Démoni karácsony

Paksi Endre (Paul Trent)

Súly (2011 dec)

Címke: krimi, regény

krimittt regényttt
Zihálásán és léptei csattogásán túl is érzékelte, hogy a másik ott
szalad mögötte. A közeledő zajból az is kiderült, hogy gyorsabb
nála. A lány magas sarkú csizmája és nehéz hódprém bundája
akadályozta a nagyobb sebesség elérésében. Némi tétovázás után
futtában ledobta magáról a bundát. Nem számít… a fő, hogy
épségben megússza… Elérte a President sarkát. Már látta a házának
kapuját. Lélekben felkészült a világ leggyorsabb karpunyitására.
Aztán ráfordítja maga után a kulcsot. A kulcs… Úristen… ne… ez
nem igaz. Emlékezett, ahogy hanyagul zsebrevágta, amikor elment
hazulról.
 Paul Trent 

Démoni karácsony  

Edithnek
 ELSŐ RÉSZ
„…ha tényleg van isten, és tényleg a saját képére teremtett bennünket,
elképzelni is szörnyű, miért mászkál ilyen átkozottul sok efféle pasas a
világon, annyi jó ember sorsával a kezében.” 
STEPHEN KING: HALÁLOS ÁRNYÉK 
„A gyilkos mindig a szerencséjére spekulál, és mint a legtöbb
hazárdjátékos, gyakran nem tudja, mikor kellene abbahagynia a játékot.
Minden újabb bűncselekmény megerősíti az önbizalmát.” 
AGATHA CHRISTIE: AZ ABC-GYILKOSSÁGOK 
„ Ugyan mit tesz az, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt?
Egy szennyes akna mélyén, vagy márvány obeliszk alatt, a hegytetőn?
Halott már, örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén.” 
RAYMOND CHANDLER: HOSSZÚ ÁLOM 
 ELŐHANG
A tavasz, abban az esztendőben, tombolva tört rá New Yorkra.
Bár a naptárak még csak március közepét („március idusát” –
fitogtatnák ilyenkor antik műveltségüket egyesek) jelezték, de a
Város jószerével ingujjra vetkezett. Az emberekről lekerültek a
nehéz kabátok, bundák, csizmák és sapkák. Minden átmenet nélkül
egy szál pólóban lehetett mászkálni. 
A betondzsungel szegényes oázisaiban, a parkokban
rekordgyorsasággal zöldellt ki a fű, és sarjadtak a lombok a
benzingőztől meggyötört fákon. Néhány óvatos virág is kibontotta
szirmait, bízva abban, hogy a korán jött meleg nem lesz átverés. 
Valahogy mindenki sokkal barátságosabbá vált az elmúlt
hetekhez képest. Ha bokán rúgtak valakit a földalattin, a szokásos
reggeli tumultusban, nem követte megtorlás az esetet. Az áldozat
ahelyett, hogy vérét vette volna a bűnösnek, inkább sugárzó
mosollyal biztosította az elkövetőt, hogy „semmi gond”.
Az idős hölgyek a Central Parkban elnézően szemlélték
padjaikról a hangoskodó hippiket. Nem repkedtek vitriolos
megjegyzések, miszerint „miért nem mennek dolgozni az ilyenek?”,
vagy a „hogyan csúfíthatja el magát egy normális fiatalember ennyi
loboncos szőrzettel?” Sőt, előfordult, hogy valamelyik békéért és
társadalmi egyenlőségért szónoklóval hangosan egyetértettek. 
A zsaruk sem piszkálták a virág-gyermekek utolsó mohikánjait.
Egyre kevesebb tiri-tarka göncökbe öltözött, „MAKE LOVE, NOT
WAR” feliratot viselő figura lófrált a közterületeken. 1972-őt írtak. A
hatvanas évek nagy diáklázadásai már a múlt ködébe vesztek. Az
egykori nagy ideálok – Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison –
halottak voltak. A „lázadás” szócska kezdett kimenni a divatból. A
vietnami háború az utolsókat rúgta, az ország békére és nyugalomra
áhítozott. Ez a forró, tavaszi napsütés mintha csak az emberek óhaját
fejezte volna ki. 
Az Aranyfürtös Királyfi és a Fodrosruhás Hercegkisasszony az
East River partján, a Queensboro híd vastraverzei alatt kucorogtak.
Ezen a részen a folyót a Roosevelt Island két részre osztotta: az East
és West Channel-re. Szemben a Goldwater Memorial Hospital
épülettömbje látszódott. 
A hídon dübörgő forgalom zaja egyre erősödött, de a Királyfi és a
Hercegkisasszony fikarcnyit sem törődött efféle dolgokkal. A parti
sétányon vásárolt ásványvizet kortyolgatták. Élvezték, ahogy a
szénsavas folyadék bizsergeti és szurkálja a szájpadlásukat. 
A folyó zavaros hullámain fadarabok, kartondobozok, poshadt
déligyümölcs és ezernyi más kacat sodródott céltalan célja felé. Ám a
napsugár ezeket a szomorú, elmúlást sugalló tárgyakat is
megszépítette. Megcsillant a chilis konzervdobozon, és az máris
szikrázó ékszernek, titokzatos kincsnek látszott. Megcirógatta a
fejetlen műanyag játékbabát, és az rögvest apró, rózsaszín hajónak
tűnt… legalábbis a Királyfi és a Hercegkisasszony szemében. De ez
valahol érthető, hiszen az előbbi nyolc-, az utóbbi hatesztendős volt
csupán. 
Életkoruk egy cseppet sem zavarta őket abban, hogy egy fontos
eseményre készüljenek. Olyasmire, amire a náluk jóval idősebbek és
megfontoltabbak is csak nehezen szánják rá magukat.
Össze akartak házasodni.
– Elkezdjük? – kérdezte a kisfiú. 
– Igen – bólintott határozottan a lányka. 
A szertartás, minden hivatalos jelleget nélkülözve, kettőjük
közreműködésével zajlott. Pap, tanúk, vőfély, nyoszolyólányok…
ezek mind-mind a felnőttek felesleges, ostoba hókuszpókuszai…
Tiszta, könyörtelenül éles gyermeki logikájuk azt diktálta: a
szerelemhez két ember kell… másnak ehhez az égvilágon semmi
köze. 
A fiú egy éles zsebkéssel megvágta társának hüvelykujját.
Majd a sajátját. Mikor a keskeny sebekből kiserkent a vér,
összeszorították a két bőrfelületet.
– Most egyesül a vérem a véreddel – kommentálta komoly arccal
a Királyfi. – Érzed? 
– Érzem. 
– Esküdj, hogy örökké szeretni fogsz! 
– Esküszöm! 
– Mondd utánam: amíg forog a Föld… 
 – Amíg forog a Föld… 
– Amíg a halál el nem választ minket… 
– Amíg a halál el nem választ minket… – ismételte engedelmesen
a kislány, és átsuhant rajta valami futó, rossz érzés. Igazán szerette a
másikat, amennyire egy hatéves szeretni képes, de… mégis… Nem
tudta, mi zavarja. Talán a társa szeméből áradó… mi is? Nem
ismerte még azt a kifejezést, hogy megszállottság… 
– Én sem hagylak el soha – ígérte a fiú. Elengedték egymás kezét.
Zavart kis csönd telepedett közéjük. Hallgatagon bámulták a vizet. 
– Édesapád hogy van? – törte meg a némaságot a kislány. 
– Meghalt – felelt amaz közömbösen tegnap délután.  
– Ó… sajnálom. 
–  Menthetetlen volt… A harmadik infarktust kapta, rövid időn
belül. Anyu azt mesélte, hogy a harmadik általában végzetes. 
– Mi az az infarktus? 
– Hát… olyan betegség, ami a szívet teszi tönkre. 
– Most gondolom, szomorú vagy… 
–  Ne hidd… Sosem szeretett igazán engem… A Mamit sem…
Folyton-folyvást kiabált velünk… a Mamit többször meg is ütötte.
Megérdemelte a sorsát. 
– Hogy mondhatsz ilyet? 
– Érdekes volt nézni, ahogy meghal… – A gyerek álmodozva túrt
bele aranyszőke hajába. – Végig ott ültem mellette. LÁTNI
AKARTAM. A doktor azt mondta Anyunak, hogy már nincs sok
hátra neki… 
– Hallgatóztál? 
– Persze… gyakran csinálom. Nagyon hasznos. Te nem szoktál? 
– Nem. 
–  Rosszul teszed. A felnőttek hazugok… az igazat csak a hátad
mögött mondják meg. Ha nem fülelek, sosem nézhettem volna végig
az apám halálát. Először kapkodóvá vált a lélegzése… kikerekedtek
a szemei… aztán felemelte a kezét. Csöngetni akart a nővérnek, de
nem érte el a nyomógombot… 
– Miért nem kiáltottál segítségért? 
–  Csak hörögni tudott – a Királyfi meg sem hallotta a
Hercegkisasszony rémült és szemrehányó kérdését –, a szája
sarkából nyálhab folyt. Nézett engem… segélykérően és mégis
gyűlölettel. Megérezte… nem is… TUDTA, hogy nem fogok rajta
segíteni. 
– MIÉRT NEM KIÁLTOTTÁL SEGÍTSÉGÉRT???  
– Akkor rájöttem, hogy ura vagyok valaminek… nem is
akárminek… Életnek és Halálnak. Nem vagyok többé nyavalyás
kisgyerek, akit a felnőttek kényükre-kedvükre rángathatnak. Mérleg
voltam… Így… figyelj! – A fiú kitárta két vékony karját, merőlegesen
a törzsére. – Azt játszottam, hogy a bal kezemben van az Élet… a
jobban pedig a Halál. Vártam, melyik esik le előbb… közben apám
lélegzését hallgattam. Nem tudott beszélni, de a szemei… látnod
kellett volna! 
– Úristen… 
–  Végig engem nézett. A tüdeje sípolt, és fuldokolni kezdett.
Ekkor a jobb kezem lesüllyedt… a Halál győzött.  
– Te bolond vagy! – ébredt az iszonyú felismerés a kislányban.
Kapkodva felállt, és hátrálni kezdett a hídfeljárat lépcsői felé. 
– Ne mondj ilyet – szomorodott el a fiú. Szeméből kihunyt a lázas
fény. Kinyújtott karral követni kezdte a lánykát. – Én nagyon
szeretlek téged… az életemnél is jobban. Veled leszek mindig…
örökre… MINDHALÁLIG. 
 ELSŐ FEJEZET
1.
A parti kezdett elfajulni. 
Alan Henderson céltalanul ténfergett fel-alá az emberekkel
tömött, hodálynyi lakásban. A fejét erősen törte valami jó kifogáson,
hogy mielőbb leléphessen a színről. Pedig a múlt csütörtökön,
amikor Greg Parsons erőltetetten kedélyes vigyorral tudatta vele,
hogy „születésnapom lesz, ne kérdezd hányadik, de meg vagy
híva”, még örült is az invitálásnak. Nem volt valami felhőtlen a
kapcsolata Parsonsszal, és ezt a meghívást a béke olajágának
tekintette. 
Greg, a pirospozsgás képű, deresedő halántékú, sörpocakos
öreglegény volt cégük, a STAR hanglemezkiadó rangidős A and R
embere. Ez a rövidítés az Artist and Repertoire, azaz a Művészek és
Műsoruk elnevezést takarta. Az ilyen szakemberek feladata a
végletekig leegyszerűsítve annyi, hogy új előadókat fedezzenek fel a
lemeztársaság számára, és kiépítsék karrierjüket. Ezt a kívülálló
számára pofonegyszerű, ám valójában hihetetlenül bonyolult és
szerteágazó munkát végezte Alan Henderson is. Immáron öt éve. 
Családja eredetileg ügyvédet akart belőle faragni. Ám ő, a patinás
Columbia Egyetem jogi fakultásának elvégzése után, másképp
döntött. Beállt mindenesnek egy kis, független lemezcéghez. Rádió-
és tévéreklámokat intézett, hatásos szlogeneket talált ki kezdő
zenekaroknak. 
A szülei – főleg az apja – a hajukat tépték. A végsőkig titkolták
ismerőseik és rokonaik előtt egy szem fiuk „eltévelyedését”.
Ráadásul Alan semmiféle ésszerű magyarázatot nem adott tettének
okairól. „Belső sugallat” és „a paragrafusok halálra untatnak” –
ilyesmiket dünnyögött atyja zordon számonkéréseire. Jó darabig el
is hidegült köztük a viszony. 
–  Egy huncut peták támogatást sem kapsz tőlem, amíg ezzel a
huligán zenével foglalkozol! – mennydörögte az öreg. – Koldusbotra
fogsz jutni, semmi perspektíva sincs abban, amit művelsz! 
–  Akkor sem érdekel az ügyvédi pálya. Ezt legalább szeretem
csinálni. 
 –  Nem értelek, fiam… Eminens tanuló voltál az egyetemen. Phi
Beta Kappa-tag lettél már a második szemesztertől. Ez nem
csekélység, nagyon büszke voltam rád. Hogyan alacsonyodhattál le
egy ilyen… egy ilyen… – A megfelelően sértő jelző hiányában apja
csak vértolulásos arccal tátogott. 
Kezdetben úgy látszott, neki lesz igaza. Az első évek sem
erkölcsileg, sem anyagilag nem hoztak elismerést.
A legrosszabb jogászi praxissal tízszer annyit kereshetett volna.
Mégsem adta fel. Nem bírta volna elviselni az öreg Henderson
megbocsátó, ám mégis kárörvendő arckifejezését.
Kitartása végül meghozta gyümölcsét. Egy kedvező pillanatban,
amikor a jó időben és a jó helyen tartózkodott, felajánlottak neki egy
állást a STAR cég A and R irodájában. Próbaidőre vették fel. Ha
három hónapon belül nem prezentál egy ütőképes, új együttest,
akkor fel is út, le is út. 
Az elkövetkezendő kilencven napban Alan számára az alvás és az
evés huszadrangú fogalmakká váltak. Megszállottként járta New
York rock-klubjait, felkutatta és végighallgatta az összes létező
demószalagot. 
És a szerencse rámosolygott… Mit mosolygott, teli szájjal
ránevetett! Nem egy, hanem rögtön két nagyon ígéretes zenekart
fedezett fel. Az egyiket, egy merész huszárvágással, épp a STAR
ellenlábasától halászta el, az utolsó minutumban. 
Mindezért a rettegett nagyfőnök, Herbert Stafford véglegesítette a
státusát. Szerencsecsillaga – rengeteg munkával párosulva – azóta
sem hagyta cserben. 
Ebben az időben ismerkedett meg a feleségével is.
Brenda… a legcsodálatosabb nő a földkerekségen… és az övé.
Néha még mindig kételkedett benne, hogy ekkora mázlija van. Az
asszony akkoriban valóságos rajongótábort tudhatott magáénak. A
huszonhét esztendős, sugárzó szépségű nőért bolondultak a férfiak.
A Radio WMCA-nél dolgozott mint titkárnő, és az összes hímnemű
munkatársa bele volt zúgva. Köztük számos jóképűbb, pénzesebb
pasas, mint Alan. 
A lány akkor ismerte meg őt, amikor néhány fizetett hirdetés
szövegét vitte el a non-stop rockmuzsikát sugárzó rádióadónak.
Tisztán emlékezett erre az első alkalomra. 
–  Szép jó napot! – zúdult be a titkárság ajtaján, és
szembetalálkozott a leggyönyörűbb nővel, akit valaha látott. A
tünemény egy IBM elektromos írógépet csépelt nagy lelkesedéssel.
Alan torka kiszikkadt, és hatalmas gombóc zárta el a légcsövét. 
–  Hasonló jókat – mosolyodott el a lány, felfedve apró hegyes
fogait. – Kit keres? 
–  Khm… izé… én… – nyökögött a férfi. Szerencséjére a nő
észrevette a kezében szorongatott paksamétát, és rajta a cégjelzést. 
–  Ááá… az új zenekari reklámok… Már átszóltak a STAR-tól.
Adja ide nekem… egyébként Brenda McWilliams vagyok. 
–  Alan… Henderson – a gombóc tűnőfélben volt, és ez megóvta
attól, hogy komplett idiótának látszódjon. Beszédbe elegyedett
Brendával. A végén – maga sem tudja, honnan vette a bátorságot –
elhívta moziba. És a lány elment vele… Így kezdődött. Istenem, vagy
öt esztendeje ennek… azóta van már egy gyönyörű kislányuk,
Nancy… 
Felriadt ábrándozásából, mert valaki alaposan hátba vágta. 
–  Öregfiú! Halihó! – Max Cardellini imbolygott előtte. Alan
eleresztett felé egy vigyort. Kedvelte Maxet, akit sokan egyszerűen
csak balfácánnak tartottak a cégnél. Körülbelül egykorúak lehettek,
tehát harminc körüliek, de ezzel véget is ért közöttük a hasonlóság.
Míg Alan magas és szikár alakján semmi túlsúly nem volt, addig
Max köpcös termetére kezdtek rárakódni a zsírpárnák. A menedzser
markáns, karakteres vonásai is éles kontrasztot alkottak a másik
holdvilágképével. Henderson sűrű, erős szálú, szinte feketébe játszó
sötétbarna haja dúsan és hiánytalanul simult a koponyájára.
Cardellini enyhén hullámos, vörösesszőke tincsei viszont
megritkultak, és egy ferences barát tonzúrájára kezdtek hasonlítani.
Hiába növesztgette, fésülgette összevissza a megmaradt fürtöket,
nem tudta elleplezni a hiányt. Egész külsejéről sugárzott valami,
amitől örökké a „looser” kategóriába került. „Született vesztes” – így
emlegette önmagát fanyar iróniával. A grafikai részlegben dolgozott,
de, bár rendkívül tehetségesen rajzolt, sohasem ő kapta a jó
munkákat. 
 Alan már rég felismerte a gátlásos lélek mélyén rejtőző jó
tulajdonságokat és tehetséget. Ahol lehetett, segített neki, bátorította
és elbeszélgetett vele. 
Max ma este már a részegség gyere-boruljunk-egymás-nyakába
fázisába érkezett. 
–  Jó a buli… subi-dubi… hukk! – csuklott egy óriásit. – Alan…
öreg pajti… de jó, hogy látlak! Valaha… valakivel őszintén kell
dumcsiznom. Akiben megbízom… akit kedvelek… 
– Parancsolj, Max. 
– De garantlá… 
– Garantáld – segített Henderson. 
–  Ez az… Szóval garga… a francba! Ígérd meg, hogy amit
mondok, kettőnk közt marad! 
– Úgy lesz. 
–  Előbb iszom még egy kortyot… egy kortyocskát! – Max töltött
magának egy pohár whiskyt. Az asztalokon tornyosuló
piahegyekből ítélve Greg Parsonsnál az igazi házibuli több gallon
rozspárlatnál kezdődik. 
Alannek más elképzelései voltak a kellemes összejövetelről:
vidámság, szellemes társalgás, jó zene, mindez némi alkohollal
körítve. Ezekből itt csak az utóbbi, vagyis a szesz volt jelen… de az
dögivel. 
A hangfalakból valami életunt okospalacsinta nyivákolt, a
manapság oly divatos mekegős énekstílusban. Az értelmes csevegést
harsány rikoltozás és néhány kapatos vendég táncnak nevezett
ugrabugrálása pótolta. Némelyek – főnökeik oldottabb hangulatát
kihasználva – szapora nyelvcsapásokkal igyekeztek szakmai
előmenetelüket meggyorsítani. Jó pár résztvevőt már lebirkózott a
pia, ezek bamba ábrázattal hevertek az elegáns lakás különböző
sarkaiban. A központnak kinevezett hatalmas szobán kívül minden
helyiség foglalttá vált az el-eltünedező párocskák miatt.
Alan épp az előbb érte tetten a fürdőszobában a nős,
kétgyermekes Alex Wintert. Kezet akart mosni, ezért nagy svunggal
benyitotta az illetékes ajtót. Az első, amit meglátott, Mr. Winter
főttrák-piros arca volt. A reklámszakember a kád előtt feszített, letolt
nadrágja szelíden roggyant a bokájára. A köldökénél ritmikusan fel-
le mozgó, paradicsomvörös hajbozontban (bár az arcot nem látta)
Miss Truskettre ismert, a marketingosztályról.
–  Ő-ő-ő… helló – mondta bután Henderson. Utálta a kínos
szituációkat, márpedig ez az volt a javából. – Csak a mancsomat
jöttem lesúrolni… de ráér… majd később visszajövök. – Durr!
Becsapta maga után az ajtót, és a nagyszobába oldalgott. Lehajtott
egy tonicot. 
„Hülyén viselkedtem – állapította meg –, de mi lehet ebben a
helyzetben a normális viselkedés? Talán az, hogy: elnézést, Mr.
Kandúr Bandi és Miss Oboa… Idenyújtanák a törölközőt? Mintha itt
se lennék, folytassák nyugodtan… Bye-bye!” Könnyű így okosnak
lenni, ez a lépcsőházi elmésség fityfenét sem ér… 
– Figyelsz te rám egyáltalán? – hatolt el értelméig Max Cardellini
panaszos hangja. Az imént lehajtott italtól arca két fázissal lilább
árnyalatot öltött. Testének kilengése kezdte túlszárnyalni a pisai
ferde torony dőlésszögét. 
– Hogyne – füllentett rutinosan Alan. 
– Csak úgy mondod – pislogott szemrehányóan a grafikus. – Én
ki akarom önteni neked a lelkemet… te meg… eh! – legyintett.
Meglepően tiszta, szinte ultramarinkék színű szemébe könnyek
gyülekeztek. A Részegség regényében a Megosztom-veled-a-lelki-
nyomoromat című fejezetnél tartott. A várható kitárulkozó ömlengés
szemernyit sem dobott Henderson kókadozó hangulatán. Ismerte
kollégáját: ha a pohár fenekére néz, hajlamos az önostorozásra. Ami
még hagyján lenne, de ezzel kiszemelt hallgatóságát is a sírba tudta
kergetni. 
–  Elcsesztem az életemet – kezdte a siránkozást Max –,
vakvágányon vagyok. Én… én… – valószínűleg elvesztette a fonalat,
mert elnémult, és meredten bámulni kezdett Alan bal válla mögé. 
Tekintetének hipnotikus hatására a menedzser is hátranézett. 
Rögtön megértette, mitől hallgatott el beszélgetőpartnere.
Egy nő tartott feléjük.
Egy nagyon csinos, fiatal nő.
 2.
– Mi ez itt, fiúk? Kupaktanács? – érdeklődött Diane Roberts, a reá
jellemző sokat ígérő, ám semmire nem kötelező mosollyal. 
–  Eegen… szeretjük a kupaktanácsot… szeretünk kupakolni –
idétlenkedett Max. A nő nem méltatta figyelemre. Lustán
végigmérte Hendersont, és a zsúrasztalhoz lépett. Előredőlve az
italok között válogatott. Közben szerét ejtette, hogy a férfiak
megcsodálhassák formás lábait és fenekét. 
–  Alaposan bedobja magát, mint mindig – rosszmájúskodott
Alan. Mint a STAR-nál mindenki, ő is ismerte a hollófekete
Kleopátra-frizurás gépírónő munkásságát a férfifogyasztás terén. A
hölgy étvágya kimeríthetetlennek bizonyult. A cég számba jöhető
férfitárát már jócskán kiaknázta. Csak az olyan pipogya alakok
ácsingóztak hiába a kegyeire, mint ez a csóri Max… Henderson
sajnálkozva nézett munkatársának mohón legelésző szemeibe. 
Közben Miss Roberts megtalálta a neki megfelelő italt. Egy üveg
Chivas Regalt markolt fel, valamint egy dugóhúzót. Ringatózó
léptekkel közeledett.
–  Ki lesz az a derék lovag, aki kihúzza ezt a csúnya dugót a
lyukból? Én nem értek hozzá… a dugót csak bedugni tudom,
kihúzni nem – elmosódó beszéde elárulta, hogy már ivott az este
folyamán. 
–  Majd én – tüsténkedett a kövérkés grafikus, de a nő
szemlátomást nem őrá pályázott. 
– Alan? – nyújtotta felé a palackot és a dugóhúzót. Duzzadt ajkai
felett egy verejtékcsepp fénylett. Kidugta a nyelvét és lassan,
élvezettel lenyalta. 
–  Szívesen… – A férfi érezte, hogy elvörösödik. Látta, ahogy
Cardellini kutatóan végigméri őket. Átvette az üveget és a nyitót.
Diane keze hozzáért az övéhez, és a kelleténél egy másodperccel
tovább időzött rajta. 
–  Hol a csodaszép asszonykád? És a kicsi lányod? – A
kérdésekből enyhe gúny érződött. 
– Otthon… Nancy lázas, influenzát kapott. Brenda ápolja. 
 –  Nem szép tőled, hogy cserbenhagytad őket! – A frivol,
csipkelődő felhang nem akart eltűnni a nő szavaiból. – Brenda,
szegény… a borogatásokat cseréli a tündéri Nancy homlokán, te
meg… ejnye… 
–  Ő maga mondta, hogy jöjjek el. – Alan érezte, hogy többen
felfigyelnek a párbeszédükre. Senki nem fordult feléjük, senki nem
húzódott közelebb, de ÉREZTE a figyelem kisugárzásait. – Tudta,
hogy szükségem van egy kis lazításra. 
– Derék asszony – bólogatott Diane, és a férfi most jött rá, hogy a
nő jóval részegebb, mint azt először gondolta. Széthulló arcvonásait
szinte csak a vastag smink tartotta össze. – Elnézi a kicsi urának, ha
az szórakozni akar… remek. Akkor gyere, Alan-Baby, sétáljunk
egyet! Keressünk magunknak egy üres zugot, ahol kettesben
lehetünk. 
–  Micsoda? – a felcsattanó hangtól többen abbahagyták a
társalgást, és nyíltan figyelni kezdtek rájuk. Alan elkapta Max
Cardellini megrökönyödött pillantását, és ettől a fejébe tódult a vér.
Régi hibája – az önuralom hiánya – ezúttal is jelentkezett. 
Micsoda helyzetbe sodorja ez a dög!… Ha ez Brenda fülébe jut…
Nem sok kétsége akadt afelől, hogy legalább egy jóakarója”
bizonyosan bemártja majd a felesége előtt. 
– Gyere már… Mire vársz? – unszolta tovább a nő.  
– Kopjon le rólam! 
– Inadba szállt a bátorságod? – Miss Roberts sértődötten fújtatott.
Vércseként ragadta meg a kinyitott üveget, és egy nagyot húzott
belőle. 
–  Miről beszél? – Henderson a düh vörös ködfoszlányaitól
elborítva már nem törődött a nézőközönséggel. Mint ahogy azt sem
észlelte, hogy szaggatottan fütyörészik. Gyerekkorából eredt ez a
szokása, képtelennek bizonyult levetkőznie. Ha begurították, fütyült,
mégpedig az ezeréves Rolling Stones-slágert: az Angie-t. 
– Ne játszd az eszed! – Most már Diane is méregbe gurult. – Csak
levélben vagy olyan merész? Könnyű leírni, hogy miket szeretnél
velem csinálni… Tessék! Váltsd be az ígéreteidet! 
– Gőzöm sincs, miről van szó! 
 –  Persze… be vagy gazolva, hogy valaki besúg a nejednek…
Szájhős! Gyáva kukac… csak ahhoz van merszed, hogy levélben
nagyfiúskodj. Biztos kiverted firkálás közben… A Bátor
Maszturbátor… Rosszabb vagy, mint azok a kukkolók, akik a
parkokban ólálkodnak a bokrok között! 
– Állítsa le magát! – a férfi már üvöltött. – Először is: maga részeg,
és én undorodom a betintázott nőktől! Másodszor: soha nem írtam
magának levelet, még hivatalosat sem! Azt hiszem, összetéveszt
valakivel… ami – a maga lábai közötti forgalmat tekintve – teljesen
érthető!  
– Te lankadt farkú, impotens buzi! – rikácsolt a festék alatt
vérvörössé váló Diane. Nehézkesen lendületet vett, és ütni próbált.
Amaz könnyedén elhajolt, elkapta a lány csuklóját. Hátracsavarta a
kezét, és beszélni kezdett hozzá: 
–  Nem vagyok lankadt farkú, sem impotens, sem buzi –közölte
tagoltan. Már nem kiabált, de ez a jéghideg robothang félelmetesebb
volt, mint az előbbi emelt tónus. 
Már az egész társaság őket figyelte. Egy pisszenés sem hallatszott,
csak a magnó bömbölt tovább.
–  Maga viszont – folytatta a nőnek címzett szavait – nem más,
mint egy alkohollal feltöltött, repedtsarkú, lerobbant kurva. – Ellökte
magától a lányt, aki egy plüss-fotelbe huppant, és tele szájjal
óbégatni kezdett. A mocskolódó zagyvalék totálisan lehűtötte az
amúgy is mélypontra süllyedt hangulatot. 
Alan hirtelen mélységes fáradtságot és undort érzett. Elege lett az
egészből. Az egész buli annyi hasznára vált, mint halottnak a
vitamininjekció. 
Ideje hazamenni.
Furcsa, zsongó kábulatban ballagott ki az előszobába. Hallgatta a
mellette kullogó Max porcelánbolti elefánt-kecsességű vigasztalásait.
Apró részletek nagyítódtak ki előtte. A grafikus pólójáról Beavis és
Butthead, az MTV két hiperütődött rajzfilmfigurája meredt a képébe.
Mintha Beavis cinkosan ráhunyorított volna… Semmi vész, vén
csatamén… nem történt semmi jóvátehetetlen… Csak egy részeg,
büdös ribanc… a kurva anyját… 
 Egy kortyot sem ivott az est folyamán, mégis kóválygott. Ismerős
arcok húztak el az orra előtt: Carl Pullner, az öreg produkciós
menedzser… Dicky és Ian, a GROOVER együttes zenészei…
Valószínűleg mindegyikkel váltott pár közömbös mondatot, de
utólag, ha megnyúznák sem emlékezett egy szóra sem. Magára
cibálta bundáját. Kezet rázott Cardellinivel, és kisétált a folyosóra. A
lift épp azon az emeleten állt. 
Kitátott, éhes szája hívogatóan intett felé.
Beszállt és benyomta a FÖLDSZINT gombot.
Lent az éjszakai portás álmosan biccentett, és újra a
keresztrejtvényébe temetkezett.
Az utcán valósággal mellbe vágta a hideg. Arcába belecsípett a
decemberi fagy. Idén még nem esett a hó, bár már december
huszadika volt. Egy alapos havazás csökkentené ezt a borzasztó
zimankót… 
Fázósan összeborzongott.
Mikor este kilenckor ideérkezett, egy tenyérnyi helyet sem talált,
ahol leparkolhatott volna. Végül is két utcával lejjebb hagyta Ford
Escortját, és ez a két utcahossz az éjfél utáni hidegben soha nem
akart véget érni. 
A jeges széltől nemhogy lecsillapult volna, de inkább új erőre
kapott benne a düh. Mire megtalálta az autóját, már egyenlő
arányban reszketett a fagytól és a haragtól. Elgémberedett ujjaival
nagy nehezen kinyitotta a kocsiajtót, és beült a gépesített
jégverembe. 
Vacogó fogakkal kereste a slusszkulcsot.
A szédülés és a fejfájás kezdte valószínűtlenné tenni az egész
helyzetet. Tényleg itt van ezen a kihalt utcán, éjjel fél egykor? Fázva
és rosszulléttel küszködve? Alaposan feldühítve egy lotyótól? 
Homlokában egy légkalapács kezdett dörömbölni, halántékából
egy motoros láncfűrész feleselt vissza.
A kormányra hajtotta fejét.
A büdös dög… a büdös dög… A BÜDÖS DÖG… 
Minek él az ilyen?
Kotorászó keze megtalálta az indítókulcsot.
A hideg fém a tenyerébe simult.
Szorítani kezdte.
Erősen.
Vadul.
 MÁSODIK FEJEZET
1.
Éjjel háromkor teljesen váratlanul havazni kezdett. 
A kivilágított utcák a még ember-nem-taposta-szmog-nem-
szennyezte szűzhótól Dickens-könyvillusztrációvá váltak. A
romantikus hangulatot a mély csend tovább fokozta.
Diane Roberts nekivágott hazafelé vezető gyalogsétájának. Lába
alatt ropogott a frissen hullt hó. Arcát paskolták a kavargó szemcsék.
A friss levegőtől kiszellőződött a feje, kezdett kijózanodni.
Arcbőrén a pórusokat kitágította az éjszakázás, és eltömődtek
alapozóval. Megviseltnek érezte magát, akár egy használt
papírzsebkendő. Túl sokat ivott az este, de annyian kínálgatták…
Először a házigazda, az a tokás-potrohos Parsons… Persze, be akarta
csalogatni az egyik sötét szobába. Ez nem jött össze, öregfiú… Talán
húsz-huszonöt kilóval soványabban jelentkezz újra… 
Aztán az a kis hogyishívják tukmálta rá a piát… aki Henderson
mellett állt az összeszólalkozás alatt… Sosem fogja megjegyezni a
nevét, pedig folyton ráakaszkodik… Hogy bámul avval a bamba
borjúszemével! 
Ami Hendersont illeti… nagyképű hólyag. Álszent farizeus… aki
vizet prédikál, és bort iszik. Majd ő jól befűt neki alkalomadtán. 
Diane nyitott bundájába beszemtelenkedett a szél. Megszaporázta
lépteit.
A Hendersonnal történt affér után volt egy rövid filmszakadása.
Mire ismét érzékelte a külvilágot, már akadt egy vigasztalója. A pasi,
beondolált fürtjeivel és kackiás bajuszkájával, szakasztott úgy nézett
ki, mint egy szívdöglesztő némafilmsztár az 1920-as évekből. 
Józanul kiröhögte volna, a sápatag dumájával együtt. 
Azzal poénkodott a bájgúnár, hogy szerinte milyen az IGAZI NŐ:
derékban kettévágott. És neki csak az alsó rész kell, mert „ott van
minden, amit ő egy tyúkból használni tud… plusz italtálcának is
kiválóan megfelel.” „Micsoda bugris!” – fanyalgott a lány.
Legszívesebben jól belerúgott volna, de aztán mégis hagyta magát
befűzni. Jobb híján ma estére ez is megteszi… 
 A fickó, aki állítólag menő újságíró volt (Diane sose hallott róla
eddig, pedig ismerte a Keleti Part ászait), bevonszolta az egyik
megüresedett szobába. Elbarikádozta a bejáratot, és nekiesett.
Szexuális kultúrája már nem a húszas éveket idézte, inkább
valamivel régebbi stílust: a Neander-völgyit… 
De ezt is csak addig, amíg kihámozódtak a ruhákból. Ekkor
kiderült, hogy a tüzes amorózó is túl sokat vedelt… Diane megtett
mindent becsülettel, hogy ne érje szó a ház elejét. Kezelésbe vette a
pasas aszott gumicukorkára emlékeztető micsodáját, és sokáig
veszkődött vele. A gumicukor azonban gumicukor maradt… És még
neki állt följebb! Elkezdett szívóskodni, hogy „kevés a vizuális
inger”. Közben kóróvékony, szőrös combjait vakargatta, és a
mustársárga zokniján éktelenkedő lyukat bámulta pökhendien. Ettől
a pimaszságtól Diane begorombult. Sebtében felöltözködött, és a
gumicukorka-árus fejéhez vágott egy Hustler férfimagazint, amit az
éjjeli-szekrényen talált. 
– Nesze, te pondró! – visította. – Itt a vizuális ingered! Faképnél
hagyta a csődöt mondott playboyt. 
 2.
Hajnalban többen felajánlották, hogy hívnak neki taxit (hazavinni
egyik sem akarta a smucig disznók közül!), de elhárította az
ajánlatokat. Egyfelől közel lakott Parsonshoz, másfelől az anyagi
helyzete sem volt valami hajde’ rózsás.
Gyakran sétált így haza gyalogszerrel. Sokan és sokszor
kérdezték tőle: nem fél éjszaka kódorogni a városban?
Ilyenkor könnyedén megvonta a vállát, és a régi viccel válaszolt:
„Piroska egymaga ballag az erdőben. Megszólítja a lompos farkas:
„Piroska, nem félsz így egyedül a nagy, sötét erdőben?” Mire az
hetykén visszavágja: „Miért félnék? Pénzem nincs, hogy
kiraboljanak, kefélni meg szeretek.” 
A Greg Parsons kéjlak (micsoda kégli, bizony elfogadná vacak kis
garzonja helyett) a Pacific Streeten pöffeszkedett egy húszemeletes
álompalota tizenötödik szintjén. Diane végighaladt a Galletin
Streeten, elhagyva a számtalan keresztutcát: Dean… Bergen…
Wyckoff… Warren… Baltic… Butler… Na végre… a Douglass.
Rákanyarodott. Egy idő után ez az utca St. Johns néven folytatódott.
Ez az… itt befordul, a következő kereszteződés a Lincoln… Mindjárt
jön a Berkley és a Union. Aztán máris ott a drága jó President Street.
Felkaptat a kuckójába, iszik egy forró kakaót, fülére húzza a paplant,
és átalussza a vasárnapot. 
Már elérte a Berkley utcát, amikor felfedezte, hogy követik.
Ez nem volt újdonság számára. Nem egy és nem két
asztfaltbetyárral akadt dolga eddigi élete huszonöt évében. Nem volt
szívbajos, kellő rutinnal le tudta szerelni őket… fényes nappal. De
itt, a marsbéli tájnál is néptelenebb éjszakai utcákon más a dörgés. 
Sietni kezdett. A háta mögött is felerősödtek a lépések. Megállt és
visszanézett. 
A sűrűn hulló hó ködként takarta el az utcát. Maximum négy-öt
yardra látott el, azon túl csak az utcai lámpák fénykörei pislákoltak
elő a homályból.
Most nem hallotta a lépteket.
Csend volt.
Végtelen, puha, temetői csend.
 Mégis.
Semmi kétség. 
Követik.
És biztos, hogy nem barátságos szándékkal. Fölöttébb
valószínűtlen, hogy aki hajnali negyed négykor a behavazott és
kihalt utcán a nyomába eredt, az múzeumba vagy színházba óhajtja
meghívni. Netán egy andalgó sétára a Lincoln Terrace Parkba. Azzal
is tisztában volt, hogy ebben a városban és ebben az órában
ítéletnapig dörömbölhetne bármelyik ház kapuján.
Hangszálszakadtáig kiabálhatna segítségért. Néhány lámpa
kigyulladna az ablakokban, pár óvatos árnyék leselkedne kifelé.
„Odasüss, Thelma, valami strici hirigeli a kurváját!” – ennyi lenne a
magyarázat. 
Talán egy jótét lélek hívná a 911-et… de nem tenne többet.
Ha a rendőrségi segélykérő vonal valami csoda folytán nem
foglalt, és az ügyeletes hajlandó komolyan venni az értesítést, egy
járőr akár negyed órán belül is ideérhet… Óriási… Addig ez a
settenkedő hatvanhatszor megerőszakolja, vagy megöli. Esetleg
mindkettő… Nem-nem… ez nem jó megoldás. Diane a tettek embere
volt. Nem kezdett hangoskodni, nem tette fel a filmekben elcsépelt
„van ott valaki?” szövegű, teljesen felesleges kérdést. Helyette teljes
erőbedobással futni kezdett. Elszáguldott a Union Street mellett, a
távolban már látta a kitört üvegű telefonfülkét, amely a President
utca sarkán magasodott. Zihálásán és léptei csattogásán túl is
érzékelte, hogy a másik ott szalad mögötte. A közeledő zajból az is
kiderült, hogy gyorsabb nála. A lányt magas sarkú csizmája és nehéz
hódprém bundája akadályozta a nagyobb sebesség elérésében. 
Némi tétovázás után futtában ledobta magáról a bundát. Nem
számít… a fő, hogy épségben megússza… 
Elérte a President sarkát. Már látta a házának kapuját. Lélekben
felkészült a világ leggyorsabb kapunyitására. Aztán ráfordítja maga
után a kulcsot… 
A kulcs…
Úristen… ne… ez nem igaz! Emlékezett, ahogy hanyagul
zsebrevágta, amikor elment hazulról.
Zsebre.
 A bundája zsebébe.
Ami most ázott rongycsomóként hever valahol, az
örökkévalóságon túl, elérhetetlen messzeségben.
Mit tegyen? Szálljon szembe az illetővel? Lehet, hogy mindössze
egy vézna kis csipszar. Ráfúj egyet, és eldől. És ha nem? Ha egy
Dolph Lundgren-szerű óriás? Töprengett, de közben folyamatosan
rohant tovább. Már kezdett kétségbeesni, amikor eszébe ötlött, hogy
egy sarokkal odébb üzemel egy non-stop Liquor’s. Ha most is nyitva
találja az éjjeli piások ezen Mekkáját, akkor megmenekült.
Emlékezett, hogy a tulaj behemót ír, aki husángot és revolvert tart a
pult alatt. Ő majd etikettre tanítja ezt a futóbolondot. Elérte a
következő utcasarkot. Jaj… ilyen nincs. Az üzlet kirakata sötéten
árválkodott. Redőnye lehúzva, rajta egy hatalmas tábla. Nem volt
ideje elolvasni, de biztosan olyasmi szöveg állt rajta, hogy:
BETEGSÉG MIATT ZÁRVA.
Vagy inkább az, hogy: DIANE ROBERTS PECHJÉRE ZÁRVA… 
Szúrni kezdett a mellkasa. Szervezetében a főgépész megálljt
parancsolt. Túlhevültek a szelepek, főnökasszony… kimerült az
akkumulátor… be kell húzni a kéziféket. 
Elég! A következő sarok mögött megáll. Van nála egy flakon
gázspray.
Lesz, ami lesz… 
Behúzódott a téglafal mögé. Megmarkolta a sprayt. A szaladó
léptek megtorpantak.
Nevetést hallott.
– Miben töröd a fejed, édesem? – szólította meg egy ismerős hang.
Ki ez? Nem jutott az eszébe. Ekkor halk fütyörészés ütötte meg a
fülét, és rájött üldözőjének kilétére. 
–  Hahó, Diane! Tudom, hogy a sarok mögött lapulsz, mert nem
hallom a rohanásod zaját. Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne? 
–  Miről? – zihált a nő. Ez őrült… gondolhatta volna… ahogy
beszélt vele a bulin… 
– Arról, hogy belegázoltál a becsületembe, te szajha – zümmögtek
elő a szavak szinte barátságosan, az álmos hópelyhek függönyén át.
– Adós vagy nekem… 
– Mivel? 
 –  Evvel! – a hang most hátulról csapott le rá. „Kihasználta a
sötétet, meg a havazást. Átment az utca túloldalára és a hátamba
került.” – Diane mindezt egy századmásodperc alatt felfogta. 
Azon századmásodperc alatt, amíg megfordult.
Egy kezet látott, benne egy csillogó fémtárgyat. A tárgy
furcsamód ismerősnek tűnt. Nemrég látta… Hol is? Megvan… a
bulin, amikor…
Az eszköz vékony volt és hegyes. 
Tökéletesen beleillett Diane Roberts bal szemgödrébe.
A fájdalom és a felismerés egy időben robbant benne: hiszen ez…
De már nem volt ideje végiggondolni…
A Halál szigorúan ránézett Diane stopperórájára, és elkezdte a
visszaszámlálást.
Három… kettő… egy…
Lejárt az idő.
 HARMADIK FEJEZET
1.
Alan Henderson hajnali negyed ötkor ért haza. Beparkolta
Fordját fedett garázsukba, és a földszinti nappaliba vánszorgott.
Kegyetlenül rosszul érezte magát, ennyire pocsékul még legádázabb
berúgásai után sem szokott lenni. Ez annál is furcsább, mert
csontjózan volt. Szigorúan és következetesen távol tartotta magát a
piától az egész elmúlt este folyamán. Nemrég állt le teljesen az
alkohollal, mert egy időben kissé elvetette a sulykot. Kissé nagyon,
ha őszinte akart lenni önmagához… Tavaly, ‘92-ben költöztek ide,
ebbe a csodálatosan szép kertes házba. New York legszebb
zöldövezeti részén, a Greenwich Village-on épült ez a kétszintes
minipalota. Egy vasárnapi sétakocsikázás közben fedezték fel
Brendával, mialatt céltalanul csalinkáztak a zegzugos kis utcákban.
A telek szélén ott hivalkodott az ELADÓ tábla. Azonnal
beleszerettek. A frissen nyírt gyep semmihez sem hasonlítható,
pompás illata csiklandozta orrukat, amíg körbejárták az épületet. 
– A kerítést persze ki kell cserélni – szögezte le az asszony. – Nem
díjazom az efféle térdig érő vackokat. Egy tisztességes-biztonságosat
szeretnék. 
–  Szögesdróttal és őrtornyokkal – csúfolódott Alan, ismerve
felesége túlzott biztonságmániáját. 
– Ha te is ott nőttél volna fel, ahol én, kedves úricsemete – vágott
vissza Brenda –, nem lennél ennyire könnyelmű! 
–  Túl van tárgyalva – adta meg magát a férfi. – A legszuperebb
kerítésünk lesz a világon. 
Másnap tárgyaltak az ingatlanügynökkel. Sejtették, hogy borsos
összegről lesz szó, de a ház mintegy duplájába került a
várakozásuknak. Még az ügynök is némi habozással közölte az árát. 
–  Rablás… – kezdte a menedzser, de észrevette neje sóvárgó
arckifejezését. Visszagyűrte háborgását, és előhúzta csekk-könyvét.
Jól álltak anyagilag, megengedhették maguknak, akkor meg minek
garasoskodjon? A legfontosabb, hogy kislányuk a lehető
legideálisabb környezetben nőjön fel. 
 A berendezkedés hónapokat vett igénybe. Nemcsak a kerítés lett
lecserélve, de a belső teret is jelentősen átalakították. Némi vita után
a földszinti ablakokra biztonsági rács került, és a bejárati ajtóra
keresztpántos hevederzárat szereltettek. 
Tulajdonképpen ‘93 januárjára készültek el az egésszel. És ekkor
kezdődtek Alannál a bajok. Ott állt egy „Minden Amerikai Álma”
típusú családi otthonban. Oldalán a „Tökéletes Feleség”. Munkáját a
„Mintaszerű Előrehaladás” jellemezte. Bankbetétje gyarapodott,
adósságai nem voltak. 
Minden a legnagyobb rendben.
Talán túlságosan is.
Nyomasztani kezdte ez az olajozottság, ez a simaság. Hát ennyi
egy élet? Ezentúl haláláig ezt a verklit fogja tekerni? A
változatosságot maximum az jelenti majd, hogy a vasárnapi ebédhez
almatorta helyett cseresznye-torta készül… 
Hiányérzete támadt. Talán a barátok, a társaság hiánya… Alkalmi
számvetései során rá kellett jönnie, hogy az igazi barátokból egyre
kevesebb maradt. Gyakorlatilag senki. Felszívódtak, eltünedeztek,
elpárologtak. Legtöbbjükről fel sem tudta idézni azt a pillanatot,
amikor megszűntek barátnak lenni. Gyanúja szerint ezt nem is
lehetett egy adott időponthoz vagy eseményhez kötni. Inkább lassú
folyamat ment végbe: az Idő-óceán kitartóan ostromolta a
Barátságok Szikláit. Apály-dagály, széllökések, viharok… és az
egykor ledönthetetlennek hitt szirtek szétmorzsolódtak. Porrá lettek,
elenyésztek. 
Egy tetszetős elmélettel vigasztalta magát, mely szerint harminc
felé poroszkálva és azon túl a barátságok mindenkinél megszűnnek.
Helyettük „kapcsolatok” létesülnek, amelyeket „ápolni kell.” Minél
hasznosabbak, annál inkább…
Sima és simulékony magyarázat, csak egy baja volt vele: az, hogy
végtelenül undorító. Ő nem akart a „biciklisták” táborához tartozni.
A felfelé hajlongó, lefelé taposó, gumigerincű, hosszú nyelvű
elvtelenek közé beállni.
Ha tárgyilagos akart maradni, be kellett látnia, hogy ő valahol a
középúton helyezkedett el. Tényleg nem vált érdekemberré, de az
önzetlen, vidám pajtáskodásokból is kikopott. 
 Ebből eredően ismeretségi köre erősen beszűkült.
Azon kapta magát, egyre sűrűbben nyúl a különböző piásüvegek
után. És ami még rosszabb, ő nem tartozott a kedves, jópofa
részegek csapatába. Amúgy is meglévő ingerlékeny természetét az
ital csak fokozta. Néhány csúnya veszekedésre is sor került
Brendával. Ezeket követően a házi zugivást átváltotta az eltűnök-az-
éjszakában-na-és-akkor-mi-van periódusra. Munkája végeztével
elkószált, és valami toplák csehóban alkalmi szesztestvéreknek
tartott hosszú és zavaros filozófiai eszmefuttatást. Brenda nem tett
neki szemrehányást. Tudta, ez csak olaj lenne a tűzre. Helyette teát
főzött, amikor Alan hazatámolygott, cigifüsttől és sörszagtól bűzlő
ruhákban. Szó nélkül nyújtotta az aszpirint, mert a férfi nem bírta a
gyűrődést, és általában megfájdult a feje az alkoholtól. Ezek a túrák
nem hoztak megváltást Alannek. Depressziója – a józan
időszakokban – bűntudattal társult. Egyre szaporodó
emlékezetkiesései is aggasztották. Magasan fejlett ösztönei mindig
hazakormányozták, de bizony gyakran halvány fogalma sem volt
arról, hogy merte járt, és mit csinált berúgásai során. 
Néhány közelebbi munkatársának elpanaszolta, milyen
hatásokkal jár nála az ivás. Greg Parsons ajánlott neki egy kitűnő
pszichiátert, aki neki is segített, amikor túlzásba vitte a szittyózást.
Némi habozás után igénybe vette a fickót, és úgy tűnik: segített rajta.
Immáron másfél hónapja a Seven Up a legerősebb ital, amit
fogyaszt. 
De akkor mi a bánattól van ilyen rosszul? Elvonási tünetek
lennének? Marhaság, nem volt ő alkoholista… Fejében ismét
masírozni kezdett egy dandárnyi könnyűlovasság. Felnyögött, és a
nappali bőrkanapéjára roskadt. A galoppozó lovasokat páncélosok
követték. Zakatoltak agyában a lánctalpak, zúgtak a
harckocsimotorok. 
A falióra fél ötöt jelzett. 
Nem volt szíve felkelteni Brendát, pedig majd elepedt egy forró
kávéért. Amit ő maga tudott készíteni, arra inkább nem vágyott…
Lehunyta a szemét, és szundikálni próbált. Búvárként hatolt
egyre lejjebb az öntudatlanság sötét tengerébe. Képek villóztak
előtte: Greg Parsons vöröslő, kedélyes arca… Max Cardellini
barátságos vigyora… Diane Roberts nyitott szája… a hangja…
„Rosszabb vagy, mint azok a kukkolók, akik a parkokban
ólálkodnak a bokrok között…” 
„Rosszabb vagy… parkokban… kukkolók…”
„Hol voltam fél egy és negyed öt között?…” 
Alan Henderson elaludt. 
 2.
Csörömpölésre ébredt.
A szorgosan ketyegő falióra kismutatója már a nyolcasra kúszott
fel. Kintről világosság szűrődött be. A nappali két ablakából hófehér
tájra nyílt kilátás. A bejárathoz vezető kőlépcső, a kert bokrai és a
kerítés egyformán fehér szmokingba öltözve köszöntötte Tél
Őfelségét. Alan hunyorgott, bántotta a szemét az éles fény. Lassan
felkászálódott, és a konyha felé csoszogott, ahonnan a csattogó zajok
érkeztek. 
Brenda már a birodalmában serénykedett. 
A tálak, fazekak, serpenyők rengetegéből felszálló misztikus
gőzökbe burkolózva főzött. Úgy festett, mint egy rendkívül csinos,
megszállott tudós, aki egy világraszóló, Nobel-díj várományos
kísérlet kellős közepén tart. Ezek a kísérletek általában (egy-két
balfogást leszámítva) kellemes végkifejletbe torkolltak. Alan – aki
tréfásan önmagát felesége kísérleti egerének nevezte – rendre
elfogyasztotta a gasztronómiai mesterműveket. Az asszony
kifogyhatatlannak bizonyult az új ötletek terén. Ehhez, saját
találékonyságán kívül, segítséget nyújtott neki a fali könyvespolcon
sorakozó szakácskönyvgyűjtemény. – Felébredtél? – csókolta meg
férje borostás és vasalatlan ábrázatát. 
– Kérek egy kávét… 
–… és egy aszpirint. – Egy bűvészmozdulat és az áhított dolgok
egy tálcán kínálkoztak. 
– Imádlak. 
–  Rossz bőrben vagy… – nézett várakozóan Alanre a nő. – Nem
ittam – válaszolt a ki nem mondott kérdésre amaz. – Fogalmam
sincs, mitől vagyok ilyen ramaty állapotban. Mit főzöl? 
–  Találtam egy ígéretes japán receptet. Egy speciális szószt, ami
állítólag teljesen megbolondítja a hagyományos főtt csirkét. Még ne
kérdezd, milyen lesz… – Bízom benned. Megyek, pihenek egy kicsit,
amíg hatni kezd a tabletta. – Visszatérve a nappaliba Alan lezöttyent
az egyik fotelba. Lazítani próbált, és révedezve bámult körül a
szobában. 
 A berendezés kilencven százalékát (a bőrkanapé és a két bőrfotel
kivételével) szikomor és juharfa tárgyak alkották. Még a falakat is
fával borították be, kellemes, melegbarna tónusúval. A mennyezetet
vaskos tölgyfagerendák tartották. A famánia betetőzéseképpen a
plafonról egy, a vadnyugat korszakából származó szekérkerék lógott
le, csillár gyanánt. A küllőkre erősített gyertyautánzatú égők
végképp westernhangulatba ringatták a vendégeket. Szinte várták,
mikor rúgja be az ajtót Gregory Peck vagy Clint Eastwood… 
A masszív fabútorok puritánságát Brenda számtalan apró trükkel
oldotta fel. Kis mütyürök, vázák, dísztárgyak virítottak az összes
elképzelhető és elképzelhetetlen helyen.
Az emeletre vezető (természetesen fából készült!) lépcsőről
dobogás hallatszott. Megvadult kiscsikóként Alan négyéves
kislánya, Nancy vágtatott lefelé. Apját meglátva, hangos
csatakiáltással vetette magát a nyakába. – Szia, apa! 
– Szia, Pocok Panna – birizgálta meg kislánya pufók arcát a férfi.
Megigazította a piros színű, propellerhez hasonlatos masnit, ami a
boglyas, barna fürtök tetején trónolt. Nancy – akárcsak édesanyja –
nem volt kövér, de arca kerek formát nyert az évek során. Brenda
(aki hasonlóan gömbölyded arcvonásokkal bírt) mélységes
felháborodással kérte ki magának, ha élete párja Kerekfejűnek
becézte. 
–  Az én arcom nem kerek, hanem ovális! – hangoztatta szent
meggyőződéssel. – És vedd tudomásul, Nancyé sem az! 
– Oválisan kerek – egyezkedett nevetve Alan. 
– Ovális. 
–  Bármilyen mértani idomnak nevezzük, nekem a legszebb a
világon! – Ez a bók rendszerint levette lábáról és kiengesztelte az
asszonyt. 
– Képzeld apa, lement a lázam! Ugye, van kedved velem játszani?
– csimpaszkodott a kislány rendületlenül Alan nyakába. 
–  Ezer örömmel – hantázott a férfi, pedig inkább egy kis
nyugalomra vágyott volna. De hiába, Nancynek nem bírt ellenállni.
– Mit játsszunk? 
– Csinálj úgy, mint amikor a Hókuszpók kergeti a törpöket! 
 –  Uaaa!!! Aaaargh!!! – vicsorgott Henderson vészjóslóan, a
legrémisztőbb grimaszokat vágva. A kislány visongva nevetett,
borzasztóan tetszett neki a mutatvány. Régi műsoruk volt ez, de
nem tudott beleunni. 
–  Most utánozd Flinstone tatát, amikor kizárják! – követelte
csillogó szemmel. 
– Vilma-a-a!… Engedj be-e-e!!! 
–  Elég legyen, ne szekírozd atyádat! – érkezett a felmentő sereg
Brenda személyében. – Fáj szegénynek a feje. Menj reggelizni, kihűl
a tejeskávéd. 
Nancy elrobogott a konyhába.
–  Gondolom, te nem vagy éhes – szemlélte a sápadtan ücsörgő
férfit Brenda. 
– Nem igazán. 
–  Hogy sikerült a buli? Lemaradtam valamiről? – Gyalázatos
volt… Egy csomó üresfejű, részeg hólyag – felelte Alan. Ismét eszébe
jutott a szóváltása Diane-nal. Megborzongott. Vajon mennyi idő
múlva kerül a felesége fülébe a hír? Milyen nap van? Vasárnap…
Úgy vélte, a következő hét folyamán mindenképpen… Valamelyik
munkatársának felesége úgyis felhívja az asszonyt, és elkotyogja… 
Jobb túlesni rajta…
–  Figyelj – kezdte –, akadt egy szörnyen kellemetlen incidens.
Egyszerűen nem értem… Az egyik gépírónő… az a Diane Roberts… 
– Ismerem… legalábbis hallomásból. Jó kis firma lehet. Meséltek
róla egyet s mást a kollégáid feleségei. Mit csinált? 
–  Rám akaszkodott. Be volt piálva, és iszonyúan handa-
bandázott… Hogy én kikezdtem vele… hogy valamiféle levelet
írtam neki. Be akart ráncigálni egy üres szobába, hogy… érted… 
– Értem – biztosította felesége. – Nagyon is. 
– Hazugság az egész! – robbant ki Alan. – Sosem tennék ilyet! 
– Részegen sem? – nézte fürkészően az asszony. 
–  Nem. – A tagadószócskát határozottan szerette volna kiejteni,
de kimondva elég bizonytalanul csengett. 
– Hmm… – gondolkozott Brenda. – És aztán mi történt?  
– Lehordtam a sárga földig. Meg akart ütni, de lefogtam, és…
mondtam neki egy-két finomságot.  
É
 – Képzelem… És ő? 
–  Válogatott sértéseket zúdított rám. Mindenki minket bámult.
Borzasztó volt. Amúgy sem éreztem jól magam, de ez abszolút
betette a kaput. Fogtam magam, és elindultam hazafelé. 
– Ez mikor volt? 
– Hát… – Henderson nyelt egyet. Ismervén neje szokásait, tartott
ettől a kérdéstől. – Fél egy tájban. 
– Ez furcsa… – Brenda enyhe csodálkozással figyelte. – Ismersz…
éberen alszom. Most is felriadtam a Ford motorzajára és a garázsajtó
kattanásaira. 
– És? – A férfi elszorult torokkal várta a folytatást, bár jól sejtette,
mi következik. 
–  Megnéztem az órát. Negyed ötöt mutatott. Nem szokásom
beleütni az orromat a dolgaidba, de azt mondtad, egy kortyot sem
ittál… 
– Ez színigaz. 
– Tehát nem valami lebujban kötöttél ki, mint régen. Gregtől kábé
harminc perc az út… mondjuk negyven… Tényleg nem akarok
szimatolni, mégis… Elárulod, merre jártál ezalatt a majdnem négy
óra alatt? 
A férfi hangosan sóhajtott. Fejfájása csillapulni kezdett, de ettől
még nem javult a közérzete.
– Őszinte leszek – vallotta be. – Gőzöm sincs. 
 3.
A hirtelen támadt némaság súlya nyomasztóan nehezedett rájuk.
– Lehet, hogy ismét el kellene látogatnod ahhoz a pszichiáterhez –
jegyezte meg félénken Brenda. 
– Nem vagyok bolond! 
–  Én ezt nem mondtam – visszakozott az asszony –, de ez az…
amnézia intő jel. Nem szabad figyelmen kívül hagyni. Kérlek… a
kedvemért… Megteszed? Elmész, ugye? 
– O. K. – egyezett bele fásultan a férfi. A vita kifárasztotta. 
– Úgy örülök! – virult ki a nő. – Meglátod, rendbe fognak jönni a
dolgok. 
– Bizonyára. 
–  Jaj… látod milyen vagyok? Meg sem köszöntem a névnapi
ajándékomat! – Brenda végigsimította a csuklóját körbeölelő vastag
aranyláncot. – Tegnap délután hozta a csomagot egy küldönc.
Micsoda agyafúrt ötlet! 
– De hát a névnapod csak a jövő pénteken lesz! 
– Éppen ezért meg is lepődtem! De jólesett… te drága! Ahelyett,
hogy személyesen adtad volna át… Így annyira romantikus… mint a
régi, szép időkben… 
–  Én semmiféle csomagot sem küldtem neked! – fortyant fel
Henderson. Mi történik? Mi ez? Álmodik? Vagy Brenda szórakozik
vele? 
– Kártyát is mellékeltél a lánchoz – sápadt el a felesége. 
–  ”ÖRÖK SZERELEMMEL: ALAN” – ez állt rajta. Valahol
megvan… Ha akarod, megkeresem. 
–  Nem kell! – kiabált a férfi. – Ha nehéz a felfogásod, hajlandó
vagyok elismételni: NEM KÜLDTEM NEKED CSOMAGOT!!!
Érthető? 
– Igen… 
– A jövő héten akartam vásárolni valami ajándékot… de még nem
tettem meg. Világos? 
– I-i-gen… 
– Káprázatos! – Alan felállt, és elviharzott az emeleti hálószobák
irányába. 
 Az asszony sokáig nézett utána. Halványan ugyan, de lelkében
megmozdult egy apró, gonosz kis démon. Még csak embrióként
létezett, de megszületett és növekedni kezdett. Ha megnő,
szétrombolja szépen felépített világukat. 
A Gyanú Szörnyetege csendesen lapult Brenda Hendersonban, és
várakozott. 
 NEGYEDIK FEJEZET
1.
Nem csengettek? – harsogta túl a hajszárító búgását Ted
Current. 
– Mit mondtál? – kiabált vissza a konyhából Elisabeth Tex, meddő
próbálkozásokat téve, hogy a turmixgép eszelős zörgését
túlharsogja. 
– Apa! Beth! Azt hiszem, csengettek! – Billy, Ted hétéves kisfia ezt
a Technics hifitorony mellől üzente emelt hangon, mert a
hangfalakból dobhártyarepesztő hangerővel zúgott Vivaldi Négy
évszakjának E-dúr concertója. Átlagos vasárnap délelőtt a Current
családnál… Kész szerencse, hogy a lakásban tartózkodó negyedik
élőlény, Freddy Krueger semmiféle zajos szerkezetet nem
üzemeltetett. Ami persze elég furcsa is lett volna, lévén, hogy
Freddy egy süvölvény perzsa kandúrmacska… A derék négylábú,
abban a hitben, hogy ő a társulat egyetlen épelméjű tagja, méla
undorral fészkelte be magát ELM STREET feliratú kosarába. Onnan
pillogott elő idegesen a bábeli hangzavarra. 
Ted Current, a szabadúszó rockújságíró a haját szárította.
Barátnője, Elisabeth Tex, a New York-i Gyilkossági Csoport
őrmesternője egy adag banánturmixszal bíbelődött. Ted fia zenei
műveltségét fejlesztette. Mindezt tették a szomszédok legnagyobb
örömére, mivel egy bérház negyedik emeletén laktak. 
Az újságíró és az őrmesternő még a nyáron, egy nyomozás során
kerültek egymással közelebbi kapcsolatba. Azóta Beth elvált a
férjétől, és, bár fenntartotta saját lakását („Legyen hová menjek, ha
kidobsz” – somolygott gyakran a férfira), de gyakorlatilag együtt élt
Teddel. 
– Apa! Beth! Valaki egyfolytában nyomja a csengőt! –  
Billy lehalkította a muzsikát. Nem kapott választ, ezért kiügetett
az előszobába.
–  Ki az? – szólt ki tősgyökeres New York-ihoz méltó
óvatossággal. 
– Vittorio Blade hadnagy vagyok – hallotta az ismerős hangot. 
– Blade bácsi! – tárta ki örömmel az ajtót a srác. 
 –  Még azt merik állítani egyesek, hogy mi, olaszok, lármásak
vagyunk – lépett be a hatalmas termetű, ősz hajú zsaru. – Már
elkopott az ujjam a csengőn. 
– Főnök! Mi szél fújta erre? – lesett ki a konyhából a hosszú, sima
fekete hajú őrmesternő. Egzotikus arcában felragyogtak ferde
vágású, zöld macskaszemei. Kedvelte főnökét, a Csoport
nemrégiben kinevezett új vezetőjét. – A jeges decemberi szél –
toppantotta le cipőjéről a havat Blade. – Meg egy friss hulla, amit a
President Streeten találtunk. 
–  Nocsak, kit látnak szemeim! – Current egy szál törölközőben
sietett barátja üdvözlésére. Kezet ráztak. 
–  Kinn acsarkodnak a jegesmedvék az utcán – zsörtölődött a
fagytól pirosló arcú hadnagy. – Csaknem lefagyott a tököm. 
–  Vegyél vissza az úri modorodból – kérte Ted. – Elrontod a
gyermekemet. A te hatásodra kezd teljesen elkanászodni, és néha
úgy beszél már, mint egy kocsislegény. 
–  Nem tudom, honnan ered az a közhiedelem, hogy a kocsisok
trágárul beszélnek. Nekem speciel az egyik unokabátyám az, és
állíthatom, hogy soha egy rossz szót… 
–  Mivel kínálhatunk meg? – vágta el a terjedelmesnek ígérkező
elmélkedést az újságíró. – Beth remek banánturmixot készített.
Kérsz? 
– Meg akarsz gyilkolni? – horkant fel a zsaru. – Az én koromban
már végzetes lehet az új dolgok kipróbálása. Maradok a sörnél. 
–  Egyetértek! – A hűtőből előkerülő párás Foster’s üvegek
felemelkedtek és összekoccantak. – Öblítsük le porzó veséinket! 
Hosszú, nagy kortyokban ittak.
–  Üljünk le itt a konyhában! – invitálta a vendéget Ted. – A
szobákban nagy a felfordulás. 
Helyet foglaltak a rendtől és tisztaságtól csillogó konyhában. 
–  Szépen ki van polírozva – nézett körül Blade. – Nagyon
hangulatos. 
– Kösz. Főleg Beth érdeme. 
–  Hogy jöttök ki egymással? – érdeklődött cinkosan, hangját
jócskán lehalkítva a hadnagy. 
 –  Jobban, mint gondoltuk az elején. Bár, amikor néha
ellentmondok neki, azzal fenyeget, hogy megbilincsel – vigyorgott a
házigazda. 
–  Szedd ki a fegyveréből a töltényeket, amikor hazajön –
 tanácsolta blazírt képpel Blade. – Sosem árt az óvatosság… 
– Mit sutyorogtok? – csapott le rájuk Beth. – Bármibe lefogadnám,
hogy engem szapultok. 
–  Veszítenél, kedvesem – gordonkázott behízelgően Ted,
miközben a hadnagyra kacsintott –, csupa-csupa pozitívumot
mesélek rólad. 
– Például? 
– Hát… hogy mennyire ügyes vagy, mint háziasszony. 
–  Ez igaz – értett egyet a nő. – Magam is csodálkozom ezen…
Egész tűrhetően kezdek főzni. Még a Ladie’s Home Journalt is
járatni kezdtem magamnak. 
– Ez a vég – szuszogott Blade. – Mi lesz belőled, Tex őrmester? 
– Mosok, takarítok, bevásárolok – hencegett tovább az asszony. 
– Hogy azért ne legyen annyira idilli a kép, elárulom: mindezeket
akkor műveli, amikor a munkája nem akadályozza ebben –
árulkodott Ted –, és ez elég ritkán történik meg… 
–  Az összes szabadidőmet a ti pátyolgatásotokkal töltöm, te
hálátlan júdás! Ma délután is moziba viszlek, Billyvel együtt, miután
egész héten azért rágtátok a fülem, hogy nézzük meg Stallone
filmjét, a Demolition Mant. 
–  Sajnálom, Beth, el kell halasztonotok a mozit – mondta
szomorúan Blade. – Szeretném, ha most velem jönnél. 
– Miféle friss hullát említettél az előbb? 
– Érdekes ügynek látszik. Azt hiszem, nektek is annak fog tűnni. 
–  Nem akarok halottakkal foglalkozni – tiltakozott Current
élénken gesztikulálva. Kezében a félig üres üvegben lötyögött a sör.
– Hamarosan karácsony. Nyakig merültem több tucat lemezkritika
megírásába. A legkevésbé sem érdekelnek holmi bűntények. Elég
volt a májusi ügy, meg az a másik nyáron, Puerta del Solon. Békére
vágyom, nyugalomra. Cipeld el Bethet, ha vagy annyira szőrösszívű,
hogy elrontod a vasárnapi programunkat, de engem hagyj ki a
játékból. 
 –  Ha nem, hát nem – engedett gyanús könnyedséggel a minden
hájjal megkent vén kopó. – Sorry, Beth…, szükségem van rád. A te
ügyed lesz. 
–  Ki az áldozat? – kezdett öltözködni az őrmesternő. – Diane
Robertsnek hívják. Egy gépírónő. Nem ismerős a neve? – fordult
Blade az újságíróhoz. 
–  Valami rémlik – ráncolta homlokát Ted. – Ki vele, te briganti!
Mi az ábra? 
– A hölgy egy lemeztársaságnál dolgozott. Ott, ahol neked is sok
ismerősöd akad. 
– Csak nem a…? 
– De igen. A STAR cégnél. 
 2.
–  Mondj el mindent! – húzkodott magára különböző
ruhadarabokat Current. 
– Na mi az? Kezd érdekelni a téma? 
– A lényegre, Vittorio. Nem kell a rizsa. 
– Ma reggel hétkor találta meg a lányt egy kocogni induló lakó. A
President Street sarkán álló épület falánál hevert, a
szemetestartályok mögé gyömöszölve, hóval borítottan. 
– Akkor hogyan vette észre az illető? 
–  Vele volt a spánielje, és az kiszimatolta. Ismered a
kutyalélektant: hat öszvérrel sem lehet ilyenkor elvontatni, amíg ki
nem kaparja… Most is ez történt. A reggeli sportolásra készülő pasas
másodpercek múlva egy lilára fagyott karban gyönyörködhetett.
Persze, nyílegyenesen rohant minket értesíteni. 
– Ha nem vagyok túl indiszkrét, te miért ügybuzogsz itt hús-vér
életnagyságban? – vallatta Ted a hadnagyot. – Most, hogy főnök
lettél, elég lenne, ha a paplanos ágyadból irányítanád ezt a hétvégi
nyomozást. 
–  Képtelen nyugton maradni – szólt közbe a tetőtől talpig
felöltözött őrmesternő. – Az elmúlt fél évben minden valamirevaló
bűnesetbe beleütötte az orrát. A papírmunkát meg rásózza
másokra… 
–  Nem nagyon fekszik nekem ez a főnökösdi – panaszkodott az
ősz rendőr. – Évtizedeket töltöttem éles bevetésekben, most meg a
seggemet hízlalom egy párnás székben… Jólesik kimoccanni néha-
néha. Akárhogy is, az esetet Bethnek adom, én csak kibickedem egy
kicsit. Remélem, nem gond? 
– Ugyan már, Vittorio! – Az asszony a barátjára nézett: 
– Velünk jössz, Ted? 
– Szigorúan csak megfigyelőként – morogta a férfi. – Mit sikerült
eddig megállapítani Miss Roberts haláláról?  
– Meglepően sokat – felelt Blade. – Elég groteszk módon
gyilkolták meg: a bal szemébe egy dugóhúzót döftek. Tudjátok, azt a
legegyszerűbb fajtát, ami egy éles fémdarabból áll, és erre,
merőlegesen, egy fából készült nyélből. Egészen markolatig
nyomták. A nőszemély azonnal meghalhatott. 
– A halál időpontja? 
–  A hideg és a leesett hó nagyon megnehezíti a becslést, de
Starkey doki szerint hajnali három és öt között történhetett. Ami
érdekes, hogy az áldozat nagyon lengén volt öltözve. Se kabátot, se
bundát nem viselt. 
– Talán kirabolták – vélte Beth. 
–  Ennek ellentmond a tény, hogy a kis kézitáskáját megtaláltuk.
Benne MasterCard és Visa hitelkártyákkal, valamint egy kevéske
készpénzzel. Nem, a rablást kizárhatjuk. Az én verzióm szerint a
gyilkos üldözte a kihalt utcán, és ő menekülés közben szabadult meg
a nehéz ruhadarabtól. Aztán valami „jótét lélek” a reggel folyamán
megtalálta, és meglovasította, nem sejtvén, hogy egy
bűncselekményhez kapcsolódik. 
– Mit keresett Miss Roberts hajnalok hajnalán az utcán? – tette fel
a kézenfekvő kérdést Ted. 
– Úgy tűnik, már tudjuk erre a választ – büszkélkedett a hadnagy.
– A táskájában talált telefonszámnoteszből sorra felhívtuk az
ismerőseit. Körülbelül hatodik-hetediknek egy Greg Parsons nevű
tagot. Kiderült, hogy előző éjjel születésnapi murit tartott, és a
Roberts lány ott mulatott nála. Hajnali három után ment el tőle.
Gyalog indult útnak, mert közel lakott Parsonshoz. 
– Hol? 
–  A President Streeten. Ott, ahol a holttestét megtaláltuk. Ha
készen vagytok, szedelőzködjünk! Tiszteletünket tesszük Mr.
Parsonsnál. 
 ÖTÖDIK FEJEZET
1.
A nő, aki Greg Parsons lakásának ajtaját kitárta, a Termékenység
Istennőjének kultikus szobrait juttatta Ted eszébe. A méretes keblek,
a terebélyes hátsó fertály és a csípő mind-mind ezt az érzetet
erősítették benne. 
De az Istennő megszólalt, és a varázs odalett: 
–  Egen? – pukkantott a rágógumijával, és egy fagyasztott tonhal
kedvességével meredt rájuk. 
– Mr. Parsonst keressük, asszonyom! – Blade a legmodortalanabb
szipirtyóval is képes volt egy reneszánsz udvaronc modorában
tárgyalni. Ezt a képességet volt évfolyamtársától, a jelenleg
Detroitban dolgozó George Tennertől leste el. Ám az Istennőre
mindez láthatóan nem gyakorolt hatást. 
– Nincs itthó’! – förmedt a hadnagyra. Frissen mosott, ropogósra
vasalt munkaköpenyéből szappanillat áradt. Jobb kezében egy
partvist, baljában egy nejlonzsákot szorongatott. Kövérkés, petyhüdt
arcán piros foltok égtek. Zsíros, fekete haja, kiszabadulva a hajcsatok
fogságából, rakoncátlan fürtökben meredezett szerteszét. Ellenséges
pillantást lövellve, megismételte a kijelentést: – Nincs itthó’! – Be
akarta csapni a bejárati ajtót, de Blade bedugta hegedűtok nagyságú
cipőjét a résen. 
–  Rendőrség! – villantotta fel jelvényét, és veszíteni kezdett
udvaronc stílusából. Másodpercek alatt átalakult inkvizítorrá. –
Másfél órája telefonon tárgyaltunk Mr. Parsonsszal. Megbeszéltük,
hogy jövünk. 
–  Norma! – bődült fel egy hajókürthang a lakás belsejéből. –
Engedd be az urakat! 
Norma sértődötten ugyan, de eleget tett a felszólításnak.
Betessékelte az őrmesternőt, Blade-et és Currentet, majd
összeszorított szájjal faképnél hagyta őket. 
– Jó napot! – A fogadásukra elősiető férfi az ötvenes éveit taposta.
A rikítóan vörös selyem háziköntös egy nála jóval fiatalabb és
soványabb emberen sem hatott volna túl előnyösen. Vaskos és
visszeres lábain bőrpapucs volt, kezében pedig egy pohár ital. Tokás
arca színben harmonizált a köpennyel, és magas vérnyomást
sejtetett. Bár simára volt borotválva, és kopasz fejére a néhány szál
haj rendezetten simult, de a szeme alatti vastag karikák kicsapongó
életmódról árulkodtak. – Üdvözlöm, Mr. Parsons! Vittorio Blade
hadnagy vagyok a Gyilkossági Csoporttól. A társaim: a nyomozást
vezető Elisabeth Tex őrmester… és Ted Current… – Örvendek.
Megkínálhatom önöket egy itallal? 
–  Köszönjük, nem. Ellenben néhány kérdésünkre választ
szeretnénk kapni. 
– Menjünk a nappaliba… Elnézést a kis rendetlenségért… 
–  A „kis rendetlenség” a legmocskosabb, legjobban szétcincált
szobát jelentette, amit Tedék életükben eddig láttak. A szőnyegen
beletaposott csikkek, cigarettahamu és szétlapított sörösdobozok. Az
asztalokon üveg-ütegek, jobbára üresen. Az abroszokon étel, ital és
egyéb analizálhatatlan foltok tömkelege. 
A szoba sarkában egy üvegvitrin magasodott. Benne egy
csecsemő nagyságú ezüstszobor állt: egy gödröcskés arcú kis puttó.
Bongyor ezüsthajzata alól bánatosan szemlélte a rombolás nyomait.
Mellette egy tömör aranynak látszó szatír kergetett két félpucér
aranynimfát. Már épp elérte őket, és a hölgyemények pajzán
arckifejezéséből az látszott, hogy ezt egy cseppet sem bánják. Ők
hárman oda sem bagóztak tulajdonosuk tönkretett lakására. 
– Keresztül dajdajoztuk az éjszakát – közölte teljesen feleslegesen
a házigazda. – Oltári hepajt csaptunk. 
A szándékosan vagányra vett nyelvezet egy olyan férfit takart,
aki görcsösen kapaszkodik elmúlt ifjúsága roncsaiba. Letisztogatta a
foteleket, és belehuppant az egyikbe.
–  Tényleg nem kérnek inni? – szívélyeskedett reflexszerűen
elővarázsolt, őszintétlen mosollyal. 
– Tényleg – biztosította Blade. 
– Ha nem haragszanak, én töltök még egyet magamnak.  
– Csak nyugodtan. 
– Ugyanis szörnyen másnapos vagyok. 
–  Látom, nagy bulit rendezett – szemlélte a csatateret az
őrmesternő. – Az egész lakás hasonló állapotba került? 
– Többé-kevésbé. 
 – Részvétem… 
–  Nincs oka rá. Norma, a házvezetőnőm mestere a
rendcsinálásnak. Nem először teszi… 
– Sejtettem… 
– Estére ragyogni fog a kégli. 
– Le akarta tagadni magát előttünk. 
–  Bizonyára azt hitte, elkésett bulizók toppantak be, és az én
kontómra akarnak még potyázni egy kicsit. Norma békés, kedves
asszony, de azért titokban neheztel rám az életmódomért. Ez érthető,
hiszen elég sok pluszmunkával jár a számára. 
–  Térjünk a tárgyra! – javasolta Beth. – Mint ahogy telefonon
tájékoztattuk önt, a kollégáját, Miss Robertset ma hajnalban
megölték. 
–  Szegény Diane! – forgatta szemeit Parsons, de hangjából a
nyomozók kevés részvétet hallottak ki. 
–  Ön a telefonban azt állította, hogy a hölgy részt vett a tegnapi
rendezvényen, és hajnali három körül távozott. Gyalog. 
–  Közel lakott hozzám. Különben is, edzett lány volt. –
Célozgatott arra, hogy az áldozat az este folyamán összeszólalkozott
valakivel – szólt közbe a hadnagy. – Ha ezt mondtam, enyhén
fejeztem ki magam. Alaposan kiverte a balhét. 
– Kivel veszekedett? 
–  Egy munkatársammal. A neve Alan Henderson. Nős,
egygyermekes. Di… Miss Roberts belekötött. 
– Miért? 
–  Elég zagyván beszélt, már kissé felöntött a garatra. Cibálta
Alant, hogy vonuljanak félre kettesben… 
– Mr. Henderson felesége nem volt jelen? 
– Tudtommal beteg a kislányuk. Őt kellett ápolnia, ezért nem jött
el. 
– Hogy reagált Henderson a nő invitálására?  
– Elvörösödött. Kínosan érezhette magát… Aztán emelt hangon
kikérte magának az inzultust. A nő meg akarta ütni, de Alan lefogta
a kezét, és lebüdöskurvázta. 
– Festői kis jelenet lehetett. 
– Képzelheti… 
 – Szemtanúk? 
– Csak ketten: boldog és boldogtalan. 
– A folytatás? 
– Hendersont láttam kifelé sodródni az előszoba irányába. Oltári
furcsán viselkedett. 
– Hogyan? 
– Mint aki nagyon be van rúgva. 
–  Sokat ivott Mr. Henderson az este folyamán? Vagy talán nem
emlékszik erre? 
–  Épp ez az… Szerintem egy kortyot sem! Nemrég szokott le
radikálisan az italról. Ezért nem is értettem… Mereven ment, mint
aki transzba esett. 
– Biztos ön abban, hogy nem ivott? 
–  Nézze, nem figyeltem állandóan. De speciel láttam, hogy
kinyitott egy üveg piát Miss Roberts kérésére, és nem kóstolt bele.
Régen ezt nem állta volna meg. 
– Kinyitott egy üveg italt? – hajolt előre Blade. – Mivel? 
– Már megbocsásson, de micsoda hülye kérdés ez? Természetesen
egy dugóhúzóval. Valamelyikkel ezek közül –  és Greg Parsons
előhalászta annak a dugóhúzónak az ikertestvéreit, amelyet Diane
Roberts szemébe döfve találtak. 
 2.
–  Mit néznek így? – feszengett Parsons zavartan. – Nem láttak
még dugóhúzót? 
– Hány ilyenje van, Mr. Parsons? 
– Fogalmam sincs róla, vagy féltucat. Miért kérdezi? 
– Az áldozatot egy tökéletesen ugyanilyen eszközzel szúrták le. 
–  Egek! – szörnyülködött a kövér menedzser. – Alan!
Gyanakodtam, de a lelkem mélyén reménykedtem, hogy tévedek.
Tudják – hunyorított Parsons a mi szakmáink eléggé hasonszőrűek. 
–  Merthogy? – Blade némi gúnyt sűrített kérdésébe. – Mindkét
melóban temérdek emberrel kell foglalkozni. Kapitális hazugságokat
muszáj végighallgatni. Idejében fel kell ismerni, ki a megbízható, és
ki a széltoló. Minden arcrándulás, szemvillanás jelentőségét azonnal
tudni kell feldolgozni és a lehető legjobban hasznosítani. Röviden: el
kell választani a tiszta búzát az ocsútól. 
– Ezt szépen mondta. 
–  A farmer nagyapámtól tanultam. Ez a Henderson… nos…
valahogy sosem smakkolt nekem. Ha a véleményemet kérdezik… 
– De nem kérdezzük. 
– Richtig elmondom! – makacsolta meg magát Parsons. 
–  Szerintem összeszűrte a levet Miss Robertsszel. Vonzó egy
perszóna volt, nincs mit rajt’ csodálkozni. Szuperszonikus perszóna!
Isteniek voltak azok a szilikonnal felspécizett lökhárítói… már
elnézést a kegyeletsértésért. Alan is elég jóképű a maga módján…
Nős férfiakkal számtalanszor megesik az ilyesmi… Aztán a tyúk
kezd a terhére válni… Megpróbálja levakarni magáról, de az tapad
rá, mint egy kullancs. Talán fenyegetőzik is, hogy kipakol a megcsalt
feleségnek, ha ejtve lesz. Ki tudja? Végezetül lerészegedik a bulimon,
kieszeli ezt az ostoba kis provokációt, és botrányt kavar. Ettől
Hendersonban felmegy a pumpa. Hirtelen haragú egy fickó… majd
még mesélek erről. Felforr az agyvize… nagy dérrel-dúrral elrohan,
de kint a hidegben meggondolja magát. Egyszer és mindenkorra le
akarja zárni a problémát. Meglesi a hazafelé tartó nőt, és kinyírja. 
–  Egy szóváltás után, amit rengetegen hallottak? A maga
dugóhúzójával, amit láttak nála? – kételkedett az eddig csendben
figyelő Beth. 
– Rövidzárlat lehetett… 
– Talán… Maga látta, amikor Henderson elment? 
– Nem. Elvonultam egy macát gyömöszkölni… 
– Hogy mondta? 
–  Oppardon!… A szakzsargon. Lefordítom: egy hölgynek
mutattam meg… izé… a numizmatikai gyűjteményemet. 
– Szép nagy lehet, nemde? – vette a lapot Blade.  
– Számra tekintélyes – heherészett a dagadt de csak egyfajta
pénzérméből áll: dollárkákból… he-he-he! Megvillantok egy adagot
a luvnyák orra előtt, és máris vízszintesbe dobják magukat. 
– Még néhány jassz-kiszólás és visítok – súgta oda az őrmesternő
Tednek. – Az agyamat smirglizi ez a korosodó műjampec. 
–  Maga szerint látta valaki Hendersont, amikor elment? –
 forszírozta tovább a témát Blade. 
–  Talán Max… Max Cardellini… ő biztos látta. Úgy ugrál
Henderson körül, mint egy hűséges mopszli. Felnéz rá – tette hozzá
lekicsinylően, ám az érzékeny hallású hadnagy mást is érzett a
szavakban. „Irigykedik Hendersonra” – futott át rajta a sejtelem. 
– Miféle szerzet ez a Cardellini? – érdeklődött Ted.  
– Egy pancser. Grafikusként dolgozik a STAR-nál. Annak nem
rossz… de kevés benne a kitartás, az önbizalom és az ambíció. Ezek
nélkül pedig a mi szakmánkban képtelenség előrejutni. Henderson
segítget neki, a szárnyai alá vette. Akkora közöttük a különbség,
mint a pirospacsizás és az orosz rulett között. Ha Alan szemébe néz,
látni fogja a képzeletbeli pisztoly csövét, a ravaszra feszülő ujjat, és a
lendülő forgótárat, benne valahol az egyetlen golyóval. Henderson
épp annyira veszélyes és kiszámíthatatlan, mint az orosz rulett. Soha
nem lehet tudni nála, hogy az ütőszeg lőszerre vagy üres tárra
csapódik. – Az újságíró ámulva hallgatta a szöveget. Eltűnt az
álmodern, nyegle stílus. A felhevült Parsons nagyon is érzékletesen
fejezte ki magát: – Alan, ha jó napot fog ki, kenyérre kenhető, de ha
nem… isten irgalmazzon annak, aki az útjába akad! Ígértem, hogy
mesélek a viselt dolgairól… Íme: a múltkor a nyakánál fogva hajított
ki egy szövegírót az irodájából. 
– Miért? 
 –  A pasas előleget követelt tőle. Már másodszor. Egy munkára,
amivel több hetes lemaradásban volt. De azért ez mégsem eljárás!
Még egy apróság, majd elfeledtem. Alan, ugyebár, nemrég állt le a
masszív piálásról. Iszonyúan túlzásba vitte… emlékezetkiesései
kezdtek lenni. Állítólag gyakran órákig azt sem tudta, hol mászkált,
és mit csinált. 
– Hát… be kell vallanom, igen kíváncsivá tett, Mr. Parsons. Égek
a vágytól, hogy megismerjem Alan Hendersont. – A hadnagy
nehézkesen feltápászkodott a kényelmes fotelból. – Most rögvest
meglátogatjuk. 
– Bocs, használhatom a mosdót? – kérdezte Ted.  
– Hogyne! A folyosón balra a második ajtó. 
Az újságíró elindult. A háta mögött Beth a menedzser hajnali
három és öt közötti alibijéről érdeklődött. A fürdőszoba szinte
teljesen fekete volt. Fekete csempék burkolták a falat, és ágyazták
körül az ugyancsak sötét színű fürdőkádat. Mégsem tűnt a helyiség
gyászos hangulatúnak. A sok tükör és a felaggatott kék-zöld-piros
törölközők az egésznek inkább érzéki, buja légkört adtak. Current,
körbe sem tekintve, a szintén fekete porcelánból készült vécéhez
sietett. Kigombolta a nadrágját. Ekkor halk kuncogást hallott. 
Körülpillantott.
A kádban egy fiatal, hosszú szőke hajú lány kuporgott.
Cigarettázott. Anyaszült meztelen volt. Széttárta karját, kicsiny
körtemelle enyhén megmozdult. 
– Tart még a buli? – szólalt meg selypegős, nyafka kislányhangon.
Pupillája mereven és rezzenéstelenül tágult a semmibe. Lélekben a
Drog-Bolygón sétált, ahol helyre kis fecskendők sarjadnak a földből
növényzet gyanánt, és a marihuanafelhőkből finoman szitál a
heroinhó.  
– Már vége – közölte Ted, miközben sietősen begombolkozott. 
– Hogy hívnak, kóbor lovag? – incselkedett a lány. Alig érthetően
artikulálta a szavakat. Egészségtelenül sápadt arcán annyi szeplő
virított, hogyha egy kicsivel több van rajta, már összefüggően
barnává alakította volna a bőrét. 
– És honnan érkeztél? 
 –  Csak innen a szomszéd galaxisból… Az imént landoltam az
űrhajómmal. A nevem Kúnó… – vette lazára a figurát Ted. 
– Galaktikus Kúnó – ismét az egércincogásszerű nevetés. – Légy
üdvözölve! Engem inkább Steven Seagalra emlékeztetsz. 
–  Biztos a hajam teszi – nyúlt Current hátrafésült, szorosan
összefogott, hosszú, barna hajához. 
– Nem Steven Seagal vagy? – szomorkodott a szőkeség.  
– Roppantul szégyellem, de nem… 
–  Sebaj – tért napirendre az ügy fölött a lány. – Nem ülsz be a
kádba? Jó nagy… elférünk benne. Én már nem is tudom, mióta
vagyok benne, de klasszul érzem magam! Van még egy kevés
füvem. Elszívjuk együtt. Nem jössz? – Hívogatóan domborította
testét egy nyilvánvalóan Kim Basingertől ellesett pózban, de az
összhatást lerontotta karikás szeme és a vézna karjait ellepő libabőr. 
– Majd legközelebb – hátrált ki a férfi. 
A meztelen lány csalódottan legyintett, majd visszasüppedt a
kádba és a kábítószer-zsibbadásba. 
Blade, Beth és Parsons a nyitott ajtóban búcsúzkodtak. Ted is
megrázta a házigazda párnás mancsát. 
Kiléptek az elegáns folyosóra.
Norma, a házvezetőnő a szemétledobó helyiségében álldogált, és
műanyag vödröket ürített a nyílásba. Őket nézte, és úgy csapdosta a
vödröket a fémperemhez, mintha Tedék fejét képzelné a helyükbe.
 HATODIK FEJEZET
1.
Alan Henderson tévézett. 
Dokumentumfilmet nézett a Truman-korszakról. Borzongva
imádta az archív felvételeket. Ahogy a vásznon vagy a képernyőn
ismét felélednek a rég halott emberek… Megisszák újra a rég
megivott sörüket… Elszívják megint az egykoron elszívott
cigarettájukat… ÚJRA ÉLNEK. 
Lehet, hogy igaz a feltételezés: az idő is egy dimenzió? Hogy
valahol az összes eddig létezett és elmúlt másodperc megvan? És
egymástól függetlenül működnek? Abraham Lincolnt újra és újra
lelövik színházi páholyában… A Titanic újra és újra elsüllyed…
James Dean újra és újra szétzúzódik ezüst Porschéjával… 
Félelmetes elképzelés. De tetszetősebb, mint a sima elmúlás
gondolata. Egyfajta halhatatlanság. Még ha a szenvedéseinket
kellene ismétlődően átélni, de mégiscsak élnénk. Örökké.
– Drágám! – A férfi felrezzent merengéséből. Brenda állt a nappali
ajtajában, arcán félelemmel vegyes zavar. 
– Keresnek. 
– Kicsoda? 
– A rendőrség. – Felesége mellett két férfi és egy nő bukkant elő. 
–  Csak részben – szabadkozott a fiatalabb férfi, és kezet nyújtott
Alannek. – Én magánemberként vagyok itt. 
–  Üdv, Ted! – Henderson meglepődve fogadta a parolát. Mint a
GROOVER nevű rockzenekar A and R embere, ismerte az újságírót,
hiszen Current írta a csapat első nagylemezének dalszövegeit. 
–  Gondoltam, jobb, ha egy ismerős arcot látsz – folytatta Ted. –
Meg aztán érdekel az eset. Engedd meg, hogy bemutassam a
nyomozást vezető Elisabeth Tex őrmestert és Vittorio Blade
hadnagyot. 
–  Nyomozás? Miféle nyomozás? – értetlenkedett Henderson, de
Bethék tisztán észlelték, hogy barna arcbőre fakulni kezdett. 
– Senki sem szólt ide neked? – csodálkozott a tollforgató. – Majd
fél tucat emberrel beszéltünk a STAR-tól a nap folyamán. Érdekes,
hogy senki sem vette a fáradtságot, hogy idecsörgessen a hírrel… 
 – Félreraktuk a telefont – magyarázta a magas, szikár menedzser.
– Szombat-vasárnaponként ezt sűrűn megtesszük. Kizárjuk a
külvilágot. 
– Így már értem. 
– Még nem árultad el, miről van szó? 
–  Ja, persze… az egyik munkatársadat, Diane Robertset ma
hajnalban meggyilkolták. 
–  Úristen! Mikor történt? – kérdezte tompán Alan, és markáns
arca még sápadtabbá vált. 
–  Az előzetes becslések szerint három és öt között. De inkább
negyed négy és öt óra a valószínűbb intervallum, hiszen a
szemtanúk szerint háromkor hagyta el Greg Parsons születésnapi
buliját. Ugye, te is ott voltál?  
– Minek kérded? Hiszen úgyis tudod – felelte hűvösen
Henderson. – Mint ahogy az összezördülésünkről is értesültél,
nemde? 
–  Én a te verziódat szeretném megismerni – mondta
diplomatikusan az újságíró. 
– Annyit tudok az egészről, mint amit a kívülállók is láttak. A nő
kikezdett velem, és amikor visszautasítottam, nagy palávert csapott. 
–  Szokott Miss Roberts máskor is ilyen feltűnően viselkedni? –
Blade beszéd közben álmatagon figyelte a televízió képernyőjén
masírozó tengerészgyalogosokat. 
–  Egetverően nagy kurva volt szegény, isten nyugosztalja… de
azért önérzetes a maga módján. Hiszen rendkívül csinos külsővel
áldotta meg a természet. Nem… én nem tapasztaltam nála eddig
hasonlót. Bevallom, borzasztóan meglepődtem. 
– Mit gondol, miért pécézte ki magát? 
–  Egész nap ezen töprengtem. Nem sok eredménnyel. Egyetlen
apró támpontot azért találtam. 
– Ki vele! – biztatta a hadnagy. 
–  Valamiféle levélről beszélt, amit állítólag én írtam neki. A
szavaiból azt hámoztam ki, hogy a levél hemzsegett a szexuális
ajánlatoktól. 
– Persze, nem maga írta, ugye? – Az őrmesternőről ez idáig úgy
látszott, oda sem figyel a beszélgetésre. Azonban a hidegháború
érdekében ágáló Eisenhower figyelése közben agya minden részletet
elraktározott.  
– Természetesen, nem! 
–  A fülünkbe jutott, hogy önnek – nem is oly régen – komoly
alkoholproblémái adódtak – tért át más témára Beth. 
– Kitől származik az információ? 
– …
–  Balga kérdés… minek tettem fel… Érdekes, a rosszindulatú
hírek terjesztőinek hogy védik az inkognitóját az emberek!
Képtelenség eljutni a pletyka forrásáig. Ezért az ilyen alakok egyre
jobban vérszemet kapnak, és…  
– Uram – szakította félbe az őrmesternő Henderson füstölgését –,
annyit szeretnénk tudni: igaz vagy nem igaz?  
– Most mit mondjak? Igaz is, meg nem is. Az év első felében
valahol elvesztettem az önkontrollomat… párszor kiadósan
betintáztam. De azóta önerőből leállítottam magam. 
– Bizonyos emlékezetkiesésekről csiripeltek nekünk a madarak… 
–  Már sejtem, honnan fúj a szél… Greg Parsons, a derék
munkatárs és jóbarát… Igaz? 
– Nem mondhatok semmit. Kötelez a titoktartás.  
– Nekem ennyi elég! Parsons… már megbántam, hogy
kitárulkoztam előtte. Mennyire segítőkésznek mutatkozott…
pszichológust is ajánlott… 
– Igénybe vette? 
–  Néhányszor. Adott egy minimális lökést a helyes út felé, de
azért kilencven százalékban önerőből oldottam meg a problémát. 
– Beszéljen az amnéziáiról. 
– Maguk fel akarják fújni az egészet! Sejtem én, hová szeretnének
kilyukadni! A habókos, önkívületbe eső ex-alkoholista… Kettős
személyiséggel, amelyikből a rosszabbik énje gyilkolni is képes…
Marhaság! Anno berúgtam iksz esetben, és kiesett pár óra az
életemből. De tuti, hogy ezalatt nem szaladgáltam pucéran a
Szabadság-szobor tetején lévő kilátóban, és főként nem öldöstem
embereket! Valószínűleg egy-egy bárpulthoz dőlve sziesztáztam,
üveges szemmel. Beszéljenek a pszichológussal! Ő meg fogja
erősíteni, hogy nem vagyok hangyás. 
 –  Legyen nyugodt, megtesszük. Mikor jött el a tegnapi buliról,
Mr. Henderson? 
– Fél egy tájékán. 
– És mikorra ért haza? 
–  Nem is tudom… – habozott a menedzser nem figyeltem az
órát… 
–  Mégis, körülbelül mikor? Erőltesse meg a memóriáját, ez
nagyon fontos. 
– Negyed kettőkor, hajszálpontosan. Felébredtem a motorzajra, és
megnéztem az órát. Ha szükséges, megesküszöm rá! – Brenda
Henderson a nappali ajtajából szólt hozzájuk. Sápadtan, de
eltökélten nézett az őrmesternőre és társaira. 
 2.
–  Hendersont kipipálhatjuk – mondta Ted egy bő félóra múlva,
miközben BMW-jével a havas utcákon lavírozott. – Túl kézenfekvő
lett volna. 
– Lehetséges – hagyta rá Beth. – Mégis… elég sánta az alibije… 
– Nem hiszel az asszonynak? 
– De nem ám! 
– Nekem meggyőzőnek tűnt. 
–  A nő azt vallotta, hogy a férj negyed kettőkor érkezett haza –
csóválta fejét Blade. – Henderson, saját bevallása szerint fél egykor
lécelt le a partiról. 
–  Ez tökéletesen stimmel. Parsonstól az út Hendersonékig cirka
harminc-harmincöt perc. Betonbiztos alibi, bár egy ilyen közeli
hozzátartozó állítását a bíróság fenntartással fogadná. Mindenesetre,
hihető a sztori. 
– Valami nem klappol benne, kisfiam. 
– Micsoda? 
–  Távozáskor, Henderson engedélyével, megvizsgáltam a
kocsiját. Ha igaz lenne, amit az asszony mond, és negyed kettőkor a
férje már hazaért, az autónak csontszáraznak kellene lennie.
Emlékezz vissza, a hóesés éjjel három körül kezdődött. Addig az
utak tiszták voltak. Nos, a Fordon a gumiabroncsok totál sárosak…
sőt, a karosszéria és az alváz is szinte ragad a rátapadt
szennyeződéstől. Fedett garázsuk van. Hol koszolódott be így a
járgány? 
– Talán a mai napon furikáztak vele. 
– Megkérdeztem. Senki sem használta azóta. 
– Tehát a pasas három után ért haza. 
– A felesége meg fedezi – helyeselt Blade. 
– Henderson lenne a gyilkos? 
–  Nem tudom! Nem vagyok biztos benne, hiába szól a látszat
ellene. Ez az ügyetlen alibi bizonytalanná tesz. Miért nem mosták le
az autót? Volt rá bőven idő, hiszen csak délután négykor állítottunk
be hozzájuk. Hazudnak, az bizonyos, de mi okból? Ha egy
 1

