Bear Grylls

VALÓDI

HŐSÖK
IGAZ TÖRTÉNETEK HŐSÖKRŐL,
AKIK SOHA NEM ADTÁK FEL

Jaffa
Kiadó
Budapest, 2014
A szerzőnek a Jaffa Kiadó gondozásában eddig megjelent könyvei

A vadon törvényei (2011)

Tűzön-vízen át! (2012)

Az élet törvényei (2013)

A Túlélés: teljesítve-sorozat:

Istenek aranya (2012)

A farkas útja (2013)

A skorpió sivataga (2014)

BEAR GRYLLS tudja, mi kell a túléléshez – mert volt
kitől tanulnia. Lebilincselő új könyvében Bear
legnagyobb példaképei történetét meséli el: azokét a
kalandorokét, felfedezőkét, katonákét és kémekét, akik a
legszélsőségesebb körülmények között is rendkívüli élni
akarásról tettek tanúbizonyságot. A történetek
némelyike nem könnyű olvasmány – a túlélés gyakran
borzasztó dolgokat követel az embertől –, de mindegyik
halált megvetően bátor, páratlan lelkierővel rendelkező
férfiakról és nőkről szól, akikben egy dolog közös:
mindnyájan valódi túlélők.
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Bear Grylls: True Grit
The epic true stories of survival and heroism tbat have sbaped
my life

TRANSWORLD PUBLISHERS
61-63 Uxbridge Road, London W5 5SA A
Random House Group Company

www.transworldbooks.co.uk

First published in Great Britain in 2013

by Bantam Press an imprint of Transworld Publishers
Copyright © Bear Grylls Ventures, 2013

Fordította: Rézműves László

Hungarian translation © Rézműves László, 2014

Szerkesztette: Helfrich Judit Felelős kiadó: Rados Richárd

Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu ISBN: 978-615-5492-03-7

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Régi és jelenlegi példaképeimnek, akiket próbára tett az
élet, és akik a helytállásuk révén váltak azokká a
hősökké, akikként számon tartjuk őket; no meg
azoknak a bátor ifjaknak, akik ma még nem is tudják,
hogy belőlük lesznek a holnap hősei.
„Két út vitt át a fák sűrűjén,
S a ritkábban járt lett az enyém,
A különbség ebben állt csupán.”

(ROBERT FROST: A nemjárt út;

Hárs Ernő fordítása)
 BEVEZETÉS

Gyakran kérdezik tőlem: kik a példaképeim, kik voltak rám a

legnagyobb hatással? Erre azonban nem könnyű felelni.
Annyi bizonyos, hogy néhai édesapám valódi hős volt a
számomra: vakmerő, kalandvágyó, szórakoztató, de ugyanakkor
szerény ember – a nép egyszerű fia. Egy személyben volt
szenvedélyes hegymászó, bátor kommandós és gyengéd, szerető apa.
Azonban az igazi inspiráció, amely arra késztetett, hogy
fizikailag, lelkileg, szellemileg és érzelmileg is feszegessem a
határaimat, nem kis részben egészen valószínűtlen forrásokból
érkezett.
A történetek, amelyeket ebben a könyvben elmesélek,
reményeim szerint az emberi kitartás leginspirálóbb, legmeghatóbb
és legelképesztőbb példáit tárják fel előtted. Nehéz volt kiválasztani
őket, mert oly sok van belőlük. Lesznek közöttük olyanok,
amelyeket már bizonyára hallottál, de számos olyan is, amit talán
még nem ismersz. És minden fájdalomról és megpróbáltatásról szóló
mesére tucatnyi másik jut, amelyik éppen olyan szívszaggató és
inspiráló.
Nemcsak azért választottam pont ezeket a történeteket, mert
ezek érintettek meg a legjobban, hanem azért is, mert széles palettát
fednek le: a Déli-sarkvidék jeges poklától a gyilkos sivatagokig; a
háborúban tanúsított páratlan bátorságtól az elképzelhetetlen
borzalommal való szembenézésig, amikor a saját karodat kell
levágnod, hogy életben maradhass.
 De mi hajtja az embert arra, hogy egyáltalán megkockáztassa,
hogy ilyen mélységeket kelljen megjárnia? Honnan meríti az erőt
ehhez az elszántsághoz és kitartáshoz? Vajon velünk született
tulajdonságunk ez, vagy olyasmi, amit életünk során tanulunk meg?
Erre megintcsak nem könnyű felelni. Ha megtanultam valamit,
az az, hogy a hősök nem egyetlen öntőformából kerülnek ki –
gyakran a legvalószínűtlenebb álca mögött rejtőznek, és az ember
sokszor maga is meglepődik, mi mindenre képes, amikor úgy hozza a
szükség.
Az énem egyik fele persze tisztán látja, hogy bizonyos emberek
sorsszerűen válnak hősökké. Jellemük, bátorságuk, önbizalmuk és
éleslátásuk már kicsi koruktól kezdve megmutatkozik, és amikor
végül eljön a vizsga ideje, bizonyítják, hogy tényleg erre születtek.
Végső soron, azt hiszem, az alábbi idézet, amely Walt Unsworth
hegymászótól származik, tökéletesen összefoglalja a kalandvágyó
jellem lényegét:

„[…] Vannak, akik számára az elérhetetlen különös

vonzerővel bír. Ezek az emberek általában nem tapasztalt
hegymászók; becsvágyuk és álmaik azonban elég erősek
ahhoz, hogy félresöpörjék azokat a kétségeket, amelyek az
óvatosabbakban esetleg felmerülnek. A hit és az elszántság a
legerősebb fegyverük.”

Meggyőződésem, hogy mindannyian képesek vagyunk nagy

dolgokra, és hihetetlen erőtartalékok rejtőznek bennünk, még ha
ennek nem is vagyunk a tudatában. Olyanok vagyunk, mint a
szőlőszemek: nem tudni, mi van belül, amíg ki nem préselik
belőlünk.
Az itt felsorakoztatott történetek egyik közös vonása, hogy a
főszereplőikből szinte teljesen kipréselték az életet, és
mindannyiuknak egy feneketlen kútba kellett alámerülniük, hogy
rátaláljanak a túléléshez szükséges bátorságra, kitartásra, lelkierőre.
Voltak, akik belehaltak a megpróbáltatásaikba, és voltak, akik
életben maradtak. Küzdelmük során azonban mindnyájan a
lényegére tapintottak annak, mit is jelent embernek lenni –
megtalálták azt a belső tüzet, amely túlmutat fizikai valónkon.
Remélem, ez a könyv majd emlékeztet rá, hogy ez a tűz – az
emberi szellem tüze – mélyen legbelül mindannyiunkban ott lobog.
Csak néha fel kell szítani kicsit a parazsát.
Bízom benne, hogy ezek a történetek arra inspirálnak majd,
hogy kicsit bátrabb és erősebb legyél, amikor próbára tesz az élet.
Ahogy Winston Churchill mondta egyszer: „Ha a poklon mész
keresztül, csak menj tovább!”
De most dőlj hátra, és engedd meg, hogy bemutassam neked a
hőseimet…
 NANDO PARRADO:
AZ EMBERHÚS ÍZE

„Nem hősök voltunk,

és nem kalandot éltünk át.
A poklot jártuk meg.”

(NANDO PARRADO)

Az Uruguayi Légierő szerencsétlenül járt 571-es járatának túlélői meg mentőiket

üdvözlik az Andokban, 1972. december 23.: SIPA/Rex Features.
A huszonkét éves Nando Parrado számára az egész csupán kellemes
családi kiruccanásnak indult. Az uruguayi rögbiválogatott tagjaként
bemutatómérkőzésre utazott a chilei Santiagóba, és elhívta
édesanyját, Eugéniát, valamint a húgát, Susyt is, hogy ha van
kedvük, tartsanak vele a csapat által bérelt kétmotoros, légcsavaros
repülőgépen, amellyel át kívánták szelni az Andok hegyláncát.
Az 571-és járat 1972. október 13-án, pénteken szállt fel.
Néhányan még viccelődtek is vele, hogy ez nem a legjobb időpont a
repülésre egy olyan hegyvonulat felett, ahol a pilótáknak gyakran
szeszélyes és veszedelmes időjárással kell megküzdeniük. A hegyek
lába felől forró levegő emelkedik felfelé, amely a hóhatárnál
összeütközik a magashegyi hideg légtömegekkel. Ebből olyan
légörvények keletkeznek, amelyekben a repülőgépeknek nem
könnyű lavírozniuk.
De csak tréfálkoztak. A meteorológiai előrejelzések biztatóak
voltak, úgyhogy senki nem aggódott.
Az időjárás azonban a hegyekben – különösen ezekben a
hegyekben – nagyon gyorsan meg tud változni. A gép alig néhány
órája volt a levegőben, és a kapitány máris arra kényszerült, hogy
leszálljon Mendoza városában, az Andok lábánál.
Ott éjszakáztak. Másnap a két pilóta ellentétes véleményen volt a
tekintetben, hogy folytassák-e az utat. Az utasaik viszont feltétlenül
el akartak jutni a rögbimérkőzés helyszínére, ezért nyomást
gyakoroltak rájuk, hogy szálljanak fel – ami végül kifejezetten rossz
ötletnek bizonyult.
A turbólégcsavaros gép a Planchón-hágó felett repült, amikor
erős légörvénybe került. A srácok közül páran először még
éljeneztek is, mintha hullámvasúton ültek volna, ahogy a repülő
négyszer egymás után hirtelen süllyedni, majd emelkedni kezdett.
Nando anyja és húga azonban rémülten kapaszkodtak az ülésükbe, és
egymás kezét szorongatták.
Ő feléjük fordult, hogy megnyugtassa őket, de a torkán akadt a
szó. A gép egyszerre meredek zuhanásba váltott, és vadul rázkódni
kezdett.
Már senkinek nem volt kedve tréfálkozni. Az utasok közül
néhányan felsikoltottak. A Nando mellett ülő fiú kimutatott az
ablakon. A gép szárnyának végétől alig 10 méterre hóval borított,
hatalmas sziklafalat láttak: egy hegy oldalát. A fiú remegő hangon
megkérdezte Nandótól, normálisnak számít-e, hogy ilyen közel
mennek a hegyekhez.
Ő nem válaszolt. A figyelmét a motorok hátborzongató visítása
kötötte le, ahogy a pilóták kétségbeesetten próbálták emelkedésre
bírni a gépet. Az egész jármű olyan vadul rázkódott, hogy úgy tűnt,
mindjárt szétesik a levegőben. Nando elkapta az anyja és a húga
rémült tekintetét, látta holtsápadt arcukat.
És akkor bekövetkezett, amitől rettegtek.
Irtózatos ütést éreztek, majd a sziklának feszülő fém vérfagyasztó
csikorgását hallották, ahogy a gép a hegyoldalnak ütközött, és
darabokra szakadt.
 Nando felnézett, de nem a repülőgép kabinjának tetejét látta,
hanem a nyílt eget. Az arcát jeges szél csapkodta. A törzs belsejében
felhők kavarogtak.
Nem volt idő imádkozni, még gondolkodni sem. Minden
irányból fülsiketítő zaj hallatszott, és a rettenetes erőhatás kitépte
Nandót az üléséből.
Nando Parrado biztos volt benne, hogy szörnyű és fájdalmas
halál vár rá. Aztán ráborult a sötétség.

Nando három napig feküdt eszméletlenül a repülőgép-

szerencsétlenség után, így – hála az égnek – nem látta, milyen
borzalmas sérüléseket szenvedett néhány társa.
Egyiküknek a hasába fúródott egy acélcső. Amikor a barátja
megpróbálta kihúzni, kiomlottak a belei. Egy másik férfinak a
lábikraizma szakadt le a csontról, és tekeredett körbe a lábszára
körül. A csont szabadon, védtelenül állt. A társának vissza kellett
nyomnia a helyére az izmot, mielőtt rögzítőkötést tehetett volna rá.
Egy nő úgy beszorult az ülések közé, hogy nem tudták
kiszabadítani. A lába eltörött, és üvöltött kínjában. Nem tehettek
érte semmit; a sorsára kellett hagyniuk.
Nando feje kosárlabda nagyságúra dagadt. Még lélegzett, ám a
többiek már mind lemondtak róla. Társai várakozása ellenére
azonban három nap múlva felébredt a kómából.
A repülő roncsának padlóján feküdt, ahol a túlélők szorosan
összebújva kucorogtak. A holttesteket halomba rakták odakint a
hóban.
 A repülőgép szárnya leszakadt, ahogy a farka is. Egy hóborította,
sziklás völgyben csapódtak a földnek, ahol semmi mást nem láttak
maguk körül, csak a gigászi hegyek vészjósló csúcsait. Ám Nandót
egyelőre kizárólag a családja sorsa foglalkoztatta.
A többiektől tudta meg a szomorú hírt: az anyja nem élte túl a
szerencsétlenséget. Nandót lesújtotta a gyász, azonban visszatartotta
a könnyeit. Tudta, hogy a teste értékes sót veszítene velük, és só
nélkül az ember nem maradhat életben. Csupán percek teltek el
azóta, hogy felébredt a kómából, de már makacsul működött benne
az életösztön. Eltökélte, hogy túl fogja élni ezt, bármibe kerüljön is.
Tizenöten haltak meg a szörnyű katasztrófában, de Nando
gondolatai most a húga felé fordultak. Susy túlélte a becsapódást, bár
már alig pislákolt benne az élet. Az arcát vér borította, összetört
testét pedig a súlyos belső sérülések miatt olyan fájdalmak gyötörték,
hogy mozdulni sem bírt. A lábfeje üszkösödni kezdett a fagytól.
Lázas önkívületben az anyjukat szólongatta, könyörögve neki, hogy
vigye őket haza, el ebből a jeges pokolból. Nando egész nap és egész
éjjel szorosan a karjában tartotta, azt remélve, hogy a teste melegével
életben tarthatja.
Csak fokozatosan tudatosult benne, hogy valójában mekkora
veszélyben vannak. A hegyekben a hőmérséklet éjszaka akár -40
Celsius-fokig süllyedhet.
Amíg eszméletlenül feküdt, a többiek hóval és bőröndökkel
betömködték a roncson tátongó lyukakat, hogy legalább némi
védelmük legyen a hegyek között süvítő dermesztő szelekkel
szemben. Nando azonban még így is arra ébredt, hogy a ruhája
ráfagyott a bőrére. Mindenkinek fehér volt a haja és a szája a fagytól.
 A repülő roncsa – az egyetlen menedékük – egy hatalmas
gleccser tetején landolt. Bár nagyon magasan voltak, olyan óriási
hegyormok vették körül őket, hogy ki kellett csavarniuk a nyakukat,
hogy lássák a csúcsukat. Ebben a magasságban olyan ritka a levegő,
hogy égette a tüdejüket. A nap sugaraitól felhólyagosodott a bőrük, a
fehéren szikrázó hótól káprázott a szemük. A hóról visszaverődő
fény elvakította őket.
Jobb esélyeik lettek volna a túlélésre, ha hajótörést szenvednek,
vagy egy sivatagban tévednek el. Ott legalább van élet. Odafenn
egyetlen élőlény sem képes megélni; se állat, se növény.
Azt a kevés ennivalót, amit össze tudtak szedni a kabinból és a
bőröndökből, fejadagokra osztották, de nem tartott ki sokáig. A
nappalt jeges éjszaka követte, majd újra nappal. A szerencsétlenség
utáni ötödik napon a négy legerősebb túlélő úgy döntött, hogy
megpróbál kimászni a völgyből. Órákkal később tértek vissza, levegő
után kapkodva, kimerülten és reményvesztetten. „Innen lehetetlen
kijutni” – mondták.
Pedig ha van szó, amelynek nem szabad szerepelnie a
szótárunkban, amikor a túlélés a tét, akkor az a „lehetetlen”.

A nyolcadik napon Nando húga meghalt a fivére karjaiban. Bár

lelkileg teljesen összetört, Nando most sem engedte meg magának,
hogy sírjon.
Eltemette a húgát a hóban. Az élet mindent elvett tőle, egy
dolgot kivéve: az apját, odahaza, Uruguayban. Nando néma
fogadalmat tett neki: nem itt, az Andok jeges pusztaságában fog
meghalni.
Víznek nem voltak híján – hó formájában mindenütt az vette
körül őket. Egy idő után azonban szörnyű fájdalmakkal járt enni
belőle, mert a száraz, hideg hó véresre marta a szájukat. Kis híján
belehaltak a szomjúságba, amíg az egyik túlélő egy alumíniumlapból
össze nem eszkábált egy olvasztószerkezetet. A havat rálapátolták
erre a fémlapra, és hagyták, hogy a nap melege felolvassza.
Az éhségüket azonban semennyi víz nem volt képes csillapítani.
Szerény készleteik egy hét után kifogytak. Ilyen hidegben és
ekkora magasságban az emberi szervezetnek sokkal több táplálékra
van szüksége, mint a tengerszinten, ám nekik most semennyi sem
jutott. A testük hamarosan önmagát kezdte felemészteni. Nem volt
mese: sürgősen fehérjéhez kellett jutniuk, különben meghalnak.
Csupán egyetlen élelemforrás maradt a számukra.
A szerencsétlenül járt társaik tetemei kint feküdtek a hóban. Az
állandó fagy tökéletesen konzerválta a húsukat. Nando volt az első,
aki felvetette, hogy a túlélés érdekében fel kellene használniuk ezt a
forrást. Nem volt más választásuk: vagy így tesznek, vagy várják az
elkerülhetetlen halált. Nando még nem akart meghalni.
A kapitánnyal kezdték. Négy túlélő összeszedett néhány
üvegszilánkot a repülő roncsából; ezekkel hasítottak le csíkokat a
halott pilóta húsából. Nando is elvett egy darabot. A hús
természetesen keményre fagyott, és furcsa hamuszürke színt öltött.
Nando a tenyerében tartott húscafatot bámulta, akárcsak a
többiek, akik vettek belőle. Néhányan betömtek egy falat fagyott
emberhúst a szájukba, és kínlódva rágni kezdték.
„Ez csak hús, semmi más” – győzködte magát Nando.
 Kicserepesedett ajkaihoz emelte a húsdarabot, és megérintette a
nyelvével. Nem érzett semmilyen ízt, csak a hús kemény, inas
állagát. Megrágta párszor a falatot, aztán leerőszakolta a torkán.
Nem érzett bűntudatot, pusztán dühöt, hogy ilyesmire kellett
vetemedniük. És noha a hús nem mulasztotta el kínzó éhségét,
reményt adott neki, hogy távol tarthatják az éhhalált, amíg a
mentőcsapatok rájuk találnak.
Uruguayban már bizonyára mindenkit mozgósítottak a
keresésükre. Így kellett tenniük, nem igaz? Már nem kell sokáig ezen
a hátborzongató étrenden élniük. Ugye?
Az egyik túlélő talált egy kis tranzisztoros rádiót a roncsban,
amit valahogy sikerült működésre bírniuk. Egy nappal azután, hogy
először kóstoltak emberhúst, befogtak egy hírcsatornát.
Pontosan azt hallották, amit egyikük sem akart hallani. A
körülmények túl veszélyesek voltak, ezért a kutatást beszüntették.
Az illetékesek úgy ítélték, hogy semmi esély rá, hogy akár egyetlen
túlélőt is találjanak.

„Lélegezz! – mondogatták maguknak, amikor eluralkodott rajtuk a

kétségbeesés. – Ha lélegzel, az azt jelenti, hogy még élsz!” Most
azonban, hogy a megmenekülés minden reménye elszállt, azon
tűnődtek, vajon hány lélegzetvételre futja még az erejükből.
A hegy további borzalmakat tartogatott számukra. Egyik éjjel
lavina csapott le rájuk. A téli vihar irdatlan mennyiségű havat
zúdított le a hegyoldalon, egyenesen a repülőgéproncsra. A hó
benyomult a roncs törzsébe, és Nandót sok más társával együtt
betemette. Hatan megfulladtak a jeges takaró alatt.
Nando később ahhoz hasonlította az érzést, mintha csapdába
estek volna egy tengeralattjáróban, az óceán fenekén. Odakint
dühödt vihar tombolt, ezért nem merték kiásni magukat, és
fogalmuk sem volt, mennyi hó gyűlt össze felettük. Minden esély
megvolt rá, hogy ebben a jeges sírboltban lelik a halálukat.
Most, hogy a hó elzárta őket a napfénytől, nem tudták használni
a vízolvasztó szerkezetet. Élelmük sem volt – kizárólag azoknak a
holtteste, akiket a lavina ölt meg.
Korábban csak azoknak kellett végignézniük a szörnyű
műveletet, akik levágták a húst a testekről. Most mindenki látta,
ahogy a legelszántabb túlélők feldarabolják a halottakat. A friss
hullákat a nap nem tudta kiszárítani, ezért az ő húsukat megenni
merőben más élménynek ígérkezett. A friss hús nem száraz volt, és
kemény, hanem puha és zsíros.
Nyers.
Nedves.
A hús csöpögött a vértől, tele volt csomós porcdarabokkal – és
minden volt, csak nem íztelen. Nandónak és a többieknek minden
lelkierejüket össze kellett szedniük, hogy öklendezve le tudják
gyűrni a torkukon az alaktalan húsmasszát, és elviseljék a rothadó
emberi szövetek, valamint a zsír émelyítő szagát.

A hóvihar elvonult. A túlélőknek nyolc napjukba telt, mire kiásták

magukat és a roncsot a hó alól.
 Az az ötletük támadt, hogy a repülő leszakadt farkában maradt
akkumulátor segítségével üzemelik be a gép rádióját. Így talán
segítséget hívhatnak. Nando és három társa a fagyott hóban órákig
tartó, kimerítő gyaloglás után lelt rá a farokrészre. Ki tudták szerelni
az akkumulátort, azonban a rádiót többnapnyi próbálkozás után sem
sikerült megjavítaniuk.
A szerencsétlenség helyszíne közben egyre hátborzongatóbb
hellyé változott. A túlélők eleinte csak apró csíkokat vágtak halott
társaik húsából. Voltak, akik erre sem voltak hajlandóak, de a
beszámolók szerint a többség végül belátta, hogy nincs más
választásuk. Ahogy telt-múlt az idő, a brutális valóság, hogy milyen
étrenden is élnek, egyre nyilvánvalóbbá vált.
A roncs körül mindenütt emberi csontok hevertek. Az
elfogyasztásra váró hús – a feldarabolt karok és lábak – halomban
álltak a repülő törzsén tátongó nyílás mellett, rémséges, de könnyen
hozzáférhető éléskamraként. A gép tetejére emberi zsírt terítettek ki
nagy darabokban, hogy kiszárítsák a napon. Már nem csak a húst
fogyasztották el, hanem a belsőségeket is. Vesét, májat, szívet, tüdőt
– mindent. Még a koponyáját is felnyitották a halottaknak, hogy
kikanalazzák belőle az agyat. A széthasított, üres koponyák szanaszét
hevertek a hóban.
Két holttesthez azonban nem nyúltak. Nando iránti tiszteletből a
többiek érintetlenül hagyták az édesanyja és a húga testét. Nando
azonban tudta, hogy ez nem marad így sokáig. A tökéletesen ehető
húst nem hagyhatják veszni. Eljön majd az idő, amikor a tisztelettel
szemben az életösztön kerekedik felül. Meg kellett próbálnia
segítséget szerezni, mielőtt arra kényszerül, hogy a saját
családtagjaiból egyen. Szembe kellett szállnia a heggyel.
 Tisztában volt vele, hogy kicsi az esélye túlélni a próbálkozást.
De még ez is jobb volt, mint egyáltalán meg sem próbálni.

Hatvan nappal a szerencsétlenség után Nando és két társa – Roberto

és Tintin – nekivágtak az útnak, hogy segítséget szerezzenek. Lefelé
nem vezetett út; csak hegynek felfelé indulhattak. Arról azonban
fogalmuk sem volt, hogy az Andok egyik legmagasabb csúcsát
készülnek megmászni – egy olyan csúcsot, amelyik közel 5200
méterrel magasodik a tengerszint fölé.
Még a tapasztalt hegymászók is kétszer meggondolták volna,
mielőtt ilyen útra vállalkoznak, és bizonyosan nem próbálkoztak
volna vele az éhhalál szélén töltött hatvan nap után, a szélsőséges
körülményekhez nélkülözhetetlen hegymászó-felszerelés nélkül.
Nandónak és bátor társainak nem volt mászóvasuk, jégcsákányuk
vagy meleg öltözékük, ahogy biztonsági kötelük vagy acélkampóik
sem. Csak az a ruha volt rajtuk, amit a roncsban maradt bőröndökből
össze tudtak szedegetni. A szervezetük legyengült az
alultápláltságtól, a szomjúságtól, a kimerültségtől és az elemeknek
való kitettségtől. Egyikük sem próbált még soha megmászni ekkora
hegyet. Nem telt sok időbe, hogy kiütközzön a tapasztalatlanságuk.
Ha még soha nem szenvedtél hegyibetegségben, el sem tudod
képzelni, milyen. Olyan fejfájás kínoz, hogy majd beleőrülsz. Alig
tudsz megállni a lábadon, úgy forog veled a világ. Halálosan
fáradtnak érzed magad. Amennyiben túl magasra merészkedsz,
fennáll az agykárosodás és a halál kockázata. Azt mondják, ekkora
magasságban egy nap nem szabad 300 méternél többet haladni
felfelé, különben a szervezeted nem tud alkalmazkodni a
megváltozott körülményekhez.
Nando és barátai semmit sem tudtak erről. Az első reggel 600
métert tettek meg hegynek felfelé. A vérük összesűrűsödött, ahogy
megpróbálta tartalékolni az oxigént. Szaporán kapkodták a levegőt,
és kiszáradtak.
De csak mentek tovább előre.
Nem volt náluk más élelem, csupán azok a hússzeletek,
amelyeket a halott társaik testéről hasítottak le, és egy zokniba
gyömöszöltek. De most a kannibalizmus aggasztotta őket a
legkevésbé. A gigászi feladat, ami előttük állt, minden mást háttérbe
szorított.
Tapasztalatlanságuk okán a legnehezebb útvonalat választották.
Nando haladt elöl, és menet közben kellett elsajátítania a
hegymászókészségeket. Lehetetlenül meredek, jéggel borított
lejtőkön kaptatva, pengevékony, csúszós párkányokon
egyensúlyozva kellett megtalálnia a felfelé vezető utat, és elkerülnie
a halálos jégszurdokokat. Akkor sem hátrált meg, amikor egy 100
méter magas, összetömörödött hóval és jéggel borított, függőleges
sziklafalba ütköztek: egy hegyesre faragott bottal vájt bele létrát
maguknak.
Éjszaka a hőmérséklet olyan alacsonyra zuhant, hogy a
vizespalackjukat szétrepesztette a jég. Még nappal is folyamatosan
reszkettek az embertelen hidegtől és a kimerültségtől. Csodával
határos módon felértek ugyan a hegy csúcsára, de a kegyetlen Andok
még tartogatott nekik egy csapást. Nando arra számított, hogy
odafentről megpillantják majd a hegyvonulat végét, de körös-körül
nem láttak semmi mást, csak újabb hegycsúcsokat.
 Sehol egy zöld folt vagy civilizáció nyoma. Semmi, csak hó, jég
és szikla. Nem számíthattak segítségre.
Amikor a túlélésért küzdesz, a lelkierő a legfontosabb. Csalódása
ellenére Nando nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés.
A távolban kiszúrt két kisebb csúcsot, amelyeket nem borított
jég. Vajon ezt jó jelnek veheti? Lehetséges, hogy ott véget ér a
hegylánc? A gond csupán az volt, hogy Nando számítása szerint azok
a hegyek 80 kilométerre lehettek tőlük. Nem volt náluk elég
emberhús ahhoz, hogy mindhárman folytathassák az utat, ezért
Tintint, aki a leggyengébb volt közöttük, visszaküldték a lezuhant
gép roncsához. Tintinnek alig egy órába telt visszaereszkednie a
többiekhez.
Nando és Roberto most már lefelé haladtak, a felhők felé.
Nemcsak a hegy kényének-kedvének voltak kitéve, hanem a
gravitációnak is. Ahogy botladozva ereszkedtek le a hegyről, Nando
elesett, és összezúzta magát a jégen. Lesoványodott, legyengült testét
zúzódások borították. De nem álltak meg. Minden erejüket
megfeszítve kényszerítették magukat, hogy egyik lábukat a másik elé
tegyék, bár lassan a végkimerülés határára jutottak.
Lejjebb érve a hőmérséklet emelkedni kezdett. A zokniba
gyömöszölt emberhús felolvadt, és megrothadt. Elviselhetetlen volt a
bűze, és nyilvánvalóvá vált, hogy többé már nem ehetnek belőle.
Sürgősen segítséget kellett szerezniük, különben egyszerűen éhen
halnak.
Útjuk kilencedik napján azonban rájuk mosolygott a szerencse.
Megláttak egy embert.
A tizedik napon megérkezett a segítség. Élelmet is hoztak
magukkal. Nando és Roberto hetvenkét napja először evett meleg,
nem emberhúsból készült ételt. A legfontosabb mégis az volt, hogy
végre elmondhatták a helyi rendőröknek, miért szelték át az Andok
hegyláncát: hogy a hegyek között egy repülőgéproncsban még
tizennégy társuk várja, hogy megmentsék őket.
Nando és Roberto halált megvető bátorságának és kitartásának
köszönhetően december 22-én és 23-án – csodálatos karácsonyi
ajándékként – egy helikopter biztonságba szállította a többi túlélőt
is.
A repülőgépen utazó negyvenöt emberből tizenhat élte túl a
rettenetes balesetet. Az volt az igazi csoda, hogy nem maradtak ott
mindnyájan.

Sokan, amikor meghallják Nando Parrado és kétségbeejtő helyzetbe

került társaik történetét, nem fognak fel belőle mást, csak a
kannibalizmus szörnyűségét. Egyesek még el is ítélik őket a
rettenetes döntésért, amelyet meg kellett hozniuk.
Természetesen nincs igazuk.
Az egyik legsötétebb pillanatukban a túlélők egyezséget kötöttek
egymással: ha bármelyikük meghalna, a többiek megehetik a testét.
Azért döntöttek így, mert tudták, hogy halott társaik húsának
elfogyasztásával nem semmibe veszik az emberi életet, hanem
éppen, hogy azt bizonyítják vele, mennyire értékes – annyira, hogy
bármit hajlandóak megtenni azért, hogy megmentsék az életüket egy
olyan elképzelhetetlenül mostoha környezetben, ahol az elemek
mindent elkövetnek, hogy megfosszák őket tőle.
 Az 571-es járat túlélői figyelemre méltó bátorságról,
találékonyságról és (véleményem szerint) emberi méltóságról tettek
tanúbizonyságot. Olyan tényt igazoltak a tetteikkel, amely egyidős
magával az élettel: amikor a halál szinte bizonyosnak tűnik, az egyik
legemberibb reakció, hogy foggal-körömmel küzdünk az életben
maradásunkért.
 JULIANE KOEPCKE:
POKOLI DZSUNGEL

„Zuhanok, mint egy kő,

keresztülszelve az eget…
Kb. 2 mérfölddel a föld felett.

(JULIANE KOEPCKE)
1971 karácsonyának estéje. Egy tizenhét éves, német szülőktől,
Peruban született diáklány helyet foglal az anyja mellett a
repülőgépen, és szorosan becsatolja a biztonsági övét. Limából
Pucallpába tartanak; az út elvileg csupán egy óra.
Juliane Koepcke még nem sejti, hogy az utazása sokkal tovább
fog tartani.
A repülőgép egy turbólégcsavaros Lockheed Electra, amelynek
utazómagassága 3000 méter. Tetszetős járgány; Juliane meg is
csodálta a kifutópályán. Arról fogalma sincs, hogy ezt a gépet
elsősorban sík, sivatagos terep feletti repülésre tervezték, nem az
Andok magaslati, örvényekkel teli légterére – ahogy arról sem, hogy
a gép egyenesen egy vihar közepébe fog berepülni.
Néhány perccel korábban még tűzött a nap. Most olyan sötét
van, mintha éjszaka lenne. Az ablakon át Juliane körös-körül vad
villámokat lát cikázni az égen.
A repülőgép erősen hánykolódik a viharban, mintha valami
láthatatlan kéz rázná – ahogy egy gyerek játszik egy műanyag játék
repülővel. A gép odalent a földön erősnek és tekintélyt
parancsolónak látszott, de itt fenn, a természet gigászi erőivel
szemben jelentéktelen, akár egy parányi légy.
Az utasok feje felett hirtelen kinyílnak a tárolórekeszek. Táskák,
bőröndök és étel záporozik az utasok fejére. Mindenki sikoltozik.
Juliane Koepcke megpróbálja megőrizni a hidegvérét. Így tesz az
anyja is. Nyugtatgatja a lányát, hogy nem lesz semmi baj.
Nincs ilyen szerencséjük.
 Egyszer csak hatalmas fehér villanás vakítja el Julianet. Valami
történt a jobb oldali szárnnyal. Talán villám csapott bele? Lehetetlen
megállapítani. A gép vadul megrándul, és az orra meredeken
lebukik. Az emberek között most már kitör a pánik, azonban a
sikoltozást elnyomja a motorok fülsiketítő zaja, ahogy a megsebzett
gép egyre gyorsuló tempóban zuhan a föld felé.
Juliane a motorok süvítése és az utasok sikolyai között hallja,
ahogy az anyja azt suttogja: „Végünk van!”
A gép darabokra szakad körülötte, és Juliane Koepcke arra
eszmél, hogy nem látja az utasokat, sőt, magát a gép utasterét sem.
Nem hallja sem a kiáltásokat, sem a motorok robaját, csupán a szél
vad süvítését a fülében.
Még mindig az ülésébe szíjazva ül, de már nem a repülőgép
törzsében. 3000 méter magasról zuhan lefelé, és egyre gyorsabban
közeledik a földhöz.
Nincs ember, aki ezt túlélhetné. Juliane eposzba illő története
azonban csodával határos módon csak most kezdődik.

Juliane Koepcke később felidézte, hogy zuhanás közben hogyan

préselte ki a levegőt a tüdejéből a gyomrába vágó biztonsági öv,
amely szorosan az ülésében tartotta. Ott és akkor azonban nem volt
rá idő, hogy eluralkodjon rajta a félelem. Újra és újra elveszítette az
eszméletét. Amikor egy pillanatra ismét visszatért a valóságba,
ráeszmélt, hogy fejjel lefelé zuhan. Szédítő iramban pörgött a
levegőben, mint egy fúró, amely mindjárt áthasítja a feléje rohanó
sűrű lombkoronát.
 Aztán ráborult a sötétség, és újra elájult.
Arra ébredt, hogy a földön fekszik az esőerdő közepén. Az ülés a
hátára borult, de Juliane már nem volt beleszíjazva.
Az órájára nézett. Reggel kilenc. Megpróbált feltápászkodni, ám
hirtelen szédülés tört rá, és visszazuhant az erdei talajra.
Sajgott a kulcscsontja. Ahogy megérintette, érezte, hogy eltörött:
a törés helyén a csont két vége felfelé türemkedett, bár szerencsére
nem döfte át a bőrét. A bal lábán mély vágást talált, de a seb furcsa
módon nem vérzett. Bénultnak érezte magát a sokktól, és
elveszítette a szemüvegét, így alig látott el pár méterre.
Ekkor tudatosult benne, hogy mi is történt – és hogy teljesen
egyedül van. Az anyját hívogatta, azonban panaszos kiáltásaira senki
sem felelt. Nem hallott más hangot, mindössze az esőerdő zajait.
Túlélte azt, amit ember nem élhetett túl. De vajon életben tud-e
maradni a Föld egyik legkegyetlenebb vidékén – a sűrű, lakatlan
őserdőben?

Ha igazán próbára akarod tenni magad, a dzsungelnál nem találsz

alkalmasabb helyet. Az állandó hőség, a magas páratartalom,
valamint a bőséges csapadék és napfény kombinációjának
eredményeképpen az esőerdők rejtik bolygónk legösszetettebb
ökoszisztémáit. A dzsungel csak úgy nyüzsög az élettől: élőlények
kapaszkodnak a fákon, csúsznak-másznak-tekergőznek az
aljnövényzetben és az ágakon. Az őserdő szépsége lélegzetelállító,
ugyanakkor a halál is egy pillanat alatt lecsaphat az emberre.
 Juliane Koepcke pontosan tudta ezt. A dzsungel nem volt
teljesen ismeretlen számára: zoológus szülei már kicsi korában
megismertették vele az őserdőt. Ebből következően azt is tudta, hogy
egyedül és sebesülten a legrosszabb, amit tehet, ha pánikba esik.
Tiszta fejjel, higgadtan kellett cselekednie. Ébernek kellett maradnia,
és alaposan megfontolnia minden egyes lépését. Ha hagyja, hogy
eluralkodjon rajta a kétségbeesés, valószínűleg egy napig sem bírja a
dzsungelben.
Ekkor jött rá, hogy csak az egyik lábán van cipő. A másik
bizonyára leesett, amikor kizuhant a gépből. Amikor korábban a
dzsungelben járt, mindig gumicsizmát húzott, hogy megvédje magát
egy esetleges kígyómarástól. Mérges kígyók és pókok bárhol
megbújhattak. Rejtőszínük láthatatlanná tette őket, ám ha véletlenül
megzavarja őket, gondolkodás nélkül rátámadnak. „Sebaj – gondolta
Juliane. – Ha csak az egyik lábamat védi cipő, az is jobb, mint ha
egyiket sem.”
Az egy szál cipőtől eltekintve nem volt rajta más, csupán egy
könnyű nyári ruha, de már az is cafatokban lógott rajta. Nem éppen
ideális öltözet egy őserdei túlélőtúrához.
Hamarosan kínzó szomjúság tört rá. Körülnézett, hátha talál
valahol vizet, azonban csak harmattól nyirkos, széles zöld leveleket
talált. Azokról nyalogatta le a nedvességet.
A dzsungelben mozogni és tájékozódni külön művészet, és még
alkalmas lábbeliben, megfelelő felszerelés birtokában is pokolian
kemény munka. Nincsenek tájékozódási pontok: az őserdő egyik
része pontosan olyan, mint a másik. A gyakorlatlan szem csupán
egyetlen összemosódó, párás, mocskos, bűzös, zöld katyvaszt lát.
 Korábbi dzsungeltúráin Juliane machetével karcolt jeleket a
fákba, hogy ne körbe-körbe menjen, most viszont nem volt nála
semmi ilyesmi. Ezért hát alaposan megfigyelte a környezetét, és
megjegyezte magának az egyik különösen impozáns fát, hogy legyen
valami, ami útbaigazítja, majd bizonytalan léptekkel elindult, hogy
túlélők után kutasson a környéken.
Mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztatta, vajon az anyja is
túlélhette-e a katasztrófát.
Nem talált semmit egy doboz selyemcukron kívül, ami a
közelében landolt az erdőben. Nem éppen ebben reménykedett, de
tápláléknak még jól jöhet.
A sűrű lombkoronán át köröző helikopter zúgását hallotta a
távolból. Tudta, hogy ez mit jelent: mentőcsapatok kutatnak a
túlélők után. Keserűen ébredt rá: teljességgel kizárt, hogy őt
megpillantsák a dzsungel mélyén.
Ha valaha is ki akar jutni innen, nem számíthat senkire, egyedül
önmagára. És minden erejére szükség lesz.
Az őserdő furcsa neszein át egyszer csak másfajta hang ütötte
meg a fülét. Vízcsobogás!
Eszébe jutott a tanács, amelyet még az apja adott az őserdei
túléléshez: ha eltévedsz a dzsungelben, keress valamilyen vízfolyást,
és kövesd azt! Nem számít, milyen vékony erecskére bukkansz. Jó
esély van rá, hogy előbb-utóbb egy másik érbe torkollik, és patakká
duzzad. A patak aztán egyesül egy másik patakkal, és folyó lesz
belőle. Ahol pedig folyó van, ott általában emberek is élnek…
Juliane rátalált a csobogó hang forrására: egy vékonyan
csörgedező érre, amelynek újra és újra kidőlt fák állták az útját. Egy
idő után azonban az erecske valamivel szélesebbre – úgy 0,5
méteresre – duzzadt. Juliane már alig állt a lábán, de elszántan
követte a vízfolyást. Ez vezeti majd biztonságba őt.
Este hat körül hirtelen besötétedett. Az éj mindig gyorsan száll le
a dzsungelben. Julianet vaksötét vette körül, és az esőerdő furcsa,
hátborzongató zajokkal telt meg. Gyerekkorában megtanulta,
hogyan gyújthat tüzet két bot összedörzsölésével. A tűz némi
meleget adna neki, és távol tartaná a veszélyes állatokat – csakhogy
az esős évszak közepén képtelenség lett volna tüzet csiholni a
nyirkos ágakból, és amúgy sem volt nála semmilyen szerszám,
amellyel tűzgyújtót faraghatott volna magának.
Az éjszaka nagyon ijesztő az őserdőben, ám Juliane túlságosan
kimerült volt ahhoz, hogy féljen. Csak lerogyott a földre, a hátát egy
fának támasztotta, és lehunyta a szemét.

Az első éjszaka semmivel sem csökkentette a kimerültségét, mivel az

jelentős részben a megrázkódtatásból eredt. A lány azonban tudta,
hogy nem hagyhatja el magát. Muszáj volt továbbmennie.
Folytatta az útját a patak mentén, és ügyelt rá, hogy mindig a
szandálos lábával lépjen előre. A csörgedező kis ér ide-oda
tekergőzött az aljnövényzetben, jócskán meghosszabbítva az utat,
amit Julianének meg kellett tennie az őserdőben. Minél többet
kellett gyalogolnia, annál inkább úgy érezte, hogy minden erő elszáll
a testéből, de nem kockáztathatta meg, hogy levágja a kanyarokat. A
szemüvege nélkül nem látott túl messzire, ezért nem mert
elkóborolni a pataktól. Küszködve tántorgott tovább a vízfolyás
mentén, ami egyre nagyobb és nagyobb erőfeszítést igényelt tőle.
 Ha az ember eltéved az őserdőben, tisztában kell lennie azzal,
hogy nem ő az egyetlen, aki vizet és élelmet keres. Minden egyes
állat és növény ugyanezt teszi. Így hát egy patakocska nem csupán a
túlélés záloga lehet – a veszélyt is mágnesként vonzhatja.
Juliane útjába akadt egy madárpók; a második legnagyobb pók a
világon, amelynek méreggel teli rágói könnyedén képesek
átlyukasztani az ember bőrét. A lány óvatosan kikerülte. Tudta, hogy
távolról sem ez lesz a legszörnyűbb teremtmény a dzsungelben,
amellyel összeakad. Később súlyos szárnyak lassú, vészjósló
csapkodását hallotta. Hangosabban verdestek bármely más
madárénál. A lányra rátört az émelygés, amikor rájött, hogy egy
királykeselyűt hall. Pontosan tudta, mivel táplálkozik ez a madár.
Tetemekkel. Rothadó hússal.
A patak következő kanyarulatánál aztán megpillantotta, mi
vonzotta oda a dögevőket. Három repülőgépülés hevert a földön,
bennük két férfi és egy nő holttestével.
Fejjel lefelé értek földet. A halottak feje belefúródott az őserdő
talajába, a lábuk törötten, csálén mutatott az ég felé.
Aztán Juliane meglátta a keselyűket. A fák ágain gubbasztva,
árgus szemekkel figyelték a halott embereket. Még vártak: a hús túl
friss volt nekik. De már nem kell sok idő, és odatelepednek a
tetemek mellé, hogy lecsipkedjék róluk a rothadó húst.
Juliane körülnézett, hogy nincsenek-e a közelben további
áldozatok, de nem látott semmit, csak szétszóródott fémroncsokat.
Így hát sietősen folytatta az útját, hátrahagyva a holtakat és az őket
sóvárgó szemmel bámuló, éhes keselyűket.
Ő még nem volt hulla. Legalábbis egyelőre.
 *

Juliane semmit nem mert megenni.

Az esős évszak nem a legjobb időszak arra, hogy az ember élelem
után kutasson az őserdőben, mivel a legtöbb gyümölcs a száraz
évszakban érik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a dzsungel bármikor
is szűkölködne táplálékban, ám pontosan tudnod kell, mi az, amit
megehetsz. Sok növény ízletesnek látszik, pedig valójában halálos
mérget rejt.
Julianenál nem volt kés, amellyel levághatta volna a pálmák friss
hajtásait, vagy ehető gyökereket áshatott volna ki a földből; sem
egyéb eszköz, amellyel vadászhatott vagy halászhatott volna. Amikor
az utolsó selyemcukor is elfogyott, nem maradt semmi ennivalója.
Víznek nem volt híján, de a patak felszínén, amelyet követett,
barna hab úszott. Amikor korábban a dzsungelben járt, mindig
felforralta a vizet, mielőtt ivott volna belőle. Ezt nagyon jól tette –
csak így lehet biztos benne az ember, hogy minden kórokozó
elpusztul, ami az ilyen ismeretlen vizekben nyüzsögni szokott.
Csakhogy Juliane a kellő eszközök nélkül tüzet sem tudott gyújtani.
Ezért aztán kénytelen volt nagyokat kortyolni a piszkos vízből;
részben azért, hogy ki ne száradjon, részben pedig azért, hogy
megtöltse a gyomrát, és távol tartsa az éhséget. A trópusi vizekből
inni felettébb kockázatos, de a szükség törvényt bont.
Juliane megpróbálta számon tartani a napokat, de ez nem volt
könnyű. A nap reggel hatkor kelt, este hatkor pedig gyorsan leszállt
a sötétség. A lány az első éjszakán még mélyen aludt a
megrázkódtatás okozta kimerültségtől, ám utána ritkán jött álom a
szemére. A hosszú éjszakák alatt moszkitók zaklatták – úgy
nyüzsögtek körülötte, mintha elevenen fel akarnák falni. A bőrét
mindenütt csípésnyomok borították. Az égető viszketés csak akkor
enyhült, ha esett az eső.
De az eső sem javított a helyzetén. Az esős évszakban éjszaka
alaposan lehűl a levegő: Juliane vékony pamutruháját csuromvizesre
áztatta a jéghideg víz, és kiszívott minden melegséget a testéből. Az
elviselhetetlenül hosszú, fájdalmas éjszakák alatt a lány egyre
reményvesztettebbnek kezdte érezni magát.
Nem csoda hát, hogy éhezve, félig önkívületi állapotban, törött
csontokkal, bőrig ázva, rovarcsípésektől és horzsolásoktól égő bőrrel,
cserbenhagyta az időérzéke. Azt sem tudta megállapítani, hogy az
ötödik vagy a hatodik napon történt-e, hogy meghallotta egy
búbostyúk kiáltozását – azt azonban tudta, hogy ez a madár széles
folyók közelében, a nyílt ég alatt fészkel. Átküzdötte magát a sűrű
bozóton, ami újra és újra felsértette a bőrét, és végül valóban egy
folyó partján találta magát.
Emberi településnek azonban nyomát sem látta.
A folyó partját túl sűrű növényzet borította ahhoz, hogy a part
mentén tudjon haladni, ezért a lány a sekély vízben gázolt előre.
Bölcsen egy bottal tapogatta ki maga előtt az utat, hogy elijessze az
esetleg az iszapban leselkedő rájákat.
A lába egyre mélyebben süllyedt az iszapba, ezért úgy döntött,
inkább úszva halad tovább. Ehhez nagy merészségre volt szükség,
mert tudta, hogy a víz tele van piranhákkal. Aztán ott voltak még a
kajmánok is, az aligátor dél-amerikai rokonai, amelyek akár 4
méteresre is megnőhetnek.
De nem volt túl sok választása. Kockáztatott – és imádkozott.
 Lassan csorgott lefelé az árral. Aztán, amikor besötétedett,
kikecmergett a partra, hogy megpihenjen egy újabb fájdalmasan
hosszú éjszakára a dzsungelben.

Juliane jobb karjának hátsó részén volt egy seb. Nem látta igazán, de
egy idő után kellemetlennek érezte, ezért kicsavarta a karját, hogy
közelebbről megnézze.
Kukacok.
A legyek belepetéztek a nyílt sebbe. A peték mostanra kikeltek,
és jó centiméternyi hosszú, rothadó bőrrel táplálkozó lárvák
nyüzsögtek a sebben.
Juliane megpróbálta kipiszkálni őket, de nem járt sikerrel.
Tudta, hogy ezek az élősködők nem bántják a gazda testet – sőt, a
kukacok segíthetnek tisztán tartani a sebet, mivel csak az elhalt
szöveteket falják fel. Amíg azonban nyílt seb tátong a karján, fennáll
az elfertőződés veszélye, és egy elfertőződött, nyílt seb a
dzsungelben gyorsan végezhet az emberrel.
Nem sok mindent tehetett, ezért inkább békén hagyta a
tekergőző kukacokat, és ismét beleereszkedett a piranháktól és
kajmánoktól nyüzsgő folyóba, hogy folytassa veszélyes útját.
Az egész napi úszás a végsőkig kimerítette. Már alig érezte a
testét. A nyaka és a válla ugyanakkor lüktetett a fájdalomtól.
Finoman megtapogatta az ujjaival: vérzett. Ahogy lefelé úszott a
folyón, a nap hólyagosra égette a hátán a bőrt. A felfakadt
hólyagokból szivárgott a vér. Másodfokú égési sérüléseket szenvedett
pusztán a tűző naptól.
 Hamarosan túlságosan kimerült ahhoz, hogy tovább ússzon.
Elcsigázottan rogyott össze a parton. Arra ébredt, hogy alig pár
centire tőle kajmánkölykök totyognak a homokban – a közelben
pedig ott sziszegett az anyjuk, támadásra készen, tágra nyitott
állkapcsokkal.
Juliane visszamenekült a folyóba, remélve, hogy a kajmán a
kölykeivel marad.
Hamarosan azonban még rosszabb ellenséggel kellett
szembenéznie: az éhséggel. Több mint egy hete küzdött az életéért
az őserdőben, és súlyosan legyengült. Azon kapta magát, hogy
négykézlábra ereszkedve, kétségbeesetten próbál elkapni egyet a
körülötte ugráló békák közül – de nem járt sikerrel.

Az őserdei rémálom tizedik napján Juliane pokoli kínok közepette,

lázas önkívületben lebegett a folyóban. Már alig pislákolt benne az
élet, amikor egyszer csak meglátott valamit.
Először azt hitte, káprázik a szeme. „Biztos csak a fáradtság miatt
hallucinálok – gondolta. – Vagy talán ez már a vég.”
Aztán rájött, hogy mindez valóság: egy csónak pihent a
folyóparton.
Juliane arra vonszolta összetört, vérző testét. A csónaktól
lábnyomok vezettek felfelé a parton. A lány a maradék erejét
összeszedve követte őket. Órákba telt, míg sikerült megtennie azt az
alig 30 métert, de végül rábukkant egy kis menedékre, benne egy
kanna benzinnel – nyilván a csónak motorjához való üzemanyag
volt. Öntött belőle egy kicsit a kukacoktól nyüzsgő sebére. Szörnyen
fájt, de elérte a kívánt hatást: a kukacok többsége tekergőzve
előmászott a sebből, így a lány le tudta söpörni őket a bőréről.
A menedékben Juliane vitorlavásznat is talált. Maga köré
tekerte, hogy védje a bőrét a szúnyogoktól. Azon az éjszakán, a
menedékben, úgy aludt, mint egy kisbaba. „Olyan volt, mint egy
ötcsillagos szállodában” – emlékezett vissza később.
A rá következő napon három férfi talált rá. Juliane elmondta
nekik, hogy került oda: hogy lezuhant az égből, és tíz napja kóborol
az őserdőben. A férfiak hitetlenkedve bámultak rá. El sem tudták
képzelni, hogy élhet túl az ember egy ilyen megpróbáltatást.
Megrökönyödött arckifejezésük a lány külsejének is szólt. Nem a
vérző háta borzasztotta el őket a legjobban, és nem is a karján levő
sebben izgő-mozgó férgek vagy a gennyes, elfertőződött
rovarcsípésekkel borított, kisebesedett bőre – hanem a szeme.
Amikor szabadesésben 3000 métert zuhant az égből, az erek
megpattantak a szemgolyóiban. Vörös szemgödréből mintha vért
könnyezett volna.

Juliane Koepcke 3000 métert zuhant odafentről, és csak a puszta

szerencséjének köszönhette, hogy megúszta a zuhanást. Ahhoz
azonban, hogy utána is sikerült életben maradnia, már nem sok köze
volt a szerencsének.
A következő rettenetes tíz napot azért volt képes túlélni, mert
nagyon jól hasznosította azt a kis tudást, amivel rendelkezett.
Szörnyű helyzete ellenére nem esett kétségbe, és arra
összpontosított, hogy alkalmazkodni tudjon a terephez, és élve
kijusson az őserdőből. Bízott az ösztöneiben, és nem volt hajlandó
feladni, bármilyen kilátástalannak tűnt is a helyzete.
Juliane helyében az emberek többsége pánikba esett volna, ő
azonban tudta, hogy a pánik a legbiztosabb út a halálba. Megőrizte a
lélekjelenlétét, és tudatosan kereste a megmenekülés útját. Nem
törődött a fájdalommal, és tartotta magát a tervéhez.
Megingathatatlan elszántsága és életösztöne végül megmentette az
életét.
Ez a törékeny lány elképesztő túlélőkészségről tett
tanúbizonyságot.
 JOHN MCDOUALL STUART:
MINDEN IDŐK LEGŐRÜLTEBB
FELFEDEZŐJE?

„Bátran kijelenthetjük,
hogy Mr. John McDouall Stuart felfedezései
– társai teljesítményét nem lekicsinyelve –
az ausztrál történelem legfényesebb lapjaira
kívánkoznak.”
(WILLIAM HARDMAN,
A THE JOURNALS OF JOHN MCDOUALL STUART
SZERKESZTŐJE)

John McDouall Stuart, rézkarc, 1865: Granger Collection/TopFoto.

A skóciai Fife-ból hosszú az út az ausztrál vadonig – és most nem
csak a fizikai távolságról beszélek. A száraz ausztrál sivatagban a
hőmérséklet nyáron akár 45 Celsius-fokig is felszökik, míg télen
gyakran fagypont alá zuhan. A sivatag olyan roppant kiterjedésű,
hogy az ember napokig kóborolhat benne anélkül, hogy egy
teremtett lélekkel találkozna. Bár manapság már turistautakat is
szerveznek a vadonba, a 19. század közepén csak nagyon kevesen
merészkedtek mélyen az ausztrál kontinens szívébe. Inkább a
termékeny part menti sávban maradtak, ahol van víz, és az időjárás
sem olyan szélsőséges.
Ezért különösen érdekes, hogy az ausztrál sivatag legkitartóbb
felfedezője egy skót volt, aki nem engedte, hogy Ausztrália belső
területeinek rideg, komor, könyörtelen körülményei térdre
kényszerítsék. Ma kontinensszerte nemzeti emlékművek viselik a
nevét – jó okkal.
Úgy hívták: John McDouall Stuart. Ez a skót fickó volt minden
idők egyik legszívósabb – és egyesek szerint legkülöncebb –
felfedezője.

Stuart huszonhárom évesen hagyta ott Skóciát, hogy szerencsét

próbáljon Ausztráliában. Alacsony, vézna fiatalember volt:
mindössze 167 centiméter magas, és kevesebb mint 57 kiló. A
hajóutat végigbetegeskedte a déli kontinens felé; többnyire a
fedélzeten állt, a szája előtt véráztatta zsebkendőt szorongatva. Ez
általában a tuberkulózis jele, de az ő esetében a tüneteket a
gyomorfekély okozta, ami egész életében kínozta Stuartot.
A külseje alapján nem gondolta volna az ember, hogy ő lesz az
egyik legkeményebb fickó az ötvenéves gyarmaton. A nagy
felfedezők azonban ritkán születnek kemény legénynek. Az
elszántságuk teszi szívóssá őket, és az, hogy a leglehetetlenebb
körülmények között is képesek megőrizni a lélekjelenlétüket.
Stuartot is ilyen fából faragták.
Amikor megérkezett Ausztráliába, először földmérőként
dolgozott. Az új telepesek számára jelölt ki parcellákat a félsivatagos
bozótban. Ekkor szeretett bele a kontinens távoli, belső tájaiba.
Stuart nagyszerűen boldogult a bozótban, amivel hamarosan
komoly elismerést vívott ki magának. Ennek eredményeképpen
1844-ben egy brit felfedező – Charles Sturt kapitány – felkérte, hogy
csatlakozzon a kontinens belsejébe vezetett expedíciójához.
Sturt terve az volt, hogy felderíti Új Dél-Wales északnyugati
részét, majd tovább nyomul Közép-Ausztráliába. Ezt kis csapatával
sikerült is véghezvinnie, de súlyos árat kellett fizetniük érte. Sturt
kapitányt a sivatagban megtámadta a skorbut, és kis híján megvakult
a vitaminhiánytól. Kész szerencse, hogy ott volt vele Stuart, aki
kiváló szakmai tudásának köszönhetően sikerrel tudta feltérképezni
a csapat által bejárt területet.
Csakhogy hamarosan Stuartot is ledöntötte a lábáról ez a
betegség – és akkor még nem beszéltünk a folyton kiújuló fekélyéről
és a beriberiről. Ez a B-vitaminhiány előidézte szörnyű kórság
bénulást, folyamatos hányást és agykárosodást is okozhat. Mire
Stuart visszatért az expedícióból, úgy lesoványodott, hogy zörögtek a
csontjai. Az ínye csillapíthatatlanul vérzett, a fogai kilazultak, az
izmai elsorvadtak. Hónapokig fel sem tudott kelni az ágyból. Az
orvosok már lemondtak róla.
Egy átlagos embernek egy ilyen rettenetes élmény örökre elvette
volna a kedvét attól, hogy fel akarja fedezni ezt a zord tájat. Stuart
azonban nem volt hétköznapi ember.
Szerette a bozótot. Ahol mások csak kihalt pusztaságot láttak, ő
sokkal többet vett észre. Megfigyelte, hogy a madárrajokat vagy a
sziklák repedéseit követve hogyan juthat el az értékes
vízlelőhelyekhez. Megtanulta, hogyan építhet menedéket tasmániai
tölgyből. Földmérőtudását alkalmazva, iránytű és tájékozódási
pontok segítségével pontosan tudott tájékozódni. A táj finom
változásait is észrevette.
Szinte eggyé vált ezzel a kietlen környezettel.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, majd az évek, Stuart lassan több
időt töltött a bozótban, mint a városokban. Aztán negyvenkét
évesen, 1858 májusában elindult első nagyobb felfedezőútjára.
A terve az volt, hogy felfedezi a dél-ausztráliai Flinders-
hegységben levő Oratunga-bányán túli területeket, ahová fehér
ember azelőtt még soha nem tette be a lábát.
Nagyjából ugyanekkor egy Benjamin Herschel Babbage nevű
felfedező is hasonló, de sokkal jobb anyagi háttérrel rendelkező
expedícióra készült. Babbage és emberei még azt a luxust is
megengedhették maguknak, hogy magukkal vigyenek 20 kilogramm
csokoládét, 38 kilogramm német kolbászt, 150 birkát és két darab 22
literes víztartályt. A szívós, sokat látott Stuart és két társa csupán hat
lóval, egy iránytűvel és négy hétre elegendő alapvető élelmiszerrel
vágott neki az útnak.
 Stuart és emberei bevették magukat a bozótba. Rekkenő
hőségben érték el a ma Torrens-tó néven ismert, 200 kilométer
széles és 30 kilométer hosszú, hatalmas sós tavat. A környéken sehol
nem volt iható víz.
A másik expedíció sem járt jobban. Stuarték rábukkantak
Babbage csapatának egyik tagjára, akit a társai hátrahagytak. Halott
volt. A bőre összeaszott, és megbarnult. Úgy feszült a csontvázára,
„mint egy dob bőre”. Mielőtt a vadon végzett volna vele, a férfi
kínzó szomjúságától hajtva elvágta három ló torkát, hogy megigya a
vérüket. Utolsó perceinek igazi borzalmait azonban a mellette fekvő
fémkulacsba karcolt szavak tükrözték a legjobban: „A szemem
káprázik. A nyelvem ég. Nincs kiút. Istenem, segíts! Nem tudok lábra
állni…”
Olyan helyen jártak, amelyik könyörtelenül kiszívta az élet
utolsó cseppjét is azokból, akik nem voltak elég kitartóak ahhoz,
hogy elviseljék ezt a környezetet.
Stuart négy hónapot töltött e mostoha vidéken, és 2400
kilométernyi utat tett meg. Nem csoda, hogy amikor visszatért a
civilizációba, egyre többen emlegették őt úgy, mint a kor
legkeményebb felfedezőjét.
Pedig az igazság az, hogy ez még csak a kezdet volt.

Stuart éppen olyan érdes és barátságtalan volt, mint a környezete.

Kétségkívül nem volt úriember. Kedvelte az erős rumot. Egy kortársa
így jellemezte: „Nem csak a legvisszataszítóbb iszákos, hanem
egyenesen a legmocskosabb ember, akit valaha ismertem.” Egy
tizennégy éves fiú szavaival, aki egyszer találkozott vele: „Nagyon
fura fickó. Mindig részeg… Az egyik hosszú útjáról visszatérve
bezárkózott a szobájába, és három napig vedelt.”
Mások szemében valószínűleg őrültnek – és idővel egyre inkább
annak – tűnhetett, ám ő mit sem törődött azzal, hogy mások mit
gondolnak róla. Kerülte az emberek társaságát. Távol tartotta magát
a tömegtől. Nem érdekelte más, csak a vidék, amelyet fel akart
fedezni.
Abban az időben Dél-Ausztrália teljesen el volt vágva a
kontinens északi részétől. A földrészen keresztül nem vezetett út, és
nem voltak távíróvezetékek sem.
Ha valaki járható utat talált volna az egyik partról a másikra –
mondjuk, a déli Adelaide-től az északi Darwinig akkor megnyílt
volna a lehetőség, hogy utakat építsenek, és vezetékeket
telepítsenek. Összeköttetést teremthettek volna Dél-Ausztrália és az
északi területek, ezáltal pedig a világ többi része között.
Stuart azt az életcélt tűzte ki maga elé, hogy megtalálja a
kontinensen átvezető utat.
A legtöbb felfedező elegendő időt hagy arra, hogy kipihenje
magát egy olyan megerőltető expedíció után, mint amilyen Stuart
embert próbáló útja volt 1858-ban. Az emberi testnek – és időnként
az elmének is – időre van szüksége, hogy meggyógyítsa önmagát.
Stuart azonban nem kívánt időt pazarolni olyan hívságokra, mint
a pihenés és a regenerálódás. Rögtön vissza akart térni a vadonba.
Így aztán alig pár hónappal később, 1859-ben már újra Ausztrália
kíméletlen belső területeit ostromolta. Útitársul ezúttal egy William
Kekwick nevű fickó szegődött el hozzá.
 Sturt kapitány mellett Stuart egy életre megtanulta, milyen egy
jó vezető – pontosabban azt, hogyan nem szabad expedíciót vezetni.
Annak a vállalkozásnak a végére Sturt kapitány jellemző módon azt
is elfelejtette, mi Stuart keresztneve.
Ezzel szemben, amikor Stuart és Kekwick addig felfedezetlen
forrásokra leltek az Eyre-hegy közelében, Stuart a helyetteséről
nevezte el őket. Lehet, hogy ő volt a legvisszataszítóbb iszákos és a
legmocskosabb ember a városban, de az embereiről mindig
gondoskodott. Büszke volt rá, hogy az ausztrál sivatagba tett
kimerítő utazásai során soha egyetlen társa sem halt meg a keze alatt
– bár őt magát sokszor megérintette a halál szele.
Stuart összesen három ilyen expedíciót indított 1859-ben; szinte
szusszanásnyi időt sem hagyott közöttük. 1860-ban aztán
megengedett magának két hónap pihenőt, hogy utána megint
nekivágjon a kopár kő- és homoksivatagnak. Utasította Kekwicket,
hogy szedjen össze tíz jó embert, a helyettese azonban csak egyet
talált: egy zöldfülű, tapasztalatlan fiatalembert, akit Ben Headnek
hívtak. Senki más nem volt hajlandó csatlakozni egy ilyen őrült
vállalkozáshoz.
Stuartot egyáltalán nem tántorította el, hogy ilyen szerény
csapattal kell beérnie. Akkoriban szokatlan módszere az volt, hogy
minimális teherrel vág neki a felfedezőutaknak, hogy gyorsan
tudjanak haladni. Így aztán hárman indultak el, hogy felderítsék
Ausztrália szívét.
Bármilyen mércével mérve embert próbáló útra vállalkoztak.
Egy váratlanul lecsapó felhőszakadás tönkretette a készleteiket, ami
azt jelentette, hogy fél élelmiszeradagokkal kellett folytatniuk az
expedíciót. Az eleve magas, sovány Ben Head a testsúlya felére
fogyott. Alig maradt vizük. Teljesen kiszáradtak. Stuartot ledöntötte
a lábáról a skorbut, és a jobb szemére kezdett megvakulni.
A viszontagságok ellenére eljutottak – ha mondhatjuk így –
Ausztrália szívébe, de tudták, hogy nem mehetnek tovább észak felé,
mert azt már nem élnék túl. Vissza kellett fordulniuk.
Persze ez sem volt olyan egyszerű. Szörnyű állapotban voltak. A
víz hiánya azt jelentette, hogy mérföldekkel le kellett térniük az
útjukról, hogy forrásokat keressenek. Stuart annyira kimerült, hogy
leesett a lováról, és csúnyán megsérült a válla. A skorbut, ami
mostanra mindhármukat megtámadta, cserzett bőrüket
sápadtsárgára, majd zöldre, végül feketére festette.
Ha ez nem lett volna elég, az őslakosokkal is meggyűlt a bajuk,
akik nem nézték jó szemmel, hogy idegenek háborgatják a földet,
amelyet jog szerint a magukénak tartottak. Stuart általában jól kijött
az ausztrál őslakosokkal, akikkel útjai során találkozott, csakhogy
ezúttal más volt a helyzet.
Súlyosan legyengülve kerültek összeütközésbe a warumungu
törzzsel. A bennszülöttek agresszívan rájuk támadtak, feldúlták a
táborukat, és ellopták a készleteiket. Dárdákkal dobálták a felfedezők
lovait, és felgyújtották a táborhelyük körül a száraz bozótot.
A három férfinak nem volt más választása, mint hogy
meneküljön, amíg nem késő. Az éhhalál szélén, élelem és víz nélkül,
a skorbuttól legyengülve bolyongtak a sivatagban – és egy pillanatra
sem adták fel. Nem voltak hajlandóak megadni magukat a
sivatagnak. Végül elértek egy civilizált települést, bár addigra már
alig pislákolt bennük az élet.
Önmagához hűen, Stuart kevesebb mint három hónappal később
ismét úton volt.
 *

Ez a vad, őrült utazó addigra olyan hírnévre tett szert, hogy a dél-
ausztráliai kormány úgy döntött, anyagi támogatást nyújt neki
ahhoz, hogy rátaláljon a létfontosságú útra a kontinens déli és északi
partja között. Kekwick igyekezett józanságra inteni részeges főnökét
az indulás előtt, ám Stuart nem hallgatott rá. Végül tizenegy
emberrel, plusz lovakkal és egy Toby nevű kutyával vágtak neki az
északra tartó útnak. Ez volt Stuart addigi legnagyobb expedíciója.
Az évszakhoz képest rettentő forróság uralkodott. A hőség
hamarosan végzett néhány lóval és a kutyával is. A megalkuvást nem
ismerő Stuart pedig hazaküldött pár embert, amikor világossá vált,
hogy nem fogják bírni a szélsőséges körülményeket.
A többiek tovább nyomultak észak felé. Átvágtak a kontinens
közepén, és 500 kilométerre megközelítették a földrész északi
partvonalát. Kilenc hét alatt Stuart maga tizenegy kísérletet tett rá,
hogy áttörjenek a kopár síkságon, és eljussanak északra, de mind a
tizenegyszer kénytelenek voltak visszafordulni, ha életben akartak
maradni.
Stuartnak végül be kellett látnia, hogy kudarcot vallott. Haraggal
és keserűséggel telve, megalázottan tért vissza a déli partra. A
kíméletlen vidék csúnya vereséget mért rá.
Azonban nem nyalogatta sokáig a sebeit.
Arra tette fel az életét, hogy megtalálja az Ausztrálián átvezető
utat, és nem hagyta, hogy ebben bármi megakadályozza. Sem a pénz,
sem a saját drámaian romló egészsége nem állhatott az útjába.
 Úgy érezte, küldetése van. Én is ismerem ezt az érzést. Az ember
nem ismer akadályokat, és nem ijed meg a rá váró fájdalmaktól,
nehézségektől. A szeme előtt lebegő cél mindent felülír.
Stuart mindössze egy hónapnyi pihenést engedélyezett magának,
aztán újra próbálkozott.
Ezúttal, 1861 októberében, tíz emberrel és hetvenegy lóval
vágott neki a vadonnak. Az emberei többsége részeg volt, amikor
elindultak. A kíváncsi tömeg jót mulatott a lovaikra felkapaszkodni
is alig tudó, majd a nyeregben dülöngélő kalandorokon. Tényleg
ezek az emberek lennének azok, akiknek először sikerül majd
átszelniük az ausztrál kontinenst? Akik olyasmit visznek véghez,
amit még soha senki?
Ez első pillantásra valószínűtlennek tűnt, különösen úgy, hogy a
csapat vezére is leesett a lováról, és egy másik ló rátaposott a kezére.
Az állat súlya szétroncsolta az inakat, és kificamította a
csuklóízületet. A sérülés elfertőződött, s egy darabig úgy látszott,
Stuart kezét amputálni kell.
Végül a seb szerencsére meggyógyult, legalábbis annyira, hogy a
csapat folytathassa az útját. Keresztülszelték Ausztrália közepét, de
akárhányszor próbáltak tovább nyomulni észak felé, a brutális klíma
és a vízhiány minden alkalommal visszafordulásra kényszerítette
őket. Ötször jártak így, majd a hatodik próbálkozás végre sikerrel
járt: Stuart vízlelőhelyekre bukkant, ahol az embereivel pótolhatták
a szervezetükből távozott vizet.
Miután felfrissültek, folytatták az útjukat. Hamarosan elérték az
Adelaide-folyó torkolatát. Stuart tudta, hogy cél már csak egy
karnyújtásnyira van. Ezt a területet más felfedezők korábban már
feltérképezték. Ha nekik sikerült átkelniük rajta, akkor neki is
sikerülni fog.
Hat hónapnyi, veszélyekkel teli, viszontagságos utazás után
végül maguk mögött hagyták a kopár vadont, és északon eljutottak a
tengerhez. Elsőként Stuart támolygott le a partra, hogy megmossa a
kezét és az arcát az Indiai-óceánban.
Diadalt aratott, de esze ágában sem volt megpihenni, és a
babérjain üldögélni. Huszonnégy órával később visszafordult, és
elindult hazafelé. Potom 3100 kilométeres utat kellett megtennie.
És a bonyodalmak csak ekkor kezdődtek igazán.

