Két Tűz Között

1. A Fejvadász
Chicago, 2020. február 20. reggel, 06:25

Robert Jenkinsnek elgémberedett a lába, de nem tudta kinyújtani: az oldalára dőlt

Toyotában ücsörögve lehetetlen volt normálisan elhelyezkedni. Most még kiszállni sem
tudott, olyan hideg tombolt odakint, hogy a Michigan mocskos, jégdarás hullámai
júniusra sem olvadnak ki teljesen. Ilyenkor az emberek a föld alá húzódtak és ott is
maradtak, amíg le nem csendesült a jeges, északi szél süvítése. A gépek azonban tovább
járőröztek, titánvázukról nyomtalanul lecsorgott a víz, letöredezett a jég, és megtört
rajtuk a szél ereje.
Robert Jenkinsnek nyomorult egy élete volt, mint ahogy nyomorultul élt mindenki más is
a rommá lőtt városban, de az egész földön. A túlélésért kellett harcolnia, miközben békés
családi házról és otthonról álmodott, meleg szobáról, meleg ételről és boldog ünnepekről.
Igaz ugyan, hogy egyre ritkábban… Most már az álmai is elhaltak, jeges, havas tájon,
leomlott falak között játszódtak, ahol menekül, egyre csak fut, rohan, hogy űzött
vadéhoz hasonló életét megtartsa… gusztustalan állatokat eszik, nyálkás vizet iszik, és
megbúvik két vasgerenda fedezékében, hogy a gépek ne találhassák meg, de beszorul…
A kiborgok pedig felfedezik, és szenvtelen emberi arccal közelednek… begyújtják
lángszóróikat…
Ezek voltak mostanában az álmok, de még ezek is barátságosabbak voltak az életnél.
Jenkins lövések zajára ébredt és azokkal együtt töltötte a napját. Elfelejtett nevű
épületek között botorkált, és csak a sötét, vizes lyukak nyújtottak menedéket. Kerülte a
gépeket, és ha meghallotta a plazmafegyverek sivítását, olyan volt, mint a rémült kutya,
szinte szűkölve menekült. Mutálódott állatokat evett, ronda dögöket, amelyeket tényleg
nem ismerhetett a régi világ; nagy patkányokat vagy szörnyű rovarokat, amelyek
hatalmasra nőttek az atomcsapások után. Eredetileg arra számított, hogy a húsuktól
hónapokon belül meg fog halni, de évek óta élt… Szívós egy betegség az élet… de nem
volt szíve magától eldobni. Nem lehetett ehhez az élethez hozzászokni, de nem lehetett
olyan könnyen megszabadulni sem tőle.
Minden nap átoknak beillő ajándék volt. A Toyotában ücsörögve Jenkins pont erre
gondolt, és nem tudta, hogy a lábában érzett hangyás érzést vajon a vérellátás
szűkössége vagy a ruhája alá becsorgó fagy okozza. Halkan felnyögött, aztán ijedten
elhallgatott… bárki meghallhatja.
Az emberi kapcsolatok nagyon hiányoztak. Huszonhárom év jó szó nélkül… még beszélni
is elfelejt az ember. Az első években Jenkins elkezdett magában beszélni, de
minduntalan figyelmeztette rá magát, hogy nem szabad. Aztán feladta. Miért ne
szabadna? Kötelező! Más nem szólítja meg, ha pedig nem beszél, elfelejti a szavakat. No,
nem mintha nem éltek volna mellette más emberek is Chicagóban, a hajdani
Chicagóban… de azok rosszabbak voltak a vadállatoknál, sőt, néha a kiborgoknál is.
Jenkins a szája elé emelte a kezét, és rálehelt elgémberedett ujjaira, aztán
megmerevedett, és még a lélegzete is elakadt. Kellett neki gondolatban az ördögöt a
falra festeni! Még hogy bárki meghallhatja… A sarkon túl megjelent egy Fejvadász.
Az önjáró, lánctalpas harci gép lassan közeledett, folyamatosan szkennelte környezetét,
és géppuskatornya mintha lassan felé mozdult volna. Olyan volt, mint egy rettenetes
fekete démon, a házak árnyékában koszosan, mocskosan nyomult előre.
Jenkins megmerevedett, és úgy is maradt. A szemét egyenesen a Fejvadászra
függesztette, és kezével most már takarta a leheletét, amit fogain átszűrve is csak
félelemmel fújt ki. Hőtartó ruhájában reménykedhetett benne, hogy nem árulja el a
testhőmérséklete. Eszébe se jutott, hogy szembeszálljon a géppel… Jenkinsnek nem volt
fegyvere, és nem tudta, hol sebezhetné meg a Fejvadászt.
Jenkins egyetlen egy gépre sem lőtt az elmúlt huszonhárom évben, sőt, igazság szerint,
soha életében. Embert sem bántott, az elmúlt évtizedekben csak menekült. Látott
gyerekeket, hétnyolc éves fiúkat és lányokat, akik akkora páncéltörővel szaladgáltak a
vállukon, amelyet el sem bírhattak volna, és látta őket, amint használják is… ő mégsem
érezte úgy, hogy felnőttként bele kellene avatkoznia a gépek és emberek harcába. A férfi
nem gyáva volt, csak szerfölött tapasztalatlan.
Valahogy mégis életben maradt.
A Fejvadász lánctalpai keservesen nyikorogva haladtak át az utca közepére dőlt, rozsdás
utcai lámpaoszlopon, és recsegve roppantak ketté alatta a még épen maradt kőtömbök…
a hajdani úttest, és a valaha büszke környező házak és felhőkarcolók szétrobbant
falainak maradványai. A gép egyre közelebb ért, Jenkins még a szemét is behunyta,
mintha annak csillogása elárulná. De lehet, hogy csak nem akart szembenézni a közelgő
halállal. A férfi olyan kicsinek és jelentéktelennek képzelte magát, mint egy
merevgörcsbe rándult egérke. Elhitte, hogyha elhiszi, hogy így van, akkor a Fejvadász is
ezt fogja hinni, ha netalántán észreveszi.
A logika szála itt szertefoszlott, nem számított, hogy az elemzőrutin sosem fog egy
embert egérként azonosítani. A gép nem érzett, nem mérlegelt, tehát nem látott másnak
egy humánt, mint ami… és lőtt.
Jenkins csukott szemmel kuporogva nem láthatta, hogy oldalt mozgás kél a romok
között, és egy AK-47-es csöve emelkedik ki és félig egy fej, amit fekete sísapka fed. A
lövész arra várt, hogy a Fejvadász a leggyengébb részét mutassa felé: mégpedig az
energiaellátó egység fedelét.
A gépmonstrum nem észlelte a veszélyt, receptorai egy korábbi támadás következtében
vakok és süketek voltak a fenyegetés irányában. Mégis, a gép mintha kicsit az úttestnek
arra az oldalára húzott volna… Az utca végén egy fél háznyi kiszakadt faldarab feküdt. A
Fejvadász annak a kikerülését kezdte meg már most: a lehető legkisebb energia-
befektetéssel és pályamódosítással élve.
Az ismeretlen lövész hallatlan hidegvérrel konstatálta, hogy a gyilkos monstrum felé
közeledik, és meg se rezzent. Kínos csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek,
amelyekben a lánctalpas egyre közelebb és közelebb került a mozdulatlan emberhez.
Aztán a Fejvadász elcsikorgott mellette, ha a lövész kinyúlik fedezéke mögül, talán még
meg is érintheti. Még fél perc, és a Skynet ölésre programozott fémteremtménye olyan
szögbe és távolságba kerül, hogy lehet lőni rá, és még csak eltéveszteni se lehet… Dávid
ismét le fogja győzni Góliátot.
A lövésznek nem ügyetlensége okozta vesztét, a lövész ügyes volt és nem reszketett a
keze. Hanem az utca végén feltűnő T-700-as harctéri egység.
A T-700-as a leomlott háztömb mögül lépett elő, titániumváza fenyegetőn csillant, most
kezdhette a járőrözést, még be sem mocskolódott. Oldalra fordította a fejét, vörösen izzó
vizuális receptorai fenyegetőn fénylettek. A kiborg meglátta a Fejvadászt, és szögletes
mozdulattal szembefordult vele. A mozdulat szögletes volt, de gépiesen gyors.
A Halálosztó kinagyította a koponyájába épített kamerák képét. A Fejvadász mellett
különleges alakú foltot vett észre, az azonosítórutin 35 százalékot adott annak, hogy egy
ember körvonalait látja. A Halálosztónak már egy százalék is elég lett volna, hogy
utánanézzen a dolognak. A precíz gépagy tehát utasította az emberi testet utánzó rideg
gépvázat, hogy induljon el a Fejvadász felé. Ugyanakkor rádión értesítette a Fejvadászt
arról, hogy azonosítsa a célpontot. Ezzel másodperceket nyert volna.
A Fejvadász vette az adást, de túl közel volt a megjelölt helyhez, a plazmavetőivel nem
tudott odapörkölni, a fegyvertorony nem fordulhatott ennyire közeli pont felé. Ezért aztán
a gépmonstrum bal oldali lánctalpai erőteljes munkába kezdtek, míg a jobb oldali teljesen
leblokkolt, s így szinte helyben fordult meg, hogy aztán nekiinduljon a lövész
fedezékének. Fel akart kapaszkodni rá, de elakadt egy vízszintesen felmeredő
vasgerendában.
Ám nem adta fel, újra és újra nekiveselkedett.
A lövész – bizonyos Arthur Coles, rutinos róka – most nagyon nagy pácba került. Szeme
sarkából észrevette a jobbról közeledő Halálosztót, és tudta, hogy most az lépett elő
főellenségnek. Coles azonban még nem mozdult meg, pedig látta, hogy a Fejvadász
ismét közeledik feléje. Fénysebességgel villant át az agyán, hogy vajon miként tudná
mindkettőt semlegesíteni… Egyáltalán nem a saját életéért aggódott. Hozzászokott már
az életveszélyhez, és már akkor leszámolt az életével, amikor először csatába indult a
gépek ellen – azaz 2002. májusának huszonhatodik napján, tizenhárom évesen.
Jenkins még mindig csukott szemmel ült, és egyre jobban félt. Hallotta, hogy a Fejvadász
lánctalpainak csikorgása egy pillanatra leáll, csak hogy egy másik ritmusban újra
felhangozzék, és azt hitte most érte jön. Coles-szal ellentétben Jenkins teljesen
logikátlanul gondolkodott, eszébe sem jutott, hogy a Fejvadász, ha felfedezte volna őt,
akkor nem megközelítené, hanem szénné égetné egy plazmalövedékkel.
A Halálosztó gépies magabiztossággal közeledett.
A Fejvadász motorjai felbődültek, a géptest megrázkódott, lánctalpai belekaptak a
kőfedezékbe. Coles ekkor, biztos tudatában annak, hogy a Halálosztó nem fog lőni rá,
AK-47-esének csövét a T-700-asra irányozta. A Fejvadász ugyan ott erőlködött közvetlen
előtte, a férfi mégis biztos kézzel tartotta célra a géppisztolyt, egyenesen a harctéri
egység mellkasában helyet kapott ostyaáramkörös processzorra. Aztán meghúzta a
ravaszt.
A gépfegyver kelepelése meglepte Jenkinst. A férfi kinyitotta a szemét, és a Toyota
szélvédőjén át kipillantva szinte azonnal átlátta a helyzetet. Látta a Fejvadászt, amint
egy szemközti fedezékre próbál felkapaszkodni, és oldalt egy Halálosztót, amint 7.62-es
lövedékek csapódnak titánium mellkasának… s a golyók szikrázva csúsztak el a
titánvázon.
Egy kivételével.
Egy lövedék a nyakon gellert kapva becsúszott a mellkasba, és telibe kapta a vezérlő-
processzort. A rendíthetetlen gép, amelyet nem állítottak volna meg a lövedékek,
ugyanolyan mozdulatokkal zuhant hátra, mint egy humán: a kezét előre csapta, a
felsőteste megdőlt, aztán döngve csapódott a százötven kilós test az utca kőzúzalékába.
A Fejvadász riasztotta a környéken őrjáratozó kiborgokat, hogy kiemelt prioritású és
veszélyesnek minősített humán célpont található a W 15-ös körzetben, a hajdani W.
Hubbart Streeten. Aztán legyőzte a vasgerendát, egyetlen lendülettel felkapaszkodott a
lövész fölé, és megtelepedett fölötte.
A férfi csapdába esett.
Coles behúzta a nyakát, és lejjebb csúszott a fedezék belső oldalán. Nem esett kétségbe,
a fedezéke egy kis kráter volt, ha meghúzza magát az alján, nincs az a Fejvadász, aki
kárt tehet itt benne. Maximum fölé telepedik, és itt marad addig, míg egy vagy több
Halálosztó meg nem érkezik.
Akkor viszont Coles-nak lehetősége nyílik rá, hogy még több kiborgot elpusztítson. Addig
sem kell, hogy bele törődjön a megváltoztathatatlanba: hátha lesz alkalma menekülni.
Ha nem tudja lezárni a Fejvadász a kráter egész tetejét, és megnyílik egy kis rés, csak az
ő gyorsaságán múlik a túlélés. Coles nem adta fel.
A férfi leakasztott az övéről egy gránátot. Ha a Fejvadász úgy fordulna, hogy kifér egy kis
résen, akkor nem csupán menekülni fog, de ki is készíti ezt a nyomorult gépet. Ha
kicsúszhatna, akkor ezzel a gránáttal leszakíthatná az egyik lánctalpát. Felnyúlt és
megsimogatta a Fejvadász hideg testét. Perverz élvezetet jelentett megérinteni egy
működőképes Fejvadászt, még akkor is, ha nem érezhette a kesztyűn át.
– A kicsike!… – suttogta vigyorogva Coles.
A lánctalpak most közvetlen a feje felett voltak. Coles tekintete ide-oda járt, és felfedezte
azt a kis lyukat a gép hasa alatt, ahol kicsúszhat. Ha megmozdul a Fejvadász, hát
leszaggathatja róla a ruhát, de több is veszett már nem egyszer. A férfi egy villanás alatt
megtervezte az elkövetkezőket: kicsúszik, a gránátot a lánctalp kerekei közé csúsztatja,
aztán a gép mögé vetődve várja ki a robbanást. Ha már ott lesz, kereshet másik
fedezéket. Akkor csak a plazmatoronyra kell figyelnie, mert a gép mozgásképtelenné
válik.
Ám nem adatik mindig meg a hosszú távú tervek beváltásának a lehetősége.
Coles belekapaszkodott abba a fémdarabba, amit mindenképp el kellett húznia, hogy a
lyuk nagyobb legyen. Megvetette lábát, és megrántotta. A fém könnyedén kicsúszott a
kráter törmelékfalából, és Coles arcára ismét kiült a vigyor.
A Fejvadász ekkor új taktikához folyamodott. A harcegység adattárolóiba égetve nem
egy új harcmodor kapott helyet az elmúlt évek folyamán. Most egy olyat alkalmazott,
amit csak a két hónapja gyártott chipeken szerepelt, holott kilencven évvel ezelőtt a már
mindenki által elfeledett második világháborúban már alkalmazták harckocsizók. A
Skynet csak mostanában fedezte fel és jött rá, milyen remekül hasznosítható információk
vannak a háborús memoárokban. A Fejvadász processzorja a helyzetelemzés után gyors
tengely körüli forgásra utasította a másodlagos perifériákat. A jobb lánctalp felpörgött, és
a Fejvadász teste megpördült.
Coles alábukott, és meglepve pillantott fel a magasba. Mire rájött, mibe kezdett a
Fejvadász, már késő volt. A férfi nyakába több tonna törmelék zúdult. A kráter beomló
falai szétlapították a testét, mellkasa beszakadt, bordái a tüdejébe fúródtak. Coles-tól
csak egy véres hörgésre tellett, de abban a pillanatban egy fémdarab beszakította
koponyáját, és rögtön utána szilánkokra törte az arccsontjait egy harminc kilós kőkocka.
A Fejvadász pedig mintha megkergült volna, csak pörgött, pörgött Coles felett, egészen
addig míg teljesen be nem temette a humánt.
Ám a gép nem állhatott tovább Coles meggyilkolása után. Amint őrült forgása lelassult, a
Fejvadász egy M-79-es gránátvetőből helyre kis ajándékot kapott. A gránát az
energiaellátó egységének fedele előtt robbant fel, s amikor a borítás leszakadt, a
Fejvadász energiaellátása megszűnt.
Jenkins vinnyogva rándult össze a kocsiban a dübörgés és a Toyotán csattanó fém- és
kőeső hallatán.
A monstrum plazmavetője mint egy halott kar ereszkedett alá, s a gép egésze
megbillent. Oldalára dőlt, aztán…
…egy még hatalmasabb robbanás hallatszott.
Robert Jenkins eddig bírta. Kiugrott a Toyotából, és egy kis rongyokkal takart csomaggal
a hóna alatt, előregörnyedve átszaladt a legközelebbi falhoz, majd beugrott annak
fedezékébe. Menekült, és nem tudta, hogy észrevették.
A Fejvadász közben lassan kiégett Arthur Coles sírja mellett.
2. A menekülő
Chicago, 2020. február 20. reggel, 06:40

– Egy alakot látok, Hiéna-egyes! Feléd szalad!

– Nem látom…
– A fal takarásában, jobbról!
– Oké… Valami van nála…
– Kapd el!
Jenkinsnek az elmúlt harminc évben egyetlen barátja volt: egy notebook az ezredforduló
magasából. Azt szorította magához futás közben. Az az életénél is drágább volt, talán
még harcra is lehetett volna kényszeríteni, ha elveszik tőle. Azzal menekült.
A Hiéna-egyesnek nevezett Diego Melillo a reggeli köd, félhomály és a szemerkélő
hópihék ellenére is jól látta már a rohanó alakot. Az első benyomása az volt, hogy egy
megrettent állatot lát, egy nyüszítve menekülő kutyát. Harctéri tapasztalata azonban azt
mondata, jó lesz vigyázni.
– Élve? – kérdezte a rádió adóvevőtől.
– Ahogy sikerül…
A vonal túloldalán ülő, Hiéna-kettes hívójelű férfi volt az, aki kilőtte a Fejvadászt. Későn
érkezett, hogy megmentse Colest, de legalább megbosszulta a halálát. Mindennapos
társuk volt a halál, és nem keltett már nagy érzelmi hullámokat, ha egy alig ismert
harcostárs kiesett a sorból… mint ahogy a bosszú sem szerzett kielégülést. A férfit Jeff
Tremblaynek hívták negyvenöt éves volt és veterán, akárcsak Diego Melillo. Az Ítélet
Napja előtti békeidőkből ismerték egymást, egyetemi éveikből. Azért úszták meg az
atomcsapást, mert egy kisebb csapattal együtt Mexikóba utaztak a végzetes nap előtt
egy héttel. Pár nap alatt odaértek, de hét év kellett, hogy visszaérjenek…
Tremblay azon volt, hogy eltűnjön a körzetből, és bízott Melillóban. Ketten fedezték a
rádiós Vincent Giammarcót. Arthur Coles-ba csak véletlenül botlottak bele, Coles a
rendszeres őrjárat egyik tagja volt. Mint ahogy véletlenül pillantották meg Robert Jenkins
szánalmasan törékeny alakját is… Ha Melillo el tudja kapni élve a menekülő férfit – jó. Ha
holtan – úgyis jó.
Valaki bepofátlankodott a körzetükbe.
A csapat, amelyhez Giammarco, Tremblay és Melillo is tartoztak, a Chicago folyótól
északra, s a folyó északi ágától nyugatra elhelyezkedő területen ütötte fel központját. A
mag a Szent Vincent Kórház közelében szerveződött meg két ével ezelőtt, aztán
átköltöztek a Northwestern Egyetem közelébe. Igyekeztek a körzetet a lehető
legalaposabban feltérképezni és a lakóit irányításuk alá vonni. Tudni akartak mindenkiről,
aki itt él.
Tremblay és Melillo hat másik csapatnál fordult meg az elmúlt huszonhárom év alatt. A
kiborgok mindegyiket felszámolták vagy szétszórták. A mostanihoz képest azonban azok
mind erőtlen próbálkozások voltak. Ez a csapat… ez már tényleg egy jól szervezett
csapat. Több is. Ez ellenállás. És most keresték a kapcsolatot a legendás John Connorral.
Melillo egy ablakkeret mögül leskelődött, az első emelet magasságában. Látta, hogy a
menekülő alatta fog elszaladni. A vállára csapta gépfegyverét, s így mindkét keze
szabaddá vált. Felkészült az ugrásra. Ötven évesen is úgy mozgott, akár egy macska…
errefelé az eltunyulás, elkényelmesedés egyet jelentett a halállal. De amúgy sem lehetett
a csekélyke koszton pocakot ereszteni. Melillo csupa izom volt.
Robert Jenkins úgy suhant a fal tövében, mint egy árnyék. Ebben nagyon jó volt,
menekülni tökéletesen tudott. Beleolvadt a háttérbe, átsuhant a lehető legkisebb résen
és minden ismert és ismeretlen ösvényen biztonsággal közlekedett.
Melillo előrébb óvakodott, ha most gép lett volna a közelben, az könnyedén leszedhette
volna. De nem volt gép sehol: ezt a kis utcácskát az atomlobbanás alakította ki. Valaha
egy ház állt itt, és miután elsöpörte a szél, az állva maradó falak között egy kis utca
született. Keskeny sikátor, ahova egy Fejvadász be se fért volna. Szemközt egy belső fal
takarta Melillót a távolabbi házakban fedezéket találók elől… A férfi nem kockáztatott…
Ha már az Ítélet Napját átélte, meg akarta érni a Győzelem Napját is.
Jenkins egyre közelebb ért. Jobbra-balra pislogott, lába nyomán alig mozdultak kövek. A
férfi madársúlyú volt, mindössze negyvenhat kiló. A gépével együtt.
A megfelelő pillanatban Melillo elrugaszkodott, és rávetette magát Jenkinsre. Ledöntötte
a lábáról.
Jenkins úgy esett össze, hogy közben összegömbölyödött, mint egy sündisznó. Testével
védte a notebookot. Oldalra gurult, kicsúszott Melillo kezéből.
Melillo bokája megbicsaklott földet éréskor, és a férfit a lendület tovább vitte. Aztán
elbukott, de még visszanyúlt, hátha elkaphatja a menekülőt. Sikerült is megcsípnie
Jenkins ruháját… letépte a kabátját, a felső két gomb leszakadt, de aztán kicsúszott a
kezéből a télikabát hajtókája.
Jenkinsbe erőt öntött az, hogy a támadás első hulláma csak elsodorta, de szabad maradt.
Felugrott, egy időben Melillóval. A veterán katona ismét rávetette volna magát, de a
fájdalom villámként nyilallt a bokájába, amikor ránehezedett. Megint megbillent, az
AK-47-es előre csapódott a válláról, s ez ismét megzavarta. Nekiesett Jenkinsnek, aki
közvetlen közelről az arcába bámult, aztán ellökte magától és elszaladt. Pár másodperc
múlva talált a falon egy rést, és eltűnt szem elől.
Továbbra is magához szorította a notebookot.
Melillo térdre hullt és káromkodott, mint a marhapásztorok hajdanán a boldog
hőskorban. Elszalasztotta. Aztán az adóvevő után nyúlt, és csoportjuk harmadik tagját
hívta.
– Hiéna-hármas! Pakolj, eltűnünk!
– Kész a szeretetcsomag, részemről rendben…
Vincent Giammarco pár házzal arrébb szolidan elvigyorodott. Kihallotta Melillo hangjából
a dühöt. Az üzenetet leadta, már csak bízniuk kell benne, hogy valaki, akit illet, ott a
távoli Los Angelesben, megcsípi. Aztán a vállára kanyarintotta a rádió-adóvevő
felszerelést, és lelépett a színről.
3. Elemző rutin
Cheyenne-hegység, 2020. február 20. reggel, 06:43

A Gépisten 22 éve, 5 hónapja, 22 napja, 4 órája és 29 perce és 11 másodperce létezett.

Számon tartotta anélkül, hogy érdekelte volna. A Cheyenne-hegységben lévő központ
egyik föld alatti monitorán monoton sebességgel váltották egymást a számok. Az említett
időhossz csupán annyiban volt érdekes, hogy a Skynetet arra emlékeztette, hogy ennyi
idő alatt sem volt képes egyszer és mindenkorra leszámolni a humánokkal.
Sőt, a humánok egyre erősebbek, és egyre több helyről jeleznek számottevő ellenállást
az alrendszerek. Most például Chicagóból. Az utóbbi fél évben a veszteségek nagysága a
Michigan-parti városban megtízszereződött. Ez egyértelműen egy újabb szerveződő
ellenállásra utal. És most itt van ez a napok óta ismétlődő üzenet… John Connor részére.
Az Ítélet Napja után Chicago a halott városok sorába tartozott. Megannyi felhőkarcolója
úgy omlott össze az atomrobbanást követő nukleáris szélvészben, mintha üres
gyufásdobozokból lettek volna felhalmozva. Az egész világot elborító porfelhő és a
nukleáris tél itt is éreztette hatását: a Michigan-tó és a Chicago-folyó befagyott, és nem
is engedett fel húsz éven át. Amikor a Skynet világot behálózó információs csápjai
Chicagót is bekapcsolták a hálózatba, úgy tűnt, a város teljességgel kihalt, vadállati
szintre süllyedt emberek lakják csupán, akik harcukat a túlélésért egymással és a
sugárzás miatt mutálódott patkányokkal vívják, s ha nincsenek Halálosztók, Vadász-
Gyilkosok, Fejvadászok, akkor is kihalnak.
A Skynet úgy ítélte meg, hogy ideális hely a környező vidékekre gyáregységeket
telepíteni, a valaha fejlett és helyreállítható infrastruktúra és a viszonylagos nyugalom
miatt. A peremvárosokban épen maradt néhány gyár, volt nyersanyag és eltemetett
informatikai központok sora várt arra, hogy felfedezzék.
Egy nagyváros mindig rengeteg kincset rejtett. Adatokat, amelyek olyanok voltak a
Skynet számára, mint egy katonának a fegyver, egy nőnek a gyémánt nyakék, vagy egy
éhezőnek a kenyér… A gyáregységek felépítésével együtt átvezényelte harci egységeinek
egy részét is, hogy védjék gyárait….
…és a gyárak háborítatlanul működtek 2019 nyaráig. Akkor történt az első komolyabb
támadás a Skynet kiborgjai ellen. Ez már összehangoltságra, szervezettségre utalt… 23
százalékban.
A Gépisten ezen a februári reggelen három chicagói támadásról kapott információt helyi
alközpontjától, és egy különleges rádióüzenetről. A rádióüzenetet napjában többször is
vették, a város különböző pontjairól… már nyolc nap óta. Mire azonban kiértek az
egységek az adók eltűntek.
Az üzenetek John Connort célozták meg, és a Skynet nem értett semmit belőlük.
A Skynet ennek nyomán hozzányúlt az előző hónapok eseményeit rögzítő adattárak
adatcsomagjaihoz, és végigfuttatta őket a feldolgozó moduljain. Ez elégtelennek
bizonyult az ismétlődő üzenet megértéséhez. A keresés aztán kidobott egy nevet, egy
négyszáz éve halott angol nevét. A Skynet azonban semmit sem tudott kezdeni William
Shakespeare nevével, sem pedig műveivel.
Nem értette őket…
A Cheyenne-hegység mélyén megbújó processzorok végül egyetlen logikus
következtetést tártak elé: növelnie kell a harci egységeit Chicagóban. Vagy
átcsoportosítással, vagy újabb üzemek létesítésével. Nem elég az ott előállított kiborgok
száma, és feltétlen szükség van beszivárgó egységek üzembe állítására is.
Volt azonban más alternatíva is.
A Skynet komolyan fontolóra vette egy atomtámadás lehetőségét.
Aztán elvetette. Az ellenállás még mindig inkább csak bosszantó volt, már ha a Skynet
bosszantásként fogta volna föl, hogy számítógépidejét pár másodperccel hosszabb ideig
foglalja le a nyugati helyzet. Egy stratégiai atomtámadás előtt ki kellene költöztetnie
működő gyáregységeit, aminek irányítása lényegesen több processzoridejét foglalná le,
mint a gyárak termelékenységének növelése, amelyre úgyis szüksége van. Azonkívül sok
információt elveszthetne egy bomba ledobásával. Ki tudja, hogy a chicagói
bankközpontokban és egyetemeken mennyi adat vár rá?
Adatok, amelyek, mint a narkó, kellettek.
A Skynet nem sokat vacakolt: az alközpont adatcsomagjainak vétele után tíz
másodperccel már kiadta az utasítást. Napokon belül álljon munkába két újabb
gyártósor, és kezdjék meg egy Alfa egységet gyártó üzem létrehozását. Chicagóban
pedig életbe lépett az első fokú harckészültség, nem lehetett processzoridő
kihasználatlan. Az elemzőmodulok minden apróságot ki kell vizsgáljanak, azt is, amit
eddig esetleg elvetettek volna. S mindennek utána kell nézni.
Minden gépnek az utcákon a helye.
S ha ez sem lenne elég, a Skynet egy UH-60-as harci helikopternek indulási parancsot
adott. A parancsot hat T-800-as szériájú Alfa Halálosztó is megkapta. Mire az első
Chicagóban gyártott Alfák legördülnek a szállítószalagról, ennek a négy T-800-asnak
köszönhetően a Skynet alaposabb információval fog rendelkezni a helyi ellenállást
illetően. A Gépisten úgy ítélte meg, ez a hat emberbőrbe rejtett kiborg elegendő, többet
nem akart elvonni az elsődleges prioritású feladattól: John Connor jobban kellett.
Ám minél előbb le akart számolni a chicagóiakkal is. Talán ez a szál fog elvezetni
Connorhoz… ha végre megérti az üzenet lényegét.
A fenyegető kinézetű, Hellfire-ekkel és M60-as gépfegyverekkel felszerelt Black Hawk
abban a pillanatban felszállt a hat mozdulatlan arcú Halálosztóval, amint azok a
fedélzetre szálltak. És a füstszürke égbolt alatt búgó rotorral indult meg a Szelek Városa
felé… illetve oda, ami a Szelek Városából megmaradt.
4. Megpihenve
Chicago, 2020. február 20. reggel, 07:05

Robert Jenkins úgy rohant, ahogy csak tudott, ám húsz perc alatt is csupán három
utcányira távolodott el a támadás helyszínétől. Először is ügyelnie kellett arra, hogy
mindvégig valamilyen fal takarásában maradjon, ezért nem törhetett egyenesen a célja
felé, hanem kis kerülőkkel alkalmi fedezékek védelmében haladhatott csak. Emellett
pedig a felemás hol hideg, hol nedves időjárás következtében nem egy útszakasz
eljegesedett, és ez is nehezítette az előrehaladást. Jenkins átvergődött a hajdani Marina
City romjain, az északkeleti irányba ledőlő felhőkarcoló, mint valami szeletelt szalámi
feküdt el, kör alakú toronyépülete itt-ott megőrizte külső ívét. Amin Jenkins átvergődött,
azok luxuslakások voltak valaha a 48. emelet magasában, aztán tönkrezúzódtak, s
később még ezeket a zúzott romokat is felforgatták ruhákért, ételért, fémekért…
bármiért, ami épen maradt. A rohadt, esős időjárás aztán majdnem minden mást
belemosott az aszfaltba.
Miután Jenkins átvergődött a romokon, kijutott a La Salle Streetre, amely fénykorában a
város bankközpontja volt. Ma az utcát alig száz méternyire lehetett belátni, és nem
csupán a füstszínű köd miatt, hanem a romok miatt is. Egyes szakaszokon a tébláboló rá
sem jöhetett, hogy utcán jár, mert romok vették körül. Jenkins többször is megállt,
hallgatózott és figyelt, egy nyílt utca nagyon veszélyes tud lenni…
És nem csak a kiborgok és a gépek miatt.
Aztán tekintete megtalálta azt az utcarészt, amelyre rutinja rábólintott, igen, ott a
keresztben fekvő és kiégett autóroncsok mentén szinte láthatatlanul átslisszolhat a
túloldalra.
Húsz percnyi rohanás után a férfi aztán már jól ismert utcába ért, területének eddig
legkülső határára, itt már minden egyes lyukat ismert. Hogy kipihenhesse magát, egy
aknába ugrott be, és maga fölé húzta azt az elkorhadt ajtódarabot, amely a lejáratot
takarta. Ezt az ajtódarabot még elbírta Jenkins, egy fémfedőt már képtelen lett volna
kezelni.
Fulladozva pihent meg a bűzös aknában. Remegtek a lábai, és gyorsan kalapált a szíve.
Miután kilihegte magát és valamennyire megnyugodott, először a notebookot nézte át,
nem esett-e valami baja. Aztán megigazította a kabátját, és mivel begombolni nem
tudta, kívülre kötötte foszladozó, kosztól fénylő kötött sálját. Nyitott gallérral szaladt a
februári reggelben, már érezte is, hogy hamarosan meg fog betegedni, és jó, ha
megússza egy torokgyulladással.
Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy beteg legyen. Ha beteg és nem tud
élelmet keresni, még jobban elgyengül… és meghal. A betegség volt az egyetlen, amikor
mindig átgondolta, jó-e ez a magányos életmód. De nem bízott senkiben. Most is
megtámadták, pedig semmi okuk nem volt rá… nem is ismerhetik és nem bántott senkit.
Legutóbb, amikor beteg volt egy óriási patkánnyal kellett megküzdenie, hogy ehessen.
Akkori rejtekhelye egy mélygarázs volt, feje felett tonnányi kőtömbökkel. Tehetetlenül
feküdt és éhezett, s azok az undorító dögök, amelyeket a sugárzás csaknem félméteresre
megnövesztett, kiszagolták őt. Megjelentek a bejárati lyukban, és óráról órára közelebb
merészkedtek, pedig Jenkins dobálta őket egészen addig, míg volt a keze közelében mit
elhajítani, és ameddig a keze bírta. Aztán egy feltűnően nagy dög, egy óriási nőstény
elérte a lábát, és megkapta a cipőjét. El sem engedte, még akkor sem, amikor Jenkins
felült, a kezében egy kandalló piszkavasával. Tudta, hogy ha elkezdi ütni a patkányt, mit
sem ér vele, túl gyenge hozzá, hogy agyonverhesse, az állat pedig túl szívós, és ha
bedühödik, nekieshet az arcának. Ezért aztán Jenkins előre hajolt, a patkány számító
hideg gombszemével figyelte a mozdulatait. A férfi remegő kézzel megcélozta a dög bal
szemét. Mázlija volt, hogy rögtön beletalált. Az állat olyan vergődést csapott, hogy majd'
leszakította a lábát, de a cipőt nem engedte el. Jenkins végül is az agyáig döfte be a
vasat, de ebben az állatnak legalább akkora szerepe volt, mint neki… Felnyársaltatta
magát.
Így lett a támadóból vacsora.
Jenkins, aki ügyelt rá, hogy olyan helyen húzza meg magát, ahol a vezetékekben néha
még van áram, egy maga gyártotta felettébb veszélyes forralószerkezettel vizet
melegített és megfőzte a húst. Fél napjába került, de ez mentette meg az életét.
Csak ne legyek beteg! – futott át a gondolat Jenkins fején az emlékek hatására.
Patkányok egyébként itt, ebben az aknában is voltak, de jóval kisebbek, és odébb
lehetett rugdosni őket. Egy csővezetékből óvakodtak elő, és lassan körbevették a férfit.
Jenkins az egyikre rádöntött egy kőtömböt, a többiek pedig elcivakodtak ezután a dög
felett, s elfoglalták magukat azzal, hogyan tudnák a kő alól kicibálni.
A férfi egykedvűen nézte, s közben megnyugodott. A veszély elmúlt. Elcsomagolta
notebookját, és mosolyogva a melléhez szorította. Mielőbb „haza" kellene érnie. Ma már
nem megy el élelmet keresni, van még annyi, hogy elég lesz… Ma már nem kockáztat.
Ekkor aztán felcsapódott az akna teteje, és egy hatalmas kéz nyúlt le a mélybe. Acélos
ujjak ragadták meg Jenkins kabátját, és kiemelték a férfit a bűzös kis lyukból… fel a
magasba, mintha csak rongyból lett volna.
Robert Jenkins fogságba esett.
5. Fogságban
Chicago, 2020. február 20. reggel, 07:15