propoligráfra kötnénk őket, a szerkentyű felrobbanna… És

láthatóan idegesek… 
– Ezen nem csodálkozom – somolygott Ted. – Henderson indítéka
akkora, mint az Empire State Building, az alibije meg nem nagyobb,
mint egy bolha tökén a pattanás. 
–  Én megkapirgálnám ennek a Parsonsnak az alibijét –
morfondírozott fennhangon Beth. – Kissé gyanús, ahogy kígyót-
békát kiabál Hendersonra. 
–  Én is úgy vettem észre, mintha féltékeny lenne rá – bólintott
Ted. – Egy öregedő, korpulens fickó… Úgy tudom, szakmailag sem
a legjobb. Alan pedig fiatal, jóképű, tehetséges. Egykettőre le fogja
hagyni a szamárlétrán. Lehet, hogy ez van a háttérben? 
–  Kiderítjük, kisfiam – közölte optimistán Blade. – Beszélünk
azzal a hölggyel, akivel korosodó lepedőakrobatánk együtt
hancúrozott. Aztán kifaggatjuk ezt a Max Cardellinit, hogy az ő
szemszögéből miként fest az ábra. De először… 
–  Ki ne mondd! – kiáltotta kórusban Beth és az újságíró. –
Tudjuk! 
–  Látom, már ismertek… Ugorjunk be egy étterembe, mert
farkaséhes vagyok! 
 HETEDIK FEJEZET
1.
Max Cardellini úgy festett, mint akin átgázolt egy több tonnás
kamion. Tedék hosszadalmas, kitartó csengetésére egy lassított film
szereplőjeként vánszorgott elő. Elgyötört ábrázatát még borúsabbá
tette az őrmesternő felmutatott jelvénye. 
–  Mi a hézag? – krákogta rekedten. Libafoszöld színű zoknija és
az amerikai zászló mintázatát idéző alsónadrágja kihangsúlyozta a
tényt, miszerint viselőjük nem egy Adonisz. A szoros nadrággumi
satujából rózsaszín hájhurkák türemkedtek elő. A kinőtt (kihízott?)
alsónemű fogságában húsvéti sonka vastagságú combok sínylődtek. 
– Bemehetünk? – érdeklődött Current válasz helyett.  
– Ted! – A házigazda csak most vette észre az újságírót. – Bújjatok
be! 
A lakás minden tekintetben átlagosnak bizonyult, kivéve az
elképesztő rendetlenséget. Úgy tűnt, ebben az ügyben ez visszatérő
motívum…
A music-center körül szanaszét hajigálva lemezek és kazetták… A
borítók üresen tátongva hevertek az asztal alatt. A tépett tapétájú
falakon nagyméretű, színes poszterek hemzsegtek. A kigyúrt testű
rocksztárok és a dúskeblű cicababák inkább egy álmodozó tinédzser
kuckójába illettek volna, nem pedig egy harminc év körüli
felnőttébe. Brett Michaels, a Poison együttes frontembere
félmeztelenül homorított az egyik plakáton. Szigorúan és
helytelenítően szemlélte a vele átellenben tornyosuló szennyesruha-
kupacot. Egy másik képen Samantha Fox csücsörített
görögdinnyéket megszégyenítő idomaival. 
Az olcsó és silány minőségű típusbútorokat vastagon lepte a por.
Az ablakok szigetelését a résekbe tömködött törölközőkkel
erősítették meg. A meleg levegő fullasztóan állott és párás volt. Az
ágy vetetlen, a lepedő még őrizte a test lenyomatát. Gazdája
nyilvánvalóan most ébredt fel. 
–  Aludtam – erősítette meg a feltevést Max. Beletúrt ritkás és
rendezetlen hajába. Úgy-ahogy letisztogatta a két csővázas fotelt és a
kanapét, majd hellyel kínálta vendégeit. 
 – Italt? – sürgölődött nagy elánnal, miközben magára kapott egy
háziköntöst. 
– Mi van? – dobta vissza a kérdést Ted. 
– Ásványvíz… tej… paradicsomlé… 
–  Nem kérek semmit – a szokatlan mondat Blade szájából
hangzott el. Előzőleg egy kínai étteremben telefalta magát Won Ton-
levessel és szusival. Most tunyán terpeszkedett a fotelben, és
álmosan bambult, mintha agysejtjei teljes létszámban emésztőnedvei
segítségére siettek volna. 
– Én egy paradicsomlét elfogadnék – mondta Beth. – Feltéve, ha
nem túl hideg. 
– Nem valószínű. Két hete elromlott a hűtőszekrényem. 
–  Miben tárolod a romlandó élelmiszereket? – képedt el az
újságíró. 
–  Elfelejtetted, hogy december van? A kisebbik szobámban
bedöglött a központi fűtés, és amit ott az ablak mellé pakolok, az
időtlen időkig eláll. 
– De egyszer kitavaszodik! 
– Majd csak lesz valahogy – közölte derűsen a grafikus. Blade és
Beth sajnálkozva figyelték a kövérkés férfit, ahogy eltrappol a
konyha felé. 
–  Bár engem nem kérdeztél, de én ásványvizet kérek! – szólt
utána Ted. 
– O. K. 
– Nem tűnik valami szerencsés alaknak… – súgta Beth. 
–  Ahogy rebesgetik, világéletében balszerencsés fickó volt. Carl
Pullner szerint… – Ted elharapta a mondatot. 
–  Már itt is van a finom innivaló! – lépett be egy ütött-kopott
tálcával Cardellini. Menet közben elbotlott a szőnyeg felkunkorodó
szélében, és a poharak tartalmát Bethre zúdította. 
–  Jesszusom… bocsánat… azonnal letörlöm! – szabadkozott
sután, és egy vitatható tisztaságú ronggyal szárítgatni kezdte az
őrmesternő kabátját. 
–  Semmiség… – Beth hősiesen elfojtotta azon ingerét, hogy
alaposan fejbe kólintsa ezt a balfácánt. Kivette a zsebkendőjét, és
feltörölgette a paradicsomlé maradványait. 
 –  Már egy hete készülök lesimítani ezt az átkozott
szőnyegszegélyt – búslakodott Max. Szája legörbült, és Ted attól
tartott, mindjárt elerednek a grafikus könnyei. 
– Miért nem tetted? 
– Az eredendő lustaságom… Anyám szerint egy lajhár idegbeteg
ámokfutó hozzám képest. 
–  Az édesanyjával él? – fürkészett körül a tisztogatást befejező
őrmesternő.  
– Szegény egy évtizede már, hogy elhunyt. 
– Sajnálom. 
– Köszönöm. Nézzék el ezt a felfordulást, egyedül élek. 
–  Nem tesz semmit – Ted félretolt lábával egy üres Genesis CD-
tokot –, ismerős látvány… régebbről – fűzte hozzá sietve, észrevéve
Beth szemrehányó tekintetét. 
–  Bitangul másnapos vagyok – panaszkodott Cardellini. –
Nagyon felöntöttem a garatra tegnap. 
– Greg Parsons születésnapi muriján, ugye? 
– Honnan tudod? 
– Telepatikus képességeim vannak… 
– De komolyan?! 
–  Hogy bírsz ezen az istenverte környéken lakni? – tért ki a
válaszadás elől Ted. Idefelé jövet, hármasban szörnyülködtek azon,
hogy hová keveredtek. Cardellini Bronx egyik „klasszikus”
negyedében éldegélt. A félig térdre roskadt házsorok olyan
benyomást keltettek, mintha túl lennének a harmadik világháborún.
És – az omladozó falak állagát tekintve – nem a győztes oldalon
vettek részt a harcban… 
– A pénztárcám szabja meg az ízlésemet – ironizált fanyarul Max.
– Ismered a főnökömet, Mr. Staffordot. 
Nem a nagylelkűségéről híres… „Ez nem az Üdvhadsereg” –
szokta hangoztatni. Majd ha befutott grafikussztár leszek… –
rezignált hanghordozása elárulta, hogy maga sem bízik nagyon
ebben. 
–  Azért nem annyira katasztrofális ez a hely – folytatta aztán
nekividámodva –, határozott előnyei is vannak! 
– Mifélék? – tamáskodott Blade. 
 –  Az olcsóságán kívül az, hogy rendkívül csendes. Ebben a
házban, szerénységemen kívül, már csak ketten laknak. Egy
2

süketnéma, öreg néger és egy fiatal pusher , aki maga is aktív

drogos. 
–  Színvonalas szomszédok… Ha bajba kerül, biztosan a
segítségére rohannak majd… 
– Azt nem… de legalább csendesek. A narkós néhanap kornyikál
egy kicsit, de semmi több. Nyugis ez a ház. Most jut eszembe: esetleg
valami harapnivalót? – sürgött-forgott a lakás tulajdonosa.
Láthatóan igyekezett az előbbi balfogását feledtetni. 
–  Nem vagyunk éhesek – sandított Ted a könyvespolc tetején
hányódó tányérokra. A rajtuk trónoló penészes sajtdarabok egy
farkaséhes embernek is elvették volna az étvágyát. 
–  Akkor hallgassunk háttérnek egy kis zenét! – Cardellini
belekotort a csupasz kazetták tengerébe. Előhalászta az egyiket. –
Black Sabbath? Az eredeti, Ozzy-féle felállással természetesen. 
– Nyomasd – hunyorított Ted. 
–  Én nem ismerem – foglalt el tartózkodó álláspontot Beth. A
szobát a Vol. 4. album nyitószáma, a híres Wheels of Confusion
fémes gitárhangjai árasztották el. 
–  Egész jó – bólogatott az őrmesternő, miután Ozzy Osbourne
jellegzetes hangja is felcsendült. 
–  Pont megfelelő aláfestése annak, amiért jöttünk – célzott az
újságíró a zene súlyos és kemény voltára.  
– Tényleg, miért vagytok itt? – tette fel, némileg ügye-fogyottan, a
kézenfekvő kérdést Max. 
– Már azt hittem, sosem kerül sor erre – forgatta a szemeit Beth. –
A szavaiból úgy vettem ki, ön még nem tud a gyilkosságról. 
– Gyilkosság? – hüledezett Cardellini. 
– Ma hajnalban az ön munkatársát, Miss Robertset megölték. 
– Hol? 
–  Az utcán. Nem messze a lakásától. Szerintünk követhették
hazáig. Valaki, aki részt vett Parsons ünnepségén. Mit tud róla,
voltak ellenségei a hölgynek? Netán szóváltásba keveredett
valakivel? – nézett nyomatékosan a férfira Beth. 
 – Az lehetetlen! Alan nem tehette! – kiáltott fel izgatottan a kövér. 
– Miért nem? 
– Mert… Alan egy nagyszerű ember! Tűzbe tenném érte a kezem!
Bár olyan lehetnék, mint ő! – Kerek arcára egy ideáljáról mesélő
kamasz átszellemült kifejezése költözött. – Az a némber
zagyvaságokat locsogott, egy szó sem igaz belőle. 
– Pontosan miket mondott? 
–  Hát, nem is tudom… nem volt egyértelmű… De olyasmit
hámoztam ki belőle, hogy Alan kikezdett vele. És ő ezt részegen
világgá kürtölte. 
– Ez fenemód kínos lehetett Mr. Hendersonnak, nem? 
– Eléggé… 
–  Veszélybe sodorhatta ez a magánéletét? A szakmai
előmenetelét? 
–  Hmm… – habozott Cardellini. – Mr. Stafford nagyon
vaskalapos főnök… Rühelli a házasságtörőket… személyes okokból.
Ugye ismerik a feleségének és a SLIM énekesének történetét? Azt,
hogy felszarvazták? 
– Ismerjük – biccentett az újságíró. – Tehát Miss Roberts veszélyes
tényezővé válhatott Henderson számára?  
– Nem! Nem! – Max ingerülten csapott az asztalra. – Alan nem
tehette! Ez biztos! Ingerlékeny, hirtelen haragú, de a légynek sem
tudna ártani! 
–  Egyébként Mrs. Henderson alibit igazolt a férjének – árulta el
Beth. 
– Hát akkor? Mire ez az egész felhajtás? 
–  Nem vagyunk teljesen meggyőzve – az őrmesternő
szedelőzködni kezdett –, bár az ön pozitív állásfoglalása szintén
sokat nyom a latba. Azonban meg kell jegyeznem, egyesek
véleménye Mr. Hendersonról homlokegyenest eltérnek a magáétól. 
–  Parsons! – fortyant fel a házigazda. – Egy árva mukkanását se
higgyék el! Irigykedő, vén pinabúvár! Lehet, hogy épp ő a gyilkos!
Nézzenek a körmére! 
–  Nyugi – csitította Current –, meg fogjuk tenni! Apropó… te
meddig maradtál a bulin? 
 – Fú-ú-ú… nehezeket kérdezel… Egy biztos, sokáig. Várj csak! A
rádióban a fél hetes híreket olvasták fel, amikor szedtem a
sátorfámat. 
– Látott valaki? 
–  Már alig lézengtek… de, talán… Parsons! Igen, vele
karamboloztam az előszobában! A konyhából jött egy friss eresztés
whiskyvel. Apám, hogy annak mekkora huzatja van! Asztal alá
vedelt mindenkit! 
–  Nos, akkor az ön alibije rendben volna. Kösz a vendéglátást –
sétált a kijárathoz Beth. 
– Szívesen… máskor is. 
– Még valami: Henderson egy bizonyos levelet említett. 
– Levelet? 
– Miss Roberts állítólag azzal vádolta, hogy egy obszcén levelet írt
neki. 
–  Rémlik valami – ráncolta homlokát Cardellini de nem
emlékszem kristálytisztán az egészre. Addigra már telítve voltam
piával. Mintha egy vastag vattafelhőn át szűrődött volna hozzám az
egész. 
– Megértem – biztosította Ted, visszaemlékezve saját, egykori na-
még-egyet-a-gallér-mögé rendszerű szombat esti támolygásaira. 
– A névjegyem – nyújtotta a kis kartont Beth a grafikusnak. – Ha
bármi az eszébe jut, akármilyen csekélység, ne röstellje: hívjon fel! 
– Ígérem. Sok sikert a nyomozáshoz! 
– Köszi. 
– És meglátják – integetett a rajzoló ki fog derülni, hogy nem Alan
Henderson a tettes. 
 2.
–  Akadna pár fémdolcsid? – bökte oldalba Tedet Blade, lenn az
utcán. A szél ostorcsapásokként vágott az arcukba. Beth bemenekült
a BMW védelmébe. 
– Nem elég, hogy a vendéglőben az én számlámra tömted meg a
feneketlen bendődet? – háborgott Current. Ugyanis egy
elhamarkodottan gavalléros gesztussal meghívta ebédre az ősz
zsarut. Baljós előérzete a megrendelt ételek mennyiségénél
kezdődött… a ceh kifizetésekor pedig valóra vált. – Te vérszívó
pióca! 
– Két rövidet szeretnék telefonálni. 
–  Nesze! De igyekezz, nehogy megfagyjunk addig a kocsiban!
Meg ez a tájék sem biztonságos… – Ted a sarkon bevágódó fekete
Lincoln felé mutatott. Az óceánjáró hosszúságú kocsiból dübörgő
rapzene áradt. Lehúzódott a motorral vezérelt ablak. A bent ülők
fizimiskája kevés jóval kecsegtetett. Gyűlölettől fagyos fekete arcok
3