Az ember nem teheti ki magát ilyen brutálisan szélsőséges

körülményeknek anélkül, hogy ez rendkívüli terhelést ne róna a
szervezetére. Hihetetlen szívóssága ellenére Stuarton lassan kezdtek
kiütközni a vadonnal folytatott küzdelem nyomai.
Nem csak az volt a gond, hogy szűkében voltak az élelemnek,
vagy hogy a lovaik kezdtek kidőlni, ahogy haladtak dél felé. Stuart
jobb válla mondta fel először a szolgálatot. A kínzó fájdalom lassan
szétterjedt az egész testében – annyira, hogy lélegezni is alig bírt.
A szeme, amit éveken át perzselő napfénynek tett ki, olyannyira
roncsolódott, hogy szinte már egyáltalán nem látott vele. Ő, aki
azelőtt mesterien tájékozódott a vadonban, kénytelen volt mások
látására hagyatkozni. (Még szerencse, hogy a rendelkezésükre álltak
azok a részletes térképek, amelyeket Stuart a korábbi felfedezőútjain
készített.)
 A vizük elfogyott. Gyakran három napig meneteltek anélkül,
hogy egy csepp vízhez jutottak volna. Három nap élelem nélkül is
elég szörnyű, de abban a hőségben víz nélkül szétterjednek a mérgek
az emberi testben – és akkor még nem beszéltünk a kiszáradt torok
és a feldagadt nyelv okozta pokoli kínról, ami a végsőkig próbára
teszi az ember tűrőképességét.
Kétségbeesésükben zsebkendőbe tekert agyagdarabokból
próbálták kifacsarni a nedvességet. Stuart lába üszkösödni kezdett.
Reszkető, izzadt testét láz gyötörte.
A skorbut tönkretette az ínyét, amelyet mostanra fekélyes sebek
borítottak, és állandóan vérzett. Bármit evett is, csak a saját vére ízét
érezte.
A készleteik vészesen fogytak. Amikor egy alomnyi
vadkutyakölyökre bukkantak, teketóriázás nélkül megsütötték és
megették őket. A túlélés és a széplelkűség ritkán fér meg együtt.
Az éhhalál szélén, amikor már beszélni is képtelen volt, Stuart
végül engedélyt adott, hogy leöljék az egyik lovat. Normális
körülmények között soha nem tett volna ilyesmit. Az emberei
tápláló levest főztek a ló fejéből, ami éppen csak annyi erőt adott
Stuartnak, hogy tovább tudjon menni. Végül, negyvennégy heti, az
erejüket teljesen felemésztő utazás után sikerült visszatérniük a déli
partokra. Ez önmagában felért egy csodával, és ékesszóló bizonyítéka
volt a bátorságuknak, az elszántságuknak és a kitartásuknak.
Stuart olyan súlyos állapotban volt, hogy az orvosok
ráparancsoltak, pihenjen, vagy meghal. Ez azonban nem tartotta
vissza Adelaide lakosait, hogy hatalmas utcabált rendezzenek a
tiszteletére.
 Tudása, hősiessége és állhatatossága eredményeképpen sikerrel
járt ott, ahol szinte bárki más kudarcot vallott volna. Több
felfedezőútra azonban nem vállalkozhatott. Ennek a célnak rendelt
alá mindent, és most, hogy elérte, amit kitűzött maga elé, a
szervezete már nem bírt többet.
Tizennyolc hónappal később örökre maga mögött hagyta
Ausztráliát. Londonba költözött, a nővéréhez.
Tragikus módon alig ötvenévesen, magányosan és nincstelenül
halt meg. Teste és lelke teljesen kiégett és elhasználódott.
A temetésén mindössze hét ember jelent meg.
A londoni Kensal Green temetőben nyugszik – nem azon a
földrészen, ahol nagyszerű felfedezéseit tette, hanem a világ túlsó
felén. Fantasztikus teljesítménye nem szerzett neki vagyont, sőt
hírnevet sem a saját hazájában. Ezek a földi hívságok azonban soha
nem számítottak neki igazán. Amire vállalkozott, azt elvégezte –
méghozzá nagyszerű eredménnyel.
A neve viszont halhatatlanná lett egész Ausztráliában, a délitől
az északi partig. Az Adelaide-et Darwinnal összekötő Stuart-
autópálya ugyanúgy az ő nevet viseli, mint a Stuart-hegy, amelyet ő
fedezett fel a kontinens belsejében. Emelett számtalan szobrot és
emlékművet emeltek neki Ausztrália-szerte.
Vagyis az eredményeinek ma már elismeréssel adóznak. Az
olyan ambiciózus célok, amilyeneket ő is kitűzött magának, sok
szenvedéssel és áldozatta járnak. Annak azonban, aki el akarja érni a
célját, nem szabad törődnie a aj dalommal.
Nem vitás, hogy ezen túlmenően az ilyen vállalkozások
sikeréhez gyakran elkél némi különcség is. Ezért tisztelem Stuart
megalkuvást nem ismerő szemelyiségét a bogaraival és a
gyarlóságaival együtt.
A nagy célok különleges embert kívánnak. És John McDouall
Stuart nem mindennapi ember volt.
Azt hiszem, erre ő is koccintana rummal teli koszos korsójával.
 JAMES RILEY KAPITÁNY:
RABSZOLGÁK A SZAHARÁBAN

„Istenem! Inkább vedd el az életünket,

mintsem hogy továbbra is ilyen kínokat
kelljen kiállnunk!”
(JAMES RILEY KAPITÁNY NAPLÓJÁBÓL)
James Riley, gravírozott címlapkép Riley An Authentic Narrative ofthe Loss ofthe
American Brig C ommerce, Wrecked on the Western Coast ofAfrica; in the Month
of August, 1815… című könyvéből, 1817.
A dátum: 1815. augusztus 28. A hely: Afrika nyugati partvidéke. A
Commerce nevű amerikai hajó lassan három hónapja járja a tengert.
Connecticutban bontott vitorlát, megállt New Orleansben, majd
átszelte az Atlanti-óceánt Gibraltárig, onnan pedig délnek fordult.
Az útvonala a tervek szerint: a Kanáriszigetektől nyugatra, a Zöld-
fokhoz. Ott majd értékes sóval töltik meg a hajót, amit az hazaszállít
Amerikába.
Semmilyen körülmények között nem volt szabad túl közel
merészkedniük a vad, sivatagos parthoz, amit ma Nyugat-
Szaharaként ismerünk, ahol – a legendák szerint – a keresztény
hajósokat muszlim nomádok ejtik foglyul, és rosszabbul bánnak
velük, mint a kutyákkal.
A Commerce parancsnoka James Riley kapitány volt: férj, apa és
képzett tengerész, aki az emberei sorsát éppen annyira szívügyének
tekintette, mint a sajátját. Évekkel később hangos kritikusa lett a
világméretekben zajló szégyenletes rabszolga-kereskedelemnek – és
erre nagyon jó oka volt.
Riley kapitány ugyanis maga is megízlelte a rabszolgalét
keserűségét, akárcsak az emberei.

A 19. században két dolog süllyeszthetett el a legnagyobb

valószínűséggel egy hajót: a gyenge tájékozódás és a viharok. 1815
augusztusának végén, miközben Gibraltárból az afrikai partok
mentén dél felé vitorlázott, a Commerce-t mindkettő sújtotta.
Az erős szél és a veszélyes áramlatok letérítették a hajót, a
pályájáról. A vitorlák dagadtak, az árbocok recsegtek-ropogtak, a
fedélzetet pedig elborította a vakító sós permet.
Sötét volt az éjszaka. Riley kapitány – nem tudván, milyen közel
járnak a parthoz – arra utasította a legénységet, hogy forduljanak
délkeletre. Ekkor következett be az elképzelhetetlen: a Commerce
nyaktörő döccenéssel zátonyra futott.
A hajótest az alattomos hullámok ostroma alatt darabokra tört a
sziklákon, és a tengerészeknek nem volt más választásuk, mint hogy
elhagyják a hajót. Riley megparancsolta az embereinek, hogy
gyűjtsenek össze annyi vizet és élelmet, amennyit csak tudnak, és
dobálják be a mentőcsónakokba. Aztán nekivágtak a vad óceánnak,
és imádkoztak, hogy biztonságban partot érjenek.
Valahogy sikerült is nekik, de továbbra is komoly veszélyben
forgott az életük. A Szahara – a világ egyik legforróbb,
legkegyetlenebb sivataga – nyugati szélénél szenvedtek hajótörést,
azonban még a sivatagnál is jobban kellett tartaniuk a nomád
rabszolga-kereskedőktől.
A matrózok egy olyan félelmetes területen találták magukat,
amelynek lakói a hitetlen fehéreket nem tekintették
embertársaiknak, csupán pénzzé tehető rabszolgáknak, akikkel
kegyetlenebbül bántak, mint az állatokkal.
A hajótöröttek sejtették, hogy a Szahara ádáz lakói valószínűleg
nem fogják szívélyesen fogadni őket. Ellenben szinte biztos, hogy
rájuk találnak.
 Hajnalban meg is jelent egy sötét bőrű, mélyen barázdált arcú
alak a parton, akinek csomóba kötött hosszú szakálla a mellét
verdeste, és feléjük vette az irányt. Riley barátságosan üdvözölte az
idegent. Még a roncsból kimentett élelemből is megkínálta. A férfi
azonban egyszerűen elvette, amit akart, aztán szó nélkül elsétált, és
eltűnt a szemük elől.
A tengerészek attól féltek, hogy erősítéssel fog visszatérni. Sajnos
a megérzésük helyesnek bizonyult. Hamarosan több helybéli férfi és
nő is érkezett, éles késekkel, fejszékkel és dárdákkal felfegyverkezve,
és mindent elvettek a matrózoktól, amijük csak volt.
Riley megpróbált tárgyalni velük, csakhogy ők nem akartak
alkudozni. A vezérük megragadta a kapitány haját, hátrarántotta a
fejét, és egy piszkosul éles, görbe kardot szegezett a torkának. Riley
biztos volt benne, hogy a férfi mindjárt lenyakazza, de az csak a
ruháját vágta le róla – a kapitány és emberei holtan nem értek neki
semmit.
A Riley-nak őrülten kattogott az agya, hogyan mászhatnának ki
ebből a kutyaszorítóból. Azt mondta a foglyulejtőiknek, hogy
aranyat ástak el a homokban. Amikor azok elrohantak, hogy
megszerezzék a kincset, Riley az embereivel gyorsan kereket oldott.
A háborgó Atlanti-óceánba vetették magukat, és visszaúsztak a
Commerce roncsához.
Egyikük, egy Antonio Michel nevű idősebb matróz azonban
hátramaradt. A többiek a hajóroncsról iszonyodva nézték végig,
ahogy a bennszülöttek agyba-főbe verik.
A nomádok ezután Michel hátára pakolták a zsákmányt, mintha
csak igásló lenne, majd újra brutálisan ütlegelni kezdték. Most már a
rabszolgájuk volt.
 Társai elszorult torokkal nézték, ahogy a nomádok maguk előtt
hajtják, fel a homokdűnékre, majd a csapat eltűnt a szemük elől.
Két lehetőségük maradt. Visszatérhettek a szárazföldre, ahol a
barbár bennszülöttek bizonyosan elfogják, és rabszolgasorba taszítják
őket – vagy megkísérlik befoltozni az egyik csúnyán megrongálódott
dereglyét, és a tengeren próbálnak szerencsét.
Az utóbbit választották.

Riley és legénysége tehát átszállt a dereglyébe. Olyan szorosan

összezsúfolódtak, mint a szardíniák a dobozban: tizenegy férfi, egy
hordó víz, tizenkét palack bor és egy disznó, aki túlélte a hajótörést.
A dereglyébe beszivárgott a víz, és nem volt kormánylapátja.
Megállás nélkül evezniük kellett, és amikor éppen nem az erős
tengeráramlatokkal küzdöttek, akkor a vizet merték ki sietősen a
csónak fenekéből, hogy el ne süllyedjenek.
Élelemnek és innivalónak egyaránt szűkében voltak. Egy-egy
napra egyetlen palack vizet osztottak el egymás között. Egy matrózra
alig több mint egy korty jutott. Élelemből a napi fejadag egy darabka
sózott disznóhús volt.
Kelet felé eveztek, azt remélve, hogy elérik a Kanári-szigeteket,
ám a szél és az áramlat ellenük dolgozott. Alig valamicskét haladtak
előre.
A harmadik napon leölték a disznót. Amikor elvágták a torkát,
kiömlött a vére. A tengerészek gondosan összegyűjtötték, majd
megitták, hogy a szomjukat oltsák. Aztán felfalták a disznó
nedvességgel teli, vértől csöpögő máját.
 A hőség és a megerőltető munka miatti súlyos kiszáradást
azonban ez sem tudta megakadályozni. Miután a vizespalackok
kiürültek, a tengerészek a saját vizeletükkel töltötték meg azokat, és
azt itták.
Teltek-múltak a napok, a nyelvük feldagadt, szárazzá és érdessé
vált. A hallásuk is megromlott, ahogy a nedvesség távozott a belső
fülükből. A tagjaik elgémberedtek, begörcsöltek; láz és halálos
szomjúság kínozta őket.
A nappal szemben védtelen bőrük vörösre égett, és ahol
kidörzsölte az evezőlapát, illetve kimarta a sós víz, ott nedvedző
sebek borították. Nap mint nap szánalmasan kis adagokat kellett
szétosztaniuk egymás közt a nyers, avasodó disznóhúsból. És mivel
az innivalójuk a végét járta, már a vizeletüket is be kellett osztaniuk.
Éppen csak megnedvesíthették vele kiszáradt ajkukat.
Ahogy a vizelet áthaladt a szervezetükön, majd ismét
visszakerült a palackokba, egyre koncentráltabb lett. Hígítás nélkül
immár sűrű, bűzös – Riley szavaival „enyhet alig adó, nyomorúságos,
undorító löttyé” – vált. Másuk azonban nem volt.
A tenger és a kíméletlenül tűző nap térdre kényszerítette őket,
ehhez nem férhetett kétség.
A tengerészek olyan siralmas állapotban voltak, hogy szinte
megkönnyebbültek, amikor ismét szárazföldet pillantottak meg.
Egyenesen a part felé vették az irányt. Pontosan tudták, milyen
könyörtelen bánásmódra számíthatnak a helybéliektől, de úgy
vélték, semmi sem lehet rosszabb a tengeren átélt szörnyű kínoknál.
Ebben sajnos tévedtek.

*
Egy keskeny, kopár, homokos szakaszon értek partot. Fogalmuk sem
volt, hol lehetnek (valójában 320 kilométerrel délebbre sodródtak).
Úgy döntöttek, keletnek indulnak, és a Szaharát veszik célba.
Másnap reggel megkezdték a fárasztó menetelést a mostoha
terepen.
Nem sok hely van a Földön, ahol nehezebb lenne életben
maradni, mint itt. A Szahara az egyik irányban 4800, a másikban
1930 kilométer hosszan nyúlik el az afrikai kontinensen. A
páratartalom időnként alig éri el az 5 százalékot. Riley-ék nem láttak
sem növényeket, sem állatokat, és sehol sem találtak vizet.
Karnyújtásnyira a haláltól, a gyilkos sivatagban tántorogva, a
szomjúságtól hallucinálni kezdtek. Az ajkuk kirepedezett, és
kiserkent belőle a vér. Egy csepp vízért boldogan adták volna az
életüket.
Amikor egyszer csak tűz fényét pillantották meg a távolban, nem
volt más választásuk, mint hogy arrafelé vonszolják magukat.
Tisztában voltak vele, hogy ellenséges fogadtatásban lesz részük, de
nem tehettek mást, különben elpusztulnak a tűzforró szaharai
homokdűnék között.
Közösen elmondtak egy imát, majd a fény felé botorkáltak.
Egy férfit, két nőt és pár gyereket találtak ott egy kút körül. A
férfi azonnal előrántotta a handzsárját, és arra kényszerítte Riley-t és
két emberét (George Williamst és Aaron Savage-et), hogy vegyék le
a ruhájukat. Aztán a Deslisle nevű negyedik matrózhoz lépett, és
ráparancsolt, hogy vigye a társai ruháit. A viselkedése egyértelmű
volt: a négy tengerészt most már a saját tulajdonának tekintette.
A két nő a többieket is arra kényszerítette, hogy meztelenre
vetkőzzenek. Hirtelen azonban hatalmas porfelhő támadt, és egy
csapat barbár rontott rájuk – néhányan gyalogosan, mások tevéken.
Ádáz küzdelem kezdődött a helyiek között. Villogtak a szablyák, és
folyt a vér, ahogy a bennszülöttek a tizenegy rabszolga
tulajdonjogáért harcoltak.
A csetepaté úgy egy óráig tartott. Végül az ellenfelek felosztották
egymás között a foglyokat. Riley és Deslisle ahhoz a nomádhoz
került, akit először pillantottak meg. Mohammednek hívták, és a
nők a húgai voltak. Mohammed a kúthoz vonszolta a foglyait, ahol a
nők vaskos botokkal ütlegelni kezdték lesoványodott, kiszáradt
testüket.
Más nők ugyanakkor egy kupában mocskos, poshadt vizet hoztak
nekik. Bűzös és gusztustalan volt, de nekik, akikkel kis híján végzett
a kínzó szomjúság, mennyei nektár.
Amikor az ember tartósan kiszárad, nem szabad túl gyorsan
innia, mert a szervezete nem képes megbirkózni a hirtelen
folyadékbevitellel. Riley tudta ezt, de nem tudott megálljt
parancsolni magának. Ő és Deslisle vadul kortyolták a poshadt vizet.
A gyomruk szinte azonnal görcsbe rándult, és megállíthatatlan
hasmenés tört rájuk. A bélsár végigfolyt meztelen lábukon.
A többiek – immár mindnyájan rabszolgák – csatlakoztak
hozzájuk. Ahogy magukba döntötték a folyadékot, rajtuk is
ugyanezek a tünetek mutatkoztak. Az izzadságuk sistergett vörösre
égett bőrükön.
A nomádok készülődni kezdtek, hogy tevéikkel és újonnan
szerzett rabszolgáikkal elhagyják az oázist. A tengerészeket egyesével
elszakították egymástól, míg végül csak Riley és négy embere
maradt.
 A nomádok azonnal munkára fogták őket – vizet kellett
felhúzniuk a kútból a tevéknek –, majd arra kényszerítették a
szerencsétleneket, hogy kövessék őket a sivatagba. Riley és négy
társa annyira legyengült, hogy képtelenek voltak megállni a lábukon.
A nomádok először röhögtek rajtuk, de aztán a botjaikkal ismét
ütlegelni kezdték a foglyok átforrósodott hátát, amíg az égett bőr le
nem foszlott róla, és az alatta levő húsból ki nem serkent a vér.
A barbárok úgy bántak újdonsült rabszolgáikkal, mintha holmi
férgek volnának. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált számukra,
hogy Riley-ék egyszerűen képtelenek a sivatagban gyalogolni,
felültették őket a tevékre, közvetlen a púp mögé. A tevék durva bőre
hozzádörzsölődött a csupasz húsukhoz. Riley lábán folyamatosan
csorgott le a vér a homokba, és vastagon rászáradt a combjára.
Azon kapta magát, hogy a szemével egy kő után kutat, amivel
agyonverhetné magát. De nem volt ott semmi, csak homok. Nem
volt más választása, mint kitartani.
Másnap tovább hajtották őket. A talpukat véresre dörzsölte a
homok, de a nomádok nem törődtek velük. A matrózok csupán
vagyontárgyak voltak számukra, akikkel azt tehettek, amit csak
akartak.

A helybéliek rendszerint kis csoportokban járták a sivatagot, de

időnként más nomádkaravánokhoz is csatlakoztak. Ennek
köszönhetően Riley az elkövetkező napokban és hetekben
viszontláthatta néhány tengerésztársát, akik hozzá hasonlóan
lerongyolódott állapotban voltak. George Williamsről cafatokban
lógott a bőr. Riley látta, hogy már az alatta képződő új bőrréteg is
tele van gyulladt, vörös sebekkel.
Amikor legközelebb találkozott a szerencsétlennel, még ennél is
siralmasabban festett. A bőre külső rétegét teljesen leégette a nap. Az
egyik nomád azzal próbálta megmenteni az életét, hogy tevezsírral
kente be a fedetlen húsát, de a megoldás szemmel láthatóan nem
működött. A zsír egyszerűen felforrt a napon, és lényegében
megsütötte a rabszolgává tett nyomorult matrózt.
Riley nem tehetett semmit a haldokló emberért. Gazdája
magával hurcolta Williamst a sivatagba. Soha többé nem látták.

Riley-t a nomádok adták-vették egymás között, de minden gazdája

ugyanolyan kegyetlenül bánt vele, mint az előző. Bökdösték a
rabszolgáik kiszáradt, kisebesedett bőrét, s nevettek, amikor azok
üvöltöttek a fájdalomtól. És természetesen étlen-szomjan tartották
őket. Amikor csak Riley meglátott egy tevét, amint könnyít magán,
odarohant hozzá, és a lecsorgó vizelet alá tartotta a tenyerét. A
tevehúgynak szörnyű íze volt, de így legalább friss (ezért steril),
szomjoltó folyadékhoz jutott, amely életben tartotta.
A kiszáradás tünetei azonban egyre súlyosabbak lettek. Az
ízületeikben égő fájdalom jelentkezett, ahogy eltűnt belőlük a
nedvesség, és a szervezetük már sem nyálat, sem könnyet nem volt
képes termelni.
A rabszolgák mindnyájan hallották a pletykákat, miszerint a
Szaharában kannibálok élnek. Ahogy azonban teltek-múltak a hetek,
a tengerészek maguk váltak emberevőkké: a karjukról és a lábukról
lefoszlott égett bőrüket tömték éhesen a szájukba. Szó szerint élve
falták fel önmagukat.
Egy alkalommal Riley megtudta, hogy az egyik fogolytársa
elrabolt egy arab gyereket. Az éhségtől az őrület határán álló
rabszolgák készek lettek volna levágni, és megenni.
Riley az utolsó pillanatban avatkozott közbe. Meggyőzte őket,
hogy a gazdáiknak nem áll érdekükben halálra éheztetni őket.
Muszáj, hogy életben maradjanak, különben nem tudják majd eladni
őket.
Elméletben igaza volt, csakhogy akadt egy kis bökkenő. Maguk a
nomádok látszólag céltalanul bolyongtak a kietlen sivatagban, és a
saját élelmük és vizük is vészesen fogytán volt.
Ha minden kötél szakad, ezek a barbárok először nem az
állataikat fogják halálra ítélni, hanem a rabszolgáikat. Riley-nak úgy
tűnt, itt a Szahara isten háta mögötti pusztaságában kizárólag a csoda
segíthet rajtuk.
Néha azonban a csodák a legváratlanabb helyről érkeznek.

Dél felé járt az idő. Riley gazdái a sátrukban kerestek menedéket a

tűző nap elől. Egyszer csak két férfi bukkant elő a dűnék közül. A
bőrüket hegek borították, és puska volt náluk.
Riley gazdája a sivatagi illemszabályok megkívánta módon
invitálta az idegeneket, hogy csatlakozzanak hozzá. Az egyiküket
Sidi Hametnek hívták; útitársa, mint kiderült, az öccse volt.
Sidi Hamet valamivel kedvesebbnek tűnt, mint Riley jelenlegi
gazdája. Még némi friss vizet is adott a kapitánynak.
 Amikor rájött, hogy a sivatagban kóborló két férfi kereskedő,
Riley meglátta a lehetőséget. Errefelé mindennek megvolt a maga
ára, ő azonban csupán egyvalamit tudott felkínálni: a saját és
megmaradt társai életét.
Óvatosan megkörnyékezte Sidi Hametet. A helyi arab, a francia
és a spanyol keverékéből álló nyelven elmagyarázta neki, hogyan
került ide a tengerésztársaival, és hozzátette, hogy otthon felesége és
gyerekei vannak, akik hazavárják. Ő lepődött meg a legjobban,
amikor a történetét hallva Sidi Hamet elmorzsolt egy könnycseppet a
szeme sarkában. Neki is volt családja, ezért megértette a kapitány
helyzetét.
Lehetséges, hogy Riley egy cseppnyi jóságra bukkant a borzalom
sivatagában?
Eddig igazat mondott Sidi Hametnek, de most meg kellett
kockáztatnia egy hazugságot. Azt állította, hogy van egy barátja a
legközelebbi városban, Swearahban – ha Sidi Hamet megvásárolja
Riley-t, és kegyetlen gazdáik karmai közül kimenti annyi egykori
matróztársát, amennyit csak tud, akkor a barátja ötvenszeresen fizeti
neki vissza az árukat.
– Hogy hívják ezt a te barátodat? – kérdezte Sidi Hamet.
– Konzul – füllentette Riley.
Sidi Hamet belement az alkuba – egy kikötéssel:
– Ha rájövök, hogy hazudtál nekem – figyelmeztette Riley-t –,
akkor elvágom a torkodat, és úgy kártalanítom magamat, hogy
eladom a társaidat!
Az üzlet megköttetett. Sidi Hamet megvásárolta Riley-t és még
három másik tengerészt.
De még nem voltak biztonságban. Messze nem.
 *

Swearahig több száz mérföldet kellett megtenniük. Élelemre volt

szükségük, ezért Sidi Hamet vett egy öreg tevét, hogy leölje.
Éjfélkor végzett vele. Hátrahúzta a nyakát egészen a púpjáig, és
elvágta a torkát. A vérét egy nagy edénybe csorgatta, majd feltette a
tűzre. Miután a vér megalvadt, Hamet megengedte Riley-nak és az
embereinek, hogy nagyokat kanalazzanak belőle.
Később, amikor a nehezen emészthető sült vértől már kínozta
őket a szomjúság, Hamet megitatta őket a leölt teve felhasított
gyomrából kicsorgó undorító zöld folyadékkal.
Igazi sivatagi túlélőpraktika.
A Swearahba vezető út hátralevő része sem volt kevésbé
borzalmas. Sidi Hamettel ellentétben Riley és az emberei nem voltak
hozzászokva a sivatagban uralkodó körülményekhez. A testük a
végsőkig elhasználódott. Riley ezt írta a naplójába: „Az a kevés hús,
ami a fenekünkön, illetve a combunk és a lábszárunk belső felén
maradt, szó szerint elkopott és szétmorzsolódott a megerőltetéstől.”
Ha vízre bukkantak, annyit ittak belőle, amennyi csak beléjük
fért. Máskor be kellett érniük pár korty tevehúggyal. Amikor pedig a
tevék is kiszáradtak a szomjúságtól, nem maradt semmilyen
innivalójuk.
Időnként más nomádokkal is összefutottak, akik megosztották
velük az ételüket, vagy akiktől állatokat vehettek, amelyeket
leölhettek. A rabszolgák boldogan falták a nyers, tisztítatlan, még
meleg kecskebelsőségeket, és itták a leölt tevék vérét. De aztán száz
meg száz mérföldön át nem láttak semmit, pusztán kopár sziklákat
vagy homokdűnéket, ahol szinte semmilyen élőlény sem tudott
megélni. És hamarosan újra mardosni kezdte a gyomrukat az éhség.
A sivatag más veszélyeket is tartogatott: útonállók leselkedhettek
rájuk. Bármilyen rettenetes állapotban voltak is, Riley és
rabszolgasorba taszított társai értékes zsákmányt jelentettek volna
nekik. Sidi Hametnek nyitva kellett tartania a szemét, hogy
megvédhesse magát és a testvérét a gonosz banditáktól. Azok ugyanis
teketóriázás nélkül elvágták volna mindkettejük torkát, hogy
rátegyék a kezüket a foglyokra, akik így minden reményüket
elveszítették volna.
Pedig egyelőre nem volt másuk, csak a remény. Alig akarták
elhinni, amikor a sivatagon átvezető hosszú, fáradságos út végén, ami
a nomádokat majdnem ugyanannyira kimerítette, mint a foglyaikat,
végre elérték Swearaht.
Útközben valami nagyon különös dolog történt. Sidi Hamet és
Riley, gazda és szolgája, barátokká váltak – egy bizonyos fokig.
Hamet továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ha kiderül, hogy Riley
hazudott neki, és nincs is barátja Swearahban, aki hajlandó
megváltani a szabadságukat, akkor elvágja a kapitány torkát.
Riley biztos volt benne, hogy komolyan is gondolja.
Abban a tudatban tehát, hogy ha hibázik, a biztos halál vár rá,
Riley levelet írt az amerikai konzulnak, William Willshire-nek. A
dolog jól alakult. Willshire megszerezte a pénzt, és nyélbe ütötte a
cserét. A rengeteg szenvedés után végre szabadok voltak.
Riley ragaszkodott hozzá, hogy William Willshire felkutassa és
kiszabadítsa maradék társaikat is a rabszolgasorból. Az egyik
matrózra, Archibald Robbinsra sikerült is rábukkannia, aki legalább
olyan szörnyű élményeken ment keresztül, mint Riley és társai.
 A többiekről azonban soha többé nem hallottak. Nem tudni,
mennyi ideig maradtak életben, milyen megaláztatásokat kellett
elszenvedniük, és milyen kínokat kellett kiállniuk. Csupán annyi
bizonyos, hogy életük hátralevő részét szinte elviselhetetlen
körülmények között, rabszolgaként sínylődve kellett leélniük,
mielőtt eljött volna értük a megváltó halál.

Miután Riley kapitány hazatért Amerikába, papírra vetette

kalandjait. Emlékiratai Sufferings in Africa (Kálváriám Afrikában)
címmel jelentek meg. A könyv hatalmas sikert aratott – egy olyan
országban, amelynek déli államaiban a rabszolgaság akkoriban még
elfogadottnak számított. Gyilkos irónia: a kötet egy rabszolgasorba
taszított fehér ember felkavaró történetét mesélte el. Riley szörnyű
megpróbáltatásaiból végül valami jó is kisült: az ifjú Abraham
Lincoln olvasta a Sufferings in Africát, és későbbi állítása szerint
Riley megpróbáltatásai nagy hatással voltak rá.
Néha a fejük tetejére állítva kell szemlélnünk a dolgokat, hogy
meglássuk az igazságot. Riley személyesen megtapasztalta, milyen
egy rabszolga bőrében lenni, és megértette, mit élhet át az a
számtalan férfi és nő, akiket Amerika déli államaiban rabszolgasorba
taszítottak. Később így fogalmazott: „Emberrel, legyen bár a bőre
fekete, nem lehet igavonó baromként bánni.”
Azokban a kevésbé felvilágosult időkben sokan vitatták ezt a
nézetet.
Ha Riley-ban nem munkált volna olyan elszántan az életösztön,
soha nem mesélhette volna el, mi történt vele. Robbins matróz, aki
maga is ugyanolyan kalandokon ment át, mint a kapitánya, később
ezt írta: „Úgy látszik, a Commerce legénységét arra a sorsra szánta az
ég, hogy a világ az ő szenvedésükből okuljon.”
Kétség sem fér hozzá, hogy Riley története, amely arról
tanúskodik, hogy az emberi szellem a már-már elviselhetetlen
kínokon is felül tud néha kerekedni, azóta rengeteg embert inspirált
– engem is beleértve.
 STEVEN CALLAHAN:
„A TESTEM A SZEMEM LÁTTÁRA ROTHAD EL…”

„Földöntúli szépség, amelyet undok félelem vesz körül.

Ezt írom a naplómba: »Mennyei kilátás a pokolból.«”
(STEVE CALLAHAN)

Steven Callahan: Steven Callahan, az Adrift, Seventy-six Days Lost at Sea szerzője
szíves hozzájárulásával.
Miért álmodik arról bárki, legyen férfi vagy nő, hogy egyszer
átszeli az óceánt egy aprócska lélekvesztőben, amelyet könnyedén
porrá zúzhat a hullámok hatalmas ereje? Miért kívánná bárki is a
vigasztalan magányt, amelyhez az ember egyszerűen nincs
hozzászokva?
Mégis, oly sokan vágtak neki ennek a kalandnak, hogy érdemes
elmorfondírozni ezen a kérdésen.
A tengereken mindenféle magányos hajós átkelt már, és szinte
valamennyiük történetének helye lenne ebben a könyvben. Vegyük
például Mick Dawsont és Chris Martint, akik 189 nap alatt 7250
kilométert eveztek a Csendes-óceánon. Vagy Laura Dekkert, akinek
alig tizennégy évesen nem csupán az óceánnal kellett megküzdenie,
hanem a bírósággal is, amely a szülei közös felügyelete alá helyezte a
lányt, megakadályozandó, hogy ő legyen a legfiatalabb személy, aki
egyes-egyedül körbehajózza a Földet. Mindkettő nagy bátorságot
kívánt.
Ha a fenti kérdést feltennénk ezeknek az embereknek,
valószínűleg mindegyiküktől más-más választ kapnánk rá. A
legköltőibb feleletet azonban valószínűleg az elképesztő Steve
Callahan adta, aki azt mondta, azért vágott neki a tengernek, hogy
emlékeztesse magát rá, milyen jelentéktelen az ember a természet
erőivel szemben – és hogy megpillantsa Isten arcát.
1981-ben azonban, amikor a huszonkilenc éves fiatalember apró
hajójának a tenger minden borzalmát ki kellett állnia, Steve Callahan
nem Isten arcát látta meg, hanem a pokol legmélyebb bugyrait.
 *

Steve 6 méter hosszú, jól összerakott hajója a Napoleon Solo nevet

viselte, és ő maga építette. A hajótestbe több vízzáró tartályt is
belekerült, hogy a jármű rossz időben is stabil maradjon, ugyanakkor
elég könnyű legyen ahhoz, hogy megfelelő széljárás esetén gyorsan
lehessen vele haladni.
A hajósokat különleges kötelék fűzi a hajójukhoz. Ez kétségkívül
így volt Steve és a Napoleon Solo esetében is. Steve úgy ismerte a
hajót, mint a tenyerét, és rajta kívül nem volt semmije. Egy társával
már átszelte vele az Atlanti-óceánt nyugatról keletre, és a Napoleon
Solo állta a sarat.
Steve-nek azonban mindig is volt egy nagy álma: az, hogy
egyszer egyedül keljen át az atlanti vizeken, keletről nyugatra. Nem
ő lett volna az első, aki ezt véghezviszi, és bár nem sok ilyen kicsi
vízi alkalmatosság kísérelte meg az utat, mint a Napoleon Solo,
akadtak olyanok, akik sikerrel jártak. Steve számára nem az elsőség
volt a lényeg, és nem is rekordot akart dönteni. Csupán próbára
akarta tenni magát, a képességeit és a hajót, amelyet maga tervezett,
illetve épített. Így aztán benevezett a Mini Transat elnevezésű
transzatlanti versenybe, amelyen az volt feladat, hogy a résztvevők
eljussanak Angliából Antiguára.
Steve legalábbis erre készült.
Három nappal a verseny megkezdését követően az idő riasztóan
rosszra fordult. A kis hajót 3 méter magas hullámok dobálták. Vadul
bukdácsolt rajtuk le-fel, miközben tombolt körülötte a vihar.
Süvített a szél, és a hullámok fülsiketítő robajjal csapkodták a
hajótestet.
 Aztán betört a víz.
A hajótest megrepedt. Steve tudta, hogy nem tarthat ki soká: az
óceán ereje hamarosan kihasználja a gyengeségét, és darabokra tépi a
hajót. Nem volt más választása, mint hogy a spanyol partok felé
vegye az irányt. Számára véget ért a verseny.
Négy hétbe telt megjavítani a hajót. Ezután Steve a Kanári-
szigeteket vette célba. Felmerült benne, hogy télire lehorgonyozza a
Napoleon Solót Tenerifében, de nem tudott ellenállni a tenger hívó
szavának. Azért indult el, hogy keresztülszelje az Atlanti-óceánt. A
versenyből kiesett ugyan, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tudná
véghezvinni a tervét egyedül. Így hát egy tiszta, csillagfényes
éjszakán – 1982. január 29-én – ismét vízre szállt, és nekivágott az
útnak a Karib-szigetek felé.
Egy hétig nyugodt tengeren, kedvező szélben hajózott. Nem
szenvedett hiányt élelemben, és többnyire élvezte a magányt, a
végtelen tenger, illetve a határtalan égbolt látványát, miközben a
célja felé evezett. Február 4-én azonban minden megváltozott.
Feltámadt a szél, gomolygó felhők gyülekeztek, és a tenger
haragosan hullámzott.
Pocsék idő volt, bár nem elviselhetetlen. Steve úgy vélte, csak ki
kell várnia a végét.
Leszállt az éj, s a szél és a hullámok felerősödtek. Steve
megpróbált nem gondolni rá, hány tonna vizet zúdít a hajóra
minden egyes hullám. A hajó fenekén kuporogva azzal vigasztalta
magát, hogy korábban is átélt már hasonló viharokat, és mindig
megmenekült.
Ám ekkor hirtelen hatalmas csattanást hallott. Valami
nekiütközött a hajónak. Steve-nek fogalma sem volt, mi lehetett az,
de később az ütés roppant erejéből arra a következtetésre jutott,
hogy bizonyára egy bálna.
Hallotta, ahogy a hajótest darabokra szakad, aztán egy pillanattal
később átcsaptak rajta a hullámok.
Steve tudta, hogy a hajó pillanatokon belül el fog süllyedni. Ha
nem hagyja el sürgősen, őt is magával ragadja a mélybe.

A fedélzeten volt egy gumicsónak. Steve lerohant a csapóajtón át a

hajófenékbe, ahol tartotta. Elvileg felfújás előtt kellett volna vízre
bocsátania, de ez most szóba sem jöhetett, mert a hajó úgy
hánykolódott, mint egy veszett vadló. Steve megrántotta a zsinórt, és
a gumicsónak felfújódott, még éppen időben, mielőtt egy hullám
lecsapott volna. Steve beugrott a csónakba, és a víz lesodorta a
fedélzetről, ki a viharos tengerre.
A mentőtutajt egy kötél kapcsolta a Napoleon Solóhoz, de Steve
még nem állt rá készen, hogy elvágja. Nemcsak azért, mert a hajó
nagyon a szívéhez nőtt, hanem mert még ki kellett mentenie
valahogy a készleteket, mielőtt a hajó teljesen elsüllyed, vagy
darabokra törik. Élelem és víz nélkül nem húzná sokáig.
Ehhez azonban vissza kellett jutnia a süllyedő hajó fedélzetére.
A túlélési ösztön munkált benne, amikor csuromvizesen,
dideregve, a sós vízpermettől égő szemmel odahúzta magát a hajó
oldalához, és visszamászott a fedélzetre. A feje felett csapkodó gigászi
hullámokkal mit sem törődve újra leereszkedett a csapóajtón a
kabinba – és az hangos csattanással bezárult mögötte.
 Különös, síri csend szállt a kabinra, ahogy Steve mély levegőt
vett, és lebukott a víz alá. Vakon igyekezett kitapogatni a
mentőcsomagot. Amikor az ujjai rátaláltak, megmarkolta, átküzdötte
magát a csapóajtón, és áthajította a zsákot a gumicsónakba. Aztán a
jórészt már víz alá került hajó veszélyeivel dacolva ismét lemászott a
kabinba, hogy kimentse a hálózsákját.
A mentőtutajra visszatérve megpróbált mindent összeszedni,
amit a víz kisodort a hajóból: egy káposztát, néhány tojást, egy doboz
mogyorót. A hajón további életmentő készletek is voltak: 45 liter víz,
nyolcvan napra elegendő élelmiszeradag, egy vastag neoprén
túlélőruha. Visszamenjen értük?
Addigra azonban elfogyott az ereje. Ha visszamerészkedik is a
Napoleon Solóra, várnia kell vele reggelig. Összehúzta magát a kör
alakú, felfújható mentőtutaj sátorfedele alatt, amelynek elvileg meg
kellett volna védenie az elemektől, de amelyet most folyamatosan
ostromoltak az óriási, tajtékzó hullámok.
Még jóval napfelkelte előtt aztán bekövetkezett, amitől tartani
lehetett. A kötelet, amely a mentőtutajt a hajóhoz kapcsolta,
elszakította a tomboló vihar. A Napoleon Solo és a gumicsónak
elsodródott egymástól.
Steve végtagjai kihűltek, és sajogtak a kimerültségtől. A testét
számtalan sebhely és zúzódás borította, amelyeket még menekülés
közben szerzett. Akkor észre sem vette őket.
A vihar továbbra sem csillapodott, és hideg, sós vízzel árasztotta
el a mentőtutajt. Steve kidobta a tengeri horgonyt – ez egyfajta víz
alatti ejtőernyő, amely lelassítja a jármű sodródását –, hogy a tutaj fel
ne boruljon, miközben a hatalmas hullámokon hánykolódik. De így
is egy hajszálon függött az élete. Tudta, hogy elég, ha a tutaj
egyetlenegyszer megbillen, és akkor ő kirepül a hullámok közé, és
örökre elnyeli a tenger.
Felkelt a nap. Az ítéletidő tovább tombolt.

Steve rendelkezett egy 400 kilométeres hatósugarú rádiós

vészjeladóval (EPIRB; emergency position-indicating radio beacon),
amelynek az akkumulátora elvileg hetvenkét órás üzemidőt bírt.
Bekapcsolta, bár a lelke mélyén tudta, hogy úgysem veszi hasznát.
Több mint 700 kilométerre járt a legközelebbi hajózási útvonalaktól,
és a repülőgépek is más útvonalon közlekedtek. Egyes-egyedül volt a
tenger közepén, ahol senki sem hallhatta meg a vészkiáltását.
Éjjel úgy védekezett a kihűlés ellen, hogy bebugyolálta magát az
átázott hálózsákjába. Sebes, sótól kiszáradt bőrén szinte azonnal
bűzös hólyagok százai jelentek meg. A hátát, a térdét és a fenekét
vágások, horzsolások borították. A só veszettül csípte, ahogy beette
magát a húsába.
Amikor felkelt a nap, felmérte, mije is van, és megpróbálta
kiszámolni, mennyi ideig húzhatja a rendelkezésére álló
készletekkel. Úgy becsülte, hogy legfeljebb két hétig, aztán végez
vele a folyadékhiány. A túlélőcsomagjában ugyan volt vízlepárló,
amely a nap melegének segítségével elpárologtatja a sós tengervizet,
majd összegyűjti a kicsapódott sótlanított nedvességet, de ilyen
időben nem sok hasznát vette.
Amíg az időjárás mostoha marad, csupán a mentőtutaj
vésztartalékát képező 4-5 liter ivóvízre számíthat, illetve annyi
esővízre, amennyit össze tud gyűjteni. Hatóránként egy-egy korty
vizet engedélyezett magának, miközben arra várt, hogy véget érjen a
vihar. Tengervizet természetesen nem ihatott; a magas sótartalom
megmérgezte volna a veséit.
Mindenütt víz vette körül, a helyzete mégsem volt semmivel
sem jobb, mintha a sivatagban lett volna.
Három nap telt el, mire elvonult a vihar. A nyílt tengeren
azonban más veszélyek is leselkednek az emberre: a láthatatlan
tengeráramlatok, amelyek gigantikus autópályákként szelik át az
óceánt. Ha a mentőtutajt elkapja az egyik ilyen áramlat, Steve nem
tehet ellene semmit. Vitorlák vagy motor nélkül lehetetlen
kikeveredni onnan. Akkor pedig a tenger kényének-kedvének
kiszolgáltatva sodródik majd, amerre az áramlat viszi.
Steve épp egy ilyen áramlatban találta magát. Csak abban
reménykedhetett, hogy az ár végül a szárazföld felé sodorja. A kérdés
az volt, vajon életben tud-e maradni addig.
A tengeren töltött negyedik napon Steve egy közeledő uszonyt
pillantott meg. Először attól tartott, hogy egy cápa szúrta ki
magának, de aztán rájött, hogy egy csapat aranymakrahal követi:
nagy, erős, ruganyos halak – vagyis potenciális élelemforrást
jelentenek. A mentőcsomagban Steve talált egy szigonypuskát, és
amikor az egyik makrahal közelebb úszott a tutajhoz, megpróbálta
megszigonyozni.
Ha próbáltál már valaha szigonypuskát használni, akkor tudod,
milyen nehéz. A halak gyorsak és ravaszak, ráadásul a víz
visszatükrözi róluk a fényt, ezért valójában soha nem ott vannak,
ahol hiszed.
Steve elvétette a célt – újra és újra. Az éhség – most már az
állandó társa – egyre jobban mardosta a gyomrát.
 A lábát borító sebek lassan behegedtek, de a hegeket újra elmosta
a víz, valahányszor egy hullám átcsapott a tutaj fedélzetén, és megint
eláztatta Steve lábát. Ahogy nyugat felé sodródott, napközben egyre
melegebb lett, és a hőmérséklet sokszor meghaladta a harminc fokot.
A vízlepárlóból nem jött más, csak sós víz. Steve tengervízzel hűtötte
le a testét, és közben próbált nem törődni a fájdalommal, az éhséggel,
a szomjúsággal.
Újra meg újra megkísérelt megszigonyozni egy halat. A
tizenegyedik napon sikerült is neki, de a hal bosszantó módon
kicsúszott Steve egyre gyengülő markából, ahogy küszködve
megpróbálta a tutajra húzni.
A víztartalékai vészesen fogytak. Az éhhalál szélén állt. A
mozdulatai lassúkká és bizonytalanokká váltak. Az izmai kezdtek
elsorvadni.
Piszok rosszul állt a szénája.

Egy igazi túlélő nem csupán kitartó, hanem leleményes is.

Steve egy ételhordó dobozból és pár üres vizeskannából
összeeszkábált egy működőképes vízlepárlót, amely képes volt
ivóvizet – nem csak sósat – előállítani. Ezenfelül sikerült újra
megszigonyoznia egy halat – igaz, nem aranymakrahalat, hanem egy
sokkal kisebb íjhalat. Ez a fajta mérgezést is okozhat, és annyira rossz
ízű, hogy még a cápák is elkerülik, de Steve ilyen apróságokkal már
nem törődött.
Mohón beleharapott az íjhal szívós húsába, és kiszívta belőle a
keserű vért. Annyira gusztustalan volt, hogy felfordult tőle a
gyomra. Aztán szétharapta a hal szemét, befalta a máját és a többi
belső szervét, majd felakasztott egy szeletet a húsából száradni, hogy
később is legyen mit ennie.
Most már tehát volt vize és némi ennivalója. A helyzete
biztatóbbá vált.
Ez azonban nem maradt így sokáig.
Az immár nyugodt tengeren feltűnt egy cápa. Steve a sátortető
alatt aludt, amikor egyszer csak megérezte, ahogy a ragadozó vastag,
szürke bőre hozzádörzsölődik a tutaj aljához. Ha az éles fogaival
kilyukaszja a gumicsónakot, az Steve számára a véget jelentette
volna.
Steve megpróbálta megszigonyozni a cápát, de a szigony hegye
lepattant a hal kemény bőréről. A szörnyeteg lustán elúszott, ám
aznap éjjel, amikor Steve megpróbált egy kicsit aludni, újabb cápa
látogatta meg. Kis híján felborította a tutajt, mire Steve-nek végül
sikerült elkergetnie. Az incidens azonban figyelmeztetésül szolgált,
hogy a tükörsima tenger éppen olyan veszélyes lehet, mint a haragos.
A következő hetekben Steve-nek egyre többet kellett elűznie a
tutajára vagy a tutaj körül nyüzsgő aranymakrahalakra támadó cápák
közül. Amikor végül sikerült kifognia és a fedélzetre húznia egy
makrahalat, gondosan kiporciózta a húsát, és kiszárította a napon. Az
ehetetlen részeket olyan messzire hajította a tengerbe, amennyire
csak tudta. Ha a cápák megéreznék a vér szagát – és valószínűleg
megérzik –, a lehető legmesszebb akarta tudni őket a tutajtól.

*
A tizennegyedik napon Steve meglátott egy hajót a távolban.
Segélykérő rakétákat lőtt fel az égre, de nem vették észre. Az eset
többször is megismétlődött – a tengeren sodródó tutaj két hajózási
főútvonalat is keresztezett, ám a rakéták fénye minden alkalommal
válasz nélkül hunyt ki az égen.
Steve számára ez különösen kétségbeejtő lehetett. Amikor a
megváltás karnyújtásnyira van, aztán mégsem jön el, az lelkileg
összeroppanthatja az embert.

A tutaj lassan kezdett szétfoszlani. Steve újra és újra felpumpálta egy

kézi vészpumpával, de a só, a tűző nap és a tutajt bökdöső agresszív
makrahalak már olyan sok helyen kilyuggatták, hogy folyamatosan
távozott belőle a levegő, és beleszivárgott a víz. Steve-nek volt egy
kis javítókészlete is, azonban a lyukakat képtelenség betömni, amíg a
felület nedves. Így hát a hajótörött rögtönzésre kényszerült:
szivacsdarabkákkal tömködte be a lyukakat, vagy szorosan köréjük
tekert kötéllel próbálta megakadályozni, hogy a tutajból kiszökjön a
levegő.
Minden igyekezete ellenére világossá vált, hogy a tutaj előbb-
utóbb felmondja a szolgálatot. Az előírások szerint negyven napot
kellett kibírnia a tengeren – csakhogy már több mint negyven napja
hánykolódott a nyílt vízen, és szárazföldnek továbbra sem volt
nyoma.
Steve ugyanúgy kezdett szétesni, mint a tutaj. A lábán és a
fenekén már nem volt hús – csupán szúrós csontjai zörögtek a sebes
bőre alatt. A testét be nem gyógyult vágások és hólyagok borították,
amelyek egyre csak növekedtek, elfertőződtek, kifakadtak, és
gyötrelmes fájdalmat okozó fekélyekké alakultak át. A sebek minden
egyes nappal terebélyesebbek és mélyebbek lettek.
Steve a kiszárított makrahal falatkáin tengődött. Aggódni
kezdett, mert a hátsó felén aranyérként kitüremkedő dudor ellenére
egyáltalán nem volt székelési ingere. Lehet, hogy a belei már
felmondták a szolgálatot?
Csimbókos hajával, zörgő csontjaival, sebekkel és
halpikkelyekkel borított bőrével úgy festett, mint egy vadember. A
nappalok és az éjszakák vég nélkül váltogatták egymást. Hetek teltek
el. Meddig maradhat így életben?
A kiürült konzervdobozokról belekaparta a rozsdát az ivóvizébe,
hogy jusson egy kis vas a szervezetébe. Ha olyan makrahalat sikerült
kifognia, amelyiknek egy másik, még meg nem emésztett hal volt a
gyomrában, hatalmas lakomát csapott – mintha csak a legfinomabb
ínyencfalat került volna az asztalára. Kettőt egy áráért!
A sós víz okozta hólyagok egyre jobban kínozták. Az ágyékánál
gennyesedni kezdtek, majd a ragyavert bőr foltokban elrothadt, és
undorító bűz áradt belőle.
Steve szigonypuskája eltörött, ezért ismét rögtönözni
kényszerült. Egy rövid pengét kötözött a szigony nyeléhez, de a nyél
újra és újra elgörbült, amikor eltalált vele egy halat. Tudta, hogy nem
fog örökké kitartani.
Ahogy ő sem…
A sebei égették az idegvégződéseit, és rossz szagú váladék
szivárgott belőlük. Szörnyű, lüktető fájdalom járta át haldokló testét.
A tutajon egyre sokasodtak a lyukak; félig már a víz alá merült. Egy
magas hullám lecsapott a rögtönzött vízlepárlóra, és eltörte.
 Steve éhezett, és tehetetlenül nézte, ahogy a teste elrothad.
De élni akart, és az életösztön néha még a természet erőinél is
hatalmasabb. Magam is ismerem ezt a mélyről fakadó,
megmagyarázhatatlan érzést. Vannak, akik a Mindenható kezét
látják benne, ahogy kinyúl, és megérinti az embert, hogy erőt adjon
neki a folytatáshoz.
Steve nem volt hajlandó feladni. Folyamatosan dolgozott. Egy
összehajtogatott sátorlap segítségével esővizet gyűjtött. Sikerült
csapdába ejtenie néhány tengeri madarat, amelyek leszálltak
foszladozó gumicsónakjára, és felfalta a húsukat, a belsőségeiket,
valamint a gyomrukban levő, félig megemésztett, ezüstös halakat.
Továbbra is rendületlenül vadászott az íjhalakra és a makrahalakra,
mintha csak háborút vívna ellenük.
Mert az is volt: élet-halál harc közte, a végtelen óceán és a
természet kíméletlen erői közt. Háború, amelyet mindenáron meg
akart nyerni, még ha erre vajmi kevés esélye volt is.
Mostanra a teste és az agya egyaránt kezdte felmondani a
szolgálatot. Később úgy írta le az érzést, mintha mindazoknak a
szelleme, akik odavesztek a tengeren, ott lebegett volna körülötte,
várva, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk.
Hát, arra várhatnak. Steve Callahan még nem győzetett le.
Hetvenhat napja sodródott már magányosan a tengeren, amikor
egy világítótorony pislákoló fényét pillantotta meg a távolban. A
karib-tengeri Guadeloupe volt az.
Tisztában volt vele, hogy a megpróbáltatásai még nem értek
véget. A hullámok és az áramlatok könnyedén a szikláknak
csaphatják a tutajt, és ő túl gyenge lenne ahhoz, hogy megvédje
magát az elemektől. Most az egyszer azonban mellé szegődött a
szerencse.
Az ehetetlen halbelsőségeket mindig kidobálta a tutajból, ezért a
tengeri madarak csapatai mindenhová követték. Egy halászhajó
véletlenül észrevette a madarakat. Tudván, hogy a madarak jelenléte
a tengeren általában halrajok közelségét jelzi, a fogás reményében
arrafelé vették az irányt.
Csakhogy egészen másfajta zsákmányra bukkantak: egy félholt
emberre, aki tehetetlenül hánykolódott a hullámokon.
Felsegítették Steve-et a fedélzetre. A fiatalember a testsúlya
egyharmadát elveszítette, és további hat hétbe telt, mire egyáltalán
lábra tudott állni. De túlélte a közel tizenegy hétig tartó élet-halál
harcot.
Az óceán hatalmas. Az, aki még soha nem vágott neki
magányosan, el sem tudja képzelni, mekkora. És a természetben alig
akad még táj, amely ennyire zord és barátságtalan lenne. Az ember
nem a tengerre született. A víz alatt természetesen nyüzsög az élet,
azonban mi nem vízi életre teremtettünk. A tengernek nem mi
vagyunk az urai.
Ezért olyan bámulatos Steve Callahan hetvenhat napig tartó
kálváriája: megmutatja, milyen rendkívüli dolgokra képes az emberi
test, elme és szellem, ha szélsőséges próbatétel elé állítják.
Steve Callahan története azonban nem csak azért került bele
ebbe a könyvbe, mert a főhőse rendkívüli dolgokat vitt véghez a
pokolban töltött hetek alatt. Ugyanilyen fontos, hogy mire tanította
meg Steve-et mindaz, amit átélt. Bevallása szerint a Napoleon
Solóval elszenvedett hajótörés előtt jelentéktelen dolgok
foglalkoztatták – akárcsak a legtöbb embert. Másokhoz hasonlóan ő
sem tudott különbséget tenni aközött, amit akarunk, és amire
valójában szükségünk van.
Mi, emberek, szeretjük anyagi javakkal körülvenni magukat.
Bebeszéljük magunknak, hogy erre van szükségünk a boldogsághoz.
Pedig a boldogsághoz néha pont viszontagságokon keresztül visz az
út. Sokszor el kell veszítenünk mindent, ami a jólétünket és a
kényelmünket biztosítja, hogy felismerjük az egyszerű igazságot: azt,
ami igazán számít az életben, nem lehet pénzért megvenni.
A büszkeség, az életvidámság, a béke, a létezés egyszerűsége, a
kapcsolatunk a szeretteinkkel a mi legnagyobb kincsünk.
 THOR HEYERDAHL:
A KON-TIKI-EXPEDÍCIÓ

„A haladás az ember arra való képessége,

hogy bonyolulttá tegye azt, ami egyszerű.”

THOR HEYERDAHL

Thor Heyerdahl megmássza a Kon-Tiki árbocát, 1947. június: Getty Images.

Thor. A mennydörgés skandináv istene. Ha egy norvég ezt a nevet
kapja a keresztségben, nem árt, ha méltó lesz hozzá. Vajon Thor
Heyerdalnak sikerült?
Vannak férfiak és nők, akik olyan viszontagságok közepette
tesznek tanúbizonyságot páratlan lelkierejükről, amelyek a legtöbb
embert megtörnék. Vannak, akik félelmüket legyőzve mutatják meg,
mire képesek. Mások olyan dolgokra vállalkoznak. amelyek a
közönséges halandók számára lehetetlennek tűnnek.
Thor Heyerdahl mindkettőt megcselekedte – sőt, ennél többet is.
Nem embertelen kínokat kellett kiállnia, és nem is a fizikai
állóképességét vagy a túlélőkészségét kellett bizonyítania. Igazság
szerint, amit tett, az meglehetősen egyszerű volt, bizonyom
szempontból mégis olyan merészségre vállalkozott, amivel a
legtöbbünk – ha őszinték vagyunk magunkhoz – nem lett volna
képes megbirkózni.
Mire Thor Heyerdahl és figyelemre méltó tengeri expedíciója
történetének végére érsz, azt hiszem, érteni fogod, miért mondom
ezt.

Thor Heyerdahl már egészen kicsi korában vérbeli kalandornak és

bátor felfedezőnek bizonyult. Anyja biztatására egy kis zoológiai
múzeumot rendezett be az apja sörfőzdéjében, amelynek legfőbb
látványossága egy halálos mérgű kígyó volt, amelyet a kis Thor saját
kezűleg fogott be.
A természet iránti rajongása akkor alakult ki, amikor
összebarátkozott egy ősz hajú, öreg remetével, akit Olának hívtak.
Ola magányosan élt a közelben – egy régi akol volt az otthona. Igazi
bútor nem is volt benne; ülőalkalmatosságként farönkök és nagy
kövek szolgáltak. Egyszerű ételeit Ola egy aprócska tűzhelyen főzte.
Az Olával töltött idő alatt Thor megtanult valami nagyon
fontosat: azt, hogy az élet lényegét tekintve, nagyon egyszerű,
csupán az emberek teszik bonyolulttá. A túléléshez valójában alig
néhány dologra van szükségünk.
Heyerdahl még gyerekként megtanulta azt is, milyen
veszélyeket rejt a tenger. Később gyakran felidézte azt az esetet, ami
még otthon, Norvégiában esett meg vele, amikor mindössze ötéves
volt. Néhány idősebb fiút bámult, akik a jégen játszottak, és szeretett
volna csatlakozni hozzájuk. Balszerencséjére azonban beszakadt
alatta a jég.
A fagyos vízben kapálózva próbált feljönni a felszínre, ám
elveszítette a tájékozódóképességét. A lék, amelyen keresztül a vízbe
esett, eltűnt. A fejét beverte a jégbe. A tüdeje égett. Forgott vele a
világ.
Ekkor hirtelen a felszínen találta magát. Az egyik idősebb fiúnak
sikerült elkapnia a bokáját, és kirángatnia a jégre a sikoltozó Thort.
Ép bőrrel megúszta.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen élmény örökre elriasztotta
az ifjú Thor Heyerdahlt attól, hogy újra a víz közelébe merészkedjen.
Ő azonban nem az a fajta volt, aki megadja magát a félelemnek.
 Felnőve Thor biológiát és földrajzot tanult az Oslói Egyetemen.
1936-ban aztán megházasodott, és feleségével, Livvel hajóra szállt a
távoli Polinéz-szigetek felé. Egy évet töltöttek Fatu Hiva őserdővel
borított szigetén. Fatu Hiva Francia-Polinézia legtávolibb és
legeldugottabb szigete, amely szinte pontosan a Csendes-óceán déli
felének közepén fekszik, Ázsiától és Ausztráliától keletre, Dél-
Amerikától nyugatra.
Az első benyomásuk azt volt, hogy ez a hely maga a paradicsom.
Ledobták a ruhájukat, egyszerű házat építettek bambuszból és
pálmalevelekből, s rákokat fogtak a tiszta, hűs vizű patakokból.
Ahogy azonban teltek-múltak a hónapok, kezdték megérteni, hogy
az élet az őserdőben közel sem fenékig tejfel.
Nem a kígyókból lett elegük, és nem is a hatalmas, mérges
százlábúakból, hanem a moszkitókból. Az esős évszak beköszöntével
a rovarok sűrű, tömött felhőben nyüzsögtek körülöttük. Tömegével
lepték el a bőrüket, és mohón szívták a vérüket, jókora gyulladt
csípésnyomokat hagyva maguk után. Liv lába csúnyán
felhólyagosodott, majd a hólyagok felfakadtak, és fájdalmas nyílt
sebek maradtak utánuk.
Később kiderült, hogy szinte bizonyosan megfertőzte őket egy
fonalféreg, amely elefantiázist (kötőszövetdeformálódást) okoz.
Ezenfelül a környéken gyakori volt a lepra is.
A paradicsom lassan pokollá változott.
Úgy döntöttek, hogy a sziget másik felére költöznek, ahol
kevesebb a szúnyog, és ahol a bennszülött törzsek is élték egyszerű,
kőkorszaki életüket. Thor össze is barátkozott az egyikükkel, és a
beszélgetéseik során ismét megtanult valami fontosat: azt, hogy az
úgynevezett „civilizált” emberek hajlamosak felsőbbrendűnek
tekinteni magukat azoknál, akik ma is az ősi életmódot követik.
Ha azonban lenézzük mások kultúráját, azzal csak magunkat
tesszük szegényebbé. Inkább meg kellene értenünk őket, és akkor
talán önmagunkat is jobban megismernénk.
A szívós, állhatatos természetbúvár elkötelezett antropológussá
vált. Lassan formálódni kezdett azoknak az expedícióknak a terve,
amelyek megalapozták Thor Heyerdahl hírnevét.

A kirakós játék utolsó darabja akkor került a helyére, amikor Thor

meglátogatta a szomszédos Hiva Oa szigetét, és ott egy roppant
különös, zavarba ejtő rejtélyre bukkant.
Hiva Oa trópusi dzsungelének mélyén ősi szobrok csoportja bújt
meg. Senki sem tudta igazán, hogy kerültek oda, pontosan milyen
régiek, vagy hogy kik készítették őket. Thor azonban megtudott
valami furcsát: hasonló szobrokra bukkantak 8000 kilométerrel
arrébb, a Hiva Oától keletre, az óceán túlpartján fekvő dél-amerikai
Kolumbiában is.
Heyerdahl ezt roppant különösnek találta. A legtöbb tudós úgy
vélte, hogy a polinéz őslakosok eredetileg Ázsiából, kenukon
érkeztek a Csendes-óceán déli részére – nyugatról.
Lehetséges, hogy mindnyájan tévedtek?
Az ifjú felfedező elképzelhetőnek tartotta ezt.
Thor kutatásait félbeszakította a második világháború kitörése.
Amikor a németek elfoglalták a hazáját, Heyerdahl csatlakozott a
norvég hadsereg ejtőernyős alakulatához, hogy harcoljon a gonosz
tengelyhatalmak ellen. Amikor azonban a háború véget ért,
Heyerdahl visszatért a korábbi életéhez, hogy kutatóként és
felfedezőként folytassa a munkáját – és terjessze vitatott nézeteit
Polinézia lakóinak eredetéről.
Szinte mindenki kinevette az elméletét, de ez nem tántorította
el. Úgy vélte, csupán azért, mert sokan másképp gondolják, még nem
biztos, hogy téved.
Így hát Thor megpróbálta kiokoskodni, hogyan tehették meg ezt
a hatalmas utat Dél-Amerika régi lakói. Abban minden antropológus
egyetértett, hogy a dél-amerikai őslakók jellemzően balsafából
készített tutajokat használtak vízi járműként. Nem tudom, dolgoztál-
e már balsafával. Ez egy nagyon könnyű fafajta, amely ugyanakkor
hihetetlenül törékeny. Könnyedén szét tudod törni a kezeddel. Ilyen
anyagból csak pocsék hajó készülhet, nem igaz?
Ezenkívül – így a szakértők a balsafa magába szívja a vizet. Arra
talán még alkalmas, hogy Dél-Amerika part menti vizeit bejárja vele
az ember, de egy 8000 kilométeres útra a Csendes-óceánon át aligha.
„Ez egyszerűen képtelenség” – állították. A tutaj szétesne, mielőtt az
út negyedét megtenné.
Thor Heyerdahl nem értett egyet velük. Azzal érvelt, hogy az
ember – primitív őseivel együtt – mindig is rendkívüli dolgokra volt
képes, és újra és újra figyelemre méltó kitartásról és találékonyságról
tett tanúbizonyságot.
Sajnos Heyerdahl akkoriban még túl fiatal, ismeretlen és
jelentéktelen volt. A szakemberek kigúnyolták nevetséges elméletét,
amely szerint elképzelhető, hogy valakik ekkora utat tettek meg egy
ilyen szánalmas, tenger járásra alkalmatlan vízi alkalmatosságon.
 Heyerdahl ezért úgy döntött: bebizonyítja nekik, hogy igenis
tévednek.
Így született meg a Kon-Tiki-expedíció terve.

1947-ben Thor Heyerdahl Peruba utazott, ahol nekiállt megépíteni a

tutaját. Igaza bizonyítása érdekében elhatározta, hogy kizárólag
olyan anyagokat használ, amelyek ötszáz évvel korábban is a
rendelkezésére álltak volna az őslakóknak. Thor tehát kenderkötéllel
összekötözött balsafa gerendákból készült megépíteni a tutaját, a
fedélzetet és a kabint bambuszból, a 9 méteres árbocot pedig
mangrovefából.
Először azonban balsafát kellett szereznie az ecuadori Andok
magaslati esőerdeiben elterülő ültetvényekről. Csak az volt a
bökkenő, hogy nem talált élő embert – egyetlenegyet sem –, aki ne
állította volna teljes bizonyossággal, hogy az esős évszakban
lehetetlen eljutni a balsafaültetvényekhez.
Thor nem szerette azt a szót, hogy „lehetetlen”. A
figyelmeztetésekkel nem törődve, egy társával elindult az esőerdő
mélyére.
Miután felfogadtak néhány helybéli kalauzt, özönvízszerű eső
zúdult rájuk. Az Andok fennsíkjairól lefelé vezető földutak áradó
folyókká változtak.
Tartaniuk kellett az útonállóktól is, akik a világnak ezen a részén
teketóriázás nélkül kifosztják, és megölik az óvatlan utazókat – és
természetesen a mérges kígyóktól, amelyek ott leselkednek
mindenütt. A skorpiók is veszélyt jelentettek – egy meg is csípte
Thor barátját a lábán.
Végül rátaláltak a fákra, amelyeket kerestek, és a helyiek
segítségével kivágták a szükséges mennyiséget. De hogyan juttatják
el őket Peruba?
A frissen kivágott (és ezért a még bennük levő nedvektől nehéz)
fatörzseket a lovaik után kötötték, és úgy húzták végig a sűrű,
könyörtelen dzsungelén. Egy nagy folyóhoz érve aztán
kúszónövények erős indáival összekötözték őket, és így tutajt
rögtönöztek belőlük. Ezen a járművön vágtak neki merészen a gyors
sodrású folyónak, hogy lecsorogjanak rajta a céljuk felé.
A folyóban hemzsegtek az aligátorok. Amikor éjszakára
letáboroztak a folyó partján, körös-körül vadmacskák visítását
hallották. A látszólag egyszerű művelet – a Kon-Tiki alapanyagául
szolgáló fa megszerzése – önmagában kalandos vállalkozásnak
bizonyult.
A zuhogó esőben, a dzsungel veszélyeit kerülgetve, végül
sikerült visszajutniuk a gyors áramlattal a civilizációba, ahol Thor
most már tényleg nekifoghatott a tutaj megépítésének.
Heyerdahl nem volt hajlandó egyetlen olyan eszközt vagy
technológiát sem alkalmazni, amelyet a 20. század nagy óceánjárói –
vagy akár a korábbi, faépítésű hadihajók – építése során fejlesztettek
ki. Nem használt sodronyt, modern kötelet, sőt szögeket sem.
És tudta: ha bajba kerül a Csendes-óceán közepén, több ezer
kilométerre minden lakott településtől, egyedül magára számíthat.
A legénységet vele együtt hatan alkották; mindegyikük éppen
olyan bátor és szívós, mint Thor maga. Annak is kellett lenniük: a
következő három hónap során szűkös készletekre támaszkodva kell
majd életben maradniuk a könyörtelen óceán közepén, az embertől
teljesen idegen környezetben.
A Kon-Tiki 1947. április 28-án vitorlát bontott, és az
áramlatoktól, valamint az uralkodó széljárástól hajtva elindult
nyugatra. Eddig minden a terv szerint alakult, de az igazi
próbatételre majd akkor kerül sor, amikor a tutaj viharos vizekre ér.
A vihar ijesztő a tengeren – arról nem is beszélve, hogy halálos.
A Csendes-óceán ádáz szelei és vad hullámai már számos, a Kon-
Tikiné1 strapabíróbb hajót cincáltak darabokra. El lehet képzelni,
mit tennének egy ilyen pehelykönnyű, rozoga tutajjal, amelyet egy
őrült norvég épített, aki nem fogadja el a nemet válaszként.
Thorra és legénységére a következő három hónap során két nagy
vihar csapott le. A kényelmes íróasztaluk mögött biztonságban ülő,
tamáskodó tudósok bizonyára azt várták, hogy az elemek a tenger
mélyére juttatják Thort, az embereit és a hajóját.
Nem így történt.
Ő és a legénysége elszántan dacolt a viharokkal, pedig az egyik
öt teljes napig tartott megszakítás nélkül. Amikor a fehér tajtékot
vető, hatalmas hullámfalak átcsaptak a tutaj felett, ők az árbocba
kapaszkodva küzdöttek az életükért, majd folytatták herkulesi
erőfeszítéseiket, hogy a Kon-Tikit biztonságban átkormányozzák az
alattomos hullámhegyeken és -völgyeken, miközben az üvöltő szelek
szünet nélkül ostromolták őket.
Thor ellenlábasainak jóslatai ellenére a Kon-Tiki és legénysége
állta a sarat a kíméletlen elemekkel szemben. Amikor a hullámok
végigsöpörtek a tutajon, a víz egyszerűen átfolyt a balsafa deszkák
közötti réseken. Thor elmélete, úgy tűnt, helytállónak bizonyul.
 Természetesen nem csak az volt a kérdés, hogy a tutaj
összetörik-e. A rajta utazó férfiaknak is életben kellett maradniuk.
Az egyik legnagyobb veszély, amellyel szembe kellett nézniük,
valamelyik társuk elvesztésének a lehetősége volt. Végtére is, egy
kezdetleges tutajon utaztak… Csodával határos módon azonban
mind a hat tengerésznek sikerült a tutajon maradnia, és túlélnie a
borzalmas viharokat.
Útjuk akkor sem volt veszélytelen, amikor éppen nyugodt
vizeken hajóztak. A tenger mélyén egy egész világ rejtőzik, amelyet
csak keveseknek nyílik alkalmuk a saját szemükkel látni. Mindenféle
gyilkos szörnyek otthona ez. Ahogy a Kon-Tiki nyugat felé úszott,
bálnák, cápák és a tengerben nyüzsgő más veszélyes élőlények
bármelyik pillanatban előbukkanhattak a vízből, és rájuk
támadhattak, vagy egyszerűen felboríthatták a tutajt hatalmas
testükkel.
Egyik sem következett be. A szerencse a Kon-Tiki-expedíció
mellé szegődött – ahogy oly gyakran szokta, ha valódi tartással
találkozik.
Heyerdahlék vittek magukkal ivóvizet, ám tisztában voltak azzal,
hogy nem fog kitartani az út végéig. Útjuk során, amikor csak
lehetőség nyílt rá, esővizet gyűjtöttek, hogy kiegészítsék a
készleteiket, és ha halat sikerült fogniuk, minden testnedvet
felhasználtak belőle, hogy éltető folyadékot juttassanak kiszáradt
szervezetükbe.
A nyers hal tele van nedvekkel. A kiszáradás ellen remek
védelmet nyújt a halszemek elfogyasztása (próbáld egyben lenyelni,
ha nem akarod érezni az ízét!), de a halak gerincéből és
nyirokcsomóiból is ki lehet préselni a folyadékot – ahogy a Kon-Tiki
legénysége is tette. Néha úgy jutottak folyadékhoz, hogy a halak
húsát betekerték egy rongydarabba, majd kifacsarták.
Amikor rekkenő volt a hőség, belevetették magukat a vízbe,
majd száraz ruhába bugyolálva befeküdtek a tutaj védőernyője alá,
hogy minél kevésbé izzadjanak. Ott aztán lassan megszárítkoztak,
hogy elkerüljék a vízhólyagok kialakulását.
A felfedezők emellett azt is megtanulták, hogy néha a víz
önmagában nem elég a szomjúság csillapítására. Ha az ember sokat
izzad, a szervezete sót veszít. Úgy enyhítették a torkukat kaparó,
szörnyű, égető érzést, hogy egy kis tengeri sót kevertek az
ivóvizükbe.
Azt is megtanulták, hogyan foghatnak cápát.
Ezek a ragadozók állandó útitársaikká szegődtek. Mindennap
odaúsztak a tutajhoz, és annak nyomdokvizén haladva követték őket.
Thor és a társai először szigonnyal próbálkoztak, de a szigony nem
tudta átszúrni a halak vastag, ellenálló bőrét. Ennél valami okosabbat
kellett kifundálniuk, ha cápákra akartak vadászni.
A csalinak magukkal vitt delfintetemeket használták fel.
Beledugtak párat a legnagyobb horgaik közül az egyik delfin
gyomrába, és egy jó erős kötélhez erősítették, majd a tetemet
kidobták a vízbe, hogy a tutajhoz csalogassák az arra járó cápákat.
Azonnal működött a dolog. Az egyik cápa egészben lenyelte a
delfint, és vele együtt a horgokat. Thor és a többiek felhúzták a cápát
a tutajra, és biztos távolságban megvárták, amíg a hal hatalmas,
izmos teste eljárja haláltáncát. A szárazra került, fuldokló állat
csapkodott és vonaglott, míg végül kimúlt. Thorék ekkor sós vízbe
áztatták a húsát, hogy fogyaszthatóvá tegyék, majd megették.
 Csupán a leleményességükre támaszkodva, néhány egyszerű
eszköz segítségével legyőzték a tenger királyát.
Néha, amikor rájuk tört a magány vagy az unalom, veszélyesebb
módszerrel vadásztak a cápákra, csak hogy elszórakoztassák
magukat. Nem sokan tudják, de ha sikerül elkapnod egy cápa
farokuszonyát, és annál fogva kiemelned a vízből, akkor az állat
megbénul. (Ha viszont rosszul nyúlsz hozzá, akkor persze elég
kockázatossá válhat a játék!)
Thorék leültek a tutaj szélére, és megvárták, amíg valamelyik
félelmetes bestia elúszik mellettük. Akkor hirtelen benyúltak a
vízbe, megragadták az állat farokuszonyát, és felrántották a felszín
fölé. Amikor a cápa megdermedt, kiemelték a fedélzetre.
Az ilyen túlélőpraktikákhoz aztán tényleg kell, hogy legyen vér
az ember pucájában!
Végül, a tengeren töltött százegyedik napon partot értek
Polinéziában, Raroia szigetén, ahol egy héttel később rájuk találtak a
sziget másik felén élő bennszülöttek.
Thor Heyerdahl nem azt igazolta, hogy a polinéz őslakosok
eredetileg Dél- Amerikából érkeztek – csupán azt mutatta meg, hogy
ez lehetséges. Emellett azonban bizonyított még valami fontosat: ha
az emberben megvan a hit és az eltökéltség, akkor olyan dolgokat is
túlélhet, amelyekről mások makacsul állítják, hogy lehetetlen túlélni
őket.

