatólag nem örült a nagyember
jelenlétének.

– Mégis mi a fenét keresel te itt? – azzal megkerülte Joshua-t és megpróbálta becsukni az ajtót,
de az Alec-be ütközött. Ezután dühösen Joshua felé fordult. – És ki a fene ez a seggfej?

– A seggfej Alec. Szintén barát. X5-ös. Hampton arcán fancsali vigyor jelent meg, amivel
igyekezett még nagyobb élt adni amúgy is szarkasztikus hangvételének.

– Nagyszerű! Örülök, hogy látlak tesó. Gyere be. Rendezzünk bulit.

– Kösz – felelte Alec, miközben becsukta maga után az ajtót.

A gondnok ismét Joshua felé fordult.

– Tudod, hogy próbálok elvegyülni. Mégis mi a francért.

– Ezért jöttünk mi – felelte Joshua. – Így senki nem fogja megtudni.

Hampton segítséget kérően Alec-re pillantott.

– Úgy gondoltuk, hogy szívesebben beszélnél velünk, mint a rendőrséggel, vagy a szövikkel.

A gondnok arca lassan aggodalmasra váltott.

– Mégis mi a francról van szó?

– Nyugi – felelte Alec. – Csak pár kérdésünk lenne. Hampton vett egy mély lélegzetet, hogy
lenyugtassa magát.

– Rendben emberek, de legyünk túl rajta gyorsan. Joshua Alec-re nézett, hogy ő mesélje el a
sztorit, így a gondnok figyelme is X5-ös társára irányult.

– A következő a helyzet, Hampton – kezdett bele Alec a helyzet ismertetésébe. Gyors tempóban
beszélt, mivel tudta, hogy a gondnok nyilván nem szeretné, ha akár egy perccel is tovább
maradnának ott, mint szükséges. – Biztos láttad a TV-ben, hogy valaki embereket gyilkol és
megnyúzza őket.

Hampton bólintott.

– Igen, nagyrészt zsarukat. Tudom. És mégis mi köze van ennek hozzánk?

– Lehet Kelpy az – szólt közbe Joshua.

Hampton arca hirtelen fehérre váltott és olyan szomorúnak tűnt, mintha épp azt közölték volna
vele, hogy meghalt a testvére.

– Óh, a francba. Biztos? Alec megrázta a fejét.

– Nem, de a zsaruk feltételezése szerint egy génmanipulált a felelős és Joshua úgy véli, hogy ez
a Kelpy talán. szóval, hogy eleget kapott ahhoz, hogy így bekattanjon.

– Emberek egyenruhában – mondta Joshua. – Az alagsorra emlékeztetik.

– Biztosan – felelte Hampton szárazan.

– Meg kell találnunk – folytatta Alec a gondolatmenetét – és muszáj beszélnünk vele.

– Igen – értett egyet Joshua.

– Fiúk, sajnálom. Nem láttam már egy ideje.

– Mióta? – kérdezte Alec.

– Egy hónapja, talán kettő. Kezdett nagyon bizarr módon viselkedni akkoriban.

– Hogy érted, hogy bizarr? Hampton a fejét rázta.

– Csak arról tudott beszélni, hogy emberré akar válni. Más már nem is számított neki.

– Emberként elvegyülni? – kérdezte Joshua.

– Nem. Embernek LENNI.

– Mi is emberek vagyunk – vetette közbe Alec.

– Nem teljesen.

– Tökmindegy – tért vissza a témához Alec. – Azt mondtad, fogalmad sincs hol lehet. Egy
nyomot sem tudsz adni, amin elindulhatnánk?

A gondnok a vállát megvonva azt mondta.

– Volt egy lakása Queen Anne-ben.

– Nem te is ott élsz? – kérdezte tőle Alec.

– De, a Hatodik sugárúton. Bobby a Crockett-en lakik.

– Bobby?
– Igen. Most a Bobby Kawasaki nevet használja. Csak azok hívják Kelpy-nek, akik régóta ismerik.

– Bobby Kawasaki. most csak hülyülsz, ugye?

– Nem – értetlenkedett Hampton. – Miért?

– Semmi – felelte Alec.

De nem mondott igazat. Igenis volt valami. Ő ismerte ezt a nevet.

Az egyik Jam Pony futáré volt. Hallotta már korábban, ahogy Normal magához szólítja ezt a
fickót, de akárhogyis próbálta, képtelen volt arcot is társítani a névhez.

– Meg tudod adni nekünk Kelpy. Bobby címét?

Hampton megadta nekik.

– Kösz – mondta Alec, azzal toronyszerű barátja felé fordult. – Jobb lesz, ha visszateszed azt a
sisakot, Joshua.

De még mielőtt a nagyember megfogadhatta volna a tanácsot, a kicsiny szoba ajtaja kivágódott.

Alec odapillantván meglátta a látogatót. Egy vékony férfi volt az ötvenes éveinek a vége felé
járva. Inget és nyakkendőt viselt, a haja pedig már őszült, de barna szemei még mindig élettel
teliek voltak, kivéve most, mert Joshua fedetlen arcának látványától halálra rémült.

– Óh Istenem! – ordított föl és megpróbálta becsukni az ajtót, de Joshua félrelökte, ahogy

ijedtében kimenekült a főbejárat felé. Alec megpördült és egy bődületes nagy pofont kevert le
Hampton-nak, majd követte Joshua-t a kijárat felé.

A nyakkendős fickó elővette a walkie-talkie-ját az övéről és kétségbeesetten beleordított.

– Itt Koopman igazgatóhelyettes, itt vannak. Néhány szörny szabadult be az iskolába, biztos el
akarnak rabolni egy gyereket.

Alec kitépte a kezéből a rádiót és a falnak vágta, amitől az ezernyi darabra tört. Azután Joshua-
val együtt végigrohantak a folyosón, ki a főbejáraton és bepattantak az autójukba.

Mikor már biztonságos távolságban jártak az iskolától, Joshua megkérdezte:

– Miért ütötted meg Hampton-t?

– Hogy védjem az álcáját. Így majd azt hiszik, hogy ellenünk harcolt. Rendben lesz.

– Ez félresiklott.

– Úgy ahogy mondod.

– Megszívtuk.

– Megszívtuk, pontosan.

Alec tisztában volt vele, hogy mikor ez bekerül majd a hírekbe, Max jogosan lesz dühös és lehet,
hogy nem kis árat kell majd fizetniük ezért az akcióért. Csak úgy tehetik jóvá a dolgot, hogy
megtalálják ezt a Kelpy-t vagy Bobby-t, vagy akárhogyis hívja most magát.

A szektorrendőrök nyilván keresni fogják őket és az, hogy Queen Anne-be kell menniük, öt
további ellenőrzőpontot jelentett a számukra, tehát mindenképp lopniuk kellett egy másik
autót. Egy vegyesbolt parkolójában sikerült lecserélniük a Catbird-öt egy vérvörös Ford-ra. Így
megúszták azt az öt ellenőrzőpontot komolyabb gond nélkül és eljutottak arra a címre, amit
Hampton-tól kaptak.

A furcsa pár felmászott a lépcsőn a nyolcadikra és megtalálták Kelpy ajtaját, ami a hetedik ajtó
volt a folyosón jobbra. Nem szűrődött ki fény a lakásból, de Alec úgy gondolta, már kihasználták
az aznapi szerencseadagjukat, úgyhogy a jó öreg manticore-os kézjelek segítségével
megbeszélték a tervet. Alec az egyik oldalon a fal mellé lapult, Joshua pedig az ajtóval szemben
állt és bekopogott.

– Pizza.

Semmi válasz nem érkezett.

Joshua ismét kopogott és ezúttal hangosabban ismételte meg:

– Pizza.

Továbbra sem kapott választ.

– Rendben – mondta Alec. – Akkor a nehezebb utat választjuk.

– Nehezebb utat?

Az X5-ös arrébb tessékelve méretes barátját elővette a zsebéből a betörőszerszámait és pár

pillanat múlva már mindketten a kisméretű garzonban álltak, ahol olyan síri csend honolt, mint
amilyen sötétség uralkodott ott.

Alec megnyomta a villanykapcsolót, de az az egyetlen 40 wattos izzó, ami a fejük felett egy
kábelen himbálózott nem javított jelentősen a látási viszonyaikon.

– Nem igazán az a Gazdagok és szépek szintű életkörnyezet, mi?

– Se nem gazdag, se nem szép – felelte Joshua, bár nyilvánvalóan nem volt teljesen tisztában
azzal, hogy miről is beszél.

Alec kiosztotta a feladatokat. Joshua-ra bízta a konyha oldalt, ő maga pedig a lakás másik
felének átkutatásába kezdett bele. Lassan haladtak mindketten, nem spóroltak az idejükkel,
mindent megnéztek, ami bizonyítékként szolgálhatott Kelpy bűnösségére, vagy akár
ártatlanságára. Miután végzett a tűzhellyel, Joshua benézett a hűtőbe és megtorpant.

– Mit találtál? – nézett oda Alec.

– Tryptophan a hűtőben – felelte a nagytesó és kivett egy üveget, amiben legalább ötszáz
adagra elég pirula volt.

– Tedd el.

– Az lopás, Alec.

– Tedd el!

Joshua elsüllyesztette az üveget a zsebébe.

A fürdőben a mosdó alatti szekrényben Alec talált egy vászon hátizsákot, ami tömve volt
tárcákkal, pisztolyokkal, kábítóbotokkal és ami érdekesebb, volt ott két szektorrendőr jelvény is,
valamint egy Calvin D. Hankins nevű NSA ügynök igazolványa.

– Hát nem épp ilyen főnyereményben reménykedtem.

Mikor Joshua benézett a fürdőbe, azonnal elkomorodott, majd remegő hangon azt kérdezte:

– Kelpy... Kelpy a gyilkos, ugye?

– Úgy tűnik... Sajnálom nagyember – nézett Alec a bizonyítékokkal teli zsákra. – Ezt el kell
juttatnunk Max-nek, mégpedig azonnal.

– Oké. De Alec, nem lesz boldog. Nem leszünk hősök.

– Nem, de elégedett lesz, hogy a zsaruk és White előtt találtuk ezt meg. Találtál még valamit?

Joshua megrázta a fejét.

Ahogy elhagyták a nagyszobát, Alec észrevett egy ajtót a bejárati mellett, amin bejöttek. Úgy
festett, mint egy öltözőszekrény ajtaja.

– Oda benéztél? – pillantott Joshua-ra.

– Nem láttam.

Az X5-ös előbb a nagyfiúra nézett, majd az ajtóra, végül elfordította a kilincset és benyitott.

Odabent valami olyasmi fogadta őket, ami a Manticore edzette szemeiknek is sok volt.

Egy próbababa állt a földön, amire egy Frankenstein stílusában összetoldozott-foldozott,

emberi bőrből készült ruhát aggattak. A foltok különböző tónusúak voltak a világostól egész a
sötétbarnáig, attól függően, hogy mennyire frissen lettek eltávolítva.

A készülő ruha alapjául Kelpy áldozatának maradványai szolgáltak.

– Ez az őrült szemétláda emberi bőrből varr öltönyt – morogta Alec.

– Miért, Alec? Miért?

– Hogy ember legyen, gondolom. Valahol mélyen a Manticore bomlasztotta agyában ez

logikusnak tűnhet. Várj… mi a franc.?

Undorodott attól, hogy megérintse a próbababát, de mégis meg kellett tennie, hogy
elforgathassa.

A baba arcának helye üres volt és odatűzve megláttak egy fotót, ami egy világos bőrű, tüsi hajú,
drótkeretes szemüveget viselő, világmegmentő tekintetű férfit ábrázolt.

Joshua értetlenül nézett.

– Logan képe, Alec. Miért van Logan képe a szobron?

– Ez nem jó. Nagyon nem jó.

A nyolcadik emelet folyosóján sétálva Bobby Kawasaki hamar rájött, hogy valami baj van.

Szinte a szagát is érezte. Megállt a lakásának ajtaja előtt és megpillantotta az onnan kiszűrődő
enyhe fényt.

Valaki van odabent!

Nem vesztegette az idejét. Ahogy az adrenalinszintje nőni kezdett, azonnal nekilátott ledobálni
magáról a ruháit és már bele is olvadt a falba.

Nem telt el fél perc és az ő régi jó barátja, Joshua lépett ki az ajtón, a fején egy bukósisakban.
Egy fiatal férfi követte őt, aki valószínűleg egy X5-ös lehetett és ott lógott a vállán a vászon
hátizsák.

Tettek néhány lépést az ellenkező irányba mire Kelpy támadásba lendült.

A táska felé kapott és kirántott belőle az egyik kábítóbotot, mielőtt még az X5-ös reagálhatott
volna. Meglendítette a rudat és a fiatal férfi egy pillanat múlva hangos üvöltés kíséretében
eszméletlenül terült el a földön.

Joshua felmordulva felé fordult, de már késő volt.

Egy másik kábítóbottal Kelpy úgy kapta mellkason, hogy még a bestiaszerű ember, aki
oroszlánüvöltés kíséretében támadt rá is nyüszögő kiskutyaként feküdt ki a földön. Kelpy
mindkettejükre rásózott még egyszer a kábítóbottal, aztán otthagyta őket eszméletlenül
heverni.

Az egyik botot ledobta a földre, a másikat magával vitte. Sok volt a teendő, de az idővel nem állt
túl jól. A zsaruk nyilván már úton voltak, már ha valamelyik szomszéd hallotta a csetepatét.
Tehát amilyen gyorsan csak lehet, össze kellett szednie a munkáját és eltűnni a helyszínről.

Tudta, hogy kénytelen lesz felgyorsítani a dolgokat, innentől kezdve nagyobb tempóban kell
dolgoznia.

De nem volt ezzel gond. Minél előbb végez, annál előbb kerül minden szépen a helyére.
Óvatosan levette a ruhát a próbababáról és bepakolta egy táskába. Ezután felöltözött és
visszaváltozott Bobby Kawasaki-vá, az egyszerű biciklisfutárrá a Jam Pony-ból. Átvetette a
táskája pántját a vállán és vetett egy utolsó pillantást erre a patkánylyukra. Egy cseppet sem fog
neki hiányozni.

Olyan sietve hagyta el a lakást, hogy a Tryptophan-ját kis híján elfelejtette magával vinni.
Felkapta a vászontáskát és érezte benne a fegyverek súlyát, amitől azonnal elgondolkodott,
hogy nem érné-e meg végezni Joshua-val és alkalmatlankodó barátjával, akik még mindig
tehetetlenül feküdtek a földön.

Ekkor hallotta meg a szirénákat és a lift csengetését, ezért úgy döntött, hogy okosabb döntés
csendben kereket oldani. Megfordult és a lépcsők felé vette az irányt, majd lassan felszívódott.
úgy, ahogy csak ő képes.
 Nyolcadik fejezet
HŰSÉGESKÜ
Terminal City, 22:59

2021. május 11. kedd

Max idegesen fel s alá járkálva azt kérdezte:

– Hol a pokolban lehetnek? Dix a fejét rázta:

– Nem láttam őket a reggeli gyűlés óta. és a megfigyelő kamerákkal sem találom őket sehol.

A gyíkszerű Mole közbevetette:

– Terminal City egy nagy hely. Max azonnal dühösen kérdőre vonta.

– Ugye te nem vagy benne a dologban?

Mole szivarja kishíján kiesett a szájából a meglepettségtől.

– Dehogy! A francba is. benne miben?

– Bárcsak tudnám.

Rossz érzései voltak a dologgal kapcsolatban. Bármennyire is értékelte Alec-et – sőt titokban
még kedvelte is– mindig tisztában volt vele, hogy végtelenül énközpontú és szereti a saját útját
járni.

A médiaközpontban voltak és a tizenegy órás híreket várták. Max fáradhatatlanul járkált, Dix, és
Mole pedig székről székre ült idegességében. A monitorokat figyelő stáb erről tudomást sem
véve rendületlenül fürkészte a kijelzőket.

– Ha terveznek valamit – mondta Mole – az dühít fel, hogy engem kihagytak belőle.

– Ne siránkozz már! – nézett rá dühösen Max. – Ez nem segít semmit.

Mole vállat vonva hátradőlt karosszékében, ami olyan szakadt volt, hogy egy jobb érzésű ócskás
rá se nézett volna.

– Hé, nem az én ötletem volt, hogy pattanjanak meg innen. Csak azt mondom.

Max erre felhúzta a szemöldökét, amitől a nagydarab gyíkember jobbnak látta, ha

elcsendesedik.

– Egyébként – vetette le magát a lány egy másik szakadt székre – azt sem tudhatjuk biztosan,
hogy valóban elhagyták-e Terminal City-t. – mondta nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában.

Mole meg akarta kérdezni tőle, hogy akkor mit gondol, mégis hol a fenében lennének, de látva
az egyébként kedves szeretetreméltó arcra kiülő ronda kifejezést, úgy döntött, hogy jobb, ha a
gondolatait megtartja magának.

– Rendben – sóhajtott végül Max. – Kismillió egyéb aggódnivalónk is van. Gyerünk vissza a
munkához.

Azzal felpattant a székről olyan gyorsan, hogy az ülése még be sem tudott melegedni.

– Várjatok! – kiáltott fel Dix. – Jön a híradó – azzal felcsavarta a hangerőt.

– Túl nagy kérés lenne – sóhajtott fel Max – hogy ne Alec és Joshua legyen a vezető hír?

A bemondónő egy szőke nő volt, gyanakvó kék szemekkel, és hosszú keskeny arccal. Olyan
benyomást keltett, mint aki a Lökés óta nem evett egy igazán emberes adagot.

– A mai vezető hírünk, hogy génmanipulált támadás érte az Ichiro Suzuki Altalános Iskolát.

A médiaközpontban tartózkodókba beléfagyott a szó, Mole volt az egyetlen, akinek maradt

annyi ereje, hogy kimondja, amire mindannyian gondoltak.

– Te jóságos szent szar.

– Kapcsoljuk Ben Petty-t a helyszínről.

Petty egy szinte megszólalásig ugyanolyan öltönyt viselt, mint az előző éjjel, mikor felbérelte a
részegeket.

– Köszönöm, Liz.

– Hé Max, ez nem a te haverod? – kérdezte Dix. A lány egy mozdulattal csendre intette.

– A mai nap két génmanipulált hatolt be az Ichiro Altalános Iskolába, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy magukkal ragadjanak egy gyereket.

– Elrabolni egy gyereket? – pattant fel Mole a székéből olyan lendülettel, hogy a szájában lógó
szivar kis híján kiesett. – Mégis mi a francra lenne az jó?

Mintha épp a gyíkember kérdésére válaszolna, Petty azt mondta:

– A helyi rendőrség nem hajlandó kommentálni az esetet, de egy magasrangú kormányhoz

közeli forrás tudni véli, a génmanipuláltak gyerekek túszul ejtésével akarnak alkupozíciót
kialakítani, hogy így vessenek véget Terminal City ostromának.

– Ames White – morogta dühösen Max.

A következő vágóképen egy bekötözött orrú férfi állt

Petty mellett.

– A gondnok Hampton Rhoades hősies küzdelem árán megfutamodásra késztette a

génmanipuláltakat, akik menekülés közben még eltörték az orrát.

A monitoros csapat egyik tagja, egy karcsú nő felpattant az ülőhelyéről és vadul gesztikulálva
kiabálni kezdett:

– Hé, én őt ismerem! Második generációs X5-ös!

Mindannyian felé fordultak. Egy X5-ös, akiről Max még sosem hallott. Persze fel lehetett volna
ismerni a tipikus jóképű vonásokról, rövid barna hajról, nagy szemekről, rövid orról és vörös
ajkakról.

– Honnan ismered őt, Kade? – kérdezte Dix.

– Nem az utcáról, még a manticore-os időkből. Stoop-nak hívták, szakaszvezető volt. Ha eltört
az orra, csak azért lehetett, mert hagyta, hogy valaki eltörje.

Mindannyian értetlenül néztek egymásra. Miért támadták meg ezek a „génmanipuláltak" azt az
iskolát. és miért harcolt az egyik társuk ellenük?

Lehet, hogy Alec-ről és Joshua-ról van szó?

A TV-ben ezalatt épp interjú folyt a gondnokkal.

– Én nem hiszem, hogy bajt akartak volna okozni – mondta Rhoades.

– Akkor mivel magyarázza, hogy eltörték az orrát?

– Meg voltak ijedve. Rajtakaptam őket a raktáramban. Szerintem csak ennivalót vagy
szerszámokat akartak, tudja?

– Magát mindenki hősnek tartja, amiért megmentette ezeket a gyerekeket.

– Én nem hinném... Petty a kamera felé fordult.

– Tehát hallották. Egy egyszerű iskolai gondnok megfutamodásra kényszerítette a két

génmanipuláltat.

Max a fejét ingatta. Ez egyre csak jobb és jobb lesz.

– Tartsatok meg egy példányt ebből a szemétből – mondta a monitoros csapatnak. – De

mostanra már eleget hallottunk belőle.

Kifelé tartott a központból, mikor megszólalt a telefonja.

– Mondd, itt Max.

– Én vagyok az – hallatszott Logan hangja a vonal túlsó végéről, ami azonnal le is nyugtatta
kicsit a lányt.

– Szia. Mi a helyzet?

– Úgy néz ki, van egy kis haladás. Be tudnál nézni hozzám?

– Az új lakásodra?

– Igen. Most meg is felelne.

– Úton vagyok.

Azzal lerakta a telefont. Megkönnyebbülés lesz Logan közelében lenni. A parancsnokság súlya
már nagyon nyomta a vállát...

A hátsó kerítés felé sétálva figyelte, ahogy a közösség berendezkedik az éjszakára. Egy
helikopter repült el a fejük felett, amely keresőlámpájával az otthonukat fürkészte. Mintha egy
börtönben élnének és a toronyból az őrök reflektorral kutatnának szökevények után. De
legalább haladt tovább, hogy aztán feltűnjön a városrész egy másik pontján. Az itt lakók már így
is eléggé idegesek voltak, nem hiányzott nekik sem egy helikopter, sem azok a Molotov
koktélok a múlt éjszakáról. Max eltűnődött, hogy vajon Clemente feladatai a kerítés túloldalán
legalább egy kicsit kevésbé stresszesek-e, mint az övé.

Mindenfelé génmanipuláltakat látott lefekvéshez készülődni. Néhányan közülük, mint például

Dix, rendelkeztek rendes ággyal és szobával, bármilyen romos is volt az, mások viszont örültek,
ha találtak valami ágynak alakítható szemetet, hogy legyen egy apró helyük, ahol ledőlhetnek
ebben az omladozó épületben. Előbb vagy utóbb ez a helyzet tarthatatlanná válik. Clemente-n
kívül látszólag senki nem volt hajlandó tárgyalni velük odakintről. Csak arra tudott gondolni,
hogy a hatóságok – amibe persze beletartozott White, de azok a felelősségteljes emberek is,
akiknek nincs titkos kígyó-kultuszos küldetésük – türelmesen arra várnak, hogy kiéheztessék
őket onnan.

Ez nem is volt akkora baj, amíg nem tudnak a Medtronics ellátásra szolgáló alagútjáról.

Ami viszont gondot jelentett, hogy kezdte elveszteni a gyeplőt Terminal City irányítása felett. Ha
még a legközelebbi társai – Alec és Joshua – sem teljesítik a parancsait, akkor hogyan várhatná
el ezt a többiektől?

A lakásba lépve Logan-t a computere fölé görnyedve találta annyira belefeledkezve a munkába,
hogy őt észre sem vette.

Az iroda nem sokkal volt otthonosabb, mint mikor legutóbb járt itt. Annyi változás történt csak,
hogy a már amúgy is telezsúfolt két asztal mellé bekerült egy harmadik. Három különböző
monitor is működött egyszerre és Logan láthatóan egyszerre használta mindegyiket.

– Szia – üdvözölte Max.

– Szia – felelt Logan fel sem nézve a munkája mögül, de elég melegséggel a hangjában, hogy a
lány máris jobban érezze magát tőle. A Joshua és Alec árulása miatt érzett csalódása talán már
önsajnálatba is taszította volna, ha nem tudná, hogy Logan rendületlenül ott áll mellette.

Megpróbált átkukucskálni a férfi válla felett anélkül, hogy túl közel került volna hozzá. Ha nem
tartja tőle a megfelelő távolságot, és akár csak egy vírussal fertőzött hajszállal is megérinti,
akkor. nos ebbe bele sem mert gondolni.

– Haladásról beszéltél, ugye?

Logan bólintott, de dolgozott tovább. Pár billentyű lenyomását követően megváltozott a

középső monitor képe.

– Nem is vicceltem.

– Na és mi az?

– Emlékszel a felvételre, amit adtál nekem a Clemente-vel történt beszélgetésről?

– Igen.

– Említést tett arról, hogy a computer egy cipőárusként azonosította a gyilkos első áldozatát.

– Ezt mondta, igen – bólintott a lány. – De azt is hozzátette, hogy valami nem stimmelt vele
kapcsolatban.
– Hogy nem stimmel, az enyhe kifejezés – felelte Logan, miközben lenyomott még pár
billentyűt.

– Ne csigázz, mondd már, mit találtál.

– Az áldozat neve az ujjlenyomatai alapján Henry Calvin.

– Oké.

– Csakhogy a cipőbolt, ahol állítólag dolgozott, hat hónapja megszűnt.

– Amitől a néhai Henry most egy munkanélküli hulla.

– Nos, a munkanélküliség megmagyarázná, hogy miért élt egy üres telken. Mert a lakcíme
bizony az.

– Ez biztos?

Logan megeresztett felé egy olyan tipikus „Hát szoktam én tévedni?" arckifejezést.

– Hogy derítetted ki?

A férfi röviden megvonta a vállát.

– Valójában nem volt nehéz. Ezt az aktát tipikusan azoknak szánták, akik csak felszínesen járnak
utána a dolognak. A kormányzat, csakúgy mint mindig, nem gondolta, hogy valaki veszi a
fáradtságot mélyebbre ásni.

Max közelebb lépett egy kicsit, de továbbra is vigyázott, hogy megtartsa a biztonságos
távolságot.

– Tehát a pasas személyazonossága kamu.

– És ha valaki ál cipőárus volt egy kormányzati aktában, vajon mi lehetett valójában?

– Valaki, aki egy kormányügynökségnek dolgozik, méghozzá valószínűleg titkosnak.

Logan megfordult a székével és azt felelte.

– Szerintem ez egy elég logikus következtetés. Max izgatottan folytatta a saját

gondolatmenetét.

– Az NSA-nek, ami azt jelenti. White! Logan sokat sejtetően rámosolygott.

– Az érdekes dolog az, hogy betörtem az NSA rendszerébe és ott nincs nyoma semmilyen Henry
Calvin-nek.

– És ez téged miért lep meg?

– Nem mondanám, hogy meglep. úgyhogy folytattam a kutatást és kiderült, hogy Henry Calvin
halálának napján egy NSA ügynök, bizonyos Calvin Hankins nyugdíjba vonult.

– Nyugdíjba vonult?

– Igen. és a másik furcsaság a dologban, hogy az ő társa, aki alig huszonhét éves, szintén
otthagyta az NSA-t, szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.
– Úgy érted visszavonult huszonhét évesen? Mégis mitől lett alkalmatlan a szolgálatra?

– Jó kérdések, és talán az lenne a legjobb, ha tőle magától kérdeznénk meg – azzal visszafordult
a számítógépe felé és ismét beütött néhány billentyűt.

Egy kép jelent meg az egyik monitoron, ami egy fiatal, vékony, a maga módján jóképű férfit
ábrázolt. Sötét haját hátrafésülve viselte, barna szemeiből pedig huszonhét événél jóval több
bölcsesség sugárzott.

– Sage Thompson – mondta Logan mintegy bemutatásképp. – Hankins társa.

– Az lenne a logikus következtetés, hogy van összefüggés az NSA-től való távozása és a társa
halála között.

– Talán kapott egy durva idegösszeomlást, mikor a társát valaki felkoncolta és megnyúzta. az
sincs kizárva, hogy ott volt vele, mikor az eset történt.

– Ez azt jelenti, hogy Thompson tud valamit az első gyilkosságról.

– Unom ismételgetni, de: logikus következtetés.

– Van valami ötleted, hogy merre találhatjuk meg?

– Benne van a telefonkönyvben – felelte Logan. Max fanyar mosollyal az arcán válaszolt.

– Ez bíztató. Így, hogy White is érintett az ügyben, a pasas talán már a Puget Sound fenekén
nyugszik.