hajoltak ki. „White motherfuckers! – szállt a sértés a levegőben. Az

autó elsüvített Tedék mellett. 
–  Ezek a skacok nem fánkkal vagy brióssal kínálnának meg
minket – állapította meg Current. – Előbb böknék a bordáink közé a
rugós kést. 
–  Annyira örülnek a jelenlétünknek, mint lapostetveknek a
gatyájukban – értett egyet a hadnagy. – Sietek, ne aggódj! 
Szapora léptekkel elbaktatott a jégvirágos üvegű telefonfülkéhez.
Gémberedett ujjaival nehézkesen tárcsázta az otthoni számát.
Közben tébolyult szvingtáncosként bokázott, csekély védekezésként
a hideg ellen.
– Blade-lakás! – zendült fülébe feleségének hangja. Háttérzajként
kakofonikus ricsaj ömlött ki a kagylóból. – Üdv, asszonypajtás! 
– Hol kujtorogsz, te lókötő? – korholta urát Maggie. – Kivételesen
együtt a család: mindkét fiad, a menyed és az egy szem unokád. Erre
te fogod magad kora reggel, és olajra lépsz. „Másfél óra és itt
vagyok” – ezt ígérted. Mennyi most az idő? 
– Ne zsémbeskedj! Besegítettem egy hangyányit az ügybe. Jólesett
körülszaglászni. Rozsdásodás ellen kiváló orvosság. Mára
befejeztük, repülök hozzád haza. Azonnal indulok! 
–  Az „azonnal” még hány órát jelent? Csak hogy tudjam, mire
készüljek. 
– Maximum egyetlen órácskát. Hatvan percet. 
– A kedvenc rántott bordádat készítettem ebédre – panaszkodott
az asszony. – Mostanra teljesen kiszikkadt. A fahéjas süteményem
meg odaégett. 
– Mi ez a ramazuri a háttérben? 
–  Az unokád kábé ezerkétszáz kis gazember barátja körülöttem
ordibál, és nyilakkal lövöldözik a falra. Ugyanis az imént nézték
meg videón a Robin Hoodot, Kevin Costnerrel… Már csaknem
sikerült kilőniük az egyik bernáthegyi szemét… Viszonzásul az eb
szétmarcangolta a mesterlövész kölyök nadrágszárát. Pluszban
bömböl a magnó, és a nagyobbik fiunk veszekszik a nejével. 
– Mi a csudán? 
– Drágalátos gyerkőcünk állítólag túlzottan barátságos a nőnemű
munkatársaihoz. Ezt rója szemére a felesége. – ”Féltékenység… a
zöldszemű szörny… kacag az étken, mit elébe tálalnak” – idézte,
nem teljesen pontosan, Shakespeare-t a hadnagy. – Ha az én
oldalbordám lenne, móresre tanítanám ezt a kótyagos libát. Kezébe
adnám a füleit, ha nekem járatná a lepcses száját. Tegye össze a két
kezét, hogy egy ilyen remek férje van! 
–  Te jobb, ha befogod a szádat, és száguldasz haza, mert
különben… 
– Tarts ki, jövök! – vágta el a szóáradatot Blade. Megszakította a
vonalat, és egy másik számot tárcsázott föl. 
– Kapitányság – jelentkezett az Ügyeletes. 
– Blade vagyok. 
– Üdvözlöm, uram. Talbot őrmester, jelentkezem. 
– Hagyjuk a formaságokat. Kapcsolja a Gyilkosságiakat! 
– Starkey… Gyilkossági – vakkantott a kagylóba a doki. 
–  Itt Vittorio! Mi van, henteském? Nincs jobb szórakozásod
vasárnap délután, mint dolgozni? 
– A főnököm, valami Blade nevű gengszter ráncigált be. Annyira
sötét az ipse, hogy fotontablettákat kell szednie, különben elnyeli a
fényt. Nem ismered véletlenül? – Hinnye’, az áldóját! A humorod
nem változik… garantáltan élvezhetetlen. Felboncoltad Miss
Robertset? 
–  Megtörtént. Semmi érdekfeszítőt nem találtam. Ép, egészséges
nő volt, amíg meg nem lékelték. 
– A halál időpontja? 
– A becslésem, enyhén szólva, zseniális volt. 
– Tehát három és öt között? 
–  Pontosítsuk: inkább fél négy és fél öt… Leszóltak a
daktiloszkópusok, hogy a gyilkos eszközön nincs ujjlenyomat. Ezen
nincs mit csodálkozni, hiszen órákig ázott a hóban. 
–  Jól van, kedves trancsírozó barátom. Azért, hogy ne unatkozz,
és ne gyere ki a gyakorlatból, az írásos jelentést… 
–  Ha ezt valaha még egyszer, szemtől szemben el merészeled
makogni nekem, akkor ezzel a dugóhúzóval vágok menetet a
seggedbe. 
– Több tiszteletet az elöljárónak! – kurjantotta vigyorogva Blade.
Ezer és egy esztendeje ismerte az orvost, mindennapos volt közöttük
a froclizás. – Hawkes ott van? 
– A folyosón sertepertélt az előbb. 
– Ráncigáld a telefonhoz, légy szíves! 
–  Hawkes – lihegte a fiatal nyomozó, egy szösszenetnyi szünet
múlva. 
– Mi újság, kisfiam? 
– Főnök, én ezt nem értem! 
– Mit? 
– Ugyebár az áldozatot nem rabolták ki. Meghagyták a táskáját, a
pénzét, a hitelkártyáit. Már azt hittük, kizárhatjuk az anyagi
indítékot. 
– És? 
–  Felmentünk a nő lakására. Kis manzárd. Egy szoba, konyha,
fürdőszoba. Szerény bútorzat, semmi extra. De az egész fenekestől
felforgatva! 
– Hogyan? – A hadnagyot áramütésként sokkolta a hír. Ez sehogy
sem passzolt a láncolatba. 
– Ahogy mondom! A bejáraton nincs külsérelmi nyom, erőszakos
behatolás jele, de mintha egy tornádó söpört volna végig a kéglin.
Nem pöcsölt az illető. A székek feldöntve, a fiókok kihúzgálva,
iratok és könyvek szétszórva. Valaki láthatóan nagy
ügybuzgalommal kutatott értékek után. 
–  Értékek… – ismételte eltűnődve Blade. Valami motoszkált az
agya hátsó zugában. Érték… Kérdés, kinek mi az értékes? 
–  Tanácstalan vagyok! – hadarta izgatottan Hawkes. – Miért
vállalt a gyilkos kockázatot? Miért nem elégedett meg a nőnél talált
értékekkel? 
–  Minden embernek más és más az értékes – morogta
szórakozottan a hadnagy. Idegesítette, hogy sehogyan sem tudja
előcsiholni azt a bizonyos gondolatszikrát. Nem sejtette, hogy utolsó
mondatával mennyire beletrafált az igazságba. 
 YOLCADIK FEJEZET
1.
Mi bántja aput? Haragszik ránk? – Nancy Henderson elvackolta
magát kedvenc Bugs Bunny- és Duffy Duck-mintás párnái közé.
Innen pislogott aggodalmasan anyjára. 
Este nyolc óra volt. A zűrzavaros vasárnap – a rendőrség
megjelenése és faggatózása, a gyilkosság megrázó híre és férjének
furcsa viselkedése – kimerítették Brendát. Ezért a lehető
leghamarabb ágyba dugta kislányát. Alig várta, hogy egyedül
maradhasson gondolataival, amelyek kezdtek összekuszálódni. Férje
a délutánt önkéntes némasági fogadalomba merülve töltötte.
Bezárkózott szobájába, és nem adott magáról életjelt. A vacsoránál
sem jelent meg. Brenda diszkrét kopogtatására és érdeklődésére
kiszólt, hogy köszöni, de nincs étvágya. A levegőben lappangó
fojtott feszültséget még Nancy is érzékelte. Elmaradtak a szokásos
esti játékok, a közös tévénézés… Ezért faggatta édesanyját, miután
az kurtán-furcsán ágyba parancsolta. 
– Ne aggódj, kicsim! Apádnak rossz a közérzete, ennyi az egész.
Talán bujkál benne valami betegség – a nő maga is meglepődött,
mennyire folyékonyan tud mellébeszélni. 
– Lehet, hogy megfertőztem influenzával? – szorongott a lányka.
Estére ismét felszökött a láza, de szerencsére alig múlta felül a
hőemelkedés szintjét. A vírus utolsó támadását intézte szervezete
ellen, a nehezén már túlesett. Kezdett kilábalni a betegségből. 
–  Biztos, hogy nem. Kizárt dolog – paskolta meg vigasztalóan
kicsiny kezeit Brenda. – Holnapra mindketten makkegészségesek
lesztek! 
– Akkor jó – nyugodott meg Nancy. Ásított egyet. – Szeretném, ha
klassz karácsonyunk lenne. Hányat kell még aludni addig? 
– Lássuk csak… Ma 20-a van… a maival együtt még négyet. 
– Alig várom! Főzöl majd finomakat? 
– Persze. 
– Mit? 
–  Ne kotnyeleskedj! Jó, hogy nem az ajándékokról
kérdezősködsz… 
 –  Tudom, hogy az nem illik. Legalább azt áruld el, mi lesz az
ünnepi ebéd? 
– Gesztenyés pulyka, töltött libanyak, mazsolás vaníliapuding. 
– Nagyszerű! 
– Meg vagy elégedve? 
– Meg. 
– De most már tessék aludni! 
–  Anyu… én úgy imádlak – hízelkedett a kis ravaszdi.
Fészkelődni kezdett a paplan alatt. Láthatóan forgatott valamit a
fejében. 
–  Ismerlek, jómadár… valamit kérni akarsz. – Az asszony
önkéntelenül elnevette magát. – Elő a farbával!  
– Ó… csak szomjas vagyok. Készítesz egy kancsó citronádét? 
– Az nem citronádé, hanem limonádé – javította ki automatikusan
Brenda. Lányának sűrűn akadtak meglepő szóbarkácsolatai. Bár
tagadhatatlan, hogy nem nélkülözték a logikát, mint ahogy ez a
mostani sem… Tényleg… miért limonádé és miért nem citronádé?
Mert így mondják az emberek? Miért kell folyton a közízléshez
igazodni? Jó lenne néha kiszállni a verkliből, de ez legtöbbször
csupán óhaj marad… Nancy is jobb, ha megtanulja, az
egyénieskedés ritkán kifizetődő a mai világban… 
–  Mindegy, minek nevezzük – csóválta boglyas fejét felnőttesen
Nancy. – A lényeg, hogy kérek szépen! 
– Egy feltétellel megcsinálom. 
– Mi lenne az? 
–  Elkészítem, behozom, megiszod, a fejedre húzod a takarót, és
egyből elalszol. Ez a sorrend. Rendben? 
– Igen. Mami… 
– Tessék. 
– Nagyon szeretlek. 
– Én is, kicsim. 
Miután kiszolgálta lányát, Brenda eloltotta a gyerekszoba
lámpáját. A sötét, csendes házban lesétált a földszintre.
Menetközben elhaladt Alan szobája előtt. Belülről nem érkezett nesz,
de az ajtó alatti fénysáv elárulta, hogy férje is ébren van még. Az
asszony, amerre elhaladt, lekapcsolta a lámpákat. A rohamosan
terjedő sötétség puhán átölelte. 
Megrohanták a megválaszolatlan kérdések. Mi történt Alannel?
Köze lenne a gyilkossághoz? Miért tagadta le a névnapi ajándékot?
Bár alibit igazolt neki (az adott szituációban kutya kötelességének
érezte), kétségek mardosták. Lehetséges, hogy a férje titokban ismét
iszik? 
Az elmúlt háromnegyed év sok gyötrelmet okozott az
asszonynak, még ha kívülről ez nem is látszott. Igyekezett eltitkolni
Alan előtt, hogy mennyire bántja kapcsolatuk hidegülése és az
állandó alkoholmámor. Rendkívül boldog volt, amikor a férfi
orvoshoz fordult, és hátat fordított az italnak. Most pedig, talán
elölről kezdődik a cirkusz… súlyosbítva valami sokkalta
rosszabbal… Brenda szerette a férjét. Nagyon szerette. Egyszerű
családból származott, világéletében keményen dolgozó nő volt.
Házassága és gyermekük születése ideiglenesen főállású
háziasszonnyá változtatta, de titkos, dédelgetett tervét nem adta fel.
Műsorvezető-riporter szeretett volna lenni. Adottságai megvoltak:
intelligencia, kellemes orgánum, előnyös külső (ha netán a tévében
próbálna szerencsét). Érdekelte a televíziózás is, de fő szerelme a
rádió volt. Bűvkörébe vonta őt az élő adások utánozhatatlan légköre,
a vérbeli profik talpraesettsége. 
Egyszer majd ő is bekerül közéjük.
Mihelyt Nancy nagyobbacska lesz.
És ha rendezetté válik a családi élete.
Ha… – leült a nappali egyik foteljébe, és tovább merengett a
sötétben.
„Sohase válassz jóképű férjet magadnak! Kerüld a kópé-
tekintetűeket, az öntudatosokat, a sikerlovagokat. A jóvágású
férfiakra tapadnak a nők. Szólniuk sem kell. Jegyezd meg: a legtöbb
lány fütyül az értelmi szintre, a nemes érzelmekre. Az előnyös külső
dominál náluk, a hatalom és a pénz…” – A szellemhang régi
emlékeket ébresztett Brendában. Hófehér haj… jóságos arc…
szerteágazó, pókhálószerű ráncok a bőrön… drótkeretes
szemüveg…
Charlotte Nagyi.
 Hintaszékében ringatózott most is, a képzelet filmvásznán.
Fikarcnyit sem változott, pedig idestova tizenhét esztendeje, hogy
egy elegáns mozdulattal felvágta az ütőerét. Fügét mutatott ezzel a
körülötte ólálkodó Gyomorrák Főkínzómesternek. 
Nem fogadta meg a Nagyi bölcs intelmét… Jóképű férjet
választott… akinek ráadásul pénze is van. Nem rossz zsákmány egy
kóbor, éhenkórász gépírónő-macskának… A szívére hallgatott
hajdanán. Talán most issza meg ennek a levét? 
„Mit tanácsolsz?” – sugározta a néma kérdést a lehajtott fejjel
üldögélő fantomhoz. Charlotte Nagyi felemelte csinos
kontykoronával díszített fejét. Arca a mindent látottak végtelen
nyugalmával tekintett unokájára. Vérben úszó kezeit szelíden
széttárta, és megvonta a vállát. Nem szólt. 
Egy szót sem.
„A túlvilágon nem terjednek a hírek? – makacskodott Brenda. –
Diane Roberts már köztetek van. Nem mondott semmit? Ki tette?
Alan? ALAN???” 
„Nem segíthetek, drágám! Én csak a te fantáziádban létezem. Két
külön dimenzió vagyunk. Majd ha te is közénk kerülsz, akkor
esetleg fény derül a titokra. Ugye, eljössz? Hiányzol.” „Te is” – sírta
el magát Brenda. Imádta a nagyanyját. Halála után hetekig alig evett,
és nem érintkezett a külvilággal. De bármennyire szerette, azért nem
menne el hozzá. ODA… 
Még nem.
Korai.
Vagy mégsem?
„A halálom napját ismered?” – elszorult szívvel kérdezett tovább.
A Nagyi soha-ki-nem-apadó-vérű sebére tekintett, és tétován
bólintott.
„Mikor lesz?”
„Biztosan akarod tudni?”
„IGEN!”
„Makacs vagy, mint régen. Szemernyit sem változtál.” – Brenda
kislánykorában gyakorta követelte nagyanyjától, hogy adja meg neki
Isten telefonszámát. Egyszer aztán az idős hölgy megunta a
nyaggatást, és egy hosszú-hosszú számot firkantott le egy kockás
füzetlapra. A kislány hetekig hívogatta, de az örökké foglaltat
jelzett… „Ki kell érdemelned, hogy fogadja a hívásod – mosolygott
az öregasszony. – Csak a kiválasztottaknak jut az érdem, hogy
beszélhetnek vele… hogy megtudhatják Tőle az élet nagy titkait.” 
Vajon megvan még valahol ez a telefonszám?
Tudta, hogy a Nagyi becsapta, de mégis… Talán ismét
próbálkozhatna vele… ha esetleg az öregasszony szörnyen közeli
dátumot fog megjelölni a halála napjának. Igen… felhívja az Urat. 
Isten majd rendbe tesz mindent.
Elhalasztja az ő és Alan végítéletét. 
Messze-messze.
A végtelenbe.
Sohanapjára.
Minden rosszat eltöröl. Segíteni fog.
De előbb hadd hallja, mit jósol Charlotte Nagyi. 
„A halálod napja…” – az öregasszony szavai valahová a
homályos, ködös semmibe kúsztak el. Alakja halványulni kezdett,
majd szertefoszlott.
„Maradj még!” – akart rimánkodni Brenda.
Ehelyett felébredt.
 2.
A nappali foteljában nyomta el a kimerült idegek pihentető
menedéke: az álom.
Megnézte a faliórát. Mindössze húsz percet aludt.
Korán van még.
Nem lenne tanácsos ismét elszenderedni, hiszen a gyötrő
problémák álmában tovább kínoznák. Körbe-körbe rohangáló
gondolatai elől menekvést keresett. Okosabb, ha lefoglalja magát.
Olvasson? Nem… Hallgasson zenét? Nem segítene… Valami fizikai
tevékenység kell… Megvan! 
Elhatározta, mosni fog.
A fürdőszobában hűségesen várja az ultramodern, zajtalan
mosógép és a centrifuga. Amíg dolgozik, nem gyötri az agyát.
Munkára fel! 
Felnyalábolta a piszkos ruhákat, és az automatába gyömöszölte.
Előtte azonban gondosan megvizsgálta és kiürítette a zsebeket.
Egyszer véletlenül eláztatta Alan egyik „kisokos-jegyzettömbjét”.
Nem vágta zsebre, amit kapott érte… Azóta kétszeresen vigyázott. 
A gépbe hajigálta Nancy diétás pepsivel lemalackodott
köténykéjét, sárfoltos játszóruháit, néhány saját blúzát és szoknyáját.
Szusszantott és pihent egy picit.
Már csak Alan tegnap este viselt holmija maradt hátra.
Felmarkolta a barna kordbársony zakót. Ezt persze tisztítóba küldi,
nem úgy, mint a nadrágot. Elfintorodott, amikor meglegyintette a
„másnapos buliszag”: a kesernyés cigarettafüst, az izzadság, az
ételek és italok keveredő aromája. 
Megtapogatta a zsebeket.
Sorban kirakta a benne találtakat.
Egy bőrnotesz… egy Parker-toll… némi aprópénz… egy
kulcstartó, két kulccsal… 
Lakáskulcsok.
Ismeretlen mintázatúak.
Nem a sajátjuk, ez biztos. 
Jobban szemügyre vette. Egy nagyméretű, vörös műanyag, szív
alakú tartón függtek. A domború szív oldalán kis kallantyú vonta
magára a figyelmet.
Brenda megnyomta.
A szív szétnyílt, halk muzsika csilingelt fel.
Brenda az ajkába harapott. A fogak nyomán vér serkent ki. Észre
sem vette. 
A tartó belsejéből egy fénykép tárult elé.
Egy szélesen, életvidáman mosolygó lányt ábrázolt.
Egy lány…
Fiatal, szép, Kleopátra-frizurás.
Ha kétsége támad, hogy ki az illető, a kép sarkában olvasható
dedikálás eloszlatta a félreértés lehetőségét. Szavak.
Kedves, játékos, kétértelmű szavak.
Tartalmuk éles késként hasogatta, majd jégtömbbé fagyasztotta
Brenda Henderson szívét.
Káprázó szemei előtt szinte táncoltak a betűk, elfolytak a sorok:
„A TITOK NYITJA:
A MEGFELELŐ KULCSOT
A MEGFELELŐ ZÁRBA!”
DIANE ROBERTS

 MÁSODIK RÉSZ
„A nagy kérdés, persze, mindmáig az, hogyan is lehetne kideríteni, mi
teszi olyan vonzóvá a gyilkos számára a leendő áldozatot.” 
SHAUN HUTSON: ÁLDOZATOK
„Meg akartam szerezni, s nem vagyok olyan ember, aki könnyen felad
valamit, ha nagyon akarja.” 
DASHIELL HAMMETT: A MÁLTAI SÓLYOM
 KILENCEDIK FEJEZET
1.
Elkészültek a válogatásalbum borítótervei, Mr. Henderson.
Kérem, nézze át, és ha bármi nem tetszik benne, azonnal szóljon!
Holnapra korrigálom. – A szakállas grafikus ügybuzgalma annyira
fülsértő volt, hogy Alannek önkéntelenül nevethetnékje támadt. A
flegma, nagyképű Colin hogy ugrabugrál körülötte! És milyen
félénken néz rá! A hülye! Nevetési ingere haragba csapott át. Hétfő
volt, délelőtt tizenegy óra. 
Henderson, amióta tízkor belépett a STAR cég területére,
folyamatosan érezte, hogy valami van a levegőben. Semmi
konkrétum… A köszönések… Az elkapott pillantások… A háta
mögött összehajló fejek… Mindenki napsugaras kedvességgel
beszélt hozzá. Bármit mondott, ráhagyták, amolyan nyugszik-a-
beteg modorban. 
„Ezek félnek tőlem” – eszmélt rá hamarosan. Bárhova ment a
kiterjedt irodalabirintusban, már mindenhol tudtak a vasárnap
hajnali gyilkosságról és az előzményeiről. A góréktól a liftesfiúkig.
Mindenki. 
Hiába, a pletyka már csak ilyen… Csinálj nemeset vagy jót,
adakozzál, vagy mentsd meg egy fuldokló embertársad életét: ezek a
hírek ólomszárnyakon, csigalassúsággal terjednek, és gyakran el is
akadnak. Érdektelenek. Ámde cselekedj rosszat és förtelmeset!
Valamit, ami kínos a számodra! Másnap az egész város, harmadnap
az egész állam, negyednap az egész ország ezt szajkózza! És
garantáltan sehol sem fog elakadni… Mámorosan csillogó szemű
hírvivők gondoskodnak erről… Zamatos óborként ízlelgetik a
nyelvük hegyén. Elég jó a bukéja? Elég mocskos? Elég sértő? Elég
bántó? Mert minél inkább az, annál nemesebb kincs az efféléknek.
Ínyenc-falat. 
Alan emberismerete nem hagyott kétséget, hogy itt a Pletyka
Nehézsúlyú Bajnokával áll szemben, az arany öves, knockoutoló,
Guinness-rekordokat döntögető szóbeszéddel. 
Nincs előle menekvés.
 2.
A munkájába temetkezett. Ellenőrizte a montírozó-szobában
készülő GROOVER koncertvideo vágási munkálatait. A zenekar
nyáron megjelent bemutatkozó albuma meglehetősen jól fogyott,
ezért szándékozták piacra dobni a csapat őszi klubturnéján készült
felvételeket. 
– Ide azt a jelenetet vágjuk be, amikor Dicky beugrik a tömegbe! –
javasolta éppen Ian Brightman, a basszusgitáros. 
– Mennyi a time code-ja? – kérdezte a rendező.  
– Valahol 59 perc 14 másodpercnél kezdődik. Pörizz oda! 
–  Oké! – A képernyőkön feltűnt a langaléta énekes, amint nagy
svunggal a csápolók közé veti magát. 
– Ez az… tekerd egy kicsit előrébb! Addig, amikor nekilendül… –
Dicky, a gravitációnak fittyet hányva, visszarepült a színpadra, és
hátrafelé kezdett szaladni. 
– Stop! Most állj le! – A kép kimerevedett. – Innen jó lesz! 
Alan hamar beleunt a néma kibic szerepébe. Brightman és a
rendező láthatóan egy hullámhosszon voltak, az ő személyére itt
nincs szükség. Majd megtekinti a kész anyagot. 
A folyosókon csalinkázva, pechjére, belebotlott Steve Hicksbe, a
Mayfair dobosába. Ennek a bandának a tagjai régi motorosok voltak
a szakmában, öt albummal és mérsékelt sikerekkel a tarsolyukban.
Az utóbbi egy évben személyi problémákkal küszködtek, és Alant
összetévesztették a jeruzsálemi Siratófallal. 
Most sem tudott elmenekülni… Hicks, menet közben olvasva a
Melody Makert, látszólag oda sem figyelt, mégis baleset nélkül
navigálta ösztövér testét az íróasztalszigetek között. Titkos érzéktől
vezérelve felfedezte a szökni készülő Alant. 
–  Öreg fiú! – vigyorgott baljósan, mint Godzilla, amikor
4

nekitámad a Mechagodzillának.  
–  Steve! – kapitulált Henderson. Nincs mese, egy órányi sirámot
vághat most zsebre… 
És lön…
A panaszok nem voltak újkeletűek. Hicks a csapat beképzelt
szólógitárosáról regélt, aki szirt-szart elvállal, és aprópénzre váltja a
zenekar fáradtságosan felépített karrierjét. 
– Rockzenekar vagyunk – kesergett Steve. – Az a tapló lassanként
már esztrádműsorokban is fellép, ha jól megfizetik. „Művészi
megtiszteltetés” – ilyeneket hazudozik. Tönkreteszi a
hitelességünket. 
–  Rossz szerződést kötöttetek egymással annak idején. Ezeket
írásban kellett volna tisztázni. 
– Á-á-á… akkor még barátok voltunk… Most meg már késő. Van
egy hiperbunkó barátnője, aki szünet nélkül oltogatja belé a
nagyképűséget. 
– Szép csaj? 
–  Az??? Dehogy! A lemegy-a-bányába-feljön-a-szén kategória…
„Szépségét” arrogáns és tudálékos modorával próbálja elkendőzni.
A gitárosunknak azt adagolja, hogy „Te vagy a szépfiú, te adod el a
bandát”. Kinyílik tőle a bicska a zsebemben. 
– Ez a „szépség” sosem néz tükörbe? 
–  Gondoltam rá, hogy ajándékozom neki egyet… de úgysem
értené a célzást. Ahhoz ő túlságosan emelkedett lélek… Felette áll a
hozzám hasonló egyszerű rock and roll fickóknak. A múltkor, egy
koncert után, azért megkapta a rajongóktól. 
– Hogyan? 
–  Néhány autogramot váró kiscsaj végigmérte, ahogy a gityósba
kapaszkodva kilibegett a művészkijárón. „Ennek a srácnak egy deka
ízlése sincs” – kommentálták hangosan a lányok. 
– He-he… 
– A boszi napokig füstölgött, de ez nem akadályozta meg abban,
hogy tovább kavarja a trutyit a zenekar körül. Szerintem addig rágja
a fiú fülét, amíg az meg nem pattan tőlünk. 
–  Sose sajnáld! – Alan már iszonyúan unta a litániát. – Ezer jó
gitáros van a raktáron. Majd én szerzek egyet.  
– Köszi, rád lehet számítani! – hálálkodott Steve, és végre-
valahára elkotródott. 
Alan visszament az irodájába. Fáradtan leroskadt a székére.
Megpróbált rendet rakni az íróasztalán. 
A füzetlapot csak percek múltán vette észre. Egy karikatúrát
ábrázolt. A fekete filctollal, hevenyészve felskiccelt kép őt ábrázolta
nyitott sliccel, amint egy nagy gombára vagy inkább egy
stoppolófára emlékeztető péniszét veszi elő. Előtte, felhúzott
szoknyával, bugyi nélkül Miss Roberts feküdt egy utcai padon.
Nyelve kilógott vastagon kirúzsozott ajkai közül, szájából
szóbuborék sarjadt: „Nyomjad be, mindkettőt!” 
Ugyanis az Alan Henderson-figura a bal kezében egy dugóhúzót
tartott. 
Döfésre készen.
Arcán gonosz vigyor; az ő buborékjában a „Kettős élvezet lesz!”
szavak voltak olvashatók.
Alan galacsinná gyűrte a förmedvényt, és a szemétkosárba
pöccintette. Halántékában lopakodva indult el egy fájdalomhullám. 
– Hosszú nap lesz a mai – dünnyögte. 
Valóban az lett…
 TIZEDIK FEJEZET
1.
A hallgatózás csúf szokás. 
Ezzel Herbert Stafford, a STAR lemezkiadó nagyhatalmú vezetője
is tisztában volt. A meglett korú, megállapodott és beérkezett
úriembereknél duplán ronda dolog. Mégsem bírt a lényéből fakadó
kíváncsiságnak ellenállni. Szinte betegesen érdekelték mások titkos
gondolatai. Már hétéves korában vígan hallgatózott a szülői
hálószoba ajtaja előtt. Füle szomjasan itta be a kiszűrődő
ágynyiszorgás és a ritmikus, egyre gyorsuló zihálás neszeit. Bár
akkor még fogalma sem volt a zajok eredetéről, de sejtette, hogy
titkos dologra bukkant, és ez élvezettel töltötte el. Nehezen tudta
volna bárki elképzelni manapság a gyérülő és lisztesedő hajú,
hízásnak indult, negyvenhét éves Staffordban az egykori cingár,
lehorzsolt térdű, ragtapaszokkal tarkított kis lurkót. Még saját maga
sem… Gyökeresen megváltozott, egyetlen tulajdonsága maradt meg
gyermekkorából: a kíváncsiság. 
Mikor kinevezték a STAR cég fejének, kezdetben gyakorta
játszadozott a gondolattal, hogy „poloskákat” helyeztet el az
irodákban. Magának pedig berendeztet egy lehallgatóközpontot.
Aztán letett szándékáról. Az ilyesmi rizikós, könnyen híre terjedhet.
Egy mini Watergate-botrány tönkretehetné… Később a véletlen
játszott a kezére, hogy problémamentesen fülelhesse le beosztottai
beszélgetéseit. Irodájától mindössze ötven yardnyira talált rá a
tökéletes megoldásra. Ott, ahová a király is gyalog jár… azaz a közös
toaletthelyiségben. Egy szép napon, az említett objektumban,
békésen szappanozta főnöki kacsóit, amikor megdörrent egy hang a
feje fölött: 
–  Egyszer szétrúgom ezt a nyavalyás szerkentyűt! – A hang
kristályos tisztasággal, mondhatni hifi-minőségben ostromolta a
hallójáratait. Körbekémlelt, de senkit sem látott a ragyogóan
kivilágított, kék csempével borított mosdóban. Rövid vizsgálódás
után lelt rá a titok nyitjára. A beszéd az elektromos kézszárító fölötti
szellőzőjáratból szivárgott elő. Az aknából beszűrődő
beszélgetéseket kiválóan lehetett hallani. A járat másik vége éppen
az üdítő- és kávéautomatáknál volt, ahol az alkalmazottak szívesen
kaszinóztak pihenőidejükben. Kicserélték a világról,
munkahelyükről és főnökeikről alkotott véleményüket. Ez utóbbi
kiváltképp érdekelte Staffordot. – Nyughass, Charlie! Érzéssel
nyomkodd a gombjait, ennek a kávéautomatának lelke van. Úgy
bánj vele, mint egy nővel. – A duruzsoló hangban Herbert személyi
titkárnőjére, Miss Hardinra ismert. 
–  Beszipkázta két dolláromat! – siránkozott az előbbi hang, aki
valószínűleg Charlie Antczak lehetett, a cég egyik grafikusa. 
– Ne búsulj, ma este megvigasztallak – búgta egy párzani vágyó
nőstény gerle hangszínén a máskor oly kimért és hűvös Miss
Hardin. – Kilencre felmegyek hozzád… de most rohanok, a főnök
rám sózott egy halom munkát. Szia, édes… 
–  Szia, baby… – hangos cuppogások, majd csend. Stafford
eufóriában úszva bámulta magát a tükörben. Megvan a megoldás!
Napi három-négy rövid kagylózás, és heteken belül mindent
megtud, ami a háta mögött történik. A véleményeket, az intrikákat,
az összes suskust. Hogy ki kivel, mikor és hányszor… 
Rögtön elsőre mekkora meglepetés érte… A jégcsap Miss Hardin
és ez a mélák, teszetoszának látszó Antczak… Megáll az ész!
Aztán észbe kapott, hogy még mindig a csap alá lógatja a kezét,
és az már puhára ázott. Sebtében megszárogatta, és boldogan
trappolt végig a folyosón. 
Unott arcot erőltetve mustrálta végig a körfolyosó túlsó végén
felállított automatákat. Charlie Antczak még most is mellettük
tipródott, és komótosan szürcsölte egy papírpohár tartalmát.
Főnökét meglátva a szürcsölés üteme lényegesen felgyorsult…
Fénysebességgel nyeldekelte a kávét, és eliszkolt az íróasztalához. 
Herbert felmérte a terepet. A rácsos szellőzőakna jó magasan, a
plafon alatt helyezkedett el, pontosan az egyik kávémasina fölött.
Remek… Rendelt a géptől egy feketét, cukorral és tejszínnel.
Iszogatás közben kigombolta szürke zakójának gombjait. Az utóbbi
időben ez a ruhadarab egyre jobban szorította hastájékon. Pedig
amikor tavaly megvásárolta, még szinte lötyögött rajta… „Sportolni
fogok” – határozta el, immár századszor. Persze, a lelke mélyén
sejtette, hogy ismét átveri önmagát. Sajnos, a bifszteket sörrel jobban
szereti, mint a fekvőtámaszt és a súlyzózást…
Az üres papírpoharat a szemétkosárba dobta, és irodájának
szentélyébe ballagott. Az előtérben buzgón gépelő Miss Hardin
hidegen jól nevelt mosolyára cinkos kacsintással válaszolt.
 2.
Stafford két dolgot gyűjtött szorgalmasan: pénzt és ellenségeket…
bár ez utóbbit nem tudatosan. Csak így alakult. Az üzleti és a
magánéletéből egyaránt száműzte az „élni és élni hagyni” elvet. Ő az
„ami a tiéd, az az enyém, és ami az enyém, ahhoz neked semmi
közöd” módszert favorizálta. Mint egy Sherman-tank gördült előre,
útját legázolt emberek szegélyezték. A pénz gyakran elfogy, de az
ellenségek megmaradnak. Ők pedig velősen „patkánynak”,
„féregnek” vagy „görénynek” titulálták az igazgatót. 
De egyvalamit nem tagadhattak le: hogy sikeres üzletember.
Veszettül sikeres. Mintha mágikus erő vezérelte volna, minden
tranzakcióból győztesen kecmergett ki. A szárnyai alá vett
zenekarok általában befutottak, és később bőségesen tejeltek neki. 
Ritkán érte kudarc. A balfogás a SLIM együttessel fájó pontjai
közé tartozott, hiszen ebbe legutóbbi (sorrendben ötödik) házassága
is tönkrement. A banda énekese mutatós szarvakat varázsolt
patrónusa homlokára… 
A szellőzőakna segítségével létrejött rendszeres hallgatózás
azonban gyógyírt jelentett lelki sebeire. Édes hónapok teltek el így.
Önfeledten és szégyentelenül fülelt. Fokozatosan kitapasztalta,
melyek azok az időszakok, amikor különösen érdemes hegyeznie a
fülét. Főleg az ebédszünetek végén gyümölcsözött a
kíváncsiskodása. Ekkor lebzselt a legtöbb ember az automaták
mellett. „Mit sutyorognak a suttyók?” – ez egyik kedvenc szójátéka
volt Staffordnak, amit persze csak önmaga szórakoztatására
használt. 
A róla elhangzottak óvatosan megfogalmazott megjegyzésekben
merültek ki. Érezhetően nem kedvelték, túlzott szigoráért és hajcsár-
stílusáért, de tartottak tőle. Nyíltan csak Carl Pullner, az öreg
produkciós menedzser merte kritizálni, de ő ezeket szemtől szembe
is a képébe vágta. A meglepetés a Diane Roberts-gyilkosságot követő
hétfőn következett be. Stafford megszokott pozitúrájában (buzgó
kézmosás-imitáció, arra az esetre, ha valaki benyitna) hallgatózott.
Aznap már harmadszor. Kora délutánra járt az idő. Tapasztalatból
tudta, hogy ez sovány időszak, de azért várakozott. Hátha…
 Aztán meghallotta az unalomig ismert zúgást. 
Valaki elindította az egyik gépet.
És halkan dudorászott.
–  Stafford… Stafford… Stafford… te felszarvazott, vén
agyalágyult… – Egy közismert sláger dallamára énekelte az illető
kedélyesen a szöveget. Közben a papírpohár csattant, ahogy
kipottyant a szerkezet méhéből. 
A dúdolás fütyörészésbe csapott át. Egy másik népszerű dallam
szólalt meg, és az igazgató rájött a dalos-füttyös kedvű fickó
személyazonosságára. Bármennyire foghíjas volt zenei műveltsége,
az elfütyült dallamtöredéket még ő is felismerte.
Rolling Stones… Angie… 
„Rendicsek, te kétszínű gazember! – hergelődött fel a
hanglemezcézár. – Ezért számolunk! Mégpedig hamarosan!”
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
1.
Alan Henderson íróasztalán három óra tízkor csörrent meg a
házitelefon. Éppen egy kazettaborító-terv tanulmányozásának leple
alatt a Daily News sportrovatát böngészgette. A New York Jets
megint gyalázatosan játszott… elkenték a szájukat rendesen…
Lassan annyira rosszak lesznek, mint egy hamburger a sarki
gyorsbüfében… 
A kitartó, éles csengetésekre ingerülten kapta fel a kagylót.
–  Henderson, nyomás az irodámba! – röffent bele a túlvégről
Stafford nem éppen bársonyos basszusa. – Futólépés! 
Már meg is szakadt a vonal. Alan elmorzsolt egy szitkot, és útnak
eredt. 
–  Görcsöl a góré hasa? – puhatolózott halkan Miss Hardinnál a
főnöki fellegvár előterében. A skandináv típusú szőkeség a száját
húzogatta. 
–  Képtelenség rajta eligazodni – epéskedett. – Ma egész nap
viszonylag jókedvűnek tűnt. Aztán vagy fél órája úgy robogott
vissza, mint aki emberhúsra feni a fogát. 
– Talán az enyémre – tippelt a férfi. 
– Megeshet. 
– De miért? 
–  Ki tudja? Esetleg belépett a klimaxkorszakba… Menjen be,
akkor rögvest minden kiderül. 
Alan kopogott. 
–  Befelé! – bődült fel bentről Stafford. Gigászi méretű, pácolt
tölgyfából faragott íróasztalának sáncai mögött üldögélt. Onnan
méregette a menedzsert, mint egy prédára leső keselyű. És ha már a
hasonlatoknál tartunk, annyira látszott barátságosnak, mint egy
kardfogú tigris. 
– Hívatott, uram? – tette fel a szónoki kérdést Henderson. 
– Maga meghibbant? – ripakodott rá a vezér. Arca vészesen lilulni
kezdett. – Mire ez a felesleges kérdés? Naná, hogy hívattam! 
Henderson csodálkozva hallgatott. Főnöke eddig sem hamvas
szűzlánymodoráról volt közismert, de ez valami egészen más… Ez a
nézés… Néhány találó visszavágást kotyvasztott ki agyának
boszorkányüstjében, de mégsem mondta ki őket. Ösztönei veszélyt
jeleztek.
– Mi a gond, uram? 
– Lemaradásban van a Mayfair anyagával – acsarkodott Stafford.
– Szabadna tudnom, mi ennek az oka? 
– A megbízott dalszövegíró nem teljesítette a rábízott feladatot. 
– Mr. Dispenza járt nálam. Panaszt tett a maga brutális, faragatlan
modora miatt. Állítólag kihajította őt az irodájából. Igaz ez? 
– A nyakánál fogva – helyeselt Alan. 
– Miért? 
– Előleget követelt. 
– És erre maga… 
– Már másodszor próbált megpumpolni – folytatta a menedzser. –
A semmiért. Eddig semmi érdemlegeset sem produkált. 
– Nekem megmutatta a szövegeit. Szerintem jók.  
– Szerintem pocsékok. 
– Micsoda? 
–  Dispenza egy alapvetően tehetségtelen figura. Valaki vagy
vérbeli dalszövegíró, vagy amolyan rímfarigcsáló-szópotyogtató. A
kettő távolról sem ugyanaz. Eric Dispenza egy kontár. A mai
gazdasági recesszióban halálos vétek egy zenekar sikerét gyenge
szövegekkel kockáztatni csak azért, mert az illető olcsóbb, mint a
színvonalas művészek. Ráadásul egy szemtelen előleglejmoló. 
–  Maga most kioktat engem, he? Összetéveszti a szezont a
fazonnal! Jegyezze meg: az egyház nem fegyház és Einstein nem
Frankenstein! Sokat kell még tanulnia, hogy kiselőadást tarthasson
nekem! Nem végzi rendesen a munkáját, és még van pofája itt
okoskodni? 
– Szemenszedett hazugság! – emelkedett a pumpa Alan-ben is. –
Tisztességesen dolgozom, és… 
– LEHAZUGOZ??? HOGY MERÉSZEL??? – Stafford már ordított.
Felpattant székéről, és egy vonalzóval hadonászott. – Maga pancser!
Maga kutyaütő! Ne packázzon velem, maga… Világszép Vendel! –
zúdult az idősödő igazgató teljes dühe a fiatal, jóképű férfira.  
 – Maga meg egy vén f…kalap! – Most már Henderson sem bírta
türtőztetni indulatait. Lobbanékony vére, régi ellenszenve és a
lenyelt sértések felrobbantották lelke kompromisszumgátjait.
Árvízként tört fel belőle az őszinteség, nem törődve a
következményekkel. 
–  Egy szaros valagú kifutófiú többet konyít a rockszakmához,
mint maga! – üvöltötte. – A rühös pénzének meg az
ügyeskedéseinek köszönheti a pozícióját. Meg a sok száz
magamfajtának, akik látástól-mikulásig güriznek azért, hogy nőjön a
maga potroha! 
–  Álljon le – Stafford hangja vészesen elhalkult. Leplezetlen
gyűlölettel nézte a nemrég még kedvelt beosztottját mert
különben… 
–  Mert különben mi lesz? Megver, mint a SLIM énekesét? Vagy
kidob, mint a pénzen vásárolt feleségét? 
– Kifelé! Takarodjon! – Az igazgatónál betelt a pohár. – Azonnali
hatállyal ki van rúgva! 
– De a szerződésem szerint… – higgadt le valamelyest Alan. 
–  Tojok a szerződésére! Megkapja a végkielégítést, bármennyi is
legyen, de holnaptól nem akarom látni! Szedje a sátorfáját –
színpadias mozdulattal kivágta az ajtót, és kinyújtotta a karját –, a
kijárat arra van! 
Alan kisétált. Elhaladt a rémült és csodálkozó titkárnő mellett.
Eleresztett felé egy vérszegény vigyort. Bizonytalan léptekkel a
mosdóhoz sétált. Hideg vizet eresztett a csapból, és megmosta a
homlokát. 
Hirtelen óhatatlan kényszert érzett, hogy megigyon egy kávét. Az
automaták felé vette az irányt, közben többször megtorpant. Mire
célhoz ért, az ott csoportosulok arcáról leolvasta, hogy már
tudomásuk van az afférról. A rangidős Carl Pullner szó nélkül hátba
veregette, az égimeszelő Charlie Antczak valami vigasztalót
dünnyögött a nemlétező bajusza alatt. A pufók Max Cardellini
barátságos mosollyal kínált oda egy papírpoharat: – Hajtsd le, Alan! 
– Mi ez? 
–  Ír kávé. Megbolondítottam egy kis whiskyvel. Tudom, hogy
nem iszol, de tán most… 
 –  Ide vele! – A menedzser megitta a kellemes ízű keveréket.
Kábultsága szinte azonnal szűnni kezdett. 
Greg Parsons sietett el a kis csoport mellett. Hendersont
észrevevéve, lefékezett.
–  Mr. Stafford rám telefonált. Én fogom átvenni az ügyeidet –
mondta alig leplezett kárörömmel. – Légy oly kedves, mielőtt
VÉGLEG távozol – a „végleg” szócskát a lehető legalaposabban
kihangsúlyozta –, készíts egy átfogó összegzést a dolgaid jelenlegi
állásáról… Kis hatásszünetet tartott: – Nem komálom a
trehányságot… – következett a nagy hatásszünet, majd kivágta
végső aduját. – Szerintem eljött az ideje, hogy a cég megtisztuljon a
kóklerkedő, törtető karrieristáktól. 
– Te… – kezdte Alan, de Cardellini figyelmeztetően megszorította
a karját. Lenyelte a mondandóját. Nem volt elég balhé mára? A
kenyértörése Stafforddal egész további pályafutását hazavághatja.
Minek szaporítsa a bajt evvel a rosszindulatú piáshordóval? 
–  Munkaidő végére összekészítek mindent – préselte ki a fogai
közül. Roppanást hallott. Lenézett. A többiek követték a pillantását.
A kezében szorongatott poharat lapította szét. 
–  Ideges vagy, szívtipró? – heherészett dölyfösen Parsons. –
Megértelek… van rá okod. Nos… helló!  
Távozása után csend borult a társaságra. Némán, mozdulatlanul
ácsorogtak, mint a viaszfigurák Madame Tussaud panoptikumában.
Senki sem tudta, mit ildomos ebben a szituációban mondani… 
–  Mi volt ez a cécó a góréval? – törte meg a csendet végül
Cardellini. 
– Rám támadt, koholt indokokkal. 
– Milyenekkel? 
– A Dispenza-esetet hányta a szememre. 
– Azt a dilettáns tollnyűvőt? 
–  Szerinte indokolatlanul voltam vele goromba. Merthogy jók a
szövegei. 
–  Dispenzának? Egyről beszélünk? – hüledezett Pullner. – A
múltkorában felolvasott nekem néhányat a zöngeményeiből. 
– És? 
– Rám jött a hascsikarás. Idézek a műveiből: 
 Cukorkát kapsz, baby, szopogassad,
Vigyázz, a zacskót óvatosan fogjad!
Hot-dogot is adok, ne félj semmit,
Tátongó kiflidbe én nyomom a virslit.
Kezdjél hozzá, jó étvágyat,
ha folyik a mustár, töröld meg a szádat.
–  Ez bitang! – Cardellini félrenyelte a kávéját. A többiek – még
Alan is – a gyászos események ellenére röhögésben törtek ki. 
–  Ezzel a vakerral legfeljebb egy Ron Jeremy-pornófilmben
lehetne szerepelni, kísérőzeneként – törölgette könnyeit Charlie
Antczak. – És ezt a trágyát sztárolja Stafford? 
A főnök említésére a hangulat ismét elkomorult. Alan sorban
kezet rázott kollégáival. 
– Megyek… még sok a teendőm. 
– Alan! – szólt utána Max Cardellini. Kerek képén elfogódottság
látszódott. Zavartan babrálta rőt színű, ritkás fürtjeit. 
– Tessék. 
–  Sok szerencsét… és kösz mindent. Rám mindig számíthatsz.
Keress fel néhanap. 
– Engem is – csatlakozott Pullner a grafikushoz. 
–  Ne merészelj kihagyni a sorból! – háborodott fel tréfásan
5

Charlie Antczak. – Elmegyünk a Bowery -be, és kirúgunk a hámból! 