Thor Heyerdahlnak nem a Kon-Tiki fedélzetén megtett útja volt az

utolsó merész tengeri expedíciója.
 Köztudomású volt, hogy az ókori egyiptomiak hatalmas hajókat
építettek, főként papirusznádból. A tudósok körében az a –
vitathatatlannak tekintett – nézet uralkodott, hogy ilyen hajókkal
képtelenség nagy távolságokat megtenni.
Az Atlanti-óceánt legalábbis bizonyosan nem szelhették át
velük. A papirusznád – állították – egyszerűen szétfoszlana, jóval
azelőtt, hogy a jármű újra szárazföld közelébe érne.
Ugyanakkor az antropológusok előtt régóta ismert tény volt,
hogy vannak bizonyos hasonlóságok Mexikó és Peru, illetve a
mediterrán térség és Észak- Afrika ősi civilizációi között. Vajon ezek
egymástól függetlenül alakultak ki? Vagy – ahogy Thor Heyerdahl
feltételezte – lehetséges, hogy a papiruszhajók sokkal strapabíróbbak
voltak, mint ahogy a mai önjelölt „szakértők” állítják? Vajon az ókori
Egyiptom leleményes lakói tényleg ekkora hajókat építettek volna,
ha azok tengerre alkalmatlanok lettek volna?
Könnyű kitalálni, mi volt a következő lépése.
Thor Heyerdahl első papiruszhajója a Ra nevet kapta. A Kon-
Tikihez hasonlóan csak olyan anyagokat és technikákat (többek
között a vízen kiválóan úszó nádkötegeket) használtak fel a
megépítéséhez, amelyek az ókori építőknek is a rendelkezésükre
álltak. A hajó 1969 tavaszán indult el a marokkói Safiból, azzal a
céllal, hogy eljusson Barbadosra.
Majdnem sikerült is neki.
A Ra 5000 kilométert tett meg az Atlanti-óceánon, mire a hajó
kezdte elveszíteni a tenger hullámainak meglovaglásához szükséges
ruganyosságát, és a nádkötegek foszladozni kezdtek a jobb oldalán. A
legénységnek el kellett hagynia a hajót; egy arra járó jacht mentette
ki őket a tengerből. A Ra ötvennégy napot bírt ki a tengeren. Már
csak hét nap kellett volna, és eléri Barbadost.
És vajon elkedvetlenítette Thort a kudarc? A legkevésbé sem!
Amikor az ember valami új, nehéz vagy heroikus dologra
vállalkozik, számolnia kell a kudarcokkal. A siker azon múlik, hogy
képes-e megkettőzni az erőfeszítéseit, újra nekivágni, és mindent
beleadni.
Thor Heyerdahl pontosan ezt tette. Egy évvel később új,
továbbfejlesztett papiruszhajójával, a Ra II-vel ismét tengerre szállt.
A Ra II csupán 12 méter hosszú volt, és megint kizárólag primitív
anyagok, illetve ősi módszerek alkalmazásával készült.
A hajó ötvenhét nappal később partot ért Barbadoson.
Kétségtelen, hogy addigra belepték a kagylók, és olyannyira
átázott, hogy Thor saját bevallása szerint „a cápák akár fel is
úszhattak volna a fedélzetére”, ahogy az is igaz, hogy az utolsó
néhány napot a legénység a bambuszkabin tetején ücsörögve
töltötte.
De megcsinálták.
Thor Heyerdahl nem volt hajlandó feladni az első, sikertelen
próbálkozás után. Ismét bebizonyította, hogy a hitetlenkedők
tévedtek, és megmutatta, mire képes az ember, ha kellően elszánt.

A végtelen óceán közepén, parányi tutajokon sodródva, Thor

Heyerdahl egyszerre hősies és veszélyes expedíciókat hajtott végre.
Mint minden nagy felfedező, ő is maradéktalanul tisztában volt vele,
amikor szembeszállt a természet erőivel, hogy ezek a hatalmas erők
bármikor megrághatják, és kiköphetik őt. Egyedüli fegyvere az
emberi találékonysága, a rettenthetetlen szelleme és a szilárd
eltökéltsége volt.
Én azonban nem ezeket a heroikus utazásait tartom a leginkább
figyelemre méltó eredményének, bármilyen nagyszerűek voltak is.
Az elején azt mondtam, Thor Heyerdahlnak olyasvalamit sikerült
véghezvinnie, amit a legtöbb ember lehetetlennek vél. Ez a valami
pedig ez: az életben gyakran megesik, hogy mások ostobaságnak
tartják az ötleteinket, vagy megvalósíthatatlannak az álmainkat,
amikor pedig ilyen hitetlenséggel találkozunk, hajlamosak vagyunk
egyszerűen feladni.
Thor Heyerdahl nem hagyta magát. Te se tedd! Ne engedd, hogy
bárki bebeszélje neked, hogy amit megálmodtál, az lehetetlen! Csak
azért mondják, mert ők nem lennének képesek megvalósítani.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked sem sikerülhet.
 JAN BAALSRUD:
ŰZÖTT VAD

„Az ember, aki túlélte azt,

amibe százból kilencvenkilencen
belehaltak volna.”

(THE NEW YORK TIMES)

Jan Baalsrud, 1954. május: Associated Newspapers/Rex Features.

Jan Baalsrud, a fiatal norvég katona imádta a kalandokat. Így hát a
Kompani Linge (angolul Linge Company), amely kommandósokat
képzett ki, hogy titokban átdobják őket a nácik által megszállt
Norvégiába, tökéletes hely volt számára.
1943 márciusában, mindössze huszonöt évesen, Jan egy
halászhajón találta magát, amely a norvég partok mentén sorakozó
számtalan apró sziget egyike felé tartott. Pontosabban, egy
halászhajónak látszó, de valójában teljesen felfegyverzett szövetséges
hadihajón, amelyen a nyolcfős legénység mellett számos géppuska, 8
tonna robbanószer, valamint Jan és három másik kommandós
utazott.
Mindnyájan alapos kiképzést kaptak kém- és szabotázsakciókból
a SOE (Special Operations Executive; Különleges Hadműveletek
Parancsnoksága) titkos skóciai kiképzőbázisán – és most az első éles
bevetésükre készültek. A küldetésük: elpusztítani egy fontos légi
irányítótornyot, és annyi helybélit verbuválni a norvég ellenállás
számára, amennyit csak tudnak.
A feladat roppant veszélyes volt. Ha a nácik elfogják őket,
mindnyájukat szörnyű kínvallatásnak vetik alá, hogy információt
csikarjanak ki belőlük, majd agyonlövik őket.
Jól felkészítették őket, bíztak a képességeikben, és tisztában
voltak a veszéllyel. Ennek ellenére bizonyára tapintható volt az
idegességük.
Március 29-én, éjszaka, ahogy a kis vízi jármű megközelítette az
aprócska szigetet, az egység vezetője, Sigurd Eskeland beszállt egy
gumicsónakba, és elindult a part felé. Az egységnek megadták egy
helyi bolt nevét, amelynek a tulajdonosa – állította a felettesük –
majd segíti őket a küldetésük teljesítésében.
Csakhogy az elavult információk a terepen levők halálát
jelenthetik – és ez az értesülés egyáltalán nem bizonyult
helytállónak.
Miután felvette a kapcsolatot a boltossal, Eskeland felfedte előtte
a kommandósegység és a hajó érkezését. Csak ekkor derült ki, hogy
az a boltos, akivel találkoznia kellett volna, hónapokkal korábban
elhunyt. Az új tulajdonos ugyanazt a nevet viselte, a lojalitása
azonban korántsem volt azonos az előzőével.
Ez a boltos rettegett a náciktól. Tudta, hogy azokat, akik
segítséget nyújtanak az ellenségnek, halállal büntetik. Így aztán
jelentette a megszállóknak, amit megtudott.
Eskeland visszatért a hajóra, és másnap bekövetkezett a
legrosszabb, ami csak történhetett: egy német hadihajó jelent meg a
láthatáron, és tüzet nyitott rájuk.
A legénység gyorsan megsemmisítette a szupertitkos
rejtjelkulcsokat, majd elhagyta a hajót. Sietve apró gumicsónakokba
szálltak, és a part felé menekültek, azonban előbb még időzített
gyújtószerkezetet helyeztek a halászhajón levő robbanóanyagokra.
A csónakból Jan Baalsrud leadott néhány sorozatot a
géppisztolyával a német hadihajóra, ám az csupán egy pillanatra
torpant meg, aztán tovább nyomult feléjük.
A németek lőtávolba értek. Megsorozták a kommandósokat, és a
lövéseikkel jókora lyukakat ütöttek a kis csónakok oldalába, amelyek
azonnal süllyedni kezdtek.
 Janéknak nem sok választási lehetőségük maradt: vagy ott
maradnak, ahol vannak, és akkor a német golyók darabokra
szaggatják őket – vagy úsznak.
A part úgy 60 méterre lehetett, és a fagyos vízben jégtáblák
lebegtek. De muszáj volt megkockáztatniuk.
A németek bevetették ellenük a teljes tűzerejüket, ők mégis
rendületlenül tempóztak a part felé. Alig felöltözve gázoltak a
jégtáblák között, miközben tudták, hogy bármelyik pillanatban
végzetes lövés érheti a tarkójukat.
Csodával határos módon sikerült partra evickélniük. Miközben
Jan a part menti sziklák felé rohant, az egyik társa golyót kapott a
fejébe. A vér kispriccelt a koponyájából, és összeesett.
Jan tudta, hogy nem állhat meg. Csak akkor fordult hátra,
amikor a sziklák menedékébe ért. A látvány fejbe kólintotta: az
összes társa mozdulatlanul feküdt a part menti fövenyen.
Körbepillantott, és rájött, hogy minden oldalról Gestapo-katonák
közelítenek felé, s lassan bekerítik. Nem volt idő gondolkodni. A
közelben meglátott egy hóval borított mély vízmosást; annak a
túlpartjára igyekezett felkapaszkodni. A németek azonban a
nyomában voltak. Egy pisztolyból kilőtt golyó éppen csak elsüvített
a feje mellett. Jan is előhúzta automata kézifegyverét, és amikor az
első náci látótávolságba ért, lelőtte.
Leadott még egy lövést, amellyel megsebesített egy másik
Gestapo-katonát is. Aztán folytatta a kétségbeesett mászást, fel az
árokpartra.
Amikor felért, a hadihajó kiszúrta odalentről, és tüzet nyitott rá.
Szerencsére nem találta el, így Jan a másik oldalon lebukva végre
biztonságban érezhette magát néhány pillanatra.
 Visszanézett a partra. Nyüzsögtek ott a németek. Aztán
szemügyre vette magát. Az egyik csizmája odalett, amikor kiúszott a
partra, és egy német golyó levitte a nagylábujját. Vér csöpögött a
sebből, s vörösre festette Jan körül a havat. Maga a lábfeje szinte
jéggé fagyott. Fekete uniformist viselt a fehér hóban, és vörös csíkot
húzott maga után.
Könnyű préda volt, és tudta, hogy a németek bármikor
utolérhetik. Esélye sem lett volna ekkora túlerővel szemben, ezért az
egyetlen dolgot tette, amit tehetett: futott, ahogy a lába bírta.

Fagyott, vérző lábbal, félelemtől reszketve vágott át a szigeten.

Keletre egy másik szigetet látott, és azon töprengett, vajon oda
tudna-e úszni. Igazság szerint nem volt sok választása: a németek elől
nem bujkálhatott sokáig. Úgy döntött, hogy a dermesztő hideggel és
a kimerültséggel dacolva megkísérli az átjutást a jeges
tengerszoroson.
Bénító, kegyetlen erőfeszítés volt az éjszaka sötétjében, a fagyos
vízben úszni. A teste kis híján feladta, de végül sikerült átjutnia a
túlsó partra. Ott két kislány talált rá, akik rögtön szóltak az
anyjuknak.
Az anya addigra már hallotta, mi történt, és tudta, hogy a
németek tűvé teszik majd a környező szigeteket Jan után. Pusztán az,
ha a házában rejtegeti a szökevényt, a biztos halált jelentette volna
az egész családja számára. Jan élete az ő könyörületességükön múlott.
A nőt azonban keményebb fából faragták, mint a boltost.
Bekötözte a Jan lábujja helyén maradt véres csonkot, száraz ruhát és
cipőt adott a fiúnak, majd étellel és forró itallal kínálta. Persze
mindketten tudták, hogy Jan csak néhány óráig lehet biztonságban a
nő házában. A nácik reggelre biztosan odaérnek.
A kis szigeteken nem lehetett elbújni. Jannak át kellett kelnie a
norvég szárazföldre. Onnan talán eljuthat délre, a semleges
Svédországba. Amikor a nő fia hazaért, felajánlotta Jannak, hogy
csónakkal átevez vele egy szomszédjukhoz, aki éppen Tromsobe
készült. Talán hajlandó lesz magával vinni Jant.
Másnap hajnalban, vaksötétben keltek útnak. Amikor azonban
megérkeztek úti céljukhoz, kiderült, hogy a szomszéd már elment
otthonról. A felesége adott Jannak némi elemózsiát, de a fiúnak így
nem maradt más választása, mint hogy a sziget déli része felé vegye
az irányt, abban a reményben, hogy onnan valahogy át tud majd
kelni a szárazföldre.
Arról fogalma sem volt, milyen terepviszonyokkal kell majd
megküzdenie.
A sziget belső részén hófödte hegyek emelkedtek. Jan
gumicsizmáját nem ilyen körülményekre tervezték, szétlőtt lábujja
miatt pedig különben is pokoli kínokat kellett kiállnia. A szitáló
hóesésben a ruhája hamarosan ismét teljesen átázott.
A hó vastag rétegben fedte a sziklákat, ám Jan rendületlenül
sántikált előre, igyekezvén elkerülni a lavinaveszélynek kitett
szurdokokat és más, nagyon is valós veszedelmeket, amelyeket az
ilyen jéggel borított hegyek tartogatnak az ember számára. Eltökélte:
nem hagyja, hogy az elemek legyőzzék. Minden egyes lépés
rendkívüli erőfeszítést követelt, Jan mégsem állt meg pihenni. Tudta,
ez az egyetlen esélye, hogy megmeneküljön a náciktól.
 Pusztán az akaraterejének és a kitartásának köszönhette, hogy
sikerült átjutnia a sziget déli felére. Ott az ellenállókkal
rokonszenvező helybéliek menedéket nyújtottak neki, és a helyi
telefonközpontot üzemeltető férfihoz irányították, aki megígérte
neki, hogy átjuttatja a szárazföldre.
Így is tett – hetvennyolc éves apja, egy szívós öreg tengerész
segítségével, aki szóra sem érdemes semmiségnek tartotta, hogy 16
kilométert evezzen a nyílt tengeren, az éjszaka közepén, hóviharban,
és azt kockáztassa, hogy a nácik kivégzőosztaga elé kerül, ha kiderül,
mit tett.
A bátor szigetlakok biztonságban kitették Jant a szárazföldön, és
adtak neki egy pár sílécet, mielőtt visszafordultak, és ismét
nekivágtak volna a viharos tengernek hazafelé.

Éjszakára megint egy helyi szimpatizáns nyújtott menedéket Jannak.

A fiú elmagyarázta neki, hogy csupán annyi a terve, hogy dél felé
indul, majd átszökik Svédországba. Házigazdájától megtudta, hogy az
egyetlen útvonal, amelyen elkerülheti a nácikat, a lyngeni Alpokon
– egy hatalmas, veszedelmes, jéggel borított, hósipkás hegyláncon –
át vezet. Viszont csak egy őrült kísérelné meg, hogy az évnek ebben
a szakában átkeljen a hegyeken. Az felérne az öngyilkossággal.
Igen ám, de ott maradni és meglapulni is öngyilkosság lett volna.
Így hát Jan felcsatolta a síléceket, és elindult a hegyek felé.
Útközben át kellett haladnia egy német helyőrségen. Az út
mindkét oldalán nyüzsögtek a németek; lehetetlen lett volna
megkerülni őket. Jan kiválóan tudott síelni, ezért egyszerűen
átszáguldott egy egész német szakaszon. A németeket ez teljesen
váratlanul érte. A legkevésbé sem számítottak rá, hogy a villámgyors
szökevény köztük fog átcikázni. Üldözőbe vették a fiút, csakhogy Jan
norvég volt: szívós és kitartó. Messze maga mögött hagyta a
németeket, és eltűnt a hegyek között.
Eddig jól alakultak a dolgok. Jan gyorsan megtett vagy 30
kilométert. Ekkor azonban az időjárás hirtelen rosszra fordult. Jant
fagyos köd vette körül; a látótávolság 4-5 méterre csökkent.
Kénytelen volt lecsatolni a síléceket, és gyalog folytatni az útját. A
szél felkavarta a porhanyós havat. Jannak be kellett csuknia a szemét
és a száját, hogy a förgeteg ne vakítsa el, és a hópelyhek ne fagyjanak
jéggé a torkában. Jég lepte be a testét és a szakállát. Már azt sem
tudta megállapítani, milyen irányba megy, de azzal tisztában volt,
hogy nem állhat meg, mert ha elalszik a dermesztő hidegben, nem
valószínű, hogy valaha felébred.
Négy hosszú, kimerítő napon és éjen át támolygott vakon a
fagyos, halálos veszélyt rejtő hegycsúcsok között.
Aztán elsodorta egy lavina.
Jan egyre gyorsuló tempóban zuhant a semmibe. Teljesen
belepte a több tonnányi fojtogató hógörgeteg, amely minden oldalról
igyekezett kipréselni belőle a szuszt.
Szinte soha senki nem élt még túl egy ilyen lavinát. Jannak
sikerült – bár súlyos árat fizetett érte.
A keze és a lába keményre fagyott, és szinte teljesen megvakult.
A sílécei darabokra törtek, és a kis hátizsákja is elveszett, amelyben
az ennivalója volt.
Ő azonban csak ment tovább, vakon botladozva, miközben a
leghalványabb sejtése sem volt arról, hogy hol lehet, és merre tart. A
vakságban látomások gyötörték: rémképek arról, hogy üldözik.
Annyi józan esze még maradt, hogy ne álljon meg, és ne zuhanjon
álomba.
Csak a puszta szerencséjének köszönhette, hogy az útjába akadt
egy faházikó. Belökte az ajtaját, és elájult a küszöbön – az éppen az
otthonában vacsorázó család szeme láttára.

Jannak óriási szerencséje volt: a helyi ellenállók vezetőjének, egy

Marius nevű férfinak a házába tévedt be. A németektől hemzsegő
aprócska sarkköri faluban megint egy olyan embert sodort az útjába
a sors, aki hajlandó volt kockára tenni a saját életét azért, hogy
megmentse Jant.
A család ellátta a fiú súlyos fagyási sérüléseit. Gyengéden
megmasszírozták a lábát, amíg aludt. Az élet valamicskét visszatért
fagyott végtagjaiba, de még mindig elég rossz állapotban voltak. Az
otthoniak megetették Jant, és elrejtették a pajta sarkában. Egy hétig
feküdt ott félig öntudatlanul, szörnyű fájdalmakkal a kezében, a
lábában és a látását lassanként visszanyerő szemében. A jelenléte
azonban óriási veszélyt jelentett Marius családjára nézve. A
környéken túl sok volt a német. Ki kellett juttatniuk Jant a faluból.
Csakhogy ő képtelen volt lábra állni.
Így aztán Marius megosztotta a titkát két barátjával. Együtt
feltették Jant egy hordágyra, és az éj leple alatt kicsempészték a
faluból egy, a közeli tavon ringatózó csónakhoz. Onnan egy
elhagyatott kunyhóhoz eveztek vele, amely mérföldekre volt
minden olyan helytől, ahol emberek laktak. Azt remélték, ott egy
darabig biztonságban lesz.
Marius és a barátai magára hagyták Jant a kunyhóban, de ígéretet
tettek neki, hogy néhány nappal később visszatérnek, hogy
megnézzék. Miután magára maradt, Jan semmi mást nem tett, csak
evett és aludt, abban a reményben, hogy a teste így visszanyeri az
erejét, és a keze-lába eléggé meggyógyul ahhoz, hogy tovább
menekülhessen. A svéd határ csupán 40 kilométerre volt, de Jan
akkori állapotában akár a világ túlsó felén is lehetett volna.
Elég volt egy pillantás a lábára, hogy tudja: rosszabbodott a
helyzet. A lábujjai elfeketedtek. Nem érezte, és nem is tudta
mozgatni őket. A bőr érintésre könnyedén levált róluk, és bűzös,
fekete váladék szivárgott belőlük.
Két nap telt el. Marius nem tért vissza.
Három nap. Négy.
Jant újra lázas hallucinációk gyötörték. Egyvalamit azonban nem
tudtak elnyomni: a kibírhatatlan, minden porcikáját átható
fájdalmat, amely a lábfejéből kiindulva egyre feljebb kúszott a
lábszárán. Csak arra tudott gondolni, hogy a vér a haldokló
lábujjaiban méreggé vált, és most elkezdett szétterjedni a testében.
„Ha valóban ez a helyzet – próbálta magában józanul felmérni a
lehetőségeit –, akkor le kell csapolni a vért. ”
Természetesen nem volt nála semmilyen sebészszerszám, csak
egy kis bicska. A penge éles hegyével felhasította a rothadó bőrt
mindkét üszkösödő lábfején, és hagyta, hogy genny és vér
keverékéből álló gusztustalan váladék kifolyjon sérült végtagjaiból a
keskeny ágyra, amelyen feküdt.
 Kínok között fetrengve, a halál mezsgyéjén, Jan biztos volt
benne, hogy Mariust elfogták, és kivégezték a németek. Az ellenálló
azonban nem került a németek karmai közé, hanem éppen azon
szorgoskodott, hogy másik menekülési útvonalat találjon Jan számára
– egy olyan útvonalat, amelyhez ismét fel kellett kapaszkodni a
hegyek közé. Amikor Marius végül visszatért, látta, hogy a
fiatalember lába nyilvánvalóan nincs olyan állapotban, hogy
megtegye ezt az utat.
Jan bőre sápadtfehér színt öltött, a szeme elhomályosult. A lábait
melegen tartó takarót átitatta a vér. Marius, amennyire tudta,
megtisztította Jan gennyes, vérző lábfejét, és meleg étellel, itallal
igyekezett életet lehelni a fiúba. Ezután viszont ismét magára kellett
hagynia.
Más megoldást kellett találnia arra, hogy kijuttassa Jant az
országból.
Hamarosan támadt egy ötlete. Merész, hihetetlenül kockázatos,
kifejezetten őrült terv volt, csakhogy nem tudott jobbat. Marius
akcióba lendült, hogy megvalósítsa.

Az első kihívást az jelentette, hogy miként juttatják fel Jant egy nagy
szánon a 900 méter magasan elterülő fagyos fennsíkra, ahol a társaik
átveszik a „szállítmányt”, és a svéd határon át levonszolják a hegyről
Jant. Egy sérült embert levontatni sem könnyű egy hegyről, de
felcipelni még nehezebb. Jan olyan rossz állapotban volt, hogy
Marius és három barátja meg volt győződve róla, nem éli túl az
utazást. De nem volt más választásuk: ha ott hagyják a kunyhóban,
akkor is meghal.
Takarókba bugyolálták a fiút, majd beszuszakolták egy
hálózsákba, és hozzákötözték a szánhoz. Amikor éjfélt ütött az óra,
rövid kötelek és nyers erő segítségével nekiláttak felvontatni a szánt
a hegylánc lábánál elterülő dombokra. Ahogy a hegy egyre
meredekebbé vált, bonyolultabb biztosítórendszert kellett
alkalmazniuk, ezért ijesztően lassan haladtak.
Miközben ferdén felfelé húzták szánt, a többnyire öntudatlan
Jan feje alacsonyabbra került a lábánál. Marius és a társai időnként
megfordították, hogy beindítsák a vérkeringését, ám amikor a vér a
lábába tolult, kispriccelt a gennyes lábfején levő szörnyű sebekből.
Jan arca eltorzult a fájdalomtól, de kitartott, akárcsak a
megmentői, akik olyan veszedelmes lejtőkön és halálos szakadékok
felett egyensúlyoztak vele, amelyek közé máskor akkor sem
merészkedtek volna, ha nem kell maguk után vonszolniuk egy nehéz
szánt. Az erőfeszítés a végsőkig próbára tette őket, miközben Jan
elkeseredetten küzdött a fájdalommal, a kimerültséggel és a
félelemmel.
Aztán valahogy sikerült nekik.
Jól mutatja, mennyire embert próbáló feladatra vállalkoztak,
hogy szabályosan megkönnyebbültek, amikor felértek a 900 méterrel
feljebb elterülő, vigasztalanul sivár fennsíkra. Keletre vészjósló
hegycsúcsok sorakoztak, ameddig a szem ellátott. Életnek nyoma
sem volt – sem embernek, sem állatnak vagy növénynek. Mindenütt
csak sziklák, hó és jég, meg a szél, ami kiszívta az életerőt bárkiből,
aki volt olyan ostoba, hogy túl sokáig maradjon ezen a tájon.
 A megkönnyebbülés helyét azonban hamarosan átvette a
kétségbeesés. Nyoma sem volt a férfiaknak, akikkel találkozniuk
kellett volna a fennsíkon.
Mariusék a szánhoz kötözve hagyták Jant, amíg átkutatták a
fennsíkot. Hasztalan. Valami nagyon félresiklott.
Marius és társai már így is túl sokáig maradtak el otthonról. Ha
rövid időn belül nem térnek vissza, a németek felfigyelnek a
távollétükre. Arra már nem volt idő, hogy visszaforduljanak, és
lecipeljék Jant a hegyről, bár erejük sem volt hozzá.
Jan ugyanolyan jól tudta ezt, mint Marius és a barátai.
Bólogatott, amikor Marius megígérte neki, hogy gondoskodik róla,
hogy valaki érte jöjjön másnap éjjel – de egyikük sem igazán hitt
benne, hogy ez meg fog történni.
A fiú tisztában volt vele, hogy bátor megmentőinek nincs más
választása, mint hogy otthagyják. Hagytak neki némi ennivalót és azt
a kis konyakot, amely a palack alján még lötyögött, ám ezen kívül
nem tehettek érte többet.
Fenn a hegyen, a civilizációtól távol, Janra a biztos fagyhalál
várt.

A fiú ismét egyedül maradt a hegyekben, de ezúttal lábra sem tudott

állni. Már alig pislákolt benne az élet.
A következő éjszakán senki sem jött megmenteni őt – sem az azt
követőn.
Marius és a társai vermet ástak a hóba, és abba eresztették le Jant
a szűkös elemózsiájával. Olyan volt, mint egy nyitott sír, de legalább
némi védelmet nyújtott a fiúnak az elemekkel szemben. Ahhoz
azonban túl hideg volt, hogy aludni tudjon. Átnedvesedett
hálózsákja és takarója keményre fagyott. A frissen lehullott hó lassan
belepte mozdulatlan testét; egyedül a fejét sikerült a hóréteg felett
tartania.
Szünet nélkül havazott. A hó hamarosan Jan arcát is teljesen
beborította. Egyelőre még tudott lélegezni, de most már mindenét
betemette a hó. Már csak a halált várta, miközben a szél vészjóslóan
üvöltött körülötte.
Eltelt egy újabb nap és egy újabb éjszaka, majd egy hét. Már tíz
napja feküdt a hó alatt.
Amikor Marius újra felbukkant, nem számított rá, hogy Jant
életben találja. A fiúból azonban csodával határos módon még nem
távozott a lélek. Marius kiásta jeges sírjából, megetette, és
elmagyarázta, hogy a fickókat a hegy túloldalán a rossz időjárás
tartóztatta fel. Újra fognak próbálkozni, amint kitisztul az idő. Azt
azonban senki sem tudta, hogy az mikor lesz.
Addig Jan nem tehet mást, mint hogy vár.
Így hát várt. Életösztöne még halványan pislákolt benne.
Újabb negyvennyolc órán át kellett tűrnie a hideget és a
fájdalmat. A mentőcsapat csupán ekkor talált rá. Kiásták a szánnal
együtt a hóból, és nekiláttak, hogy végigvontassák Jan félholt testét a
jeges fennsíkon.
Az időjárás azonban továbbra sem kímélte őket. Hatalmas
hóvihar csapott le rájuk, és világossá vált, hogy nem lesznek képesek
levinni Jant a hegyről. Egyelőre nagyobb biztonságban volt a
fennsíkon; nem merték megkockáztatni, hogy leereszkedjenek vele.
Egy szikla mellé vonszolták, hogy védve legyen a széltől, hagytak
neki némi ennivalót, és ígéretet tettek, hogy visszajönnek, amint
tudnak.
Jan ismét magára maradt.
Három hétig feküdt magányosan a szikla lábánál.

A helyzete most bizonyos szempontból még rosszabb volt, mint a

hóba ásott veremben, mert jobban ki volt téve az elemeknek. Így
még jobban fázott, de legalább több helye volt mozogni. Ez azt
jelentette, hogy kibújtathatta a lábát a hálózsákból, hogy szemügyre
vegye a lábfejét. Az elformátlanodott, elfeketedett, gennyedző láb
látványa olyan undorító volt, hogy öklendezni kezdett, ahogy
meglátta.
Abba már beletörődött, hogy ha egyszer biztonságba ér is,
minden bizonnyal el fogja veszíteni a lábfejét, de attól tartott, hogy
az üszkösödés továbbterjed a lábszárára. Pusztán lecsapolni a gennyt,
ahogy korábban tette, nem lesz elég, hogy megállítsa a
szövetelhalást. Drasztikusabb megoldáshoz kellett folyamodnia.
Jan előhúzta a zsebkését, és érzéstelenítőnek nagyot húzott a
konyakból. Három napon át nyiszálva, lassan átvágta a húst, a
csontokat és az inakat, amelyek a megmaradt kilenc lábujját a
lábfejéhez kapcsolták, és egyenként amputálta őket. Aztán bekente a
csonkokat csukamájolajjal, és bekötözte az egyik takaróból letépett
csíkokkal.

*
Jan Baalsrud összesen huszonhét napot és huszonhét éjszakát töltött
a fagyos fennsíkon.
Végül egy bátor lappföldi mentette meg, aki rénszarvasszánján
lecipelte a hegyről, és átjuttatta Svédországba. De még elképesztő
utazásának ez az utolsó szakasza sem volt veszélytelen. Egy német
járőr meglátta őket, amikor a határhoz közeledtek. A németek
üldözőbe vették a szánjukat, és leadtak feléjük egy sorozatot. Bár
erőtlen volt, és reszketett, Jan előhúzta automata pisztolyát, és
visszalőtt rájuk.
Szinte semmi esélyük sem volt rá, mégis eljutottak Svédországba,
ahol Jan a Svéd Vöröskereszt egyik kórházában lábadozott, amíg fel
nem épült.
A lábujjai odalettek, ahogy kis híján az élete is, ám Jan
történetében az a legbámulatosabb, hogy a lelkierejét egy pillanatra
sem veszítette el. Miután visszatért Angliába, újra megtanult járni, és
a háborúban átélt borzalmak ellenére sem vágyott csendes, nyugodt
életre. Még mindig kalandokra szomjazott. Ismét szolgálatra
jelentkezett, és titkos ügynökként Norvégiában tevékenykedett,
amikor 1945-ben véget ért a háború.
Ha azt nézzük, hogy milyen poklon ment keresztül, és hogyan
harcolt foggal-körömmel az életéért, Jan Baalsrud bizonyára a
háború egyik legnagyobb hőse. Az, ahogy egy pillanatra sem volt
hajlandó feladni, ékes példája a rendíthetetlen bátorságnak, és annak,
hogy milyen egy igazi túlélő.
 LOUIS ZAMPERINI:
LETASZÍTVA, FELEMELVE, ÖSSZETÖRVE,
FELTÁMASZTVA

„Amíg élsz, addig él a remény is.”

(LOUIS ZAMPERINI)

Louis Zamperini kihajol a bombázója fedélzeti nyílásán, 1943. január: ©

Bettmann/Corbis.
Többféle bátorság létezik. Van az, amikor állód a megpróbáltatásokat,
amelyeket a sors rád mér. Aztán az, amikor szembeszállsz a
démonaiddal és a félelmeiddel. És ne feledkezzünk meg a harchoz
való bátorságról sem.
Mindezeken túl azonban létezik egy másik, szelídebb bátorság:
ez talán az összes többit felülmúlja, de sokkal ritkább azoknál. Mire
Louis Zamperini történetének végére érsz, rájössz majd, melyikre
gondolok.
A második világháború olyan időszak volt, amikor hétköznapi
emberek kényszerültek arra, hogy rendkívüli dolgokat vigyenek
véghez. Az ifjú Zamperini sem volt különleges ember, hacsak nem
számítjuk azt, hogy különleges tehetsége volt ahhoz, hogy bajba
keverje magát. Rakoncátlan, vad kölyök volt. Nyolcévesen már ivott
és dohányzott, ügyes tolvaj volt, és művészi fokon űzte a
szélhámosságot. Otthon, a kaliforniai Torrance-ben a helyi rendőrök
hamar megtanulták a nevét.
Mindent egybevéve, a legkevésbé sem olyan kamasz volt, akiről
az ember azt hinné, hogy nagy dolgokra hivatott. Tinédzser korában
azonban nagyot fordult vele a világ. Hosszútávfutó-bajnokságot
nyert, és lehetőséget kapott arra, hogy induljon az 1936-os berlini
olimpián. Remek hajrájának köszönhetően 5000 méteren a nyolcadik
helyen végzett. Ahhoz nem volt elég gyors, hogy érmet szerezzen,
de még így is ő volt a leggyorsabb amerikai. A teljesítménye Adolf
Hitler figyelmét is felkeltette, és a diktátor találkozni akart vele.
Kezet rázott vele, és azt mondta neki:
 – Ó, igen! A fiú, aki remekül hajrázik!
Zamperini nem esett hasra a Führertől, és a pályán elért sikere
sem tudta teljesen kiirtani belőle a vásott kölyköt. Hogy világossá
tegye az érzéseit, egyik éjjel felmászott a birodalmi kancellári hivatal
előtt álló 15 méteres zászlórúdra, és lelopta róla a horogkeresztet – ez
lett az ő örök emléke az olimpiai játékokról.
Louis Zamperini borsot tört Hitler orra alá. Hamarosan – sok
más honfitársához hasonlóan – őt is behívták, hogy tegye meg újra…

A fiú szeretett volna részt venni az 1940-re tervezett tokiói olimpián

is, de a háború miatt erre nem került sor. Az ifjú Zamperini sorsa
egészen másképp alakult. Bombázópilótának képezték ki az amerikai
légierőnél, és egy, a Hawaii-szigeteken állomásozó B-24-és
legénységének a tagja lett.
1943. május 27-én aztán örökre megváltozott az élete.
Egy amerikai repülőgép lezuhant a Csendes-óceán északi részén,
Palmyra közelében. Zamperinit és a B-24-és legénységét utasították,
hogy indítsanak utána mentőakciót. Hawaiitól mintegy 1300
kilométerre délre azonban maguk is bajba kerültek. A repülőjük
egyik hajtóműve felmondta a szolgálatot. A legénység egy tagja
pánikba esett, és véletlenül leállította a másik hajtóművet is, ami
kifejezetten rossz ötletnek bizonyult. A gép 1000 méteres
magasságban szabadesésre váltott, és kődarabként zuhant alá az
égből.
El lehet képzelni, micsoda iszonyú erővel csapódtak a vízbe, ha a
gép cigánykereket hányt a levegőben, mielőtt darabokra robbant
volna. Mintha tömör sziklának ütköztek volna. Zamperini később
ahhoz hasonlította az érzést, mintha fejbe vágták volna egy
pöröllyel. Csoda, hogy bárki túlélte a becsapódást.
Miközben a repülőgép maradványai hullámsírba merültek,
Zamperini elveszítette az eszméletét. Amikor néhány másodperccel
később magához tért, a B-24-és összevissza görbült, süllyedő törzsébe
szorulva találta magát. Valahogy sikerült kipréselnie magát a
roncsból, és a felszínre vergődnie, de közben minden bőr
lenyúzódott a hátáról.
Amikor a feje kibukkant a vízből, mindenütt füstöt, vért és
eldeformálódott fémdarabokat látott. A B-24-és tizenegy fős
legénységéből rajta kívül csak ketten élték túl a katasztrófát: Russell
Phillips, a pilóta, és Francis McNamara, a faroklövész. Phillips
nagyon rossz bőrben volt. Vér ömlött a nyaki verőeréből.
Zamperininek sikerült felkapaszkodnia egy mentőtutajra, és minden
erejét összeszedve felhúzta rá Phillipset is. Végül McNamara is
csatlakozott hozzájuk. A szerencsétlenség borzalmai után a három
túlélő bizonyára hálát adott Istennek, hogy még élnek, és
biztonságban vannak.
Nos, élni valóban éltek, de korántsem voltak biztonságban. Sőt, a
gondjaik még csak most kezdődtek.

A cápák hamar kiszagolták őket – odavonzotta őket a vér. Zamperini

későbbi elmondása szerint érezték, ahogy a ragadozók teste
hozzádörzsölődik a tutaj aljához. A tutaj foszladozni kezdett, mire a
cápák taszigálni kezdték az oldalát. A hajótöröttek az evezőikkel
próbálták visszalökdösni őket. A cápák egy pillanatra sem hagyták
őket békén. De bármilyen ijesztő kilátás volt is az, hogy egy cápa
gyomrában végezhetik, a ragadozóknál sokkal nagyobb veszélyt
jelentett az éhség, a szomjúság, illetve a tűző nap.
A mentőtutajt készletekkel is ellátták: a csomagban volt néhány
csokoládészelet, konzervdobozokban víz, egy jelzőfáklya, fogók, pár
horog és horgászzsinór. A csokoládéba a túléléshez szükséges
vitaminokat és ásványi anyagokat is belekevertek. Elvileg naponta
egy kockát ehettek meg belőle – McNamara azonban az első éjszakán
befalta az egészet. Így semmi ennivalójuk nem maradt.
Az ivóvizük kevesebb mint egy hét alatt elfogyott. Borzasztó
érzés lehetett, hogy mindenütt víz veszi körül őket, mégsem ihatnak
belőle. Tudták, hogy tengervizet inni öngyilkosság. Amikor esett az
eső, sikerült némi vizet gyűjteniük a konzervdobozokba, de a
kiszáradás ellen más módszerekkel is küzdeniük kellett. Néha
elkaptak egy-egy madarat, amely leszállt a tutajukra – köztük
albatroszokat is. Ilyenkor nyersen befalták az egész madarat – a
húsát, a lábát és a szemgolyóit is –, majd megitták a vérét, hogy
elűzzék a szomjúságukat.
Egy alkalommal Zamperini letépte egy albatrosz fejét, és a
nyakát a beteg McNamara nyitott szája fölé tartva az utolsó csepp
sűrű, meleg vért is kipréselte a madár testéből, hogy mind
lecsorogjon társa kiszáradt torkán.
De hiába fogtak egyszer-egyszer halat, vagy kaptak el egy
madarat, az élelem így is rettentő szűkös volt. A három férfi úgy
lesoványodott, hogy zörögtek a csontjaik. A testük, miután minden
zsírtartalékát felemésztette, lassan sorvadásnak indult.
 Leleményesnek kellett lenniük. Egy alkalommal Zamperini
elkapta egy több mint 1 méteres cápa farkát. Az állat felágaskodott,
és kitátotta a pofáját, hogy rájuk támadjon. Phillips beletömött egy
jelzőrakétát a szájába, hogy meg ne harapja őket, Zamperini pedig
beledöfött egy fogót a szemén át az agyába.
Az egész fenevadat nem ehették meg – szerencsére Zamperini
tudta, hogy a nyers cápahústól rosszul lesznek. Az állat egyetlen
része, ami nyersen is fogyasztható, a mája, amely tele van
létfontosságú vitaminokkal. Kitépték hát a cápa teteméből, és mohón
tömték magukba a még meleg, nyers, remegő, véráztatta belsőséget.
Teltek-múltak a napok. A tutaj magatehetetlenül sodródott a
tengeren. A három férfi az őrület határán, élet és halál mezsgyéjén
egyensúlyozott. És ekkor a helyzetük még kétségbeejtőbbé vált.
Huszonhét nap után egy bombázó jelent meg az égen. Bizonyára
kiszúrták a vízen lebegő mentőtutajt. A három túlélő reményei
azonban a gép felségjeleit látva szertefoszlottak: japán gép volt,
Negyvenöt percig körözött felettük, és könyörtelen géppuskatűz alá
vette őket, mintha csak kacsákra lövöldözne.
Zamperini beugrott a vízbe, és igyekezett olyan mélyre lebukni,
amilyen mélyre csak tudott, hogy elkerülje a golyókat, amelyek
sorban csapódtak be körülöttük. Amikor újra a felszínre bukkant,
rátámadtak a cápák. Zamperini az orrukat és a kopoltyújukat püfölte
minden erejével, hogy távol tartsa őket.
Phillipsnek és McNamarának addigra már semmi ereje nem
maradt. Csak feküdtek a tutajon, a halálra várva. Hihetetlen módon
azonban a japánok egyetlen golyója sem találta el őket, pedig a
sorozatok szitává lyuggatták a tutajt.
 A tutaj lassan süllyedni kezdett, és a cápák felbátorodtak: úgy
gondolták, eljött az ő idejük. A bombázó eltűnt a horizont felett.
Zamperini azon kapta magát, hogy életében először imádkozik.
Alkut ajánlott Istennek: „Ha megmentesz – ígérte –, örökké követni
foglak!” Egy kétségbeesett ember kétségbeesett imája volt ez.
Louis hősies erőfeszítéssel nekiállt egyesével befoltozni a
lyukakat a tutajon. Tudta, ha nem sikerül neki, akkor mindhárman a
cápák gyomrában végzik.
McNamara szervezete a harmincharmadik napon feladta a
küzdelmet. Addigra már nem volt több egy vékony bőrrel borított
csontváznál. A társai rövid gyászbeszédet mondtak a holtteste felett,
majd belökték a tengerbe. Most már csak ketten maradtak.
Phillips csodával határos módon túlélte a repülőgép
lezuhanásakor elszenvedett szörnyű sérüléseit. Most azonban
Zamperinivel együtt tovább kellett küzdenie az életéért, ahogy
tehetetlenül sodródtak a tengeren. Fogalmuk sem volt, hol vannak,
és mi lesz a sorsuk. Két újabb hét telt el, de nekik bizonyára
hónapoknak tűnt. A negyvenhetedik napon azonban egyszer csak
szárazföld tűnt fel a szemük előtt. A tutaj több mint 3200 kilométert
sodródott délnyugatra. Puszta bátorságuknak és kitartásuknak
köszönhetően Zamperiniék túlélték a leghosszabb utat, amelyet
ember valaha mentőtutajjal megtett.
A Marshall-szigetek felé közeledtek. El sem tudjuk képzelni,
micsoda megkönnyebbülést érezhettek, amikor meglátták a
szárazföldet. Ha azonban azt remélték, hogy a viszontagságaik ezzel
véget értek, csalódniuk kellett. A szárazföldön várt rájuk az igazi
pokol.
 A Marshall-szigetek akkor a japánok kezében voltak. Zamperinit
és Phillipst azonnal elfogta a japán haditengerészet. A halál szélén
álló két embert egy árbochoz kötözték, és puskatussal eszméletlenre
verték.
Még éltek tehát, de az ellenség karmai közé kerültek.
Megkötözve és összeverve, a hírhedt „kivégzőszigetre” szállították
őket.

A sziget valódi neve Kwajalein, és a Hawaiitól 4000 kilométerre

délnyugatra fekvő Marshall-szigetcsoport részét képezi. Zamperini
és Phillips ennél rosszabb helyre nem is kerülhetett volna. Korábban
kilenc amerikai tengerészgyalogos tévedt ide. Mindnyájukat
megkínozták, majd szamuráj karddal lefejezték. Japán fogvatartói
Zamperinit is naponta verték és kínozták. A következő hat hétben
mindennap azt hitte: az lesz az élete utolsó napja. Már-már azt
kívánta, bárcsak így is lenne.
Egy 180 centiméter hosszú, ugyanolyan magas, és mindössze 75
centiméter széles cellában tartották. A cella egyik végében egy apró
lyuk szolgált vécéül, amelyben nyüzsögtek a férgek. Amikor éppen
nem kínozták vagy verték Zamperinit, akkor arra kényszerítették,
hogy a fejét a lyukba dugva feküdjön a földön. Az őrök mindazt a
maradékot hajigálták be a cellájába, amit nem adtak oda moslékként
a disznóknak. Zamperininek ürülékben turkálva, négykézláb kellett
felszednie a földről.
Megállíthatatlan hasmenés kínozta. A cella tele volt legyekkel,
amelyek a hátsó feléből csöpögő nyálkába petéztek. Tetőtől talpig
ellepték őt is. Közben az őrök állandóan hegyes botokkal szurkálták
összetört testét, és az ütlegelések között perverz orvosi kísérleteket
végeztek rajta. Mindenféle ismeretlen anyagot fecskendeztek bele
injekciós tűvel, amelyek pokoli fájdalmat okoztak. Megfosztották
minden méltóságától és reményétől.
Hathétnyi szenvedés után Zamperinit és Phillipst feltették egy
hajóra, és átszállították a japán szárazföldre. A következő huszonöt
hónap során Zamperini belülről látta a három legbrutálisabb japán
hadifogolytábort. A körülmények tényleg elborzasztóak voltak –
nem véletlenül. A japánok szemében a foglyok voltak a söpredék
legalja – a saját méltóságukra mért megalázó csapás.
Ezért arra kényszerítették őket, hogy óriási tetvektől és
bogaraktól hemzsegő deszkákon aludjanak. A bogarak éjjel előbújtak,
a szerencsétlenekre másztak, és összevissza csipkedték őket. Ebbe
önmagában bele lehetett őrülni. Aztán a második fogolytáborban, a
Tokió-öbölbeli Omoriban, Zamperini megismerte a „Madarat”.
Igazából Mutsuhiro Watanabének hívták, és a neve később
szerepelt MacArthur tábornoknak a negyven legkeresettebb japán
háborús bűnöst tartalmazó listáján. A „Madár” gondoskodott róla,
hogy Zamperininek olyan kínzásokban és megaláztatásokban legyen
része, amelyeket egyetlen embernek sem lenne szabad elszenvednie.
Először is, Zamperinit állandóan verték. A „Madár” leginkább az
öklét használta, vagy egy botot, néha kendókardot, azaz egy
bambuszhusángot, ami akkora, mint egy hosszú baseballütő. Ha úgy
gondolta, hogy Zamperini nem vágta vigyázzba magát elég gyorsan,
akkor lecsatolta az övét, amelyet egy több mint 0,5 kilós, nehéz
fémcsat fogott össze, és teljes erővel fejbe vágta vele. Amikor
Zamperini megpróbált feltápászkodni, a japán újra lesújtott rá a
szíjjal, ezúttal még keményebben.
A „Madár” egyszer tíz napon át mindennap személyesen
megverte Zamperinit. Emberi tűrőképességük határáig kínozta a
foglyokat. A testüket és a szellemüket egyaránt célba vette, és úgy
próbálta megtörni, hogy játékból újra és újra kivégzőosztag elé
állította, majd életben hagyta őket.
A foglyokat kegyetlenül dolgoztatták is. A súlyos betegekkel sem
kivételeztek. Akinek 40 Celsius-fokos láza volt, annak is dolgoznia
kellett, amíg össze nem esett. Akkor megverték, aztán tovább
dolgoztatták. Mindennap 3,5 kilométert kellett gyalogolniuk az
acélgyárig, ahol robotoltak, majd ugyanennyit vissza. Mezítláb
mentek, akkor is, ha a földet hó és jég borította. Miért? Mert ha a
„Madár” meglátta, hogy piszkos a cipőjük, nemcsak megverte őket,
hanem tisztára is nyalatta velük a cipőjüket.
A pöcegödrök undorítóak voltak. Ha megteltek, a foglyoknak a
kezükkel kellett kikaparniuk belőlük az ürüléket, és megtrágyázni
vele a földeket. Amikor esett az eső, a szenny túlfolyt a latrina
szélén, rá a betonpadlóra, ahol álltak. Ha a „Madár” azt látta, hogy
mocskos a csizmájuk, annak a talpát is a nyelvükkel kellett
letisztítaniuk.
– Lenyalod, vagy megdöglesz! – mennydörögte.

Egy nap, amely ugyanúgy indult, mint a többi, az egyik őr

felsorakoztatta a foglyokat. Mindnyájan azt hitték, valamilyen új
kegyetlenséget ötöltek ki a számukra.
 Ezúttal azonban nem erről volt szó.
– Vége a háborúnak! – közölte velük az őr.
Zamperini először nem hitt neki. A fickó azonban arra utasította
őket, hogy a barakk tetejére pingálják fel a POW („hadifogolytábor”)
feliratot, aztán mosakodjanak meg a folyóban.
Ennek már kellett, hogy legyen valami oka.
Volt is.
Hamarosan egy amerikai vadászgép repült el felettük, és a
fényeivel morzejeleket küldött nekik. Az üzenet ez volt: „A
háborúnak vége!”
Zamperini és a fogolytársai – azok, akik túlélték a borzalmakat;
többek között Phillips, a pilóta – maguk mögött hagyhatták ezt a
földi poklot.

Amerikába visszatérve, Zamperini feleségül vett egy csinos fiatal

lányt, akibe még azelőtt szeretett bele, hogy elindult volna a
háborúba. Az évekig tartó, emberi méltóságát megtépázó fogság
azonban rettenetesen megviselte őt.
A világ talán egy háborús hőst látott benne, aki végre hazatért, a
lelkében azonban ádáz küzdelem dúlt. Gyakran előfordul, hogy a
harci övezetből hazatérő katonák rettenetesen szenvednek az átélt
szörnyűségek utóhatásától. Ma már neve is van ennek a jelenségnek:
ez a poszttraumatikus stressszindróma. Akkoriban még nem hívták
sehogy, de kétség sem férhet hozzá, hogy mindazok után, amit
Zamperini átélt, ő is ettől szenvedett olyan rettenetesen.
 Az alkoholban keresett menedéket, és álmában minden éjjel újra
átélte a borzalmakat. Kísértette azoknak az embereknek szelleme,
akik ezt tették vele.
Különösen a „Madár”.
Szadista fogvatartója minden éjjel megjelent a rémálmaiban, s
gyűlölettel és bosszúvággyal töltötte meg Zamperini szívét.
A gyűlölet és a bosszúvágy nem jó tanácsadók. Megmérgezik az
életünket. Bár azt hiszem, senki nem hibáztatta volna Zamperinit, ha
megadja magát nekik. Csak egy nálánál nagyobb hatalom nyithatta
fel a szemét.
1949-ben Louis Zamperinit kétségbeesett felesége elvitte a fiatal
keresztény hittérítő, Billy Graham egy előadására. Zamperini
méreggel telve, dühösen hallgatta a megbocsátásról szóló
prédikációt. Ám ekkor történt valami. Mintha villám csapott volna
belé, eszébe jutott a hat évvel korábbi imája, amit ott, a tengeren
hánykolódó mentőtutajon, a távolba vesző japán bombázót bámulva
mondott el, az életét Isten kezébe ajánlva.
„Ha megmentesz, örökké követni foglak!”
Aznap éjjel letérdelt, és segítségért fohászkodott Istenhez, hogy
könyörüljön rajta, és gyógyítsa meg. És Isten válaszolt neki.
Zamperini megtalálta magában a bátorságot ahhoz, hogy
szembenézzen a múltjával, és annak az egy dolognak szentelje magát,
ami által visszakaphatja az életét: a megbocsátásnak.
Ráébredt, hogy meg kell bocsátania a kínzóinak. És nem csupán
szavakban tett így. Tényleg megbocsátott nekik, szemtől szemben.
1950-ben Zamperini visszautazott Japánba, ahol többekkel is
találkozott egykori fogvatartói közül, akik rettegésben tartották a
japán hadifogolytáborokban. Elmondta nekik, hogy már nincs benne
harag irántuk. Komolyan is gondolta. Az ő részéről mindenki tiszta
lappal indult. Ahogy az önéletrajzában írta: „Az, aki valóban
megbocsát, soha nem emlegeti fel a múltat a másiknak. Ha
megbocsátasz valamit, akkor az olyan, mintha az a valami soha meg
sem történt volna. A valódi megbocsátás teljes és végérvényes.”
De mi lett legfőbb kínzójával, a „Madárral”? Zamperini neki is a
szemébe nézett, és megbocsátott a megaláztatásokért? Nos,
Zamperininek feltett szándéka volt, és többször is kísérletet tett rá,
hogy találkozzanak egymással, de a „Madár” nem akarta ezt:
képtelen volt szembenézni egykori foglya bocsánatával. Ekkora
könyörületességet nem tudott megemészteni.
Ami Zamperinit illeti, ő meglelte a lelki nyugalmát.

Louis Zamperininek olyan elképzelhetetlen próbatételeket kellett

kiállnia, amelyeket kizárólag szinte emberfeletti bátorsággal és
kitartással lehet legyőzni. Bátorság kellett, hogy ne adja fel a
reményt, amikor hajótöröttként sodródott az óceánon. Óriási
lelkierőre volt szükség, hogy elviselje mindazt a fájdalmat,
szenvedést és az emberi méltóságát sárba tipró ocsmányságot,
aminek „Madár”, a háborús bűnös és kegyetlen társai kitették.
A bátorságot, amit Louis a háborúban mutatott, csak a béke
idején tanúsított bátorsága múlja felül.
Megbocsátani sokkal bátrabb dolog, mint harcolni. Békét kötni
sokkal több lelkierőt követel, mint folytatni a háborút. Vajon
bennünk lenne-e elég erő, hogy kezet rázzunk azokkal, akik így
bántak velünk, és úgy tegyünk, mintha a múlt meg sem történt
volna?
Louis Zamperininek volt ehhez ereje, és én úgy hiszem, ez a
legbátrabb dolog, amit valaha tett.
 ALISTAIR URQUHART:
ILYEN NEM NŐ MINDEN BOKORBAN

„Emlékeztetem magam rá, hogy élni igenis

Érdemes, és nem számít, mit hoz a sors,
az a fontos, hogy az ember szeme előtt a végső
Jutalom, az eljövendő boldogság képe lebegjen.”
(ALISTAIR URQUHART)
Alistair Urquhart katonai pályafutása elején: Fotopress, Dundee
Ha elutazol a skóciai Dundee közelében levő, Broughty Ferry nevű
városkába, és szerencséd van, találkozhatsz Alistair Urquharttal.
Kétlem, hogy bármi szokatlant találnál rajta. Külsőre teljesen átlagos
nyugdíjas. Egy idősotthonban lakik, számítógép-használatra tanítja a
többieket, és délutánonként társastánc-összejövetelekre jár.
Urquhart több mint hatvan éve boldogan, békében éli az
átlagemberek életét. Még a felesége sem tud semmit azokról a pokoli
eseményekről, amelyeknek a férje a második világháborúban részese
volt, és amelyek egy hétköznapi embert biztosan megtörtek volna.
Alistair Urquhart egyike annak a sok ezer embernek, akiket
1939-ben besoroztak a Brit Hadseregbe. Tizenkilenc évesen
csatlakozott a 2. Gordon Highlanders skót alakulathoz, amelyet a
szingapúri Fort Canningbe irányítottak.
Ha volt kényelmes állomáshely a háborúban, akkor valószínűleg
Szingapúr lehetett az. Ebben a stratégiailag fontos kikötővárosban a
brit gyarmatosítók gondtalanul élték világukat, szolgákkal
körülvéve, akik vezették a háztartásukat, és töltögették az italt a
poharaikba. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy bárki meg
merné támadni Szingapúrt. Ez volt a brit gyarmatbirodalom egyik
legerősebb bástyája: áthatolhatatlan falai mögül óriási ágyúk
meredtek a tenger felé, amelyekről úgy hitték, megvédik a várost
bármilyen támadástól.
Természetesen tévedtek.
 Ha kicsit is ismered a történelmet, akkor bizonyára nem lep meg,
hogy a dolgok nem éppen a britek várakozásainak megfelelően
alakultak. A japánok 1941 decemberében támadásba lendültek.
Óriási erővel.
Szingapúr elestét a modern brit hadviselés egyik legnagyobb
katasztrófájaként tartják számon. Annyi bizonyos, hogy brutálisabb
inváziót nem nagyon láttak. Urquhart és társai az ellenség fogságába
estek, és a Changi nevű hadifogolytáborba szállították őket.
Útközben szembesülniük kellett a japán hódítás kegyetlenségével: a
karóra tűzött kínai fejekkel, a géppuskával halomra lőtt emberek
holttestével, amelyek az utakat szegélyezték. Mindent belengett a
rothadó tetemek bűze.
Changiban ötvenezer embert tartottak fogva egy eredetileg
négyezer ember elszállásolására alkalmas területen. Úgy volt, hogy
Urquhart nyolc hónapig marad ott, de egy nap néhány másik,
Gordon-ezredbéli társával együtt továbbszállították. Egy vagonba
zsúfolták be őket. Olyan szorosan egymásnak préselődtek, hogy alig
kaptak levegőt.
A közel 1500 kilométeres, öt napig tartó út során azok, akik
életben maradtak, kénytelenek voltak a saját ürülékükben feküdni.
A hőség, az elviselhetetlen bűz és az embertelen körülmények
sokakkal végeztek, a többiekre pedig bizonytalan sors várt.
Csak akkor tudták meg, miért szállították el őket, amikor
megérkeztek a céljukhoz: egy jellegtelen tisztáshoz a dzsungel
közepén. Azt a feladatot szánták nekik, hogy utat vágjanak a vasút
számára a hegyekkel borított, könyörtelen burmai őserdőben. Ez a
vállalkozás úgy vonult be a történelembe, mint az egyik
leggyötrelmesebb, legbrutálisabb rabszolgamunka, amelyet a
második világháborúban hadifoglyokkal végeztettek.
Később úgy emlegették: a „halálvonat”.

A Burmát gyarmatosító britek már a 20. század elején tervbe vették,

hogy vasutat építenek Thaiföldtől Burmáig. A feladatot azonban túl
bonyolultnak találták. A síneket nemcsak hegyeken és az őserdőn
kellett volna keresztülvezetni, hanem számos folyón is, így aztán
végül letettek a tervükről.
A japán hadsereg azonban 1942-ben megfutamította a briteket,
és elfoglalta Burmát, s nekik szükségük volt egy vasútra a csapataik,
illetve az utánpótlás szállításához. A tengeren fennállt a veszély,
hogy a hajóikat elsüllyesztik a szövetségesek tengeralattjárói. A
japánoknak csupán munkaerőt kellett szerezniük, ám ez nem
jelentett gondot: ott volt kéznél több mint háromszázezer
hadifogoly. Alistair Urquhart is közéjük tartozott.
A háború után a burmai vasútépítés történetét Hollywood is
feldolgozta. Ebből lett a nagy sikerű film, a Híd a Kwai folyón,
amelyben a brit vasútépítők Bogey ezredes indulóját fütyülik a japán
fogvatartóikkal szembeni ellenállás szimbólumaként. Nos, a valóság
egészen másképp festett.
A rabszolgamunkára kényszerített foglyok szinte
elképzelhetetlen szenvedésen mentek keresztül. Sokan inkább az
öngyilkosságot választották: a körülményekbe beleőrülve fejest
ugrottak a latrinába, hogy végezzenek magukkal.
 Ha kíváncsi vagy, mi visz rá egy embert, hogy ilyet tegyen,
olvass tovább!
A foglyokat az éhhalál szélén tartották. Naponta csak pár
maréknyi rothadt rizslöttyöt kaptak, amelyben hemzsegtek a tetvek
és más bogarak. A testsúlyuk felét elveszítették. Betegségek
tizedelték őket. Az olyan életveszélyes kórságok, mint a beriberi, a
malária, a dengue-láz és a vérhas, szinte mindenkit megfertőztek.
Amikor Urquhart lábán szörnyű, nedvedző fekélyek alakultak ki,
nem volt rá más gyógymód, mint hogy odamenjen az undorító
latrinához, és a bűzös, gőzölgő, cseppfolyós fekáliából kitúrja a
bennük tekergő férgeket. Összekapart egy maréknyit az ürülékben
vonagló fehér kukacokból, és ráejtette őket a rothadó lábára. A
férgek azonnal elkezdték felzabálni a fekélyeket. Ahogy korábban
már mondtam: a túlélés ritkán szép.
Óriási volt a koleraveszély. Fertőzött volt a víz, és a betegséget
széthurcolták a hatalmas patkányok, amelyek olyan nagy számban
nyüzsögtek körülöttük, hogy az emberek már azzal sem vesződtek,
hogy elkergessék őket. A kórság Urquhartot is ledöntötte a lábáról.
Megállíthatatlan hasmenés kínozta, sugárban hányt, pokoli görcsei
voltak, és teljesen kiszáradt. Mozogni sem tudott, nemhogy dolgozni.
Az egyik bűzös „halálsátorba” lökték, ahol a szenvedők többsége
órákon belül meghalt. A hullákat hatalmas máglyákon elégették. Ő
azonban még küzdött az életéért.
De nem az alultápláltság és a dögvész volt a legrosszabb, amit el
kellett viselniük. A burmai vasút őrei embertelen kínzásoknak és
megaláztatásoknak vetették alá őket. Rendszeresen verték őket,
brutális hevességgel ütlegelve a testüket borító fekélyes sebeket.
 Gyakori büntetés volt, hogy nedves rattant –
kúszópálmalevelekből sodort kötelet – tekertek az illető bokájára és
csuklójára, majd kikötözték egy cölöphöz. Amikor a rattan
megszáradt, összehúzódott, és belevágott a szerencsétlen húsába,
csontjába, szó szerint kitépve a végtagjait a helyükről.
Az egyik őr egyszer dühében úgy vágta szájon puskatussal
Urquhartot, hogy annak kettétört az egyik metszőfoga. Ezután a
védtelenné vált idegvégződések iszonyú fájdalmat okoztak neki, de a
halálvonaton nem volt fogorvos, csak néhány tisztiszolga az
egészségügyi sátorban. Ők is kizárólag akkor látták el Urquhartot,
amikor végzett az aznapra kirótt munkával. Az egyikük fogta
Urquhart fejét, a másik pedig egy harapófogóval addig ráncigálta a
fogát, amíg a gyökere ki nem szabadult az állkapcsából.
És persze ott voltak a kivégzések.
Urquhart emlékszik egy férfira, aki megpróbált megszökni. Az
őrök elkapták, s a két legkegyetlenebb parancsnokuk, Uszuki
hadnagy és Okada őrmester elé vitték, akiket a britek csak úgy
hívtak: „Fekete herceg” és „Doktor Halál”.
Okada egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy vizet döntetett le
egy fogoly torkán és orrán, amíg a szerencsétlen hasa fel nem
puffadt. Akkor szögesdrótot tekert az áldozat meztelen hasa köré, és
ráugrott. Ezt a kínzást senki nem élte túl.
Egy alkalommal a felettese, Uszuki, borotvaéles szamurájkarddal
közeledett egy szerencsétlen fogoly felé. Az meg sem próbált
könyörögni az életéért. Tudta, mi következik. A többi hadifogoly
kénytelen volt végignézni, ahogy Uszuki csapást mér a karddal az
áldozat nyakára. Urquhart lehunyta a szemét, azonban a hangokat
nem tudta kizárni. Hallotta a penge suhintását, majd azt, ahogy az
áldozat feje a földre huppan.
Urquhart, amennyire csak tőle telt, igyekezett távol tartani
magát az őröktől, de ez nem mindig volt lehetséges. Egy éjszaka,
amikor vérhastól kínozva kiszaladt a latrinához, a visszaúton
megállította az egyik koreai őr. Félreérthetetlenül Urquhart tudtára
adta, hogy rajta szeretné kiélni a szexuális vágyát. Urquhart
visszautasította, az őr nem tágított, és dulakodni kezdtek. Mire
Urquhart észbe kapott, a rettegett „Fekete herceg” előtt találta
magát, véresre verve.
Vigyázzban állva, moccanás nélkül kellett várnia az ítéletet. A
lábujjait egy korábbi verés alkalmával eltörték, de amikor csak
előrebillent, puskatussal nagyokat húztak a veséire.
Felkelt a nap. Ahogy a fogolytársai elhaladtak előtte, lesütötték a
szemüket, mert tudták, hogy egyetlen dacos pillantást is kegyetlenül
megtorolnak rajtuk.
Órák teltek el. A perzselő forróságban Urquhart ájuldozni
kezdett, ám ha egy pillanatra is elveszítette az eszméletét, egy
rúgással azonnal magához térítették, és ráüvöltöttek, hogy álljon
vigyázzba. Feldagadt arcából, kezéből és lábából vér szivárgott. A
nap égette a bőrét. Az egész testén rovarok mászkáltak, és
belemartak a húsába.
Éjjelre hallucinálni kezdett, de az őrök tovább ütlegelték
meggyötört testét, amint moccanni merészelt.
Másnap reggel a „Fekete herceg” meghozta az ítéletet:
Urquhartot a „fekete lyukba” küldette. Ez egy verem volt, ahová a
megbüntetett foglyokat egy olyan szűk bambuszketrecbe zárva
eresztették le, hogy sem felállni, sem feküdni nem tudtak benne. A
korábbi foglyok ürülékétől mocskos ketrecből csak nagyon kevesen
kerültek ki élve.
Urquhart hat napot töltött a veremben. A verem tetejét egy vas
hullámlemezzel fedték le, amely szabályos sütővé változtatta a
vermet. A maláriás Urquhart folyamatosan reszketett a láztól.
Elmondhatatlan kínokat állt ki a fekélyek és vesekövek miatt, s
mocskos, összetört testét tetvek lepték el.
Hat napig lebegett félig öntudatlan állapotban. A magányt és a
bezártságot a rettenetes körülmények még elviselhetetlenebbé
tették. Nem hitte, hogy túléli.
Mégis így történt.
Amikor előbukkant a „fekete lyukból”, egy brit hadiorvos
igyekezett talpra állítani a rendelkezésére álló szűkös eszközökkel.
Pár nappal később Urquhart ismét a vasútépítésen dolgozott – szinte
pőrén, mezítláb, összetörve és megalázva. Nem volt pihenés.
Ő azonban kitartott. Életben akart maradni. Összeszorított
fogakkal tűrte az éhezést, a kimerültséget, a betegségeket, a
kínzásokat és a kivégzéseket; mindazt az elképzelhetetlen
szenvedést, amelybe oly sokan belehaltak. A burmai vasút építésére
kirendelt háromszázharmincezer hadifogolyból több mint százezren
pusztultak el.

Bár túlélte ezeket a borzalmakat, Urquhart számára a háború még

korántsem ért véget. 1943 vége felé, amikor a vasútépítésen
befejeződött a munkája, visszavitték őt Szingapúrba, ahol az
utánpótlást szállító japán hajókat kellett kirakodnia. A zsákok,
amelyeket cipelnie kellett, nehezebbek voltak nála – ami persze nem
csoda, hiszen ekkorra kevesebb mint 45 kilót nyomott. 1944
szeptemberében aztán ismét áthelyezték; ezúttal egy teherhajó
rozsdás rakterébe. Akkor még nem tudta, hogy annak a flottának az
egyik hajójára került, amelyet csak úgy emlegettek: a „pokolhajók”.
A flotta rászolgált a nevére. A hajók rakterébe olyan sok embert
zsúfoltak be, hogy azok mozdulni sem tudtak. Sem leülni, sem
leguggolni vagy lefeküdni. Nem mintha akartak volna. Aki elesett
vagy kidőlt, azt jó eséllyel halálra taposták a többiek. A raktér
emberi ürüléktől és halottaktól bűzlött. A legtöbben ugyanazokban a
betegségekben szenvedtek, mint a burmai vasútépítésen dolgozók:
vérhas, malária, beriberi. Miután a foglyokat belökték ebbe az
éjsötét, nyomasztó verembe, a pokolhajó kifutott a tengerre.
A raktérben nem volt víz, a hőség viszont elérhette a 38 Celsius-
fokot. Nem akadt egyetlen fogoly sem, akit ne kínzott volna pokoli
szomjúság.
Ha azt hiszed, hogy tudod, milyen az igazi szomjúság, tévedsz.
Az igazi szomjúság az, amikor a nyelved a normális mérete
háromszorosára dagad, és az agyad hallucinálni kezd. Annyira
szomjas vagy, hogy kivetkőzöl emberi mivoltodból. A hajó
gyomrában egyre többen estek áldozatul a kiszáradásnak. Az ürülék,
a vizelet, a hányás és izzadság gyomorforgató szagába rothadó
tetemek bűze vegyült.
A foglyok kénytelenek voltak a saját vizeletüket inni. Voltak,
akik a gyilkosságtól sem riadtak vissza, hogy megihassák az
áldozataik vérét, és felfalhassák a húsukat.
A halottakat nem vitte el senki. Rothadó, felpuffadt tetemük ott
maradt a raktérben.
 Urquhart beletörődött, hogy a hajón fog elpusztulni. A sorsnak
azonban megint csak más tervei voltak vele.