– Felhívtam az otthoni számán, de nem vette föl senki. Utána megkértem Asha-t, hogy nézzen
el arra és így kiderült, hogy a ház üres. és van egy „Eladó" tábla a kertben.

Asha Barlow Logan barátja és a lázadó S1W csoport tagja. Ez egyfajta földalatti ellenállási
mozgalom, amelynek legalább annyira szívügye a világ megmentése, mint magának a
Szempárnak. Kezdeti irigysége után Max megtanulta, hogyan bízzon meg Asha-ban, és tudta,
hogy ha ő azt mondta, Thompson egy szellem, akkor az úgy is van.

– Meg tudnád nekem találni Logan? Tudod, hogy itt meg van kötve a kezem. Megígértem
Clemente-nek, hogy idebent maradok.

– Körbenézek. Megteszem, amit tudok.

– Nyomozd le, használj fel minden forrást, amit csak tudsz. Bevonni Asha-t a dologba jó ötlet
volt, ha már nekem a partvonalról kell végignéznem, ami odakint folyik. Épp elég nyomás van
rajtunk anélkül is, hogy White a kirakatba tehessen egy génmanipulált sorozatgyilkost.

– És mi van, ha valóban egy génmanipulált a sorozatgyilkos?

– Akkor szükségünk lesz minden médiamágiára, amire csak a Szempár képes.

Ekkor szólalt meg a telefonja.

– Nagyon népszerű lány vagy – mosolygott rá Logan.

– Nem kellett volna beregisztrálnom azon a társkereső oldalon – mosolygott vissza Max, majd a
második csörgés után felvette a telefont. – Mondd, itt Max.
– Az a zsaru megint itt van a kerítésnél – szólt Dix hangja a kagylóból. – Jobb lenne, ha
idejönnél, nem néz ki túl boldognak.

Max a fejét ingatta.

– Úton vagyok.

– Mi az? – kérdezte tőle Logan.

– Clemente ugrott be. Láttad a ma esti híreket?

Logan bólintott.

– Igen, de azt gondoltam, hogy csak a tipikus White féle dezinformációról van szó.

– Nagyon remélem, hogy igen. Alec és Joshua kilógtak a városba ma reggel.

– Óh a francba...

Max akkorát sóhajtott, mint még soha életében.

– Senki sem tudja miért. És azóta sem hallottunk semmit felőlük. Fel tudod ezt fogni, Logan?
Megkérem ezt a csapat kitaszítottat egy dologra, csak egyetlen egyre. hogy maradjanak
odabent, amíg a tárgyalások zajlanak. erre pont a két legközelebbi emberem veszi ezt semmibe.

Logan hátrébb lökte magát az asztalától.

– Vezetőnek lenni arról szól, hogy rábírjunk valakit olyasmire, amit magától nem akarna
megtenni azért, hogy a végén elérjük amit mind el akarunk érni.

– Ezt ki mondta?

– Tom Landry.

Max értetlenül nézett rá.

– Futballedző. Dallas Cowboys.

– Ha te mondod. De az a helyzet, hogy ezzel most leszerepeltem.

– Nem. Valószínűleg ők szerepeltek le előtted. De még nem ismered az ő verziójukat az esetről.

És annyival tartozol nekik, hogy meghallgatod őket, ugye?

Max egy pár pillanatig nem szólt semmit, de rövid gondolkodás után azt felelte.

– Igaz. Hogy tudsz te mindig ilyen pozitív maradni?

– Mert a másik lehetőség a kétségbeesés. És ha az megtörténik, a világ Ames White-jai nyernek.

Max hosszan és sokatmondóan a szemébe nézett. A szerelme a férfi iránt, ami a

megbecsülésből alakult ki, valahogy képes volt egyre tovább és tovább nőni.

– Köszönöm – mondta végül. – Erre szükségem volt. Most viszont tényleg mennem kell.

Egyetlen porcikája sem akarta elhagyni Logan lakását, de megfordult és visszaindult Terminal
City-be az alagúton keresztül.
Clemente a főkapunál várt rá, és micsoda meglepetés, irtózatosan dühösen festett.

...nem mintha Max hibáztatni tudta volna ezért a férfit az elmúlt napok fiaskóit követően.

– Sajnálom, hogy pazarlom a drága idődet – köszöntötte a nyomozó szarkasztikus és dühös

hangon.

Max végigsimította az arcát.

– Ramon, szeretném azt mondani, hogy te vagy jelenleg az egyetlen problémám. de ez nem
igaz.

A férfi vett egy nagy levegőt, majd bólintott.

– Rendben, ezt elfogadom.

– Mit tehetek érted?

– Gyere velem egy kicsit.

Max arcán fancsali mosoly jelent meg.

– Ja, persze.

Clemente mélyen a szemébe nézett.

– A bizalom kétirányú dolog, Max. és most a te oldalad zsákutcának tűnik.

– Nos, ez kedves, Ramon, de.

– Egy biztonságos helyen kell beszélnünk. Ezt el tudod fogadni?

– Igen.

– Én bízhatok benned?

– Igen.

– Akkor velem jössz és te is megbízol bennem annyira, hogy épen és egészségesen

visszaengedlek majd Terminal City-be?

– Igen – felelte Max, miután átgondolta, hogy nyilván Clemente-t is köti a vezetés Tom Landry
féle definíciója. A biztonsági kamerák felé fordult és tett pár kézmozdulatot.

– Ez mi volt? – kérdezte Clemente.

– Csak megmondtam a többieknek, hogy mi a teendő, ha nem térnék vissza.

A génmanipulált őrök ezután kinyitották előtte a kaput.

Clemente végigvezette őt a blokád rendőrautói között, amelyekből a zsaruk leplezetlen

gyűlölettel tekintettek rá, majd elhaladtak a Nemzeti Gárda teherautói és felfegyverzett katonái
mellett is és beléptek egy hét emelet magas irodaházba.

Az átriumos földszint bal oldalán három lift sorakozott, de ők nem arra indultak el, hanem
jobbra az étterem felé. Helyet foglaltak egy fülkében egy hatalmas ablak mellett, amin keresztül
kiváló kilátás nyílt Terminal City főkapujára és az előtte sorakozó tetemes méretű katonai
kontingensre.

Max fejében megfordult, hogy véletlenül nem az-e a célja az egésznek, hogy lássa, mivel kell
szembenéznie neki és az övéinek.

Az étterem sokkal inkább egy étkezde volt egy tucat fülkével a falak mentén. A Lökés előtt
nyilván nagy forgalmat bonyolított le reggelenként, mikor a Medtech dolgozói benéztek ide
megreggelizni. Az ételkiadó pult mögötti falat egy hatalmas tükör foglalta el, ami körül
kávéscsészék, vizes poharak és fagylaltos kelyhek sorakoztak a polcokon. A piros bárpult tetején
rozsdamentes acél szalvétatartók pihentek, előtte pedig végig piros műbőr kárpittal borított
ezüstszínű bárszékek tették teljessé a képet.

Kicsit furcsa – kényelmes, mégis szürreális – érzés volt Max-nek ismét a külvilágban járni.

A fülke igazán kényelmes volt, a sötét bőrülések viseltesek, de legalább tiszták. A hely általában
reggel nyolctól este kilencig tartott nyitva, de kirendelték – Clemente szóhasználata – tiszti
kantinnak az ostrom idejére. Jelen pillanatban az egyetlen ember, akit mozgolódni lehetett itt
látni, egy ideges középkorú pincérnő volt. Őt leszámítva a hely kihaltnak tűnt.

Amint leültek, a nő meg is jelent mellettük egy tálcával a kezében, amiről két csészét tett eléjük,
az asztal közepére pedig egy kávéskannát helyezett.

Miután gyorsan távozott – túl gyorsan – Max eddigi mosolya eltűnt.

– Biztonságos hely, mi? – mondta hideg hangon. – Küldd ki őket!

– Tessék? – nézett rá zavartan Clemente.

– Tedd ki őket innen, vagy én magam teszem meg!

– Miről besz.

– Hagyjuk a rizsát, Ramon. Mutassunk bizalmat? Három SWAT-es bújócskázik a pult mögött.
Látom őket abban az átkozott tükörben.

Clemente vonakodva a pult felé nézett, hogy lássa, miről beszél Max, majd azt mondta:

– Rendben, hallottátok. Felállni és kifelé. Mindhárom kommandós felállt, a homlokuk

gyöngyözött az izzadtságtól. A lány eltűnődött azon, hogy szerencsétlenek vajon mióta
gubbaszthattak ott. A nap folyamán először szeretett volna őszintén elmosolyodni, de nem
tehette. A kommandósok legalább annyira zavarban voltak a helyzettől, mint amennyire
dühítette őket, ezért nem látta értelmét, hogy tovább rontsa amúgy is megtépázott
önértékelésüket.

– És azt a kettőt is a férfi WC-ből.

A detektív szemei kitágultak a csodálkozástól.

– Honnan tudtad.

– Nem tudtam. Most árultad el nekem.

A férfi hátradőlt az ülésében, majd két ujjával dörzsölgetni kezdte a halántékát, miközben
megengedett magának egy fáradt mosolyt.

– Johnson, Carlesimo – kiáltotta nem bajlódva a rádióval. – Gyertek elő!

Két újabb SWAT-es jelent meg az étteremben zavart arckifejezéssel, fegyverrel a kézben.
Clemente az ajtó felé mutatott.

– Gyerünk, semmi baj. Mindenki kifelé.

Az egész egység kisomfordált az étteremből, nyomukban a pincérnővel.

– Honnan a fenéből jöttél rá? – kérdezte a nyomozó. Az arcán nyoma sem volt annak a fajta
zavarnak, amit az ember érez, ha rajtakapják letolt gatyával.

– Az a három a pult mögött csak az erősítés volt. És az egyetlen hely, ahova nem látni innen rá,
a mosdó. Bizonyára nem akartad beparancsolni az embereidet a női WC-be, így csak a férfi WC
maradt.

– És tudtad, hogy ketten vannak, mert.?

– A SWAT srácok olyanok, mint a középsulis lányok. Nem járnak pisilni egyedül. Ráadásul a
galambokhoz hasonlóan beléjük van nevelve, hogy soha az életben nem hagyhatják magukra a
párjukat.

Clemente bólintott. Egy kicsit bosszúsnak tűnt.

– Egyikünk sem bizonyult túl szavahihetőnek, nem?

– Én legalább megpróbáltam. Nem rejtegettem mesterlövészeket az ételkiadó pult mögött. A

pincérnő meg gondolom zsaru volt, ugye?

A férfi arca komolyra váltott.

– Lehet. De te meg segítettél két génmanipuláltnak elhagyni Terminal City-t.

– Nem igaz.

– Mi a helyzet az általános iskolával? Tudom, hogy figyelitek a híreket, látnotok kellett.

– Én mondtam már neked, Ramon. Nincs a város összes génmanipuláltja a mi.

– De ezek ketten ott voltak. Részletes személyleírást kaptam az iskolában jártakról. Láttam
veled őket azon az éjszakán, mikor megismertük egymást. A saját szememmel láttam őket.

– Lehet, hogy tévedsz – próbálkozott Max.

– Talán ezt el is hinném, ha később nem vettük volna őket őrizetbe – azzal Max elé dobott két
fotót amitől a lány gyomra olyan görcsbe rándult, mintha csinált volna két hátraszaltót és utána
rosszul fogott volna talajt.

A képeken Joshua és Alec volt. A földön feküdtek, a szemeik csukva, az arcuk pedig békés
nyugalmat árasztott.

Megpróbálva elrejteni, amit érez, azt kérdezte:

– Meghaltak?
A detektív a fejét ingatta:

– Nem, de nem álltak messze tőle.

– Mi történt velük?

– Megtámadta őket valaki és kishíján halálos adag áramütéssel sújtotta őket.

– Tessék?

– És hol történt ez? Mikor?

– Egy queen anne-i bérházban, a Crockett-en.

Max próbálta megtalálni a dolog értelmét, de nem sikerült neki.

– Mégis mit kerestek ott?

Clemente egy hosszú pillanatig tanulmányozta a lányt.

– Te kérdezed tőlem?

– Igen, én kérdezem tőled!

– Komolyan nem tudod?

– Már órákkal azelőtt eltűntek, hogy észrevettük volna.

– Tehát azt mondod, hogy már nem voltak a kerítésen belül, mikor szóltál az embereidnek, hogy
maradjanak odabent?

Max vett egy nagy levegőt.

– Bár azt mondhatnám... Nem. Hallották az utasításomat – megállt egy pillanatra és fontolóra
vette, hogy bevallja Clemente-nek, ezek ketten az ő legközelebbi szövetségesei.

– A francba – dühöngött Clemente. – Azt reméltem, te tudsz valamit.

Max körbenézett:

– Ez a hely tényleg biztonságos?

– Igen. Ma reggel kutattuk át poloskák után és azóta nyomát sem láttuk White-nak vagy az
embereinek.

– Ramon, honnan vetted, hogy én tudok valamit? Te vagy a kerítésnek azon az oldalán. Valami
más gond is van?

A nyomozó hátrafordult és előhúzott egy tárcát, amiből kivett még néhány fotót. Lerakta őket a
lány elé és magyarázni kezdett, amíg az átnézte őket.

– A kábítóbotok, amiket a képeken látsz.

– Igen?

– A két meggyilkolt szektorrendőré voltak. Azoké, akiket megnyúztak.

Max úgy vágódott hátra az ülésében, mint akit pofonvágtak.

Clemente egy pillanatig tanulmányozta az arcát.

– Van valami ötleted, hogy mit kereshettek az iskolában?

A lány a fejét rázta.

– Nincs. Mondom, még azt sem tudom, miért hagyták el Terminal City-t – előrehajolt és szinte
könyörögve mondta a nyomozónak, – El tudnál vinni hozzájuk? Láthatom őket?

– Nem. Különben is még mindig nincsenek eszméletüknél. Kórházban vannak, biztonságban. és

rendbe fognak jönni.

– Hagynod kell, hogy utánajárjak ennek.

– Semmiképp. Semmiképp! Ha tudsz segíteni odabentről, jó. Különben rendőrségi ügy és a mi

dolgunk.

– Az én embereim nem öltek rendőrt.

Clemente megérintette Max egyik kezét, hogy ezzel lenyugtassa kicsit. Sikerült.

– Tudom. Őszintén megvallva én arra gyanakszom, hogy rátaláltak... vagy belebotlottak a

gyilkosba. Akárki is legyen az, nagyon veszélyes. Mármint, Max… ez a fickó könnyedén elbánt…
és kis híján végzett… két génmanipulálttal.

– Ezért is kellene engedned, hogy én is kimenjek és kiderítsem, hogy mi ez.

– Nem, Max, ami itt számít, hogy ez rendőrségi ügy. Vissza kell menned, hogy vezesd azokat az
embereket. Nagy szükségük van most rád.

Max sóhajtott.

– Igen. igen, tudom. Az emberek, akikben bízom, folyton ezzel jönnek.

– Én is közéjük tartozom?

– Igen.

– Akkor remélem, ezt nem felejted el, mert. van még rossz hír, amit meg kell osztanom veled.

Max a szemébe nézett és eltűnődött, hogy képes lesz-e meghallgatni még egyet.

– Valaki megmozgatott néhány szálat.

– És ez mit jelent?

– Az óra elkezdett ketyegni. Péntekig van időnk. A szövik azt mondták, ha mi helyiek képtelenek
vagyunk megoldani az ügyet péntekig, jönnek és átveszik az irányítást.

– Ames White – mondta Max. Clemente bólintott.

– Én is őrá tippelek. De hogy ki mozgatja a szálakat, az nem is fontos, ami igen, az az, hogy ha a
helyzet nem rendeződik péntekig, a hadsereg bevonul

Terminal City-be, tankok fogják ledózerolni azokat a kerítéseket.

Max szótlanul hallgatta.

– Tehát mit tudnánk mi ketten tenni, hogy ezt elkerüljük?

– Megtaláljuk a gyilkost.

– Én találom meg... de értem mire gondolsz. Amíg a média az elfogott génmanipulált

Hasfelmetsző Jack-kel van elfoglalva, a Terminal City-nél folyó tárgyalások hírére senki nem fog
figyelni.

– Akkor vágjunk bele. Hol tartasz most a nyomozásban?

– Átkutattuk a lakást, amit a barátaid találtak. Teljesen kitakarították. Valakinek a búvóhelye

volt, nevünk nincs és a szomszédok nem is emlékeznek rá, hogy látták valaha a fickót. Találtunk
bőrfoszlányokat a zuhanytálca lefolyójában, ami lehet a gyilkosé, de valamelyik áldozatáé is.
Beletelik egy kis időbe, mire megtudjuk.

– Mi van a DNS bizonyítékkal, amit White-tól kaptál?

Clemente bele akart kezdeni valamibe, de aztán hirtelen meggondolta magát.

– Nem akarlak félrevezetni. Hogy jöttél rá, hogy White DNS bizonyítékot osztott meg velünk?

– Ez nem épp az Enigma kód volt, Ramon. A magadfajták nem mondanak olyat, hogy
génmanipulált a gyilkos, ha nincs erre valami bizonyítékuk. és White nyilván szíves örömmel
szolgáltatott is neked, ebben biztos vagyok.

Clemente bólintott.

– White csapata bőrsejteket adott nekünk egy szigorúan bizalmas eszközről, amelyet a gyilkos
az első áldozatától zsákmányolt.

– Óh, mármint a cipőárustól?

Clemente bekapta a csalit.

– Igen, a cipőárustól. aki valójában az NSA-nek dolgozott, csak ezt még nem mondtam eddig.

Tehát Logan jól sejtette: az első áldozat White egyik embere volt.

– Miért nem adta neked oda azonnal ezt a bizonyítékot White?

Clemente tisztelettel nézett rá.

– Belőled jó zsaru lett volna, Max. Az én első kérdésem is ez volt.

– És mi volt erre a válasz?

– White azt mondta, hogy a gyilkos magával vitte az eszközt és csak nemrégiben sikerült
visszaszerezni.

– Visszaszerezni?

– White elég homályosan nyilatkozott a dolognak ezen részéről – ismerte be Clemente.

– Hiszel neki?
– Nem igazán van más lehetőségem. Egyébként a sajtó kizárásával odaadta nekünk azt a valamit
huszonnégy órára. Ripityára volt törve és mindenfelé vér borította, az áldozat vére, ez biztos. A
labor ezen kívül talált további bőrsejteket a gyilkostól, amin lefuttatva a DNS analízist biztossá
vált, hogy valóban génmanipulált.

– A bizonyíték alapján, amit White adott – egészítette ki Max.

Clemente a fejét ingatta.

– Ha ez a bizonyíték hamis, akkor a legtökéletesebb hamisítvány, amivel valaha találkoztam.

Láttam már korábban, hogyan próbál a kormányzat elkendőzni valamit és belebuktak. A ti kis
közösségetek az utca túloldalán az egyik legjobb bizonyíték erre.

– Jó érv. És mi a helyzet az ujjlenyomatokkal?

– Sehol nem volt egy sem. Se a bűntettek helyszínén, se az eszközön, se a kábítóboton vagy a
lakásban.

Max zavartan azt kérdezte:

– Ez meg hogy lehetséges egyáltalán?

Clemente hátradőlt az ülésében.

– Fogalmam sincs.

A lány úgy döntött, hogy a legjobb módja az őszintesége bizonyításának, ha megosztja az

információit a férfivel.

– Gondolom jobb, ha elmondom, én már tudtam arról, hogy az első áldozat White embere volt.

– Honnan?

– Összeraktam a darabkákat a te információid és egy barát számítógépes kutatómunkája

alapján. És azt is tudom, hogy ennek a halott cipőárus NSA ügynöknek volt egy fiatalabb társa is,
aki ugyanakkor hagyta ott az ügynökséget. leszázalékolták.

Clemente előrehajolt és elővett a zsebéből egy noteszt.

– Hogy hívják az illetőt?

– Nem fogod megtalálni. Eltűnt a föld színéről.

– Akkor is áruld el, Max. Megvannak a forrásaim, tudom, hogy lehet megtalálni valakit. Ez az
ember valószínűleg egy gyilkosság szemtanúja.

– Elárulom a nevét, Ramon, mert szeretném, ha megbízhatnánk egymásban. Az elkövetkezendő

napokban erre szükségünk is lesz. Ha meg akarjuk oldani a helyzetet, mielőtt a tankok
bevonulnak, meg kell ígérnünk egymásnak, hogy mostantól mindig csak is az igazat mondjuk a
másiknak.

A detektív határozottan a lány szemébe nézett.

– A szavamat adom.

– Én is. De van itt még valami. Ha körözést adsz ki, akkor White fogja előbb megtalálni a
szemtanút és akkor már soha senki nem fog vele beszélni többet.

– Meg tudom védeni.

– A rendőrség nem tudja megvédeni White-tól. Clemente összehúzta a szemöldökét.

– Nem azt mondtam, hogy a rendőrség, azt mondtam, én tudom megvédeni.

A lány megfontolta ezt, majd megtette a lépést.

– A neve Sage Thompson.

Azzal megadta a nyomozónak az ügynök utolsó ismert lakcímét, amit az le is jegyzett a

noteszébe.

– Ha végig bent voltál Terminal City-ben, honnan tudod, hogy nem található már otthon?

Max ajkának sarkaiban kis mosoly jelent meg.

– Nos, nekem is megvannak a forrásaim. többek közt egy nem génmanipulált barát, aki
ellátogatott a házhoz és szólt, hogy üres és eladó.

– Megtalálom Thompson-t. Most pedig jobb lenne, ha visszamennél a kerítésen belülre. Tessék,
itt a mobilom száma – nyújtott át egy papírt a lánynak. – Ha kiderítesz valamit, szólj.

– Ezt te is megígéred?

– Megígérem.

Lassú, kényelmes tempóban visszaindultak a kapu felé. Csendben léptek ki a dermesztő

éjszakába. Max nem látott csillagokat az égen, holnapra megint esni fog. Néha eltűnődött, hogy
elsősorban vajon miért hagyta el LA-t. A földrengések vajon mekkora szerepet játszottak a
döntésében? Mostanra belefáradt már a folytonos hidegbe és esőbe. Megígérte magának, hogy
mikor túl lesznek ezen az egészen, Logan és ő elutaznak valami kellemes, meleg helyre egy
időre.

A gondok ellenére mosoly jelent meg az arcán.

– Mi az? – kérdezte tőle Clemente, mikor átlépett a kapun?

Max visszafordult.

– Voltál valaha Floridában, Ramon? A férfi bólintott.

– Még a sereggel.

– Az meleg hely?

Most már Clemente is mosolygott.

– Az év nagy részében.

– Jó lenne újra látni a napot – mondta Max, majd eltűnt Terminal City mélyében.
Otto Gottlieb a kocsijában ült és a sötétbe burkolózó Puget Sound-ot nézte.

A Discovery Park ilyentájt már teljesen kihalt volt, és csak a West Point Világítótorony
fénysugara törte meg a sötétséget, ahogy oda-vissza pásztázott.

White és az a nyomozó Clemente valamiféle távvizelési versenyt folytatnak egymás ellen, amit
nyilvánvalóan az előbbi fog megnyerni.

White azt parancsolta Otto-nak, hogy legyen homályos azt illetően, hogy az NSA hogyan, mikor
és hol szerezte vissza a hőképezőt.

Ez a fajta felesleges dezinformáció meggyőzte Ottot, hogy White biztosan nem az ország
érdekeit tartja szem előtt. Nem volt más logikus magyarázat, ráadásul mostanra már ő maga is
a férfi álnokságának áldozatául esett.

Rácsapott a kormányra dühében. Annyira bele volt feledkezve a saját seggének mentésébe,
hogy elfelejtette fedezni magát. és most szépen kiakasztották száradni. Előbb vagy utóbb
kiderül majd az igazság White szupertitkos akcióival kapcsolatban, akármi legyen is az. és ki lesz
majd ott, akire mindent rá lehet majd kenni?

Otto. Francba.

Kellett lennie valakinek, akihez segítségért fordulhat, akinek elmondhatja, amit tud. de kicsoda?
White érinthetetlen volt. Otto tudta, hogy mindenhol vannak barátai, még a Kongresszusban is,
vagy talán még annál is feljebb. Egy elég egyértelmű gonddal kellett szembenéznie: megbízhat-
e bárkiben is az NSA berkein belül?

A válasz erre természetesen az volt, hogy nem. A kollégáiban nem, a feletteseiben sem...
senkiben.

Fontolóra vette a többi szövetségi szintű ügynökséget is, de kihez mehetett volna? Az FBI-hoz?
Valószínűleg rossz ötlet. A CIA? Úgyszint. Bár ismert ügynököket mindkettőből, nem tudhatta,
hogy melyikük lehet jó viszonyban White-tal. Az állami erőkről szót sem volt érdemes említeni.
A kormányzó White zsebében volt és csak az Isten tudja, hogy rajta kívül még ki.

Egyedül Clemente hadnagy helyezkedett szembe vele, ezért Otto eltűnődött, hogy képes-e egy
helyi zsaru annál többet elérni ellene, minthogy szerez neki néhány kellemetlen percet. Attól
még ez tűnt a legjárhatóbbnak a nem túl rózsás lehetőségek közül.

A gond csak az volt, hogy mit mondhatna Clemente-nek? Milyen bizonyítéka van rá, hogy White
a saját pecsenyéjét sütögeti?

Vett egy mély levegőt és hallgatta a ködkürt gyászos sírását, miközben megpróbálta magában
összerakni a bizonyítékokat.

White arra használta az egyik génmanipuláltat, X5-494-et, hogy levadásszon más

génmanipuláltakat. Ez neki már az első pillanatban rossz ötletnek tűnt, de főnöke felülbírálta,
aminek az lett a vége, hogy még 494-et is elvesztették.

Amikor az akció félresiklott, arra kényszerítette őt White, hogy segítsen a nyomok

eltűntetésében és ne maradjon bizonyíték 494 felhasználásáról. A többi ügynök, aki részt vett a
dologban, nyilván nem mellette tanúskodna, mert mind túlságosan tartanak White-tól.

Persze nincs kizárva, hogy nekik is épp ugyanezek járnak most a fejükben.
White egyszerre nevelte bele a csapata tagjaiba az egymással szembeni bizalmat és gyanakvást.
Mindez ahhoz vezetett, hogy az ügynökei lojalitása már sokkal inkább neki szólt, mint az NSA-
nek. Otto nem igazán érzett magában hajlandóságot, hogy megpróbálja bármelyiküket is a saját
oldalára állítani. Még ha csak említést tenne is valamelyiküknek a gyanúiról, valószínűleg az
azonnal rohanna árulkodni White-nak.

A Jam Pony-ban történt fiaskó és Clemente gyilkossági nyomozásának szándékos hátráltatása

még csak növelték Otto gyanakvását, a ma esti beszélgetés White-tal viszont végképp
meggyőzte arról, hogy igaza van.

A nap végén hazafelé fuvarozta a főnökét, aki nagyon dühös volt, amiért Washington azt az
utasítást adta, hogy az ő NSA csoportjuk nem avatkozhat be Terminal City ostromába. Amikor
White ezt megtudta, szinte szétrobbant dühében, de amíg a kocsiban ült, megpróbálta az
indulatait visszább fogni. Otto olyan gyorsan hajtott, amilyen gyorsan lehetett anélkül, hogy
egyértelművé tenné főnöke számára, mennyire szeretné már a kocsiján kívül tudni őt.

– Nem hisznek nekem Otto – bámult ki White az ablakon.

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van, uram. Csak olyan tervük van Terminal City-vel
kapcsolatban, amelyben mi nem szerepelünk.

– A génmanipuláltak a mi feladatunk – emelte feljebb a hangerejét White. – Hagyniuk kellene,

hogy végezzük a munkánkat.

Otto-nak ötlete sem volt, hogy erre mit felelhetne, ezért csöndben maradt. Elég gyakorlata volt
már ahhoz, hogy tudja, néha ez a legbölcsebb, amit tehet.

– Megint el fogják cseszni, és a lány megint ellóg majd.

– A lány, uram?

– 452. Akit Max-nek hívnak. Ő a kulcs, Otto. Mind köré csoportosulnak. Vágd le a fejet és a test
meghal.

– Lehet, hogy épp ez a tervük.

– Micsoda? – White meg volt lepve, hogy konstruktív ötletet hall beosztottjától.

– Az, hogy elfogják és ezzel szétrombolják a génmanipuláltak egységét. Már ha valóban ő a

vezetőjük.

– Több ő egyszerű vezetőnél, Otto. És ha elfogják...

– Uram?

White elfordította a tekintetét a tájról és Otto-ra nézett. Beosztottja azonnal felismerte a

szemében azt a tüzes csillogást, ami mindig megelőzte furcsa és kiszámíthatatlan döntéseit.