Alan hálásan vigyorgott. Derék fiúk… vigasztalni akarják.
Legyűrte a torkába feltörő keserű nyálat. Kihúzta magát. 
– Még találkozunk, srácok! Fogtok hallani rólam. Ígérem. 
 2.
Miss Hardin szedelőzködni kezdett. Munkaidejét – szokása
szerint – jócskán túlteljesítette. Az íróasztala feletti elektromos óra
már háromnegyed hatot jelzett. 
Fiókjába pakolta a dossziékat, és ráhúzta írógépére a védőburkot.
Nyújtózkodott, és diszkréten ásított egyet. Ezek a hétfők… annyira
macerások… Remélhetően az esti szórakozás kárpótolni fogja a napi
hajszáért. Charlie biztosan topformában lesz… 
Eve Hardin belülről cseppet sem volt az a gleccsermosolyú
android, mint aminek főnöke és munkatársai látták. Ezeket a
külsőségeket a hosszú évek során védőpajzsként fejlesztette ki a
nyúlkáló férfikezek ellen. Nem mintha kifogása lett volna a férfiak
ellen, de szerette megválogatni a körülötte legyeskedőket. Hamar
kitapasztalta, hogy kevés főnök tud ellenállni egy magányosan élő,
csinos titkárnőnek. Ha viszont kosarat kapnak, az végzetes sebet ejt
a hiúságukon, és rövid úton megszabadulnak a vétkestől. Ezért ő
igyekezett elejét venni a bajnak. Tükör előtt kigyakorolt, metszően
hideg mosolyától a tapogatni vágyó kezek lehanyatlottak. 
Mivel azonban udvarias és kiváló munkaerőnek bizonyult, a
legtöbb vezető beérte a korrekt és hasznos munkatársi kapcsolattal.
Herbert Stafford is ezt tette… Kezdetben bizonyára megfordult a
fejében ez-az, de később elkönyvelte őt egy frigid tyúknak, és nem
próbálkozott… Eve felvette télikabátját. A főnöki szobából
kiszüremkedő világosság arra sarkallta, hogy beköszönjön. De
mégsem… Képes és rásóz valami „halaszthatatlan” pluszmunkát…
Amióta Stafford kitette hűtlen feleségének a szűrét, gyakran az
éjszakába nyúlóan időzött irodájában. Sehogy sem akaródzott
hazatérnie az óriási, kihalt házba, ahol minden zug Judyra
emlékeztette… 
Miss Hardin megigazította amúgy is makulátlan frizuráját, és
elindult a lift felé. Mindenütt csend és némaság… A közös
irodákban az íróasztalok bölénycsordaként sötétlettek, hátukon az
írógép-púpokkal. A lifthez közeledve a kisebb szobák előtt haladt el,
ahol a magasabb beosztású szakemberek dolgoztak szólóban. 
Az egyik ajtó félig nyitva állt.
 Belesett.
Alan Henderson ült az asztalánál. Lehajtott fejjel egy mappát
döfködött ezüst papírvágó késével. 
– Kukucs, Alan! Nem megy haza? Brenda aggódni fog magáért –
szólt be félénken a titkárnő. 
Henderson felnézett.
A nő megborzongott.
Üres, halott szemekbe tekintett. Még abban sem volt biztos, hogy
a férfi látja-e őt egyáltalán…
Csend volt, csak a koppanások folytatódtak. 
Kopp… kopp… kopp…
A papírvágó kés lesújtott a dossziéra, amelynek fedele már
cafatokban csüngött. Henderson elfehéredő kézzel szorította a kés
nyelét. Szeme a semmibe meredt. Kopp… kopp… kopp…
–  Akkor… én… megyek… – hátrált sietősen a szőkeség. – Nem
zavarom tovább… 
Gyorsan a lifthez iszkolt. Érezte, a kabát alatt verítékben fürdik a
teste. Ez a tekintet… úristen… beleborsódzik az ember háta…
Kinyílt a liftajtó.
Megkönnyebbülve lépett a fülkébe.
A csukódó ajtó zümmögésén túl is hallotta még a koppanásokat.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
1.
Békés estének ígérkezett. 
Herbert Stafford jól fűtött irodájának ölében tévézgetett, és a
reprezentációra szánt ginkészletet dézsmálta. Az ötödik pohárkánál
tartott, dúlt vonásai kezdtek kisimulni. Alaposan ellátta a baját
ennek a pimasz Hendersonnak… Nem rossz szakember – bármit is
vágott a fejéhez a vita hevében de belőle senki ne csináljon bohócot!
Kész szerencse, hogy meghallotta a dalolgatását… Vajon még miket
mondhatott róla a háta mögött? Szemtől szembe a joviális mosoly és
a „természetesen, uram”, hátulról meg… A szemét… most mehet és
kutyagolhat munka után. Kezdheti elölről a szamárlétrán a
kapaszkodást… Az az apróság, hogy Alan Hendersonnak gyermeke
és felesége van, fel sem merült Herbert bosszúködtől elhomályosult
agyában. Máskor jobban meggondolja ez a Henderson-fattyú, miket
vartyog a kenyéradó gazdájáról… Stafford még jobban belesüppedt
kényelmes foteljébe. A távirányítóval csatornát váltott. A Music
Television emblémája alatt David Bowie énekelt a piros cipőkről. Az
igazgató elfintorodott. Nem szerette a gentleman külsejű rocksztárt,
következetesen David Bóvlinak gúnyolta. Ami azt illeti, elég kevés
rockzenét szeretett… a belőlük befolyó pénzt annál inkább.
Személyes kedvencei a Tom Jones-féle előadók voltak. Finom,
kellemes dalocskák, nem holmi csörömpölés… 
A CBS-csatornára kapcsolt, és megnézte a híreket. Az iroda
hatalmas ablakain túl hópelyhek kavarogtak. Megint havazik…
Szép, fehér karácsony lesz. De mi az ördögöt fog művelni az
ünnepek alatt? Látogassa meg a rokonait? Brrr… mind családos…
Kiütést kapna a sok szirupos émelygéstől… 
Majd jól leissza magát… az segít. Azt mondják, karácsonykor
rengeteg magányos ember lesz öngyilkos… De őt nem puhafából
faragták! Per pillanat egyedül él ugyan, de ez átmeneti állapot
csupán. Jövőre felcsíp egy csinos, fiatal nőt, és megédesíti vele a
napjait. „Csirió, öreg cápa!…” 
Koccintott magával, és ivott. A hatodik pohár gint. Úgy döntött,
ma haza sem megy. Minek? Tévézni, inni itt is tud, más vonzerővel
nem rendelkezett a lakása. Majd elalszik a bőrdíványon. Mindössze
arra kell ügyelnie, hogy reggel hét előtt felébredjen, nehogy az első
munkába érkezők a hortyogó főnöküket csodálják meg. Tárcsázni
kezdte a földszinti biztonsági őrség számát. A STAR helyiségei két
szintet foglaltak el egy húszemeletes irodaházban. A
tizenkilencediket és a huszadikat. Ő, természetesen, a legfelsőből
kormányozta a birodalmát. Meg akarta nyugtatni az őröket, akik
éjjelente többször végigjárják a házat, hogy nem illegális behatoló
fészkel a huszadik emeleten.
Mikor az első számot tárcsázta, italtól zsibbadt agyával is észlelte,
hogy valami nem stimmel. Nem hallja a vonal búgását. A készülék
néma volt, akár egy döglött hal. Homlokát ráncolva ütögette a
telefon villáját. 
Semmi.
Nem értette. Az épület hírközlési rendszere a legkorszerűbb,
tripla biztosítással készült. Hiba lehetősége elméletileg kizárva,
legalábbis ezt garantálták a felszerelő japán vállalat emberei.
És most mégis…
Mérgesen kapcsolta ki a Sony tévét. A hirtelen támadt csendben
csak a kint süvítő szél dala zengett.
És még valami.
Ami nem a külvilágból érkezett. 
Hanem a folyosó felől.
Óvatos lépések.
Stafford megköszörülte a torkát.
– Leó, maga az? – Ha emlékezete nem csal, ma éjszaka Leó Ward,
a nyugdíjas néger bokszoló az ügyeletes járőr. Nem kapott választ. 
A lépések zaja is megszűnt.
Herbert óvatos ember volt. Amióta egyszer Puerto Ricó-i
suhancok kizsebelték, és egy rozsdás 557-es Magnummal
hadonásztak az orra előtt, állandóan tartott fegyvert a keze ügyében.
Előkotorta fiókja mélyéről a porosodó Smith and Wessont.
Kibiztosította. Egy röpke másodpercig kokettált a ginesüveggel.
Merítsen-e belőle egy kis bátorságot? A rövid lelki viaskodás végén
nyakon ragadta a palackot, és egy hatalmasat húzott belőle. 
 Jobb kezében a pisztollyal, baljában az üveggel kióvakodott a
folyosóra. Sejtelmes félhomály fogadta. A biztonsági világítás egyik
halódó neonja zizegett mindössze. A fénycső fel-felvillant ugyan, de
láthatóan a végét járta. Az alkohol-üzemanyaggal feltuningolt
Herbertben megszűnt a szorongás. Úgy rezeg itten, mint egy
harmadosztályú horrorfilm mellékszereplője… Nevetséges. Egy
gigászi, elhagyatott házban számtalan forrása lehet a titokzatos
zajoknak. Nem kell mindjárt settenkedő gyilkost gyanítani…
Gyilkos… A szó elgondolkodtatta. Miért épp ez jutott eszébe?
Miért nem betörő vagy tolvaj? Különben, tök mindegy… 
–  Mekkora címeres ökör vagyok! – jegyezte meg félhangosan.
Zsebre vágta a fegyvert. Lomhán a szájához emelte az üveget, és
mohón nyeldekelte a gint. 
Két korty között hirtelen megmerevedett. Az ital cigányútra
tévedt, és fulladozva köhögni kezdett tőle. A folyosó legvégén,
majdnem a liftnél, az egyik ajtó félig nyitva volt, és fénysugár
lopakodott ki mögüle. 
Rögtön beugrott Staffordnak, kié a szoba.
Kié VOLT.
A mai napig.
Henderson… hát persze. Ezért dobta ki tudatalattijának
számítógépe a „gyilkos” szót. 
Henderson.
Itt van. Les rá. Bosszút akar állni.
MEG AKARJA ÖLNI.
Mint azt a szerencsétlent… Hogy is hívták? Diane… Diane
Roberts…
– Mr. Henderson! – Ércesen akart kiáltani, férfiasan, de csak egy
rekedt krákogásra futotta. – Tudom, hogy itt van! Beszéljük meg a
dolgokat! Beismerem, ma délután kissé forrófejűen intézkedtem…
Elhamarkodottan döntöttem… Előfordul… emberek vagyunk… –
Abbahagyta a szöveget, és a fülét hegyezte. Ismét kézbe kapta a
revolvert. Előcsalja ezt a disznót, és aztán… 
–  Mr. Henderson! Elsimítunk mindent! – Beszéd közben lassan
megközelítette a félig nyitott ajtót Berúgta, és előreszegzett
fegyverrel belépett. 
 Elkerekedett a szeme az ámulattól.
Sosem volt egy lángész, de most villanykörték gyúltak a fejében.
A groteszk, ám mégis elborzasztó látvány a legsötétebb lázálmait is
felülmúlta. Kezdte érteni a dolgokat. Sarkon penderült, hogy
elmeneküljön. 
Elkésett.
 2.
Mikor eszméletre tért, ismét a tévéje előtt ült. Richard Burton és
Elisabeth Taylor marták egymást rutinosan a képernyőn a „Nem
félünk a farkastól”-ban. Volt alkalmuk a művészi átélésre a valódi
házaséletük során… Stafford hunyorgott. A kezei… Mi van a
kezeivel? Agya parancsot küldött nekik a távirányító
megmarkolására, de azok nem engedelmeskedtek. 
Lenézett rájuk.
Fekete szalagok a csuklóján. Szigetelőszalag. Iszonyú vastagon,
legalább hússzor körbetekerve a fotel fém karfáján és a kezein. Bár
sejtette, hogy felesleges, de a lábainak is küldött egy ukázt. Némi
sikertelen erőlködés bebizonyította számára, hogy nem csalt a
megérzése. Gúzsba kötött fogoly volt.
–  Kényelmesen ülsz, Herbie-Baby? – Stafford meg sem lepődött.
Logikusnak tűnt, hogy rabtartója a közelben lapul. – Szeretném, ha
végigélveznéd a műsort. Bevonlak a játékba. Magad választhatod
meg a halálod nemét. Felsorolok neked egy csomót, és te rábólintasz
a legjobban tetszőre. Rendben? 
– Mmm… – nyögte keservesen a leragasztott szájú igazgató. 
– Kimeríthetetlen tárházát ismerem a kínzásoknak – fecserészett a
hang. – Gyerekkorom óta gyűjtögetem őket… mint mások a
bélyeget… he-he! Mit szólnál, Herbie, a Caligula-féle itatásos
figurához? Nem láttad a filmet? 
–  Mmm… mmm… – A szájat fedő tapaszra könnyek csorogtak.
Stafford tisztában volt azzal, soha ilyen közel nem járt a halálhoz. 
–  Sajnálhatod, ha nem – folytatta a másik. – Zseniálisan beteges
alkotás. Ott alkalmazták azt, hogy a páciensnek elkötötték a…
khm… pisilőjét, és utána folyamatosan itatták. Erőszakkal. Egy idő
múltán a főszer szabályszerűen szétpukkadt. Mit szólnál ehhez? 
–  Hgrmmm… – hörgött Stafford, miközben vadul rázogatta a
fejét. 
–  Kuss! – dühödött fel őrzője, és rácsapott Herbert párnás
tarkójára. Az igazgató megmerevedett a kíntól. 
De nemcsak attól. A tévében kiabáló Richard Burtonön túl is
hallott valamit. Sajnos, a másik is észlelte a zajt. – Mélységesen
fájlalom – szabadkozott –, de attól tartok, meg fogják zavarni a
szórakozásunkat. Nincs idő kiteljesíteni az élvezeteket. Maradjunk
az alpári, pórias megoldásnál. Bocs, Herbie… – az ezüst papírvágó
kés annyira élesre volt köszörülve, hogy az első vágást meg sem
érezte az alkoholtól kába férfi. Látta a villámsebesen fel-le csapódó
kart a hussanó ezüst sávval, amely gyorsan vörössé színeződött. 
Herbert Staffordot fantasztikus szerencse érte. Életében az utolsó.
Mielőtt a fájdalmat érzékelhette volna, egy mellkasába vágódó döfés
áthasította a szívburkot, és szétroncsolta a jobb oldali szívkamrát. A
tört másodperc leforgása alatt eloltotta élete mécsesét. 
„Micsoda körmönfont gazfickó!” – gondolta éppen. 
Aztán már semmire sem gondolt. 
Soha többet.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
1.
A Télapó taknyos volt. 
Hiába használt el két csomag papírzsebkendőt, hiába csöpögtette
ádázul az orrcseppeket, hiába szipákolt. Semmi sem segített. A nátha
lebirkózta.
Gyerekkorában szeretett náthás lenni, mert ez számos előnnyel és
igen kevés hátránnyal járt. Mellőzhette az iskolát, amit szívből utált.
Anyja egész nap körülötte ugrabugrált, és válogatott finomságokkal
tömte. Feküdt a friss, jó szagú ágyneműben, és nézte a tévét,
miközben tudta, hogy osztálytársai éppen a kétismeretlenes
egyenletek kibogozásával kínlódnak. Pompás időszak volt. Jó lenne
ismét gyereknek lenni… 
Sóhajtott és prüszkölt egyet.
Elég a lazsálásból… a zsebhokizás ideje lejárt.
–  Hatalmas ünnepi árleszállítások! Elképesztő árengedmények!
Saját szemükkel győződjenek meg róla! – Rázogatni kezdte kis
ezüstutánzatú csengettyűjét. – Térjenek be áruházunkba! Minden
karácsonyi ajándék megkapható nálunk! „Micsoda ócska sóder” –
zúgolódott magában, miközben megállás nélkül nyomta a
bebiflázott szabványszöveget. – „A világ összes fantáziátlan
kereskedője effélékkel próbálja magához édesgetni a balekokat. A
Macy reklámszakemberei igazán kitalálhatnának valami eredetibbet.
Nem csoda, hogy évről évre csökken a forgalom, na meg a dolgozók
jutaléka.” Sóvárogva nosztalgiázott. Azok a nyolc-tíz évvel ezelőtti
karácsonyi prémiumok… 
A Macy nagyáruház előtt strázsált immáron negyedik órája, és
veszettül fázott. Vattával bélelt piros kabátját és kucsmáját már
átjárta a hideg. Pedig a fehér álszakállból előkandikáló húsos orra
nemcsak a repkedő mínuszoktól és a meghűléstől volt
paradicsomszínű. Kábé fél óránként, a kirakatok felé fordulva,
kiadós slukkot húzott a farzsebében rejtegetett flaskából, amelyben
jófajta Southern Comfort whisky kotyogott. 
–  Megette a franc ezt a melót – dörmögte citerázó térdekkel. –
Fabatkát sem ér. Rongyos napi ötven dolcsiért csinálok fagyasztott
marhahúst magamból. 
De hiába: kellett a pénz… A rendes állása mellett kénytelen-
kelletlen elvállalt mindent, ami akadt. Elvált felesége valósággal
kiszipolyozta, legszívesebben hét bőrt nyúzna le róla… A gyerekeit
bezzeg hetente csak egyszer láthatja, de a világ összes lóvéját
kiszekálná belőle az a bestia…
A Télapó főállásban egyébként az áruházban dolgozott mint
eladó. Nappal a játékosztályon árulta a Barbie-babákat, a Nintendo-
és G. I. Joe-játékokat. Az átlagosnál jóval fejlettebb arc- és
névmemóriájával gyakran ámulatba ejtette a visszatérő vásárlókat.
Még a több hónappal azelőtti kliensekre is emlékezett. Csak a
számokkal állt hadilábon. Telefonszám, születési dátum, házszám…
Képtelen volt őket megjegyezni. Hiába no, senki sem tökéletes… 
Most is azzal próbálta elűzni a téli este hidegét és unalmát, hogy a
felbukkanó arcokat fürkészte. Ha ismerőst fedezett fel, nem restellt
ráköszönni. A csodálkozó pillantásokra azután elmagyarázta, hogy
ki ő tulajdonképpen, és hogy honnan ismeri az illetőt. Főleg a
kisgyerekekkel sétáló „ismerősöknek” örvendezett, mert a srácok
nagyon hálás publikumnak bizonyultak az ő memória-
magánszámához. 
Ma több sikerélménye akadt. Egy kis pufi kölyök ámuldozva
vigyorgott, amikor elárulta neki, hogy apjával együtt négy hónappal
ezelőtt egy villany vasutat vettek a Macyben. Az atya közölte vele,
hogy ezzel a képességével felléphetne a Johny Carson-showban.
Adott egy ötdollárost, megveregette a Télapó vállát, majd
fejcsóválva távozott, fiával együtt. 
 2.
Lassacskán teljesen besötétedett. A járókelők tengere apadni
kezdett. A közeledő karácsony krónikus vásárlási láza sem feledtette
az emberekkel, hogy este nyolc után nem ajánlatos New York utcáin
császkálni. 
Bár a Macy nyitvatartási ideje – és ezzel egyetemben a Télapó
munkaideje – este tízig tartott, egyre kevesebben tértek be az
áruházba. 
A férfi viharvert órájára sandított. Fél tíz múlt öt perccel… Hogy
az a magasságos! Sosem lesz már este tíz óra… A hideg
széllökéseken és eldugult orrán kívül feszülő hólyagja is egyre
jobban kínozta. A betermelt pia megtette a magáét… Legszívesebben
elsomfordált volna az áruház oldalában meghúzódó sikátorba, hogy
könnyítsen magán, de nem mert elmoccanni a helyéről. Az áruház
fejesei közül néhányan ilyentájt szoktak hazaszállingózni, és
bizonyosan szóvá tennék a hiányát. Rosszabb esetben még útilaput
is köthetnek a talpára. Ez pedig a jelenlegi sanyarú anyagi
helyzetében katasztrofális lenne. Nem… Összeszorított foggal, de
kibírja zárásig. Toporogni kezdett. 
Körülötte elfogytak a járókelők, magányosan álldogált a
hólucskos járdán. A kirakatok villódzó fényei csalóka szépségmázzal
vonták be a piszkos hókupacokat. Autók húztak el titokzatos céljaik
felé. 
Beszélgetést hallott a háta mögül. Nicsak… a nagyfőnökök!
Vidámak, jól tápláltak, szivart füstölnek. Mindannyian márkás
autókhoz lépdelnek. Várja őket az elegáns otthon és a legalább húsz
évvel fiatalabb, áramvonalas feleség. Nekik ötven dollár csip-csup
összeg…
A Télapó irigykedve bámészkodott, ahogy a górék sorban
elhajtottak. Hirtelen észbe kapott. Hohó!… hiszen mindegyik
elkotródott! Szabad a pálya! 
Gyorsan a sarokhoz szaladt.
Még egyszer hátralesett, majd belépett a koromsötét,
kivilágítatlan mellékutcába. Mintha egy másik világba csöppent
volna. Ütött-kopott tűzlépcsők, rozsdamarta szemétkukák,
papírdobozgúlák. Ez a rész szolgált bejáratnak az áruraktárakhoz, és
itt húzódott a vészkijárat is. Ide felesleges a flancoló külsőség…
Az utcácska másik, hasonlóan elhanyagolt oldala a szomszédos
irodaépülethez tartozott. A Télapó úgy emlékezett, hogy lemezkiadó
cégek bérlik az épületet. 
Egy kukahalmaz mögött vizelni kezdett.
Ekkor egy csattanást hallott.
Mintha a szél kivágott volna egy ajtót. Begombolkozott, és fülelt.
A zaj nem ismétlődött meg. Megnyugodva fordult meg, és elindult
visszafelé.
Újabb zaj…
Valaki van még itt rajta kívül. 
Földbe gyökerezett lábbal várakozott. Ekkor sziréna harsant fel,
és fokozatosan erősödött a hangja.
Lépések.
Szaladó lábak.
Felé szaladnak.
A Télapó hátrafordult. Körülbelül úgy érezte magát, mint a
délvidéki, gyapotföldi néger, amikor meglátja az ablaka előtt a Ku-
Klux-Klan égő keresztjét. Totálisan megrémült. A nyelve szárazzá
vált, a homlokát hideg verejték lepte el.
Egy férfi rohant feléje, akinek látványától minden oka megvolt az
ijedségre. Az alak, a hideg ellenére, csak egy könnyű pulóvert viselt.
A haja kócos és csapzott volt. Szemében düh és rémület kavargott. 
– Félre az útból! – horkantott fel. A Télapóban feléledt a remény,
de ólomnehéz lábai nem engedelmeskedtek. Mozdulatlan maradt, és
eltorlaszolta a másik útját. 
– Kotródjon! – üvöltötte a menekülő (mert az volt, nem kétséges),
és már lendült is az ökle. A jobbegyenes telibe kapta a másik férfit,
aki estében még érezte, hogy rögtön el fog ájulni. 
Csattanva ért földet, és alaposan beverte a tarkóját. Mielőtt elájult,
a Télapóban egy gondolat suhant át. 
Ismeri ezt a férfit.
A nevét is tudja.
Hiszen ez…
Elveszítette az eszméletét.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
1.
A nejlonfüggöny mögül kirajzolódott a zuhanyozó nő sziluettje.
A zubogó víz sem bírta elnyomni hangos és önfeledt éneklését. 
A settenkedő árny megtorpant. 
Izgatottan figyelt. A mezítelen test tökéletes formái elbűvölték.
Felemelte a kezében szorongatott nagy, fekete tárgyat.
Közelebb húzódott.
Lassan.
Óvatosan.
A koncentrációtól nyelvét kidugta ajkai fedezékéből. A tárgyat
maga elé tartotta. Szabad kezével megmarkolta a függönyt. 
Félrerántotta.
–  Á-á-á! Gyilkos! Kegyelem! – A szemébe spriccelő forró
vízpermet elvakította. – Zárd el, te szédült tyúk! Tönkreteszed a vadi
új kamerát! 
– Így járnak a kukkolók! – ítélkezett a zuhanyrózsát markoló Beth.
– Nesze, te perverz alak! Te lesipuskás! – Irgalom! – könyörgött Ted.
– Csak egy titkos felvételt akartam készíteni! Meglepetésnek
szántam! Esküszöm, megmutattam volna! 
–  Ez nem a Kandi Kamera, édeském! – A nő elkobozta a JVC-
kézioptikát. Visszapörgette a kazettát, majd felvételre állította.
Pásztázni kezdte az újságíró ázott-ürge ábrázatát. – Í-í-így ni… ezt
eltesszük a családi archívumba. A pórul járt leselkedő… 
–  Mekkora felvételt tettél tönkre – vádolta a cseppfolyós
halmazállapotú férfi. – Hitchcock legkiválóbb epigonját tapostad a
sárba! 
–  A klasszikus zuhanyozós-figura – fanyalgott Beth. – A Psycho
óta kismillióan használták, ha nem tudnád. Kiver a víz, ha egy
krimiben meglátom… Kameraközeli a zuhanyrózsáról… a patakzó
vízről… a hátravetett fejű és lehunyt szemű lányról… Utána esetleg
egy nagytotál a ruhátlan hölgyeményről… a nejlon térelválasztó
mögött közeledő árnyékról… A felemelkedő kézről, amely lesújt…
lesújt… lesújt… Közben a penge egyre véresebb lesz. A búcsúkép a
vízzel elkeveredő és a lefolyóban eltűnő vér látványa. Ez az egész a
hatvanas években korszakalkotó volt, de ma már enyhén uncsi. Nem
gondolod, művészkém? 
– Én új szemszögből közelítem meg a témát. 
– Halljam! 
– Az én verziómban a tettes nem öli meg az áldozatát. 
– Hanem? 
– Elkapja… megmarkolja… és… aztán… 
– Te… te… gyilkos! 
 2.
– Ki kér repetát? – A fürdőszobában történtek óta egy óra telt el.
A konyhaasztalt hárman ülték körül. Beth többször is kínálgatta
főztjével Tedet és Billyt. A srác lelkesen lapátolta be a ráadásként
felajánlott kagylós pizzát, apja azonban elhárította. 
– Megyek gépelni – közölte drámaian. – Ihletem van. 
– Köszönheted ezt a nagyszerű múzsádnak – csapott önreklámot
magának Beth. 
– Mostanában sűrű az ihletés – mondta fapofával Billy. 
–  Különösen a fürdőszobában. Az ember gyereke a fogát sem
moshatja meg… 
–  Elmosogatok… – Az asszony pirosló fülekkel hagyta el az
asztalt. 
–  Megéred a pénzed, majomparádé! – nyomott az újságíró egy
alapos kokit a fia fejére. 
– Az alma nem eshet messze a fájától – hangzott el válaszként a
jól ismert bölcselet. 
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt bóknak szántad, kölyök… 
– De, de… 
– Na, azért! 
– Apa, én már alig várom a karácsonyt! Nem az ajándékok miatt,
bár dögös síanorákot vásároltál nekem.  
– Beste lélek! Honnan veszed ezt? 
–  Nagy dolog… Ez a lakás az én vadászterületem. Nincs egy
valamirevaló rejtekhely, amiről ne tudnék. A Gershwin CD-ket is
megtaláltam, amit Bethtől fogok kapni… Ezeknek én marhára
örülök, de nem ez a lényeg. 
– Hanem mi? 
–  Az, hogy hármasban leszünk. Nagyon boldog vagyok. Ugye,
szép karácsonyunk lesz? 
– Az lesz, Billy. 
–  Remek! Akkor most elengedlek alkotni. Milyen típusú vers
lesz? 
– Több is az eszembe ötlött. Gyakorlatilag fejben már elkészültek,
csak le kell írni őket. Úgy érzem, a második verseskötetem
vidámabb, felszabadultabb lesz. 
–  Hja… a múzsa hatása – somolygott a gyerek. – Nem akarlak
feltartani, de egyet-kettőt igazán elmondhatnál! – Legyen – Ted
előadói pózba vágta magát –, íme, az egyik: 
LEHETTÉL VOLNA
Ahová születsz, a véletlen dolga
Milliomos-magzat is lehettél volna  
CIA-, FBI-, KGB-ügynök  
Maffiavezér, hóhér, vagy elnök
Lehettél volna egy narkós néger
Szilikonnal pumpált pénzes némber
De nem lettél…
Tanulság: A széllel szembe nem lehet
Csak nedves leszel, ha megteszed…
– Tetszik – tapsolt Billy. – Még! 
– Ez elborultabb lesz: 
RÖVIDHÍR
A „Mámoros Medve” vendéglőben
Egy kötetlen kötekedés keretében
Néhányan eszmét cseréltek
Jelenleg eszméletlenek…
– Ennyi? – kérdezte Billy. 
– Ennyi. 
– Frappáns. Ez a kötet jobb lesz, mint az első. Kiforrottabb. 
–  Merem remélni – vigyorgott Ted –, de most foglald le magad
valamivel, én visszavonulok a barlangomba. 
 3.
Ted bezárkózott a szobájába.
Mielőtt munkához látott volna, erőgyűjtésként kedvtelve bámulta
meg a falat borító friss tapétát. Novemberben határozták el, hogy
kicsinosítják a lakást. Első fázisként a Tapétázó-Hadműveletet
tervezték meg.
– Hívassunk szakembert? – morfondírozott Beth az akció előtt. 
– Ugyan! – hessentette el az ötletet dagadó mellénnyel az újságíró.
– Megbirkózunk vele! Megspórolunk egy köteg dohányt! 
A rózsás illúziók már az első nap szertefoszlottak. Ted egy kétágú
létra tetején egyensúlyozva harcolt egy nyakára tekeredett, csirizes
tapétafoszladékkal, és legszívesebben meghátrált volna. Ám hiúsága
végül győzedelmeskedett, és résnyire szűkült szemmel, de elvégezte
a feladatot. Mindhárman (Billy is derekasan kivette részét, lelkesen
asszisztált a felnőtteknek) fülig szutykosak lettek, fél óránként
összekaptak, de profi tapétázómesterekké váltak…
Régi kedvenc poszterei – a Blade Runner-film plakátja, a légi
felvétel a Sziklás-hegységről, a Freddie Mercury-koncertkép – azóta
visszakerültek a helyükre.
Nézgelődése végeztével lecsüccsent tölgyfa íróasztalához, és
magához húzta imádott, ósdi Remington írógépét. Az obsitos korú
szerkentyű engedelmesen várta, hogy gazdája használatba vegye. A
férfi végighúzta ujjait a masina oldalán, a domború, 1932-es
évszámú márkajelzésen. 
Nagy lélegzetet vett.
Ünnepélyesen felemelte a kezét az Alkotás Szent Rítusában…
És ekkor megcsörrent a telefon.
 4.
– Tizenegy óra múlt – ellenőrizte az időt a karóráján. – Ki a bánat
lehet? 
– Halló! – fújkált bele a kagylóba. 
–  Itt a te rajongásig szeretett Blade bácsid! Kisfiam, add át a
telefont Bethnek, de azért te is fülelj! 
– Álmatlanság gyötör, Vittorio? – érdeklődött az őrmesternő. 
–  Szenzációs fejlemények a Roberts-ügyben! Megvan a második
áldozat. 
– Ki az? 
– Kapaszkodjatok: a STAR nagyfőnöke! Herbert Stafford! 
–  Kevés gyászoló szív fog megszakadni – szkeptikuskodott az
újságíró de azért sajnálom az ipsét. Hogyan történt? 
–  Az irodájában belezték ki, ma este. Az épület őrei szerint
szokása volt benn maradni a munkahelyén. De nem ez az érdekes.
Ma délután a pasas hajba kapott valakivel. Látványosan,
színpadiasan. Találjátok ki az illető nevét! 
– Henderson – a szinkron ennél tökéletesebb nem is lehetett volna
Ted és Beth között. 
– Telitalálat! 
–  Honnan tudod te mindezt? – ébredt fel a gyanakvás az
őrmesternőben. – Netán már a helyszínen vagy? Most én vagyok a
nyomozás vezetője, vagy nem? 
– Higgadj le, öreglány! Otthonról beszélek. Házi őrizetben vagyok
a vasárnapi csavargásom miatt. Egy férfi értesítette a riadócsoportot,
mert leütötték a STAR épületének tövében. Kiment egy járőr, és
kihallgatták a palit. Utcai Télapóként robotolt szegény a Macy
áruház előtt. Kevéssel a munkaidejének lejárta előtt beszaladt az
áruház és a lemezcég közötti sikátorba, hogy leeressze a fáradt gőzt.
A sötétben megtámadta egy zilált küllemű, menekülőnek látszó
ember. A Télapónknak átlagon felüli arc- és névmemóriája van.
Azonosította a támadóját: Alan Henderson volt az. 
– Honnan ismerte? 
–  A fickó főállásban a Macy játékosztályán dolgozik. Henderson
többször betért oda kislányának ajándékokat venni. Egyszer szóba is
elegyedtek egymással, és a menedzser bemutatkozott neki. Innen
emlékszik Hendersonra, aki most egy szál pulóverben futott bele a
vakvilágba. A STAR őrportása elpletykálta a rendőröknek, hogy
Stafford és Henderson délután összerúgták a port. Sőt, a menedzser
ki lett rúgva. Azt is az őr árulta el, hogy az igazgató még az
épületben tartózkodik. A zsaruk okosan kombináltak. Fellifteztek a
huszadik emeletre, és ott egy komplett mészárszéket találtak. Ezután
hívtak engem. Tudod, a régi beidegződés… 
– Meg a férfisovinizmus – morogta Beth. 
–  A fenéket! A fiúkkal éveket húztam le az utcán. Öreg rókák
ezek, nehezen áll rá az agyuk, hogy aktakukac lettem. Ha balhé van,
automatikusan engem riasztanak. Én meg téged. Szent a béke? 
– Szent. 
–  Helytállónak bizonyult az első gyanúnk. Úgy vélem, ebből a
lekvárból Henderson nehezen lesz képes kivergődni. Bár ma délelőtt
csevegtem az ominózus lélekbúvárral, akihez eljárogatott. Szerinte a
pasasnál semmi sem indokolja az amnéziát. Pláne az annyira
intenzívet, hogy az öntudatlan fázisban gyilkosságokat kövessen el. 
–  Szerintem ezt Henderson egy lehetséges enyhítő
körülményként forszírozta. 
–  Rosszul emlékszel, öreglány. Ő kerek perec tagadott. Persons
erőltette ezt a vonalat. 
–  Az egy gyanús mákvirág. Szerencséje, hogy a szombat estére
vásárolt csokinyuszija igazolta, hogy vele hempergett Diane Roberts
halálának időpontja alatt. 
– Honnan vakarod elő ezeket az idétlen elnevezéseket? 
– Melyiket? 
– Például a csokinyuszit. 
–  Tedről ragadnak rám. Félelmetes arzenálja van a diló
kifejezésekből. 
–  Majd én is továbbképzem magam nála. Ég óvjon, hogy vén
trotyadéknak skatulyázzanak be az emberek!  
– Te örökifjú maradsz, Vittorio. 
– Megnyugtattál. 
– Holnap délelőtt átfogó tanúkihallgatást tartunk – szőtte terveit
Beth –, de ettől függetlenül azonnal el kéne rendelni a körözést Alan
Henderson ellen. Egyetértesz?  
– Utólagos engedelmeddel, már intézkedtem – szerénykedett
Blade. – Aki telefonon elérhető volt, azt holnap tízre berendeltem a
Kapitányságra. Az őröknél volt egy telefonlista a STAR dolgozóiról.
Hawkest meg kiküldtem Mrs. Hendersonhoz, bár kötve hiszem,
hogy a fickó hazadugja a képét. Nem szeretnék a bőrében lenni…
Mindenesetre kíváncsian várom a munkatársak vallomását. Akkor
viszlát holnap, a Kapitányságon! 
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1.
Adva van egy ember. 
Reggel felkel, álomittas, bedagadt szemekkel kislattyog a
fürdőszobába. Elektromos fogkeféjével lesuvickolja a fogait.
Lezuhanyozik. Megborotválkozik. Mindezeket tetszés szerinti
sorrendben. 
Akkurátusan felöltözködik. Elfogyaszt egy kevés kalóriát
tartalmazó, ízletes reggelit. Zabpehelykása, két lágy tojás,
őszibaracklé, koffeinmentes kávé. 
Megcsókolja gyönyörű feleségét és kislányát. Kilép a házának
kapuján. Beül az autójába. Talán futólag visszapillant egyszer. A
háza meseszép. Jelzálogmentes. A hozzátartozói egészségesek, hál’
istennek ő is az. Bankbetétje gyarapodik, hitelkártyái érvényesek. A
környékbeli boltosok és a szomszédok megkülönböztetett
tisztelettel, előre köszönnek neki. A siker, a beérkezettség aurája
lengi körül. 
A munkahelyére igyekszik. Ott is minden O. K. Fontos, amit
csinál. Számítanak rá, hallgatnak a szavára. 
Ő aztán nem Senkipista. 
Ő Valaki.
Betonszilárd jólétben és biztonságban él. Ő az Amerikai Álom
Kitenyésztett Mintapéldánya.
Aztán eltelik néhány óra. 
Elhangzik néhány hangos szó.
És nincs többé állása.
Majd egyszerre ott találja magát egy lekaszabolt holttest fölött.
Egy olyan hullát lát, aki nem is oly rég a főnöke volt. Akivel csúnyán
összekapott. Aki megalázta és kirúgta. Mindez két nappal azután,
hogy egy végzetesen hasonló szituációba keveredett. Amiből csak a
felesége szolidaritásával mászott ki (kimászott egyáltalán?). 
Legalább emlékezne! De órák estek ki az életéből. Ismételten.
Utolsó emlékei délután öt körülre datálódtak, ahogy elveszetten
üldögélt az íróasztalánál. És aztán? Gyerünk, hapsikám! Emlékezz!
De ha nem megy, hát nincs más alternatíva… MENEKÜLJ! 
 Alan Henderson ezt az utat választotta. 
És röpke pár óra leforgása alatt szétporladt körülötte minden,
amit évek keserves gürcölésével felépített.
Az első dominó eldőlt, és magával sodorta sorban a többit. Nem
volt állása. A rendőrség valószínűleg üldözőbe vette. Haza nem
mehet. A bankbetétjéhez nem férhet, a hitelkártyáit le fogják tiltani.
A környékbeli boltosok és szomszédok, ha észreveszik, köszönés
helyett rendőrt hívnak. 
Ő már nem Valaki.
De nem is Senkipista.
Rosszabb.
Törvényen kívüli.
Űzött vad.
Bárki elfogathatja, leütheti, lelőheti. Büntetlenül. Sőt. Elismerést,
dicséretet kap érte. A kutyát sem érdekli, hogy december 21-én,
hétfőn délelőtt ő még makulátlan előéletű polgár volt. Ugyanaznap
éjszakájára gyökeresen megváltozott a felállás. Ő lett az Egyes
Számú Közellenség. A rosszfiú. Tőle óvják a családi otthonok
biztonságát, vele ijesztgetik elalvás előtt a kisdedeket. Egy vadállat,
aki beleharapott az őt tápláló kézbe…
Aki ennyire háládatlan, azt ki kell vonni a forgalomból. Tisztuljon
a Társadalom Vérkeringése a Henderson-szennyeződésektől!
Alan hamarosan ízelítőt kap abból, amit úgy hívnak: Nagy
Amerikai Valóság…
 2.
A Mindenből a Semmibe rövid az út. A Csúcsról a Szakadékba
zuhanni pillanatok alatt lehetséges. Fordítva ez jóval nehezebb…
Alan minderre a széltől korbácsolt éjszakai utcákon jött rá. Tudta,
kabát nélkül záros határidőn belül fedél alá kell kerülnie, mert
különben megfagy. 
Vaktában haladt. Elhagyta az üzleti negyedet, egyre züllöttebb
környékre jutott. A járdán a fekete nejlon szemeteszsák-Himaláják
bérceit guberáló-alpinisták ostromolták. Tüzekkel megrakott
olajoshordók tünedeztek fel. A lángoknál lerongyolódott
hajléktalanok melegedtek. Furcsálló tekintettel méregették a
minőségi ruhákba, ám hiányosan öltözött férfit. Alan szívesen
csatlakozott volna valamelyik csoporthoz. Talán némi pénzmag
segítségével kabátot is kaphatna… De félt odamenni. Ha rosszul
választ, reggelre a pénztárcáját, még rosszabb esetben az életét is
elvehetik… 
Egy motel foghíjas neonja üvöltötte arcába a megoldást.
AZ ÖRÖM K FÖ DJE
TÉRJE BE!
LA ÍTSON!
PIHENJ N!
Betért.
Az előcsarnok forrósága a gőzfürdőket idézte. Hatalmas
cserepekben pálmák kókadoztak. A lestrapált fotelek háttámláit
szorgos kezek és kések hasogatták fel. Akárki nevezte el ezt a lebujt,
nyomorúságos fogalmai lehettek az örömről… A hely inkább egy
vidéki vasútvonal váróterméhez hasonlított. Lesírt róla, hogy ide az
emberek vedelni, vizelni, hányni és kefélni járnak. A sorrend
tetszőleges… 
A recepciónál gubbasztó alak megszólalásig emlékeztetett arra a
hústorony dobosra, aki Prince videoklipjein csépeli a bőröket. A
monstrum lyukacsos atlétában és fekete klottgatyában üldögélt. Egy
szutykos pohárból sört szürcsölt. A hab lefolyt borostás tokáján.
Ádámcsutkája úgy mozgott, hogy Alan attól tartott, menten kirepül
a pasas torkából. 
 A szállodaportás letette a poharat, és kegyeskedett figyelmére
méltatni az új vendéget: 
– Mi teccik? – böfögött egy kiadósat. Erre a formális baromságra
illik szépen azt rebegni, hogy „egy szobát szeretnék”. Alanben az
átélt megrázkódtatások felébresztették az ördögöt. Szíve szerint azt
felelte volna: „egy kiló kokaint kérek!” vagy „mikroprocesszoros,
atomtöltetű, föld-levegő rakétát!” De tartott tőle, hogy a fickó
komolyan veszi… Nem látszott sok humorérzékkel megáldottnak… 
–  Egy szobát kérek – nyögte ki végül. Remélte, lenge öltözetét
annak tulajdonítja a portás, hogy egy kocsiból pattant ki. Igyekezett
elnyomni fogai vacogását. 
A Prince-dobos alteregót azonban nem érdekelte, hogy honnan
csöppent elő a kései látogató. Felőle akár a Vénuszról is
lepottyanhatott, és a szobájában átalakulhat hatfejű, tizenkétlábú
zöld emberkévé. Tökmindegy, csak őt hagyja békiben sörözni…
–  Egyedű’? – kaffogta. Ritka errefelé a magányos vendég. De
megeshet, hogy a Vénusz-lakók kétneműek, akár a giliszták… és a
figura egymaga fog orgiát rendezni… Kit érdekel? 
– Egyedül – visszhangozta a menedzser. 
–  Tőcse’ ki a bejelentőt! – Ehhez a gesztushoz a motel jóhírének
utolsó morzsájaként ragaszkodott a vezetőség. Alan reszkető
kezekkel írt. Név, cím… ami az eszébe ötlött. Sejtette, itt akár
Kolombusz Kristófként is szignálhatja magát… 
–  24-es szoba – lökte elé a kulcsot a dagadt. A táblán szinte az
összes kampón ott fityegett a kulcs. – Mennyibe… kerül? 
–  Száz dezső egy éjszakára – a tapasztalt szemek röntgenként
motozták végig Hendersont. Egy normális New York-i hotelben az
ár ennek a duplája lenne… de hát ez nem egy normális hotel… ez az
Örömök Földje. 
– Hitelkártyát elfogad? 
– Nix, testvér! Csakis kápét! 
A férfi sóhajtva perkálta le a pénzt. Valószínű, hogy a mai éjszaka
az utolsó, hogy a hitelkártyáit használhatja… holnap a kanálisba
dobhatja őket. Készpénze pedig vészesen apadt.
A kövér átvette a bankókat, és megszámlálta. Felderült morcos,
szurokfekete ábrázata.
 – Kő’ egy kis pityóka? Van eladó whiskym. 
– Nem kérek. 
–  Ereggyen má’ testvér! Maga ki van borúva’, mint egy bili. Jót
fog tenni… elringatja… 
– Milyen márka? 
– Igazi Kentucky nyakolaj! Nem hómi’ házi kotyvalék!  
– Mi az ára? 
–  Magának megszámítom harminc dezsőkéért. – A pult felett az
üveg és a papírpénzek gazdát cseréltek. 
–  Nőcit ne szálíccsak? – A dagadt néger teljesen beindult. Alan
attól kezdett tartani, hogy ha kibontakozik, akkor idecsődíti neki a
New York-i Szimfonikusokat és egy komplett revütánckart.  
– Csak… pihenni akarok. 
– O. K. Úgy veszem ki, ráfér magára… Jó éjt, testvér! 
– Jó éjt! – Alan felbotorkált az első emeletre. Szobájának ajtajáról a
24-es számból hiányzott a 4-es. Sűrű káromkodások és logikai
következtetések keretében találta meg. 
A szoba idomult az Örömök Földje szálloda színvonalához.
Ramaty volt.
Siralmas.
Henderson lehuppant az ágyra, és lecsavarta a whiskysüveg
kupakját. Mohón kortyolta a langyos italt. Mivel rég nem ivott, a
hatás azonnal jelentkezett. Gyomra jólesően felmelegedett, fejébe
könnyű zsibbadás fészkelt. Ellazult. 
Üzembe helyezte a hetvenes évekből itt ragadt, pénzérmével
működő televíziót. Végigkapcsolgatta a hírcsatornákat. Semmi…
nincs hír Herbert Stafford meggyilkolásáról… egyelőre. 
Néhány óra haladék.
A holnap reggeli újságok (ebben holtbiztos volt) öles betűkkel
tálalják majd az ügyet. Alan fényképe – egy-két napig – felülmúlja
majd közismertségben Michael Jacksonét. „Amerikában mindenki
híres lehet… tizenöt percig.” Ki is mondta ezt? Talán Andy
Warhol… Igen, ő… és mennyire igaza volt… 
Szemügyre vette pénztárcáját. Kilencszáz-valahány dollár… ez,
mondjuk, Missouri államban temérdek pénz lenne, de a Nagy
 6

Almában könyöradomány. Két-három nap és az olajhordósok

között találja magát. És már nem kell többé félnie, hogy kifosztják…
mert nem lesz mit elvenni tőle… 
Elég az önsajnálatból… Sürgősen telefonálnia kell. Ha az egész
világ ellene fordul, legalább Brenda bízzon benne. Bár (lehet, hogy
képzelődik?) ma reggel ő is olyan furcsán méregette… 
Mindegy, lesz ami lesz.
Kiment a folyosóra, és megkereste a nyilvános készüléket.
Tárcsázott.
 3.
–  Henderson lakás… – Brenda óvatos, feszült hangja felajzott
idegállapotról árulkodott. 
– Én vagyok… Alan. 
– Merre vagy? 
– Egyenlőre biztonságban. A rendőrség? 
– Itt voltak. Egy fiatal zsaru… valami Hawkes. Nagyon kedvesen,
udvariasan viselkedett. 
– Mit mondott? 
– Hogy… a főnöködet… holtan találták az irodájában.  
– És még? 
–  Hát… hogy… délután veszekedtetek. És… kirúgott az
állásodból. 
– Tovább! 
–  Mr. Hawkes azt mondta… leütöttél egy embert… menekülés
közben. 
– Pánikba estem! Ott találtam Staffordot vérbe fagyva, mellében a
papírvágó késemmel. Minden felkavarodott bennem… elkapott a
menekülési kényszer. 
– Ez hánykor volt? 
– Fél tíz körül. 
– Addig mit csináltál? Miért nem jöttél haza? 
– Nem tudom! – tört ki elkeseredetten a férfi. – Nem emlékszem!
Kiesett néhány óra az életemből, ismét!  
– Olcsó kifogás ez, Alan… 
– Nem értelek. 
– Meddig játszod még ezt a szerepet? Ne bújj el a felelősség elől!
Jelentkezz a rendőrségen! 
– Adjam fel magam? 
– Nem tehetsz mást. Vállald, amit tettél. 
– De hát én ártatlan vagyok! 
–  A múltkor alibit igazoltam neked, de már nem hiszek neked
többé. 
– Miért? 
– Megtaláltam annak a…nőnek a kulcsait a zsebedben. 
 A kordbársony zakódban, amit a szombati bulin viseltél.
– Miféle nőnek? 
– Ne fárassz… Diane Robertsről van szó, nagyon jól tudod. Nem
nyomoztam, nem kotorásztam, ne hidd. Csak ki akartam tisztíttatni
a ruhádat és… – az asszony hangja elfúlt, a sírással küszködött. 
–  Semmiféle kulcsom nem volt, semmiféle nőtől! – ordított fel
Henderson. – Gőzöm sincs, hogy kerültek a zsebembe! 
–  Fogja be a pofáját már, mister! – Az egyik repedezett ajtóból
csipás szemű ázsiai férfi mordult rá a menedzserre. – Aludni
akarok! 
–  Te citrompofájú, bevándorló söpredék! – Henderson sziszegve
ejtette a szavakat, nyálpermettel kísérve. – Lapulj meg a vackodban,
mert kitépem a szíved, és megeszem! 
A kínai válaszra nyitotta a száját, de a másik elszánt arcát látva
sürgősen visszavonult.
– Ott vagy még? – szólt ismét a telefonba Alan. 
– Igen. 
–  Hinned kell nekem! Nem csaltalak meg, és senkit sem öltem
meg! 
– Próbálok… de nem megy. 
– Kérlek! 
–  Hawkes hagyott itt egy közvetlen számot. Azt üzeni, hívd fel.
Ha valóban igazat mondasz, nem kell félned… kiderül az igazság. 
–  Ez nem a Columbo-sorozat, fogd már fel! Itt nem kötelező a
happy end… Ez az ÉLET! Csupa kib…tt nagybetűvel! Nem
jelentkezem a zsaruknál. Magam járok az ügy végére. Segítesz? 
–  Önfejű és konok vagy – keményedett meg Brenda hangja. –
Eddig mindig én engedtem neked, de most a sarkamra állok!
Követelem, hogy jelentkezz a Gyilkossági Csoportnál! 
– Mert különben cserbenhagysz, ugye? 
–  Akárhogy is fáj… de… igen! Kénytelen vagyok. A saját
érdekedben teszem, hidd el. 
– Ez a hét vicce! 
– Ne legyél gonosz! 
–  Te vagy az! Na sebaj… A bajban ismerszik meg, ki az igaz
barát… az igaz társ… Ez jó lecke a számomra. Oké, kedvesem…
köszönök mindent. Viszlát! 
– Alan! Várj! Al… – az asszony hangja elhalt, miután Henderson
durván lecsapta a kagylót. Töprengett egy sort, aztán „minden-
mindegy” alapon felhívta a szüleit. Ez a beszélgetés – ha lehet ezt
fokozni – még rosszabbul sült el, mint a feleségével folytatott
szóváltás. Apja bárminemű segítségnyújtás elől rideg kősziklaként
zárkózott el. Hátulról hallatszott anyja gyámoltalan rimánkodása, de
a Henderson család zsarnoka elnyomta a könyörgést. 
– Nem, nem, nem! Magadnak kerested a bajt, oldd meg egyedül.
Ha rám hallgattál volna, sohasem jutsz ilyen bajba! Edd meg, amit
főztél! Ne keverj minket is bele! Alan köszönés nélkül szakította meg
a vonalat. Visszatért szobájába, egyetlen társához. 
A whiskysüveghez.
– Ez a nagy büdös helyzet, pajtikám – szorította meg a flaskát. –
Egyedül vagyunk. 
Eszébe jutott kedvenc James Dean filmje, a „Haragban a
világgal”. Igen… ezt érezte most ő is. Csakhogy a Dean- és Brando-
féle magányos hősökkel ellentétben nála soha nem alszanak ki a
reflektorok, nem állnak le a kamerák. Ez a film – életének mozija –
megállíthatatlanul pereg tovább. S ahogy Brendának is említette,
nem biztos a happy end… 
Ráadásul nem is az ellene hajszát indító külvilág aggasztotta
igazán. Önmagával nem volt tisztában. 
Brenda kételkedik benne… O. K. A szülei magára hagyják… O. K.
De akad még egy fontos illető, aki nem bízik Alan Hendersonban:
saját maga… 
Irtózatos erőfeszítéssel próbált visszaemlékezni a kritikus
időszakra. De mint egy túlexponált filmtekercsen, itt sem jelent meg
a kép. Szürkeség, homály, villanások… aztán kitisztulnak a
filmkockák, és ő újra ott áll Stafford teteme fölött. Felveszi a
papírvágó kést… rémülten konstatálja, hogy az övé… visszaejti a
vértócsába. Liftzúgást hall. A pánik elemi erővel tör ki rajta. A
vészkijárathoz szalad… lefelé száguld a lépcsőkön… Aztán az a
groteszk Télapó a sikátorban… 
Mindez éles és tiszta.
 Kanyarodjunk vissza… Délután négy óra… Elbúcsúzik
Pullneréktől. Még a frissen kinyomott mitesszerre is emlékszik
Charlie Antczak orrán… Később az irodájában pakolászik… A
munka végeztével csak ül… ül… ül… Kész. 
Függöny.
Alan a rozzant motelszobában heverve hajnalig próbált
emlékezni. 
Sikertelenül.
 TIZENHATODIK FEJEZET
1.
Köszöntelek, Fényességes Padisah! – hajbókolt Ted kedd délelőtt
Blade főnöki rezidenciájában. – Minő pompa és fényűzés! 
– Hát, fényűzőnek fényűző – rágcsált egy tonhalas szendvicset a
hadnagy. – Kedvezőtlen fekvése miatt ugyanis a délutáni órákban
már egy deka fény sem hatol ide. 
–  Nem zavar ez a brutális halszag? – szimatolt finnyásan az
újságíró. – Tisztára egy eszkimó kunyhójában érzem magam. 
– A halban sok foszfor van, kisfiam. Serkenti az agyműködést. 
– Akkor neked inkább egy bálnát kellene elfogyasztanod. 
–  Mindjárt kacagórohamot kapok… Nem ilyennek képzelted az
irodámat, valld be! 
– Nem bizony! 
A Gyilkossági Csoport vezetőjének székhelye a nagyterem hátsó
sarkában búslakodott. Mivel néhány lépcsőfokkal feljebb volt, ezért
fentről kiválóan át lehetett tekinteni a terepet. Ám ezzel véget is ért
minden előnye. Szűkre szabott, levegőtlen, sötét odú volt egy
összekaristolt, kincstári íróasztallal és egy lepattogzott zománcú
irattartó fémszekrénnyel. A falon Blade néhány kitüntetése és családi
fotója próbált némi barátságos hangulatot teremteni. 
–  Lenn, a többiek között, sokkal jobban éreztem magam –
siránkozott a zsaru –, ebben a tyúkketrecben megfulladok! – Nem
látom a fegyelmező eszközöket – humorizált tovább az újságíró,
elengedte a füle mellett a panaszokat. – Mivel tartod kordában a
beosztottjaidat? 
–  Mikor hogy… Kukoricára térdepeltetem őket… körmösöket
adok egy vonalzóval… leíratom százszor, hogy „Nem pofozom meg
többet a gyanúsítottat”… Korszerű módszerekkel dolgozom… 
– He-he-he… 
– Fogjuk komolyra a témát! Megérkeztek a tanúk? 
– Beth terelgeti őket kint. Asszem’, mind eljöttek. 
– Pompázatos. 
– Kivel kezdjük? 
– Stafford titkárnőjével. 
 – Oké! – Ted elnyargalt, majd az őrmesternővel és Miss Hardinnal
tért vissza. 
–  Ez rettenetes, felügyelő úr – szipogta illően a titkárnő a
kölcsönös bemutatkozások után. Keresztbe rakta formás futóműveit,
és kacér pillantást vetett a férfiakra. Beth foga halkan megcsikordult. 
–  Egyetértek, kisasszony – mondta Blade. – Mit tud nekünk
mesélni a tegnapi eseményekről? 
–  Szörnyű nap volt… A hétfőket eleve utálom… Azután az a
veszekedés Mr. Henderson és Mr. Stafford között… 
–  Min robbant ki a nézeteltérés? – kérdezte Beth. – Bagatell
szakmai dolgokon. Amikre a főnök máskor ügyet sem vetett. Most
meg ezerrel lovagolt rajtuk. – Úgy érti, belekötött Hendersonba? 
– Szerintem, igen. 
– Utálták egymást? 
–  Ugyan! Tegnapig a góré… izé… Mr. Stafford kedvenc
beosztottjának tekintette Alant. 
– Mi változtathatta meg a véleményét? 
– El sem tudom képzelni. Illetve… 
– Ki vele, Miss Hardin! – nógatta az őrmesternő. – Mielőtt kitört
az égzengés, a főnök „hallgatózó ötpercen” volt. 
– Hol? 
– Így hívtuk a szokását. Naponta három-négy alkalommal a férfi
piszoárban lebzselt, és a szellőzőaknán keresztül fülelte, mit
beszélnek a dolgozók a kávéautomatáknál. 
– Honnan veszi ezt? 
–  Ejnye, felügyelő úr… egy munkahelyen semmi nem maradhat
titokban. Valaki előtt lebukott, és híre terjedt. – Tehát egy ilyen
„akciója” után tört ki a botrány? 
– Igen. Hallhatott valamit Alanról, vagy… nem is tudom. 
– Értem. 
– Kirúgta azt a szerencsétlent… Igazságtalanul. 
– Ez biztos? 
– Alan a legkitűnőbb A and R szakemberünk… volt.  
– Egyéb? 
–  Amikor hazaindultam – a titkárnő habozni látszott, de aztán
nekidurálta magát –, mindig későig bennmaradok. Nálam csak Mr.
Stafford szokott tovább lenni… amióta egyedül maradt. Szóval,
elindultam és láttam, hogy Alan még az irodájában üldögél.
Beszóltam neki… 
– És? 
– Mintha nem is léteztem volna a számára. Egy mappát szurkált. 
– Mivel? 
–  Az ezüstnyelű papírvágó késével. Gyönyörű darab, büszkén
mutogatta mindenkinek. 
– Nem válaszolt magának? 
–  Egy mukkot sem. A szemei… üres, merev tekintettel bámult.
Mint aki máshol jár… 
–  Mint aki máshol jár – ismételte meg Ted. A nő szavai
megpiszkáltak egy emléket a tudatában. Mit is? Ez valamire
átkozottul emlékezteti… 
– Mi történt ezek után? – érdeklődött Beth. 
– Elhúztam a csíkot… megijedtem… 
– Tehát magára hagyta Hendersont? 
–  És Mr. Staffordot. Ő sem hagyta még el az épületet. Ketten
maradtak… Jaj! – világosodott meg a lányban. – Mr. Henderson
tette? 
– Minden jel erre mutat. Köszönjük, hogy befáradt! Sokat segített
– nyújtott kezet Blade. – Kérem, küldje be Mr. Parsonst. 
– Viszlát! – Miss Hardin ellibegett egy könnyű illatfelhőt húzva a
levegőben. 
 2.
–  Ócska tróger! Sunyi gyilkos! Én megmondtam! De maguk
félvállról vettek! Tessék, íme az eredmény! – Greg Parsons vádló
szavai szünet nélkül ostorozták Tedéket. 
– Nem szakvéleményt kérünk öntől! – vágott közbe Beth, mikor a
kövér menedzser végre-valahára hajlandónak mutatkozott lélegzetet
venni. 
– Hát? 
– Az alibijére vagyunk kíváncsiak. 
– Ez mégiscsak felháborító! A vak is láthatja, ki a tettes! 
– Valóban? 
–  Alan Henderson bárkit eltesz láb alól, aki az útjába kerül! Ez
feketén-fehéren kiderült! Egy veszélyes őrült! Lakat alá való! 
– Az alibijét, Mr. Parsons… KÉREM! 
– Munka után betértem néhány csapszékbe. Ünnepeltem.  
– Mit? 
– Most ki fogják forgatni a szavaimat. 
– Azt bízza ránk. 
– Annak a stricinek a kirúgását ünnepeltem. 
– Hendersonét? 
– Persze! 
– Miért örült ennek ennyire? 
–  Mert vannak, akik húsz év becsületes munkát raknak le az
asztalra, és akadnak olyanok, akik a nyálas szépfiú-modorukat.
Segget nyalnak, ügyeskednek, és a fejére tipornak másoknak. 
– Henderson ilyen fajta? 
– Díszpéldány! Etalon! 
– Másoktól nem ezt hallottuk. 
– Mert elkábítja őket a cukipofa-stílusával! 
– Ez megint nem klappol. Pont ön mondta, hogy hirtelen haragú,
nyers ember. 
– Úgy váltogatja a modorát, mint más a gatyáját. Mikor mi kell… 
– Látom, nem vergődünk zöld ágra. Térjünk vissza az alibijére…
tehát ünnepelt. 
– Végül is, túloztam. Legurítottam pár sört. 
 – Hányat? 
– Tízet… tizenkettőt… 
– Berúgott? 
– Kikérem magamnak! Aki engem mólésan látott, az hazudik! 
– Tanúi vannak? 
–  Nem találkoztam ismerőssel. De a csaposok emlékezni fognak
rám. 
–  Valóban, nehéz magát elfelejteni – mormogta az őrmesternő,
miközben felvéste a mulatók nevét, ahol Parsons állítólag
megfordult. 
– A veszekedésről nem kérdeznek? 
– Felesleges. El tudjuk képzelni az ön verzióját… 
– Tessék? 
–  Semmi… semmi… Miss Hardin már mesélt róla. Úgyhogy
köszönjük a segítségét, Mr. Parsons. Beküldené Mr. Pullnert? 
– Aha! – Parsons köszönés nélkül kicsörtetett. 
– Elragadó ember – grimaszolt Ted. 
–  Egy bűbáj – kontrázott az őrmesternő. – De legalább ma nem
erőltette a műhippi kiszólásait. Észrevetted?  
– Ja. Nyakig elmerült helyette Henderson eláztatásában.  
– Megtennél egy szívességet, Ted? 
– Boldogan. 
–  Szólj le a fiúknak. Valaki menjen és nézzen utána Parsons
állításának. 
– Igenis, főnök! 
– A pimaszkodást mellőzni lehet. 
 3.
–  Ted! – örvendezett Carl Pullner, a korosodó produkciós
menedzser. A nagyteremben futottak össze, miközben az újságíró
Beth üzenetét adta át. Együtt mentek vissza Blade „irodájába”. 
– Beléptél a rendőrségbe? – ugratta Pullner Currentet. – A hajadat
mikor vágatod le? Mi a rendfokozatod? 
– Kopj le rólam! 
– Nem érted a tréfát… 
–  Mr. Pullner – szólt közbe az őrmesternő –, több okból is
hívattuk önt. Először: eltérő és szélsőséges jellemzéseket kaptunk
Alan Hendersonról. Az ön véleményére is kíváncsiak vagyunk. 
–  Az a szó, hogy „szélsőséges”, rendkívül találó. Az
indulatkitörései és a csiszolatlan modora ellenére mégis bizton
állíthatom: értékes ember. 
– Képesnek tartja, hogy gyilkosságokat kövessen el?  
– Ezt akadémikus kérdésnek tartom. Káin óta minden ember a
génjeiben hordja az ölés és a bűn bélyegét. Kinek-kinek a
vérmérséklete, a büntetéstől való félelmének mértéke szabja meg a
határt. Véleményem szerint a világ legjámborabb embere is képes
gyilkolni, ha átlendítik azon a bizonyos határon. 
– Jó… igaza van. Tekintse az előbbi kérdést semmisnek.  
– Azt teszem. 
–  Most gyors egymásutánban több kérdéssel bombáznám meg.
Egy: milyen volt a viszony Stafford és Henderson között? Kettő:
Parsons és Henderson között? Három: Parsons és Stafford között? 
– Több variáció nincs? 
– Egyelőre. 
– Na, lássuk… Stafford kedvelte Alant, ez tuti. Az egész mizéria
érthetetlen számomra. 
–  Hallottuk, hogy valami szakmai ügyet kifogásolt az igazgató.
Pontosabban? 
– Alan kidobott egy előlegért kuncsorgó, tehetségtelen szövegírót.
Stafford kötötte az ebet a karóhoz, hogy Dispenza jó munkát
végzett. 
– Maga szerint? 
 – Egy rakás lópotyadék! De nem is ez a lényeg. Herbert ez idáig
rá se bagózott az effajta részletkérdésekre!  
– Ön is úgy érzi: provokáció történt? 
– A legteljesebb mértékben. 
–  Tudott arról, hogy Herbert Stafford a férfi illemhelyen
hallgatózni szokott? 
– Persze! – derült fel Pullner. Hirtelen elkomorodott: – Gondolják,
hogy ott hallott valamit Alanról? 
– Vagy inkább Alantől – tippelt Blade –, és biztosan nem hízelgő
dolgot. Térjünk vissza az alapkérdésekre. Henderson és Parsons
viszonya? 
– Kutya és macska. Tűz és víz. 
– Az ok? 
–  Greg féltékenysége és rejtett kisebbrendűségi komplexusa.
Magának sem vallja be, de nem igazán tehetséges. Tisztes iparos.
Szorgalmas, kitartó, de az isteni szikra hiányzik belőle. 
– Ami Hendersonban megvan? 
–  Az első pillanattól fogva. Parsons meg rákeni a sikereit arra,
hogy amaz jóképű, fiatal és törtető. 
– Parsons és Stafford? 
–  Korrekt munkatársi viszony. Mikor Alant kirúgta, Stafford
egyből Gregnek passzolta át a munkáit. És nem rossz melókat,
nekem elhiheti. 
– Igencsak kapóra jött mindez Mr. Parsonsnak – tűnődött Beth. 
– Csak egyvalami nem – torkolta le Blade. 
– Hogy ezek után pár órával Staffordot kinyúvasztják… 
– Igaz. 
–  Hol töltötte a tegnap estét, Mr. Pullner? – faggatózott az
őrmesternő. 
–  Családi körben. Azaz kettesben a feleségemmel. Ki sem
moccantunk reggelig otthonról. 
–  Nos… hálásak vagyunk a segítségért. Szóljon, kérem, Mr.
Cardellininek. 
–  Viszontlátásra! – búcsúzott Pullner. Ráhunyorított Ted-re: –
Összeröffenhetnénk már egyszer! Kivesézni és lecinkelni a
rockszakmát! 
Á
– Állok elébe. 
– Ha a rendőri teendőid engedik, hívjál fel… 
– Tűnés! 
 4.
–  Bejöhetek? – kukucskált be Max Cardellini, modellként
szolgálva a „Bocsánat, hogy élek” című festményhez. 
– Fáradjon be – bátorította a félénk férfit Beth. 
– Köszönöm. 
–  Fenntartja a múltkori véleményét, mely szerint kizárt dolog,
hogy Alan Henderson lenne a tettes? 
– El vagyok bizonytalanodva… 
– Nos? 
– Lehetséges… – tusakodott önmagával a grafikus. – De ha ő volt,
nem ok nélkül tette! Mr. Stafford becstelenül járt el vele szemben!
Miss Roberts hasonlóképpen! Alan egyszer elmesélte nekem, hogy
gyűlöli az igazságtalanságot, de a jogos bosszút elismeri. És azt is
mondta… 
– Igen? 
–… hogy ő is élne vele… ha szükséges – nyelt nagyokat
Cardellini. – De hát ez csak egy elméleti vita volt!  
– Talán mégis átültette a gyakorlatba… Más téma: önnek is
tudomása volt Mr. Stafford hallgatózó-szokásáról? Hogy a férfi WC-
ben fülelte a szellőzőaknából kiszűrődő beszélgetéseket? 
– Nem – csodálkozott Cardellini. – Ilyet csinált? 
– Bizony. 
– Meg vagyok lepve. A fensőséges modorú nagyfőnök…  
– Miss Hardin szerint ez közismert tény volt… 
–  Hidegen hagynak a pletykák. Ezért nekem nem is szokták
elmesélni. 
– Ön szerint jelenleg hol bujkálhat Henderson? Kinél?  
– Törtem rajta a fejem, de nem jöttem rá. 
– Esetleg a szüleinél? 
– Nem valószínű. Híresen rossz a viszonya az apjával. 
– Mi ennek az oka? 
–  Alan pályaválasztása. Az örege menő ügyvédet akart belőle
faragni. A végletekig fel volt háborodva, hogy fia keresztülhúzta a
számításait. 
 –  Nem igazán értem. Henderson életkörülményeit látva, nem
hiszem, hogy szégyenkeznie kellene valamiért. Van mit a tejbe
aprítania. 
–  Itt nemcsak az anyagiakról van szó, hanem a társadalom
erkölcsi megítéléséről. Bizonyos körökben – így Alan apjáéban is – a
rockzene alsóbbrendű, kétes dolog. Tudja, a szokásos előítéletek:
hogy itt mindenki alkoholista, narkós, AIDS-es stb. Nem fogják fel,
hogy a rockbiznisz egy olyan működő gépezet, mint mondjuk a
vegyipar. Csak mi gyógyszerek helyett muzsikát adunk el. 
– Tehát nem hiszi, hogy a családjánál húzná meg magát? 
–  Az idős Henderson nem abból az eresztésből származik, aki a
tékozló fiút keblére öleli. 
– Más rokonok? 
– Tudomásom szerint nincsenek… legalábbis New Yorkban. 
–  A várost nem fogja tudni elhagyni. A kivezető utakon szigorú
az ellenőrzés. Az összes rendőr az ő fényképével van felszerelve. 
–  Brendánál… a feleségénél nem próbálkozott? – vette át a
kérdező szerepét Cardellini. 
– Figyeljük a házat. 
– Maradnak a szállodák… 
– Ezeknek is tart az átfésülésük. De biztos, hogy nem a Hiltonban
szállt meg… A kis motelekben pedig a bejelentőlapok… Tartok tőle,
hogy átcsúszhat a hálón. Ha ügyes, hetekig dekkolhat ebben a nagy
dzsumbujban. Amíg tart a pénze… 
– Vagy amíg tud szerezni valahonnan – vetette közbe Ted. 
– Már csak egy apróság, ha meg nem sértjük – nézett a grafikusra
Beth. – Hol járt tegnap este? 
– Ezt hívják alibinek, ugye? – ragyogott fel Max képe. 
– Nem tudom, hogy egy közeli rokon vallomása mennyit ér? 
– Ki az illető? 
– Az édesapám. 
– Együtt voltak? 
–  Igen. Munkám végeztével meglátogattam. Szegény, szintén
egyedül éldegél. Nálunk ez családi vonás… Úgy fél hattól nála
voltam. Megvacsoráztunk, és nem volt kedvem hazamenni. Ott
aludtam az öregemnél.  
 – Megkérdezzük őt. – Beth felírta az idősebb Cardellini címét. –
Jól van… A veszekedésről nem kérdezzük, mert Miss Hardin és Mr.
Pullner felvilágosított minket róla. Egyre kérnénk még… Ön ugye jó
kapcsolatban állt a gyanúsítottal? 
– A barátjának tekintett – büszkélkedett a férfi. 
– Ha felbukkanna magánál… megtenné, hogy értesít minket? 
–… Persze – A grafikus habozása nem kerülte el a figyelmüket.
Sorban kezet ráztak vele, és útjára engedték a pufók rajzolót. 
 5.
–  A nyakam rá, hogy nem fogja beköpni a barátját – szögezte le
Ted. 
–  Szerintem se – dünnyögte a mai napon meglepően szófukar
Blade. – Elfogytak a páciensek? 
– El – sóhajtott megkönnyebbülve Beth. – Még talán azt a Charlie
Antczakot becitálhattuk volna, de nem hiszem, hogy sok újat tett
volna hozzá az eddig hallottakhoz. Véleményem szerint a tanúk
alibijének rutinellenőrzése után nincs más dolgunk, mint hátradőlni
és várni. Hendersont előbb-utóbb elfogják. Innentől sima az ügy. 
– Túl sima – ingatta busa fejét a hadnagy. – Nehogy elcsússzunk
rajta. 
–  Kétségeid támadtak Henderson bűnösségét illetően? – Minden
ellene szól, mégis… egy intelligens, okos emberről van szó… nem
egy vérbosszúért lihegő szicíliai maffiózóról. Az ilyen miért nem vár
egy-két hónapot, ha megsértik? Utána, elegánsan, mérgezett
bonbont küldhetne Miss Robertsnek, mondjuk Herbert Stafford
nevében… Majd rendezhetne egy látszatöngyilkosságot az
igazgatónak. Egy hamis búcsúlevéllel: „Megöltem a szeretőmet, nem
bírom elviselni a bűntudatot!” Egy Henderson-kaliberű manustól ezt
várná az ember. 
7