Ötvenhat pokolhajó volt a japán flottában. Ebből tizenkilencet

süllyesztettek el az amerikai tengeralattjárók, huszonkétezer
szövetséges hadifogoly halálát okozva.
Urquhart úszó börtöne hat napja járta a tengert, amikor egy
torpedó átszakította a hajó testét. A süllyedő járművön a japánok
vaktában lövöldözni kezdtek a raktérben levő foglyokra, a hajóba
betörő víz azonban hihetetlen módon kimosta Urquhartot a nyílt
tengerre.
Urquhart gyerekkorában kiscserkész volt, és megtanult pár
leckét a túléléssel kapcsolatban. Például ezt: ha süllyedő hajó
közelében vagy, távolodj el tőle, amilyen gyorsan csak tudsz,
különben a víz alá merülő roncs keltette örvény leránt a mélybe! Így
hát ő, legyengült állapota ellenére, úszott, ahogy csak bírt.
A hajó körül a tenger hatalmas, tükörsima, égő olajfolttá
változott. Mint a meggyújtott melasz. Urquhart keresztülúszott rajta.
Forró olaj csorgott le a torkán, és perzselte a bőrét, de nem állt meg.
Amikor végül összeszedte a bátorságát, és hátranézett, a lángoló
tengert látta maga mögött, és a százakkal együtt hullámsírba merülő
pokolhajó körvonalát. A túlélők közül sokan megadták magukat
reménytelen helyzetüknek, és a szeretteik nevét kiáltva hagyták,
hogy elnyelje őket a tenger.
Urquhart vadul öklendezni kezdett, ahogy a szervezete
igyekezett kivetni magából a nyersolaj és a sós víz undorító
keverékét. Amikor azonban egy apró mentőtutaj úszott el mellette,
elkapta, és minden erejét összeszedve felkapaszkodott rá. Még éppen
időben. A vízben hamarosan nyüzsögni kezdtek a cápák, hogy
lakmározzanak a még a tengerben levő túlélőkből.
Urquhart öt napig maradt a tutajon, élet és halál között lebegve.
Amikor a bőre már nem tudta elviselni a tűző napot, átfordult a
másik oldalára. Úgy forgott körbe, mint egy grillcsirke. Szinte
teljesen megvakult, ahogy a nap szétégette a retináját. Az összes
hajszála kihullott. A nyelve úgy megdagadt, hogy se nyelni, se
beszélni nem tudott. Vészesen kiszáradt, és hallucinált.
A testét fekélyek borították el, amit a sós víz és a nyersolaj
keveréke csak még fájdalmasabbá tett.
Alig pislákolt benne az élet, de nem volt hajlandó feladni.
Az ember azt hinné, hogy Urquhart most már megérdemelt
volna egy kis pihenőt. Csak egy pici szerencsét. De nem. A hatodik
napon parányi tutaja egy japán bálnavadászhajó útját keresztezte. A
legénység felhúzta a fedélzetre, és kitette a japán szárazföldön. Ismét
fogoly volt. És rövidesen a legszörnyűbb gyilkolóeszközzel találta
szemben magát, amit a világ valaha látott – a tábor, ahol fogva
tartották, annak a japán városnak a szomszédságában állt, amelyet
úgy hívtak: Nagaszaki.

Alistair Urquhartnak fogalma sem volt róla, hogy a háború a végéhez

közelít. Arról sem lehetett tudomása, hogy a harcoknak véget vető
pusztító esemény szinte az orra előtt fog bekövetkezni.
 1945. augusztus 9-én Urquhart a tábori latrinát pucolta puszta
kézzel, amikor irdatlan erejű robbanás hangját hallotta a balsorsú
város, Nagaszaki felől. Néhány másodperccel később hatalmas,
perzselő szélvihar söpört át rajta – mintha egy tűzforró levegőt fújó
gigantikus hajszárító útjába került volna. A légnyomás ledöntötte a
lábáról.
A táborban senki sem tudta, mi történhetett. Sejtelmük sem volt
a szörnyű igazságról: arról, hogy a tűzvihart a „Kövér ember” névre
keresztelt atombomba okozta. A becsapódás helyén a hőmérséklet
elérte a 4000 Celsius-fokot. Legalább negyvenezer ember egy
szemvillanás alatt elporladt. Urquharttal is kis híján ez történt. A
japánok belátták, hogy nincs esélyük egy ilyen rettenetes fegyverrel
rendelkező ellenféllel szemben, és megadták magukat.
Nagyjából ötven évvel később Urquhart szervezetét a rák egy
igen agresszív fajtája támadta meg. Könnyen elképzelhető, hogy a
betegség azért alakult ki nála, mert ki volt téve a Nagaszakira
ledobott atombomba által kibocsátott sugárzásnak. A sors fintora,
hogy akkor, a háború alatt az a borzalmas robbanás mentette meg az
életét.
A háború ugyanis akkor tényleg véget ért számára. Rövidesen
amerikai tengerészgyalogosok érkeztek, akik kiszabadították a
foglyokat, és Alistair Urquhart végre hazamehetett.
Egy katonának a hazatérés sokszor keményebb, mint bármilyen
ütközet. Hogyan is várhatná el bárkitől, hogy megértse mindazt,
amit ő látott, és amin keresztülment? Hogyan lenne képes
érdeklődést színlelni a civil élet apró-cseprő dolgai iránt, amikor oly
sok éven át a halál és a pusztulás zsigeri borzalmaival szembesült?
 Az, ahogyan Alistair Urquhart igyekezett visszailleszkedni a civil
életbe – abban az időben, amikor még senki sem hallott
poszttraumatikus stressszindrómáról, és amikor a hazatérő
katonáktól azt várták, hogy egyszerűen „folytatják a korábbi
életüket” –, főhajtásra készteti az embert. Nem kisebb kitartás és
lelkierő kellett hozzá, mint amit a férfi a hadifogságban töltött évei
alatt mutatott.
Hihetetlen történetében azonban számomra az a
legelképesztőbb, hogy az átéltek ellenére Urquhart máig a
„szerencsések” egyikének tartja magát. Igen, elképzelhetetlen
szörnyűségeket, embertelen kínokat kellett kiállnia – de túlélte.
Átgázolt a poklon, és rettenthetetlen bátorságának, végtelen
elszántságának, valamint a sors szeszélyének köszönhetően élve
átjutott rajta.
És ez a szerény ember a skóciai Broughty Ferryből a mai napig
fejet hajt tengernyi társa előtt, akik nem voltak ilyen szerencsések, és
odavesztek a háborúban.
 NANCY WAKE:
A „FEHÉR EGÉR”

„Gyűlölöm a háborút és az erőszakot,

de ha már belecsöppentünk, nem látom be,
miért elégednénk meg mi, nők, azzal,
hogy büszkén integetünk a frontra vonuló
férjeink után, és sapkát kötünk nekik.”
(NANCY WAKE)

Nancy Wake, 1945. június: AP/ Press Association Images.

1944-ben, közvetlenül azután, hogy Franciaország felszabadult a
nácik uralma alól, egy igen csinos, ifjú hölgy ebédelt a párizsi Brit
Tisztiklubban – amelyet néhány héttel korábban még Német
Tisztiklubnak hívtak. Az egyik pincér, miközben kiszolgálta,
franciául azt morogta a bajsza alatt:
– Inkább a németek, mint ti, rohadt angolok!
A felszolgáló pechjére a fiatal nő tökéletesen beszélt franciául.
Még nagyobb pech, hogy a pincér nem ismerte fel: a nő Nancy
Wake, a második világháború egyik legkeményebb, legbátrabb és
legkönyörtelenebb szövetséges ügynöke.
Amikor a pincér távozott a teremből, Nancy követte, és odakint
elmondta neki a véleményét. Az öklével. Akkorát behúzott a
fickónak a bájos kacsójával, hogy az ájultan esett össze.
Nancy Wake később tagadta, hogy erőszakosnak nevelték volna.
Hogy határozott és erélyes lenne? Igaz. Lázadó szellem? Kétségkívül.
De erőszakos? Nem volt az, amíg ki nem tört a háború. Az változtatta
meg őt, ahogy sok más embert is.
Azonban csak kevesek története olyan figyelemre méltó, mint
Nancy Wake-é.

Nancynek boldogtalan gyerekkora volt. Alig múlt húsz hónapos,

amikor az apja Ausztráliába költöztette a családot – hogy aztán nem
sokkal később faképnél hagyja őket. Az anyja is meglehetősen
ridegen bánt vele, ami dacos gyerekké tette Nancyt. A lázadás
beivódott a vérébe, aminek később a szövetségesek még nagy hasznát
vették a háborúban.
Nancy tizenhat évesen elszökött otthonról. Először nővérnek
állt, azonban nyughatatlan vére továbbűzte. Amikor a nagynénje
kétszáz fontot küldött neki – az akkor jelentős összegnek számított –,
azonnal továbbállt. Londonba utazott, majd újságíróként keresztül-
kasul bejárta Európát. Habzsolta az életet, míg végül 1937-ben,
huszonöt évesen, Bécsben kötött ki.
A város egyik festői terén aztán olyasmit látott, ami örökre
megváltoztatta az életét – és talán a küszöbönálló háború
kimenetelét is.
Egy csapat náci rohamgárdista a térre terelt néhány helyi zsidót.
A foglyokat óriási fémkerekekhez láncolták, a kerekeket
körbegörgették a téren, és közben vadul ütlegelték a
szerencsétleneket. Már amúgy is összevissza tört testükön hatalmas,
vérző hólyagok fakadtak. A halálra rémült foglyok sikoltoztak, és
kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba.
Nancy a saját szemével láthatta, hogy a nácik hogyan kínozzák,
alázzák meg, és próbálják elpusztítani emberek egy egész közösségét
– férfiakat, nőket és gyerekeket egyaránt –, csupán békés hitük, az
általuk vallott értékek és a vérükben hordozott örökség miatt.
Ez a kegyetlen és gyomorforgató jelenet mélyen megrázta őt. Ott
és akkor megfogadta: mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy
megkeserítse a gyűlölt nácik életét.
Az elkövetkező években beváltotta az ígéretét. Sokszorosan.

*
Nancy nagyon szép nő volt. Inkább filmcsillagra hasonlított,
mintsem háborús hősre. 1939-ben hozzáment egy Henri Fiocca nevű
gazdag francia üzletemberhez, és fényűző életet élt Marseilles-ben.
A gondtalan élet azonban nem tartott sokáig. Amikor kitört a
háború, Nancy férje is megkapta a behívóját. Henri nyilván arra
számított, hogy a felesége majd otthon ül, és türelmesen vár rá.
Nancy Wake-et azonban nem ilyen fából faragták.
Henri a saját költségén felállíttatott egy mozgó tábori kórházat,
Nancy pedig csatlakozott egy önkéntes orvosi alakulathoz, és Észak-
Franciaországba utazott, hogy segítsen a határon átözönlő belga
menekülteknek. A náci rezsim iránt érzett gyűlölete csak fokozódott,
amikor szemtanúja lett, ahogy a német bombázók géppuskatüzet
zúdítanak a délre menekülő idős asszonyokra és kisgyerekekre.
Nem kellett látnia a sok-sok sebesült, haldokló gyereket ahhoz,
hogy elhatározza: nem fog tétlenül ülni. Eljött az ő ideje.
1940-ben Párizs elesett, és a németek bevonultak. Nancy
megsiratta fogadott hazáját, de tudta: a sírás nem segít. És nem
felejtette el a fogadalmát.
A formálódó francia ellenállás futára lett. Tehetős üzletember
felesége lévén, a helyzetéből kifolyólag a legtöbb nőnél szabadabban
mozoghatott az országban, legalábbis eleinte. A szabadságát arra
használta, hogy üzeneteket és élelmiszert csempésszen át az
ellenállás tagjainak Dél-Franciaországba.
Ez roppant veszélyes munka volt. A Gestapo – Hitler
titkosrendőrsége – brutális kegyetlenséggel sújtott le az ellenállás
tagjaira, és bárki másra, akiről azt gyanították, hogy segít nekik. Az
ellenállókat rutinszerűen és borzalmasan megkínozták, majd
hidegvérrel kivégezték.
 A Gestapo változatos kínzási módszereket alkalmazott: az
áldozatokat jéghideg vízzel teli kádba merítették, amíg kis híján
megfulladtak; drótokat erősítettek a testükhöz, és áramot vezettek
beléjük; megégették a húsukat; korbáccsal verték őket; összekötözték
a kezüket a hátuk mögött, és a csuklójuknál fogva felakasztották
őket, hogy kicsavarodjon a válluk…
Nem telt bele sok idő, és Nancy felkeltette a Gestapo
érdeklődését. Lehallgatták a telefonját, felbontották a leveleit.
Mindez azonban nem tántorította el őt. A legkevésbé sem.
Csak annyit jelentett számára, hogy ezentúl egy kicsit
furfangosabban kell harcolnia.
Ahhoz, hogy folytathassa ellenálló tevékenységét, létfontosságú
volt, hogy szabadon mozoghasson Franciaországban. Ennek
érdekében Nancy hamis személyi igazolványok egész sorát szerezte
be, de a hamis papíroknál rendelkezett valami sokkal fontosabbal is:
kötélidegekkel.
Szemérmetlenül flörtölt a német őrökkel, ha át akart jutni egy
ellenőrző ponton vagy úttorlaszon. A kerékpárja kosarában mindig
tartott pár fehérrépát, hogy ha megállítják, úgy tehessen, mint aki
éppen a piacra vagy onnan hazafelé megy.
Franciaország tele volt hadifoglyokkal és földre kényszerített brit
pilótákkal, akiknek ki kellett jutniuk az országból, ha el akarták
kerülni a nácik embertelen börtöneit. Ez azonban nem volt egyszerű.
Északon a német hadsereg, keleten Mussolini, nyugaton az Atlanti-
óceán, délen a Pireneusok állták az útjukat. Ott a semleges
Spanyolország a biztonságot jelentette volna, de ezen a hatalmas
hegyláncon, amely természetes határvonalat képez Franciaország és
déli szomszédja között, ma sem könnyű átjutni. Ennek ellenére 1940
és 1943 között Nancy több mint ezer hadifoglyot és bujkáló brit
pilótát segített át a Pireneusokon. Összesen tizenhétszer kelt át oda-
vissza gyalog a hegyláncon, fényesen bizonyítva, hogy a szépség és a
bátorság jól megfér egymás mellett.
Nancy páratlan ügyességre tett szert abban, hogy kicsempéssze a
szövetséges katonákat a nácik orra elől, akik – bár nagyon igyekeztek
– egyszerűen képtelenek voltak elkapni őt. A Gestapo csak úgy hívta:
a „Fehér egér”.
Vérdíjat tűztek ki a fejére, ötmillió frankot, mégsem sikerült
elfogniuk. És minden perc, amit Nancy a Gestapo ügynökeinek
kicselezésével töltött, tovább emésztette a nácik erőforrásait.
1943-ra Nancy vezette a Gestapo listáját, amelyen a
legkeresettebb ellenállók szerepeltek. Annak a listának az élén
szerepelni semmi jót nem jelentett.
Nancy Wake azonban nem ijedt meg. Később azt állította: egész
életében soha, egy pillanatra sem érzett félelmet.
Az ellenállás ugyanakkor tudta, hogy Franciaország túl veszélyes
hellyé vált, még Nancy számára is. Így gondolta a férje is. Közös
erővel meggyőzték az asszonyt, hogy ideje megszervezni a saját
menekülését a Pireneusokon keresztül.
Vonakodva bár, de Nancy beleegyezett.
Nem búcsúzott el rendesen Henritől. Csak kisétált az ajtón,
mondván, hogy vásárolni megy. Valójában azonban nem éppen a
bevásárlás járt a fejében.
Nancy hatszor kísérelt meg átkelni a Pireneusokon. Most, hogy ő
maga volt a szökevény, az elemek kifogtak rajta. Egy alkalommal a
nácibarát Vichy-kormány rettegett csendőrsége elfogta, s négy
napon át vallatták brutálisan.
 Megállás nélkül verték. A fejére mértek súlyos csapásokat. Ekkor
azonban – hihetetlen merészségről téve tanúbizonyságot – besétált a
rendőrőrsre Albert Guérisse, a belga ellenálló (akit álnevén, Patrick
O’Learyként talán jobban ismernek). Azt állította, hogy ő a Vichy-
csendőrség tagja, és Nancy a szeretője. Még hamis papírokat is
felmutatott, hogy alátámassza az állítását.
Csodával határos módon, Nancyt és O’Learyt szabadon engedték.
Ez is csak azt bizonyítja, hogy egy kis merészséggel sok mindent el
lehet érni.
Az asszony még egyszer – utoljára – nekivágott a Pireneusoknak.
Negyvenhét órán át kapaszkodott felfelé megállás nélkül. A
hőmérséklet fagypont alá süllyedt, miközben az ő lábán csak zokni és
vászoncipő volt. Két pár zoknit vitt magával, hogy amikor néhány
óránként egy-két perc pihenőt tart, száraz zoknit tudjon húzni,
elkerülendő a fagyási sérüléseket.
Útitársai is voltak. Amikor a Jean nevű kislány panaszkodni
kezdett, hogy nem bírja tovább a menetelést, Nancy nem sokat
teketóriázott. Belökte a lányt egy jéghideg patakba, majd ridegen
közölte vele, hogy két választása van: ott marad, és halálra fagy, vagy
összeszorítja a fogát, és menetel tovább.
A lány az utóbbi opciót választotta.
Az, ahogyan Nancy a kislánnyal bánt, kegyetlennek tűnhet, ám
valószínűleg ezzel mentette meg az életét.
Szűnni nem akaró hóvihar tombolt körülöttük. Jégdara
záporozott elzsibbadt arcukra, és átáztatta elégtelen ruházatukat. Ha
ez nem lett volna elég, félúton járva rájöttek, hogy ételmérgezést
kaptak a korábban elfogyasztott báránytól.
Ismered a mondást: a szegény embert az ág is húzza.
 Nancy Wake-et azonban ez sem állította meg. Kérlelhetetlen
eltökéltséggel és bátorsággal tovább hajszolta a csapatot felfelé a
könyörtelen hegyek között. Végül átjutottak a spanyol határon – de
csupán egy hajszálon múlt, hogy nem vesztek oda.
Spanyolországból aztán Nancynek sikerült épségben eljutnia
Angliába. Végre biztonságban volt.
Csak éppen Nancynek nem az volt a vágya, hogy biztonságban
legyen.

Talán már hallottál Churchill „titkos hadseregéről”, az SOE-ről

(Special Operations Executive; Különleges Hadműveletek
Parancsnoksága), amelynek az volt a feladata, hogy hírszerző
munkát végezzen, és szabotázsakciókat hajtson végre a németek által
megszállt Európában. Szigorúan titkos, roppant veszélyes akciókat.
Ha elfognak, azon nyomban kivégeznek.
Ezt a munkát pontosan olyan emberekre szabták, mint Nancy
Wake. Figyelembe véve, hogy milyen tetteket hajtott végre a francia
ellenállás tagjaként, nem meglepő, hogy az SOE rövid időn belül
megkereste.
Az SOE francia részlegéhez csupán harminckilenc nő
csatlakozott. A többiekhez hasonlóan Nancy is a brit önkéntes
nővérek egysége, a First Aid Nursing Yeomanry (FANY) égisze alatt
tevékenykedett.
Először egy skóciai kiképzőtáborba került, amit minden
bizonnyal nagyon élvezett – a szépséges külső mögött ugyanis nem
éppen szende szűz lakozott, hanem egy könyörtelen nő, aki nem
vetette meg az italt, és előszeretettel használt trágár szavakat.
Könnyedén megállta a helyét a döntően férfiakból álló SOE
kötelékében.
Skóciában megtanították bánni a különféle fegyverekkel és
robbanóanyagokkal, elsajátította a túlélés fortélyait, a kódfejtést és
rejtjelezést, valamint a kommunikációt, az ejtőernyős ugrást. És azt,
hogy miként öljön meg valakit úgy, hogy az áldozatának ne legyen
ideje egyetlen hangot sem kiejteni a száján.
Minden létfontosságú készséget megtanult, amivel egy terepen
dolgozó különleges ügynöknek rendelkeznie kell.
Nancy emellett kitűnő lövész is volt: a terepen, ahol
észrevétlenül tudott mozogni, mindenkit lepipált. Alig néhány
hónapon belül bátor ellenállóból halálos gyilkológéppé vált, és
továbbra is égett benne a vágy, hogy borsot törjön a nácik orra alá.
1944 áprilisában ismét bevetésre indult. Közép-
Franciaországban, egy fán landolt az ejtőernyőjével. Nem éppen a
legszerencsésebb kezdet.
Az ellenálló, akinek fel kellett vennie vele a kapcsolatot, a fa ágai
között fityegve talált rá. Ahogy meglátta, rögtön bókolni kezdett:
– Remélem, Franciaországban idén minden fa ilyen szép termést
hoz!
– Nekem ne gyere ilyen francia szarságokkal! – mordult rá
Nancy.
Aztán munkához látott.
A francia ellenállóknak számos helyi csoportja tevékenykedett
vidéken. Ok voltak a tnaquisard-ok. Nancy feladata az volt, hogy
felkutassa őket, és ütőképes csapatot szervezzen belőlük, hogy
hatékonyabban tudják felvenni a küzdelmet a megszálló németekkel.
Az ő segítségének köszönhetően a létszámuk hamarosan hétezer főre
duzzadt, és fegyverekhez is jutottak.
Kemény és veszélyes munka volt ez. Nancy fáradhatatlanul járt
egyik lázadó csoporttól a másikig, az éj leple alatt. Terepismeretét
napról napra próbára tették, mivel számos éjszakát kellett az
auvergne-i erdőkben bujkálva töltenie, miközben a nácik
megpróbálták levadászni.
A szövetséges erők hetente háromszor-négyszer fegyvereket és
lőszert dobtak le nekik ejtőernyővel. Ennek a megszervezése is
Nancy feladata volt, ahogy az is, hogy újabb és újabb ledobópontokat
találjon.
Munkájának köszönhetően az auvergne-i partizánok több
fejfájást okoztak a náciknak, mint bármely másik francia ellenálló
csoport. Nyilvánvaló volt, hogy a németek ezt nem fogják sokáig szó
nélkül tűrni: meg is erősítették jelenlétüket a régióban.
Nehéztüzérséget és repülőgépeket rendeltek az ellenállás letörésére.
Bekerítették a maquisard-ok erődítményét, és felkészültek rá, hogy
leszámoljanak a lázadókkal. Könyörtelenül.
Huszonkétezer állig felfegyverzett német katona állt szemben
hétezer partizánnal. Nancynek és harcosainak fikarcnyi esélye sem
volt.
Csakhogy ő nem ismert lehetetlent.
Az ádáz küzdelem 1944 áprilisától ugyanazon év augusztusáig –
Párizs felszabadulásáig – tartott. A németek ezalatt ezernégyszáz
embert vesztettek – a maquisard-ok csupán százat. És ebben
kiemelkedő szerepe volt Nancy Wake-nek.
 Nancy félelem nélkül, tucatjával gyilkolta a nácikat – sőt, úgy
tűnt, még élvezi is. Egy alkalommal hihetetlenül vakmerő támadást
vezetett egyenesen a Gestapo montluoni főhadiszállása ellen.
Tudták, hogy a német parancsnokok dél körül együtt hajtanak
fel egy pohár italt ebéd előtt. Nancy az épület mögé robogott egy
autóval, és behatolt a hátsó ajtón át. Villámgyorsan felrohant a
lépcsőn, berontott a szobába, ahol a német parancsnokok
gyülekeztek, s behajított néhány gránátot.
Harmincnyolc magas rangú Gestapo-tisztet ölt meg.
Egy másik alkalommal odalopakodott egy SS-őrszem mögé, hogy
ártalmatlanná tegye. Csak ki akarta ütni. Az őr azonban megfordult,
és észrevette őt. Nancyben automatikusan bekapcsolt az SOE-nél
elsajátított gyilkolási reflex. Az őr már nyitotta a száját, hogy
kiáltson a többieknek, de mielőtt akár egy hang kijöhetett volna a
torkán, Nancy az alkarjával ütést mért az álla alá.
Émelyítő reccsenés hallatszott, ahogy az ütés eltörte a
nyakcsigolyát, és az őr holtan zuhant a padlóra. Nancy Wake puszta
kézzel ölt meg egy embert. Ehhez azért nem akármilyen bátorság
kell.
Az asszony nem habozott akkor sem, ha nehéz döntést kellett
meghoznia. Amikor megtudta, hogy néhány maquisard egy fiatal
lányt rejteget, akiről kiderült, hogy német kém, Nancy volt az
egyetlen, akinek megvolt a gyomra hozzá, hogy kivégezze a lányt.
Ha tétovázol, meghalsz. Nancy pontosan tudta ezt.
A legfényesebb pillanata talán közvetlenül a normandiai
partraszállás előtt jött el. Egy német rajtaütés miatt Nancy egyik
rádiósa kénytelen volt elégetni a szigorúan titkos rejtjelkulcsokat,
amelyek pedig rendkívül fontosak voltak az ellenállás számára:
nélkülük a maquisard-ok nem számíthattak friss utánpótlásra vagy
fegyverekre.
Erről szó sem lehetett, a kódokat muszáj volt pótolni. Ez viszont
kizárólag oly módon volt lehetséges, ha felveszik a kapcsolatot egy
másik ellenálló sejttel az 500 kilométerrel arrébb levő Châteauroux-
ban.
Így hát Nancy Wake felpattant a kerékpárjára.
Elképesztően merész vállalkozás volt. Nemcsak hogy németek
által megszállt területen kellett átkerekeznie, hanem mindössze
hetvenkét órája volt rá, hogy megtegye ezt az óriási távolságot. Ez
volt aztán az igazi Tour de Francé! És elhiheted, Nancy Wake nem
karbonszálas versenykerékpáron ült, hanem egy öreg, rozoga
biciklin, amely kirázta az emberből a lelket, répákkal a kosarában…
Mire Châteauroux-ba ért, nemhogy járni, lábra állni sem tudott.
Igazság szerint beszélni sem, csak magában üvölteni a fájdalomtól.
De megtette, amire vállalkozott, rácáfolva minden emberi
számításra. Az ellenállás folytathatta létfontosságú küldetését.
Nancy utólag erre a kerékpározásra volt a legbüszkébb az összes
háborús cselekedete közül.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a francia ellenállás hatalmas szerepet

játszott Hitler vereségében. A maquisard-ok között pedig ott volt a
rettenthetetlen vezér, az embereit hihetetlen bátorsággal győzelemre
vezető Nancy Wake.
Franciaország felszabadulása azonban keserédesnek bizonyult
számára. Boldoggá tette a hirtelen az utcákra özönlő franciák és a
bűntetteik helyszínéről elmenekülő náci megszállók látványa, de az
örömébe szomorúság is vegyült. Megtudta, hogy a férjét, Henrit
letartóztatták a németek, miután ő 1943-ban elmenekült
Franciaországból. Információkat akartak kicsikarni belőle Nancyről.
Henri nem volt hajlandó együttműködni velük, ezért
megkínozták.
Henri ennek ellenére sem beszélt. Így aztán addig kínozták, amíg
bele nem halt.
Nancy Wake egész életében saját magát okolta a férje haláláért,
de a háború végétől egészen 2011-ben bekövetkezett haláláig egyszer
sem bánta meg a németekkel szemben elkövetett könyörtelen tetteit.
Tudta, hogy ha elkapják, pontosan ugyanarra a bánásmódra
számíthat, mint az SOE Franciaországban elfogott tizenkét másik női
ügynöke: megkínozzák, aztán ki végzik.
Később így emlékezett vissza: „A háború előtt a természetemtől
távol állt az erőszak, az évek során azonban nagy változáson mentem
keresztül. Az ellenség keményített meg. Nem éreztem irántuk
szánalmat, és tőlük sem számítottam ilyesmire.”
Nancy a háború után is az SOE kötelékében dolgozott, egészen
1960-ig. Számos érdeméremmel tüntették ki; többek között
megkapta a brit György- medált, a Francia Köztársaság
Becsületrendjét, illetve az amerikai Szabadságérdemérmet. Ahogy
azonban lenni szokott, a kitüntetésekből nem rajzolódik ki a teljes
kép.
Számomra Nancy Wake hozzájárulását a háborús
erőfeszítésekhez az egyik ellenálló bajtársa szavai foglalják össze a
legjobban: „ő a legnőiesebb nő, akit csak ismerek – amíg harcra nem
kerül a sor. Akkor viszont felér öt férfival.”
 TOMMY MACPHERSON:
A FÉRFI, AKI EGYMAGA LEGYŐZÖTT
HUSZONHÁROMEZER NÁCIT

„Szeretem, ha egy férfi mosollyal az arcán harcol. ”

(WINSTON CHURCHILL)

Tommy MacPherson a 11-es (Skót) Kommandó tagjaként: © National Museums of

Scotland.
1944 júniusa. Egy szövetséges repülőgép – egy Hallfax típusú
bombázó – alacsonyan repül a németek által megszállt Franciaország
felett. Két kommandós ugrik ki belőle ejtőernyővel. Egy statikus
kötél kapcsolja őket a géphez, amely szinte azonnal kinyitja az
ernyőiket.
A céljuk egy távoli mező, ahol reményeik szerint a francia
ellenállóknak egy kis csoportja várja őket. Pontosan a kijelölt helyen
érnek földet, de az érkezésük némi zavart kelt az ellenállók soraiban.
– Főnök! – kerekedik el az egyik partizán szeme, amikor
meglátja, kiket pottyantottak le közéjük az égből. – Egy francia tiszt
jött, és magával hozta a feleségét is!
Ami az első megjegyzését illeti, igaza van: az újonnan érkezettek
egyike valóban francia – egy Michel nevű katona, aki a nácik
bevonulása előtt menekült el a hazájából. Azonban nem a feleségével
jött, bár a félreértés oka érthető: a másik fickó Tommy MacPherson,
az angol királynő skót gyalogezredének, a Cameron Highlandersnek
a tagja, aki az alakulat díszegyenruhájában lebegett le az
ejtőernyőjével a megszállt francia földre. Skót szoknyában.
Lehet, hogy az ellenállók emiatt először nem is vették komolyan.
Ám ha így volt, rosszul tették. MacPherson ugyanis akkor már
régóta vívta személyes háborúját a németek ellen. A legtöbben nem
élték volna túl mindazt, amin ő átment. És csak akkor kezdett
belejönni, amikor 1944-ben átdobták Francia- országba.

*
Tommy MacPherson első bátor tetteire a hazájától, Skóciától igen
távol került sor. A második világháború elején Libanonban harcolt a
Vichy-erők ellen, de Krétán és Cipruson is bevetették. Meglőtték,
eltalálta egy repesz, és leszúrták
– röviden: gyorsan ízelítőt kapott a háború kegyetlen
valóságából. Még nem töltötte be a huszonegyet, és már háborús hős
volt.
1941-ben egy négyfős egység tagja lett. A feladatuk: titkos
felderítést végezni Észak-Afrikában. Az volt a terv, hogy
tengeralattjáróval partközeibe juttatják őket, majd onnan
kétszemélyes összecsukható kenuban eveznek tovább, s miután
partot értek, felderítik a terepet, és gondoskodnak róla, hogy egy
nagyobb egység biztonságosan partra tudjon szállni. Fontos küldetés
volt: a szövetségesek által küldött katonák azt a feladatot kapták,
hogy öljék meg Rommelt. Úgy volt, hogy MacPherson négyfős
egysége a part biztosítása után visszatér a tengeralattjáróra.
Az akció azonban nem a tervek szerint alakult.
Nem a partra juttatással volt gond; a bajok akkor kezdődtek,
amikor MacPhersonék megpróbálták elhagyni Észak-Afrikát.
Kieveztek a tengerre a kenujukkal, egyenesen a találkapont felé, ahol
a tengeralattjárónak elvileg fel kellett volna jönnie a felszínre értük.
Csakhogy a tengeralattjárónak nyoma sem volt – a találkaponton
csupán egy katonákkal teli német szállítóhajó várta őket.
Sikerült kikerülniük őket, így viszont egyedül maradtak a
tengeren. Nem volt más választásuk, mint hogy visszatérjenek a
partra.
Az egység kétfelé vált. Kettejük elindult a szárazföld belseje felé
– őket gyorsan elfogták. Tommy és a társa kicsit tovább bírta.
Amikor egy német tábor került az útjukba, a fiú merészen
belopózott, és elcsent egy kis ennivalót. Aztán tovább meneteltek a
líbiai sivatag belseje felé, és útközben még egy ellenséges
kommunikációs központot is sikerült felrobbantaniuk.
Kirepedezett lábkörmeikkel és elfertőződött lábukkal nem
törődve, mélyen benyomultak a sivatagba, hátha így elkerülhetik,
hogy a németek fogságába essenek. Jó elképzelés volt: a sivatagban
már messziről meghallhatták, ha német terepjárók közelednek, s lett
volna idejük elrejtőzni.
Sajnos annak a lehetőségét nem vették számításba, hogy
kerékpáron közlekedő olasz katonákba botlanak.
Az ellenség csendben bekerítette őket. Ők pedig kénytelenek
voltak megadni magukat.
Tommy nem esett pánikba. Észrevétlenül kivette a tölténytárat
automata Coltjából, és a zsebébe csúsztatta.
Hosszú, kimerítő vallatás várt rájuk. Tommy négy vallatótiszttel
és hat felfegyverzett rendőrrel találta szemben magát, de nem ijedt
meg tőlük. Amikor az egyik kihallgató elővette Tommy fegyverét, és
némiképp naivan megkérte a fiút, hogy magyarázza el neki, hogyan
működik, Tommy ügyesen visszacsúsztatta a fegyverbe a tárat, és
ráfogta a pisztolyt a fogvatartóira. Tíz embert tartott sakkban
egyetlen Colttal.
Az volt a terve, hogy a vallatószobából kijutva ellopja az olaszok
autóját, és kereket old vele. A sivatagi menetelés azonban jobban
megviselte, mint gondolta. Amikor az ajtó felé lendült, hirtelen görcs
állt a lábába, és összeesett. Az olaszok azonnal rávetették magukat, és
lefegyverezték.
 A legelső szökési kísérlete tehát kudarccal végződött, ám ezzel a
tettével így is felhívta magára az ellenség figyelmét. Ennek
megfelelően az itáliai Montalbo félelmetes hadifogolytáborába
szállíttatták.
A tábor túlzsúfolt volt, és a foglyok soha nem kaptak elegendő
ennivalót. Tommy szerencsére nem dohányzott, így sikerült a
cigarettaadagját elcserélnie néhány krumplihéjra, de így is
megbetegedett sárgaságban.
Itt kellett kihúznia a telet, majd új – a különösen veszélyes
foglyoknak fenntartott – helyre szállították: a Genova melletti
Gaviba. Ott azzal töltötte a napjait, hogy igyekezett edzésben
maradni, és megtanulni olaszul. Tudta, hogy ha sikerülne
megszöknie, szüksége lesz a nyelvtudásra. Az 1943-ban az olaszokkal
kötött fegyverszünet azonban felborította a terveit: az „A” kategóriás
hadifoglyokat megint csak áthelyezték.
Tommy nem adta fel. Továbbra is kereste a szökés lehetőségét.
Az alkalom az osztrák határ közelében, az egyik átmeneti
táborban jött el. Tommy merészen csatlakozott egy csapat francia
fogolyhoz, akiket dolgozni küldtek ki a környező földekre – francia
egyenruhát öltött, és egyszerűen kisétált velük a táborból.
Két társával együtt aztán kereket oldott, és gyalogszerrel
nekivágott Európának. Hóval és csípős, jéghideg széllel dacolva,
veszélyes hegyláncokon keltek át – hogy aztán ismét elfogják őket,
és átadják egyenesen a Gestapónak.
Szerencséjük volt, hogy nem lőtték agyon őket ott helyben. A
Gestapo egy olyan szűk cellába záratta Tommyt, amelyben sem állni,
sem feküdni nem tudott. Később a lengyel határra szállították, egy új
hadifogolytáborba, a Stalag 20A-ba.
 Innen a huszonharmadik születésnapján szökött meg. A vakmerő
éjszakai akcióban részt vevő foglyok átvágták a drótkerítést, és
északra, a Balti-tengerhez menekültek. Ott Tommy egy teherhajó
koszos széntartályában bújt el, amely a semleges Svédországba
tartott. Svédországban aztán repülőre szállt, és pontosan két évvel
azután, hogy elfogták az észak-afrikai parton, hazajutott Skóciába.
Tommy MacPherson kiérdemelt egy hosszú pihenőt – csakhogy
ő nem kívánt tétlenül ülni a babérjain. Vérbeli harcos volt. Ennek a
britek persze örültek, mert már kiszemelték maguknak a
fiatalembert, és fontos feladatot szántak neki a Jedburgh-
hadműveletben.

A szigorúan titkos Jedburgh-hadművelet részeként pár fős

egységeket dobtak át ejtőernyővel Franciaországba, akiknek az volt a
feladatuk, hogy feltüzeljék a francia ellenállókat, és
szabotázsakciókat hajtsanak végre a megszálló németek ellen.
Az ellenállásnak valóban elkelt némi biztatás, különösen délen.
Amikor néhány bátor partizán felrobbantott egy vasútvonalat
Toulouse és Bordeaux között, a németek megtorlásként túszul
ejtettek húsz civilt, húskampókra akasztották őket a vasút mentén, és
otthagyták meghalni. Az efféle rémtetteket látva az egyszerű francia
emberek közül sokaknak elment a kedvük attól, hogy dacoljanak a
megszállókkal.
A Jedburgh-hadművelet ezen a helyzeten kívánt változtatni.
Más különleges hadműveletekkel szemben, amelyek során az
ügynökök titokban próbáltak tevékenykedni, a Jedburgh-
hadműveletbe beszervezett személyeket arra utasították, hogy
nagyon is látványos akciókat hajtsanak végre. Azt akarták, hogy
mindenki lássa: a szövetségesek valóban úton vannak, és nem félnek
tudtára adni ezt a németeknek. Olyan embereket válogattak ki a
feladatra, akik már bizonyították a rátermettségüket – mint Tommy
MacPherson is.
Tommy kommandóskészségeit három hónapos intenzív
kiképzésen egészítették ki. Jártasságot szerzett a robbantásban, a
rejtjelezésben és az ellenség fegyvereinek használatában – no és a
test a test elleni közelharcban. Amikor készen állt, ledobták
Franciaországban, hogy borsot törjön a németek orra alá.
Nem szívbajos embernek való feladat. De hát ismered a mondást:
bátraké a szerencse. És Tommy tudta, hogy a győzelem érdekében
bele kell adni apait-anyait.
1944-et írtak. A háború nem Németország szája íze szerint
alakult, és ezzel mindenki tisztában volt. Egy vadállat azonban akkor
a legveszélyesebb, ha sarokba szorítják.
A Jedburgh-hadműveletben részt vevő katonák partizánnak
számítottak. Kémnek. Így aztán nem védte őket a „hadifogoly”
státusz: ha fogságba estek volna, kínvallatásra számíthattak, és
miután kihúztak volna belőlük minden használható információt,
agyonlőtték volna őket.
Tévedés ne essék: skót szoknya ide vagy oda, amikor Tommy
MacPherson kiugrott abból a Hallfax bombázóból 1944 júniusában,
az ejtőernyőjével egyenesen az oroszlán barlangjába ereszkedett alá.
Ő és a bajtársai állig fel voltak fegyverezve: volt Sten
géppisztolyuk, aknavetőjük, könnyű géppuskájuk, kézigránátjaik, és
rengeteg plasztik robbanóanyagot hoztak magukkal.
 Sajnos a nyolc főből álló ellenálló csoport, amelyhez
csatlakoztak, már kevésbé volt lenyűgöző. Négyen közülük még
kisfiúk voltak, és igazából semmilyen akciót nem hajtottak végre
eddig a németek ellen.
De ez nem maradt így sokáig.
Tommy rögtön munkához látott. Először hidakat vettek célba.
Az éj leple alatt robbantották fel őket, elvágva a németek utánpótlási
vonalait, és zűrzavart keltve a soraikban. A parányi partizánegység
azonban alig néhány napon belül ennél sokkal nagyobb feladatot
kapott.

Az 1944. június 6-án lezajlott normandiai partraszállás fordulópontot

jelentett a háborúban. A D-napon több tízezer szövetséges katona
özönlött a francia szárazföldre.
Az invázió hírére egész Európa felbolydult, és a lökéshullámok
Közép-Franciaország déli részét is elérték. Tommy MacPherson
megtudta, hogy hamarosan egy hatalmas tankhadosztály dübörög át
az ő területén, hogy erősítést nyújtson a Normandiában a
szövetségesekkel harcoló német csapatoknak.
És nem is akármilyen harckocsizó alakulatról volt szó: az SS 2.
páncélos hadosztálya tartott feléjük, amelyet „Das Reich” néven
ismertek.
Ez a név joggal töltötte el rettegéssel az emberek szívét. A
hadosztály tankjai megjárták a keleti frontot, ahol megtanultak egyet
s mást arról, hogyan bánjanak el azokkal a civilekkel, akik szembe
mernek szállni velük.
 Az 1944 júniusában Észak-Franciaországba vezényelt páncélosok
szörnyű háborús bűntetteket követtek el az útjuk során. Az egyik
faluban közel kétszáz embert sorakoztattak fel, majd géppuskával
szétlőtték a lábukat, hogy ne tudjanak járni. Aztán a vérző, sikoltozó
áldozatokat lelocsolták benzinnel, és meggyújtották őket, hogy
halálra égjenek.
Egy másik alkalommal közel ötszáz nőt és gyereket zártak be egy
templomba, majd rájuk gyújtották az épületet. Aki megpróbált
kimenekülni, azt géppuskával lesorozták. Csak hárman élték túl a
borzalmakat.
Velük nézett most szembe Tommy MacPherson és tapasztalatlan
ellenállókból álló kis csapata. Ha elfogják őket, kíméletlenül
végeznek velük. A páncélosokat azonban muszáj volt megállítani.
Bármilyen eszközzel. A szövetséges hadműveletek sikere azon állt
vagy bukott, hogy akad-e valaki, aki elég merész és leleményes
ahhoz, hogy valahogy megfékezze őket.
Tommy MacPherson volt az az ember. Ahhoz nem rendelkezett
kellő erőforrásokkal, hogy nyíltan felvegye a harcot egy egész
páncélos hadosztállyal, ezért valamilyen egyszerű, de hatásos
módszert kellett kieszelnie.
Éjszaka Tommy és az emberei kivágtak néhány vastag fát, és
eltorlaszolták velük azokat az utakat, amelyeken a páncélosoknak át
kellett haladniuk észak felé. Mindegyik úttorlasznál másfajta
kelepcét állítottak fel.
Az egyik ponton páncéltörő aknát helyeztek el, amelyet további
robbanóanyagokkal erősítettek meg. Egy másikon Tommy
gránátokat lógatott le a fákról, amelyek felrobbantak, amint a
németek áthaladtak alattuk. A harmadikon Sten gépfegyverekkel
várták a németeket, hogy pusztító rajtaütést hajthassanak végre,
mielőtt gyorsan felszívódnak a környéken.
Most a németeken volt a sikoltozás sora. A kelepcék minden
úttorlasznál működtek, megnyomorítva vagy megölve azokat, akik
korábban oly szörnyű rémtetteket követtek el.
Valódi bátorság kellett ahhoz, hogy egy maroknyi ember így
szembeszálljon egy egész hadosztállyal. És Tommy MacPherson
személyesen vezette őket a harcba.
A küldetést sikeresen teljesítették. A „Das Reich” páncélosoknak
három nap kellett volna, hogy elérjenek Észak-Franciaországba, de
Tommynak és az embereinek köszönhetően csak három hét alatt
tudták megtenni az utat.
És addigra már túl késő volt.

Tommy MacPherson folytatta Franciaországban végzett

aknamunkáját. Német utánpótlás-szállító járműveket térített el,
hidakat és vasútvonalakat robbantott fel. Különösen jól értett ahhoz,
hogyan lehet egymásnak dönteni két villanyoszlopot, és ezzel
hatalmas tűzijátékot okozni.
Közben pedig újra és újra körbeautózta a francia vidéket, skót
szoknyában, a zoknijába dugott hagyományos skót tőrrel. Még
vakmerően a brit zászlót és a francia kettőskeresztet is kitűzte a
kocsijára. Világosan meg akarta üzenni a németeknek, hogy nem
fojthatják el az ellenállás lángját, bárhogy is próbálják.
 Pimaszságával annyira felbőszítette a nácikat, hogy 300 000
frankos vérdíjat tűztek ki a fejére. Tommyt azonban ez sem
tántorította el.
Nap nap után, fáradhatatlanul folytatta partizánakcióit. A
németek egyszerűen képtelenek voltak megállítani „az őrült skótot,
aki folyton hidakat robbantgat”.
Tommy MacPherson azonban nem volt őrült, csupán egy
páratlanul bátor ember, aki nem akarta hagyni, hogy a rosszfiúk
győzzenek. És a talán legbátrabbnak nevezhető tettét még csak
ezután hajtotta végre.
1944 júliusának végére világossá vált, hogy a nácik európai
egyeduralomról szőtt álmai szertefoszlottak. A németek hátrálni
kényszerültek a szövetségesek elől.
Csakhogy egy visszavonuló sereg ugyanakkora vérontásra és
rombolásra képes, mint egy előrenyomuló – arról nem is beszélve,
hogy bármikor megfordulhat, és újra támadásba lendülhet. A hátráló
németeket meg kellett állítani.
Igen ám, de túl sokan voltak.
Amikor a láthatáron feltűnt egy állig felfegyverzett német
század, Tommy tudta, hogy erővel nem győzheti le őket – furfanggal
azonban talán igen.
Rájött, hogy egy vizes kendőbe tekert Sten géppisztoly egészen
hasonló hangot ad ki, mint egy nehéz géppuska, a plasztikbombák
pedig, ha megfelelően robbantják fel őket, olyanok, mint az
aknavetők. Így hát Tommy és csapata egy domb mögött megbújva
nekiállt vad fegyverropogást utánozni, majd Tommy, fehér zászlót
lengetve, felsétált a dombra a németekhez.
 Rezzenéstelen arccal azt hazudta a német parancsnoknak, hogy
mögötte egy nehézfegyverekkel felszerelt sereg közelít, és bármikor
légitámogatást kérhetnek a brit légierőtől, akik percek alatt
szétbombázzák az ellenséget. Mondván, hogy nincs más választásuk,
megadásra szólította fel a németeket.
Ők pedig megadták magukat. Testületileg, az egész század!
Tommy szépen megvárta, amíg a franciáktól megérkezik az erősítés,
aztán teherautókra pakolta a német katonákat, és elszállíttatta őket
egy hadifogolytáborba.
A blöff bejött – még ha csak száz emberről volt is szó. De mi van,
ha ennél lényegesen nagyobb erőt kell leküzdenie? Mondjuk,
huszonháromezer ellenséges katonát?
Tommy MacPherson és francia ellenállókból álló kis csapata
hamarosan pontosan ekkora sereggel – több mint tizenötezer
sorkatonával és egy hétezer fős, harcedzett katonákból álló elit
alakulattal – találta magát szemben. Ez a sereg, ha harcra kerül a sor,
darált húst csinál a franciákból.
Márpedig a harc elkerülhetetlennek látszott.
A seregnek át kellett kelnie egy kis hídon a Loire folyó felett. A
híd a franciák kezében volt, de ekkora túlerővel szemben esélyük
sem volt rá, hogy megtartsák. Hacsak nem történik valami csoda, és a
németeket rá nem tudják venni, hogy megadják magukat.
Eljött az idő, hogy Tommy ismét bevesse a blöffjét.
A férfinak 8 kilométeres utat kellett megtennie a német
parancsnokságig, viszkető ujjukat a ravaszon tartó német katonák
sűrűjében, az utat szegélyező ezer harci járműről már nem is szólva.
Ezért aztán elkérte a Francia Vöröskereszt egyik furgonját. Más
járművel nemigen juthatott volna át ép bőrrel a visszavonuló német
sereg tömött sorain – és még így is kizárólag a szerencsében
bízhatott.
Tommy felöltötte díszegyenruháját, a skót szoknyával és
sapkával együtt. Jó oka volt rá, hogy így tegyen. Úgy gondolta, ebben
az öltözetben talán meg tudja győzni a német parancsnokokat, hogy
elhiggyék a hazugságot, amit beadni készült nekik: azt, hogy a hídon
túl egy teljes skót dandár várja őket, tankokkal, nehéztüzérséggel és
francia segédcsapatokkal megerősítve.
Ezenfelül újra bevetette a korábbi trükköt: elhitette a
németekkel, hogy elég egyetlen hívás, és a Brit Királyi Légierő porig
bombázza őket. És akkor a huszonháromezer német katonából csak
hullahegyek és vonagló sebesültek maradnak.
Benyelték a hazugságot, tokkal-vonóval. Egyetlen ember pimasz
vakmerőségének köszönhetően az egész, huszonháromezer fős
német sereg letette a fegyvert, és megadta magát.
Ehhez a blöffhöz nem akármilyen merészségre volt szükség.

Tommy háborúja azonban még ekkor sem ért véget. Ki sem

pihenhette a franciaországi bevetést, máris visszaküldték
Olaszországba, ahol immár nem a nácikkal, hanem a jugoszláv
diktátorhoz, Titóhoz hű partizánokkal kellett felvennie a küzdelmet.
Tito ugyanis jelentős olasz területekre vetett szemet.
Az ellenség talán más volt, de Tommy módszerei nem változtak.
Ugyanakkor Itáliában közelebb járt a halálhoz, mint valaha: egy
olasz fasiszta lesből rálőtt a pisztolyával.
 Ha a lövés bármelyik irányban 2-3 centivel arrébb megy,
Tommy MacPherson számára a háború örökre véget ért volna. A
szerencse azonban ezúttal is mellé állt. A golyó irányt változtatott a
jegyzetfüzetén, és csak súrolta Tommyt, aki aztán örökre
elhallgattatta az orvlövészt.
Tommy végérvényesen keresztülhúzta Titónak a velencei
régióval kapcsolatos számításait is. Olyannyira, hogy a diktátor nem
átallotta a távollétében halálra ítélni őt, akit egyébként megvetően
csak úgy nevezett: „a skót őrnagy”.
Az emberről sokat elárul, hogy milyen ellenségei vannak. Ha
náci háborús bűnösök és a kommunista diktátorok egyaránt a
véredre szomjaznak, akkor bizonyára „jól” csinálsz valamit.
Vitathatatlan, hogy Tommy korunk talán legkönyörtelenebb és
legelvetemültebb gonosztevőivel szállt szembe. Az, hogy győzelmet
tudott aratni felettük, nem mindennapi elszántságát bizonyítja. Nem
volt olyan túlerő, amely meghátrálásra késztette volna.
A legelképesztőbb azonban az a szinte emberfeletti mennyiségű,
jófajta, régimódi kurázsi, amely Tommy MacPhersonba szorult.
Számomra ő testesíti meg a legjavát azoknak az erényeknek,
amelyekkel a második világháborúban a szabadságunkért küzdő
férfiak és nők rendelkeztek.
 BILL ASH:
A „HŰTŐ” KIRÁLYA

„Egyszerűen a véremben van, hogy nem tudok

ellenállni, ha lehetőség adódik a szökésre.”

(BILL ASH)
Bill Ash, 1941: a fényképet az Un- der the Wire-ből kölcsönöztük, Bill Ash szíves
hozzájárulásával.
1942 márciusa. A kanadai légierő egyik amerikai pilótája, aki a
britek oldalán harcol a németek ellen, bajba kerül a megszállt
Franciaország felett.
Nagy bajba.
A Spitfire pilótafülkéjében ülő fickó neve neve Bill Ash.
Köteléke többi tagjával együtt hazafelé tart az essexi Hornchurchbe
egy bevetés után a belgiumi Comines felől, amikor riadt kiabálást
hall a rádióból:
– Alakzatot bonts! Alakzatot bonts!
Ash azonnal 180 fokos fordulót vesz, még éppen időben ahhoz,
hogy meglássa az alatta lassító német Focke-Wulf 190-et. Ez a
németek akkori leghatékonyabb vadászgépe, de Bill Ash nem
aggódik. Mindjárt megmutatja a nyavalyásnak, ki az úr az égen.
Felzárkózik a német gép mögé, tüzet nyit, és elégedetten nézi, ahogy
a 190-es füstöt okádva, spirálban zuhan a föld felé.
Ekkor meglátja, hogy az egyik társára rátapadt egy
Messerschmitt.
Irányt változtat, és beleereszt egy sorozatot a törzsébe. Tüzelés
közben azonban vészjósló hangot hall a fedélzeti fegyverek felől –
eltalálták.
A Spitfire hajtóműve köhögni kezd, és a gép hirtelen lelassul. Bill
körbepillant, hogy felmérje a környező légteret. Egy egész rajnyi
Messerschmitt tart felé minden irányból. Úgy köröznek, mint a
ragadozók a megsebzett vad körül, arra várva, hogy végezzenek az
áldozatukkal.
 Bill Ashnek esze ágában sincs megadni nekik ezt örömöt.
A bátorságot akkor kell elővenni, amikor az ember igazán szorult
helyzetben van. Ash tisztában van vele: hasztalan lenne azzal
próbálkoznia, hogy kereket oldjon az ellenség elől. Ilyen helyzetben
csak egyet tehet: egyenesen a Messerschmittek felé repül. Szemtől
szemben kisebb célpontot nyújt – és ami a lényeg, az ellenségnek így
az ütközés elkerülése lesz a legfőbb gondja.
Sajnos ez a manőver azzal jár, hogy a Spitfire-re záporozó
lövedékek egyenesen szemből érkeznek. Billnek most ifjonti élete
legfontosabb döntését kell meghoznia: katapultáljon, vagy
kényszerleszállást hajtson végre?
Az előbbi biztonságosabb lenne, de a németeknek bőven lenne
ideje elkapni őt a földön. Ezért Bill a kockázatosabb megoldást
választja. Kiszemel egy sík mezőt egy francia falucska mellett, és a
rázkódó Spitfire-t meredeken lefelé döntve, a lehető leggyorsabban
leviszi a földre.
A gép cigánykereket hány, ahogy becsapódik a talajba. Az egyik
szárny leszakad a törzsről, maga a törzs pedig kettészakad
közvetlenül a pilótaülés mögött.
Csodával határos módon azonban a pilóta élve kászálódik ki a
gépből. Csak az a bökkenő, hogy itt, az ellenséges vonalak mögött a
német földi egységek bármikor lecsaphatnak rá. El kell tűnnie innen
– méghozzá villámgyorsan.
Bill Ash még nem tudja, de határozottan jó érzéke van a
meneküléshez.

*
A németeket megelőzve, egy helybéli francia nő talált rá Billre.
Gyorsan civil ruhába bújtatta a pilótát, azonban onnantól kezdve
egyedül kellett boldogulnia.
És szednie a lábát, ahogy csak bírja.
Attól tartva, hogy a németek kutyákkal veszik üldözőbe, Bill
mélyen belegázolt egy mesterséges patakba, hogy elrejtse a szagát.
Hamar rá kellett jönnie, hogy ami pataknak látszott, valójában bűzös
szennycsatorna.
Hangokat hallott, ezért lebukott a víz alá. Amikor újra
felbukkant, bűzlött a szennytől. A rá következő napon egy
trágyadombban kellett elrejtőznie, amitől megint csak nem lett
illatosabb.
„Oké, Bill, állati büdös vagy – gondolta magában. – De nem
kaptak el. Még nem.”
Három napja vándorolt Észak-Franciaországban, amikor
összefutott a francia ellenállás tagjaival. Ők először Lille-be
csempészték, majd Párizsba, ahol néhány hétig egy francia családnál
rejtőzött. Nyugodtan sétálgatott a főváros utcáin a nácik között
elvegyülve. Azt remélte, ha ott van az orruk előtt, eszükbe sem jut
gyanakodni.
Merész elképzelés volt, ám sajnos nem jött be. Június elején
német katonák törtek rá a lakásban, ahol rejtőzött. Fegyvert fogtak
rá, és követelték, hogy mutassa meg a papírjait.
Természetesen nem voltak papírjai. Első szökése kudarccal
zárult.
A nácik puskatussal nagyot húztak az arcába, majd abba az
épületbe kísérték, amelyiktől nemcsak Párizsban, de az egész világon
joggal rettegtek az emberek. A legutolsó helyre, ahová egy lelőtt
szövetséges pilóta kerülni szeretett volna.
Az utcát, ahol a Gestapo főhadiszállása állt, az ellenállás tagjai
csak úgy hívták: „a borzalmak utcája”. Ha az ember ott kötött ki,
valószínűbb volt, hogy megkínozzák, és aztán kivégzik, mint hogy
élve szabadul. Billt néhány órára egy aprócska cellába dugták az
alagsorban, majd felvitték a kihallgatószobába. Egy választékosan
öltözött, ősz hajú, civil ruhás férfi fogadta. Ash közölte vele, hogy
hadifogolyként elvárja, hogy a genfi egyezménynek megfelelő
bánásmódban részesüljön. A kihallgatótiszt elnevette magát.
– Maga kém! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Mindenki tudta, mit szokott tenni a Gestapo a kémekkel. Soha
nem bántak velük kesztyűs kézzel.
A Gestapo-tiszt megmondta Billnek, hogy csak akkor hiszi el
neki, hogy hadifogolynak tekintendő katona, ha felfedi a nevét és a
tartózkodási helyét mindazoknak a francia polgároknak, akik
segítettek neki, amióta kényszerleszállást hajtott végre a gépével.
Természetesen Ash pontosan tudta, mi történne azokkal, akiket
kiad a náciknak. Hamiskás mosollyal szabadkozott, hogy sajnos
szörnyű a névmemóriája.
A németek egyáltalán nem találták humorosnak, hogy Bill lenézi
a nácikat.
Az őrök nekiláttak hát megdolgozni Billt. Az egyikük elkapta a
karját, és hátracsavarta. A másik hatalmas pofonokat kevert le neki,
amit még brutálisabb, gyomorra és a bordák közé mért ütések
követtek. Az őr ekkor egy pillanatnyi szünetet tartott, és
megkérdezte Asht, nem gondolta-e meg magát. Ő nem tört meg. Az
őr egy rongyot csavart az ökle köré, és agyba-főbe verte. Addig
ütötte, amíg az arca és az inge vérben nem úszott.
Ekkor visszajött a kihallgatótiszt, a kezében valami irománnyal.
Egy kivégzési parancs volt. Közölte Ashsel, hogy ha nem működik
együtt velük, másnap agyonlövik, ahogy a kémeket szokták.

Rabságban sínylődni leírhatatlanul szörnyű. A tehetetlenség érzése

pedig még borzasztóbb, ha tudod, hogy hajnalban kínzás vagy
kivégzés vár rád. Ahogy összeszorul a gyomrod, amikor meghallod a
cellád felé közeledő léptek zaját – elképzelni is nehéz, milyen
rettenetes érzés ez.
Ashnek azonban a következő reggel nem a halált hozta el,
csupán további vallatást. Most már remegett a félelemtől. Amikor a
vallatója ismét francia neveket követelt tőle, bedobott egyet:
Monsieur Josef.
A Gestapo-tiszt szeme diadalmasan felcsillant:
– Ki ez a Monsieur Josef? – tudakolta.
Bill Ash bágyadtan elmosolyodott.
– A franciatanárom Texasból – árulta el.
A németek most sem értékelték a humorát. Még kegyetlenebbül
összeverték, mint előző nap. A veséjére mért ütések voltak a
legfájdalmasabbak. Ernyedt testéből szinte az utolsó szuszt is
kipréselték. Mivel lábra sem tudott állni, a cellájába vonszolták, és
otthagyták vérbe fagyva, azt ígérve, hogy másnap tényleg kivégzik.
Erre azonban a következő napon sem került sor. Egy héten át
csak verték és kínozták, s neveket próbáltak kicsikarni belőle. Bill
Ash azonban a szörnyű fájdalmak és megaláztatások ellenére sem
tört meg.
A Gestapo ritkán unta meg az eredménytelen kínzást.
Amennyiben a fogoly nem volt hajlandó beszélni, egyszerűen
fokozták a fájdalmait. És nem hagytak kétséget afelől, hogy végül
agyon fogják lőni. Bill is így járt volna – ha váratlan helyről nem
érkezik megváltó segítség.
Egy reggel arra kapta fel a fejét, hogy valaki vitatkozik a
kihallgatójával a cellája előtt. Amikor az ajtó kitárult, a Luftwaffe
egyik tisztje állt ott. A tiszt közölte Bill-lel, hogy ő most már a
Luftwaffe foglya, ezért átszállítják egy hadifogolytáborba.
Először a Frankfurt melletti Dulag Luftba, majd onnan a hírhedt
Stalag Luft III-ba került, ahol a táborparancsnok kijelentette, hogy a
háború Bill Ash számára véget ért. A parancsnok azonban tévedett.
Bill Ash háborúja még csak most kezdődött.

A Spitfire-pilóták körében az volt a bevett eljárás, hogy ha

megtámadja őket egy Messerschmitt, egyenesen a támadó gép felé
repülnek, hogy az ellenség kénytelen legyen abbahagyni a tüzelést,
és kitérő manővert kelljen végrehajtania. Bill Ash hadifogolyként is
hasonló eljárást követett: megpróbált megszökni, hogy elterelje az
ellenség figyelmét az egyéb háborús tennivalókról.
Megszökni azonban sohasem egyszerű – ellenben veszélyes. Bill
a szökéssel azt kockáztatta, hogy ha elfogják, a Gestapo golyót repít a
fejébe. Ez azonban nem izgatta őt. Attól a pillanattól fogva a
szökésen járt az agya, hogy a Luftwaffe hadifoglya lett.
 A Stalag Luft Ill-ban szűkös volt az ellátás. Ash tudta, hogy ha
sikerrel akar járni, kicsit fel kell hizlalnia magát. A táborban kétféle
ételt adtak, mindkettő annyira gusztustalan volt, hogy senki sem volt
hajlandó megenni őket: az egyik egy büdös, nyálkás, zöld sajt; a
másik pedig egy lötty, amelyben évekkel korábban kiszárított
halbelsőségek voltak vízzel felöntve. Az így kapott undorító
csiriznek olyan volt a szaga és az íze, mint az ázott kutyaszőrnek.
Ash azonban legyűrte, és amikor sikerült magára szednie egy kis
súlyt, keményen edzeni kezdett, hogy formába jöjjön.
Bill Ash szökési kísérleteiben nem az a leginkább figyelemre
méltó, hogy hányszor próbált meglógni a különböző
hadifogolytáborokból, amelyekben találta magát. Még csak nem is e
vállalkozások vakmerősége – hanem Bill szilárd eltökéltsége és
rendíthetetlen kitartása. Becsületbeli kötelességének tartotta, hogy
minden tőle telhető módon akadályozza az ellenséget. És ebben
kétségkívül sikeresnek bizonyult, még ha néhány hétnél tovább nem
is tudta kicselezni az üldözőit.
Az első szökési kísérletét a Stalag Luft III-ból egy másik lelőtt
Spitfire pilótájával, Paddy Barthropp-pal közösen tervelte ki. A
tervet együtt tárták a tábor szökési bizottsága elé.
A foglyok zuhanyzója alatt, a szennyvízelvezető csövek
bekötésénél volt egy kis fülke a fő vízelzáró csap számára. Ha elég
ideig el tudnak ott rejtőzni, az őrök azt fogják feltételezni, hogy
valóban megszöktek, és nem keresik őket tovább a tábor területén.
Így a tényleges szökés könnyebbé válik.
Ügyes terv. Csak sajnos nem számoltak a nyomkereső kutyákkal.
Amikor felfedezték az eltűnésüket, az őrök német
juhászkutyákkal kutatták át a zuhanyzót, és meg is találták a csövek
közt bujkáló csuromvizes szökevényeket. A jutalmuk: pár nap
magánzárka – vagy ahogy ők hívták: a „hűtő”. Ash elszántságát
azonban ez sem hűtötte le.
Az első kísérlet és a háború vége között tizenháromszor próbált
meglépni különböző európai fogolytáborokból. Annyi hetet töltött a
„hűtőben”, hogy már nem is volt érdemes számolni.
Asht egy lengyelországi hadifogolytáborba szállították át. Onnan
először úgy próbált megszökni, hogy egyszerűen kisétált a táborból,
amikor az őrök éppen nem néztek oda. Sajnos kiszúrták, és
kerékpáron a nyomába eredtek. Alaposan elagyabugyálták az eset
után, de annyira lekötötte őket az ütlegelés, hogy elfelejtették
rendesen megmotozni. Bill egy kis reszelőt ragasztószalagozott a
lábához, amivel megpróbálta elfűrészelni a cellája rácsait. Talán
sikerült is volna neki, ha az őrök nem teszik át váratlanul egy másik
cellába. A reszelő azonban addigra elkopott…
Ash számos alkalommal próbált megszökni ebből a táborból.
Egyszer alagutat ásott 5 méterrel a föld alatt. Az alagút a latrinából
indult – a szökni készülő foglyok úgy gondolták, hogy a német
őröknek ott nemigen lesz kedvük szaglászni utánuk. Amíg az
egyikük a vécén trónolva őrködött, alatta egy tucat fogoly ásta az
alagutat a bűzölgő pöcegödör tőszomszédságában. Az alagút bejáratát
Ash és a társai csak úgy tudták megközelíteni, ha átgázoltak az
emberi ürülék undorító taván. A latrina közelségének azonban volt
még egy előnye: volt hova tenniük a kiásott földet. A keskeny,
omladozó alagút lassan, de biztosan közeledett a tábor széléhez.
Képzeld csak el! Vaksötét van; hideg agyagon és ürüléken kell
átnyomakodnod, és olyan szűk a hely, hogy alig tudsz mozogni. Az
alagút mindössze 60 centiméter széles, és ugyanolyan magas. Az
alagútfúrók a járat tetejét a priccsek ágydeszkáival igyekeztek
kitámasztani, ám így is záporozott rájuk a föld és a szenny. Az alagút
bármikor beomolhatott.
Az alagút szájában az egyik fogoly rögtönzött fújtatóval
folyamatosan pumpálta a levegőt a lent dolgozóknak, de így is
szűkében voltak az oxigénnek. És amikor a latrina megtelt,
természetesen szenny csorgott a nyakukba, ahogy odalenn
kuporogva ástak.
De folytatták a munkát.
Harminchárom fogoly szökött meg az alagúton keresztül,
azonban mindnyájukat elfogták. Maga Ash hat napig volt szökésben,
mielőtt néhány vasvillával felfegyverkezett német paraszt rátalált
volna. A kísérlet ugyanakkor semmiképpen sem tekinthető
kudarcnak. A német hadseregnek komoly erőket kellett
átcsoportosítania a szökevények felkutatására. A hadifoglyok ezekkel
a vakmerő vállalkozásokkal vívták a maguk háborúját az ellenség
ellen.
És Bill Ash harci kedve egy percre sem lankadt.

1943 őszén Ash egy litvániai táborban találta magát. Ezúttal az

alagút, amelynek a kiásásában segédkezett, több mint 45 méter
hosszú volt. Ash ötven másik fogollyal együtt szökött meg, és a
litván vidéken keresett menedéket. A szökéshez és az üldözők
kicselezéséhez fittnek kellett volna lennie, csakhogy a hónapokig
tartó alagútfúrás, a vészes alultápláltság és a „hűtőben” eltöltött
hosszú időszakok alaposan legyengítették Billt.
 Később úgy írta le kóborlását az ismeretlen litván vidéken, mint
valami bódult utazást – vagy inkább rémálmot. Ebben az erőtlen
állapotban gyors sodrású folyókon kellett átkelnie, majd csuromvizes
ruhában aludnia, amitől elgémberedtek a tagjai, és a maradék ereje is
elpárolgott.
Éjjelente különös, ijesztő látomások riasztották fel álmából, pedig
nagy szüksége lett volna az alvásra. Kóválygott a feje, és nem kapott
levegőt. Veszélyes, ingoványos terepen botladozott; a kecskék
csapásait kellett követnie, nehogy elnyelje a futóhomok.
Végül nem bírta tovább, és összeesett egy tanyasi fészerben.
Amikor felébredt, litván parasztokkal találta magát szemben, akik
vasvillát ragadva köréje csődültek, és azt akarták tudni, hogy Bill
orosz vagy német.
Akár ennek, akár annak nézik, minden bizonnyal arra a sorsra
jut, amit a Gestapónál sikerült szerencsésen elkerülnie. Így hát Ash,
halálos kimerültsége ellenére, győzködni kezdte a parasztokat, hogy
ő se nem német, se nem orosz, sőt, nem is brit vagy amerikai –
hanem texasi. A helyiek soha nem hallottak még Texasról, de arra
jutottak, hogy Bill nem ellenség. Megengedték neki, hogy pár napig
meghúzza magát náluk, aztán útjára bocsátották. Bill a Balti-
tengerhez tartott. Azt remélte, hogy talán sikerül elkötnie egy kis
hajót, és azon tovább menekülhet.
El is jutott a tengerpartig, még hajót is talált. Ekkor azonban
elkövette azt a hibát, hogy megkért néhány helybélit, akik a
kertjüket ásták, hogy segítsenek neki vízre bocsátani. „Szökésben
levő amerikai pilóta vagyok – magyarázta nekik –, és üldöznek a
németek. ”
 A parasztok egymásra néztek, aztán közölték vele a rossz hírt: ők
nem litvánok, hanem német katonák, és a szökött amerikai pilóta a
veteményeskertjükben áll.
Bill Ash számára a következő állomás a helyi Gestapo volt.

A Gestapo Asht – jókora fegyveres kísérettel, amit Bill bizonyára

hízelgőnek talált – Berlinbe, a Birodalom szívébe szállíttatta. Ott
nemigen számíthatott rá, hogy sokáig életben marad.
A Gestapo kétségkívül halálra akarta ítéltetni. Szokatlan módon
azonban – tekintve, hogy milliókat végeztek ki számolatlanul –
ezúttal „jogszerűen” kívántak eljárni, ezért a többszörös szökevényt
bíróság elé állították. Bill szerencséjére a dolgok nem alakultak
valami jól a tengelyhatalmak számára. 1943 telén a szövetségesek
egyetlen nap leforgása alatt közel 2000 tonnányi bombát dobtak
Berlinre. A náciknak egyszerűen nem volt rá pénzük, idejük és
emberük, hogy lefolytassák a tárgyalást. Így hát „a hűtő királyát” –
megint csak jelentős fegyveres kísérettel – visszaszállították a Stalag
Luft III-ba, ahol hősöknek kijáró fogadtatásban részesült. Aztán
szokás szerint mehetett egyenesen a „hűtőbe”.
Ironikus módon a magánzárka mentette meg az életét.
Magányosan üldögélt a „hűtőben”, amikor újabb szökési kísérletet
jelezve felharsantak a tábor szirénái. Ez volt az a bizonyos „nagy
szökés”, amelyből később a fantázia szülte elemekkel jócskán
feldúsított film is készült Hollywoodban. (Bill Ash utóbb fanyarul
megjegyezte, hogy számos szökési kísérlete során egyetlenegyszer
sem akadt az útjába elhagyott motorkerékpár, pedig nagy szüksége
lett volna rá.)
Ötven fogoly bújt át a kerítés alatt azon a napon. Mind az
ötvenet elfogták, és valamennyiüket kivégezték. William Ashre
azonban kivételesen rámosolygott a szerencse: ő a „hűtőben”
csücsült, és nem vett részt a gyászos kimenetelű kísérletben.
Figyelembe véve, hogy milyen kitartóan próbálkozott a
szökéssel, és hányszor verték össze kegyetlenül a Luftwaffe és a
Gestapo emberei – akik közül bárki büntetlenül agyon is lőhette
volna –, kész csoda, hogy Ash megérte a háború végét. De sikerült
neki, és elmondhatta történetét – egy olyan történetet, amelyet
érdemes meghallgatni, mert komoly tanulságokkal szolgál.
Mindennapi életünk során mindnyájan találkozunk erőszakos
emberekkel és zsarnokokkal. Hitler és a nácik csupán az ő
szélsőséges változataik voltak. Sokszor nem könnyű szembeszállni az
erőszakkal és a megfélemlítéssel, de Bill esete a bizonyíték rá, hogy
állhatatossággal, találékonysággal és egy kis jófajta, régimódi
kurázsival igenis dacolni lehet azokkal, akik azt hiszik, hogy
büntetlenül a földbe döngölhetnek.
A története arra emlékeztet minket, hogy az erős jellemet nem
lehet megtörni, és hogy a jó végül mindig győzedelmeskedik – ha a
szerencse is mellé áll.
 EDWARD WHYMPER:
TRAGIKUS SIKER

„Minden éjjel – érted? minden éjjel

a társaimat látom a Matterhornon…”

(EDWARD WHYMPER)

Edward Whymper hegymászó-felszerelésben, 1860-as évek közepe: Getty Images

1880 február 18., Cotopaxi, Dél-Amerika. Az Andok
hegyláncának ez a csúcsa a világ legmagasabb aktív tűzhányója. Egy
férfi lóg a kráter szélén; a társa fogja a bokáját. 365 méterrel alattuk
izzó, fortyogó láva tombol – a legtöbb ember valószínűleg egy kicsit
erősebb biztosításra vágyna annál, mint hogy a barátja tartja a lábát.
Edward Whymper azonban más volt, mint a többi ember.
Felfedezésekre szomjazott, és ezt a szomját nem oltotta ki az a
szörnyű tragédia sem, amelynek korábban részese volt.
A hegyektől távol a könyvillusztrátorok csendes, eseménytelen
életét élte, a felszín alatt azonban acélkemény jellem rejtőzött. Egy
olyan ember, aki szüntelen a hőskölteménybe illő kalandokat
kutatja, Dél-Amerika rideg hegyeitől és tűzhányóitól Grönland
fagyos pusztaságáig.
Leghíresebb tettét azonban kétségkívül akkor hajtotta végre,
amikor a világon elsőként feljutott a Matterhorn csúcsára. E hegy
megmászásának története a kitartás és a bátorság meséje, amelybe
azonban tragédia is vegyül, figyelmeztetésül, hogy a dicsőség néha
áldozatokat követel – és hogy nem elég felfelé észnél lenni; lefelé
még jobban meg kell nézni, hová lép az ember.