– Szabadságra kellene menned, Otto. Vegyél ki egy hetet, mondjuk holnaptól kezdve.

– Már felhasználtam az éves szabadságomat, uram.

– Majd én elsimítom Washington-nal.

– De uram...
White pillantása azon nyomban dühösre váltott.

– Tedd, amit mondtam, Otto. Nincs meg a hatásköröd ahhoz, ami itt most készül.

– Mint a Jam Pony-nál, uram? – bár nem szánta szarkasztikusnak a szavait, Otto azonnal
megbánta őket, amint kiszaladtak a száján. White a tenyerét lassan végighúzta a homlokán
nyilván azért, hogy így próbálja magát lenyugtatni. Amikor végül válaszolt, a hangja hideg volt
és gépies.

– Igen, mint a Jam Pony-nál. Tegyél ki engem otthon, menj haza és be ne gyere az irodába egy
hétig. Megértetted?

Otto a főnökére nézett és egy őrült tekintete meredt vissza rá. Aggódva, hogy az ellenkezésével
csak azt érné el, hogy kapna egy golyót a fejébe, azt felelte:

– Egy hét szabadság nagyon jól hangzik, uram.

Öt perccel később kitette White-ot az otthonánál és elszáguldott a környékről. Céltalanul

bóklászott pár órán át, mire kilyukadt itt a Discovery Parkban. Most azon tűnődött, hogy vajon
haza merjen-e menni. És ha haza nem, akkor mégis hova máshova mehetne?

Hirtelen úgy érezte magát, mint egy ember, akinek nincs hazája. Valakinek el kellett mesélnie,
amit tudott, csak egyszerűen fogalma sem volt, hogy kinek és hogy mégis mit mondjon, amitől
nem tűnik komplett bolondnak.

Jobban átgondolva rájött, hogy Clemente túl kis hal egy olyan cápával szemben, mint White.
Aztán eszébe jutott, hogy ki az az egyetlen ember, akit főnöke legalább annyira gyűlöl, mint a
génmanipuláltakat: a Szempár!

Valahogy el kellett érnie a Szempárt. Többször is próbáltak annak a hackernek a nyomára

bukkanni az elmúlt hónapokban és az egyetlen alkalommal mikor azt hitték, végre a markukban
van, akkor is sikerült meglógnia. Azóta megint bottal üthetik a nyomát. Most, hogy azonnali
segítségre volt szüksége, eltűnődött, hogy vajon hogyan lehet kapcsolatba lépni egy
törvényenkívüli cyber-újságíróval. Talán próbálkozzon füstjelekkel?

Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hagyná, hogy White tegye Terminal City-vel, amit akar és
kimaradna az egészből. Hisz ezek végül is csak génmanipuláltak...

Csak génmanipuláltak.

A szókapcsolat megrémítette Otto-t. Emlékezett, hogy látott régi felvételeket, amelyeken a

rasszisták ugyanezzel magyarázták esztelen gyűlöletüket. „Ezek csak niggerek." „Ezek csak
zsidók." „Ezek csak mexikóiak."

És most ezek a szavak formálódtak az ő agyában is: Ezek csak génmanipuláltak.

Otto nézte a vizet és elgondolkodott az életén, hogy miért is választotta a haza szolgálatát
annak idején. Amint ez eszébe jutott, azonnal felrémlettek benne a saját szavai: „Hogy
mindenki szabad legyen és megkapja a neki járó igazságot."

És most, hogy visszagondolt erre, egész felnőtt életében először megértette, mit is jelentenek
ezek a szavak.

Az ölében nyugvó fegyvert szépen visszatette a hóna alatti táskába és hazaindult. Végre volt egy
valódi célja az életében.
 Kilencedik fejezet
KEMÉNY LANDOLÁSOK
Jam Pony, 8:02

2021. május 12. szerda

Cindy-nek hiányzott Max.

A dolgok a Jam Pony-nál látszólag kezdtek visszatérni a rendes kerékvágásba. Amit a

biciklisfutárok sajnáltak, hogy ez Normal-ra is vonatkozott, aki megint rabszolgahajcsár módjára
bánt velük, és ott eresztett meg durva sértést, ahol csak lehetett. Arról azonban, hogy mi
történt öt nappal azelőtt, sem ő, sem a dolgozók nem kívántak beszélni.

Mintha az, hogy nem beszélnek róla, meg nem történtté tenné az egészet. A módszer a
mindenki szeméből tükröződő sokk alapján nem működött.

Cindy nem beszélt Max-el, a legjobb barátjával és húgával, mióta szétváltak azon a szombat
reggelen. Bár igyekezett a munkára koncentrálni, az idegei pattanásig feszültek és az aggodalom
úgy burjánzott a gyomrában, mint egy kosár magára hagyott zöldség.

A vasárnapot a lakásba zárkózva töltötte, próbálta összerakni a darabjait és az alvásba

menekülni a valóság elől. Ehelyett azon találta magát, hogy a Max-el közös emlékein mereng.

Bármerre nézett, minden csak újabb képeket hozott elő az emlékei közül. A konyha, a kanapé,
az asztal ahol ettek, még az az átkozott fürdő is újabb érzelemhullámokat zúdított rá. Mintha
örökre búcsúzott volna a barátjától. folyton erőltetnie kellett magát, hogy ne múlt időben
gondoljon Max-re, hisz nem halt meg. a gond az volt, hogy úgy érezte, ez már csak idő kérdése.

És mikor végre sikerült elaludnia, álmában Terminal City-t lerohanták, az ostromból ádáz
küzdelem lett, álomról álomra rettenetesebb vérontás, ami mindig Max halálával ért véget.

A hétfő szinte áldásként érkezett el. Természetesen a Jam Pony is előhozott jó és rossz
emlékeket Max-ről, de Sketchy és a többiek társasága még így is jobb volt, mint egyedül
gubbasztani otthon.

A falakat kívülről golyó szaggatta lyukak borították, az ajtó előtt pedig szakadt bűnügyi helyszínt
jelölő sárga szalag lógott, mint egy buli másnapjára ott maradt dekoráció. Belépve elhaladt a
hely mellett, ahol CeCe meghalt – a padlóról már eltüntették a vért, amiről egy hatalmas
tisztítószeres folt árulkodott – és elsétált a futárok gyülekezőhelyéig. Normal állt a dolgozók
csoportja közepén írótáblával mindkét kezében, amikbe úgy kapaszkodott, mint az életmentő
bójákba.

– Gyerünk, missy. Érkezz csak a munkába bármikor, ha úgy érzed, készen állsz. Nem mintha
létezne itt olyan, hogy előre meghatározott munkaidő.

Néhány futár talált ülőhelyet, de a többségük állni kényszerült. Most a tekintetük Cindy és
Normal között cikázott.
Habár a főnök szavaiban a megszokott szarkasztikus él volt, de a hangszínében ennek nyomát
sem lehetett érezni. Cindy-t kicsit vigasztalta a tény, hogy még Normal – aki szeret úgy gondolni
magára, mint az érzelemmentesség szobra – sem találja igazán önmagát.

Csendben Sketchy mellé lépett és csak egy alig hallható: „Tökmindegy"-gyel felelt a főnökének.

Normal meghökkent attól, hogy elmaradt a szokásos frappáns visszavágás, úgyhogy egy rövid
szünet után folytatta, ahol abbahagyta.

– Tehát ahogy mondtam, a rendőrség végzett a helyszíneléssel és azt mondták, hogy újra
kinyithatunk. Ezért ma újra munkába állunk, tekintsünk erre úgy, mint egy egészen új kezdetre.

Mind unott arccal szótlanul hallgatták. Ez egy tipikus Normal féle lelkesítő beszéd volt, amiben a
beszéden volt a hangsúly, nem a lelkesítésen. Nem is törődve dolgozói érdektelenségével
folytatta.

– Úgy tűnik, most egy ideig emberhiányban szenvedünk majd – tekintett az írótáblájára –
úgyhogy lehetőségetek lesz túlórára, de senkinek nem kötelező.

A futárok értetlenül néztek egymásra. A „kötelező" és „túlóra" szavak mindig egyetlen összetett
szóként szokták elhagyni Normal száját. Azt hallani tőle, hogy a túlóra nem kötelező olyan volt,
mintha a pápa kijelentené, hogy szerinte a születésszabályozás tök király dolog.

A bejelentés láthatóan apróbb rövidzárlatot okozott a futárok agyában, mert nem vágták rá
azonnal, hogy „Rendben!", vagy hogy „Igen!", csak dermedten bámultak főnökükre.

– Szerintem ez biztos az ő jó ikertestvére – súgta oda Sketchy Cindy-nek. A lány valószínűleg

nevetett is volna, ha az igazi Normal elrablásának esélye nem tűnt volna most egész hihetőnek
a számára.

– Megnézem, nem bujkál-e az igazi az alagsorban – suttogta vissza a fiúnak.

– Egyébként – folytatta a beszédét Normal – a legjobb mód arra, hogy megóvjuk magunkat az
összezuhanástól, ha keményen dolgozunk. Együtt túl fogunk jutni ezen.

Ez a meglepően emberi kijelentés az egyébként karót nyelt főnöktől mindenki életét

megindította a régi kerékvágásban.

Most, szerdán az élet a Jam Pony-ban már közel olyan volt, mint rég. Mintha az elmúlt héten
történtek nem lennének többek egy rossz álomnál. Egyedül állva az öltözőszekrények
rengetegében Cindy Max szekrényét nézte. Csak alig pár másodpercig, mert nem bírta annál
tovább.

Úgy érezte, hogy cserbenhagyta az ő csajsziját és valamilyen módon az is őt. Az volt a terv, hogy
kintről dolgozva segíti Max-et és az ostrom alatt álló génmanipuláltakat. ehhez képest
semmilyen utasítás nem érkezett a Terminal City-beli főhadiszállásról.

Sketchy jelent meg, átnyújtott neki egy kis csésze kávét és magára erőltetett egy széles mosolyt.
Az átlagos kék farmer volt rajta, egy egyszerű pólóval, amitől távolról úgy tűnt, minden oké
vele, de közelebbről már látszott, hogy a szemei vörösek, a haja pedig úgy lóg tincsekben az
arcába, mintha nem fésülködött volna, mióta elhagyták Terminal City-t.

– Hallottál felőle? – suttogta Cindy-nek. A lány megrázta a fejét.

– Te?

A fiú arcáról még az az erőltetett mosoly is eltűnt.

– Semmit.

Cindy megemelve a csészét azt kérdezte:

– És mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt?

– Semmit, csak. magányosnak tűntél.

– Annyira magányosnak, hogy szükségem van egy olyan eszement társaságára, mint te?

Sketchy ezen eltűnődött ezen egy pillanatig.

– Ja.

Cindy erre olyat tett, amire napok óta nem volt példa: elnevette magát.

– Nekem is hiányzik – mondta Sketchy – pokolian jó lenne már hallani felőle. Azért vagyunk
ezen az oldalon, hogy segítsünk.

– Tudom. Attól félek, hogy Max talán csak azért akart kitenni minket, hogy védje a seggünket.
Mármint nem lóghattunk ott a mérgező hulladék közt sokáig. Cindy sem szeretné, ha kinőne a
harmadik szeme, vagy ilyesmi.

Sketchy eleresztett egy erőltetett nevetést.

– Én úgy. Mármint ő.

– Bökd már ki.

– Igazad volt Cin. abban, amit azon az éjszakán mondtál a Crash-ben. tudod. miután rájöttem
róla. Arra, hogy. különleges.

Cindy tudta, hogy Sketchy arra a nem túl régi esetre gondol, mikor rajtakapta őt, amint ellopja
Max és Alec aktáit Normal iratai közül, hogy azok ne juthassanak kormányügynökök kezébe.
Ebből még a nem túl gyors észjárású Sketchy is összerakta, hogy Max és Alec génmanipuláltak.

A fiú folytatta mondandóját.

– Tudod mit? Max a legjobb ember, akit ismerek... és ő a legjobb barát, akim valaha volt.

A lány bólintott.

– Ez így van. Ezt Cindy is így gondolja.

– Tudod, visszagondolok azokra a nagy kajálásokra, ahol ott voltál te, Max, Herbal és én. – nyelt
egyet. – Csak azt akarom mondani. hát.

Cindy nyomott egy puszit az arcára.

– Már elmondtad, tisztán és világosan, Sketch. A fiú arcán aranyos pír jelent meg.

Ekkor lépett oda melléjük Normal.

– Mi az, elhagyod Sappho nővéreit ezért az idiótáért, Cynthia?

Cindy felé fordult.

– Nem térek át a sötét oldalra, nem. De ha megtenném – játszani kezdett Sketchy hajával –
Sketch tesóm nem is lenne olyan rossz választás.

A hórihorgas futár ezt hallva úgy tűnt, nőtt néhány centit, legalábbis egy része bizonyosan.

– Most egész nap azon erőlködhetek, hogy ezt a képet kiverjem a fejemből – felelte Normal. –
Na, vége a lazsálásnak – azzal átadott egy levelet Cindy-nek, egy csomagot pedig Sketchy-nek. –
Bip-bip-bip – vigyorgott rájuk egy pillanatra, majd komor arccal továbbállt, hogy rajtakapjon
valakit, amint épp nem csinál semmit.

– Hmmm – tűnődött el Sketchy. – Csak én képzelem, vagy Normal tényleg kezd puhulni?

Cindy a fejét ingatta.

– Az aztán ránkhozná ám a frászt, mi?

– Jobban, mint amit az én idegrendszerem most fel tud dolgozni – emelte fel a csomagot. – Na,
jobb, ha én megyek bip-bip-bipelni. Ha hallasz valamit róla, szólsz?

– A nyeszlett seggedet teheted rá.

– Tudod, az hogy most kedvelsz, látszólag nem különbözik attól, mint amikor az idegeidre
megyek.

– Ez igaz – ismerte el Cindy.

A fiú elmosolyodott, majd a bringájáért indult.

A lány még utoljára visszanézett Max szekrénye felé, amikor meglátta ott azt a srácot, aki felett
mindig elsiklott a tekintete. Hogy is hívják? Bobby Suzuki? Tommy Nagasaki? Ennek a fiúnak
még annyi egyénisége sincs, mint Normal-nak álmában.

A szekrénye előtt ülve körülnézett és nyilván nem tűnt fel neki, hogy figyelik, mert elővett egy
pirulákkal teli üvegcsét, ami pont úgy nézett ki, mint a Tryptophan, amivel Max tartja kordában
a rohamait.

Cindy lassan megindult felé, vigyázva, hogy fel ne hívja magára a figyelmet. Közben látta, ahogy
az két pirulát vesz elő, visszacsavarja a kupakot az üvegre és elrejti a mellénye zsebében. Csak
egy pillanatra látta a tablettákat, amíg el nem tűntek a fiú szájában, de ez elég volt, hogy
megállapítsa, Max is pont ugyanilyeneket szed.

Cindy ledobta magát mellé a padra és köszönés helyett azt mondta neki:

– Hé Tommy fiú. Lenyúlod az én csajszim tablettáit?

A kölyök vadul a fejét rázta.

– Nem, nem. Én sohasem bántottam Max-et... És Bobby a nevem.

– Tehát, ha megnézem a kiscsaj szekrényét, ott találom majd hiánytalanul a piruláit?

A srác most bólogatni kezdett hasonló intenzitással.

– Nyugodtan nézd csak. Esküszöm, én nem vettem el onnan semmit.

Cindy egy pillanatig tanulmányozta a kölyköt. Uram atyám, micsoda jelentéktelen egy alak!
Majd odalépett Max szekrényéhez és kinyitotta az ajtaját. Belenézve meglátta az üvegcsét, amit
keresett, ott volt a felső polcon, ahogy mindig. Kivette és megrázogatta, úgy háromnegyedig
lehetett. Úgy tűnt, minden rendben van.

– Rendben Robby. Sajnálom.

– Igazából Bobby... Akkor mehetek?

– Nem. Addig nem, amíg el nem mondod nekem, hogy miért szedsz Tryptophan-t.

– Egyszerűen csak lenyugtat engem. Ez nem tiltott szer.

– Lehet, de nem ebben a mennyiségben. Figyelj Timmy. talán nem voltál itt a partin a múltkor.

– A túszdrámára célzol? Itt voltam. Nem emlékszel?

– Ja. dehogynem. Szóval, ha itt voltál, tudnod kéne, hogy én melyik oldalon állok ebben a
konkrét vitás helyzetben.

– Tudom hát. Max barátja vagy.

– És te pedig...

Mindketten körülnéztek, hogy senki nem figyeli-e őket.

– Nem teljesen nyilvánvaló? – kérdezte a srác.

Normal csörtetett dühösen keresztül az előtéren feléjük.

– Ti még mindig itt vagytok? Ez nem egy teadélután, emberek. Megkaptátok a munkátokat,
úgyhogy tűnés innen.

Együtt sétáltak ki a biciklijükhöz és pattantak fel rá. Cindy a srácot nézte ebben a reggeli
napfényben. Furcsamód úgy érezte, hogy igazán most látja őt először.

De vajon miért gondol rá kölyökként? Lehet húsz…vagy harminc...vagy akár? Tökmindegy. Nem
tudta volna megmondani róla azt sem, hogy fekete, fehér, vagy ázsiai. Vastag ajkai voltak és
sötét göndör haja, ami őt egy kicsit a sajátjára emlékeztette. Max-hez hasonlóan ez a fiú is
különböző etnikumok keverékének tűnt, azzal a különbséggel, hogy az ő vonásai elmosódottnak
tűntek a lányhoz képest.

Jobban megnézve biztos van benne afro vér.

Együtt indultak útnak.

– Soha nem szóltam Max-nek – mondta a fiú – de igen, én is génmanipulált vagyok.

Lassan haladtak, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.

– Mióta vegyülsz el?

– Amióta Max kiengedett minket a Manticore-ból.

– Az nem volt olyan rég. Látszólag elég jól beolvadtál.

– Az nem jelent gondot nekem.

– Te és Max barátok vagytok? – furcsa, soha nem gondolta volna, hogy Max-nek lehet olyan
barátja a Jam Pony-nál, akit ő nem ismer.

A srác bólintott.

– Ha Max nem jött volna, még mindig ott lennék. A Manticore-ban.

– De az leégett.

– Én is ott lennék a hamvak között.

– Azt kell, hogy mondjam, tök átlagosnak tűnsz. Azt hinné az ember, hogy azóta vagy kint, mint
Max.

Megálltak egy lámpánál.

– Átlagosnak is kell tűnnöm. Erre terveztek. Cindy a fejét ingatta.

– Attól még nem biztonságos neked egyedül idekint.

– Ez nem egészen igaz – mondta a srác szomorú mosollyal az arcán. – De ők mind Terminal City-
ben vannak, én meg idekint ragadtam. Mégis mit tehetnék? Odasétálok a kapuhoz és
kopogtatok, hogy engedjenek be?

Cindy ezen eltűnődött.

– Van más út is.

– Gondolod?

– Én is itt vagyok, vagy nem?

– Igen.

– És láttad, hogy mi történt pénteken.

– Aha.

A lámpa váltott.

– Vele voltam, mikor leléptünk, ugye? Aztán mind Terminal City-ben kötöttünk ki.

– És kijutottál?

– Szerinted, tökfej? Tán délibábnak tűnök neked?

– Jobban meggondolva Sketchy is veletek ment, ugye?

Cindy bólintott.

– És Max barátja, az a. Logan?

– Ismered? – kérdezte a lány kicsit zavartan.

– Láttam már Max-el. Néha benéz a Jam Pony-ba. Ez igaz volt.

– Igen. Logan is velünk jött.

– És mind kijutottatok? Lassan kerekeztek az autók között.

– Hát, gondolom Sketchy-t láttad a munkában, ugye?

– Na és Logan?

Cindy gyanakodni kezdett.

– Miért érdekel ennyire Logan?

– Nos, csak. azon gondolkodtam, hogy ő is génmanipulált-e. Mert csak úgy maradhat ott
Terminal City-ben, ugye? Mármint az átlagosok megbetegednek, ha sokáig maradnak ott.

– Hmm. ebben igazad van. Ezért is juttatott ki minket onnan Max. Engem Sketchy-t és Logan-t.

– Ha kijuttatott titeket, te is be tudnál juttatni engem ugyanazon az úton?

Valahogy nagyon furcsának kezdett tűnni ez a beszélgetés. Ha ez a szájtáti egy génmanipulált,

miért nem vette ezt észre se Max sem Alec? És miért aggódik ennyire három átlagosért? És
végül, de nem utolsósorban, miért kezdett most hirtelen ilyen érdeklődést mutatni afelé, hogy
hogyan jutottak ki Terminal City-ből.

Egy újabb lámpánál álltak.

– Nézd, Teddy. Nem mintha nem bíznék benned... csak szükségem lenne némi.

– Bizonyítékra. Ember vagyok, mióta ismersz. bárminemű génmanipulált képesség jele nélkül.
erre most jövök neked itt ezekkel a kérdésekkel.

Cindy bólintott. Tetszett neki, hogy a fiú ilyen gyorsan felfogta, mire célzott.

– Bingo, Barney. Miért nem mutatsz nekem egy kis emberfelettit?

– Nem tudok, – felelte a kölyök már-már szomorúan – a szer, a Tryptophan, amit láttál engem
bevenni.

– Igen?

– Egy inhibitor. Segít, hogy ne a képességem uralja az életem.

– Ez nem így működik Max-nél.

– Mind mások vagyunk. Tudod mi egy X5-ös, ugye? Én nem az vagyok. Sokkal inkább Joshua-hoz
hasonlítok.

– Nem vagy épp kutyafiú.

– Nem. Megmutathatom neked, mi vagyok, később. amint kiürült a szer a szervezetemből.

– Nekem megfelel – válaszolta Cindy. Hirtelen valahogy nagyon kényelmetlenül kezdte magát
érezni. – Nézd jobb lesz, ha sebességbe teszem a seggem, mert Normal még kirúg a végén.

– Szükségem van a segítségedre, Cindy.

– Talán összefuthatnánk a Crash-ben később, Benny és amikor senki sem figyel majd,
megmutathatod, mit tudsz.

– Oké.

Cindy bólintott a fickónak és elkerekezett.

Fura fazon ez és túlságosan sokat kérdezősködik Max-ről... A lány úgy érezte, hogy kishíján –
még ha akaratán kívül is – elárulta a legjobb barátját. Nincs az az Isten, hogy megmutatja ennek
a figurának – tesó vagy sem – az alagutat Terminal City-be.

Miután tekert néhányat visszanézett és látta a srácot integetni. Magára erőltetett egy mosolyt
és ő is visszaintegetett. Két háztömbbel később ismét visszanézett, de addigra már nyomát sem
látta.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez a beszélgetés azzal a sráccal teljesen ráhozta a frászt. Fel is

jegyezte magának, hogy felhívja Sketchy-t, hogy figyelmeztesse, közvetlenül miután szólt Max-
nek. A zsebébe nyúlt és előhúzta a telefonját.

Balra pillantva hirtelen meglátta a fickót, amint könnyedén ott kerekezik mellette.
Meglepetésében kiejtette a kezéből a telefonját, ami darabjaira hullott, ahogy a földre ért.

– Még a pirulák hatása alatt is – mondta a fiú nyugodtan – megvan a génmanipulált

sebességem.

Cindy szája tátva maradt a meglepődéstől és gyorsan megpróbált venni egy jobb kanyart, hogy
eltűnjön előle, de a biciklijének kereke megakadt egy kátyúban, amitől átbukfencezett a
kormány fölött és nagy erővel a földre zuhant, beverve a fejét az aszfaltba.

Hirtelen minden nagyon lelassult körülötte és kísértetiesen csendes lett. A biciklije méterekre
landolt tőle. A feje lüktetett a fájdalomtól, ahogy felnézett arra a meghatározhatatlan arcra,
amely futárkollégájához tartozott. Látta, hogy az hogyan bámul le rá, mielőtt még a világ lassan
elsötétült előtte.

– És Bobby-nak hívnak – hallotta, mielőtt végképp elájult volna. – Legalábbis most még.

Kevesebb, mint negyvennyolc óra tárgyalásokra, mielőtt a tankok begördülnek... és Terminal

City kitaszítottjai most sem jártak előrébb, mint egy hete, mikor Max-ék egy komplett
rendőrkonvojjal a nyomukban becsörtettek a garázsszintre.

A lány a médiaközpontban ült és a kimerültségtől olyan nehéznek érezte magát, mintha még ez
is a vezetés súlyát akarná érzékeltetni vele. Arcát a tenyerébe temetve tűnődött, hogy mit
tehetne akár ő, akár az ő génmanipulált társasága egy teljes erejű katonai támadás ellen.

Dix és a stábja most is a monitorokkal volt elfoglalva, ennek ellenére a központban csend
honolt, már-már síri csend. Max az ujjaival a homlokát masszírozva gondolkodott eltűnt
barátain.

Alec és Joshua továbbra is elérhetetlen volt Clemente őrizetében, remélhetőleg mindketten

éltek. Visszagondolva a saját kórházas kalandjára – kapott egy golyót, miközben egy gyerek
életét mentette, odabent pedig egy nővér próbálta méreggel feldúsítani az infúzióját – csak
remélni merte, hogy White nem jutott még el hozzájuk.
Tudta, hogy Logan ki tudja deríteni, melyik kórházban vannak, de a kiszabadításukkal járó
kockázat még így is túl nagy lenne. Ha White rájuk bukkant, már mindketten halottak,
átszállították őket máshova, vagy egyszerűen csalinak használják, hogy elfogják őt. És ha
elhagyja Terminal City-t, még azt is kockáztatja, hogy elveszti Clemente bizalmát, amivel
mindent tönkretenne.

Ha csak a saját életéről lenne szó, most nem ücsörögne ott tétlenül. De ebben a helyzetben
figyelembe kellett vennie, hogy amit tesz, az milyen kihatásokkal lehet másokra.

Átkozott vezetői felelősség. Nem más, mint egy pár bilincs.

Mole trappolt be a központba, ledobta a puskáját az asztalra, meggyújtott egy szivart, eloltotta
a gyufát és levágódott a Max-el szemközti ülésre.

– Minden rendben, kölyök?

– Csúcs. Van valami odakint? A férfi megrázta gyíkszerű fejét.

– Hogy is mondják ezt a régi háborús filmekben? Csendes, túl csendes – nagyot szippantott a
szivarjából, majd kifújta a füstöt, amitől mintha köd borította volna be a környezetét. – A zsaruk
nem mozgolódnak. Úgy látszik, csak várják, hogy megjöjjenek a nagyfiúk a tankjaikkal és a hozzá
tartozó cumókkal.

– Ja, nincs már sok idő, amíg az egész átkozott cirkusz itt vonul majd a városban.

– Az embereink tűnődnek. – kezdett bele a férfi baljósan.

– Min? – egyenesedett fel Max.

– A hangulat ingadozik. Aggódnak, Max, talán azt is mondhatnánk, rettegnek. Nézd csak meg a
monitorokat.

Dix feléjük fordult.

– Igen, ez igaz. Mindenfelé ilyen kis csapatok, vagy mik beszélgetnek egymás között.

Max és Mole odasétáltak hozzá és a válla felett megnézték, mit mutat a monitor. Minden
kamera képén három-négy, sőt hat-nyolcfős csoportokba gyűlt génmanipuláltak beszélgettek.

– Miről cseveghetnek vajon? – kérdezte Dix.

– Tervezgetnek – felelte Max. – Ha már mi nem tesszük.

Mole ismét pöfékelt egyet a szivarjából.

– Miért? Nincs tervünk arra az esetre, ha a sereg lerohan minket?

Max azt kívánta, bárcsak lenne erre egy jó válasza, de nem volt.

– Én továbbra is reménykedem benne, hogy ez nem fog bekövetkezni.

– Ja. Én meg abban reménykedem, hogy a pikkelyek helyett olyan kis selymes bőröm lesz, mint
neked – simogatta hüllőszerű arcát. – De csak arra az esetre, ha az élet mégsem egy rózsaszín
habcsókos álomvilág – megvárta, amíg a szeme találkozik Max-ével – nem ártana, ha lenne
valami tervünk.
A baj épp csak az volt, hogy a lány semmilyen tervet nem tudott elképzelni, ami esélyessé tette
volna őket egy, a hadsereg és a Nemzeti Gárda összevont erői elleni harcban.

– Holnap összedugjuk a fejünket és kitalálunk valamit.

Teljes súlyával Dix asztalának szélére ülve Mole azt felelte:

– Ha te mondod.