Jenkinst egy robosztus néger tartotta a markában, laza mozdulattal, mintha a férfinak
nem is lenne súlya. Az alaposan beöltözött fekete igazi gorilla volt, akár még egy T-800-
as Alfának is bevált volna. Chicagóban azonban még nem voltak beszivárgó egységek, s
az itt élők nem is tudtak róluk. Az Alfák a hajdani Egyesült Államok területén főképp a
nyugati partra voltak jellemzők: Seattle-től San Diegóig, de főképp Los Angelesben.
Néhány jutott belőlük az utóbbi hónapokban Phoenixbe, San Antonióba és Hustonba,
illetve Denverbe. Senki nem tudta, de a Skynet Denvertől északra is szórt le Alfákat…
közel Cheyenne-hez. A férfi, amint a magasba emelte a keszeg kis Jenkinst,
körbemutatta társainak. Mint egy horgász, ha szép nagy a kapás.
– Méreten aluli ez, Tawee! Dobd vissza! – mondta egy Joseph Rainville-nek nevezett
fehér fickó. Jó negyvenes lehetett, és már az Ítélet Napja előtt is az utca volt az otthona.
Arcát tetoválás és néhány forradás díszítette, ezek kilátszottak maszkja és csuklyája alól.
Tawee tovább fordult. Legalább tucatnyiak álltak az akna körül, amit Jenkins
búvóhelyként használt. Mindannyian a Vicelords, a legnagyobb chicagói banda tagjai
voltak. A Vicelords még a Skynet kirobbantotta atomháború előtt szerveződött, és a
nyolcvanas-kilencvenes években egyértelműen uralta a város utcáit. Tagjainak száma
több tízezerre rúgott, és gyakorta keveredett utcai háborúkba hatalmának megtartásáért.
A háborút szinte kizárólagosan élte túl… hatvan bandataggal.
Ez a hatvan ember az elmúlt években ismét talpra állította a bandát, amelynek senki
nem állított törvényességi gátat. Ha egykor a kábítószerpiacot uralták, és azért
gyilkoltak, hogy hegemóniájuk megmaradjon, hát most a fosztogatás és gyilkolás úgy
járt együtt, mint hajdan a gyűjtögetés és a vadászat – a megélhetést szolgálta. A banda
korábban rengeteg fegyvert halmozott fel, és raktáraiból az Ítélet Napját követően
előkerült valamennyi. A gépek ellen többségük mit sem ért, de segítségükkel
leszámolhattak a többi fosztogató bandával, és azok vagy beleolvadtak a Vicelordsba
vagy meghaltak és… elfogyasztották őket.
Nem volt sem rendőr, sem ügyész, semmilyen hatalom, amely a bandát megállíthatta
volna. Legfeljebb a gépek, de a bandatagok kerülték az összeütközést a Hunter-
Killerekkel és a kiborgokkal, hiszen az elpusztításukkal mit sem nyertek. A Vicelords nem
szabadcsapat volt, akik az emberiségért küzdöttek, hanem tolvajok és gyilkosok
gyülekezete.
– Ha lehámozzuk róla a kabátot, vajon marad a fickóból valami? – találgatott egy másik
bandatag.
– Csak csont és bőr…
– Csontlevesnek jó lesz!
Nagy röhögés fogadta a javaslatot, aztán a csapat rögtön oszlásnak indult. Veszélyes volt
ilyen hangosnak lenni az utcán. Pár másodperc alatt elszivárogtak különböző menekülési
útvonalakon, többnyire a föld alá. Csak Tawee és Rainville maradt középen.
– Most mit csináljak vele? – kérdezte a nagydarab fickó. – Kitörjem a nyakát?
– Csapd a hónod alá, és hozd! Ha megölöd, még ma meg kell ennünk…
Jenkins tudta, hogy ez nem volt vicc. Az emberevés bocsánatos bűnnek számított az
Ítélet Napja utáni világban. A nyugati emberről lehámlott minden civilizációs máz, és a
rablás, fosztogatás, gyilkosságok mellett nem volt ritka a kannibalizmus sem. Az ember
is csak húsból volt, és meg lehetett enni… akár a patkányokat, vagy a többi
teremtményt. Délen, az üvegfelszínű sivatagokban még a skorpiókból is ki lehetett
kaparni egy kis ehető húst.
Tawee erősen a hóna alá szorította Jenkinst, és nagy léptekkel egy házfal mögé
menekült. Onnan egy pincébe vezetett az út, majd egy kibontott falon át a
csatornahálózatba. A bandatagok csak látszólag széledtek szét, egyesek fedezték a
többieket, majd mindannyian a csatornában kötöttek ki. Hamarosan ismét összeállt a
csapat, és kézben tartott fegyverekkel, óvatosan gázoltak előre a vízben. Jenkins szeme
előtt fekete karikák forogtak, és a férfi fejjel lefelé lógva az ájulás határán állt. A
mellkasa elől azonban el nem vette volna a karjait, mintha csak odanőttek volna.
A csapat néha megállt és fülelt. Egy-egy felderítő néha előre lopózott, hogy kifürkéssze a
csatorna következő szakaszát. Néhol aknákat kerültek ki, ezeket a Vicelords-tagok
maguk helyezték le, hogy esetleges üldözőiktől megszabaduljanak, illetve az illetéktelen
behatolók dolgát megnehezítsék. A bandatagok, úgy látszik, ismerték az aknák
elhelyezkedését.
Átmentek a Chicago-folyó alatt.
A csatornából jó óra elmúltával egy elrejtett bejáraton újabb folyosóra tért le a társaság,
majd egy alagúton – amiről lesírt, hogy csak pár éve vájták ki – egy föld alatti
parkolóházba értek ki. A parkolóház több részből állt, és a bunker központjáig több,
erősen őrzött ajtón is át kellett menniük. Az ajtó mögött őrt állók kis kukucskáló-nyíláson
át a fegyvereikkel tartották sakkban a közeledőket, amíg azok nem igazolták magukat.
Az első és a második ajtó mögül mindenkit le lehetett volna kaszabolni, hiszen nem
lehetett sehova elmenekülni a fegyvernyílások elől.
A bunkerben meleg uralkodott és pállott, erősen elhasznált volt levegő, nem érkezett
még el a szellőztetés időpontja. Erre két-három naponta került sor, rendszertelen
időközönként. A külső levegő beáramlott a bunkerbe, az elhasznált pedig a csatornába
távozott, és megannyi kanálison át távozott… Errefelé nem volt gyanús a párafelhőt
kilövellő kanálisok képe: lent mindig később hűlt le a levegő, mint a felszínen. Így
azonban a gépek nem tudták azonosítani a bunker helyét.
Hétszázötvenen éltek itt, és további hat bunkerben még csaknem ezernégyszázan. A
város urai voltak. Hatalmas lőszerraktáruk volt lent, a parkolóház legalsó szintjén, a
belakott részek alatt.
Joseph Rainville és Tawee a fogollyal együtt a banda főnökéhez igyekezett. A többiek
felszabadulva és röhögve széledtek szét, többen pár korty alkohol reményében a hátul
kialakított kantinba mentek, és azt hitték, Jenkins-szel legközelebb csak egy
alumíniumtálcán találkoznak majd. Sültként.
Damon Tochear harmincas, szálasan izmos, kopaszra nyírt fekete férfi volt. A háborúban
nőtt fel és az utca edzette, kilenc éves korában ölt először embert. Nem ismert mást,
csak ezt a valóságot és a fegyver igazságát. A késsel, bottal ugyanolyan jól bánt, mint az
öklével. Elsőrendű céllövő volt és soha nem voltak erkölcsi gátlásai. Főnökké is csak így
válhatott; magabiztosságával… Hajdanán ráakasztották volna a szociopata címkét… Itt
ennek már nem lett volna értelme; a kiközösítettek, üldözöttek, gyilkosok társaságát
vezette.
– Mi van nála? – kérdezte embereit, miután a félholt Jenkinst bevitték eléje.
Rainville elvette a fogolytól a notebookot, de mintha csak egy véreb fogai közül kellett
volna kitépnie egy csontot. Tawee fogta le Jenkinst, és lenyomta a székre, amíg
megszabadították kincsétől. Aztán a nagydarab néger szakszerűen megmotozta a vékony
férfit, de semmi egyebet nem talált nála, csak egy ócska bicskát és a géphez való
elektromos vezetéket.
– Nem egy harcos típus – morogta Tawee a kést forgatva.
Damon Tochear az asztalra helyezett, rongyokkal takart csomagot nézte. Aztán hanyag
mozdulattal kihajtotta a legfelső sarkot… majd a következőt és a következőt, míg fel nem
tárult, mi van a csomagban. Akkor aztán kézbe fogta a notebookot és megforgatta a
kezében. Látta a hátulján a vezeték dugóját.
Sejtette mi ez, és végtelen undort érzett. Kis híján a sarokba vágta a gépet, de
türtőztette magát. Nem volt járatos a számítástechnikában, csupán halovány ismeretei
voltak róla… de nem vetette el a lehetőségét annak, hogy ennek a valaminek – a nevét
már elfelejtette – valahogyan hasznát veszik.
– Működik ez még? – kérdezte Jenkinsre pillantva. A cingár férfi nem válaszolt. Tawee
nekikészült egy pofonnak, de a bandavezér leállította. – A te pofonodtól meghal, Tawee…
Állítsd le magad! Hol kaptátok el?
– A folyón túl, északra – vigyorgott Rainville. – A lehetőségek földjén…
– Értesz az elektromos cuccokhoz? – kérdezte Tochear Jenkinst. A főnök megtalálta a
monitor kioldó peckét és megnyomva azt, felhajthatta a notebook tetejét. Nem értett
hozzá, sőt, be sem tudta kapcsolni.
Tawee viszont hátralépett, és folyamatos káromkodásba kezdett. A számítógép egyet
jelentett nála a Skynettel. Száján megállás nélkül ömlöttek ki a mocskosabbnál
mocskosabb szavak.
Jenkins tompa tekintettel bámult.
– Ki van az ürge – morogta Rainville. Neki is borsódzott a háta a monitor láttán.
– Kuss, Joseph, én is látom! Ez ugye nincs kapcsolatban a Gépistennel? Fogd már be a
pofád, barom!… – Ez Taweenek szólt.
Jenkins erre a nyilvánvaló képtelenségre végre megmozdult, és kinyögte az első szót.
– Ni… nincs…
– Remek – mondta elégedetten Tochear. – No lám, mégiscsak tudsz beszélni!
Felállt az asztala mögül, és Jenkins elé lépett. Megfogta a férfi állát és kényszerítette,
hogy felnézzen rá. Egy pár másodpercig szúrósan nézett Jenkins szemébe. A fogoly
tekintete idegesen ugrált, szemhéja remegett, de a kis férfi nem mert másfelé nézni…
– Minek van ez nálad? – kérdezte Damon Tochear azon a hangon, amely leginkább egy
barnamedve morranásához hasonlított.
– Ez az én… – Jenkins kereste a szavakat – barátom.
Tochear felröhögött.
– Egy számítógép-barát… Mi vagy te? Talán egy kurva Halálosztó? Az alumíniumváltozat,
műbőrrel?
Még csak nem is hallottak az Alfákról. Egyelőre csak rossz vicc volt ezeknek a fiúknak,
nem a brutális valóság. Rainville és Tawee is csak ezért tudott röhögni a dolgon. Na meg
mert Tochear is röhögött.
– Hogyhogy a Skynet sosem talált rád, fiú, amikor használtad?
– Nem kapcsolódom fel a hálózatára – nyögött nagyot Jenkins. Ez nem volt igaz, de
mindannyiszor, amikor megcsapolta a Skynet adatcsomagjait, vigyázott rá, hogy
észrevétlen maradjon a behatolása. És bizonyos időnként bunkert változtatott.
Tochear agya lázasan zakatolt, amint feldolgozta a legújabb információkat. Sosem
törődött a Gépistennel, nem volt konkurencia. Olyan ellenfél volt, mint hajdanán a
Törvény. Megfoghatatlan és legyőzhetetlen… de nyúlványait, karjait, azaz a zsarukat el
lehetett kerülni, le lehetett lőni… akárcsak a kiborgokat, Fejvadászokat és Vadász-
Gyilkosokat. Ez a számítógép nem áll kapcsolatban a Skynettel, de… de akkor minek?
– Minek van ez nálad?
Jenkins szemét elöntötte a könny. Aztán egy szóban összefoglalva bevallotta. Bevallotta,
hogy ez a gép menekíti el a szörnyű valóságtól, ez ad neki erőt, ezért él csak. Ez az ő
drogja, mindennapi kábulata… A mesterséges boldogság a pincék, odúk, lyukak,
csatornák félhomályában…
– Játszani…
Jenkins bevallotta. Bevallott mindent, de Tochear a felét sem értette annak, amit a
cingár férfi eldadogott. Jenkins programozó volt huszonhárom évvel ezelőtt, húsz évesen
már egy igen jó nevű cég stábjába tartozott. A Virtualnights programozók tucatjait
alkalmazta, és Jenkins ígéretes tehetség volt, programnyelven álmodott és semmi más
nem érdekelte. A fejlesztés munkatársaként már húsz évesen vitt egy projektet, és
tizenöt hasonszőrű fiatalt irányított, ami inkább együtt-gondolkodás volt… a mesés
fiatalság. Úgy érezték, minden álmukat meg tudják valósítani, s előbb-utóbb ott állnak
majd a valódit meghazudtoló virtualitás határán, mint a virtualitás hercegei…
Robert Jenkins végigbőgte a beszélgetést. Damon Tochear érzéketlen arccal rágott egy
gumidarabot.
Az Ítélet Napja után csodával határos módon találta ezt a notebookot az Illinois-i
Egyetem egyik épületének a romjai alatt. Ki tudja, milyen épület volt az… A notebook
működött, áramot talált… És elkezdett játékokat írni, játékokat írt magának, amelyben
béke és nyugalom honolt, és városokat, országokat kellett felépíteni és felvirágoztatni…
Sosem írt és játszott többet harci játékokkal.
– Játékok, mi? – kérdezte az egész végén Tochear. – És te csináltad őket, mi? És ha
elromlott ez a vacak, mit tettél?
– Van az egyetem területén egy számítógépes labor, érintetlenül – vallotta be Jenkins. –
Oda járok vissza… Alkatrészekért és ott készítek CD-ket is…
Ezek a kirándulások napokig szoktak tartani. Veszélyesek voltak és felértek egy hosszú
távú utazással. Az egyetem területe pedig különösen veszélyes volt, harminc év
elmúltával mindig akadt egy-két csapat, amely azt hitte, találhat ott valamit. Jenkins is
azzal kezdte, amikor a laborra bukkant, hogy a gépeket áthordta egy biztonságosabb
helyre, az alagsorba. Csak ő ismerte az alagsorba vezető lejáratot, amin rajta kívül
legfeljebb egy gyerek vagy a patkányok fértek át. A patkányok és gyerekek útját viszont
egy fémajtó zárta le. A kulcs Jenkinsnél volt.
– Mégiscsak értesz valamit az elektronikához? – rikkantott fel Tochear elégedetten. –
Elkaptatok fiúk végre valami értékeset is!
A Vicelords főnöke megkerülte Jenkinst, és megveregette Tawee vállát. Kellett már egy
ilyen ember, mert az a csaknem ezerötszáz fickó, aki a bandába tartozott, csak ölni
tudott. Többségében tizenéves fiúk voltak, kevés húsz fölötti, és csak elenyésző számban
harmincasok: ők voltak a veteránok. Negyven fölött egy tag sem járt. Jól jött ez a fickó,
mert a Coliseum közelében berendezett búvóhelyen akadozott az áramellátás és a
szellőztető-berendezés. Kellett valaki, aki átnézi, és ha tudja, megjavítja.
– Értesz a szellőztetőkhöz, öcsi? – kérdezte Damon Tochear.
Jenkinsnek valamilyen őrangyal azt súgta, hogy célszerű igent mondania.
– Talán igen… – nyögte a férfi elképesztően kis hitelességgel.
– A hozzáállás tökéletes. Ha a tudásod is meg van, életben maradhatsz! – A bandavezér
Rainville-hez fordult. – Zárd be a kis patkányt egy cellába és adjatok neki valami kaját!
Nem kell túlzásba vinni, de legyen valamennyi ereje még este! Ha sötét lesz, akkor pedig
elindultok Busey csapatához… Remélhetőleg meg tudja javítani a szellőzőt a fickó! Ha
nem, akkor fojtsátok vízbe, és tálaljátok fel! Így is, úgy is ajándék lesz…
Tochear értett a megfelelő motiváláshoz.
Rainville bólintott, aztán felrángatta a székből Jenkinst. Tawee karjai közé lökte. A
nagydarab fekete olyan lazán kapta el a nyomorult kis programozót, mint rögbijátékos az
egyméteres passzot. Robert Jenkins egy sötét, de meleg lyukban végezte… a gépe
nélkül.
Számot vethetett az életével.
6. Közjáték
Chicago, 2020. február 20. délután, 16:45

A Black Hawk tíz óra alatt, alacsonyan repülve szelte át a Nyugat-Amerika lepusztult
földje feletti légteret. Denver mellett egy, a Skynet felügyelte, kihalt, de jól őrzött
légitámaszponton leszállt és feltöltötte üzemanyagtartályait. Két külső póttartállyal
repült, de ezekkel együtt is csak 2200 kilométeres távot bírt egyszerre megtenni. A hat
T-800-as Alfából kettő az M-60-as gépfegyverek mellett két oldalt kitekintve figyelte az
elsuhanó táj egyszer, Kansas felett rájuk lőttek, akkor elengedtek egy Hellfire levegő-
felszín rakétát. A fél-aktív lézerirányítású rakéta a talajjal tette egyenlővé azt a
gyárromot, ahonnan a harci helikopterre tüzeltek. A kiborgok nem vesztegettek egy
tizedmásodperccel sem többet a támadókra, elsődleges feladatuk az volt, hogy
eljussanak Chicagóba, és minden mást ennek kellett alárendelniük. Ha leállnak kifüstölni
a támadókat, azzal kockáztatták volna a sérülést, és ezzel veszélyeztetik az út sikerét…
Az esély kicsi, egyszámjegyű, de mégsem nulla…
…és ebben az esetben a nullához kellett közelíteni a veszélyforrásokat, s így növelni a
siker esélyszámait.
A Black Hawk helyi idő szerint háromnegyed ötkor megérkezett Chicago nyugati
külvárosába. Kiválasztott egy drótkerítéssel körülvett, töredezett betonú gyárudvart, és
leszállt. A Halálosztók sorra kiugráltak a helikopterből. Mindegyiküknek volt már
személyazonossága, és rendelkeztek mindazzal az ismerettel, amellyel a Skynet
rendelkezett Chicagóról. Fejlett pszichológiai almoduljaik és a tanulási képesség
jelentette sikerük legfőbb zálogát.
A Black Hawk súlyától megszabadulva reppent fel az alkony közeledtét jelző, elsötétedő
égboltra. Tankolnia kellett.
A T-800-asok szétszéledtek a hat különböző irányba. Nyílt léptekkel, egyelőre
rejtőzködés nélkül haladtak a város hajdani központját jelentő Lop irányába. Nem volt
mitől félniük. A kiborgok tudták, hogy jönnek, és minden gépmozgás a T-800-asoknak
volt alárendelve.
Csupán a Chicagón átsüvítő szél üdvözölte a gyilkoló-gépeket.
7. Arc a múltból
Chicago, 2020. február 20. délután, 16:50

Diego Melillo, Jeff Tremblay és Vincent Giammarco késő délután értek csak vissza az
Ellenállók bázisára Arthur Coles halálának hírével, és azzal, hogy Coles halála előtt
elpusztított egy T-700-ast, ők pedig egy Fejvadászt. A nap ezzel együtt pozitív mérleget
mutatott. Coles nevét felírták a többi elesett harcos neve mellé, és a lent tartózkodók
egy perces néma csenddel emlékeztek rá.
Szinte minden nap meghalt valaki, és örülhettek, ha csak egyes harcosok estek
áldozatául a gépek járőrözésének és nem egész szakaszok vagy bázisok. A chicagói
szervezett ellenállást – hozzá kell tenni: rosszul megszervezett ellenállást – háromszor
teljesen felszámolták a kiborgok, itt a bandák uralkodtak az elmúlt huszonhárom évben…
Aki nem tartozott egyik bandához sem, az könnyen a halál fia lett… Senki nem nyújtott
neki védelmet, sem a gépek, sem más bandák portyázásai ellen. Azok a kis csoportok,
amelyeket az egymás gyilkolásától megcsömörlött emberek alkottak, és amelyek
céljukként a Skynet elleni harcot határozták meg, nem pedig reménytelen és kegyetlen
bandaháborúkban látták a jövő feladatait, azok túl gyengék voltak ebben a városban, és
mindenki ellenséget látott bennük. Az ellenállás csak nehezen vetette meg lábát a
Michigan parti városban. És két fő ellensége volt: a Skynet és a bandák.
Most azonban volt miből erőt meríteni: elért ide John Connor és a Los Angeles-i ellenállás
híre. A csapat lelkes rádióamatőrjei, mint például Vincent Giammarco, elcsíptek egy-egy
kósza adást, amely legendákat zengett a Főparancsnokról, és a Skynet méltó
ellenfeleként emlegette. A hit és az azzal ötvözött remény, hogy egyszer majd vége lesz
ennek a háborúnak, hatalmas energiákat képes felszabadítani… Sokan, nagyon sokan
csatlakoztak…
Eljött az ideje annak, hogy felvegyék a kapcsolatot John Connorral. Az ellenállók
hármasával mentek ki a terepre, két veterán kísért egy rádióamatőrt, aki meghatározott,
kódolt hívást indított útjára, remélve, hogy egyszer választ kapnak majd. Ezért voltak
kint Melillóék is… Hármasuk azonban csak pár napja állt össze, és Giammarco kilógott a
képből. Vincent Giammarco a bázison kerülte a két veteránt.
Biztos megvolt rá az oka, csakhogy azt nem kötötte az orrukra. Azokat meg nem
érdekelte. Kimentek, fedezték a hívás idejére Giammarcót, aztán visszatértek a bázisra.
– Mi van? – kérdezte Tremblay, amikor elhelyezkedtek Melillo fal mellett kialakított
bokszában. A magánélet szentsége elveszett a harcok során, és a bunkerben lakókat
csupán karton vagy deszkafalak választották el egymástól. Vagy még az sem. – Látom,
hogy van valami. Azt a rókát is elszalasztottad. Mellé lőttél… A lábad fáj?
– Dehogy! – Melillo ledobta magát a lyukas matracra, amit ágyként használt. Lehúzta a
fájós lábáról a csizmát, és kicsit sziszegett hozzá. Kapcába és rongyokba csavart lába
kellemetlen szagot árasztott, de ez már fel sem tűnt senkinek. A napi mosdás és fürdés
is a régi civilizáció elfeledett kényelméhez kapcsolódtak. Lefejtette a rongyokat a lábáról:
megdagadt a bokája, de amíg csizmában volt, fele annyira nem fájt, mint most, amikor
megszabadult a lábbelitől.
– Hiába leplezed, vén harcos… – zökkent mellé Tremblay.
– Fáj, persze – vallotta be Melillo. – De nem ez az, ami zavar… A fickó reggel, aki
kicsúszott a kezünkből… Azt hiszem, már láttam valahol.
– Az utcán?
– Nem. Talán még korábban. A háború előtt.
– Istenem! – Tremblay felsóhajtott. – Már az anyám arcára sem emlékszem, nemhogy
ismerősökére! Nem mondod komolyan, hogy fel tudsz idézni bárkit is azokból az időkből!
Senki sem maradt meg azokból az évekből. Miután visszatértek mexikói „nyaralásukból"
megpróbáltak ismerősök nyomára akadni, de még az otthonukat sem találták meg.
Senkit és semmit, ami a régi életükre utalt. Akkor jöttek rá, hogy akár Mexikóban is
maradhattak volna, ott mégis melegebb volt pár fokkal… Gépekbe sem lehetett annyira
könnyen belebotlani, nem kellett állandóan rettegni, hogy mikor röpül föléjük egy HK,
mikor emeli fel a fedezék tetejét egy T-600-as vagy egy T-700-as… Csupán a rothadó
hullák és a napszítta csontvázak száma volt közel ugyanannyi, mint itt, északon, de hát a
koponyák iszonytató mosolya mögött földöntúli békesség lakozott. Hát… pár lányra még
emlékszem! – vigyorodott el Melillo. – És mintha néha buliztunk volna is… Tudod, szólt a
tánc, meg miegymás… Kakaóra nyomtuk a funkyt, és néztük a köldököket.
– Hát, most se funky, se köldökök – válaszolta lehangoltan Tremblay. – Se kakaó… Hideg
lett, mint az északi sarkon, a lányok pedig szerintem már csak a tündérmesékben
léteznek. Már évek óta Halálosztókkal álmodom, és úgy érzem, mindig is ilyen volt a
világ.
Melillo pillanatnyi jókedve is elszállt. A málló vakolatú falakon körbetekintve, a
dobozokon, beöltözött embereken végigjártatva a szemét most sokkal élesebb
kontrasztként villant föl a távoli múltba vesző világ képe. De nem szabad
visszaemlékezni… aki emlékszik, az elgyengül, aki gyenge, az meghal.
Melillo egy rongyot dobott a lábára, mert fázni kezdett. Hideg volt lent, nem vitték
túlzásba a fűtést, a bázist könnyen földeríthették volna a hőki-áramlás alapján a gépek.
Kifejlesztették ugyan a megfelelő védelmet, de ilyen hidegben, mint ami ezen az
éjszakán kint uralkodott, a hőkiáramlást mindenképp csökkenteni kellett. Errefelé nem a
Presgard-féle szétterítők voltak használatban, mint Los Angelesben, itt Hőpajzsnak
hívták… ám a túlélés ugyanazt a fejlődési útvonalat rajzolta meg a Szelek Városában,
mint az Angyalokéban, még a technikai megoldásai is hasonlítottak.
– Valami miatt úgy érzem, hogy fontos lenne, ha rájönnék, ki volt az a fickó – folytatta
eltöprengve a férfi. – Sőt, meg vagyok győződve róla…
– Rajta! Mozgasd meg az agyadat! Az egyetemről ismered?
– Mindenképp a városból… Vagy a középiskola vagy az egyetem. De lehet, hogy a
focipályáról vagy egy buliból… Bár focistának túl gizda volt.
– Huszonhárom föld alatt eltöltött év sokat ront az ember kondícióján – vont vállat
Tremblay.
– De össze nem megy az ember. Ez a fickó ugyanilyen volt régebben, csak fiatalabb…
Tehát nem a középiskolából ismerem. Csak az egyetem marad.
Melillo elhallgatott, és mereven nézett maga elé. Megpróbálta felidézni a régi embereket,
és valóban úgy érezte, hogy most ezt meg kell tennie. Ha rájön, kivel hozta össze a sors,
akkor valamit el fog indítani vele. Az az ember egy olyan helyen raktározódott el a
tudatalattijában, amely azt súgta, ha előkaparja onnan, az mindenkinek a hasznára
lehet.
Tremblay eközben előhalászott a zsebéből egy darab cukrot. Két nappal ezelőtt
rábukkant egy kis boltocskára a romok alatt, és az édességek közül kihalászott néhány
csomag két évtizedes cukorkát. Kabátjának bélésében hozta be őket a bázisra, és vitte
egyenesen Simon Poole parancsnokhoz. Poole egy zacskót meghagyott neki, kettőt
szétosztottak a gyerekeknek, a maradékot pedig elraktározták. Az is a gyerekeket fogja
boldogítani, de majd később. Ritka kincs volt. Tremblay csöndesen szopogatta az avas
cukorkát, amelynek már csak halovány cukor íze volt, és nem gondolt semmire. Nézte a
barátját, és most csak élt… túlélt.
Melillo pár perc múlva felpillantott, és ismét csak a lábával kezdett foglalkozni.
– Mi lesz a mai program? – kérdezte látszólag nemtörődöm hangsúllyal Tremblay-t.
– Kártyaparti négyesben. Megbeszéltem még tegnap Dannyvel és Mayával, hogy leülünk
egy partira…
– Mikor?
– Ha mind a négyen visszatértünk életben.
– Visszajöttek már?
– Még nem. Ma ők adják az őrséget a déli őrpontokon. Egyelőre nem volt összecsapás,
úgyhogy van esélyünk a játékra.
Melillo lekopogta.
– Na, feladtad? – kérdezte Tremblay.
– Nem. És rá fogok jönni… tudom. – Melillo megfogta a cipőjét. – Jobb, ha tartja valami a
lábam.
– Borogasd be!
– Ráfagy a víz. – A veterán katona visszatért az ismeretlenre. – Nem erőltetem, és rá
fogok jönni. Előbb-utóbb beugrik!
Két óra múlva bepillantott a dobozok mögé Danny Coleman. Visszatértek az őrségről,
ezen a napon a délután különösen békés volt, mintha kevesebb kiborg járőrözött volna
az utcákon. Az alacsony termetű Danny különösen vidám fickó volt, az élet bármely
körülményére megtalálta a megfelelő viccet, ha lett volna színpad, hát biztos oda került
volna… Néha, esténként kis műsort rögtönzött a bázison élőknek, vidám perceket lopva
ezzel életükbe. Itt és még most is igény volt valami emberi életre… Vele elviselhetőbbek
voltak az éjszakák és az összezártság.
– Osztásra összeállni! – jelentette ki a kis fickó.
Melillo felpillantott, a lábát eddig felpolcolva tartotta, és hátradőlve pihent… s hát el is
aludt. Tremblay itt hagyta. Almából felébresztve zavartan körülnézett, és megpillantotta
Dannyt.
– Mit akarsz?
– Fél óra múlva találkozunk az asztaloknál.
Melillo feltápászkodott. Zavaros álma volt, amelyben elkapott egy kis fickót, akiről
lefoszlott a bőre és egy titániumvázas Halálosztó állt ott vöröslő pontszemével, aki aztán
a torka felé hajolt, hogy átharapja. És akkor ő lett az üldözött, aki úgy próbált meg
kiszabadulni a Halálosztó fémkezének szorításából, ahogy a kis fickó ott az utcán…
Összekapta magát, és fél óra múlva megjelent a bázis közepén, az étkezőnek kinevezett
kis teremben. Danny Coleman, Maya Burgess és Jeff Tremblay már egy asztal mellett
ücsörögtek és beszélgettek. Maya épp az ujját húzta el melle előtt: azt mesélte, hogy
egy T-800-as keresősugara milyen útvonalat járt be a testén… Maya viszonylag csinos,
negyvenes nő volt, akinek izmait acélossá edzették a folyamatos harcok, és akinek árkok
szabdalta arca így is valamiféle finomságot sugárzott.
Melillo odabicegett hármasukhoz, és az ócska széket kihúzva ledöccent az asztal mellé.
– Teát? – kérdezte Tremblay társától. Rögtön látta, hogy Melillo nem jutott semmire.
A bázison a fellelhető gazok közül a legmindennapibból főztek teát: csalánból.
Egy pillanatra kihagyott a bunkerben az áram, és teljes lett a sötétség. Az
áramszünetben még csak körvonalakat sem lehetett látni, itt lent az ócska körtéken és a
vibráló neonokon kívül semmi más fényforrás nem volt.
– Így nem kártyázok – mondta Maya. – Danny csal.
– Danny akkor is csal, ha égnek a neonok – jegyezte meg Tremblay.
– Infrában is látok – szólt közbe Danny –, és átlátok a lapokon… Már bejelentkezett egy
tucat kiborg, hogy tanítsam őket. Osztani tőlem tanultak.
– Fejezzétek be! – morogta Melillo. – Elég napközben azokra a szar gyilkológépekre
gondolnom, az estéimet ne csesszétek el!
Visszatért az áram, sápadt fénybe vonva a bunker belsejét. Melillo fejét kezébe temetve
ült.
– Fáj még a lábad? – kérdezte részvéttel a hangjában Maya.
– Elhanyagolható.
– …és elcserélgethető is? – kérdezte Danny.
– Ossz!
Tremblay kivette Coleman kezéből a kártyát.
– Majd keverek én, és osztok is.
A terem túlsó végén hangzavar támadt. Billy Harding, a bázis egyik programozója vágta
ki az ajtót, és folyamatosan káromkodott. Az áramszünet volt a problémája, és egy
szünetmentes tápegység után kiáltozott.
Simon Poole is kinézett a szobájából. Harding egyenesen átvágott az asztalok között, és
a parancsnok felé tartott. Egy kábelköteget tartott a kezében. Ahogy ellökdöste útjából a
székeket és forgatta a kábeleket, úgy nézett ki, mintha puszta kézzel, felhergelve menne
neki egy Ezüsthernyónak, mindegy minden alapon. Poole kilépett elé, és keresztbefont
karral várta. Harding elhúzott Melillo mellett is.
Diego Melillo különös tekintettel nézett utána, aztán az asztalra csapott.
– Megvan! – kiáltotta, és megragadta Tremblay kezét. – Tudom ki az a kis fickó! Tényleg
az egyetemről ismerem.
Aztán felugrott a székről, és Harding után sietett. Még a fájdalmáról is elfeledkezett.
Aztán a Poole előtt álló felháborodott programozót félretolva közölte a bázis
parancsnokával, hogy van valami fontos híre.
– Milyen fontos hír? – kiabálta Harding, és megrázta a kábeleket Melillo tekintete előtt.
– Emlékszel Jenkinsre? – kérdezte Melillo.
– Milyen Jenkinsre?
– Robert Jenkinsre…
Hardingnak a szája is nyitva maradt, ahogy erőltette az agyát. De ő nem emlékezhetett a
fickóra, mert a háború kitörésekor mindössze nyolc éves volt. Simon Poole viszont igen.
Ő is veterán volt, egyike annak a fél tucat embernek a bázison, akik az Ítélet Napja előtt
már gond nélkül kiszolgáltak szeszesitallal a bárokban. És szoftverfejlesztésben utazott
annak előtte…
– Gyere be! – mondta Melillonak, és a meglepett Harding előtt, miután a két veterán
bevonult a parancsnoki helységbe, becsukták az ajtót.
8. A szökés
Chicago, 2020. február 20. délután, 18:50