A Matterhorn az Alpok egyik leglenyűgözőbb csúcsa. Méltó

vetélytársa az Eigernek. Úgy tör az ég felé Olaszország és Svájc
határán, mint egy hatalmas sziklapiramis. Olyan, akár egy szirén:
gyönyörű, de roppant veszélyes. Az évek során már számtalan
hegymászót ölt meg azok közül, akiket magához csábított az
énekével.
A csúcsra vezető hegyoldalak olyan meredekek, hogy a hó és a
jég csak foltokban tud megtapadni rajtuk. Mindennaposak a lavinák
és a sziklaomlások. Elhelyezkedése és magassága folytán a hegy
időjárása igen szeszélyes: az egyik percben még tökéletesek a látási
viszonyok, hogy aztán a következőben vakon másszon az ember.
A téli viharok errefelé nem olyanok, mint egy szokványos vihar.
Az ember arcát apró, hegyes tűkként csapkodja és szurkálja a jég. A
csúcs alatt kanyargó gleccserből sokszor 30 centis jégdarabokat repít
felfelé a szél.
Ennek ellenére a Matterhorn mágnesként vonzza a turistákat és
a hegymászókat. A turisták azért keresik fel, mert gyönyörű. A
hegymászók azért, mert halálos. Még ma is rendszeresen halnak meg
olyanok, akik fel akarnak jutni a csúcsára. Összetört, vérbe fagyott
holttestük tökéletes épségben megőrződik a jégszurdokokban, ahol
már soha senki nem talál rájuk.
Egy hegymászó számára azonban a veszély csak növeli a
vonzerőt, és a Matterhorn megmászása óriási kihívás.
A csúcsra felvezető utakat mára alaposan feltérképezték. Még
rögzített kötelek is vannak a meredekebb lejtőkön. De ez
természetesen nem volt mindig így. A 19. század közepéig sokan
próbálták megmászni a Matterhornt. Senkinek sem sikerült.
Az volt az alpesi hegymászás aranykora. Vakmerő emberek sora
próbálta meghódítani az Alpok legnehezebben megmászható ormait.
1865-ig azonban a Matterhorn csúcsát nem érintette emberi láb –
pedig sokan akartak felállni rá.
 A hegy először akkor keltette fel az ifjú Edward Whymper
érdeklődését, amikor 1860-ban az Alpokba küldték, hogy egy könyv
illusztrációihoz rajzoljon alpesi tájakat. Akkor járt először a
környéken, és hamarosan rabul ejtette őt a hegymászás izgalma.
Képeinek egyik tárgya a Mont Pelvoux volt, amelyet egy Thomas
George Bonney nevű hegymászó (Bonney professzor) próbált
sikertelenül megmászni. Whymper 1861-re meghódította a csúcsot.
Nyilvánvalóan volt tehetsége ehhez a sporthoz. Egyszerű
felszerelésével, szinte csak kimeríthetetlen lelkesedésére
támaszkodva, a következő években sorra győzte le az Alpok
legnagyobb csúcsait.
Egy azonban még hátravolt.

Az Alpokban akkoriban óriási vetélkedés zajlott az olasz és az angol

hegymászók között. Nemcsak a hegyeket akarták legyőzni, hanem
egymást is.
Az Alpok nagy csúcsainak többségére Whymper és angol
kortársai jutottak fel elsőként. Amikor már csupán a Matterhorn
maradt, a legjobb olasz hegymászók eltökélték, hogy helyreállítják
megtépázott nemzeti büszkeségüket, és elsőként hódítják meg a
hegyet.
Jean-Antoine Carrel is e hegymászók közé tartozott. 1861 és
1865 között ő és Whymper egyaránt a délnyugati gerinc felől
kísérelte meg a feljutást a Matterhorn tetejére, mivel általános
vélekedés szerint ez volt a legkönnyebben járható út. De egyikük
sem járt sikerrel.
 Egy percre érdemes megállni és felidézni, hogy milyen
felszereléssel vágtak neki a hőskor hegymászói az Alpok hegyeinek.
A hegymászók manapság hihetetlenül könnyű, megbízható, alaposan
tesztelt felszerelést használnak. Nem így Edward Whymper: az ő
szerény felszerelésében vastag (vagyis nehéz!), manilakenderből
készült kötéltekercsek, „alpenstock” (erős, strapabíró hegymászóbot),
pamutkesztyű és szöges csizma kapott helyet (a mászóvasat nem
szerette), valamint az elemek ellen (megint csak nehéz!) vászonsátor
vagy sátorlap, a világításhoz és a melegítéshez pedig egy kis
spirituszégő, más néven „orosz tűzhely”.
Ha ezek megvoltak, Whymper készen állt az indulásra.
Egy alkalommal Whymper egyedül kísérelte meg a feljutást. Kis
híján otthagyta a fogát. Egy különösen bizonytalan párkányon
megcsúszott, és lebucskázott a 45 fokos lejtőn. A teste egy sziklának
csapódott, majd annak a szélén átbukva egy vízmosásba zuhant. A
kövek és a keményre fagyott jég betörte a koponyáját (akkoriban
még nem voltak modern védősisakok!). Még 20 métert bukfencezett
lefelé, aztán egy hirtelen, fájdalmas rántással fennakadt a sziklákon.
Alaposan összetörte magát. A testét húsznál is több mély vágás
borította. A feje sérült meg a legsúlyosabban. A kilövellő vértől
semmit sem látott, az végigfolyt a bőrén, a ruháján, és skarlátvörösre
festette a havat.
Bizonyosan elvérzett volna, ha nem jut eszébe, hogy rögtönzött
kötszerként egy nagy darab kemény havat szorítson az arcára. A hó
csillapította a vérzést annyira, hogy Whymper folytathassa az útját
lefelé.
Zermattba visszaérve ellátta a sebeit. Durva só és ecetes bor
keverékét alkalmazta – nyílt sebek esetén ez elég fájdalmas élmény.
 Egy másik kísérleténél vihar kerekedett, amikor ő és a társai
félúton jártak a csúcs felé. Gyorsan felállították a sátrukat, miközben
körülöttük tombolt a vihar. Huszonhat órán át állták az elemek vad
ostromát, úgy, hogy csupán egy darab vászon védte őket. Végül
kénytelenek voltak visszafordulni. Az életük múlt rajta. Úgy tűnt,
bárhogy is próbálkozik Whymper, a hegy kifog rajta.
1865-ig hétszer kísérelte meg meghódítani a Matterhornt. Mind
a hét kísérlete kudarcot vallott.
De tudod, hogy van ez: ha elbuksz hétszer, állj fel nyolcszor!
Whymper nem törődött bele a vereségbe.
Addigra minden valamirevaló alpinista elsőként akart feljutni a
Matterhorn csúcsára, ami hatalmas rivalizáláshoz és titkolózáshoz
vezetett. Mindnyájuk közül Whymper volt a leginkább megszállott.
Egyik riválisa így jellemezte: „a fickó, akinek az élete, úgy tűnik, a
Matterhornon áll vagy bukik… gyanakodva üti bele az orrát
mindenbe”.
Ami azonban egyeseknek kényszeres megszállottság, másoknak
csupán eredeti gondolkodás. Valóban a mindenkit térdre kényszerítő
délnyugati gerinc lenne az egyetlen út felfelé?
Addig mindenki kizártnak tartotta, hogy az odalentről oly
félelmetesnek látszó Hörnli-gerincen át meg lehessen mászni a
hegyet. Whymper azonban most fontolóra vette a lehetőséget.
A gerinc lentről kétségkívül vészjóslónak tűnt, ám a hegyek
sokszor egészen másképp festenek, ha közelebbről szemléljük őket.
Whymper úgy vélte, kiszúrt egy ösvényt felfelé. Az emberek azt
hitték, elment az esze, ő azonban nem törődött velük. Úgy döntött,
tesz egy kísérletet.
 Hatan csatlakoztak a csapatához: három angol (Lord Francis
Douglas, Charles Hudson és Douglas Hadow) és egy francia
hegymászó (Michel Croz), valamint két hegyi vezető (apa és fia,
akiket egyaránt Peter Taugwaldernek hívtak). 1865. július 13-án
hajnalban indultak el Zermattból.
Délre elérték a 3350 méteres magasságot. Eddig minden jól
alakult.
Felállították a sátraikat, másnap reggelig pihenőt tartottak, aztán
még napfelkelte előtt tábort bontottak. Amint elegendő lett a fény a
mászáshoz, megkezdték a csúcstámadást. Az időjárás kegyes maradt
hozzájuk, és az új útvonal is bevált. Délután 1 óra 40 perckor a csapat
felért a csúcsra.
Egy órát töltöttek ott, dicsőségben sütkérezve. Az idő gyorsan
elszaladt. Megrészegültek a sikertől, a felhők felett jártak. Jó, talán
nem a világ tetején, de nagyon közel hozzá.
Aztán megkezdték az ereszkedést – és a történetük ekkor vett
tragikus fordulatot.
Az alattomos Matterhorn elaltatta az éberségüket a viszonylag
könnyű feljutással. Most viszont arra készült, hogy szőröstül-
bőröstül felfalja, aztán kiköpje őket.
Meg akarta mutatni a hegymászóknak, hogy nem adja olcsón
magát.

Talán az eufória lett a végzetük. Talán a fáradtság. Az is lehet, hogy

egyszerűen csak nem volt szerencséjük.
 Whymper utasítására kötéllel egymáshoz erősítették magukat.
Alapvetően jó elképzelés volt – jellemző a korai alpinistákra, akik
kísérletezéssel sajátították el a mai, modern hegymászótechnikák
alapjait. A biztosítókötél elméletben megakadályozza, hogy egy
megcsúszásból zuhanás legyen – legalábbis amíg a kötél feszes.
A hátránya csak az, hogy ha a kötelet túl lazára eresztik, és
valamelyikük lezuhan, akkor az erőhatás a felette állókat is lerántja a
mélybe. Mindnyájukat. Úgy dőlnek el sorra, egymás után, mint a
dominók.
Croz haladt elöl, utána Hadow, Hudson és Douglas, mögöttük
pedig a két Taugwalder – az idősebb, majd az ifjabb Peter. A sort
Whymper zárta. Ahogy lefelé másztak, Hadow – aki a második volt a
sorban, és egyben a legkevésbé tapasztalt közöttük – elvesztette az
egyensúlyát.
Végzetes módon a kötél sem volt felette elég feszes.
Amikor Hadow megcsúszott, rázuhant az elöl haladó Crozra.
Ahogy a kötél megfeszült mögötte, lerántotta Hudsont és Douglast a
sziklafalról.
Az egész a másodperc törtrésze alatt történt – de egy ilyen
veszélyes hegyen elég egy pillanatnyi figyelmetlenség.
A kötél felső szakaszán Whymper és a két hegyi vezető
meghallotta az elöl haladók kétségbeesett üvöltését, és azonnal
kapaszkodót keresett. A szerencséjük azonban ezúttal cserbenhagyta
őket – ahogyan a kötél is, amelynek a lezuhanó férfiak súlya túl
soknak bizonyult.
A kötél pattanásig feszült. Pár másodpercig úgy tűnt, hogy kitart
– aztán elszakadt.
 Whymper dermedten nézte, ahogy Croz, Hadow, Hudson és
Douglas a mélybe zuhan. Kétségbeesetten nyújtogatták a kezüket,
hogy meg tudjanak kapaszkodni valamiben, ami megállíthatná a
zuhanásukat. De nem volt semmi, amibe kapaszkodhattak volna.
Mivel a kötél elpattant, Whymper és a többiek sem segíthettek
rajtuk. Tehetetlenül figyelték, ahogy négy társuk egyenként eltűnik
a szemük elől.
Szikláról sziklára zuhantak, összesen 1200 métert. Semmi sem
menthette volna meg az életüket.
Egyetlen szó visszhangzott az életben maradt hegymászók
fülében, amely zuhanás közben hagyta el Croz ajkát:
„Lehetetlen!”

„Lehetetlen!”
Whymper megmutatta, hogy a Matterhornt megmászni nem
lehetetlen – csak az ára lehet elképzelhetetlenül nagy.
Különleges kötelék fűzi össze azokat a férfiakat, akik ekkora
vállalkozásba vágnak bele közösen. Olyan bajtársiasság, amilyet
ritkán látni a hétköznapokban. Ezért aztán egy bajtárs elvesztése
leírhatatlanul rettenetes csapás, ami keserűvé változtatja a győzelem
ízét, s üressé és értelmetlenné a diadalt.
Whymper és megmaradt két társa megrendülten folytatta az
ereszkedést, s közben folyamatosan kiabálták a szerencsétlenül jártak
nevét. De tudták, hogy hasztalan. Egyikük sem élhette túl azt a
zuhanást.
 A porig sújtott hegymászók csak másnap értek le Zermattba.
Visszatérésükkor azonban nem várta őket dicsőség vagy elismerés –
csupán vádaskodás. Azzal vádolták meg őket, hogy maguk vágták el a
kötelet, hogy mentsék a saját bőrüket. Hogy ahelyett, hogy
megpróbálták volna megmenteni a társaikat, elárulták őket. A sors
kegyetlen fintora volt ez annak az embernek a számára, aki
mindenét kockára tette a sikerért.
A tragikus siker nem törte le Whymper lelkesedését a
hegymászás vagy a kalandok iránt, de soha többé nem próbálkozott
más alpesi csúcsok meghódításával. És hosszú évekig szinte képtelen
volt beszélni a mászásról, ami híressé – vagy hírhedtté? – tette.
Szörnyethalt bajtársai szelleme minden éjjel kísértette. Álmában
újra és újra átélte, ahogy halálba zuhanó testük távolodik tőle.
Amikor 1911-ben, hetvenegy évesen meghalt, Chamonix-ban
temették el, nem messze legnagyobb és legtragikusabb tettének
helyszínétől.
Változnak az idők, ahogy az emberek is. A hegyek azonban nem,
legalábbis nem a mi életünkben. A Matterhorn ma is óriási kihívást
jelent a hegymászóknak. Az alatt a százötven esztendő alatt, ami
azóta telt el, hogy Edward Whymper és csapata először ért fel a
csúcsára, a hegy több mint ötszáz emberéletet követelt.
Számomra az a tanulság a történetéből, hogy extrém helyzetben
egy pillanatra sem lankadhat az ember figyelme. Az óvatlanságot a
hegyek kegyetlenül megbüntetik.
Lehet, hogy meghódítottad a csúcsot, ám ha a hegy végezni akar
veled, nem érdekli, hogy felfelé vagy lefelé tartasz-e. Soha ne bízd el
magad! Az elbizakodottság megölhet. És ne feledd: akkor kell a
legjobban figyelned, amikor a leggyengébbnek érzed magad.
 Edward Whymper szavai ma is ugyanolyan érvényesek, mint
akkor: „Mássz, ha ez a vágyad, de jegyezd meg, hogy az erő és a
bátorság mit sem ér, ha nem párosul körültekintéssel… Ne tégy
semmit elhamarkodottan; jól fontold meg minden lépésedet; és már
az elején gondolj rá, mi lehet a vég!”
Nem csak hegymászóknak megszívlelendő tanács.
 GEORGE MALLORY:
„MERT OTT VAN!”

„Elég erősnek érzem magam a csatához, de

tudom, hogy minden csepp erőmre szükség lesz.”

(GEORGE MALLORY)

George Mallory (balra) és Andrew Irvine a nepáli alaptáborban az Everest

csúcsának megmászására készül, 1924. június: AP/Press Association Images.
Mount Everest. A nepáliak úgy hívják: Sagarmatha – az ég
istennője. A tibetiek így: Csomolungma – a világmindenség ősanyja.
Bárhogy nevezzük is, az igazság az, hogy valójában egy élő temető.
Ez nem meglepő. Magasan a tengerszint felett, ahol kevés az
oxigén, fagyos a levegő, az ember tagjai elgémberednek, és az agya
eltompul a fáradtságtól, a halál furcsa módon vonzónak tűnhet. A
csúcsra vezető út utolsó szakaszát úgy hívják: a „halálzóna”. Ezen a
ponton a test szövetei kezdenek elhalni – az ember szó szerint
haldoklik.
A döntés, hogy visszafordul-e, vagy mászik tovább, a
hegymászóé. Ennélfogva a világ legmagasabb csúcsának
meghódításáért vívott csata félig az ő oxigén után sóvárgó agyában
játszódik le. Ezért borítják a csúcsra vezető utat azoknak a tetemei,
akik nem jártak sikerrel.
Egészen a csúcs közelében hever David Sharp holtteste, aki
2005-ben majdnem feljutott a világ tetejére. Közvetlenül a csúcs alatt
azonban megállt pihenni, és a testét csapdába ejtette a fagy. Ültében
jéggé dermedtek a tagjai. Több hegymászó is elhaladt mellette,
azonban nem tudtak segíteni rajta. Maguk is csak nagy nehézségek
árán tudtak mozogni – egy másik embert cipelni képtelenek lettek
volna.
Bár Sharp végtagjai merevre fagytak, ő még halkan nyöszörgött.
Az arra járók kivonszolták a napra. Ennél többet nem tehettek érte.
 David Sharp ma is ott ül: mint egy groteszk jégszobor, teljes
hegymászófelszerelésben, kezét a térdére ejtve, hátborzongató
útjelzőként a csúcsra tartók számára.
A holttestek többségét épségben megőrzi a fagy, de nem
mindenkiét. Az Everest lejtőin lejjebb csontvázak is találhatók.
Koponyájuk hideglelős, vicsorgó vigyorral kandikál ki a ruhájukból,
üres szemgödreiket hó keretezi.
Egyes tetemeket múmiává aszal a szél és a nap. Mások arccal
előre fekszenek a hóban, és egyedül a ruhájukról lehet felismerni
őket. Az egyiket – egy indiai hegymászót, aki 1996-ban veszett oda a
hegyen, és ma már csupán a lábbelije színéről lehet azonosítani –
csak úgy hívják: „Zöld csizma”.
Több mint kétszáz ember vesztette életét az Everest
meghódítására tett kísérlet közben. A nepáli törvények előírják,
hogy a halottakat el kell szállítani, és rendesen eltemetni, ám ez nem
mindig lehetséges. Talán helyénvaló is, hogy azoknak a teste,
akiknek nem sikerült, ott maradjon a hegyen – egy álom
emlékműveként.
1999-ben, a hegy északi oldalán, 8130 méteres magasságban
felfedeztek egy holttestet. A húsa sziklakeményre fagyott, és
épségben megőrződött. A bőrét szinte teljesen kifehérítette a nap.
Arccal előre feküdt a földön a talajhoz fagyott törzzsel, feje fölé
emelt, még mindig izmos karjával a csúcs felé mutatva.
A jobb lábában eltört két csont. A könyöke kificamodott. Több
bordája is eltörött. A koponyáján lyuk tátongott – valószínűleg egy
jégcsákány fúródott bele. Egy ilyen seb bizonyára erősen vérzett.
A halott ruhájába belevarrták a nevét: G. Leigh Mallory.
 George Mallory jéggé fagyott holttestének megtalálása igazi
szenzáció volt. Az ő kísérlete a csúcs meghódítására – majdnem
harminc évvel azelőtt, hogy Edmund Hillary feljutott a világ tetejére
– nemcsak az emberi vállalkozó szellem egyik legnagyszerűbb
példája, de az ég istennőjének egyik leginkább zavarba ejtő talánya
is.

Az ifjú George Mallory lelkészcsaládból származott. Gyerekként a

matematika terén mutatott tehetséget, aminek köszönhetően
ösztöndíjat nyert a Winchester College-be. Itt ismertette meg egyik
tanára a hegymászósporttal, aki magával is vitte egy túrára az
Alpokba – elvetve ezzel Mallory eljövendő sorsának magvait.
1905-ben Mallory beiratkozott a cambridge-i Magdalene College
történelem szakára. Kétségkívül tehetséges, intelligens, életvidám
fiatalember volt. Az olyan nagyságok munkái nyűgözték le igazán,
mint Rupert Brooke, John Maynard Keynes vagy Lytton Strachey. A
diploma megszerzése után a Charterhouse School tanári karához
csatlakozott. Diákjai közé tartozott például az ifjú Robert Graves.
Graves tanáráról őrzött emlékei sokat elárulnak arról, hogy milyen
ember is volt Mallory: „A Charterhouse-ban elpazarolta a tehetségét.
A tanítványait barátként próbálta kezelni, ami értetlenséget és
sértődést szült.”
Nem Graves az egyetlen, aki csodálattal beszélt róla. Lytton
Strachey ezt írta: „Botticelli titokzatossága, a kínai írásjelek
kecsessége és kifinomultsága, és egy valószínűtlen angol fiú ifjonti
heve, illetve pikantériája keveredett benne.”
 A hegymászó-poéta Geoffrey Winthrop Young tréfásan csak
„Galahad”-nek hívta, Sir Thomas Malory, a Le Morte d’Arthur
szerzője nyomán. (Ez a mű először magyarul Arthur királynak és
vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája címen jelent meg a
Magyar Helikon gondozásában, 1970-ben, Budapesten.) Mallory
tehát már jóval azelőtt romantikus hőssé vált, hogy az Everestre tette
volna a lábát.
A költői kép azonban elrejti azt a tényt, hogy Malloryben
jócskán volt kurázsi is. A hegymászás iránti érdeklődése továbbra
sem lankadt, és kiváló alpinista vált belőle. Az Alpok csúcsai komoly
kihívást jelentenek, ő azonban számosat meghódított közülük;
többek között feljutott a Mont Blanc csúcsára is. Ekkor azonban
közbeszólt a nagy háború.
A harcokból Mallory is ki akarta venni a részét, de az iskola
igazgatója – a hadügyminiszter, Lord Kitchener rendeletét követve,
miszerint az iskolai tanároknak nem szabad megengedni, hogy
elhagyják a posztjukat – nem adott erre engedélyt. Így hát Mallory
kénytelen volt tétlenségre kárhoztatva, Godalming kényelméből
nézni, ahogy barátai (például Rupert Brooke) és tanítványai (mint
Robert Graves) háborúba indulnak. Megismerte, majd feleségül vette
Ruth Turnert, aki a Charterhouse közelében lakott, ám a házasélet
első, felhőtlen hónapjait megkeserítették az Európából érkező hírek:
a barátai és az ismerősei közül sokan lelték halálukat a kegyetlen és
nyomorúságos lövészárkokban. 1916-ra Mallory eldöntötte: nem ül
tovább tétlenül. Kitchener rendeletével dacolva belépett a seregbe,
és a nyugati frontra küldték.
A lövészárkokban átélt borzalmakra itt és most nem kívánok
kitérni, de Mallory végzetének ismeretében az egyik hazaküldött
levele különösen figyelemre méltó. Ezt írta benne: „Nincs kifogásom
a holttestek ellen, amíg frissek. A sebesültekkel már más a helyzet.
Mindig lesújt a látványuk.”
Mallory túlélte a háborút, és visszatért a katedrára. A hegyek
iránt érzett szerelme azonban nem múlt el, ahogy a kalandvágya
sem. Amikor 1921-ben a brit Mount Everest-bizottság expedíciót
indított a világ legmagasabb csúcsának felderítésére, Mallory
lelkesen csatlakozott hozzájuk.
Az expedíciónak nem sikerült feljutnia a csúcsra, ezért a rá
következő évben Mallory újra próbálkozott – ezúttal a Charles Bruce
dandártárbornok vezette csapat tagjaként. Bár ez a kísérlet is
kudarcot vallott, Mallory rekordot állított fel azzal, hogy
oxigénpalack nélkül 8225 méteres magasságig jutott.
Még ugyanabban az évben egy harmadik kísérletre is sort
kerített, ami megint csak nem járt sikerrel, viszont ünnepelt
hírességgé tette őt. Amikor a The New York Times riportere
megkérdezte tőle, hogy miért akarja megmászni az Everestet,
Mallory a hegymászás történetének leghíresebb három szavával
válaszolt. Ez a három szó hajtja előre a felfedezőket és a
kalandorokat szerte a világon:
„Mert ott van.”
Természetesen ott volt 1924-ben, az ő negyedik – és egyben
utolsó – próbálkozásánál is. Harminchét éves lévén, Mallory
tisztában volt vele, hogy talán ez az utolsó lehetősége.
Megígérte a feleségének, hogy ha feljut a csúcsra, emlékül ott
hagy egy fényképet Ruthról – aztán útra kelt, hogy megszerezze az
áhított dicsőséget.
 *

Az előjelek kedvezőnek tűntek. Június 7-én Mallory azt írta egy

levélben, amelyet az alaptáborból küldött, hogy „az időjárás tökéletes
a feladathoz”.
Annak is kellett lennie.
A kor hegymászói nem olyan könnyű ruházatot viseltek, mint
mai utódaik, és nem volt modern felszerelésük sem, ami védelmet
nyújthatott volna nekik az elemekkel szemben. Az öltözékük
gyapjúból és pamutból készült. Az 1924 körül készített csizmákat
egyetlen mai hegymászó sem tartaná alkalmasnak a feladatra.
Ugyanakkor Mallory legalább belement, hogy ezúttal kipróbál egy
kísérleti oxigénpalackot. A készülék meglehetősen súlyos volt, ám a
tapasztalata azt mondatta vele, hogy nélküle nem boldogulna.
Az 1922-eshez hasonlóan az 1924-és expedíciót is Charles Bruce
vezette. Mallory mászótársa Andrew Irvine volt. Egyik kollégájuk –
név szerint Noel Odell geológus – kicsit lemaradva követte őket,
hogy szükség esetén a segítségükre legyen.
Keveset tudunk arról, hogy mi történt ezt követően. Mallory és
Irvine kellő eszközök híján nem tudott kommunikálni a csapat többi
tagjával. Csak annyit tudunk biztosan, hogy soha nem tértek vissza.
Mivel azonban magam is jártam az Everesten, képet adhatok arról,
hogy mit élhettek át.
Az Everest magasabban fekvő lejtői roppant veszélyesek. Az
ember lába alatt minden előjel nélkül gleccserszakadékok –
gigantikus repedések – nyílhatnak meg a jégben. Velem is
megtörtént. Ha nem lettem volna egy kötélhez rögzítve, belőlem is a
hegy komor statisztikáját gyarapító adat vált volna. Ketten kellettek
hozzá, hogy kirángassanak a szakadékból, egy embernek nem
sikerült volna.
Ha a halálzónában elfogy az oxigéned, azonnali kábulat,
elmezavar, majd letargia léphet fel, míg végül beáll a halál. Az életet
jelentő ormótlan oxigénpalackok alig elviselhető teherként
nehezednek a válladra. Az oxigén haszna ugyanakkor némileg
ellensúlyozza a palackok súlyát – ami 1924-ben sokkal, de sokkal
nagyobb volt.
Odafenn a végtagok elfagyása megszokott dolognak számít. Én
még ma is érzem az Everesten szerzett fagyási sérülések utóhatását,
ha hideg az idő: zsibbadást, majd heves fájdalmat, ahogy a vér a
meggyengült hajszálerekbe nyomul.
Ekkora magasságban a szervezet arra is képtelenné válik, hogy
feldolgozza a táplálékot. Egyszerűen elkezd leépülni. Amikor belépsz
a halálzónába, az olyan, mintha bekapcsolnál egy időzített bombát.
Amennyiben túl sokáig maradsz ott fenn, meghalsz – nem számít, ki
vagy.
Az időjárás rendkívül szeszélyes; még a mai modern időjárás-
előrejelző módszerekkel is kiszámíthatatlan. 1924-ban persze
időjárás-előrejelzés sem létezett. Az Everesten fújó szelek elég erősek
tudnak lenni ahhoz, hogy ledöntsék az embert a lábáról – onnan
pedig csak lefelé vezet út.
Ilyen magasságban, ilyen körülmények között tartózkodni
fájdalmas élmény. Nagyon fájdalmas.
Az izmaid pihenőért könyörögnek. A tüdőd ég. A végtagjaidat
mintha ezer tűvel szurkálná a dermesztő hideg. A fejed lüktet, a
szádat és a torkodat szárazra marja a ritka levegő.
 Mintha kínzókamrában lennél. Úgy érzed, bármit megtennél,
csak hogy vége legyen. Olyan, mintha maga a hegy próbálna
eltántorítani a szándékodtól. És ahogy a levegő egyre ritkul, s a
csontjaid mélyéig hatol a hideg, azon kapod magad, hogy már semmi
nem érdekel.
Az Everesten a halál vonzó lehetőségnek tűnik.
De muszáj ellenállnod ennek az érzésnek. Küzdened kell ellene
minden erőddel.
Amikor én másztam meg a hegyet, olyan dolgokkal
rendelkeztem, amilyenekkel Mallory és Irvine soha. Volt megfelelő
lábbelim és hegyi felszerelésem. Tudtam kommunikálni a hegyen
levő többi mászóval. Többet tudtam arról, hogyan reagál a szervezet
a szélsőséges körülményekre. Pontos meteorológiai előrejelzések
voltak a birtokomban. Üzeneteket kaphattam otthonról, a
családomtól. Mindezek fényében még csodálatra méltóbbnak tartom,
amit ezek az úttörő hegymászók véghezvittek.
Látom magam előtt Malloryt és Irvine-t, ahogy a fogukat
összeszorítva ádáz küzdelmet vívnak a heggyel, amely megpróbálja
kiszívni belőlük az életet, az erőt és a győzni akarást. És ebben a
csatában kizárólag magukra hagyatkozhatnak.
A történelem és a tudomány azt mondatja velünk, hogy ők
ketten – bár elképzelhető, hogy nagyon közel jutottak hozzá –
valószínűleg soha nem értek fel a csúcsra. A világnak további
huszonkilenc évet kellett még várnia, mire Edmund Hillary és
Tenzing Norgay végül meghódította a Föld legmagasabb pontját.
Annyi bizonyos, hogy Mallory és Irvine az Everest gonosz lejtőin
vesztették életüket. Az is tény, hogy bátor kísérletük otthon,
Angliában, nemzeti hőssé tette őket. A Szent Pál-katedrálisban,
ünnepélyes keretek között búcsúztatták el őket. A szertartáson
Ramsay MacDonald miniszterelnök és V. György király is részt vett.
De vajon a történelem és a tudomány mindent elárul nekünk?
Vagy George Mallory történetének vannak fel nem fedett részletei
is?

Noel Odell – Malloryék segítője, aki a nyomukban haladt – június 8-

án érte el a 7925 méteres magasságot. Ahogy felfelé bámult a csúcsra,
a felhőtakaró egy pillanatra eloszlott. Később ezt írta a naplójába
arról, hogy mit látott: „A gerincen, egy sziklalépcső alatti kis
hóbuckán parányi, fekete pötty rajzolódott ki. A fekete pötty
mozgott. Rövidesen feltűnt egy másik fekete pötty is, és elindult
felfelé a hóban, hogy csatlakozzon a másik pöttyhöz a gerincen…”
Az Everest magasan fekvő lejtőin három jól felismerhető szikla-
és jégkiszögellés található: az Első, a Második és a Harmadik lépcső.
Sokan úgy vélik, Odell leírásában a Második és a Harmadik lépcső
közötti terület szerepel, ami azt jelentené, hogy Mallory és Irvine
nagyon közel jártak a csúcshoz.
Vajon elég közel ahhoz, hogy el is érjék, mielőtt ereszkedés
közben utolérte őket a végzetük?
Edward Whymper történetéből tudjuk, hogy egy hegynek nem
számít, lefelé vagy felfelé öl-e meg. Azt is tudjuk, hogy Malloryban
megvolt a merészség a csúcstámadáshoz. Ezért jött – és a dicsőségért
hajlandó volt mindent kockára tenni.
Holttestének megtalálásával egyéb dolgokra is fény derült.
 Odell nem sokkal délután egy óra előtt pillantotta meg Malloryt
és Irvine-t, ahogy a csúcs felé tartanak. Nemigen férhet hozzá kétség,
hogy a napnak ebben a szakában védőszemüveget viseltek, hogy
megóvják a szemüket a hóvakságtól. Mallory hószemüvegét azonban
nem az arcára fagyva találták meg. Nem is a közelben hevert.
A zsebében volt.
Vajon ez arra utal, hogy már lefelé ereszkedett, este, amikor a
hószemüvegre nem volt szükség? Sokak szerint igen.
És mi a helyzet Mallory feleségének tett ígéretével, miszerint, ha
feljut a csúcsra, elhelyezi ott Ruth fényképét? Ha ez igaz, akkor
egészen biztosan magával vitte, amikor elindult a táborból – és a
képnek nála kellett volna lennie akkor is, amikor rábukkantak a
testére.
Csakhogy nem volt ott.
Túl romantikus elképzelés, hogy Mallory valójában feljutott az
Everest csúcsára? Hogy a felesége képe, még ha csak rövid időre is,
ott hevert fenn, azon a magányos, elhagyatott, gyönyörű helyen,
mielőtt elfújta volna a szél, vagy betakarta volna a hó? Mielőtt a férje
a lefelé vezető úton meghalt volna?
Senki sem tudja. Talán egy nap megtalálják Irvine holttestét is, és
vele a fényképezőgépet, amelyet magukkal vittek. Vagy lesznek rajta
képek, amelyeken a két hegymászó a csúcson áll, vagy nem.
Egyelőre csak az Everest tudja a választ a rejtélyre. És az ég
istennője nem egykönnyen fedi fel a titkait.

*
Egy dolog biztos: Hillary és Tenzing voltak az elsők, akik
megmászták az Everestet, és épségben vissza is tértek a csúcsáról. Ez
a dicsőség örökre az övék marad. Az a talány azonban, hogy Mallory
elérte-e a csúcsot, vagy sem, valamint a heggyel folytatott egész
küzdelmének története – mint ahogy mindenkié, aki megpróbálja
legyőzni az Everestet – nem kevésbé eposzba illő vagy lenyűgöző.
Mallory ezt tűzte ki maga elé. Talán sikerült neki, talán nem. A
lényeg az, hogy belevágott, és minden tőle telhetőt megtett annak
érdekében, hogy elérje a célját.
Mindannyiunknak megvan a maga Everestje. És ahogy nincs mit
szégyellni azon, ha az „igazival” szemben kudarcot vall az ember,
amiatt sem kell szégyenkezned, ha a saját, személyes hegyeid
győznek le.
A lényeg az, hogy soha ne add fel; hogy bátran és méltósággal
cselekedj a sorsdöntő pillanatokban. Egyedül az szégyellnivaló, ha
meg sem próbálod.
Malloryt ezzel senki sem vádolhatja.
 TONI KURZ:
A GYILKOS FAL

„Le kell győznünk a falat,

vagy ő győz le minket.”

(TONI KURZ)

Toni Kurz, nem sokkal a baleset előtt, 1936 júliusában

 és egy kötélen függve, 1936. július 23-án

Eiger. Németről lefordítva: „az emberevő óriás”.

Egy hegymászót már maga a név is félelemmel vegyes tisztelettel tölt
el. Ha nem, akkor rossz hobbit választott.
Ez a 3970 méteres hegy a svájci Alpokban azóta vonzza a
legelszántabb hegymászókat, amióta csak létezik ez a sport. Nem a
magassága miatt, hanem amiatt, hogy rendkívül nehéz megmászni.
Emellett egyike annak a néhány hegynek, amely nem csupán a
hegymászók bajtársi közösségében híres.
Az Everesthez, a Matterhornhoz és a K2-höz hasonlóan kicsi
gyerekek is megjegyzik a nevét. És megtanulják, hogy itt van az a
félelmetes sziklafal, amelyik az egyik legnagyobb kihívást támasztja a
hegymászókkal szemben: az Északi fal, németül a Nordwand. Innen
ered az 1930-as években ráragasztott név: Mordwand – „Gyilkos fal”.
Ez a történet azonban nem arról szól, hogyan mászta meg végül
sikerrel 1938-ban egy német és osztrák hegymászókból álló bátor
csapat az Eiger északi oldalát. Ez az egy évvel korábbi, kudarccal
zárult próbálkozás története. Tanulságos mese arról, hogy néha még
a páratlan bátorság sem elég, ha az ember a saját túléléséért küzd a
természet erőivel szemben. És intő példája annak, hányféle
borzalmas módon végezhet egy hegy az emberrel.

Toni Kurz, a jóképű, huszonhárom éves fiatalember 1936 júliusában

három társával, Willy Angererrel, Edi Rainerrel és Andreas
Hinterstoisserrel együtt elhatározta, hogy megpróbálja megmászni az
Északi falat. A hegymászók voltak a kor sportcsillagai, hőstetteikről
címlapon számoltak be az újságok.
Amikor elérkezett az indulás napja, jókora tömeg verődött össze
a hegy lábánál, hogy teleszkópokkal és kézi távcsövekkel nézze végig
a lélegzetelállító hőstettet. A négy fiatalember tudta, hogy ha
legyőzik a Gyilkos falat, hősökké válnak. Amikor nekivágtak a
hegynek, többen is hallották, ahogy tréfálkozva azt mondták a helyi
hegymászóknak: „Mi majd megmásszuk helyettetek a falat, ha ti már
nem voltatok képesek rá.”
A hegyek azonban tiszteletet követelnek. Aki elmulasztja
megadni nekik, azt az anyatermészet hajlamos megleckéztetni –
gyakran nagyon fájdalmasan.
A hegymászók először két párra oszolva haladtak, ám hamarosan
úgy döntöttek, inkább mind a négyen összekapcsolják magukat a
kötelekkel. Ez nem csak szakmai döntés volt: mintha hangsúlyozni
akarták volna, hogy ez közös vállalkozás. Ha sikerrel járnak, osztozni
fognak a dicsőségen.
Ahogy a tragédián is, ha valami balul üt ki.
Eleinte minden remekül alakult. Sikeresen túljutottak az Északi
fal első szakaszain – az Első és a Második jégmezőn amelyeknek a
nevét jól ismerték azok, akik lentről figyelték az Eiger
meghódítására tett kísérleteket. De aztán a hegy figyelmeztető lövést
adott le rájuk, ami éppen csak elsüvített a fejük mellett.
Meleg nap volt – ami az Eigeren egyáltalán nem jó dolog. Ahogy
a nap sugarai a sziklafalra vetülnek, a jégtakaró olvadozni kezd, az
olvadékvíz pedig lecsorog a szirteken, és köveket, valamint
jégtörmeléket sodor magával. Jelentős részben ez teszi oly
veszélyessé az Eiger Északi falát.
Egy puskagolyóként feléjük szálló kisebb kő eltalálta Angerer
fejét: vér spriccelt szanaszét. Angerer élt, de csúnyán vérzett. Rainer
kénytelen volt lemaradni a csapattól, hogy ellássa a társa sérüléseit.
A vérzést viszonylag gyorsan sikerült elállítania, és a csapat úgy
látta, Angerer vérző feje nem annyira komoly sérülés, hogy emiatt
meg kellene szakítani a küldetést.
 Az incidens ellenére jól haladtak az első napon. Már az Északi fal
felét sikerült megmászniuk, mire letáboroztak éjszakára.
Másnap reggel az Eiger lábánál még nagyobb tömeg verődött
össze. Tudták, hogy Angerer megsérült, úgyhogy elképzelhető, hogy
azért jöttek ki ennyien, hogy szemtanúi legyenek a
visszavonulásnak. A csapat azonban nem hátrált meg, és folytatta a
mászást.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Angerer legyengült; ennek ellenére a
nap végére a hegymászók elérték a Harmadik jégmezőt. Ott verték
fel a sátrukat éjszakára.
A következő napon a közönség azt figyelhette, hogy Kurz és
Hinterstoisser előrenyomul az Északi falon a Halálbivaknak nevezett
terület felé. Angerer és Rainer azonban nem mozdult a táborból.
Angerer előző nap elszenvedett sérülései kezdték megbosszulni
magukat.
Így aztán az elöl haladó hegymászók, noha már oly közel jártak a
sikerhez, kénytelenek volt visszaereszkedni hátramaradt két
társukhoz.
Lehet, hogy kissé nagyképűen vágtak neki a küldetésnek, de
hegymászóként és barátként tudták, hogy Angerer élete többet ér az
Északi fal megmászásának dicsőségénél. A hegy alázatra intette őket
– és gyorsan kellett cselekedniük. Ha Angerer képtelen mászni,
akkor mindegyik társa segítségére szüksége lesz, hogy biztonságban
lejusson a hegyről.
Ők pedig habozás nélkül jöttek, hogy segítsenek neki. Mindenki
egyért.

*
Ha olvastad Edward Whymper vagy (kissé hátrébb) Joe Simpson
történetét, akkor tudod, hogy az ereszkedés sokszor éppen olyan
veszélyes – ha nem veszélyesebb –, mint a felfelé vezető út. Egy
sérült és legyengült társat letámogatni az Eiger meredek Északi
faláról sziszifuszi munka.
Eleinte mégis úgy tűnt, képesek lesznek megoldani a feladatot. A
Második jégmező összetömörült hóval borított, nagy, széles lejtője
lentről nem látszik túl nehéz terepnek; a csapat viszonylag gyorsan
át is kelt rajta. Amikor azonban elérték a sziklalépcsőt, amely az Első
jégmezőhöz vezet, lelassult a haladásuk – méghozzá drámai módon.
A jégmező tetején egy újabb éjszakára le kellett táborozniuk.
Aznap mindössze 300 métert ereszkedtek; még négyszer ennyi
volt hátra.
A harmadik éjszaka egy sérülttel az Eiger északi oldalán rekedve
– ez bizonyára rémisztő lehetett. Vészesen fogyott az erejük. A
ruházatuk átázott, fáztak. Ráadásul tudták, hogy másnap olyan
részeken – az úgynevezett Traverzen és a Nehéz repedésen – kell
átcipelniük sérült társukat, amelyektől joggal retteg minden
hegymászó. Mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy életük
legnehezebb mászása vár rájuk – sokkal nehezebb, mint az eredeti
céljuk, a csúcs meghódítása.
Szó szerint az életük múlt azon, hogy sikerrel járnak-e.
Eljött a hajnal. A kíváncsiskodók odalentről a teleszkópjaikon át
látták, ahogy a négy férfi előbújik éjjeli menedékéből, és viszonylag
gyorsan ereszkedni kezd lefelé az Első jégmezőn. A haladásuk
biztatónak tűnt. A Traverz felé közeledve azonban elromlott az idő.
A hegy még nem tekintette befejezettnek a csatát.
 Tekergőző ködindák fonták be az Északi falat. Porhóból, jégből
és kőtörmelékből álló lavinák záporoztak alá a hegyoldalon.
A hegy lassan teljesen ködbe burkolózott. A sziklafalon drámaian
lecsökkent a hőmérséklet. A lecsorgó olvadékvíz acélkemény jéggé
fagyott. A négy hegymászó most már csupán pillanatokra tűnt fel a
lenti szemlélők távcsövein.
A csapat helyzete egyre reménytelenebbé vált. Bizonyára ők is
felismerték, mekkora bajban vannak, ahogy a hideggel és a széllel
szemben védtelenül, a meredek sziklafalba kapaszkodva küzdöttek a
puszta életükért. Rá kellett ébredniük, hogy egyedül is bajosan
tudnának lejutni a hegyről, nemhogy egy sérülttel.
Amikor a felhők rövid időre szétváltak, a tömeg azt láthatta,
hogy csak három hegymászó kísérel meg lejutni a Traverzen. A
negyedik – Angerer – hátramaradt.
Aztán ismét eltakarták őket a felhők.
Amikor legközelebb kibukkantak a ködből, kiderült, hogy a
három egészséges hegymászónak fel kellett adnia a próbálkozást. A
bizonytalan jéggel borított Traverzen lehetetlennek bizonyult
átjutni. A három férfi egész délelőtt próbálkozott, azonban csak még
jobban lefárasztották magukat. A kimerült hegymászóknak másik
útvonalat kellett keresniük lefelé.
Igen ám, de onnan, ahol voltak, egyetlen út jöhetett számításba:
egy teljesen függőleges sziklafal.

A függőleges ereszkedés volt a kisebbik rossz – bár attól még

ugyanolyan rossz. Ez a megoldás azt jelentette, hogy a három
egészséges embernek a sérült Angererrel együtt 220 métert kell
kötéllel lefelé ereszkednie egy olyan sziklafalon, amelyiknek nem
látják a végét. Gyanították, hogy ez pokolian hosszú ereszkedés lesz.
A függőleges falból kiugró sziklakiszögelléseknél nem tudhatták,
hogy a kinyúló részen átvetett kötél nem a semmibe fog-e lógni. De
még ha vissza is vezeti őket a falra, nem láthatták előre, lesz-e hová
rögzíteni a következő kötélszakaszt, hogy folytathassák az útjukat
lefelé. Mivel senkitől nem kérhettek útbaigazítást, hogy az útvonal
járható-e, lényegében vakon kellett ereszkedniük. Közben a hó és a
lezuhanó kőtörmelék folyamatosan záporozni fog rájuk, mintha csak
apró bábukat próbálna ledönteni egy tekepályán.
Egy ilyen ereszkedést megkísérelni, ráadásul hóviharban,
öngyilkossággal ér fel – nekik azonban nem volt más választásuk.
Belevágtak.
Először úgy tűnt, a csapatnak talán sikerül végrehajtania a
lehetetlent. A hegy lábánál a nézők hallották a hegymászók
kurjantását, hogy minden rendben. Ahogy lejjebb értek, a hangjuk
egyenesen izgatottnak tűnt, mintha tényleg kezdenék elhinni, hogy
sikerülhet nekik.
Ami ezt követően történt, arra sűrű felhőfüggöny mögött került
sor, ezért csak töredékinformációkból tudjuk rekonstruálni a
tragikus eseményeket. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy az első
hegymászóval egy lavina végzett.
Ahogy a lezuhanó hógörgeteg rettentő súlyával könyörtelenül
elsöpörte Andreas Hinterstoissert, leszakította a hegymászót a
tartókötélről. Hinterstoisser rongybabaként zuhant alá, és több száz
méterrel lejjebb halálra zúzta magát a köveken.
 Társuk halála ilyen közel a célhoz egészen biztosan megrendítő
csapás volt a három megmaradt hegymászó számára, ugyanakkor
nem engedhették meg maguknak, hogy összetörjenek. Később majd
meggyászolják elvesztett társukat, de most a túlélésre kell
összpontosítaniuk. A helyzetük azonban sokkal nehezebbé vált azzal,
hogy csak ketten maradtak, akik segíthettek a sérült Angerernek.
Nem maradt így sokáig.
Angerer volt a következő áldozat. Az, hogy pontosan hogyan
lelte halálát, nem teljesen tiszta; valószínűsíthetően megcsúszott, és
lezuhant, a kötél pedig, amelynek elvileg meg kellett volna óvnia az
életét, a nyakára tekeredett, és megfojtotta. Ernyedt holtteste a
levegőben himbálózott, mint egy halálraítélt egy groteszk
akasztófán.
A hegy kegyetlenül megleckéztette a hegymászókat, akik voltak
olyan vakmerőek, hogy az Északi falra merészkedjenek. És még
mindig nem végzett velük.
Rainer volt legfelül a kötélen, amely Kurzot és Angerert is
biztosította. Kettejük – az élő és a holt társ – együttes súlya azonban
kezdte összeroppantani a mellkasát. Rettenetes lehetett a nyomás,
amely a mellkasára nehezedett, és semmit sem tehetett ellene. A
kötél halálos satuként fogta körül a testét, és iszonyú erővel húzta
lefelé. Ott helyben megfulladt.
Négyük közül már csak Toni Kurz maradt. Baljós felhőtakaró és
halál vette körül – ő viszont még élt.
Száz meg száz méterrel a föld felett lógott egy kötélen az Eiger
könyörtelen Északi falán, úgy, hogy csak a testére erősített hám
tartotta. Felette és alatta is egy-egy holttest lengedezett a szélben – se
felfelé, se lefelé nem mászhatott a kötélen, és a sziklafalhoz sem
tudott odalendülni.
Tehetetlenül lógott a semmiben, és egyedül abban
reménykedhetett, hogy valakinek lesz bátorsága a segítségére sietni.

A környéken voltak hegyi vezetők, de a vezetőjük senkit nem volt

hajlandó arra kényszeríteni, hogy részt vegyen a mentőakcióban.
Végtére is, Kurz és a társai tudták, hogy milyen kockázatokkal jár a
vállalkozásuk, amikor belevágtak.
A hegymászók közössége ugyanakkor mindig is szorosan
összetartott. A hegyi vezetők bátorságát tanúsítja, hogy a nagyon is
valós veszélyek ellenére útnak indítottak egy mentőcsapatot.
Átküzdötték magukat a kavargó hóförgetegen, és 90 méterre
megközelítették azt a helyet, ahol Kurz függött. Az üvöltő szelet
túlharsogva felkiabáltak a hegymászónak, ő pedig visszakiabált
nekik. Elmondta, mi történt a három társával, majd közölte a
mentőcsapattal, hogy csak akkor lehet reményük a megmentésére,
ha fentről közelítik meg. Onnan ugyanis – magyarázta – az általa
korábban a sziklába bevert mászókapcsokhoz (szegekhez) erősíthetik
magukat; így talán le tudnak ereszkedni hozzá.
Csakhogy egy ilyen vakmerő mentőakció időigényes, és addigra
már kezdett beesteledni. Sötétben öngyilkosság lett volna
megpróbálkozni a mentéssel. Így hát a hegyi vezetők újra
felkiabáltak Kurznak:
– Ki tudsz húzni még egy éjszakát?
Kurz tisztán és erélyesen visszaüvöltött nekik:
 – NEM!
A hegyi vezetők azonban tudták, hogy nincs más választásuk.
Éjszakai mentőakcióról szó sem lehetett. Kurz kizárólag úgy
maradhatott életben, ha kitalálja, hogyan vészeljen át még egy utolsó
éjszakát.
Felkiabáltak neki, hogy másnap napkeltekor visszajönnek, de
ahogy ereszkedtek lefelé, még hallották, ahogy Kurz utánuk üvölt. A
hangja visszaverődött a sziklákról, és visszhangzott az egész
völgyben:
– NE!
Elképzelhetetlenül hosszú éjszaka várt rá: szélvihartól tépázva,
élet és halál között himbálózni előre-hátra, majd vissza, a kötélhez
fagyva, halott barátokkal körülvéve, a sötétség ölelésében.
Annyira hideg volt, hogy 20 centis jégcsapok nőttek ki a
csizmája talpából, ahogy átnedvesedett ruhájából lecsöpögött, majd
megfagyott a víz. Valamikor a végeláthatatlan éjszaka közepén az
egyik kesztyűje lecsúszott a kezéről. Kegyetlen csapás. Kurznak
tudnia kellett, hogy most már igazán bajban van.
A hideg a húsába mart. Először az ujjai fagytak le, aztán a keze,
majd a fagy végigkúszott a karján. És közben folyamatosan,
hullámokban záporozott rá odafentről a porhó.
A kihűlés néma gyilkos. Előbb megfoszt a mozgás képességétől,
aztán megbénítja az agyadat is, hogy képtelen légy tiszta fejjel
gondolkodni. Utána kiszívja belőled az élni akarást. Toni Kurz
azonban nem volt hajlandó feladni. Amikor a mentőcsapat
napkeltekor visszatért, ő ott várta őket. Megbénította a fagy,
azonban még mindig élt, és vissza tudott kiabálni nekik – igaz,
sokkal elhalóbb hangon, mint korábban.
 A sziklafalat addigra jeges bevonat borította be. Kurz továbbra is
erősködött, hogy fentről próbálkozzanak, ám a hegyi vezetők tudták,
hogy még ideális körülmények között is csak egy tapasztalt
hegymászó tudna leereszkedni Kurzhoz. Ezért aztán négyfős
csapatuk inkább alulról próbált felkapaszkodni oda, ahol Kurz
függött.
40 méterre megközelítették. Már csak egy kicsi hiányzott.
Egy kiszögellés miatt nem látták Kurzot, de tudták, hogy az
egyetlen esélye az, ha valahogy kötelet dobnak neki, amelyen lejjebb
ereszkedhet. Ha egy kicsivel lejjebb tudna ereszkedni, elérhetnék. A
Kurz felé lőtt kötelek azonban csupán az üres levegőt hasították,
mielőtt lendületüket vesztve ernyedten visszapottyantak volna.
Kurznak egy lehetősége maradt. Egyetlen esély a túlélésre.
Valahogy le kellett ereszkednie az alatta himbálózó Angererhez,
és le kellett vágnia halott társát a kötélről. Azután vissza kell másznia
a kötélen, amilyen magasra csak tud, és elvágni a kötelet, ami
Rainerhez kapcsolja. Végül pedig összecsomózni a két kötelet, és
leereszkedni az utolsó szakaszon a mentőcsapathoz.
Szinte lehetetlen feladat egy kimerült, fagyási sérülésekkel
küszködő, vészesen kihűlt embernek, akinek az egyik karja teljesen
merevre fagyott. Szinte lehetetlen – de nem teljesen.
A döbbent mentőcsapat nem sokkal később meghallotta a kötelet
nyiszáló fejsze hangját. A kötél széthasadt, de Angerer teste nem
esett le, mert részben a sziklafalnak támaszkodott, és hozzáfagyott.
Végül egy lavina söpörte le, ami éppen csak elkerülte a
mentőcsapatot. A fagyott holttest a hóval együtt a mélybe zuhant.
Kurz ezután lassan, nagy fájdalmak közepette, feljebb
kapaszkodott, és ott is elvágta a kötelet, hogy leválassza magát Rainer
holttestéről. Aztán a fogai és egyetlen használható keze segítségével
kibogozta a szabaddá tett kötelet.
Ötórányi munkával, ötórányi elképzelhetetlen bátorsággal és
elszántsággal jutott el idáig.
Fogait összeszorítva, üggyel-bajjal elkezdte összekötözni a két
kötélszakaszt. Normális esetben egy hozzá hasonló tapasztalt
hegymászó másodpercek alatt végrehajtja ezt a műveletet. Kurz
szervezete azonban kezdte felmondani a szolgálatot. Több mint egy
órába telt, mire végzett.
Bár az erőtartalékai csaknem teljesen kimerültek, csodával
határos módon sikerült leeresztenie a kötelet a mentőcsapathoz.
Ezután lassan, centiméterről centiméterre haladva, ereszkedni
kezdett feléjük.
Gyötrelmes munka volt. Kurz teste szinte merevre fagyott.
Herkulesi erőfeszítés kellett hozzá, hogy csupán néhány
centiméterrel elmozdítsa a tagjait. De Kurz a végsőkig dacolt a
fájdalommal, a kimerültséggel és a halál fenyegető ölelésével, s
rendíthetetlenül araszolt lefelé.
Nagyon közel járt hozzá, hogy sikerüljön.
A hegyi vezetők már látták, és tisztán hallották a hangját.
Mindössze az volt a gond, hogy a két kötélszakasz találkozásánál volt
egy nagy csomó. Kurz egyedül úgy juthatott túl rajta, ha a csomót
átpréseli a hámja rugós kapcsán.
Talán sikerült volna neki, ha az egyik karja nem merevedett
volna le teljesen, vagy ha végsőkig elcsigázott testének még lettek
volna tartalékai. A hegyi vezetők mindenesetre folyamatosan
biztatták lentről.
– Próbálkozz! Ne hagyd abba! – igyekeztek túlharsogni a szelet.
 Kurz próbálkozott is – amíg a teste engedte. Közben
összefüggéstelen szavakat motyogott, amelyeknek a lentiek nem
tudták kivenni az értelmét. Az arca elkékült a fagytól, és alig
mozogtak az ajkai.
Már az egész teste alig mozgott.
A csomó pedig nem engedett.
A mentőcsapat tehetetlenül figyelte: a biztatáson kívül semmivel
sem tudtak segíteni neki.
Kurz mozdulatai egyre lassabbak és nehézkesebbek lettek.
Lefagyott bal karja mereven, mozdulatlanul, hasznavehetetlenül
nyúlt ki a testéből.
Végső próbálkozásként, hogy a csomót átpréselje a kapcson,
összeszedte minden megmaradt erejét, és előrehajolt, hogy a fogával
ragadja meg a csomót. A próbálkozás azonban kudarcot vallott. Toni
Kurz megértette, hogy meg fog halni. Fejét a hegyi vezetők felé
emelte, és még egyszer, utoljára szóra nyitotta a száját. Ezúttal nem
elhaló motyogás hagyta el az ajkát; a szavait tisztán hallották:
– Ich kann nicht mehr – lihegte.
„Nem bírom tovább.”
Aztán Toni Kurz utolsó csepp ereje is elfogyott. Összeroskadt, és
mozdulatlanul várta, hogy elragadja a halál.

Nem Toni Kurz az egyetlen, aki az Eiger Északi falán vesztette életét.
Nem eredeti vállalkozásának vakmerősége miatt került bele ebbe a
könyvbe, hanem konok, hősies ellenállása okán. A végsőkig küzdött
az életéért, amelytől a hegy és az elemek minden erejükkel
megpróbálták megfosztani.
Toni Kurz úgy halt meg, hogy egy pillanatra sem adta fel.
Bátorsága és rendíthetetlensége mindig is alázatra intő, megindító
példa volt a számomra. Egy olyan férfi példája, aki megmutatta,
milyen az igazi elszántság és kitartás.
 PETE SCHOENING:
A NAGY BIZTOSÍTÁS

„Lehet, hogy a csapat kudarcot vallott,

de az elképzelhető legcsodálatosabb módon . "

(REINHOLD MESSNER)

: Pete Schoening a Cascade-hegységben, a „Világítótorony” (Lighthouse Tower)

megmászása közben, Washington állam, 1949: Bob and Ira Spring Photographers.
2006-ban egy huszonnyolc fős társaság összejövetelt rendezett.
Igen becses dolgot ünnepeltek: a létezésüket.
Annak a nyolc hegymászónak a leszármazottai voltak, akik
ötvenhárom évvel korábban kísérletet tettek a világ második
legmagasabb hegyének, a K2-nek a meghódítására. Ők
huszonnyolcan tudták: azt, hogy egyáltalán megszülettek, egyetlen
ember hihetetlen lelkierejének és annak a félelmetes hegynek a
lejtőin végrehajtott bátor tettének köszönhetik.
A hegymászózsargonban a „biztosítás” a hegymászókat összekötő
kötelet jelenti, amelynek az a szerepe, hogy mászáskor és
ereszkedéskor megóvja a hegymászókat a lezuhanástól. És ez a
biztosítás 1953-ban, a K2 meghódítására tett sikertelen kísérletnél
létfontosságúnak bizonyult.

Tévedés ne essék: lehet, hogy a Pakisztán és Kína határán magasodó

K2 csak a második legnagyobb hegy a világon, de széles körben úgy
tartják, hogy ezt a legnehezebb megmászni a Himalája óriásai közül.
Ma is rendszeresen halnak meg hegymászók ennek a gigásznak a
lejtőin. Minden négy emberre, aki eléri a csúcsot, jut egy, aki
szörnyethal a próbálkozás során. Télen még soha senki nem mászta
meg – 1953-ban pedig még egyáltalán nem volt ember, aki feljutott
volna a csúcsára.
 A Charles Houston vezette, nyolc főből álló amerikai csapat
akart lenni az első, akiknek sikerül.
Bizonyára ismered a mondást, hogy egy csapatban nincs olyan,
hogy „én”. Nos, Houstont pontosan ez az elv vezérelte a csapat
összeállításánál. Az expedíció tagjait nem pusztán kiváló
hegymászótudásuk alapján választotta ki – sőt, a csapatból sok náluk
képzettebb hegymászó kimaradt –, hanem inkább azt nézte, hogy
mennyire tudnak együttműködni mostoha körülmények között.
Houston világossá tette, hogy arra az esetre, ha nehéz helyzetbe
kerülnének, erős jellemű embereket akar maga mellett tudni. Akkor
még nem sejtette, hogy ez a döntése később milyen fontosnak
bizonyul.
A csapatban, amelyet összeállított, helyet kapott egy atomtudós
Los Alamosból, egy síoktató Seattle-ből, egy Art Gilkey nevű
geológus Iowából és a csapat legfiatalabb tagjaként egy huszonhét
éves vegyészmérnök, Pete Schoening.
Utóbbi lett az, aki örökre beírta a nevét a hegymászás
történetének könyvébe.
A csúcs meghódítására tett kísérletre közvetlenül azután került
sor, hogy Pakisztán elszakadt Indiától. Ez fontos tényezőnek számít,
ugyanis az indiai serpákat – akik a szétválásig rendszeresen részt
vettek teherhordóként a himalájai expedíciókon – nem látták
szívesen Pakisztánban. A pakisztáni Hunza térség teherhordóit
viszont nem tartották hasonlóan képzett hegymászóknak.
A csapat úgy döntött, ahelyett, hogy tapasztalatlan teherhordók
segítségére támaszkodnának, inkább könnyű felszereléssel vágnak
neki az útnak. Nem vittek magukkal semmilyen felesleges eszközt, és
oxigénpalackokat sem.
 A helyi kalauzok elhagyásának ugyanakkor megvoltak a maga
előnyei. Az útvonal, amelyet választottak, az Abruzzi-gerincen át
vezetett, ahol nincs túl sok hely a sátrak leveréséhez – vagyis minél
kevesebben vannak, annál jobb. Legalábbis akkor így gondolták.
A seregben az a mondás járja: „Ha nincs terved, akkor a kudarc a
terv.” Houstonék számára a tervezés, az alapos, mindenre kiterjedő
felkészülés kulcsfontosságú volt.
A csapat június 20-án érkezett meg az alaptáborba. A K2 csúcsáig
összesen nyolc tábort kellett felállítaniuk. A következő hat hetet
azzal töltötték, hogy módszeresen fel-le másztak a hegyen, kijelölték
és karbantartották az útvonalat, felállították a táborokat, valamint
gondoskodtak a létfontosságú készletek kihelyezéséről. Csak
augusztus 2-án jutottak el a csúcstól kevesebb mint 1000 méterre
levő 8-as táborba, ahonnan meg akarták indítani a csúcstámadást.
Eddig minden jól alakult.
Vannak azonban előre nem látható dolgok, amikre lehetetlen
felkészülni, bármilyen alapos is az ember. Az egyik az időjárás.
Néhány napja már folyamatosan romlott az idő, de most szinte a
semmiből hatalmas vihar kerekedett körülöttük. A csapat arra
kényszerült, hogy a halálzónában várja ki a végét – vagyis 8000
méteres magasság felett, ahol a szervezet anyagcseréje már nem
képes hatékonyan működni, és a test szó szerint elkezd sorvadni.
Nem tehettek mást, mint hogy reménykednek abban, a körülmények
javulni fognak – méghozzá belátható időn belül.
Sajnos nem így történt.
A fagyos, ritka levegő nagyon lemerítette a hegymászók amúgy
is fogyatkozó erőtartalékait. Ilyen nagy magasságban az emberi test
szabályosan haldoklik, és a legegyszerűbb tevékenység is óriási
erőfeszítést igényel. Az ember a puszta életéért harcol. A negyedik
napon az egyik sátor összerogyott a viharos szélben. A hatodik
napon, bár nehéz szívvel, de meghozták az elkerülhetetlen döntést:
feladják a próbálkozást, és felkészülnek a visszavonulásra. Ha nem
így tesznek, ott lelik a halálukat.
A hetedik napon azonban alábbhagyott a vihar ereje. Mégis
folytassák az útjukat felfelé? Olyan volt, mintha a hegy játszadozna
velük.
Aztán a sors kijátszotta a végső ütőkártyáját.

Az emberi testet nem arra tervezték, hogy huzamosabb időt töltsön

el nagy magasságban, és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozásra sem
reagál valami jól. Amikor ilyen hatalmas hegycsúcsokról van szó, az
emberek többségének a fagyási sérülések, a kihűlés és a
hegyibetegség jut az eszébe. Az igazság azonban az, hogy a szervezet
odafenn számtalan módon felmondhatja a szolgálatot, és az egyik
legszörnyűbb csapás, ami ott érheti az embert, a trombózis.
A halálzónában nincsenek „ártalmatlan” betegségek, de ha
lennének is, ez biztosan nem tartozik közéjük.
A trombózis – amit néha „fehér lábnak” is hívnak – a vénák
súlyos gyulladása, amelyet egy vérrög okoz. Azonnali orvosi
beavatkozást igényel. Ha a vérrög a vérárammal eljut a szívbe vagy a
tüdőbe, akkor vége a dalnak. A hegyekben, ahol ritka a levegő, és a
vér besűrűsödik, ez a betegség nagyságrendekkel veszélyesebb, mint
a tengerszinten. Halálosan komoly. Amikor a csapat egyik tagja, Art
Gilkey aznap összeesett a sátor előtt, Houston gyorsan meg tudta
állapítani, hogy mi a baja.
A csapatnak döntenie kellett. Gilkey-nek semmi esélye nem volt
a túlélésre, ha a halálzónában maradnak. Az alaptáborba lecipelni
viszont szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. Ráadásul az időjárás
csak rövid időre enyhült – a vihar ismét feltámadt, és újult erővel,
még dühödtebben támadt rájuk.
A hegymászók számára az lett volna a logikus döntés, hogy a
csapat többi tagjának túlélése érdekében otthagyják Gilkey-t a
hegyen. Miért ítéljenek mindenkit pusztulásra, ha csak az egyikük
végzete elkerülhetetlen?
Azonban ne felejtsük el, hogy Houston milyen kritériumok
alapján választotta ki éppen ezeket az embereket! Igazi csapat voltak:
nyolc férfi, aki megfogadta, hogy mindig együtt marad, bármi
történjék is.
Meg sem kellett vitatniuk a kérdést: szóba sem jöhetett, hogy
Gilkey-t a sorsára hagyják. Inkább megkísérelték a lehetetlent, hogy
társukat épségben lejuttassák a hegyről.
Akár az életük árán is.

A csapat nem tudta azonnal elhagyni a 8-as tábort. A vihar megint

teljes erővel tombolt körülöttük, és egyre komolyabban fenyegette
őket egy lavina veszélye. Kénytelenek voltak még három napig
összezsúfolódva fagyoskodni a táborban. Az idő közben egyre jobban
szorította őket.
 A halálzónát egy pillanatra sem szabad félvállról venni. Minél
hosszabb ideig maradsz itt, annál kisebb az esélyed az életben
maradásra.
Gilkey állapota egyre romlott – méghozzá jelentősen. A
tüdőembólia jelei mutatkoztak rajta, ami azt jelentette, hogy a vérrög
már a tüdeje körül lehet. Vért köhögött fel. Egyre közelebbről érezte
a halál jeges leheletét.
A vihar csak nem akart alábbhagyni, és a csapatnak most már
nem volt választási lehetősége: ha nem kezdik meg azonnal az
ereszkedést, mindnyájan ott pusztulnak.
Azt mondják, a kényszer találékonyságot szül – különösen akkor,
ha a túlélés a tét. Hordágyra volt szükségük, így hát rögtönözniük
kellett egyet. Kötelek, sátorvászon és egy hálózsák felhasználásával
bölcsőfélét eszkábáltak, amelybe belefektethették Gilkey-t, hogy
leereszthessék a lejtőkön. Ahogy az élete egy hajszálon, a teste egy
kötélen függött. S mindkettő a barátai bátorságán és kitartásán
múlott.
A 8-as és a 7-és tábor között függőlegesen körülbelül 300 méter
volt a távolság. Nem tűnik soknak, de próbálj csak megtenni ekkora
távolságot ilyen körülmények között, ilyen tengerszint feletti
magasságban – ráadásul egy sérülttel. Ahhoz, hogy eljussanak a 7-és
táborba, a hegymászóknak át kellett kelniük egy alattomos jégfalon,
amely egy közel 2000 méter magas, meredek sziklaszirtben
végződött. Onnan nem szívesen esne le az ember.
Ez még ideális körülmények között is embert próbáló feladat lett
volna, de a körülmények a legkevésbé sem voltak ideálisak. A vad
széllökések felkavarták és az arcukba vágták a havat. A hegymászók
alig látták, hová akasztják be a hágóvasaikat. Kizárólag az érzésre és a
ropogó hangra támaszkodhattak, ahogy a csizmájuk fémtüskéi
belemélyedtek a jégbe. Centiméterről centiméterre haladtak,
módszeresen tapogatva ki a következő lépést.
Ketten-ketten párban összekötve ereszkedtek, Pete Schoening
pedig Gilkey-hez és egy másik hegymászóhoz csatolva. A csapat
utolsó tagja, Robert Craig, egyedül mászott. Együtt próbálták Gilkey-
t oldalirányban átlendíteni a jégfalon, és óvatosan egyensúlyozva
leereszteni a 7-es táborba.
Schoeningre két ember súlya nehezedett: egy mászóképesé és
egy szinte maga- tehetetlené. Stabilan rögzítenie kellett magát,
miközben a többiek megpróbálták átsegíteni Gilkey-t a traverzen.
Schoening mélyen beakasztotta a jégcsákányát egy fagyott szikla
mögé, a kötelét hozzáerősítette a csákányhoz, majd a testéhez, és a
rögtönzött biztosítópontról elkezdte eregetni a kötelet a társainak.
Ekkor következett be a katasztrófa.
A párokban haladó négyes egyik tagja megcsúszott egy erősen
összetömörödött jégfolton, és a mászótársával együtt leszánkázott a
jégmezőn az alattuk tátongó sziklás szakadék felé. Ahogy elsiklottak
a másik pár mellett, a köteleik valahogy összegabalyodtak.
Az egymásba gabalyodott négy hegymászó üvöltve görgött végig
a lejtőn a végzete felé. Zuhanás közben keresztezték a kötelet, amely
Gilkey-t az alatta haladó társához és a messze felettük biztosító
Schoeninghez kötötte.
Az egész a másodperc törtrésze alatt történt. A hat férfi
megállíthatatlanul sodródott a szakadék felé, ahol a biztos halál várt
rájuk. Semmi sem menthette meg őket – csak a végzetesen
összegabalyodott kötelek végén odafent biztosító Pete Schoening.
 Schoening teljes súlyával rádőlt a csákány fejére, és legyengült
testének minden erejét beleadva ránehezedett. Tudta, hogy a
tükörsima lejtőn egyre gyorsuló iramban lefelé csúszó hat ember –
no meg a felszerelésük – együttes súlya mindjárt egy száguldó vonat
erejével fogja megrántani a csákányt. Ha a csákány kibírja ezt az
irdatlan erőhatást, és nem szakad ki a helyéből, az maga lesz a csoda.
A társai tovább csúsztak a szakadék felé.
100 méter.
50 méter.
Schoening összeszorította a fogát, és felkészült az iszonyatos
erejű rántásra.
Így is váratlanul érte – erre nem lehetett felkészülni. Az egy
szemvillanás alatt fémsodronyként megfeszülő kötél akkora erővel
rántott rajta egyet, hogy az egész teste beleremegett. Olyan érzés
volt, mintha a végtagjai ki akarnának szakadni a helyükről.
Hihetetlen módon azonban Schoening ellenállt, és megtartotta az
irdatlan súlyt. Még egyszer: több mint 500 kilogrammról beszélünk,
ami a lejtőn egyre gyorsuló ütemben lesikló társak sebességét
figyelembe véve még többnek tűnhetett.
És Schoening mindezt szörnyű időjárási körülmények között, a
kimerültségtől kóválygó fejjel és lefagyott kézzel hajtotta végre. Nem
hajtotta más, csak az adrenalin.
Ez volt a „nagy biztosítás”: az egyik leghihetetlenebb tett, amit
halandó ember valaha végrehajtott egy hegyen. Schoening társainak
sikerült apránként visszaküzdeniük magukat a sziklára, miközben ő
minden erejét megfeszítve küzdött, hogy megtartsa a súlyukat. Ha
nem sikerült volna véghezvinnie ezt az emberfeletti erőt és kitartást
követelő cselekedetet, bizonyos, hogy mind a heten szörnyethaltak
volna a szakadékban.
Pete Schoening később szerényen csak annyit mondott, hogy
egyszerűen szerencséje volt aznap a K2 lejtőin. A társai azonban
tudták, mi az igazság.
Az igazi hősök nem vágynak babérokra.