Nem akarván tovább folytatni ezt a beszélgetést, Max elindult kifelé a központból.

– Utána kell néznem pár dolognak. Majd jövök.

Mole egykedvűen intett, Dix pedig visszafordult a monitorja felé, hogy minden figyelmét a
csoportokba gyűlő emberekre fordíthassa.

Kilépve a napfényre Max céltalanul bolyongott egy ideig, hogy rendbeszedje a gondolatait.
Ahogy végighaladt a csoportok között, amiket már a monitorokon is látott, néhányan bizakodva
néztek fel rá. Rájuk mosolygott és próbált magabiztosságot sugározni feléjük, még ha az
tettetett volt is. A legtöbben hagyták békében sétálni, de mikor úgy a negyedik csoport mellett
sétált el, az egyikük – korából és vonásaiból ítélve egy X6-os – kivált a többiek közül és
csatlakozott hozzá.

Rövidre nyírt barna haja és keskeny arca volt. Hatalmas barna szemeit egyenes hosszúkás orr
választotta el, ami alatt meglepően vastag ajkai húzódtak. A póló és farmer, amit viselt,
látszólag hónapok óta nem járt mosógépnek még a közelében sem.

Ahogy Max mellé ért, egy mosoly húzódott végig az arcán.

– Na mizu?

A lány viszonozta a mosolyát.

– Semmi különös. Veled?

A fiú arca elkomorodott.

– Ami azt illeti... aggódom.

– Ezt megértem.

– Azt pletykálják, hogy a hadsereg bevonul és parancsuk van rá, hogy megöljenek mindenkit.
Valaki még légicsapásról is beszélt.

– Az valószínűtlen – felelte Max. – A média egy kétélű fegyver. Vannak ám támogatóink is,
tudtad?

– Komolyan?

– Bizony. Még saját tábláik is vannak. „Ne bántsd a génmanipuláltakat", „Szüntessék be az

ember- és állatkísérleteket", ilyesmik. Nincsenek sokan, de az ilyen támogatásra építhetünk.
Hogy hívnak?

– Travis.

– Travis, minden rendbejön, meglátod. A fiú elgondolkodott egy pillanatra.

– Tehát akkor nem jön a hadsereg?

– Ezt nem mondtam. Csak nem hiszem, hogy ma jönnének.

A fiú egy pillanatra sem akart lemaradni tőle.

– De mikor majd mégis.?

– Készen fogunk állni.

A fiú végre újra mosolygott.

– Köszi. Ezt elmondhatom a haveroknak?

– Naná. Mondd meg nekik, hogy bármi lesz is, együtt nézünk majd vele szembe.

A fiú szája ismét legörbült.

– Hát. ez nem túl megnyugtató, mikor az ember azon aggódik, hogy. lemészárolják.

Max megtorpant egy pillanatra, és a fiú szemébe nézett.

– Erről szól ez az egész, Travis. Nem arról, hogy győzünk vagy vesztünk-e. A lényeg, hogy együtt
nézzünk szembe azzal, ami ránk vár, ne egyedül. A hadseregnek nem lenne sok gondja
egyikünkkel, ugye?

Travis a fejét rázta.

– Na de százainkkal? Ezreinkkel? A fiú megértette, miről beszél Max.

– Megyek és elmondom mindenkinek.

Ahogy a lány figyelte távolodni Travis-t, egyszercsak megcsörrent a telefonja. Előhúzta a

zsebéből és szétnyitotta.

– Mondd, itt Max.

– Szia.

Logan. A lány azonnal mosolyogni kezdett.

– Szia.

– Gondoltam szólok neked, hogy egy ideig nem leszek itthon.

– Meddig?

– Valószínűleg a nap nagy részében. Asha-val van találkozóm a Crash-ben. Úgy néz ki, van egy
nyomunk

Sage Thompson-hoz... és beszélnem kell vele, hogy megtárgyaljuk a teendőket.

– Logan. nagyon feszült itt a helyzet. Most beszéltem egy Travis nevű sráccal. Nagyon fél, nem
szeretné, ha a hadsereg bevonulna és lemészárolna minket, mint az állatokat.

– Ezért nem tudom hibáztatni.

– Milyen név ez? A Travis.

– Nos, Max... volt egy tiszt egy híres régi texasi csatában, akit így hívtak.

– Melyik csatáról van szó?

– Alamo-ról.

– Arról azt hiszem, még nem hallottam. Hogy végződött?

– Jól. Mindenki hős lett.

– Akkor az már valami. Logan... vigyázz magadra.

– Te is.

Azzal lerakták a telefont.

Logan Cale az asztala előtt ült és a telefonját nézte egy hosszú pillanatig.

Max kimerültnek tűnt. Bár tudna rajta segíteni és levehetné annak az óriási tehernek egy részét
a válláról, de most erre nem volt lehetősége.

...kivéve talán, ha sikerül megoldani ezt a sorozatgyilkos ügyet. Aztán elválik, hogy ha kiderül az
igazság, azzal sikerül-e elterelni egy kicsit az emberek figyelmét a Terminal City-beli
génmanipulált helyzetről.

Felállt és eltette a mobilját meg a kulcsait a zsebébe, majd az ajtó felé indult. A kocsija nem
messze parkolt az alagút kijáratától, úgyhogy tíz perccel később már benne is ült a bár felé
tartva.

A Crash, a Jam Pony dolgozóinak kedvenc törzshelye szinte teljesen kihalt volt ebben az időben.
Az óriáskivetítőkön zajló versenyek és egyéb sportesemények szinte közönség nélkül maradtak.
Téglából készült boltívek választották három részre a helyet, a bár, a játékterem és az étkező
terület, ahol mindenfelé székek és asztalok sorakoztak. A zenegép, amiből általában metál és
rockzene dübörgött, most megnyugtató csendben pihent a sarokban. Egyedüli zajforrást a
játékteremből érkező billiárdozók és a bárpult mögötti TV-ben sugárzott híradó jelentett. Egy
fél óra múlva egy kicsit nagyobb forgalom volt várható, mikor megjönnek, akik itt szoktak
ebédelni, de addig is csak Asha és a pultos voltak a bárnál.

Logan lejött a lépcsőn és leült közvetlenül a szőke szabadságharcos mellé.

– Szia.

– Szia, Asha.

Egy csésze kávé pihent a lány előtt. Ha ez volt az első, akkor Logan nem késett olyan sokat. Asha
szürcsölt egy keveset az italból, ami még mindig gőzölgött.

A pultos, egy sovány, kitetovált fickó csapzott fekete hajjal odasétált hozzájuk a TV elől. Ricky-
nek hívták és rendszerint övé volt az éjszakai műszak, a szeme alatti karikákból és az arcára
kiülő mélabúból ítélve a reggeli munka nem igazán volt megszokott a számára. Lerakott Logan
elé egy csésze kávét, és visszacammogott a TV elé.

– Reggelente nem túl beszédes – mondta Logan. Asha elmosolyodott.

– Este se nagyon más, elhiheted. Na, elmondod, miről van szó?

– Az NSA ügynökről, akit keresünk.

– Thompson – felelte csöndesen a lány.

Logan bólintott.

– Úgy néz ki, van róla valami.

– Igen?

– A Szempár az Armbrush Hotelig követte a nyomait.

– Ismerem azt a helyet.

– Eléggé, hogy fedezni tudd a hátam?

– Naná.

Hirtelen napfény töltötte be a bárt. Mindketten felnéztek és egy férfi sziluettjét látták meg az
ajtóban. A nap elvakította őket annyira, hogy ne láthassák az arcát, de volt benne valami, ami
nagyon ismerőssé tette számukra. A férfi kabátja még lengett egyet a szélben, mielőtt becsukta
maga után az ajtót.

Idegesen pislogva, hogy visszanyerje rendesen a látását, Logan fölnézett az érkezőre, aki már
félúton volt lefelé a lépcsőn. Sötét hátrafésült haj, szűk sötét szemek és sötét bőrszín. Az
öltönye szintén sötét volt, alóla kilátszott a fehér inge és konzervatív, csíkos nyakkendője.

Logan kényelmesen Asha felé fordult, de a szavaiból idegesség sugárzott, ahogy azt súgta neki.

– Menj, ez White embere.

A lány felpattant a bárszékről és a helyiség hátsó részébe sietett. Már nyoma sem volt, mire a
férfi odaért Logan mellé a jelvényét mutatva.

– Otto Gottlieb különleges ügynök. Tudunk beszélni?

Logan csak egy vállrándítással felelt.

– Leülhetek? – mutatott az ügynök az egyik bárszék felé.

– Szabad ország.

– Azt mondják – felelte Gottlieb, ahogy elhelyezkedett. – A barátja feltűnően gyorsan távozott.

– Nem a barátom. Szerintem csak egy prosti, aki magára nézve azt gondolta, zsaru.

– Nem is tévedett nagyot, ugye?... Mr. Cale, beszélnünk kell.

Tehát ismerte Logan nevét.

A férfi zavarát leplezve válaszolt.

– Hallgatom.

– Ne itt. Keressünk valami nyugodtabb helyet. Logan elmosolyodott.

– Remélem, megbocsátja nekem Gottlieb ügynök, hogy nem kapva kapok a lehetőségen, de
nem ez a legeredetibb felszedő duma, amit egy bárban hallottam. Az emberek, akik egy
nyugodtabb helyre mennek egy kormányügynökkel mostanság, hajlamosak jó időre eltűnni.

Gottlieb zavartan nézett rá. Egy csepp izzadtság gurult végig az arcán, akár egy könnycsepp, ami
eltévedt útközben.

– Nézze Mr. Cale. Maga a Szempárnak dolgozik.

– Igazából saját magamnak dolgozom.

– Beszélnem kell vele.

Logan arcán széles vigyor jelent meg.

– Miért is ne? Nem probléma. De várjunk csak... ő egy törvényenkívüli cyber-újságíró, akit
maguk évek óta köröznek. és most biztosítsak közvetlen vonalat hozzá magának, anélkül, hogy
tudnám, miről van szó.? Esetleg a másik két kívánsága mi lenne?

– Mr. Cale, mi lenne, ha bizonyosságát adnám magának, hogy.

– Nem dolgozom a Szempárnak. Osztozom a kormányzattal szembeni bizalmatlanságában, de

ennyi. Úgyhogy jobb lenne, ha távozna.

Az ügynök nem mozdult. A viselkedése kicsit parancsolóbbra váltott.

– Mint valaki, aki nem ismeri a Szempárt, Mr. Cale, meg tudná nekem magyarázni, hogy miért
voltak ott az ujjlenyomatai mindenfelé, ahol bemértük az ő utolsó adását?

Logan elkezdett felállni, de Gottlieb a karjára tette a kezét.

– Nem azért vagyok itt, hogy letartóztassam. Sőt, van egy ajándékom az ön számára. Mintegy a
jószándékom jeleként – azzal előhúzott egy méretes borítékot a kabátja zsebéből és letette
maguk elé a pultra.

Logan visszaült a székre.

– Mi ez?

– Az ujjlenyomatokról készült akták. White nem is tud róluk.

Logan tanulmányozta az ügynököt. Furcsa fásult módon őszintének tűnt az arckifejezése.

– És mi van a laborosokkal az NSA-nél?

– Velük nem lesz gond. Leszállították az aktát, akinek kellett… nekem. White ügynököt nem
érdekli már a Szempár a Jam Pony incidens óta. Úgyhogy az akta a magáé, mint a jószándékom
bizonyítéka.

– Ez nem bizonyít semmit. Lehet másolat róla egy computerben valahol.

– Arról gondoskodtam. Mind törölve lett.

– Hú, nahát. hát ennél jobb bizonyítékot nem is kérhetnék.

– Nézze Mr. Cale! Csak annyit kérek, hogy hallgasson meg.

Ricky, a pultos tűnt fel, de mikor az ügynök a fejét rázva mutatta, hogy nem kér semmit,
visszatért a TV-jéhez. Logan legszívesebben távozott volna, de miután becsúsztatta a borítékot a
kabátja zsebébe, Gottlieb-hoz fordult.

– Jó, beszéljünk.

– Nem mehetünk el innen?

– Nem. Ez a hely kihalt, és nincs bepoloskázva, feltéve, hogy maga nem poloskázta be. Tehát
mondja el itt, amit akar, vagy ne mondja el egyáltalán.

Gottlieb ezt megrágta magában, majd pár másodperccel később szinte suttogva azt kérdezte:

– A nevet, amit említettem az előbb. a férfiét, akinek dolgozom. ismeri?

Logan bólintott.

– Azt gondolom, hogy nem csak az államnak dolgozik.

Logan válaszként hangosan elkacagta magát.

– Nem is értem, hogy maga még miért nem az NSA igazgatója, hisz mindent észrevesz. Van
esetleg még ilyen friss híre? Mint mondjuk például, hogy Nixon egy hazug disznó volt, vagy
Clinton csalta az asszonyt?

Az ügynök arca elvörösödött és a földet kezdte bámulni.

– Úgy gondoltam, megérdemli az ártatlanság vélelmét. Végtére is elméletben ő és én egy

csapatban játszunk.

– Ames White egy csapatban játszik, ez igaz, de véletlenül sem abban, amiben maga, vagy
olyanban, ami ennek az országnak az érdekeit nézi.

– Erre rájöttem.

– Jó magának, Gottlieb ügynök! És akkor miért nem megy, hogy megbeszélje ezt a feletteseivel?
– azzal felállt és lerakott egy bankjegyet a bárpultra. Mikor elindult volna, az ügynök
megragadta a karját.

– Nem beszélhetek erről a feletteseimmel és senki mással sem az ügynökségek berkein belülről.
White-nak mindenhol vannak ismerősei, úgyhogy nem bízhatok senkiben. Az én barátaim
könnyen lehetnek az ő barátai is. Képtelenség kideríteni.

Logan nem taszította el a kezét magáról, hanem egy bólintással nyugtázta, amit az ügynök
mondott.

– Ebben igaza van. De miért épp a Szempár?

– Ha nem bízhat a barátaiban, marad más, mint az ellensége?

Ebben volt valami.

– Rendben – mondta Logan. – Jöjjön utánam.

Gottlieb lemászott a székről és követte. A nap sütött és kellemesen melengette az arcukat.

Amint kiléptek az ajtón, Logan meghallotta, ahogy a háta mögött egy fegyvert élesítenek,
amiből rögtön arra gondolt, hogy tőrbe csalták…

...egészen addig, amíg megfordulva meg nem látta, hogy Asha pisztolyt szorít Gottlieb ügynök
fejéhez.

– Talán kereshetnénk egy helyet, ami egy kicsit nyugodtabb – mondta az ügynöknek, miközben
elvette a fegyverét.

Így hármasban vonultak be egy közeli sikátorba és mikor már jó messze jártak a főutcától,
megálltak egy árnyékos helyen. Asha szorosan az ügynök mögött haladt, kezében a fegyverrel.
A sikátor húgyszagú volt és még a rothadó élelmiszertől is bűzlött. Mikor beléptek a kuka mögé,
ahova már nem lehetett ellátni az utcáról, Gottlieb idegesen kezdett körültekingetni, hátha van
valaki, aki esetleg látja, vagy hallja őket.

– Mondjon el mindent, amit tud – parancsolt rá Logan.

És Otto Gottlieb mesélni kezdett. Elmondott nekik mindent, amit tudott, még azt is, amire csak
gyanakodott.

Logan ezeknek nagyrészét már sejtette és a Jam Pony körüli orvlövészekről konkrétan tudott is,
de tisztában volt vele, hogy ez nem elég.

– Van erre bármi bizonyítéka, Otto? Az ügynök megrázta a fejét.

– Soha nem is volt. White azt mondta, hogy a felelősség könnyebb átháríthatósága miatt.

A kifejezés túlságosan is ismerős volt Logan számára.

– És hogy szerezhetnék bizonyítékokat?

– Ha ezt tudnám, nem lenne szükségem a Szempárra.

Logan úgy döntött, hogy egy kicsit másfelé tereli a beszélgetést.

– Hol van Sage Thompson?

Otto úgy nézett rá, mint akinek bemostak egy jókorát.

– Honnan a fenében tud róla?

– Onnan, hogy a Szempár rájött, mi történt Calvin Hankins-el.

– Ezt nem tudom elhinni.

– Otto, tudja, hol találhatjuk meg Thompson-t?

– Nem. De ha tudnám, ő talán megerősíthetne néhány dolgot, amit mondtam maguknak.

A szag a sikátorban lassan kezdett már elviselhetetlenné válni, úgyhogy Logan a mihamarabbi
távozást előmozdítandó azt mondta az ügynöknek:

– Ha maga is a fedélzeten van, Otto, pontosan azt kell tennie, amit mondok.
Az ügynök nagyot sóhajtott.

– Abban jó vagyok.

– Van autója?

– Igen, itt parkol a sarkon túl.

Mindhárman az autóhoz sétáltak, Asha beszállt a kormány mögé, Otto az anyósülésre, Logan
pedig hátra.

– Ideadná nekem a bilincsét, Gottlieb ügynök?

– Hívjon Otto-nak – nyúlt a háta mögé, hogy elővegye a bilincset és odaadja Logan-nek.

– Most a jobb kezét – érkezett a parancs a hátsó ülésről.

– Hogy mi?

Asha erre belenyomta a fegyver csövét a bordái közé, mire az ügynök azonnal teljesítette az
utasítást.

– Most a másikat is – jött ismét a parancs.

Otto engedelmesen hátranyújtotta a kezét és tűrte, hogy Logan összebilincselje a másikkal.

– Mire jó ez az egész?

Logan kiszállt és Asha leengedte neki az utasoldali ablakot.

– Jó szándékot mutatott-e vagy sem, nem bízhatok meg magában, Otto. Úgyhogy magának kell
bennem. Asha figyelni fogja és eljuttatja egy biztonságos helyre. Én is ott leszek, amint tudok.
Ha megtalálom Thompson-t, talán segíthetünk magán. De ha hazudik nekünk. nos, gondolom
ezt maga is ki tudja következtetni. Megértettük egymást?

Gottlieb rémülten bólintott. Logan lassan a fejét ingatta.

– Remélem, hogy az igazat mondta nekünk, Otto. Rengeteg ember sorsa múlhat magán. és ha
nem találjuk meg Thompson-t, talán mind óriási bajban lesznek.

Otto most épp úgy nézett, mint aki nagyon is tisztában van vele, hogy milyen óriási bajban
lenni.
 Tizedik fejezet
MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB OTTHON
County General Kórház, 13:42

2021. május 12. szerda

Alec szemeit éles fény csapta meg, ahogy kinyitotta őket, úgyhogy vissza is csukta gyorsan.
Megpróbálta felemelni az egyik kezét, hogy az arca elé tegye, de az az ágyhoz volt bilincselve,
akárcsak a másik. Továbbra is csukott szemmel megpróbálta mozgatni a lábait is, de azok
szintén le voltak kötözve.

– Nem mész innét sehová, 494 – mondta neki egy ismerős hang.

Összerándult a gyomra. White!

Nem mozdult és a szemeit sem nyitotta ki, mintha azzal elkerülhette volna a szörnyű valóságot,
amire ébredt. Ekkor hirtelen egy kéz nyomását érezte a fején. Hüvelykujj az álla alatt, a tenyér
és a többi ujj pedig az arcán. Mintha egy kígyó simogatta volna. A kéz szorítani kezdte az arcát,
White-nak megvan az ereje, hogy összeroppantsa egy ember koponyáját, akár még egy olyan
génmanipuláltét is, mint Alec.

– Nyisd ki a szemed, 494. Vagy jobb szeretnéd, ha örökre lecsuknám neked?

A fiú teljesítette az utasítást, és így farkasszemet nézhetett a hideg, számító NSA ügynökkel, aki
azonnal el is engedte az arcát. Azért messze nem ment, továbbra is ott maradt az ágya fölé
hajolva, akár egy lecsapni készülő vámpír. A tipikus sötét öltönyét viselte és a bőrszíne alapján
akár valóban lehetett volna vámpír. Alec körbepillantgatott a szobában.

– Ez egy... börtön?

– Ne légy bolond – futott át sunyi mosoly az ügynök gonosz arcán. – Ez egy kórház. A lehető
legjobb kezelést kapod, ahogy a kis szőrös barátod is.

– Hogy kerültem ide?

– A rendőrség hozott be. Aztán az egyik barátom az ügyosztályról megsúgta nekem, hogy a
barátod kutyafeje azt a gyanút keltette néhányakban, hogy talán génmanipuláltak vagytok.

Bármennyire szorosan is volt lekötözve Alec, annyi ereje azért maradt, hogy körül tudjon nézni
a szobában. Csak ő és White volt ott.

– Nem látom a rendőrt. Talán kint van az ajtó előtt?

– Az épület térképe tán nem kéne? Esetleg miben lehetek még a szolgálatodra?... Az őr egy
szövetségi ügynök, 494. A génmanipuláltak az NSA hatáskörébe tartoznak, de feltételezem,
ezzel te is tisztában vagy.

Alec megpróbálva magabiztosságot sugározni, rávigyorgott.

– És még azért nem öltél meg minket, mert.?

– Mi? Ezzel most megsértettél, 494. Ti génmanipuláltak ugyanolyan állampolgárok vagytok,

mint bármely más amerikai.

– Ez vicces, komolyan, mert nekem úgy rémlik, mintha a kongresszus előtt épp azt mondtad
volna, hogy mi csak egy rakás vérszomjas szörnyeteg vagyunk.

– Miért? Nem így van? Ezt te magad is bizonyítottad, mikor egy fajtádbéli ellen fordultál, vagy
már nem emlékszel?

– Mégis mi a francot akarsz? Miért vagyok még életben?

A kedveskedő álarc lehullt és előbújt mögüle az az érzelemmentes, lelketlen szemétláda,

amilyennek Alec ismerte White-ot.

– Mert 494, beszélgetni fogunk. Te és én. A fiú a fejét rázta.

– Behívnál egy nővért, hogy átfordítson, hogy megcsókolhasd a génmanipulált seggem?

Aljas félmosoly jelent meg az ügynök kifejezéstelen arcán.

– A te döntésed, hisz ez végül is Amerika. Meghalhatsz gyorsan, lassan, vagy, hogy lásd, milyen
jó vagyok, van harmadik lehetőség is: egészen kibaszottul lassan.

– És mi van, ha azt mondom, inkább egyik sem?

– Az nincs a lehetőségek közt. Az a helyzet, 494. hogy te és én beszélgetni fogunk. és mikor

szépen kiveséztünk mindent, amit tudni akarok, te meghalsz. Gyorsan és fájdalommentesen,
vagy lassan, iszonyú kínok közt. Csak ezek a lehetőségek vannak.

Alec beleköpött az arcába.

White lassan a középső ujjával letörölte a nyált és visszacsapta a fiú arcába.

– És amíg te fájdalmasan gyötrődve kileheled a lelked, átmegyek a szomszéd szobába és

lefolytatom ugyanezt a beszélgetést a kutyafiúval. Vele biztos könnyebb lesz, csak egy kis
Chappi, meg egy gumicsont és úgy fog járni a szája, mint este, mikor a Holdat ugatja.

Alec-nek sikerült elmosolyodnia.

– Ha Joshua valaha is rád teheti a kezét, White, a gumicsont kifejezés egészen új értelmet nyer
majd a számodra.

– Nem hinném. Szerintem először kiköpi a beleit és utána átszállítjuk egy sintértelepre. Attól
tartok, kuvaszt el fogjuk altatni. Kár érte, mi?

Alec gyorsan leellenőrizte magát. Azt leszámítva, hogy mindene sajgott, rendben volt. A White-
tal folytatott beszélgetés elegendő időt biztosított neki, hogy rendesen magához tudjon térni és
kitisztuljon a feje.

A hagyományos rövidujjú kórházi hálóing volt rajta és érezte, hogy a bal vállán a lőtt sebe fölött
még mindig ott van a kötés. Ahogy megmozdította a karjait, hallotta a bilincsek zörgését az ágy
fémkeretein.

A legutolsó emléke egy felé lendülő kábítóbot volt és azután minden elsötétült.
Látta, ahogy White az ágya körül sétál és lassan szétnyit egy borotvát. Játszott egy ideig a
pengével, hogy Alec lássa, miként csillog rajta a lámpa fénye.

– Az egyik a rengeteg ok közül, ami miatt az enyéim felsőbbrendűek, mint a génmanipuláltak –

mondta White csevegésként – hogy nem érzünk fájdalmat. Egyszerűen képtelenek vagyunk rá.
A génmanipuláltak viszont. ha megvágod őket, véreznek.

– Itt te vagy, aki vérezni fog, vágod? – morogta Alec, ahogy minden erejével küzdött a bilincsek
ellen. De nem bírt velük. A fém belevágott a húsába, de a fájdalom most valahogy nyugtatólag
hatott rá, erőt adott neki.

– Mivel is kezdjük?... Mi lenne, ha a barátnőddel, 452-vel?

Alec szótlanul figyelte és közben minden erejével a bilincsek ellen harcolt.

White lassan járatta a kezében a pengét és hagyta a fényt táncolni rajta. Alec akaratlanul is azon
kapta magát, hogy megbabonázva figyeli a penge játékát. A bilincsei egyre mélyebben vágtak a
húsába, de nem adta fel a küzdelmet ellenük.

– Mondd, hogy juthatok el hozzá.

– Mássz át Terminal City kerítésén és füttyents, faszkalap.

– Te és Lassie valahogy átmásztátok azt a kerítést, 494 és senki nem látott titeket. Az a hely
szoros megfigyelés alatt áll, úgyhogy kell lennie egy útnak, amiről senki más nem tud.

– Üsd össze a sarkaidat és mondd „Mindenütt jó, de legjobb otthon". Az működni fog.

– Ez nagyon jó vicc, 494. Én is tudok egyet. nézd.

Közel hajolt a fiúhoz, szinte centikre volt egymástól az arcuk, ahogy farkasszemet néztek
egymással. Ekkor egy hirtelen mozdulattal vágott egy öt centi hosszú sebet Alec vállára. Az X5-
ös összeszorította a fogait fájdalmában, de nem adott ki hangot.

– Olyan hálás vagyok, hogy nem működsz együtt azonnal. Tudod, minden erőségem ellenére
van egy gyengém is. Gyűlölöm a génmanipuláltakat. – azzal tovább mélyítette a sebet.

Alec egyre dühödtebben küzdött a bilincsek ellen, de a tekintetét egy pillanatig sem vette le
White-ról. Érezte a saját vérének melegét, ahogy kibuggyan a vállából és végigfolyik a karján. A
fájdalom iszonyatos volt, de csak tovább növelte az erejét.

– Ismét megkérdem, 494. Hogy juthatok el 452-höz?

– Menj a pokolba és fordulj balra.

White lassan megkerülte az ágyat, de a szemei továbbra is az X5-öst figyelték.

– Nagyon remélem, hogy ezt te is annyira élvezed, mint én.

– Hogy élvezhetném annyira, mint egy magadfajta szadista szarcsimbók?

A penge ismét lecsapott, ezúttal a másik karjára a lőtt sebe alatt. Ez a vágás is ugyanolyan
hosszú volt, mint a másik, csak mélyebb.

– Van egy út Terminal City-be. Tudnom kell, hogy találom meg. Személyesen kell elfognom 452-
t, mielőtt a sereg bevonul oda bulizni.
Alec szeméből könnycseppek buggyantak elő a fájdalomtól.

– Miért?

– Talán mert szeretném kitűzni a fejét a kandallóm fölé. Mit számít ez egy halott embernek?
Most pedig mondd el, amit tudni akarok és gyorsan véget vetek ennek.

Az ajtó hirtelen kinyílt, White pedig azonnal arra kapta a fejét, ahogy Alec is. Egy fiatal, csinos
afroamerikai nővér állt ott, aki a szája elé kapta a kezét ijedtségében.

– Az ég szerelmére mi folyik itt?! – sikoltotta. Vértől csöpögő pengével a kezében, White

rárivallt:

– Kifelé! Ez szövetségi ügy!

A nővér, nyilván nem vette ezt a viselkedést tipikusnak egy a törvény nevében intézkedő
személytől, ezért azonnal sikítani kezdett, hogy „gyilkos". Amíg ez elvonta White figyelmét, Alec
összeszedte minden erejét, hogy sikerüljön széttörni a bilincset a kezén. Azonban az ágykeret
adta meg magát előbb és egy fájdalmas sikoltás kíséretében kettétört. Az X5-ös keze hirtelen
szabaddá vált.

Ahogy White felé fordulva lendítette a pengét, Alec minden erejét beleadva húzott be egyet
neki, amitől az ügynök olyan erővel csapódott a szoba falának, hogy még a pengét is kiejtette a
kezéből.