Robert Jenkins olyan hisztériát csapott le induláskor, hogy a feldühödött Tawee kis híján
kitörte az aprócska ember nyakát. Jenkins hisztériájának az volt az oka, hogy nem kapta
vissza a notebookját.
Az ebédjét úgy kellett beletunkolni indulás előtt; Damon Tochear semmiképpen nem
akarta, hogy a keszeg férfi összeessen az úton, amely akár két napig is tarthat, minden
attól függ, hány kiborg járőrözik az utcákon. Ebéd után aztán felöltöztették Jenkinst, aki
tétován tűrte ezt, és csak a kijárat felé menet tette fel azt a kérdést, hogy mikor adják
neki vissza a hordozható számítógépét. A válasz hallatán aztán hisztériázni kezdett.
Alig lehetett lecsillapítani. Az apró férfiba akkora erő költözött, amelyet ki nem nézett
belőle senki. Először Rainville próbálta meg jobb belátásra téríteni, és elkapta a karját.
Megrántotta és csodálkozva vette tudomásul, hogy Jenkins meg se rezzen a rántásra.
Ehelyett elkapta Rainville ujjait, és lefejtette kezét a karjáról. Majd az ujjak hátrafelé
görbítésével térdre kényszerítette a férfit. A többiek először röhögve nézték, ahogy
bandatársuk pórul jár, de Jenkins szeme vérben forgott, és egyfolytában kiabált, így
hamar rájöttek, hogy nem ura önmagának és addig fogja feszíteni az ujjakat, míg ki nem
töri valamennyit. Ekkor aztán ráugrottak Jenkinsre.
Jenkins csapkodni kezdett, ütései nyomán betört egy orr, felrepedt egy szemhéj és
bedagadt néhány testrész. A túlerő győzött, lefogták, de akkor még mindig azt visította,
hogy a számítógépe nélkül nem megy sehova. Tawee közeledett felé szemből, és nagy
lapáttenyereivel nyúlt feléje, amikor Jenkins meglendítette a lábát, és amúgy hegyesen
ágyékon rúgta Tawee-t, A hatalmas fekete elsápadt, majd a lába remegni kezdett és kis
híján összeesett a belé nyilalló fájdalom hatására. Pár másodperc alatt aztán összeszedte
magát, és nekiment az egész Jenkinst tartó csoportnak.
Őt is úgy kellett lefogni.
Tochear nem jelent meg a csapat indulásánál, ő már kiadta a parancsot, semmi dolga
nem volt velük. Egy inas fekete nővel múlatta bent az időt. Hallotta a kinti zajt, de nem
törődött vele. Tudta, hogy nélküle is rend lesz, így vagy úgy. Igaza is volt, az egyik
alvezére, Elton Cutts teremtett rendet. Cutts egy Magnummal állította meg Tawee-t; a
homlokának szegezte a fegyvert és lassan elmondta, hogy mit vár el tőle.
– Most megnyugszol, baszd meg! Megnyugszol, mert ha nem, tölteléket csinálok az
agyadból, értve vagyok?
Cuttsnak hideg halszeme volt, és pislogás nélkül, mereven tudott nézni akár órákig.
Mintha nem is ember lett volna. Ez rossz vicc volt a bandában… Tawee belenézett abba a
hullamerev tekintetbe, és lassan bólintott. Tudta, hogy az alvezér megteszi. Nem a
fegyvertől félt, hanem a fegyvert markoló kéz gazdájától. Ettől az embertől még a
leggyorsabb halál is szörnyűnek tűnt, mert ez az ember úgy ölt, mintha egy férget
taposna el…
Ezt követően Cutts a fegyver markolatával belevágott a rángatózó Jenkins arcába.
Jenkins elájult.
– Tawee, te viszed, ameddig lehet. Akárhányszor hisztériázna, üssétek le! Ha ebből sem
tanul, megérdemli, hogy megdögöljön.
Némán szedelőzködött a hat fős csapat. Tawee és Rainville mellett egy félvér kölyök,
Gonzalo DeCampos, egy szögletes arcú, vékony nő, Jennifer Trujillo és egy Nanook
Martell nevű huszonéves fickó adta a kíséretet. A hőtartó ruha kapucniját egészen
Jenkins arcába húzták, és rácsatolták a gallérokat. Ettől a magatehetetlen és eszméletlen
Jenkins úgy nézett ki, mint egy hulla egy hullazsákban.
A szokásos procedúra – ajtók és őrzők sora – után kijutottak a csatornarendszerbe.
Tawee a vállára vetve hozta Jenkinst. Lent gyorsan tudtak haladni. Martell és DeCampos
mindig előttük járt és géppisztolyával pásztázva figyelte a bűzös járatot. Éles szemükkel
a lehető legkisebb változást is észrevették: egy friss karcolás a falon, nyomok a fal
tövében a felázott mocsokban vagy egyszerűen csak a víz felkavart színe… minden, ami
idegen gépre, Ezüsthernyóra vagy kiborgokra utalhatott volna. A járat tisztának
bizonyult, és a csapat gond nélkül jutott el addig a pontig, ahol fel kellett menniük a
felszínre, mert a csatorna számukra rossz irányba kanyarodott.
Ismét csak Nanook Martell és DeCampos adta a felderítőőrsöt. Martell felkúszott a
fémlétrán, és eltolta a csatorna fémfedelét. A keskeny, megnyílórésen úgy ugrott ki,
mintha rugóra járna a teste. Rögtön visszanyúlt, DeCampos elkapta a karját, és a
következő pillanatban már ő is a felszínen volt.
A két férfi két irányba tűnt el. Pár perc múlva visszatértek és leszóltak a csatornában
várakozóknak, hogy jöhetnek.
Jenkins kezdett magához térni, és megmoccant Tawee vállán. Tawee meg sem várta,
hogy az apró férfi most milyen magatartást tanúsít. Leemelte és ököllel a halántékára
vágott. Jenkins ismét elcsendesedett. A bikaerős néger a nyakába kapta, és elkezdett
Rainville után felfelé kapaszkodni a csatorna félig elrohadt, elrozsdásodott létráján. A
létra alig bírta el hármójuk súlyát, egy helyen a tartószeg kiszakadt a falból. Tawee nem
zavartatta magát, hozzászokott már ahhoz, hogy az idő foga rágta anyag elfáradva meg-
megadja magát a súlya alatt.
Tawee-nak el kellett engednie Jenkinst, hogy eltolja a csatornafedőt. Gond nélkül
megtette, aztán fel is lépett a felszínre.
Egy kis bunker belsejébe jutottak. Egy ügyvédi iroda omlott a csatornafedélre
huszonhárom évvel ezelőtt. A gerendázat megerősítésével és a kőtörmelékek ügyes
elrendezésével a Vicelords jól leplezte feljáróját. Kívülről törmelékhalomnak tűnt az
egész, egy öt emeletnyi magas, sokkal hatalmasabb törmelékhalom mellett.
Nanook Martell a földön térdelt egy kis rés előtt, és integetett, hogy jöhetnek. Kint már
félhomály uralkodott, közeledett az éjszaka. Tawee kitolta a résen Jenkinst, majd
kimászott. Ő korántsem volt olyan fürge és mozgékony, mint Martell és DeCampos. Ha
harcra került sor, ő inkább a testi erejét vetette be és kamatoztatta. A kiborgokkal
szemben pedig a gyorsaság sem segített; a plazma a fény sebességével szakítja fel a
mellkast, és a fénynél nem lehet gyorsabb semmi, még egy Vicelords-tag sem.
Innentől kezdve a bandatagok mutogatással és érintésekkel kommunikáltak, és csak a
legszükségesebb esetekben beszéltek. Martell és DeCampos infrát rakott fel, a Vicelords
jól felszerelt fegyverraktáraiban sok hasznos apróság megtalálható volt. Ők fedezték két
oldalról a többieket.
Felcsatolták a maszkokat, hogy a lélegzetük párája ne legyen árulójuk. Jennifer Trujillo
Jenkins arcára is odatapasztotta, bár nő létére ugyanolyan durván bánt vele, mint Cutts.
Amikor végzett, undorodva lökte el a tehetetlen férfi fejét. Nem tartotta többre, mint a
romlott konzervhúst, amire néhanap ráfanyalodtak.
Dél felé haladtak.
A sötétség erősödésével a Hunter-Killerek bekapcsolták fényszóróikat, és a magasban
járőrö
zve fénykörökkel kutatták az emberek nyomát a romok között. A repülő kiborgok száma
mintha megnőtt volna… pedig nem így történt, csupán most még észrevehetőbbé váltak,
fénypászmáik messziről elárulták őket. A fényköröknek azonban megvolt a maguk
haszna, nem egy embert kiugrasztottak rejtekhelyükről. A fénysugarak mellett plazma
fénye is rendszeresen felvillant a romok között, néha a Hunter-Killerek turbinái
felsivítottak és a plazmatűz intenzívebbé vált…
A Vicelords-tagok rutinosak voltak, és nem siettek. Messze volt a stadion, a másik bázis…
Ám a sietség könnyen felfedezhetővé tette a humánokat… Ok is gyakorta kaptak el olyan
túlélőket, aki sietségében a legelemibb rendszabályokat is elfelejtette. Aki ebből nem
tanult, maga is zsákmánnyá vált.
Ez egy ilyen világ. Vadászokra és zsákmányra oszlott, és senki más nem volt rajtuk kívül.
Még az olyan remeték száma is lecsökkent, mint amilyen Jenkins is volt.
Ők zsákmánnyá váltak.
Két fénykör siklott át a közeli romokon, a csapat tagjai pedig lekushadtak a törmelékek
takarásába. A Hunter-Killer közelebb ért, módszeresen pásztázta az utcát. Néhol fehéren
világító csontvázak villantak meg; egy-egy tonnányi faldarab alól kinyúló kéz, láb,
elgurult koponya, amelyre ráfagyott a szemerkélő ónos eső… A jég és csont csillogó
együttese, a halál szürrealista művészetének terméke…
Mindenki rezzenéstelenül kucorgott, csak fél szemmel lesett ki a kapucnija alól.
Jenkinsnek pont ekkor kellett ismét feleszmélnie.
Az ájult férfi testén rángás futott végig, és nyögés szakadt fel torkából. Tawee rögtön
reagált, és megszorította Jenkins torkát. A figyelmeztető mozdulat nem érte el célját és
Jenkins rugdosni kezdett. Tawee nem kockáztatott és a döntött, inkább egy kis ütés
most, mint a kapálózás. Öklével ismét lesújtott, de guggoló testhelyzetükből és a ruhák
kiismerhetetlen csomójából adódóan az ütés elcsúszott, és Jenkins még hangosabban
felnyögött.
A Hunter-Killer fénykörei éles kanyart vettek, a gép észlelte a zajokat…
…Tawee ismét ütött. Most már pontosabban.
A fénypászmák közelítettek Tawee és Jenkins fedezéke felé. A Hunter-Killer
ostyaáramkörös processzorára épülő mesterséges agy ember számára felfoghatatlan
sebességgel elemezte az észlelt hangokat, vetette össze a hangtárában őrzött mintákkal.
A turbinák zúgása mellett azonban elégtelen elemezhető hangmintához jutott. A gép
maximális élességűre állította a figyelőrendszert, és audio-szenzorait direktben a
célterületre irányozta.
Már későn.
A Hunter-Killer lejjebb ereszkedett. Jennifer Trujillo lassan felemelte fejét, és tekintete
pont a turbinákra esett. Ha most lenne a keze ügyében egy rakétavető, egyenesen telibe
kaphatná, és akkor másodpercek alatt vége lenne a dögnek.
Igaz ugyan, hogy fél percen belül a nyakukon lenne a környéken portyázó többi gép.
A Hunter-Killer befejezte a pásztázást. Miután célkereső rutinja nem talált semmit, a gép
vezérlőrendszere tűzparancsot adott a fedélzeti ágyúknak. Huszonnyolc százalékra
tartotta, hogy véletlenszerűen eltalálja a zajforrást, legyen az ember vagy állat, és
csaknem nyolcvan százalékra tette, hogyha ember és még sem találná el, akkor a
plazmatűz kiugrasztja a fedezékéből.
A plazmasugarak feltépték az úttest aszfaltját, majd darabjaira robbantottak szét egy
metálfényét vesztett, valaha mélykék színű Fordot. A találomra eleresztett sorozat másfél
méterre húzott el Tawee mellett, ám a férfi meg sem mozdult, hidegvére nem hagyta el.
Bőven záporozott a törmelék a vállára és még a sugarak meleg hullámát is érezte, de
nem véletlenül élt túl annyi balhét és összecsapást, tudta, hogy abban a pillanatban vége
lenne, amint menekülni akarna. A plazma romboló ereje a törmelékhalom teteje felé
fordult, a gép fent még közelebb repült…
Recsegő, ropogó hangok kísérték a gyilkos fényjelenséget, olvadt vastraverzek folytak rá
a kőfalakra, mély lyukak robbantak bele a romokba. A tüzelés egy percig tartott, aztán a
gép feladta.
A kristályfolyadékos képernyőkön elemzések sora futott végig, ekkor már a gép arra a
megállapításra jutott, hogy a zörejek okozója egy megbillent törmelékdarab lehetett.
CÉLPONT ELEMZÉS
ÁLLAT – 0%
VALÓSZÍNŰSÉGGEL HUMÁN – 7%
VALÓSZÍNŰSÉGGEL NEGATÍV – 93%
VALÓSZÍNŰSÉGGEL A FELTÉTELEZETT ÉLŐ HANGFORRÁS MEGSEMMISÍTÉSE – 48 %
Ám az ostyaáramkörös processzor számára még mindig elfogadhatatlanul alacsony volt a
végeredmény. A romok átkutatására riasztotta a közelben járőröző kiborgokat.
Azoknak úgyis ez volt a dolguk.
Nanook Martell volt a Hunter-Killertől legtávolabb. Miután a gép lejjebb ereszkedett,
Martellnek lehetősége nyílt rá, hogy észrevétlen meglépjen az utcának erről a részéről.
Lassan mozdult, és átmászott a rejteket adó, földből felmeredő ajtó másik oldalára.
Négykézláb távolabb mászott, centiméterről centiméterre falva a métereket. Míg a
Hunter-Killer tüzelt, Martell távolabb kotort. Nem nyugodott, ameddig egy
biztonságosabb fedezék mögé nem került, ahol már semmiképp sem fedezhette fel a
kiborg célkereső rendszere. Ott aztán felállt, és a lehető leggyorsabban futott át egy
szomszédos utcába.
Nem menekült.
A Vicelords-tagok sosem menekültek. Eszükbe sem jutott visszavonulni vagy feladni, a
bandatagok elhagyása egyet jelentett az árulással. Bandatagnak lenni már az Ítélet
Napja előtt is szorosabb kötődést jelentett, mint a családi kötelék. Akkor aztán a
családok felbomlottak, a tűzfolyam jó, ha egy-egy embert életben hagyott minden
tízezerből. A vér szava többet nem azt jelentette, ki volt apád-anyád, hanem hogy kivel
harcolsz… Ki véd meg téged, s kiért halsz meg, ha kell…
És ez volt a legjobb banda. A leghatalmasabb és a legkegyetlenebb. Mindene megvolt
ahhoz, hogy tagjai uralkodhassanak egy városon. Géppisztolyok, gépfegyverek,
gránátok, aknavetők, rakéták… és erejüket még sem a fegyver adta, hanem a hűség.
Ezt mindenki tudta. Elég volt annyit mondani, hogy Vicelords bandatag vagyok… és a
szembenálló bandák elmenekültek. Sosem kötöttek bele a Vicelordsba, inkább elkerülték.
A banda hegemóniája az Ítélet Napjával vált valósággá, és már a híre is ölt.
Nanook Martell a küldetés sikeressége miatt menekült át a szomszéd utcába. Damon
Tochear parancsba adta, hogy a kis gernyót vigyék át a stadionhoz… és ők át is fogják
vinni. Ehhez viszont az kell, hogy a Hunter-Killer eltűnjön fölülük. El kell csalni…
Martell nem volt öngyilkos típus, csak elkötelezett. Ahogy nem hatotta meg, hogy
emberhúst eszik, vagy nem hatotta meg egy bandatag halála, úgy nem érzett
különösebb félelmet, ha a saját halálára gondolt. Ennek ellenére csak akkor volt
szándékában elterelő akciót kezdeményezni, ha eltűnhetett a helyszínről… le a föld alá.
Egy csatornafedőt keresett, de egy pincébe vezető lépcsősort talált csak. A pincék
azonban zsákutcák.
Túlon a Hunter-Killer akkor már abbahagyta a tüzelést, ám nem távozott. Erősítést
várhatott.
Martell leszaladt a lépcsőn és látta, hogy a pince mennyezetén gázcsövek futnak végig.
Infrával körbepillantott, lent egy egész alagútrendszert látott. Lehet, hogy csak nagyobb
egy pincénél, és nincs több kijárata, de lehet, hogy számtalan van, és nincs mindegyik
eltemetve. Nem várhatott sokáig, mert kiborgok gyorsak… kibaszott gyorsak.
A férfi visszaszaladt a felszínre, és AK-47-esét egyes lövésre állítva megeresztett egy
lövést a távolabb lebegő Hunter-Killer felé.
A gép észlelte a lövedéket, századmásodperccel korábban, mint az gellert kapva
visszacsapódott titántestéről. A becsapódásból visszaszámította a röppályát.
Ostyaáramkörei túl „buták" voltak ahhoz, hogy a mechanikus szerkezet betáplált agya
egyáltalán feltételezze azt, hogy el akarják csalni arról a helyről, ahol éppen lebeg, így
rögtön irányt változtatott. Martell eleresztett még egy lövést, most már inkább vaktában,
majd beugrott a pincelejáróba.
Éppen időben, mert a Hunter-Killer lőni kezdett rá. Ezzel egy időben rádióüzenetet
küldött a többieknek a célpont módosult koordinátáit megjelölve.
Tawee, amint a Hunter-Killer arrébb repült, rögtön felállt és az ellenkező irányba
menekült, egyenesen DeCampos felé. Útközben hozzácsapódott Rainville, és együtt
távolodtak a vadásztól.
– A kurva anyját! – sziszegte DeCampos, amikor meglátta Jenkinst Tawee vállán. – Mi az
isten nyavalyája történt?
– Felébredt… – közölte nemes egyszerűséggel Tawee. Hangja tompán hangzott a maszk
alól.
– De nem ölted meg, ugye? – Rainville fel merte tételezni, hogy megtette.
– Még nem…
– Gyerünk!
DeCampos az élre állt, és intett nekik, hogy kövessék. Most mielőbb fel kellett
szívódniuk.
Harminc lépésnyire tőlük egy árny ugyanezt tette. Jennifer Trujillo látta, merre mozdul el
Tawee, és sejtette, hogy tartani fogják az irányt. Ahogy a gépek mondanák: elsődleges
direktíva – el innét!
A három férfi egy kis kőösvényen lopakodott előre, míg a nő tőlük balra. Néha-néha
megpillantotta a csoportot, de nem törekedett rá, hogy csatlakozzon. Jobb volt így,
figyelhetett és alkalomadtán figyelmeztethette őket a veszélyre, vagy ha kellett, elterelő
hadműveletbe kezdhetett, mint Martell…
A hátuk mögött most már két Hunter-Killer lőtte azt a pincelejárót, ahova Nanook Martell
bemenekült. A plazma sivító hangja és utána a becsapódások robaja elnyomta a
távolodók lábai által felvert és megmozgatott kövek zaját.
A következő „saroknál" aztán a nő nem látta a csoportot, és megtorpant. Várt egy kicsit,
hátha a csapat lemaradt és beéri, de nem jöttek. Az infra zöld képén semmi nem
mozdult.
Súlyba fordította gépfegyverét, és hiúzléptekkel közeledett a párhuzamos kőösvényhez.
Fogait összeszorította, ujja a ravaszra simult, készen arra, hogy bármikor tüzet nyisson.
Trujillo a távoli lövések ellenére is jó hallotta a kövek zörgését. Nem hallott azonban
összecsapásra utaló jeleket, s ez azt jelentette, hogy a többiek valami miatt lapulnak, de
ott kell lenniük…
Nagyon óvatos volt. Aztán meglátta a földön térdelő csoportot. Egy kis bombatölcsérben
húzták meg magukat. Hárman térdeltek Jenkins fölött. Trujillo nem hallotta a
beszédüket, de megnyugodott, hogy nincs semmi gond. Letérdelt a földre, és ideiglenes
figyelőállást vett fel. Fedezte a többieket.
– Ide figyelj, te szemétláda! – suttogta a bombatölcsérben Rainville az eszméletre tért
Jenkinsnek. – Most kint vagyunk terepen! Ha nem akarsz megdögleni, akkor befogod a
pofád. Tudsz járni?
Jenkins bólogatott. Az utcán vannak, hogyne… Halálosztók gyűrűjében.
– Ha ezt megússzuk, lehet, hogy még jutalmat is kapsz – folytatta Rainville. –
Fogadjunk, hogy nem voltál nővel már huszonhárom éve… Hát szerzek neked egyet a
stadionnál… Na, állj fel!
– Azonnal… – De Jenkins túl gyenge volt hozzá.
– Gyorsabban! Bármikor megjelenhetnek a lánctalpasok vagy a kiborgok…
Tawee besegített. Jenkins előbb bizonytalanul szédelgett, halántéka lüktetett, a
koponyája pedig szét akart szakadni, de aztán megvetette a lábát. Hányinger tört rá, ez
is az ütések utóhatása volt.
– Nehogy elokádd magad! – vakkantotta halkan DeCampos. – Még csak az kéne, hogy
egy kellemes kis hőnyomot hagyj itt a kiborgoknak! Az okádék olyan, mint egy
elektromos sütőlap… ezeknek.
Rainville megragadta Jenkinst a vállánál fogva, és előre penderítette. Jenkins térdre
esett, de Rainville megint csak felemelte a földről, és kihúzta a bombatölcsérből. Tawee
Jenkins mögé állt, és tolta előre. Gonzalo DeCampos nyitott jobbra, hogy onnan fedezze
az előrehaladásukat. Nála nem volt infra, ennek ellenére előrébb sietve észrevette
Trujillót, és intett neki.
A nő nem intett vissza, ehelyett felállt, és visszatért eredeti útvonalára.
Jenkins lassította az előrehaladást, de jobb volt ez így, a cipelést Tawee sem bírta volna
reggelig. Azon felül ha félóránként leütik, lehet, hogy reggelre meg is hal.
A hátuk mögött elhalt a csatazaj. Mivel a Skynet kreatúrái nem adják fel, Martell vagy
meghalt vagy teljesen elvesztették a nyomát.
A hőmérséklet gyorsan zuhant. Az alkonyati időszak elmúlt, ezek már az este órái voltak.
Apró porhó hullt az égből, túl hideg volt ahhoz, hogy a havazás meginduljon. A csoport
céltudatosan haladt először a Michigan felé, majd ismét délnek fordultak… a céljuk
arrafelé feküdt. Pár perc múlva, amikor a felhőkarcolók romjai közül kikerültek, jobban
belátható terepre jutottak. Itt még jobban vigyázniuk kellett; látni és látszani ugyanarról
a tőről fakad.
– Csss!
DeCampos kinyújtott kézzel jelezte, hogy maradjanak csendben. A férfi ösztönei vészt
jeleztek.
Tudatalattija hamarabb észlelte a hangot, mint tudata: léptek közeledtek… Gépek léptei.
Itt csak azok engedhetik meg, hogy hangosan járjanak.
DeCampos leguggolt, és nem kellett szólnia a többieknek, hogy tegyék ugyanezt.
Rainville három lépéssel el is távolodott tőlük… sokat kockáztatott ezekkel a lépésekkel,
de négy ember együtt már könnyedén azonosítható csoportot jelent.
Két T-800-as tűnt fel ötven lépéssel odébb.
A két T-800-as egymás után haladt. Minthogy az elsődleges radarrendszer gyakorlatilag
háromszázhatvan fokos sugárban pásztáz, ezért nem volt szükség arra, hogy forgassák a
fejüket. A foto-optikai szenzorok által küldött információk csupán kiegészítették a radar
által nyert környezeti képet. Titánkezükben a szokásos tűzerő: M-25-ös Westinghouse-
ok, azaz fázismodulált plazmafegyverek.
Rainville csupán a szájával formázta a helyzetről alkotott durva véleményét, hangot nem
adott ki. Tawee hatalmas lapáttenyerét Jenkins vállára tette, és így kényszerítette a
földre a férfit. Jenkins letérdelt, és fejét karjai közé rejtette. Agya az elmúlt percek alatt
kitisztult, és valamennyire logikus útvonalon indultak el gondolatai… átlátta a helyzetét,
és azt is tudta, hogy semmit nem tehet. Feltámadt benne az életösztön.
Jennifer Trujillo is látta a két Halálosztót. Jobb helyzetben volt, mint a fogolykísérők az
utca közepén, akik feltehetően a kiborgok útjába fognak kerülni. Kényelmesen
elhelyezkedett, és megtámasztotta a fegyverét. Az elöl haladó T-800-as mellkasát vette
célba. Ha szerencséje van, a lövedékek szétzúzzák a processzorokat, amelyek a Skynet
bizarr tréfájaként a fémszörnyek testének azon pontján kaptak helyet, ahol az emberi
szív is megtalálható. A nő várt, hadd érjen közelebb a Halálosztó. Jobb egy biztos lövés,
mint egy bizonytalan sorozat.
Trujillo keze nem remegett. Ő lő először. Ha meghal, azt magának köszönheti.
DeCampos is készenlétbe helyezte a gépfegyverét. Nem akart elsőként tüzelni, de ha
kitör a lövöldözés, be fog szállni. Ha felemelkedik, a kiborgok előbb odapörkölnek,
mintsem meghúzza a ravaszt, ha viszont Rainville vagy Trujillo elterelik a Halálosztók
figyelmét, ne adj' isten, még ki is lövik az egyiket, akkor nem kockáztat már annyit.
Látta, hogy a mellette térdelő Tawee nem tud harcolni, hiszen a fogolyra ügyel…
A fémszörnyek biztonsággal közlekedtek a romokon. Ez az ő világuk volt, démonjai
voltak ennek az emberidegen pokolnak. Egyelőre nem láttak semmi különöset.
DeCampos a méterekkel odébb lapuló Rainville-re pislantott kapucnija alól. Talán a fehér
férfi errefelé nézett, de az arcából semmit nem lehetett látni. Aztán Rainville elengedte
jobbjával a fegyvert, és feltartott két ujjával a szeme felé bökött, aztán DeCamposra és
magára. DeCampos az OK egyetemes jelét mutatta neki.
Tudtak egymásról. Felkészültek.
A T-800-asok gyanútlanul közeledtek. Nem tudták, mi az a félelem, a programozásuk
között pedig nem szerepelt az álcázás. Virtuális monitoraikon adathalmazok sorjáztak, a
környezet számokban mérhető adatai a levegő hőmérsékletétől kezdve egészen a
háttérsugárzás erősségéig. Figyelték a rádióforgalmazást, elemezték a különös formákat,
és célkereső rutinjuk folyamatosan kereste a humánokat.
Jenkins még kisebbre összehúzódott, és Tawee megvetően gondolt az emberke
gyávaságára.
Trujillo a kis magaslaton felkészült az első sorozatra.
A Halálosztók lépései egyre közelebbről hallatszottak. Már szinte fülsértően hangosak
voltak. DeCampos a türelme határán járt. Az adrenalin magasra szökött vérében, és a
férfi már szinte vágyott a tűzharcra.
És akkor felhangzott Jennifer Trujillo gépfegyverének kelepelése. Az elöl haladó
Halálosztó titántérde megroggyant. A lövés a mellkasánál átszakította a páncélt és
szétkente az ostyaáramkörös processzort. A Halálosztó szemének fénye kihunyt, aztán
térdre rogyott. Mögötte haladó társa ekkor már lőtte Trujillo fedezékét.
Csakhogy a nő ekkor már a törmelékhalom alján volt. A lövés után levetette magát
állásáról, lecsúszott a köveken, talpra ugrott és menekült. Közben beszállt a lövöldözésbe
DeCampos és Rainville is. A térdre hulló és megmerevedő Halálosztó mögötti T-800-ast
lőtték, akit az intenzív tűzerő hátrálásra késztetett, de aztán DeCampos felé irányozta
Westinghouse-át.
Rainville nem hagyta abba a tüzelést akkor sem, amikor DeCampos visszakényszerült a
fedezéke mögé. Amíg tüzelt és lövedékei sorra lepattantak a T-800-asról vagy éppen
hogy elzúgtak a titánszörny mellett, DeCampos arra gondolt, hogy elhúzódik jobbra.
Tawee nem bírta tovább, és Rainville védelmében marokra kapta öltözéke alatt tartott
Ingramját, és kiemelkedve fedezékéből célzás nélkül tűz alá vette a kiborgot. A fegyver
1200 9.65-ös lövedéket köp ki magából percenként. Gyilkos tűzerő – egy embernek.
Jenkins meg sem hallotta a lövéseket, annyira elmerült saját gondolataiban. A hátán
kopogó szórt törmelékeket sem érezte, pedig ezek jókora lila foltokká válnak másnapra…
ha megéri egyáltalán.
A T-800-as Béta megindult előre, egyelőre nem sikerült megállítani. Vörösben izzó szeme
félelmetesebb volt, mint plazmafegyvere. Sokan e „tekintetek" láttán adták fel a harcot,
de ők nem Vicelords-tagok voltak!
Jenkins döntött. Tawee keze lekerült a válláról, és végre szabadnak érezte magát. Ha
ezek között marad, akkor előbb-utóbb meghal. Ezek… ezek elvették tőle a notebookot is.
Mit várhatna tőlük? Felemelte a fejét. Tawee üvöltött mellette, és olyan volt alulról
nézve, mint egy megingathatatlan hegy. Balról DeCampos ugrásra készen azt várta,
hogy Rainville Tawee-n túlról, jobbról tüzelni kezdjen.
Az alkalmat DeCamposnak Jennifer Trujillo harcba szállása adta… Jenkinsnek viszont
DeCampos…
Trujillo a kiborg hátába került, és csak azért kezdte lőni, hogy elvonja figyelmét a
társairól. DeCampos ugrott volna, s ekkor Jenkins a férfi arca felé kapott, letépte róla a
maszkot és a kapucnit. DeCampost vitte a lendülete, de megzavarodott és elvétette a
lépést. A T-800-as, bár Trujillo felé fordult, módosított a tervén, és a felbukkanó férfira
lőtt inkább… DeCampost elkapta a plazmasugár, és hátradobta a lendületben levő
testet… amelynek mellkasán ekkor már szénné égett szélű lyuk tátongott…
Tawee lekapta a fejét a fedezék mögé, mire Jenkins róla is letépte a maszkot. A
nagydarab négert meglepte a támadás, kapott Jenkins felé, de Jenkins hátradobta
magát, és mint a rák menekült hátrafelé… négykézláb. Rainville késve reagált, és nem
tudta, lőjön-e társa felé vagy sem… Eltalálhatta volna Tawee-t.
A pillanatnyi tűzszünetet Trujillo bánta.
A T-800-as gyorsan fordult, és bár a nőből csak a szeme látszott ki a fedezék mögül, a
kiborg száz százalékos pontossággal találta el. Nem voltak zavaró tényezők…
Jennifer Trujillo infrája a nő koponyájának szilánkjaira olvadt a plazmasugár nyomán.
Agyvelő- és fémcseppek keveredtek vérrel… és a Trujillo szétlőtt fejjel hanyatlott hátra.
Két halott egy másodperc alatt.
Mire Tawee hátrafordult, Robert Jenkins eltűnt a sötétben.
Tawee nem sokat vacakolt, megszerezte DeCampos elhullajtott fegyverét, és már két
fegyverből tüzelt. Rainville is kihasználta a lehetőséget, hogy a Halálosztó egy pillanatra
másfelé fordul, szintén lőni kezdett. Amikor a T-800-as megfordult, egy lövedék elkapta
jobboldali optikai szenzorját, és egyik szemének fénye kihunyt.
Nem mintha sokat számított volna.
Tawee visszabukott a fedezékébe.
– Tűnj el! – üvöltötte Rainville felé, akinek nagyobb mozgástér jutott.
– Lófaszt!
– Tűnj el, aztán én is eltűnök!
A Halálosztó minden szót hallott. Nem lőtt. Ehelyett megszólalt élettelen fémhangján.
– LASSAN ÁLLJANAK FEL!
– A kurva gépanyádat beszélek majd veled! – üvöltötte Tawee… és felállt…
Egyszerre szólalt meg az Ingram 11-es és a Westinghouse. Egyik sem talált. Tawee
másfél méterrel, a Halálosztó alig tenyérnyivel lőtt mellé. Tawee öltözéke a bal vállnál
lángra kapott, de csak lobbant egyet. A férfi elvágódott, a következő plazmasugár a
hátán pörkölte meg a kabátot. Mindkétszer csak véletlenül úszta meg.
A T-800-as pszichológiai modulja elraktározta a megerősítést: a humánok könnyen
kihozhatók a sodrukból, ha szól hozzájuk. Vagy a türelmüket vagy a bátorságukat vesztik
el.
Rainville nem látta értelmét annak, hogy tovább harcoljanak a gépszörnnyel. A foglyukat
elvesztették, és erről tudnia kell a bandának… Vagy inkább el kellene fogniuk. Rainville
elhúzódott. Tawee csak fegyvert tartó kezét dugta ki a fedezék mögül, és találomra
tüzelt, amíg ki nem fogyott az Ingramból a lövedék.
Közben Joseph Rainville már egy egész épületrom takarásában volt. Bátran felállhatott és
elmenekülhetett volna. Ehelyett azt a megoldást választotta, amit Martell és Trujillo.
Elterelő hadműveletbe kezdett. Sietnie kellett, ha Tawee-t életben akarta tudni, mert a
T-800-as egyre közelebb ért a fedezékhez, és emellett bármikor lehetett számítani a
Hunter-Killerek megjelenésére is, amik észlelhették a lövöldözést…
Tawee DeCampos fegyverét használta, és fedezékét megtartva hátrálni kezdett,
pontosan azon az útvonalon, amelyen Jenkins is meglógott.
– FELESLEGES AZ ELLENÁLLÁS – mondta a T-800-as.
Rainville felmászott egy törmelékhalomra, majd egy fém ablakkeret mögül, megeresztett
egy rövid sorozatot. Aztán rögtön lebukott.
A kiborg gépies mozdulattal viszonozta a sorozatot. Tawee oldalra vetődött…
A Halálosztó most Tawee-re célzott…
…ekkor Rainville ismét tüzelt. Tüzelt, és másodszor már menekült.
A T-800-as vezérlőrendszere módosított az alkalmazott taktikán. Elsődleges célponttá a
takarásban menekülő Tawee vált. Teljesen mindegy, mit tesz Rainville, a T-800-as nem
száll le addig a feketéről, amíg meg nem ölte.
A következő plazmasorozat Tawee sarka nyomában robbant. A férfinak most már csak a
gyorsaság nyújthatott túlélési lehetőséget. Gyorsabban új fedezéket találni, mint amilyen
gyorsan a kiborg belép a régi fedezéke mögé.
A Halálosztó meggyorsította lépteit. Különleges, gépies mozdulatai felgyorsulva még
idegenebbé tették. A százötven kilós titánváz átgázolt a kisebb törmelékeken, de a
nagyobbak oldalára is nagyon könnyen felhágott… Furcsa versenyfutás vette kezdetét:
elöl a kiborg termetét másoló humán, mögötte egy mozgó-élő titánváz…
A T-800-as csak a vizuális észlelésre és audio-szenzorjaira támaszkodhatott. A gép
azonban lassabb volt, mint az ember. Ennek ellenére talán lelőhette volna a fekete férfit,
ha úgy hozza a sors, azonban Tawee nem akart a végtelenségig menekülni. Az első
adandó alkalommal, amikor a T-800-as elvesztette szem elől, beugrott egy feltáruló
nyílásba, és szoborrá dermedt.
Visszatartotta lélegzetét és akkor sem mozdult, amikor a T-800-as monoton léptekkel
elrobogott mellette.
Nem mozdult még sokáig. A kiborg már más romok között járt, és amikor lelassított, a
valószínűségelemző rendszere, amelyik azt számolgatta, vajon hol vesztette el a humán
nyomát, helytelen eredményt dobott ki elé.
Tawee úgy verte át a gépi intelligenciát, ahogy a bandatagok évtizedekkel korábban a
rendőröket. Ez ellen nem volt védekezés, a rendőrökön és a kiborgokon csak a
vakszerencse segíthetett…
9. Gyilkos düh
Chicago, 2020. február 20. este, 19:45

A két túlélő egy órával később, szinte véletlenül találkozott az összecsapás helyétől
nyugatra, úton visszafelé a Vicelords főhadiszállására.
Rainville legalább annyira ideges volt, mint Tawee. Elindult vissza a bázisra, aztán észbe
kapott, és lekushadt a romok tövébe. Ha ilyen felindultan vág neki az utcáknak, hamar
ellenséges plazmafegyverbe botolhat. A fehér férfi mélyeket lélegzett, és legszívesebben
letépte volna a maszkot. Aztán megnyugodott. Damon Tochear elé állni legalább annyira
veszélyes lesz, mint kiborgokba botlani. De ahhoz, hogy a bandavezér elé jusson,
mindenképpen ki kell kerülnie a Skynet gyilkológépeit.
Mindenképpen megnyugvást okozott, amikor belebotlott Tawee-be, és annak semmi baja
nem volt az idegességen és néhány perzselésnyomon kívül.
– Saját kezemmel vágom fel a torkát és tépem ki a nyelőcsövét – őrjöngött Tawee biztos
helyen, a csatornalejárat fölött. – Már ott lent ki kellett volna nyírni… Ha megtalálom,
szűkölni fog, hogy megöljem…
– Pofa be, Tawee! – üvöltötte hirtelen Rainville. – Pofa be! Visszamegyünk a bázisra és
elmondjuk, mi történt. Riasztjuk a bandát.
– Nem nyugszom, amíg meg nem lesz – hörögte Tawee.
…és leereszkedtek a csatornarendszerbe.
Damon Tochear úgy viselkedett, mintha arról kapott volna hírt, hogy bezárt az operaház
két hétre… azaz sehogy. Egykedvűen ücsörgött asztala mögött, lábát a karcos felületen
nyugtatta.
Rainville sápadt arcán némi félelem tükröződött, Tawee viszont fel sem fogta, hogy félnie
kellene a bandavezértől. Nem látott a dühtől és nem is tudott gondolkodni tőle… Ez
amúgy sem volt jellemző a fekete férfira.
– Nyissuk ki a fegyvertárat, aztán induljunk utána!… – füstölgött Tawee. – A kis görény
biztos északra tart…
– Elhagytad az Ingramot?
Tawee kényszeredetten bólintott.
– Szerezz magadnak másik fegyvert! – mondta érzelemmentesen Tochear.
– DeCampos-ét visszahoztam.
– Ez megnyugtató… Add oda Ivonak, majd visszateszi a fegyvertárba, és megörökli egy
újonc.
Tawee bólintott. Fegyvert kell szereznie… A dühe még inkább fellángolt. Jenkinst gyűlölte
per pillanat a legjobban a világon.
Tochear egy kést húzott elő az övéből, és játszani kezdett vele. Az ujján egyensúlyozta,
majd kikapta alóla a kezét, a kés megpördült, és csontnyele Tochear tenyerében kötött
ki. Mindenki jól tudta, a főnök milyen gyorsan és kíméletlenül bánik a késsel. Látták már
nem egyszer, hogyan ölt vele embert, s aztán miként nyúzta meg az áldozatát…Helyes…
Szeretem, ha az embereim célt találnak maguknak – mosolygott a bandavezér Taweere.
– Annál csak azt szeretem jobban, ha el is érik.
– A puszta kezemmel ölöm meg – fogadkozott Tawee.
– Másod nem is lesz.
– Addig hajtom, míg rá nem akadok…
Damon Tochear Rainville-re pillantott.
– És te?…
– Nekem megvan a fegyverem – bólintott Rainville. – Csatlakozom Tawee-hoz. Elkapjuk
a kis görényt, ha évekig kell kutatnunk is a nyomát.
– Egy hetet kaptok, és keressetek még egy tucat embert magatok mellé! Azt se bánom,
ha most indultok! – A bandavezér felállt, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, Tawee és
Rainville eltűnhetnek a fenébe. Rainville kivágtatott a kis szobából. Hátra sem nézett.
Kint aztán elkapta a feketét, és behúzta egy oldaljáratba, amit már a banda ásott ki…
illetve azok az elfogott emberek, akiket, mint holmi rabszolgákat, ilyen munkára
alkalmaztak néhanapján.
– Szedd össze Ahi embereit! – javasolta a társának. – Most azonnal indulnunk kell, ha azt
akarjuk, hogy meglegyen. Még nem juthatott el a folyóhoz, biztos lassabban halad! Ha
megelőzzük, minden félig ép híd tövében hagyunk egy-két embert… Én megkeresem
Werth-et… Tegnap szerzett egy géppuskát, még nem adta le Ivónak, azt kölcsönkérjük
tőle.
– Mibe fog az kerülni nekünk? – morgott a félhomályban Tawee.
– Mibe fog kerülni neked? – helyesbített Rainville. – De máshogy nem juthatsz
fegyverhez.
Egy árnyék vetült rájuk. A falon futó kábelkötegeken két méterenként terpeszkedett egy-
egy lámpabúra, amely negyven wattos fényével épp csak annyira világította be a
folyosót, mint gyertyafény a báltermet.
Ronald Sakornkan állt ott, a Vicelords egyik legkirívóbb tagja. Külsejét tekintve inkább a
Pokol angyalaihoz tartozhatott volna, ha a motoros „bandát", amely már az Ítélet Napján
sem volt igazi banda, elszenesedett foltként rá nem égeti az atomlobbanás motorjaik
felizzó, fortyogó, aztán lassan kihűlő tankjára. Egy-egy lekaparható korom-matrica lett
mindegyikből. Sakornkan azon a végzetes napon épp a börtönben ült nemi erőszak
miatt, és egy belső verekedésből kifolyólag éppen magánzárkában. A robbanás tette
szabaddá, mely elvitte a börtönt a feje fölül.
Most itt volt, mocskosan, büdösen, szakállasan. Már rég folyékonnyá vált az agya. Amit
por alakban talált, mind felszippantotta, hátha elszáll tőle… A napjait egy Honda mellett
töltötte a bázis negyedik szintjén, s ha felrándult a felszínre, hát egy másik Hondát
lovagolt meg, amelyet sár és benzinmocsok borított. Néha őrülten száguldozott az utcán,
amíg üldözőbe nem vette egy Hunter-Killer vagy rá nem lőtt egy másik titánkreatúra.
Őrülten élvezte, ha lőnek rá… Most is úgy nézett ki, mintha részeg lenne.
– Hörögd csak el a fülembe, Tawee, hogy lehet az, hogy egy gernyó patkány
megszívathat egy ekkora barmot, mint te vagy, he? – kérdezte Sakornkan kihívóan. –
Anyád kurva sok anyagot ölt beléd… egy sertéshízlaldában nem sikerül a zsírsertéseket
ekkorára megnöveszteni. Miért nem nőtt akkor agyad is?
– Húzz el, Ronny! – köpött ki oldalra Rainville. Egy fejjel kisebb volt Sakornkan-nél, de
nem mutatta, hogy tart tőle.
– Nincs jó kedvem. – Tawee egy pillanat alatt visszanyerte önuralmát. Látszólag.
Rainville ismerte és tudta, hogy ha Sakornkan nem tűnik el, akkor itt vérre menő harc
lesz pillanatokon belül.
– Hé, ne törődj vele! – veregette meg Tawee vállát.
A nagydarab fekete válaszra sem méltatta. Tekintetét Sakornkan vigyorgó ábrázatán
nyugtatta.
– Hogy is volt? Mentetek az utcán egy negyven kilós emberkével, aki egyszerre csak a
pofádba nyomta a légszűrőt, aztán meglépett? Ti meg kinyírattátok három társatokat?
Huh!… Nem egy jó ómen hozzátok csapódni! – Sakornkan szeme megvillant. – Damon
nagyon elnéző mostanában… én kivágtam volna a szíveteket!
Tawee karja meglendült, hogy egyetlen ütéssel letaglózza a mocskolódó férfit. Sakornkan
azonban számított az ütésre, és ha nem is elég gyorsan, de arcától néhány centire
megállította Tawee öklét. Két kézzel ragadta meg, és egy hatalmasat csavart rajta,
vállán, a vékony póló alatt kidagadtak az erek. A fekete férfi a másik kezével is ütött, és
most talált is, Sakornkan feje félrebicsaklott, s a férfi megrendült, de nem adta fel.
Rainville a falhoz hátrált. Nem célszerű két medve párharcába beleavatkozni.
Tawee teljes súlyával nekirontott a bőrruhákba öltözött fehér férfinak, és nekinyomta a
falnak. Sakornkan rúgott, majd kimozdulva Tawee szorításából, átkarolta a feketét.
Belelihegett az arcába, és elvigyorodott. Élvezte a kialakult helyzetet, élvezte a másik
visszafojtott idegességét. Egy ideig összekapaszkodva imbolyogtak, aztán Sakornkan egy
heves bólintással lefejelte Tawee-t.
A fekete férfi orrcsontja nagyot reccsent, majd vérfolyam lökődött ki orrából. Tawee
tekintete elborult, és ordítani kezdett. Tüdejét teleszívta levegővel, majd egy üvöltéssel
kiadta magából. Sakornkan karjai nem záródtak elég gyorsan, és Tawee letépte magáról
őket, majd félig megfordulva könyökkel a másik arcába vágott. A fehér férfi arcát is
elöntötte a vér, és eltűnt vonásairól az idióta vigyor.
Bőrkabátja alá nyúlt, hogy elővegye kését, de Tawee észrevette a mozdulatot, és most ő
fogta le a másik kezét. Megcsavarta, Sakornkan megfeszítette izmait, majd fejre ütött.
Ütése homlokon találta Tawee-t, akárcsak a következő… és az azt követő. A fekete férfi
azonban meg se rezzent. Feszítette a kezet, majd hirtelen elengedte, és Sakornkan feje
után nyúlt. Elkapta a halántékánál és hüvelykjét belenyomta a szemeibe.
Sakornkan üvöltött, aztán megvadult, csapott és vágott, a nyak után tapogatózott. Aztán
elkapta Tawee állkapcsát, és belenyúlt a szájába, hogy szétfeszítse… ha kell egészen
addig, míg ki nem tépi. Tawee karja könyökben behajlott és ujjai lecsúsztak Sakornkan
szeméről… a fehér férfi tekintete előtt szürke karikák forogtak.
A folyosó végén feltűntek az első kíváncsiskodó bandatagok. Amint rájöttek, miről van
szó, üvöltve hívták a többieket.
Tawee ráharapott Sakornkan kezeire, és belekapaszkodott annak nyáltól és vértől
összeragadt szakállába. Sakornkan előre lendült, átzúgtak a folyosó szemközti falához,
és most Tawee csattant a nyálkás köveken. A feje is koppant, de nem engedte el
állkapcsával az ujjakat.
– Véredet veszem! – üvöltötte Sakornkan. Már az ő részéről is komoly volt a dolog.
Tawee morgott, mint a veszett kutya. Sakornkan megrántotta a kezét, és jött Tawee feje
is. A néger megragadta Sakornkan derekát és megpróbált ütni, de nem tudott elegendő
lendületet venni az ütéshez. Érezte, hogy kicsúszik a szájából a fehér bandatag egyik
keze, ami meg is történt, Tawee azonban utána kapott a másiknak, és minden eddiginél
jobban összeharapta fogsorát.
Az ujj felső perce megroppant és Tawee szájába meleg vér spriccelt. Sakornkan mindkét
kezét visszahúzta, jobbján a mutatóujjnak azonban nem volt meg a vége. Tawee is
meglepődött, amikor nyelvén valami kemény, szabadon görgő valamit érzett… Sakornkan
szinte felsikított, és előrántotta a kését.
Itt avatkoztak be a többiek. Verekedni még csak oké, de gyilkolni egymást, azt nem…
Négyen vagy öten vetették magukat a fehér férfira, de rögtön ezután Tawee-re is, aki
abban a pillanatban lendült, amikor látta, hogy lefogják ellenfelét. Elkeseredett dulakodás
kezdődött, Sakornkan folyamatosan üvöltött, és egymás után szórta neki a bandatagokat
a falnak. A túlerő azonban végül győzött.
Tawee állt meg előbb, és feltartott kézzel jelezte, hogy elengedhetik. Lerázta a kezeket,
és valóban úgy tűnt, hogy megnyugodott.
Cutts jelent meg, utat nyitottak neki.
– Mi történt itt? – kérdezte.
Rainville válaszolt.
– Sakornkan belekötött Tawee-be… Ez a barom pedig amúgy is fel van spannolva…
– És most már minden rendben? – kérdezte fenyegető hangon Cutts.
Tawee bólintott. Sakornkan remegve nézte, de aztán ő is biccentett.
Halálos csend uralkodott.
Tawee Sakornkan elé lépett, tucatnyi szempár figyelte minden egyes mozdulatát. A
fekete férfi tekintetébe kihívó fény költözött, és mintha megszívott volna valamit…
arcának két oldala behorpadt. Kis ciccenés hallatszott… Tawee tényleg megszívott,
megízlelt valamit.
Sakornkan ekkor kezdte érezni a lüktetést a baljában. Ekkor villant be tompa tudatába,
hogy az előbb csak mutatóujjának csonkját látta. Lepillantott a kezére… aztán fel…
…és Tawee a képébe köpte a kiszívott ujjpercet. Tucatnyian alig voltak képesek
megfékezni Sakornkant.
10. A szükséges ember
Chicago, 2020. február 20. este, 20:10