–  Egy Erle Stanley Gardner veszett el benned, Vittorio –

8

  pirongatta főnökét az őrmesternő. – Perry Mason * nyüszítene a

gyönyörtől az efféle furfangok hallatán. De az életben ritka az ilyen
színpadias bűncselekmény.  
– Az eszem azt diktálja, bárcsak neked lenne igazad, öreglány! 
– És a szíved?
–  Vacakol a vén jószág… Azt súgja, korai még a medve bőrére
innunk.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
1.
Ébresztő, uram! Keljen fel! 
Alan felriadt. 
Egy pillanatig nem tudta, hol van. A szegényes bútorzat
vadidegen volt számára. Aztán beugrott minden, és emlékezett.
Sajnos… 
– Ki az? – szólt ki nehezen forgó nyelvvel. 
– A takarítónő. 
– Mit akar? 
–  Tíz óra elmúlt, és ön egy éjszakára vette ki a szobát. Ha
hosszabbítani óhajt, fáradjon le a recepcióhoz. Henderson beengedte
a vödörrel és seprűvel felfegyverkezett, idős néger asszonyságot. 
–  Bocsásson meg, de ez a munkám – szabadkozott a nő. A férfi
szeme megakadt a színes emblémájú, lekötözött szivet ábrázoló
Dream Teather pólóján. 
– Szereti a progresszív rockzenét? – csodálkozott. – Á-á-á… ez az
onokámé – tiltakozott amaz. – Ma reggel ez akadt a kezem ügyébe… 
A menedzser törődött végtagokkal kicsoszogott a zsebkendőnyi
méretű fürdőszobába. A repedezett tükörben szemügyre vette
önmagát. Mivel nagy a valószínűsége, hogy mostanra fél New York
az ő fizimiskáját csodálja az újságokban, némi fazonigazításra lesz
szükség… – Nincs véletlenül egy ollója? – érdeklődött a szobában
szorgoskodó takarítónőtől.
– Csak egy manikűrollóm van. 
– Az is megteszi. Kölcsönadná? 
– Tessék. 
A parányi szerszámmal nehezen ment, de azért sikerült. Tíz perc
leforgása alatt sörtefrizurát gyártott magának. 
9

Úgy nézett ki, mint egy „bőrnyakú” . A rövid haj kemény,

agresszív jelleget kölcsönzött arcának. 
Belesett a szobába. A nő az ágy alatt görnyedve takarított. 
– Köszönöm az ollót! – Alan jó hangosan az asztalra koppantotta,
nehogy azt higgye az asszony, el akarja sinkófálni. – Elmentem…
helló! 
Kisurrant, mielőtt a másik észrevehette volna metamorfózisát.
Levágott haját a markában szorongatta.
Majd ideiglenesen zsebre vágta.
A recepciónál már nem a Prince-dobos hasonmása öblögetett
gyógy sörrel. A nappali portás jeges tekintetű, sovány, kis emberke
volt. Gyanakvóbb fajtának tűnt, mint váltótársa. Szerencsére,
semmilyen sajtótermék nem volt nála…
– Jól aludt? – nyikorogta. 
– Káprázatosan. – Alant hajnalban nyomta el a buzgóság, miután
becsókolta a whiskyspalack tartalmát, és feladta a meddő
kísérletezést, hogy emlékezzen. Érdekes módon, nem érezte
másnaposnak magát. Nem kínozta macskajaj, és remélte, a
szállodában nem öltek meg senkit az éjszaka… 
–  Meddig marad? – puhatolózott a portás. – Esetleg még egy
éjszakára? 
–  Kösz… még ma elutazom – lódított a menedzser. Végzetes
könnyelműség lenne ugyanebben a motelben maradnia. 
–  Idevalósi? – A fickónak párhuzamosan cikázott a szeme és az
agya. A vendégnek nincs csomagja… ha jól látja, még kabátja sincs…
Kikapós férj lenne, akit a felesége kizárt otthonról? Ha igen, akkor
miért állítja, hogy utazni készül? Így, minden nélkül? Nem tudta
helyére tenni a dolgot… 
–  Hívna egy taxit? – vágta el a kényelmetlen faggatózást
Henderson. 
– Persze – közölte sértődötten az Örömök Földjének cerberusa. –
A kocsi öt percen belül megérkezett. 
– Hová? – érdeklődött szűkszavúan a pilóta. 
–  Egy ruhaüzletbe – navigált Alan. A szálloda üvegajtaján
keresztül a portás tűnődve bámult kifelé. Keze tétován a
telefonkagyló után nyúlt. 
– Jobb fajtát óhajt, vagy olcsóbbat? 
–  Az előbbit. – Hiába olvadozott a készpénze, tudta, hogy
érdemesebb egy elegáns kabátot vásárolnia. A legtöbb ember a
ruházkodás alapján ítéli meg a másikat… 
– A Broadhurst Színház mellett van egy tűrhető. Megfelel? 
 –  Meg… csak menjen már! – Alan látta, a portás tárcsázni
kezdett. 
És nem hosszú számot.
Háromszor mozdult a keze.
Nem valószínű, hogy a mentőket hívta…
Inkább a 911-et…
 2.
A „Vedd és vidd!” üzlet tulajdonosa és egyben eladója egy
töltöttgalamb-hölgyemény volt, közel az oly kritikus ötödik ikszhez.
A bolt már kívül esett az üzleti negyed szórásából, de az alacsony
bérleti díj miatt Mrs. Jennaway itt horgonyzott le. Hosszú távon
bevált a számítása, mert a „jobb emberekből” álló törzsvevőköre a
rossz környék ellenére is kialakult. Ebben mérsékelt árainak, kiváló
minőségű ruháinak és elbűvölő modorának egyformán szerepe volt.
 
A visszafogott életmód, a drága kozmetikumok és ruhák legalább
tíz esztendővel Fiatalították meg Julia Jennawayt. Ő pedig habozás
nélkül le is tagadta az említett éveket… Szerette a férfiakat, most is
alélt gyönyörűséggel szemlélte a belépő Alant. Ritka az ennyire jó
svádájú férfi manapság… Valódi igazgyöngy a sok gagyi
hamisítvány között… 
– Mit parancsol? – pihegte. 
– Egy kabátot szeretnék vásárolni. 
– Milyen legyen? 
–  Az a helyzet… – a férfi ügyesen megjátszott, kisfiús zavarral
tipródott hogy átutazóban vagyok a városban. Jelenleg Los
Angelesben lakom. Ma hajnalban a reptéri váróban megfújták a
csomagjaimat. 
– Hogy történt? – szörnyülködött Mrs. Jennaway. 
–  A toalettre mentem. Kinn hagytam a holmimat, még a
télikabátomat is. Mire visszakeveredtem, hűlt helyüket találtam. 
–  Szegény ember! – sopánkodott a hölgy. Megborzolta festett
vörös haját. Karján dallamosan megcsendültek az arany karperecek. 
–  Alig ezer dollárom maradt. És még pár napig itt kellene
tartózkodnom. Sürgönyöztem haza pénzért, de amíg az ideér… 
–  Én három hetet vártam, amíg a Bostonban élő unokahúgom
csekkjét megkaptam – háborgott a tulajdonosnő. 
– Érti? BOSTONBÓL! Nem a Északi-sarkról és nem a Holdról! 
– Vérlázító! 
– A rendőrségnek jelentette a lopást? 
– Ott a helyszínen. 

É
 – És intézkedtek? 
– Sajnálkoztak, de azt mondták, keresztet vethetek a cuccaimra. A
profi tolvajokat, ha nem érik tetten, gyakorlatilag lehetetlen elfogni. 
– Hová fajul ez a világ… 
– Pechemre, utasbiztosítást sem kötöttem. 
– Miért? 
– Elfelejtettem. 
– Öreg hiba… 
– Az. Tudja, asszonyom, a rokonaim azt állítják, egy magamfajta
könyvmoly egyszer a fejét is elveszíti szórakozottságában. 
– Mivel foglalkozik, mister…? 
– Hicks… Steve Hicks. – Alannek kapásból a Mayfair dobosának
neve ugrott be. 
– Örvendek… Julia Jennaway… 
– Részemről a szerencse. Milyen gyönyörű neve van! 
– Köszönöm a bókot. Szóval… mi a foglalkozása? 
–  Egy kis ügyvédi irodában dolgozom. Száraz üzleti ügyek…
vállalati pereskedések… 
–  Ön ügyvéd? – A nő nem erre számított. Nem is tudta igazán,
mire… de az ő világképében a jogászok sokkal életrevalóbbak,
dörzsöltebbek voltak. 
–  Ide jártam a Columbia Egyetemre – csúszott ki Hendersonból,
mert megérezte a másik gyanakvását. – Ismerem a dékánt… Hogy is
hívják? – kérdezte az asszony. A leplezetlen vizsgáztatásra a férfi
csaknem elnevette magát. 
– Mr. Patrick St. Hilaire – felelte. – Több, mint huszonöt éve vezeti
az egyetemet. Idős, mokány úriember. Imádja a kasmír öltönyöket. 
–  Bizony. Hozzám jár vásárolni! – Mrs. Jennaway
megkönnyebbült. Mégsem szélhámossal van dolga, hanem egy
ígéretes, fiatal férfi képében érkező nagybetűs Kalanddal. Vagy
inkább egyelőre a Kaland lehetőségével… 
–  Kicsi a világ – mosolygott megnyerően Alan. Kezdte sejteni,
mire megy ki a játék, és nem volt ellenére. Ha a nő egyedül él, ma
éjszakára esetleg meghúzhatná magát nála. Bár a cserébe nyújtandó
ellenszolgáltatásra nem fűlött a foga… 
 –  Tehát valami olcsóbb, de színvonalas kabátot szeretnék –
kanyarodott vissza jövetelének eredeti céljához. – Ajánlhatom ezt a
teveszőr raglánt. Van egy aprócska gyári hibája, ezért megszámítom
magának… hatszáz dollárért. – A kabát minimum ezerötszázat
kóstált, de Julia úgy vélte, ennyi befektetést megkockáztathat. 
–  Nagyon szép – próbálta fel a ruhadarabot Henderson. Nem
túlzott, remekül állt rajta. Az asszony csillogó szemmel nézte. 
–  Hol szállt meg, Mr. Hicks? – érdeklődött megjátszott
közömbösséggel. 
– Még nem léptem az ügyben – adta meg a hőn remélt választ a
férfi. – Nincs valami ötlete? 
–  Esetleg… – alakította a buzgón töprengőt a nő. Hirtelen
pattintott egyet az ujjával. Színészi teljesítménye sokszorosan
alulmúlta a pinceszínházi amatőrök színvonalát. – Megvan! Mit
szólna hozzá, ha vendégül látnám ma estére? 
– Nem szeretnék zavarni – szabódott Alan. „Futok még egy kört”
– gondolta magában. 
–  Ettől ne tartson. Özvegyasszony vagyok – vallotta be
szemérmesen Mrs. Jennaway. 
– Hát… nem is tudom… 
– Ugyan, ne legyen már ennyire gátlásos! – fedte meg az asszony. 
– Rendben van. Köszönöm a meghívást. 
– Ez a beszéd! Itt a címem… 
– Hányra menjek? 
– Mondjuk, este nyolcra… Megfelel? 
– Tökéletesen. 
– Addigra összeütök egy kis vacsorát is. 
– Ott leszek. És a hatszáz dollár a kabátért… 
– Hagyja csak! – legyintett nagyvonalúan Julia. – Ráér. 
 3.
Kellően felszerelkezve a tél támadásai ellen, Henderson immár
gyalogszerrel folytatta útját. Elvegyült a lüktető, lézengő, loholó
embermasszában.
Az ünnepi őrület a tetőfokára hágott. A kirakatok szemet kiszúró
harsánysággal, egymásra licitálva erőszakolták portékájukat. A
kereskedők „kaszáltak”, hiszen ebben a periódusban már szinte
mindent el lehetett sózni. Alan egy újságosstandhoz evickélt, és vett
10

egy New York Timest. Egy füstös pubba betérve végiglapozta. A

negyedik oldalon talált rá arra, amit keresett. Számított rá, mégis
szíven ütötte a papírról rámeredő tulajdon fényképe. Egy réges-régi,
előnytelen fotóját használták fel. Sanda ábrázatával pontosan annak
nézett ki, mint aminek a cikk tartotta: körözött gyilkosnak. 
„Brenda adhatott volna tisztességesebb képet is” – elmélkedett
szórakozottan, miközben átfutotta az írásművet. A névtelen, K. F.
monogrammal jegyzett firkász a múlt századi Edgar Alan Poe
rémdrámák köntösébe öltöztette a sztorit. 
ÁTOK SÚJTJA A STAR LEMEZCÉGET?
–  harsogott a cím. Sorra halnak az emberek egy jó nevű, patinás
lemezkiadó vállalatnál! Először vasárnap hajnalban csapott le a végzet. A
cég szexbomba gépírónőjét bestiálisan megcsonkították és
megerőszakolták… 
„Hazug féreg – dühöngött magában Alan. – Úgy tálalja ezt a
mocskot, hogy az eladási példányszám az egekbe szökjön. Az
igazság mellékes. Aki ezt elolvassa, a nyílt utcán meglincsel, ha
észrevesz.” 
Folytatta az olvasást: Az első bűntettnél a rendőrség hírzárlatot
rendelt el. Ez hibás lépésnek bizonyult. A szörnyűség elkövetésével
gyanúsítottnak akkor alibit igazolt a felesége. Ó, a házastársi szolidaritás!
Hiba volt, Brenda! Így történhetett meg, hogy a nyilvánvalóan zavart
elméjű, emlékezet kihagyásokkal küszködő Alan Henderson ismét ölhetett.
Ezúttal főnökét, a vele mindig toleráns és nagyvonalú Herbert Staffordot
gyilkolta meg. „Kitekerem a nyakát ennek a szemét firkásznak!” – A
felhevült menedzser még egy Budweiser sört rendelt, és tovább
gyötörte magát az olvasással. 
 Most hiába is fedezte volna Hendersont önfeláldozó hitvese, mert akadt
egy szemtanú! A Macy nagyáruház Télapója, a derék Edward deCrescent
úr látta a rémülten és gyáván elkotródó, vérmocskos kezű Hendersont.
„Nem tekerem ki a nyakát… inkább menetet csavarok a farkára,
aztán letépem neki, és feldugom a seggébe. Feltéve, ha ez K. F.
férfi… Ha nő, egyszerűen levágom a fejét, és focizok egyet vele” –
határozta el Alan, és nekigyürkőzött a cikk utolsó felének. 
Mr. deCrescent hősiesen szembeszállt a gyáva orgyilkossal, de az
ütlegelni és fojtogatni kezdte. Szerencséjére egy közeledő rendőrautó
szirénázása menekülésre késztette a támadót. Érthetetlen egy ilyen
embernek a lelki eltorzulása. Megbecsült, dédelgetett tagja volt
társadalmunknak, a STAR-nál frekventált munkakörrel és jó fizetéssel
rendelkezett. Családi élete – ez idáig – példásnak látszott. És most –
mégis… Mi történhetett? Volt-e szexuális kapcsolat az elsőként megölt
Diane Roberts és gyilkosa között? Miért halt meg Herbert Stafford? Ezekre
az izgalmas kérdésekre, a rendőrséggel párhuzamosan, lapunk munkatársai
is keresik a választ. Alan Henderson jelenleg szökésben van. A rendőrség
szóvivője szerint valószínűleg nem hagyhatta el a várost. A kivezető utakon
olyan erős az ellenőrzés, hogy nem csúszhat ki a gyűrűből. Itt van, köztünk
jár, Kedves Olvasó! Figyelj, nyisd ki a szemed! Lehet, hogy melletted ül a
sub-wayn, vagy ott sétál az orrod előtt a Rotary Club előtt! A New York
Times ezennel felajánl egy szerény, ötezer dolláros jutalmat a
kézrekerítőnek. Mi lojálisabbak és segítőkészebbek vagyunk a rendőrséggel,
mint fordítva… Tehát… kezdődjék a vadászat! 
„Szépen vagyunk – tette le az újságot Alan. – Ennyit a sajtó
objektivitásáról… Vérdíjat tűztek a fejemre. Nem sokat ugyan, de
azért eleget ahhoz, hogy a közönyös New Yorkiak éberebben
mászkáljanak… Mázli, hogy ez a vacak fénykép alig hasonlít a
valódi fizimiskájára… Lehet, hogy épp ezért adta ezt Brenda a
zsaruknak?” – bujkált benne a remény, hogy nem veszítette el végleg
az asszonyt. 
Még egyszer megszemlélte a fotót. Viszonylag hosszú hajú,
simára borotvált, teltebb arcú férfit látott maga előtt. Jelenlegi,
tüskére farigcsált hajzata, gyorsan serkenő, sűrű borostája, beesett
ábrázata remélhetően alaposan megváltoztatta a külsejét.
 Lehajtotta a sör maradékát. Már megint alkoholt iszik… Hiába,
szüksége van a pia ernyesztő, idegzsibbasztó hatására. 
Úgy döntött, megjutalmazza magát egy ebéddel. A találkozása
Mrs. Jennaway-jel azt jelezte, hogy szerencsecsillaga nem húnyt ki
egészen. Pislákol ugyan, de létezik.
Rendelt egy adag hasábburgonyát, tükörtojással.
Meg egy üveg sört.
Kényelmes tempóban, módszeres alapossággal evett. A falatokat
egy-egy korty sörrel öblítette le. Étkezés után ernyedten hátradőlt és
pihent. 
Este nyolcig hosszú még az idő.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
1.
A tanúkihallgatások lezárása után Blade nemes egyszerűséggel
meghívatta magát a Kapitányság büféjébe. Ted – aki kezdett
beletörődni, hogy a hadnagy állandó táplálékszponzora legyen –
zokszó nélkül követte fosztogatóját. Hármasban helyet foglaltak a
narancssárga műanyag székeken. 
– Mit kérsz, Potyázók Királya? – pörgette át Ted az étlapot. 
– Hátrább az agarakkal, kisfiam! – dorgálta meg a hadnagy. – Én
ezt nem nevezném potyázásnak. 
– Hát mi a fészkes fenének? 
– Momentán kissé túlköltekeztem magam. 
– Így már mindjárt más… 
– Hogy azért kompenzálódjanak a dolgok, ezennel meg vagytok
híva karácsony valamelyik napjára. Maggie félelmetes méretű etetést
tervez a számotokra. 
– Ez pazar, de még nem nyögted ki, hogy most mit óhajtasz? 
–  Néhány eperdzsemes fánkot és egy tejszínhabos kávét
szeretnék. 
–  El sem tudok képzelni összeillőbb párosítást a tonhalas
szendviccsel – hüledezett az újságíró, de leadta a rendelést. – Beth,
mi iszunk egy maraschinós teát? 
– Ühüm – nyújtózott lustán az őrmesternő. 
–  Letöltötted a büntetésedet? – célzott Ted a hadnagy házi
őrizetére. 
–  Igen – felelt savanyúan Blade. – Nejemnek – hála az égnek –
nincs most ideje foglalkoznia velem. 
– Miért? 
– Nyakunkon a rokoni invázió. 
– Nemcsak a fiaid vannak nálatok? 
– Dehogyis! Az unokabátyám Szicíliából, feleséggel és két hisztis
tinilánnyal. Maggie nővére egy kedélybeteg pekingi palotapincsivel,
amelyik ki nem állhatja a mi kutyáinkat, és folyton marakodnak
egymással. Soroljam tovább? 
 –  Ne tedd… inkább meghívlak még egy fánkra. Igazán
megérdemled… 
– Nálatok hogy zajlik majd az ünnep? – harapdálta a zsákmányolt
süteményt Blade. – Rokonok, hozzátartozók? 
– Egy szál se. Szigorúan hármasban leszünk. 
– Hogyan sikerült ezt megoldanotok? 
– Biztos nem meséltem még, nekem korán elhunytak a szüleim. A
távolabbi rokonsággal meg nem tartom a kapcsolatot. Bethnek San
Franciscóban élnek a hozzátartozói, őket újév után szándékozunk
meglátogatni. 
–  Irigyellek benneteket. Nekem ingem-gatyám ráment az
ajándékokra. És így is csak egy elenyésző hányada boldogít minket a
családi pereputtyból. Akár fél Szicília felkerekedhetett volna, ha a
vérségi kötelékeket szigorúan vesszük. Maggie családjáról ne is
beszéljünk… Hát te, kisfiam? Hogy haladsz a munkáiddal?
Vasárnap rezegtél, hogy mennyi kritikát kell lekörmölnöd. Mikor
van rá időd, hiszen örökké velünk lógsz? 
–  Rengeteg időm van, mióta leszoktam az alvásról. Nappal
tűröm, hogy belerángassatok ebbe a sötét ügybe, éjjel meg vígan
írom a cikkeimet. A hajnali órák a gyereknevelésé és a háztartásé.
Semmi gond. 
– Örömmel hallom. 
A büfé bejáratában az ifjú Hawkes nyomozó jelent meg. Keskeny,
szeplős arcán izgalom vibrált. Blade-ék trióját meglátva hevesen
integetni kezdett.
– No, mi az? – szólt oda a hadnagy. – Nagyon fel vagy pörgetve.
Csak nem kapták el Hendersont? 
– Ördöge van, főnök – ért oda az asztalhoz a detektív.  
– Behozták már? 
–  Nem ilyen egyszerű az ábra. Egy járőrünk az East Side-on
cirkált. A rangidős hekus betért az Athén étterembe, hogy pis… a
mosdóba menjen. A ruhatárnál flangáló fickók egyike veszettül
ideges lett a rendőr láttára. Megpróbálta úgy fordítani a fejét, hogy
ne látszódjanak a vonásai. Swiderski tizedesnek ismerősnek tűnt a
férfi. Odaballagott hozzá, és udvariasan igazolványt kért tőle. Erre a
manus – anélkül, hogy ránézett volna – elrohant a konyha felé, mint
akit puskából lőttek ki. A rendőr utána eredt. 
– Elkapta? 
–  Nem. Az utolsó másodpercben a menekülő beugrott a női
vécébe, és egy jól irányzott lövéssel közölte, nincs szándékában
igazolnia magát… Csak tetézi a bajt, hogy a mosdóban három hölgy
is tartózkodott. 
– Hogy az a… 
–  Egyetértek. Jelenleg a pasas benn kuksol, s három tússzal
feltételeket próbál szabni. 
– Miből gondolod, hogy Henderson az illető? 
–  Swiderski nem látta tisztán az arcát, de nagyon hasonlított a
menedzser körözési fotójához. Magasság, hajszín is stimmel.
Nagyon valószínű, hogy ő az. Mit tegyünk? 
– Indulunk a helyszínre! – pattant fel Beth. 
– Itt lövöldözés várható – állapította meg Ted morózusan. 
– Megeshet, kedvesem. De ide igazán nem kötelező jönnöd. 
– Nem hagylak magadra. Még bajod esik, aztán kapok Billytől a
fejemre. 
 2.
Az East Side-on egy nagyobb csődület vette körül az Athén
vendéglőt. A civil bámészkodók soraiban már ott lebzseltek a
rendőrségi informátorral rendelkező újságírók is. Vakuk villantak,
filmfelvevők berregtek, amikor a hadnagy és társai átvágtak a
tömegen.
–  Alan Henderson van benn? – dugták Blade orra alá
mikrofonjaikat a sajtó képviselői. 
–  Még korai lenne erről nyilatkozni – hárította el a kérdést a
zsaru. – Különben sem én, hanem Tex őrmesternő vezeti a
nyomozást. 
–  Nincs mit mondanom – szólt zordan Beth a ráirányuló
mikrofonokba. Beléptek a kellemesen meleg előtérbe, ahol a
tulajdonos, Mr. Xantopulos kétségbeesetten tördelte kezeit. 
– Csináljanak valamit! – könyörgött az érkezőknek. – Ez a hibbant
alak szétlövi az éttermemet! Oda a szakmai jó hírem! El fognak
kerülni a vendégek! Csődbe jutok, tönkremegyek! 
– A foglyul ejtett nőket nem is sajnálja? – förmedt rá Blade. 
–  De… igen… – tátogott szerencsétlenül a görög. Beth félretolta,
és a mosdóhoz vezető folyosó elején posztoló termetes rendőrhöz
sietett. 
–  Swiderski tizedes, 12-es körzet! – jelentkezett amaz. – Tex
őrmester, Gyilkossági Csoport. Mi a helyzet? 
– Változatlan. Se ki, se be. 
– Lövöldözik? 
–  Nem spórol a töltényekkel. Ha moccanást lát, odapörköl.
Lehetetlen hozzáférkőzni. Azzal fenyegetőzik, ha nem kezdünk
tárgyalni vele, kivégzi az első túszt. 
– Más megközelítési mód, mint ez a folyosó? 
– Semmi. 
– Szellőzőjárat? 
– Nincs. 
– Be kéne csukatni az ilyen szabálytalan kócerájt! – dühöngött az
őrmesternő. – Ablakai sincsenek a toalettnek? 
 –  Vannak, de annyira picik, hogy egy csecsemő feje is alig férne
be rajtuk. Legfeljebb fegyvert dobhatnánk be a túszoknak, de nincs
rá garancia, hogy ők fogják megkaparintani. 
–  Arról nem beszélve, hogy nem is biztos, tudnák-e használni –
helyeselt Beth. – Ezek pánikba esett civilek. Felesleges vérfürdőt
provokálnánk ki. 
– Akkor mi legyen? 
– Először megpróbálok egyezkedni vele. – A nő óvatosan előrébb
húzódott. – Halló! 
–  Ki maga? – ordított ki egy zaklatott hang a mosdóból. –
Elisabeth Tex őrmester vagyok. 
–  Magasabb rendfokozatút nem találtak? Nem vagyok hajlandó
egy ócska női hekussal bájcsevegni! 
– Álljon le, Henderson! Mert, ugye, maga az? 
–  Hagyjuk a neveket, cicuskám! Szóljál valami komolyabb
embernek, hogy beszédem van vele! 
–  Én vezetem a nyomozást, amiben maga érdekelt, nem
emlékszik? 
– Nem érdekel a süket dumája! Egy fajsúlyos szimatolót akarok!
Egy férfit! 
–  Itt Vittorio Blade hadnagy! – bődült el egy hang Beth háta
mögött. – A Gyilkossági Csoport vezetője! Megfelelek magának? 
– Egy kocsit követelek magamnak! Nem holmi rozzant tragacsot,
hanem egy menő típust. 
– Milyet? 
–  Mondjuk… egy Saabot. Tele tankkal, slusszkulccsal és semmi
trükközés! 
– Cserében elengedi a túszokat? 
– Sorjában, apuskám! Kettő velem jön. 
– Minek? 
– Az egyik az autót vezeti, a másikkal összebújok a hátsó ülésen.
Aztán, ha nem szarakodnak velem, és nincs díszkíséret, elengedem
őket. 
– Meg kell kérdeznem a rendőrfőnököt. 
–  Ne húzza azt a kurva időt! Húsz perc múlva, ha nem kapok
kielégítő választ, kinyírom az egyik tyúkot. Nem hiszi? Kilököm a
folyosóra, és belenyomok a hátába egy golyót! 
–  Képes rá, és megteszi – súgta Beth a hadnagynak. – Hallom a
hangján, hogy az összeroppanás küszöbén áll. – Legyen észnél! –
kiabált Blade. – Negyedórán belül választ kap, addig ne csináljon
semmi őrültséget! Ne rontsa tovább a helyzetét! 
– Majd meglátjuk, hekus. Csak iparkodjon! 
Blade elsietett.
– Halihó, rendőrpipi! Ott van? – érdeklődött a férfi.  
– Mit akar? 
–  Van gumibotja, édes? Jó vastag? Szokta használni? Már úgy
értem, fel-feldugdossa magának? – A gúnyos nevetést visszaverték
és felerősítették a csempézett falak. Az asszony legszívesebben egy
szál fegyverrel odarohant volna, és szitává lőtte volna ezt a
gazembert… Ez lenne a cizellált modorú Alan Henderson? Mitől
kattant ki ennyire? 
– Adja meg magát! – próbálta győzködni, bár érezte, reménytelen
dolgot cselekszik. 
– Majd ha fagy! – röhögött a férfi. Rövid szünet után felkiáltott: –
Jézus Mária, Szent Jóska! Hiszen most fagypont alatt van odakint!
Így hát kénytelen leszek betartani az adott szavamat. Megadom
magam! 
– Ne szórakozzon velem! 
–  Esküszöm! Jöjjön, vegye át a stukkeromat! Megbántam, amit
csináltam. – A fickó hangja őszintének tűnt. Beth meggondolatlanul
kilépett fedezékéből. 
Bang!
A lövedék vakolatport zúdított az arcába. Hátravetődött. Estében
pisztolyának teljes tárát a mosdóajtóra ürítette. – Maga szemétláda! –
sikoltotta. – Elevenen fogom megnyúzni!
– Maga csak egy bőrt húzhat meg rajtam! – kacagott az orvlövész.
– A farkam bőrét, rendőrpipi! 
– Mi történik itt? – érkezett vissza ziláltan Blade. 
– Mi a rendőrfőnök válasza? – válaszolt kérdéssel a nő. 
– Hogy nem tárgyalunk egy terroristával. 
– Ökörség! Henderson nem politikai bajkeverő! 
 – Akkor sem. Az öreg hajthatatlan. Azt mondta, ebből precedens
válna, és a következő hét végén New York összes őrültje női
vécékben sáncolná el magát. 
– És a megoldásról nem beszélt? 
– Arra kért, húzzuk az időt. 
– Mindjárt letelik a húsz perc. Lemészárolja az első túszt! 
–  Már útban van a kommandó. A szokásos eljárást akarják
alkalmazni… Golyóálló mellény, sisak, magnéziumgránát, könnygáz
és roham… 
–  Mire bejutnak, játszva végez a három asszonnyal! Talán a
feleségét kellett volna idecitálnunk. Rá esetleg hallgatna. 
– Reménytelen. 
– Miből gondolod? 
–  Brenda Henderson ma délelőtt felhívta Hawkest. Elmondása
szerint tegnap éjszaka beszélt a férjével telefonon. Hasztalan
próbálta meggyőzni arról, hogy jelentkezzen nálunk. 
– Honnan telefonált Henderson? 
– Nem volt bolond elárulni – csóválta fejét a hadnagy. 
– Azután összevesztek, és a férfi lecsapta a kagylót. 
– Ha innen meg tud lógni, képes lesz a feleségét is megölni. 
– Nem kerülhet rá sor… De ha mégis, őrizni fogjuk a házukat. 
–  Mi a lóf…sz lesz már, zsaruk? – hallották meg a rikácsolást. –
Viszket a mutatóujjam! Véletlenül odaragadt a Berettám ravaszára!
Csak úgy tudnám megvakarni, ha elsütném a fegyvert. A csöve,
sajnos, véletlenül egy görög lotyó tarkójára van szegezve.
Kellemetlen szitu, nemdebár? 
– Pár perc türelem! – harsogott Blade. – Elfogadták a követelését!
De nem volt könnyű hamarjában egy Saabot keríteni. 
– Nem érdekel a nyomoruk. Eredményt akarok, de tüstént! 
– Úton a kocsi! Legyen türelmes! 
–  Az órám szerint négy percig még az leszek. De addig is, hogy
csipkedjék magukat… visíts egyet, aranyom! – Tompa csattanás
hallatszott, majd egy vékony női hang görögül siránkozott valamit. 
– Valamit tennünk kell! – lázadozott Beth. 
–  Nekem volna egy ötletem – szólalt meg az eddig némaságba
burkolózó Ted. 
 – Ki vele! 
– Hallottam, ahogy Swiderski tizedes azt mondta, hogy a toalett
ablakai nagyon aprók… 
– Így is van. 
– De legalább vannak! 
– Mit érünk vele? 
–  Mi lenne, ha egyeztetnénk az óráinkat, és adott pillanatban
hatalmas zajt csapnánk. Ez elvonná a figyelmét. Kilesne. Addig
valamelyikünk betöri az ablakokat. Ha szerencsénk van, az egyikből
leszedhetnénk a tagot hátulról. 
– És ha nincs rálátási szög? 
–  Nem tartom kockázatosabbnak az ötletet, mint a
rohamrendőrök támadását – csatlakozott az újságíró érveléséhez
Blade. – Több esélyük van a foglyoknak az életben maradásra. 
–  Lehet, hogy igazatok van – engedett az őrmesternő. – Milyen
zajjal vonjuk el a figyelmét? – tért át a gyakorlati részletekre a
hadnagy. 
– Lövések? – tippelt az újságíró. 
– Nem jó. A fegyverdörgés felingerelné. 
–  Kapcsoltassuk be egyszerre az összes konyhai gépet – támadt
fel a női lelemény Bethben. 
– Elegendő zajt fognak csapni? – tamáskodott Blade.  
– Ne viccelj, Vittorio! A daráló, a szeletelő, a mosogató meg a jó
ég tudja milyen masinák akkora lármát csinálnak, mint egy támadó
légi deszant. 
– Briliáns ötlet. És ki fog menni a hátsó frontra? 
– Én – jelentette ki Beth. 
– Így nyerjek a ruletten, ahogy ezt sejtettem – nyelt egyet Current.
– Most megint aggódhatok érted.  
– Egyszerű a megoldás. 
– Igen? 
– Tarts velem! 
Beállították a karóráikon a pontos időt.
–  Tíz perc múlva itt a Saab! – kiáltott fel Blade. – Kérem,
módosítsa a határidőt, és addig senkit se bántson! Némaság volt a
válasz. 
 Gyötrelmes másodpercek teltek el így. Kisvártatva
megkönnyebbülve hallották a feleletet:
– Na jó, de ez az utolsó alkalom, hogy engedek. 
–  Rohanjatok – biztatta Tedéket a hadnagy. – Öt perc múlva
elkezdjük. 
A zsíros és himlőhelyes arcú tulaj, Mr. Xantopulos
villámeligazítása nyomán Ted és Beth a jéghideg, behavazott
világítóudvarra keveredtek ki.
–  Azok lesznek – számolgatott az asszony –, az a három
kajütablakszerűség. 
Az ablakok valóban kicsiknek bizonyultak. Ember nem
hatolhatott ár rajtuk. De a golyók igen…
–  Te a bal szélsőt, én a középsőt! – intett a nő Spas automata
puskájával. Ted elveszetten markolta a sajátját. Réges-rég nem lőtt
már ilyen komoly fegyverrel. Mi lesz, ha ő látja meg a célt? A
felelősség bazaltkockaként rogyott a vállára. 
– Egy harmadik embert is kellett volna hoznunk… – Beth lehelete
füstfelhőként gomolygott a levegőben. 
– Késő bánat. 
– Igaz. Kezdjünk neki! 
Néhány üres ládát húztak az ablakok alá, és felálltak rájuk.
Pontosan elérték a kívánt magasságot.
–  A puskatussal egyszerre verjük be az üveget!– mondta az
őrmesternő. – Vékony, gyatra minőségű, tehát egy csapással be
tudjuk zúzni. Ha egyik ablakból sem látjuk meg Hendersont, én
átrohanok a jobb szélsőhöz, és azt is betöröm. 
– Ez legalább öt-hat másodperc – számolgatott a férfi. – Bízzunk
benne, hogy a konyhai gépek zöreje leköti ennyi ideig a pasast. 
– A fejére célozzak? 
– Amit megpillantasz belőle, és elég veszélyes pont ahhoz, hogy
harcképtelenné váljon. 
– És ha csak a vállát vagy a lábát látom? 
– Akkor is lőj! Ha összecsuklik, talán egy komolyabb testrészét is
eltalálhatod másodszorra… Nem tehetünk mást, a vakszerencsére
bízzuk magunkat. Figyelj! Mindjárt idő van… még harminc
másodperc… húsz… tíz… MOST!!! – A felzúgó tompa morajlás
jelezte, hogy a hadnagy is akcióba lépett. 
Egyszerre lendítették a puskákat.
A kosztól átláthatatlan üvegek szétrobbantak. Az üvegcserepek
főleg befelé hulltak, de egy alattomos szilánk felkarcolta Beth kezét.
A keletkezett réshez nyomta az arcát. Egy rettegéstől elhomályosult
szempárba tekintett. A fiatal, 20-22 év körüli lány egy WC-ülőkén
kucorgott, onnan nézett fel rá. Göndör hajában üvegdarabkák. Szája
sikoltásra nyílt.
–  Hallgasson! – sziszegte az asszony. – Rendőr vagyok! A lány
tétován bólintott. A fülkének, amiben ült, nyitottan lengedezett az
ajtaja. Látható volt a szemközti vízcsap, s fölötte a festékszóróval fújt
felirat: „TOM CRUISE, GYEREKET AKAROK TŐLED!”
Hendersonnak azonban se híre, se hamva. 
– Látod? – kérdezte suttogva Ted. 
– Nem! 
– Én sem! 
Beth lélekszakadva rohant át az utolsó ablakhoz.
Betörte.
Ordítást hallott.
–  Kapcsolják ki azokat a kurva gépeket! Miben sántikálnak?
Megölöm ezt a ribancot, ha nem hagyják abba! 
Az őrmesternő hálaimát rebegett. 
Látta a célpontot.
Nem tökéletesen ugyan, de a reménytelennél egy fokkal jobban.
A férfi háta deréktól tarkóig tárult elé. Ez több lett volna, mint
elegendő, de akadt egy bökkenő. Magához ölelt valakit.
Pajzsként tartotta maga előtt.
Egy nőt.
Akiből csak egy kar látszott, amely bénultan himbálózott oldalt.
Beth számításai szerint az asszonynak jóval alacsonyabbnak kellett
lennie az őrzőjénél. A karhosszúság szerint maximum négy láb, öt
hüvelyk… a másik legalább hat láb. Adná az ég, hogy ne tévedjen…
Célzott. 
A tarkóra.
 A lövés kilódította az összekulcsolódó párost a benti folyosóra.
Eszelős visítás hangzott fel. Beth ereiben megfagyott a vér.
Odadobta a Spast Tednek, és vadul visszaszáguldott az étterembe.
Mindenkit félrelökve rohant a két fekvő alakhoz. Swiderski éppen
leemelte a szétroncsolt fejű hullát a nőről, és gyengéden lábra
állította a véres, reszkető túszt.
– Eltaláltam? – idegeskedett Beth. 
–  Ez nem a tulajdon vére – törölgette a vékonyka, halálra vált
görög lány arcát a tizedes. – Úgy látom, ép minden porcikája. 
– Hál’ istennek! Akkor rendben volnánk… 
–  Nem egészen – egyenesedett fel az eddig görnyedező és
vizsgálódó hadnagy. 
– Miért? 
–  Mesteri lövés volt, öreglány… le a kalappal! Veszélyes alaktól
szabadítottad meg a világot. Számunkra azonban akad egy aprócska
bökkenő. 
– Micsoda? 
– Ez nem Henderson. 
– Biztos? 
–  A koponya hátsó fala szétroncsolódott ugyan, de az arc
épségben maradt. Ő nem a mi madárkánk. 
– Hát ki ez? És miért akart elmenekülni? 
–  Nem ismerem. De zsebeinek tartalma alapján a hamisítással
foglalkozó részlegünk bizonyára azonosítja majd. 
– Blade egy hízott kötegnyi százdollárost mutatott fel. 
– Hamis pénz? – csodálkozott Swiderski. 
–  Nem vagyok szakértő, de felettébb valószínű. Valami
bandatagba botlott, aki véletlenül hasonlított az általunk keresett
illetőre. Egy sokmilliós metropolisban előfordul az ilyesmi. 
– Sajnálom, uram – búslakodott a tizedes. 
– Ne tegye, nagyszerű munkát végzett. 
– Köszönöm, uram! 
– Menjünk vissza a kapitányságra, Beth – javasolta a hadnagy. –
Foglaljunk el várakozó pozíciót. Talán a következő riasztás már nem
bizonyul tévesnek. 
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
1.
Elnézést… Mennyi a… tarifája önnek? 
Barbara E. Still végigmérte az érdeklődőt. A lehetséges
kuncsaftot.
Latolgatott.
Tűrhető eresztés… Ruha, cipő, frizura rendjén… a keze, körme
ápolt és tiszta… Remélhetően belül is normális… – Az attól függ –
felelte óvatosan.
– Mitől? 
– Mik az igényeid, szépfiú? 
– Azt hittem, egységáron dolgozik – csodálkozott a férfi.  
– Hová gondolsz? Látszik, nem sűrűn jársz ide szórakozni. 
– Valóban ritkán… Őszintén bevallva, eddig még sohasem. 
– Tudtam. 
– Miből? 
–  Lesír rólad… Figyelj, apuci! Aszondja… Kézimunka: száz
dollár… Cumizás gumival: kétszáz… Nélküle: három. Dugás
gumival: szintén háromszáz. 
– Nélküle? 
– Olyan nálam nincs. Nem gárgyultam meg! 
Barbara nem tartozott a nyeretlen kétévesekhez, és rég nem hitt a
Hamupipőke-mesékben. Királyfik nincsenek, csak kanos férfiak,
akik a vágyuk csillapításáért anyagi áldozatokra is hajlandók. És itt
jött be ő a képbe… Barbara E. Still vérbeli profi, ordas nagy kurva
volt. Élete harminc esztendejéből az utóbbi tizennégyet a „placcon”
töltötte. Kora miatt már kiszorult a jobb helyekről, szállodákból,
nightklubokból. Az üzleti élet farkastörvényei a prostitúcióban talán
még keményebbek, mint másutt. Az erősebb, fiatalabb és szebb
győz, a gyengébb, idősebb pusztuljon… Ő azért még jó nőnek
mondhatta magát. Rendesen kivakolva, az utcai lámpák jótékony
fényében dögösnek látszott. Egyelőre. De még két-három év, és
aztán… Ebbe nem is mert igazán belegondolni. Mi lesz majd vele?
Rettegett a lezülléstől, a testi-lelki amortizálódástól. 

É
 Életének sztorija annyira banálisan indult, hogy nem szeretett
szót vesztegetni rá. Alkoholista szülők… zűrös gyerekkor…
munkanélküliség… a sablonok sablonja. Szinte törvényszerűen
került oda, ahová került. Tömöttebb bukszájú és érzelgősebb
vendégeinek néha kiszínezte sorsának szürke könyvét. Ilyenkor
meséiben felbukkant egy kerékbe tört énekesnői karrier, egy
tragikusan végződött, lángoló szerelem, esetleg egy beteg, eltartásra
szoruló rokon… Aszerint alakultak a történetek, mennyire bizonyult
fogékonynak az aktuális palimadár. A mostani ipsét már
negyedórája kiszúrta a sűrűn áramló embertömegben. Úgy téblábolt
a hosszú kurvasoron, mint kezdő transzvesztita a női
fehérneműosztályon. Szégyellősen fixírozta a lányokat, és zavartan
babrálta diplomatatáskájának fogantyúját. 
„Kezdő” – állapította meg kapásból Barbara. Tulajdonképpen
kedvelte az újoncokat. Lelkisebbek ugyan, de mégis kevesebb
probléma akad velük, mint a nagy igényű, macerás
törzsvendégekkel. 
Barbara szokásos vadászleshelyén, a Wellington Street északi
csúcsánál, egy bezárt gyorsbüfé mellett ácsorgott. A táblának
támaszkodott, amely pastramit, roast beefet és egyéb ínyencségeket
kínált a járókelőknek. A tulajnak valami pénzügyi afférja támadt a
helyi maffiával. Nem fizette ki időben a „védelmi díjat”, ezért most
törött bordákkal feküdt a Memorial Hospitalben. Boltja lehúzott
redőnyökkel szomorkodott a legnagyobb üzletet jelentő karácsony
hetében. 
„A szabályokat mindig be kell tartani” – elmélkedett Barbara.
Megszemlélte magát a kézitükrében. Frissen dauerolt, természetes
barna hajában hópihék olvadoztak. A sminkjét is kezdte
elmaszatolni a szitáló hópermet.  
„Haza kéne menni!” – Nem mintha az a négyszer négy méteres
patkánylyuk, az állandóan lakbért követelő házisárkánnyal annyira
vonzaná… de ott legalább meleg van… Megszárítaná a haját,
pongyolába bújna, és egy Michael Crichton-könyvet olvashatna.
Esetleg a mozi-csatornán megnézné valamelyik kedvenc romantikus
filmjét, és alaposan kibőgné magát rajta. Iszogatna egy kis vodkát…
Rosszabbul is elüthetné az időt… Vannak, akiknek ennyi sem jut… 
 Csak a pénz… Legalább egy-két százas nagyon kéne még. A
január úgyis holt szezon lesz, muszáj valahogy kibekkelni… Idáig
jutott a lelki vívódással, amikor a férfi megszólította, és
beszélgetésbe elegyedtek.
– Mégis, mit szeretnél? – puhatolózott a nő. 
– Lenne egy különleges kívánságom… 
– Stop, mókuci! Perverzekkel nem tárgyalok, nem az én asztalom.
Lejjebb az utcán keresd meg a kövér Cindyt, ő majd… 
– Félreért… nem OLYASMIKRE gondolok  
– Hát? 
–  Az a helyzet… hogy nagyon hasonlít… hasonlítasz… a
feleségemre. 
– Na és? 
– Szeretném, ha… eljátszanád a szerepét. 
– Micsoda? 
– Jól hallottad. 
– Egek! – A lányból elementáris erővel tört ki a nevetés.  
– Min mulatsz? 
–  Apuci, ilyet még életemben nem pipáltam! Volt már, aki arra
kért, legyek Sharon Stone… de hogy valaki a nejét akarja velem
eljátszatni… – Elfulladt, vállait görcsösen rázta a kacagás. 
– Ez nem mulatságos – sértődött meg a másik. – Jelenleg… khm…
nem felhőtlen a kapcsolatom Brendával. De nagyon szeretem őt.
Imádom. Hiányzik. Te pedig hasonlítasz rá. Nagyon. Ezért van
szükségem rád. Adok négyszáz dollárt. Nos? 
–  A tiéd vagyok, gyere! – Barbarának elmúlt a vihoghatnékja.
Végül is érthető a pasas gondolatmenete… A négyszáz dolcsi meg
fenemód kapóra jön… 
_ Hová megyünk?
– A lakásomra. 
A nő szívből remélte, nem hagyott elöl semmilyen illúzióromboló
holmit. A gyűrött bugyik és harisnyák egyszer már meghátrálásra
késztettek egy finnyás vendéget…
–  Nem is tudom… – torpant meg a férfi. Idegesen gyűrögette
táskájának fogóját. 
– Mi bajod? 
 – Annyi rosszat olvastam már… 
– Miről? 
–  Hogy ilyen helyeken a… stricik kifosztják a gyanútlan
embereket. 
–  Nekem nincs stricim – düllesztette ki büszkén formás kebleit
Barbara. – Rajtam senki se élősködjön! 
– És ha te kerülsz bajba? 
–  Nagylány vagyok… meg tudom én védeni magam.
Megnyugodtál, hős lovag? 
– Igen… 
– Akkor siessünk, mielőtt teljesen ronggyá ázunk! 
A hóesés valóban erősödni kezdett. Megszaporázták lépteiket.
 2.
A lakás mindössze három utcányival volt lejjebb. Hamar
odaértek. Simogató, száraz meleg fogadta őket. A kis odú eredetileg
a tárolóhelyiség funkcióját töltötte be a tízemeletes bérházban, ám a
kapzsi és pénzsóvár Mrs. Isham átalakíttatta lakásnak. Alacsony
összeget kért érte, így Barbara örömmel bérelte ki. Idestova ennek
már három éve… azóta aszalódik itt. Pont akkoriban tette ki a szűrét
a Greenberg-maffia… „Koros vagy már, húsom! – paskolta meg a
vállát lekezelően Pat Greenberg, a New York-i stricik koronázatlan
királya. – A pénzes delikvenseknek friss, tömör húsú, 16-17 évesek
kellenek. Esetleg még fiatalabbak. Hiába tartod jól magad, ha érett
pipik után ácsingóznának, otthon maradnának a feleségük mellett.
Sajnálom, szivi!” 
Mindez bántotta az önérzetét, de nem merészelt tiltakozni. Aki
ujjat húzott Greenberggel, annak hamar megpengézték az arcát,
„örök mosolyt” ragasztottak az ábrázatára. Ennél még az utca is
vonzóbb lehetőség volt… Úgyhogy szó nélkül lelépett, és
szabadúszó lett.
Osztott, szorzott, kalkulált. Csökkentette a kiadásait, összébb
húzta magát. A Park Aveneu-i menő bérlakásából átköltözött ebbe a
lyukba. 
Megpróbált a felszínen maradni. Nem elzülleni, nem rászokni
(nagyon) a piára. Becsületes kurva maradt. Visszautasította a
könnyű, de veszélyes pénzt ígérő ajánlatokat, hogy legyen
drognepper. A többi prostival igyekezett rendesen kijönni. Kedves
volt velük, de távolságtartó. Először a háta mögött, később szemtől
szembe is Királynőnek kezdték nevezni. Nem bánta. Még mindig
jobb, mintha Szutyoknak vagy Strapamarinak hívnák… Az „üzlete”
egész tűrhetően mendegélt, bár az utóbbi két hónap gyengére
sikeredett. A karácsony családi ünnep, nem igazán kedvez a
prostitúciónak. Ilyenkor a leglumpabb férjben is feltámad a
lelkifurdalás, és félrekettyintés helyett a pénzét játékmackókra és
parfümökre költi. Ráadásul a félamatőrök is elözönlik a terepet. Az
alkalmanként strichelők azt képzelik, most megszedhetik magukat.