A nővér most már folyamatosan sikított és hanyatt homlok elmenekült.

Alec tudta, hogy csak másodpercei vannak.

Gyorsan eltörte az ágykeret másik csövét is, hogy kiszabadíthassa a bal kezét. White közben a
földre zuhant, szemei ködösek voltak, a szája pedig nagyra nyílt, ahogy megpróbált levegő után
kapkodni. Talán nem érzi a fájdalmat, de a fizikai sérülés még így is lelassíthatja egy kicsit.

Az előtér felől Alec léptek zaját hallotta. Felült és ügyet sem vetve a karjaiból folyó vérre
kettétörte az ágykeret harmadik csövét, hogy a lábai is szabadok lehessenek.

White a falon támaszkodva talpra állt és a kabátjába nyúlt a pisztolyáért.

Alec kiugrott az ágyból és szemmel követhetetlen sebességgel az ügynök mellett termett, hogy
egy jobb-bal kombinációval ismét padlóra küldje. A férfi a falnak repült és közben kiejtette a
kezéből fegyvert, ami egy fémes koppanással a padlóra zuhant.

White egy kaszáló mozdulattal kirúgta Alec lábát, amitől az is a földre zuhant. Ekkor két ügynök
rontott a szobába kezükben fegyverrel. Egy pillanatig haboztak, mert nem vették észre az ajtó
mellett fekvő vezetőjüket. Közben az X5-ös átgurult az ágy alatt és felállt a túloldalon.

– Öljétek meg a rohadékot! – üvöltötte White.

A két fegyver azonnal Alec irányába lendült, de a fiú számított erre és felkapta az ágyat a
lábainál fogva, hogy pajzsként használja. Előrelendülvén érezte, ahogy a golyók keresztülhasítva
az ágyon a füle mellett süvítenek el. Több lövést azonban már nem ereszthettek el az ügynökök,
mert Alec rájuk dobta az ágyat, ami a súlyától fogva leterítette őket.

White-nak közben sikerült feltápászkodnia és a pisztolyáért nyúlt, de addigra már az X5-ös is ott
volt. Dulakodni kezdtek a fegyverért, közben pedig már a két ügynök is mozogni kezdett a
súlyos ágy alatt és kiáltások zaja is hallatszott az előtér felől.

Alec-nek már csak másodpercei voltak.

Lefejelte White-ot, ártalmatlanná téve ezzel, majd felkapta a pisztolyt és kikereste a férfi
zsebéből a bilincs kulcsait, hogy megszabadulhasson tőlük. Ahogy megfordult, látta, hogy a két
ügynök lassan előkászálódik az ágy alól és azonnal a pisztolyukat kezdik keresni.

Az egyiküket egy könnyed mozdulattal fejbe rúgta, majd szinte ugyanazzal a lendülettel
állcsúcson vágta a másikat a pisztoly markolatával.

Kilépve az előtérbe ügynökök közeledtek mindkét irányból. Mindkét csoport felé leadott egy-
egy figyelmeztető lövést, amitől azok gyorsan fedezéket keresve bebújtak a sarok mögé, kis
szabad teret biztosítva ezzel neki.

A szobájától jobbra eső ajtóhoz futott és benézett, de csak egy üres ágy volt ott. Ez logikusnak
tűnt, White nyilván biztonsági okokból szabaddá tetette a szomszédos szobát.

Azután a másik ajtóhoz sietett és azon is benézett. White arra utalt, hogy Joshua a szomszédos
szobában van, reménykedett benne, hogy ez valóban így is van. Odabent sötétség uralkodott,
függönyök behúzva és egy ágyban fekvő beteget nem számítva senki nem volt ott.

Ha az nem Joshua, Alec tudta, hogy nem lesz több esélye a barátját kijuttatni innen. Aligha lesz
képes átkutatni az épületet és gyűlölte volna White karmai között hagyni a naiv kutyaembert.

– Te vagy az, Joshua?

– Te vagy az, Alec?

Így akkor mégis volt esély, hogy mindketten kijutnak.

Kinézett az előtérbe és bár nem látott egyetlen feketeruhást sem közelíteni, lőtt egy párat
mindkét irányba, hogy el is vegye a kedvüket a mozgolódástól. Az ágyhoz sietett és
kiszabadította Joshua jobb kezét, majd odaadta neki a kulcsokat.

– Jól vagy? – kérdezte közben.

– Jól. Miért vagyunk kórházban, Alec?

– Később. Oldozd ki magad, nagyfiú. Mennünk kell. White és a haverjai a nyomunkban vannak.

Ismét kikukucskálva az ajtón ügynököket látott közeledni. A falhoz lapulva araszoltak, kórházi
ételszállító kocsikat tolva maguk előtt fedezékként.

Kiürítette a tárat, majd visszafordult barátjához.

– Kész vagy?

A nagydarab kutyaember csak egy kórházi köntöst viselt, amiben nem kicsit festett abszurd
módon.

– Lépjünk.

– Ki az ablakon – mondta Alec.

De mikor megpróbálta azt kinyitni, kiderült, hogy erősen le van zárva.

– Alec álljon hátrébb – tanácsolta Joshua. Azzal letépte a falra szerelt TV-t és keresztülhajította
az üvegtáblán. A TV letépte a karnisról a függönyöket és magával rántotta azokat is, majd pár
másodperccel később egy hatalmas durranás kíséretében szilánkokra tört az aszfalton.

Joshua kinézett az immár nyitott ablakon.

– Nagyon magasan vagyunk, Alec.

– Van itt egy perem. Mozgás, menjünk!

A nagyember kimászott a párkányra, óvatosan kerülve az ottmaradt üvegszilánkokat. Amint

kiért, az X5-ös is követte.

Hat, vagy hét emelet magasan álltak a parkoló aszfaltozott talaja fölött. Háttal az épület falának,
Alec látott valamit maguk alatt jobbra. Talán egy kuka lehetett?

Mikor észrevette, hogy Joshua a párkányon az ő szobája felé araszol, azt is meglátta, hogy
nyitva van az ablak. Nyílván White nyitotta ki abban reménykedve, hogy talán arrafelé indulnak.

– Ne! – kiáltotta. De már késő volt.

Ahogy Joshua már az ablak közelében járt, White kihajolt pisztollyal a kezében.

A nagyember egy reflexszerű mozdulattal kirántotta a férfit a pisztolyt tartó karjánál fogva. Az
ügynök zuhanás közben még meg tudta húzni a ravaszt, de a lövés messze szállt az égbe. Az
ablakon megcsillanó napfény megvakította Alec-et egy pillanatra, így nem látta White-ot
zuhanni, csak hallotta a dühös – még véletlenül sem félelemmel telt – üvöltését.

Mire visszanyerte a látását, az ügynök már egy kukában feküdt szemeteszsákok között.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Joshua-ra nézve azt kiáltotta:

– Ugrás!

– Ugrás?

– Ugorj!

Fegyverek ropogtak körülöttük mindenfelől, ahogy belevetették magukat a délutáni levegőbe.

A földet érés, lehettek bármennyire is puhák a szemeteszsákok, olyan érzés volt, mint betonnak
csapódni. Alec-nek csak pillanatokba telt, hogy összeszedje magát. Ahogy fölállt, azonnal
megcsapta az orrát a kuka bűze – az orvosi hulladék kezelését meglehetősen lazán intézték a
Lökés utáni időszakban – és azonnal elkapta a hányinger. Felülről nem hallott több lövést, az
ügynökök nyilván elindultak lefelé, hogy elcsípjék őket. Nyertek egy kis időt, de sietniük kellett.

– Joshua!

A nagyranőtt kutyaember felegyenesedett a szemét közül White-ot a fejénél fogva a hóna alatt.

– Mennünk kell – mondta neki Alec. – Úgyhogy nyírd ki, vagy dobd le valahova. Komolyan nem
érdekel.

Joshua megragadta White-ot a hajánál fogva és úgy emelte fel a magasba, hogy az épphogy
csak eszméleténél lévő férfi arcába üvölthessen.
– Meg kellene halnod azokért, amiket tettél. De ha megöllek, Max azt mondja, te nyersz. Úgy
nézünk majd ki, mint a szörnyek. De te vagy a szörny!

White szája undorító vigyorra húzódott.

– Torzszülött.

Joshua behúzott neki egyet, amitől az ügynök eszméletét vesztette.

– Hamarosan – mondta, ahogy letette a szemét közé. – Hamarosan megfizetsz Annie-ért.

– Lépnünk kell – sürgette Alec. – Tűnjünk innen – használta azokat a szavakat, amiket Max is
szokott, hogy mozgásra bírja a melákot.

A két barát kimászott a kukából és futásnak indult.

Alec tudta, hogy Joshua mennyire szerette volna darabokra tépni White-ot azért, amit Annie
Fisher-rel az ő átlagos barátjával tett. A vak lánnyal, akit nem érdekelt, hogy néz ki, aki képes
volt túllátni a szociális és tudásbeli visszamaradottságán és észrevette érzékeny, intelligens
mivoltát, ami épp csak most kezdett virágozni a Manticore-ban őt ért bántalmazások után.

De Alec azt is tudta, hogy Joshua semmit sem szeretne kevésbé, mint csalódást okozni Max-nek
és a lány egyszer már megakadályozta őt abban, hogy végezzen White-tal. A nagytesó soha nem
ellenkezik Max akaratával.

Az X5-ös tisztában volt vele, hogyha egyszer rájön, mennyire manipulálta őt, mikor elhagyták
Terminal City-t – ami nagyon is ellenkezett Max akaratával – Joshua pokolian mérges lesz. de
azt is tudta, hogy biztos megbocsájt majd neki. Mint mindig.

Ahogy haladtak az utcán, hálóingük kuszán lebegett a szélben. Alec tisztában volt vele, hogy
minél hamarabb vissza kell jutniuk Terminal City-be szólni Max-nek, hogy azonosították a
gyilkost.

A gond csak az volt, hogy mérföldekre jártak onnan és jobb híján gyalog kellett megtenniük a
távot. Fényes nappal egy félmeztelen, kétméteres, százhúsz kilós kutyaemberrel, kórházi
hálóingben, ami nem tartozott épp az aktuális divattrendhez.

Szinte már nevetett a helyzet abszurditásán. Az a sok tréning, amiben a Manticore részesítette
a kémcsőben létrehozott katonáit, erre a napra valahogy nem készítette fel őket.

A karjai nem igazán fájtak, de a rájuk száradt vér legalább annyira felkelti majd a figyelmet, mint
a lebegő hálóing alól kilógó fenekük. El kellett hagyniuk az utcát, mégpedig gyorsan.

A környék, ahol jártak lassan kezdett ismerősnek tűnni a számára, míg végül rá nem jött –
abból, amilyen természetességgel Joshua jobbra fordult egy vegyesboltot elhagyva – hogy vele
ellentétben a nagyfiú végig pontosan tudta hol vannak és merre tartanak. A County General, a
kórház, ahol voltak kevesebb, mint három mérföldre volt Joshua régi lakhelyétől, „Apa házától"

Így már mégsem tűnt olyan nehéznek eljutni ahhoz a hatalmas, gótikus stílusban épült házhoz,
amely egykor Sandeman-é, az ő alkotójuké volt. Azé, akiről csak igen keveset tudtak, beleértve
ebbe az eltűnésének a körülményeit is. Jobb szerencsésnek lenni, mint okosnak, gondolta Alec.
Mindkettejüknek volt még ott ruhájuk abból az időből, amikor még együtt laktak ott, aztán
mikor Logan költözött oda, a telefon is vissza lett köttetve. Talán még működőképes.
Kevés autó járt ilyentájt a környéken és a járdák is üresek voltak. Egyszer csak Alec észrevett egy
autót a távolban feléjük közeledni. Fekete egyszerű kivitel, ami nagyon könnyen lehetett
kormányzati jármű is.

– Joshua – kiáltotta. – Autó!

De a nagyember most jóval előtte járt. Az autó jó két tömbre volt még, mikor a következő
útkereszteződés közepéhez érve Joshua felnyitott egy csatornafedőt és lemászott a nyíláson. A
kocsi már csak egy tömbre volt, mikor Alec is követte és behúzta maga után a fedőt. Pár
pillanattal később még hallotta, ahogy a kerekek végiggurulnak rajta.

A szag, ami odalent uralkodott egy cseppet sem volt hívogatóbb, mint amit a szemetesben
éreztek. Térdig állva a koszos, barna löttyben Alec borzongott az undortól, de Joshua-n nem
látszott, hogy észrevenné, vagy akárcsak érdekelné a dolog. Az X5-ös követte toronyszerű
barátját, aki jól ismerte ezeket a járatokat szerte a város alatt.

Azóta, hogy Max kiszabadította a Manticore-ból, a csatornák szolgáltak Joshua közlekedési

útjául. Így tudott eljutni bárhova a városban anélkül, hogy valaki észrevenné. Alec már
korábban rájött, hogy nyilván a csatornákban járva tudta észrevétlenül tartani a kapcsolatot
Hampton-nal.

Húsz perccel később, megszárítkozva és a saját ruháikba bújva álltak a lerobbant házban Bár
Logan is élt itt egy ideig, miután White emberei lerombolták a tetőteraszos lakását, most
nyoma sem volt.

Joshua ruhatára kizárólag pólókból – XXXL – és farmerekből állt. Alec egy kicsit több
ruhadarabot hagyott itt maga után. Bár a nagyfiú soha nem volt észrevétlen társaságnak
mondható, az, hogy megszabadultak a kórházi hálóingtől azért nem volt értelmetlen húzás.

Alec felkapta a telefont, hogy megcsörgesse Max mobilját. Az első csengetést megelőző
csendben azonban génmanipulált hallásával észrevett egy alig hallható zümmögést, ami arra
utalt, hogy valaki – az NSA, vagy talán a Nemzeti Gárda – megpróbálja bemérni a hívást.

Azonnal lecsapta a kagylót.

Gondolhatta volna. Látta hányszor használta Max a mobilját, egyáltalán nem volt lehetetlen,
hogy a szövetségiek megszerezték a számát és most figyelik az összes hívását. Újabb ok, amiért
vissza kell térniük Terminal City-be, hogy figyelmeztessék a lehallgatásra.

De hogy jutnak vissza?

Több mérföldre voltak onnan, és az út órákba telhetett volna még akkor is, ha a
csatornarendszerben haladnak, hogy észrevétlenek maradjanak.

Szükségük volt valakire odakintről és se Cindy-nek, se Sketchy-nek nem volt autója. Ettől még
ők ketten voltak egyedül, akikben most megbízhatott, úgyhogy tárcsázni is kezdett.

Cindy mobilja nem volt elérhető és Alec nem értette, hogy ez meg hogy lehetséges. Nem volt
sok ideje ezzel foglalkozni, úgyhogy azonnal hívta Sketchy-t.

– Egy autó? – kérdezte tőle a fiú, miután túlvoltak az üdvözléseken. – Azt hiszem, tudok szerezni
egyet.

– Fel kéne minket venni Joshua házánál.

– Mit kerestek a kerítésnek ezen az oldalán?

– Most, Sketch. Csak szerezd meg azt az autót és told ide a segged. Majd elmesélek mindent
úton Terminal City-be.

– Oké. Tizenöt perc. Fél óra max.

Negyvenöt perccel később Alec és Joshua még mindig az ablakból bámultak kifelé, mikor egy
lerobbant furgon állt meg a ház előtt.

– Azt hiszem nem ártana jobb támogató hálózatot szereznem – dünnyögte Alec.

– Ja – felelte Joshua. – Tűnjünk.

Beszálltak az öreg furgonba és Sketchy már indult is. Amint beértek egy forgalmasabb területre
Alec elmesélte neki, hogy mi történt, és hogy ki a gyilkos.

– Bobby Kawasaki? – váltott hirtelen falfehérre Sketchy arca. – A jam pony-s Bobby Kawasaki?

– Igen. Génmanipulált, aki elvegyül... minden rendben, Sketch?

A fiú szemeiből olyan rémültség tükröződött, amilyet Alec még nem látott benne.

– Jézusom! Azt hiszem, láttam ma őt Cindy-vel beszélgetni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy
együtt hagyták el a Jam Pony-t. Azóta nem is láttam egyiküket sem. Nem szóltak vissza, hogy
teljesítették-e a fuvarjukat, Normal iszonyú pipa volt.

Alec egy hosszú pillanatig Sketchy-t nézte. A furgonra halálos csend telepedett.

– Sketch, jobb lesz, ha odalépsz neki.

Bobby Kawasaki egy viseltes karosszékben ült és a szakadozó adást nézte egy TV-n, amit még a
Lökés előtt készítettek valahol egy harmadik világbeli patkánylyukban. Az olcsó motelszoba
poros volt és lepusztult. Látszott rajta, hogy az elmúlt tíz évben nem sok vendég töltött ott egy
óránál hosszabb időt, de legalább a portás – alacsony kínai férfi, vékony keretes szemüveggel –
nem kérdezősködött többet annál, minthogy készpénzzel fizeti-e ki.

Bobby munkája biztonságban lógott a szekrényben egy vállfára akasztva. A próbababát sajnos
nem hozhatta el magával. Cindy az elhasznált ágyon feküdt eszméletlenül egy hatalmas púppal
a fején. Csak rá akart ijeszteni a lányra, de nem gondolta, hogy az elveszíti majd az uralmát a
biciklije felett és ilyen rondát esik. Ahogy most elnézte ott eszméletlenül feküdni, eltűnődött,
hogy vajon felébred-e még valaha.

A biciklit amúgy otthagyta az utcán az esést követően. Cindy-t az ölébe vette a saját
kerékpárján, mintha szerelmespár lennének, akik most csak úgy biciklizgetnek. A lány arca az
övéhez simult, ezzel is növelve ezt a benyomást. Nem volt épp az évszázad csele, de az emberek
Seattle-ben a saját dolgukkal törődnek. Így jutottak el nyugodtan a motelbe.

Arról, hogy kórházba vigye a lányt, most szó sem lehetett. Elvesztené fölötte az irányítást és
megint ott tartana, ahol kezdte. Persze annak is megvolt a kockázata, hogy ott tartja a
szobában. Ha meghal, elveszti az utolsó nyomát is Max-hez, ami azok után, hogy miken ment
érte keresztül, igen szánalmas lenne.

Legalább a csapda, amit reggel állított a Tryptophan-nal, tökéletesen működött.

Vagy legalábbis kezdetben. Hagyta beszélni a lányt, aki úgy tűnt, szívesen segít neki, amikor
hirtelen valami visszariasztotta ettől. Akárhogy játszotta le magában újra és újra azt a videót a
beszélgetésről, nem jött rá, hogy mivel keltette fel a gyanakvását.

De ez most már nem is számított. Ha meghal, kénytelen lesz kidobni. A bőre színe és a mérete
sem megfelelő, hogy fel tudja használni a saját kis projectjében. Ha felébred és segít neki, jó, ha
nem, megöli.

Bobby figyelte a lány telt mellkasát, ahogy az süllyedt és emelkedett a levegővételekkor. Tehát
még életben volt, csak az tűnt kérdésesnek, hogy meddig. Visszanézve a TV-re meglátta, amint
az SNN hírműsorában épp Terminal City-ről készült riportot sugároznak,

Bár az ostrom még szerepelt az országos csatornák híradásaiban, hátrébb szorult a földrengések
és egyéb katasztrófák mögé. Ellenben a helyi hírek továbbra is szinte csak erről szóltak.
Furcsamód már ellentüntetők is szerepeltek a riportokban, akik a SZÖRNYEK IS EMBEREK és a
SZÜNTESSÉK BE A GÉNMANIPULÁLTAKKAL FOLYTATOTT KÍSÉRLETEKET típusú táblákat lóbáltak.

Cindy hangosan felnyögött, úgyhogy Bobby gyorsan odament hozzá, hogy megnézze
közelebbről. Lassan, mintha minden centiméternyi mozdulat leírhatatlan fájdalommal járna, a
lány a homlokára rakott vizes rongyra tette a kezét, majd a szemeit is kinyitotta.

– Te. Bobby.

A fiú elmosolyodott egy kicsit.

– Emlékszel a nevemre. Le vagyok nyűgözve.

– Mi. Mi történt?

– Szaltóztál egyet a bicikliddel. Felvettelek és idehoztalak – a lány szeméből látta, hogy még
nem emlékszik pontosan, mi történt és amit mondott neki, most elfogadható magyarázatnak
tűnt.

– Hol van az az. itt?

– Egy motelben.

A lány megpróbált felülni, de a fájdalom láthatóan nem engedte neki, úgyhogy visszafeküdt és
kezét ismét a homlokára tette.

– Ez pokolian fáj.

– Lehet, hogy agyrázkódásod van.

– Miért hoztál engem ebbe a motelbe? Csak mert ha azt tervezted, hogy belenyalhatsz a
mézesbödönbe, nem vetted figyelembe Cindy beállítottságát. Rövidebben fogalmazva, nem lesz
semmi kettőnk között. Ha próbálkozol, agyrázkódás vagy sem, szétrúgom azt a nyeszlett
segged.

Bobby rámosolygott.

– Nem ilyesmit akarok tőled. A lány értetlenül nézett rá.

– Csak szeretnék csatlakozni a többiekhez. Cindy még mindig nem értette.

– Mármint Terminal City-ben.

– Ja igen – mondta lassan a lány. Még mindig nem találta egészen önmagát. – Te génmanipulált
vagy.

Bobby figyelte minden rezdülését. Ha eszébe jut majd, hogy mi ijesztette meg, a nehezebb utat
kell választaniuk. Ha nem emlékszik, akkor talán önszántából is segít majd neki. Lassan kezdtek
kitisztulni a szemei, de láthatóan továbbra sem emlékezett semmire.

– Azt hiszem, talán jobb lenne, ha elvonszolnám gyönyörű idomaimat a balesetire – próbált
meg ismét felülni, de ezúttal sem járt nagyobb sikerrel, mint elsőre. Bobby segített neki
előredőlni, és néhány párnát rakott a háta mögé.

– Terminal City-ben nincsenek orvosok? Cindy gúnyosan összehúzta a szemöldökét.

– Te hülyülsz, ugye? Talán van köztetek olyan, akit orvosnak terveztek? Gyilkológépek vagytok,
nem gyógyítók.

– Nem is tudom. Sok X5-ös és X6-os kapott orvosi kiképzést.

– Talán igen, de fogalmam sincs, hogy most képes lennék-e ebben az állapotban eljutni odáig.
Nem pihenhetnék egy kicsit előbb?

Bobby-nak ez a legkevésbé sem tetszett, de nem akarta elveszteni az együttműködését.

– Még egy kicsit, Cindy. De aztán mennünk kell. Vagy jobb lenne várnunk, míg lemegy a nap?

A lány egy hosszú pillanatig tanulmányozta és a fiú tudta is, hogy miért. Ha kiderül róla, hogy a
szövetségieknek dolgozik, akkor azzal veszélybe sodorna mindenkit odabent.

Cindy végül azt mondta:

– Nem, nem szükséges. Nappal is be tudunk jutni, nem gond.

– Nagyszerű. Akkor jobb lenne, ha ledőlnél és kipihennéd magad, mert már alig várom, hogy
csatlakozhassak a többiekhez.

Cindy letette a fejét és becsukta a szemeit. Fáradt volt és még mindig kótyagosnak érezte
magát, valószínűleg attól az agyrázkódástól. De épp mielőtt álomba merült volna, eszébe jutott,
hogy miért szenvedett balesetet.

Miatta – Bobby Kawasaki miatt – ő volt az, aki úgy megijesztette.

Annyira, de annyira fáradt volt, mégis azon gondolkodott, hogy miért érzi a fiú törekvését
olyan… gyanúsnak. Nem tudta magában megfogalmazni, egyszerűen csak érezte és Cindy
sosem volt az a típus, aki nem hallgat a megérzéseire. Mindig nagy szolgálatot tettek neki és
most azt súgták, hogy ezzel a jobb szó híján tesóval valami nagy gáz van. Időt kellett nyernie,
amíg rá nem jön, hogyan figyelmeztesse Max-et.

Pillanatoknak érezte, de valójában egy óra is eltelt, amikor egy kezet érzett magán, ami
gyengéden felrázta az álomból.

– Gyerünk Cindy. Kelj fel és ragyogj! Ideje indulnunk.

A szédülés ellenére sikerült felülnie, de a feje egész jobb oldala fájt le a nyakán és a vállán
keresztül egészen a karjáig. Már biztos, hogy agyrázkódás. A francba is, kislány! Minden fáj.

– Fel kell hívnom őket, hogy szóljak nekik, hogy érkezünk.

– Nem, semmi hívás. Gyerünk, kelj fel. Segítsek?

– Nem. nem fognak minket beengedni. Bobby a fejét rázta.

– Ha nem rendeltek el rádiócsendet, hát kellett volna. Ha igen, akkor meg nem akarok én lenni
az, aki megtöri. Ráérünk azon aggódni, hogy hogy jutunk be, ha már ott vagyunk. Gyerünk.

– Hogy. hogy jutunk el oda? – a lábai teljesen erőtlenek voltak. – A fejem úgy hasogat, mintha
fejszével ütnék. Nem tudok járni.

– Majd fogunk egy taxit – azzal hagyta a lányt egy kicsit feküdni, amíg ő elővett egy hatalmas
bőröndöt és kinyitotta az öltözőszekrény előtt.

Cindy figyelte, ahogy előhúz valami nagy barna dolgot a szekrényből és óvatosan a táskába
hajtogatja. Az a valami úgy nézett ki, mintha bőrből lenne, olyan folttakaró féle. Nagyon
amatőr, talán azt is mondhatni, primitív munka, de hogy egészen pontosan mi lehet az,
képtelen volt onnan kivenni. A továbbra sem rendes látása és a szoba sötétje miatt szinte
akármi lehetett.

Bobby eltett egy elemlámpát a zsebébe, egy hosszú kést pedig az egyik csizmája szárába, azután
pedig a hóna alá csapott egy kábítóbotot.

Cindy figyelte, ahogy felszerelkezik. A kábítóbot és a kés logikus elővigyázatosságnak tűnt egy
génmanipulálttól. de a hetedik érzéke továbbra is úgy szirénázott, mint London a bombázások
idején.

Miután Bobby mindent szépen összepakolt, nem túl óvatosan kisegítette a lányt a szabadba.
Cindy azonnal felismerte a környéket, ahogy kiléptek az ajtón. Az egyetlen jó dolog errefelé,
hogy egy örökkévalóságba is beletelhet, amíg fognak itt egy taxit, még ilyentájban is.

Sajnos Bobby csak poénkodott a taxival kapcsolatban. Egyszerűen betörte az első autó üvegét,
ami mellett elhaladtak, besegítette a lányt az utasülésre, a táskát bedobta a csomagtartóba és
bepöccintette a motort.

Ahogy haladtak, Cindy feje folyamatosan azon járt, hogy hogyan tudná figyelmeztetni az ő
csajsziját.

Max aggódott és jelen pillanatban szívesen elcserélte volna a vezetőséggel járó összes
felelősséget azért, hogy szétrúghassa egy rosszfiú seggét. Bármilyen rosszfiúét.

Alec és Joshua továbbra sem voltak meg, Logan egy ideje nem elérhető és nem is jelzett neki
vissza semmit. Ráadásul amikor fel akarta hívni Cindy-t, nem kapott vonalat, csak furcsán
berregett a telefon. Besétálva a médiaközpontba ledobta a készüléket az egyik asztalra.

– Valami ötlet? – kérdezte Dix-től.

A férfi arcán megjelenő félmosoly most nem örömöt takart.

– Nem működik a mobil, ugye? Max dühösen a fejét rázta.

– Egyik sem – folytatta Dix. – Úgy látszik, a szövik bekeményítettek. Ahelyett, hogy csak
figyelnék az adásunkat, most már zavarják is. Az áramot is lekapcsolták pár órája. Mostanra
biztos rájöttek, hogy van saját generátorunk.

Luke jelent meg egy üres üveggel a kezében.

– A vizet meg épp most vágták el.

– Működik már a sajátunk? – kérdezte Max. Dix a fejét rázta.

– De közel vagyunk. Tizenöt, legfeljebb huszonnégy óra és működik is.

– Reméljük, kibírjuk addig – felelte Max.

Azok, akik a legközelebb állnak hozzá – a belső kör: Logan, Joshua és Alec – most mind kívül
voltak Terminal City-n és el sem lehetett őket érni. De legalább Clemente-vel tudna most
beszélni. Ki gondolta volna, hogy eljön a pillanat, amikor a zsaru lesz a legjobb barátja.