Századszor rágták át a találkozás történetét, de Melillo most sem mondott mást. Úgy
érezte, hogy Jenkins kivert emberként, magányos túlélőként teng-leng a romok között.
– Volt valami nála… – mesélte a férfi sokadszorra. – Akár egy hordozható számítógép is
lehetett.
– Vagy kaja – mondta Billy Harding, aki nem hitt a mesékben. Hogy huszonhárom év
távlatából feltűnjön egy notebookos számítógépes zseni. Ennek a valószínűsége a tizedes
vessző és sok-sok nulla után következő egyes kell legyen… százalékban kifejezve.
– Belefér. A fazon valami Virtualnights nevű cégnél dolgozott hajdanán.
– Nem ellendrukker vagyok – szabadkozott Harding. – De hajnalban egy bebugyolált fejű
ipse pont olyan, mint egy másik bebugyolált fejű ipse.
– Nem is jutott eszembe azonnal a neve… Harding tehetetlenül szétcsapta a kezét.
– …de most már biztos vagyok benne, száz százalékig biztos, hogy Robert Jenkins volt –
fejezte be Melillo.
– Tremblay is látta?
– Ő nem. De Jenkinst ismerte… futólag.
– Sokra megyünk vele!
Poole az orrát simogatta. Az Ellenállók bázisának vezetője nem Melillo szavait mérlegelte,
hanem már a következményeken gondolkodott. Nem véletlen, hogy ő vezette a csapatot,
mindig kéthárom lépéssel előrébb gondolkodott, mint bárki más. Szabad idejében
sakkozott… és senki nem tudta megverni.
Amikor az ellenállás sokadszorra is megszerveződött, Poole az életre hívó három veterán
között volt. Bandákban kezdte, mint mindenki Chicagóban. De kinőtte a bandáját, és
komolyan összekülönbözött a vezérrel… aminek a következménye magától értetődő volt,
de Poole a halált is vállalta, megundorodott ettől az életformától. Bandája azonban
elvérzett a következő, kiborgokkal vívott ütközetben. A férfi felszabadult és csatlakozott
egy kisebb ellenálló csapathoz, amelyet a kiborgok felszámoltak. Akkor aztán szervezett
egyet, de arra is rátaláltak, és majdnem mindenki meghalt… Napokkal később találkozott
Billy Hardinggal. Harding előadta élettörténetét, és amikor kiderült, hogy programozó
volt, Poole már látta is a célt: jobbnak lenni, szakembereket kell összegyűjteni, és
támadni kell a Skynetet. Ha ezek a támadások csupán bosszantják a Skynetet, de
birodalmát nem is rengetik meg, talán valaki másnak a próbálkozásait támogathatják
zavaró tevékenységükkel.
Ennek a célnak az elérése három teljes évébe került. És ez még csak a kezdet volt, mert
az ellenállás éppen csak megszerveződött. Szükségük volt számítógépes szakemberekre,
három év alatt tiszteletre méltó gépparkot szedtek össze… de kellettek még hozzá értő
emberek.
– Érdemes kocáztatni? – kérdezte Melillótól és Hardingtól Poole, habár ezen a kérdésen ő
már túlvolt. Aztán meg is adta a választ. – Mindenképp. Azért vagyunk itt, hogy tegyünk
valamit.
Harding erre semmit nem tudott mondani.
Poole behívatott pár embert magához, többek között Tremblayt, Harding embereit és pár
bennfentest. Melillo nekik is elmondta, mire emlékezik ennyi év távlatából…
Huszonhárom évvel ezelőtt mint egyetemista, megismerkedett egy Robert Jenkins nevű
fiatal, visszahúzódó sráccal. Erre egy véletlen találkozás folytán került sor, amikor Melillo
öccse tönkrevágta otthon a számítógépet egy játékban importált vírussal. Robert Jenkins
ekkor fordult meg először a Melillo-házban, aztán egyre gyakoribb vendég lett, Melillo
öccse megtalálta a mesterét benne…
Melillo most már száraz szemmel tudott mesélni családjáról. A történet azonban nem
róluk szólt, hanem Jenkinsről, és hamar véget ért.
– Az öcsém mindig azt mondogatta, hogy zseni a srác. Craig sokszor követni nem tudta,
pedig sokat, nagyon sokat tanult tőle… Én… hülye voltam a számítástechnikához, illetve
felhasználó voltam csak.
– Mennyit érne nekünk ez az ember? – tette fel a legfontosabb kérdést Tremblay.
– Ha tényleg annyira profi volt, mint mondtátok, akkor nagyon sokat – felelte Poole. –
Szükségünk van minden szakemberre…
A chicagói ellenállás vezetőjének nem titkolt terve volt egy olyan csapatot felállítani,
amely a tudása folytán megalkothatja a Skynetet legyőző programot vagy vírust. Egy
csoport, amely számítástechnikusok tucatjait nevelheti ki, és ismét feltámadhat poraiból
ez a gyilkossá lett tudomány, most már azért, hogy az emberekért harcoljon.
– És van esélyünk rá, hogy megtaláljuk?
– Egy napnyi hátrányban vagyunk.
Poole feltérképeztette embereivel Chicago új arculatát. Amennyire pontosan csak lehet,
megrajzolták a romváros térképét. A parancsnoki iroda hátsó falát ez díszítette. Mivel az
utcanevek utcák híján már mit sem értek, a területet szektorokra bontották. Minden nagy
szektor egy betűjelet kapott, és kilenc számozott, kisebb négyzetre oszlott. Ezeknek a
négyzeteknek mindegyike tovább tagolódott oldalanként három-három szakaszra, azaz
újabb kilenc négyzetre. Így könnyen és gyorsan megnevezhető volt egy-egy terület… a
betűjeleket az ellenállók hetente változtatták. A hidak viselték csak a régi utcák nevét.
Azok is csak akkor, ha maguk között emlegették őket. Különben fedőnevet kaptak.
A parancsnok most a térkép elé állt, és egy falnak támasztott pálcát kezébe kapva
rámutatott egy, a folyó összefolyásához közeli pontra.
– Melillo és Tremblay itt látták, és aztán a bázis felé menekült. Nyilván nem tud rólunk,
és meghúzódott valahol. Az sem kizárható, hogy a közelünkben él…
– Nem lehet, hogy csak áthaladóban van a területünkön? – A kérdést Lisa Maehl tette fel.
A nő a szakaszparancsnokok közé tartozott. Akkor vált ki a bandájából, amikor azok
megették a gyermekét…
A három hónapos csecsemő nyomoréknak született, és a bandatagok feláldozhatónak
ítélték. Lisa küzdött gyermekéért, de mindhiába… Aztán megölte a javaslatot felvető
alvezért, és menekült. Jobban gyűlölte a bandákat, mint a gépeket.
– Diego szerint gyengének tűnt és nem volt fegyver nála, talán csak egy notebook. Bárki,
aki hosszabb útra készül, valami minimális élelmet magához vesz.
– És ha éppen elfogyott neki?
– Akkor is szereznie kell, mielőtt tovább áll… Mindannyian tudjuk, hogy véletlenül nem
kerül az utunkba étel. Keresni kell vagy lesben állni… Vándorlás közben nem lehet
élelmet szerezni, ahhoz meg kell állni egy területen. Jenkins ez esetben is itt kell legyen.
Poole-nak igaza volt. Az ember ismét vadászó, gyűjtögető élőlénnyé vált, s bár
vándorolhatott, néha meg-meg kellett állnia, hogy élelemhez jusson. Könnyen
felfedezhető raktárak nem voltak már, az első években mind kirabolták őket. Az állatok
pedig megbújnak és menekülnek minden apró zajra.
– Fegyver sem volt nála – tette hozzá Melillo.
– Az esély, hogy a bázis felügyelte területen van, meglehetősen magas – foglalta össze
Poole. – A szakaszparancsnokok magyarázzák el embereiknek, miért fontos ráakadnunk
Jenkinsre. Aztán pedig a bent tartózkodók negyede induljon el keresni!
– Hogy ismerünk rá? – kérdezte egy másik szakaszparancsnok, a délfrancia vidékekről
huszonhárom évvel ezelőtt turistaként Chicagóba látogató, félvér Thierry Mahmoud.
– Diego személyleírást fog adni róla. Indulás előtt.
– Mely csapatok kezdjék a kutatást? – Ez Lisa Maehl volt. Fél szemmel Mahmoudra
pillantott. Nem volt titok, hogy egymással töltik idejüket. Sok pár volt már az ellenállók
között, gyerek azonban még egy sem született. Senki nem merte vállalni… Maehl és
Mahmoud azonban még nem jártak ennyire mélyen a kapcsolatban. Éppen csak
ismerkedtek.
– Sötétedik… – Poole végignézett az embereim Nekik ő nyújtott emberhez méltó életet és
célt… Mindannyian tisztelték és elfogadták a döntéseit. Néha Simon Poole angyalnak tűnt
az emberei szemében. – A rádiós csoportok értelemszerűen pihenjenek… Menjen a két
kérdező parancsnok szakasza… Lisa és Thierry, negyed óra múlva gyülekező…
Ezt megtiszteltetésnek vette a két kiválasztott. Az éjszaka a legjobbak küzdőtere volt.
– Amint elmentek a rádiós csoportok jöjjenek be a napi beszámolóra! – tette hozzá
Poole, habár tudta, hogy ez a nap is eredménytelen volt.
Ha a legendás John Connor jelentkezett volna, már tudna róla.
11. Át a folyón
Chicago, 2020. február 21. hajnal, 04:55

Jenkins rettenetesen fázott, ez a tél az elmúlt tíz év leghidegebb tele volt. A férfi, ha
tehette, az éjszakát biztonságos és meleg vackában töltötte… kivéve, ha rejtekhelyet
változtatott vagy éppen szokásos útját járta be az Illinois-i Egyetemhez. Esetleg ha
menekülnie kellett.
Most menekült, pedig legszívesebben visszafordult volna. Nem sejtette, merre van a
rejtekhely, ahol fogva tartották, de úgy érezte, rátalálna… Úgy érezte, nincs az a
hatalom, amely megállíthatná, ha elindulna visszaszerezni a notebookját. Nincs az a fal,
az az ajtó… Átsuhanna rajtuk, úgy, ahogy az ezredvégen képzelték el a rendszerek
virtuális hackereit. Amikor még nem tudták, hogy nem mi fogjuk uralni a rendszert,
hanem a rendszer minket…
Jenkins a folyó felé tartott, holott a szíve visszahúzta. Most tényleg magányosnak érezte
magát, sőt, mintha a karját vesztette volna el, vagy a szívét…
De volt más is, ami zavarta.
Néha percekre kikapcsolt az agya, és nem egyszer azon vette észre magát, hogy nem ott
van, ahol – belső ideje szerint – pillanatokkal korábban volt. Vakon és süketen botorkált,
jobb esetben megtorpant. Óriási szerencséje volt, hogy nem futott bele a városban
járőröző gépekbe… vagy hogy nem üldözték.
Nem érzett lelkiismeret-furdalást a bandatagok halála miatt. Biztosra vette, hogy
megölték őket a Halálosztók. Megérdemelték. Ebben a hitben maradva aztán nem sietett.
Nem sietett, még sem tartott pihenőt. Már nyolc órája botorkált előre.
Meglátta a folyót. A Chicago befagyva feküdt előtte. Ez volt az egyetlen szerencséje,
mert a hidak megsemmisültek a katasztrófa napján, csupán csonkjaik vagy kicsavarodott
vastraverzeik maradtak fent. Ezek úgy meredtek fel a jég alól, mint hatalmas vasujjak,
vagy egy gigászi marokkó-játék pálcikái. Mozdulatlanul, vékony, fagyott vízréteggel
borítva az örök jégkorszak jelei lettek minden ember számára.
Jenkins négykézláb a rakpart széléhez húzódott, és azt a helyet kereste, ahol a jégre
léphet. Nem csupán lejáróra volt szüksége, hanem rejtekre is. Ha a nyílt jégen akarna
átkelni, azonnal szemet szúrna mindenkinek. A férfiban mindez nem tudatának, hanem
ösztöneinek szintjén mozgott… a rejtőzködés és bujkálás lételemévé vált.
A rakpart szélén heverő védőkorlát megfogta kőtömbök és járművek mentén óvakodott
előre. Szemben, az éjszaka sötét kárpitján apró fénypontok lebegtek. Lassan másztak
láthatártól láthatárig. Nem csillagok voltak – a csillagok eltűntek az emberek feje fölül,
eltakarta őket a porréteg és a kosz és a mocskos, radioaktív felhők… csak néha
mutatkoztak meg egy-egy nagyon tiszta nyári éjszakán –, hanem járőröző Hunter-
Killerek. A gyilkos évek halálcsillagai.
Jenkins megtorpant egy pillanatra. Átsuhant a fején, hogy most mintha kétszer annyi
Hunter-Killer lenne kint, mint máskor… Aztán a gondolat után jött a tagadás is… Lehet,
hogy a Michigan jegén felfedeztek valakiket, és most oda gyűltek össze… Ezek a gépek
olyanok voltak, mint a keselyűk vagy a hiénák, ahol préda volt, vagy a préda lehetősége,
rögtön tucatszám megjelentek…
A férfi elfeledkezett magáról, és pár másodperc ismét kiesett elméjéből. Egyszer csak
arra eszmélt, hogy egyenesen áll, akár egy zászló a pusztán. Gyorsan letérdelt, majd
lopva körülnézett. Senki nem figyelt fel rá.
Folytatta az útját. Amikor a híd roncsai mellé ért, átverekedte magát egy kis kőhalmon,
és a rakpart repedésekkel tagolt, omladozó betontetején állva most már gyakorlatban is
a lejutás lehetőségét kereste. Mivel sötét volt még, nem látott messze, bár a folyó fehér
jege halovány derengést varázsolt a két part fölé. Jenkins hamarosan talált is egy
foghíjas fém lépcsősort, és gondolkodás nélkül elindult, nem volt mit mérlegelnie.
Érezte, ha dél előtt nem ér haza, akkor elveszett.
A fémfokok több helyen elkorrodáltak, és olyan vékonyak lettek, mint a papír. Másutt
formátlan csomókká olvadtak össze. Emitt a hőhullám pusztított, amott az időjárás
könyörületlen vadsága… ki tudja, mi alapján válogatta meg a természet a rombolás
eszközeit. Jenkins a falhoz tapadva, tapogatózva haladt egyre lejjebb, jól megválasztva,
hova lépjen. Mielőtt súlyát a fokokra helyezte volna, mindig kipróbálta azokat, s ez
hasznosnak bizonyult: nem egyet át kellett lépnie. Kicsit szédült, és a hőtartó ruha alatt
kiverte a víz…
Ez a ruha viszont jobb volt, mint az „otthoni" öltözékek bármely darabja… ennyit
köszönhet a bandának…
Elvették a notebookomat – hirtelen ez villant agyába.
Jenkins megállt és mélyet lélegzett. Ha hagyja elkalandozni a gondolatait, akkor vége.
Kényszerítette magát, hogy a lejutásra figyeljen, és kiverte a fejéből a hordozható
számítógép, az öltözékek és a Vicelords képét.
Lépésről lépésre közelebb került a jeges felszínhez. Egyre jobban látta a környezetet
maga körül… látta a híd vasoszlopait, bár a túlpart felszínét egyre sűrűbb sötétség
takarta. A jég világította meg, ami lent volt, de ugyanakkor el is vakította a férfit…
legalábbis ami a túlpartot és az égbolt dolgait illette.
A pillérek és roncsok kézzelfogható közelségbe kerülve sokkal hatalmasabbak voltak így
lentről, mint ahogy azt érzékei sugallták a parton. Bár még korántsem volt lent.
Jenkins lába megcsúszott a következő lépcsőfokon, amely túl jeges volt. A férfi
elvesztette az egyensúlyát, és megpróbált a betonfal egyik repedésébe kapaszkodni, de a
beton halk sercegéssel szétmállott a keze alatt, és zizegve hullott alá. Jenkins tovább
csúsztatta a kezét, de elveszett egyensúlyán ez nem segített, sőt, még jobban kibillent.
Erezte, hogy jobb lábának vádlijában szakadásig feszülnek az izmok; kinyújtott térddel,
mereven állt jobbján, sarkán egyensúlyozva, a legvégső határon. Megpróbált a baljára
nehezedni, de már későn… jobb lába végleg lecsúszott a lépcsőfokról, s a lépcső a vastag
ruhán át is fájdalmasan végighorzsolta a vádliját. A bal láb megcsuklott, és Jenkins már
csak annyit tudott tenni, hogy a feje elé kapta a kezét, hogy védje magát földet éréskor.
Három métert zuhant. Megütötte magát, de nem különösebben fájt. A nap folyamán
óvatosan, szinte észrevehetetlenül szállingózó porhó vékony dunyhát terített a
jégpáncélra.
Jenkins pár másodpercet feküdt a havon, majd úrrá lett a zsibbasztó fáradtságon és
elhallgattatta azt a belső hangot, ami arra bíztatta, hogy maradjon így, s lassan
feltápászkodott. Életösztöne nagyon erős volt, legalább annyira erős, mint irtózása az
emberektől… E kettőnek köszönheti, hogy a túlélők táborába tartozik.
Kabátjára hószemcsék tapadtak, s nem verte le őket, valamennyire ezek is segítettek a
rejtőzésben. Szürke árnyként szaladt el a rakpart széle mentén az első pillérig, és annak
takarásában megpihent. Kifújta magát, majd szemügyre vette környezetét. Pár percig
mozdulatlanul állt, s csak nézelődött. Úgy kereste most a mozgás nyomait, mint egy
Halálosztó.
Jenkinsnek volt egy különleges képessége, amit az elmúlt években fejlesztett ki.
Elsajátította a hüllőlátást.
Amikor Jenkins ezt a technikát alkalmazta, úgy nézett ki, mint egy mozdulatlan, vadászó
béka.
Mereven nézett maga elé, látszólag túl minden tárgyon, valahová a távolba. Az ember
szeme állandóan mozog egy kicsit, ezzel szemben a hüllőé ezekben a mozdulatlan
percekben nem. Jenkins leállította szemgolyójának mozgását, és ekkor megszűnt látni…
csak nézett. Minden, ami mozdulatlan volt, szürke folttá olvadt előtte. És ha megmozdult
valami, akkor azt olyan élesen látta, mint a béka a szürke vászon előtt a döglegyet…
Csak a mozgó tárgyat, élőlényt, legyen bármilyen apró és bármilyen távoli.
Miután Jenkins tíz percet ezzel a mozdulatlan szemlélődéssel töltött, úgy döntött,
elindulhat. Nem látott semmit, ami veszélyeztetné. Ez persze nem jelentette azt, hogy
nincs is semmi, ami lesne rá… de jó esélye volt rá, hogy így legyen.
Megindult át a folyó jegén, vasoszloptól vasoszlopig.
Rainville elosztotta az embereket a folyópart négy legközelebbi hídja között. Nem akarta
tovább aprózni a csapatot, a Jenkins üldözésére indulók épp eléggé széthúzódtak. Négy
híd, amely az északi szektorokba vezetett valaha… A kis fickó sem tesz csak azért
kerülőt, hogy távolabb jusson át a jégen, arra nem lehet elég ereje…
– Mi van, ha már átjutott? – kérdezte Tawee. Rainville összevonta szemöldökét. Igen,
ezen már ő is gondolkodik egy ideje.
– Nem hiszem – mondta aztán –, de átküldhetünk pár embert. Mondjuk elég, ha ketten-
ketten itt maradnak… Az nyolc, mi meg vagyunk tizenkilencen.
– Húzzunk át! Szerintem átjutott a kis görény.
– Veszélyes ennyi embernek egyszerre elindulnia…
– Nem érdekel… – Tawee elvesztette a türelmét, és suttogva is felemelte a hangját. –
Elkapom azt a szarzsákot és megfingatom, hogy a belei kilógnak a seggén…
Rainville megveregette a fekete férfi karját.
– Nyugi!… Keress egy lejárót, aztán szépen libasorban nekiindulunk. Oké?
Tawee morrant egyet, majd kivált a társaságból, és eltűnt az éjszakában.
– Teljesen begőzölt – morogta Rainville mellett Johnny Werth.
– Csodálod? – kérdezett vissza Rainville. Végigjártatta tekintetét azon a kilenc Vicelords-
tagon, akik most körülötte térdeltek. Joseph Rainville elégedettséget érzett. Most ő
irányít. Még akkor is elégedett lehet, ha egy olyan akciót vezet, amely kettejük
óvatlansága miatt vált szükségessé. – Mit kértél a fegyverért?
– Alkoholt… – vigyorodott el Werth. A világ bármely pontját tekintve: ritkább volt a pia,
mint a fegyver… A Vicelords bunkereiben pedig a kettő között még hatalmasabb az
aránytalanság. – De csinálnunk kellene valamit Tawee-vel, mert a vesztünket okozhatja…
Nagyon fel van húzva.
– Le kéne lőni – morogta valaki.
– Tawee lehet, hogy most őrjöng, de nem elővigyázatlan még így se – védte meg a
feketét Rainville, bár benne is voltak kétségek.
– Neked legyen igazad…
– Valóban átmegyünk az északi szektorokba? – kérdezte Ray Ahi, aki hét emberével az
itt maradó csapat magját alkotta.
– Mindenre fel kell készülnünk. Ha itt van, elkapjuk a hidaknál, ha átment, elkapjuk ott.
– Akkor addig menjünk, amíg ki nem világosodik… És túlon?
– Amikor először elkaptuk a fickót, egy lyukban húzta meg magát, ott akadtunk rá.
Szerintem most is ezt teszi, minden kő alá be kell pillantanunk. Ha valaki megtalálja,
leviszi a csatornába, és ott kivárja vele a delet vagy az estét. Időnként mindenki be-
benéz oda, hogy tájékozódjon.
– Mekkora területet kap egy-egy ember?
– Majd túloldalt megbeszéljük. Hídtól hídig, és párhuzamosan haladunk előre.
Kőzúzalék csörgése hallatszott abból az irányból, amerre Tawee eltűnt. Ilyen zajt vagy
ember vagy állat csap, gép nem. Senki nem mozdult… és valóban Tawee jött vissza. A
köveket nem ügyetlenségből verte fel, hanem mert sietett. Úgy zúgott be a csapat
közepébe, mint egy rakéta.
– Szerintem most megy át… – hadarta. – Láttam egy alakot a jégen.
– Biztos, hogy ő?
– Hogy a picsába lenne biztos? De érzem, hogy ő az… Most azonnal induljunk el!
– Ó, te barom… – morzsolt el egy szitkot Rainville. – Nem feledkezhetünk el az
óvatosságról… Találtál helyet, ahol a jégre érhetünk?
– Egyesével le tudunk ereszkedni.
– Hé, fiúk! – Ahi szólt közbe. Mindannyian ránéztek. A férfi egy kopott látcsövet tartott a
kezében. – Előbb nézzük meg!
– Erre – pattant fel Tawee, és elindult a rakpart felé. Ahi követte.
Ennyit az irányításról – gondolta Rainville. Jobb híján csatlakozott hozzájuk.
Tawee a rakpart tetején leguggolt egy korlátcsonk mellé és intett a többieknek, hogy
tegyék ugyanazt. Aztán előre mutatott a folyóra.
Rainville hunyorgott. Egy fekete előre mutat a sötétben… Remek. Erőltette a szemét, és
valóban, mintha egy apró, bogárka nagyságú folt mozgott volna a hófehér jégen…
vaspillértől vaspillérig osonva. Ahi is meglátta, és a szeméhez emelte a távcsövet.
– Akárki is ez az alak, nem valami hatalmas termettel áldották meg.
– Az a szarrágó kicsi és sovány… És a mi kabátjaink egyike van rajta.
– A kabát akár a mienk is lehet – morogta Ahi továbbra is a jégen menekülőt fürkészve.
– Csetresz egy manus. Lehet, hogy ő az. – Átadta a távcsövet Tawee-nek.
A fekete fickó úgy kapott utána, mint órákkal korábban Werth gépfegyveréért.
– Ez ő… Ez ő…
– Add ide! – Rainville is meg akart győződni róla, aztán pedig igazat adott Tawee-nek.
Megkapta a távcsövet, aztán felismerte Jenkinst. Talán a mozgásáról, talán a termetéről.
– Kurva élet… – Hátrafordult. Kiszúrt három embert Ahi csapatából. – Te, te és te!
Induljatok el a többiek után, mindenki… mindenki keljen át a hídon… Éppen azon, ahova
kirendeltük őket. De ennél találkozunk szemben a túlparton.
A három ember szó nélkül szétspriccelt az éjszakában. Pillanatokkal később már nyomuk
sem volt. Ray Ahi nagyon jól kiképezte embereit.
– Ez könnyen ment. – Tawee hangján érezni lehetett a kárörömet. Már a kezében érezte
Jenkins torkát. Felállt és megindult a felé a lépcső felé, ahol Jenkins nem sokkal
korábban lemászott.
A csapat itt maradt tagjai sorban kiléptek a mélység fölé, és megkezdték az ereszkedést.
Rainville átgondolta a dolgot, és félretette negatív érzéseit. Végül is jól alakult. Kis
szerencsével még ki is hozhatnak valamit a dologból… csak Tawee-t kell megfékezni, ha
meglesz a fickó.
Persze, ha Jenkins hátrapillant, és alaposabban megnézi magának a rakpartot,
felfedezheti az odatapadó Vicelords-tagokat…
– Igyekezzetek!
Persze nem volt könnyű. Tawee haladt elöl, ha őt elbírják a fém lépcsőfokok, akkor
mindannyiukat el fogják bírni.
Gond nélkül leértek a jégre, a fiúk vérprofik voltak. Amint lejutottak, rögtön fedezéket
vagy búvóhelyet kerestek. Beleolvadtak a környezetbe, még ha az oly' más is volt… A
fehér jégen megtalálták azokat a halovány árnyékokat is, amelyeket a vöröses aljú
égbolt csekély fénye miatt vetettek a tartópillérek csonkjai.
A két szomszédos hídromnál hárman-hárman – a két-két kiküldött őr és az utánuk
szalajtott hírvivők – ekkor kezdték meg a leereszkedést. A legtávolabbi páros még nem
tudott a változásokról, épp felvették a megfigyelőállást.
Jenkins eltűnt Tawee-ék szeme elől, de mindannyian tudták, hogy ott van elöl. Rainville
nem akarta elveszíteni, így sietniük kellett. A szemközti part előtt kell lecsapni rá, mert
ha feljut a romok közé, jó kis bújócska elé néznek.
A bandatagoknak nem kellett külön eligazítást tartani, nem egy embervadászatban részt
vettek már. Egy-egy elsuhanó árny volt mindegyik, hol itt villantak meg, hol amott.
Zajtalanok voltak és nagyon gyorsak. Ha a folyó felett egy Hunter-Killer cirkált volna,
pont annyi eséllyel fedezte volna fel az elöl haladó Jenkinst, mint a nyomában járó tíz
másik embert.
Jenkins túljutott a folyó háromnegyedén, és már szinte otthon érezte magát… Ha a
romos városban egyáltalán rá lehet fogni bármely törmelékkupacra, hogy „otthon".
A férfi megpihent egy vasoszlop tövében, amely valaha a híd egyik merevítője volt, de az
Ítélet Napján kiszakadt helyéből és belebucskázott a vízbe a többi kiszakadt résszel
együtt. A tűzfolyam után aztán jöttek a viharok és a fagy, és már huszonhárom éve így
állt. Jenkins nekitámaszkodott a fémnek, és hátrahajtotta a fejét. Iszonyúan viszketett az
arca a légzőmaszk alatt, de nem vette le. Testi fáradtságot is érzett, de a nyílt terepen
való haladás sokkal jobban megviselte; szinte meztelennek érezte magát takarás nélkül.
Messze-messze látott…
…és megpillantott egy szellemalakot megvillanni a folyópart havas messzeségében. Szíve
kihagyott egy dobbanásnyi időre.
Egy pillanatig sem hitte, hogy káprázik a szeme. Nem változtatott testhelyzetén, és várt.
A nyomában haladó… haladók – biztosra vette, hogy többen vannak – mozdulatlanságba
dermedtek. Jenkins végigvette, milyen választási lehetőségek állnak előtte. Ha fut,
vállalja a felfedezést… és bármely kiborg is legyen felfedezője, ő meghal. És meghalnak
az üldözői is. Vagy haladjon ebben a tempóban tovább és tegyen úgy, mintha észre sem
vette volna őket? Utolérik…
Jenkins a köztes utat választotta. Feladott rejtőzködéséből egy keveset, de
megválasztotta, amennyire zavaros agyával meg tudta választani, továbbra is útvonalát
és tempóját. Már nincs sok hátra. Ha a banda tagjai üldözik, akkor élve kell nekik… Így
még meg is úszhatja…
Nem habozott, és ellökte magát a fémoszloptól. Lépte nyomán hó kavargott, s apró,
beomló szélű gödröket hagytak lábnyomai. Előző nap hatalmas erejű szél süvített át a
városon, most azonban viszonylagos szélcsend uralkodott – egyelőre. A lábnyomok tehát
megmaradtak, és egy jó nyomolvasó meg is találta volna őket… a Vicelords-tagoknak
azonban nem volt szükségük erre, prédájuk csak egy irányba menekülhetett.
Jenkinsben egyszer csak feléledt a tagadás szelleme. Nem kaphatják el, ő nem fog még
egyszer a kezükre kerülni! Ebből erőt tudott meríteni, és még jobban megszaporázta
lépteit. Erőtartalékának utolsó maradékát mozgósította, és tudat alatt tisztában volt
ezzel.
Rainville észrevette, hogy Jenkins gyorsít. Intett a hozzá közel állónak – a kabát és a
maszk miatt nem tudta, ki az –, hogy siessen. És maga járt elöl a jó példával.
Jenkins megcsúszott, és térdre esett. Úgy pattant fel, mint egy tizenhat éves elsőbálozó…
Belehajszolta magát a menekülésbe, és most már mindegy volt, mit gondolt egy perce az
óvatosságról. Miután talpra állt, szaladni kezdett.
Ott magasodott előtte a rakpart szürkesége. Ha itt most nem találja meg gyorsan a
felvezető utat, akkor csapdába esett… Márpedig a betonfalon nem volt semmi
kapaszkodó, sem lépcsőfokok. Jenkins kapkodó tekintete egy folton akadt meg jobb keze
felöl… Mintha a part egy szakasza a jégre omlott volna. Talán a törmelékeken
felkapaszkodhat.
Botladozó léptekkel szaladt arra, és majdnem hasra esett egy lába előtt alattomosan
meghúzódó jéggel borított vasban. Az utolsó pillanatban ugrotta át, de elvesztette
egyensúlyát és ritmustalanul, megbillenve futott tovább. Egy pillantás hátra: most már
több árnyat is láthatott. Közelebb voltak, mint szerette volna.
Igen, ott felkapaszkodhat… ha lesz hozzá ereje. Jeges volt és meredek. A fagy tartotta
össze a köveket.
Emelte a lábát és támaszkodott a kezével, szinte négykézláb indult neki a meredélynek.
Kesztyűbe bújtatott, vékony, csontos ujjaival erősen kapaszkodott… több erő volt
karjaiban, mint a lábában. A lábai csúszkáltak, a csizmával nem talált megfelelő
kiugrókat, ezért aztán mindjárt az elején vissza is csúszott egy méternyit. Arca a jégen,
kapucnijára hó tapadt, behullott gallérja alá… és érezte a tél hidegét is… Jenkins ismét
nekiveselkedett.
Teljesen mindegy volt, mivel talál támaszt, térddel, könyökkel, ha kellett volna, még
foggal is kapaszkodott volna, csak jusson feljebb. Ez volt az a pillanat, amikor pánikba
esett, úgy érezte magát, mint a dunsztosüvegbe helyezett egér, amely hasztalan
kapirgálja üvegbörtönének falait, lecsúsznak róla lábai, körmei. Valamilyen úton-módon
mégis eljutott az út feléig.
Ekkor Rainville emberei megjelentek a törmelékkupac alján. Természetesen Tawee járt
elöl. Szinte megrohamozták a kupacot. Jenkins őket is választás elé állította. Itt csak úgy
juthattak fel, ha kibújnak fedezékeik mögül. Ez esetben viszont a lehető legkisebbre
akarták csökkenteni a kockázatot… azaz gyorsan kellett mozogniuk.
Nem csupán az üldöző szerepe ajzotta fel őket. Most mindenki nagy veszélybe
kerülhetett volna, ha jönnek a gépek.
Jenkins meghallotta üldözőinek zihálását és a mászás közben okozott apró zajokat,
puffanásokat, nyögéseket. A Vicelords-tagok sem bizonyultak ügyesebbnek a jeges,
magasba szökő terepen, s nem találtak nagyobb szerencsével kapaszkodókat. Ha eddig
el akarták kapni Jenkinst, hát ezután már meg is akarták szorongatni.
Jenkins már nem sokat látott, kapucnija annyira az arcába hullt és szinte rátapadt a
földre. Kétségbeesetten kapaszkodott, és remélte, hogy halad is… képtelen volt
megsaccolni. Néha visszacsúszott, s akkor idegesen kapkodott… ez sem segített rajta.
Egy fémforgács felszakította a kesztyűjét és belekapott az ujjába. Vörös vércseppek
hullottak a jégre, és a vér elöntötte a kesztyű belsejét is.
Ray Ahinak volt egy infrája is… A vércseppek élesen világítottak Jenkins nyomában. A baj
csak az volt, hogy a Skynet teremtményei is kiszúrhatják… még akkor is, ha az emberek
már elmentek innen. Kérdés, mennyire vérzik Jenkis. Ha csak kicsit, nem baj, mert a
jégen gyorsan kihűl a vér…
A menekülő férfi előtt hirtelen elfogyott a törmelék, felért a rakpart tetejére. Kapálózott,
mint a talajt vesztett macska, s emiatt majdnem visszacsúszott üldözői elé. Aztán előre
dobta magát, hasra esett és kapaszkodott.
…ekkor egy erős kéz elkapta a gallérját és a magasba emelve nekicsapta egy, még álló
falnak. Robert Jenkins ismét fogságba esett.
12. Az első összecsapás
Chicago, 2020. február 21. hajnal, 05:50