Történetünk azonban itt még nem ért véget. A hegymászók lassan

folytatták az útjukat lefelé, a 7-és táborhoz. Miután leértek, Gilkey
hordágyát a jéghez rögzítették, hogy tábort verhessenek.
Miközben a sátrak felállításán ügyködtek, egyszer csak Gilkey
halk kiáltása ütötte meg a fülüket.
Ketten visszasiettek oda, ahol Gilkey-t hagyták – ám a beteg
hegymászó nem volt ott. A jégcsákányok is eltűntek, amelyekkel a
jéghez rögzítették. Úgy tűnt, Gilkey egy lavina áldozata lett.
Vagy mégsem?
Ezeket a férfiakat kifejezetten azért választották ki, mert képesek
voltak csapatként együttműködni. Összetartani. A többiek érdekét a
sajátjuk elé helyezni. Érdemes eltöprengeni rajta, mi járhatott Art
Gilkey fejében, ahogy tehetetlenül feküdt a hálózsákjában fenn, a K2
jeges lejtőin.
Természetesen tisztában volt vele, hogy az élete egy hajszálon
múlik. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a társai a saját életüket
kockáztatják az ő megmentéséért. Aznap nagyon közel jártak a
halálhoz: csak Schoening emberfeletti erőfeszítésének köszönhették,
hogy még éltek. És még rettentően hosszú út várt rájuk. Mekkora
volt a valószínűsége, hogy az ő állapota ismét halálos veszélybe
sodorja a csapatot? Majdnem 100 százalék. Hallgatnának rá, ha arra
kérné őket, hogy hagyják ott a hegyen, és mentsék a saját bőrüket?
Egészen biztos, hogy nem.
Gilkey kába volt a morfiumtól, de így is el tudom képzelni,
ahogy üggyel-bajjal felült a rögtönzött hordágyon, és kinyújtotta a
kezét, hogy megragadja a jégcsákányokat, amelyek a hegyoldalon
tartották. Aztán az utolsó erőtartalékait mozgósítva kirántotta őket a
jégből.
Az elhaló kiáltás, amelyet a társai hallottak, Gilkey végső búcsúja
volt.
Lehet, hogy azon a napon, a K2 égbe nyúló ormain nem Pete
Schoening volt az egyetlen, aki halált megvető bátorságról tett
tanúbizonyságot. Elképzelhető, hogy Art Gilkey úgy döntött: a
barátai már éppen eleget kockáztattak miatta, és most rajta a sor,
hogy megtegye az egyetlen dolgot, amit a többiekért tehet. Olyan
lépésre szánta el magát, amelynek a végén szörnyű halál várt rá:
önként levetette magát a mélybe, és a testét összezúzták a fagyos
sziklák.
Senki sem tudja, valójában mi történt. Mindössze annyit tudunk
biztosan, hogy a hegymászók folytatták az ereszkedést. Tartoztak
annyival halott társuknak, hogy túléljék.
Art Gilkey végzetének nem látták más bizonyítékát, csak egy
törött jégcsákányt és néhány vérfoltos követ. Gilkey maradványait
negyven évvel később találták meg.
Évek múltán a csapat tagjai – vezetőjüket, Charles Houstont is
beleértve – annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy Gilkey
szándékosan áldozta fel magát azért, hogy megmentse a barátait.
 A hegyeken hősök születnek – akik gyakran ott is halnak meg.

További öt napba telt, mire a csapat lejutott az alaptáborba. Testileg-

lelkileg összetörve, fagyási sérülésekkel és hipotermiával küszködve,
gyászos hangulatban – de sikerült nekik.
Mielőtt elhagyták volna a tábort, a túlélők kövekből síremléket
emeltek Art Gilkey-nek. Egyszerű szertartás keretében
elbúcsúztatták a társukat, és hálát adtak a bátorságáért, az
önfeláldozásáért. A hely ma a K2-n odaveszett hegymászók végső
nyughelye.
A kőhalom számomra nem csupán egy ember emlékét őrzi,
hanem a hűség és az összetartás eszménye előtt is tiszteleg. Pete
Schoeninget bámulatos biztosítása a hegymászók egyik legnagyobb
példaképévé tette, ő azonban mindig szerényen beszélt tettéről, és
kisebbíteni igyekezett az érdemeit – ahogy az igazi hősök és
csapatjátékosok szokták.
Charles Houston később ezt mondta az expedíció tagjairól:
„Idegenekként vágtunk neki a hegynek, de testvérekként jöttünk le
róla.” Reinhold Messner (a valaha volt egyik legkiválóbb hegymászó)
pedig dióhéjban így foglalta össze ezt a történetet: „Lehet, hogy a
csapat kudarcot vallott, de az elképzelhető legcsodálatosabb módon.”
És ez mindig sokkal fontosabb a sikernél.
 JOE SIMPSON:
VÁGD EL A KÖTELET, VAGY MEGHALSZ!

„Mit teszel, ha az élet csodálatos lapokat oszt

neked? Biztonsági játékot játszol, pofátlanul
blöffölsz, vagy felteszed mindenedet?”

(JOE SIMPSON)

Joe Simpson hegyet mászik az angliai Peak Districtben, 1989. április: Time & Life
Pictures/Getty Images
1956-ban Sir Arnold Lunn, a híres hegymászó és író ezt írta Toni
Kurznak az Eigeren folytatott élet-halál harcáról: „A hegymászás
évkönyveiben még nem jegyeztek fel ehhez fogható heroikus
küzdelmet.”
1956-ban ez valószínűleg igaz is volt.
E szavakat azonban Lunn még azt megelőzően vetette papírra,
hogy Joe Simpson és Simon Yates a perui Andokba utazott volna. Az
ő ott végrehajtott hőstetteik valódi legendává váltak a modern
hegymászók körében.
Joe Simpson már akkor is tudott egyet s mást a veszélyes
hegyekről. 1983-ban Ian Whittaker nevű társával a Bonatti-pillér
meghódítására indult a francia Alpokban. Ez a Chamonix-völgy fölé
magasodó, közel 800 méteres gránittorony mágnesként vonzza az
adrenalinfüggőket. Simpsonék az első napon nagyon jól haladtak.
Úgy döntöttek, hogy egy sziklapárkányon éjszakáznak, ahonnan
élvezhetik a csillagos égbolt látványát, aztán másnap befejezik a
mászást.
A dolgok azonban nem éppen a terveik szerint alakultak.
Maga a párkány egy meredek szirtfalból kitüremkedő sziklás
kiszögellés tetejét képezte. A szélessége alig érte el az 1,5 métert, de
hosszában elég nagy volt ahhoz, hogy a hegymászók egymás mellé
fekhessenek a bivakzsákjukban. Megtették a szokásos
óvintézkedéseket is – 1,5 méter nem ad túl sok teret a forgolódásra,
ráadásul a párkány egyik oldalán mély szakadék húzódott, ezért
rögzítőszeget vertek a mögöttük levő tömör szikla egyik repedésébe,
és hozzákötötték magukat.
Már éppen alváshoz készülődtek, amikor az egész párkány,
amelyen feküdtek, váratlanul leszakadt a szirtfalról. Simpson és
Whittaker szívét halálos rettegés szorította össze, ahogy néhány
pillanatig szabadon zuhantak a semmibe, de aztán a kötél megfeszült,
és megállította a zuhanást.
Életben maradtak, ám tehetetlenül lógtak a szakadék felett, és
semmit sem tehettek azért, hogy kiszabaduljanak szorult
helyzetükből. Ha megpróbálnak kibújni a zsákjukból, és felmászni a
kötélen, a rögzítőszeg könnyen kiszakadhat a sziklarepedésből.
Csapdába estek, és az életük egy hajszálon – pontosabban egy
bizonytalan kötélen – függött.
800 méternyi sötétség tátongott alattuk. Nem tehettek mást,
mint hogy imádkoznak és reménykednek, hátha valaki látta, mi
történt, vagy hallotta az üvöltésüket és a segélykiáltásaikat.
Tizenkét vaksötét, gyomorszorító órán át függtek a semmi felett,
mire értük jött egy mentőhelikopter. A két halálra vált hegymászót
élve lehozták a hegyről, Ian Whittaker soha többé nem érzett vágyat
a hegymászásra, miután megmenekült a halál torkából. Ugyan ki
ítélhetné el ezért?
Joe Simpsont azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.
Benne továbbra is égett a tűz: az a furcsa, megmagyarázhatatlan
késztetés, ami a kalandorokat ellenállhatatlanul vonzza a még
nagyobb és még nagyszerűbb vállalkozások, a még nagyobb és még
veszélyesebb csúcsok felé.
Annak a történetnek a középpontjában, amelyet a következő
lapokon olvashatsz, a félelem és a bátorság áll. Félelem az
ismeretlentől, a fájdalomtól – és a haláltól. A történet ugyanakkor
arról is szól, hogyan hajtotta végre egy ember a hegymászás
történetének egyik legnagyszerűbb megmenekülését, hősiesen
dacolva ezzel a félelemmel.

Siula Grande. A név mindent elárul. A hegy valóban „grande”: több

mint 6000 méter magas, impozáns csúcs a Waywash-hegyláncban, a
perui Andokban – és mint minden fenséges csúcs, vonzza magához a
legvakmerőbb hegymászókat.
Joe Simpson is közéjük tartozott, akárcsak Simon Yates. Ők
ketten nagyra törő célt tűztek ki maguk elé: elsőként akarták
meghódítani a Siula Grandét az akkor még megmászatlan nyugati
oldalról. Korábban több hegymászócsapat is próbálkozott ezzel, de
mindnyájan kudarcot vallottak. 1985 júniusában azonban Simpson és
Yates vérre szomjazva megtámadták a csúcsot. Meg is kapták, amire
vágytak.
Úgy értem, a vért.
Joe Simpson és Simon Yates lettek az elsők, akik sikeresen
feljutottak a Siula Grande csúcsára a félelmetes nyugati oldalról – ez
a történet azonban nem a csúcs meghódításáról szól, hanem minden
idők egyik leginkább embert próbáló ereszkedéséről, amelynek során
a két hegymászó ádáz küzdelmet folytatott azért, hogy lejusson a
hegyről, vissza az alaptáborba.
Ne felejtsük el, hogy a páros ekkor egyszerre volt felvillanyozott
és elcsigázott, miután végrehajtották az egyik legkeményebb és
legkimerítőbb mászást, amit a világ valaha látott.
 Az események már közvetlenül a csúcs elhagyását követően
ellenük kezdtek dolgozni. Három és fél órányi veszélyes,
csigatempójú ereszkedéssel alig haladtak valamit előre. Nem sokkal
délután 5 óra után, miközben egy technikailag különösen nehezen
mászható gerincen küszködtek, Joe hirtelen azt érezte, hogy a hó
összeroskad alatta. Tehetetlenül sodródott az alatta haladó Simon
felé, amíg keményen neki nem ütközött valaminek.
A páros addigra teljesen kimerült, és tudták, hogy az imént
sokkal rosszabbul is járhattak volna. Most még szerencséjük volt.
Muszáj volt pihenniük, ezért éjszakára rögtönzött menedéket
vájtak a jégbe, és oda kuporodtak. A gondjaik azonban sokasodni
kezdtek. Simonnak mindkét keze lefagyott, és reggelre elfeketedtek
az ujjbegyei. Elfogyasztották a maradék elemózsiájukat, és
felhasználták a gázégőjük utolsó cseppjeit is, hogy havat olvasszanak
fel ivóvíznek. Mindketten tudták, hogy fogytán van az erejük, és
kizárólag úgy élhetik túl a hegyet, ha még aznap leérnek az
alaptáborba.
Reggel fél nyolckor indultak útnak, de megint a terep diktálta az
ereszkedésük sebességét, és gyötrelmesen lassan haladtak. Joe-t, aki
ezúttal elöl haladt, egy kötél kötötte Simonhoz. A jégcsákányával
tört utat magának a jeges hegyoldal pereme felé, majd le egy
meredek szakaszon.
Itt történt, hogy Joe megcsúszott, és szabadesésben alázuhant.
Amikor nekicsapódott a sziklaszirt aljának, érezte, hogy a jobb
térdében szilánkokra törnek a csontok. Akkor még nem tudta, de a
sípcsontja dárdaként fúródott egyenesen a térdízülete közepébe.
Fájdalmasan felüvöltött, miközben már ismét zuhant – fejjel
előre a fagyos sziklafalon. Zuhanás közben a gondolatai a
hegymászótársa körül forogtak. Tudta, hogy össze vannak kötve. A
zuhanás ereje Simont is bizonyosan utána fogja rántani a hegyről…
Ekkor azonban valami váratlanul és kíméletlen erővel
megállította a zuhanását.
Az egész jobb lába lüktetett a kíntól. Lenézett rá, és annyit ki
tudott venni, hogy a végtag alsó fele ferdén kiáll. Amikor
megpróbálta megmozdítani, érezte, ahogy a csontok egymáshoz
súrlódnak. Elviselhetetlen fájdalom hulláma söpört végig rajta.
Mintha tüzes láva folyt volna az ereiben. Világossá vált, hogy a
csontok és az inak teljesen szétroncsolódtak a lábában.
Mindezen túl azonban ott volt a megsemmisítő érzés is, hogy
közel 6000 méter magasan vannak a hegyekben. Ha a lába eltörött –
és biztosan eltörött akkor semmi esélye, hogy élve lejusson.
Simonnak, ha azt akarja, hogy legalább az egyikük túlélje, nem lesz
más választása, mint hogy sorsára hagyja őt. Nehéz, de
elkerülhetetlen döntés volt. Ám Joe tudta, hogy ha Simon
megpróbálja letámogatni őt a hegyről, akkor minden kétséget
kizáróan mindketten meghalnak.
Csoda-e, hogy Joe elsírta magát?

Joe zuhanását az állította meg, hogy Simonnak sikerült még éppen

időben mélyen a hóba vágnia a jégcsákányait. Simon ezután óvatosan
leereszkedett oda, ahol a szenvedéstől üvöltő, sebesült társa feküdt.
Simon rögtön látta, hogy Joe-nak semmi esélye. Ilyen sérülést
nem élhet túl. Itt, a hegyen, biztosan nem.
 A hegymászók bajtársi közösségében kevesen hibáztatták volna
Simont, ha otthagyja a társát. Nem volt rádiójuk, sem műholdas
telefonjuk, amelyen segítséget hívhattak volna, és nem is volt a
közelben senki, aki foghatta volna a vészjelzésüket. Simon csupán
egyetlen dolgot tehetett: leereszkedik a hegyről, és megpróbál
mentőcsapatot küldetni Joe-hoz. Sebesült társát mindenképpen hátra
kellett hagynia. Legalábbis Joe biztosan arra számított, hogy ezt fogja
tenni.
Simon azonban más véleményen volt. Inkább megpróbálta
levinni a társát a hegyről.
Tudták, hogy gyorsan kellene mozogniuk, de ez egyszerűen
képtelenségnek bizonyult. Lassan besötétedett, és az idő is kezdett
elromlani. Simon a következő tervet eszelte ki: minden szakaszon
ülést ás a hóba, ahová rögzíti magát, szorosan megmarkolja a kötelet,
és lépésről lépésre leereszti sérült társát a lejtőkön.
Hogy gyorsabban menjen a dolog, összekötöztek két 45 méteres
kötelet. Amikor a 90 méternyi kötél elfogyott, Joe összekucorodott,
és megvárta, amíg Simon lemászik hozzá.
Őrülten merész – és az igazat megvallva, a fagyos magashegyi
körülmények között eleve kudarcra ítélt – terv volt. Simon azonban
nem volt hajlandó otthagyni Joe-t. És egy darabig úgy tűnt, a terv
mégis beválik.
Egy darabig.
Az idő tovább romlott – ahogy ez a hegyekben lenni szokott,
amikor a leginkább szükség lenne a csendesebb időjárásra. Keleten
vészjósló felhők gyülekeztek, és erősen havazni kezdett. A finom
porhó a csípős szélben befurakodott a kabátjuk és a hószemüvegük
alá. Alig láttak valamit.
 És ha ez nem lett volna elég, Joe ujjain a fagyási sérülés jelei
kezdtek mutatkozni.
Végül elértek egy hágót – egy alacsonyabban fekvő gerincet két
hegycsúcs között ám az ereszkedés onnan még nehezebbé vált. Joe
szétroncsolt lábába minden egyes mozdulatra pokoli fájdalom
nyilallt, amit szűnni nem akaró, elviselhetetlen lüktetés követett.
Tehetetlenül ordított fel a harsogó szélviharban, ahogy a jéghideg hó
belemart a bőrébe, azonban senki sem hallotta – még Simon sem.
Joe csizmája többször is beleakadt a kövekbe. Törött lába még
jobban kicsavarodott, újabb és újabb fájdalmas kiáltást szakítva fel a
torkából.
A kín minden más gondolatot kiűzött az agyából. Szabályosan
felemésztette.
Joe törött lába most már megállíthatatlanul remegett. A kezén a
fagyási sérülések minden perccel egyre súlyosabbak lettek.
Émelygett és szédült.
A páros azonban rendületlenül folytatta az ereszkedést a 90
méteres kötélszakaszokon.
Hamarosan teljesen elvakította őket a hóvihar. Nem láttak
semmit, sem a fejük felett, sem – ami még fontosabb lett volna –
maguk alatt. Folytassák az ereszkedést úgy, hogy fogalmuk sincs,
milyen terepre ereszti le Simon Joe-t? Vagy várjanak, ami a biztos
fagyhalált jelentette volna mindkettejük számára?
Úgy döntöttek, hogy nem állnak meg. Közben teljesen
besötétedett. A páros úgy becsülte, hogy nagyjából 900 métert
ereszkedhettek. Még egy, talán két kötélhossz, és elérik egy gleccser
tetejét. Ott kereshetnek egy hóbarlangot, amelyben átvészelhetik az
éjszakát, majd befejezhetik az ereszkedést másnap reggel.
 A dolgok azonban megint nem a terveik szerint alakultak.
Miközben Simon lefelé eresztette Joe-t a következő szakaszon,
Joe észrevette, hogy a lejtő ott különösen meredek. Aztán egyszer
csak gyors tempóban csúszni kezdett. Megpróbálta lelassítani magát
a karjával, eredménytelenül. Felüvöltött Simonnak, hogy fékezze le a
csúszását, ám a hangja elveszett a szélben.
És akkor hirtelen elfogyott alóla a talaj. Szabadesésben szelte a
levegőt.
Éjsötét mélységbe zuhant, és közben záporozott rá a hó.
Végül a kötél váratlanul nagyot rántott rajta, és megállította a
zuhanását. Joe tehetetlenül pörgött a kötél végén, körbe-körbe a
semmiben. Felkattintotta a zseblámpáját, és egy jégfalat látott
magától 2 méterre, amely ki-be úszott a látóterében, ahogy forgott a
kötélen.
Amikor a forgás megállt, felnézett. Mintegy 4-5 méterre lehetett
a sziklaszirt peremétől, amelyen átbucskázott.
Ezután lefelé pillantott. A sötétben nehéz volt megállapítani, de
úgy saccolta, hogy 30 méternyi űr lehet alatta. Azon túl pedig egy
halálos gleccserszakadék körvonala bontakozott ki – egy hatalmas
repedésé a jégben, amely egyenesen a gleccser szívébe vezetett.
Joe zseblámpájának fénye hunyorogni kezdett, majd kihunyt,
ahogy az elemek lemerültek. A kötél egyre mélyebbre vájta magát a
hóba a sziklaperemen, és vészjóslóan rántott rajta egyet. Ha egy
percre megfeledkezett is a törött lábáról, a belenyilalló éles fájdalom
most emlékeztette rá.
Joe tudta, hogy a kötél bármelyik pillanatban elszakadhat. Simon
sem bírhatja sokáig a súlyát – és akkor mindketten alázuhannak az
ismeretlenbe.
 De Joe – rettentő fájdalmai, a fagyási sérülések és nyomorúságos
helyzete ellenére – nem adta fel, mert tudta, hogy akkor vége van. A
félelem komoly hajtóerő tud lenni.
Nem volt más lehetősége, mint hogy megkísérel felmászni a
kötélen, amelyen lóg. Ezt egy rögtönzött mozgó rögzítócsomóval –
úgynevezett pruszikkal – próbálta megoldani, de a kezei egyszerűen
nem engedelmeskedtek az akaratának. Az ujjai mozdulatlanra
fagytak. Joe ráébredt, hogy nem lesz képes felmászni.
A dermesztő szél ismét forgatni kezdte, és hópermetet fújt az
arcába. A pattanásig feszült kötél, amely tartotta, könyörtelenül
belevájt jéggé dermedt testébe.
Érezte, ahogy átjárja a félelem, a hideg és a kimerültség. „Lehet,
hogy csak perceim vannak hátra” – villant át az agyán.

Fenn a sziklaperemen Simon Yates szorult helyzetbe került. Joe

holtsúlyként nehezedett a kötél végére, így Simon moccanni sem
tudott – se fel, se le. Csak egy fogvacogtató, rettegéssel teli óra után
jött rá, hogy hátborzongató választás áll előtte: megvárja a halált, és
akkor mindketten lezuhannak a szakadékba – vagy elvágja a kötelet,
hogy legalább az egyiküknek esélye maradjon a túlélésre.
A két hegymászó azonban sehogy sem tudott kommunikálni.
Nem látták, és nem hallották egymást.
Mit tehet ilyenkor az ember?
Simon hátizsákjában volt egy bicska. A kötél feszes volt, a
zsebkés éles. Választási lehetősége pedig nem maradt, ha legalább az
egyikük életét meg akarta menteni.
 A penge minden nehézség és ellenállás nélkül metszette el a
kötelet. A végén függő holtsúly egyszeriben eltűnt.
Simon nem érzett bűntudatot. Azt tette, amit tennie kellett.
Beásta magát a hóba, és felkészült egy újabb kegyetlen éjszaka
átvészelésére a hegyen.

Joe már várta a zuhanást. Így vagy úgy, de nem lehetett más a vége,
tudta jól.
A csend szinte egy örökkévalóságig tartott. Joe eltűnődött: vajon
ilyen érzés lenne a halál? Egy pillanatra elszállt minden félelme.
Aztán tompa huppanással földet ért.
A félelem visszatért. Joe rájött, hogy lefelé szánkázik a
feneketlen szakadékba. Ismét felüvöltött, ahogy a teste egyre
gyorsabban siklott a gleccser halálos mélye felé.
Most már tényleg bármelyik pillanatban találkozhat a halállal…
A teste azonban váratlanul elakadt a jégen.
A mellkasa görcsösen összeszorult, és hevesen öklendezni
kezdett. Levegő után kapkodott, ahogy szétroncsolt lábából ismét
fájdalom sugárzott szét a testében. Valahol, messze a párkány felett,
amelyen megállt, látta a csillagok pislákoló fényét.
A vaksötétben tapogatózva a keze az egyik oldalon a szakadék
jeges falát érintette, a másikon azonban veszélyes letörést érzékelt.
Hirtelen ráébredt, hogy még mindig él, és kibuggyant belőle a
nevetés. A hang körös-körül visszaverődött a jégverem faláról.
Amikor azonban megtalálta a tartalék elemet a zseblámpájához, és
levilágított az imént kitapogatott sötét nyílásba, már nem volt kedve
nevetni.
A zseblámpa fénye 30 méternyi ürességre vetült. Közvetlenül Joe
alatt 30 méternyi úr tátongott – és csak találgatni tudott, valójában
milyen mély lehet a gleccserszakadék.
Meglátta a kötél elmetszett végét, ami lezuhant vele együtt, és
megértette, mi történt. Aztán kikapcsolta a lámpáját, hogy
takarékoskodjon az elemmel, és zokogni kezdett a sötétben.
Arra nem volt semmi esélye, hogy a törött lábával kimásszon a
szakadékból, így pusztán két választási lehetősége maradt: lefekszik,
és várja a halált; vagy kötélen még mélyebbre ereszkedik a
szakadékba, és aztán… majd csak lesz valahogy. Fogalma sem volt,
mi várja odalenn – és a tudat, hogy ki kell derítenie, semmivel sem
volt kevésbé ijesztő.
Joe később azt mondta, nem volt mersze lenézni. Számomra
azonban az, amit ezután tett, hihetetlen bátorságról tanúskodik.
Hajnalban, miután eltorzult, összetört testével egy jéghideg
párkányon fekve az élete legsötétebb éjszakáját kellett kibírnia,
becsavarozott egy jégcsavart a hasadék falába, hozzárögzítette a
kötelét, majd lassan ereszkedni kezdett a sötét, feneketlen
mélységbe.
Nem kötött csomót a kötél végére. Ha nem ér szilárd talajt, mire
elfogy a kötél, egyszerűen elereszti, és leveti magát a halálba…
A torkában dobogott a szíve a félelemtől. A jéghideg, sötét,
nyomasztó veremben egyre mélyebbre merészkedett az ismeretlen
felé.
Megérte mindent egy lapra feltenni.
 A kötél hóval borított, szilárd, egyenes talajon ért véget. Amikor
Joe leért, odafentről napfény szűrődött be a szakadék száján át.
Bámulatos, hogyan képesek a legegyszerűbb dolgok is reménnyel
eltölteni az embert.
Joe akkor és ott ígéretet tett magának, hogy ki fog jutni. Azt még
nem tudta, mikor és hogyan, de szilárdan eltökélte, hogy túl fogja
élni.

Törött lába időközben lemerevedett, ráadásul a törés miatt

megrövidült a jó lábához képest. A gyaloglás tehát szóba sem
jöhetett, de Joe-nak valahogy – nagy fájdalmak árán – sikerült a
jégcsákányaira támaszkodva egyfajta szökdécselő mozgást
kialakítania.
Borzasztóan lassan haladt. Megpillantott egy lejtőt úgy 30
méterrel maga előtt. Ha mind a két lába egészséges lett volna, tíz
perc alatt megmászta volna, így viszont öt órájába telt. A lejtő
azonban elvezette egy nyíláshoz a gleccserszakadékban. Átpréselte
magát rajta, és a nyílt hegyoldalon találta magát. Visszajutott a
napfényre.
Örömöt és megkönnyebbülést érzett, de még közel sem
menekült meg a halál torkából. Nem volt ivóvize; csupán egy marék
havat és jeget szopogathatott, pedig tudta, hogy ezen a magasságon
naponta legalább 1,5 liter folyadékra lenne szüksége ahhoz, hogy
elkerülje a kiszáradást. Azzal is tisztában volt, hogy egyedül magára
számíthat. Nem volt más választása, mint hogy csúszva-mászva
megpróbáljon lejutni a hegyről.
 Támadt egy ötlete: a hálózsákját rögtönzött sínként a sérült lába
köré csavarta, és megpróbálkozott a járással. Ezt azonnal megbánta:
amint ránehezedett a törött lábra, szinte eszét vesztette a beléhasító
pokoli kíntól.
Kénytelen volt kúszva-szökdécselve továbbvonszolni magát a
havon és a jégen. Az öröme hamar szertefoszlott, amikor rájött,
mennyire elveszetten bolyong a gleccserhasadékok látszólag
végtelen tengerében. Ha beleesik a hegy egyik ilyen sebhelyébe, azt
biztosan nem éli túl.
De nem esett bele egyikbe sem. Csak vánszorgott tovább
rendületlenül, egyik hasadékot kerülgetve a másik után,
bizonytalanul, centiméterről centiméterre vonszolva előre erőtlen,
jéggé dermedt testét ezen az aknamezőn.
Amikor aludni próbált, rémálmok gyötörték. Közben pedig
olyan fizikai kínokat állt ki, amelyeket szavakkal nem lehet leírni.
Három napon át kúszott és szökdécselt makacs elszántsággal.
Teljesítőképessége végső határán járt – testileg és szellemileg
egyaránt. Mégis, a puszta elszántságának, bátorságának és
vasakaratának köszönhetően, valahogy sikerült lejutnia a hegyről.
Közben Simon is biztonságba ért. Az eredeti kis alaptáborukban
pihent egy társukkal, aki a sátraikra vigyázott, amíg a hegyen voltak.
Simon tudta, hogy az egyetlen lehetséges döntést hozta meg, de
akkor sem lehetett könnyű neki. Arra álmában sem gondolt volna,
hogy valaha is viszontlátja Joe-t. Még szertartásosan el is égette a
ruháit.
Amikor meglátta a társát – a fájdalomtól zokogva, a szikrázó
hótól és a kimerültségtől szinte vakon – feléje botorkálni, az olyan
lehetett, mintha szellemet látna, aki visszatért a túlvilágról.
 És sok szempontból pontosan így is történt. Mire leereszkedett a
hegyről, Joe Simpson számtalanszor győzte le a halált. Ráadásul
mindezt úgy, hogy olyan sérüléseket szenvedett, amelyek biztosan
végeztek volna bárkivel, aki nem rendelkezik olyan emberfeletti
kitartással és lelkierővel, mint ő.
A tapasztalt hegymászók Joe megmenekülését a Siula Grande
gleccserszakadékából az egyik legnagyobb hőstettnek tartják a
hegymászás történetében. Szerintem ennél is több: az emberi kitartás
és élni akarás egyik leglenyűgözőbb példája.

Végezetül szólnunk kell néhány szót Simon Yatesről is, aki elvágta a
kötelet.
Amikor ő és Joe visszatértek az Egyesült Királyságba, Yatest sok
kritika érte azért, amiért lényegében halálra ítélte a társát. Joe
habozás nélkül visszautasította ezeket a vádakat, mondván, hogy
Simon pontosan azt tette, amit tennie kellett – és amit fordított
helyzetben ő maga is tett volna. Komolyan is gondolta. Simon Yates
nem gyávaságból döntött úgy, ahogy döntött. Éppen ellenkezőleg:
bátor döntést hozott. Akár azt is mondhatnánk, hogy a döntésével
megmentette mindkettőjük életét. Ha nem vágja el a kötelet,
valószínűleg egyikük sem jut le élve a hegyről.
Az az igazi túlélő ismérve, ha valaki rendkívüli nyomás alatt is
képes megőrizni a hidegvérét, hogy helyes döntést hozhasson.
Számomra Joe Simpson és Simon Yates történetének az a tanulsága,
hogy az ember néha még akkor is rendkívüli bátorságot tud
tanúsítani, amikor a tűrőképessége legvégső határán áll, a természet
rázúdítja minden haragját, és a halál tűnik az egyetlen kiútnak.
Egy nap még jól jöhet, ha ezt az emlékezetünkbe véssük.
 CHRIS MOON:
ELRABOLVA, FELROBBANTVA –
MÉGIS TALPON

„Feltettem magamnak a kérdést:

»Mi az élet értelme?«
Arra jutottam: az, hogy megtegyük, ami tőlünk
telik, hogy kiaknázzuk a bennünk rejlő összes
lehetőséget, és hasznos célokra fordítsuk a tudásunkat,
a tehetségünket.”
(CHRIS MOON)
Chris Moon a Badwater 135 ultramaraton-versenyen a kaliforniai Halálvölgyben,
2013. július 15.: Getty Images.
Chris Moon egy tanyán nőtt fel, és kicsi korában úgy gondolta,
hogy a farmerkedés lesz az ő élete is. Nem így történt.
1986-ban, huszonhárom évesen, úgy döntött, hogy belép a
seregbe, és beadta a jelentkezését a sandhursti katonai főiskolára. A
kiképzés után a Brit Királyi Katonai Rendőrség állományába került,
és több gyalogosegységnél is szolgált. Észak-írországban volt az
állomáshelye – és nekem elhiheted, hogy abban az időben arrafelé a
Brit Hadsereg tagjának lenni nem volt leányálom. Több kurázsit
igényelt, mint amennyit az emberek többsége valaha is mutathat.
Ez a történet azonban nem Észak-írországról szól. Chris Moont
ugyanis az élete sokkal messzebbre vetette – és olyan veszélyekkel
kellett szembenéznie, amelyekre még a többéves katonai tapasztalat
sem készíthette fel.
Chris néhány év után otthagyta a sereget, és Londonban keresett
állást magának. Egy olyan ember, mint ő, nem bírta volna ki, hogy
egy íróasztal mögött üldögéljen, ezért rá jellemző, merész döntést
hozott: önkéntes munkát vállalt a HALO Trust nevű jószolgálati
szervezetnél. A HALO név a Hazardous Area Life Support
Organization (nagyjából: veszélyes területeken tevékenykedő
életmentő szervezet) rövidítése. És hogy ez mit takar?
Aknamentesítést.

*
Modern világunkban a taposóaknáknál nemigen létezik nagyobb
sorscsapás. Ma már nemzetközi törvények tiltják a használatukat, és
nem ok nélkül. Mivel a taposóaknákat a földbe ássák, az embernek
fogalma sincs róla, hogy ott vannak, amíg rá nem lép az egyikre.
Akkor viszont tényleg tudni fogja, mire lépett – már ha életben
marad.
A taposóaknát nem érdekli, hogy ellenséges katona vagy, vagy
iskolába induló kisgyerek. És miután kihelyezték, évekig ott marad a
földbe ásva. Sokszor évtizedekig. Még jóval azt követően is, hogy a
háborúnak vége. A hely már régen nem háborús övezet, ám a
taposóaknák továbbra is szedik az áldozataikat az ártatlan polgárok
közül.
Hihetetlen bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki önként
vállalja a felkutatásukat és a megsemmisítésüket.
A HALO Trust korábbi katonákat – férfiakat és nőket egyaránt –
képez ki az aknamentesítés bonyolult műveletére, majd kiküldi őket
a világ veszélyeztetett régióiba, hogy végezzék el ezt az igen
kockázatos munkát. Az aknamentesítők 1 méter széles sávokban
haladnak. Hason kúszva tisztítják meg a terepet a növényzettől, és
így tapogatják ki az aknákat élesítő drótokat. Ha ilyesmire
bukkannak, jöhet a fémkereső. Amennyiben az eszköz valóban aknát
jelez, azt ellenőrzött robbantással ott helyben megsemmisítik.
Ez azonban még nem minden. Az aknamentesítés természetéhez
hozzátartozik, hogy azok, akik ezzel foglalkoznak, távoli
országokban, a világ legforróbb tűzfészkeiben teljesítenek
szolgálatot. És vannak különösen forró helyek.
Chris Moont az első bevetése a HALO Trust kötelékében
Kambodzsába vezette. Kambodzsa akkoriban még mindig nem
heverte ki annak a brutális rezsimnek a pusztítását, amelyiknek a
nevéhez minden képzeletet felülmúlóan ocsmány, emberiség ellen
elkövetett bűntettek fűződnek.
A vörös khmer rezsim az 1970-és években ragadta magához a
hatalmat, és lényegében egyetlen nagy koncentrációs táborrá
változtatta Kambodzsát. Vezetőjük, Pol Pot, tűzzel-vassal üldözött
minden külföldit; mindenkit, akit iskolát végzett (bárkit beleértve,
aki szemüveget viselt); minden vallásos embert; és mindenkit, aki
nem értett egyet azzal, hogy ő az egész kambodzsai népet a földekre
vezényli a városokból. Azokat, akik ellen mertek szegülni Pol Pot
parancsainak, rettenetes „átnevelő” táborokba hurcolták, ahol
megkínozták, majd kivégezték őket.
Az egész országot munkára fogták a rizsföldeken.
Agyonhajszolták őket, miközben alig kaptak enni. Tömegek
pusztultak éhen.
Minden tanárt meggyilkoltak, az összes pénzt elégették. Az
iskolákat és a kórházakat bezárták.
Ha kettőnél több ember gyűlt össze egy helyen beszélgetni, ott
helyben kivégezték őket. Ha egy család tagjai bármilyen módon
kimutatták az érzelmeiket egymás iránt, ugyanerre a sorsra jutottak.
A vörös khmerek nem szívesen pazaroltak golyót a foglyok
kivégzésére. Inkább csákánnyal, kihegyezett bambuszbottal,
méreggel, ásóval végeztek velük… Vagy ha nem volt kéznél ilyen
szerszám, egyszerűen addig verték a szerencsétlen áldozatok fejét
egy fába, amíg azok bele nem haltak.
Ha egy szülőt meggyilkoltak, akkor a gyerekeit is kivégezték,
nehogy felnőve az utódok bosszút álljanak a rezsimen.
 Talán már hallottál az úgynevezett „gyilkos mezőkről” – azokról
a szörnyű tömegsírokról, amelyekbe a vörös khmerek dobták halálra
kínzott áldozataik tetemét. A vörös khmer négy évig tartó
rémuralmának körülbelül hárommillió ember esett áldozatul
Kambodzsában.
És a vörös khmer még azután sem tűnt el, hogy Pol Pot
rendszerét megdöntötték. Gerillaháborút indítottak Kambodzsa népe
ellen, különösen az ország eldugottabb részein. A külföldieknek
leginkább ezektől a gerilláktól kellett tartaniuk. Ha valakit túszul
ejtettek a vörös khmerek – ami gyakran előfordult –, annak
szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy mi vár rá: kínzás, majd
kivégzés.
Ennek fényében, azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy Chris
Moon igen bátor döntést hozott, amikor 1993-ban önkéntes
aknamentesítőnek jelentkezett Kambodzsába.
És még nagyobb bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy túlélje azt,
ami ezután történt.

Chris egy Land Rover volánja mögött ült. Mellette a tolmácsa, Houn
úr, hátul pedig hat másik aknamentesítő. Mögöttük egy másik
járműben, amelyet egy Sok nevű férfi vezetett, húsz nő és gyerek
utazott.
Nagyjából 250 méterrel előttük pedig mintegy húsz vörös khmer
harcos állta útjukat, Kalasnyikovokkal és vállról indítható rakétákkal
felfegyverezve.
 Ha Chris menekülőre fogja, abból vérfürdő lett volna. Nem
tehetett mást, mint hogy megállítja az autót.
A gerillák összeterelték a foglyaikat, és a ruháik levételére
kényszerítették őket. Chris engedelmeskedett. Nem volt más
választása.
A vörös khmer katonáinak arcából gyűlölet sugárzott.
Elkobozták Chris holmiját, majd közölték vele, hogy Houn úrral és
Sokkal együtt az erdő mélyére viszik, ahol „találkozni fognak” az
egyik parancsnokkal.
Túszok voltak. Márpedig ha a vörös khmer túszul ejtett valakit,
az nemigen szabadult élve.
Miközben átvágtak az erdőn, hallották, hogy néhány katona
azon vitatkozik, nem kellene-e őket egyszerűen ott helyben
agyonlőni. De mivel szemmel láthatóan féltek a parancsnokuktól,
folytatták az utat a foglyokkal. Chris igyekezett megőrizni a
hidegvérét. Azzal nyugtatta magát, hogy ha végre szemtől szemben
beszélhet azzal a bizonyos parancsnokkal, képes lesz józan belátásra
bírni őt. El akarta magyarázni neki, hogy nem jelentenek fenyegetést
a vörös khmerre, hiszen csak azért jöttek, hogy embereken
segítsenek.
Meg akarta győzni a gerillákat, hogy engedjék őket szabadon.
Esélytelen próbálkozás volt. A parancsnok közölte velük, hogy a
vörös khmer főhadiszállására fogják szállítani őket. Miért? Mert neki
nincs felhatalmazása a kivégzésre.
– Egyelőre – tette hozzá.
Az éjszakát az erdőben töltötték, egy patak partján. Hajnalban
Chris lement a patakhoz inni, és rájött, hogy nem figyeli senki. Esély
nyílt számára a szökésre. Azonban ha megszökik, azzal okot ad a
gerilláknak, hogy végezzenek a foglyaikkal, s kockára tenné Houn úr
és Sok életét.
A szökés mindig nagy bátorságot igényel – néha viszont még
bátrabb dolog nem megszökni. Chris úgy döntött, a fogolytársai
mellett marad.
Az erdő sűrűjébe szállították őket. Úgy értesültek, hogy a vörös
khmer főhadiszállásán levő parancsnokok azt hiszik, Chris ellenséges
orosz katona, ezért akarják kifaggatni.
A kihallgatók Mr. Vörösnek, Mr. Keunnak és Mr. Okosnak
hívták magukat. (Az utóbbi nyilván azért, mert ő volt az egyetlen
köztük, aki járt általános iskolába.) Közölték Chrissel és a társaival,
hogy hadifoglyoknak tekintik őket. Chris tudta, hogy a vörös khmer
nem éppen a genfi egyezmény szellemében szokott bánni a
hadifoglyokkal.
Az ösztönei azt súgták, hogy hamarosan ő is csak egy szám lesz a
vörös khmer brutalitásáról árulkodó statisztikákban. Sokan
összeomlanak, ha ilyen félelemmel szembesülnek. Mások
ugyanakkor bátran szembeszállnak vele. Chris nem hagyta, hogy
megtörjék. Nem törődött bele, hogy áldozat legyen. Ahelyett, hogy
rettegve begubózott volna, beszélgetésbe elegyedett a fogvatartóival,
s megpróbált összebarátkozni velük. Nem engedte, hogy a lelkét
gyűlölet töltse meg, inkább megértéssel próbált közeledni hozzájuk.
Ehhez nem akármilyen bátorság kellett – és rendkívül
kockázatos hazárdjáték volt. De megérte kockáztatni.
Chris Moont és a társait három napon és három éjszakán át
tartotta fogva a vörös khmer. Chris azonban – elszánt igyekezetének
köszönhetően, amellyel a fogvatartóikat győzködte, akik képesek
lettek volna habozás nélkül kivégezni őt a társaival együtt – elérte
azt, amit a legtöbb ember lehetetlennek vélt volna.
Meggyőzte a harcosokat, hogy békés szándékkal tartózkodik az
országukban. Nem volt hajlandó eljátszani az áldozat szerepét, mert
tudta, hogy azzal csak növelné a vérszomjukat. A sarkára állt, és
sikerült kialkudnia, hogy szabadon bocsássák őket.
Nem sokan vannak, akik élve szabadultak a vörös khmer
fogságából, de neki sikerült. Bátorságának és kivételes szerencséjének
köszönhetően Moont, Sokot és Houn urat elengedték.
Chris Moon azonban nem akkor járt a legközelebb a halálhoz,
amikor elfogták ezek a géppisztolyt lóbáló harcosok. Az még odébb
volt.

Senki nem tett volna szemrehányást Chris Moonnak, ha egy ilyen

megpróbáltatás után azonnal szedi a sátorfáját, és otthagyja
Kambodzsát. Csakhogy ő azért jött, hogy elvégezzen egy feladatot, és
feltett szándéka volt, hogy el is végzi. Folytatta a munkáját
Kambodzsában, még akkor is, amikor megtudta, hogy a vörös khmer
vérdíjat tűzött ki a fejére.
Sokan hiszik magukról, hogy akár a saját életüket is
kockáztatnák azért, hogy megmentsék másokét – ismeretlen
emberekét is –, de vajon hányan lennének rá képesek, hogy valóban
megtegyék, ha úgy hozza a sors?
Ugorjunk egy kicsit térben és időben – a következő helyszínünk
Mozambik.
 1995 márciusában a délkelet-afrikai ország húsz évig tartó
polgárháborúból próbált magához térni. A térséget éhínség sújtotta,
ami még tovább fokozta az ott élők szenvedését a nőket és a
gyerekeket sem kímélő esztelen öldöklés és pusztító erőszak évei
után.
A háború során a kormányerők és a lázadók egyaránt
számolatlanul telepítették a taposóaknákat, hogy elpusztítsák vagy
megnyomorítsák az ellenségeiket. Szerte az országban százezernél is
több élesített akna várta a földben, hogy a gyanútlan – és általában
ártatlan – áldozat rálépjen.
Chris Moon nem volt sem ártatlan, sem gyanútlan. Pontosan
tudta, mit vállal, amikor önként jelentkezett, hogy Mozambikba
utazik, és segít az országnak megszabadulni ettől az átoktól.
Így esett hát, hogy az országnak egy olyan csücskében találta
magát, ahol a polgárháború alatt különösen heves harcok dúltak. A
kormányerők irdatlan mennyiségű aknát helyeztek ki itt, hogy
„megvédjék” magukat a lázadóktól. Orosz gyártású taposóaknákat,
amelyek mindegyike 240 gramm TNT-t tartalmazott – ez a
mennyiség bőven elegendő ahhoz, hogy letépje az ember lábát.
Ugyanakkor a világnak ebben a távoli szegletében annak az esélye,
hogy egy szerencsétlenül járt helybéli orvosi segítséget kapjon, szinte
a nullával volt egyenlő. Nap mint nap újabb és újabb emberek estek
áldozatul a taposóaknáknak.
Ezen akart változtatni Chris Moon.
1995. március 7-én neki és a csapatának sikerült megtisztítania
egy aknamező nagy részét. Kialakítottak egy biztonságos sávot, és
Chris – aki soha nem kért semmi olyat az embereitől, amit ő maga ne
tett volna meg – ezen lépkedett végig óvatosan a sivár afrikai
bozótban.
Egyszer csak megtorpant. Egy vastag, megszáradt vérfolt volt a
lába előtt, amely körül éhesen döngtek a legyek. Chris tudta, hogy
alig néhány órával korábban egy helybéli lépett aknára ezen a
helyen. Bele is halt a sérüléseibe.
Chrisen azonban különös borzongás lett úrrá. Hiába haladt a
biztonságos sáv közepén, érezte, hogy valami nem stimmel.
Ösztönösen visszafordult, és tett egy lépést.
Kettőt.
Hármat.
Fülsiketítő robbanás.
Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, és a földön találta magát.
Az orrát megcsapta a TNT füstjének szaga – aztán az égő
emberhúsé.
A sajátjáé.
Először nem érzett fájdalmat, bár tudta, hogy aknára lépett. A
kezére pillantott, és véres, szétroncsolt húscafatokat látott.
Aztán lenézett a jobb lábára. A lábfeje eltűnt. A lábszára csak egy
széttépett csonk volt; a térde alatt kikandikáló csontot péppé zúzott,
véres húscafatok vették körül.
Ezután hasított belé a fájdalom.
Sokkos állapotba került. Olyan gyorsan távozott belőle az élet,
amilyen gyorsan a vér elfolyt a testéből. Annyi ereje azonban még
maradt, hogy rádión segítséget hívjon.
A mentők rövid időn belül meg is érkeztek. A saját életüket
kockáztatva siettek oda hozzá az elvileg biztonságos sávot követve.
Már a mentőhelikopter is úton volt. Ennek ellenére Chris tudta,
hogy nagyon közel jár a halálhoz. Minden másodperccel egyre
közelebb.
Nem tehetett mást, mint hogy imádkozik:
– Istenem, segíts! – suttogta.
Ekkor már minden képzeletet felülmúló fájdalmai voltak. Egy
helyi kórházba vitték, ahol egy műtőssegéd mindenféle
érzéstelenítés nélkül lenyisszantotta a húscafatokat Chris lábáról,
hogy előkészítse a csonkolt végtagot a műtétre. Ahogy egy hentes
nyesegeti a húsdarabokat az éles késével.
A kórházi ágyon fekve Chris oldalra pillantott, és meglátta az
amputálókészletet. Pontosan olyan hátborzongató volt, amilyennek
az ember képzeli. Egy hatalmas fűrész. Vésők. Reszelők a vágás
helyén maradó durva csontfelület lecsiszolására.
Miközben az orvosok beadták neki az érzéstelenítőt, egy nővér
letörölgette a homlokát.
– Mindjárt elmúlik a fájdalom – nyugtatgatta. – Minden rendben
lesz.
Csakhogy Chris tanyán nőtt fel – ugyanezeket a szavakat
suttogta a beteg állatok fülébe, mielőtt örökre elaltatták őket.
Aztán álomba zuhant, nem tudván, hogy felébred-e még valaha.

Az orvosok megmentették az életét, ám ez az élet már soha nem

lehetett ugyanolyan, mint előtte.
A jobb kezét tíz centivel a csukló felett, a jobb lábát térdből
amputálták. Művégtagokat kapott, és újra meg kellett tanulnia járni.
Tűrnie kellett a – fantom- és valódi fájdalmakat, és bele kellett
törődnie a tudatba, hogy az élete, bármilyen mércével mérjük is,
tragikus fordulatot vett.
Senki nem ítélte volna el Christ, ha kétségbeesésében átadja
magát az önsajnálatnak.
Ez a fajta érzés azonban, úgy tűnik, távol állt a személyiségétől.
Az akna megfosztotta ugyan a kezétől és a lábától, de az életkedvét
nem tudta elvenni.
Mindenkinek, aki elveszíti egy végtagját, hatalmas hegyet kell
megmásznia: a saját Everestjét. Mélységes tiszteletet érzek a
számtalan, Afganisztánban így megsebesült katona iránt, akik zokszó
nélkül, hősiesen viselik, amit rájuk mért a sors. Oly ritkán esik szó
róluk. Történetük csak addig izgalmas a média számára, amíg el nem
kezdik vívni a maguk harcát a társadalomba való visszailleszkedésért.
Nekik viszont minden egyes nap egy újabb embert próbáló szellemi
és fizikai küzdelem.
Az elszántság és a kitartás, amit ezek az emberek mutatnak,
egészen elképesztő. Vasakaratukat pedig remekül példázza Chris
Moon története.
Ő komolyan fontolóra vette, hogy visszatér Mozambikba, és
folytatja aknamentesítő munkáját. Kizárólag azért tett le erről, és
keresett más elhivatottságot magának, mert a művégtagjaiban levő
fém zavarta volna az aknamezők felderítéséhez használt fémkereső
műszereket.
Ugyanakkor nem volt hajlandó akadálynak tekinteni a sérüléseit
és a hiányzó végtagjait: inkább a lehetőséget látta bennük. Esélyt
arra, hogy megváltoztassa mind a mozgássérült, mind az egészséges
emberekről a társadalomban élő előítéleteket.
 Futottál már maratont? Hatalmas kihívás, még annak is, akinek
mindkét lába ép és egészséges. Gondolhatod, milyen lehet
művégtaggal teljesíteni a távot! Chris Moon ugyanis pontosan ezt
tette alig egy évvel azután, hogy elhagyhatta a kórházat.
Most pedig képzeld el, hogy hat maratoni távot futsz le egymás
után a Szahara sivatagának perzselő forróságában! Ez a Marathon des
Sables, a sivatagi ultramaraton, a világ egyik legkeményebb
futóversenye, ahol a hőmérséklet sokszor az 50 Celsius-fokot is
meghaladja, és a gyakori homokviharok lassú, kimerítő vánszorgásra
kényszerítik a résztvevőket.
Bárki, aki képes célba érni ezen a versenyen, emberfeletti erőről
és kitartásról tesz tanúbizonyságot. Egy olyan embernek teljesíteni a
távot, akinek két végtagja is hiányzik, szinte elképzelhetetlenül
nehéz.
Chris Moonnak sikerült.
Érdekes módon abban az évben minden korábbinál többen
fejezték be a Marathon des Sables-t. Chris ezt a következővel
magyarázza: „Nem hagyhatták, hogy egy féllábú nyomorék
lekörözze őket!”
Nem kis bátorságra van szükség, hogy az ember megőrizze a
humorérzékét, amikor ennyi mindent elveszített.
Chris Moon azóta harmincnál is több maratonfutó versenyen
vett részt, és több százezer fontot gyűjtött olyan jótékonysági
szervezetek számára, mint a BLESMA (British Limbless Ex-Service
Men’s Association; az amputált végtaggal rendelkező brit exkatonák
egyesülete) vagy a Vöröskereszt.
E figyelemre méltó kitartásról tanúskodó tettekkel azonban nem
pusztán adományokat gyűjt, hanem rá is ébreszti az embereket
valamire. Nem arra, hogy milyen szörnyűségek történhetnek, hanem
arra, hogy a megpróbáltatásokból milyen nagyszerű dolgok is
születhetnek.
Ő az élő példa rá, hogy a viharok megedzik az embert.

Tizenkét évvel azután, hogy a vörös khmer fogságába esett, Chris

visszatért Kambodzsába. Az aknamentesítő program addigra úgy-
ahogy sikeresen lezárult. Az ország nagyrészt megszabadult a
taposóaknák jelentette veszélytől. Látogatása során Chrisnek alkalma
nyílt szemtől szemben találkozni egyik fogvatartójával, aki – ha csak
egy kicsit is másképp alakulnak a dolgok – szemrebbenés nélkül
megölte volna őt. Chris azonban a szemébe nézett, és kezet rázott
vele.
Azáltal, hogy képes volt ezt megtenni, Chris Moon megmutatta:
nemcsak bátorság, hanem valódi nagyvonalúság is lakozik benne.
Bámulatos, hogy a kettő milyen gyakran jár kéz a kézben.
 MARCUS LUTTRELL:
A POKOL HETE

„Soha nem adom fel!”

(A NAVY SEAL ESKÜJÉBŐL)

Marcus Luttrell Afganisztánban: US Navy Photo
Marcus Luttrell már 15 évesen tudta, hogy az Egyesült Államok
haditengerészeti elit kommadójának, a Navy SEAL-nek a tagja akar
lenni.
Magasra tette a lécet. A Navy SEAL katonái (a „fókák”) a világ
legkeményebb, legjobban kiképzett harcosai közé tartoznak – ami
egyben azt is jelenti, hogy csak a legkeményebb, legrátermettebb
jelentkezőket veszik fel.
Marcus és ikertestvére, Morgan már tizenévesen tisztában voltak
ezzel, ezért egy korábbi katona segítségét kérték, aki a közelükben
lakott. Tőle sajátították el a testedzés és az állóképesség-növelés
alapfogásait. Ezek kulcsfontosságú készségek, amelyekre nagy
szükség van a SEAL kimerítő kiképzése során… és azon túl.
Minden országban más-más módon képzik ki a különleges erők
tagjait. A „fókák” először a huszonnégy hetes BUD/S (Basic
Underwater Demolition/SEAL course; víz alatti romboló/tengeri, légi
és szárazföldi alapkiképzés) tanfolyamot végzik el. Ebben fontos
szerep jut a fizikai „kondicionálásnak”, amelynek egyik része az az
egyhetes intenzív, alvásmegvonással súlyosbított tréning, amelyet
„pokol hete” néven ismernek.
Ennek során az újoncok összesen négy órát alhatnak. Nem
naponta – hetente! A többi időt extrém fizikai tréninggel töltik,
például öt nap alatt több mint 200 mérföldet (320 kilométert) kell
lefutniuk (ez közel nyolc maratonnak felel meg). Mindennap több
mint húsz órát edzenek. Állandóan éhesek, csuromvizesek és
fáradtak. Naponta 7000 kalóriát fogyasztanak el, mégis fogynak. A
bőrüket kimarja a homok és a sár. Éjjel-nappal orvosi stáb ügyel
rájuk, mert egyesek szervezete egyszerűen nem bírja az óriási
terhelést.
A pokol hete természetesen a fizikai állóképességet teszi próbára,
de emellett valami mást is tesztel, ami ugyanolyan fontos: a mentális
erőt. Ahogy én hívom: a „szellemet”. Nagyon sok újonc hullik ki a
rostán a BUD/S alapkiképzés pokoli hete alatt: azok, akik sem
testileg, sem lelkileg nem bírják a nyomást.
Elsőre Marcus Luttrell sem tudta végigcsinálni a BUD/S-t, de
ennek nem az edzettség vagy állóképesség hiánya volt az oka.
Egyszerűen lábát törte a kiképzés alatt. A kudarc azonban nem
szegte kedvét. Amint összeforrtak a csontjai, visszatért, és másodszor
is belevágott. Ilyenfajta fickó volt.
Luttrell ezúttal gond nélkül teljesítette a kiképzést, és „fóka” lett
belőle. Minden kommandós jól tudja azonban, hogy a képesítés
megszerzése csupán a kezdet. Ha azt hiszed, hogy a pokol heténél
nem lehet rosszabb, súlyos tévedésben leledzel. Minden alkalommal
újra és újra bizonyítanod kell, amikor csak felhúzod a csizmád, és az
igazán kemény munka akkor kezdődik, amikor éles bevetésre
indulsz.
Rövidesen Luttrell is szembesült vele, hogy a SEAL San Diegó-i
kiképzőtáborában, a Coronadóban átélt pokoli hét megpróbáltatásai
a nyomába sem érhetnek annak, ami az afganisztáni sivatagban,
valódi harci helyzetben vár az emberre.

*
Nem sok barátságtalanabb hely van, mint Afganisztán. E háború
szaggatta ország tájai a legzordabbak közé tartoznak a világon.
Száraz, tikkasztó sivatagok, hófödte, szinte járhatatlan hegyek – ám a
SEAL kommandósait éppen ilyen terepekre készítik fel.
2005 nyarának azon a napján még hárman voltak Marcus
Luttrell szakaszában: Mike Murphy, Matthew „Axe” Axelson és
Danny Dietz. A „Vörös Szárny” hadművelet keretében, június 27-e
éjjelén dobták le őket a Hindukus – a Közép- Afganisztántól Észak-
Pakisztánig húzódó könyörtelen hegylánc – területén egy MH-47-es
helikopterről. Miután lecsúsztak a gyorskötélen, haladéktalanul
nekiláttak végrehajtani a küldetésüket: felderíteni egy
épületcsoportot, amelyben a jelentések szerint egy helyi tálib
parancsnok, bizonyos Ahmad Shah rejtőzik.
Shah képzett harcos volt, és Oszama bin Laden ismert
szövetségese; muszáj volt kiiktatni. Az egység azt a feladatot kapta,
hogy találják meg, derítsék ki, mekkora és milyen felszereltségű
erőkkel rendelkezik, majd az akció befejezéséhez kérjenek légi
csapást. Ha Shah túlélné a légi csapást, maguknak kell végezniük
vele.
Tipikus kommandósakció, mélyen az ellenséges terület
belsejében.
A ledobási pont 3000 méterrel a tengerszint felett feküdt, ahol a
levegőben már kevesebb az oxigén. Luttrell egységét azonban
alaposan kiképezték arra, hogy megbirkózzon az ilyen környezettel.
Miután földet értek, gyalog haladtak a célpontjuk felé. Az
események irányítása viszont szinte azonnal kicsúszott a kezükből.
Afgán kecskepásztorok egy kis csoportjába botlottak. A helyiek
nyilván rögtön felismerték, hogy amerikai katonákkal van dolguk,
ezért a „fókák” foglyul ejtették őket, hogy megvitassák, mit tegyenek
velük. Igazából csak két lehetőség közül választhattak:
1) Elengedik őket, és reménykednek, hogy senkinek nem fognak
beszélni arról, amit láttak.
2) Végeznek velük.
Szavazással döntötték el a kérdést. A négy férfi bátorságát és
emberségét bizonyítja, hogy úgy döntöttek, megkímélik a
kecskepásztorok életét. Tény, hogy a harctéri bevetés szabályai
szerint jártak el. Tény, hogy nem volt rá bizonyítékuk, hogy a
kecskepásztorok a tálibok oldalán állnak. A tálibszimpatizánsok
azonban ritkán sétálgatnak „Hajrá, tálibok!” feliratú pólóban. Katonai
szempontból a helyes döntés kétségkívül az lett volna, ha gyorsan és
csendben elintézik őket.
Tudták, hogy a kecskepásztorok elengedése kockázatos, mégis
így döntöttek. Ez a döntés később nagyon csúnyán visszaütött rájuk.
Vajon a kecskepásztorok játszották őket a tálibok kezére? Szinte
biztosan. Ugyanis a kommandósegység alig egy órával később
különösen veszélyes terepre ért, amelyet három oldalról dombok
vettek körül – és a magaslaton, az előnyösebb pozíció rejtekében,
már ott vártak rájuk Ahmad Shah emberei.

Egyes jelentések szerint ötven, mások szerint kétszáz tálib ütött

rajtuk. Persze a szám lényegtelen. Csupán az számít, hogy a négy
katona egy géppuskákkal, félautomata gépkarabélyokkal, 82
milliméteres aknavetőkkel és vállról indítható rakétákkal állig
felfegyverzett milíciával találta magát szemben. És ezek a harcosok
értettek a fegyvereikhez. Ilyen vasakkal, magaslati pozícióból
tüzelve, nem kell sok ember ahhoz, hogy az eredmény gyors és
totális megsemmisítés legyen.
Egy közönséges katonai egységgel másodpercek alatt végeztek
volna. Luttrellé és a bajtársaié azonban nem közönséges katonai
egység volt, hanem a SEAL 10-és különítménye.
Ők felvették a harcot a tálibokkal, és pontos zárótüzet zúdítva
rájuk, megtizedelték őket. Igazából azonban nem jöhetett más szóba,
csak a visszavonulás – lefelé, egy szinte teljesen függőleges
sziklafalon át. Ahogy Luttrell és Murphy – heves tűz alatt – gyorsan
hátrálni kezdtek, 180 métert bukfenceztek lefelé tehetetlenül, majd
szó szerint átbuktak egy szikla peremén. Luttrell kétszer megpördült
a levegőben, aztán keményen nekiütődött a sziklás talajnak.
Csodával határos módon mindketten túlélték a zuhanást, bár
Luttrell a puskája kivételével elvesztette minden felszerelését. Az
arca fél oldaláról leszakadt a bőr. Vér és horzsolások borították, és
pokolian fájt mindene. Murphy még rosszabbul járt: esés közben
eltalálták, és a hasából spriccelt a vér. Amikor Danny és Axe
csatlakozott hozzájuk, kiderült, hogy Danny jobb hüvelykujját is
levitte egy találat.
Arra nem volt idő, hogy ellássák a sebeiket. A tálibok
rakétavetőkkel lőtték őket. Tökéletes célpontot nyújtottak, ezért le
kellett ugraniuk egy újabb szakadékba. A manőver közben Dannyt
másodszor is meglőtték. Egy Kalasnyikovból kilőtt golyó találta el: a
hátán ment be, és a hasán jött ki. A sebből megállíthatatlanul dőlt a
vér, és Danny szája szélén is vércseppek buggyantak elő.
De folytatták a harcot.
 Danny ekkor kapta a harmadik lövést. A golyó egyenesen átfúrta
a torkát.
Ismét le kellett vetniük magukat a sziklákról.
Továbbra is záporoztak rájuk a golyók. Százával. Ezrével. Csoda,
hogy csak kettejüket találták el.
Danny viszont újabb golyót kapott a nyakába.
Aztán az arcába.
A fejéből kiömlő vérrel együtt az élet is távozott a testéből.
Hárman maradtak.
Egy lélegzetvételnyi szünetet sem tarthattak, hogy
meggyászolják a társukat: mindenhonnan golyók záporoztak rájuk.
Folytatták a taktikai visszavonulást, és igyekeztek védhető harcállást
keresni.
Mike Murphy a mellkasába, Axe a fejébe kapott egy golyót.
Most már tényleg nagyon rosszul állt a szénájuk.
A túlélésre az lehetett az egyetlen valódi esélyük, ha kimentik
őket. Ahhoz viszont, hogy leadhassák a jelet, ki kellett
merészkedniük a fedezékből. Mike Murphy tisztában volt ezzel.
Tudta, hogy feláldozza magát. Miközben a melléből spriccelt a vér,
kibotorkált a halálos, de a vészjelzéshez létfontosságú nyílt terepre,
és leadta a jelet a bázisnak. Ekkor kapta a hátába az utolsó, végzetes
lövést. Vér tört elő a mellkasából. Még továbbvánszorgott, ám az élet
éppoly gyorsan szállt el a testéből, mint ahogy a záporozó golyók
érkeztek. Felüvöltött fájdalmában, és kilehelte a lelkét.
Már csak ketten maradtak.
Sőt, világos volt, hogy Axe is haldoklik. Luttrellnek valahogy
sikerült bekötöznie a társa fejét, de a férfi szeme elfeketedett, ahogy
a sebéből szivárgó vér elöntötte a szemgödrét. Az utolsó szavai ezek
voltak:
– Maradj életben, Marcus… És mondd meg Cindynek, hogy
szeretem.
„Maradj életben!” Luttrell, aki a brutális, két órán át dúló
tűzharcban három bajtársát vesztette el, eltökélte, hogy így is lesz.
A táliboknak persze más volt az elképzelésük – és ismerték
Luttrell pozícióját. Marcus egy vállról indítható rakéta vészjósló
surrogását hallotta, amit egy pillanattal később a közvetlenül
mellette becsapódó gránát mennydörgő robaja követett.
A robbanás berepítette egy vízmosásba. Mielőtt földet ért volna,
elvesztette az eszméletét.
Luttrell a vízmosás mélyén, egy üregben ébredt fel. Pocsékul
festett. A nadrágját letépte a robbanás, de ez izgatta a legkevésbé.
Nem érezte a bal lábát. A húsa tele volt gránátszilánkokkal, és a
sebeiből dőlt a vér.
Az orra, a válla és a gerince is eltörött. Az pokolian fáj – nekem
elhiheted. Minden mozdulata vércsíkot hagyott maga után. Sárral
tömítette el a sebeit, hogy elállítsa a vérzést, de ez nem sokat segített
szörnyű állapotán.
A fegyverropogás megszűnt, bár ez csekély vigaszt jelentett. A
hegyekben nyüzsögtek a tálibok, akik most rá vadásztak.
Az egyetlen halvány reménysugarat a vészjelzés jelentette,
amelyet Murphy hősies önfeláldozásának köszönhetően sikerült
leadniuk a bázisnak. A gyors reagálású erőket már útnak is indították
értük. Abban a pillanatban úgy tűnt, ők jelentik Luttrell egyetlen
esélyét a megmenekülésre.
 *

A gyors reagálású erők egy Chinook helikopteren érkeztek, és nyolc

„fókából”, valamint egy, a légierőhöz tartozó nyolcfős különleges
alakulatból álltak. A Chinookot Apache támadó helikopterek
kísérték. Komoly erő egy komoly feladatra. A Chinook lenyűgöző
szerkezet, viszont nem sebezhetetlen. Nagy bátorságot igényelt
egyenesen berepülni vele az ölési zónába. A pilóták tudták, hogy jól
látható célpontot nyújtanak a lázadóknak, akik három bajtársukat
már megölték, és az ő érkezésükre is számítottak.
A Chinook leszedéséhez elég volt egyetlen vállról indítható
rakéta. Egyenesen belőtték a helikopter nyitott hátsó ajtaján,
miközben a kommandósok a gyorsköteles leereszkedéshez
készülődtek. Aztán a lövedék átütötte az üzemanyagtartályt. A
Chinook másodperceken belül lángba borult. Égő emberek zuhantak
ki belőle sikoltozva, maga a jármű pedig irányíthatatlanná válva
pörögni kezdett, majd a hegyoldalba csapódott.
Mind a tizenhat ember meghalt.
A „Vörös Szárny” hadművelet eddig a SEAL egyetlen nap alatt
elszenvedett legnagyobb emberveszteségét hozta. Hihetetlen
tragédia minden érintett számára.
Egyvalaki azonban még lélegzett: Marcus Luttrell.

Marcus élt, de rettenetes állapotban volt. Szédelgett a

vérveszteségtől. A vizespalackját elvesztette, és kiszáradt a
szomjúságtól. Alig tudott lábra állni – három csigolyája megrepedt,
számtalan csontja eltört, és repeszek álltak ki a húsából. Minden
mozdulat elviselhetetlen kínnal járt számára, de szóba sem jöhetett,
hogy meglapuljon. A tálibok vadásztak rá. Ha rátalálnak, borzalmas
halál vár rá. Ha nem, akkor is vége van: belehal a sérüléseibe vagy a
szomjúságba.
Muszáj volt feljutnia a hegytetőre, és ott olyan védhető pozíciót
keresnie, ahol egy helikopter leszállhat. És vizet kellett találnia.
Luttrell támolyogva nekivágott a hegynek. Nem törődött a
sziklás, megerőltető tereppel, sem a ritka levegővel, sem azzal, hogy
eltört a gerince.
Ha füvet talált, lenyalta róla a harmatot. Ha fa akadt az útjába,
letörte róla a legvékonyabb ágakat, és megpróbálta kiszívni belőlük a
nedvet. Még a zokniját is kicsavarta, hogy folyadékhoz jusson. De így
is majd beleőrült a szomjúságba.
A csillagok állása alapján tájékozódott. Egész éjszaka megállás
nélkül menetelt felfelé, mert tudta, hogy a tálibok a nyomában
vannak. Erejét megfeszítve próbált nem odafigyelni a testében
szétáradó, leírhatatlan fájdalomra.
Mire felkelt a nap, annyira kiszáradt, hogy a nyelve a
szájpadlásához ragadt. Attól félt, hogy ha megmozdítja, letépi a
bőrét. A nap egyre forróbban és forróbban perzselt. Marcust pokoli
szomj kínozta. Igyekezett nem tudomást venni róla, ahogy a törött
csontjairól sem. Minden erejével a menekülésre összpontosított – és
arra, hogy vizet találjon.
A tálibok közben átfésülték érte a hegyeket. Ahmad Shah és az
emberei úgy ismerték a környező ormokat, mint a tenyerüket: itt
nőttek fel. Az afgán nyár tikkasztó hősége meg sem kottyant nekik.
És nekik természetesen nem kellett szörnyű sérülésekkel sem
bajlódniuk.
A nap már túl járt a delelőn. Marcus fülét egyszer csak
összetéveszthetetlen hang ütötte meg: egy hegyi patak csobogása
valahol a távolban. Kétségbeesetten igyekezett eljutni a hang
forrásához.
Ekkor váratlanul lövés dörrent, és Marcus hatalmas ütést érzett a
lábán. Fájdalom sugárzott szét a testében.
Eltalálta egy tálib orvlövész.
A lövés ereje leverte a lábáról, és lesodorta a lejtőn. Az esés
feltépte a sebeit, miközben csak úgy repkedtek körülötte az AK-47-
esből kilőtt lövedékek.
Már csak kúszni-mászni tudott, ezért pontosan ezt is tette: le-fel
a dombokon és vízmosásokon át, szivárgó sebeiből vércsíkot húzva
maga után, a feje körül folyamatosan fütyülő AK-47-és golyókkal.
Amikor az egyik tálib felderítő utolérte, Luttrellnek sikerült mellbe
lőnie. Amikor rájött, hogy még ketten vannak a közelben,
kézigránátot hajított feléjük, és őket is kiiktatta. Megpróbáltatásai
dacára még mindig ügyesen harcolt.
De lassan kezdett elsötétülni előtte a világ. Ennek ellenére
továbbvánszorgott, és valahogy sikerült kicseleznie az üldözőit. Még
az est leszállta előtt rátalált egy vízesésre, ám mielőtt elérte volna,
megcsúszott, és 300 métert bucskázott lefelé a hegyről. Négykézláb,
összeszorított fogakkal, de újra felmászott.
Amikor végre odaért az értékes vízhez, mohón inni kezdett. „A
legédesebb víz volt – mondta később –, amit valaha kóstoltam.”
Amikor felnézett, három afgán férfival találta magát szemben,
akik őt figyelték.
 Marcus, mint egy megsebzett vad, felkészült a végső küzdelemre.
Felemelte a fegyverét, azonban a homlokáról a szemébe csorgott
a vér, így nem látott semmit. Az összetört testéből kifolyó vér
vörösre festette körülötte a földet. Forgott vele a világ.
A végsőkig harcolt volna, de tudta, hogy ez már a vég.
Legyőzték.
Csakhogy tévedett. A férfiak nem tálibok voltak, hanem az egyik
hegyi törzs tagjai, akik jóindulattal viseltettek az amerikaiak iránt.
Segíteni akartak neki.
Lehetséges volna, hogy itt, a világ legbarátságtalanabb vidékén,
egy ilyen hihetetlen, a vérére szomjazó gyilkosok elől való
menekülés végén Luttrell váratlanul barátokra lelt?