– Majd visszajövök – vonult ki a központból. Egyenesen a kapuhoz sétált, aminek a túloldalán a

Nemzeti Gárda tagjai és a rendőrök ideges csöndben kuporogtak az autóik mögött.

– Hé, srácok! Hol van Clemente?

Néhányan a vállukat vonogatták, de volt, aki felelt is.

– Nem tudjuk.

Az út túloldalán Nickerson ezredes lépett ki az étteremből, ahol a minap Clemente-vel

tárgyaltak. Max figyelte, ahogy a katona nyílegyenesen odamasírozik hozzá.

– Ezredes, beszélnem kell Clemente-vel. A férfi szigorúan a fejét rázta.

– Clemente nyomozó megbízatáson van és jelenleg elérhetetlen.

– Nos, nem érdekel. Akkor is érje el.

– Nem – jelentette ki határozottan a férfi. – Clemente nyomozót kivonták az akcióból. Talán

észrevehette, hogy elvágtuk az áramot, vizet és zavarjuk a rádióadást. A helyzet véget fog érni
452, mégpedig hamarosan.

Max egy pillanatra megfontolta, hogy átugorja a kerítést és szanaszét rúgja a katona seggét.
Nem lehet, mondta magának. Felnőttként kell viselkedni... Átkozott vezetői felelősség.

– Kösz a nagy semmit – felelte és visszasétált a létesítménybe.

Ideje volt összehívni egy megbeszélést. Fél órával később az egész társaság ott gyülekezett a
garázsban.

– Nincs víz! – kiáltotta valaki. Dix lépett előre.

– Már dolgozunk rajta. Egy napon belül lesz. A tömeg morgolódva vette ezt tudomásul.

– Ennél fontosabb dolgokat kell megtárgyalunk – vette át a szót Max.

– A hadsereg tényleg bevonul? – kérdezte valaki, amit utána többen is visszhangzottak.

– Ez a lehetőség... fennáll.

Abban a pillanatban rémült és dühös hangzavar töltötte meg a termet.

– Mennünk kell!

– Harcoljunk ellenük.

– Harcoljunk, de mivel?

Max felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket, de ezúttal ez nem segített semmit. A tömeg –
furcsa keveréke a szépnek és groteszknek – csak egy lépésre volt a pániktól.

Mole lépett előre és a levegőbe célozva magasra emelte a puskáját. Max-re pillantott mintegy
engedélyt kérve, a lány pedig bólintott, hogy csak rajta. A zsaruk nyilván nem fogják azt hinni,
hogy rájuk lőnek, ahogy a tömeg sem, az a por, ami meg a fejükre hullik a tetőről, senkinek sem
árthat.

Mole egyszer tüzelt és miután a dühös visszhang elült, csend töltötte meg a szintet. Elérte, hogy
ha másért nem is, a csengő fülük miatt most csendben legyenek egy percre.

– Egy héttel ezelőtt – fordult körbe a gyíkember ahogy beszélt – én menekülni akartam.

– Igazad volt! – kiáltott valaki közbe.

Mole arrafelé nézett, ahogy felhúzta a puskáját. A fegyver élesítése, ami alapjában véve egy
relatív halk dolog, most kifejezetten hangosnak hatott.

– Fogd be a pofádat! Én beszélek! Senki nem ellenkezett.

– Menekülni akartam és jött Max a beszédével, hogy nem akar többé félelemben élni. az egy
átkozottul jó beszéd volt. Mind hallottuk és mindannyiunk szívét megérintette. erre most ti
rakás nebáncsvirág képesek lennétek elfutni csak azért, mert a dolgok kicsit kezdenek
nehezebbek lenni.

Mindenki néma csendben hallgatta a szavait.

– Hát én nem! – rágta a szivarját, miközben a többiek arcát fürkészte. – Ez a hely egy
patkánylyuk és néhányunk ezt már több mint egy hete kell, hogy tapasztalja. de a MI
patkánylyukunk. és nem számít, hogy mi lesz ezután, ez a mi otthonunk. Néhányan bólogattak.

– A telepesek a vadonból csíptek le egy darabot, hogy legyen otthonuk. hát ez itt egy vadon és
ez a mi otthonunk. Én kész vagyok harcolni, hogy megvédjem ezt, ha úgy adódik. Ha van békés
megoldás a helyzetre, jó. Örülök neki. Ha nem – emelte magasba a puskáját – azt mondom,
jöjjenek csak!

Páran elszórva éljenzésbe kezdtek, ami aztán lassan átterjedt az egész tömegre, mire a végén
már ütemesen, egy emberként azt visszhangozta mindenki: Ter-minal City... Ter-minal City...
Ter-minal City!

Max várt egy kicsit, kiélvezte a tömeg lelkesedését, az esélytelenek küzdenivágyását. Végül
előrelépett és magasba emelte az öklét.
A terem azonnal elcsöndesült és megannyi ököl lendült szintén a magasba.

– Megteszünk mindent, hogy ez békésen érjen véget!... De Mole-nak igaza van. Terminal City
nem egy olyan hely, amivel büszkélkedne az ember, de az otthonunk. és nem futunk el innen
soha többé!

Luke jelent meg, kezében a zászlóval, amit Joshua festett és átadta azt Max-nek. A lány
meglengette a feje felett, amitől a tömeg éljenzésben tört ki.

Akár a tulajdonuk, ez sem volt valami sok, de az övék és ha kell, a halálukig fogják védeni azt.
 Tizenegyedik fejezet
MEGHALOK, HOGY TALÁLKOZZUNK
Armbruster Hotel, 13:45

2021. május 12. szerda

Mintha órák teltek volna, el mióta nekivágott a seattle-i csúcsforgalomnak, Logan Cale végre
leparkolta autóját a kopott hétemeletes épület mellett, amely egykor Armbruster Hotel néven
volt közismert. Aki megfordult a Smaragdvárosban, az betért ide... persze azoknak az időknek
már az 1896-os Aranylázzal együtt vége. A bejárati ajtó feletti napernyő egykor sötétzöld vászna
mostanra már nagyrészt darabokra szakadt, és ami maradt belőle, az is úgy megkopott, hogy
alig emlékeztetett a régi időkre. A főbejárat nagy, füstszínű ablakaival talán még elegáns is lett
volna, ha nem látszik rajta, hogy évente talán ha egyszer mossák le és részeg csövesek helyett
kiöltözött ajtónálló áll előtte.

Logan előkapta a mobilját és tárcsázott. Asha szinte azonnal felvette.

– Igen?

– Én vagyok az. Végre ideértem. Ilyen benzinárak mellett nem is gondolnád, hogy a közlekedési
dugók gondot jelenthetnek. Hogy viselkedik a vendégünk?

– Ő egy nagyon jó fiú.

– Remélem, hogy igazat beszél.

– Ha mégsem...

– Majd gondoskodsz róla. Oké, indítsd az órát. Ha nem hallasz felőlem a következő fél órában,
tudod, mit kell tenned.

– Vettem – felelte a lány és bontotta a vonalat. Belépve az előtérbe Logan orrát olyan szag
csapta meg, ami valahol félúton lehetett Mole szivarja és egy fiúegyesület öltözője között. A
kopott szőnyeg és szakadt bútorok megvilágításáról egy szépen kidolgozott, csiszolt üvegből
készült csillár gondoskodott, ami egy szebb korszak mementójaként lógott ott. Jobbra a
recepcióspult szintén impozáns hatást keltett, úgy nézett ki, mintha egy régi westernkocsmából
került volna oda. Ha egyszer lerombolják ezt a helyet, a csilláron és a pulton kívül nem is lesz
értelme mást megmenteni.

A pult mögötti széken egy barázdált arcú hatvanas férfi ült, akinek a bőre annyira világos volt,
hogy Logan fejében megfordult, nem egy elhibázott manticore-os albinó kísérlet eredménye-e.
Egyedül a szemei voltak sötétek, mint két mazsola a vaníliafagyi közepén. Épp egy magazint
olvasgatott – Tinik a törvényes határon túl – ami – ahogy Logan közelebb érve a borítóból
megállapította – még véletlenül sem jogi újság volt és a célközönsége sem épp a tizenéves
korosztály.

Az ősz hajú portás még csak meg sem próbálta elrejteni a pornómagazint, mikor Logan a
pulthoz lépett, sőt fel sem nézett rá.

– Elnézést – mondta végül Logan.

A portás végre felnézett a meztelen lányok képei mögül, de olyan kifejezéstelen szemekkel,
mint egy hulláé.

– Van egy Thomas Wisdom nevű vendégük. Meg tudná nekem adni a szobaszámát?

– Nem.

– Nem?

– Nem adjuk csak úgy át az ilyen jellegű információkat mindenféle jöttmentnek. Nem gondolja,
hogy a vendégeink megérdemlik a diszkréciónkat?

Logan a magazinra nézett.

– Mennyi ennek a gusztusos újságnak az előfizetési díja?

A portás összehúzta a szemöldökét.

– Havonta veszem. Így nyolc-kilencvenöt.

– De olcsóbb, ha előfizet rá.

– Akkor. talán úgy ötven dollár.

– Értem. És egy egyszerű barna borítékban hozzák? Az öreg értette, Logan hova akar kilyukadni,
úgyhogy bólintott.

– Természetesen. Ahogy kell, diszkréten.

Logan előhúzott a pénztárcájából egy ropogós ötvendollárost.

– Mit is mondott, melyik szobában van a barátom, Mr. Wisdom?

– A 417-esben, uram.

Logan az egyik meztelen képre tette a bankjegyet.

– Élvezze.

Undorító sárga vigyor jelent meg azon a valószínűtlenül fehér arcon. Azonban mielőtt elvehette
volna a pénzt, Logan megmarkolta a csuklóját.

– Tudja, mit utálok, mikor előfizetek egy újságra?

A portás sötét szemei tágra nyíltak.

– Nem, mit?

– Amikor felhívnak, hogy hosszabbítsam meg az előfizetést. Tudja, telefonon.

– Mi lenne, ha visszatartanám Mr. Wisdom hívásait, amíg odafönt tartózkodik?

– Megtenné? Nagyon köszönöm.

Az előtérhez hasonlóan a lift is bűzlött, csak ott a húgyszag volt az uralkodó. Ahogy haladt
felfelé, Logan végig azon tűnődött, hogy mi van, ha épp most sétál bele White csapdájába. Bár
Thompson-t megtalálni nem volt épp könnyű, a számítógépes technika, amit használt hozzá,
nyilván White-nak is a rendelkezésére áll, ráadásul biztos tud arról, hogy a Szempár mennyire
ügyes az ilyesmiben. Otto Gottlieb pedig lehet, hogy hazudik, de az is, hogy csak egy egyszerű
báb, akkor viszont.

Ahogy a lift ajtaja kinyílt a negyediken, Logan úgy döntött, hogy a hátul a nadrágjába rejtett
pisztoly jobb, ha ott is marad. Ha fegyverrel a kézben közelíti meg Thompson-t, akkor
félreértelmezheti a helyzetet, amiből semmi jó nem származhat. Egyébként sem hagyhatja,
hogy a paranoiája eluralkodjon rajta. Másrészről viszont épp ez a paranoia tartja oly rég életben
a Szempár játékban.

A folyosón minden felület a szürke valamely árnyalatát hordozta magán. Az olcsó szőnyegtől a
fal festésén keresztül egészen az alig százkilencven centi magasan lógó lámpákig mindent
vastagon lepett be a por. A levegőt végig vastagon húgyszag lengte be.

Amikor Logan végre elért a 417-es ajtóhoz, megállt az egyik oldalán és kopogott.

Nem érkezett válasz és zaj sem szűrődött ki a szobából. se TV, se rádió, vagy hogy valaki feláll a
fotelből, semmi.

Logan-nek tényleg nagyon beszélnie kellett Thompson-nal és az érzékei azt súgták neki, hogy a
néma csönd ellenére a férfi odabent van. Elrejtőzött, bujkál, de a francba is, odabent van,
odabent kell lennie.

Közelebb lépve ismét kopogott, de válasz megint nem érkezett, ahogy a harmadik
próbálkozásra sem.

Persze tévedhetett is a megérzése. Eltűnődött, hogy a pornófüggő portás vajon tudta-e hogy
Thompson nincs itthon, mikor eladta neki az információt.

Végső elkeseredésében elkezdett hangosan az ajtóhoz beszélni.

– Mr. Wisdom. Mr Wisdom! Beszélnem kell magával – az ajtóra tapasztotta a fülét, de semmit
nem hallott. Végül már kiabált. – Mr. Thompson.

Az ajtó abban a pillanatban kivágódott és Logan egy szürke Glock csövével nézett farkasszemet.

– Maradjon már csöndben! Talán meg akar öletni? A fegyveren túl Logan egy sovány tésztaképű
férfit látott, aki alig pár évvel lehetett fiatalabb nála. A haja sötét volt, borotvát pedig
nyilvánvalóan napok óta nem használt. A szemeiből egyszerre tükröződött félelem és
kimerültség.

– Nem, Mr. Thompson, nekem élve van szükségem magára.

A fegyvert tartó kéz remegett. Logan arra eszmélt, a férfi csak gondolatokra van attól, hogy a
falra kenje az agyvelejét.

– Három hónappal ezelőttig – mondta olyan nyugodtsággal a hangjában, amilyennel egy ilyen
helyzetben csak lehetett – maga az NSA-nél dolgozott, ahol a közvetlen felettese egy nagyon
rossz figura volt, bizonyos Ames White.

Thompson felhúzta a fegyverét, a keze ugyan továbbra is remegett, de Logan

megnyugodhatott, hogy legalább nyert egy kis időt. Az ex-ügynök parancsoló hangon azt
kérdezte tőle:

– Ki maga?!

– A nevem Logan Cale. Újságíró vagyok és a Szempár küldött. Gondolom megérti, hogy…

Thompson a fegyverrel intve beinvitálta.

– Jöjjön be.

Logan követte az utasítást és mikor már mindketten bent álltak a szobában, az ex-ügynök
bezárta mögötte az ajtót.

A lakást legfeljebb egy szemétdombhoz lehetett hasonlítani. Lepedők szétgyűrve, pizza és

gyorskajás dobozok szerte a földön, a levegőben pedig poshadt izzadtságszag terjengett. Egy
kopottas kisszekrény tetején egy hordozható TV pihent, amiben a hírcsatorna műsora ment
lenémítva, a vele szembe lévő sarokban egy rozoga karosszék nyugodott. Az egyetlen fényforrás
a szobában az ágy melletti éjjeliszekrényen álló, alig pislákoló lámpa volt. A kora délutáni idő
ellenére az összes sötétítőfüggöny be volt húzva, így kívülről semmilyen fény nem hatolt be a
szobába.

Az egykori NSA ügynök fehér trikót és fekete nadrágot viselt fekete zoknival, cipő nélkül. Logan
még azon is eltűnődött, hogy vajon elhagyta-e egyáltalán a szobát, mióta bejelentkezett.

A Glock-ot készenlétben tartva Thompson kikukucskált a kémlelőlyukon a folyosóra, majd

megnyugodva, hogy senki sincs odakint, visszafordult a vendégéhez.

– Kulcsolja össze a kezeit a feje mögött.

– Találni fog nálam egy fegyvert – mondta az újságíró, miközben az ügynök megmotozta.

– És mégis mióta hordanak a riporterek fegyvert maguknál? – kérdezte Thompson szkeptikus

hangon, miután megtalálta a pisztolyt.

– Mióta a Szempárnak dolgoznak. A hatóságok szerint amit teszünk, cyber-terrorizmus. Persze

ezt maga is nagyon jól tudja... hisz az NSA-nél dolgozott.

Thompson kivette Logan pisztolyából a tárat, majd miután kidobatta a csőből a lőszert,
elsüllyesztette az övébe. A golyókat zsebrevágta és utána a férfi halántékának szegezte a Glock-
ot.

– Honnan tudjam, hogy nem White küldte?

– Ha úgy lenne, maga valószínűleg már nem élne.

– Vagy maga.

Logan-nek annak ellenére, hogy a kezeit továbbra is a feje mögött kellett tartania és a pisztoly
hideg csöve a homlokát simogatta sikerült higgadtnak tűnnie.

– Vagy talán én. White holtan akarja látni magát, ugye?

Thompson szája nagyra nyílt.

– Mi a fenéért mondja ezt?

– Összeraktam a darabkákat. Otto Gottlieb mondta nekem.

A pisztoly hirtelen még erősebben szorult a halántékához.

– Otto is közéjük tartozik.

– Nem. Őt is parkolópályára tették az NSA-nél. És amúgy sem volt White belső körében.
Magához hasonlóan ő is csak egy szófogadó kis NSA katona volt. Letehetném a kezeimet?

– Nem, de beszélhet tovább.

– Gottlieb úgy gondolja, hogy ami magával és a társával történt, valamint azok, amik
mostanában itt zajlanak, mind kapcsolatban állnak White-al.

– Egy génmanipulált ölte meg a társam.

– Az volt a vízválasztó, igaz? Bármi történt is, Gottlieb rájött, hogy White áruló. És amire készül,
az…kapcsolatban van néhány barátommal, akit bántani próbál.

Thompson láthatóan lemaradt egy kicsit.

– Áruló? Kapcsolatban a maga barátaival?

De végre a Glock-ot már nem szegezte Logan fejéhez.

– Igen. Jó néhány barátommal. Thompson ekkor hirtelen témát váltott.

– Mégis hogy a faszba talált meg?

– Az emberek gyakran kikövetkeztethető név alatt bujkálnak, vagy olyat választanak, ami az
igazi nevük variációja. Ez segít nekik megőrizni magukat, még a menekülés közben is.

– Francba.

– Először az édesanyja leánykori nevével kezdtem, aztán az iskolatársaiéval, azt követően jöttek,
akikkel valaha kapcsolatban állt és azután végigpróbáltam a nevének anagrammáit, végül
szinonimákat kerestem a „Sage"-re és mellé beütöttem a Tom-ot és Thomas-t, amik a
Thompson különböző megfelelői lehetnek… aztán csak vártam, hogy mit dob ki a gép.

– Francba – dühöngött ismét Thompson.

– Most pedig – mondta Logan továbbra is tarkóra tett kézzel – én szeretnék kérdezni magától
valamit.

Az ügynök a fegyverrel a kezében, amit már csak lógatott a teste mellett, csak bámult rá és
láthatóan még mindig azon dühöngött, hogy hogyan választhatott ilyen egyszerűen
lenyomozható álnevet. Mint profi, igazán tudhatta volna.

– Miért menekült el? – kérdezte Logan.

– Mert először még nem jöttem rá.

– Mármint arra, hogy átverték?

– Igen, arra. Tudja elfogadtam, hogy kitettek az NSA-től, de aztán ahogy gyógyultam otthon a
törött karommal...
– Az aktája azt írta, hogy szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították és rokkantnyugdíjat kap.

– Pontosan... és épp ez kezdte egyre jobban piszkálni a csőröm. Olyan volt, mintha...

– A hallgatásáért fizetnének.

– Pontosan. De aztán rájöttem, hogy White meg a kompániája keresni fog, pláne azután, hogy a
családomat biztonságos helyre küldtem. Gondoltam biztos arra számítanak majd, hogy én is
elmenekültem, ezért. maradtam.

Ez a legkevésbé sem tűnt ésszerűnek Logan számára.

– Nézze... letehetném a kezeimet?

– Igen...igen…sajnálom.

– Leülhetnénk, hogy átbeszéljük ezt a dolgot? Logan a fotelban foglalt helyet, Thompson pedig
az

ágyon és a Glock-ot a föld felé lógatta a lábai között. Úgy festett mintha azon gondolkodna,
hogy golyót repítsen-e a saját fejébe.

– Úgy látom szépen meggyógyult a karja – mondta Logan beszélgetésképpen.

Megmozgatva a kezét az ex-ügynök azt felelte:

– Még szokott azért fájni néha – az arcán ekkor kíváncsiság villant meg a félelem helyett. –
Miért van itt? Miért keresett meg engem?

– Nyilván tudja, hogy mi zajlik most Terminal City-nél.

– Mást se teszek, csak nézem a TV-t. Láttam a hírekben a dolgot. Na de hogy jön ez most ide?

– A kerítésen belüliek azok a barátok, akikről beszéltem. Segíteni szeretnék nekik. White addig
rángatta a szálakat, amíg el nem érte, hogy a kormány elrendelje Terminal City lerohanását és
az összes génmanipulált kivégzését. Totális népirtás. Thompson a fejét rázta.

– Akkor nem segíthetek magának. Azután, amit az egyik... az egyik olyan szörnyeteg tett a
partneremmel, a kiirtásuk ellen nekem semmi kifogásom.

– Olyan biztos benne, hogy egy génmanipulált ölte meg a társát?

Az ex-ügynök vadul bólogatni kezdett.

– Nézze Cale, az NSA előtt a seregben szolgáltam és a los angeles-i rendőrségnél is. Láttam
minden rettenetet, amit csak ember el tud követni egy másik ellen. de soha nem találkoztam
még olyan borzalommal, ami Hankins-el történt.

– Nem ő volt az utolsó.

– Nem, úgy értem, megnyúzták. Normális ember nem képes ilyesmire. csak egy szörnyeteg, akit
erre terveztek, akit arra képeztek, hogy gyilkoljon.

– Akit erre tervezett a kormányzat és gyilkosságra képeztek olyan emberek, mint Ames White.

– Még ha úgy is van, a génmanipuláltakkal le kell számolni. Hogy a potenciális áldozatok

életének megóvása, vagy az ő nyomorúságuk megszüntetése miatt, azt kurvára leszarom. A
lényeg, hogy eltűnjenek a föld színéről.

– És még... mindig úgy gondolja, hogy White átverte, igaz?

A két férfi hosszan egymás szemébe nézett, végül Thompson azt felelte:

– Gumilövedékekkel küldtek minket harcba, Cale. Tudja, Hankins egy nagy szemétláda volt, de
pokoli jó abban, amit csinált. Használtuk ezeket az új típusú hőkép alkotókat.

Logan felemelte a kezeit:

– Hó-hó! Micsoda? Hőkép alkotó? Thompson bólintott.

– Nekem fogalmam sincs, hogy mi az.

Az ügynök elmagyarázta neki, hogy mi ez a szerkezet és hogyan működik. Az új típusúakat

személyesen maga White tárolta valahol és a kulcsok is nála voltak.

– A lényeg, hogy azon a márciusi éjszakán a raktárban a hőképezőnek jeleznie kellett volna Cal-
nek valamit. Már ha jól működött. És ez a helyzet az enyémmel is, csakhogy ez nem mutatott
semmit.

– Semmit?

– Épp így tört el a karom! Az a szar először magas hőt mutatott és ezzel megtévesztett. Persze
jeleznie kellett azt a csövest az irodában, csak egyszerűen nem olyan melegnek, mint egy
génmanipulált. De ez nem mutatott szart sem! A hőképezők nem hazudnak és ez odáig azt
mutatta nekem, hogy a szoba üres. Hankins-t pedig nem valami csöves gyilkolta meg, hanem
egy génmanipulált.

– Sajnálom a társát.

– Köszönöm. A vicces az, hogy még csak nem is kedveltem a fickót. Tényleg nagy seggfej volt. de
senkinek nem lenne szabad ilyen módon meghalnia.

Logan tanulmányozta a férfi arcát, miközben az újra visszaemlékezett arra a horrorra, amit a
társa hullájának megtalálása jelentett.

– Senkinek – ismételte Thompson – …kivéve talán Ames White-ot.

– Magánál van még a hőképező? A férfi megrázta a fejét.

– Tiltja a szabályzat. A fegyveremmel és jelvényemmel együtt vissza kellett adnom. A maga

haverja, Gottlieb ügynök vette el, mikor kitett a kórháznál. Megölték a társam, megsérültem,
plusz lelőttem egy civilt, úgyhogy azonnal elbocsájtottak. Utoljára Otto kezében láttam a
hőképezőmet.

Logan feljegyezte magában, hogy erről majd meg kell kérdeznie Gottlieb-ot.

– És azután mi történt?

– White oltári dühös volt, hogy egy hőképező egy génmanipulált kezébe került. Azt mondta,
hogy ha a génmanipuláltak közül valamelyik nagyokos rájön, mire való a szerkezet, akkor arra is
találnak módot, hogy kicselezzék. Azt várta tőlünk, hogy az életünk árán is védelmezzük azokat
a szarokat. Úgyhogy miután Gottlieb elvette a fegyverem, a jelvényem és a hőképezőm, már
láttam: a karrieremnek vége.

– Hogy érték ezt el? Nem lehet valakit leszázalékolni egy törött kar miatt.

– Beszélnem kellett az NSA-nél egy agyturkásszal, ez volt az indok. Megöltem egy hajléktalant,
nem emlékszik? Nem volt semmi arról abban az aktában, hogy idegi alapon százalékoltak le?

– Nem, vagy ha mégis, én nem láttam. Viszont így úgy tűnik, hogy szabadon elengedték. Akkor
miért bujkál mégis?

– Azon az éjszakán a kórházban, amíg vártam, hogy ellássák a karomat, elkezdtem gondolkodni.
Vajon mi történhetett azokkal a hőképezőkkel, egyáltalán hogyan fordulhatott elő, hogy nem
működtek rendesen? Gottlieb ügynök addigra már távozott, hisz mi oka lett volna ott
bébiszitterkedni mellettem. Ahogy egyre többet és többet gondolkodtam a dolgon, arra
jutottam, hogy a két hőképező hibás és ezáltal veszélyes... meg akartam akadályozni, hogy
valaki úgy járjon, mint mi.

– Tehát felhívta White-ot.

– Egy pár nappal később, igen, felhívtam. Azt mondta, hogy találkozzunk nálam átbeszélni a
dolgot. Azután megkérdezte, hogy beszéltem-e másnak is erről. Amikor mondtam neki, hogy
nem, azt felelte „Helyes" és megkért, hogy ne is tegyem, amíg vele nem beszéltem. Ember, a
szőr is felállt a hátamon. Egyedül akart velem találkozni, a házamban!

– Ezért inkább elmenekült.

– Igen, elmenekültem. Volt a hangjában valami hidegség, már-már. embertelen. A hatodik

érzékem azt súgta, hogy ha nem tűnök el a családommal együtt, mind holtan végezzük.

– Ilyen nagy lépésre szánta el magát egy egyszerű megérzés miatt?

– Igen, és azért, mert azt hittem. és hiszem még mindig. hogy csak akkor lehetett hibás mind a
két hőképező, ha White intézte úgy. Meghalni küldött minket abba a raktárba.

– Miért?

– Fogalmam sincs. De elég rég dolgozom White mellett, hogy tudjam, az útjában álló
embereknek megvan az a rossz szokásuk, hogy idő előtt halnak. És a családom életét nem
kockáztathattam.

– Mikor tervezi csatlakozni hozzájuk?

– Amint. megtettem, amit meg kell tennem. Logan számára hirtelen világossá vált.

– Meglapul. vár, amíg úgy nem érzi, hogy kikerült White látóteréből és azután.

– És azután kicsinálom azt a mocskos rohadékot.

Logan nagyon is megértette a dühöt, ami dolgozott a férfiban.

– Thompson ügynök, csak egy gond van a tervével.

– Igen. Thomas Wisdom. Ha maga képes volt lenyomozni, neki is sikerülni fog.

– Nem, van annál nagyobb is. White nem kizárólag a kormányzatnak dolgozik. Nem tudom ezt
most elmagyarázni, mert igazán nincs rá időnk. Legyen elég annyi, hogy ő tagja egy... a hatalom
ellen áskálódó szervezetnek, ami sokkal veszélyesebb, mint a kormányzat.

– Cale, én nem osztom a maga szimpátiáját a génmanipuláltakkal, sem a Szempár vad

összeesküvés elméleteit. Egy egyszerű zsaru vagyok. vagy legalábbis voltam valamikor. Engem
csak a tények érdekelnek. És a tény az, hogy Ames White azért küldött minket oda, hogy
meghaljunk. Ez egészen biztos, de ettől még a társam gyilkosa nem lesz kevésbé szörnyeteg.

– White a szörnyeteg. Nyilván ezzel tisztában van.

– Nem segítek magának, Cale. White esetében azonosak a céljaink, de ami a maga
génmanipulált barátait illeti, ők nyugodtan elmehetnek a.

– Ezt felejtse el. Gondoljon a családjára. White csoportjának működése nem kizárólag ezt az
országot érinti. Mindenhol vannak embereik. Megtalálják majd őket. ahogy én is megtaláltam
magát.

– Nem ijeszt meg, Cale. Tudom, hogy a családom biztonságban van.