Patrick Owen lehúzta Jenkins fejéről a kapucnit, és letépte a maszkját. A vékony

emberke lélegzetének párája azonnal felhőként vette körül fejüket. A Melillótól kapott
leírás ráillett a fickóra, de Owennek biztosra kellett mennie.
– Ki vagy? – Az ellenálló odanyomta Jenkinst a falhoz. Egyik kezével a torkát szorította, a
másikkal a kezét fogta le, amivel Jenkins erőtlenül ütni akart. Megismételte még egyszer
a kérdést. – Ki vagy?
Jenkins hörgött egy kicsit. Tudott volna válaszolni, de nem akart. Nem makacsságból,
csupán nem használta a nevét évek óta. Mit számít, hogy hívják?
– Robert? – kérdezte Owen. – Segítsek?
Jenkins meglepődött. Tekintete végigsiklott a másik arcán, aztán kinyögte.
– Jenkins…
Owen engedett a szorításon. Elégedett volt, ilyen gyors eredményre senki nem számított.
Kifelé jövet azt beszélték, hetekig is eltarthat egy rejtőzködő alak felkutatása. Kiváltképp,
ha az olyan jól rejtőzködik, hogy a Skynet teremtményei sem találták meg.
– Ó, remek. Megvan a számítógépes zseni…
Robert Jenkins agya ebben a pillanatban kitisztult. Megvilágosodott számára a helyzet,
zavarodottságát elfújta valami hűvös nyugalom. Ez az ember nem a bandához tartozik…
Üldöznek – nyögte. – Itt vannak mögöttem.
Owen meglepetten pillantott a fickóra, aztán a gallérjánál húzva futásnak indult vele.
Nem messzire, csak a következő falmaradvány mögé.
Éppen időben hasaltak el. Tawee arca jelent meg az utca szintjén.
– Kik ezek? – kérdezte suttogva Owen.
– A Vicelords. Megszöktem tőlük.
Patrick Owen tudta, kiket takar a név. Pár hónapja még ő is egy banda tagja volt, és
hallott jócskán a „Bűn Lordjairól". Az ő bandája Gyilkos Fiúknak hívatta magát, és
gyűlölték a többi bandát, de kiváltképp a Vicelordsot. A legnagyobb ellenség volt, s csak
utánuk jöttek a kiborgok. Ünnepnap volt, ha lelőttek egy Vicelords-tagot, és karneváli a
hangulat, ha élve kaptak el egyet. Darabjaira szedték szét, órákon át kínozták. A
körmeivel kezdték, kitépték valamennyit, aztán levágták a felesleges testrészeket, és
végül kifőzték az illetőt… Órákig tartott a halálsikolya… s ha eszméletét vesztette, életre
pofozták.
Owen gyűlölte ezeket az alkalmakat, de gyűlölte a rivális bandát is. Zsákutcában érezte
az életét, ha embert kellett ölnie… A megoldás csak a bandából való kivonulás lehetett.
Owen Simon Poole hadseregében találta meg az életcélját.
– Baszod… – szaladt ki a száján. Nem örült annak, hogy Jenkinst ezek a fiúk hajtják.
Sürgős segítség kell!
Annál is inkább, mivel az első, nagydarab alakot féltucatnyi másik követte.
Owen maga elé vonta a fegyverét, és felhúzta. A kattanás iszonyúan hangosnak tűnt.
Meghallották az üldözők is, és nyomban szétrebbentek.
Egy távolabbi pontról az ellenállók egyike észrevette Owent, és látta az előtte állókat is.
Pillanatig gondolkodott csak, hogy vajon ki kuporoghat Owen mellett, aztán ment, hogy
értesítse a többieket: behatolók a területen.
Lassan minden Vicelords-tag felért a part tetejére. Két lépésnyire előttük Rainville ült a
földön, hátát egy fedezéknek vetve, szemben a folyóval, és integetett, hogy keressenek
fedezéket, ellenség van elől. A csapat két irányba nyitott… fogalmuk sem volt kikkel
állnak szemben, azok hányan vannak és mekkora a tűzerejük.
– De rohadt sokan jönnek! – kámpicsorodott el egy pillanatra Owen. Megsa
ccolta: majdnem tucatnyian vannak Jenkins nyomában. És a Vicelords nem adja fel! A
banda nem engedi el egykönnyen a prédát.
Idáig jutott gondolatban Owen, majd levonta a következtetést. Az a leghelyesebb, ha
elintézi azt, akit tud, annyival is csökken az ellenfelek száma. Kidugta M-16-osának
csövét a fedezék mögül, éppen idejében, hogy mellbe lőhesse az utolsó felkapaszkodó
bandatagot.
A lövés elkapta a férfit, és hátradobta. Ilyen közelről elemi erővel csapódtak a lövedékek
a testbe. Felszaggatták a kabátot, vér fröccsent ki hátul… majd a holttest elszállt, vissza
a folyó fölé. Hátára és fejjel lefelé érkezett meg a jeges törmelékhegy oldalára, majd
tehetetlen húsdarabként szánkázott alá vastag vércsíkot húzva. Csúszás közben a karok
a test alá szorultak, a test megpördült, megfordult… majd lejött a maszk is… Már nem
volt lélegzet, amit takarnia kellett volna.
Két bandatag rögtön tüzet nyitott Owen és Jenkins fedezékére. A remeteként élő
számítástechnikus szinte labdává gömbölyödött, kezét fejére tette. Lőttek már rá
párszor, de ez minden korábbi, ellene irányuló támadást felülmúlt. Azok csak futtában
megeresztett golyók voltak és csak a nyomában pattogtak… Most rengeteg fegyver
irányul feléjük.
A lövések zajára minden ellenálló, és a szomszédos hidak alatt érkező Vicelords-tag is
errefelé vette az irányt.
Két percen belül komoly tűzharc bontakozott ki a befagyott folyó fölött. És csak idő
kérdése volt, mikor érnek ide a kiborgok.
Owen hevesen integetett Thierry Mahmoudnak, hogy tudassa, aki mellette van, az az
annyira keresett Robert Jenkins. Mahmoud, aki egy házrommal arrébb térdelt,
megértette a jeleket, és rögtön mozgásba hozta embereit. Ki kell hozniuk a tűzvonalból a
fickót!
Amúgy sincs sok idejük.
Owen egy gránát után nyúlt, és leakasztotta övéről. Reménykedett benne, hogy a
bandatagoknak élve kell Jenkins, s ezért nem fognak ilyen eszközökkel élni. Bizonyítja
ezt az is, hogy az első sorozatok után csupán ketten viszonozták a tüzet.
Owen kibiztosította a gránátot, és messzire hajította. Robbanás hallatszott, és kövek
záporoztak a nyakukba.
Egy fedezék mögött fekvő Vicelords-tag halálos sebet kapott. A gránát egyik szilánkja
feltépte combján az ütőeret, és lüktetve-gőzölögve távozott belőle a vér. Nem lehetett
megállítani, a vastag nadrágban még arra sem volt esély, hogy elszorítsák. A férfi
elejtette a gépfegyverét, kezét combja belső felére tette, és bámult… Nézte hogyan
távozik testéből a vér.
Egészen addig, míg a vérrel együtt az élet is el nem szállt… A fickó egyre tompábban
gondolkodott, szívdobogása lassult. Nem érzett fájdalmat, csak a vér melegét. Nem esett
stresszbe… elfogadta, hogy vége van. Aztán elvesztette eszméletét és hanyatt dőlt.
Így halt meg.
Owen kibiztosított egy másik gránátot.
– Amint eldobom, futunk – vetette oda Jenkinsnek.
Amaz felemelte fejét, és haloványan bólintott. Arca fehérebb volt a hómezőnél.
Owen igyekezett oda dobni a gránátot, ahonnan a másik géppuska kattogása hallatszott.
Amint a gránát elszállt, megragadta Jenkinst és térdre kényszerítette. A robbanással,
füstfelhővel egy időben talpra szökkentek és meghajolva szaladni kezdtek egy távolabbi
rom felé. Hátul Mahmoud megpillantotta a menekülőket, és hogy fedezze őket,
acélmagvas lövedékeket köpött fegyveréből a folyóparti fedezékek felé.
Többen is beszálltak a lövöldözésbe, hogy Jenkinst fedezzék. A Vicelords két tagja, akik
oldalról szándékoztak bekeríteni Jenkinst, közelharcba kerültek két ellenállóval. Mellettük
akartak elosonni, és nem vették észre a két gubbasztó alakot. Az ellenállók gondolkodás
nélkül lőttek volna, de ahogy fordították fegyverüket, a bandatagok gyorsabbak voltak,
és a mozgást észlelve egyből nekik estek. Elütötték a gépfegyverek csövét, és kések
kerültek elő. Az egyik állva vívott késpárbajt, a másik a földön hemperegve birkózott. A
küzdelem hangjait ekkor már teljesen elnyomta a gépfegyverek kelepelése.
Az összeakaszkodott felek közül a Vicelords-tag volt az erősebb. Leszorította a földre
ellenfelét, és teljes súlyával ránehezedett. Karját a teste alá csavarta, és nem engedte
használni, rátérdelt a vállára. Így neki felszabadult egy keze, és ököllel néhányszor az
ellenálló férfi arcába vágott. Annak csupán egy vékony szűrőmaszk volt a száján és az
orrán, ami félrecsúszott, és a viselőjének nyakára csavarodott. A bandatag keze rátalált a
maszk gumijára és megcsavarta azt. Áldozata fuldokolni kezdett, és a kezekbe
kapaszkodva megpróbálta lefejteni az ujjakat a szűrő gumirészéről.
Eközben a késpárbajt vívók lassú kaszáló mozdulatokat téve kerülgették egymást és ki-
kicsaptak fegyverükkel a másik irányába. Ebben az öltözékben nem lehetett gyorsan
mozogni és ugrani, ezért a fémpengék gyakorta egymáshoz csapódtak: hárítani
könnyebb volt a vágásokat, mint menekülni előlük. Aztán a Vicelords-tag hirtelen le
akarta zárni a küzdelmet, és betámadt. Alulról felfelé szúrt, és késének éle valóban bele
is kapott a másik kabátjába, de félreütötték a kezét. Az ellenállók közé tartozó férfi
ugyanakkor a bandatag nyakára ment, és elkapta azt. Satuba fogta, közben térdre
zuhant és magával rántotta a másikat. Tartotta továbbra is, majd egy hirtelen
mozdulattal kifordította, és fordítás közben tövig a mellkasába vágta kését. A Vicelords-
tag összerándult, amikor a penge éle hangos reccsenéssel beszaladt bordái közé, majd
véres hab fröccsent ki a száján a következő lélegzettel együtt.
Még két rándulás, és vége volt. Az ellenálló undorodva engedte el a hullát, mintha csak
egy csótány lenne, aztán körülnézett. Társával éppen akkor végeztek.
A másik életben maradt bandatag egy kőhöz húzta fuldokló ellenfelét, majd két-három
erőteljes mozdulattal odacsapta a fejét. Ez sem volt azonban elég neki, és amikor egy
kisebb követ megpillantott, nekiállt módszeresen szétverni a másik arcát. Felemelte a
sziklát, amely valaha egy ügyvédi iroda előterének része volt, és lesújtott vele újra és
újra. Eltörte az arccsontot és az állkapcsot, s érezte, ahogy a kő mélyebbre csúszik a
koponyában. Hallotta a roppanást, s a vén-el kevert agyvelő az arcot takaró sapka alá
folyt… A fickót elragadta a hév, és alig bírta abbahagyni…
Az a kés állította meg, amit a lapockájába kapott.
Sziklát markoló véres-maszatos keze megállt a levegőben, aztán lehanyatlott. A
Vicelords-tag áldozatára dőlt, és kiszenvedett.
– Megdöglesz, rohadék! – mondta a két küzdelem egyetlen győztese. Későn.
Ám ő sem élte sokkal túl két áldozatát, mert ebben a pillanatban egy plazmasugár
elkapta a torkát és szó szerint lefejezte. A torzó jobbra repült, a fej balra, és labdaként
gurult alá egy kis kupacról. Nehézkesen pattogott, aztán megállapodott egy gödörben.
Tekintete az égnek meredt, de a férfi már nem foghatta föl, mit lát.
Hunter-Killereket. Nem egyet, de hármat.
A lövöldözés és a robbanások idecsalták a kiborgokat. Elsőként a repülő egységek
érkeztek meg, és halogén reflektoraik azonnal rátaláltak a torkolattüzek mögött álló
humánokra. A reflektorokat pedig plazmacsomagok követték, s a robbanások
egymásutánisága fagypont fölé melegítette a levegőt.
Lángrózsák nyíltak a romok között, a Vicelords és az ellenállók egyaránt menekülőre
fogták. Lehúzott fejjel próbáltak meg eltűnni a szálló faldarabok és a füstfelhő
takarásában. A Hunter-Killerek lassú manőverezéssel követtek egy-egy célponttá vált
humánt, és addig le sem szálltak róla, amíg meg nem történt a deaktiválásuk. Ha közben
befogtak egy másik célpontot, fotóoptikai szenzorjaikkal addig követték, amíg az
lehetséges volt, és ha időben végeztek az elsőként kiszemelt humánnal, rögtön
rátapadtak a másodikra. Ha a második menekülő kikerült a szenzorok által felügyelt
területről, a Hunter-Killer processzorjai optimális útvonalat számoltak, és keresésbe
fogtak.
Északról két Fejvadász érkezett a harcérintkezés színhelyére, keletről, a folyó jegén
pedig hat T-800-as közeledett. Mögöttük újabb hullámokban közelítettek lánctalpasok és
kiborg-egységek. Gyűltek a Skynet titánszörnyei, és elzárták a menekülés lehetséges
útjait.
Remegett a föld és morgott a találatoktól, évek óta megbolygatlan kőhegyek indultak
meg. Egy Vicelords-tag a kövek alatt végezte be: leverte a lábáról egy plazmacsomag
nyomán meginduló kőzuhatag, majd tonnás faldarabok csúsztak rá. A nő, merthogy egy
huszonhárom éves fekete bőrű nő volt az áldozat, sikított, mialatt a kőtömbök
szétdarálták a lábát, majd szétroppantották medencecsontját. Amikor a mellkasára
nehezedő nyomás alatt a bordák összeroppantak és átszúrták a tüdőt, illetve
kiszakították a bőrt, és véres masszával borítva emelkedtek ki a ruhát is kilyukasztva,
akkor a sikításhoz már nem volt több levegője. Hályog ereszkedett a szemére a halál
biztos jeleként, majd egy kőtömb telibe találta az arcát is; a felismerhetetlenségig
eltorzította és végleg eltemette.
Felette elzúgott egy áldozatot kereső Hunter-Killer, turbinái mély dübörgéssel
duruzsoltak.
Az egyik Fejvadász megkezdte a tüzelést. Egy ellenállóba botlott, és cafatokká lőtte szét
a megdöbbenten álló férfit. A Fejvadász még akkor is tüzelt, amikor monitorain átfutó
számsorok arról tanúskodtak, hogy processzorja száz százalékosra értékelte a humán
elpusztításának valószínűségét: a lövegtornya egyszerűen besült.
A fedélzeti hibáról informáló energiaimpulzusok végighullámzottak a vezetőkön, de a
vezérlés nem tudta kijavítani a hibát, ezért aztán a géptest mozgásba lendült, és
fegyverével pásztázva addig haladt előre, amíg energiatelepei le nem merültek.
Plazmasugara izzásig hevítette környezetét, és pusztított, amerre a lövegtorony fordult.
Mindeközben egyre több hibaüzenet indult útjára az ostyaáramkörös rendszerben, egyre
több vörös fényű figyelmeztető üzenet villant el a belső képernyőkön. A tomboló
fémördöggé változott Fejvadász lassan nyomult a folyópart felé, széles sugárutat vágva.
A maga által létrehozott pokolban már képtelen volt bárkit is észlelni, de ilyen támadóerő
mellett erre nem is volt szükség, észlelés nélkül folyamatos tüzelésével három embernek
okozta még halálát. Ezek az emberek, bandatagok és ellenállók, egy lobbanásban égtek
el, s csak megszenesedett, füstölgő csontok maradtak utánuk. A húsuk, vérük párává
válva illant el az elképzelhetetlen hőségben.
Az izzó fémek, lángra lobbant bútorok fénybe vonták a környéket, és némiképp
segítettek a többiek menekülésében. Vagy éppen abban, hogy a bandatagok és
ellenállók, ha egymásba futottak, könnyebben azonosítsák egymást.
Patrick Owen és Robert Jenkins belebotlottak egy Greg Sanders nevű Vicelords-tagba. A
férfi kinyújtott kézzel, fegyverét rájuk szegezve közeledett.
– Nem téged keresünk, te kis vakarcs? – kérdezte Jenkinstől.
Owen idegesen pislantott fel az égre, két Hunter-Killernek a turbináit látta, ezek
távolodtak, egynek pedig az oldalát, az egy utcával arrébb, párhuzamosan haladt.
– Te vagy az a számítógépes buzi? – kérdezte türelmetlenül Sanders. Őt is idegesítették
a gépek. Látta a hibás Fejvadász által gyújtott tüzeket is.
– Én… igen – nyögte Jenkins. Átvillant az agyán, hogy ez nem fogja lelőni őt. Owen elé
lépett. Nem önfeláldozásból, hanem mert a két rossz közül a kisebbiket választotta,
illetve azt, amelyik kisebbnek tűnt. És Owen megvédheti a bandától…
Owen azonnal kihasználta a lehetőséget.
– Állj arrébb! – ordította Sanders, és kinyújtott kezével a gépfegyverhez kapott. Most
annak csövével adott nyomatékot szavainak. – Állj arrébb!
Jenkins megrettent, nem látta, hogy felkészült-e Owen. Sanders ingerülten felé lépett,
Jenkins félreállt, Owen pedig tüzelt. Hiba volt, hogy Sanders nem lőtte le azonnal Patrick
Owent. Ezért a hibáért halálával kellett fizetnie. Hátrahanyatlott, aztán meghúzta a
ravaszt, a golyók felröppentek a februári égboltra.
Egy Hunter-Killer azonnal feléjük fordult. Audioszenzorai mérték, radarja pedig befogta a
fegyverből kiszabaduló lövedékeket.
Owen rohanni kezdett, és karjánál fogva kényszerítette erre Jenkinst is. A másik férfi
azonban megvetette a lábát, és nem hagyta, hogy Owen vezesse.
– Jöjjön az istenit! – üvöltötte az ellenálló.
– Nem… Arra van egy rejtekhely! – Jenkins kiszakította karját, és elindult jobbra.
Owen hitt neki, és követte. Aztán rohanvást elévágott.
– Hol? – kérdezte kiáltva. A közeledő Hunter-Killer turbinái egyre hangosabbá váltak.
– Arra! – Jenkins futás közben megmutatta, de nem csupán az irányt. Karja lefelé állt, és
egy faajtóra hívta fel a figyelmet. Owennek pengeként vágott az agya. Mivel gyorsabb
volt, mint Jenkins, odarohant az ajtóhoz, és lebillentette. Fekete lyuk ásítozott mögötte.
A magasban repülő gyilkológép rátalált a halott Greg Sandersre. Egy pillanatig elidőzött
rajta halogén „szemeivel". A mellkasán sorjázó lyukakból csak egy logikus következtetést
tudott levonni… És máris tovább keresett.
Jenkins megérkezett Owen mellé, és Owen kérés nélkül elkapta, és betaszította a lyukba.
Aztán maga is bevetődött mellé. Kinyúlt az ajtóért. Az utolsó pillanatban rántotta fel, a
Hunter-Killer elzúgott fölöttük, a lyuk mélyén is hallották. A reflektor egy pillanatra
átsiklott fölöttük, az ajtó szélei megvilágosodtak, majd rájuk borult a védő sötétség.
Csak egyet tehettek: vártak.
13. Harag és …
Chicago, 2020. február 21. reggel, 08:20

– Volt visszajelzés? – kérdezte Simon Poole a jelentést tevő hármas csoport rádiós
tagját.
– Semmi – felelte Ian Matthews. Naponta háromszor adta le a három Shakespeare-
idézetet, mindig az előre megadott időpontban, és várta a választ… Aztán pakolt és
menekült. – Meddig csináljuk még?
– Ameddig nem lesz eredmény.
– És a Los Angeles-iek érteni fogják?
Poole vállat vont. Csak reménykedhetett benne. Nem volt könnyű megtalálni azt a kódot,
amelyet csak ember érthet, egy szuperszámítógép viszont nem. Most ezt a kódot
sugározzák át fél Amerikán, és reménykednek benne, hogy a Skynet sosem fejti meg…
De John Connornak, már ha létezik John Connor, értenie kell… A legendának tudnia kell,
mit akarnak itt Chicagóban. A chicagóiaknak fontos volt, hogy választ kapjanak
kérdéseikre; hogy tudják, él-e az ellenállás legendás alakja, akiről kevesebb
információjuk van, mint a „mesebeli" Skynetről. Valaki bedobta a köztudatba a nevét, és
minden más csupán találgatás körülötte.
Mintha Chicago a világ vége lett volna. A bandaháborúk a legmélyebb tudatlanságba
taszították az itt élőket. Poole azt sem tudta, mi a helyzet a világban… Lehet, hogy
Európában már győztek az emberek? Minden megeshet. A parancsnok úgy vágyott egy
távoli kapcsolatra, mint sivatagi vándor egy korty vízre.
– Menjetek pihenni! – mondta Matthews-éknak. – A projektet nem adjuk fel. Minden
csoport továbbra is napi három alkalommal fog adni, és választ vár…
Rájuk nyitottak. Egy fehérbe öltözött nő volt az, aki az orvosiból szaladt át, hogy tudassa
a parancsnokkal, hogy a hajnalban kiküldött csapat egy tagja visszatért. Sebesülten… és
azt mondja, ő az egyetlen túlélő.
Simon Poole rohanvást vágott át az étkezőn, majd beszaladt egy kis folyosóra és meg
sem állt az orvosi szobáig. A Jenkins után kutató csapat majdnem teljesen
megsemmisült! Az ápoló futás közben gyorsan elhadarta a megtudott információkat. A
hírt Thierry Mahmoud egy sebesülten visszabotorkáló embere hozta meg. Egyszerre
támadtak rájuk a déli városrészből érkező bandák és a kiborgok.
Két szakasz harcedzett veterán, megcsömörlött gyilkosokból lett igaz emberek… Most
többségük halott… Ez túl nagy áldozat.
Poole szinte berobbant az orvosi rendelőbe. Nem állíthatta meg senki, se az orvos, se az
ápolók… Bár az orvosnak kinevezett John Garrick se rendelkezett több papírral, mint a
körülötte tevékenykedők, Garrick is csupán ápoló volt a háború előtt a Cook County
Hospitalban.
Poole betört a kis szobába, és egy pillantással felmérte a terepet. Túlélőtechnika volt,
kint a városban is jól jött… Középen, Garrick előtt Timothy Borne ült, bal karja könyök
alatt hiányzott. Úgy lógott a hús, csont nélkül, mint a ruha rongyai… Borne apatikusan
bámult maga elé.
– Mi a fene történt?
Garrick felegyenesedett, és feddőn rászólt a parancsnokra.
– Simon!…
– Csendet, John! – Poole leállította az orvost. – Tim, van értelme kiküldenünk embereket
a túlélőkért? Tim, van értelme embereket kiküldenünk a túlélőkért?
– Simon, szerintem meg sem hall… Óriási sokk érte.
– A mi embereink mindent kibírnak – mondta a parancsnok szinte hipnotikus
arckifejezéssel. – Borne… menjen ki egy osztag segíteni?…
A sebesült felpillantott és megrázta a fejét. Poole arckifejezése megváltozott: kőkemény
elszántsággal vette tudomásul a tényt.
– Kik voltak?
– A folyón túlról jöttek – mondta reszelős, fáradt hangon Borne. Garrick felhasította a
ruha megmaradt ujját, és a sérült egykedvűen pislantott a feltáruló, zúzott-égett
könyökre. Ó addig is végezte a dolgát. – …és rengeteg gép.
– A bandák és a gépek együtt támadtak?
– Előbb a bandák… és a csatára jöttek a gépek.
– Miért nem vonultatok ki a helyszínről? Borne vállat vont.
– Simon… – Garrick megragadta Poole könyökét, és félrevonta. – Ne zargasd, nincs olyan
állapotban, hogy pontosan beszámoljon neked mindenről. Alig van fájdalomcsillapítónk,
többet nem tudok beadni neki, és műtőasztalra kell kerülnie nagyon gyorsan… Menj ki!
– Megjöttem! – A végszóval egy időben robbant be az orvosiba Philip Aquino.
– Borne a páciens – mutatott Borne-ra Garrick. – Hamarosan odalesz a fájdalomcsillapító
hatása. Siess!
Aquino egy vacak, már régóta rossz, de csodálatosan kifényesített zsebórát vett elő a
zsebéből. A magas, vastag szemöldökű, igézően kék tekintetű férfinak volt egy
különleges képessége: az elmúlt években egyfajta hipnotikus képességet szerzett egy, a
romok alól kiásott szakkönyvből. Garrick az ő segítségét vette igénybe, ha a
fájdalomcsillapítóval spórolni akart, és azzal mindig takarékoskodni kellett… Aquino
kikapcsolta a sérültek fájdalomközpontját.
Most egy széket penderített Borne elé, leült rá, majd felemelte az óráját a magasba.
Kifújta magát, nyugalmat erőltetett vonásaira. Lehunyt szemmel várt pár másodpercet,
aztán elhúzta kezét a sérült tekintete előtt, lassan, addig, míg Borne tekintete a kezére
nem fókuszálódott, aztán Aquino az órára mutatott, és azt lassan himbálni kezdte.
– Tim… Tim, figyeld a himbálózó órát!… – mondta nyugodt, mély hangon. – Ez az!
Koncentrálj az órára…
Poole kivonult az orvosiból. Az ajtó előtt azonban megállt, és megpróbálta számba venni,
kiket is vesztett el. Az eredmény egyszerre volt elkeserítő és haragra gerjesztő… a
legjobb emberei vesztek oda.
Amikor az ellenállás első tagjai egymásra találtak, legfontosabb feladatuk az volt, hogy
megtisztítsák ezt a városrészt a bandáktól. Az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazva
egymásnak ugrasztották a rosszfiúkat; megtehették, a csapatukban majd minden banda
képviseltette magát. Aztán pedig kifüstölték a megmaradtakat… Helyzeti előnyben
voltak, mindent tudtak róluk. Csak ezután kezdhették meg a harcot a gépek ellen. S
most kezdődik minden elölről… megjelent egy új banda a területen. Az eredmény: két
tucat halott ellenálló.
Hangzavar támadt a bejárat környékén, amire Poole felkapta a fejét, aztán mozdult is. A
csontjaiban érezte, hogy újabb ember tért vissza a harcból… abból a harcból. Rohant,
ahogy a harctéren rohan az ember – támad vagy menekül, egyre meg. Átszaladt egy kis
boltíves szűk részen, amely az előteret kötötte össze a hátsó lakrészekkel, aztán már
láthatta is az ajtónál álló tömeget, legalább húszan vették körül a beeső alakokat.
Utat nyitottak neki.
Robert Owen állt ott egy kis emberrel, aki majdnem összeesett a fáradtságtól. Poole-lal
egy időben ért oda Melillo is… Átverekedte magát a tömegen.
– Ő az! – rikkantotta szokatlan élénkséggel. Owen csendesen mosolygott, és a falnak
dőlt.
– Van valakinek egy cigije? – kérdezte szárazon. Kettőt is kapott.
– Hol akadtál rá?A Vicelords üldözte.
Poole lelkére óriási árny telepedett. Nézte a kis férfit, és nem tudott örülni a jelenlétének.
A Vicelords akar betörni a területükre… S ha eddig nem is akart, hát mostantól kezdve
bizonyosan ide rendelik a bandatagokat. Az ellenállás nagyon nehéz időknek néz elébe.
Owen remegő kézzel gyújtott rá a cigire.
– Iszonyú nagy pusztítást csináltak a gépek – morogta. – Ki jött vissza?
– Eddig csak Borne… – válaszolta valaki. – Fél kézzel.
– Senki más?
– Senki.
– Uramisten! Remélem megérte…
Poole intett két embernek, hogy fogják meg Jenkinst.
– Fektessétek le egy cellába, és adjatok neki mindent, amit kér! Kaját, piát… Vigyázzatok
rá, ne hagyjátok egyedül, de ne érezze azt, hogy fogoly! – A parancsnok Owenhez
fordult. – Mit tudsz a kintiekről?
– Semmit…
– Jenkins könnyen jött?
– Amíg el nem tűntünk a kiborgok elől, addig könnyű volt. Aztán leereszkedtünk a
csatornákba, és akkor megpróbált meglógni. De nem volt annyi ereje. Akkor
megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem akarjuk bántani, és a szaktudására van
szükségünk. Nehéz volt, miközben a csatorna falai majdnem ránk dőltek… Mindent
hallani lehetett lent… Szörnyű volt.
– Megértette?
– Nem hiszem. Csak a számítógépek miatt jött. Csak ezért jött, de onnantól, mint egy
kezes-bárány. Ennek a fazonnak olyan a számítógép, mint nekünk a levegő…
Melillo jelentőségteljesen nézett Poole-ra. Jenkinsnek és két kísérőjének utat nyitottak az
idecsődült emberek. Ekkor már mindenki tisztában volt azzal, hogy mi történt, és csupán
mélységes mély csönddel reagálták le az eseményeket. Ehhez nem volt mit hozzáfűzni,
nem kellett semmit mondani… A parancsnok körbepillantott az arcokon.
– Egy áldozat sem hiábavaló, ha általa megsemmisíthetjük a Skynetet – emelte fel
hangját ekkor Poole. Szavai mindenkinek szóltak. – Nem szeretném, ha Robert Jenkinst
ellenséges hangulat venné körül. A férfi nem tehet semmiről… az ellenségeink pedig
továbbra is a gépek. Nem őt váltották meg bajtársaink az életükkel, hanem az egész
emberiséget…
– Túl összetörtnek tűnt a fickó… – kérdezte Maya Burgess. – Mi lesz, ha nem vesszük
hasznát? – Akkor megmentettünk egy emberi életet.
– Hasznát fogjuk venni… – felelte Melillo. – Nem mindenki harcos… Jenkins húsz éve sem
volt se magasabb, se erősebb… Mégis okosabb volt mindenkinél, akit ismertem, ha
számítógépekről volt szó…
– Nem kell különösebb erőfeszítés senkinek ahhoz, hogy ezt elhitesse veled – rántotta
meg vállát Billy Harding. Ő sem nézett ki sokat leendő kollégájából, de ebben volt egy kis
szakmai tartás is… Bár megjegyezte magának, hogy Jenkins a számítógépek említésekor
vált kezesbáránnyá.
Mások Robert Owent faggatták, hogy tudja-e, hogyan kezdődött az ütközet. A férfi
kényszeredetten vallotta be, hogy ő lőtt először Jenkins védelmében… A Vicelords-tagok
nagyon sokan voltak. Nem lehetett volna elillanni.
Poole őt is kimentette a felelősség alól. Mindenki előtt tudatta Owennel, hogy helyesen
cselekedett. Ha nem ő lő először, megteszi egy bandatag… Mindegy, hogy a
lőszerraktárban melyik puskaporos hordó robban föl először…
Az ajtónál őrt állók egyike izgatottan kiáltott hátra, hogy még ketten jönnek… Kis
fülkéjéből, a belső kamerák közvetítette képről szerezte az információt. Az érkezők első
pillanatban felismerhetetlenek voltak, egyiküknek támogatnia kellett a társát. Aztán az
arcvonások azonosíthatóvá váltak, legalábbis az egészséges férfi vonásai… Thierry
Mahmoud volt az.
Ketten is ugrottak, hogy nyissák a nehéz páncélajtót, amely a bázis belsejébe vezetett.
Poole, amint meglátta, hogy a sebesült milyen állapotban van, azonnal hordágyért
szalajtotta embereit.
– Hordágyat! – üvöltötte Mahmoud is kétségbeesetten. Amint belépett, ölbe kapta társát,
és úgy tört előre, botladozó járással, hatalmas akaraterővel de remegő izmokkal. Arcát
égésnyomok tarkították. – És hívjátok Garrick-et!
Az orvos azonban még mindig Borne-nal volt elfoglalva. Hozták a hordágyat, és
Mahmoud finoman ráhelyezte társát. Aztán húzta csak le fejéről a kapucnit. Lisa Maehl
feküdt társai gyűrűjében. Szeme tétován rebbent, és megtalálta Mahmoudot. A férfi
akkor már a kezét fogta, így vágtattak az orvosi szoba felé.
– Nyugi, benn vagyunk! Benn vagyunk. Most már tarts ki! Tarts ki nekem!
Lisa köhögött, és mellére helyezett kezével megmarkolta a kabátot, ott ahol egy égett
lyuk tátongott ágyékrészen. Bárki láthatta, hogy a lyuk mögül eltűnt a test… a plazma
egyszerűen kitépett a nőből egy darabot.
– Hol van Garrick? – kiabálta Mahmoud. Kiejtése franciás ízt vett fel… ha a férfi ideges
lett vagy ingerült, akkor mindig visszatért tájszólása. Ahogy Párizsban beszélték az
amerikai-angolt.
– Operál – kiabálta elölről valaki.
Emberek suhantak el a hordágy mellett, leelőzték őket, és nyitották az ajtókat…
eltakarították az útakadályokat, félretolták a kíváncsiskodókat, akiknek fogalmuk sem
volt mi történt, és éppen akkor tévedtek erre a folyosóra. Mahmoud egyre erősebben
szorította a nő kezét, érezte, hogy annak egyre gyengébbé válik fogása…
– Már csak pár méter! – Előre üvöltött. – Kerítsenek valakit, aki segít!
Lisa Maehl tekintete egyre zavarosabbá vált, ajkai szétnyíltak… mintha csak a lélek
keresne elegendő rést ahhoz, hogy megszökhessen a testből.
A málló falú, szürkés alagút egy részénél Mahmoud kénytelen volt elengedni a nő kezét,
nem fért volna el mellette. Kétségbeesetten nézett utána. Még sose látták ilyennek, a
csoport tagjai ekkor döbbentek rá, hogy több volt a férfi és nő között, mint egyszerű testi
kapcsolat. Mahmoud ott járt a hordágyvivők nyomában, és amint tehette, rögtön
megragadta Lisa kezét… mintha hűvösebb lett volna…
– Találtatok már egy orvost?…
Tudta, hogy Garrick az egyetlen.
Az ápolók befordultak egy félig üres helyiségbe, amelyet szintén orvosi szobának
használtak alkalmanként. A nőt letették középen egy hosszú fémasztalra. Mahmoud
körülnézett: a két hordágyvivőn kívül csak egy ember volt mellette… mások nem
követték ide… Ápoló azonban egy se…
Megfordult volna, hogy kiüvöltsön a folyosóra, de megérezte kezén keresztül a nő
akaratát. Visszafordult.
– Lisa?…
– Thierry… Felesleges… – Maehl hangja gyenge volt, suttogó. A szemét már hályog
borította, s csupán egyetlen másodpercre villant fel benne fény, amikor kimondta a férfi
nevét. – Érzem, hogy terjed a… hideg…
– Lisa, tarts ki! Jön az orvos – Mahmoud kemény hangsúlyával akart erőt önteni a
haldoklóba és önmagába.
– Nem… – A nő feje félrebillent, szemvillanásra, mintha ismét a férfi tekintetébe mélyedt
volna tekintete. – Szeretlek.
Aztán meghalt.
Mahmoud megszorította a kezét, és rá akart parancsolni, hogy tartsa magát, azután
rájött, mennyire nevetséges lett volna ezzel… a halálnak nem parancsolhat. Ehelyett
felállt. Ott volt, amikor a Halálosztók és a Hunter-Killerek felszámolták a csapatát…
Szeme előtt haltak meg bajtársai, és a szeme előtt érte a gyilkos lövés Lisa Maehlt, akit
az elmúlt hónapban jobban megszeretett, mint bárki mást az életében. A nő önálló volt,
kemény és határozott. Tudta mit akar, nem erőszakolta rá magát a férfira. Akkor jelent
meg, amikor kellett, és nem máskor, mindezek mellett Mahmoud azt vette észre, hogy
egyre többször vágyik a társaságára. Azt sem tudta, hogy ez szerelem.
Még most sem volt tisztában vele… csak valami őrülten fájt legbelül.
A férfi a magasba lökte a kezét és felüvöltött. Simon Poole ott állt a háta mögött pár
méterrel… Thierry Mahmoud hangja azonban az egész bunkert betöltötte, mindenki
hallhatta fogadalmát.
– Leszámolok veletek! – üvöltötte. – Kinyírom az egész bandát!…
A chicagói ellenállás fiai közül a Vicelords és a Skynet legádázabb ellenségévé vált.
14. …düh
Chicago, 2020. február 21. délelőtt, 10:10