É
És ezzel a kör bezárult… Pangás a köbön… és még jönni fog a sivár
január… Kész megváltás ez a lökött ficere a négyszáz dollárjával…
Barátságosan az egyik törött karfájú foteljéhez tessékelte
vendégét.
–  Helyezd magad kényelembe! Én gyorsan megszárítom a
hajam… Vagy netán sietsz? 
– Nem. Ráérek. 
– Kérsz inni? Van vodkám. 
– Nem iszom. 
– Szolid alaknak látszol. 
– Annak… látszom. 
– Akkor ücsörögjél… 
– Ne aggódj, elfoglalom magam. Majd nézelődöm.  
– Nem sok látnivaló akad itt. 
A lány nem túlzott. A lakás egyetlen szobából állt. Oldalt, egy kis
– térelválasztóval eltakart – bemélyedésben húzódott meg a
„fürdőszoba”, ahogy ezt Barbara öngúnnyal teli fennhéjázással
nevezte. A szoba berendezése egy széles, tigrismintás szőrmével
letakart ágyból, két rozzant fotelből, egy ruhásszekrényből és egy kis
üvegasztalkából állt. A falakon rengeteg kivágott, színes kép a
Burdából és más elegáns divatmagazinokból. Álomférfiak és
álomnők, mesés ruhákban. Barbara titkos, soha meg nem valósult
álmainak utolsó morzsái…
–  Hogy hívnak? Persze, ha nem hadititok – kiabálta túl a
felzümmögő hajszárítót. 
– Alan Henderson. Neked mi a neved? 
– Barbara E. Still. 
– Mit jelent az „E”? 
–  Energikus… Extrém… Erotikus… Ahogy tetszik – vihogott a
lány, miközben szakavatott mozdulatokkal rakta rendbe a haját. 
– Mióta… izé… Szóval… mennyi ideje… 
–… vagyok kurva? – segített a szavakkal küszködőnek Barbara. –
Ezt akartad kérdezni, ugye? 
– Hát… ezt. 
–  A Világ Teremtése óta, szivi… Ádám és Éva óta… – Ma
valahogy nem akarózott előrukkolni a szokásos kenetteljes
Ő
hazugságokkal. Őszinteségre vágyott.  
– Kifizetődő… szakma? 
–  Nézz körül… Ez minden, amit tizenvalahány esztendő alatt
elértem. Pedig nem vagyok egy rossz áru. 
–  Csinos vagy – biztosította a vendég. – Mikor megláttalak,
szóhoz sem tudtam jutni, hogy mennyire hasonlítasz a
feleségemhez. 
– Min vesztetek össze? 
– Hosszú… Ne haragudj, erről nem akarok mesélni.  
– Oké – zárta el hajszárítót a nő akkor lássunk talán a dologhoz. 
– Rendben. 
– Ha meg nem sértelek, előbb a zsozsót… 
– Ó… hogyne… Tessék! 
– Köszi – Barbara egy bűvészmozdulattal eltüntette a pénzt –, és
most… mit csináljak? 
– Vetkőzz le! 
–  Boldogan. – A lehulló ruhadarabok fokról fokra engedték
láttatni a szép női testet. – Harisnya, cipő maradjon esetleg? 
– Ne… Mindent vegyél le! 
– Íme… 
–  Most sétálj fel-alá! – A férfi izgatottan figyelte a királynői
mozdulatokkal sétáló és magát kellető prostituáltat. 
– Te ruhában maradsz? – kérdezte Barbara. 
– Ööö… igen. 
– Ahogy akarod. 
– Feküdj az ágyra. 
– Oké, mókuci… gyere szépen Barbarához… 
–  Brenda! Megmondtam, hogy Brendának hívnak! – kiáltotta
dühösen a férfi. – Engem pedig Alannek! Alan Hendersonnak!
Felfogtad?” 
–  Persze, szivi, csak nyugi… – A nőben parányi félelem kezdett
motoszkálni. Lehetséges, hogy mégis egy „stikkest” fogott ki
magának? Egy őrültet? 
– Nem vagyok „szivi”! Hagyd ezeket a szajhaszövegeket! Te most
egy normális nő vagy! Brenda Henderson! Érted? 
– I-i-igen… 
 – IGEN, ALAN!!! 
– Igen… Alan… 
– Na azért! 
– Nem akarsz egyet…? 
– Később! Előbb beszélgessünk. Jó? 
– Jó… 
– Miért hagytál cserben, Brenda? Magyarázd el nekem!  
– Én nem… 
– Csend! Hűtlen, hazug asszony vagy! 
– De… 
– Pofa be! – A pofon meglepte Barbarát. Nem egy látszatlegyintés
volt, hanem valódi ütés. Dühből, szenvedélyből adták, és ő kapta az
ismeretlen Brenda Henderson helyett. Elege lett a mókából. Még a
négyszáz dollár sem tartotta vissza. Felült és telt keblei elé tartotta
kezét. 
– Elég volt! – dühöngött. – Maga hülye! Húzzon el a sunyiba! 
–  Hogy merészelsz ilyen hangon szólni hozzám? A hites
uradhoz? Feküdj vissza! Még nem fejeztem be a mondanivalómat! 
– Idefigyelj, te szaros… 
A második pofon még erősebbre sikeredett. Barbara állkapcsa
halkan belereccsent. Elakadt a szava. Páni félelem kerítette
hatalmába. Most már tuti, hogy rossz sorsa egy elmebeteggel hozta
össze… Bárcsak jönne valaki… Még az annyira utált
háztulajdonosnőnek is örülne… Kiáltson? Ez a barom eltöri az
állkapcsát… Eltorzult arccal aztán mehet a csövesek közé… Inkább
ráhagy mindent, akkor talán nem bántja többet… 
–  Bocsáss meg… Alan – nyöszörögte szerencsétlenül, égő arcát
tapogatva. 
– Ez már egy fokkal jobban hangzik. Tehát… miért nem segítettél
nekem a bajban? 
– Hibát követtem el… bocsáss meg! 
– Ez nem ilyen egyszerű. Ki kell, hogy engesztelj.  
– Bármit megteszek! 
–  Ne mondd, hogy kegyetlen vagyok… vagy igazságtalan…
Annak tartasz? Igazságtalannak? 
– Nem! Nem! 
 – Szerintem sem vagyok az. Nem leszek hozzád túl szigorú. Még
ajándékot is vettem neked, karácsonyra. – Nagyszerű… 
– Melyiket akarod előbb? 
– Nem értelek. 
– Az ajándékot vagy a büntetést szeretnéd először megkapni? 
– Az… ajándékot. 
– Tipikus női válasz… de kivételesen logikus is. 
– Miért? 
– Mert a kettő szorosan összefügg egymással, bár ezt te még nem
tudod. – A férfi az ágyra helyezte a diplomatatáskáját, és
kipattintotta a zárat. 
–  Voilà! – mondta lelkesülten. – A háziasszonyok álma! A
táskában egy csillogó-villogó késkészlet lapult. A kisméretű
zöldségtisztítóktól kezdve egy hatalmas csontozókésig sokféle
darabból állt. A pengék szemkápráztatóan szikráztak a csillár
fényzáporában. 
– Örülsz, édesem? – dörzsölte kezeit a férfi. – Csodálatos arzenál,
nem? 
– Az… 
–  Különösen ez a csontozó. Még a fogása is gyönyörűség… Egy
csapással átvág egy marhalábszárt. Tudtad ezt, Brenda? 
– Tedd le! – idegeskedett a késsel hadonászó fickó láttán Barbara. 
– Hogyan? 
– Tedd le, kérlek! Alan, drágám! 
–  Az ember kigürizi a lelkét, hogy örömet szerezzen a
családjának, és ez a hála! Szépen vagyunk, mondhatom!  
– Én igazán örülök, csak nem bírom nézni, ahogy ezzel a behemót
pengével csapkodsz. Letennéd? 
–  Lehetetlent kívánsz, szerelmem. Az ajándékozás után eljött a
büntetés ideje. Én nem szeretem a kifizetetlen számlákat. Most látom
csak… milyen szép gyűrűd van. Hogy hívják ezt a követ a
foglalatban? 
– Ametiszt. 
– Csodálatos. Fel fogom használni. 
– Mire? 
 – Támadt egy bohókás ötletem. Hiába, én már csak ilyen vagyok.
Na gyere, drágaságom… 
–  Mit akar? Segítség! Ne… – a szemébe spriccelő gázspray
elakasztotta a nő szavát. Szeméből könnyek kezdtek patakzani,
taknya-nyála egybefolyt. Némán vergődött az ágyon. 
–  Nem vagyok orvos – szólt a vendég bocsánatkérően –, nem
értek sem az anatómiához, sem az érzéstelenítéshez. Lehetséges
ezért, hogy picinykét fájni fog. 
Az arcának lángoló fájdalmával foglalkozó Barbara először nem
értette, hogy támadója mit akar ezzel mondani. A sokkal, de sokkal
erősebb fájdalom értette meg vele. A gyötrelemhullámok a jobb keze
felől érkeztek.
Odanézett.
A kezére.
Illetve annak hűlt helyére.
Tenyere és ujjai helyén egy fröcskölő vérszökőkutat látott csak. A
keze a férfi kezéből integetett felé.
– Azt mondják, bizonyos ideig vissza lehet varrni – mosolygott a
csonkító de ne reménykedj, Brenda… Neked nem fog összejönni.
Vigasztaljon a tudat, hogy nemes célt szolgál majd a kis kezed. A
gyűrűd adta az ötletet. És most… viszlát… 
Az arcára szorított párna alatt Barbara E. Still hasztalan küzdött a
következő lélegzetvételért. 
 HUSZADIK FEJEZET
1.
Brenda Henderson, kisebb-nagyobb megszakításokkal,
végigsírdogálta a keddi napot. 
Ez lesz ám a pazar karácsony… Hogyan dőlhetett romba néhány
nap alatt minden, amit éveken át annyi szeretettel és energiával
építettek? Hogyan művelhette férje ezeket a szörnyűségeket? Miért
csalta meg őt avval a kis nőcskével? Mit nyújtott neki Diane Roberts,
amit ő nem tudott megadni? Miért ilyen gyáván és kis stílűen intézte
ezt a kalandot? Hiszen ezzel egész eddigi közös életük
létjogosultságát vonta kétségbe… Hazugság lett volna minden? A
szerelmük, a sok gyengédség, az apró titkaik? És végezetül, miért
vált kegyetlen gyilkossá? 
Az asszony alvajáróként lézengett a házban, nyomában ezekkel a
kísértetgondolatokkal. Közben igyekezett kislánya előtt eljátszani,
hogy tökéletesen rendben van minden.
–  Hol van apa? Miért nem jött tegnap haza? – nyaggatta Nancy,
aki a hetedik érzékével megsejtette a baj jelenlétét. 
–  A munkahelyén… egy… sürgős kiküldetéssel bízták meg –
hazudta gépies mosollyal anyja. 
– Mi az a „kiküldetés”? 
–  Az egy megtisztelő feladat, kicsim. A papának el kellett
utaznia… Chicagóba, hogy leteszteljen… hm… megnézzen egy
zenekart. Az ő döntésétől függ, hogy kapnak-e szerződést a STAR
cégtől, vagy sem. 
– Apa ennyire fontos ember? 
– Bizony. 
–  Hű, de klassz! – büszkélkedett ujjongva a lányka, elfeledkezve
aggodalmáról. – És mikor jön haza? 
–  Azt… nem lehet tudni – sóhajtotta Brenda. Szemébe ismét
könnyek tolultak. Remegő kézzel megsimogatta Nancy boglyas fejét.
– Néhány napig biztosan nem…  
– Karácsonykor sem lesz itt? – lombozódott le Nancy. Legörbült
szája közeli elpityeredést jelzett. 
– Nem tudom… nem hiszem… 
 – Mi lesz az ajándékommal? – sírta el magát a kislány. 
–  Fél évig gyűjtögettem a zsebpénzemet, hogy megvegyem neki
azt az elefántcsont sakk-készletet, amit együtt néztünk ki. 
–  Tudom… tudom… ne fájdítsd a szívemet. Én is nagyon
készültem erre az ünnepre. De hát apád munkája már csak ilyen. 
– Legalább telefonál majd? 
– Persze. 
Brenda nem mert nemleges választ adni, mert érezte, ezzel
végképp betelne gyermekénél a pohár. Pedig, tegnap esti
szóváltásuk után, vajmi kevés az esély, hogy dacos és büszke férje
jelentkezni fog… Vajon jól tette, amit tett? Nem kellett volna
engedékenyebbnek, segítőkészebbnek lennie? Akármit művelt, Alan
mégiscsak az élete párja… Holtomiglan-holtodiglan… ezt ígérték
egymásnak a pap előtt… Brendában a szerelem és a féltés lassan
felülkerekedett a negatív érzéseken. Már azt is megbánta, hogy
délelőtt felhívta Hawkes nyomozót, és beszámolt neki a tegnap esti
telefonhívásról. Még fényképet is adott a rendőröknek, amit aztán
egy csomó újságban viszontláthatott… Júdásnak érezte magát. Kész
szerencse, hogy Nancy még kicsi… Nem tud olvasni, és ezért
hidegen hagyják a napilapok… Ellenkező esetben
magyarázkodhatna… 
Elhatározta, újévig ki sem teszi a lábát a házból. Délelőtt átugrott
a sarki szupermarketbe, és alaposan bevásárolt. Az ismerős eladók
és vevők álszent mosolyai és túlzottan barátságos köszönései
éppúgy perzselték a bőrét, mint a háta mögött felhangzó suttogások.
Egy hangosabb beszélgetést meg is hallott. A kukoricapelyhes
dobozok mögött két asszony hajolt össze izgatottan. Nem vették
észre, hogy Brenda hallótávolságon belülre került. 
– Ő az… 
– Melyik? 
– Az a helyes kis barna… Az előbb a hűtőpultnál állt… most nem
látom. 
– Mi van vele? 
– Az ő férje az a körözött gyilkos… az a Henderson.  
– Ne mondja! 
 –  De… de… Képzelje, orrba-szájba megcsalta a nőt, majd
kinyiffantotta a szeretőjét. Aztán a főnöke kirúgta, erre azt is hidegre
tette. 
–  Mik vannak! Micsoda ámokfutó! Pedig annyira szolid
úriembernek látszott. 
– Hát maga is ismerte? 
–  Futólag. Mindig előre köszönt, és gyakran megcirógatta a kis
Eddie-nk fejét. Egyszer még egy csomag rágógumit is adott a
gyereknek. 
– Csalóka látszat! Szerencséjük, hogy nem csalta el a gyereket és
aztán… 
– Ki ne mondja! Kiráz a hideg a gondolattól, hogy efféle ember élt
közöttünk. 
– A New York Times ötezer dollár vérdíjat tűzött a fejére. 
– Csinos summa. Jól jönne karácsonykor… 
–  Az uram is amondó, hogy bepattan a Buickjába, és cirkál pár
órácskát a városban. Hátha kiszúrja valahol ezt a Hendersont. A
pénzből megvehetnénk azt a konyhai légkondicionálót, amire úgy
vágyok. 
–  Én az ilyen gyilkosokat kiherélném és felakasztanám! Micsoda
hiba, hogy ebben az államban eltörölték a halálbüntetést… 
– Egyetértek. 
– Ha megint lenne villamosszék… 
– Úgy emlékszem, errefelé gázkamrát használtak.  
– Egykutya! Csak a halálbüntetés venné el a kedvüket az ilyen
disznóknak attól, hogy kioltsanak életeket. Én még azt is
megkockáztatom, hogy… 
Brenda, aki eddig megkövültén hallgatta a kedélyes gyűlölettől
csepegő diskurzust, nem bírta tovább, és előlépett. Nicsak… a
mézesmázos Mrs. Armanino… akit már többször kisegítettek
pénzkölcsönökkel, mert lóversenyező férje miatt gyakran került
szorult anyagi helyzetbe… Hogy hálálkodott akkor ez a bibircsókos
némber! A másikat csak látásból ismeri… de hasonló kaliber…
Kicsinyességről és butaságról árulkodó, kövérkés arc… zsírpárnás
derék… vaskos lábak… Mindkettőjükön slampos, otromba ruha…
Ezek köszörülik a nyelvüket az ő férjén? Akinek a kisujjának körme
többet ér náluk? Tombolt benne a harag, és becsmérlő
megjegyzéseket akart tenni. Kinyitotta a száját, de Mrs. Armanino
megelőzte: 
–  Ó, Brenda! Drágám! Mennyire örülök, hogy látlak! Éppen
mondtam Mrs. Gilliamnek, hogy át kéne ugorni hozzád, és
megkérdezni, van-e valamire szükséged? Így volt, Ruth? 
–  Így-így – bólogatott szaporán Mrs. Gilliam, és piruló arcbőre
elárulta, hogy nem profi hazudozó. 
–  Mert mégiscsak szörnyűség, amit az uradról állítanak! –
  sápítozott Mrs. Armanino. – Egy derék, jóvágású férfi! Az egész
környék azon a véleményen van, hogy ez egy kapitális tévedés! Nem
igaz? 
–  Valószínűleg – hagyta rá a gátlástalan kétszínűségtől elkábult
Brenda. Egy minden hájjal megkent republikánus pártvezér
megirigyelhetné ennek a boszorkánynak a villámgyors
pálfordulását… Zseniálisan aljas… és ami a legszomorúbb, hogy
nincs is ennek tudatában. Bár ami azt illeti, nála erős nagyzolás
tudatot emlegetni… 
–  Ne aggódj, drágám! – folytatta a hárpia. – Előkerül az igazi
gyilkos, és az uradtól térden állva fognak bocsánatot kérni azok a
bumburnyák zsaruk. Az én férjemet tavaly két motoros zsernyák
lekapcsolta a sztrádán. Csak úgy, hipp-hopp! „Mi a hézag, biztos
urak?” – kérdezi az én életem szemefénye. – „Alig cammogtam
ötven mérfölddel.” Erre azt mondja az egyik, hogy… 
–  Nem érek rá, Mrs. Armanino – hátrált Brenda. Émelygett a
gyomra ettől a két förtelemtől. A bájolgásuk jobban irritálta, mint az
előbbi fröcskölődésük. Ha még egy percet eltölt velük, vagy
agyoncsapja őket, vagy elhányja magát… 
–  Megértem, kedves – duruzsolt jóságosan a szomszédasszony
sok a dolog… Így… hogy egyedül maradt… Tényleg, Nancy jól van?
Hogy viseli az eseményeket?  
– Pompásan érzi magát! – vágott vissza dacosan a burkolt
célzásokra az asszony. 
– Akkor jó! Kellemes karácsonyt! 
Brenda válaszát nem értették a szomszédasszonyok. De talán jobb
is… A halkan elmormogott szavak nem ünnepi jókívánságok
voltak…
 2.
A házba visszatérve bezárkózott, és ebédet készített Nancynek.
Jómaga egy falatot sem bírt legyűrni. A kislány viszont behabzsolta
a csirkeragut és a csokoládépudingot, majd visszavonult a babái
közé játszani. 
Brenda – némi magányos hüppögés után – elmosogatott.
Munkája végeztével megpróbált a heverőre ledőlve pihenni egy sort.
11

Már éppen kerülgetni kezdte Mr. Sandman, amikor a telefon éles

hangja visszarángatta a valóságba. 
– Halló! – szólt bele a kagylóba. 
– Mrs. Henderson? 
– Az vagyok. Kivel beszélek? 
–  Üdvözlöm, itt Elisabeth Tex őrmester. Már jártam önöknél
vasárnap délután… 
– Emlékszem magára. Mit óhajt? 
– Én vezetem a férjével kapcsolatos nyomozást.  
– Történt valami? 
–  Csak vaklárma. Szerencse, hogy nem értesítettük önt. Halálra
izgulta volna magát, feleslegesen. 
– Miért? 
–  Egy Alan Hendersonhoz hasonlító férfi elbarikádozta magát
egy étterem mosdójában. A tűzharc során életét vesztette. 
– Ki volt az? 
–  Valami pitiáner pénzhamisító gengszter, bár gyanítom, más is
lehetett a rovásán. 
– Alanre is ez a sors vár? – döbbent meg Brenda. – Őt is lelövik,
ha meglátják? 
– Félreért minket. Mi nem vagyunk gyilkosok. Az a fickó három
túszt tartott fogva, és azzal fenyegetőzött, hogy kivégzi őket. Rálőtt a
rendőrökre is. Kénytelenek voltunk likvidálni. Ha Mr. Henderson
nem tanúsít ellenállást, haja szála sem fog meggörbülni. 
– És ha… tanúsít? 
– Azt majd az adott szituációban meglátjuk – diplomatikuskodott
az őrmesternő. – Viszont volna egy javaslatom. 
– Halljam. 
 – Mit szólna ahhoz, ha védelem alá vennénk? 
– Ezt meg hogy érti? 
– Őriznénk a házát. Huszonnégy órán át. 
– Kitől védenének? A saját férjemtől? 
–  Az ön férje eddig két embert gyilkolt meg azért, mert
keresztezték a számításait. 
– Na és? 
–  Ön közölte velünk, hogy tegnap este összevesztek telefonon
keresztül. Megtagadta tőle az együttműködést. Mit gondol, ez
milyen reakciót váltott ki belőle? 
–  Csak nem képzeli, hogy engem is meg akar gyilkolni? Vagy
Nancyt? 
– Ez nem képzelődés kérdése – mondta szárazon Beth. 
– A tények erre mutatnak. Fennáll az eshetőség. Kérem, egyezzen
bele a védőőrizetbe! 
– Ez konkrétan mit jelentene? 
–  Egy járőr, vagyis két emberünk a ház előtt parkolna. Éjjel-
nappal. 
– Egyenruhában? 
– Szó sincs róla! Civil ruhában, civil autóban. Nos?  
– Legyen – törődött bele fásultan Brenda. 
– Köszönöm. 
– Mikortól… lesznek itt? 
–  Ez attól függ, mikorra kapok szabad embereket. De legkésőbb
holnap reggeltől működik a dolog. És még arra kérném, hogyha
megoldható, egyelőre ne mozduljon ki a házból. 
–  Nem is akarok. A környékbeliek úgy kezelnek, mint Jessie
James szeretőjét. Emberundorom támadt. Kettesben elleszünk a
kislányommal. Ugye értesít, ha bármit megtud Alanról? 
– Ön lesz az első. 
– Hálás leszek érte. 
– Viszlát, Mrs. Henderson! 
Brenda visszarakta a telefont. Az álom teljesen kiröppent a
szeméből. Kint a korai sötétedés már kezdte ráteríteni fekete
bársonyköpönyegét a tájra. Felkattintotta a nappali lámpáit.
 Rendőri védelem… Ezek után, ha ki is derül Alanről, hogy
ártatlan, feltétlenül új környékre kell költözniük. A szomszédok nem
felejtenének… „Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – ezt
rebesgetnék. – Valami biztos nem stimmel ezekkel a Henderson-
népekkel… Jó lesz vigyázni velük…” Soha nem lesz olyan a
kapcsolat ezekkel az emberekkel, mint régen… Miről beszél? Milyen
„régen”? Úristen… hiszen múlt szombaton még minden rendben
volt… Mennyi idő telt el azóta? Három nap… három rohadt,
átkozott nap… 
A bejárati bim-bam csengő dallamosan megkondult.
Ki a fene az? Csak nem Mrs. Armanino és az a Mrs. Görény olyan
pofátlan, hogy átruccanjanak egy édelgéssel egybekötött
szimatolásra? Ha ők azok, páros lábbal rúgja ki őket…
Ki lesett a kémlelőrésen.
Egy férfit látott.
Egyenruhában.
Rendőr volna? Máris megérkezett az „őrség”? Nem… ez nem
zsaruuniformis… Különben is, az őrmesternő civileket ígért… 
– Ki az? – szólt ki. 
–  A csomagküldő szolgálattól vagyok, asszonyom. Mrs.
Hendersont keresem. 
– Én vagyok az. 
– Csomagja van, asszonyom. 
– Ki a feladó? 
– Egy pillanat… ő-ő-ő… Alan… Henderson. 
Brenda valósággal feltépte a zárakat. Sarkig tárta az ajtót. A
küldönc – egy nyurga, rokonszenves fiatalember – az orra alá tolta a
tetszetős borítású dobozt. 
–  Kérem, itt írja alá! – Az asszony oda sem figyelve szignálta az
átvételt igazoló papírt. A srác kezébe nyomott egy tízdollárost. Nem
törődve a hálálkodással, köszönés nélkül vágta be az ajtót. 
A nappaliba szaladt.
Türelmetlenül kapkodva hántotta le a díszes selyempapírt. Alatta
egy kartondobozt talált, piros szalaggal átkötve. A szalag alá cédulát
erősítettek.
Kivette és elolvasta:
 Megbántottál, de én nem haragszom.
Boldog karácsonyt!
Alan
Az asszony kioldotta a szalagot.
Leemelte a doboz fedelét.
A kerékküllő-csillár fényében álomszépen szikrázott az
ametisztkő.
Ez volt az első, amit meglátott.
Aztán észrevette a többit is. 
A kőhöz tartozó aranygyűrűt.
A gyűrűhöz tartozó levágott kezet.
Brenda Henderson elájult.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
1.
Az óramutató fáradt öregemberként vánszorgott előre.
Egyszerűen soha nem akart este nyolc óra lenni. Alan már
sokadszorra bánta meg, hogy nem ajánlotta fel Mrs. Jennawaynek,
záráskor érte megy. Meddig tarthatta nyitva az üzletét? Ötig? Hatig?
Réges-rég a jó melegben üldögélhetne, és a nő által felkínált trakták
között válogathatna… 
Mennyi az idő? Fél nyolc múlt hét perccel… Még egy előadást
végignézhetett volna…
Alan az utolsó órákat egy non-stop pornómoziban ütötte agyon.
A közönség – rajta kívül – egy foga sincs vénemberből és egy éles
fejhangon vihogó kamaszlány párosból állt. Később ezek is
lecserélődtek – néhány még kétesebb fazonra. Miután harmadszor
tekintette meg az agyongyötört kópiájú, recsegő hangú, legalább
huszonöt éves filmet, sürgős mehetnékje támadt. A mozi
testszagokkal kevert, állott melege, a sok-sok beteges fantáziálás
kipárolgása felkeverték a gyomrát. A jegyszedő amúgy is sanda
szemmel figyelte… Kilógott az idelátogatók sorából… A harmadik
előadás alatt már nyíltan mustrálta a sarokból. Alan megunta a
vizslató tekintetet, és elhagyta az épületet. 
Friss levegőre vágyott, hát megkapta… Az első negyedórában
még üdítőnek tűnt a csípős, hideg levegő. Aztán kezdte
elhamarkodottnak ítélni az elhatározását. Visszavágyott a poshadt,
meleg filmszínházba, de nem mert újra jegyet váltani. Inkább elsétált
Mrs. Jennaway házáig, és előtte strázsált. 
Milyen szép kulipintyó… Amolyan émelygős, mézeskalács-
házikó típus, de azért barátságos. Bár nem annyira klassz, mint az
övé… Az övé… Fájón nyilait belé a gondolat. Mindössze
huszonnégy órája földönfutó, de érezte, nem sokáig bírja ezt az
állapotot. Legszívesebben azonnal felhívta volna Brendát, és
elnézését kérné a tegnapi szóváltásért. De hát a telefont úgyis
lehallgatják, a házukat pedig valószínűleg figyelik. Marad a
bujkálás… amíg lehet… amíg talál kiéhezett özvegyasszonyokat… 
 El sem tudta képzelni magát, ahogyan ágyba bújik a korosodó
hölgyeménnyel. De mi történik akkor, ha majd visszautasítja? Vagy
kimerültségre hivatkozzon? Nem lesz ez így jó… A nő nem azért
akarja etetni-itatni, nem azért előlegezett neki egy új kabátot, hogy a
hortyogását hallgassa… Ki fogja penderíteni, ha nem adja elő a
macho-figurát… Neki pedig kábé annyira van most fickós kedve,
mint egy frissiben kasztrált csődörnek vagy egy kimiskárolt
kandisznónak. Sosem értette a dzsigolókat, hogyan képesek
működtetni a szerszámjukat. Egy nőnél más… Lehunyja a szemét, és
Don Johnsonra gondol… De egy férfi? Több tiszteletet érdemelnének
a selyemfiúk a társadalomtól… Nehéz egy szakma… 
Na végre! Öt perc múlva nyolc. Ennyi pontatlanság már
megbocsátható.
Megnyomta a kertkapu csengőjét.
Kellemes melódia hangzott fel. Felgyulladt a bejárat feletti lámpa.
Az ajtóban, csábos estélyi öltözetben, feltűnt az asszony. Az esti
megvilágításban és a rafináltan tervezett ruhában határozottan
vonzó benyomást keltett. Henderson felsóhajtott.
–  Jó estét! – köszönt illendően. – Picit korábban érkeztem, nem
gond? 
–  Ugyan, dehogy! Kerüljön beljebb – terelte vendégét a nő. A
lakásban Alan előtt beigazolódott a régi bölcsesség, mely szerint a
gazdagság és a jó ízlés nem mindig fakad egy tőről… 
A horribilis összegekért vásárolt, eredeti viktoriánus bútorok
fenséges eleganciáját a dilettáns festőktől származó, múlt századi
mázolmányok lerontották. A festmények nagyobbik hányada az
európai történelem egy-egy eseményét ábrázolta. Wellington herceg
győzedelmesen vezeti csapatait a Waterlooi csatamezőn… XV. Lajos
francia uralkodó és udvartartása egy lakomán… Danton szónokol az
őt éljenző tömeg előtt… 
A történelmi tárgyú pingálmányok egy kisebb része az Amerikai
Függetlenségi Háború korszakát idézte fel. Amerikai önkéntesek
kenui a Szent Lőrinc-folyón… Angol vöröskabátosok ütközete
irokéz indiánokkal… Az 1783-as versailles-i béke megkötése, amely
az Amerikai Egyesült Államok önállóságát jelentette…
 Az idő és témarendbeli zagyvaság, valamint az elnagyolt és
ügyetlen kivitelezés tönkretette az egyébként hatásos elképzeléseket.
Láttukra Alan – dacára a lakásban felhalmozott értékeknek – egy
ócskapiacon érezte magát. – Egész… szép… festmények – csiholt ki
magából egy nem túl meggyőző dicséretet. 
– Tetszenek? – örvendezett a hölgy. 
– Khm… roppantul. 
– Nem az én ízlésemet dicsérik. 
– Hanem? 
–  Szegény, megboldogult férjemét… Ő valósággal rajongott a
festészetért és a történelemért. Mint látja, az európai események
kiváltképp izgatták. Tőle ragadt át rám a jó öreg őshaza iránti
szeretet. Ezért is rendeztem be angol bútorokkal a házat. 
– És a kedves férje? Mi történt vele? 
– Sokat betegeskedett szegény. A szíve… az vitte el. 
– Régen? 
– Négy éve. De beszéljünk inkább magáról, Mr. Hicks! 
– Mire kíváncsi? 
– Meséljen például a munkájáról! 
–  Tökéletesen érdektelen… nem akarom vele untatni. Alannek
fikarcnyi kedve sem volt egy képzeletbeli ügyvédi praxisról
improvizálni. Bár szorult helyzetben a jogi tanulmányai majd
kisegítik. Ha nagyon erősködik a nő, összehord neki hetet-havat a
Columbián bemagoltak alapján… 
– Nem fog untatni… nagyon kíváncsi vagyok… 
A férfi ekkor vette észre, hogy a nő ideges. Folyton az órájára
sandít, és szinte nem is figyel oda arra, amiről beszélnek.
Feltámadtak a gátlásai? Megbánta az ajánlatát? A mai AIDS-es
világban ez nem lenne meglepő… 
– Zavarom talán? – próbálta színvallásra bírni. 
–  Hová gondol? Csöppet sem! – tiltakozott túlzott élénkséggel
Mrs. Jennaway. 
– Akkor mi a baj? 
– Nincs semmi… csak… felhívott az unokahúgom. 
– Csak nem a bostoni? 
– De az. 
 – Mi van vele? 
–  Átruccant New Yorkba, teljesen váratlanul, és nincs hol
megszállnia. Úgyhogy ma estére várom őt is. Bármikor
megérkezhet. 
– Szóval lépjek a távozás hímes mezejére? – kérdezte Alan. „Ezt a
pechet!” – bosszankodott magában. 
–  Nem, dehogyis! Nem szoktam megmásítani az ígéreteimet.
Nagy a ház, elférünk benne hárman is. 
„Nocsak – morfondírozott a menedzser. – Lehet, hogy valami
hármasban való hóka-móka van készülőben? És az egész bostoni
unokahugica-szöveg csak maszlag? Ezért volna ideges? Hogy
belemegyek-e a játékba?”
– Megkínálhatom egy itallal? – érdeklődött a nő. 
– Egy whiskyt kérek. 
– Simán? 
– Jéggel és szódával, ha lehet. 
– Máris! 
Az egyik patinás szekrény modern italkészletet rejtett. Az
egzotikus égetett szeszektől a közönséges asztali borokig minden
volt, ami szem-szájnak ingere. Az asszony szakavatott kezekkel
öntötte az italokat. Magának francia konyakot töltött. 
– Mire igyunk? – emelte fel poharát. 
– A találkozásunkra – koccintott vele Alan. 
Ittak.
–  Röstellem, de hideg vacsora van – szabadkozott az özvegy. –
Csirke, osztriga, májpástétom. 
–  Mindegyiket imádom – lelkesedett, az este folyamán először,
őszintén a férfi. 
– Tálaljak? 
– Mikorra várható az… unokahúga? 
– Bármelyik pillanatban megjöhet. 
–  Akkor várjunk – győzte le hősiesen lázongó gyomornedveit
Alan. 
– Esetleg még egy whisky? 
– Köszönöm. 
 A második ital után Alan kezdte rózsásabbnak látni a világot.
Nem lesz semmi gond… Eldekkol itt holnapig, aztán majd csak lesz
valahogy… 
Csengettek.
–  Ő lesz az! – pattant fel sebbel-lobbal a háziasszony. Idegesen
kapkodva halászta elő a kulcsait, és kisietett. Henderson tespedten
dőlt hátra a bőrfotelben. Beszívta az évszázados bútor hamisítatlanul
kellemes illatát. Már a festményekkel is kezdett megbarátkozni. Csak
azok a porcelánhuszárok a Steinway hangversenyzongorán… Az
egyik pont reá bámul, pimaszul és dölyfösen… Bal keze a kardjának
a markolatán, jobbjával meg azt a csiklócsiklandozó szőrzetét
fogdossa… Micsoda bajusz… És hogy pödörgeti… Rusnya egy
szerzet… 
Kintről erősödő beszédet hallott.
A hangok közeledtek.
Női hangok.
Az ajtó feltárult.
Elsőnek Julia Jennaway lépett be.
Izgatottabban, mint valaha.
–  Az unokahúgom – jelentette be, abszolút fölöslegesen. A háta
mögül felbukkanó nő kapucnis télikabátot viselt. Arcának elenyésző
hányada volt csak látható, mégis ismerősnek tűnt a férfinak. 
–  Üdvözlöm – közeledett az új vendég kinyújtott kézzel. Alan
elfogadta a parolát. 
Valami kattant.
Szúró fájdalmat érzett a csuklóján, de nem maradt ideje
megnézni, hogy mi az. A nő meglepően nagy erővel hátracsavarta a
kezét.
Újabb kattanás.
Újabb fájdalom. Ezúttal a másik csuklóján. Hát persze… egy
bilincs… Hiszen ez a nő…
– Alan Henderson, ezennel letartóztatom Diane Roberts, Herbert
Stafford és Barbara E. Still meggyilkolásáért – hallotta az
érzelemmentes szavakat. – Jogában áll hallgatni, de figyelmeztetem:
minden, amit ezután mond, felhasználható maga ellen. 
 –  Feleslegesen túráztatja magát – vágott vissza –, tudhatná a
dossziémból, maga nagyokos, hogy jogot tanultam. – Gratulálok a
lélekjelenlétéhez, Mrs. Jennaway – szorította meg a sápadtan pihegő
asszony kezét a kapucnis „unokahúg”. – Kevesen mertek volna
ekkora rizikót vállalni. 
– Az én koromban állítólag az izgalom kifejezetten fiatalító hatású
– mosolygott az özvegy. – Örülök, hogy segíthettem a
rendőrségnek. 
–  Jöjjön, Henderson! – ragadta meg a férfi vállát Beth.
(Természetesen ő volt az „unokahúg”.) 
– Egy kérdést csak – makacsolta meg magát a fogoly.  
– Ki vele! 
–  Maga az elejétől fogva tudta, hogy én ki vagyok, Mrs.
Jennaway? 
– Dehogyis! Elsőre bevettem a meséjét – mondta szemrehányóan
Julia. – Nagyon jól színészkedett. 
– Kösz a bókot… Akkor mi volt a bibi? Min buktam le? Olvasta az
újságokat? 
– Nevetni fog: igen, de még akkor sem vettem észre a dolgot! Az
a fénykép alig hasonlít magára. A rövidre vágott haj végképp
megtévesztő. 
– Hát akkor? 
– Szerencsémre zárás előtt benézett hozzám a bátyám. Elmesélte,
micsoda rémisztő események történtek a munkahelyén. Hogy az
egyik munkatársa megölte a főnökét, és egy szál ruhában menekült
az éjszakába… És akkor beugrott nekem maga! Újra elővettem az
újságot, megnéztem a fényképet, elolvastam a cikket, és rájöttem,
kivel hozott össze a végzet. Hívogatni kezdtem a rendőrséget, de
állandóan foglaltat jelzett a szám. 
– Túlterheltek a vonalaink – dünnyögte az őrmesternő. – Tanácsot
kértem a bátyámtól, mitévő legyek – folytatta Julia. – Azt mondta,
hazakísér és itthonról tovább hívogatjuk a Gyilkossági Csoportot. Ha
nem sikerül elérni őket, majd elbújik, és ha minden kötél szakad,
egyedül elbánik magával, Mr. Henderson. Végre aztán fél nyolc
körül elkaptam Miss Texet, aki megígérte, hogy azonnal idesiet. 
 – Ha kielégítettük a kíváncsiságát, szedelőzködjünk! – bökte meg
Alant az őrmesternő. 
– Még egy kérdést feltehetnék? – alkudozott a menedzser. 
– Nosza. 
– Mrs. Jennaway… Ki a maga bátyja? 
– Kicsi a világ, Mr. Henderson. Emlékszik? Beszélgettünk erről a
boltomban. Az én testvérem olyasvalaki, akit maga nagyon-nagyon
jól ismer. Helló, bátyókám! Bejössz? 
–  Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! – vigyorgott a
hálószoba ajtajában egy új jövevény. – Szervusz, te gyilkos
szemétláda! Hát elkaptunk végre! Ez életem legszebb perce! 
Eme kijelentések után Greg Parsons harsogó hahotára fakadt. 
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
1.
Az ég alja meghasadt. 
A sötétség bőrén sebet ejtett a fény kardja, és a sérülésből vörös
fény szivárgott elő, mint a vér.
Hajnalodott. 
Felerősödtek a nagyváros zajai. New Yorkban a reggelt nem a
madárcsicsergés jelzi (kivéve persze a kevéske zöldterületet), hanem
az autók lármája. Az utcák medrét a munkába igyekvők
gépjárműinek összefüggő folyama árasztotta el. A téli reggel sötétje
miatt égő reflektorok, a türelmetlen dudálások és a kipufogók bűze
szolgáltatták a díszletet az ébredő kőrengetegnek.
A Gyilkossági Csoport irodájában a kihallgatás este tíz óta
szakadatlanul tartott. Beth, Blade, Hawkes és Ted ülték körül az
elgyötört, holtfáradt Hendersont.
– Még egyszer vegyük át az egészet! – szólt az őrmesternő. 
– Már százezerszer átrágtuk magunkat rajta! – zúgolódott Alan. 
–  Akkor lássuk százezeregyedszer. Tehát maga mind a három
bűncselekményt kategorikusan tagadja? 
– Igen. 
– Annak ellenére, hogy az első gyilkosság időpontjára összefércelt
alibije kutyagumit sem ér? A felesége ugyanis visszavonta az
állítását. 
– Akkor sem én öltem meg Miss Robertset. 
– Hol volt a kritikus időben? 
– Mondtam már, hogy nem tudom! 
– Ivott azon a szombat estén? 
– Nem. 
– Mégis azt állítja, hogy rosszullét és szédülés fogta el. 
– Igen. 
– Határozza ezt meg precízebben! 
–  Álomszerű lett a világ. Lebegős. Beszéltek hozzám, és én is
mondtam valamit, de mintha kívülről figyeltem volna az egészet.
Kiléptem a testemből. 
– Mi az utolsó, amire emlékszik? 
 –  Lementem az utcára, és megkerestem az autómat. Beleültem.
Rohadt hideg volt benne. Arra gondoltam… 
– Mire? 
– Hogy… mennyire… kínos helyzetbe hozott Miss Roberts. 
– Haragudott rá? 
– Nagyon. 
– És aztán? 
– Kész. Függöny. 
– A következő emléke? 
– Ülök a Fordban. Vezetek. 
– Még mindig fázott? 
– Nem. Már jól bemelegedett a kocsi. 
– Hol járt? 
–  Parsons lakásától nem messzire. Tehát egy-két percet ha
öntudatlanul vezethettem. 
– Az idő… Megnézte, hogy hány óra van? 
– Hajnali négy volt. 
–  Tehát fél egy és négy között fogalma sincs, hol járt és mit
csinált? 
– Ez az igazság, higgyenek nekem! 
–  Tegyük fel, igazat mond. De azt elismeri, ez alatt játszva
követhette Diane Robertset, meggyilkolhatta, és feltúrhatta a lakását.
Tényleg, mit keresett nála? Ugye, kompromittáló leveleket? Amik
bebizonyítanák, hogy viszonyt folytatott vele, és miután
kényelmetlenné vált a maga számára, megölte őt! 
– Nem igaz! Soha nem volt kapcsolatom azzal a nővel! 
– Ezt csak a maga állítása igazolja. Ellenben tucatnyi tanúnk van a
maguk vitájára. Látták a kezében szorongatott dugóhúzót, amivel a
bűncselekmény történt. Meddig tagad még, ember? Maga intelligens
figura. Beláthatná, hogy vége a játszmának. 
– Ártatlan vagyok – hajtogatta csökönyösen Henderson. 
– Lépjünk tovább. Beszéljen Mr. Staffordról. Persze, őt sem maga
ölte meg, igaz? – mérgelődött Beth. 
– Bárhogy gúnyolódik velem, ez a helyzet. 
– Mesélje el a történteket a saját szemszögéből. 
– Összetűzésem támadt vele. Belém kötött. 
Ő
 – Ők nélkül? 
–  Oka volt, csak igaza nem. A felemlegetett ügyben az én
álláspontom a helyes. 
– Mondja maga… 
– Mondom én… 
– Mr. Stafford már nem cáfolhatja meg magát… Folytassa! 
– Kirúgott az állásomból. 
– Ez meglepetésként érte? 
–  Tökéletesen. Herbert… Mr. Staffordnál, még ha pikkelt is
valakire, több hibát kellett az illetőnek elkövetnie, mire kitette a
grabancát. És én bizton mondhatom, szakmailag makulátlan
előélettel rendelkeztem. 
– Haragudott a főnökére? 
– Nagyon. 
– Ismét ugyanaz a válasza, mint az előző esetben. Két ember, akik
felbolygatták a rendezett életét… Mindkettőjükre neheztelni
kezdett… roppantul. Így van? 
– Ezt elismerem. 
–  Az illetők néhány óra múltán távoznak az élők sorából,
mégpedig erőszakos körülmények között. Tud követni? 
– Nem vagyok hülye. 
–  Tudom. Sőt. Maga túlontúl okos. Abban reménykedett, hogy
ami ennyire egyértelmű, azt mi kétkedve fogadjuk majd. Elkezdünk
csavarintást, bonyolítást keresgélni az ügyben. Mert ugyebár, egy
ilyen magasan kvalifikált értelmi szintű ember nem követne el
ennyire ostoba gyilkosságokat… Jól követem a gondolatmenetét? 
– Nem. 
–  Csakhogy tévedett. Csavarintást keressen egy Arthur Conan
Doyle-regény nyomozója… mi egyenesen következtetünk. Önnek
van indítéka, és nincs alibije. Mert a Stafford-gyilkosságra sincs, ne
tagadja! 
– Az épületben tartózkodtam, de senkit nem bántottam! – Hát mit
csinált? 
– Üldögéltem. 
– Hol? 
– Az íróasztalomnál. A végletekig el voltam keseredve. 
 – Dühös volt? 
– Igen. 
– Gyilkos dühöt érzett? 
– Ne játsszon a szavakkal. 
– Rendben. Meddig üldögélt? 
– Olyan bő három-négy órát. 
– Ezalatt végig gondolkozott? 
– Nem emlékszem. 
– Mire emlékszik akkor? 
– Hogy ott állok Mr. Stafford teste fölött. Patakzott belőle a vér. A
lábai még rángatóztak. 
– Ezek szerint még élt? 
–  Nem. Megvizsgáltam a pulzusát, és nem észleltem életjelt. A
lábának mozgása valamiféle késleltetett idegi reakció lehetett. 
– Aztán mit csinált? 
– Reflexszerűen a kezembe vettem a gyilkos eszközt. 
– Benne találta a testben? 
– Igen. Megfogtam és kihúztam. 
– Miért? 
– Képtelem voltam logikusan cselekedni! Kába voltam és zavart.
Megvizsgáltam a pengét, és rájöttem, hogy az én kedvenc papírvágó
késem. 
– Amin csak a maga ujjlenyomatát találtuk… Miért menekült el a
tett helyszínéről? 
– Zörejeket hallottam a lift irányából. Megrémültem. Tudtam, ha
ott találnak, rám kenik a balhét. Fogtam magam, és kereket
oldottam. 
– Kinél bujkált az elmúlt huszonnégy óra alatt? Ki segítette? 
–  Legyen nyugodt, senki. Egy motelben töltöttem a hétfő
éjszakát. 
– Melyikben? 
– Az ÖRÖMÖK FÖLDJE nevűben. 
–  Véletlenül vagy szándékosan ismerkedett meg Mrs.
Jennawayjel? 
– Az előbbi. Fáztam, mert nem volt kabátom. A taxis az ő üzletét
javasolta. 
 – Miért hazudozott neki? 
–  Meséltem volna el az igazat? Hogy körözött személy vagyok?
Láttam, ki akar kezdeni velem. Meghívott magához… a többit már
tudják. 
– Őt is meg akarta ölni, igaz? 
–  Eszem ágában sem volt! Meg szerettem volna húzni magam
nála egy éjszakára. Fogytán volt a pénzem. – Meggyilkolta és utána
kirabolta volna… Szerintem ezt forralta… – makacskodott Beth. 
– Ne rágalmazzon! 
–  Összegezve: a második gyilkosságra sincs alibije, nem
emlékszik rá, hogy mi történt – vette át a szót Blade a kimerült
őrmesternő helyett. – Köztünk legyen szólva: gyenge mese ez az
időzített amnézia. A felesége elárulta, hogy nála is eljátszotta ezt a
kisded trükköt. A névnapi ajándékával. 
– Nem én küldtem. Esküszöm! 
–  Térjünk rá a harmadik gyilkosságra. Erről idáig nem
beszéltünk, mert nem illett bele a képbe. Miért ölte meg Barbara E.
Stillt? 
– Az meg kicsoda? 
–  Egy örömlány. Kedd délután maga bestiálisan, élve
megcsonkította, utána megfojtotta. 
– Ezt honnan szedik? 
–  A lány levágott kezét, rajta egy ametisztgyűrűvel, elküldte a
feleségének. Díszdobozban, karácsonyi ajándékként. Kártyát is
mellékelt hozzá, íme… – mutatta meg a cédulát a hadnagy. 
– Ez gépelt szöveg… akárki írhatta. Ugyanilyen volt az ominózus
névnapi meglepetéshez is mellékelve. Valaki be akar sározni! 
– Kinek állna érdekében? 
– Greg Parsons! Szerintem neki! 
– Miért? 
– Utál engem! 
– Mr. Parsonsnak alibije van. Több csapos emlékszik rá a Stafford-
gyilkosság időpontjában. Diane Roberts megölésekor pedig egy
nővel… szórakozott. 
– Mindet lefizette! Egy kurva meg pár vendéglátós… Ugyan már! 
 – Önnek még ennyi sincs a tarsolyában… Fogadjunk, hogy kedd
délután is kihagyott az agyacskája… 
–  Téved! Kristálytisztán előttem van az egész nap! És… én…
igen… azt hiszem, alibit is tudok igazolni!  
– Nocsak! – néztek össze a nyomozók. 
– Mikor halt meg az a nő? 
–  Az orvosi becslések három és öt óra közé teszik a halál
beálltának idejét – felelte Blade. 
– Lássuk csak… – számolgatott izgatottan Alan. – Stimmel… 
– Micsoda? 
– Egy moziban ültem akkor! 
– Hol? 
– Egy nonstop pornómoziban a 9. utcában. 
– Ott rengeteg működik. Melyikben? 
–  A… Metropolban. Háromszor egymásután végignéztem a
„Zabolátlan férfivágy” című baromságot. De legalább nem fáztam… 
–  Miből gondolja, hogy emlékezni fog magára valaki? – A
jegyszedő biztosan! Kis, menyétszerű emberke. Valamiért nem
tetszhettem neki, mert sűrűn bámult. Őt kérdezzék ki! 
– Oké, Henderson! Most pihenjen egyet. Becitáljuk a tanúját. 
– Mi a véleményed? – kérdezte az őrmesternő Tedet, kifelé menet,
a kapitányság lépcsőjén. 
–  Ha igazat beszél, az egész felállított elmélet összedől. Akkor
tényleg valaki el akarja áztatni. 
–  Keressük meg ezt a kulcsfigurát. Kimegyünk a mozihoz, és
behozzuk… Nyomás! 
 2.
A kulcsfigura sértett volt és dühös. Kirángatták a jó meleg
munkahelyéről, és berobogtak vele a rendőrségre… Még fel sem
öltözhetett tisztességesen…
–  Ez hallatlan! – bugyborékolta. – Elvonszolnak, mint egy
gengsztert! Panaszt teszek a polgármesternél! 
–  Ön létfontosságú segítséget nyújthat egy ügyben – csitította
Beth a valóban menyét formájú emberkét. Óvatosan hátrébb
húzódott tőle, mert a delikvens érezhetően kedvelte a
vöröshagymát… A nevét már el is felejtette, pedig amaz többször is
elmotyorászta. 
–  Ez akkor sem jogcím arra, hogy a békés adófizető polgárt
fasisztoid módszerekkel hurcolásszák be! – pattogott a férfi. –
Kulturáltan is el lehetett volna intézni!  
– Nincs időnk rá… New Yorkban ritka a kulturált gyilkosság. 
Az emberke elnémult. Egy üvegablakhoz kísérték, amely mögött
Alan Henderson gubbasztott apátiába süllyedve. 
– Ismeri ezt az embert? – kérdezte Beth a jegyszedőt. 
– Ki ez? Mit csinált? 
– Itt csak mi szoktunk kérdéseket feltenni. 
– Addig nem vagyok hajlandó válaszolni, amíg… – Gyanúsítottja
egy hármas gyilkosságnak! – förmedt rá Ted, megunva a kis tökmag
hepciáskodását. – Maga lenne az egyetlen mentő tanú. Nézze meg
alaposan! Látta őt valaha? Ha igen, akkor hol és mikor? 
A kis ember módszeresen szemügyre vette a menedzsert. A feje
búbjától a cipősarkáig.
Aztán lassan, megfontoltan bólintott. 
–  Sose láttam – jelentette ki ünnepélyesen. – Isten engem úgy
segéljen! 
– Biztos benne? 
– Mérget vehet rá. 
 3.
–  Ennyi… – vakarta meg a füle tövét Blade, miután Hawkes az
összefüggéstelenül üvöltöző és átkozódó Hendersont elvezette. –
Tiszta a kép. Ez az alak közveszélyes. Láthattátok… Ha most a
kezeibe kaparintaná a jegyszedőt… 
– Mi lesz Hendersonnal? – firtatta az újságíró. 
–  Hawkes a Kerületi Ügyészség fogházába viszi. Az ünnepeket
ott tölti, előzetes letartóztatásban. 
– Óvadékot sem tehet le? 
–  Az ő ügye annyira súlyos, hogy bizonyosan elutasítanák ez
irányú kérelmét. Új év után elkészül a vádemelési javaslat. Gyors per
lesz. Az esküdtek nem fognak habozni. Az ügyész ízekre szedi ezt az
amnézia-trükköt. Bűnös… semmi kétség. Rengeteg a súlyosbító
körülmény. 
– Mennyit kaphat? 
–  A maximumot szabják ki rá. Életfogytiglan… a legszigorúbb
fegyházak egyikében. A profi bűnözők között nincs esélye arra, hogy
sokáig húzza… 
– Tehát ezzel lényegében halálra fogják ítélni? 
– Úgy valahogy… 
– Hm… 
– Sajnálod? – ölelte át Ted derekát az őrmesternő. 
–  Ez nem ilyen egyszerű… Valami állandóan ott mocorog
bennem… a kedd délelőtti kihallgatások óta… és ez csak erősödött,
amíg Hendersont faggattátok. 
– Miről van szó? 
–  Nem ugrik be… de valami nem klappol. Ha rájönnék… –
Ugyan, kisfiam – zsörtölődött a hadnagy ennél világosabb,
egyértelműbb eset a kriminalisztika történetében még nem fordult
elő. 
–  A többi STAR-munkatárs alibije rendben van? – puhatolózott
Ted. 
–  Abszolút. Parsonsét ismered… a titkárnő, Pullner, Antczak,
Cardellini: mind-mind oké… Cardellini papája haláli fazon – nevette
el magát Beth. – Talán még lepusztultabb kégliben él, mint a fia, de a
humorérzéke fenomenális! Hawkes elmesélte egy-két viccét, hát
dőltem tőlük! Régebben harmadvonalbeli komikus volt, aztán
lecsúszott, és most csak tengődik. 
– Szerintem zárjuk le az ügyet – javallotta Blade. – Húzzuk haza a
csíkot, tömjük meg a buránkat, és pihengessünk. 
– Én azért – ha lehetséges – átrágnám magam a kihallgatásokon –
akadékoskodott Current. 
– Nézd a buzgómócsingot! 
– Megkaphatnám a jegyzőkönyvek másolatát? 
– Az összeset? 
– Ja. 
– Ha nincs jobb szórakozásod… 
– Alázatos köszönetem… 
–  De az ünnep utáni első munkanapon hiánytalanul szeretném
viszontlátni őket. 
– Meglesz. 
–  Én a magam részéről hazakotródom, és istentelenül bekajálok.
A Henderson-ügyet megoldottuk. Az életben nem lesz több
gondunk vele. 
Ami azt illeti, Vittorio Blade ezúttal, kivételesen, melléfogott.
De alaposan.
 HARMADIK RÉSZ
„Nincs sok öröm az életben, ha az embert már nem érik meglepetések.” 
ED McBAIN: LIDÉRCNYOMÁS
„…a holtak nem szenvednek. ‘‘
CLIVE BARKER: KÁRHOZAT
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
1.
Oscar Hofstetter nem szerette a bűnözőket. Pályája során – az
elmúlt harminc esztendőben – ez az érzés fokozatosan erősödött
benne. Mostanra, pár hónappal a nyugdíjazása előtt, ő lett a Kerületi
Ügyészség fogházának legkeményebb, legrettegettebb smasszerja.
Alan Hendersont, hogy még jobban sújtsa a Fátum, az ő
folyosórészlegébe osztották be. A rabiátus természetű, több mint
százhúsz kilós fegyőrnek nem volt szimpatikus a jövevény. Proli
származású lévén (német bevándorló munkáscsalád egyetlen
gyermeke volt) külön rossz pontot jelentett neki Henderson jól
szituált külseje, anyagi és társadalmi státusa. Ha valaki le van
robbanva, és ezért lop, vagy ne adj isten akár gyilkol, az Hofstetter
világszemléletébe úgy-ahogy belefért. De hogy egy ilyen tejben-
vajban fürdetett, az élettől minden szépet és jót megkapott nyikhaj
effélékre vetemedjen… ez mélységes felháborodást váltott ki belőle. 
–  Az én nevem Oscar Hofstetter – közölte a letartóztatottal,
amikor Hawkes nyomozó átadta neki –, és ezen a trágyadombon én
vagyok a Mindenható Atyaúristen. Még lélegzetet venni és fingani is
csak az én külön engedélyemmel lehetséges. 
–  Írásbeli vagy szóbeli szükséges? – kérdezte keserű humorral a
végletekig elcsigázott menedzser. 
– Pofa be, pubi! Kérdezés nélkül nincs ugatás. 
–  Nem vagyok pubi. Kikérem magamnak ezt a… – protestált a
férfi, de egy arcához csapódó sötét és kemény valami beléfojtotta a
szuszt. A gumibot akkora erővel találta el, hogy érezte ajkain a
kiserkenő vér sós ízét. – Teljesen lényegtelen, ki voltál – duruzsolta
békésen a gigászi termetű fegyőr. Boltozatos homlokán V alakba
szaladtak össze a ráncok. Fejcsóválva figyelte a vérző arcú foglyot. –
Itt az leszel, aminek én nevezlek. Ha úgy látom jónak: pubi leszel…
de lehetséges, hogy cellatársaid jóvoltából Köcsög Karcsi lesz a
neved… Amilyen szép, sima és ápolt a bőröd… Nem szeretnék ma
éjjel a helyedben lenni… 
–  Követelem… – kezdte újra Alan. A második gumibotcsapás
ereje a falhoz taszította. Hátulról alaposan bevágta a tarkóját. 
Á
 –  MIT CSINÁLSZ??? – gyártott tölcsért Hofstetter a bal kezéből,
és a füléhez emelte. Jobb mancsában a botot lengette fenyegetően. 
–  Úgy látszik, vészesen romlik a hallásom… biztosan
hallucinálok. Ha még egyszer hasonlót kiejtesz a nyálas pofádon,
több szemed marad, mint fogad. Felfogtad, pubi? 
– Fel – adta meg magát Henderson. Semmi értelme, hogy ezzel a
neonáci bivallyal – aki láthatóan rühelli valamiért – félholtra veresse
magát. Inkább jöjjön egy kis látszatmegalázkodás… 
Szolgaian elvigyorodott, ennek dacára a gumibot harmadjára is
lesújtott rá.
– Egy apróságot elfelejtettél – rótta meg bánatosan a foglár. A férfi
gondolatai lázasan cikáztak. Látta, a bot újra felemelkedik. Ekkor –
hál’ Istennek – bekattant nála a megfejtés: 
–  IGEN, URAM!!! FELFOGTAM!!! – harsogta, amennyire
felduzzadt és véráztatta szája engedte.  
– Ügyes-okos – bólogatott kissé csalódottan a további ütlegelésre
sóvárgó Hofstetter. – Figyelj jól, nem mondom kétszer: a nyolcas
zárkába kerülsz, az azonosítási számod 410-es lesz. Ismételni! 
–  A nyolcas cellába kerülök, az azonosítási számom 410-es lesz,
uram! 
–  A zárkában negyedmagaddal leszel, igazi válogatott
úrigyerekekkel… majd megtapasztalod. Ébresztő fél ötkor, takarodó
este tízkor. Reggeli fél hétkor, előtte takarítás és körletszemle. Akinél
koszt, rendetlenséget találok, az nem kap reggelit. Helyette egész
délelőtt a közös zuhanyozókat és a folyosókat moshatja fel. Ebéd fél
egykor, vacsora hétkor. Mivel itt nem elítéltek vannak, hanem
előzetes letartóztatásban levők, ezért viszonylag sok kedvezmény
adható. Hangsúlyozom: ADHATÓ… Nem jár és nem kötelező.
Kizárólag az őrszemélyzet megítélésétől függ, ki merre és hány
méter… Aki tisztességesen viselkedik, az jól kihúzhatja az időt, amíg
ítélet születik az ügyében, és egy igazi büntetés-végrehajtó intézetbe
kerül. Ez egy leánynevelde a vérbeli fegyházakhoz képest…, de aki
szívóskodik, az már itt is szívni fog, mint a torkos borz. Nuku tévé,
nuku látogató, nuku csomag, meg miegymás. Megértetted? 
– Meg, uram! 
 –  Még valami… a nevem alapján sejtheted, hogy német
származású vagyok. Elárulom a gúnynevemet is, úgyis hallod majd
eleget a hátam mögött. Hofstetter Rejsz-Führernek hívnak egyes
Humor-Haroldok. Erről jut eszembe… ha lehetőséged lesz rá,
maradj a sima rejszolásnál. Ha nincs elég vér a pucádban, hogy
megvédd magad, köcsögöt csinálnak belőled. Vagy csicskást. Egyik
sem leányálom… Most pedig nyomás a raktárba! Leadod a civil
gönceidet, és kincstári holmit vételezel. Utána megismerkedhetsz a
lakótársaiddal. Lelépni! 
– Igen, uram! – Alan feje zúgott és zakatolt az ütésektől és ettől az
egésztől, amibe belekeveredett. Ez csak álom… ez nem lehet igaz…
Ne is törődj semmivel, sodródj az álommal… majd felébredsz
egyszer…” – Henderson! – szólt utána Hofstetter. 
– Uram? 
– Kellemes karácsonyt, pubi. 
 2.
– Új husi! – rikkantotta boldogan a majdnem hat és fél láb magas,
favágóküllemű mexikói. – Tisztára mázli, hogy tegnap egy tubus
vazelint vásároltam. Anélkül fájdalmas a felavatás… Hogy hívnak,
édeske? 
–  Szállj le róla, Los Primitivos – ágált a cella másik lakója, egy
cingár, szemüveges figura. – Még meg sem melegedett, és te már a
farkadra húznád? 
– Igaz, igaz… hadd melegedjen egy csöppet – nyerített az óriás. –
Ha jó meleg lesz már, akkor befutok neki. Jól aládurrantok! – Ezzel a
végszóval kivonult a zárkából. 
– Ki ez a tetű? – ámult Henderson. 
–  Ne becsüld le őt. Kegyetlen, aljas pasas. És – nem akarlak
elkeseríteni – komolyan beszélt. Meg akar dugni. 
– Los Primitivos… micsoda név ez? 
– Kamu spanyol kifejezés. Mindenki így csúfolja, de ő fel se veszi.
Az igazi neve Julio Ramarre. Rablógyilkos az istenadta. Temérdek
disznóság terhelné a lelkiismeretét, ha volna neki ilyesmi… de nincs.
Életfogytiglan vár rá, úgyhogy veszélyes, mint a veszett kutya.
Megmar mindenkit. 
– A veszett kutyákat le szokták puffantani… 
–  Vele is azt kéne… Áldás és jótétemény lenne az egész itteni
bagázsnak. De senki sem meri megtenni. Pedig szerintem a
smasszerok is szemet hunynának. Nekik is púp a hátukon. De
beszéljünk egy kicsit rólad… Miféle szerzet vagy? 
– A nevem Alan Henderson – nyújtott kezet a menedzser. 
– Joe Kovach – viszonozta a másik. – Miért varrtak be?  
– Háromszoros gyilkosságért. De ártatlan vagyok. 
–  Itt mindenki az… Az amerikai törvények értelmében, amíg el
nem ítélnek, annak tarthatod magad. 
– Én valóban… 
–  Ne nekem bizonygasd, pajtás! Tartogasd az erődet a bírósági
tárgyalásra. Az esküdteket győzködd, a bírót és az ügyészt. 
– Te… mit… követtél el? 
 – Pehelysúlyú vagyok, hozzátok képest… már meg ne haragudj.
Egyszerű sikkasztó és okirathamisító lennék. – Mekkora összeget
nyúltál le? 
– Ezt illetlenség megkérdezni… 
– Bocsáss meg! 
–  A Börtönetikett Egyes Számú Cikkelye: társaid viselt dolgairól
csak a legszükségesebbet kérdezd meg! 
–  Értem. Azt nem tilos megkérdeznem, hová valósi vagy? Ez a
Kovach is elég fura név… 
–  Nem szégyellem: magyar származású vagyok. Hallottál már
Magyarországról? 
– Rémlik… Á fővárosa Bukarest? 
– Majdnem… Budapest. Gyönyörű város… 
– Miért jöttél az Államokba? 
– Azt hittem, ez az Eldorado. Otthon pitiáner, csóró senki voltam.
Egy kopott könyvelő. 
– És itt? 
–  Pitiáner, csóró senki maradtam – röhögött a sikkasztó –, de
amerikai senki… Óriási különbség. Egy szállítmányozási vállalathoz
kerültem, könyvelőnek. Komoly pénzek mentek át a kezeim között.
Erős volt a kísértés… Untam, hogy napközben százezreket
számlázok, este meg önkiszolgáló étteremben zabálom az olcsó
menüt. Hozzányúltam a lóvéhoz. Először egy keveset… nem vették
észre. Aztán egyre többet… Sokáig megúsztam. Majdnem egy évig
királyként éltem. Luxuséttermek, bárok, jó csajok, lóverseny, rulett.
Két kézzel herdáltam a dollárokat. 
– Min csúsztál el? 
–  Beütött egy revízió, és vége lett a dalnak. Mégis, tudod mit
mondok? 
– Mit? 
– Megérte! Ez az egy év ÉLET volt! Csupa piros nagybetűvel! Van
mire emlékeznem az elkövetkezendő négy-öt börtönév alatt. Te
milyen nagyságrendű büntetésre számítasz? 
–  Életfogytiglanra. – Alan már nem táplált illúziókat. Az előbb
konzultált egy ügyvéddel. A fegyőröktől elkérte az ügyvédi kamara
szaknévsorát. Először találomra akart kibökni egy nevet, de aztán
felfedezte Bruce Millert, aki évfolyamtársa volt a Columbián. 
Megengedték neki (felügyelet mellett), hogy felhívja. A szerencse
ezúttal kegyesen mellészegődött. Miller nem üdült éppen valahol
Floridában, és nem síelt a kanadai hegyekben. Otthon tartózkodott,
és a második búgás után felvette a telefont. 
Emlékezett Alanre. A kölcsönös örömujjongások végeztével
elcsendesülve hallgatta végig a régi osztálytárs sztoriját. Nem
alkalmazta a jogászok hímezős-hámozós stílusát, kertelés nélkül
elmondta a véleményét:
– Nagy szarban vagy, öregem! Oltári nagy szarban.  
– Ezzel nem közöltél velem újdonságot. Kimászhatok belőle? 
– Félig-meddig… egyetlen módon. 
– Mesélj. 
– Vond vissza ezeket az amnézia-dolgokat. 
– De hát ez az igazság! 
– Lehet. Nem vonom kétségbe. De rohadt falsul hangzik… Ugye,
nem haragszol az őszinteségemért?  
– Szerinted mit tegyek? 
–  El kell hitetned az esküdtszékkel, hogy szó sincs előre
megfontoltságról és egyéb hátsó szándékokról. A hirtelen felindulást
kell erőltetned. Akármilyen ronda módszer, az áldozatokat muszáj
negatív színben feltüntetned. Bár ez az utolsó… ez a prosti… ez a
legkeményebb dió. Itt nincs meg a személyes motívum. 
– Elvállalod a védelmemet? 
–  Lehet, hogy a kollégáim flúgosnak fognak tartani, de igen!
Érdekel az ügy. Irgalmatlan harc lesz, úgy készülj! 
– Sejtem. 
–  Az ügyész a földbe fog taposni. Nem lesz a magánéletednek
egyetlen szférája sem, amiben ne vájkálna majd. Edzd az idegeidet. 
– Nem lesz gond az esküdtek elfogultságával? A sajtó engem már
eleve bűnösként kezel. 
–  Kérhetjük, hogy egy másik államban tárgyalják az ügyet, de
nem ajánlom. 
– Miért? 
– A környező államokban halálbüntetés van… 
 – Igazad van. 
–  Mozgósítom az embereimet. Van egy lekötelezettem a
Gyilkossági Csoportnál, ő folyamatosan el fog látni információkkal.
Az ünnepek után meglátogatlak, és elkészítjük az írásbeli
meghatalmazásomat. 
– A honoráriumod? 
– Meg fogunk egyezni. Nem akarlak kizsebelni.  
– Megnyugtattál. Egy mákszemnyi öröm az ürömben… – Fel a
fejjel! Én melléd állok, és ez már fél siker! Karácsony után
jelentkezem, helló! 
– Szevasz! – Alan némileg megkönnyebbülve hagyta, hogy egy őr
a raktárhoz terelje. Ott csekélyke jó hangulata menten szertefoszlott.
Levetkőztették és az összes holmiját elkobozták. Meztelenül
dideregve nézte, ahogy egy papírzsákba tömködik az ingóságait,
majd a zsákot leragasztva Brenda nevére és címére postázzák. 
„A halottakkal szokás így eljárni” – ötlött az eszébe. Hiszen
valahol ő is meghalt… legalábbis a „becsületes világ” számára… 
A kincstári holmik idegenül és szúrósan tapadtak a bőréhez. A
szürke zsávolyzubbony és nadrág fertőtlenítőszertől bűzlött. A
bakancs (bár egy számmal nagyobbat kért a biztonság kedvéért)
rögtön törni kezdte a lábát. Zérópontra süllyedt kedvvel sántikált a
nyolcas cellához, ahol megismerkedett Ramarréval és Kovachcsal. –
Sajnállak, pajtás! – A sikkasztó jólelkűen csóválta a fejét. – Kilógsz
ebből az egészből, és még sok baj fog érni. Hogy ne menjek messzire,
már ma este… 
– Hogyan védjem meg magam? 
–  Fogd meg és tedd el! – Kovach egy rézboxert csúsztatott
Henderson ölébe. – Ha nem szándékozol beadni a derekad, akkor
küzdened kell. Életre-halálra. Este, ha hozzád mászik, üssél. 
– És aztán? 
–  Ő is ütni fog. Amelyikőtök tovább bírja, az lesz a győztes.
Pofonegyszerű. 
– Melyik lesz az én ágyam? 
– Ez… a mafi – ütögette meg Joe az egyik felső ágy ondófoltoktól
hemzsegő matracát. 
– Mi az a mafi? 
 – Magaslati figyelő… az újoncok helye. Ha öreg sittes leszel, majd
leköltözhetsz alulra. 
A zárkában két emeletes ágy volt. A másik felső szintjén egy nagy
halom pokróc hevert.
– Elveszek egyet – nyúlt oda Alan. 
Megérintette a kupacot.
Hirtelen elkapták a csuklóját.
A pokrócok közül egy villogó szempár meredt rá.
 3.
– Kushadj vissza, Büdös Száj! – vezényelt Kovach. 
–  Nem hívni engem így – nyekergett a koszos képű, zsírosan
csatakos, hosszú ősz hajú férfi. – Az én nevem…  
– Tojok a nevedre, törzsfőnök! – A sikkasztó megbökte a ráncos
képű indián mellét. – Majd ha a Century Fox főszerepet kínál neked
egy westernben, akkor annak nevezheted magad, aminek jólesik. Itt
azonban én vagyok a keresztapád. Különben is, hagyd ezt a tört-
angol hadovát, tudsz te rendesen beszélni. 
– Seggfej sápadt arc! 
–  Ha sokat pofázol, nem kapsz többet a becsempészett
whiskymből! 
A fenyegetés hatással járt. A délceg öntudat fénye kihunyt az
öreg szemében. Visszagöngyölődött a lópokrócba, és durcásan a
falnak fordult.
– Ő tényleg indián? – súgta kíváncsian Henderson. 
–  Az. Egy vén alkoholista navaho. Neki a börtön ötcsillagos
szálloda. Van kajája, fedél a feje fölött… több se kell neki. Egész
életében rezervátumtöltelék volt. Az állam segélyein élősködött.
Néha elkötött egy-egy autót… Ezt úgy nevezte, hogy „az ő szent
háborúja a fehérek ellen”… He-he-he… A múltkor elszaladt vele a
ló. Kocsilopás mellett megszurkált egy benzinkutast. 
– Miért tette? 
– Nem akart neki ingyen tankolni. 
– Szép kis alak… 
– Melyik? Büdös Száj vagy a kutas? 
– Jó a humorod… 
–  Szerintem is… Lényeg a lényeg: derék rézbőrűnkre hosszabb
üdülés vár, de ő ennek kimondottan örvendezik. Tévét nézhet,
képeslapot olvasgathat, és az Emma kielégíti szexuális igényeit. 
–  Miféle Emma? – ugrott be a szakállas viccnek Alan. – Hát ő –
emelte fel jobb tenyerét Kovach. – Emma’… emmeg’ holnap –
mutatta a balját vigyorogva. 
– Üdítő kilátások… 
– Neked is „őt” ajánlom. 
 – Milyen hasznos tanácsod van még a talonban? 
–  Más semmi. Nappal a takarodóig a cellarács nyitva áll,
„szabadon” kolbászolhatsz. Tízkor automatikusan, központilag
bezárják. Más titok nincs. Csak legyél udvarias a smasszerokkal. 
– Hofstetternek ellenszenves vagyok. 
–  Ne attól a májashurka-zabálótól félj. Őt ritkán fogod látni. Ha
teheted, kerüld ki. Ha nem vagy a szeme előtt, el fog felejteni. 
– A többi fegyőr? 
– Nem vészesek. Ha megadod nekik a tiszteletet, békén hagynak.
Los Primitivos számodra az igazi gond. Őt rendezd le. Még ma éjjel. 
– Megpróbálom – szorította markába a boxert Henderson. 
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
1.
Elérkezett a takarodó pillanata. 
–  Mindenki menjen a cellájába, öt percen belül zárunk! –
 figyelmeztette a hangosbeszélő a foglyokat. 
A folyosók elnéptelenedtek.
– Hogy vagy, cukorkaseggű? – froclizta Ramarre Alant. 
– Megmelegedtél már minálunk? 
– Hamarosan megtudod – zárta résnyire szemeit a férfi.  
– Aranyos beszéd – értette félre a választ a mexikói. Vetkőzni
kezdett. Miután szabaddá vált a felsőteste, Alan önbizalma erősen
megcsappant. Még sosem látott ennyire kigyúrt, brutálisan izmos
mellkast és karokat. 
–  Tetszem? – ugráltatta bicepszét Ramarre. – Sokat kondiztam.
Van elég időm. Állam Bácsi szponzorál… hö-hö-hö. Imádok jó
erőben lenni. Mi történt a száddal, fiú? – szemlélte Henderson
bedagadt ajkait. 
– Hofstetter papa megdádázta – válaszolt helyette a sikkasztó. 
–  Szegénykém… Szőlőzsírral kéne kezelgetni… de az itt nincs.
Majd én bekenem valami mással – gonosz röhögése riadót dobolt
Henderson fülébe. 
–  Hé… Los Primitivos… hoztál piát? – éledezett Büdös Száj.
Ásított egyet, és a menedzser meggyőződhetett nevének találó
mivoltáról. 
– Neked? Kár beléd. A májad már tropára ment, vén fostos. Igyál
vizet! 
– Azt ígérted, ha kifényesítem a bakancsodat, és rendbe hozom a
cókmókodat, adsz innom – siránkozott Büdös Száj. 
–  Állom a szavam. – A mexikói a falicsaphoz ballagott, és egy
csorba pléhbögrébe vizet engedett. Odavitte a navaho ágyához. –
Nesze… szlopálj! 
– Utálom a vizet! Beteg leszek tőle! 
– Elutasítod a kínálásomat? Megsértesz? 
– Isten őrizz! – rémüldözött a szeszkazán. – Iszom már… iszom… 
– Finom? – röhögcsélt  a mohón szürcsölő indiánon Ramarre. 
 – Nagyon… 
–  Az utolsó kortyot is tessék meginni… Í-í-így ni… Mit illik
ezután mondani? 
– Köszönöm szépen… 
–  Látod, édeske? – fordult Los Primitivos diadalittasan
Hendersonhoz. – Itt ez a módi. Nekem nem tanácsos nemet
mondani. 
– Látom. 
–  Ehhez tartsd magad. Na, mars az ágyakba! Mindjárt
lámpaoltás. 
Alan felmászott a fekhelyére. Az átellenben levő „magaslaton”
Büdös Száj próbálta kiheverni a vízfogyasztás okozta traumát. Alóla
Joe Kovach nézett fel biztatóan. Ramarre a cella közepén illegette
magát. Nadrágjától is megszabadult, és anyaszült meztelenül
pózolt. 
12