Logan határozottan a férfi szemébe nézett.

– Most még talán. De White meg fogja találni őket. és Kleena Kleene British Columbia-ban nem
olyan nagy, hogy komolyabb gondja legyen ezzel.

Thompson szinte hátrazuhant az ágyra.

– Mégis hogy.?

– Az egyik, amit kidobott a gép, a maga felesége leánykori nevének volt az anagrammája.
Hankins halálának napján távozott és egyenesen Bella Coola-ba repült, ott autót bérelt és
Firvale-ba utazott vele. Onnan a gyerekekkel együtt Anahim Lake után felhajtott a 20-as
autópályára és meg sem álltak Kleena Kleene-ig.

Az ex-ügynök arcából kiszökött minden vér és olyan fehérre váltott, hogy a szakálla feketének
tűnt tőle.

– Az igazság az, Sage, ahogy maga is mondta, ha én megtalálok valakit, White is képes rá.

Thompson az arcát a tenyereibe temette, mintha sírni készülne.

– Oh... óh Jézusom...

– Kijuttathatom a családját onnan tizenkét órán belül és biztonságba helyezhetem őket. A

Szempár hálózata olyan erős, hogy White oda soha nem lenne képes behatolni.

– Tehát azt mondja.?

– Biztosíthatok új személyazonosságot a feleségének, a gyerekeinek és magának is. ha szeretne,

találkozhat velük hamarosan.

– De White.

– A fegyver csak az egyik módja az ő megállításának. Annál sokkal jobb, ha a Szempárra bízzuk
ezt. Ehhez csak el kell mondania az igazságot. mindent, amit White-ról tud.

Könnycseppek gurultak végig Thompson arcán és összegyűltek a szakállában. Volt abban valami
különös szépség, ahogy a fény megcsillant a cseppeken.

– Mit akar, mit tegyek?

– Először is kapja a cókmókját. Elmegyünk innen most azonnal.

Öt perccel később már Logan autójában ülve haladtak Terminal City felé. A forgalom mostanra
szerencsére csökkent, így akadálytalan útjuk volt.

Logan még a kocsiból felhívta Asha-t. A lány szinte azonnal felkapta a telefont.

– Minden rendben?.

– Ah-ha.

– Jó. Nálam van a másik csomag is.

– Együttműködő?

– Nagyon. Találkozzunk. Tudod hol.

– Fél óra – zárta le a beszélgetést Asha és lerakta a telefont.

Bobby egy elhagyott épület mellett parkolta le a lopott autót, nem messze a Terminal City-be
vezető alagút egyik bejáratától.

Amikor már odabent jártak Cindy mutatta az utat, amely nem sokkal később becsatlakozott a fő
alagútba. Körülöttük sötétség uralkodott és csak Bobby elemlámpájának keskeny fénysugara
biztosította nekik a világosságot.

Cindy fejében megfordult, hogy elmenekül, de Kelpy hóna alatt továbbra is ott volt a kábítórúd
és jelen helyzetben a saját sajgó tagjainak gyorsaságában sem bízhatott meg.

Ahogy elérték a fő folyosót, egy kereszteződésbe botlottak. Jobbra Terminal City, balra Logan
lakása. Cindy automatikusan jobbra fordult.

– Hová mész? – kérdezte Bobby.

A lány megfordult, hogy a szemébe nézhessen.

– Terminal City-be. Vagy tán nem oda akarsz eljutni, Bobby?

A férfi megvilágította a baloldali járatot.

– Arra mi van?

– Hát azt meg én honnan tudnám? – kérdezett vissza Cindy affektált hangsúllyal. – Úgy nézek
talán ki, mint egy átkozott idegenvezető? Na, el akarsz jutni a tesóidhoz, vagy sem?

Idefele úton a lány arra az elhatározásra jutott, hogy legjobb lesz, ha egyenesen bemasírozik
ezzel a figurával Terminal City-be és hagyja, hogy Max szétrúgja a seggét.

Bobby mézes-mázosan nézett rá.

– Szerintem te hazudsz nekem. Szerintem pontosan tudod te azt, hogy mi van arrafelé. Azt
gondolod, hülye vagyok?

Cindy az ujját ingatva gesztikulált.

– Szerintem meg, neked elkélne egy elmeorvosi kezelés.

A férfi közelebb lépett hozzá és felemelte a kábítóbotot:

– Szeretnéd, hogy téged meg ez kezeljen?

Bár ezeket a fegyvereket csak kábításra tervezték, ha túl sokáig sokkolnak velük valakit,
halálosak is lehetnek és Cindy tisztában volt ezzel. Az pedig, hogy mi számít túl soknak, nem
tartozott azon dolgok közé, amit ki akart deríteni.

Kelletlenül a férfira nézett, majd azt mondta:

– Logan kecójához vezet.

A már-már gyerekesen boldog mosoly, ami abban a pillanatban megjelent Bobby arcán, azonnal
megértette a lánnyal, hogy épp most adta meg neki azt az információt, amit a legjobban meg
akart szerezni.

Sürgősen el kellett tűnnie emellől a beteg állat mellől és figyelmeztetni Max-et, hogy Logan
veszélyben lehet.

Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudta, bevetette magát jobbra az alagút sötétjébe.

...de csak pár lépést tudott megtenni, mielőtt a fejébe hasító fájdalom miatt el nem vesztette az
egyensúlyát és a földre nem zuhant.

Sikítani akart Max-ért, amikor kék szikrát vett észre a látásának perifériáján és azonnal forró
fájdalom sugárzott végig minden porcikáján.

Nem tudott sem mozdulni sem beszélni. Csak feküdt ott és vadul rángatózott, miközben olyan
kín járta át a testét, amilyet még nem érzett soha. Már csak abban reménykedett, hogy hamar
meghal.

Végül egy örökkévalóság után aztán jött a kegyelmező sötétség.

Mikor felébredt szorosan egy székhez kötözve találta magát Logan lakásában. Bobby a bokáit és
csuklóit is egyenként a székhez kötötte, száját pedig egy ragasztószalaggal tapasztotta be.
Megpróbált sikoltani, de csak egy tompa „Mmmmmm"-t lehetett hallani az egészből.

Fogvatartója úgy fordította őt, hogy szemben legyen a lefelé vezető lépcsőházzal. Körbenézett,
amennyire csak tudott, de sehol sem látta nyomát annak a pszichopatának. Elképzelhető volt,
hogy elment, de az is, hogy ott áll a háta mögött. Úgy fülelt, ahogy csak tudott, de a saját
szívének dobogásán kívül semmit nem hallott.

Megpróbált lazítani a kötésein, de hasztalan, azok olyan erősek voltak, hogy esélye sem volt
kiszabadulni. Végül feladta és csak bámulta a kilincset, hogy mikor történik valami. Nem telt
bele sok időbe, hogy az ajtó nyílni kezdjen. Megpróbált segítségért kiáltani, de hasztalan.
Szörnyű hosszúnak tűnő pillanatokba telt, mire az ajtó teljesen kinyílt és óriási meglepetésre az
az ügynök lépett be rajta, akit pár hete a Jam Pony-ban látott. A neve már nem igazán akart az
eszébe jutni, talán Gott-valami?

Akárki is volt, most a háta mögé tett kézzel és meglepetéstől tágra nyílt szájjal bámulta, ahogy ő
küzd a kötelek ellen. A férfi válla felett átnézve megpillantotta Logan szabadságharcos barátját,
Asha-t.

Mindketten beléptek a szobába, a szőke pisztollyal a kezében és amint meglátta őt megkötözve,

azonnal tüzelésre készen állt.

Ekkor lépett elő Bobby a háta mögül. Beleolvadt a falba és most látta elérkezettnek az időt a
támadásra.

Cindy a fejével és a szemeivel gesztikulálva próbálta figyelmeztetni Asha-t a háta mögül érkező
veszélyre. de sikertelenül.

A lánynak végig kellett néznie a horrort, ahogy a kábítóbot Asha hátához ér. A pisztoly azonnal
kiesett a kezéből, ő maga pedig vadul rángatózva összeesett. Az ügynök, ahogy észrevette ezt,
megpróbálta megrúgni támadót, de ezzel csak annyit ért el, hogy könnyebb célpontot adott
neki. A génmanipulált eltalálta a kábítóbottal, amitől ő is rángatózva terült ki a földön.

Bobby becsukta az ajtót és elhúzta a magatehetetlenül kígyózó embereket szem elől.

Pár perccel később újra nyílt az ajtó.

Logan lépett be elsőnek, őt egy szakállas, szakadt külsejű férfi követte fekete öltönyben.
Ledermedtek, ahogy meglátták Cindy-t.

... és akkor Bobby ismét lecsapott.

A kábítóbottal először az öltönyös fickót küldte a földre elektromos táncot járni. Logan-nek
viszont még volt ideje elhajolni az első támadás elől és a szoba felé kezdett hátrálni, ügyelve,
hogy megtartsa a távolságot a támadótól. Szinte azonnal beszélni kezdett higgadt, nyugodt
hangon, ami emlékeztette Cindy-t, hogy az egyik kedvenc tulajdonsága a férfiban a bátorsága.

– Hó-hó! Mi a baj? – kérdezte Logan, ahogy feltartott kezekkel hátrált.

– El kell téged távolítanom!

– Eltávolítani?

Bobby közelebb lépett, de a férfi csak hátrált tovább, hogy fenntartsa a távolságot.

– Helyettesítenem kell téged.

– Most akkor eltávolítani vagy helyettesíteni?... Ki vagy te? Mit tettem ellened?

Lassan köröztek a bútorok között halálos macskaegér táncot járva.

– Bobby Kawasaki vagyok, Logan. Láthattál a Jam Pony-ban. persze valószínű észre sem vettél.

– Nem állíthatom, hogy igen. Bocsi, az én hibám.

– A Manticore-ban Kelpy-nek hívtak.

– Te. te génmanipulált vagy?

Látván a férfi habozását, Bobby megpróbálta eltalálni őt a bottal, de Logan-nek sikerült

elhajolnia, így az elektromosság az egyik asztalon vezetődött le.

– Bobby, én azon vagyok, hogy segítsek a génmanipuláltaknak.

– Nekem te nem segítesz!

– Nem?

– Nem! Max és közém állsz.

Nagy küzdelem árán Cindy-nek sikerült úgy helyezkednie, hogy lássa, mi történik a szobában.
Logan arcán az egyértelmű zavarodottság jegyei jelentek meg.

– Max. és közéd?

– Szükségem van az arcodra!

– Hogy.?

Bobby újra meglendítette a botot, ezúttal Logan megbotlott egy szőnyegben és elesett, de ez
még jól is jött, mert így a támadás ismét célt tévesztett.

– Logan! – kiáltotta valaki.

Cindy oldalra pillantva meglátta Joshua-t berobbanni az ajtón. Szorosan mögötte érkezett Alec
és Sketchy is. A lány szívét remény töltötte meg, talán végül mégis egészben megússzák az
esetet...

Megpördülve Bobby az érkezők felé hajította a botot. Joshua jobbra hajolt el előle, Alec balra,
de a dermedt Sketchy-t mellkason találta, amitől azonnal a padlóra került és vad rángatózásba
kezdett.

Alec felkapta a fegyvert a földről és Bobby felé fordult vele. Cindy is felé nézett és hirtelen
érezte, hogy elszáll minden reménye. Előttük állt Logan, mögé bújva pedig Bobby, aki kést
szegezett a torkának és pajzsként használta őt.

– Ha megmozdultok, meghal.

– Rendben – mondta Alec. – Csak nyugodj le.

– Baszd meg a nyugalmat! Mi távozunk. Ha megpróbáljátok megakadályozni, neki annyi.

Cindy-nek feltűnt valami furcsa, miközben mozdulatlanul nézte,, ahogy a génmanipulált az ajtó
felé lökdösi Logan-t. Valami hihetetlenül furcsa. Bobby arca változáson ment át, valami különös
átalakuláson, ami olyan lassú, olyan fokozatos volt, hogy szinte észre sem lehetett venni.

A génmanipulált most háttal állt neki, ahogy Logan-t maga és a többiek között tartotta. A még
mindig kótyagos Sketchy felült és a mellkasát tapogatta, ahol a bot eltalálta. Azután lassan,
óvatosan felemelte a kameráját.

– Nem beszélhetnénk ezt meg, Bobby? – kérdezte Alec. – Nekünk mind barátoknak kellene
lennünk. A testvérünk vagy.
Háttal az ajtónak Bobby egyre szorosabban fogta Logan-t. A férfi nyakából a kés alól egy vékony
csíkban szivárogni kezdett a vér.

Cindy most már tisztán látta Bobby arcát és nagy meglepetésére a fickó, akiről azt gondolta,
hogy van benne afro vér, most fehérebbnek tűnt Hitler-nél, a haja pedig tüsi volt és szőke.

A francba, hát szinte pontosan úgy nézett ki, mint Logan!

Joshua is csatlakozott a beszélgetéshez.

– Kelpy, ne csináld ezt! Max nem akar téged.

– Max szeretni fog engem – felelte Bobby az ajtóból. – Meglátjátok.

– Kelpy – tett egy lépést előre Joshua.

– Ne kövessetek! Ha bármelyikőtöket meglátom az alagútban, elvágom Logan torkát fültől fülig.

A francba! – gondolta Cindy. Ha egyszer kijut innen, ki fogja megmenteni Logan-t?

Néhány perccel a Logan lakásában történtek előtt haditanácskozás zajlott Terminal City
központjában. Több órába telt, de Max és Mole végre végigvettek minden lehetséges
forgatókönyvet és kidolgozták a taktikát, ami reményeik szerint a védekező pozícióból
támadóba juttatja őket.

A terv az volt, hogy a körülzártsággal járó hátrányt az előnyükre fordítják. Nem bonyolították túl
a stratégiát. Amikor a sereg bevonul és épületről épületre halad, Max, Mole és még néhányan
maradnak, hogy eltereljék a figyelmüket, amíg a többiek a csatornákba és alagutakba vonulnak.
Amint a sereg és a Nemzeti Gárda egészen bent van, ők előjönnek a csatornákból a behatolók
háta mögül. Amint így fordul a helyzet és már azok lesznek körülzárva, talán hajlandóak lesznek
tárgyalni.

Amikor már sokadszor vették át a tervet, Max felállt és azt mondta:

– Rendben, pihenőidő.

Mole hátradőlt az ülésében és körözött egyet a fejével.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy még így sincs sok esélyünk?

A lány bólintott.

– Ha mást nem is, annyit biztos elérünk, hogy megnehezítsük a dolgot nekik... Nézd,
találkoznom kell Logan-nel, már biztos visszaért.

– Oké – pöfékelt egy füstkarikát Mole. – A fiatal szerelmetek mindnyájunkat inspirál.

– Azaz, ott harapj, ahol a legjobban fáj.

– Be vagy oltva veszettség ellen?

– Joshua-val lógok, vagy nem?

Mindketten elnevették magukat és ez jó jel volt az elmúlt napok baljós eseményei után.

– Menj csak – mondta Mole. – Mi majd tartjuk a frontot – azért ahogy Max elindult kifelé, még
utána kiáltott. – És kérdezd meg Logan-t, hogy meghozta-e az átkozott szivarjaimat. Legutóbb
elfelejtette.

A lány elmosolyodott.

– Meglesz.

Mole jó humora ellenére az atmoszféra az ostromgyűrűben lévők között igen feszült volt.
Persze Max nem is várt mást. Mind harcra készültek épp. Szeretett volna futni, hogy
találkozhasson Logan-nel – és persze azért is, hogy megtudja, kiderített-e valamit Sage
Thompson-nal kapcsolatban – de kényszerítette magát, hogy nyugodtan sétáljon. A törött
ablakok és szakadt ajtók mögül Terminal City lakosai minden lépését figyelték.

Ha ő higgadtnak mutatkozik, talán ők is képesek lesznek azok maradni.

Amikor a Nemzeti Gárda elvágta az áramot, akkor azzal az alagút világítását is megszüntették.
Dix még nem ütemezte be a saját hálózatukra való kapcsolását, de rajta volt a tennivalók
listáján. Max-et egyébként sem érdekelte különösebben a dolog, macska DNS-ének
köszönhetően a lámpa felkapcsolása amúgy is csak egy opcionális lehetőség volt.

Igazából még élvezte is a sötétséget, valahogy nyugtatólag hatott rá. De ezúttal a rendszerint itt
honoló megnyugtató csendet hangok zavarták meg valahonnan az alagút túlsó vége felől.

Beszélgetés?

Ahogy haladt, vigyázva, hogy semmi zajt ne keltsen, Alec hangját hallotta meg Logan lakása
felől.

– Nem beszélhetnénk ezt meg, Bobby?

Aztán más hangok is jöttek, többek közt Joshua-é, de a szavakat nem tudta kivenni.

Valami baj volt. Valami szörnyű nagy baj...

Másodpercekkel később az alagút végére ért és egy új hangot hallott.

– Ne kövessetek...

Olyan ismerős volt valahonnan, de nem tudta hova tenni.

– Ha bármelyikőtöket meglátom az alagútban, elvágom Logan torkát fültől fülig.

Ekkor megpillantott a lépcső tetején egy Logan-hez hasonló valakit, amint egyik kezével Logan
mellkasát szorongatja. A másik kezét ugyan nem látta, de anélkül is tudta, hogy az egy kést
szorít a férfi torkához.

Öt lépésre volt tőlük.

Más helyzetben elintézni a fickót nem lenne nagy ügy. Annyira előre koncentrál minden
erejével, hogy hátra már nem is figyel.

Négy lépés.
Az ismeretlen ebben az egyenletben Logan volt. Ha csak a legkevésbé is hozzáér, amíg
elválasztja tőle a fickót, még ha csak a legkisebb felületen is érintkezik a bőrük, a vírus azonnal
kifejti hatását és Logan a nyakára szegezett kés helyett az ő ujjaitól fog meghalni.

Három lépés.

Az időzítésnek tökéletesen pontosnak kell lennie, nem hibázhat. Két lépés.

Egy esély, több nincs. A keze már nyúlt, hogy megragadja a támadó jobb könyökét, de épp
mielőtt elérte volna, egy lámpa hatalmas villanás kíséretében kiégett odabent.

A támadó megijedt és a kést tartó jobb kezét elvette Logan nyakáról, ahogy elfordult a villanás
elől. Ettől mindketten – túszszedő és túsz egyaránt – elvesztették az egyensúlyukat és nem
álltak messze attól, hogy leguruljanak a lépcsőn magukkal sodorva Max-et.

A lány egy pillanat alatt felfogta a helyzetet: ha ők hárman végigbukdácsolnak a lépcsőn egymás
hegyén hátán, akkor valószínűleg végül ott kötne ki, ahol mindennél jobban szeretne – Logan
karjaiban – de ez olyan halálos mellékhatásokkal járna, amit nem vállalhat. A közös élet minden
reménye szertefoszlana egyetlen buta, kiégett villanykörte miatt.

Elkapta a támadó kezét és Alec is kilőtt a helyéről, hogy kicsavarja Logan-t a fickó karmai közül.
Ahogy a két férfi eltűnt a lakásban, Max-nek sikerült kitekernie a támadó kést tartó kezét.

...a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy gurulnak lefelé a lépcsőn a sötét
alagútba.

Ahogy leértek, talpra is pattantak mindketten. A férfi kezében továbbra is ott volt a kés, és
tapogatózóan körözött vele, támadásra készülvén. A lakásban ekkor valaki felkapcsolta a
villanyt, amitől az alagútnak ez a fele is világosságba borult. A támadó meglepődött ettől a
hirtelen jött fénytől és ez elég volt Max-nek, hogy támadásba lendüljön.

Kirúgta a kést a férfi kezéből és még ugyanazzal a pörgő mozdulattal gyomorszájon is rúgta,
amitől az métereket repült a lépcsőn.

Max nem állt meg, felkészült az ellenfele újabb akciójára és ekkor nyílt először lehetősége
jobban szemügyre venni a férfit.

Szinte pontosan úgy nézett ki, mint Logan!

De valami rémisztő dolog történt vele. A hasonmás hihetetlenül izzadt, és vörös fekélyek
borították a karját és arcát is. Rémület és zavar tükröződött szemeiből.

– Max – nyögte, ahogy kiterülve feküdt a lépcsőn. – Mi történik velem?

A lány a szája elé kapta a kezét.

Tudta, mit lát. Ez a vírus, amint lecsapott a támadóra. Bárki legyen is ez a Logan Cale hasonmás,
sokkal többet vett át tőle, mint csupán a külsejét.
 Tizenkettedik fejezet
AZ ÁRADÓ IGAZSÁG VIDEÓHÍRADÓJA
Logan lakása, 19:00

2021. május 12. szerda

Nem sokkal később mind Logan lakásában álltak egy asztal körül, amin kiterülve ott feküdt a
gyilkos. Cindy, Otto és Asha már maguknál voltak és most csatlakozott hozzájuk Thompson,
Joshua és Sketchy, aki egy jeges zacskót szorongatott a mellén, ahol a kábítóbot eltalálta.

– Töltsétek fel a kádat jéggel és hideg vízzel – adta ki a parancsot Max, nem konkrétan valakinek
intézve.

Alec és Logan neki is láttak teljesíteni az utasítást.

– Ki ez? – kérdezte Otto.

A reszkető, kiterült figura az asztalon már nem volt többé félelmetes. Hihetetlennek tűnt, hogy
mennyire hasonlít Logan-hez. Lehetett volna akár egy elfeledett Cale testvér is.

Joshua válaszolt a kérdésre.

– Kelpy-nek hívják. Közülünk való.

Alec jelent meg a fürdőszoba felől egy műanyag vödörrel a kezében és a hűtőszekrény felé
vette az irányt.

Gottlieb gyanakodva tanulmányozta Joshua kutyaszerű vonásait.

– Úgy érti... génmanipulált.

– Igen.

Max egy takarót rakott a reszkető alakra, aki betegsége ellenére aranyosan visszamosolygott rá.

– Hát az, hogy közülünk való, nem jó hír – mondta Alec miközben jéggel töltötte fel a vödröt. –
Bobby, Kelpy, vagy akármi is a neve, ő ami sorozatgyilkosunk... úgyhogy senki ne kezdjen
örömkönnyeket hullajtani – azzal távozott a fürdő felé.

– A nyúzó? – kérdezte Thompson gyűlölettel teli szemekkel. – Ez a szemétláda ölte meg a

társam?

Max elé állt, hogy elzárja az útját a magatehetetlen Kelpy felé.

– És most meg fog halni. Ez nem elég magának?

– Nem.

Max visszafordult a beteg felé és még szorosabban tekerte körbe a takaróval, amikor egyszer
csak kiesett valami annak zsebéből, ami végiggurult az asztalon, lezuhant a földre, kinyílt és
pillanatok alatt egy csomó pirulával terítette be a padlót.

– A tryptophan-ja – mondta Cindy.

Max lehajolt és fölvette az egyik tablettát a földről.

– Én nem hinném.

– Dehogynem, cica. Ezek a tablettái. Láttam, ahogy bevette a Jam Pony-ban.

Max felegyenesedett.

– Az lehet, de a Tryptophan-nak nem ilyen a színe. – az orrához emelte. – És a szaga sem

stimmel. Logan!

A férfi megjelent a fürdő felől, nem sokkal utána érkezett Alec is egy üres vödörrel a kezében.

– Mindjárt kész leszünk – mutatott Logan a fürdő felé. Megtorpant, ahogy észrevette a lány
komor arckifejezését. – Szükséged van még valamire, Max?

A lány felmutatta neki az egyik pirulát.

– Van felszerelésed, amivel elemezni tudod ennek az összetevőit?

A férfi a fejét rázta.

– Még nincs. Talán nemsokára.

– A nemsokára most túl későn van.

Alec egy pillanatra abbahagyta a vödör töltését a hűtő mellett.

– Dix-nek van egy ilyen Frankenstein laborja. Aztán lehet, hogy csak páleszt főz ott.

Joshua helyesbítette barátját.

– Dix próbálja leépíteni a veszélyes anyagokat Terminal City-ben, Max. Ellenanyagon dolgozik.

– Ez most nagyon jól jöhet nekünk – felelte a lány. – Valaki juttassa el ezeket a tablettákat hozzá
és mondja meg neki, hogy tudnom kell, mi van bennük. Tegnapra kéne.

Alec lépett előre, Logan kezébe nyomta a vödröt és elvette Max-től az üvegcsét.

– Sietek vissza.

A lány Joshua-hoz fordult.

– Rakd be Kelpy-t a fürdőbe nagytesó. Le kell vinnünk a hőmérsékletét.

– Hagyjuk, hadd szenvedje meg a halált ez a szemét.

Max odalépett hozzá.

– Thompson, ugye? Sage Thompson?

– Én is tudom, hogy ki maga – pillantott rá megvetéssel a férfi.

– Ha már ennyire szeret minket, miért is van most itt?

Logan válaszolt az ex-ügynök helyett.

– Egyszerűen csak jobban gyűlöli White-ot, mint a génmanipuláltakat. Rengeteg együttműködés

alapja a közös ellenség, Max.

Amíg Joshua gyengéden felemelte régi barátját és a hideg vízzel telt kádba fektette, Logan
elmagyarázta

Max-nek Thompson helyzetét. Hogy mennyire fél attól, hogy White ki akarja végeztetni és ezért
a családját is képes volt elrejteni.

– Mr Thompson – mondta végül Max – most csak egyetlen dolgot várok el magától: üljön le
valahova és fogja be a száját. Képes lesz erre?

A férfi válaszolni akart valamit, de a lány pillantása arra késztette, hogy inkább ne tegye.

– Asha – fordult Max a szőke szabadságharcoshoz – vannak S1W tagok British Columbia-ban?

– Akad pár.

– Segíteni fognak nekünk?

– Természetesen. Szólok is nekik, hogy menjenek el értük.

– Köszi – mosolygott rá Max.

Thompson a konyhaasztalnál ült és értetlenül rázta a fejét.

– Maguk... segítenek nekem?

– Mr. Thompson, maga talán egy egyenruhás bigott seggfej, aki épp annak a szervezetnek
dolgozott, amely megkeserítette az életemet. de egyben Ames White áldozata is. ami azt
jelenti, hogy jelenleg mi ketten ugyanazt akarjuk.

– Megállítani White-ot.

– Megállítani White-ot. és bármibe kerül is, hogy ez minél hamarabb sikerüljön, nekem
megfelel. Ha ez azt jelenti, hogy össze kell dolgoznom egy magafajta génmanipulált gyűlölő
baromarcúval, hát legyen.

Logan odafordult Sketchy-hez.

– Hé Jimmy Olsen, ezt jegyzeteled, ugye? A fiú szemei felragyogtak a lehetőségtől.

– Képeket is készíthetek? Max is odanézett.

– Igen, de nem lehet rajtuk Cindy... sem Thompson vagy Otto, mert őket is védenünk kell.

Gottlieb, aki eddig csöndesen álldogált ott, elmosolyodott.

– A francba is. Gyerünk, kapj le engem is nyugodtan. A karrieremnek már úgy is lőttek.

– Engem is – mondta Thompson. – Fotózz nyugodtan, kölyök. Talán azzal, hogy a nyilvánosság
elé megyünk, nagyobb az esélyünk a túlélésre. Akkor azzal, ha megölnek, csak az igazunkat
bizonyítanák.
– Ez már szent igaz – helyeselt Otto keserűen. Sketchy-t nem kellett tovább győzködni,
munkának is látott.

– Van valahol egy kamera, hogy Otto és Thompson elmondhassák a történetüket? – fordult
Logan-hez Max.

A férfi bólintott és az iroda része felé vette az irányt.

– Beszéltél mostanság Clemente-vel? Van valami haladás?

– Nem. Valaki... talán White... eltette őt az útból. A szövik meg zavarnak minden Terminal City-
be menő és onnan érkező rádióadást.

– Hát, most már idekint vagy. És ha Alec-nek igaza van, őrizetbe vettük a nyúzós sorozatgyilkost.

Original Cindy lépett előre és olyan sápadt volt az arca, hogy Max egy pillanatig azt hitte, talán ő
is elkapta a vírust.

– Tudjátok, most így visszagondolva, azt hiszem én láttam a bizonyítékot. és tudom, hogy Bobby
hol hagyta.

– Igen? – lepődött meg Max.

Barátnője ekkor leírta neki a fércmű kinézetét. Joshua visszatérvén a fürdőből megerősítette,
hogy ő is látta egy próbababán még Kelpy lakásában, csak akkor Logan képe volt az arc helyére
téve.

– Szerintem emberi bőrt akart – zárta le végül mondandóját.

Thompson a székén ülve azt morogta.