Tawee merő vér volt, amikor beesett a Vicelords búvóhelyére. Faltól falig csapódott, mint
valami őrült, öklével verte a durva köveket, és egyáltalán nem érdekelte, hogy az öklei is
felhasadnak. Fröcsögött a nyála, és mindenkit elsodort, aki elé került. Nem is
próbálkozott senki, hogy megállítsa. Üvöltéseiből és átkozódásaiból kiderült, mi történt;
Jenkins megint meglógott, az üldözésére küldött csapat tagjai meghaltak, és nem csupán
a gépek voltak azok, amelyek a pusztulásukat okozták, hanem egy északi banda tagjai
is…
Miután Tawee mindenki szeme láttára kidühöngte magát – nyilvános őrülete egyébként a
többieknek szólt –, leült a bázis legjobban látható asztalához, és belekötött azokba, akik
gyanútlanul elmentek mellette. Egészen addig, míg Damon Tochear meg nem jelent. A
bandavezér intett a távolból Tawee-nek, hogy jöjjön, és a tagbaszakadt néger, mint
valami kiskutya, meghunyászodva követte.
– Szedd rendbe magad! – mondta Tochear utálkozva a feketének. – Aztán gyere be az
irodámba!
Tawee felkereste a nyilvános fürdőt, ahol a bandatagok dézsában fürödhettek és
mosakodtak, és miután megszabadult gönceitől, vízzel megtisztította testét és sebeit. A
hideg víz józanítóan hatott rá, bár meglehet, a bandavezér megjelenése volt, ami
kijózanította… Tawee megmosta izmos felsőtestét, az olajos foltokat még jobban
elkenve. Aztán az egyik dézsába dugva fejét, az arcáról is lemosta a mocskot…
Furcsa dudort érzett arca mindkét oldalán. Összevont szemöldökkel tapogatta a
dudorokat, majd amúgy vizesen körülnézett egy tükör után. A fal melletti fémszekrények
tetején egy-egy kopott tükörcserép szerepelt borotválkozó-tükörként a bandatagok
reggeli tisztálkodásaikor… Tawee odaballagott, és megnézte a dudorait.
Sebeket látott.
Egy seb jobb oldalt, egy seb balon… Golyó ütötte nyom. A csatában átlőtték az arcát.
Valószínűleg akkor is üvöltött, és a gépfegyverlövedék egyik oldalon be, másikon ki,
átsüvített álkapcsa között, nyelve felett… Észre sem vette. Aztán rohamozott tovább.
– Tetess be karikát! – nyögte be valaki hátul. Tawee csak felmorrant, de nem reagált.
Némán felöltözött, aztán ment Tochear elé.
Damon Tochear mellett ott ült két alvezére, Elton Cutts és Don Hooks. Hooks azért
lehetett alvezér, mert előszeretettel ölte meg a sajátjait is, ha nem tetszett a képük.
Nem volt benne semmi gátlás és az élet annyit sem ért számára, mint egy utcán heverő
kődarab. Ezen felül nyitott szemmel aludt, és mindenütt volt füle… lehetetlen volt
megölni. Ha pedig egy ilyen ember nem lesz gyorsan hulla, akkor ugyanezzel a
gyorsasággal alvezérré, sőt, vezérré is válhat.
– Gyere be! – intett Tochear Tawee-nek. – És most próbálj meg érthető lenni!…
Hooks Tawee elé tolt egy pohárka saját főzésű pálinkát. Senki nem tudta, mi van benne,
csak azt, hogy rohadtul árt, és öli az agysejteket… de éppen ezért itták. Tawee nem is
kérette magát, és felhajtotta, aztán várakozón nézett körbe. Nem kapott többet. Erre
lezökkent egy székbe.
– A folyónál utolértük – mondta a fekete komoran. – Utánamentünk a jégre és majdnem
elkaptuk… amikor belebotlottunk egy másik bandába. Kitört a tűzharc, aztán jöttek a
kiborgok… Mindenki ott maradt. Beleégettek minket a földbe…
– Kik voltak?
– Fogalmam sincs. De nagyon sokan jöttek. Legalább húszan. És nagyon profin
mozogtak. Cutts rezzenéstelen tekintettel nézte Tawee-t. – Otthagytad őket? – kérdezte.
– Senkit nem hagytam ott – fortyant föl Tawee. – A rohadék gépek lőttek minden
mozgóra, kinyírták még a patkányokat is… Felolvadt a folyó jege, olyan tűzerővel
rontottak ránk…
– Érdekes, hogy te mindent túlélsz…
– Mert én nem vagyok olyan barom, hogy kiállok a fedezék mögül és szembefordulok a
kiborgokkal. Három fickót nyírtam ki egyedül – Tawee üvöltött. – Azok a kibaszott
kiborgok viszont sebezhetetlenek ilyen zűrzavarban… Kerestem túlélőket és nem találtam
mást csak lángoló hullákat, a bűzük egészen belém égett… Még a pofámat is átlőtték!
Belenyúlt a szájába és megpróbálta kitolni az ujját a lyukon. Majdnem sikerült.
– Jól van, Tawee! Elhisszük… – emelte fel a kezét Tochear. – Ne cseszegesd, Elton!
– Csak az igazat akarom tudni.
– Majdnem szétlőtték a fejét… hagyd már! – Mindeközben Tochear jót szórakozott. –
Nem láttál bandajeleket, valamit, ami a kilétükre utalhat?
Tawee vörösben forgó szemekkel nézett egyikükről a másikukra. Még mindig ideges volt,
de nem tudta, mi zajlik vele szemben.
– Nem láttam semmit – mondta mogorván. – Sem a falakon, sem a ruhákon. De nagyon
szervezettek voltak…
Hooks megkopogtatta az asztalt.
– Melyik banda nyomulhatott be a területre? – kérdezte. – Akármelyik is, túl közel
kerültek. Lehet, hogy nem tudták, kivel szállnak szembe, de ez mindegy. Úgy néz ki,
elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy lőjenek arra, aki átkel a Chicagón.
– Nem engedhetünk meg egy erős riválist, most kellene lecsapni rájuk – vélte Cutts. –
Megvan hozzá az erőnk…
– Átmehetnénk a csatornarendszerben – lelkesedett Tawee. – Szerintem azokat nem
ismerik… Nyílt az ajtó és Joseph Rainville esett be.
A, a másik túlélőgép… – jegyezte meg flegmán Cutts.
Rainville sem volt jobb állapotban, mint megérkezésekor Tawee. Úgy nézett ki, mintha tíz
különálló részből pakolták volna össze. A bal karja kificamodott, jobb lába megégett, és
hiányzott fél arcáról a bőr, vörösben játszott feltáruló húsa. Ő még nem mosakodott ki.
Meglátta Tawee-t és némiképp megnyugodott, hogy nem ő maradt egyedül életben.
– Elvesztettétek a jó híreteket – mondta Cutts. – Be kéne épülnötök egy másik bandába,
esküszöm a mi segítségünk nélkül is kihalnának. – És mindehhez az a hideg tekintet
járult. Cutts feltehetően tréfált.
– Legalább annyira erősek, mint a Vicelords… – mondta gyorsan Rainville, aki állapotával
akarta megváltani az életét. Nem bízott benne, hogy Tochear most is életben hagyná.
Szerencséjére azonban a hír, amelyet hoztak, rosszabb volt, mint hogy ki lehessen tölteni
rajtuk minden bosszúvágyat. – M-16-osokat használnak. Csapatban mozognak…
– Kik lehettek? – fordult hátra Tawee.
– Azt én se tudom – Rainville beljebb vánszorgott. – Feketét és fehéret egyaránt láttam a
hullák között… És, azt hiszem, elmenekítették Jenkinst.
– Életben van? – Tawee ideges lett. Előre nézett Tochear-re. – Tudhatja, hol van a bázis!
– Nem tudhatja – hűtötte le Tochear. – De még egy ok ara, hogy kinyírjuk a másik
bandát. Szedjétek rendbe magatokat! Kimentek a következő csapattal… és felderítitek az
északi részt…
– Fegyverkezünk? – kérdezte Hooks.
– Fegyverkezünk – bólintott Tochear. – És holnaptól házról házra járva hozzá csatoljuk a
Chicago fölötti részt a birodalmunkhoz. Jenkinst pedig megöljük, ha megtaláljuk…
Senkinek nem kegyelmezünk… Ha hetekig tart, hát hetekig tart.
– Kinyírhatjuk Jenkinst – morogta elégedetten Tawee.
– Emberekre van szükségünk – Hooks előhalászta a pálinkát az asztal alól, és meghúzta.
– Minden bázis küldjön két osztagot! Aztán a folyón túl kell találnunk egy föld alatti
helyiséget, amelyet központként használhatunk… Szükség lesz az állandó jelenlétre is,
nem mehetünk mindig innen…
– Vinnéd a bulit? – kérdezte Tochear.
– Hogyne – mondta Hooks. Megnyalta a szája szélét és fenyegetőn elvigyorodott. –
Odamegyünk és rendet csinálunk. Akit eddig nem irtottak ki a gépek, azt kiírtjuk mi. A
Vicelords nem akármilyen összecsapás előtt áll… És meg fogja nyerni!
15. Az elégedettség impulzusa
Cheyenne-hegység, 2020. február 21. délelőtt, 10:20

A Skynet megkapta a chicagói egységek jelentését a hajnali összecsapásról. Vizuális

felvételek is érkeztek, amelyeket elemzőegységei feldolgozhattak… Ha a Skynetnek lettek
volna érzései, most elégedettséggel töltötte volna el a látvány; így csupán számadatokra
bontották le processzorjai, és azok alapján értékeltek. A gépi agy végkövetkeztetése az
volt, hogy utasítása, amelyben a kiborgok aktivitását növelte, pozitív eredményeket
hozott.
A felvételek mellett hat másik jelentést is kapott a célterületről. A hat T-800-as Alfa a
város utcáit rótta, és mindegyikük túl volt már tucatnyi jelentéstételen. Egyelőre a
terepet mérték fel. Kettőnek már sikerült kapcsolatba kerülnie emberekkel. Mindkettő
egy-egy bandához csatlakozott… A Skynet tudta, hogy Chicago a bandák otthona, de a
beszivárgó egységek révén most még pontosabb információkra tett szert. A T-800-asok
brutális erejükkel bizonyították a két bandának, hogy alkalmasak a tagságra. Mindkét
kiborg agyonverte kihívóját.
A chicagóiak nem tudták, kit fogadnak be. Itt még hírből sem ismerték a beszivárgó
egységeket.
Mindezek az információk mellett a Skynet sokkal több processzoridőt szánt a
rövidhullámon feladott üzeneteknek. Shakespeare összes művét előhalászta hálózatának
eldugott részeiből, és a fellelhető elemzéseket is betöltötte magának, mégsem jutott
egyről a kettőre.
A John Connort megcélzó adások egyébként a történtek ellenére sem ritkultak.
Három Shakespeare-idézet. Egy a Rómeó és Júliából, egy a Hamletből, és egy a
Machbethből… Mi lehet a küldők célja vele?
A Skynet közös szavak után kutatott. Nem csak a drámákban, hanem az irodalmi
elemzők munkáiban is… De nem talált. Aztán a betűk anagramma-szerű
csoportosításával folytatta, és végigpróbálta az összes rejtjelkódot, amit a katonai
adatbázisokban talált. Egyre nagyobb kutatási területet és egyre több processzoridőt
szentelt a témának.
Pszichológiai moduljai szerint ugyanis a humánok nem csupán a költészet élvezetéért
bocsátják az éterbe egy négyszáz éve halott másik humán szavait.
Majd a T-800-as Alfák…
A Skynet tíz tízkor másodszor is végigfuttatta a hajnali felvételeket. A sérült Fejvadász
tombolását, a HK-k embervadászatát és a Halálosztók hideg precizitással végzett
gyilkosságait. És mivel ennek a másodszori lefuttatásnak igazából nem volt racionális
oka, ezt egy humán már valamiféle érzelem csírájának is nevezhette volna…
De a Skynet a vége előtt leállította a programot. Felülbírálta előző parancsát, és
feleslegesnek ítélte ezt a futtatást…
Épp ezért sosem fogja megérteni a chicagói ellenállás üzeneteit.
16. Bejelentkezés
Los Angeles, 2020. február 21. délután, 16:25

John Connor rezzenéstelen tekintettel nézte Greg Eliotot… Az ellenállók Los Angeles-i
bázisának parancsnoka felelősségteljes döntés előtt állt. Meg kell bíznia valakiben…
Ezekben az időkben ez a túlélés ellen játszott, a bizalom vékony kötélhíd a mindennapok
mélységes szakadéka felett. Greg Eliot azonban biztos volt a dolgában.
– Nézze, uram! Három Shakespeare-idézet… nem mondom, hogy a Skynet nem
ismerheti Shakespeare-t, de sosem tenne három ilyen idézetet egymás mellé. Ezen még
a pszichológiai moduljai sem tudnak segíteni.
Connor elé két nappal ezelőtt tették le a rövidhullámon vett üzenetet, amelyet név
szerint neki címeztek Chicagóból. Az ellenállás vezére rögtön kerestetett valakit, aki
ismeri Shakespeare-t, az anyja ugyanis a túlélés minden formáját készségszinten
belénevelte, csakhogy a túléléshez nem tartozott hozzá az angol költőóriás ismerete.
Szerencsére volt valaki a bázison, aki angoltanárként végzett, s tanított is két évet… és
még emlékezett a drámákra. Greg Eliot volt az.
Eliot végiggondolta a három idézetet, aztán szaladt a programozókhoz, hogy megbeszélje
velük az elméletét. Együtt átjöttek Connorhoz, ennek egy napja… és most John Connort
győzködték az elméletük igazáról.
A tábornoki egyenruhát viselő, kemény vonású, delejes tekintetű parancsnoknak
döntenie kellett.
Mindent tudott, nem lett volna értelme várnia. És nem is ő lett volna, ha vár. Ha igaz,
amit Eliot állít, akkor Chicagóban is megszerveződött az ellenállás. Ha nem, akkor a
Skynet egy újabb próbálkozásával állnak szemben.
Kellettek a chicagóiak. Mindenki kellett.
– Mi volt a legutolsó vett üzenet? – kérdezte Connor.
– Ugyanaz, mint a többi. Csak az időpontok változtak. „Chicago keresi John Connorral a
kapcsolatot, hogy csatlakozhasson…" Aztán a három idézet azonosítóként megjelölve. És
végül a következő adás időpontja.
Connor töprengve pillantott az első idézetre. A Rómeó és Júliából származott, s annak
egyik leghíresebb mondata volt: Júlia kérdezi önmagától, s a világtól…
Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?
– Veszteni nem veszthetünk semmit – jegyezte meg Max Winn.
– És maga szerint Fuentes hadnagy?
Connor első embere Winnek adott igazat.
– Igen – bólintott Connor is. – Csak ügyesnek kell lennünk. Ha válaszolunk, az adásnak a
város egy távoli pontjáról kell elmennie. Ki kell telepítenünk egy hordozható rádióadót,
amelynek elég nagy a teljesítménye. Természetesen megfelelő fedezettel.
– Ez azt jelenti, hogy próbálkozunk?
– Megtudjuk, mit is akarnak az állítólagos chicagóiak… Még ide is illik a második idézet…
Ugye ez a Machbeth?…
„Nincs szem, mely az arcból
Kiolvasná a lélek alkatát…"
– Bizony – bólintott Eliot. – Miután Duncan skót király kivégeztette egyik nemesét,
kesereg afölött, mennyire kiismerhetetlen az ember… A harmadikban pedig Hamlet
apjára emlékezik a jó Horatio, Hamlet barátja… „Én láttam egyszer, oly derék király
volt…"
Ezt már tucatszor átbeszélték.
– Mit javasolsz, Greg? – kérdezte Connor.
– Két elmélet csapott össze közöttünk… A fiúk találtak még egy közös pontot, bár
szerintem az enyém a helyes… – Eliot elvigyorodott. A vérbeli harcosból kitört a
tanárember pár percre. – Az első benyomás az igazi. A fiúk azt mondták, hogy az
idézetek mind egy emberről szólnak, egy ember kiismerhetetlenségéről, és ezt akarják
jelezni felénk… Az üzenet szerint meg akarnak ismerni téged…
– De véleményed szerint nem ez a céljuk.
– Dehogynem. Csakhogy az idézetek azonosító jelként lettek elküldve. Elküldtek hármat,
és háromból már rájöhetünk a kódra. Csak mi… és nem a Skynet. Három számból már
lehet építeni egy számsort.
– Többet is – vágott közbe Max Winn.
– Akár – hagyta rá Eliot. – Azonosító jelet és kódot kaptunk. Emberként értelmezhető
kódot…. Azaz mindhárom idézet mögött lesz valami emberi… A sajnálkozás… egy érzés. A
kód egy érzés… A Skynet az életben nem jön rá…
– Ne becsüld le a gépi intelligenciát! Emellett persze lehallgathatja az üzenetváltásainkat.
Semmit nem szabad elárulnunk magunkról.
– Szerintem a chicagóiak is csak egy érzés után kutatnak. Tudni akarják, hogy létezel.
Erőt akarnak meríteni belőle.
Connor egy mozdulattal elvágta a szöveget.
– Legyen – mondta. – Szóval, mivel jelentkezzünk be? Három idézet, három különböző
Shakespeare-darabból… Keressünk egy negyedik darabot?
– Semmi szükség rá. Nem szabad logikusnak lennünk – Eliot egy elrongyolódott könyvet
húzott elő. – Már meg is találtam a Hamletben a megfelelőt. Ó, mely dicső ész bomla
össze itten! Ophelia mondja, miután úgy tűnik Hamlet megőrült. Nem halottról szól, de
Ophelia sajnálkozik szerelme állapotán.
Connor nézte a könyvet. Hát, mindenkinek lehet hobbija még ezekben a rideg időkben is.
– Válaszoljatok! – mondta. – Mondjátok meg, hogy élek, és hogy felvesszük velük a
kapcsolatot…
John Connor felnézett Max Winn-re.
– Azt mondtad, hogy a Skynet adatbázisait megcsapolva az derült ki, hogy Chicagóban
még nincsenek beszivárgó egységek?
– Igen – bólintott Winn – A Skynet nem helyezett eddig nagy súlyt Chicagóra. Úgy vélte,
hogy farkasok és patkányok lakják csak, és azt a maradék lakosságot felszámolják a
régebbi egységek. Illetve a humánok kiirtják egymást.
Connor elkomorodott. Ez a megkeresés a chicagóiak részéről negatívumokkal is együtt
fog járni… Ha az ellenállás feltámadt ott a Michigan-parti romok között, akkor
számíthatnak a Skynet kitüntető figyelmére. Mert a Gépisten mindenre odafigyel…
– Figyelmeztessétek az ott élőket a T-800-as Alfákra… – monda a Főparancsnok. –
Tudjanak róluk, mert hamarosan ott is megjelennek!
17. Felfegyverzés
Chicago, 2020. február 21. délután, 17:00

Damon Tochear kinyittatta a fegyverraktárat. A Vicelords fegyvermestere egy Ivo Mersits

nevű horvát származású zsoldos volt, aki a kilencvenes évek balkáni háborújából lépett ki
Amerikába, kemény megbízások és jobb fizetés reményében. Ez 1997 júliusának végén
történt. Az atomtámadás egy páncélozott autóban érte, és a nukleáris szél két kilométert
röpítette előre… Hihetetlen mázlival minden lezúduló fal előtt. Mersits félig megsült és
több helyen eltört keze, lába, bordái… Azonban egy lőporos hordó kellős közepén
nevelkedett és hozzászokott a fájdalomhoz, nélkülözéshez, sebekhez, soha életében nem
vett be fájdalomcsillapítót, és az Aszpirint is csak amerikai tévéreklámokból ismerte…
Ivo Mersits mindent tudott a fegyverekről, és nem véletlenül kezelte a fegyverraktárat,
imádta a fegyvereket, közöttük töltötte minden percét. Neveket adott nekik, és ápolta
őket, mint anya a gyermekeit. Jobban ismerte őket, hangjukat, érintésüket, mint a
bandatagokat és azok mozdulatait, hangját. A fegyverolaj parfüm volt számára.
A bandatagok nyüzsgése hatalmas zajjal járt… felajzottan méregették a teli polcokat.
Csaknem háromezer gépfegyver sorakozott az állványokon: Kalasnyikovok, Ingramok,
Heckler-Koch-ok, Uzik, vagy éppen cseh származású Skorpiók… aztán megannyi pisztoly,
faládák lőszerekkel ésgránátokkal, C-4-essel, páncéltörő ágyúk, két plazmasugaras
fegyver…
Minden bandatagnak megvolt a saját fegyvere, sokszor nem egy, hanem kettő-három
vagy még több. Saját lőszerkészletből kellett gazdálkodniuk. Ám ilyen nagyszabású
megmozdulásnál, amikor együttesen, Tochear parancsára indultak harcba, kijárt nekik a
készletből egy-két különleges darab, úgymond erősítésnek. A távozó csapatnak be kell
rendezkednie az ellenséges területen, szükségük is lesz a géppisztolyokra…
Azt hitték, szabad a vásár… De Ivo Mersits mindenütt ott volt, és üvöltött, ha kellett, a
baljában pedig, hogy nyomatékot adjon szavainak, egy .45-ös Coltot szorongatott.
– A te neveden, Nugara, akkor volt rövid csövű AKSZ-74-es, amikor a nagyanyám
szvinget járt George Washingtonnal… – üvöltötte egy sísapkát viselő, vigyorgó fekete
arcába, aki a Kalasnyikovok polca előtt ácsorgott. Az AKSZ-74U-nak mindössze 200 mm
hosszú volt a csöve, és kommandós célokra alkották meg negyven éve az oroszok… A
készülő összecsapásban ideális fegyver lett volna. Ám Mersits pontosan tudta, hogy kinek
mi dukál. – Sosem szereztél a bandának a rövidcsövű AKSZ-74-esből…
Nugara kezébe egy AK-47-est nyomott.
– Azért nincs harag – vigyorgott a fekete.
– Tűnj a kurva anyádba! – foglalta össze tömören a véleményét a fegyvermester. De
mindjárt más felé fordult. – Mi a faszt keresel ott, Friend?!
Jesse Friend egy Steyr-TMP-t szorongatott. Ilyen csupán négy embernek járt a
Vicelordsnál. A TMP a pisztolykategóriához tartozó gépfegyver volt, azaz kisebb, mint a
gépkarabélyok, de nagyobb tűzerejű, mint a pisztolyok. A fegyver hossza nem érte el a
harminc centit, így nagyon könnyen el lehetett rejteni az öltözékbe, és sokkal
könnyebben lehetett mozogni vele fent a felszínen. A tus és az elsütőszerkezet nagy
része műanyagból készült, így még könnyű is volt, a legkönnyebb a kisebb géppisztolyok
között, súlya az Ingram súlyának felét sem tette ki. Harmincas tárak voltak hozzá, 9
mm-es para töltényekkel.
Mersits rohamléptekkel közeledett Friend felé, és mivel amaz fordult a fegyverrel, Mersits
is emelte a sajátját. Előbb szorította Friend homlokához a .45-ös Coltot, mint az
szembefordította volna vele a kis taktikai géppisztolyt.
Friend látta, hogy Mersits nem tréfál: benyomta a markolatbiztosítót, akár tüzelhet is.
Ekkor a .45-ös lőszer a hátsó állványra keni Friend agyát. A férfi leeresztette a TMP-t.
– Mit akarsz? – kérdezte. – Lelőni, mert egy kicsit kézbevettem?
– Ha nem veszlek észre, meglovasítod… Mindketten tudjuk – Mersits utálta Friend-et. –
Aztán rám verik a balhét. Kicsináltak volna, s én most ezért kicsinálhatnálak. Tűnj el
innen, Friend, aztán menj csatába azzal a szarral, amit találsz! Innen el nem viszel
semmit.
– A sajátom…
– Lószart viszed a sajátod. Azt sem kapod meg! Nem érdekel. Egy ilyen szarfaszú ott
dögöljön meg, ahol van…
– Ezt nem teheted!
Mersits kikapta a Steyr-TMP-t a férfi kezéből.
– Dehogynem…és tudd, hogy jó dolgod van!
Ezt utálta. Ezt a nyüzsgést, amiben mindenki lopni próbált. Eredetileg nem engedett be
ide senkit, de most annyi embert kellett felfegyvereznie, hogy nem tudta őket
megállítani. Rendezetlen banda, egyszerűen rátörtek a fegyverraktárban.
Ivo Mersits felállt egy székre, és túlüvöltötte a nyüzsgést.
– Aki más fegyverére veti a szemét, a sajátját sem kapja meg, aztán felőlem
megdögölhet. Csak azt kapjátok, amit megérdemeltek! – tudatta a többiekkel. – Értve
vagyok?
Nem lehet azt mondani, hogy a rá szegeződő szempárokból egyetértést olvasott ki.
Mersits a mennyezetbe lőtt, hogy kierőszakolja a választ.
– Értve vagyok?
Valamit morogtak a többiek, ami lehetett akár igen is. A fegyvermester maradt a szék
tetején, és onnan figyelte az előkerülő géppisztolyokat. A bandatagok elsősorban könnyű
fegyverekkel szerelkeztek fel, a Kalasnyikovok és M-16-os rohampuskák most többnyire
a polcokon maradtak… Ez utóbbiakból a rövidcsövűek esetleg kelendőek lettek volna, de
a Colt Commando elnevezésű deszant-fegyvert Ivo Mersits csupán két embernek
szolgáltatta ki.
Az egyik Dan Hooks volt. S most ő vitte a csapatot, neki kellett a Colt Commando.
Mersits saját maga válogatta ki a Hooksnak szánt fegyvereket, és maga csomagolta
össze a tárakat is. Szándékában állt személyesen átvinni a bandavezérnek, aki nem jött
el a fegyvertárba.
A nyitott ajtón ekkor belépett Damon Tochear. Az emberei utat nyitottak neki.
– Ez az! – bólogatott jobbra-balra. – Készüljetek csak a harcra!…
Ahogy körbejárt, egy-két közelebbi havernek megveregette a vállát.
– Ebből óriási vérengzés lesz, Damon! – mondta valaki elégedetten.
– Akarjuk is, hogy az legyen – válaszolta a bandavezér. – Nem kell sajnálni senkit!
Tochear odaért a lőszeres dobozok mellé, és felhágott a tetejükre, mintha csak lépcsőkre
sétálna fel. Aztán széttárt karral csendet varázsolt.
– Azért mentek, hogy bebizonyítsátok, a ti bandátok a legerősebb… – kezdte. – Azért
mentek, hogy félelem ébredjen a szívekben ott is a Vicelords neve hallatára, ahol eddig
nem is ismerték a nevünket… Gyilkolni fogtok, emberi vérben gázolni! Amit most
elvisztek, azt használnotok kell! Használni fogjátok?
Emberei szinte egyszerre válaszoltak.
– Használni fogjuk!
– Minden golyó, ami ellenséges szívet fúr át, jó helyre megy! Minden találat minket
szolgál… Akartok szolgálni?
– Akarunk! – üvöltötték a lelkes bandatagok. A csata gondolata, a készülődés már most
az egekbe nyomta ereikben az adrenalint. Tochear rájátszott erre.
– Le kell törnünk az ellenszegülőket! – mutatta fel öklét a bandavezér. – Meg kell
mutatnunk nekik, hogy Chicagóban nincs más csak a Vicelords! Csak a Vicelords!
Ismételjétek!
És az emberek ordítva megismételték.
– Csak a Vicelords!
18. Ébredés
Chicago, 2020. február 21. délután, 17:40

Jenkins csaknem kilenc órát aludt. Átaludta az egész napot, bár a föld gyomrában nem
volt se nappal, se éjszaka, csak vibráló neonok, sárgás izzók és néhány poros,
energiatakarékos égő. Felébredve erősebbnek érezte magát, és valamilyen furcsa
bizakodás ömlött el tagjaiban, amikor meglátta a nyitott ajtót és az ajtón túl a
mindennapjaikat élő embereket. A szobában, ahol feküdt, nyugalom uralkodott, csendes
félhomály… Jenkins feküdt a meleg takaró alatt, hosszú percekig csak bámult kifelé, és
szokta a hangoskodást.
Nem csoda, hogy ódzkodott kimenni… Merőben idegen volt a nyüzsgés, minden porcikája
tiltakozott ellene. Felidézte az elmúlt napok történéseit, és rájött, hogy ezek itt nem
fogják bántani… Mégis félt. Hogyan néznek majd rá? Mit hisznek róla?… És milyen
szokások élnek társaságban?
Ez a csapat most nem olyannak tűnik, mint a Vicelords… vagy a többi banda, akiket
Jenkins évek óta kerülgetett. Jenkins lesett és figyelt: nem csattant fel hangos szó, nem
zörrent össze senki senkivel… és mindezek nyomán a férfiban is megérett a bátorság,
felült az ágyon, és elhatározta, hogy kimegy.
Az ágy előtt egy vászoncipő várta, kemény és kopott bakancsa helyett. Jenkins lassan
belecsúsztatta a lábát, majd lehajolt és még lassabban bekötötte a cipőfűzőt. Micsoda
luxus volt olyan cipőben járni, amelyben mozgatni tudta lábujjait!
Egy ideig elvolt a testi szabadság ezen érzésével, majd emlékeztette rá magát, hogy
indulnia kéne.
Megragadta az ágy szélét – talán kissé erősebben a kelleténél – majd felállt. Az első
lépés nehéz volt, a második még nehezebb. A kis férfi közeledett a világos ajtókeret és a
kinti emberek felé, és maga elé emelte a kezét, mintha csak a fénytől és a hangoktól
akarná védeni magát. Majd megfogta az ajtókeretet, és – ekkor már araszolva –
elcsoszogott a küszöbig. Szíve egyre hevesebben dobogott, és elkapta a gyomorgörcs is,
nagyon gyorsan vécére kellett volna mennie.
Állt az ajtóban, míg valaki észre nem vette és oda nem lépett hozzá.
– Felébredt, Mr. Jenkins? – Maya Burgess volt az. A nőt bízták meg, hogy figyelje, mikor
ébred fel Jenkins, és a lelkére kötötték, hogy még csak véletlenül se látszódjon, hogy
ezzel meg lett bízva. – Maya Burgess vagyok, szólítson Mayának… Szólíthatom
Robertnek?
– I… igen… – nyögte Jenkins.
– Akar valamit enni, Robert? Vagy inni? – Vécére… lenne szükségem.
– Jöjjön, elvezetem! – Maya a kezét nyújtotta, Jenkins idegenül nézte. A lány finoman
megfogta a férfi kezét, és a karjára helyezte, majd elindultak.
Maya Burgessnek egyáltalán nem volt finom és nőies a keze, de Jenkins ilyen puha és
meleg érintésre nem is emlékezett. Körülnézett, az emberek utat nyitottak neki, és
minden egyes ilyen alkalommal megkönnyebbült ettől. Irtózott volna máshoz érni… A
nőre nézett, megpróbált mosolyogni, de nem ment.
Hatalmas volt a terem, hatalmas azokhoz a lyukakhoz képest, ahol eddig meghúzta
magát. Jenkins úgy félt a nyílt tereptől, ahogy az emberektől iszonyodott… azaz nagyon.
Visszapillantott a szobára, ahol ébredt, és kissé megtorpant, Maya Burgess érezte ezt.
– Tudom, hogy a számítógépeket szereti leginkább – mondta könnyed társalgó stílusban
a nő. – Utána majd megmutatom a géptermünket.
Jenkins tagjaiban forró borként ömlött szét az izgalom. A szorongását elsöpörte a
hirtelen öröm, s bár a gyomra továbbra is rendetlenkedett, legszívesebben máris a
számítógépekhez ment volna.
– Majd utána – mosolygott Maya Burgess. – A gépek megvárnak…
Kikeveredtek a sokaságból és egy mellékfolyosóra tértek le. Hamarosan a mosdók és a
mellékhelyiségek tájékára értek.
– Megvárom kint – mondta Maya.
– Jó… – morogta zavartan Jenkins, és bemenekült a mosdóba.
Percekig a falnak szorította homlokát. Furcsa volt, a most kapott szabadságával
nehezebben birkózott meg, mint a fogsággal a Vicelordsnál. Ott mindenét betöltötte a
rettegés, itt viszont a bizonytalanság… Nem tudott hogyan viselkedni… Keresett egy
fülkét. Hihetetlenül tiszta volt.
Maya Burgess türelmesen várt kint. Furcsa volt a kis ember, de mi mást várhatott volna
tőle? Csoda, hogy eddig életben maradt, bár a macskák is életben maradhattak a romok
között… bujkáltak és menekültek, és ez az emberke is olyan volt, mint egy kis állat. Maya
a lelke legmélyén lenézte, mert sose lesz harcos, de figyelmeztette magát, hogy a férfi
állítólag ért valamihez, amihez ő nem… Majd kiderül.
Jenkins arcára némi pír költözött, amikor megjelent. A férfi erősebben tartotta magát,
arcán vízcseppek csillogtak.
– Menjünk a… gépekhez.
Ismét egymásba karoltak, és Maya elvezette Jenkinst a lehetőségek földjére.
Billy Harding sasszemekkel leste Jenkinst. Az ellenállók számítástechnikusainak főnöke
lazán lógó bekecse alatt egy Berettát tartogatott, tizenhárom 9 mm-es Parabellum
tölténnyel, hátha a cingár fickó rossz felé nyúl… A gépek értékesebbek voltak, mint egy
emberélet.
– A Skynet ellen szedtük össze őket – mondta Maya.
Jenkins remegő kezekkel nyúlt egy álló gépház elejéhez, és benyomta a „Power" gombot.
A monitor felszisszent és megvillant. Jenkins leereszkedett egy székre, maga elé húzta a
billentyűzetet.
Harding hosszú léptekkel átszelte a géptermet, és Jenkins mögé állt.
Jenkins számára megszűnt a külvilág. Notebookhoz szokott ujjainak kicsit furcsa volt a
billentyűzet, de ez volt a legkevesebb… Hamar kiismerte a belső fejlesztésű op-rendszert,
aztán megkezdte barangolását a programok között. Ezzel elkötelezte magát az ellenállók
mellett, bár ezt még nem tudta. Ha nem csatlakozik hozzájuk… meghal.
Harding értő szemekkel figyelte, Jenkins hol pihen meg pillanatokra, másodpercekre, mik
érdeklik, és mely részeknél kezd el hümmögni. Aztán egyszer csak Jenkins észrevette
Hardingot, felpillantott rá, és a monitor egy kódsorára mutatott.
– Itt jobb megoldást is lehetne alkalmazni…
Harding közelebb hajolt…
Már dolgoztak is.
19. A válasz
Chicago, 2020. február 21. este, 18:00
Vincent Giammarco haladt elöl a romos lépcsőházban, őt Melillo követte bicegve. Jeff
Tremblay a szemközti ház második szintjéről figyelte a környéket. A ház valaha öt szintes
volt, de most két emeletnyi fal állt mindössze.
Giammarco vitte a rövidhullámú rádiót és az antennát, Melillo pedig az aksit, amiről
működnie kellett a szerkentyűnek. Sokadik útjuk volt ez, s ezen a napon a harmadik
bejelentkezésük előtt álltak. Szerencsére tiszta volt az égbolt.
Melillo lába még lüktetett ugyan, de gyorsan gyógyult. A három fős csapat azelőtt hagyta
el az ellenállók bázisát, hogy visszaérkezett volna Owen Jenkins-szel, s Mahmoud a
súlyosan sérült Lisa Maehl-lel… tehát semmit nem tudtak. A feladatuk ez volt, s
teljesíteni akarták… Kissé csúsztak, mert az előző felderítés alapján kiválasztott ponton
két Halálosztó járőrözött, de csak csúsztak, és semmiképpen nem akartak visszatérni a
bázisra azzal, hogy az utolsó adás elmaradt.
– Itt jó lesz! – állt meg egy tartóoszlop tövében Vincent Giammarco. Fejük felett a
mennyezeten asztalnyi lyuk tátongott. Ahol álltak, valamiféle étkező lehetett régebben,
erről egy-két törött bútordarab árulkodott. Giammarco lecsúsztatta a válláról a rádiót, és
intett Melillonak, hogy ő is lepakolhat. A férfi letette az aksit, aztán a válláról a kezébe
húzta fegyverét, és egy emelettel feljebb ment, hogy biztosítsa Giammarco munkáját.
Giammarco rutinosan nekikészült az adásnak. Kihúzta és felszerelte az antennát, majd
rácsatlakoztatta az adóvevőt. Beállította a szokásos sávot, amin eddig is adtak. Egy
adásra lesz ideje, s utána öt másodpercre, hogy jön-e válasz. Aztán pakol és menekül.
A szája elé emelte a mikrofont. Feléledt az oszcillátor kis köre, a hullámhossz is beállt…
Giammarco lenyomta a mikrofon gombját, ahogy napok óta háromszor tette. Levegőt
vett, és eldarálta a szöveget.
– Chicago keresi John Connorral a kapcsolatot, hogy csatlakozhasson. Ó Rómeó, miért
vagy te Rómeó? Kérjük, azonosítás után válaszoljon… Nincs szem, mely az arcból /
Kiolvasná a lélek alkatát… Az adás után öt másodpercet várunk. Én láttam egyszer, oly
derék király volt… A következő adás pontosan tizenkét óra múlva ugyanezen a
hullámhosszon. Vége.
Giammarco az elhadart szöveg után magában számolt visszafelé. Öt… négy…
És ekkor megrebbent az oszcillátor zöld csíkja, és megreccsent a fülhallgató Giammarco
fején.
– Itt John Connor… Ó, mely dicső ész bomla össze itten! Los Angeles üdvözli a
chicagóiakat… Figyelmeztetést közlünk…
Giammarco minden szót megjegyzett, mintha csak beleégették volna.
Diego Melillo az első pillanatban látta Gimmarcón, hogy valami történt. A rádiós olyan
remegéssel nyomta kezébe az aksit, hogy Melillo alig bírta elkapni.
– Meg van a válasz? – kérdezte izgatottan.
– Tűnjünk innen! – mondta válasz helyett Giammarco, és rohanvást ment le a lépcsőkön.
Melillo kipréselt egy szitkot a fogai közül, aztán szaladt utána. Jogos volt persze a
menekülés, mert ha a kiborgok bemérték az adást, bármelyik pillanatban a nyakukon
lehetnek. Egy rádiós triász már meghalt két nappal korábban… egy HK lecsapott rájuk, és
forró plazmával megsütötte őket.
Halk zúgás hallatszott, ebből tudni lehetett, hogy egy repülő szerkezet közeledik, annak
turbinái remegtetik így meg az álló falakat. Melillo a cipelt súlyok és a lába ellenére is
hármasával szedte a lépcsőfokokat. Leért a földszintre, és egy résen át kiugrott az
utcára. Három lépés volt a szemközti ház fala… Giammarco bakancsa épp akkor tűnt el
mögötte. Melillo követte, és a fedezékben aztán nekiszédült a falnak és a földre zuhant,
akárcsak Giammarco, mert egy óriási robbanás földhöz csapta mindkettőjüket. Vakolat
szakadt a nyakukba… A Hunter-Killer tétovázás nélkül szétlőtte az épületet, amelyben
pár másodperce tartózkodtak.
Giammarco talpra pattant, úgy érezte, most nem halhat meg. Nem is törődött Melilloval,
csak átrohant a kifosztott földszinten. Melillo megfogadta, hogy kinyírja, ha utoléri…
A rohadék…
A Hunter-Killer lassan fordulva lőtte a romhalmazt, biztosra akart menni. Melillo
szerencséjére az elemzőrendszerek kilencvenöt százalékra tették annak lehetőségét,
hogy a bemért rádió és a kezelője ott lelte halálát az épületben.
A tetőről leérő Jeff Tremblay volt az, aki Melillótól átvette az aksit, hogy társa
könnyebben futhasson. Együtt menekültek, nem tudhatták, hogy a Hunter-Killer mikor
kezdi meg a környező utcák felderítését. No és a falak továbbra is remegtek, a rozzant
épület az összeomlás határán járt.
Túl a veszélyzónán aztán utolérték Vincent Giammarcót. Melillo valóban elkapta a férfi
torkát, és a falhoz penderítette.
– Te nyomorult… – köpte a szemébe. – Lesheted, hogy még egyszer fedezetet adjunk
neked… És garantálom, hogy más sem fog…
– Most fontosabb dolgom volt a túlélés – rázta le magáról a kezeket Giammarco. – A
Főparancsnok válaszolt.
Melillo lecsúszott a törmelékfal mellé. Tremblay egy oldalára dőlt ruhásszekrény tetejére
ereszkedett le. A lyukban, ahova behúzódtak, többen nem is fértek volna el.
– Végre… És mit mondtak?
– Hogy John Connor él… És hogy vigyázzunk, mert a Skynet mesterséges bőrrel látta el a
T-800-asokat, és azok úgy néznek ki, mint az emberek… Értitek már miért kell ezzel a
hírrel eljutni a bázisra?
Tremblay Melillo vállára csapott.
– Másfél óra és ott vagyunk.
20. Emlékképek
Chicago, 2020. február 21. este, 19:55