Nem tudom, te mit gondolsz, de ha engem épp az imént ejtett volna

át négy afgán kecskepásztor, akkor óvakodnék vegyülni a helyiekkel.
Luttrell egyszer már megbízott az emberi jóságban, és csúnyán
ráfizetett. Vajon megbízhat ezekben az idegenekben? Van más
választása?
Nem tehetett mást: Istenhez fohászkodott, és az ismeretlen
afgánok kezébe tette a sorsát.
Jól tette.
Amikor egy pastu felajánlja a segítségét, komolyan is gondolja.
Annyira, hogy ilyenkor szent kötelességének tartja, hogy haláláig
védelmezzen.
A pastu férfiak és nők menedéket nyújtottak Marcusnak a
falujukban. Még akkor sem voltak hajlandóak kiadni őt, amikor a
tálibok körülzárták a falut. Kicsempészték, és elrejtették egy közeli
barlangban, hogy ne kerülhessen az ellenség karmai közé. Ezek az
egyszerű afgán emberek százszorosan megszolgálták a beléjük vetett
bizalmat.
Bár a falusiak a legjobb tudásuk szerint látták el Marcus sebeit,
Luttrellnek szakszerű orvosi beavatkozásra volt szüksége, méghozzá
sürgősen. És muszáj volt tudatnia az amerikaiakkal, hogy hol
tartózkodik. A legközelebbi amerikai bázis a hegyeken túl, a 65
kilométerrel távolabbi Asadabadban volt. Luttrell semmiképpen nem
bírt volna ki ekkora utat, ezért a falu rangidőse, egy szívós
öregember, aki mihamarabb véget szeretett volna vetni a tálib
erőszaknak, önként vállalta a veszélyes küldetést.
Ez az igazi vendégszeretet. Ilyen egy valóban nemes szív.
Az öregnek sikerült is értesítenie az amerikai erőket Luttrell
hollétéről, ők pedig jöttek, és kimentették. Hat nap telt el a rajtaütés
óta, amelyben Marcus felderítőegységének többi tagja életét
vesztette. Hat fájdalommal, halálos veszélyekkel és kimerültséggel,
homokkal és félelemmel teli nap. Egy valóban pokoli hét.

Marcus Luttrellt hazatérésekor hősként fogadták. Egy katona

azonban nem egykönnyen tudja feldolgozni, ha tizenkilenc bajtársát
elveszíti a csatatéren. A túlélő bűntudattal viaskodik, és ezzel a
legnehezebb szembenéznie. Mindenki másképp birkózik meg vele –
és az, ahogy Luttrell tette, valóban tiszteletre méltó.
Miután második szolgálati idejét is kitöltötte Afganisztánban (igen,
visszament!), Marcus Luttrell létrehozta a Lone Survivor (Egyedüli
Túlélő) alapítványt, azzal a céllal, hogy segítsen a sebesült
katonáknak és családjuknak a hétköznapi életbe való
visszailleszkedésben. Ez olyan ügy, amelyért érdemes küzdeni. Ezek
a férfiak és nők a mi szabadságunk védelmében indulnak harcba, és
sokan nagy árat fizetnek érte – gyakran a létező legnagyobb árat.
Határozottan állást foglalni, rendületlenül folytatni a harcot, és
szilárdan kitartani amellett, hogy segítséget nyújtsunk azoknak,
akiknek a legnagyobb szükségük van rá, ez bátor szívet és erős,
eltökélt jellemet kíván – olyan embert, mint Marcus Luttrell.
 ARON RALSTON:
MŰTÉT A TÚLÉLÉSÉRT – SAJÁT KEZŰLEG

„Százszor rosszabb volt, mint bármilyen

fájdalom, amit valaha éreztem.
Újraértelmeztette velem a fájdalom fogalmát.”

(ARON RALSTON)
Aron Ralston visszatér a Canyonlands Nemzeti Parkba, 2010. szeptember: Fox
Searchlight/Everett/Rex Features.
Canyonlands Nemzeti Park, Utah állam, 2003. április 26.
A poros, homokfútta szurdokokban nedvességnek nyoma sincs.
A szél, amelynek 100 mérföldnyi (160 kilométernyi) nyílt terep áll
rendelkezésére, hogy felgyorsuljon, vadul ostromolja a tájat. Egy
magányos, huszonnyolc éves férfi pedálozik erőlködve mountain
bike-ján a széllel szemben.
Kerékpárosruha van rajta, és nehéz hátizsákot cipel. A zsákban
lapul minden felszerelés, amire szüksége lesz ahhoz, hogy
leereszkedhessen a mély, veszélyes kanyonokba Észak-Amerika ezen
eldugott szegletében: kötél, karabinerek, biztosítóeszközök,
kétpengés svájci bicska, kombinált fogó.
Ez utóbbit még soha nem kellett használnia, de nem árt, ha
minden eshetőségre felkészül az ember.
3 liter vize van egy CamelBak vizestömlőben, plusz még 1 liter
egy palackban, és egy napra elegendő ennivaló. Tervei szerint
ugyanis ennyi ideig fog tartani a kis expedíciója a napégette utahi
sivatagban: egyetlen napig.
Aron leparkolja a kerékpárját – később majd érte jön –, és gyalog
teszi meg a néhány órás utat aznapi kirándulásának fő célpontja, a
Big Drop (’nagy szakadék’) felé. Ott 20 métert kell majd ereszkednie
kötélen, hogy elérje az időjárás által simára koptatott szurdok alját.
Először azonban le kell másznia egy szűk hasadékon, amelynek
egy pontján szabályosan át kell préselnie magát, mert a kanyon két
fala ijesztően összezárul, és alig 0,5 méteres rés marad köztük. Ez
persze nem okozhat neki gondot: Aron gyakorlott kanyonmászó.
Egyedül is simán megcsinálja.
Aron tehát magára van utalva. Minden kitaposott ösvénytől
messze jár, a világ egy elhagyatott táján. Egyetlen ismerősének sem
szólt, hová készül. Minden tekintetben lement a térképről.
Sokan szeretnek így barangolni. És valóban igaz, hogy odakinn a
sivár, ugyanakkor fenséges, vörös homokkal borított, mély
szurdokokkal szabdalt sivatagi vadonban különös béke szállj a meg
az embert.
De mi történik, ha valami balul üt ki, és az ember segítségre
szorulna?
Aron Ralston rövidesen megtudja. És pokoli lecke lesz számára.
Már korábban is mondtam: a túlélés gyakran rút dolgokat kíván.
Úgyhogy ha kényes a gyomrod, ne olvass tovább!

A hasadék peremén Aron összeszedi a szükséges felszerelést: kötél,

biztosítógyűrű, hám, többfunkciós szerszám, vizespalack. A fejére
lámpát erősít – ez fontos, mert így be tud kukkantani minden
repedésbe, mielőtt belenyúlna, és nem lepi meg egy ott rejtőzködő
kígyó vagy skorpió. Sosem jó, ha az embert megmarják, ám az
ilyesmi különösen kerülendő, ha az ember egyedül ereszkedik le
kötélen egy szakadékba.
Aron azonban egyetlen kígyóval sem találkozik, miközben egyre
mélyebbre és mélyebbre ereszti le magát a kanyonba. Eddig minden
flottul megy. Itt-ott kéménymászást kell alkalmaznia – az ember
ilyenkor úgy mászik le a két sziklafal közötti szűk résen, hogy a hátát
az egyik, a lábát a másik falnak támasztja, és lassan araszolgat lefelé,
mintha biztosítás nélkül mászna le egy kéményben.
A fiú egy sziklapárkányhoz ér. Közvetlenül a párkány alatt egy
nagy kődarab ékelődik be szorosan a két függőleges sziklafal közé. A
kődarab aljától talán 2 méter sincs a kanyonfenékig. Aron úgy látja,
ha ki tudna lépni a kőre, arról lelógva egyetlen ugrással megtehetné
ezt a rövid távolságot.
Learaszol a sziklakürtőben a kőhöz. Mielőtt rálépne, belerúg,
hogy ellenőrizze, nem lazul-e ki. A kődarab meg sem moccan.
A fiú leereszkedik rá.
A kő egy kicsit imbolyogni kezd, de amúgy elég biztonságosnak
tűnik. Aron óvatosan belekapaszkodik, és lemászik az oldalán.
A kődarab ekkor elmozdul a súlya alatt. Ez nagyon rossz jel. A
fiú azonnal elengedi, és hagyja magát a földre esni. Esés közben
ösztönösen maga fölé rántja a jobb karját, hogy védje a fejét, ha a kő
rázuhanna.
Ekkor azonban a kődarab egyik oldala kibillen a helyéről, nagy
puffanással rácsapódik a karjára, és odaszorítja a szemközti falhoz.
Aron jobb keze mozdíthatatlanul a kő alá szorul.
Síri csend. Csak a fiú szívének heves kalapálása hallatszik, és
ahogy rémülten kapkod levegő után.
Aztán beléhasít a fájdalom – mély, égő fájdalom, amely
hullámokban sugárzik végig a karján, mint egyik villámcsapás a
másik után –, és Aron felüvölt kínjában.
Bár a fájdalom szinte megbénítja az agyát, tudja, mit kell tennie,
méghozzá sürgősen, amíg még dolgozik benne az adrenalin:
elmozdítani a követ. Megragadja a bal kezével, és minden erejét
megfeszítve rángatni kezdi. A kő jó, ha 1 centit mozdul, aztán
visszabillen, és még súlyosabban nehezedik a jobb karjára.
Újabb perzselő fájdalomhullám.
Aztán minden elcsendesül, és mozdulatlanságba dermed.

A fiúról folyik a veríték. Ilyen helyzetben mindenki leizzadna.

Aronnak vízre lenne szüksége, de a CamelBak tömlője üres. A
hátizsákjában még ott van az 1 literes vizespalack, de az a jobb
vállához van szíjazva. Át kell bújtatnia a fejét a szíjakon, hogy
hozzáférjen. Amikor végül sikerül, az ösztönei átveszik az irányítást,
és Aron vadul kortyolni kezdi a vizet.
Csúnya hiba. Egy húzásra eltünteti a maradék vize egyharmadát,
miközben fogalma sincs, mennyi időt fog a szakadék mélyén tölteni.
Víz nélkül talán három napig bírhatja a sivatagi forróságban – ha
szerencséje van.
Miután ivott, a fiú gyorsan szemügyre veszi a karját. Már
zsibbad, és a jobb hüvelykujja szürkés árnyalatot öltött. Aron nem
érzi úgy, hogy bármelyik csontja eltört volna, de a lágy szövetek
biztosan roncsolódtak. És ami még lényegesebb: a karja teljesen
beszorult a kődarab és a sziklafal közé.
Aron megpróbálja pozitívan szemlélni a helyzetét. Legalább nem
vérzik. A feje felett, a sziklákon lát ugyan pár vérfoltot, de azok
akkor keletkeztek, amikor esés közben lehorzsolta a bőrét. Az
összezúzott jobb keze nem vérzik.
A szabad kezével előhúzza a svájci bicskáját, és kinyitja a
nagyobbik pengét. Talán le tud annyit farigcsálni a kőből, hogy
kihúzhassa a kezét. De bárhogy igyekszik is, a szikla egyszerűen túl
kemény.
Telnek-múlnak az órák; mindjárt beesteledik. Aron a svájci
bicskán levő kis reszelővel megpróbál kitágítani egy repedést a
kövön. Az eredmény csak némi kőpor – és egy immár tompa reszelő.
Aron igyekszik elterelni a gondolatait a rideg valóságról:
csapdába esett. Arra pedig végképp nem akar gondolni, hogy ha
senki nem siet a segítségére, akkor a dolgok jelenlegi állása szerint
egyetlen lehetősége marad: le kell vágnia a saját karját.
De odáig biztosan nem fajul a dolog.
Leszáll az éj. A fiú rendületlenül faragja a követ, és sikerül is
letörnie belőle egy kis szilánkot. Sajnos tényleg nem többet: egy
aprócska, jelentéktelen darabot. A karját továbbra sem tudja
kiszabadítani.
Egyre hűvösebb van. Aron kiüríti a hátizsákját, majd a szíját újra
átbújtatja a fején. A sivatagi éjszakák rettentő hidegek tudnak lenni.
A zsák talán melegíti majd egy kicsit.
Hajnali fél 2-kor engedélyez magának még egy kortyot az
értékes vízből. Felfrissül tőle, de így is egyre jobban érzi, hogy fárad.
Több mint tizenkét órája áll egy helyben. A térdei már remegnek;
félő, hogy előbb-utóbb összecsuklanak alatta.
Ha a túlélés a tét, néha improvizálni kell. A fiú némi erőlködés
árán bebújik a hegymászóhámba, aztán csáklyát rögtönöz a
felszerelésből, és felhajítja a levegőbe. A csáklya belekapaszkodik a
feje feletti sziklákba. A rögtönzött hintában ülve Aron végre
pihentetheti kicsit a lábát.
A megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig. A hám elzárja a
vérkeringés útját, és a lába zsibbadni kezd. Muszáj ismét ráállnia.
 Az éjszakai didergés minden meleget kiszív a testéből. Nagyon
kimerült, de valahogy kihúzza reggelig.
Amint felmelegedett egy kicsit a napon, folytatja a kő
farigcsálását, bár nem nagyon bízik benne, hogy képes lesz
szétrepeszteni, mielőtt lejár az ideje.
A másik lehetőség azonban annyira ijesztő, hogy inkább nem is
akar gondolni rá.

Második nap.
Megérkezik a nappali hőség. Aron már nem fázik. Éppen
ellenkezőleg: égeti a forróság.
Megpróbál valamilyen emelőrendszert összeeszkábálni a
hegymászó-felszereléséből, amivel elmozdíthatná a követ. Nem jár
sikerrel.
Egyszer csak hegyezni kezdi a fülét. Mintha hegymászók hangját
hallaná. Segítségért kiabál, de csupán egy vadállat futkorászik a
kanyonban.
Könnyen kétségbeeshetne, azonban nem teszi. Ehelyett
komolyan fontolóra veszi a rémisztő megoldást: a saját karja
levágását. Nem éppen szívderítő kilátás.
Aron rögtön felismeri, hogy a dolog korántsem egyszerű.
Nyilvánvalóan szüksége lesz valamilyen érszorítóra, hogy elállítsa a
vérzést, ha tényleg sikerülne kiszabadulnia. Egy rugalmas
hevederből és egy karabinerből szorítókötést készít, szorosan a
könyöke alá tekeri, de az nem tűnik elég szorosnak ahhoz, hogy
teljesen el tudja zárni a vér útját.
 Egyébként is, kissé túlságosan előreszaladt. A bicskájával talán át
tudja vágni a húst, de az alkarcsontját már nem. Ahhoz valamilyen
fűrész kellene, és ilyesmivel nem rendelkezik.
Ráadásul, ha sikerülne is a hátborzongató műtét, utána még le
kéne ereszkednie a szakadékba, aztán vagy 13 kilométert gyalogolnia
a helyig, ahol a dzsipjét hagyta.
Képtelenség.
Amikor Aron ráébred erre, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Itt fog
meghalni.
A hátizsákjában van egy kézikamera. Előveszi, bekapcsolja, és
felvesz egy búcsúüzenetet az anyjának és az apjának. Elmagyarázza
nekik, hogy mi történt, és hogy nagyon szereti őket.
Aztán összeszedi magát, és arra összpontosít, hogy miként
maradhat életben.

A harmadik napon Istenhez fohászkodik útmutatásért, miközben

nyüzsögnek körülötte a hatalmas szúnyogok, és szívják a vérét. A
nappal csigalassúsággal fordul éjszakába. Ismét lezuhan a
hőmérséklet. Aront úgy rázza a hideg, hogy vacognak a fogai.
Amikor ismét engedélyez magának egy korty vizet, le kell
győznie a késztetést, nehogy ledöntse a maradékot is. Most már csak
azért kapargatja a követ a késével, mert a mozgástól felmelegszik – a
kő elmozdítására nem lát semmilyen esélyt.
Reggel 7-kor kiszámolja, mióta vergődik ebben a csapdában:
negyven órája.
Újra az amputálás gondolata kezdi foglalkoztatni.
 A CamelBak tömlőben neoprén bélés biztosítja a szigetelést.
Aron eltávolítja a bélést, és a bal kezével ügyeskedve szorosan elköti
vele a jobb karját, közvetlenül a könyöke alatt. Az alkarja
sápadtfehér színt ölt. Hm. Ez hatékony érszorító lehet.
Előveszi a svájci bicskát, kinyitja az egyik pengét, majd óvatosan
végighúzza az alkarján.
Semmi. A penge még ahhoz is túl tompa, hogy felsértse a bőrét.
Aron egyelőre feladja a próbálkozást.
Úgy érzi, tele a hólyagja. El is végzi a dolgát a kanyon
homokjába. Estefelé ismét rátör a vizelési inger. Ekkor jön rá, hogy
nem lenne szabad elvesztegetnie ezt az értékes forrást, ezért a
CamelBaket használja gyűjtőtartálynak. A vizelete sűrűbb és
rosszabb szagú, mint reggel, de ezen nem lehet segíteni. A vizelet
néhány óra alatt leülepszik, és rétegekre válik szét: felül aranysárga
folyadék, alul sűrű salak.
Éjjel kóstolja meg először. Hideg és keserű, de Aron úgy
gondolja, képes lesz legyűrni, ha elfogy a vize – ami hamarosan
bekövetkezik, mivel csak pár korty maradt belőle.
Az éjszaka őrjítően lassan múlik el. Másnap reggel a fiú ismét a
kezébe veszi a svájci bicskát. Ha a penge nem is tudja átvágni a bőrét,
talán a hegyével bele tud szúrni a húsba.
Mielőtt meggondolhatná magát, mélyen beledöfi a kést az
alkarjába. A penge merőlegesen mered kifelé a karjából. Nem is fáj
annyira, mint hitte. Érzi, hogy a kés hegye a csontnak feszül a karja
közepén.
Lassan kihúzza a bicskát. A nyomában nem serken sok vér –
hiszen a vér útját sikerült elzárnia viszont látja a sárga zsírréteget a
bőr alatt. Újra a karjába döfi a kést, és erősen nekinyomja a csontnak.
A kés fel-le rugózik a karjában. Ez már fáj. És a kísérlet sajnos
megerősíti, amit Aron eddig is sejtett. A bicskával nem tudja átvágni
a csontot, az idegeket és az inakat. Egyszerűen nem megy.
Megjutalmazza magát még egy korty vízzel. Az utolsóval.

Amikor a nap delelőre ér a negyedik napon, Aron ismét imádkozik.

Ezúttal nem útmutatásért, hanem hogy legyen türelme kivárni a
halált.

Ahogy ismét leszáll az éj, az agyát látomások kezdik gyötörni – az

alváshiány, a fájdalom, a kiszáradás és a kihűlés következményei.
Tiszta pillanataiban aprókat kortyol a félretett vizeletből, csak hogy
megnedvesítse az ajkát. Aztán újra visszazuhan a rémlátomások
birodalmába.
Révületében azt képzeli, hogy a barátaival van, akik frissítő
italokat adnak neki. Mintha ünnepi vacsorán venne részt, ahol
olyanok veszik körül, akiket szeret.
Csakhogy ez természetesen nem a valóság: a pokol legmélyebb
bugyrában jár.
A hosszú, zaklatott éjszakát egy újabb hosszú, rettenetes nappal
követi. Délután 2-kor újra bekapcsolja a videokamerát, hogy rögzítse
az utolsó kívánságait. Amikor pedig leszáll egy újabb fagyos éj,
belevési a nevét és a születési dátumát a sziklafalba. Aztán
mellékarcolja az aznapi dátumot is: április 30. Síremléknek, mivel
nem hiszi, hogy megéri a reggelt.
De reggel még mindig él.
És hat nappal azután, hogy csapdába ejtette a kődarab, egyszer
csak bevillan az agyába a megoldás. Megvilágosodik, mint aki isteni
jelenést lát.
A bicskájával képtelenség átvágni a csontokat az alkarjában.
Rendben. De ha kellő nyomást tudna kifejteni a felkarjára, talán
ketté tudná törni a csontot…
Nem is vesztegeti az idejét arra, hogy alaposabban átgondolja új
tervét. Haladéktalanul nekilát megvalósítani. Lekuporodik, bal
tenyerét szilárdan a kőnek támasztja, aztán lassan, de nagy erővel
lefelé, majd balra rántja a kő alá szorult, összezúzott jobb karját.
Reccs!
Amikor az alkarjában eltörik az első csont, a hang
puskalövésként visszhangzik a kanyonban. Aron az ép ujjaival
kitapogatja a törést. Meg is van. Éles, fűrészes csontvég. Az ujjai
megerősítik, amiről a rettenetes fájdalom amúgy is világosan
árulkodik: a csont kettéroppant.
Az alkarban két csont található: az orsócsont és a singcsont. Még
csak az egyikkel végzett. Most el kell törnie a másikat is.
Reccs! Újabb puskalövés.
Aron felüvölt a fájdalomtól. Csorog róla a veríték. Aztán
megérinti a törés helyét, és furcsamód fellelkesül. El tudja csavarni a
felkarját, miközben az alkarja mozdulatlan marad.
Mindkét csont eltört. Az alkarját azonban továbbra is
összetartják a vénák, az inak, az izmok és a bőr. Az amputáció
teljessé tételéhez át kell vágnia ezeket – a zsebkése tompa
pengéjével.
Elkezdi nyiszálni a bőrt a törés helye körül, és igyekszik
egyenesen vágni. Amikor ezzel végzett, az ujjaival benyúl az imént
felnyitott véres lyukba. A meleg, nedves szövetek között kitapogatja
a törést, és hogy pontosan milyen izmokat és inakat kell átvágnia,
hogy a lehető legtisztábban tudja megcsonkítani magát. Óvatosan
halad, hogy elkerülje a nagyobb verőereket. Ezeket a végére hagyja.
Egyelőre türelmesen el kell nyiszálnia a rózsaszín, véres izmokat,
hogy megszabadulhasson használhatatlan, haldokló kezétől.
Húsz perc telik el így. Átvág egy artériát, majd egy másodikat.
Most már egyre jobban ömlik a vér. Egy különösen szívós ínhoz ér,
ezért rövid időre felfüggeszti a véres munkát, amíg újra felteszi a
rögtönzött érszorítót.
Aztán vissza az ínhoz. A penge nem bír az ínnal, ezért Aron
visszahajtja, és kinyitja a bicskán található fogót. Apró nyalábonként
csipkedi-csavarja-szaggatja az int.
Amikor ez is megvan, visszatér a késhez. Erősen a véres
húscsomóra összpontosít, ami valaha a karja volt. Még egy verőeret
és némi izmot kell átvágnia.
És egy ideget.
Aron tudja, hogy az lesz a legfájdalmasabb.
Éppen csak hozzáér, és máris üvölt a kíntól.
De átvágja. Olyan fájdalom sugárzik szét a testében, amihez
foghatót még soha nem tapasztalt. Intenzív, égető, vakító. Aron egy
pillanatra képtelen ellenállni, és átadja magát az elsöprő
fájdalomnak.
 Már csak néhány porc és bőrcafat van hátra, úgyhogy folytatja a
rettenetes munkát. És egyszer csak, közel egyórányi nyiszálás után,
befejezi az amputációs
Aron Ralston immár szabad.

Csakhogy továbbra is egyedül van, távol mindentől, a semmi

közepén.
Összezúzott, amputált alkarját a kő alatt hagyja, a csonkot
bebugyolálja egy fehér bevásárlószatyorba, a CamelBaket
hevederként használva felköti a karját, aztán elindul. Most minden
perc számít. Segítséget kell szereznie, mielőtt elvérzik.
Egy ép karral, pokoli kínok között, valahogy sikerül
leereszkednie a szakadékba. A szurdok alján talál egy tócsányi
poshadt vizet, és felfrissíti magát. Soha nem jó ötlet kétes tisztaságú
vízből inni, de Aron kétségbeesett helyzetében a szükség mindent
felülír.
A gyomra szinte azonnal kiöklendezi a mocskos vizet. Aron
továbbtámolyog a sivatagban, és fáradhatatlanul rója a
kilométereket.
A hőség szinte elviselhetetlen. A fiú karjának véres csonkjából
csöpög a vér, és a fájdalom minden erejét elszívja. Mégsem áll meg.
Emberfeletti erőfeszítéssel közel 10 kilométert gyalogol.
Ekkor alakok tűnnek fel előtte – egy háromtagú család. Feléjük
kiált, és segítségért könyörög. Megmentői elborzadnak, amikor
meglátják, mi történt vele, de előreszaladnak, és segítséget hoznak.
 Hamarosan helikopter érkezik Áronért, hogy elszállítsa. A
legénység hitetlenkedve, döbbenten bámul rá. Amikor leteszik a
legközelebbi kórházban, az orvosok sem akarnak hinni a szemüknek.
Százhuszonhét óra telt el azóta, hogy Aron karja beszorult a kő
alá.
Minden emberi számítás szerint halottnak kéne lennie.

Aron Ralston küzdelmének, amelyet százhuszonhét órán át

folytatott az életéért, rengeteg tanulsága van. Vannak köztük
kézenfekvőek – például, hogy mindig tudasd valakivel, hová mész,
ha a vadonba készülsz –, de összetettebbek is.
Aron később azt mondta, meggyőződése, hogy ha már korábban
levágja a karját, akkor elvérzik – ugyanis a helikopter, amely végül
kórházba szállította, akkor még nem tartózkodott a közelben. A
mélyponton útmutatásért és türelemért imádkozott. Akkor úgy tűnt,
egyik fohásza sem talált meghallgatásra. Néha azonban utólag ismeri
fel az ember a szépséget a sok szenvedés között: Aron Ralstonnak
először türelemre, majd ihletre volt szüksége. Mindkettőt megkapta.
Emellett pedig rendelkezett még valamivel: túlélési ösztönnel.
Amikor végveszélybe került, mindent – szó szerint mindent –
megtett azért, hogy életben maradjon.
Ez a túlélési ösztön valamennyiünkben ott lapul, de sokszor csak
szélsőséges helyzetben bukkan a felszínre. Az viszont biztos, hogy
mindnyájan erősebbek és szívósabbak vagyunk, mint képzelnénk.
 Aron Ralston hihetetlen fájdalmak és viszontagságok árán
tanulta meg, hogy mi, emberek, sokkal többek vagyunk puszta
húsnál és csontnál.
 SIR JOHN FRANKLIN:
HALÁL AZ ÉSZAKI-SARKON

„Franklin sorsát senki sem tudja,

matrózai sorsát nincs, ki elmondja,
köddé vált hajója lett mindnyájuk sírja…”

{LADY FRANKLIN SIRÁMA – RÉSZLET)

Sir John Franklin, 1845: Scott Polar Research Institute, University of Cambridge.
Ez a történet egy koporsó felnyitásával kezdődik. De nem
akármilyen koporsóéval.
A szóban forgó koporsót tökéletes épségben őrizte meg a jég. A
kanadai sarkvidéken, a Beechey-sziget fagyott talajának mélyén
hevert eltemetve. A benne levő holttest John Shaw Torrington
tengerész altiszté volt, aki 1846. január 1-jén hunyt el.
Több mint százötven év eltelte után azt várná az ember, hogy a
szövetek lebomlanak, és csak a csontváz marad. Torrington teste
azonban mélyhűtött állapotban vészelte át ezt az időt, és múmiává
aszalta a jég. Az arcbőrét fekete és sárga foltok csúfították, de
egyébként tökéletes állapotban őrződött meg. Az ajka enyhén
hátrahúzódott, felfedve teljesen ép fogsorát. Kísérteties arcát
hullámos haj keretezte. John Torrington teste szinte minden
szempontból pontosan úgy festett, mint aznap, amikor meghalt.
A halála azonban korántsem volt szép.
A test annyira keményre fagyott, hogy a csapatnak, amelyik
kiásta a földből, vízzel fel kellett olvasztania, mielőtt rendesen
szemügyre vehette volna. Torrington szörnyen lesoványodott. A
bordái szinte átszúrták viaszos, hártyaszerű bőrét. Közel állhatott az
éhhalálhoz, de végül nem ez végzett vele, hanem az, hogy súlyos
beteg volt. A holttest felnyitásakor kiderült, hogy a tüdejében
borzalmas pusztítást végzett a tuberkulózis. Az agya sűrű sárga
masszává kocsonyásodott. A tengerész emellett súlyos
ólommérgezésben szenvedett, ami gyakran őrületbe taszítja az
embert.
 John Torrington altiszt annak a százhuszonkilenc embernek az
egyike volt, akik a 19. század közepén részt vettek a Brit Királyi
Haditengerészet tisztje, a felfedező Sir John Franklin vezette
vakmerő tengerészexpedíción. Holttestében pedig nem az volt a
leginkább figyelemre méltó, hogy milyen tökéletes épségben
őrződött meg, hanem az, hogy egyáltalán előkerült. A szóban forgó
százhuszonkilenc tengerészből ugyanis alig néhányat találtak meg.
Máig megfejteden rejtély, hogy mi történt a többiekkel. (Bár
idekívánkozó megjegyzés, hogy amikor néhány évvel ezelőtt
expedíciót vezettem az Északnyugati-átjáróhoz, holttestekre
bukkantunk a jégben – könnyen lehet, hogy az eltűnt
tengerészekéire. De ez már egy másik történet. Ha többet szeretnél
tudni róla, keresd fel a www.fcpnorthwestpassage.com weboldalt!)
Noha John Shaw Torrington tengerész altiszt nyilvánvalóan
nyomorúságos véget ért – több ezer mérföldre az otthonától,
összefagyva, megmérgezve és súlyos betegségektől gyötörve –,
nagyon valószínű, hogy ő még a szerencsések közé tartozott.

1845-ben az Északnyugati-átjáró volt a felfedezők Szent Grálja.

Az Északnyugati-átjáró a Kanada északi partvonala mentén a
Jeges-tengeren átvezető hajózási útvonal. Másfél évszázaddal ezelőtt
az Északi-sarkig felnyúló fagyos óceánt egybefüggő jégtakaró
borította, de sokan már régóta úgy vélték, hogy létezik hajózható út
a jégen keresztül.
Arra, aki elsőként megtalálja, hatalmas dicsőség és vagyon várt
volna, mivel egy ilyen átjáró új (és sokkal gyorsabb) kapcsolatot
biztosított volna az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Az
Európából Ázsiába vezető út lerövidítése óriási hasznot hajtott volna
a kereskedőknek, különösen a briteknek.
A mai hatalmas jégtörő hajók már képesek utat törni maguknak
ezeken a jégtáblákkal szabdalt tengereken. Akkoriban azonban nem
pusztán bátornak, de egyenesen őrültnek kellett lenni ahhoz, hogy
valaki a világ eme elhagyatott részének felderítését vegye a fejébe.
A Jeges-tengeren a hőmérséklet könnyen -50 Celius-fokig
süllyedhet, ami a fagyos vízpermettel és hatalmas viharokkal
kombinálva még inkább próbára teszi az ember tűrőképességét. Ilyen
dermesztő hidegben nagyon komoly a kockázata a fagyási
sérüléseknek, a vészes kihűlésnek, a kiszáradásnak, a hóvakságnak és
az izomsorvadásnak.
És persze ott van még a sarkvidék puszta mérete: ezer meg ezer
mérföldön át nincs más, csak jéggel borított, hóförgetegektől
ostromolt pusztaság, ahol minden nyílt vízfelületen úszó jéghegyek
kavarognak.
Röviden: a felfedezetlen Északi-sarkvidék nem sok jót tartogatott
azoknak, akik faépítésű hajókon, térképek, kommunikációs és
műholdas helymeghatározó eszközök nélkül, szűkös és szegényes
élelemmel merészkedtek a vizeire. És ha egy jéghegy évtizedekkel
később is lyukat tudott ütni egy olyan óceánjáró testébe, mint a
Titanic, akkor elképzelheted, mire lehetett képes a HMS Terror és a
HMS Erebus fából ácsolt szerkezetével.
Ezzel a két hajóval vágott neki Sir John Franklin annak a
küldetésnek, amelyről Angliában mindenki azt hitte, fényes sikerrel
jár majd: a mindaddig hiába keresett Északnyugati-átjáró
megtalálásának.
 Terror és Erebus. Az egyik hajó a félelemről, a másik az alvilág
görög istenéről kapta a nevét. A nevek mintha előrevítették volna a
jövőt – bár akkor ezt még senki sem sejtette. Valamennyien szentül
hitték, hogy semmi, még a természet sem dacolhat a Brit Királyi
Haditengerészet erejével, ha egy ilyen vállalkozás mögött ott áll
annak minden erőforrása, és hajóit a legelszántabb tisztek vezetik.
Az Északnyugati-átjáró felfedezése olyan becses ékkő volt,
amelynek a Brit Birodalom koronáján volt a helye.

Sir John Franklin a tengerek hőse volt. Nemcsak hogy harcolt –

tizennyolc évesen – a trafalgari csatában, de mire ősz hajú veterán
lett, már számos hihetetlenül kemény sarkvidéki expedíción volt túl.
Ezek közül némelyik rendkívül sikeresnek bizonyult. A
harmadik útján közel 2000 kilométernyi partszakaszt térképezett fel,
értékes földtani ismereteket gyűjtött, és több mint hatszáz új
növényfajt írt le.
Más felfedezőútjai közel sem voltak ilyen szerencsés
kimenetelűek. Vegyük például az 1819-es Coppermine-expedíciót,
amikor is Franklin jó képet kaphatott arról, hogy milyen förtelmes
tud lenni a sarkvidék.
Ő és az emberei azért keltek útra, hogy felderítsék Kanada északi
partvonalát. Arra számítottak, hogy a barátságos bennszülöttek majd
segítenek nekik, a föld és a tenger pedig ellátja őket a szükséges
élelemmel. A bennszülöttek azonban távolról sem voltak
barátságosak, és annyira zord időjárás fogadta a csapatot, hogy
bármiféle vadászat-halászat lehetetlennek bizonyult.
 Semmilyen ennivalójuk nem volt, legfeljebb zuzmók. Az éhhalál
küszöbén végül kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Kínjukban
arra fanyalodtak, hogy a cipőjükről rágják le a bőrt. Így ragadt
Franklinre a gúnynév: „az ember, aki megette a csizmáját”.
Ha ez a történet igaz, akkor a csizmája mentette meg az életét.
Abból a húsz emberből ugyanis, aki a Coppermine-expedícióval
elindult, tizenegyen odavesztek. Franklin volt a kilenc túlélő egyike.
Ő azonban világéletében kalandoralkat volt, akinek a
felfedezések iránti vágyát nem lohasztották le az olyan apró
kellemetlenségek, mint az éhezés, a szenvedés vagy a bajtársak
halála. A lelkesedése jottányit sem apadt.
Amikor felajánlották neki a lehetőséget, hogy tegyen még egy
utolsó kísérletet az Északnyugati-átjáró megtalálására, habozás
nélkül igent mondott. Ötvenkilenc évesen ez volt talán az utolsó
esélye, hogy a nevét örök időkre bevésse a történelembe.
Sokan jelentkeztek, hogy szeretnének vele tartani. Franklin hős
volt – aki csatlakozik hozzá a legnagyobb, legambiciózusabb
expedícióján, az jó eséllyel maga is helyet bérel magának a
történelemkönyvek lapjain.
Így is lett – csak éppen nem a dicsőség okán, amire mindnyájan
áhítoztak.
Nem vitás, hogy minden Franklin sikere mellett szólt. Nem
utolsósorban az, hogy kora két legmodernebb hajója állt a
rendelkezésére: a HMS Terror és a HMS Erebus, amelyeknek az orrát
acéllal borították be, hogy könnyebben tudják áttörni a jeget.
Bár vitorlások voltak, gőzhajtású motorral is felszerelték őket, és
annyi szenet vittek magukkal, amennyi akár tizenkét napig
előrehajthatta őket a jégtáblák között. Ezenfelül három évre
elegendő élelmiszert, többek között nyolcezer ételkonzervet
rakodtak fel a fedélzetre. (Ezt nem árt megjegyezni; a konzervek
ugyanis később még fontos szerephez jutnak.)
A két hajó 1845 májusában futott ki a kenti kikötőből. Július
végén egy bálnavadászhajó kapitánya látta őket a kanadai partok
előtt elterülő Baffin-sziget közelében, az Északnyugati-átjáró
feltételezett helyének szélén.
Aztán minden kapcsolatot elveszítettek a külvilággal.
Könnyen elfelejti az ember, hogy abban az időben még nem
létezett műholdas telefon, és nem voltak modern navigációs
eszközök sem. Egy ilyen expedíció lényegében azt jelentette, hogy a
hajósok teljesen elszakadtak a civilizációtól. Ma már akár a
nemzetközi űrállomásról is lehet Twitter-üzeneteket küldeni.
Akkoriban azonban a felfedezőútra induló hajókról szó szerint
évekig nem érkezett hír.
Ezért aztán otthon, Angliában, senki nem lepődött meg azon,
hogy hat hónapig semmit sem hallott Franklinról és az embereiről.
Vagy egy évig. Vagy akár kettőig.
1847-re azonban többen is aggódni kezdtek, és mentőexpedíciót
szerveztek az Északi-sarkvidéken elveszett HMS Terror és HMS
Erebus felkutatására.
Nyomukat sem lelték.
Ahogy az elsőt követő újabb és újabb kutatócsapatok sem.
A két hajó köddé vált, mintha sosem létezett volna.

*
A következő másfél évszázadban százak próbálták összerakni a
kirakós játék darabkáit, és kideríteni, mi történhetett Franklinnel és
a legénységével. A fokozatosan kirajzolódó kép szörnyű, elnyújtott
haláltusáról árulkodott a világnak ezen a zordnál is zordabb vidékén.
És valószínűnek tűnik, hogy Franklinék gondjai azzal a nyolcezer
konzervvel kezdődtek, amelyeket oly gondosan felhalmoztak az
útra.
Mint kiderült, a konzervdobozokat olcsón gyártotta le egy
gátlástalan beszállító, és szokatlanul magas volt az ólomtartalmuk.
Vagyis, attól a pillanattól fogva, hogy az első konzervet felnyitották,
a matrózok szervezetében lassan, de biztosan halálos méreg
halmozódott fel.
Az ólommérgezés következményei nagyon csúnyák. Először
szaggató fejfájás, hányás és hasmenés jelentkezik, majd a beteg
hallucinálni kezd, félrebeszél, és álmatlanság gyötri. A
kedélyállapota egyre romlik, és képtelenné válik arra, hogy józan
döntéseket hozzon.
Mindent egybevéve, nem éppen erre vágyik az ember egy
magányos, kimerítő sarkvidéki expedíción, ahol amúgy is nehéz
elviselni a hosszú, sötét és fagyos éjszakákat.
Tüneteik ellenére a felfedezők nem fordultak vissza. Egyre
mélyebbre és mélyebbre nyomultak a jégtáblákkal szabdalt
átjáróban, és ez megerősítette őket abban a meggyőződésükben, hogy
megéri szenvedni a rájuk váró dicsőségért.
Ma már tudjuk, hogy a telet a kanadai Sarki-szigetív egyik
tagján, a Beechey-szigeten – egy kopár, barátságtalan kő- és
jégdarabon – vészelték át. Itt ásták ki több mint százötven évvel
később John Torrington testét a jég alól. Ő és még két másik
tengerész veszett oda az első télen. Ahogy a fentiekből kiderült, a
halálukban jelentős szerepet játszott az ólommérgezés és a
tuberkulózis.
De a többiek is nagyon rossz bőrben érték meg a tél végét. Ennek
ellenére nem fordultak vissza. Eltökélték, hogy folytatják az
expedíciót.
Franklin és az emberei a kegyetlen sarki tél végén vitorlát
bontottak, és elhagyták a Beechey-szigetet. Hónapokig hajóztak
körbe-körbe a szigetvilág fagyott labirintusában, kétségbeesetten
keresve az átvezető utat, de hiába.
1846 szeptemberére a hajóikat teljesen körbevette az Északi-sark
jege. A HMS Terror és a HMS Erebus a jég fogságába esett, és soha
többé nem szabadult belőle.
Vajon mit tettek a tengerészek? Hogyan töltötték a napjaikat?
Úgy tűnik, semmilyen ennivalójuk nem volt a mérgező konzerveken
kívül. Az ólom lassanként megmérgezte az agyukat, és az őrületbe
taszította őket. Elszigeteltségük százszor kétségbeejtőbbé tette a
helyzetüket: a világ végén voltak, magányosan, a végtelen jégtenger
csapdájában vergődve, több száz mérföldre bármiféle civilizációtól.
És tudták, hogy egyhamar senki sem fogja keresni őket.
Teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok. Képzeld csak el!
Ameddig a szem ellát, kizárólag jég és kavargó hó, meg a
bizonyosság, ami egyre jobban befészkeli magát az agyadba: ha nem
történik valamilyen csoda, a most még menedéket nyújtó jégbe
fagyott hajók előbb-utóbb a síroddá válnak.
És közben újabb és újabb bajtársaidat emészti fel és őrjíti meg
egy rejtélyes kór, s ők a szemed előtt pusztulnak el.
 Tudjuk, hogy 1847 májusában legalábbis néhányan
kimerészkedtek a hajókról a jégre, hogy kövekből szerény sírhalmot
állítsanak. Az ott talált papírra Franklin a következő rövid, de rá
jellemzően hetyke megjegyzést firkantotta:
„Minden rendben.”
Pedig nem volt minden rendben. John Franklin, Anglia akkori
legnagyobb hőse, a következő hónapot sem érte meg.
Magukra maradt emberei is haldokoltak. A fagy és az éhség
sorban egymás után, fokozatosan, könyörtelenül végzett velük.
Újabb rettenetes, magányos hónapok teltek el. A jég és a fagy
markának szorítása nem enyhült. Továbbra sem volt rá remény,
hogy kiszabadulnak, vagy hogy valaki megmenti őket.
Majdnem egy évvel később, 1848 áprilisában, Franklin két tisztje
egy második feljegyzést is hagyott a síremlékül szolgáló kőrakásban.
A kimért, érzelemmentes szöveg egy szót sem ejtett a jégbe fagyott
hajókon uralkodó magányról és halálról. Csupán tárgyilagosan
rögzítette újabb tizenöt tengerész halálának tényét, és a döntésüket,
miszerint elhagyják a hajót, és nekivágnak a jégnek, hátha sikerül
elérniük Kanada partjait.
De még ólommérgezéstől zavart, tévképzetektől gyötört
állapotukban sem gondolhatták komolyan, hogy élve kerülhetnek ki
ebből a fehér pokolból.

Csak elképzeléseink lehetnek arról, mit élhettek át, miközben a

jégtáblákat róva a szabadulás útját keresték. A méreg és az éhség
felfalta a testüket. Jéggé dermesztette őket a fagy. Szinte járni sem
tudtak. Éjjel-nappal gyötörte őket a kíméletlen sarkvidéki időjárás.
A szervezetüket szinte biztosan megtámadta a skorbut: az ínyük
vérzett, és mindenütt gennyes sebek fakadtak fel rajtuk. A
tuberkulózis elérte a tüdejüket, és a fertőzés szétterjedt az egész
testükben.
Élőhalottként tántorogtak a jégen.
Franklin felesége, Lady Jane, eltökélte, hogy nem nyugszik, amíg
meg nem tudja, mi történt a férjével. Nem akarta elhinni, hogy
százhuszonkilenc ember csak úgy, egyszerűen köddé válhat. Minden
vagyonát kutatócsapatok indítására áldozta, amelyek közül az
egyiket Leopold McClintock kapitány vezette.
McClintocknak sikerült néhány szívfájdító információmorzsát
összegyűjtenie az észak fagyott pusztaságait lakó inuit eszkimóktól.
Történeteket hallott tőlük két hajóról, amelyeket összezúztak a
mozgó jégtáblák; fehér bőrű emberekről, akik a jégen vánszorogtak,
amíg menet közben holtan nem estek össze. Az inuitok bizonyítékul
gombokat, késeket és ékszereket mutattak McClintocknak,
amelyeket Franklin legénységének tagjai viseltek.
A környéken élő inuitok még ma is regélik a nemzedékről
nemzedékre szálló történeteket a dél felé tartó tengerészek
halálmenetéről. A legenda szerint a szemükben őrület csillogott, és
nincs kétségem afelől, hogy ez így is volt. Az ólommérgezés idővel
egészen biztosan eszüket vette, akárcsak rettentő magányuk és
kilátástalan helyzetük.
McClintock egy kis bálnavadászhajót is talált a jégbe fagyva – a
fedélzetén a Terrorról vagy az Erebuswl származó könyvekkel és
csokoládéval.
 És két tengerész csontvázával.
Maga a hajó nem az ellenkező irányba nézett, hanem arrafelé,
ahol a feltételezések szerint a Terrort és az Erebust csapdába ejtette a
jég. Vajon a két matróz menekülni próbált? Vagy úgy döntöttek,
hogy visszamennek a hajókhoz, hogy együtt haljanak meg a
bajtársaikkal?

Az expedíció, amelyet Sir John Franklin az Északnyugati-átjáró

megtalálására indított, minden idők leghosszabb mentőakcióját hívta
életre. Franklin és a legénysége utolsó napjainak története a hajók
eltűnése óta foglalkoztatta a felfedezőszenvedéllyel bíró emberek
képzeletét.
A hajóknak valóban nyomuk veszett, talán örökre. Az a
legvalószínűbb, hogy lassanként összeroppantotta őket az
összetorlódó jég. A Jeges-tenger csapdába csalta a szerencsétlen
matrózokat, majd elnyelte őket a hajóikkal együtt.
Az a néhány holttest, ami viszont előkerült, megdöbbentő
titkokat fedett fel. A csontokon késpengék nyoma látszott, ami arra
utal, hogy utolsó, kétségbeesett napjaikban Franklin matrózai
valószínűleg kannibalizmusra fanyalodtak. Megették a társaikat,
hogy néhány értékes nappal vagy héttel meghosszabbítsák
kilátástalan életüket.
Ha nyomasztó nehézségek, éhezés, szenvedés és őrület közepette
a túlélésért folytatott küzdelemről van szó, kevés történet kelhet
versenyre Franklin embereinek szomorú sorsával. Ám az emberi
kitartásról szóló példázatok közül nem mindegyik végződik
győzelemmel. Vannak olyanok is – nem is kevés –, amelyeknek a
szereplői egészen a gyászos végig küzdenek hősies méltósággal.
Minden tiszteletem ezeknek a bátor lelkeknek.
 SCOTT KAPITÁNY:
„JÓSÁGOS ISTEN, MICSODA RETTENETES HELY!”

„Ha életben maradtunk volna, olyan történetet

mesélhettem volna a társaim bátorságáról
és kitartásáról, amely megdobogtatta volna
minden angol ember szívét. A történetet
azonban e hevenyészett jegyzetek
és a holttesteink fogják elmesélni helyettem. ”

(SCOTT KAPITÁNY NAPLÓJÁBÓL)

Robert Falcon Scott kapitány az élelmiszer-lerakatok kihelyezése közben a Nagy-
jégzátonyon (a Ross- selfjégen), 1911: Popperfoto/Getty Images.
1912 november 12.
Egy kutatócsapat az Antarktisz vastag jégtakaróján, sok száz
mérföldre bármilyen civilizációtól, felfedez egy sátrat. A sátorban
három ember fekszik, hálózsákba bugyolálva, mintha csak
aludnának.
Valójában azonban nyolc hónapja halottak.
Közelebbről megvizsgálva látszik, hogy a bőrük sárgás árnyalatú.
Jéggé fagytak.
Kettejük arca békés. A harmadiknak, aki középen fekszik,
fájdalmas görcsbe rándult a teste. A karja kinyújtva, mintha magával
a halállal viaskodott volna, amikor elérte a végzete.
A három halott férfi: Henry Bowers hadnagy, dr. Edward
Wilson, és középen Robert Falcon Scott kapitány.
Scott, a Déli-sark hőse.
A Déli-sark elérésére vezetett balsorsú expedíció eposzi története
olyan férfiakról szól, akik hősies harcot vívtak a természet
legkegyetlenebb erőivel, de veszítettek. Méltóságukat és
elszántságukat azonban a végsőkig megőrizték, akkor is, amikor már
tudták, hogy a természet és a rivális felfedezők is legyőzték őket.

Mielőtt viszont megismernéd Robert Falcon Scott kapitány

történetét, érdemes pár szót szólnom magáról az Antarktiszról –
bolygónk kétségkívül legmostohább, legellenségesebb vidékéről.
 A Déli-sarkvidék hatalmas földrész. Ötvenszer akkora, mint
Nagy-Britannia. Kétszer akkora, mint Ausztrália. Területének 99
százalékát jég borítja. A jégtakaró egyes helyeken közel 5 kilométer
vastag.
Az Antarktiszon a hőmérő higanyszála akár -89 Celsius-fokig is
süllyedhet. Az átlaghőmérsékletet tekintve bolygónkon sehol sincs
ehhez fogható hideg. Éghajlati szempontból viszont ez a Föld
legnagyobb sivataga. Tevék ugyan nincsenek, de esőből sincs sok –
ezért számít a terület hivatalosan sivatagnak.
Az éghajlat ugyanakkor sok szempontból még gyilkosabb, mint
egy szokványos sivatagban. Nemcsak hogy az év egyik felében soha
nem megy le a nap, de akár egy homoksivatagban, itt is gyorsan
kiszárad az ember. Az állandó jégtakaró fájdalmasan visszatükrözi a
napfényt, leégeti a bőrt, és kiégeti a szemet. És akkor még nem
beszéltünk a magasságról: a kontinens nagy része ugyanis 3000
méterrel a tengerszint felett fekszik, ami jelentős terhelést ró az
emberi szervezetre.
Az Antarktiszon gyakorta dúlnak gigantikus hóviharok. Ilyenkor
dermesztő, orkánerejű szelek kavarnak vakító hó- és jégförgeteget –
ha az ember e szelek útjába kerül, azok úgy kapják fel őt, mint egy
porszemet.
A Déli-sarkvidék még ma is szinte teljesen felfedezetlen terület.
A kontinens túlnyomó részén soha nem járt ember. Ha van a
bolygónknak igazán vad és könyörtelen tája, akkor az az Antarktisz.
És semmi nem készítheti fel az embert arra az élményre, ami akkor
várja, amikor először lép a kontinens földjére. Én tudom, milyen
érzés. A táj szépsége, a méretek, a hideg – szó szerint lélegzetelállító.
 Az Antarktiszt szinte őrseregként veszi körül a Déli-óceán, ahol
a szelek erősebbek, mint a Föld bármely más táján. A hullámok
hegyként emelkednek a tenger fölé, és olyan erővel csapnak le a
hajókra, amit elképzelni is nehéz.
Ez az egyetlen hely a bolygónkon, amelyen nincs állandó emberi
település, és amelyet nem laknak őslakos népek. Nem véletlenül. Itt
senki sem képes tartósan élni. A Déli-sark környéke képtelen
eltartani az embert; állatok és növények híján egyszerűen nincs mit
enni.
A legbátrabb felfedezők közül többen is megpróbálták felderíteni
a Déli-sarkot – sikertelenül. Még Cook kapitány is kísérletet tett rá
az 1772-1774-és csendes-óceáni expedíciója során. Vakmerően
behatolt a Déli-óceán zord vizeire, de csak körülhajózni tudta az
Antarktiszt, anélkül, hogy a lábát a földrészre tette volna. Amikor
megpróbálta megközelíteni a jégmezőket, a hajójára baljós – és
valószínűleg halálos veszélyeket rejtő –, fagyos köd borult. Ha
viharba került volna, ami ezen a tengeren gyakori, szörnyű vég várt
volna rá, amikor a hajóját a szelek és a hullámok a szárazulatot
védelmezőn körülvevő, 150 méter magas úszó jéghegyek függőleges
falához csapták volna.
1000 mérföldre (kb. 1600 kilométerre) sem tudta megközelíteni
a Déli-sarkot, ezért annak a véleményének adott hangot, hogy nagy
valószínűséggel nem is lehet ennél közelebb kerülni hozzá.
A nagy felfedezők persze nem szeretik azt a szót, hogy
„lehetetlen”. De nem számít, hogy lehetséges vagy lehetetlen-e,
egyvalami biztos: bárki, aki a Déli-sarkvidékre merészkedik, a
természet leggonoszabb, legerőszakosabb erőivel találja magát
szemben.
 1912-ben Scott kapitány és négy társa – Lawrence Oates
kapitány, Bowers, Wilson és Edgar Evans tengerész altiszt –
pontosan erre vállalkozott. A történelemből tudjuk, hogy a
küzdelemből a vadon került ki győztesen. Bátor és vakmerő tetteket
azonban vereségbe vezető úton is végrehajthat az ember. Az pedig,
amit Scott kapitány és az emberei véghezvittek, az emberiség
legbátrabb és legvakmerőbb tettei közé tartozik.

Robert Falcon Scott felfedezőnek született. Meglehetősen jómódú

családból származott, amelynek mindkét ága komoly
tengerészmúlttal rendelkezett. A kis Scottban ezzel együtt is
szokatlan vágy mutatkozott aziránt, hogy világot lásson: már
tizenhárom évesen felcsapott tengerésznek. Két évig szolgált
kadétként a HMS Boadicea fedélzetén. Az évek során aztán
lassanként egyre feljebb kapaszkodott a Brit Királyi Haditengerészet
ranglétráján, és amikor lehetőség adódott rá, hogy részt vegyen a
HMS Discovery 1901-1904-és antarktiszi küldetésében, kapva kapott
a kínálkozó alkalmon.
Ezzel elvetette eljövendő hírnevének magvait. Alig telik el
néhány év, és az egész világon megismerik majd a nevét. Úgy
emlegetik: Scott, a Déli-sark hőse. És az életével fizet ezért a névért.
A Discovery útját nagy sikerként könyvelték el, noha nem volt
viszontagságoktól mentes. A hajó a jég fogságába esett a Déli-óceán
fagyos vizein, ez azonban nem tartotta vissza a legénységet attól,
hogy az antarktiszi kontinens földjére lépjen. E pillanat mérföldkő
volt a Brit Királyi Haditengerészet számára.
 A tengerészek szánhúzó kutyákat is vittek magukkal, remélve,
hogy az állatok segítségével olyan közel juthatnak a Déli-sarkhoz,
amennyire csak lehetséges. Az ellátásukra azonban nem készültek fel
igazán, így a kutyák hamarosan legyengültek. A csapat kénytelen
volt leölni a leggyengébb állatokat, hogy még meleg húsukkal
életben és munkaképesen tarthassa a többit.
Ha ehhez hozzáveszed a fagyási sérüléseket, a C-vitamin-hiányt
(vagyis a skorbutot) és a hóvakságot, nagyjából el tudod képzelni,
milyen lehetett az első antarktiszi felfedezőutak egyike. A felfedezők
összesen kilencvenhárom napot töltöttek a könyörtelen jégmezőn. A
visszaúton valamennyi kutya kimúlt, a csapat egyik tagját pedig
ledöntötte a lábáról a skorbut.
Mindezektől függetlenül, a Discovery-expedíció délebbre jutott,
mint előttük bárki. Scott felfedezővágyát pedig nem fojtották el a
viszontagságok, amelyeken keresztülment.
Néhány társával másodszor is kimerészkedett a Déli-sarkvidék
jegére. Ez az út ötvenkilenc napig tartott. Visszafelé tartottak a
Discoveryre, amikor Scott és két társa alatt beszakadt a jég. Mély
szakadékba zuhantak, ám csodával határos módon sikerült
kimászniuk belőle. Egy hajszálon múlt, de túlélték a kalandot.
Még ez az incidens sem tudta lelohasztani Scott lelkesedését.
Továbbra is kész volt szembenézni a legrosszabbal, hogy ő lehessen a
legjobb. Eltökélte, hogy meghódítja a Déli-sarkot – vagy legalábbis
nem adja fel, egészen az utolsó leheletéig.
Hamarosan mindkét fogadalmát valóra fogja váltani.
Scott kapitány a Déli-sark megszállottja lett. Az említett második
úton azonban a felfedezők fontos felfedezést tettek: kiderült, hogy
gyalog gyorsabban haladnak, mint kutyák vontatta szánon. Ezt Scott
bevéste az agyába, és nem feledkezett meg róla akkor sem, amikor
majd tíz évvel később visszatért a Déli-sarkra.

A Terra Nova-expedíció résztvevőinek – ez arról a hajóról kapta a

nevét, amelyen Scott és új útitársai visszatértek az Antarktiszra –
egyetlen célja volt: az emberiség történetében elsőként elérni a Déli-
sarkot. Ugyanakkor tisztában voltak vele, hogy nem ők az
egyetlenek, akik erről álmodoznak. Egy norvég felfedező, Roald
Amundsen ugyanezt a tervet forgatta a fejében. Megkezdődött hát a
versenyfutás a Déli-sark meghódításáért.
A két csapat eltérő taktikát alkalmazott. Amundsen és emberei
szánhúzó kutyákkal kívántak nekivágni a zord antarktiszi
jégmezőnek. Száz kutyát vittek magukkal; nemcsak azért, hogy a
készleteiket ne gyalog kelljen cipelniük, hanem azért is, hogy a déli
pólushoz közeledve lelőhessék a leggyengébbeket, hogy nekik és a
többi kutyának legyen mit enniük.
Scott hallani sem akart ilyesmiről. Talán még élénken élt benne
a szörnyű emlék, amikor végeznie kellett egy szerencsétlen ebbel,
hogy odavethesse a húsát a falkatársainak. Fájdalmas emlék lehetett
az is, hogy végül a többi kutya is sorban elpusztult a jégmezőn.
Leginkább azonban azért tiltakozott ellene, mert kevésbé nemes
tettnek, egyfajta „csalásnak” érezte, hogy valaki kutyák vontatta
szánon birkózzon meg a feladattal.
Ettől függetlenül Scotték is vittek magukkal állatokat: kutyákat
és lovakat. Scott azonban csak az utánpótlási táborok felállításában
akarta igénybe venni a segítségüket. Úgy tervezték, hogy az út utolsó
szakasza előtt a kutyákat visszaküldik, a lovakat pedig lelövik. A
felszerelésüket onnan már maguk cipelték volna tovább a Déli-
sarkig.
Ez a merész és hősies döntés végül végzetesnek bizonyult. De
bármivel indokolta is, Scott szentül hitte, hogy így a legjobbak az
esélyei a sikerre.
A Terra Nova már a Déli-sarkvidék felé vezető úton akadályokba
ütközött: húsz napra fogságba ejtették a tengeren úszó jégtáblák.
Miközben a csapat arra várt, hogy a hajó kiszabaduljon a jégből, az
időjárás egyre zordabbra fordult.
A lovak rosszul viselték a mostoha körülményeket. A csapat alig
rakodta ki a készleteket az Antarktisz jegére, és indult el az első
táborhely felé, hat ló máris elpusztult – részben a hidegtől, részben a
felfedezők keze által, mivel a legyengült állatok annyira lelassították
a haladásukat, hogy kénytelenek voltak lelőni őket.
Úgy tűnt, Scott nem döntött valami jól, amikor kutyák helyett
pónikra akart támaszkodni.
1911. november 1-jén Scott öttagú csapata nekivágott a Déli-
sarkhoz vezető utolsó útszakasznak. A körülmények rettenetesek
voltak. Ha nem hóviharok, akkor a nap vakította el őket. A terep
lényegében járhatatlannak bizonyult, különösen úgy, hogy
Amundsennel ellentétben nekik nem voltak kutyáik, ezért
maguknak kellett húzniuk a készletekkel megrakott szánokat.
Kétségkívül heroikus, és nem akármilyen erőt, illetve kitartást
igénylő tett volt – de borzasztóan lelassította őket. És az erejük
minden lépéssel egyre fogyott.
 Ennek ellenére rendületlenül meneteltek tovább a farkasordító
hidegben, és harcoltak a testükön mindinkább eluralkodó
fáradtsággal.
A levegő nem csupán hideg volt, hanem furcsán nyirkos is. Úgy
érezték, a csontjaik jéggé fagynak. A környezet sivár egyhangúsága
levertté tette őket. Az, hogy bármerre néztek, nem láttak mást,
kizárólag fagyos pusztaságot, és a tudat, hogy már nem várja őket
újabb menedék, ahol átmelegedhetnének, és feltölthetnék a
készleteiket, őrjítő és halálosan lehangoló lehetett.
Mégis megbirkóztak vele, és hihetetlen módon január 17-én
elérték a Déli-sarkot. Bátorságuk, kitartásuk és rendíthetetlen
elszántságuk világraszóló eredményt szült.
De volt egy aprócska bökkenő.
„A Déli-sark. Hát sikerült – írta Scott a naplójában. – Csak sajnos
távolról sem úgy, ahogy terveztük.”
Nagy elkeseredésükre a sarkponton egy kis sátor várta őket,
amelynek a tetején fekete zászló lengedezett. Elvesztették a
versenyt. Amundsen négy egész héttel előttük érte el a Déli-sarkot.
Ez lesújtó hír volt az elcsigázott felfedezőknek.
Scott kapitány naplójának január 17-i bejegyzése pontos képet ad
arról, micsoda csapásként érte őket a felfedezés:
„Borzalmas napunk volt. A mélységes csalódás mellett 4-5
csomós (8-10 kilométer per órás) szembeszéllel, valamint -22
Fahrenheit-fokos (azaz -30 Celsius-fokos) hideggel kellett
megküzdenünk. Kezünk-lábunk lefagyott… Jóságos Isten, micsoda
rettenetes hely!”
Maga a tény, hogy elérték a Déli-sarkot, természetesen
rendkívüli eredmény volt, azonban nem volt okuk az ünneplésre.
Miután elfogyasztottak egy „zsíros sarkvidéki levest” – disznózsír,
zabliszt, marhahús, növényi fehérje, só és cukor gusztustalan
keverékét –, nem tehettek mást, mint hogy kimerült testüket és
szellemüket felkészítik a rájuk váró végeláthatatlan visszaútra.
Az, hogy másodikként ért a Déli-sarkra, keserűséggel töltötte el
Scottot. Ekkor még nem tudhatta, hogy az előtte álló borzalmak a
dicsőség, sőt, az egész verseny kérdését jelentéktelenné zsugorítják
majd.
Scott, a Déli-sark hőse, magával a pokollal készült szembenézni.

Scott kapitány visszaútja a Déli-sarkról legendás történet. Utolsó

heteinek és napjainak valódi borzalmairól ugyanakkor ritkán
emlékeznek meg. Scott büszke ember volt. Még naplóját – amelyet
hónapokkal a halála után, tökéletes épségben találtak meg a hóban –
olvasva is szinte maga előtt látja az ember, ahogy hűvös
tárgyilagossággal számol be a csapata egyre kilátástalanabb
helyzetéről.
Közben érződik, hogy a hangja azért itt-ott megremeg.
Nemcsak a rettenetes csalódást kellett feldolgozniuk, hogy
Amundsen csapata megelőzte őket, hanem azt a lehangoló tényt is
meg kellett emészteniük, hogy a cókmókjukat most vissza kell
cipelniük a jégmezőn keresztül – 1300 kilométeren át görnyedve a
súlya alatt.
Hónapokig tartó, kimerítő, demoralizáló erőlködés állt előttük a
világ legkegyetlenebb, legmostohább vadonjában. Küzdelem a
hideggel és a széllel, feneketlen szakadékoktól szabdalt gleccsereken
át, amíg el nem érik a Terra Novat, ahol immár nem vár rájuk
megdicsőülés. És mindezt vészesen fogyó, szegényes készletekkel.
Kész csoda, hogy olyan sokáig húzták.
A visszaúton lassan elfogyott az erejük. Ahogy fáradtak, úgy vált
mind bizonytalanabbá a mozgásuk. Scottnak megsérült a válla,
Wilsonnak ínszakadása volt a lábában, Evansnak pedig kihullottak a
körmei. Ezek kezelhető dolgoknak tűnhetnek, de gondolj csak bele:
a málhát a vállad húzza; a meneteléshez ép lábak kellenek; és
mindent az ujjaiddal fogsz meg. Könnyen beláthatod, hogy az extrém
körülmények százszorosára nagyítják a kis problémákat is.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy a halálba menetelnek.
Február 17-én (egy hónappal azután, hogy elhagyták a Déli-
sarkot) – Scott szavait idézve – „különösen borzalmas napjuk” volt.
Aznap a szokásosnál is mostohábbak voltak a körülmények.
Friss hó hullott, és vastagon rárakódott a szánjukra, így kétszer
olyan nehéz volt húzni. Szürke hófelhők takarták el a napot. A
látótávolság jelentősen lecsökkent. A csapat egyik tagja, Edgar Evans
nagyon rosszul festett, és folyton lemaradozott. Amikor megálltak,
hogy felállítsák a sátrukat, látták, hogy Evans messze hátramaradt,
ezért vissza kellett menniük, hogy segítsenek neki.
Amikor rátaláltak, riadtan látták, hogy társuk elméje
megzavarodott. Térdre borult a hóban, és úgy tűnt, le akarja tépni
magáról a ruháit. A kezén nem volt kesztyű, és súlyos fagyási
sérülések látszottak rajta. A szemében eszelős tűz lángolt, a szavai
összefolytak. Volt, aki úgy vélekedett, hogy bizonyára elesett, és
megsérült az agya.
Talpra segítették Evanst, ám ő csak néhány lépést tudott tenni,
mielőtt újra a hóba rogyott volna. Belátták, hogy képtelen járni,
ezért visszamentek a szánért. Feltették rá az önkívületben levő
Evanst, és elvontatták a sátorig. Igyekeztek kényelmes fekhelyet
készíteni neki, de többet nem tehettek érte.
Edgár Evans valamivel éjfél után hunyt el. A többiek
lelkiállapotáról sokat elárul Scott naplóbejegyzése: „Méltó befejezése
volt az elmúlt hét szörnyű megrázkódtatásainak.”
A megmaradt négy férfi folytatta az erőltetett menetelést. Az idő
azonban tovább romlott, ahogy hóvakságuk, fagyási sérüléseik,
éhségük és kimerültségük is egyre csak fokozódott. Napról napra
kilátástalanabb lett a helyzetük: a fájdalom, az éhség, a hideg és a
fáradtság minden életerejüket elszívta. Scott tudta, hogy az emberei
lassan elveszítik a reményt.
Arra kényszerítette Wilsont, akinél halálos morfium- és
ópiumadagok voltak, hogy adja át neki a méregkészleteit. Érezte,
hogy mindenkinek az agyába befészkelte magát az öngyilkosság
gondolata, és nem akarta, hogy a könnyű halált válasszák.
Nem számított, milyen rosszul állt a szénájuk, muszáj volt
továbbmenniük.
Így is tettek. Csak rótták a mérföldeket nap nap után, és
fogcsikorgatva, hősiesen tűrték a fájdalmakat.
Aztán egy hónappal Evans halálát követően újabb csapás érte
őket.
Oates kapitány nem bírta tovább. Képtelen volt tovább rejtegetni
a fagyási sérülések előidézte rettenetes fájdalmat, amit minden egyes
erőtlen lépés okozott neki. Arra kérte a többieket, hogy hagyják ott a
hálózsákjában meghalni. Ők azonban képtelenek voltak rávenni
magukat erre; inkább felsegítették, és támogatták.
 Mire tábort vertek aznap estére, nyilvánvalóvá vált, hogy Oates
nem fog kibírni még egy napot. Oates is tudta ezt – ahogy azt is,
hogy a társainak egyedül akkor marad halvány esélyük a túlélésre,
ha ő nem tartja fel a csapatot. Ő azonban még vánszorogni is alig
tudott. Ha ilyen tempóban haladnak, mindnyájan ott pusztulnak.
Oates túlélte az éjszakát, de amikor felébredt, odakint újra ádáz
hóvihar tombolt. Ez már túl sok volt neki. A társaihoz fordult, és
kimondta a talán leghíresebb utolsó szavakat a történelemben:
„Kimegyek egy kis időre.”
Azzal kitámolygott a sátorból az áthatolhatatlan fehérségbe, és
eltűnt.

Most már csak hárman maradtak: Scott, Wilson és Bowers.

Scott ezt írta a naplójába Oatesról: „Heteken át zokszó nélkül
tűrte a hihetetlen fájdalmakat… Nem volt hajlandó feladni a
reményt, egészen az utolsó pillanatig.”
Ugyanezt mindnyájukról elmondhatnánk. Tudták, hogy a
túlélésre vajmi kevés az esélyük. Az lett volna a legkönnyebb
megoldás, ha lefekszenek a hálózsákjukban, és hagyják, hogy
elragadja őket a halál.
Erre azonban nem voltak hajlandóak. Folytatták a küzdelmet a
természet legádázabb erőivel szemben, mert harcolni akartak az
utolsó pillanatig.
„Mindnyájan azt reméljük, hogy ugyanilyen bátran fogadjuk
majd a véget… – Írta Scott –, mert az bizonyosan közel jár…”
 Az Oates halálát követő napon Scott jobb lába teljesen elfagyott.
Ennek ellenére nem álltak meg. Az élelmük gyakorlatilag elfogyott.
Csontsovány kísértetekként, fájdalmas lassúsággal csoszogtak a
hófúvásban. Az erőtartalékaik teljesen lemerültek.
Most már nem voltak messze az egyik lerakattól – a hírhedt „1
tonnás depótól” –, ahol feltölthették volna a készleteiket. Csak 11
mérföldet (mintegy 18 kilométert) kellett volna megtenniük.
De ilyen körülmények között mindegy volt, hogy 11 vagy 1000
mérföldről van szó.
A hóvihar egyre erősebben tombolt.
Olyan rettenetes viszonyok uralkodtak a szabadban, hogy a
három férfi március 22-én szó szerint képtelen volt elhagyni a sátrát.
Scott azonban nem volt hajlandó feladni. Tudta, hogy közel a vég,
ám eltökélte, hogy ő fogja eldönteni, hogyan kíván meghalni:
„Természetes halál lesz – hősiesen menetelünk a lerakat felé a
holminkkal vagy a nélkül, és útközben meghalunk.”
Aznap mégsem meneteltek: képtelenek voltak elindulni. A vadul
tomboló hóvihar és a folyamatosan üvöltő, orkánerejű szél miatt
kénytelenek voltak a sátorban vesztegelni. És a vihar nem akart
csillapodni.
Eltelt egy újabb teljes hét. Csak elképzelni tudjuk azoknak az
utolsó napoknak a keserű magányát, ahogy éhezve, összefagyva
fekszenek a sátorban, makacsul dacolva a halállal, miközben
tisztában vannak vele, hogy nem menekülhetnek előle.
Scott utolsó perceiről semmit sem tudunk azonkívül, ami a
legutolsó napló- bejegyzésében szerepel:
„Ki fogunk tartani az utolsó leheletünkig. Ám be kell látnunk,
hogy egyre erőtlenebbek vagyunk, és a vég már nem lehet messze.
Sajnálatos, de azt hiszem, nem tudok többet írni. Az Isten
szerelmére, gondoskodjatok a szeretteinkről!”
Az, hogy az utolsó gondolatai az Angliában hagyott szerettei
körül forogtak, sokat elárul arról, milyen ember is volt Scott
kapitány.
A teste nem bírta tovább: a kegyetlen Déli-sarkvidék legyőzte.
Rendíthetetlen bátorságát és emberi méltóságát azonban a végsőkig
megőrizte.