– Én vagyok az Isten! – feszített be, amúgy Hulk Hogan -módra.

– Te ruhában akarsz aludni? 
– Abban – felelte Alan, mert a kérdést hozzá intézték.  
– Badarság… biztos szégyellős vagy. Na, várj csak… mindjárt
sötét lesz… – Szavaira, mintegy varázsütésre, kihúnytak a fények.
Csak a folyosóról derengett be egy kis világosság. 
Alan kapálózó szívvel húzta ujjaira a boxert. Egészen a falig
csúszott és várakozott. Csend volt, de tudta, négyük közül senki sem
alszik most el. 
Mindenki vár.
Ki erre, ki arra…
Reccsenés…
Felléptek az alsó ágyra.
Henderson látómezejében egy sötét folt jelent meg.
Egy fej.
– Alszol? – hallotta a suttogást. Egy kéz motoszkált a térdénél. 
Habozott. Próbálja emberi szóval jobb belátásra bírni ezt a
gólemet? Reménytelen… Kiáltson segítségért? Valószínűtlen, hogy a
fegyőrök rohanvást jönnének megóvni az erényét… A többi rab meg
körülröhögné… 
 Tekintélyt kell szereznie, és ebben a dzsungelben ezt csak
egyféleképpen érheti el.
Lendületet vett.
A kéz már az ágyéka felé közelített.
Összeszedte minden erejét.
Ütött.
A hatás mindkettőjüket meglepte. A felülről lefelé küldött,
váratlan és nagy erejű csapás készületlenül érte a begerjedt mexikóit.
Hátrazuhant, és a betonpadlóra esett. Egy puhányabb fazon talán ott
is marad, de Ramarre azonnal talpra kászálódott. 
– Így állunk? – sziszegte. – Makacskodsz? Majd én betörlek! 
Alattomosan megmarkolta ellenfele bokáját, és lerántotta az
ágyról. Alan hiába próbálkozott szabadulni, a betonon találta magát.
A hátán feküdt, a mexikói a mellére térdelt. Torkára kezek fonódtak. 
– Kiszorítom belőled a szuflát – zihálta az óriás. 
Az egész küzdelem csendben, egy pantomim előadáshoz
hasonlóan zajlott. Csak némi lihegés és puffanások törték meg a
némaságot.
Hendersonnak fogytán volt a levegőtartaléka. Támadója két
kézzel igyekezett megfojtani. Ezzel viszont hibát követett el.
Szabadon hagyta a saját testét. 
Alan a feje mögé emelte jobb kezét, amin a boxer feszült. Kevés
helye volt a lendületvételhez, de azért megpróbálta. 
A rágörnyedő alakra sújtott. 
A két combja közé.
A legkényesebb pontra.
Ramarre felhördült.
Elengedte áldozatát, és a nemi szervéhez kapott. Legördült
Hendersonról, és a hátára hemperedett. Nem mert ordítani, csak
valami tompa hiénavonítást hallatott. – Felmegyek az ágyamba –
lihegte Alan –, de nem fogok aludni. Egész éjszaka virrasztok. Ha
ismételten kedved szottyan velem játszadoznod, gyere nyugodtan. 
– Te… rohadék! Kicsinállak! – hörgött a mexikói. 
– Próbáld meg! Várni foglak, és megismételhetjük a leckét. 
 2.
–  Ébresztő, hétalvó! Azt szeretnéd, ha Hofstetter tata hozná be
tálcán a reggelidet? A gumikolbász nem valami ízletes falat
éhgyomorra! 
Alan kinyitotta a szemét. 
Joe Kovach barátságos ábrázata tekintett rá. A rácsos ajtó ismét
tárva-nyitva állt, kinn emberek sürgölődtek.
– Hány óra? – kérdezte Henderson. 
–  Fél öt múlt tíz perccel. Ma már karácsony van, ember! Este
meglátogat minket a Jézuska! Én rácsreszelőt kértem tőle
ajándékba… ha-ha-ha! – nevetgélt a sikkasztó. – Mit kell tennem? 
– Szedelőzködj! Ötkor szemle. 
Henderson lemászott a priccsről. Hát mégis elaludt… Ramarre
elkaphatta volna… Tényleg, hol van a fickó? A cellában csak Büdös
Száj kóválygott, takarítást imitálva. Egy cirokseprűvel a padlót
birizgálta, és közben egyhuzamban szitkozódott. Kovach
megmutatta Alannek, hogyan kell a takarót és a váltóruhát élére
hajtogatni. Utána kutyafuttában vizet lötyköltek az arcukra,
mosakodás gyanánt, és megborotválkoztak. A szemlén
zökkenőmentesen túlestek. Hofstetter aznap mérsékeltebb
hangulatban leledzett, így megúszták az égi áldást. A sikkasztó
kivezette Alant a folyosóra, és bemutatta néhány ismerősének, majd
körbekalauzolta az épületben. Megmutatta a zuhanyozót, a
konditermet, a tévészobát és az ebédlőt. Útjukat harsány zene
kísérte. 
–  Mindig ilyen jó muzsika szól? – érdeklődött Henderson, az
AC/DC együttes „Put the finger on you” című számát hallgatva. 
–  Többnyire – szárnyalta túl Brian Johnsonnak, az
Egyenáram/Váltóáram frontemberének agyba hasító fejhangját Joe.
– A rádiósunk nagy rocker. 
– Szintén fogoly? 
–  Persze. És mellesleg országos cimborám. Néha azért sugároz
ragtime-ot, swinget, boogie-woogie-t meg egyebet. Akadnak
öregebb pasasok is közöttünk. Figyelj, nincs kedved reggeli előtt
súlyzózni egyet? 
 – Inkább megpróbálom felhívni a feleségemet. 
Az elhatározást tett követte. Alan kikunyerált egy hívás-
lehetőséget az irodában. Ám hasztalan tárcsázta újra és újra az
otthoni számukat, csak a foglalt jelzés monoton bippegése
csúfolódott a fülébe. 
– Nincsenek odahaza? – szólt oda az ügyeletes őrparancsnok, egy
jóindulatúnak látszó néger tizedes. 
–  Szerintem inkább kikapcsolta a telefont a feleségem – tippelt
Henderson. 
–  Biztos kiborulhatott idegileg – vélekedett a smasszer. – Tán
elutazott valahova. 
– Nem valószínű. Esetleg a szüleihez. 
– Tudja a számukat? 
– Sajnos nem.. 
– Akkor nincs segítség – sajnálkozott a tizedes. – Meg kell vámi,
míg előkerül az asszonyka. 
– Igen, uram. 
– Menjen és kösse le magát valamivel. De fel semmiképpen! 
– Hogyan, uram? 
– Vicceltem. Azt mondtam, kösse le magát, de ne kösse fel… he-
he-he… Érti? 
–  Értem, uram. Nagyon szellemes. Köszönök mindent. – Nincs
mit. 
Henderson az ebédlőbe ódalgott.
Az asztalokon már gőzölgött a reggeli. Végre az összes foglyot
szemügyre vehette. Úgy negyven-egynéhányan lehettek, tarka
etnikai koktélt képezve. Fehérek, négerek, indiánok, meszticek és
Puerto Ricó-iak alkották a csapatot. Beléptekor a zsivajgás egy
másodpercre elhalt. A szemek rászegeződtek. Aztán mindenki ismét
karattyolni kezdett, vagy a tányérjába mélyedt. 
Henderson a cellatársa melletti székbe zöttyent. – Fenntartottam
neked – töltött egy bögre teát magának a sikkasztó.
– Köszi, Joe. Mi az abrak? 
– Fűrészpor-zabkása, buggyantott tojás, lábvíznek való tea. 
– Valóban ennyire rossz, vagy csak poénkodsz? 
– Kóstold meg… Az ízlelőbimbóid el fognak sorvadni tőlük. 
 Alan, bár farkaséhes volt, kénytelen-kelletlen belátta társának
igazát. A koszt a legótvarosabb lebuj főztjével sem vetekedhetett. 
–  A rozskenyér a legtűrhetőbb. Sózd meg és edd azt – harapott
nagyokat a cipóba Kovach. Henderson követte példáját. 
–  Otthon jobbakat flammoltál, he? – kacsintott a sikkasztó
megértően. 
– A feleségem istenien főz. 
– Hogy viseli ezt a cécót veled? 
–  Maga alatt van. Összevesztünk. Ő is kételkedik az
ártatlanságomban. 
– Gyerek? 
– Egy kislány. 
– Mennyi idős? 
– Négyéves. Téged vár valaki? 
–  Se kutyám, se macskám. Majd ha kiszabadulok, ráérek
megnősülni. Valamicskét azért félretettem az újrakezdéshez. Ha nem
lesz túl nagy az infláció, eltengődök belőle egy darabig. –
Rosszcsont-vigyora elárulta, hogy nem néhány száz dollárt dugott el
a sikkasztott pénzből. 
– Reggel hová tűnt Ramarre? Most se látom sehol – kémlelt körül
Henderson. 
–  Biztos bejelentkezett a gyengélkedőre – somolygott Joe. –
Éjszaka megbetegedett valamitől. Nyitás után egyből elhúzta a belét.
Gratulálok, ügyesen elláttad a baját. De nyisd ki a szemed, a
mérkőzésnek nincs vége. Barátunk bosszúért liheg, és revánsot akar
venni.  
– Vigyázni fogok. 
– Sehol se maradj egyedül! Kése van, és nem habozik használni. 
– Oké. 
– Tudtál beszélni a nejeddel? 
– Házon kívül van. 
– Majd megpróbálod később. Gyere, felviszlek a stúdiós sráchoz,
feltesz nekünk egy-két haláli lemezt. 
A délelőttöt a parányi rádiós szobában töltötték. A fogda-
discjockey, egy tagbaszakadt Puerto Ricó-i, fantasztikus albumokkal
bombázta őket.
 –  Idefigyúzzatok! – esett extázisba rögtön a legelején. – Ez
Jefferson Starshiptól a „Girl with hungry eyes”! Meghallgatták.
Tetszett. Majd sorban következett a Queen, Bob Marley, Bryan
Adams, a Ten Years After, az Ohio Players és ezer más előadó. 
–  Ezt kapjátok ki, faszikáim! – rakott fel egy lerongyolódott
borítójú kislemezt a rádiós. – Az első Freddie Mercury-felvétel! 
– Amikor még Larry Lurex néven nyomult? 
– Ismered? 
– Aha… de azért forgasd le, mert imádom – örvendezett Alan. 
A nagyszerű dalok és újdonsült barátainak nyüzsgése időlegesen
eltompították Alanben a jövőjéért érzett aggodalmát.
–  Most hová? – kérdezte Joe-tól, miután besokalltak a
zenedömpingtől, és búcsút vettek a stúdióstól. 
– Ebédig még egy óra. Én zuhanyozom egyet. Velem tartasz? 
–  Rám fér – helyeselt a menedzser. A cellából kihozták a
törölközőket és a szappant. 
– A boxert is vedd magadhoz – figyelmeztette Kovach a társát. 
– Gondolod, szükséges? 
–  A zuhanyozó veszélyes hely. Igazi csapda. Sok óvatlan fazon
hagyta ott a fogát. 
A zuhanyozó körülbelül tucatnyi mosdóhelyiségből és
porcelánkagylós vízcsapból állt. A csapok felett egy-egy tükör.
Mikor beléptek, egy árva lelket sem találtak bent. – Ezért szeretek
ilyenkor tisztálkodni – szusszantott elégedetten Joe. – A többség
vacsora után szokta lecsutakolni a habtestét. Már aki szokta… 
– Büdös Száj nem valószínű… 
– Nem bizony… 
– Hogy bírjátok a bukéját? 
– Kéthetente rávesszük a fürdésre. 
– Becipelitek ide? 
– Egyszerűbb megoldást alkalmazunk. 
– Micsodát? 
– Megzsaroljuk piaelvonással. 
Cinkosan összevigyorogtak.
A forró vízsugár nemcsak a testi szennyet öblítette le Alanről, de
mintha lélekben is kicsit megtisztult volna… – Megéheztem –
szögezte le. – Ha az ebéd is ehetetlen lesz, áttérek a kannibalizmusra.
Jó lesz, ha vigyázol a bőrödre! Hékás, miért nem figyelsz?
–  A hátad mögött! – kongott vészjóslóan Joe hangja. Henderson
odanézett. 
Eddig igazából nem tartott Julio Ramarre megtorlási kísérletétől.
Az éjszakai párviadalban kivívott sikere megacélozta elszántságát.
Most mégis megdöbbent.
Egy kézenfekvő, nüánsznyi apróságról ugyanis megfeledkezett.
„Ha rövid a farkad, toldd meg egy lépéssel – okoskodhatott Los
Primitivos. – Esetleg kettővel.” 
És eszerint cselekedett.
A második menetet nem bízta a véletlenre.
A zuhanyozó bejáratát harmadmagával torlaszolta el.
–  Jó helyen járunk? – pattintotta ki rugós kését. – A „Ki nevet a
végén?” társasjátékba akarunk beszállni. Meg szeretnénk nyerni. 
Intésére a két másik hústorony is kést rántott. Szétrebbentek, és a
rutinos verekedők lusta, himbálózó járásával kerítették körbe leendő
zsákmányukat.
– Joe, te mentsd az irhádat! – játszotta a Grál-lovagot Ramarre. –
Veled nincs bajom. Ennek a mocsodéknak akarok a beleiben gázolni. 
–  Ne őrülj meg! – kérlelte a sikkasztó. – Borítsatok fátylat az
egészre! 
–  Mielőtt megdöglesz, partiba vágunk, Henderson! – Ramarre a
füle botját sem mozdította Joe békítési kísérletére. – Megfarkalunk a
cimboráimmal. 
–  Ne bántsd! – lépett elé bátran a sovány sikkasztó. A mexikói
leütötte. Kovach összerogyott. Az egyik samesz félrevonszolta az
ernyedt testet. 
–  Mit képzeltél, Henderson? Hogy ujjat húzol velem, és
büntetlenül megúszod? – csodálkozott őszintén Ramarre. 
–  Ha kilenc életed lenne, mint a macskáknak, akkor se! Alan
lassan magához tért a meglepetés okozta sokkból. Kihúzta magát.
Ha meg kell halnia, hát méltósággal fogja megtenni. Nem alázkodik
meg, nem könyörög. 
–  Sok a szöveg, te buzi! – reccsent rá az óriásra. – Gyere,
produkálj valamit! 
 – Tulajdonképpen tisztellek, gringo – ismerte be Los Primitivos. –
A kevés bátor fickók egyike vagy, akiket ismerek. Akár meg is
hagynám az életed, de ártana a tekintélyemnek. Sajnos,
elkerülhetetlen a halálod.  
– Meddig tartasz még kiselőadást? – pimaszkodott Alan. –
 Unatkozom. 
A mexikói döfésre emelte pengéjét.
Két társa úgyszintén.
Hendersonnak – groteszk módon – egy giccses Julius Caesar
színielődás jutott eszébe a helyzetről. Itt tipródik csupasz üleppel
egy fogház zuhanyozójában, körülvéve a merénylőivel…
Nevethetnékje támadt.
Ekkor berúgták az ajtót.
–  Mi folyik itt? – bődült el az ügyeletes tizedes basszusa.
Szempillantás alatt előkapta a szolgálati 44-esét.  
– Csak dumcsiztunk, főnök! – tüntette el sürgősen a kését
Ramarre. – Már itt se vagyunk! 
– Söprés innen! 
– Még találkozunk, gringó! – iszkolt kifelé a mexikói. – Be fogjuk
fejezni, amit elkezdtünk. 
– Megtámadták magukat? – szemlélte az ájult Joe-t a fegyőr. 
– Igen, uram 
– Miért? 
– Személyes nézeteltérés, uram. 
–  Hmm… nem számít. Egyébként magát kerestem, Henderson.
Öltözzön fel! Sürgősen velem jön. 
– Hová, uram? 
– Hofstetter óhajt csevegni magával. 
–  Mit vétettem? – szorult össze Alan gyomra. Cseberből
vederbe… alig úszta meg a hirigelést, azonmód jön a
gumibotkúra… 
– Majd ő elmondja magának. Gyerünk! 
– Mi lesz Joe-val? 
–  Megvizsgáltam. Sima ájulás. Hamarosan magához fog térni.
Nyugodtan itt hagyhatjuk. 
Elindultak.
 Az irodában Oscar Hofstetter vérszomjas tekintettel fogadta a
fogoly halk köszönését.
– Alan Henderson! 
– Jelen, uram! 
–  Maga most futólépésben a raktárhoz siet! – Megkérdezhetem,
mi célból? 
– Leadja a kincstári holmikat. 
– Tessék? 
– Szerencséjére még nem adtuk fel a feleségének a cuccait. 
– Nem értem a dolgot, uram. Megmagyarázná? – Ennyire nehéz a
felfogása? Szabadon van bocsátva, maga ütődött. Menjen innen a
francba, és meg ne lássam még egyszer! 
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
1.
A lavinát – melynek végén a boldog és megdöbbent Henderson a
fogház irodájában értesült szabadulásáról – Max Cardellini szerda
esti telefonhívása indította el. 
Hét óra tizennégy perckor (az akkurátus Hawkes pontosan
emlékezett erre) csengett a telefon a Gyilkossági Csoport ügyeletén.
–  Gyilkossági – ásított bele a membránba Hawkes. Iszonyúan
unta a banánt. Torkig volt a zsarusággal Karácsony előestéjén, élve
eltemetve egy huzatos irodában, egy flaska dugi Tequila
társaságában… „Frász és megint csak frász!” – mondaná erre
Gézengúz Guszti, a Flúgos Futam rajzfilmből… és igaza volna… 
Hawkes az év más szakaszában szeretett rendőr lenni. De most,
szenteste előtt, kicsit besokallt. Unta a „Te vagy a legfiatalabb
nyomozó, meg különben is, se feleséged, se gyereked” típusú
dumákat, amikkel rásózták az ünnepi ügyeletet. Jöhetne már az
Akadémiáról egy zöldfülű kezdő… őt meg másodosztályú
detektívből átminősíthetnék az élvonalba.
A mai randijának is lőttek… A múlt héten felcsípett kis vörös
pincérlány pedig már-már hajlott rá, hogy behatóbban
megismerkedjen lakásának rejtelmeivel. De az egyik családos
kollégájánál megbetegedett az asszony, és kit lehet ilyen esetben
előráncigálni? Jack „Balek” Hawkes nyomingert… Az orosz pezsgő
és a hússaláta hasztalan várakozott hűtőszekrényének gyomrában. A
hódítás eme segédeszközeit magányosan fogja bekebelezni, miután
csütörtök hajnalban hazakullog. A vöröske biztosan talált vigasztalót
magának. A mennykő vágjon bele mindenbe és mindenkibe!… 
– Gyilkossági! – ismételte meg emeltebb hangon. 
–  Elisabeth Tex őrmesternőt keresem – óvakodott a fülébe egy
riadt hang. 
– Ma nincs szolgálatban. Kivel beszélek? 
– Max Cardellini vagyok. A STAR-nál dolgozom, ahol…  
– Tudom, ki maga, Mr. Cardellini – szakította félbe a
magyarázkodást a rendőr. – Jómagam Hawkes nyomozó vagyok.
Részt vettem az ügy felgöngyölítésében. 
 –  Az ügy nincs felgöngyölítve! – A grafikus beszéde kezdett
hisztérikus színezetet ölteni. 
– Mit mond? 
–  Maguk letartóztatták Alan Hendersont, akiből a bulvársajtó
tömeggyilkost kreált. Közben a valódi tettes szabadon kószál! 
– Csillapodjon, kérem. Elragadják az indulatai. Emlékszem, hogy
önt baráti szálak fűzték a tetteshez. Megértem, hogy védeni próbálja,
de az objektív bizonyítékok tükrében… 
– Hagyja ezt a halandzsát! Én nem a levegőbe beszélek! A gyilkos
szabadlábon van! 
– Mire alapozza ezt a… khm… merész hipotézist?  
– Felhívott telefonon. 
– Mikor? 
– Ma délután négy óra körül. 
–  Mesélje el részletesen! – támadt fel az érdeklődés a
nyomozóban. 
– Éppen zenét hallgattam. Megleptem magam egy Led Zeppelin-
válogatás CD-vel. Digitálisan feljavított anyag, bonusznótákkal és… 
– A lényeget, ember! 
–  Jelzett a telefonom. Felvettem. Egy torz hang megkérdezte,
hogy Max Cardellinivel beszél-e? Mondtam, igen. Erre
megfenyegetett. 
– Hogyan? 
–  Közölte, hogy ő az igazi Alan Henderson, és mindenkit eltesz
láb alól. Engem is. 
– Igazi Henderson? Azt mondta, hogy ő az igazi? 
– Igen. 
– Nem volt ismerős a hangja? 
– Szerintem hangmodulátort használt, ami teljesen elváltoztatja a
hangképet. Még számítógépes elemzéssel sem lehet felismerni az
eredeti hangtulajdonost. 
– Ismerem a szerkentyűt. Körmönfont jószág. Aztán mi történt? 
– Álltam és tátogtam. Az illető meg lecsapta a telefont.  
– Egy kóbor őrült lehetett. Az újságban olvasta az egészet, és
azonosult Hendersonnal. Rengeteg van a fajtájából. Az is megeshet,
hogy önnek egy rosszindulatú ismerőse űzött gonosz tréfát! 
É
 – Én is erre gyanakodtam. Ezért nem hívtam magukat… akkor. 
– Most miért tette? 
–  Mert valóra váltotta a fenyegetését. Le akartam ugrani a sarki
bisztróba egy szendvicsért. Rajongok a csirkemájas szendvicsekért,
mert… 
– Ne hozzon ki a sodromból, Mr. Cardellini! 
– Tudom, tudom… a lényegre szorítkozzam. 
– Ha megkérhetném… 
– Lefelé menet rám lőttek a lépcsőházban. Alig hibázott el! 
– Látta, ki volt az? 
–  Már besötétedett addigra. A mi környékünkön nincs világítás.
Egy sziluett suhant ki a kapun… ennyit észleltem. Azóta
bezárkóztam, és moccanni sem merek. Kérem, segítsenek! 
– Azonnal intézkedem! – lelkesült fel Hawkes. Ez már igen! Mégis
érdemes zsarunak lenni… 
Feledve búját-baját, vidáman tárcsázni kezdte Tedék
telefonszámát.
 2.
A hír szerda este tízkor futott be Henderson ügyvédjéhez.
– Bruce Miller – jelentkezett be a telefonhívásra. 
– Én vagyok… ne említsünk neveket – kérte a hívó fél. 
– Megismeri a hangomat? 
–  Hogyne – biztosította a jogász Gyilkossági Csoportbeli
informátorát. 
– Bocsánat a késői zargatásért. 
– Nem vagyok a tyúkokkal fekvő… Történt valami érdekfeszítő? 
– Hanyatt fog vágódni. A védence vélhetően ártatlan! 
– Mi a manó? 
– Maga is csodálkozik? 
– Eléggé. 
–  Amikor ma délután felhívott, és közölte velem, hogy elvállalja
Henderson védelmét… azt hittem, elment a józan esze. 
– Szeretem a rázós ügyeket. 
– De ez nem rázósnak látszott, hanem reménytelennek. 
– Alábecsüli az én jogászi kvalitásomat. 
–  Hová gondol, Mr. Miller! Én nagyra értékelem önt! – Miből
derült ki, hogy nem Henderson a bűnös? 
–  Az egyik mellékszereplő, egy bizonyos Max Cardellini
életveszélyes fenyegetést kapott a gyilkostól. 
– Személyesen? 
– Telefonon. 
– Időpont? 
– Ma délután négykor. 
– Akkor a védencem kizárható. A Kerületi Ügyészség fogdájában
tilos ellenőrzés nélkül telefonálniuk a letartóztatottaknak. 
– Így van. 
–  Felmerült a kollégáiban a futóbolond elmélete? – kérdezte
Miller, számba véve az eshetőségeket. 
– Fel. Hawkes kapásból így vélekedett. 
– És? 
–  Nem jó. Cardellinire később rálőttek. Ilyesmit egy egyszerű
telefonbetyár nem csinál. 
 – Helyes az okfejtés. Mikor történt az eset? 
– Este hét körül. 
– Megsebesült? 
– Nem. A golyó pár yardnyira csapódott be mellette. 
– Hol történt a merénylet? 
– Cardellini bérkaszárnyájának lépcsőjén. 
– Esetleges szemtanúk? 
– Senki. 
–  Hogy lehet az? A dörrenésre se jött elő senki? – Cardellinin
kívül a házban csak két lakásban élnek. Egy süketnéma néger és egy
drognepper. Ki se dugták az orrukat. 
– Cardellini látta a tettest? 
– Sötét volt. Mindössze a kontúrját. 
– A lövedéket megtalálták? 
– Kiszedtük a falból. 
– Milyen fegyverből származik? 
– Egy 9 mm-es Berettából. 
– Megbízható alak ez a Cardellini? 
– Kicsit be van gazolva, de azért annak tűnik. 
– Utána szaglásztak? 
–  Szolidan él, büntetlen előéletű. A munkahelyén tisztességesen
dolgozik. 
– Használhatónak látszik. 
– Sziklaszilárd, támadhatatlan tanú lesz, Mr. Miller. 
– Hajlandó vallomást tenni Henderson kiszabadítása érdekében? 
–  Alig várja! Nagyon kedveli és tiszteli azt a pacákot. Kezdettől
fogva az ártatlansága mellett kardoskodott.  
– Rendben. Megadná a számát? 
–  Parancsoljon… – Az informátor készségesen diktált. – Most
azonnal felhívom. Reggel berobogok vele az ügyészségre, és patáliát
csapok. Magilla Gorilla legyen a nevem, ha holnap estére nem
hozom ki Hendersont!  
– Remélem, sikerülni fog önnek. 
–  Ha másképp nem, óvadékkal. Magának pedig köszönöm a
segítséget, barátom. Nem leszek hálátlan. Jó éjt! – rakta le a kagylót
Bruce Miller. 
 HUSZONHATODIK FEJEZET
1.
A karácsony elhibázott intézmény – merengett, degeszre tömött
hasát simogatva, Ted Current. 
–  Mi ez a lázongó felhang? – pakolta egybe a kiürült tányérokat
Beth. – Miben szenvedsz hiányt? 
–  Nem erről van szó. Épp az a gondom, hogy az egész annyira
eltúlzott. Szuper kajákat eszünk, és szuper módon szeretjük
felebarátainkat. 
– Ez miért baj? 
–  Mert igazságtalan, hogy csak három napig tart! Hivatalosan a
Szeretet Ünnepe helyett be kéne vezetni az Utálat Három Napját. A
felállított karácsonyfák alatt mindenki pacallá pofozhatná a
haragosait. Aranyzsinórral átkötött selyempapírban kutyaszart,
záptojást és lottyadt paradicsomot ajándékoznának az utált
egyéneknek. 
– Mindez mire szolgálna, te sziporkázó lángelme? 
–  Arra, hogy a három nap leteltével, az év többi
háromszázhatvankét napjában, imádnák egymást! 
–  Javíthatatlan álmodozó – ölelte át szeretettel a kedvesét az
asszony. 
– Nem hiszem, hogy kizárólag nekem támad csömöröm a tévéből
kifolyó túlcukrozott limonádéműsoroktól. Két Szeressük egymást,
gyerekek!-előadás között egy harmadik… Eddig azt hittem, a
mosóporreklámokat gyűlölöm a világon a legjobban, de ezek
elviszik előlük a pálmát.  
– A mosóporreklámok ellen mi a kifogásod? – nevetett Beth. 
– Nem figyelted meg, hogy mind egyforma? 
– Nem vettem észre. 
– Egy-egy szimpatikusnak kikiáltott figura feszít bennük, és közli,
hogy az XY termék „kimossa azt, amit a hagyományos mosópor még
előáztatással sem!” Közben olyan élveteg képet vág, mintha akkor
élné át az első orgazmusát. Ha ezt az előáztatás-szöveget
meghallom, kedvem támadna harakirit elkövetni. 
– Egyél inkább mosóport – ajánlotta vigyorogva Beth. 
 –  Ha Billy nem volna halló- és látótávolságon belül, méltó
elégtételt vennék a pimaszkodásodért. 
– Örülsz az ajándékomnak? – váltott témát a nő.  
– Rettentően! – A kuriózumnak számító, korai Pink Floyd kalóz-
koncertfelvétel valóban nagy örömöt szerzett Tednek. Hetekig ez
forog majd a deckjében… 
– Billy? 
–  Gershwin manapság nagyon menő nálam! Köszi a CD-t! –
lelkendezett a srác, ügyesen alakítva a meglepettet. 
–  Tulajdonképpen meg kellett volna várnom az estét – mondta
enyhe bűntudattal az asszony de már nem bírtam cérnával. 
– Mi még bírjuk – somolygott az újságíró. – A közös ajándékunkat
csak este adjuk át neked. Miután meggyújtottuk a fán az összes
gyertyát. Frappáns ötlet volt, hogy nem a szokásos színes égőket
raktuk fel. 
– Azoktól örökké vurstlihangulatom támad – helyeselt Beth. – A
lobogó gyertyafény annyira más… romantikus… 
– Megoldottátok a Henderson-ügyet? – törte meg a szentimentális
hangulatot Billy. 
– Valóban… Mi a végkifejlet? – vált kíváncsivá az újságíró is. 
–  Még nem tehetünk pontot a dolog végére – válaszolta az
őrmesternő. – Mint tudod, Henderson jogi képviselője kiharcolta,
hogy az új fejlemények hatására szabadon engedjék védencét. 
– Véglegesen? 
– Egyelőre óvadék ellenében. 
– Az összeg? 
– Huszonöt lepedő. 
– Hoppá! 
– Hendersonnak telik rá. Jóval magasabb tarifát is leperkált volna,
hogy ne a sitten poshadjon. 
– Hazament? 
– Tudomásom szerint, igen. Valószínűleg kibékült az asszonnyal. 
– Nem figyeltetitek? 
– Felesleges. Úgy tűnik, tényleg ártatlan. 
– Látod, nekem lett igazam! Elkapkodtátok a befejezést!  
 – Ne nagyképűsködj! A megoldás neked sincs a kezedben.
Zavaros és érthetetlen az egész. 
– Ma ismét átalakulok Sherlock Holmes detektívvé – hencegett a
férfi. – Az íróasztalnál ülve kibogozom a kesze-kusza szálakat,
csupán kis szürke agysejtjeim segédletével. 
– Ezt Hercule Poirot csinálta, te félművelt firkász. – Mindegy! Én
mindkettőjük zsenialitását egyesítem! 
– Erre hadd ne mondjak semmit… 
– Jó, jó… A múltban követtem el hibákat, de most kiköszörülöm a
csorbát. A megoldás itt lapul – csapott az ügy dossziéjára Current. –
Holtbiztos, ha átböngészem, megtalálom az értelmet az
értelmetlenségben.  
– Gyertyagyújtás előtt vagy után óhajtod megtenni azt, amire a
Gyilkossági Csoport teljes apparátusa képtelen volt ez idáig? –
érdeklődött, nem is kevés iróniával, Beth. 
–  Inkább előtte. Sötétedésig van még két-három órám, ennyi
elegendő lesz. Utána eredményt hirdetek. 
– És aztán? 
– Bepezsgőzünk, szerelmem. 
 2.
Ted a szobájába vonult a Henderson-ügyirattal. Nekilátott az
olvasásnak.
A kacskaringós rendőri nyelvezet labirintusában bolyongva, az
első tíz oldal után rá kellett jönnie, hogy a Bethnek tett, önbizalomtól
duzzadó kijelentéseit jobbára az ebédhez fogyasztott sörök
piszkálták ki belőle. Tudatában volt annak, hogy van VALAMI, ami
mellett elsiklott már egyszer, de hogy képes lesz-e megragadni újra,
az kérdéses. 
A sűrűn gépelt oldalak információözönében elég egy
könnyelműen kihagyott sor… vagy csak egy szó… és a homály nem
oszlik el.
Kisilabizálta a száraz szakmai jelentéseket.
Az áldozatok megtalálási helye… időpontja… a halál oka… A
boncolási jegyzőkönyvek, sok-sok latin kifejezéssel és Starkey doki
cirkalmas aláírásával… Amennyit kihámozott belőlük, az
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy belássa: semmi titokzatosság
nem övezte a gyilkosságokat. A három áldozat úgy és attól halt meg,
ahogy az első ránézésre megállapítható volt. Semmi misztikus méreg
vagy efféle kalandregény-fordulat.
A halottakról mellékelt polaroid fotókat is megnézte. A
legcsúfabb látványt Barbara E. Still nyújtotta… Gyorsan lefelé
fordította a nyomasztó fényképeket.
Áttért a kihallgatások jegyzőkönyveire.
Minden tanú vallomása előtt ott sorakoztak az illető személyi
adatai. Ezeket is átfutotta. A legapróbb részleteket is igyekezett
rögzíteni.
Kopogtattak az ajtón.
– Bújj be! – nézett fel a papírokból. 
– Zavarhatok egy picit, apa? – dugta be a kobakját fia. 
– Mi szél fújt ide, az oroszlán barlangjába? 
– Visszahoztam az elkunyizott új verseidet. Elolvastam őket. 
– Kritikai észrevétel? 
– Nagyon tetszenek. Különösen ez – mutatott fel egy lapot a fiú. 
Ted beleolvasott önnön művébe.
 EMBER
ÍRTA: TED CURRENT
Ember, mit jelent-e szó,
Dicsőség vagy szégyen?
Ember, gonosz pusztító
Vagy csodákra kész isten?
Ember, a csillagokig ér
És démonoktól retteg
Ember, egy falat ételt kér
És elherdál száz kincset
Száz arcát mutatja feléd, száz szerepét
Jóságát, kegyetlenségét, önzését, nagylelkűségét
Ember, a győzelemre tör
De a küzdelmet rég unja
Ember, embereket öl
És gyermekeit óvja
Félig ördög, félig angyal
Titkot rejtő álarcokkal
Összegyúrva józan észből
Ösztönökből, félelmekből
Ember…
– Apa, mik azok a démonok? – nyaggatta Billy. 
– Hű, de nehezeket tudsz kérdezni… 
– Szellemek? 
–  Fogjuk rá. A különféle vallásokban a rosszindulatú túlvilági
lények megtestesítői. De a versemben inkább az ember lelkében dúló
démonokra utaltam. 
– Bennünk is vannak? 
– Mindenkiben… 
– Nemcsak a rossz emberekben? 
–  Ha igennel válaszolnék, hazudnék neked. A jókban is
lappanganak. A kapzsiság, a gyűlölet, a féltékenység, a
bosszúvágy… ezek a belső démonjaink. A jó embert az különbözteti
meg a rossztól, hogy képes legyőzni őket. Ted kimerülten
elhallgatott. Reménykedett, hogy hétéves gyermekének sikerült
érthető magyarázatot adnia. 
 –  Ugye, te mindig legyűröd a démonjaidat? – nézett apjára
elfogult rajongással Billy. 
– Kevés kivétellel – nyelt egyet az újságíró. 
– Ha felnövök, én is kordában fogom tartani az enyéimet! 
– El is várom – húzta meg a srác fülcimpáját Ted. – Eredj, kölök…
boldogítsd fogadott anyádat! 
 3.
Billy zajos elcsörtetése után Ted újra elmerült a papírhalmazban.
A munka teljesen lekötötte figyelmét. Apropó… munka… Három,
walkmanre felvett interjúját még nem gépelte le. Ha a következő
héten nem adja le, ugrik a januári honorárium… 
Felvéste az asztali naptárba: INTERJÚK! MEGCSINÁLNI!!!
Többször aláhúzta a felszólítást, és a Henderson-aktákba
temetkezett.
Hol is tartott? Megvan… a kihallgatásoknál. Meglepetésére azok
a beszélgetések is rögzítve lettek, amelyeket az első gyilkosság
másnapján a tanúk lakásán folytattak. Blade dugeszben walkmant
hord magánál… A Firnyák Franci… – mosolygott magában. 
Megtalált mindent, az utolsó szóig. A másnapos Parsons
hippikiszólásai… Nála találkozott azzal a belőtt pipivel, aki azt se
tudta, hol van… A még másnaposabb Max Cardellini áhítatos szavai
példaképéről… Mit csinálhat most szegény? Egyedül kucorog a
vacak lakásában, és a fenyőfáját díszítgeti? Van-e neki egyáltalán?
Esetleg áthívja vendégségbe a drognepper szomszédját? Vagy a
süketnéma színes bőrűt? Megérdemelné Hendersontól, hogy
legalább egy ebédre meghívja… Ha ő nem lenne… Ted áttért a
Stafford-gyilkosság utáni, őrszobai kihallgatásokra. Miss Hardin
jólnevelt válaszai… Carl Pullner szabatos mondatai… Greg Parsons
fröcsögő indulata… Cardellini félénk, óvatos megfogalmazásai…
Többször is átolvasta a párbeszédeket. Az alibiket kijegyzetelte.
Betonbiztosnak látszott valamennyi. Miss Hardin Charlie
Antczakkal hetyegett… Cardellini az apjánál volt… Pullner a
feleségével… Parsons kocsmázott… Dühösen félrelökte a
paksamétát.
Tuti, hogy hiába kapirgál ezen a nyomon. A dupla nullát
markolássza. Az Agathe Christie-regények szabályai nem
vonatkoznak a való életre. Ott az inas vagy a kertész sohasem lehet a
gyilkos… kizárólag a legszűkebb környezet. No hát, erre itt nincs
garancia. Az áldozatokat a STAR portása vagy liftesfiúja is
megölhette, mert teszem azt, csípte a szemét Miss Roberts kihívó
riszálása, Herbert Stafford nyársat nyelt gőgje, valamint Barbara E.
Still… 
Elakadt.
Ez az… a prostituált… Ő miért? Hogy a levágott keze ajándékul
szolgáljon…
– Kakukk, Mr. Sherlock Poirot! – törte rá az ajtót Beth. 
–  Lejárt az idő! Agyag-agyú tanítványaid reszketve várják
mesterük briliáns logikai levezetését! 
– A fenébe az egésszel! – csukta be a mappát Ted. – Feladom. 
– Nem ugrott be a motoszkáló sejtésed? 
–  Ennek az ügynek elméletileg nem szabadna léteznie. Nincs
senki, aki elkövethette. 
– Mégis megtörtént. 
–  Ne forszírozzuk tovább, mert megbolondulok! Gyújtsuk meg
inkább a gyertyákat. 
– Helyes a bőgés, oroszlánom. 
A nappaliban trónoló terebélyes fenyőfán fellobogott a több tucat
díszgyertya. Billy eloltotta a lámpákat, és magnón elindította Händel
Vízizenéjét. Ted fiával átnyújtotta közös ajándékát, egy arany medált
Bethnek. – Mesteri hangulatteremtők vagyunk – karolta át szeretteit
a férfi.
– Hármunkra! – pukkantotta ki a behűtött Don Perignont Beth. 
– Én is kérek! – követelőzött Billy. 
– Kapsz… diétás Pepsit – rendelkezett az apja. 
– Miért diétásat? 
– Gömbölyödsz, gyermekem. 
– Nem tehetek róla – védekezett a srác. – Beth főztje az oka. Nem
bírok ellenállni neki. 
– Pedig muszáj lesz… különben új ajtókat vágathatunk a lakásba,
hogy beférj. 
– Jaj, de vicces! – duzzogott a gyerek, aki tényleg fölszedett jó pár
kilót nyár óta, ezért ez a téma Achilles-sarokként érintette. 
–  Ne sértődj meg – borzolta össze haját Ted –, száz kilósan is
szeretni foglak. Boldog karácsonyt! 
– Démonoktól menteset – emelte kóláspoharát megbékélve Billy. 
 4.
Éjfél felé Ted kezdte érezni a Don Perignon hatását.
A gyomormelengető első periódus után túlesett a felszabadult,
könnyű szédüléses második részen. 
Most a harmadiknál tartott.
A becsípésnél.
Billyt már lefektették, kettesben iddogáltak.
–  Hangulatjelentést kérek – bandzsított csillogó szemmel az
asszony. 
– Az asztronauták elhagyták az űrbázist – szalutált Current. 
– A súlytalanság fázisába érkeztek? 
– Igen. Lebegnek. – Ted valóban könnyűnek érezte magát. Mégis,
tudatának egy józanabbik sarka, mintegy kívülről figyelte önmagát.
Olyan ez, mint amikor… Mi is? Ki is mesélte ezt? 
– Remekül vagyok – közölte. – A pezsgő az oka.  
– Nemcsak az – okította Beth. – „Cherchez la femme!” – Nem
tudok franciául… hö-hö-hö… 
– Azt hittem, ezt még te is ismered. „Keresd a nőt!” – ezt jelenti. A
világon minden a nőktől indul el. A te jó közérzeted is. Tőlem. 
– Minden… – ismételte Current lassan. 
Hirtelen kitisztult az agya.
Könyörtelen élességgel jelent meg benne az összes tény és adat.
Igen… a lebegés… hát persze. Miért ne történhetett meg vele is…
Kik is voltak ott? Ez lehetetlen… Ő lenne az? De hát… Levezette az
egyenletet.
Behelyettesítve az x-et.
Elképzelhető… de egy ponton megbukik az elmélet.
És ha az a pont hamis? Lehetetlenség… Vagy mégse? Próbát kell
tenni.
A szobájába rohant. Kikeresett az aktából egy számot. Tárcsázott.
– Halló! – zendült fel egy rekedtes hang. 
– Mindent tudok – blöffölt az újságíró. 
– Miről beszél? Ki maga? 
–  A rendőrségtől vagyok – füllentett Current. – Maga átvert
minket. Vallja be! 
 – De kérem… 
–  Tudhatta volna, ha alaposan utánanézünk, tarthatatlan lesz az
állítása. Miért tette? 
A rekedtes hang gazdája megtört.
Elsírta magát.
És vallani kezdett.
Ted boldogan hallgatta.
Gyanúja beigazolódott.
A Gyilkos agyafúrtsága lenyűgözte.
De egyben félelemmel töltötte el.
Hiszen akkor…
– Szedd össze magad! – ment vissza Bethhez. 
– Még egy pohárka pezsgő, kis asztronautám? 
– Nincs erre idő. Gyere, mosd meg az arcod… Józanodj ki! 
– Minek? 
–  Sietnünk kell. A Gyilkos lecsapni készül. Talán már el is
késtünk. 
 huszonhetedik fejezet
1.
Felriadt. 
A mennyezetre függesztette pillantását. Úgy, ahogy a pszichiátere
tanácsolta egykoron. „Így űzheted el a fájó gondolatokat” –
szuggerálta az a fehér köpenyes sarlatán. Lélekgyógyászat… röhej!
Egy vudu varázsló Haiti szigetén többre képes, mint ezek a
szarháziak a Richmond Hillen berendezett, fényűző rendelőikkel, a
csöcsöt domborító asszisztenseikkel és a hókusz-pókuszaikkal. A
kóklerek… 
Rajta se tudtak segíteni. Hiába nyilvánították gyógyultnak…
hiába próbált saját maga az alkoholba menekülni. A külvilág előtt
eltitkolhatta, de önmagát nem tudta becsapni. A másik énjével vívott
küzdelemben nemrég döntő lépés történt. A józan ész legyőzetett.
Most már mellszélességgel vállalta, hogy az, ami… A normalitás
maszkját csak megtévesztésből viselte. Belül már tisztázódott a
helyzet. 
Őrült volt.
Sültbolond.
Ez az igazság, ne szépítsük.
Lelkének szövevényes útjain, rejtett kanyonjaiban és
szurdokaiban büszkén masírozott az Őrület Hadosztálya. Az élen
Üldözési Mánia főparancsnokkal. Mellette lovagolt Beteges
Féltékenység marsall és Gyilkolási Kényszer szárnysegéd. Mögöttük,
hosszú sorokban, a többiek: Krónikus Önzés hadnagy, Gyűlölet
tizedes, Tébolyult Önsajnálat közlegény… satöbbi, satöbbi. Békés
egyetértésben poroszkáltak. Kiválóan megfértek egymással. 
Közös cél vezérelte őket.
A pszichiátere azért egy nagyon okosat kinyögdécselt, anno.
„A problémák gyökeréig kell lenyúlni” – mekegte.
Hát ő most lenyúl… Eddig kitűnően alakultak a dolgok. Ezután
sem szabad hibát vétenie. 
Megtörölte izzadt homlokát.
Az előbb elnyomta az álom. Utált aludni. Azok az álmok…
megőrjítenék, ha nem volna máris az… Felkuncogott.
 Az álmai… Várjunk csak… helytelen a többes szám használata.
Egy álma van mindössze, örökké az kísérti. Kisgyerek megint… a
folyóparton bámészkodik. Egy vastag fatörzset sodornak a
hullámok. A lába előtt ér partot. Közelebb hajol és látja, nem egy fa
vetődött hozzá… hanem egy halott. Egy vízihulla. Hónapokig
ázhatott a vízben, mert arcvonásai felismerhetetlenek. Egy undorító
massza. 
A ruházata azonban feltűnően ép.
Pizsama. Kórházi.
A levegő hatására a szétbomlott arc, ahelyett, hogy végleg
szétesne, kezd összeállni. Kinő az elhullott haj… a hús újra tömörré
válik… a fakó bőr kiszínesedik… Előrajzolódnak az arcvonások.
Ismerős… szörnyen ismerős. 
Az apja.
– Miért nem segítesz neki? – hallja a szemrehányó kérdést. Kinek
a hangja ez? 
Körülnéz, de csak egy kislányt lát.
– Segíts már neki! – szól türelmetlenül a lányka. Felnőtt hangon. 
–  Hiszen halott – nyögdécseli. Az ő hangja is felnőttes. Vézna
alakjához komikusan társul a zengő bariton. – Mert hagytad
meghalni! Mesterséges légzéssel azonban életre keltheted! Mozogj
már! 
A halott eközben teljesen emberi formát öltött.
13
– Segíts! – préselték ki hullafoltos ajkai a szót. A rigor mortistól
mozdulatlan karjai halkan reccsenve tárultak szét. 
Ő iszonyodva hátrál, de a hulla elkapja a kezét.
Húzni kezdi.
Magához.
–  Támassz fel! Kelts életre! – követeli, és ő tisztában van vele,
hogy nem erről van szó. 
A halott többet akar.
A szájból szájba lélegeztetés ürügyén.
A lelkét akarja kiszívni.
–  Megosztozunk rajtad – kacag gonoszkodva az asszonyhangú
kislány. – Enyém a férfiasságod, övé a lelked! 
 Ebben a stádiumban általában felordított és felébredt. De mi
történik, ha egyszer benn ragad az álomban?
Nem várhat tovább. Tudja a megoldást, csak cselekedni kell.
Azonnal.
Hozzálátott az előkészületekhez.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
1.
Miután a fogház raktárában hétköznapi emberré vedlett, Alan
Henderson találkozott az ügyvédjével. 
Az eltelt esztendők nem bántak kesztyűs kézzel az egykori
Columbia-üdvöskével. A lányok valamikori kedvencéből korpulens,
hajszolt tekintetű sztárjogász lett. Egyidősek voltak, de Millert egy
tízessel többnek lehetett saccolni. 
Ismertette a tényállást, az óvadék összegét, és végezetül
szívélyesen gratulált Hendersonnak.
– Fognak még zargatni a rendőrök? – idegeskedett Alan, átesve a
csalódáson, hogy csak óvadék ellenében szabadult. 
– Előfordulhat még némi procedúra – fogalmazott körültekintően
az ügyvéd – de kivédjük. A nehezén túlestél. Drukkoljunk, hogy
fülöncsípik a valódi tettest. 
A menedzser köszönetet mondott Millernek, és elbúcsúzott tőle.
Az utcai forgatagban lestoppolt egy taxit. Bevágódott a hátsó ülésre. 
– Merre lesz a gépesített séta? – humorizált a sofőr a páncélozott
Perspex-lemez mögül. Hiába, New York az New York… 
Számított rá, hogy Brenda meglepődik jöttére, de az elsöprően
viharos ölelés és könnyzápor messze túlszárnyalta várakozását.
Nancy öröme pedig szavakkal leírhatatlan volt. A váratlanul
betoppanó apjától extázisba esett kislányt alig lehetett levakarni
Hendersonról. Géppuskalövés-gyorsaságú kérdéseire nem győzött
(nem túlzottan őszinte) válaszokat adni. 
A kislány azon melegében átnyújtotta a dédelgetett ajándékát, a
sakk-készletet. A férfi szégyenkezve gyónta meg, hogy „a
repülőjárat csatlakozása késett, rohannia kellett, és nem volt ideje
bevásárolni.” 
– Te vagy az én karácsonyi meglepetésem! – lelkendezett Nancy.
– Már lemondtam róla, hogy megérkezel! – Nem sok híja volt… –
szólt Alan rezignáltam  
– Játszol velem? 
–  Később, angyalkám. Anyáddal rengeteg mesélnivalónk van
egymásnak. De majd bepótoljuk. 
Í
 – Így görbülj meg? – mutatta Nancy. 
– Hétrét görnyedjek, ha nem mondok igazat, te pufóka-fóka! 
Mikor Nancy magukra hagyta őket, feszélyezettség telepedett
közéjük. Közhelyekről beszélgettek. Alan leírta a fogházbeli
élményeit. 
– Évekig langyos közegben éldegéltem – mondta aztán. – Nem a
magánéletemre gondolok… hanem a külvilággal való viszonyomra.
Az embereket közömbös tényezőknek tekintettem. A velem történt
szélsőséges események polarizálták a körülöttem levőket. Negatív és
pozitív pólusokra szakadtak. Elég sok volt a negatív… 
– Elveszítetted az emberekbe vetett bizalmadat? 
– Ez túlzás. Eddig sem kergettem rózsaszínű ábrándokat. 
Mégis… most jó leckét kaptam. Talán a hasznomra válik.
– Emlékezz a jó arcokra. Az a Kovach például… – Remek pasas.
Kár, hogy évek múltán szabadul… A munkahelyemről… hívott
valaki téged? 
– Carl Pullner… roppant kedves volt. Vigasztalt. 
– Nem tudom, képes leszek-e valaha bemenni a STAR épületébe.
Megjátszani, mintha mi sem történt volna… Feltéve, ha az új vezető
egyáltalán igényt tart a szolgálataimra… Stafford ugyanis csak
szóban penderített ki, nem maradt írásbeli nyoma. Mégis, nem
gondolod, hogy üdvös lenne állást változtatnom? Mi a véleményed? 
– A szóbeszéd elől úgysem menekülhetsz. Kivéve, ha valahol az
afrikai őserdőben vállalsz el egy menedzseri posztot. De arrafelé
fehér holló a jó rock n’ roll banda… 
–  Én is így értesültem – nevetett, napok óta először,
felszabadultan Henderson. 
–  Vállald önmagad. Az emberek emlékezete véges. Nemsokára
elcsitul a hírverés. Elfogják a valódi gyilkost, és rendbe jön az
életünk. 
– Bízom benne. 
– A kollégád… hogy is hívják… 
– Melyik? 
– Akinek a vallomása kiszabadított. 
– Max Cardellini. 
– Ő is a pozitív pólus része. Rendes fickó lehet. 
 – Az. Nagyon kedvel engem. 
– Miért nem mutattad be soha? 
– Gátlásos srác. Meg aztán valahányszor a melóhelyemen jártál… 
– Nem túl sokszor – gyakorolt önkritikát Brenda. 
–…valahogy mindig közbejött valami. De most mindenképpen
szerét ejtjük a találkozásnak. Ugyanis valamelyik nap meghívom
ebédre. 
– Felhívtad már, hogy köszönetét nyilváníts? 
– Próbálkoztam, de foglalt a vonala. Megjegyzem, a sittről téged
is hiába kerestelek. 
– Félreraktam a kagylót. 
– Miattam? 
– Nem! – tiltakozott hevesen az asszony. – Akár hiszed, akár nem,
a felhalmozódott… bizonyítékok dacára végig reménykedtem az
ártatlanságodban. 
– Az utolsó telefonbeszélgetésünknél máshogyan látszódott… 
14