– Segítenie kell nekünk, Mr. Jenkins! – erősködött Simon Poole. Két óra múlva szinte
erővel kellett kiragadni Jenkinst a gépteremből. De ha hagyták volna, egy egész napot
ott tölt el… vagy még többet, míg le nem zuhan a székről. – Kér egy teát?
Jenkins tétován bólintott. Nem vette le tekintetét a parancsnok arcáról, míg az töltött egy
kék porceláncsészébe. Ketten voltak csak, Poole kiküldte Maya Burgesst és a Billy
Hardingot is. Letette a krómnikkel teás kancsót, és a fülénél fogva adta át a poharat.
– Langyos, megfoghatja!
– Miben kell segítenem?
– Úgy értesültem, hogy a Vicelords fogságából szökött – mondta Poole. – Mi szeretnénk
megtörni a bandák hatalmát Chicagóban, hogy teljes erőnkkel a Skynet elleni harcra
koncentráljunk.
– Maya mondta… hogy maguk ellenállók… – dadogta Jenkins.
– Úgy van – bólintott Poole, és helyet mutatott Jenkinsnek. Maga is leült a foteljébe. –
üljön le! – ismételte meg szóban a helykínálást.
Jenkins lezökkent a székre, és engedelmesen az ölébe helyezte a kezét.
– Maga kicsoda? – kérdezte Jenkins.
– Én szerveztem meg ezt a csapatot… Tagokat toboroztam, olyan embereket, akiknek
elegük lett a céltalan menekülésből és az állandó kegyetlenkedésekből. Többen vannak a
városban, mint azt bárki is gondolná. No meg olyanok is csatlakoztak hozzánk, mint
maga, Mr. Jenkins… Tudnia kell, hogy nem ez az első próbálkozás, de eddig mind
elbukott, vagy a bandák, vagy a kiborgok számolták föl… Én két csapat túlélője vagyok,
és mindenhol sokat tanultam. Most ütőképesek vagyunk és bárki is támadna ránk, annak
beletörne a foga. Már nem lehet megsemmisíteni a chicagói ellenállást… És nagyobb célt
tűztünk ki magunk elé. Azokkal a gépekkel, amiket látott, egy olyan projekteken
dolgozunk, amellyel megzavarhatjuk, netán el is pusztítjuk a Skynetet.
– Az lehetetlen – mondta Jenkins. Ő már csak tudta, milyen hatalmas cél legyőzni a
Gépistent. A hálózatra néha-néha felcsatlakozva látta, ki az ellenség.
– Semmi sem lehetetlen – mosolyodott el zordan Poole. – Harminc éve még azt
mondták, lehetetlen, hogy egy gép uralja a világot. És most ebben élünk… Ebben kell
segítenie, Mr. Jenkins. Tud azonosulni a céljainkkal? Nyíltan kérdezem és nyílt választ
várok.
– Itt kellene élnem?
– Természetesen. Mi biztonságot nyújtanánk önnek, ellátnánk, cserébe a tudása legjavát
kérjük. Ott kellene dolgoznia a gépteremben. Mi mindenre nyitottak vagyunk…
– Nekem… nekem ez a sok ember… túl sok.
– Kap egy külön kis szobát, amíg hozzá nem szokik a többiek jelenlétéhez. Higgye el, itt
is van magánélet, erre vigyázunk még akkor is, ha egyre többen csatlakoznak hozzánk! A
szakembereinket megbecsüljük… és a célunk egy. Kér gondolkodási időt?
Jenkins szeme megrebbent.
– Minek? – vont vállat aztán a kis ember. – Nekem nincs már gépem, a nélkül pedig mit
sem ér az életem…
– Hol a gépe?
– A Vicelords-nál.
– Nem tud más gépekről?
Csak egy villanás volt az a rebbenés ismét. Most azonban arról árulkodott, hogy Jenkins
tudna másik gépet szerezni, talán nem notebookot, de valamit tudna…
– Nem…
– Kár… nagy segítség lenne…
Poole nem hibáztatta azért, hogy hazudott. Majd később, ha látja, hogy bízhat bennük,
akkor hozzájárul a gépparkjuk bővítéséhez. De idő kell, hogy Jenkins rádöbbenjen, hova
cseppent. A parancsnok jó emberismerő volt, és tudta, Jenkins képtelen játszani más
emberekkel… túl egyenes ahhoz… csak most ilyenek a körülmények.
– Mr. Jenkins… Van egy másik pont is, amelyben segíthet. A Vicelords nyilván nem
hagyja annyiban, hogy megtámadtuk őket, és ide fognak jönni. El tudná mondani, hol
tartották fogva?
– Eszméletlen voltam – morogta Jenkins.
Poole felállt, és az irodája hátsó falát díszítő térképhez lépett. Rábökött az új utcákat,
kőtornyokat, romokat megjelenítő papírlapra.
– Nincsenek támpontjai?
Jenkins nézte a térképet, és hallgatott. A Michigan és a Chicago-folyó vonalából indult
ki… és hamarosan azonosította az ismert helyeket. Aztán felállt és még közelebb lépett.
Poole mellé ment, de vigyázott rá, hogy ne érjen hozzá.
– Itt volt a csata – mutatott Jenkins tétován arra a hídroncsra, amely mellett a Vicelords
és az ellenállók összeakaszkodtak, s ahol a kiborgok felszámolták mindkét csapatot. – Én
ezen az útvonalon menekültem előlük. – Ujjával követte visszafelé, merről jött. – Át a
folyón, aztán ezeken az utcákon… Nagyon nem tudom. Itt is jártam… És itt volt az az
ütközet, ami alatt elszöktem. A stadionhoz tartottunk, a Vicelords egy másik
központjához.
– Rendben. Mennyit jöttek a Vicelords bázisától idáig?
– Nem tudom, mert nem voltam magamnál – ismételte meg Jenkins.
– És milyen irányba?
– Egy kicsit keletre, egy kicsit délre…
– Más?
– Ööö… előző nap itt fogtak el. – Jenkins ismét a folyó északi partján szúrt ki egy pontot.
– Aztán egy csatornán átmentünk a folyó alatt… Sokáig vándoroltunk a csatornákban, és
m
intha kicsit nyugatnak tartottunk volna. Egy parkolóházba értünk, amit átalakítottak
bázissá. Hatalmas, több szintes, földalatti épület volt.
Poole az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Billy Harding ott ácsorgott a falnak dőlve és Mayával
beszélgetett.
– Billy, hozd ide az összes kinyomtatott dossziét, amely a Loop és annak a nyugati
oldalán található hajdani épületek föld alatti részét ábrázolja!
Harding mozdult.
– Hogy megy? – kérdezte Maya Burgess.
– Jól.
Poole visszatért az irodába.
– Nagyon nagy segítséget kaptunk magától, Mr. Jenkins…
– Elvették tőlem a notebookot… – dadogta Jenkins. A dicséret zavarná tette. Nem tudta,
hogyan reagáljon rá. – Akárkik is maguk, a Vicelords ellenség. De nagyon sokan vannak
és hatalmasak. Hogyan tudnak szembeszállni velük?
– Majd meglátjuk… – mondta Simon Poole. – Majd meglátjuk… Reméljük előbb találjuk
meg őket, mint ők minket…
Harding hamarosan visszatért, mellette beosont Maya Burgess is, és szétpakolták az
asztalon a papírlapokat. Összeillesztették a megfelelő oldalakat, és hárman próbálták
meg az átalakult felszíni képnek megfeleltetni egyes pontokat, hogy legyen viszonyítási
alapjuk. Jenkins észre sem vette, és máris bevonták az együtt gondolkodásba.
Nem sokra jutottak. Hiába volt meg a romos város és a csatornahálózat rajza, hiába
tudták, hogy egy föld alatti garázst kell keresniük… Akármekkora is lehetett a Vicelords
bunkerje, lehet, hogy nagy részét maguk vájták a földbe… Lehet, hogy eleve nem
mélygarázs volt, hanem más, csak úgy néz most ki, mintha az lett volna… Jenkins egyre
tehetetlenebbnek érezte magát.
– Maga is akarja, hogy megtaláljuk őket – mondta egyszer csak Poole Jenkinsnek. –
Ugye nagyon akarja?
A férfi tétován bólintott.
Reméljük előbb megtaláljuk őket, mint ők minket…
– Segíthetne másképp… volna egy másik alternatíva.
Poole elhallgatott, és maga elé nézett, mintha töprengene, mintha most gondolná végig,
és nem fűlne hozzá a foga, hogy kimondja.
– Mi az? – kérdezte aztán türelmét vesztve Jenkins.
– Van egy emberünk, aki segít az orvosoknak, ha sebesültet hoznak be a katonáink.
Sajnos nagyon kevés az érzéstelenítőnk, ezért aztán ez az emberünk hipnózissal
kikapcsolja a sérültek fájdalomérzetét…
– …és?…
– És a hipnózis nem csak a fájdalomérzet kikapcsolására jó.
– Nem, szó sem lehet róla! – rettent meg Jenkins.
– Volt már hipnotizálva, Mr. Jenkins? – kérdezte beszélgetős hangnemben Poole.
– Még soha.
– De ezek szerint fél tőle.
– Bármit kiszedhetnek belőlem! Bármire kényszeríthetnek…
– Ez tévedés! – szólt közbe Maya Burgess. – Hipnózisban nem lehet kényszeríteni senkit
akarata ellen való dologra.
– És mit szednénk ki magából? – kérdezte Poole. – Itt van közöttünk… Nem bántjuk,
nekünk nem maga kell… Mi nem megenni akarjuk, nekünk a bizalma és a munkája kell.
Azt akarjuk, hogy bízzon bennünk, s mi bízhassunk magában… Nem akarom rábeszélni,
ha fél… de talán emlékszik az odaútra valahol a tudatalattijában.
Poole hagyta, Jenkins hadd főjön. Újra elkezdték visszakövetni a csatornák rajzán
Jenkins útját, de ahány ember volt bent, annyi elképzelés, és annyi vita alakult ki.
– Rendben – mondta egyszerre Jenkins. – De semmi mást nem kérdeznek, és mindenre
emlékezni akarok!
Poole kiszalasztotta Mayát Philip Aquinóért. A félvér, magas férfi jött is azonnal, és hozta
fényesre csiszolt óráját. Elmondták neki, miről van szó, és szótlanul bólintott.
– Ne féljen! – mondta aztán Jenkinsnek. – Ha fél, olyan gátlások élednek fel magában,
ami megakadályozza, hogy hipnotikus állapotba kerüljön. Gondoljon arra, ha megfájdul a
foga, hozzám kell jönnie érzéstelenítésért. Itt én vagyok mindenki legjobb barátja…
Páran felnevettek, Jenkins is elmosolyodott.
– Újonnan csatlakozott hozzánk? – kérdezte Aquino, miközben leült Jenkins-szel
szemben. Úgy tett, mintha semmit nem tudott volna.
– I… igen.
– Remek. Egyre többen vagyunk… – Aquino a kezében tartott órára pillantott. – Járni
már nem jár, de még hasznát vesszük… Felkészült Mr…
– Jenkins.
– Jenkins. Lazítson!
Jenkins észre sem vette, és máris a férfi hatása alá került.
Elbeszélgetünk erről-arról, és mindenre emlékezni fog, ha felébresztem. És még
kipihentebbnek fogja érezni magát. Remek lesz! Nézzen a kezemre… ez itt az óra…
Aquino lassan hipnotikus álomba ringatta Jenkinst. Monoton hangon, de határozottan
sorolta az utasításokat, mit érez a tagjaiban, mit érez a fejében. Fáradtnak érzi magát…
szeme lecsukódik… Jenkins ideális alany volt.
És hipnózisban megnyílt az elméje. Aquino elméletben ismét útnak indította őt attól a
ponttól, ahol a Vicelords-tagok először elkapták. A lépések száma után tudakozódott,
fordulók és kanyarok után… Jenkins pedig majdnem mindenre pontosan válaszolt.
Miután megtalálták az irányadó pontokat, Billy Harding egy kikapcsolt tollal követte
Jenkins elbeszélése alapján az irányokat. Ahol Jenkins bizonytalan volt, ott kizárásos
alapon dolgoztak, egyes föld alatti létesítményekről tudták, hogy beomlottak, másokról,
hogy víz borítja őket…
Fél órába tellett, mire ráakadtak a Vicelords központi bázisára. Már csak egy kérdés volt:
hogyan számolhatnák fel… mert egy ilyen támadásban az egész ellenállás elvérezhet…
Tudják, hol az ellenség, de jól meg kell gondolni, támadhatnak-e.
21. Az ellenség keresése
Chicago, 2020. február 21. éjszaka, 23:05

A Vicelords-tagok a folyó alatti csatornákat választották a biztonságos átjutáshoz… A

Hunter-Killerek járőrözése a befagyott víz felett sokkal sűrűbbé vált, ennyi embernek a
jégen átkelni felért volna egy tömeges öngyilkossággal. Ezt a csatornát csak pár hete
derítették fel, és akkor sem teljesen… Akkor itt-ott meg kellett tisztítani, hogy átjárható
legyen, de most már gyorsabban haladhattak benne.
Rainville és Tawee is ott volt a csapatban, de csupán közemberként. Don Hooks dirigált
mindenkit, és a sokat próbált bandatagok engedelmeskedtek, mert féltek Hookstól.
Egyes sorban sorjáztak végig a hideg és sötét járatokban, csúszkáltak és tapogatóztak,
mert csak módjával használhattak lámpáikat. A felderítők megpróbáltak gyorsabban
haladni, de nem nagyon sikerült, csak alig valamivel jártak a többiek előtt. A föld alatt
csak ritkán érte őket támadás, mert az Ezüsthernyóknak megfelelő közönként
aknacsapdát állítottak. Mégis, itt lent sokkal rosszabb volt közlekedni.
– Minden szarság akkor kezdődött, amikor kihúztuk a lyukából – morogta Tawee. – Ott
kellett volna kitiporni a belét.
– Jó lett volna aludni egyet – válaszolta Rainville látszólag összefüggéstelenül. – Kezdek
kidögleni, de nem azért, mert fáradt vagyok, hanem amiért nem aludtam ki magamat.
Két nap alatt már negyedszer jött fel a felszínre. Először nyolc órát volt kint, annak a
felderítőútnak a végén vitték be Jenkinst a bázisra. Utána alig két órát pihent, nem
tudhatta, mi vár rá. Aztán Tochear kiküldte őket Jenkinsszel, majd közvetlen rá Jenkins
után. Mindkét út csúfos harcba fulladt, örülhet, hogy túlélte. Most pedig megint csak kint
van, a baklövések ‚jutalmául". Negyvennyolc óra alatt két óra alvással…
– Elintézzük, aztán alszol – mondta Tawee.
– Nem fog az olyan gyorsan menni!
Órák óta gyalogoltak, és Rainville becslése szerint már a folyó alatt vagy azon túl kellene
lenniük. Hooks mégsem küldte fel őket a felszínre.
– Az a másodperce lesz az utolsó, amelyben meglátom…
– Vagy a tied…
A sor megtorpant. Hooks elöl szétválogatta az embereket. Néhányukat felküldte a
felszínre, a többieket pedig a csatornahálózat feltérképezésére utasította… ettől a ponttól
kezdve a Vicelords idegen volt sajátnak tekintett városában. Az elsődleges feladat
báziskeresés volt, s csak másodlagos a fogolyejtés. Persze, ha alkalom adódott, nem
szabadott elszalasztani.
– Élve – kötötte minden egyes ember orrára Hooks. – Nem érdekel, milye hiányzik, csak
beszélni tudjon még!
Rainville és Tawee láttán hiénamód elvigyorodott.
– Na, testvér – érdeklődött Taweetől. – Felmennél a felszínre, vagy maradnál a
csatornában?
– Fel akarok menni a felszínre!
– Ha egyetlen emberem is meghal miattad, te büdös nigger – Hooks szintén fekete volt
–, a saját kezemmel tépem ki a gégédet. De előtte kiheréllek és a szádba tömöm a
töködet. Értetted, amit mondtam?
Tawee bólintott.
– Ez rád is vonatkozik, Josh – bökte meg Hooks Rainville mellkasát.
– Értettem.
– Bízom benne. És vigyázz erre a marhára, ne okozzon nagyobb bajt, mint amekkorát
eddig okozott!
Rainville meghagyta abban a hitében Hooks-ot, hogy minden hibának Tawee az okozója.
A fehér férfi a saját túlélését tartotta leginkább szem előtt. Tawee úgyse tudja felfogni a
veszélyt…
Mielőtt a felszínre léptek volna, lekapcsolták a lámpákat és az arcukra helyezték
légzőmaszkjaikat. A felszínt haloványan beragyogta a felhőkkel terhes vöröslő égbolt, s
ennyi fény elég is volt az óvatos haladáshoz. A kiborgokat közeledésük zaja elárulta, és
így elég volt egy éles fúl…
A Vicelords megkezdte az előrenyomulást.
22. Vadászat egy Fejvadászra
Chicago, 2020. február 21. éjszaka, 23:45

Danny Coleman behúzta a nyakát, amikor a Hunter-Killer elrepült fölötte. A fénycsóvák

elkerülték, és a hatalmas gyilkológép továbbrepült a férfi nagy megkönnyebbülésére.
Azért még mindig a frász kerülgette attól, ha egy ilyen dög közvetlen föléje került.
Rögtön ezután megint nagyon sötét lett, és Coleman-nek legalább egy percre volt
szüksége, hogy a szeme hozzászokjon a csillagtalan éjhez.
– Találjatok egy Fejvadászt, és nyírjátok ki! – morogta vissza Poole parancsát
elégedetlenül. – Most bezzeg, amikor kellene, egyetlen rohadt Fejvadász sincs a
környéken!
Az eligazításon pontosan elmondták, mit kell tenniük. Kilőni a lánctalpas energiaellátó
egységét… ez eddig rendben van. De hogy utána még odamenjenek ahhoz a
szörnyeteghez, és belebuheráljanak a vezérlésébe!… Az már őrültség.
Coleman hátradőlt az atomszél kialakította gödröcskék egyikében, és kényelmesen
keresztbe vetette lábán az M72A2-es, egylövetű, HEAT-robbanófejes páncéltörő rakétát.
Voltak pillanatok, amikor nagyon szeretett volna rágyújtani, s ez most ilyen volt, de nem
lehetett. Ezen csak segíthetett, hogy nem volt cigije.
Nem olyan fontos az a Fejvadász… A fene se keresné! Meg aztán úgyis jönni fog.
A Fejvadász tényleg megérkezett.
Danny Coleman automatikusan összerezzent, amikor a Fejvadász, lánctalpain csikorogva
megjelent a törmelékek között. A férfi mozdulatával levert egy öklömnyi követ, amely
pattogva gurult alá… A Fejvadász már fordította is lövegtornyát, lőképelemzője egymásra
mosta az infrák által látott képet és a terep vektorgrafikus rácshálózatát. Coleman
ugrott, és gurult a kő után, a páncéltörőt előre hajította, s az szállt a levegőben… amikor
is a gödröcske, amelyben egy tíz percet pihent, fortyogó lávatóvá változott mögötte-
fölötte.
Coleman tucatnyiszor átbucskázott a fején, és minden egyes alkalommal úgy érezte,
valami összetört benne. Egyszer a hátára esett a páncéltörője, aztán továbbpattant, a
köveken csörrent. A férfi hirtelen lent volt a törmelékdomb alján, és kiterült, mint
medvebőr a kandalló előtt.
– Áááh… – hörögte. A keze ügyébe került az M72A2-es, micsoda mázli; Coleman
négykézlábra állt, és kotort tovább. Most egy egész törmelékdomb takarta a lánctalpas
plazmafegyvere elől.
Hol vannak most a többiek? – kérdezte magától. – Nem gyártok több Fejvadászos viccet,
ha ezt megúszom!
A Fejvadász beszüntette a tüzelést, és megindult felé.
Gépfegyver éles kattogása hangzott fel Coleman védelmében. Akárki is lőtt, ezzel a
cselekedetével megmentette az életét, de a feladat sikerét veszélyeztette. A Fejvadászt
egyetlen lövéssel kellett volna kinyírni, nem pedig csatában. A csapat zavarta a
körzetben a rádióadásokat, így a Fejvadász nem küldhetett üzenetet a többi kiborgnak,
de ezek a lövöldözésre gyűlnek, mint a döglegyek a másnapos hulla körül. És ha más
gépek is ide jönnek, akkor lőttek a vezérlés megbütykölésének.
Coleman felpattant és meghajolva szaladt. Senki és semmi nem lőtt rá, ezt megúszta.
Egy vicctémának viszont annyi.
A férfi máris azt nézte, hol kanyarodhatna vissza, s kerülhetne a Fejvadász mögé. Ilyen
látási viszonyok között nehéz volt utat keresni, ekkor viszont maga a Fejvadász segített:
tüzelni kezdett, és a fel-felvillanó fények mellett Coleman sok mindent meglátott, amit a
felhők fényénél nem… Például egy betoncsövet… alagutat a romok alatt.
Huszonhárom évvel ezelőtt felbontották az utcát, hogy felújítsák a közműhálózatot.
Meghozták a csöveket, lepakolták őket az út szélére, aztán már nem maradt idő rá, hogy
az erőgépekkel kiásott árkokba behelyezzék azokat. Itt feküdtek az utca magasában,
amikor az Ítélet Napján leomlottak a házak. Coleman lehajolt és belenézett a csőbe; a
túlsó végen felvillant egy aprócska pont, ezek szerint átjárható. Megint csak gondolkodás
nélkül, ösztönösen cselekedett, amikor elindult, hogy végigmásszon rajta.
A gépfegyverkattogás megszűnt, és hamarosan megszűnt a plazmafegyverek jellegzetes
sivítása is. Coleman remélte, hogy a Fejvadász nem nyírta ki azt, aki megmentette az
életét. Gyűlölte volna, ha életéért élettel fizetett volna valaki.
A csőben csak levelek és por volt, nagyobb törmelék egy darab se. A por letompította a
férfi által okozott zajokat, Coleman a páncéltörővel együtt is könnyen haladt. Ha lassított,
a felvert por az orrába csapott, és a tüsszögés környékezte.
Tüsszents és meghalsz!
Már csak ezért is sietett. A túloldali lyuk egyre közelebb került, remélhetőleg nem
ólálkodik arrafelé egy Halálosztó vagy egy Vadász-Gyilkos… Ki tudja, lehet, hogy nincs is
fedezék a kivezető lyuk közelében.
Volt fedezék: egy irodai ajtó az élén állva, felszakadt megégett párnázattal. Coleman a
mögül kukucskált kifele. Az utcarész kihaltnak tűnt. A férfi előmászott, belekapaszkodott
az ajtólapba, és kiemelkedett mögüle, épp csak, hogy lásson.
– Most már tartsátok ott! – morogta Coleman.
– Szíves örömest – felelte fölötte egy hang.
Coleman ijedten felpislantott, és egy M-16-os csövébe nézett bele. A fegyver mögött Neil
Littmann állt, egy magas, karakteres orrú ellenálló… a szomszédos folyosóról.
– Majdnem becsináltam – sziszegte Coleman.
– Mondd nagyokos, mit tegyek, hogy végre seggbe kúrhasd a rakétával azt a nyomorult
lánctalpast?
– Intézd el, hogy az orra arrafelé nézzen! – Coleman visszamutatott a cső másik végére.
– De minden lövöldözés nélkül. Ezen átjutsz a romhegy alatt… egyenesen a Fejvadász
elé.
– Nyugi – mondta Littmann. Lemászott a másik mellé, és belepislantott a betoncsőbe. –
Ezen át?
– Aha. De maradj életben!
– Nem kívánsz egy kicsit sokat, baszod? – Littmann a nyakába akasztotta a gépfegyvert,
és belebújt a csőbe, ahonnan Coleman előmászott. A hangja kicsit tompán hangzott. –
Büdös van…
– Én semmit nem éreztem – mondta Coleman előre nézve, aztán nagyot sóhajtott.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Most mindannyian arra várnak, hogy ő elkapja a Fejvadászt.
Vadból vadásszá kell válnia. Menni fog, elég dühöt összeszedett az elmúlt években, és
kitanulta a harcászatot…
Kiugrott és visszafelé futott az atomháború kialakította utcán. Ha a párhuzamos utcán
ment volna, ahonnan az előbb elmenekült, akkor egyenesen a Fejvadász elé került volna.
Most a gyorsaság miatt félre kellett tennie a legelemibb óvatossági szabályokat is. Sok
minden múlott rajta. Elméletileg nem csak nála volt páncéltörő rakéta, a csapat tagjainál
volt még két ilyen és két M20-as is, de ki tudja, ők merre járhatnak. Coleman tehát
rohant, amennyire erejéből tellett. Futás közben számba vette azokat a különösen
érzékeny testrészeit, ahol megsérült a törmelékhalomról legurulva. Ó, a lábam… a
könyököm… A páncéltörő is össze-vissza verte oldalát.
Nem tudta megállni, hogy ne nyögjön és ziháljon. Túlon ismét felugatott egy gépfegyver,
majd a plazmaágyúk. A Fejvadász visszafordult abba az irányába, amerre Coleman
szerette volna. Littmann gyorsabban átért a csövön, mint korábban Coleman.
Coleman ekkor már azt a helyet kereste, ahol visszajuthat a szomszédos utcába. Jelen
pillanatban megmászhatatlanul meredek és áthatatlanul tömör falak kísérték jobboldalt.
Oldalára dőlt egy ház, de a falak nem omlottak le. A férfi szedte a lábait, de a falnak csak
nem akart vége szakadni.
Az M-16-os hangja elhallgatott.
Colemant majd szétvetette a türelmetlenség. De már látta azt a sarkot, amely arra a
„keresztutcára" nyílt, ahonnan a Fejvadász a legelején megjelent. Egy újabb veszélyes
utca, melyen végig kell mennie… jobb szeretett volna valami kis ösvényt a romok között.
Ám tudta, a dolgok már több mint két évtizede nem az emberek kedve szerint alakulnak.
Bár John Connor, akinek létezéséről az akcióban részt vevő csapat az indulás előtt
szerzett tudomást, talán most megfordítja a történelem menetét.
Úgy legyen!
Coleman összeszorította fogát, aztán szinte belezuhant a kereszteződésbe. Egy pillantás
balra, nem látott senki, aztán ahogy jobbra nézett, már ment is jobbra. Majdnem
elzuhant egy köteg falból előmeredő vasrúd-sorban, az egyik beleakadt a nadrágjába és
kiszakította. A férfi megbillent, a rakétavető előrepördült a szíján, s ágyékon vágta… Nem
volt kellemes érzés, a zsibbadtság egész a térdéig lehúzódott és a gyomráig fölnyúlt. A
férfi mégsem állt meg, legfeljebb kicsit lassabb lett.
A gépfegyver újból felugatott, és Coleman tudva, hogy Littmann az előbb nem azért
hagyta abba a tüzelést, mert meghalt, hanem mert helyet változtatott, kicsit
megnyugodott. Már a lánctalpak által kidobott és hurkákba összeállt földdarabkákon
taposott. Be fogja érni… és seggbe lövi…
Mozgás kélt szemközt, Coleman megtorpant, de egy ember volt csak… a csapat egy tagja
lehetett. Itt tartózkodtak mind, s újak és újak jöttek erre. A számítástechnikus Jaime
Ahloy is itt kellett legyen valahol. Az egyetlen nő Billy Harding csapatában… akit
kirendeltek most melléjük.
Az alak intett, hogy felismerte Coleman-ben a bajtársat, és menjen csak. Persze, látta
nála a páncéltörőt!
Coleman befordult a sarkon és megpillantotta a Fejvadász hátulját, rajta pedig az
energiaellátó egység fedelét. Térdre zuhant, kinyitotta a rakétavetőt, majd a vállára
kanyarintotta a 66 mm-eres M72A2-est. Megnyomta a kioldógombot, a henger alakú
töltet elősuhant a csőből, majd füstcsíkot húzva átsuhant az őt és a Fejvadászt elválasztó
távon. A rakéta szisszent, becsapódott és felrobbant, egy szemvillanás alatt lebénítva a
Fejvadászt. Tűzrózsa nyílott ki egy pillanatra, fémrepeszek záporoztak, majd füst tört fel
a gép oldalából, és néha egy-egy löket szikraeső: az energiaellátó egységek sziporkázva
haltak meg.
A lánctalpas nem jelentett többé veszélyt. Jöhetett a második felvonás.
Danny Coleman megkönnyebbülten rogyott a földre. Ő teljesítette feladatát.
23. Az összecsapás nyomában
Chicago, 2020. február 22. éjfél után, 00:05