Miközben a fagyos sátorban haldoklott, Scott nemcsak

naplóbejegyzéseket írt, hanem leveleket is a hozzá legközelebb
állóknak. Az egyik, amelynek az „Üzenet a nagyközönséghez” címet
adta, különösen megkapó:
„Tisztában voltunk vállalkozásunk veszélyeivel, de önként
vállaltuk a kockázatot. Kudarcunkat a körülmények szerencsétlen
alakulása okozta, mást nem okolhatunk érte… Ha életben
maradtunk volna, olyan történetet mesélhettem volna a társaim
bátorságáról és kitartásáról, amely megdobogtatta volna min- f den
angol ember szívét. A történetet azonban e hevenyészett jegyzetek
és a holttesteink fogják elmesélni helyettem…”
Noha nem élte túl a vállalkozást, Scott hősies kitartásával az
egész nemzet tiszteletét kivívta, és története milliók képzeletét
ragadta meg. Örökké úgy fognak emlékezni rá, mint Scottra, a Déli-
sark hősére, aki az elsők között érte el bolygónk legdélebbi pontját.
Robert Baden-Powell, a cserkészmozgalom megalapítója így
beszélt róla: „Tovatűnt volna a britek dicsősége? Dehogy! Scott
kapitány és Oates kapitány megmutatta, hogy bőven maradt még
bátorság és spiritusz a britekben.”
Mindnyájunknak szüksége van példaképekre, akik arra
ösztönöznek minket, hogy jobbak és erősebbek legyünk. Én nem
Scott sikereit, kudarcait vagy gyengéit találom megindítónak, hanem
azt a nehezen felülmúlható bátorságot, kitartást és méltóságot, amit
élete utolsó heteiben mutatott.
 ROALD AMUNDSEN:
A DÉLI-SARK LEGNAGYOBB HŐSE

„Dicsőség azoknak jut osztályrészül,

akik előrelátóak. Az emberek szerint ők
a »szerencsések«. Azokra viszont, akik
elmulasztják időben megtenni a szükséges
óvintézkedéseket, biztos vereség vár
– rájuk azt mondják: »balszerencsések«.”

(ROALD AMUNDSEN)

Roald Amundsen, 1911 körül: Getty Images

Amundsen-tenger. Amundsen-gleccser. Amundsen-öböl. Amundsen-medence.
Amundsen-síkság. Mount Amundsen.
Ha egy felfedezőről ennyi földrajzi helyet neveznek el, akkor
valamit bizonyára jól csinált. Amundsenről pedig még egy krátert is
elneveztek a Holdon! Mi volt hát a nagy tette? Miért van tele a
bolygónk legmostohább részeinek térképe – sőt, ezek szerint más
égitesteké is – a nevével?
Nos, olvastad az Északnyugati-átjárót kutató Sir John Franklin
tragikus történetét, és már ismered Scottét, a sarkkutatóét is, aki
elsőként szerette volna elérni a Déli-sarkot. Utolsó expedíciójukon
mindketten kudarcot vallottak. Dicső, hősies kudarcot, amelynek
nyomán úgy vonultak be a történelembe, mint a valaha élt
legkeményebb, legelszántabb felfedezők – de akkor is kudarcot.
Helyénvalónak tűnik hát, hogy arról az emberről is szót ejtsünk,
aki véghezvitte azt, ami sem Franklinnek, sem Scottnak nem
sikerült: végighajózni az Északnyugati-átjárón, és elsőként eljutni a
Déli-sarkra – majd (természetesen) épségben hazatérni. Az ő
sikerével teljes e kudarcok története. Ha Franklin és Scott a jang,
akkor ő a jin.
Ezt az embert úgy hívták: Roald Amundsen. És bármilyen
mércével mérjük is, ő volt minden idők egyik legnagyobb és
legsikeresebb felfedezője.

*
Roald Amundsen norvégnak született. E könyv lapjain már
olvashattál Jan Baalsrudról és Thor Heyerdahlról, úgyhogy tudod,
hogy Norvégia csak úgy ontja magából a rendkívüli embereket.
Hozzájuk hasonlóan Amundsen is szívós és elszánt fickó volt. Nem
véletlenül ragadt rá a név, amelyet büszkén viselt: „az utolsó viking
harcos”.
Amundsen tengerészcsaládból származott, és amióta csak az
eszét tudta, mindig is sarkkutató akart lenni – olyannyira, hogy
fiatalkorában nyitott ablak mellett aludt a kemény, fagyos norvég
télben, hogy hozzászoktassa magát a sarki körülményekhez. Már
gyerekkorában kitűzte maga elé a célt: elsőként állni az Északi-
sarkon.
Tetszik, amikor egy gyerek nagyra törő álmokat dédelget.
Amundsen 1899-ben, a Belgica-expedíció tagjaként járt először a
Déli-sarkvidéken. Ez az utazás nem vonult be a történelembe, bár
alakulhatott volna másképp is. Mielőtt a felfedezők elérték volna az
Antarktiszt, olyan szörnyű viharokon és olyan gigantikus
hullámokon kellett átvergődniük, hogy a hajójuk szó szerint fürdött
a jeges áradatban. A legénység egyik tagját lesodorta a fedélzetről egy
hullám, és a matróz a fagyos tengerben lelte a halálát.
Aztán megérkeztek a Déli-sarkvidékre.
A Belgica-expedíció volt az első, amelynek a tagjai egy egész
telet eltöltöttek az Antarktisz jegén. Persze nem volt más
választásuk: a hajójukat fogságba ejtették a tengeren úszó jégtáblák,
és csak arra haladhatott, amerre a jég sodorta az éjsötét antarktiszi
télben.
A legénység kétségkívül nem készült fel a hónapokig tartó
magányra. Élelmiszerkészleteik szűkösek voltak, és állandóan attól
rettegtek, hogy a jég végül összeroppantja a járművet. A hajótest
teljesen beszorult, és kezdte megadni magát a hatalmas nyomásnak.
Az árbocokat és a kötélzetet vastagon beborította a jég.
Valószínűtlennek tűnt, hogy valaha élve hazatérnek.
Hatalmas próbatétel volt ez a fiatal Amundsennek, de elszánt
jelleme már ekkor világosan megmutatkozott.
Az expedíció tagjai közül sokaknak eszét vette a magány és a
félelem. Egyikük kijelentette, hogy ő most hazasétál Belgiumba, és
leugrott a hajóról a jégre. Egy másik férfi szívrohamot kapott.
Többen olyan betegek voltak, hogy már a végrendeletüket
fogalmazták.
A legénységet skorbut – a felfedezők átka – sújtotta. A kapitány
is kidőlt, ezért Amundsen és a hajóorvos, Frederick Cook vették át az
irányítást. Döntőnek bizonyult, hogy Cook kiparancsolta őket fókára
vadászni. Akkoriban még senki sem tudta, mi okozza a skorbutot,
azonban Cooknak szilárd meggyőződése volt, hogy a fókahús
segíteni fog rajtuk. Az állatok lefagyasztott húsát felhalmozták a
fedélzeten, és Cook mindenkit megetetett fókazsírral. A
vitaminhiányt így sikerült fokozatosan megszüntetni.
A viszontagságaik azonban ezzel még nem értek véget.
A telet lassan felváltotta a tavasz, és visszatért a nappali
világosság. Ám a (helyenként több mint 2 méter vastag) jég még
mindig nem eresztette a hajót. Muszáj volt valahogy kiszabadítaniuk,
és kijutniuk a nyílt tengerre, különben arra kényszerültek volna,
hogy még egy telet a jég csapdájában töltsenek – és azt már biztos,
hogy egyikük sem élte volna túl.
Próbáltál már autót kiásni a hóból? Akkor képzeld el, milyen
lehet egy hajót kiszabadítani az Antarktisz jegéből! Amundsen és
társai mégis pontosan ezt tették. Fémszerszámokkal törték a jeget,
sőt még dinamittal is robbantottak, és végül sikerült kiszabadítaniuk
a hajót, hogy megkezdhessék kilenc hónapig tartó kimerítő útjukat
hazafelé.
A Déli-sarkvidék megmutatta, hogy nem látja szívesen az embert
– hacsak nem acélból kovácsolták az illetőt. Ugyanakkor az
expedíció is bebizonyított valamit: azt, hogy az ember képes lehet
túlélni a telet egy ilyen szörnyen ellenséges környezetben is. Ezzel
megteremtették az alapot a nagy antarktiszi felfedezők – Scott,
Mawson, és természetesen maga Amundsen – hőstetteihez.
Amundsen pedig bebizonyította, hogy kiváló vezető, és a jég
hátán is megél. Megtette az első lépést a halhatatlanság felé.

Minden jelentősebb felfedező meg akarta találni az Északnyugati-

átjárót, ezt a régóta keresett tengeri útvonalat az Északi-sarkkörön át
az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Férfiak százai vesztek oda a
kutatás közben, és sokan arra a következtetésre jutottak, hogy nem is
létezik járható út a jeges tengereken keresztül.
Az igazi úttörők azonban nem ismerik azt a szót, hogy
„lehetetlen”. Nem hajlandók beletörődni a vereségbe, és nem érdekli
őket, hogy előttük hányan vallottak kudarcot.
Amundsen 1903-ban, mindössze hatfős legénységgel vágott neki
az Északnyugati-átjáró keresésének. Egy kicsiny halászhajó, a Gjoa
fedélzetén utaztak. A Gjoa aprócska porszemnek tűnhetett a fagyos
észak végtelen jégtáblái között, de mint kiderült, okos döntés volt
egy ilyen kis hajóval útnak indulni. Ahhoz ugyanis, hogy
átmenőverezhessenek az Északnyugati-átjárón, nagyon sekély
vizeken kellett haladniuk, amelyeken egy nagyobb hajó bizonyára
zátonyra futott volna.
Bár a Gjoát egy kis külső motorral is felszerelték, az út így is
három hosszú évig tartott. A tenger minden télen befagyott
körülöttük, és meg kellett várniuk az olvadást, hogy a hajó tovább
haladhasson. Amundsennek azonban határozott terve volt, és
tartotta magát hozzá. Végig a part mentén haladt, és hitt benne,
hogy a türelem végül meghozza a gyümölcsét.
Igaza lett. Amundsen hősiessége ugyanakkor nem merült ki
abban, hogy sikeresen áthajózott az átjárón. Amikor a hajó
lehorgonyzott Alaszka csendes-óceáni partjainál, Amundsen alig
várta, hogy üzenetet küldhessen haza, Norvégiába, tudatni az
emberekkel, hogy nagyszerű vállalkozását siker koronázta. A gond
csupán az volt, hogy a legközelebbi távíróállomás 800 kilométerre
volt tőlük.
Amundsent ez sem tartotta vissza. Egyszerűen felcsatolta a
síléceit, és nekivágott a jégmezőnek. Miután pedig elküldte a
táviratot, ugyanígy tért vissza a Gjoára. Amint már említettem:
szívós fickó volt.
És okos is. Az Északi-sarkkörön tett utazásai során vette a
fáradságot, hogy amit csak tud, eltanuljon a környéken élő
bennszülöttektől. Látta, hogyan fognak kutyákat a szánjaik elé, és
hogyan tartják melegen magukat az állatok segítségével. Felismerte,
hogy ha valaki tudni szeretné, miként maradhat életben egy
szélsőséges környezetben, akkor érdemes gondosan tanulmányoznia
azokat az embereket, akik több évszázados tapasztalattal
rendelkeznek ebben.
 Amundsen pontosan ezt tette. Olyan ember volt, aki szeretett
minden eshetőségre felkészülni, és ennek a tulajdonságának jó
hasznát vette a későbbi expedícióin is.

Amundsen tehát az Északnyugati-átjárót kihúzhatta a listájáról, de a

sarkkutatás két legnagyobb kihívása még mindig előtte állt: az
Északi- és a Déli-sark elérése. Mivel Amundsen kicsi kora óta az
előbbiről álmodozott, a figyelme először az Északi-sark felé fordult.
Az Északi-sarkra eljutni gondos előkészületeket és jelentős
anyagi forrásokat igényel. Emellett merészség is kell hozzá –
különösen akkor, ha valaki úgy tervezi véghezvinni, mint
Amundsen. Az volt a szándéka ugyanis, hogy hajóját a jégtáblákkal
sodortatja a sarkpont felé. Csakhogy a jég képes úgy összeroppantani
egy hajót, hogy semmi sem marad belőle. Amundsen erre azt a
megoldást eszelte ki, hogy gömbölyű fenekű hajóval indul útnak,
amit a köré gyűlő jég csak felfelé tol, de hatalmas erejével
összeroppantani nem tud.
Vajon működni fog a dolog? Senki sem tudhatta biztosan.
Amundsen úgy vélte, megér egy próbát.
Végül azonban nem volt lehetősége kipróbálni a megoldást. A
gondos előkészületekhez időre volt szükség, és amíg ő tétovázott,
lesújtó hír érkezett: két másik felfedező – név szerint Frederick Cook
(akit Amundsen még a Belgica-expedícióból ismert) és Robert Peary
– megelőzte, és kitűzte a zászlaját az Északi-sarkra.
Egyesek ugyan vitatták az állításukat, de ez Amundsennek vajmi
keveset számított. Ő nem olyan ember volt, aki bárki mögött beérte
volna a másodhegedűs szerepével. Bár bizonyára megrendítő erejű
csapás lehetett számára, hogy valaki más vitte véghez azt, amiről ő
gyerekkora óta álmodozott, nem vesztegette az időt: a figyelmét
azonnal a Déli-Sarkra irányította.
Amundsennek ezúttal ravasznak is kellett lennie. Tudta, hogy
másoknak is fáj a foguk a Déli-sarkra – különösen a híres Scottnak –,
ezért a tervét még a hozzá legközelebb állók előtt is titokban tartotta.
Sőt, az expedíciójához csatlakozóknak is mindössze egy hónappal
azután árulta el valódi úti céljukat, hogy elindultak Norvégiából.
Mivel pedig nyolc héttel Scott után indultak el az Antarktisz felé,
riválisának csak a legeslegutolsó pillanatban sürgönyözött, hogy
tudassa vele: versenyre számíthat.
Amundsen és az emberei 1911. január 14-én érték el az
antarktiszi Bálnaöblöt. Megint csak a gondos tervezést és Amundsen
előrelátását dicséri, hogy az ő antarktiszi bázisuk vagy 100
kilométerrel közelebb volt a pólushoz, mint Scotté. Egy ilyen
versenyben 100 kilométer döntő előnynek bizonyulhat. Ráadásul a
Bálna-öbölben hemzsegnek a pingvinek és a fókák. Más szóval: van
élelem. A Déli-sarkvidéken ez annak a kevés helynek az egyike, ahol
az ember fenn tudja tartani magát abból, amit a környék nyújt.
Amundsen elvégezte a házi feladatát. És a helyszínre érve
nekilátott, hogy átültesse a gyakorlatba mindazt, amit addig tanult.
Két évre elegendő készleteket vitt magával, valamint – miután
megfigyelte, hogy az Északi-sark közelében élő népek kutyák
vontatta szánokon közlekednek – közel száz kutyát. (A kutyáknak
volt még egy előnyük: vész esetén egymásnak és az embereknek is
táplálékot nyújthattak.)
 Amundsennek és az embereinek azonban először át kellett
telelniük az Antarktisz jegén. A norvég pontosan tudta az első
expedíciója idejéből, hogy milyen sötét és magányos tél vár rájuk, de
erre is alaposan felkészült. A hosszú tél alatt végig lekötötte az
embereit a Déli-sark meghódításának előkészületeivel. Ügyelt rá,
hogy annyi tennivalójuk legyen, hogy ne maradjon idejük a
hideggel, a sötéttel és a magánnyal foglalkozni.
A napjaik szigorú rendben teltek. A munkát reggel 7.30-kor
kezdték, és délután 5-kor fejezték be, s ez így ment heti hat napon
át. Amundsen mindent hozott magával, amire szükségük volt ahhoz,
hogy nagy téli kunyhót építhessenek, amelyben mindnyájan
elférnek. Még arra is odafigyelt, hogy az ételadagok táplálóak és
ízletesek legyenek. Tudta, hogy semmi sem rombolja jobban egy
csapat morálját, mint a szegényes és elégtelen táplálék.
Olvasnivalónak több ezer könyvet hozatott el az útra, sőt, még
hangszerekről és egy gramofonról is gondoskodott. Van valami
megkapó a képben, ahogy ezek a kemény, zord férfiak, több ezer
mérföldre minden civilizációtól, régi, sercegő lemezeket hallgatnak a
fagyos sötétségben…
Amundsen egy hordozható szaunát is feltetetett a fedélzetre,
amely éppen csak akkora volt, hogy egy ember elférjen benne.
Miután a soros ember végzett a gőzben, meztelenül kellett
visszafutnia a jégen a kunyhóba. Fogvacogtató, de üdítő élmény az
antarktiszi télben!
Amikor eljött az augusztus, az emberek jó formában voltak, és
készen álltak a Déli-sark meghódítására. A Déli-sarkvidék azonban
vad és kiszámíthatatlan. Már készülődtek, hogy előrenyomuljanak az
első depó, majd tovább, a sarkpont felé, amikor az idő hirtelen
elromlott, és visszakényszerítette őket a téli kunyhójukba.
Amundsen csupán szeptemberben ítélte biztonságosnak az indulást.
Eleinte jól haladtak: 50 kilométert tettek meg három nap alatt.
Az utána következő napon viszont arra ébredtek, hogy a
hőmérséklet -56 Celsius-fokra zuhant. Ennyivel a fagypont alatt szó
szerint eláll az ember lélegzete.
Annyira hideg volt, hogy az iránytűikben megfagyott a folyadék.
Két embernek elfagyott a sarka, két kutya pedig szó szerint halálra
fagyott.
Túl veszélyes lett volna továbbnyomulni délre, ezért a csapat
visszatért a Bálnaöbölbe. Amundsen azonban nem az a típus volt, aki
sokáig el tudta volna viselni a vereséget.
A második próbálkozását pedig már siker koronázta.
Gyakran hallani, hogy Amundsen szerencsés körülmények
között vághatott neki a Déli-sark meghódításának. Ilyesmit azonban
csak az állíthat, aki még soha nem járt az Antarktiszon. Higgy
nekem: a világnak azon a tájékán mindig embert próbáló
körülmények uralkodnak.
Amundsen egyszerűen nagyon bölcsen cselekedett. Alaposan
megfontolt, józan döntéseket hozott, és páratlan vezetői
képességekről tett tanúbizonyságot. Türelmesen kivárta a megfelelő
időt és az alkalmas időjárást. Uralkodott magán, nem hagyta, hogy
felülkerekedjen rajta az egója, és amikor elérkezett a várva várt
pillanat, megragadta a lehetőséget.
És akkor beleadott mindent: a szívét, a lelkét, minden erejét és
elszántságát.
A több mint ötven kutyával útnak induló Amundsen és négy
társa ekkor szembesült csak igazán a vállalkozásuk rideg valóságával.
Szüntelen harcot vívtak a jégben rejtőző szakadékokkal és az egyre
meredekebben emelkedő, mind kegyetlenebb tereppel.
November 11-én egy hegyvonulat tűnt fel a láthatáron.
Amundsen úgy határozott, hogy a csúcsokat a norvég királynőről
nevezi el. De nem számított, mennyire fenségesek ezek a hegyek –
akkor is át kellett kelniük rajtuk.
Összeszorították a fogukat, és nekivágtak. Megállás nélkül
hajtották a kutyákat, és súlyos készleteiket végül sikerült is
feljuttatniuk a 3000 méteres magasságba.
Odafenn aztán lelőttek huszonnégy kutyát, megnyúzták őket, és
megsütötték a húsukat. Lehangoló, viszolyogtató munka volt. A
helyet „Mészárszéknek” nevezték el, ám ez több volt puszta
mészárosmunkánál: a kutyák a szívükhöz nőttek. Nehezükre esett
ilyen szörnyű véggel jutalmazni őket.
A kutyák ugyanakkor okkal voltak ott: azért vitték magukkal
őket, hogy segítséget és táplálékot nyújtsanak nekik. Amundsenék
alaposan belakmároztak belőlük – minden csepp energiára szükségük
volt.
Eredetileg kétnapos pihenőt terveztek, de végül négy napot
voltak kénytelenek a Mészárszéken tölteni. Szörnyű hóvihar tombolt
körülöttük, de tudták, hogy minden elvesztegetett nap egynapi
élelelemmel kevesebbet jelent. Egy nappal rövidebb életet.
Nem halogathatták tovább az indulást. Tisztában voltak azzal:
most vagy soha! Eljött az idő, hogy mindent beleadjanak. Amundsen
és a társai kiléptek a vad hóförgetegbe, és elszántan menetelni
kezdtek dél felé.
Tíz napon át küzdötték magukat előre a vakító hóviharban.
Minden egyes lépés óriási kockázattal járt: a jég borította fennsík tele
volt halálos gleccserszakadékokkal, és a kavargó, tejfehér
hófüggönyön át csupán centiméterekre láttak maguk elé.
El is nevezték a helyet „Az ördög gleccserének” – az ördög
azonban még ennél is veszélyesebb terepet tartogatott számukra.
Egy hatalmas, vékony jégtáblán találták magukat. Ráütöttek, és
kongó visszhangot adott: a jég alatt halálos, mély szakadékok
hálózata húzódott.
Amundsen „Az ördög táncterme” nevet adta a helynek. Idegesen
átkorcsolyáztak rajta, majd folytatták az erőltetett menetet dél felé.
1911. december 14-én végül elérték a Déli-sarkot.
Bátorságuknak, a gondos tervezésnek, az aprólékos számításoknak és
a kritikus pillanatokban meghozott merész, de okos döntéseknek
köszönhetően páratlan tettet hajtottak végre.
Kitűzték a norvég zászlót, és felverték a sátrukat – azt a sátrat,
amelyiknek a látványa alig néhány héttel később tudatta Scott-tal, a
Déli-sark hősével, hogy kudarcot vallott.
Amundsen később mégis némi szomorúsággal tekintett vissza
erre a pillanatra: „Ember soha nem ért még el olyan célt, amely ilyen
szöges ellentétben állt volna a vágyaival. Gyermekkorom óta az
Északi-sark – hogy vinné el az ördög! – bűvöletében éltem, erre ott
találtam magam a Déli-sarkon. Létezik ennél őrültebb dolog?”
Valóban őrült furcsaság lett volna? Az életünk ritkán alakul
pontosan az elképzeléseink szerint, néha mégis olyan dolgok
történnek velünk, amelyek szinte sorsszerűnek tűnnek. Egyvalami
pedig kezdettől fogva világos volt: Roald Amundsen arra született,
hogy valamilyen rendkívüli tettet hajtson végre.
Csak éppen nem azt, amire mindig is vágyott.
 *

Amundsen kalandvágyát nem teljesen elégítette ki a Déli-sark

meghódítása: a szíve megint északra húzta. Folytatta az
Északnyugati-átjáró felderítését, és idővel egyre inkább beleszeretett
a repülésbe. Természetes volt hát, hogy ő is tagja volt annak a
csapatnak, amelyik először repült át az Északi-sarkkör – és ami a
lényeg: az Északi-sark – felett.
És még egy érdekesség: a mai napig vitatott, hogy a korábbi
felfedezők valóban elérték-e szárazföldi úton az Északi-sarkot. Ma
sem tudjuk, hogy Cook és Peary tényleg eljutott-e a Föld északi
pólusára. Viszont ha nem – ahogy sokan gondolják –, akkor úgy
tűnik, Amundsen végül mégis elérte azt, amiről gyerekkora óta
álmodott. Ő ugyanis kétségkívül tagja volt az első csapatnak, amelyik
bizonyítottan átszelte bolygónknak e kitüntetett pontját.
Ez is csak az álmok hatalmát mutatja, és azt, hogy a kemény
munkának és a kitartásnak gyakran nem is lehet más eredménye,
mint hogy ezek az álmok valóra álnak.

Amundsen nem született hősnek – senki sem születik annak –, de

kétségkívül hősként halt meg. 1928. június 18-án egy repülőgép,
amely éppen hazatérőben volt az Északi-sarkról, lezuhant a
sarkvidéken. A mentőakcióban Amundsen is részt vett.
Csakhogy a végzet a mentőcsapatot is elérte. Az ő repülőjük is
lezuhant a sűrű sarkvidéki ködben. Csupán apró darabokat mosott
partra belőle a tenger a norvég partoknál. Amundsen holtteste soha
nem került elő.
Egy nemzet gyászolta őt. Én azonban úgy gondolom, hogy egy
olyan emberhez, aki az életét a kalandoknak és a félelmetes
sarkvidékek felfedezésének szentelte, talán éppen az a halál illett,
hogy a testét a sarkvidék fagyott pusztasága nyelje el.
De csak miután rászolgált „a Déli-sark legnagyobb hőse” címre.
 DOUGLAS MAWSON:
FEHÉR POKOL

„Elátkozott vidéken jártunk.

A hóviharok hazájában, a fehér pokolban.”

(DOUGLAS MAWSON)
Douglas Mawson egy későbbi, sikeresebb antarktiszi expedíción kitűzi a brit
zászlót a Proclamation-szigetre, 1930. január: Popperfoto/Getty Images
Scott. Shackleton. Amundsen.
Az ő nevükre mindaddig emlékezni fognak, amíg csak a Déli-
sarkvidék felfedezésének története megmozgatja az emberek
képzeletét. Egyvalakiről azonban jórészt megfeledkezett a
történelem. Egy emberről, akit úgy hívtak: Douglas Mawson.
Az utókor mostohán bánt vele, pedig Mawson ugyanolyan
kemény és rettenthetetlen fickó volt, mint a Déli-sark többi nagy
hőse. Sőt, talán náluk is keményebb.
A Nimród 1908-as útján Ernest Shackleton csapatot állított össze
a legkeményebb embereiből, és azt a feladatot adta nekik, hogy
másszák meg az Erebus-hegyet. A csapatnak Douglas Mawson is a
tagja volt.
Az Erebus-hegy bolygónk legdélebbi aktív vulkánja. 3794
méteres magasságba nyúló meredek, jéggel borított lejtői még egy
gyakorlott hegymászónak is komoly kihívást jelentenek. Mawson és
a társai azonban egyáltalán nem voltak gyakorlott hegymászók.
A felszerelésük is szegényes volt – mindössze jégcsákányokból és
egy kevés hegymászókötélből állt. Hágóvasak híján szögekkel kivert
bőrcsíkokat erősítettek a csizmájukra. Hátizsákjuk sem volt; helyette
a hálózsákjukat kötözték a hátukra. Az élelmüket szánon húzták, és
közben megpróbáltak nem törődni a hideggel, ami olyan kegyetlen
volt, hogy a zoknijuk a cipőjükhöz fagyott.
No és persze a Déli-sarkvidéken voltak. Ha idáig eljutottál a
könyvben, már tudod, milyen könyörtelen vidék ez.
 Szóval, el tudod képzelni: szívós fickók, akiket nem rettent el a
tapasztalat hiánya, és készek abból rögtönözni, amijük van. Douglas
Mawson is ilyen ember volt.
Miközben Shackleton sikertelen kísérletet tett rá, hogy elsőként
érje el a Délisarkot, Mawson egy másik célt akart megvalósítani: ő
akart lenni az első ember, aki a Föld mágneses déli pólusára teszi a
lábát. Útitársával, Alistair Mackayjel együtt el is érte a célját.
Ez önmagában hihetetlen teljesítmény volt, ha azt nézzük, hogy
rendkívül veszélyes terepen, mély és gyakran láthatatlan
gleccserszakadékok végtelen útvesztőjében kellett haladniuk.
Többször is belezuhantak a jégen megnyíló keskeny sebhelyekbe, de
valahogy mindig sikerült megmenekülniük – többnyire úgy, hogy
még éppen időben elkapták a szakadék peremét, és visszahúzták
magukat.
Fóka- és pingvinhúson éltek. Az ajkukat véresre szárította a
hideg. Mawson feljegyezte, hogy minden keksz, amit elrágcsált,
maszatos volt a saját vérétől. A fagyási sérülések, a hóvakság, az
émelygés és a kimerültség végigkísérte őket az egész úton.
Mawson azonban mindvégig megőrizte a hidegvérét, és a
körülmények ellenére mindent gondosan feljegyzett. Ez sokat elárul
róla – például azt, hogy sokkal inkább tudósként gondolkodott, mint
kortársai, Scott és Shackleton. A mágneses déli pólus amúgy is
inkább csak a tudósokat izgatta – a nagyközönség a földrajzi pólus
bűvöletében élt. Mawsont viszont nem a hírnév és a gazdagság
ígérete csábította. Ő a tudományért vállalta a hónapokig tartó
rendkívüli viszontagságokat.
Talán ezért is utasította vissza Scott kapitány invitálását, hogy
csatlakozzon a balsorsú Terra Nova-csapathoz. Inkább saját, sokkal
inkább tudományos célú expedíciót szervezett – ez lett az Ausztrál-
ázsiai Antarktisz-expedíció.
Annak a küzdelemnek a története, amelyet végül a túlélésért
folytattak, minden idők egyik legdöbbenetesebb túlélőtörténete.

Az Ausztrálázsiai Antarktisz-expedíció 1911-től 1914-ig tartott.

Több felfedezőcsapat is részt vett benne, akik három állandó bázist
létesítettek a Déli-sarkvidék különböző pontjain. Az elgondolás az
volt, hogy a csapatok ezeken a bázisokon várják ki az
elviselhetetlenül zord, sötét antarktiszi tél végét, majd a melegebb
időjárás beköszöntével elindulnak felderíteni a sarkvidéket, és
összegyűjteni a célkitűzésükben meghatározott tudományos
adatokat.
1912. november 12-én Mawson és két társa – Xavier Mertz és
Ninnis hadnagy – elhagyta a Commonwealth-öbölben felállított
bázist, és az V. György király-part felderítésére indult. Az úthoz
szükséges készleteket két szánra rakodták, amelyeket tizenkét kutya
húzott.
Eleinte minden jól alakult. Öt hét alatt több mint 480 kilométert
tettek meg a sarki fennsíkon. December 14-én azonban
bekövetkezett a tragédia.
A szánt, amelyik a csapat készleteinek oroszlánrészét szállította,
és amelyik elé a hat legerősebb kutyájukat fogták, Ninnis hadnagy
hajtotta. Egyszer csak, minden figyelmeztető jel nélkül, Ninnist a
szánnal és a kutyákkal együtt elnyelte egy addig láthatatlan
gleccserszakadék.
 Mawson és Mertz odarohantak, ahol a társuk eltűnt. Órákig
ordítoztak lefelé a jégen támadt félelmetes repedésbe, de Ninnistől
nem érkezett válasz.
Nem hallottak mást, csupán vészjósló csendet.
Megpróbáltak kötéllel leereszkedni a szakadékba, hátha
meglátják valahol a barátjukat, de nem jártak sikerrel. A hatalmas
üregben pusztán két kutya összezúzott testét tudták kivenni mintegy
40-50 méterrel alattuk, és az immár örökre elveszett felszerelésük
maradványait.
Ha Ninnis még életben volt is – ami valószínűtlennek tűnt –,
akkor sem tudták volna kihúzni a szakadékból. Nem volt más
választásuk, mint hogy otthagyják a holttestét, és megpróbáljanak
épségben visszatérni a bázisra – felszerelés és élelem nélkül.
Szemügyre vették, mijük maradt. Tíznapi élelem. A kutyáknak
semmi. A sátruk elveszett, ahogy a jégcsákányaik és a létfontosságú
vízhatlan ruháik is eltűntek a szakadékban Ninnisszel együtt.
Az életük múlt a felszerelésen. Az elvesztésénél súlyosabb csapás
nem is érhette volna őket.
Mertz síléceiből és egy lepedőből hevenyészett sátrat
rögtönöztek, amelyben éppen csak elfért két egyszemélyes hálózsák.
Az elemek – különösen az antarktiszi elemek – ellen azonban ez
vajmi kevés védelmet nyújtott.
Már csak hat kutyájuk maradt. Mawson és Mertz tudta, hogy a
visszautat kizárólag úgy tudják megtenni, ha egyesével leölik őket,
hogy nekik és a többi kutyának legyen mit enniük.
Elsőként a George nevű kutyával végeztek. Fogták a puskájukat,
lelőtték, megsütötték a szívós, inas húsát, és befalták, hogy erőre
kapjanak. Az ízét mindketten „szokatlannak és roppant
kellemetlennek” találták.
A többi kutya nem volt ilyen finnyás. Mohón rávetették
magukat a húsra.
Aztán nekivágtak az útnak, vissza az alaptáborba. Valószínűleg
maguk sem hittek benne, hogy képesek lesznek megtenni a bázisig
hátralevő 480 kilométert. Úgy tudjuk, a holmijuk közt ciántabletták
is voltak, arra az esetre, ha a helyzetük teljesen kilátástalanná válna.
Ha tudták volna, mi vár rájuk, lehet, hogy csábította volna őket a
könnyű halál ígérete…

Mawsonon ütköztek ki először a testi leépülés tünetei. Két nappal

Ninnis halála után szörnyű fájdalmat érzett a szemében.
Megállapította, hogy kötőhártyagyulladása van, de úgy döntött,
ugyanúgy fogja kezelni, mint ahogy a hóvakság ellen védekeztek:
összetört néhány cinktablettát, összekeverte kokainnal, és megkérte
a társát, hogy finoman vigye fel a szemhéja alatti vékony
nyálkahártyára. Fájdalmas, de elkerülhetetlen művelet volt.
A kutyák gyorsan legyengültek az éhségtől, ezért a két férfinak
most már magának kellett húznia a szánját. Amikor egy kutya már
ahhoz is gyenge volt, hogy lábra álljon, lelőtték, és megnyúzták.
„Szegény párák” – írta Mawson a naplójába. Mindig szomorú, ha az
ember kénytelen megenni egy állatot, aki oly hűségesen szolgálta, és
a szívéhez nőtt.
 A megmaradt kutyák úgy lesoványodtak, hogy lecsúszott róluk a
hám. Amikor odavetették eléjük az egyik falkatársuk tetemét,
szőröstül-bőröstül felfalták, még csontokat sem hagytak belőle.
Kilenc nappal Ninnis halála után Mawson és Mertz úgy döntött,
hogy a súly csökkentése érdekében megszabadul a teher egy részétől
– többek között a puskától. Onnantól fogva, ha le kellett ölniük egy
kutyát, késsel kellett kiontaniuk a vérét a hóra. „Visszataszító és
mélységesen lehangoló munka” – jegyezte fel Mawson.
Aztán havazni kezdett. Olyan erősen, hogy az orruk hegyéig sem
láttak.
Ennél is rosszabb volt, hogy feltámadt a szél. Óránként 80
kilométer per órás, üvöltő szélvihar tombolt körülöttük, így a két
férfinak az aprócska, hevenyészett sátorban szorongva kellett főznie.
Ez komoly gondot jelentett, mivel a tűzhely hője megolvasztotta a
lepedőn megtelepedő havat, ami így az átnedvesedett „sátortetőn” át
a fejükre csöpögött.
A ruhájuk teljesen átázott, és nem volt rá semmilyen mód, hogy
megszárítsák. Nincs borzasztóbb és nyomasztóbb dolog, mint átázva
és átfagyva dideregni. Elszívja az ember minden erejét, és
lehetetlenné teszi az alvást. Mawson és Mertz egy szemhunyásnyit
sem tudott pihenni. És ami még rosszabb, a tűzhelyből áradó
kicsinyke hő a hálózsákjuk alatt is megolvasztotta a jeget, és a
fekhelyük magába szívta a vizet. Amikor eloltották a tüzet, a súlyos,
átnedvesett hálózsákok azonnal jéggé fagytak. Mintha
jégkockatartóban feküdtek volna.
Nappal folytatták az útjukat, de fájdalmasan lassan haladtak.
Mawson aggódva látta, hogy a társa egyre rosszabb bőrben van.
 Mertz gyomra képtelen volt megemészteni a kutyahúst. Míg
Mawson elrágcsált pár falat tápláló kutyamájat, Mertz nem evett
semmit, csak száraz kekszdarabkákat, és ez egyre inkább meglátszott
rajta. Mawson látta, hogy a társa lábáról kezd leválni a bőr, ami a
vészes alultápláltság jele. A foszladozó bőr alól kilátszott a fénylő
hús.
Mertznek az ujjai is elfagytak. Önkívületében leharapta az egyik
ujjpercét, és nem érzett semmit. A teste haldoklott.
Három hét elteltével Mertz alig tudott kimászni jéggé fagyott
hálózsákjából. Szűkös készleteikből csak egy kevéske porított
bébiételt tudott legyűrni a torkán.
Mawson rábeszélte a barátját, hogy üljön fel az egyik szánra, és ő
majd húzza. Nem volt más választása: vagy ezt teszi, vagy otthagyja
meghalni. Mertz vonakodva bár, de beleegyezett, az állapota
azonban rövidesen még tovább romlott. Vérhasfertőzést kapott, és
összepiszkította a nadrágját. Mawson kénytelen volt a saját kezével
kikanalazni a gusztustalan, híg ürüléket társa ragacsos ruháiból.
Mawson maga is egyre rosszabbul festett. A sátrukban uralkodó
nyirkosság, a kimerítő menetelés és az alultápláltság eredményeként
az ő bőre is hámlani kezdett, különösen a lábai között, ahol a ruha
kidörzsölte. Pokolian fájt. És mivel nem jutottak elég táplálékhoz, a
lehámlott bőr helyére csak „szánalmas, satnya bőrpótlék” nőtt.
A szőrszálai a bőrével együtt könnyedén leváltak, és
összegyűltek a nadrágszárában meg a zoknijában. Jókora, büdös
csomókban kellett kikapargatnia őket.
Január 7-re Mertz már folyamatosan összecsinálta magát bűzös,
híg ürülékével. Rohamai voltak, és lázas önkívületben sikoltozott.
Világos volt, hogy a végét járja.
 Január 8-án, hajnali kettőkor halt meg.
Mawson eltemette a hóban, a hant felett felolvasott néhány
bekezdést az imakönyvéből, majd barátja testét az Antarktisz
kegyetlen elemeire bízta.
Aztán felmérte a saját helyzetét. A tíznapi élelemadag végül
huszonhat napig tartott ki, de Mawson most már borzasztóan
legyengült. A teste kezdte felmondani a szolgálatot. És még mindig
hátravolt 160 kilométer.
Tudta, hogy valószínűleg nem ér célba élve, de ezt írta a
naplójába: „Az utolsó leheletemig harcolni fogok.”

Mawson két napig várakozni kényszerült. Viharos szél fújt, és ádáz

hóförgetegeket kavart.
Ha a bőre kirepedezett, most már nem gyógyult be. Az orrát és a
száját mindenütt sebek borították. Az átázott nadrágban való
gyaloglás kidörzsölte az ágyékát, ezért a herezacskójáról teljesen
lefoszlott a bőr.
Amikor végre elindulhatott, alig 1 mérföld (1,6 kilométer) után
meg kellett állnia, mert iszonyatos, égő fájdalmat érzett a lábfejében.
Levette a zokniját, hogy szemügyre vegye, és kiderült, hogy a
talpáról teljesen levált a bőr. A zoknija vértől és vizenyős váladéktól
tocsogott.
Mawsonnak fogalma sem volt, mit tegyen. Gennyedző, fedetlen
hússal képtelenség volt tovább gyalogolni. Valamit csinálnia kellett a
lábfejével. Végül zsíros lanolinnal – a bárányok gyapjából nyert
viaszos anyaggal – kente be a csupasz, vérző szövetet, majd
ráhelyezte a levált bőrt, szorosan körbetekerte kötszerrel, és
visszahúzta rá a zokniját. Aztán ránehezedett a bőrből, vérből és
zsírból álló hátborzongató szendvicsre, ami azelőtt a lábfeje volt, és
pokoli fájdalmak közepette, összeszorított fogakkal folytatta a
gyaloglást.
Másnap éjjel Mawson rájött, hogy elfelejtette felhúzni az óráját,
pedig tudnia kellett a pontos időt, hogy kiszámíthassa, melyik
hosszúsági fokon jár. Mintha nem lett volna elég, hogy a teste kezd
darabokra esni – most már azt sem tudta, hol van.
De nem állt meg.
Egy újabb napi kimerítő menetelést követően némi inas
kutyahúsból „fenséges kocsonyát” készített. Elképzelhetjük, milyen
állapotban lehetett, ha már ezt is különleges finomságnak találta…
Bűzös, gennyedző lábfejét mindennap át kellett kötöznie, ami
iszonyatos fájdalmakkal járt – mintha önmagát kínozta volna. A
művelet órákig tartott, majd rövid pihenő után jöhetett újra a
gyaloglás.
A sarkvidék mindent bevetett, hogy térdre kényszerítse – de a
végső ütőkártyáját még későbbre tartogatta: január 17-én, valamivel
dél előtt látta elérkezettnek az időt, hogy bevigye a megrendítő erejű
ütést. Mawson a teste köré tekert kötélbe kapaszkodva húzta a szánt
maga mögött, amikor a jég egyszer csak berogyott a lába alatt. Egy
vékony jéghídra lépett, amely alatt mély hasadék tátongott.
Kb. 2 méter széles repedés nyílt alatta, vagyis a hasadék pereme
túl messze volt ahhoz, hogy elkaphassa.
A mélybe zuhant.
A túlélés néha a puszta szerencsén múlik. Ez alkalommal
Mawsonnak szerencséje volt. Arra számított – teljes joggal –, hogy a
szán is követi őt, és letaszítja a szakadékba, de nem így történt. A
szán, csodával határos módon, elakadt a hóban.
Mawson tehetetlenül lógott a semmiben. Felette 4-5 méternyi
kötél, alatta a feneketlen, éjsötét mélység. Nem juthatott ki másképp,
csak ha elcsigázott testével felhúzódzkodik a kötélen.
Próbáltál már felmászni egy vékony kötélen segítség nélkül?
Szinte lehetetlen feladat. Elképzelheted, milyen lehet ugyanez
fagypont alatti hőmérsékleten, vészesen alultáplált állapotban,
foszladozó bőrrel és legyengült izmokkal – úgy, hogy az átázott,
súlyos ruha a mélybe húz!
A félelemtől, a hidegtől és a magánytól reszketve, Mawson úgy
döntött, megkísérli a lehetetlent. Eltökélte, hogy nem most, és nem
így fog meghalni.
Elkezdett felfelé húzódzkodni a kötélen, centiről centire haladva
a hasadék pereme felé. Már csak kb. 30 centire volt tőle, amikor
vészjósló reccsenés hallatszott, és a perem leszakadt.
Mawson ismét visszazuhant a sötétségbe. Az élete újra egy
vékonyka kötélen és a szánon múlott.
Később úgy emlékezett vissza erre a kétségbeejtő pillanatra, mint
a mélypontra. Megfordult a fejében, hogy feladja a hiábavaló
küzdelmet, kibújik a hámból, és leveti magát a mélybe. Akkor végre
vége lenne a szenvedésnek.
Azon kapta magát, hogy az ujjai a teste köré tekert kötéllel
matatnak. Szinte már várta a halált, ami békét és megnyugvást hoz
neki.
Nem csupán a testével küzdött az életéért: a saját szellemével is
meg kellett vívnia.
 Mawson azonban olyan páratlan lelkierővel bírt, amilyennel
csak kevesen. Nem volt hajlandó megadni magát a kétségbeesésnek.
Emberfeletti erővel, összeszorított fogakkal araszolva, újra felhúzta
magát a kötélen.
Ezúttal sikerült neki.
Egy csepp erő sem maradt benne: lerogyott a szakadék peremére,
és elájult. Mire felébredt, a teste teljesen elgémberedett a hidegtől.
„Embernek még nem volt része csodálatosabb
megmenekülésben” – írta később.

Mawson kijátszotta a halált, de az még mindig ott loholt a

nyomában.
Az állapota folyamatosan romlott. A testét gennyedző fekélyek
lepték el. Az arcán kelések fakadtak. A körmei leváltak, a haja
kihullott. A szakálla nagy csomókban jött le az arcáról. A talpbőre,
amit visszaragasztott a helyére, kiszáradt, összezsugorodott, és
rohadni kezdett. Mawson eldobta a hasznavehetetlen húslebenyeket,
de így a meztelen, váladékozó párnán kellett járnia, ami valaha a
talpa volt.
Aztán kiütközött rajta a súlyos vitaminhiány. A skorbuttól
fájdalmasan égtek az ízületei, és vizenyős vér csepegett az orrából, az
ujjbegyeiből.
A jég kőkemény és tükörsima volt, ezért Mawson kénytelen volt
valamilyen hágóvasféleséget összeeszkábálni a szánon levő szerény
felszerelésből. Amikor az is felmondta a szolgálatot, négykézláb
kúszott a vérző tenyerén és térdén, és úgy vonszolta maga után a
szánt.
Az idő csak nem akart megenyhülni. Orkánerejű szél. Hófúvás.
Csontig hatoló hideg. Mawson egy szűnni nem akaró hóvihar
közepén ragadt – de ment tovább rendíthetetlenül.
Végül február 8-án, két hónappal azután, hogy Ninnis
szörnyethalt a szakadékban, elérte az alaptábort. Azok, akik a
bázison maradtak, régen feladták a reményt, hogy valaha élve
viszontlátják Mawsonékat. Amikor meglátták a hóban feléjük
botorkáló alakot, azonnal odarohantak.
Az előző novemberben három férfi vágott neki az útnak.
Mawson lerongyolódott teste viszont a felismerhetetlenségig
megváltozott. A táborban maradt társainak fogalmuk sem volt, hogy
a három utazó közül melyik támolyog feléjük.

Mawsonnak ezután ki kellett bírnia még egy hosszú, sötét telet az

Antarktiszon – ugyanis az Aurora nevű hajó, amely visszavihette
volna őt a civilizációba, alig néhány órával azelőtt futott ki a
tengerre, hogy Mawson elérte a bázist. Kegyetlen időzítés.
Mindazonáltal egy üzenetet még haza tudott küldeni a
menyasszonyának Ausztráliába. Az üzenet rövid és olyan prózai volt,
hogy csak az antarktiszi felfedezők aranykorának egyik hőse írhatta.
Nyoma sem volt benne panasznak vagy önsajnálatnak, és egyetlen
szóval sem említette a borzalmakat, amelyeken a szerzője
keresztülment.
 „Nagyon sajnálom a késést – írta Mawson. – Csak most sikerült
visszaérnem a bázisra.”
Ilyen egy szerény, alázatos, utolsó leheletéig harcoló hős.
 ERNEST SHACKLETON:
„A LEGÖNFEJŰBB, LEGCSÖKÖNYÖSEBB
FIÚ, AKIT VALAHA ISMERTEM!”

„Emberek kerestetnek kockázatos utazásra.

Szerény fizetés, dermesztő hideg, hosszú hónapok
teljes sötétségben és állandó veszélyben.
Az épen és egészségesen történő visszatérés kétséges.
Siker esetén dicsőség és elismerés.”
(ERNEST SHACKLETON HIRDETÉSE A THE TIMESBAN)
Ernest Shackleton, 1908: Getty Images
 Nem vitás, hogy Scott, a Déli-sark hőse, páratlanul bátor fickó volt. De
azok sem voltak kevésbé rettenthetetlenek, akik elkísérték.
Scott első antarktiszi útján egy másik fiatalember is utazott a
Discovery fedélzetén, akiből szintén nagy felfedező lett – talán a
legnagyobb. Ő is egészen fiatalon szállt először tengerre. Egyik
kapitánya így jellemezte: „A legönfejűbb, legcsökönyösebb fiú, akit
valaha ismertem!”
Valószínűleg nem bóknak szánta, de nem árt észben tartani,
hogy amit egyesek önfejűségnek és csökönyösségnek tartanak, abban
mások az igazi túlélők szívósságát és kitartását látják.
Ez a bizonyos fiatalember elkísérte Scottot a Déli-sarkvidéket
átszelő első expedícióra, bátran harcolt a veszélyes sarkvidéki
körülményekkel, és tagja volt annak a csapatnak, amelyik délebbre
jutott, mint előttük bárki. Ezért önmagában tiszteletet és elismerést
érdemel.
Ő azonban nem érte be ennyivel, és hőskölteménybe illő
kalandjai minden idők egyik legcsodálatosabb túlélőtörténetében
érték el a csúcspontjukat. Ezt az embert – az egyik legszívósabb és
leginspirálóbb vezetőt, akit a Föld valaha a hátán hordott – úgy
hívták: Ernest Shackleton.

A Scott kapitány vezette Discovery-expedíció alaposan megviselte

Shackleton szervezetét. Ez aligha meglepő: mind a három férfi, aki
megtette az addigi legdélebbi pontig vezető utat, fagyási sérülésektől,
hóvakságtól és skorbuttól szenvedett. De Shackleton járt a
legrosszabbul. Amikor visszaértek a Discoveryhez, idő előtt haza is
küldték. Egyesek azt állítják, hogy ő és Scott össze is különböztek
ezen, ám valójában senki sem tudja az igazságot.
Csak egyvalami biztos: míg a legtöbb embert örökre
elrettentették volna az expedíción átélt viszontagságok, Shackleton
szívét, akárcsak Scottét, rabul ejtette az Antarktisz.
Nagy-Britanniába visszatérve Shackleton megpróbált
egzisztenciát teremteni magának: először újságíróként, majd
üzletemberként, sőt még parlamenti képviselőként is. Azonban
nyughatatlan szíve továbbra is a kalandok felé űzte. Az ilyen
hagyományos foglalkozásokat nem neki találták ki.
Shackleton veszélyekre és izgalmakra vágyott. És tudta, hogy a
Déli-sarkvidéknél keresve sem találhatna veszélyesebb helyet.
1908-ban visszatért az Antarktiszra – ezúttal a saját
expedíciójával, a saját hajója, a Nimród fedélzetén.
Még el sem érték az Antarktiszt, máris nehézségekkel néztek
szembe. Shackleton egyik emberének a szemébe akadt egy
fémhorog. A vérző, üvöltő matrózt gyorsan a hajóorvoshoz vitték,
aki kijelentette, hogy a szemet el kell távolítani. Így is történt: két
társa lefogta a szerencsétlent, az orvos pedig – érzéstelenítőként
mindössze egy szippantásnyi kloroformot használva – kivájta a sérült
szemet. Ez az eset is jól példázza, miken kellett keresztülmenniük az
első antarktiszi felfedezőknek.
A Nimrod-expedíció tagjai azzal a céllal indultak útnak, hogy
elsőként érjék el a Déli-sarkot. Shackleton azonban addig sem akarta,
hogy az emberei tétlenül várakozzanak, ezért először azt a feladatot
adta egy kis csapatnak, hogy másszák meg az Erebus-hegyet.
 Ha olvastad a Sir John Franklinról szóló fejezetet, akkor
ismerősnek találhatod az Erebus nevet: így hívták Franklin egyik
hajóját, amelyet elpusztított az Északi-sarkvidék jege. Az antarktiszi
hegy erről a hajóról kapta a nevét, az pedig az alvilági sötétség görög
istenéről, Ereboszról. A név jól illik ehhez az Antarktisz jegéből
kiemelkedő hatalmas, fenyegető, hóborította tűzhányóhoz. A vulkán
3800 méterrel magasodik a tengerszint fölé, és Shackletonék előtt
még senki sem jutott fel a csúcsára.
Az Erebus meghódítására induló csapat egyik tagja volt Douglas
Mawson. Öt napba telt, mire feljutottak a hegy tetejére, a visszautat
viszont lényegében úgy tették meg, hogy lecsúsztak a hegyoldalon.
Mire visszaértek az alaptáborba, az ott maradottak egyike szerint
„közel jártak a halálhoz”.
Pedig még várta őket a Déli-sark, és mindnyájan égtek a vágytól,
hogy a vezetőjükkel nekivághassanak az ismeretlennek.
Shackleton végül nem érte el a Déli-sarkot, azonban az
embereivel megdöntötte a Discovery-expedíció rekordját:
hetvenhárom napi menetelés után délebbre jutott, mint előtte bárki.
A visszaúton viszont – ahogy azt néhány évvel később Scott maga is
megtapasztalta – szinte elviselhetetlenül kegyetlen körülmények
várták őket.
Az élelmiszer adagjaikat a felére kellett csökkenteniük, és a
szánjaikat is maguknak kellett húzniuk. A szokásos sarkvidéki
nyavalyák mellett súlyos bélhurutot kaptak a romlott pónihústól.
Folyamatosan véres hasmenés kínozta őket – ami mindig borzasztó
egy ilyen fagyott pusztaság közepén és a végére maga Shackleton is
fizikai roncs lett. Mindazonáltal nem hagyta, hogy ez lelassítsa:
minél jobban leromlott az állapota, annál elszántabban hajtotta előre
önmagát és a csapatát. Elcsigázott társai ételadagját a sajátjából
egészítette ki, pedig ő is az éhhalál szélén állt.
Olyan vezetőnek bizonyult, aki mindig az élen halad.
Nagy-Britanniába visszatérve, Shackleton hősnek kijáró
fogadtatásban részesült, és érdemei elismeréseként lovaggá ütötték.
Ám bármilyen nagyszerű tettet hajtott is végre a Nimrod-
expedícióval, a nagy felfedezések történetében nem ezzel biztosította
végleg a helyét.
Halhatatlanná öt évvel később vált, amikor még egyszer
nekivágott az Antarktisznak, ezúttal az Endurance (’Kitartás’) nevű
hajó fedélzetén.
Az előttük álló viszontagságokhoz nem is lehetett volna
megfelelőbb nevet találni.

1914-ben járunk.
Scott kapitány már nincs az élők sorában. Amundsen elérte a
Déli-sarkot. Európában véres háború kezdődik. Az Antarktisz
azonban nem hagyja nyugodni Shackletont.
Egyetlen nagy antarktiszi felfedezőút maradt, amelyet még senki
sem tett meg: átszelni az egész kontinenst, egyik végétől a másikig.
Shackleton úgy döntött, ezzel fogja beírni a nevét a történelembe.
Az Endurance 1914 augusztusában futott ki Plymouth
kikötőjéből. Először Buenos Aires felé vette az irányt, amelyet gond
nélkül el is ért. Onnan aztán Déli-Georgia szigete volt a következő
állomás; Shackleton itt készült fel az Antarktisszal vívandó
következő csatájára.
 Ahogy onnan dél felé haladtak, baljós előjelek mutatkoztak. A
vártnál hamarabb botlottak úszó jégtáblákba, és olyan sűrű, fagyos
vízben kellett navigálniuk, mint a félig megkötött habarcs. A
jégkásából fagyott pára szállt fel vészjósló felhőkben 7-8 méter széles
lyukakon át, ahol az élelem után kutató kardszárnyú delfinek alulról
áttörték a jeget.
1915. január 19-én aztán az Endurance-t teljesen körülzárta az
egyre vastagodó jég.
Az emberek a fedélzeten ragadtak… és csak teltek-múltak a
hónapok, egyik a másik után. A hajó – bármilyen erősre építették is
– egyszerűen képtelen volt ellenállni a feltorlódó jég iszonytató
erejének, és végül apránként megadta magát. A hatalmas tölgyfa
gerendák úgy görbültek meg, majd roppantak szét, mint a
gyufaszálak. A hajó a legénység szeme láttára hullott darabokra.
Végül október 27-én elsüllyedt. Hazaútjuk zálogát, szabadságuk
kulcsát örökre elnyelte a tenger. Teljesen magukra maradtak. Senkit
sem értesíthettek, és nem volt hová menekülniük.
A huszonnyolc ember tábort vert a jégen. A süllyedő Endurance-
ról kimentették az élelmiszerkészleteket, valamint három kis evezős
csónakot. A tervük az volt, hogy az egész felszerelést keresztül
vontatják a jégen a nyílt tenger felé. Hamarosan azonban világossá
vált, hogy ez meghaladja a kimerült, átfagyott emberek erejét. Így
aztán Shackleton kénytelen volt kockázatos döntést hozni: úgy
döntött, hogy ott maradnak a jégtáblán, abban a reményben, hogy az
északra sodródik, és biztonságos helyre juttatja őket.
Bár nagyon lassan, de a jégtábla valóban észak felé úszott. Persze
ettől még közel sem érezhették magukat biztonságban.
 Az élelmiszerkészleteik ijesztően megcsappantak. Fókákat kellett
leölniük, hogy kiegészítsék szerény tartalékaikat. Ráadásul kutyákat
is vittek magukkal az útra. Eleinte őket is fókahússal tartották
életben, de amikor a fókák kezdtek megritkulni, a túlélés érdekében
muszáj volt lelőniük és megenniük a kutyákat is.
Ahogy a jég távolodott a Déli-sarkvidéktől, a tenger egyre
melegebb lett, és a jégtábla kezdett széttöredezni. Többé már nem
volt biztonságos táborozni rajta. Egy idő után az a darab is
kettéhasadt, amelyiken Shackletonék voltak, és az egyikük beleesett
a tengerbe. Sikerült kievickélnie a jégtábla megmaradt darabjára, és
csuromvizes ruhájában egész éjjel rótta rajta a köröket, nehogy
halálra fagyjon.
A csapatnak most már nem volt más választása, mint hogy
beszálljon a csónakokba, és evezni kezdjen.
Öt napon át eveztek, mire bőrig ázva és halálosan kimerülve
partot értek az Elefánt-szigetnek nevezett kopár sziklaszirten.
Tizenhat hónapja először ért a lábuk szárazföldet, így nem csoda,
hogy kezdetben szinte megrészegültek az örömtől.
A boldogságuk nem tartott sokáig.
Az Elefánt-sziget népessége: nulla. Hőmérséklete: fagypont alatt.
Elhagyatottabb és szelesebb kődarabot el sem lehetne képzelni nála.
Az egész csupán egy porszem az ádáz és hatalmas Déli-óceán
közepén – sok száz mérföldre bármilyen civilizációtól.
Shackleton csapata elkerülte a halált a széttöredező jégtáblán, ám
új otthonuk még kegyetlenebbnek bizonyult. A földdarab szinte
semmilyen élelmet nem kínált nekik. Mindössze néhány fókát és
pingvint találtak, amelyeket aztán leöltek a húsukért és a zsírjukért
(ez utóbbival működtették az olajkályhájukat), illetve összekaparták
a partra mosott kagylókat. A legyengült emberek tudták, hogy a
szigeten nem húzhatják sokáig. De a környéken soha nem jártak
hajók. A legközelebbi hely, ahol segítséget kaphattak volna, a Déli-
Georgián levő bálnavadász-állomás volt.
1300 kilométerre.
Shackleton azonban eltökélte: nem hagyja, hogy az emberei ezen
a kopár, vigasztalan sziklán haljanak meg.
Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel.

Shackleton úgy határozott, hogy fogja az egyik csónakot, kiválogat

néhányat a legerősebb emberei közül, és – bár nem sok reménye
lehetett arra, hogy túléli – nekivág a bolygó leghidegebb és
legviharosabb tengerének, azzal a céllal, hogy elérje Déli-Georgiát.
Képtelenül nagyra törő terv volt, szinte semmi eséllyel a sikerre.
A csónakok közül a James Caird volt a legerősebb, de mindössze
7 méteres hosszával és 2 méteres szélességével halvány árnyéka sem
lehetett az Endurance-nek. Kissé átalakították, hogy még jobban
megerősítsék, és vitorlavászonból sátrat eszkábáltak rá, hogy legyen
némi védelmük a hullámokkal és a sarkvidéki viharokkal szemben.
Tudták, hogy ivóvízre is szükségük lesz, ezért egy jó mázsányi jeget
is berakodtak a csónakba, hogy útközben legyen miből vizet
olvasztaniuk.
A gondos előkészületek ellenére Shackleton és öt társa a lelke
mélyén tisztában volt vele, hogy a törékeny James Caird nem fogja
sokáig bírni a vad Déli-óceánon. Csupán négy hétre elegendő
ennivalót vittek magukkal – több nem fért el a csónakban. Amikor
maguk mögött hagyták az Elefánt-szigetet, mindnyájuk fejében az
járt, hogy vajon viszontlátják-e még a szigeten rekedt társaikat.
Tudták, hogy erre nagyon kicsi az esély.
A tisztánlátás kedvéért: a Déli-óceán nem nyúlszívűeknek való.
Még egy nagy óceánjáró sincs rajta biztonságban. Közel 30 méter
magas hullámok taszítanak le lélegzetelállító erővel a
hullámvölgyekbe, vagy magasodnak föléd, és zúdítanak rád
özönvizet. Shackleton számos ilyen ijesztő pillanatot feljegyzett a
naplójában:
„Odakiáltottam a többieknek, hogy tisztul az ég, de egy
pillanattal később rájöttem, hogy amit látok, az nem egy szakadozó
felhő, hanem egy gigászi hullám fehér taraja. Huszonhat éve járom a
tengert; azt hittem, már láttam minden arcát. De soha életemben
nem találkoztam még ekkora hullámmal. Napok óta fáradhatatlanul
ostromoltak minket a haragos fehér habok, azonban most egy igazi
tengeri óriás tornyosult fölénk. Felüvöltöttem: »Isten nevében,
mindenki kapaszkodjon! Ez felfal minket!«”
A legénység valahogy kitartott, és túlélte a szörnyűséges
hullámokat. A tengernek viszont volt még néhány fegyver a
tarsolyában.
Annyira hideg volt, hogy a vízpermet azonnal megfagyott, ahogy
a hullámok a csónak oldalának csapódtak, féloldalra dőlő, úszó
jégkockává változtatva a lélekvesztőt. Az embereknek folyamatosan
le kellett verniük a jeget, hogy a törékeny kis csónak fel ne boruljon.
Meleget csak a hálózsákjaik nyújthattak volna, de azok újra és
újra átáztak, és beléjük fagyott a víz – annyira, hogy kettőt ki is
kellett dobniuk, mert használhatatlanná váltak.
 A tengerészek hónapok óta nem mosakodtak. Jéghideg, nyirkos
bőrük kirepedezett az átázott gyapjúruhában. A kidörzsölt bőrön
felfakadó, váladékozó sebeket még jobban kimarta a folyamatosan
rájuk záporozó sós tengervíz. Fedetlen ujjaik csúnyán
felhólyagosodtak, és kezdtek elhalni a fagytól.
Csekélyke ennivalójukat szigorúan be kellett osztaniuk,
miközben minden rejtett erőtartalékukra szükség volt, hogy
felvehessék a harcot a kegyetlen Déli-óceánnal.

E hihetetlen nehézségek ellenére Shackletonéknak sikerült az apró

csónakkal elmanőverezniük Déli-Georgiáig. Ekkora távolságot
megtenni egy ilyen szerény vízi járművel nem akármilyen
hajóstudományról árulkodik. Azóta sem csinálta utánuk senki.
Tizenöt napi pokoljárás után végre felderengett úti céljuk a haragos,
sötét tengeren – a kálváriájuk azonban ezzel még nem ért véget.
Váratlanul hurrikánerejű jeges szélvihar kerekedett. Akkora
erővel tombolt, hogy – mint később megtudták – még egy masszív
bálnavadászgőzöst is képes volt elsüllyeszteni nem messze tőlük. Ha
a James Caird a sziget közelébe merészkedett volna, az irtózatos
hullámverés ízzé-porrá zúzta volna a part menti sziklákon.
A nyílt tengeren viszont pusztán azért is ádáz küzdelmet kellett
folytatniuk, hogy fenn tudjanak maradni a víz színén. Evezőt
ragadtak, és két napig küzdöttek a tengerrel, mielőtt végre találtak
volna egy aprócska öblöt a sziget déli részén, ahol megkísérelhették a
kikötést.
 A gond csupán az volt, hogy Déli-Georgiának ezt a részét egy
teremtett lélek sem lakta. A bálnavadász-kikötők mind északon
voltak.
Lehetetlennek tetsző, közel 60 kilométeres utat kellett volna
megtenniük, úgy, hogy köztük és a bálnavadász-állomások között
1400 méter magas, hóval és jéggel borított hegyek, illetve gleccserek
húzódtak, amelyeken még soha senki nem kelt át.
Shackleton tudta, mit kell tennie.
Hátrahagyta a három leggyengébb emberét, és csak azzal a
kettővel vágott neki az útnak, akik gyakorlottabb hegymászók
voltak. Az életük ezen az utolsó, emberfeletti vállalkozáson múlott.
Utánuk majd harminc évig senki sem merészkedett újra e hegyek
közé. Akik pedig végül megtették, el sem akarták hinni, hogyan
lehettek képesek Shackletonék hegymászó-felszerelés, ennivaló és
komolyabb tapasztalatok nélkül átjutni a hegyláncon. De éppen ez
tette Shackletont olyan különlegessé. A „lehetetlen” szó neki sem
nem szerepelt a szótárában.
Megmászni azokat a hegyeket még ideális körülmények között is
rendkívüli teljesítmény. Az, hogy valaki az éhhalál szélén,
legyengülve, sebekkel borítva és jéggé fagyva tegye meg, egészen
hihetetlen.
Amikor leszállt az éj, rövid pihenőt engedélyeztek maguknak.
Lekucorodtak, és egymáshoz bújtak, hogy felmelegedjenek.
Shackleton két társa szinte azonnal álomba merült a kimerültségtől,
ám Shackleton tudta, hogy ha ő is elszenderül, akkor több mint
valószínű, hogy mindnyájan halálra fagynak, és soha többé nem
ébrednek fel. Ezért aztán pár perc múlva felkeltette a társait – azt
hazudta nekik, hogy már órák óta alszanak, és ideje indulni –, majd
továbbhajtotta őket a hegyeken át.
Harminchat órán át megállás nélkül meneteltek a szélfútta,
fagyos csúcsokon keresztül, már-már túllépve az emberi
teljesítőképesség határait, mire végre elérték a Stromness
bálnavadász-állomást. A küldetésük azonban ezzel sem ért véget.
Shackletonnak még biztonságba kellett juttatnia a Déli-Georgia déli
partján hagyott három embert – amit meg is tett –, hogy aztán
ígéretéhez híven visszamehessen az Elefánt-szigeten rekedt
huszonkét tengerészért.

Az Elefánt-szigeten maradtaknak embertelen körülményeket kellett

elviselniük. Miután a készleteik kifogytak, csak akkor jutottak
ennivalóhoz, ha sikerült elkapniuk egy-egy pingvint. Amikor aztán
már a pingvinek sem jöttek ki a partra, régi fókacsontokat kellett
kiásniuk a földből, és némi moszattal vegyítve megfőzni.
Kínjukban azzal kezdtek tréfálkozni, hogy kénytelenek lesznek
megenni azt, aki először hal meg. A lelkük mélyén azonban
mindannyian tudták, hogy ez hamarosan véres valósággá válhat.
Úgy melegítették át a testüket, hogy időnként elszürcsöltek egy-
egy teáskanál denaturált szeszt. Amikor az egyiküknek elfagytak a
lábujjai, a hajóorvosok kénytelenek voltak levágni – a
bálnaolajtűzhely fényénél, érzéstelenítőként mindössze egy kis
kloroformot használva.
 A helyzetük egyre kétségbeejtőbbé vált. Nem tehettek mást,
mint hogy imádkoznak, hogy Shackletonnak és kis csapatának
sikerüljön valahogy célba érnie és segítséget hoznia.
Shackleton háromszor is megpróbált hajóra szállni, hogy
kimentse a szigeten rekedt embereit, de mindannyiszor megállította
a könyörtelen Déli-óceán és az antarktiszi jég. Ennek ellenére nem
adta fel. Eltökélte, hogy ha a déli-georgiai hajók nem tudnak
megbirkózni a feladattal, akkor máshol fog találni egyet, amelyik
képes legyőzni a tengert. A chilei kormányhoz fordult, és ők a
rendelkezésére bocsátották a Yelcbo nevű vontatóhajót. Augusztus
30-án ezzel a hajóval végre elindulhatott az Elefánt-szigetre.
Amikor rátalált a szigeten tengődő legénységre, kiderült, hogy
mind a huszonketten élnek. A vezetőjük pedig, miután az életét
kockáztatva megjárta a poklot, hogy megmentse őket, visszatért
hozzájuk. Állta a szavát.

Shackleton 1914-ben abban a szilárd hitben hagyta maga mögött

Angliát, hogy a háborúnak hat hónapon belül vége lesz. Mint tudjuk,
nem így történt. Honfitársai ezrével pusztultak el az öldöklésben.
A sors kegyetlen fintoraként, alig néhány hónappal azután, hogy
visszatértek Nagy-Britanniába, az Endurance-expedíció bátor
túlélőinek jelentős része elesett a fronton. Túlélték az Antarktisz
poklát, hogy aztán odavesszenek a lövészárkok mocsarában.
Shackleton megérte a nagy háború végét, de az Antarktisz
bűvköréből – mint oly sokan – ő sem tudott szabadulni. A
sarkvidéken korábban átélt veszélyek és viszontagságok ellenére
1921-ben újabb expedíciót szervezett, azzal a céllal, hogy
körbehajózza a Déli-sarkvidéket.
Az útja Angliából először a Déli-Georgia szigetre vezetett.
Shackleton számára ez is lett a végállomás: szívroham végzett vele
1922-ben. Ugyanazon a tengertől és hegyektől körülölelt,
elhagyatott földdarabon lelt végső nyughelyre, ahol végrehajtotta
egyik legnagyobb hőstettét, és emberei csodálatos megmenekítésével
örökre beírta a nevét a nagy felfedezések történetének könyvébe.
 ANGOL ÉS MAGYAR NYELVŰ AJÁNLOTT IRODALOM

Ha megérintettek az ebben a kötetben szereplő történetek, és

kicsit mélyebbre szeretnél ásni, érdemes elolvasnod az alábbi
könyveket. Én rengeteg ösztönzést merítettem belőlük – remélem,
téged is ugyanígy inspirálnak majd.

Ash, William: Under the Wire (Bantam Press, 2005)

Braddon, Russell: Nancy Wake: SOE’s Greatest Heroine (The History
Press, 2009)
Callahan, Steven: Adrift: Seventy-six Days Lost at Sea (Mariner Books,
2002)
Harrer, Heinrich: The White Spider (Harper Perennial, 2005)
Harrer, Heinrich: A fehér pók – Az Eiger krónikája (Park Kiadó, 2003)
Heyerdahl, Thor: In the Footsteps of Adam (Little, Brown and Co.,
2000)
Heyerdahl, Thor: Kon-Tiki (Simon & Schuster, 2013)
Heyerdahl, Thor: Tutajjal a Csendes-óceáon – A Kon Tiki-expedíció.
(Gondolat Kiadó, 1956)
Hillenbrand, Laura: Rendíthetetlen – Az emberi akarat és méltóság
diadalának igaz története a második világháború poklában (Cartaphilus
Könyvkiadó, 2012)
Howarth, David: We Die Alone (Macmillan, 1955)
King, Dean: Skeletons on the Zahara (William Heinemann, 2004)
Koepcke, Juliane: When I Fell from the Sky (Nicholas Brealey
Publishing, 2012)
Koepcke, Juliane: A felhők közül a földre (magyar nyelvű kivonat, lásd
www. rd.hu/ A_felhők_közül_a_földre)
Luttrell, Marcus-Robinson, Patrick: Lone Survivor (Little, Brown and
Co., 2007)
Luttrell, Marcus-Robinson, Patrick: A túlélő – A szemtanú
beszámolója a Vörös Szárnyak hadműveletről és a 10. számú SEAL-
csoport odaveszett hőseiről (GABO Könyvkiadó, 2014)
MacPherson, Sir Tommy-Bath, Richard: Behind Enemy Lines: The
Autobiography of Britain’s Most Decorated Living War Hero
(Mainstream, 2010)
Moon, Chris: One Step Beyond (Macmillan, 1999)
Parrado, Nando: Miracle in the Andes (Orion, 2006)
Parrado, Nando-Rause, Vince: Csoda az Andokban – A gépük
lezuhant, és ők csak magukra számíthattak… (Park Kiadó, 2010)
Ralston, Aron: 127 Hours: Between a Rock and a Hard Place(Simon
and Schuster, 2004)
Ralston, Aron: 127 óra – A kanyon fogságában (Cartaphilus
Könyvkiadó, 2011
Roberts, David: Alone on the Ice: the Greatest Survival Story in the
History of Exploration (W.W. Norton & Company, 2013)
Roberts, David: Egyedül a jég ellen – Egy emberfeletti küzdelem igaz
története (XXI. Század Kiadó, 2013)
Simpson, Joe: Touching the Void (Vintage, 1997)
Simpson, Joe: Zuhanás a csöndbe – Tragédia a Siula Grandén (Park
Kiadó, 2010) Urquhart, Alistair: The Forgotten Highlander (Little,
Brown and Co., 2010)
Zamperini, Louis és Rensin, Dávid: Devil at my Heels: a World War II
Hero’s Epic Saga of Torment, Survival and Forgiveness
(HarperCollins, 2009)
Ó, öröm, mely a fájdalomból kiút.
Nem lehet előtted szívem kemény;
Megkeresem a szivárványt az esőn túl.
És érzem, nem volt hiábavaló a remény,
Hogy a reggel nem lesz többé rút.

(GEORGE MATHESON: AZ ESŐN TÚL;

fordította: Cserna György)