– És le is vágta volna a pasija arcát, ha nem állítják meg.

Max felé fordult és fenyegetően felmutatta az egyik ujját.

– Nem mondtam még, hogy fogja be? Ez most az egyetlen feladata. Dolgozzon rajta keményen.

– Nem ez az egyetlen feladatom – felelte a férfi remegő alsó ajakkal. Az ingerültségtől sikerült
összeszednie a bátorságát. – Azt akarja, hogy mondjam el a történetemet és én erre készen is
állok, de nem fogok hazudni magukért. Az a génmanipulált bestia, aki odabent fürdőzik… egy
szörnyeteg, aki képes volt embereket megnyúzni, hogy ruhát készítsen a bőrükből. Ezt
magyarázza meg.

Cindy helyeselt vele.

– Van abban igazság, amit a pasi mond. És én nem fogok elmenni azért az izéért egyedül. Hozzá
nem érek egyetlen ujjammal sem, ezt megérted, ugye?

Gottlieb sietett a segítségükre.

– Én vele megyek és begyűjtöm a bizonyítékot. Max az ajtó felé bólintott, úgyhogy Cindy-ék
indultak is.

Thompson felállt, amitől a lány arca azonnal dühösre váltott, de aztán kiderült, hogy a férfi csak
a mobilját akarja odaadni neki.
– Ezt nem tudják lenyomozni. Fel szeretné hívni a rendőrségi kapcsolatát? Hát tessék.

Max megköszönte és már tárcsázta is Clemente számát. A férfi épp egy autóban ült, de
végighallgatta, amint a lány nagyvonalakban ecseteli neki a helyzetet.

– Nálatok van a gyilkos. Na és a bizonyíték?

– Az is nem soká.

– Hol tartjátok fogva ezt a Bobby Kawasaki-t?

– Tudod írni a címet? Készen állsz?

– Úgy születtem. Max megadta neki.

– Egyedül gyere.

– Az a hely Terminal City-n kívül van, Max. Mi történt az alkunkkal?

– Azt felrúgták, mikor háttérbe szorítottak téged. Fel akarod göngyölíteni az ügyet és szeretnél
mindkét oldal hőse lenni? Akkor csak bízz meg bennem. és siess.

Tizenöt perccel később Clemente meg is érkezett. Gyorsan ismertették vele a helyzetet és
azután Max bevezette a fürdőszobába.

Kelpy állapota egyre csak rosszabbodott.

A ruháit levették róla, az egész testét jégkockák borították és még mindig erősen emlékeztetett
Logan-re. Mintha a vírus bezárta volna őt abba a formába, amit a legutóbb vett föl. A
hőmérséklete továbbra is csak emelkedett, a fagyos víz csak lassította a folyamatot.

Logan a kád szélén ült és gondozta Kelpy-t, amennyire a megérintése nélkül lehetett. Clemente
megállt mellettük, Max pedig az ajtóból figyelt.

A nyomozó lenézve a szenvedő alakra felolvasta a jogait, azután azt kérdezte.

– Miért?

– Hogy Max-el lehessek – köhögött Kelpy. – Egy átlagost szeretett, egy embert. Logan-t. Logan-
né kellett válnom.

A nyomozó Max-re nézett. A lány igyekezett keménynek mutatkozni, de belül csak úgy
kavarogtak benne az érzések.

– Velünk dolgozott a Jam Pony-nál. De senki oda sem figyelt rá. Gondolom ő is csak azt akarta,
amit mindenki más, hogy észrevegye valaki.

A háta mögül a szobából Joshua hozzátette.

– Hogy te észrevedd, Max. Te mentetted meg, mikor a Manticore leégett. Max. szeretett téged.
Nem mint Joshua téged, hanem mint. mint Joshua Annie-t.

Max szemének sarkában könnycseppek jelentek meg. A francba!

Clemente a fejét ingatta.

– Ez nem fogja a seattle-i embereket Terminal City lakóinak oldalára állítani. Mármint. egy
génmanipulált embereket gyilkol, hogy a lenyúzott bőrükből ruhát készítsen... és mindezt azért,
hogy lenyűgözzön vele egy másik génmanipuláltat.

Max szomorúan bólintott, ahogy a láztól szenvedő Kelpy-re nézett. Nem úgy tűnt, mintha az
hallott volna bármit is a beszélgetésből, de ha mégis, valószínűleg még akkor sem fogta fel,
hogy mekkora bajt okozott. A beígért invázióig már csak alig három óra volt hátra és úgy tűnt,
semmi esély sincs a megállítására. Azt kellett tenniük, amire a Manticore készítette őket,
csakhogy a saját hazájuk ellen való küzdelem soha nem szerepelt a tervek között.

– Ez még akkor sem lehetne rosszabb – mondta Clemente – ha maga Ames White tervezte
volna így.

– Talán mégis úgy volt – kiáltotta valaki. Alec.

Az X5-ös Joshua mellett, közvetlenül Max háta mögött jelent meg az ajtóban.

– Mi van, ha valaki segített átbillenni kaméleon pajtinak az őrület határán?

Mind felé fordultak, hogy hallják, amit mond.

– Dix lefuttatott egy kémiai elemzést a tablettákon, amiket Kelpy szedett. Tartalmaznak
Tryptophan-t valóban... de a fő összetevőjük valami olyan drog, amilyennel Dix még nem
találkozott.

– Francba! – dühöngött Max. – Azonosítanunk kell!

– Ja de azt még nem mondtam, hogy Dix betört Sam bácsi egyik számítógépébe és talált ott
utalást egy ugyanilyen összetételű anyagra. Úgy néz ki, hogy ez valóban egy drog, a neve pedig
Cullinasec.

Hirtelen Otto kiáltott nagyot a nappaliból.

– Ez titkos információ.

Max és Clemente odasétáltak hozzá.

– Hol van a.?

– A bőr öltöny egy műanyag zsákban van a kocsim csomagtartójában. Nem hiszem, hogy
beszennyeztem volna a bizonyítékot azzal, hogy áttettem az autó hátsó üléséről a
csomagtartómba. Jobb volt biztonságba helyezni tekintve a. szokatlan körülményeket.

Clemente bólintott.

– Ezzel egyet kell értenem, Gottlieb ügynök.

– Remélem nem bánják, hogy félbeszakítom ezt a zsarukonferenciát – lépett közéjük Max az
NSA ügynökre nézve – de hogy értette, hogy ez a drog titkos információ?

Gottlieb halkan beszélt, mintha még az is tilos lenne, hogy ő maga hallja a szavait.

– A Cullinasec egy pszichotropikus drog, amit az NSA fejlesztett ki kémkedési célokból.

– És az NSA-en kívül senki nem férhet hozzá ehhez az anyaghoz? – kérdezte Clemente.

– Talán nem az NSA-en kívül kell keresnünk a felelőst – vágta rá Max.

– .White?

A lány odasétált a kádhoz, leült a szélére és Kelpy-re nézett.

– Hol szerezted a Tryptophan-t?

– Egy... nővértől, Betty nővér... a Kikötő Fényeiben dolgozott.

– Na de azután, hogy ő eltűnt?

– Erről. erről honnan tudsz?

– Ez egy hosszú történet.

– És. és nincs időd, hogy elmondd nekem?

– Nincs – nézett Logan-re. – Tudnál nekem adni egy képet White-ról?

– Máris – felelte a férfi és elment. Max visszafordult Kelpy-hez.

– Miután a nővér eltűnt, honnan szerezted be az adagod? Ki volt a kapcsolatod?

– Csak... valami pasi. A pasi, aki átvette... átvette Betty ügyfeleit.

Logan vissza is tért egy frissen kinyomtatott képpel, amit átnyújtott Max-nek. A lány Kelpy felé
tartotta a fotót.

– Lehetséges, hogy ő volt az elosztód?

– Igen. Ez... ez egyértelműen ő. Clemente az ajtóból ekkor szólt közbe.

– Várjunk, várjunk. Mi folyik itt? Max megmutatta neki is a képet.

– Gondolom, felismered az illetőt.

– Ames White különleges ügynök. Csak nem azt akarod mondani.?

– Én nem mondok semmit. Kelpy volt. A haldokló, beismerő vallomást tett gyilkosod épp most
azonosította Ames White NSA ügynököt, mint az ember, aki biztosította neki a drogokat, amitől
pszichopatává vált.

– És miért tette volna.? – de a nyomozó azonnal meg is válaszolta a saját kérdését. – A

médiaháború. Így szállíthatott a népnek egy génmanipulált mumust.

– Pont erről van szó – felelte Max.

Az átjáróból, ahonnan eddig figyelte a történteket, az egykori NSA ügynök, Otto Gottlieb most
odasétált hozzájuk és hozzátette a beszélgetéshez a saját meglátásait.

– Az egész krízist White ügynök alakította így. Ő küldte Thompson-t és Hankins-t abba a
raktárba hibás hőképezőkkel, két potenciális áldozatot adva ezzel a gyilkosnak.

Clemente csodálkozott.

– Honnan tudhatta White, hogy Kelpy ezt fogja tenni?

– Nem tudhatta és nem is tudta. Csak abban lehetett biztos, hogy nem lesz benne semmi szép.
Ez az emberi bőrből készült ruha dolog csak Kelpy megkínzott képzeletének eredménye. ami
talán helyrejöhetett volna, ha White nem változtatja instabil génmanipuláltból pszichopatává és
nem szabadítja rá a városra.

– És mindezt egy médiaháborúért – sóhajtott Clemente, ahogy még mindig próbálta feldolgozni
ezt az őrültséget.

– Annál sokkal többről van szó, nyomozó – folytatta Gottlieb. – Ames White gyűlöli a
génmanipuláltakat, különösen őt – intett a fejével Max felé. – Mindennél jobban szeretné 452-t
holtan látni.

– Miért? – kérdezte a detektív.

– Ezt White-tól kellene megkérdeznie. De biztosan tudom, hogy ezért is hozatott

mesterlövészeket a tetőre és provokálta ki a lövöldözést a Jam Pony előtt.

Clemente egyre inkább magába roskadt.

– Azok az izomagyú SWAT csapat kormányügynökökből állt?

Gottlieb megrázta a fejét.

– Nem tudom, honnan szerezte őket White, de az száz százalék, hogy nem szövetségiek voltak.
Nem találtam semmilyen parancsot a nevükre, vagy ideiglenes áthelyezési kérelmet. még csak
hívást sem White telefonján, a kormányzóval folytatott beszélgetésén kívül.

Clemente továbbra is hüledezve azt kérdezte:

– Mennyit tud bizonyítani?

– Átkozottul keveset.

Ekkor a másik ex-ügynök, Thompson is becsatlakozott.

– Tudom, hogy a hőképezőm nem működött és White személyesen adta a kezembe, csakúgy,
mint a társamnak.

Clemente öles léptekkel kisétált a nappaliba, Max és a többiek pedig követték, kivéve Joshua-t,
aki átvette régi barátja ápolását a fürdőben.

A nyomozó lezuhant az egyik székre.

– Van elég anyagunk, hogy bíróság elé állíthassuk

White-ot?

Max észrevette, hogy Logan ott áll mellette. Felnézett rá, de figyelte, mit mond Clemente.

Végül visszafordult a nyomozóhoz és azt mondta.

– A sereg nemsokára bevonul. A bíróságig most nem tudunk várni.

Clemente dühösen belecsapott az egyik tenyerébe az öklével.

– Tudatnunk kell valamit a világgal, de nincs időnk végigvinni a szokásos rendszeren, hogy
megakadályozzuk a mészárlást. A francba… hol a fenében van ez a Szempár, mikor az embernek
szüksége lenne rá?

Néhány szempár azonnal Logan-re szegeződött. Clemente ezt pillanatok alatt észrevette és ő is
felé fordult.

– Talán van valami, amit tudnom kéne?

– Hát – felelte a férfi már-már félénken – mondhatni, hogy. uh, kapcsolatban állok a
Szempárral.

– A francba is, ember! – kiáltott fel a nyomozó. – El tudja érni? Tudna rajtunk segíteni?

– Meglátjuk, mit tehetek. Max megtennéd, hogy velem jössz egy percre?

A többiektől távol gyorsan átbeszélték a kérdést. Max kinevezte a sebtében összedobott

forgatócsoport tagjainak Alec-et és Sketchy-t.

Nem sokkal később egy videókamera állt egy háromlábú állványon a hálószobában, amit a
túllelkesült Sketchy kezelt. Ide vonult el Clemente, Gottlieb és Thompson. A többiek mind Max-
el és Logan-nel maradtak a lakás irodarészében Alec-et és Kelpy-t leszámítva, akik a
fürdőszobában voltak. Az X5-ös egy ugyanolyan állványra szerelt kamerát kezelt, mint Sketchy.

Clemente, Gottlieb és Thompson úgy tudta, hogy Alec eljuttatja a felvételt egy biztonságos
vonalon a mozgó központba, ahonnan a Szempár az adásait bonyolítja. Nekik fogalmuk sem volt
arról – vagy legalábbis Logan és Max ebben bízott – hogy az adást a nekik szomszédos szobából
intézi maga a Szempár.

És így kezdődött meg a Szörnyek Nemzetének első TV adása.

Szerte a városban minden tévéképernyő sisteregni kezdett, majd a sistergésből lassan

kirajzolódott az a két átható szem, amelyet felülről és alulról piros csíkban futó fehér Áradó
Igazság Videóhíradója felirat vett körül. Az egész képnek egyszerű kék háttere volt. Azután
megszólalt az az oly ismerős hang.

– Ne kapcsolgassák a készüléküket. Ez az Áradó Igazság Videóhíradója. Az adás ezúttal több

mint 60 másodpercig tart. Továbbra sem lehet lenyomozni, továbbra sem lehet megállítani és
még mindig ez az utolsó szabad hang ebben a városban.

Az otthonokban, kocsmákban tűzoltó állomásokon, mindenhol, ahol csak van TV, az emberek a
képernyőre tapadtak. Hónapok is elteltek azóta, hogy utoljára hallottak Seattle renegát cyber-
újságírója felől és most mind izgatottan várták, mit mond majd.

– Az információ, amit önöknek eljuttatnak a génmanipulált krízisről Terminal City-ben, hamis és

eltúlzott. Csakúgy, mint a hírek, amit a rendőröket nyúzó sorozatgyilkosról hallani. Az is része
ennek a sztorinak. Ma este tiszta vizet öntünk a pohárba.

Kertvárosi családi háza nappalijában ülve Ames White fel tudott volna robbanni a méregtől.
Nyilvánvalóan nem ért el semmit azzal, hogy lerombolta ennek a seggfejnek az otthonát. Ahogy
most kinézett a dolog, ez csak arra volt jó, hogy mégjobban feltüzelje azt a baromarcút.

Miközben a Szempár beszélt tovább a TV-ben, White már tárcsázta is az ügynökség számát.
– Norton – vette fel a telefont valaki.

– Az a fasz megint adásban van. Indítsd el a keresést, mégpedig most!

– Melyik faszról beszél uram?

– A Szempárról. A Szempárról, kapcsold már be az átkozott TV-d!

– Keresés elindítva, uram – szólt Norton pár pillanat múlva a telefonba.

– Tudasd velem, ha találtál valamit.

A Szempár logója eltűnt a képernyőről és egy hullafehér ember jelent meg helyette, aki egy
jégkockás vízzel teli kádban feküdt, és a testét vörös kelések borították. Az arcáról ömlött a
verejték és nyilvánvaló volt, hogy akárki legyen is, a reggelt már nem éri meg.

Ez a groteszk szardarab volt a legjobb, amit ez a bohóc fel tudott mutatni? White szinte már a
nevetés határán állt, mikor a haldokló alak elkezdett beszélni.

– A nevem Bobby Kawasaki – mondta erőtlenül a figura és a hangja valami furcsa módon
emlékeztetett a Szempáréra. – Génmanipulált vagyok. Megöltem három embert. Ez egy
borzalmas, szörnyű dolog volt, most már tudom. Amit tettem, megbocsájthatatlan. De
szeretném, ha tisztában lennének azzal, hogy ezeket a borzalmakat egy tudtomon kívül kapott
erős kábítószer hatása alatt tettem.

A kép hirtelen váltott és egy fotó jelent meg Ames White-ról.

...aki ebben a pillanatban felegyenesedett a foteljában.

– Ez annak az embernek a képe, akitől a szert kaptam. Ő az, aki szörnyeteggé tett engem.

Ames White dermedten ült ott. Mintha ő lenne abban a kád jeges vízben, úgy futott most végig
valami hideg az ereiben, a gyomra pedig úgy kavargott, mintha millió kígyó tekeregne most
odabent.

A közvetítés ismét élőképre váltott, de már nem a pirosfekélyes szellemet mutatták, hanem egy
szobát. majd pár pillanattal később megjelent a képernyőn az az idióta Otto.

És belekezdett az összes piszkos ügy kiteregetésébe. White a homlokára tette a kezét.

A karrierjének az NSA-nél lőttek. Most így egész Seattle szeme láttára – nem kétséges, hogy a
felvétel rövidesen országszerte elterjed – leleplezték. Az a sok munka, amit a Jam Pony fiaskó
után az álcája fenntartására fordított, most mind odalett.

Megszólalt a telefonja, de csak a harmadik csengetésre vette fel.

– White.

– Norton.

– Az adás.

– Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak önnek, azonnal fáradjon be az irodába.

White lecsapta a telefont.

A TV-ben az az idióta Thompson következett, akinek a felkutatásával töltötte az elmúlt három
hónap minden szabad percét. Ő is előadta a kis önsajnálattal teli sztoriját.

White felállt a fotelből, magához vette a pisztolyát, felsietett az emeletre, és gyorsan bepakolt
egy bőröndnyi ruhát. A Konklávé is nyilván látja, vagy látni fogja ezt és kételkedett benne, hogy
ők könnyedébben vennék majd a dolgot, mint az NSA. Ezt nem lehetett másképp értékelni,
mint kudarcot. Még akkor is, ha tudta.

A telefon ismét megszólalt, de ezúttal hagyta, hadd csörögjön.

A képernyőn most Clemente nyomozó következett.

– Szeretném megköszönni Terminal City génmanipuláltjainak és különösképp Max...

– Guevera-nak – segített neki egy hang a kamera túloldaláról.

– Max Guevera-nak, aki vállalva a kockázatot személyesen is sokat tett azért, hogy ez az ügy
nyilvánosságra kerüljön. Ezzel nem kevés életet mentett meg. Amikor kiderült, hogy a gyilkos
egy génmanipulált, Miss Guevera nem próbálta eltussolni az ügyet. hanem azonnal a
rendőrséghez fordult.

White aki épp néhány személyes dolgot szedett össze az asztala fiókjából, kishíján belevágta az
egyiket a tévéképernyőbe.

– Mint a seattle-i rendőrség ostromhoz kirendelt tisztje, szeretném a következő kérést intézni a
hadsereghez a nyilvánosságon keresztül: kérem, fontolják meg újra a Terminal City
lerohanásáról szóló terveiket. Ezek az emberek, akiket sokan szörnynek mondanak, nem tettek
mást, mint védték magukat a hamis vádak ellen és mindemellett. még ha meg is voltak a saját
problémáik. segítettek a rendőrségnek egy sorozatgyilkos kézrekerítésében. Ezenkívül segítettek
azonosítani és a nyilvánosságra hozni annak a nevét, aki manipulálta ezt a zavart embert és
gyilkost csinált belőle csak azért, hogy igazolja a sztereotípiát, miszerint a génmanipuláltak
egytől-egyig vérszomjas szörnyetegek.

Hát ez a fasz meg indulni akar a választáson? White iszonyatosan gyűlölte az efféle fellengzős,
kispolgári beszédeket. Felkapta a távirányítót és belehajította a képernyőbe. Egy perccel később
már az autójában ült és távolodott a kertvárosi háztól. Maga mögött hagyta azt a hazugságokkal
teli életet és megkezdte útját egy bizonytalan jövő felé.

A televíziókban Amerika szerte visszatért a képernyőre a jól ismert Szempár logó, és az ezzel
járó furcsa, enyhén torzított hang.

– Egy ember gyűlölete, egy ember félelmei mennyire meg tudják változtatni a világot. néha
ennyi is elég a nyilvánosság félrevezetéséhez egészen addig, amíg végül az igazság aztán mégis
kiderül. Reméljük, hogy a felelősök, akik a döntéseket hozzák, most figyelnek minket. Reméljük,
hogy Ames White-tól eltérően náluk nem talál süket fülekre a társadalmon kívül állók sírása.
Eljött az ideje, hogy véget vessünk ennek az őrületnek, hogy a gyűlöletet hagyjuk örökre
magunk mögött. Ez volt az Áradó Igazság Videóhíradója. Béke. Vége.

Az adás végeztével Max összehívott mindenkit a konyhába Joshua kivételével, aki Kelpy-re
vigyázott. Senki nem beszélt, a csend úgy telepedett rájuk, mint a súlyos köd. Mind azon
gondolkodtak, hogy a törekvéseiknek vajon lesz-e valami eredménye.
Max szótlanul állt karbafont kézzel, mellette komoran Logan. Alec és a törvény emberei
Cindy-vel az asztalt ülték körül. A lány továbbra is ki volt borulva az emberi bőr ruhától, aminek
megszerzésében ő is tevékenyen részt vett. Sketchy egyik lábáról a másikra állt a háttérben. Ő
volt az egyetlen, aki jókedvűnek tűnt, nyilvánvalóan a büszkeségtől az első igazi riporteri
munkája miatt.

Végül megszólalt Clemente mobilja, amit ő olyan gyorsan kapott fel, hogy egy génmanipuláltnak
is becsületére vált volna.

– Clemente.

Max csak a beszélgetés egyik felét tudta kivenni így kizárólag a detektív kifejezéstelen arcára
hagyatkozhatott.

– Igen?

Várt egy kicsit.

– Megteszik? Ismét egy kis szünet.

– Komolyan?... Köszönöm.

Lerakta a telefont és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében felállt az asztaltól.

– Nickerson ezredes volt a Nemzeti Gárdától... Visszavonták a támadási parancsot.

A szoba megtelt örömmel, mindenki éljenezett és megkönnyebbülten ölelkezett össze.

Mindenki, kivéve természetesen Max-et és Logan-t.

A lány odalépett a nyomozóhoz.

– Oké. Most már komolyan elhiszem, hogy bízhatom benned.

A férfi arcán hatalmas mosoly húzódott.

– Ez közel volt.

– Errefelé Ramon – veregette meg a vállát – ez mindig így van.

A nyomozó visszaült az asztalhoz és ismét hatalmasat sóhajtott.

– A szövetségiek Kelpy sztoriját halálos ágyon tett vallomásnak veszik – Otto-ra és Thompson-ra
nézett. – Nickerson azt mondta, hogy újra szeretnék magukat szolgálatban látni. Szükségük van
ügynökökre White keresésében. Ő most már űzött vad.

A két ex-ügynök úgy vigyorgott egymásra, mint két kölyök.

Karbafont kézzel állva, Max nem mosolygott.

– Nem fogják megtalálni. Clemente csodálkozva nézett rá.

– Úgy tűnik, biztos vagy ebben.

– Ismerem hozzá eléggé. Már szökésben van – mosoly jelent meg az arcán.

– Mi az? – kérdezte a nyomozó.

– Csak eszembe jutott. hogy jobb, ha ő, mint én.

Azután átvonult a fürdőszobába, ahol Joshua fölállt és odaengedte őt a kád szélére. Megfogta
Kelpy kezét.

– Tudod, ezt a vírust elméletben csak Logan kaphatta volna el.

A fehér arcú, vörös sebhelyes férfi megvonta a vállát, amivel apró hullámokat keltett a vízben.

– Talán. valamilyen módon. már Logan vagyok.

– Talán.

– Max... Max... mindenem fáj.

– Tudom.

– De az elmém... teljesen tiszta... és az is fáj.

– Igen.

– Én. én, nagyon rossz dolgokat tettem.

– Igen.

– Szörnyű. borzalmas. rettenetes dolgokat. Max megütögette a kezét.

– De jó dolgokat is tettél. Nagyon sok életet mentettél meg ma éjszaka. Minden génmanipulált
Terminal City-ben neked köszönheti az életét és sokan még a kerítésen túl is. Mindnyájunkat
megmentettél, Joshua-t, Alec-et. és engem.

Erőtlen mosoly jelent meg azon a Logan-szerű arcon. Még a szeme is hasonlított a férfiére.

– Ezért mindig szeretni foglak – mondta neki Max és adott egy puszit a kezére.

Enyhe pír jelent meg azon a fehér arcon és most nem a betegség miatt.

– Szereted Logan-t, ugye? – suttogta Kelpy. Max hátranézett.

Logan ott állt az ajtóban. A lány őt nézte, mikor azt mondta Kelpy-nek.

– Igen, igen szeretem.

Logan mosolya kicsit visszafogott volt, de most a szoba hangulata nem is engedett meg többet.

– Ő ember – nézett fel rá a haldokló.

Max visszanézett rá, erre a szörnyetegre. És hirtelen egy érzés futott át rajta.

– De téged is szeretlek. Mindig szeretni foglak azért, amit értünk tettél.

– Azt hiszem, ez engem is emberré tesz – gurult le egy könnycsepp Kelpy arcán. Azután hirtelen
felült, amivel kis híján megijesztette Max-et. Logan kék szemeivel nézett a lány szemébe.

– Ember vagyok, Max? – kérdezte türelmetlenül. De meghalt a lány karjaiban, mielőtt az

felelhetett volna.
 A szerző
MAX ALLAN COLLINS-t egyedülálló módon tizenegyszer jelölték az Amerikai Magánnyomozó
Regények Írói Szövetségének „Shamus" díjára, és kettőt meg is nyert a Nathan Heller trilógiából
két regénnyel, a True Detective-vel (1983) és a Stolen Away-el (1991).

Az Amerikai Írók Szövetségének „Edgar" díjára mind „Fikció", mind „Nem fikció" kategóriában
jelölték. Collins-t úgy üdvözlik írói körökben, mint „a regényírás reneszánsz emberét". Munkái
között öt thriller sorozat szerepel, ír filmkritikákat, novellákat, dalszövegeket, valamint mozi és
TV filmek regényadaptációit, mint például a Célkeresztben, Az elnök különgépe és a New York
Times bestseller-listáját is egy ideig vezető Ryan közlegény megmentése.

A nemzetközileg is elismert Dick Tracy című képregény írói stábjának tagja volt 1977-től 1993-ig,
valamint társszerzőként közreműködött olyan képregények mellett, mint a Ms. Tree, Wild Dog
és a Mike Danger. Írt történetet a Batman képregényhez, valamint szerzője volt a Johnny
Dynamite: Underworld sorozatnak. A Kárhozat útja című képregényéből a DreamWorks stúdió
nagysikerű filmet forgatott Sam Mendes rendezésében, Tom Hanks és Paul Newman
főszereplésével.

Független filmesként leforgatta szűkebb pátriájában, Iowa-ban Patty McCormack

főszereplésével a Mommy című thrillert, melynek forgatókönyvírója és rendezője is ő maga
volt. A film premierje a Lifetime csatornán volt 1996-ban, amit egy évvel később követett a
folytatás, a Mommy's Day. Rekordot jelentő öt Iowa-i Filmesek Díját kapott
forgatókönyvíróként a további munkáiért: The Expert, aminek az HBO-n volt a világpremierje,
valamint a Mike Hammer's Mickey Spillane (1999), és az újító jellegű Real Time: Siege at Lucas
Street Market (2000), melyeknek rendezője is volt.

Collins az iowa-i Muscatine-ben él feleségével, a szintén író Barbara Collins-al, valamint a már
felnőtt fiával, Nathan-el.
 JEGYZETEK
[1]
A Bud név az angolban a „haver" szó megfelelője is egyben.
 TARTALOM
Első fejezet MINDENHATÓ LÁTVÁNY

Második fejezet SZÖRNYEK NEMZETE

Harmadik fejezet A HIT OSTROMA

Negyedik fejezet KÉTSÉGEK KÖZT

Ötödik fejezet AZ IGAZSÁG FÁJ

Hatodik fejezet A SZABADSÁG FÖLDJE

Hetedik fejezet ISKOLALÁTOGATÁS

Nyolcadik fejezet HŰSÉGESKÜ

Kilencedik fejezet KEMÉNY LANDOLÁSOK

Tizedik fejezet MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB OTTHON

Tizenegyedik fejezet MEGHALOK, HOGY TALÁLKOZZUNK

Tizenkettedik fejezet AZ ÁRADÓ IGAZSÁG VIDEÓHÍRADÓJA

A szerző

JEGYZETEK