–  Ne tégy szemrehányást! Ez a Running Man-figura Arnold

Schwarzeneggernek előnyös… filmen. De nem ésszerű megoldás a
valóságban. Ezért próbáltalak rábírni arra, hogy feladd és tisztázd
magad. 
– Elég erélyes eszközökkel… 
–  Veled máshogyan nem megy – simult Brenda a férjéhez. – Te
makacs öszvér! 
– Ha nem miattam, hát akkor miért kapcsoltad ki a telefont? 
– Valaki hívogatott. 
– Zaklatott? Mivel? 
– Nem szólt. Egy szót sem. És ez félelemkeltőbb volt, mintha egy
mocskos alak válogatott perverziókat suttogott volna a fülembe. 
– Hányszor hívott? 
– Nem számoltam. Talán a negyedik után elégeltem meg. 
– Szóltál róla a zsaruknak? 
–  Nem akartam tetézni a zűröket egy eszehagyott kéjenccel. Ha
neki élvezet, hogy a hallózásomra és az átkaimra maszturbál…
váljék egészségére. Azóta biztosan talált más alanyt helyettem, akit
távcseszegethet. 
 – Reméljük. 
–  Mondd, Alan… gyanakszol valakire? Ki az a végletekig aljas,
aki ekkora gyűlöletet táplál irányodban, és megtervez egy ilyen
bűncselekmény-sorozatot? 
– Ne haragudj, ezt most nem akarom boncolgatni. Túl frissek még
a sebek bennem. 
– Megértelek. 
– Fáradt vagyok. Lepihennék egy szemhunyásnyit. 
 2.
A szösszenetnyire tervezett pihenésből két óra alvás kerekedett.
A délutáni álomból zsibbadozva botorkált lefelé a lépcsőn.
– Kipihented magad? – fogadta felesége aggodalmas kérdése. 
–  Ühüm – szorította meg a lépcső karfáját szórakozottan a férfi.
Brenda azt képzeli, hogy ezt a majdnem egy hétig tartó komplett
lidércnyomást egy délutáni szunyókálással semmissé lehet tenni… 
–  Nem is kérdeztem az elalvásod előtt… Ízlett a sebtében
összeütött kaja? 
– Életemben nem ettem jobbat. 
– Hozok a kedvenc whiskydből – szervírozta Brenda a J. W. Dent
rozspárlatot. 
– Nancy hol van? 
– Alszik. 
– Régóta? 
– Kábé veled egy időben feküdt le. 
– Felébresztem. 
– Hagyd pihenni. Totál kimerült az örvendezésben. 
–  Nem egészséges a hosszú délutáni szieszta. Én sem érzem jól
tőle magam. Játszom vele, ahogy megígértem neki. 
– Én meg főzök egy kávét – indult a konyhába Brenda – Kérsz? 
–  Igen. Azt még megvárom. – Alan leült a foteljébe. Annyira
ismerős és megszokott a környezet… mégis oly idegen… Furcsa
kettősség. 
Nehéz elképzelni, hogy ebben a másodpercben is létezik Oscar
Hofstetter és a gumibotja… a nyolcas cella, Ramarre, Kovach és
Büdös Száj foglyokkal… az Örömök Földje motel… Mrs.
Jennaway… a bátyja, Greg Parsons…
Csengett a telefon.
–  Felvennéd? – szöszmötölt a nescafés üveggel Brenda.
Henderson felvette. 
Hallózott.
Figyelt.
Hallgatott.
Elváltozott az arca.
 Megkeményedett.
Jéggé fagyott.
Szemeibe gyilkos csillogás költözött.
Lerakta a kagylót.
–  Ki volt az? – hozta ki egy tálcán a kávékat a felesége. – Senki.
Nem érdekes. 
–  A telefon-kéjenc volt? – fürkészte az asszony urának különös
arckifejezését. 
– Nem. Egy téves kapcsolás. 
– Ettől dúltad így fel magad? 
– Nem vagyok feldúlva. 
– Nekem akarsz hantázni? Minden rezdülésedet ismerem. 
– Hát kivételesen melléfogtál. Tévedni emberi dolog.
–  Igaz – visszakozott Brenda. – Idd meg a kávédat, mert kihűl.
Aztán menj Nancyhez. 
– Meggondoltam magam – Henderson gépiesen kortyolta a forró
italt. – Elugrom itthonról. 
– Ilyenkor? 
– Még este hét sincs. Pár órán belül visszatérek.  
– Szenteste van! 
–  Nagyon fontos elmennem – kerített magára kabátot és sálat a
menedzser. – A Ford itthon van? 
– A garázsban áll. 
– Hogy került haza? 
– Carl Pullner tegnapelőtt elhozta. 
–  A derék Carl… Amikor hétfőn este, ész nélkül menekültem,
eszembe se ötlött a STAR előtt parkoló autóm…  
– Nem árulod el, hová mész? 
– Nem tehetem… Érts meg! És bízzál bennem! – A meleg szavak
nem álltak összhangban a hideg tekintettel. Egy idegen nézett
farkasszemet Brenda Hendersonnal. 
– Nem kérsz könnyű dolgot – vibrált sűrűn a nő szempillája. 
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
1.
Eltelt egy óra. 
Azután még egy. 
Alan Hendersonnak se híre, se hamva. 
Brenda egyre idegesebben ténfergett a házban. Szégyen ide,
szégyen oda: a kétség ismét gerillaháborút indított lelkében. Zavarta
és megijesztette férjének kettős viselkedése. Megint bekövetkezik az
amnézia? Ki tudja, mire lesz képes ebben az állapotban. Megeshet,
hogy… Kinézett a nappali ablakán. 
A kertre sűrű pelyhekben hullott a hó. A rododendron bokrok
sötét tömbjeit lassan fehérre mázolta. Az egyik bokor ágai
hajladoztak a szélfúvásban. 
Álljon meg a menet… Miféle szél? A többi fa és cserje ága
moccanatlanul pihent, várva a tavaszi feltámadást. Újra az előbbi
bozótra irányította figyelmét.
Immár az sem rezdült meg.
„Egy kóbor kutya… vagy macska” – nyugtatgatta verdeső szívét.
„Nyomorult jószág… Ázik-fázik kinn… és éhezik. Adni kéne neki
egy falatot” – de bármennyire szánakozott a mostoha sorsú
teremtményen, mégsem vitte rá a lélek, hogy kimenjen hozzá.
Bekapcsolta a rádiót.
Gregoriánének himnikus dallama árasztotta el a szobát. Zene…
Alan filozofált róla egyszer, hogy ésszel felfoghatatlan a muzsika
csodája. Hogy csupán tizenkét hangból tevődik össze, és a variáció
lehetősége mégis végtelen. Ugyanaz a tizenkét hang állt
rendelkezésére Beethovennek és a Sex Pistolsnak is… Hihetetlen. 
Az ablakhoz nyomta az arcát. A gazdátlan állatot kereste
tekintetével. Nem találta. Már kezdte megunni a figyelést, mikor
észrevett valamit. Elég messze, a kerítésnél.
Egy sötét folt araszolt csigalassúsággal.
Bokortól bokorig.
Erőltette a szemét. A sötét és a hófüggöny gátolták a megfelelő
látási viszonyokat. Mi lehet az? Kutyának túl nagy…
 A folt tovább mozgott, némileg gyorsabb tempóban. A házuk
előtt magasodó utcai lámpa keskeny fénycsíkjához ért. Egy
századmásodperc alatt átlebbent rajta.
Ám ennyi elegendőnek bizonyult Brendának, hogy több dolgot
tisztázzon.
Nem kutya.
Ember.
Még a kabátját is felismerte.
Sötétbarna hódprémbunda. 
Ő maga vásárolta.
A férjének.
 2.
A bizonyosság bárdként csapott Brenda Hendersonra. Alan őrült. 
Kettős személyiség.
Max Cardellinit valaki más fenyegette és támadta meg. A
városban hemzsegő holdkórosok valamelyike, aki Henderson kétes
dicsőségére pályázott. Egy kópia. Ennyit a Tévedések Borzadályos
Vígjátékáról…
Lássuk inkább, mi a teendő… Kulcsa van a bejárathoz… talán, ha
eltorlaszolná… Húzza oda a dög nehéz szekrényt? Egyedül képtelen
megmozdítani, és elvesztegetné az értékes időt.
Fegyver kellene… Most sajnálhatja, hogy irtózik a lőfegyverektől.
Magnummal a kezében egy dühöngő elefántot is megfékezhetne.
Jobb híján, talán egy kés…
A konyhába szaladt. Remegő kézzel turkált a fiókokban. Egy
méretes Sabatier-kés mellett döntött. Magához vette. A markolatát
szorongatva a nappali ablakához sietett. Kilesett. Az alak eltűnt.
Talán már az ajtónál lapul… Éppen a kulcsát készíti elő. Telefon!
Telefonálnia kell! Segítséget kér Hawkes nyomozótól vagy bárkitől,
akit elér.
Tárcsázott.
Izzadó kezével elvétette.
Újra kezdte.
Megint félresiklott az ujja.
Harmadszor is megpróbálta.
Ezúttal siker koronázta erőfeszítését.
–  Itt a Gyilkossági Csoport… – végtelen megkönnyebbülést
okozott számára ez a néhány szó. 
– Brenda Henderson vagyok… – kezdett neki. 
–…kérem, tartsa a vonalat, amíg az ügyeletes tiszt jelentkezik –
udvariaskodott a géphang, majd lágy muzsika csendült fel. Az
asszony elfehéredő ízületekkel szorította a kagylót. Mi lesz már?
Gyerünk… vegye már fel valaki!… 
Csörrenés.
Egy betört ablak.
Az emeletről.
 Lecsapta a telefont. Nem a bejárattal próbálkozik… Sejtheti, hogy
gyanakszom rá… Felmászott a kerti létrán az emeletre, ahol
nincsenek rácsok, és ahol…
„Nancy! – hasított belé a felismerés. – Nancy az emeleten alszik!”
Feledve rettegését, anyatigrisként rohant fel a lépcsőn. Egyenesen
a gyerekszobába tartott.
Benyitott.
Az ágy üresen tátongott.
– Nancy! – sikoltott kétségbeesetten. 
– Nálam van – hallotta a háta mögül. 
Megperdült.
A homályba vesző folyosón álló alak hóna alatt tartotta a
mozdulatlan kis testet.
– Mit tettél vele? – emelte döfésre az asszony a Sabatier-t. 
– Nincs semmi baja. Dobd el a kést, Brenda! 
A felszólításnak egy Nancy homlokához nyomott revolver adott
nyomatékot.
 3.
–  Elég lebilincselő a stílusom? – érdeklődött a férfi, miközben a
rendőrségi kézibilincset Brenda csuklójára kattintotta a nő
hálószobájában. 
–  Mit művelt a kislányommal? – az asszonyban egyforma
intenzitással kavargott a félelem, a harag és a megkönnyebbülés.
Igen… a megkönnyebbülés… Fogvatartója, bár férjének kabátját és
maszkot viselt, kétséget kizáróan nem Alan Henderson volt. Sem a
mozgása, sem a hangja, sem a testalkata nem hasonlított rá. 
– Kloroformot kapott. 
– Ki maga? Vegye le azt a maskarát, és nézzen a szemembe! 
– Nem tetszik az álarcom? 
– Gusztustalan! 
–  Hiszen a kedvedért csináltattam! Hogy olyan legyek, mint az
imádottad – mondta az ismeretlen. Efféle műanyag játékszereket
Brenda eddig csak elnökökről és egyéb hírességekről látott. Ezúttal
Ronald Reagan, vagy Charlie Chaplin helyett tulajdon férjének
elnagyoltan karikírozott, de azért felismerhető vonásai köszöntek rá.
A maszk Alan Hendersont ábrázolta. 
– Minden miattad történt! – vádolta Brendát az álarcos. – Miért?
Mit vétettem? 
– Tönkretetted az életemet. 
– De hát ki maga? Ismerjük egymást? 
– Igen is, meg nem is – hangzott a talányos válasz.  
– Feleljen tisztességesen, maga elmebeteg! 
–  Csínján a sértésekkel, szerelmem. Gondolj a kislányodra.
Jóvágású gyerek…, de vajon eléggé jóvágású-e? 
– A férfi elhúzta a Sabatier-kést az eszméletlen Nancy arcocskája
előtt. – Ne igazítsak fazont rajta? 
– Ne-e-e!! 
–  Nem érted a viccet, Brenda. Ahelyett, hogy visítozol, inkább
nevetned kellene… JÓVÁGÁSÚ… szerintem borzasztóan humoros
szójáték… Nincs igazam? 
–  De, de – helyeselt sietve a nő. Eltökélte magában, ráhagy
mindent erre a rémálomba illő karikatúrára. – Azért elárulhatná,
honnan ered az ismeretségünk! Az a félig-meddig fajta. 
– A gyerekkorunkból. 
– Pontosabban? 
–  Te biztosan nem emlékszel. Hiszen hatéves voltál csupán…
Fodrosruhás Hercegkisasszony. 
– Fodrosruhás Hercegkisasszony… – Az elnevezés múltba merült
emlékeket mozgatott meg Brendában. – Csak nem te vagy a… 
–…Cardens-kölyök – segített előzékenyen a férfi –, akinek az apja
szégyellte a digó származását, és angolosította a családnevünket. Én
voltam a te életed első szerelme. És te az enyém. Az első… és az
utolsó. 
–  A Királyfi… – Brenda lélekben újra az East River partján járt.
Ismét átélte a gyermekként halálkomolynak gondolt vérszerződési
szertartást, az esküvőt…, és ami utána következett. 
– Hagytad meghalni az apádat! – szakadt ki belőle. – Már akkor is
őrült voltál! 
– Mi házasságot kötöttünk, és vérrel pecsételtük meg. Te azonban
az egészet felrúgtad. Többé szóba sem álltál velem. Hasztalan
csöngettem be hozzátok, és szobroztam napokig, hetekig a házatok
előtt. 
–  Csak nem akarja azt állítani, hogy ezért a gyerekes dologért
üldöz minket? Ezért próbálta tönkretenni a férjemet? 
– Nem csak próbáltam. Teljes sikerrel jártam. A mai estén fejezem
be a művemet. 
– Hol van Alan? 
– A kocsim csomagtartójában. 
– Megölte? 
–  Még nem. Várja az utolsó felvonást. Naivak az emberek –
fecserészett az álarcos. – A szavaknak hisznek, nem a tekintetnek.
Pedig az árul el mindent. „De sok gyermek volna, ha a tekintet
termékenyíteni tudna! S de sok halott, ha ölni tudna! Tele volna az
utca hullával és terhes asszonnyal.” 
– Mi ez? 
– Egy aforizma. 
– Maga művelt embernek látszik. Tárgyaljuk meg a dolgokat! 
 – Nincs tárgyalási alap. Az én sorsom akkor jöhet egyenesbe, ha
te megszűnsz létezni. Tudod, milyen érzés volt látni téged, ahogy
boldogan habzsolod az életet? Egy sikerhajhász, nagyképű szépfiú
oldalán? Hogy néhanap elhaladsz a közelemben, és ügyet sem vetsz
rám? Fel sem ismersz? 
–  Nem volt szándékos. Sokat változhatott – védekezett sután
Brenda. 
– A pszichiáterem kielemezte, hogy te vagy a problémáim forrása.
Miattad nem vagyok férfi. Tudod, ez mennyire megalázó? Hány
gunyoros, lekicsinylő női tekintetet viseltem el életem során? 
– Az orvosok néha melléfognak. 
–  Ez esetben jó a diagnózis! Ha ODÁIG jutottam egy lánnyal,
folyton a te undorodó, irtózó arcod ugrott be… és mintha
kiszivattyúzták volna belőlem a vágyat. Az állapotom csak
rosszabbodott, mióta figyelemmel kísérlek. Megőrjít a tudat, hogy
arra az öntelt csődörre hódolattal és alázattal nézel! 
– Szeretem őt. 
– Te szuka! – ordított rá a férfi. – Nem szeretsz te senkit! Csak a
jólétet meg a kefélést! Az igaz, mély érzésekről fogalmad sincs! Mit
tudod te, mi az: szenvedni a másikért? 
– Tehát még mindig szeret? – puhatolózott az asszony.  
– Sajnos, igen. 
– Akkor bocsásson szabadon minket! 
– Számító riherongy! Engem nem fogsz az ujjad köré csavarni! 
– Mi a szándéka? 
–  Az enyém leszel. Fel kell szabadítanod a férfiasságomat. A
világon egyedül te vagy rá képes. 
– És… azután? 
– Őszinte leszek hozzád. Új életet akarok kezdeni. Felszámolom a
múltamat, aminek ti is a részei vagytok. Ezért nem hagyhatlak
benneteket életben. 
 4.
„Fel kéne pattannom és faltörő kosként a gyomrába fejelnem –
tanakodott magában Brenda. – Aztán usgyi, le a lépcsőn, ki az
ajtón…” 
Igen ám, de van itt pár bökkenő. Az első: az ájult Nancy. Nem
hagyhatja martalékául ennek az elmebetegnek. Kettő: hátrabilincselt
kézzel még elszaladhatna, de a sokszorosan bezárt ajtót bajosan
nyitná ki…
–  Miért az emeleten mászott be? – fakadt ki szemrehányóan. –
Magán viseli a férjem bundáját. A kulcsait miért nem kobozta el? 
–  Nem találtam – zsémbeskedett a másik. – A piperkőc ficsúrod
elrakta valahová. 
– Nem kérdezte tőle? 
– Nincs abban az állapotban. 
– Mit művelt vele? 
– Fejbe kólintottam. De elég a szócséplésből! Cselekedjünk! 
–  Előbb meséljen arról, hogyan tervezte meg ezt az egészet? –
próbálta az időt húzni Brenda. 
–  Az emberi természetre építettem a stratégiámat – a hiúság
legyőzte a férfiben a sietséget –, és a háttérből manipuláltam. 
– Hogyan? 
–  Először levelet írtam Diane Robertsnek. A férjed nevében.
Szaftos disznóságokat firkáltam össze, kellően nagyképű tónusban,
hogy még egy ilyen rinocérosz-érzékenységű kurva is sértőnek
találja. 
– Konkrétan mit írt? 
–  Hogy szét fogom b…ni. És ezt Greg Parsons buliján akarom
véghez vinni. Céloztam rá, hogy egy hozzá hasonló „közkincs”
vegye megtiszteltetésnek a leereszkedésemet. Feladtam a levelet, és
kíváncsian vártam az ominózus rendezvényt. Mint egy horgász, aki
új csalit próbál ki. Nyertem. A csaj begorombult. Előtte alaposan
feltankolt, így merített bátorságot a botránycsináláshoz. Ebben szép
szerényen én is buzdítottam. Rendesen elázott, és… 
–  Órákig élveznénk még a fordulatos történetet – a hálószoba
ajtajában Ted Current és Elisabeth Tex cövekelt le, kezükben
fegyverrel –, de Mrs. Henderson helyzetét kényelmetlennek találjuk.
Bent a kapitányságon kedvére elmesélheti az egészet, kis La
Fontaine. 
Az álarcos, kezében a késsel, habozott.
– Dobja el! – utasította az őrmesternő. 
Az alak nem mozdult.
– Ha nem engedelmeskedik, lövünk! 
A férfi ekkor nekilendült.
Ugrott.
Brenda felé.
– Velem jössz! – tartotta maga elé a pengét. 
A szűk helyiségben dobhártyarepesztően dörrent a két lövés. Az
első a támadó bal vállát találta el.
A második a szívét.
A két lövedék ereje szerencsésen odébb lökte a testet, de a
Sabatier hegye még így is csúnyán végighasította Brenda nyakát. 
Az újságíró elrakta a Lugert. A csípős lőporfüst köhögésre
ingerelte. 
– Foglalkozz Mrs. Hendersonnal és a kislánnyal! – szólt Bethnek,
majd a halotthoz lépett. 
Letépte az álarcot.
Halálában megbékélve, kisimult vonásokkal Max Cardellini
nézett rá.
 HARMINCADIK FEJEZET
1.
Utólag annyira egyszerű az egész, hogy szót sem érdemes
vesztegetni rá – mosolygott fel a poharából Ted Current. 
– Nem addig van az! – vétózta meg kijelentését Alan Henderson,
a házigazda. – Tisztázzuk egyszer és mindenkorra a történteket! 
Szilveszter estéje volt.
Ted, Beth és Billy a Henderson házaspárnál vendégeskedett. A
srác, Nancy társaságában az emeleten nyüstölte a számítógépes
játékprogramokat. A felnőttek a nappaliban iddogáltak és
beszélgettek. 
–  Mr. Blade és Mr. Hawkes? Miért nem jöttek el? – kérdezte
Brenda Henderson. – Hiszen őket is meghívtuk. 
–  Hawkes ismét ügyeletes – sajnálkozott az őrmesternő. –
Vittoriót pedig megszállták a rokonok. 
– A múltkor falra festette az ördögöt – emlékezett az újságíró – az
ágas-bogas szicíliai rokoni kapcsolatokkal. Most ráfázott… Egy
hajónyi érkezett hozzá szilveszterre. Telefonon csevegtünk, szerinte
a sáskajárás kismiska ahhoz képest, amit jelenleg átél. 
– Szegény ember – mutatott őszinte részvétet Mrs. Henderson. 
– Azért üdvözöl mindenkit. 
– Beszéljünk Max Cardelliniről – fúrta Alan oldalát a kielégítetlen
kíváncsiság. 
– Gyerekkora óta súlyos pszichés zavarokkal küszködött – fogott
hozzá Ted. – A szegényes családi miliő, a rosszul öltözöttség és
idegen mivolta aláásták az önbizalmát. Frissiben bevándorolt
olaszok voltak a szülei. A szülőhaza nyomorából az úgynevezett
„tisztes szegénységbe” kerültek itt New Yorkban. Apja foggal-
körömmel próbált beilleszkedni. Ezért még a családnevüket is
angolosította. 
–  Így lett a Cardelliniből Cardens – fűzte hozzá Beth. – Ön már
ezen a néven ismerte meg a kis Maxet, Mrs. Henderson. 
–  Nagyon szép kisfiú volt – mélázott el Brenda. – Ha ránéztem,
egy királyfi jutott róla eszembe. El is neveztem Aranyfürtös
Királyfinak. Felnőtt korára mennyire megváltozott!… Futólag
néhányszor láttam a férjem munkahelyén, de eszembe se jutott, hogy
ő az. – Gondolom, azért igyekezett önt elkerülni – vélekedett az
újságíró. – A bemutatkozás és egy behatóbb szemügyre vétel
óhatatlanul leleplezi az inkognitóját. De térjünk vissza a
gyerekkorára… Szégyelli és gyűlöli az apját. Amikor az infarktussal
kórházba kerül, egy kritikus helyzetben nem hív hozzá segítséget.
Helyette végig gyönyörködik annak haláltusájában. Jól mondom,
Mrs. Henderson? 
– Aznap dicsekedett el vele, amikor megkötöttük a „frigyünket”.
Rögvest faképnél hagytam, és soha többé nem álltam szóba vele. 
–  Ez a gesztus a labilis lelkületű fiút teljesen deformálta.
Zárkózott lesz, emberkerülő. Az osztálytársai csúfolódásának örökös
céltáblája. Jó tanuló, de tanárai mellőzik, nem kedvelik. A
középiskola elvégzése után anyjának halála megakadályozza a
továbbtanulását. Addigra alaposan elhízott, a haja ritkulni kezdett.
Pénze, barátai nincsenek. A nők fütyülnek rá. Néhanap azért
összejönne neki egy-egy lány, de krónikus impotenciája akadályt
gördít egy normális kapcsolat útjába. Pedig ez helyes mederbe
terelte volna bomladozó elméjét. 
– Ezekről honnan szereztek tudomást? – kíváncsiskodott Brenda. 
– Végeztünk a két ünnep között egy kis háttérnyomozást – felelte
az őrmesternő. – Előkerítettük Cardellini pszichiáterét. Ő sok
érdekeset mesélt az expácienséről. 
– Nem szúrta ki, hogy őrült? – csodálkozott Alan.  
– Cardellini, sportnyelven fogalmazva, kicselezte a világot. Az
első időszakban még felvette a harcot a téboly ellen. Ezért is járt
lélekbúvárhoz. De amikor rájött, hogy a zűrzavar erősebb benne a
józan észnél, taktikát változtatott. Rettegett attól, hogy
elmegyógyintézetbe dugják. Sürgősen eljátszotta tehát, hogy
„meggyógyult”, hogy megszűntek a problémái. Az orvosnak azt
hazudta, hogy a potenciazavarai is elmúltak. A doki áldását adta és
útjára bocsátotta. 
– Az álmáról is tégy említést! – kérte Beth. 
–  Az elmegyógyász szerint Cardellinit egy permanensen
visszatérő álom gyötörte. Egy folyó partján volt, kisgyerekként. Egy
vízihullát sodort elé a víz, akiben az apjára ismert. Szerepel még az
álomban egy asszony hangú kislány is. A halott a lelkét, a lányka a
férfiasságát követelte tőle. Főbb vonalakban idéztem csak az orvos
által elmondottakat, a durvább részeket kihagynám… 
–  Világos a megfejtés. Az álombéli kislány én voltam – szólt
Brenda. 
–  Max konokul a fejébe vette, hogy a sikertelenségének és az
impotenciájának ön a kiváltó oka – magyarázta Current. – Szerintem
már jó ideje figyelhette magát, megfelelő távolságból. A STAR-hoz is
ezért léphetett be. Addigra már visszavette az eredeti nevét, a
Cardellinit… Ügyesen rajzolt, ezért munkát kapott a grafikai
részlegnél. A csendes-rendes-figyelmes-szolgálatkész ember képét
alakította ki magáról. Csetlő-botló, kövérkés rajzoló, akit mindenki
félig szeret, félig szán… De lelkében ott fortyogott a bosszú
gondolata. A világon legjobban két embert gyűlölt. 
–  Az egyik biztosan én vagyok – jelentkezett Brenda. – De ki a
másik? 
– Az ön kedves férje, Alan Henderson. 
 2.
Egy rövid ideig mindenki a hallottakat emésztette.
– Henderson megtestesítette mindazt, ami ő szeretett volna lenni
– folytatta aztán Ted. – Mivel soha nem válhatott ilyenné, el akarta
pusztítani az elérhetetlen ideált. Aki ráadásul elvette tőle (ő ezt így
gondolta) az imádott-gyűlölt nőt. A kibicsaklott logika parancsa
szerint ennek a két embernek bűnhődnie kell. De nem ám
hétköznapi módon! Ördöngös ravaszságú tervet kovácsolt: lejáratni
és tönkretenni Alant, összeugrasztani őt a feleségével, majd a
csúcsponton rákenni Brenda meggyilkolását is. Az asszony meghal,
a férfi – erkölcsi élőhalottként – életfogytiglan hűvösre kerül. Ez volt
az alap-elképzelése. 
–  Ez menetközben valamelyest módosult – szúrta közbe az
őrmesternő. 
–  Kezdésnek megírta azt a bizonyos levelet Diane Robertsnek –
mondta Ted. 
– Miért pont neki? – akadékoskodott a menedzser. – Egy kevésbé
szabadosabb erkölcsű munkatársnőm nagyobb port verhetett volna
fel. 
–  Tanulmányozta a lány természetét. Kitapasztalta, hogy
vonzódik a színpadias jelenetekhez és… khm… elég alpári a
szókincse. Egy szolidabb hölgy elsüllyeszti a levelet. Szégyellt volna
cirkuszolni, legfeljebb azontúl nem köszön önnek, Mr. Henderson.
Miss Roberts tökéletes alanynak látszott. 
– Be is vált – dörmögte Alan savanyúan. 
– A botrányra nem térek ki, ez közismert mindnyájunk számára.
A folytatás érdekfeszítőbb. A kínos jelenet lecsengése után – mint az
várható – Mr. Henderson sértetten és értetlenül távozni óhajt.
Csakhogy addigra már megkapta az adagját Cardellinitől. 
– A micsodámat? 
–  Egy dupla dózis hallucinogént csempészett az üdítőjébe.
Emlékeznek, többször szóba került szomszédja, a drogárus? A fickó
bevallotta, hogy a grafikus tőle szerezte az árut. A kétszeres adag
kábítószer kikapcsolja az agyat. Az illető egyszerűen leáll. Rosszabb
esetben meghal. Milligrammokon múlik az egész. 

É
 – Én megúsztam. 
–  Ön csak bambán ült, és órákig nézett maga elé. Utána nem
emlékezett semmire. 
– Így van. 
–  Elindult lefelé az autójához. Cardellini kiosont a buli
forgatagából, és követte magát. 
– Eljutottam az autómhoz. Ez biztos. Bele is ültem. 
–  És ekkor megérkezett a rövidzárlat. A sötét, kihalt utcán
vesztegelt a Fordjában, három és fél órán keresztül. Cardellini látta,
hogy hatott a szer, és munkához látott. Megleste, követte és leszúrta
a gépírónőt. Azzal a dugóhúzóval, amit a bulizók Alan kezében
láttak. A tett elkövetése után felment a nő lakására, és vadul kereste
azt a bizonyos levelet. Hosszas kotorászás után meg is találta és
megsemmisítette. 
– Honnan volt kulcsa? – kérdezte Henderson. 
– Az áldozattól szedte el. Ezután csinált egy zseniális sakkhúzást.
Visszament magához, és a kulcsokat a zsebébe csúsztatta. 
– Amit én később meg is találtam – bólogatott Brenda. 
– És meggyanúsítottál – feddte meg a férje. 
– Te az én helyemben mit tettél volna? 
–  Ne civódjunk – kérte az újságíró –, inkább folytatom… Mr.
Henderson átesik a kábítószermámoron, és csodálkozva nézi az
óráját. Nem érti, hová röppent el az életéből három és fél óra.
Közben Cardellini elvegyült a jócskán leittasodott
vendégkoszorúban. Távolléte senkinek sem tűnt fel. 
–  Nem az a fajta volt, akire figyeltek az emberek – szólt halkan
Alan. 
–  Miután a holttestet felfedezték, és a bűntett előzményeire fény
derült, a gyanú reflektorcsóvája Mr. Hendersonra irányult. Még
önmaga sem lehetett biztos ártatlanságában. Régebbi, alkoholos
emlékezetkieséseinek árnya kísérti. Nincs alibije, de van indítéka.
Szorul a hurok. Szerető felesége azonban egy hamis alibivel kihúzza
belőle a fejét. 
– Max irtó zabos lehetett emiatt – vélte Alan. 
– Ne higgye! A kezeit dörzsölte örömében! 
– Miért? 
 –  Ne feledje, ha önt azonnal lakat alá helyezik, felborul a
haditerve! A fokozatos, lépésről lépésre történő erkölcsi
megsemmisítés. Mrs. Henderson – tudtán kívül – a kezére játszott. A
férjére – bár ideiglenesen mentesült a felelősségre vonás alól –
kezdtek görbe szemmel nézni. Következhetett a második felvonás. 
– Herbert Stafford – kommentálta Beth. 
 3.
–  Közismert tényként volt elkönyvelve a STAR berkein belül,
hogy az igazgató beteges hallgatózó – magyarázott Current. – A
kihallgatások során ezt mindenki elismerte. Kivéve Cardellinit. Ez
akkor egy apró bolhát ültetett a fülembe, de napirendre tértem
fölötte. 
– Ő dühítette fel Herbertet, ugye? 
–  Igen. Gyerekjátéknak bizonyult úgy időzítenie, hogy a
mosdóban fülelő górénak valami sértő dolgot „üzenjen” a
szellőzőaknán keresztül. Talán valamilyen jellegzetes szófordulatát
használta önnek. Lényeg, hogy a főnöke bepipult. Az irodájába
viharzott, és magát kérette. Az ezt követő parázs jelenetet szintén
ismerjük…  
– Lapozzunk… – fészkelődön a kínos emléktől a menedzser. –
Bizonyára ismét elkábított az a kétszínű fráter. Az általa kínált ír
kávéban adhatta be. Beültem az irodámba, és kampec… 
– Miss Hardin látta önt a kómás állapotban. A megjegyzése, hogy
– idézem – „mint aki máshol jár”, megmozgatott bennem egy
emléket. Valamire átkozottul hasonlított a szituáció, de az istennek
(vagy az ördögnek) sem akart beugrani. 
– Most már tudja, mi volt az? 
–  Amikor vasárnap kihallgattuk a lakásán Greg Parsonst, a
fürdőkádjában egy meztelen lány pancsolt. 
–  Igen? Ezt eddig nem is említetted – vonta fel szépen ívelt
szemöldökét Beth. 
– Kiment a fejemből… 
– És mit csinált a pancsoláson kívül ez a pucér leányzó? – Be volt
lőve kábítószerrel. Azt se tudta, hol van. Ez motoszkált bennem a
titkárnő kijelentésére. Visszatérve a hétfői gyilkosságra… Cardellini
elrejtőzött az épületben. A másik közismert tény, hogy az elvált
igazgató bent szokta tölteni az estéit, újfent a malmára hajtotta a
vizet. Alan papírvágó késével végez Stafforddal. Mr. Henderson,
miután magához tér, teljesen kétségbe esik. Már végképp nem bízik
önmagában. Félelem és bűntudat gyötri. Önfenntartó ösztöneinek
engedelmeskedve elmenekül. Cardellini örvendezhet. A terv
mintaszerűen szuperál. „Vetélytársa” a padlóra került. Ha ő megöli
Mrs. Hendersont, nincs a kerek földön egyetlen lélek sem, aki szót
emelne Alan védelmében… Kedd este szándékozik megtartani a
gyilkos finálét. Eufóriában csatangol az utcákon, amikor találkozik
Barbara E. Still-lel, a prostituálttal. 
– Őt miért? – értetlenkedett Brenda. 
–  Forgatókönyvön kívüli improvizáció. Előjáték… erőgyűjtés…
szórakozás… nevezzük, aminek akarjuk. Meglátja a nőt. Erősen
hasonlít Mrs. Hendersonra, ezért felcsípi. Kiéli szadista ösztöneit, és
a levágott kezet, a gyűrűvel, „ajándékba” küldi. 
– Azt hittem, belehalok – fehéredett el az asszony. – Ráadásul az a
cédula, Alan nevében… 
–  Egyszer már kapott tőle egy aranyláncot, a férje szignójával,
nemde? 
– Igaz. 
–  Ezzel is a kétségeket akarta felkorbácsolni… Barbara megölése
után a végső leszámolásra készül. Ám ezen a ponton felborul a
menetrend. Mr. Hendersont idő előtt elkapjuk. A körülményeket
ismerjük… A gyilkosnak fő a feje. Mit tegyen? Ravaszsága ezúttal is
kisegíti. Ügyes mesét kohol, és ezzel alaposan bekavar. 
 4.
–  A „fenyegetés” és a „merénylet”… – Az őrmesternő ivott egy
pohár sherryt. – A feje tetejére állított ezekkel mindent. A látszólag
már megoldott bűnügyet. Henderson ügyvédje azonnal kiverekszi
védence szabadon bocsátását. A „jó barát” buzgó segédletével… 
– Nem keverte volna ez később gyanúba? – vetette fel Brenda. 
– Nem. Azt gondoltuk volna, amit ön… a szegény balszerencsés
grafikust egy őrült ál-Henderson támadta meg. Amikor megtalálják
a három holttestet ebben a házban, levonódik a konzekvencia:
„Elhamarkodott lépés volt kiengedni ezt a Hendersont… mégis ő a
tettes. Hazatért, és kérdőre vonta a bajban őt cserbenhagyó feleségét.
A vita hevében verekedés törhetett ki… megölte Brendát és Nancyt,
de az asszony rajta is halálos sebet ejtett…” – ez lett volna a hivatalos
verzió. 
– Miért kellett volna a kislányomnak és nekem is meghalnom? –
érdeklődött Henderson. – Eredetileg nem azt tervezte, hogy a
gyilkosságokért rács mögé juttat?  
– Gondolkozzék! Miért hagyta el ön csütörtökön este a házat? 
–  Ostoba vagyok – csapott a homlokára Alan. – Visszaszívom a
kérdést. 
–  Tényleg, miért mentél el? – faggatózott neje. – Annyira ijesztő
képet vágva… 
–  Max telefonált. Azzal kezdte, hogy ne szólaljak meg. Csak
figyeljek. Azzal etetett, hogy perdöntő bizonyítékot talált. 
– Mire? 
–  Hogy Greg Parsons a ludas az egész disznóságban. Arra kért,
tüstént találkozzunk, és Brendának egy kukkot se mondjak. Azért
borult el az agyam, mert élve akartam szétcincálni Parsonst. Én
ugyanis eleve őrá gyanakodtam. 
–  Bennünk is megfordult az ötlet – vigyorgott az újságíró. – Mr.
Méregzsák nem túlzottan szimpatikus egyéniség… de ő legalább
nyíltan utálja magát… 
– Maxszel a megbeszélt helyen találkoztunk – mesélte Henderson.
– Váltottunk néhány mondatot, aztán elsötétedett előttem a világ.
Fejbe vágott. Arra eszméltem, hogy ön hajol fölém, Mr. Current. 
 – Sokkoló élmény lehetett – somolygott Beth. 
– Magára öltötte az ön kabátját, és felvette a csináltatott álarcot. –
Ted nem vett tudomást az őrmesternő csipkelődéséről. – Cardellini
rituálisan „átvedlett” Alan Hendersonná. 
–  Mint egy primitív törzsi szertartás. Az ellenség bőrébe és
lelkébe bújni – borzongott Brenda. 
– Valószínűleg kereste a lakáskulcsokat, de nem találta. 
– A farzsebembe rakhattam – tűnődött Alan. 
–  Nem esik kétségbe. A kertben bóklászva talál egy létrát. Ezen
felmászik az emeletre, és behatol a házba. Kloroformmal elkábítja
Nancyt, és fogságba ejti Mrs. Hendersont. „Nászéjszakát” akar
tartani, ettől – és a későbbi gyilkosságoktól – reméli férfierejének
feléledését. Muszáj mindhármójukat megölnie, nem maradhat
szemtanú… 
–  De maguk közbeléptek! – hálálkodott az asszony. – Elárulják,
hogyan jöttek rá, ki a gyilkos? 
– Ted érdeme – hárította a dicsőséget kedvesére Beth. – Már-már
bedobtam a törülközőt, de az én szerelmem egy elejtett mondata és a
Don Perignon nyomra vezetett – nevetett az újságíró. 
– Hogyan hangzott az a bizonyos mondat? 
– ”Keresd a nőt!” 
– Ennyi? 
–  Ez egy egész gondolatsort indított el bennem. Végre a helyére
került a narkós lány és Mr. Henderson kábultsága közötti
összefüggés. Törni kezdtem a kókuszomat, hogy kik vették őt körül
a kritikus időszakokban. A dobogó legfelső fokára Max Cardellini
került… Leforgattam az eseményeket ennek tükrében. Elméletileg
minden stimmelt… egy kivétellel. 
–  Cardellininek szilárd alibije volt a Stafford-gyilkosság
időpontjára – mondta Beth –, az édesapjánál volt. 
– De hát… – kezdte értetlenül Brenda. 
– Tudom, mit akar mondani: hogy az apja negyedszázada a föld
alatt pihen! Csakhogy mi ezt a tényt nem ismertük! És ő prezentált
egy „apát”! 
– Kicsodát? 
 –  Egy lecsúszott, nyomorgó öreg színészt, aki egy jelentősebb
summáért eljátszotta Hawkesnak a „szerető atyát”. Amikor
gyanakodni kezdtem a grafikusra, csak arra gondoltam, hogy az
apja falaz neki. Rátelefonáltam és kifaggattam. Hamar megtört, és
meglepetésemre bevallotta az igazat. Összeállt a kép, bár az
előzményeket akkor még nem ismertem. Lóhalálában önökhöz
hajtottunk és… 
– Időben érkeztek – bontott új üveg pezsgőt a házigazda. – Nem
lehetünk elég hálásak ezért. 
– A jó cserkész ahol tud, segít – vigyorodott el Ted. 
–  Például a kádban ülő, meztelen kislányokon… – Beth nem
hagyhatta ki a ziccert. 
– Azt nem értem még – töprengett Alan –, hogy az a pornómozis
jegyszedő miért nem volt hajlandó felismerni? 
– Bizony, sok kellemetlenségtől óvta volna meg önt – mondta az
újságíró –, mert nem akarta vállalni a tanúskodással járó
hercehurcát. Inkább letagadta magát. Megérdemelné, hogy
megszorongassuk a tökét. 
–  Figyelem! – rendelkezett Henderson. Felhangosította az eddig
hang nélkül üzemelő tévét. 
Clinton elnök épp befejezte újévi jókívánságait. Elkezdődött a
himnusz.
–  Billy, Nancy! Gyertek le! – kiabált Beth. A gyerekek is
csatlakoztak a körhöz. 
–  Kemény karácsonyt éltem át – kezdett pohárköszöntőjéhez
Henderson. 
–  Démonit – kotnyeleskedett Billy, de atyjára tekintve sürgősen
elnémult. 
–… démonit – értett egyet Alan de tanulságosat. Emelem
poharam arra, hogy talán egy hajszálnyival jobb emberré
változtatott. 
– Úgy legyen – ölelte át felesége. – Boldog új évet! 
 EPILÓGUS
Ez a takarmány a biológiai hadviselés speciális formája. A
kormány így akar minket likvidálni – dobta félre a kanalát Joe
Kovach. Megvetően szemlélte az igénytelenül habzsoló Büdös Száj
törzsfőnököt. A navaho vidáman lapátolta magába a babfőzeléket. 
„ítélethozatal után a börtönben remélhetően normálisabb
alakokkal hoz össze a sors” – morfondírozott a sikkasztó. 
Felkászálódott az asztaltól és kicsoszogott a folyosóra.
– Helló, Kovach! – sietett el mellette az írnok. – Menj a raktárhoz! 
– Minek? 
– Csomagod érkezett. 
A férfi hümmögve változtatott útirányt. Ki küldhette? Gyorsan
leltárt készített. Nem jutott eszébe senki. Vállat rándított.
– Szevasz, Rozmár! – köszöntötte a nagy bajuszú raktárost, akiről
tudta, utálja a becenevét. 
–  Fogd a motyót, és szívódj fel! – mogorváskodott a fickó, és
tovább olvasott egy turflapot. 
Kovach felkapta a tetszetősen csomagolt valamit, és izgatottan
elsietett.
A cellájukban nyugalom honolt, csak Büdös Száj ejtőzött a falnak
fordulva.
Joe kibontotta a csomagolópapírt. Meglepetésében füttyentett.
Egy méregdrága Toshiba menedzserkalkulátor került elő a burkolat
alól. 
Mellette egy levélke:
Használd egészséggel, de ne csalj vele sokat!
Köszönet mindenért!
Alan Henderson 
 A SZERZŐ UTÓSZAVA
Elcsépelt közhelyszámba megy, ha egy alkotó (legyen az
tollforgató vagy bármi más) azt nyilatkozza, hogy „a legutolsó
művem a legjobb!” Én mindössze annyit állíthatok a „Démoni
karácsony”-ról, hogy a szívemhez ez a könyvem áll a legközelebb…
Ted és társai nemsokára újra szembenéznek majd az
elpusztíthatatlan, főnixmadárként újra és újraéledő Gonosz egy
következő földi helytartójával… a negyedik Paul Trent-kötetben,
melynek címe SZTÁRVENDÉG A HALÁL. 
 Megjegyzések

[←1 ] 
 Propoligráf: hazugságvizsgáló készülék
[←2 ] 
 Kábítószer-kereskedő
[←3 ] 
 Fehér anyab…-ók!
[←4 ] 
 Godzilla és Mechagodzilla: japán szörnyfilmfigurák
[←5 ] 
 New York egyik lumpennegyede számtalan kocsmával, mulatóval és sztriptízbárral. 
[←6 ] 
 Nagy Alma:New York beceneve. 
[←7 ] 
 Erle Stanley Gardner: detektívregény-író 
[←8 ] 
* Gardner ügyvéd-nyomozó főhőse 

[←9 ] 
 Az amerikai hadsereg zöld sapkás elitjének tagjait becézik így. 
[←10 ] 
 Angol stílusú söröző 
[←11 ] 
 Álomember (amerikai mesefigura) 
[←12 ] 
 Hulk Hogan: wrestlingsztár 
[←13 ] 
 Rigor mortis: a hullamerevség latin elnevezése
[←14 ] 
 Running Man: Menekülő ember – Schwarzenegger akciófilm 
 Tartalom

ELSŐ RÉSZ
ELŐHANG
ELSŐ FEJEZET
1.
2.
MÁSODIK FEJEZET
1.
2.
HARMADIK FEJEZET
1.
2.
3.
NEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
ÖTÖDIK FEJEZET
1.
2.
HATODIK FEJEZET
1.
2.
HETEDIK FEJEZET
1.
2.
NYOLCADIK FEJEZET
1.
2.
MÁSODIK RÉSZ
KILENCEDIK FEJEZET
1.
2.
TIZEDIK FEJEZET
1.
 2.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
1.
2.
TIZENHARMADIK FEJEZET
1.
2.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENHATODIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
5.
TIZENHETEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
1.
2.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
1.
2.
HUSZADIK FEJEZET
 1.
2.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
1.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
HARMADIK RÉSZ
HUSZONHARMADIK FEJEZET
1.
2.
3.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
1.
2.
HUSZONHATODIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
1.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
1.
2.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
HARMINCADIK FEJEZET
1.
 2.
3.
4.
EPILÓGUS
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Megjegyzések