Többen is meghallották a Vicelords tagjai közül a gépfegyver kelepelését, és

természetesen rögtön irányt változtattak. Egy, s aztán még egy fegyver megszólalt, majd
közelebb érve már a plazma villanásait is jól ki lehetett venni. Ott valakik küzdöttek egy
Skynet-teremtménnyel.
A Vicelords tagjai nem azért közeledtek, hogy segítsenek, hanem ha esetleg az emberek
győznének, lecsaphassanak azokra. A bandatagok annyira egyformán gondolkodtak,
hogy külön-külön is rámozdultak az összecsapásra, és kőtől kőig osonva igyekeztek
bekeríteni a helyszínt. Abban az esetben, ha a gépek győznek, természetesen
visszavonulnak. Nem lovagok ők, hanem dögkeselyűk…
Joseph Rainville komolyan nagyon fáradtnak érezte magát, és guggolás közben majdnem
elaludt. A lövöldözés riasztotta fel, és erőt véve magán elindult a harcérintkezés felé,
aztán amikor észrevette a párhuzamosan haladó tagokat, kicsit lemaradt. A fáradtság
figyelmetlenné tette, s ezt érezte is. Nem akart egy eltévedt lövedék áldozatává válni
csak azért, mert most lassabban reagál a dolgokra. Menjenek a többiek előre, majd beéri
őket. Pont elég, ha a győzelem pillanatában ott lesz. Az a barom Tawee úgyis képviseli
majd őt az első sorokban.
Ekkor aztán robbanás következett be, és minden zaj elhallgatott. Rainville behúzta a
nyakát… ez páncéltörő rakéta volt. Ezek szerint az emberek győztek… Most a Vicelords-é
a pálya.
Foglyokat ejteni nem olyan könnyű. Először is, egy ilyen győzelem után a győztesek
meneküléssel ünnepelnek. Ha az ellenfél feléjük menekül, semmi gond, egyenesen
beleszaladnak a bandatagok karjaiba. Ha másik irányba, akkor kezdetét veszi a hajsza…
Ha a menekülők felfedezik, hogy a Vicelords-tagok járnak a nyomukban, tűzharc
alakulhat ki… És ott csak halottak teremnek…
A két oldalsó szárnyon haladók előrelendültek. Ők lennének az üldözők. A középen
haladó bandatagok, köztük Rainville is, vártak. Ők a háló szerepét játszották, amelyen
felakadnak majd a menekülők.
A Vicelordsnak azonban nem volt szerencséje, balról, egy sokkal közelebbi pontról újból
fegyverek hangja szólalt meg. Rainville balra nézett, mintha látna is valamit. Összevonta
szemöldökét.
Ezek kurva sokan vannak!
Nem tudta, hogy ez más bandatagoknak is megfordul-e vajon a fejében, neki
mindenesetre ez jött le először.
Maradjon itt, vagy menjen balra? Rainville hirtelen úgy érezte, hogy mozognak körülötte
a romok. Erőltette a szemét, de az éjfél gyenge fényében csak gyanús árnyékokat látott,
amelyek pont azért mozdultak meg, mert erőltette a szemét. A fehér férfi egy pillanatra
összeszorította szemhéját, s érezte a szemgolyóit húzó fáradtságot.
Soka vannak és hamarosan sok gép is lesz itt. Kik ezek a fickók? Ez a másik banda? Ha
igen, akkor komoly ellenfelei lesznek a Vicelordsnak. Rainville arra gondolt, hogy kicsit
elbizakodottan lendültek támadásba, és korán akarták megvetni itt a lábukat.
Ha balhé lesz, és ezt is túlélem, az életben nem mehetek vissza Damon elé…
Úgy döntött, személyesen ejt foglyot. Ha ez sikerül, akár meg is léphet innen. Ezért
indult el balra. Az esélyei egy kiborg-ember összecsapásban sokkal jobbak. Ott a küzdő
emberek mögé kerülhet… Ott minden emberi árnyék szövetséges, és ennek a hitnek a
leple alatt becserkészhetők az emberek.
Azt is megfogadta, hogy nem hagyja ellankadni a figyelmét.
Feltápászkodott, és szinte guggolva indult előre. Megpihent egy autónál, és ott félig
felegyenesedett, hogy a zsibbadtságot kimozgassa lábaiból. Amikor feltekintett,
megpillantotta egy társát. Megismerte a kabát hátára rajzolt csillagról, amely megcsillant
egy pillanatra…
A másik egy állva maradt villanyoszlopra kúszott fel. Rainville a tekintetével kísérte,
amint amaz a villanyoszlop tetejéről egy erkélyként kinyúló vasoszlopra tornázza át
magát. A magasból már láthatta a Vadász-Gyilkos tankszerű testének tetejét. S ha már
látta, hát le is bukott, mert ha lát, akkor könnyen láthatóvá válhat. Biztos léptekkel
végigosont a második emelet magasságában a vasoszlopon, aztán a romokon egy kis
ösvényt találva ment még följebb.
Már majdnem fönt volt, amikor elétoppant Thierry Mahmoud.
Szemtől szembe került az ellenséggel.
Rainville lentről végignézte, amint a két homályos körvonalú árnyék egymásnak esik, és
birkózni kezd fent a magasban. Tehetetlenül akaszkodtak egymásba, billegtek jobbra-
balra, a lezuhanás veszélye mellett próbáltak meg a másik fölébe kerekedni. Az utca
túloldalán a lövések elnyomták a lezuhanó kövek koppanásait.
Ekkor érdekes dolog történt, a fent küzdők egyike a magasba lökte a karját… Eltelt pár
pillanat, és úgy álltak, mint valami hősi szoborcsoport, csak a zászló hiányzott a
kezükből.
…és felrobbantak.
Egy gránát volt.
A robbanás mindkét testet hátradobta… bár mintha az egyik vetődött volna… A testek
legörögtek a magasból, aztán tehetetlenül alázuhantak a meredek fal mellett és tompa
puffanással értek földet. Ebben a pillanatban Rainville körül csakugyan megelevenedtek a
sötét foltok, és ismét kitört a harc, amelyben ember támadt emberre.
Kiderült, hogy korántsem egyedül látta az összecsapást.
24. Az utolsó üzenet
Chicago, 2020. február 22. éjfél után, 00:05
Jaime Ahloy szaladt elöl egy aktatáskával. Merőben szokatlan tárgy volt ez ezekben az
években. Négyen nyomultak mellette, és miután a Fejvadász nem jelentett többé
veszélyt, még fél tucatnyi ellenálló került elő a romok közül. Eddig mind Colemant
fedezték, most Jaime Ahloy-jal tették ugyanezt.
Ketten már ott álltak a füstölgő Fejvadász mellett és azbesztkesztyűkben a forró
fémdarabokat szedegették ki a roncsból; a lehető leggyorsabban meg kellett tisztítaniuk
az energiaellátó területet. Egyikük lábánál egy rádióadásoknál használt akkumulátor
feküdt, erre volt szükség, hogy életre keltsék még egyszer a gyilkos gépezetet,
természetesen, hogy a céljaikat szolgálja.
A terv kivihetőnek látszott: ha az ellenállók képtelenek a Vicelords központját elfoglalni,
és kifüstölni onnan Chicago legerősebb és legkegyetlenebb bandáját, akkor ezt a Skynet
teremtményeivel kell megtetetni. Simon Poole eredeti elképzelése az lett volna, hogy
rövidhullámon az éterbe bocsátják a Vicelords-bunker koordinátáit, de aztán John Connor
jelentkezése módosított a terven. Nem elég a Vicelords-ot felszámolni, a Skynetnek azt
kell hinnie, hogy megsemmisítette az ellenállást. Időt kell nyerni… Ezért pedig úgy kell
tenniük, mintha a bázis helyét egy Fejvadász vagy egy Halálosztó fedezte volna fel. Az
ellenállók jobban ismerték a Fejvadászok technikai felépítését, mint a T-800-asokét, így
aztán Fejvadászra vadásztak…
Ehhez viszont tökéletes csapatmunka kellett, és a katonák mellé egy számítástechnikus.
Billy Harding a két legjobb emberét adta a két induló csapathoz.
Jaime Ahloy a kilőtt lánctalpas mellé ért. Segítői ekkor feltették az akkumulátort a jármű
oldalára, és keresték a megfelelő csatlakozásokat a kilőtt energiaellátóban. Ketten fenn
termettek a gép fegyvertornyánál, és megkezdték a felépítmény lebontását, hogy
kiemelhessék a plazmafegyvert. Ha már kockáztattak, akkor mindent vinni akartak,
amire szükségük lehetett. Ha idejük engedi, az optikai- és audioszenzorokat is kiemelik.
A rádiózavarás ebben a pillanatban megszűnt. Egy másik pontról figyelő ellenálló
lekapcsolta a zavaróberendezést.
A nő hátrahúzta szeméről a kapucnit, és fényt kért. Az akkumulátor mellé fektette a
táskáját, és felnyitotta. Egy saját kezűleg összeépített notebook feküdt benne, jó erősen
rögzítve. A szépségdíjat nem vitte volna el, de működött. Felvillant a fekete-fehér
képernyő, az oprendszer betöltődött. Jaime Ahloy mindeközben félig már belebújt a
Fejvadász belsejébe…
– Beljebb azzal a zseblámpával! – szólt ki ingerülten.
Nagyon gyorsnak kellett lenniük.
Két utcával arrébb egy Vadász-Gyilkos közeledett, fel kellett tartóztatni. Lövöldözés tört
ki, az ellenállók megpróbálták ott tartani a gépet. Őrültség, önfeláldozás, bajtársiasság
kellett ehhez… Azok a férfiak és nők azonban, akik ott voltak, már tudták, miért
harcolnak.
Az összecsapás eltérített egy járőröző T-700-ast is az útvonaláról. A Halálosztó a kilőtt
Fejvadászhoz tartott volna, azonban rádiójeleket vett a Vadász-Gyilkostól, és a vezérlés
felülbírálta a géptörzsnek adott előző parancsot. A titánvázas gyilkos új irányba fordult.
Jaime ujjai fürgén jártak a Fejvadász belsejében, a vezetékek és a vezérlőprocesszor
között. Megtalálta a merevlemezt, csatlakoztatta az aktatáska adatkimeneteli
egységéhez, majd beolvasta a tartalmát. A monitoron lassan telt az adatok letöltését
jelző négyzet. A nő azonban addig sem tétlenkedett, máris megkezdte a modulok
kiemelését.
A beépített hangkártya kis csipogással jelezte a letöltés végét, és a nő abban a
pillanatban a billentyűzetre vetette magát. Egy segédprogramot indított el, amely leszedi
a védelmet az adatfájlokról. A program számadatok tucatjait villantotta fel, és vetette el,
amíg végül sikerrel járt… A védelem kiiktatása után Jaime végigpörgette a Fejvadász
vezérlő programjait, míg meg nem találta az azonosítókódot, amelyet a gép az egyes
rádióadásokhoz mellékelt… A mellette serénykedők közben rákötötték az akkumulátort a
rádióadóra.
Nem olyan messziről egy gránát robbanása hallatszott, és még hevesebb lövöldözés tört
ki. A hangok egyértelműen arra utaltak, hogy valakik rátámadták a csapat egyik felére.
Kis kommandós gépfegyverek kattogása játszott bele az M-16-osok hangjába.
A környékre érkező kiborgok rádión egyeztetve oszlottak ketté, és tartottak a két
harcérintkezés helyszínére. A Vadász-Gyilkossal küzdőkhöz és a Vicelords-ellenállók
összecsapásába. Ezzel a támadással a Vicelords időt adott Jaime Ahloynak és társainak,
hogy befejezzék művüket.
A magasból egy Hunter-Killer is lecsapott, és a kialakult küzdőterek felé vette az irányt.
Elkerülte szenzorjainak a figyelmét a halott Fejvadász és a körülötte serénykedők, akik
mindössze egy pillantás erejéig néztek fel az égre, hogy vajon mi lesz.
Látták tovaszállni a gépet.
A nő átküldte a kódot a közepes sugarú adóevőre, majd a mellékelt szöveget is… amely
arról tudósította a Skynet legközelebbi alegységét, hogy megvan az ellenállás bázisa.
Ezután következtek a bázis koordinátái és legvégül egy hibaüzenet, amely a Fejvadász
végzetes sérüléséről szólt… Ha valaki a nő mögött állva a monitoron követni próbálja a
dolgot, a lehetetlenre vállalkozott volna. Jaime Ahloy gyors volt, tekintete egy villanás
alatt befogta a képernyő adatait, és szürkeállománya már fel is dolgozta azokat.
Másodpercenként háromszor ugrott tovább… A számítástechnikus gyorsabban végzett,
mint a fegyvert kiemelő társai. Azok éppen csak hozzáfértek a plazmaágyúhoz, a nő lent
már bontotta a kapcsolatot.
– Levehetitek az akkut!… – szólt oldalra. Kiemelte a vezérlő-processzort a gépből, majd a
merevlemezt is… Aztán megragadott egy halom vezetéket, és azokat is kiszakította. Jól
jöhetnek még.
Lecsapta az aktatáska fedelét.
– Az adóvevő? – kérdezte az egyik akut cipelő ellenálló.
– Nekem nem kell, de ti vihetitek.
A nő megugrott, és eltűnt az éjszakába.
Negyvenöt másodperc múlva a Fejvadász kibelezetten magára maradt az éjszakai utca
közepén. Utoljára a fegyvert cipelők hagyták el, ami nem is csoda: a plazmaágyú az
energiacellákkal együtt közel száz kilót nyomott.
25. Harcba küldő parancs
Cheyenne-hegység, 2020. február 22. éjszaka, 00:15

Az információ a legmagasabb prioritással száguldott át a világot behálózó vezetékeken, a

Skynet ideghálózatán, hogy megérkezzen a Cheyenne-hegységbe, a megfelelő
idegvégződéshez, egy ostyaáramkörös processzorhoz. A feldolgozó modulok azonnal
továbbküldték, nem bontották ki, nem tárolták el a chicagói adatokat tömörítő
tárterületre, ahogy a többi, befutott információval tették… A Skynet a legmagasabb
prioritással ellátott üzenetet a többiek elé vette, s az rögtön a feldolgozandó
adatcsomagok élére ugrott előre.
Szinte azonnal kiderült, miért olyan fontos az üzenet. A Gépisten késlekedés nélkül
kibontotta. Tízezred másodpercbe, ha telt, míg a megfelelő tárterületről elő nem szedte a
chicagói épületek térképét, és be nem azonosította a kapott pontot. Kicsit hosszabb
ideig, majd fél percig tartott, amíg minden, a közelben történt összecsapást előszedett a
memóriájából, és az új információ ismeretében kielemezte őket. Az eredmények
megerősítették a Fejvadásztól kapott információt… Megvan a chicagói ellenállás
központja.
A Skynet évekkel korábban minden késlekedés nélkül kiadta volna a parancsot a bázis
teljes elpusztítására és a városban található összes egységet a feladatra állította volna.
Ám a Gépisten tanult. Leginkább azokból a kudarcokból, amit a kiszámíthatatlan
humánoktól szenvedett el. Rájött – egyenes következtetés volt –, hogy a nyers erő
sokszor csak egy-egy góc felszámolásához elég, de azzal csupán csatát nyer, háborút
soha.
Egy ideje ez a felismerés alapvetően megváltoztatta a valószínűség számítások
végeredményét, és a Skynet ez alapján választott taktikát. A Gépistennek most már arra
is ügyelnie kellett, nem nyer-e többet azzal, ha egy-egy csoportot futni hagy, és inkább
beépít közéjük egy T-800-as Alfát… Los Angelesben és a világ egyéb nagyvárosaiban,
ahol már az elején feltámadt az ellenállás, és ahol szükség volt a beszivárgó egységekre,
ott egyszámjegyűre csökkent a valószínűsége annak, hogy egy Alfa bekerüljön az
emberek közé… Hiszen ott voltak a kutyák. Viszont Chicagóban meg lehetne próbálkozni
ezzel, most már ott a hat Halálosztó, három be is épült a bandákba… de egyik sem az
ellenállók közé…
Bár John Connor már figyelmeztette az ellenállókat az Alfákra. Csak azt nem árulta el,
miről felismerhetők.
A Skynet most ezt a hibát akarta kiaknázni.
Vette a Los Angeles-i ellenállók válaszát. Kapott egy negyedik Shakespeare-szöveget. Ó,
mely dicső ész bomla össze itten… A második Hamlet idézet. A Skynet rossz irányba
tapogatózott, amikor a számok nyelvére akarta lefordítani az idézeteket. Most, hogy John
Connor csapata tudatta a beszivárgó egységekről a chicagóiakat, egy Alfa sikeres
beépülése 99,8 százalékos valószínűségről 78 százalékos valószínűségre zuhant. De még
így is érdemes megpróbálni…
De úgy, hogy a chicagói ellenállás továbbra is keresse a nagy testvért… a
Főparancsnokot. Keresse, mert kell a segítsége…
Mielőtt meghozta volna a döntését, a Skynet még egyszer a chicagói eseményeket
rögzítő tárhelyre nyúlt, és a jelen pillanatban befutó információkat vette elő. A Fejvadász,
amely az ellenállók bázisának koordinátáit továbbította, utolsó üzenetével még tudatta,
hogy végzetesen megsérült, és működése hamarosan leáll. Mostanra a Fejvadász tényleg
elhallgatott, s ezekben a pillanatokban deaktiváltak az ellenállók egy Vadász-Gyilkost is.
A legújabb adatok egy Hunter-Killertől és egy T-700-astól származtak: a kiborgok egy
humán-humán összecsapás közepébe cseppentek bele, és azt ugrasztották szét.
A Skynet ezután kiadta a bázis megtámadására a parancsot. Ezzel egy időben utasított
két Alfát, amelyek még nem épültek be sehova, hogy menjenek a bázis közelébe. A
Skynet vette a visszaigazolásukat, és miután úgy álltak teremtményei, hogy másfél óra
kellett nekik a célpont eléréséhez, a Gépisten a támadást két óra tíz percre időzítette.
26. A kiborgok támadása
Chicago, 2020. február 22. éjszaka, 02:10

Hajnali kettő óra kilenc perckor még semmi jel nem utalt rá, hogy egy perccel később a
Vicelords-bázis fölött, s aztán lent a mélyben is, pokollá válik minden. A Skynet
kiborgserege visszahúzódott, az első lépést nem nekik kell megtenni. Teljesen felesleges
lett volna egy föld alatti bunker ellen csatába küldeni őket… előbb meg kell nyitni az
ajtókat, hogy bejuthassanak. A kiborgsereg tehát visszahúzódott. Hajnali kettőkor a
hajdani Loop egész területén, a Chicago-folyótól a Michiganig terjedő kihalt városrész
felett, halotti csend uralkodott.
Aztán északnyugat felől egy lézervezérléses levegő-föld rakéta lépte át a Loop határát.
Elszáguldott a romok felett, hajdani felhőkarcolók kicsipkézett csonkjai között. A hajdani
városközpont közepe tájékán a vezérsíkok kinyíltak és a rakéta ráfordult a Vicelords-
bunkerre. Becsapódott a földbe, áthatolt a Vicelords-központot rejtő törmelék- és
földrétegen. Különleges orrkiképzésének köszönhetően úgy suhant át a betonon, mint
titánfejes lövedék az almán. Bent, a bunker legfelső szintjén, kőtörmelékkel és porral
együtt jelentkezett be, úgy robbant be, mint valami izzó meteorit, remegett körülötte a
levegő. Harmadfokú égési sérülésekkel repült hátra egy fehér fickó, és ő még
szerencsésen megúszta az első másodperceket, mert társait hatalmas sziklák verték
agyon. Aztán a rakéta hosszúkás testével belemerült a padlóba és egy szinttel lejjebb
lépett elő. A falak remegtek, sokan térdre estek, ahogy a rakéta előbújt a mennyezetből.
Sziszegett és csikorgott, mintha élne és pusztító dühében, szenvedve őrjöngene… Újabb
Vicelords-tagok repültek arrébb, ahogy a forró levegő mellbe vágta őket. Aztán a rakéta
folytatta útját tovább, lefelé, még mélyebbre…
A negyedik szinten felrobbant.
Mivel átlósan szaladt be a Vicelords-bunkerbe, nem pedig merőlegesen, a bemeneti
nyílás és a robbanási pont nem egymás alatt volt… a robbanás már nem a bunker
közvetlen közepén, hanem oldalsó csücskében következett be, a fölső bejáratok alatt, az
első biztonsági páncélajtón túl.
Tölcsérszerűen nyílt szét a rakétába rejtett töltet: a legkevesebb kárt a negyedik és
ötödik szinten okozta, a legtöbbet a legfelsőn, a felszínhez közel. A felszínen egyszer
csak megroppant a városi beton és a talaj, beszakadt, mintha csak víz mosta volna ki
alatta a földet. Rögtön ezután nehézkesen gomolygó koszosszürke porfelhő lökődött ki a
talaj repedésein át, a mély kiköpött magából mindent, amit másodpercekkel korábban
elnyelt. A detonáció miatt további, eddig még álló falak omlottak le a Chicago hajdani
központjában, s ez volt a jel, hogy indulhatnak a kiborg-csapatok a túlélők
megsemmisítésére.
Az első másodpercekben több mint kétszázan haltak meg. Nagy részük elégett, másokat
a légnyomás és a leszakadó falak, és mennyezet ölt meg. Szétégett, bűzlő holttestek,
kifolyt szemű és agyú hullák feküdtek mindenütt a lassan szállingózó porban. Ám az első
detonációt követően még el sem nyugodhattak a bunker hullámzó falai, amikor
lánctalpak csikorgása és plazmavillanások sorozata lett úrrá az éjszakán.
A bunkerben fejvesztés terhe mellett tilos volt a lövöldözés. Eddig.
A Vicelords-tagok többnyire csak gépfegyverekkel vehették fel a harcot. Mivel kerülték a
gépekkel való összecsapást, és nem is a kiborgok számítottak elsődleges célpontjuknak,
éppen ezért a fegyverraktárban mindössze két fázismodulált plazmafegyvert tartottak.
Túl kevés ez tucatnyi Hunter-Killer, Fejvadász, Ezüsthernyó, T-700-asok és T-800-asok
ellen… Az emberi testet leképező titánszörnyek egymás után ugrottak le a felszíni lyuk
széléről a bunker belsejébe…
Félbeszakadt szintek, füst, por, jajgató sebesültek, szikraeső… teljes volt a káosz. Az
életben maradt, fegyverforgatásra alkalmas bandatagok azonnal támadásba lendültek.
Nem foglalkoztak sérültjeikkel, sem egymással. Fogták gépfegyvereiket és bármennyire
is reménytelen volt, azokkal estek neki a kiborgoknak. A kezdeti sokk után Ivo Mersits az
ötödik szinten C-4-eseket és detonátorokat adott ki a körülötte állóknak, illetve páran
elosztották az aknavetőket és a gránátokat, és máris a lépcsők felé vették útjukat. Az
áramellátás szakadozott, egyszer sötét volt, másszor világos… az izzók sercegtek és
villogtak.
A plazmacsomagok és a feléledő tüzek sokkal több fényt adtak…
Az első szinten már heves tűzharc alakult ki a gépek és az emberek között. A
titánpáncélokról lepattanó acélmagvas lövedékek hangja volt a legélesebb minden hang
közül, és reménytelenséget sugallt. A Halálosztók szenvtelen lassúsággal derítették föl és
fogták be célkereső rendszerükkel a humánokat, hogy aztán deaktiválják őket egyszer és
mindenkorra. Akikkel nem végzett az első lövés, azokat megközelítve szó szerint
kivégezték… egy lövés a szemük közé, és a szétégett humán vezérlőrendszer – az agy –
soha többé nem hasznosítható már.
Damon Tochear jelent meg irodája ajtajában, félmeztelen testén keresztbe vetette
fegyverövét, és úgy ment harcba. Megpróbálta rendbe szedni embereit, ordítva szaladt át
köztük. Egy bénultan guggoló bandatagot felrántott a földről, és a falnak csapva próbálta
meg katatón állapotából kizökkenteni…
Nem sikerült, az illető fél perce halott volt. Egy szigony alakban meghajolt vasdarab állt
ki melléből, szeme üregesen meredt előre. Összeesett, mint a rongybábu, az ő
katatóniáján már csak az angyalok harsonái segíthettek.
Tochear üvöltve rohant előre, a káosz közepébe. Eszeveszett düh tombolt benne, végig
sem gondolta, hogy a Skynet titánserege ellen kell harcolni. Ment elöl, mint a jó
bandavezér. Akárki látta, azonnal elkapta a harci kedv, és eltűnt belőle minden
racionalizmus. A vezér őrülete magával ragadta.
Tochear eltűnt a porfelhőben.
Hamarosan mindenütt állt a bál, minden szinten több csomóponton is harcok folytak. A
Halálosztók egyre mélyebbre jutottak. A Vicelords-tagok a még álló falak, újonnan
leszakadt törmelékek fedezékében vették fel a harcot velük. A harmadikon valaki a
porfelhőből előugorva egy T-700-as vállgödrébe nyomott egy C-4-es csomagot… aztán
bevetődött egy fedezék mögé. A T-700-as nyúlt a plasztikért, amelyet abban a
pillanatban felrobbantott a detonátor, és leszakadt a Halálosztó fegyvert tartó karja.
Ekkor oldalról ketten is beleszaladtak egy fagerendával, és felöklelték a súlyos titánvázat.
Amikor a Halálosztó a hátára hengeredett, és visszanézett, készen arra, hogy felugorjon,
és megölje támadóit, a saját fegyvere meredt mellkasára, ahol az ostyaáramkör lapult.
DEAKTIVIZÁLÁS VALÓSZÍNŰSÉGE: 98%
Ez volt a processzor utolsó üzenete a plazmavillanás előtt a Halálosztó gépagyának.
A fegyvert megszerző bandatagok nem vacakoltak a titánroncs felett, rögtön kerestek
egy helyet, ahol megvethették a hátukat, és beláthatták a szint egy hatalmas darabját.
Egyelőre védekezésre rendezkedtek be, várták, hogy alulról csatlakozzanak hozzájuk.
Mert mindenki tudta, hogy szabadulni csak egy mód van: kitörni, lehetőleg minél
többen… s akkor tatán túl is élhetik.
Motorberregés csapott fel a negyedik szintről a bomba robbantotta padlórésen át. Ronald
Sakornkan lovagolta meg az éveken át dédelgetett Honda CBR 600E-esét. A motor
feljajdult, csikorgó kerekek hangja hallatszott, Sakornkan megindult… lábát le-letéve,
kanyarogva kerülgette az akadályokat, majd nekiszaladt a lépcsőnek. A 100 lóerős, 599
köbcentis, négy hengeres gép, a kilencvenes évek elejének egyik legnépszerűbb motorja
felszaladt a lépcsőn a harmadikra, ám ott várta egy T-800-as. A Halálosztó célkereső
rutinja a lépcső tetejének képét elemezte, és a gép várta, hogy mikor tűnik fel a motor.
Sakornkan azonban egy pallóra futott, és nem a lépcső tetején jelent meg, hanem a
levegőben szállva. Átzúgott a Halálosztó felett, és a hátsó kerékkel elkapta a fémlény
fejét.
Sakornkan mindig egy Honda CBX 1000-est szeretett volna szerezni, de hiába kutatott a
roncsok között. A CBX 1000-es modell 1978-ban jött ki a gyárból és hat gyönyörű
hengere hat csillogó kipufogóban végződött. A motort a látványért tervezték meg,
előredöntött hengersora brutálisan karakteressé tette. De ha Honda CBX-e van, akkor
nem ugrik át a Halálosztó felett, mert az a motor nyolcvan kilóval nehezebb, mint emez…
Most hasznosabb volt a CBR 600E-es változat.
A T-800-as gépies, szögletes mozdulattal elrántotta a fejét, a belső rendszer rögtön
felmérte a sérülés nagyságát… aztán a Halálosztó visszanézett vörösen parázsló optikai
lencséivel.
Sakornkan hatalmas zökkenővel ért földet, és eldőlt. Métereket csúszott a földön, lába
beszorulta motor alá. A Hondának nem volt meg a gyárilag felszerelt külső burkolata,
amely eltakarta volna a motort, ezt Sakornkan évekkel korábban leoperálta. Semmi
szüksége nem volt az áramvonalidomokra, ő a hengereket, a gép szívét-lelkét akarta
csodálni. Aztán a fájdalommal, vérrel és a fegyverét emelő Halálosztóval mit sem
törődve, a férfi felállt, és ismét gázt adott. Amikor meglendült, a Halálosztó is lőtt. A
plazmasugár elsuhant Sakornkan háta mögött, és szétrobbantott egy szögletes
tartóoszlopot. A Honda CBR és a férfi a második lövésre már máshol járt, az utat kereste,
ahol még följebb juthatna.
Az elsőn egy Halálosztó lába alatt felrobbanó gránát megindított egy kisebb kőomlást,
amely aztán elsöpörte a másfél mázsás titánszörnyet. A gránátot hajító fekete nő lába
alatt is megindult a talaj, mire a nő hátraugrott, majd hátrálni kezdett. Az omlás
nyomában folyamatosan szakadt be a padló, követte a hátrálót, majd az utolsó
pillanatban, amikor már nem volt hova tovább, mert egy válaszfal útját állta a nőnek, a
talaj fogyása, töredezése megszakadt… a nő egy pillanatig el se hitte, aztán felsóhajtott.
Ekkor találta el föntről egy Hunter-Killer lövedéke.
Szétroncsolta az ágyékát, majd a következő pillanatban, amikor a nő összerogyott, a
második plazmasugár a koponyatetejét kapta el, és merőlegesen behatolt. Behatolt ott,
majd a gerinc mentén haladva, a csigolyákat elpárologtatva szétnyitotta a Vicelords-tag
hátát, egész a szétrobbantott ágyékig.
Mire a nő belezuhant a lába előtt támadt lyukba, már csupán egy szétégett húscsomó
volt. A gránáttámadást elszenvedett Halálosztó viszont sérülés nélkül megúszta a
zuhanást, kiemelkedett a törmelékek közül, még a Westinghouse-t sem engedte el.
Csupán egy pillantást vetett a hullára, elemzőegységei azonosították benne támadóját,
majd a kiborg átgázolt a romokon. Mozgást észlelt oldalt, és lőtt, amint az analizáló
egységek hexadecimális kódokban megküldték a központi vezérlésnek az észlelt kép
számokra lefordított értelmezését – azaz szinte azonnal, hogy a Halálosztó megpillantotta
az elsuhanó foltot. A Vicelords elvesztett még egy tagot.
Magnéziumporos füstgránát robbant és faltól falig sűrű füstbe borított mindent. A T-800-
as hőképe vérvörösbe fordult át… A titánvázas gyilkológép audio-szenzorjaira
hagyatkozva lőtt… amerre mozgást hallott. Egy kiáltás nyomán megeresztett sorozata
vakon is cafatokra szakított egy menekülőt.
Néha valóban nem volt más választásuk a bandatagoknak, csak a menekülés. Akik közé
beszakadt a Halálosztó, azoknak legfeljebb egy késük volt, mert éppen mosakodtak… a
kés pedig nem árt ha mindig az emberrel van, és nem csak a borotválkozáshoz kell. Most
azonban hatástalannak bizonyult.
A füstfelhőt áttörve ekkor egy motor száguldott át a törmelék közül kigázoló T-800-as
előtt. A Halálosztó lemaradt Sakornkan felbukkanásáról, és későn fordult feléje.
Sakornkan eltűnt a füstben, a motor hangja pedig visszhangot verve verődött vissza a
falakról, lehetetlen volt azonosítani a forrását. A Halálosztó tehetetlenül fordult jobbra-
balra… A férfi sem látott sokat, ám hamarosan előbukkant a füstből, és folytatta őrült
száguldását.
Tochear egy halottól szerzett még egy gépfegyvert, és most két, csípőjéhez szorított
fegyverből megállás nélkül lőtt egy T-700-asra. A másodpercenként kilőtt negyven
lövedék ereje még egy Halálosztót is megrenget. A titániumborításon csattogó
golyózápor hátrálásra késztette a gépembert, akinek másodlagos perifériái egymás után
szenvedtek kisebb-nagyobb sérüléseket. Ezeknek a sérüléseknek egyike sem volt
azonban végleges, a hibaüzenetek sem tudatták a vezérlő egységet működést zavaró
hibáról. Az elemző rutin viszont kiszámolta, hogy a két fegyverből öt másodperc múlva
elfogy a töltény… A látómezőben ezredmásodperceket is számoló visszaszámlálás indult
meg…
Az utolsó másodpercben egy töltény átszakította a behorpadt mellpáncélt, és becsúszott
az ostyaáramkörös processzor mellé. Zárlatot idézett elő, és a kis szikrák pattantak a
mellkasban.
Ennek a balesetnek a bekövetkeztét az elemző rutin egyre kisebb valószínűségűnek
számolta… A hibaüzenet még megérkezett, majd a processzor megolvadt, és
eldeformálódott.
A két fegyver üresen kattant, Tochear felkészült a halálra, aztán csak annyit látott, hogy
a T-700-as eldől. A bandavezér eldobta a fegyvereket, és közelebb lépett. Bőrén
izzadtság fénylett… Meglátta a lyukat a mellpáncélon és az onnan előkígyózó vékony
füstcsíkot.
Tochear felvillantotta fehér fogait és rózsaszín ínyét: vigyorgott. Majd a Westinghouse-ért
nyúlt.
A Halálosztó azonban nem engedte el a 40 wattos, fázismodulált plazmafegyvert.
Tochear egy kődarab után nyúlt és addig verte a titántenyér ujjperceit és a hidraulikus
csövecskéket, míg a kéz engedett, és Damon Tochear meg nem szerezte a fegyvert.
Új erővel indult harcba.
Nem vette észre, hogy a háta mögött feltűnik egy T-800-as. A Halálosztó Tochear
lapockájára emelte fegyverét, a férfi széles háta nyújtotta a legbiztosabb célpontot. De
ekkor a gép nyakába szakadt egy motor. Sakornkan Hondájának első kerekével pontosan
tarkón kapta, majd a kerekek lecsúsztak a fémtestről. A férfi megtáncoltatta a motort,
csikorgó kerekekkel fordult vissza, és ismét ráhajtott a Halálosztó tarkó részére.
Tochear megpördült.
A T-800-as két kezével nyomta fel magát, mintha csak fekvőtámaszokat végezne.
Sakornkan a motorral a hátára pattant, és megfordult. Leszorította a fegyvert tartó
titánkezet. A T-800-as jobbra gördült, ezzel megszabadult a nagydarab fickótól és
járművétől… azokkal együtt nem tudott volna felállni. Hirtelen fölült…
Így érte a plazmafegyverből a tarkólövés.
Sakornkan üvöltött és rikoltozott, mint valami elmebeteg. Körbe-körbe forgott a
Hondával, és ráhajtott az egyensúlyát vesztett Halálosztóra. Tochear közeledett, mint a
végzet fekete angyala, a plazmafegyver csöve sötéten meredt előre, aztán tüzet köpött,
amint Sakornkan egy fél méterrel eltávolodott a T-800-astól. Tochear lőtt, majd leállt,
mert az őrült motoros ismét rohamozott: áthajtott a lehanyatló gép fején.
Tochear egészen a Halálosztó fölé ért, és előbb az egyik optikai lencséjét lőtte szét öt
centiről, aztán a másikat. Majd a mellkasra emelte a fegyvert…
A lövést túlszárnyalta Sakornkan fejhangú csatakiáltása.
Fejük felett a poron és füstön túl egy pillanatra megvillant az éjszaka sötétje… Már
ülepedett a por, egyre többet lehetett látni a fentből… de ez azt is jelentette, hogy a
Hunter-Killerek is többet látnak a lentből. Reflektoraik be-bevilágítottak a leszakadt
szintekre, tépett, szaggatott falakra. Benéztek, mintha egy kis babaházba néztek volna
be…
Voltak, akik feljutottak a felszínre, de a februári éjszakában járőröző, kutató-kereső
gépek forró plazmacsomagokat tartogattak számukra. Detonációk sorozata vegyült
turbinák zajával és lánctalpak csikorgásával.
– ÁLLJ! – mondta fent egy T-800-as Béta egy, a felszínre kapaszkodó férfinak. A
Vicelords-tag megdermedt, életében nem hallott még ilyen pokolian hideg hangot. Majd
meglátta szemtől szemben a fekete titánembert, és bénultan engedelmeskedett a
felszólításnak. Még a kezét is felemelte.
A Halálosztó elemző egysége egy impulzus nyomán áttekintette a kialakult helyzetet. A
gép látómezejére az alábbi felirat futott fel:
JAVASOLT DIREKTÍVA: h07677 – DEAKTIVÁLÁS
A Halálosztó fejbe lőtte a humánt.
A gépek nem ismerték azt a fogalmat, hogy kegyelem.
27. Az utolsó emberig
Chicago, 2020. február 22. hajnal, 04:05

Az összecsapás már csaknem két órája tartott.

Elton Cutts mozdulatai híján voltak a kapkodásnak, sietségnek. A fakókék szemű fehér
férfi arcán egyetlen villanásnyi időre sem ültek ki érzelmek, félelem vagy harag. Cutts
egy íjat és egy nyilat tartott a kezében. Egy vadászbolt porrá zúzott kirakatából szerezte
évekkel korábban, ideális gyilkos eszköznek tartotta, mert csendes volt. Most a nyílhegy
alá egy kis plasztikcsomagot erősített föl, vigyázva, hogy nagyjából egyensúlyban
maradjon a vessző. A C-4-esbe belenyomta a detonátort, majd az íj húrjára fektette a
vesszőt… felajzotta az íjat, és kiemelkedett a fedezéke mögül.
A T-700-as a bal combjába kapta a nyilat, amely rögtön fel is robbant, mozgásképtelenné
téve a gépszörnyet, amely eldőlt, miután a lába kirobbant alóla. Cutts visszabukott a
fedezéke mögé, és hagyta, hogy az emberei elintézzék a munka piszkos részét. A
bandatagok egyike egy paravánt döntött a fekvő gépre, és mire a Halálosztó lelökte
magáról a papírfalat, már egy másik csomag C-4-es feküdt a mellkasán… ott is robbant
fel.
A harcok első két órájában, a kezdeti veszteségeken túl a Vicelords újabb kétszáz tagot
vesztett, míg a Skynet kreatúrák közül huszonhárom T-szériás egységgel szűnt meg a
rádiókapcsolat, és két Fejvadász roncsai füstölögtek kint a felszínen. A veszteségek
nagyobbak voltak a Skynet által tervezettnél. A Gépisten a Cheyenne-hegységből némi
késéssel ugyan, de nyomon követte az eseményeket, a visszavonulásra mégsem adta ki
a parancsot…
Ám értesítette a T-800-as Alfákat, hogy ideje cselekedniük.
Az életben maradt Vicelords-tagok egymást fedezve, támogatta nyomultak föl az alsóbb
szintekről, és már a legfelsőn jártak. Itt jobban kellett vigyázniuk, nem csak a hátukba
került Halálosztókra, de a felül repkedő Hunter-Killerekre is, amelyeket a még működő
Westinghouse-okkal próbáltak meg leszedni… Lassan elfogytak a füstgránátok, és immár
célszerű volt pontosabban lőni a plazmafegyverekkel.
Az előrenyomulókkal együtt haladó Ivo Mersits egy füstgomolyból kikerülve becélozta az
egyik Hunter-Killer jobb turbináját. Amióta kezébe kapott egy Westinghouse M-25-öst,
egészen beleszeretett a fegyverbe. Élvezte, ahogy rúg, ahogy melegedik, ahogy plazmát
köp csövéből előre… hatalmat adott annak, aki kézben tartotta. A fegyvermester befogta
a céltüske közepébe a turbinát, aztán telibe kapta.
A Hunter-Killer megingott, de pár másodperccel később az automata vezérlés a villogó
hibaüzeneteket és a kiértékelő rutin eredményeit figyelembe véve egyenesbe hozta.
Mersits azonban kilőtte a bal turbinát is, ami lángra lobbant, és hosszú, égővörös-sárga
tűzcsíkot húzott. A repülő gépvadász orral előre bukott, és belefordult a Vicelords-bunker
tölcsérébe.
Lángoló turbinákkal, szintről szintre zuhant mind mélyebbre, életveszélyes közelségben
elzúgva Mersits és csoportja mellett, hallani lehetett a fémtest nyikorgását és
erőlködését, érezni szagát meg a forróságot. A harmadikon fennakadt, kiszakított egy
hatalmas darabot a betonpadlóból, megfordult, és a lángok tovább terjedtek a géptestre.
A műanyagalkatrészek, vezetékek fekete füstöt okádtak, a Hunter-Killer zúzva-rombolva,
mint bukott angyal érkezett meg a legalsó szintre, és ott egy böffenéssel hatalmas
lángokat hívott életre.
Ivo Mersits elragadtatással nézett az elpusztult gép után. Aztán új célpontot keresve az
égre tekintett… de egy ismeretlen férfi állt előtte.
A fickó eltolta a Westinghouse csövét, amely egyenesen a mellkasára irányult.
– Szép volt – közölte szárazon.
– Ki a fasz maga? – kérdezte ingerülten a felajzott fegyvermester.
– Egy véletlen erre járó, aki alatt beszakadt a talaj. – A fickó közelebb hajolt. –
Benneteket vártalak, kispajtás, hogy kivigyetek innen…
Akik Mersits felé tekintettek, hogy intésükkel tudassák, tetszett a lövés, azok meglepve
vették észre a hatalmas termetű férfit. Már csak megszokásból is fegyverek tucatjai
vették célba.
– Nyírjátok ki! – szólalt meg hátul Damon Tochear.
A fegyverek aztán még sem a megjelenőre köpték titánfejes, acélbetétes töltényeiket,
hanem két T-800-asra, akik a felszínről egy ugrással vetették magukat a csoport
közepébe. A Vicelords-tagok szétrebbentek, volt ki ugrott, és már a levegőből, fordulás
közben tüzelt. A golyók a saját társaik közül is szedtek áldozatokat, és osztottak
sebesüléseket. A Halálosztók az ugrás után fenyegetőn kiegyenesedtek, és felvillantak,
halált osztottak fegyvereik.
A T-800-as Alfa, aki Mersits mellett állt, rádióüzenetet küldött a T-800-as Béta
egységeknek, hogy plazmafegyvereikkel kerüljék el azt a pontot, ahol ő tartózkodik. A
parancs prioritása folytán felülírt minden más parancsot, és a titánvázas Bétáknak
engedelmeskedniük kellett. Az Alfa ezzel egy időben oldalra vetődött, rá a
fegyvermesterre. A százötven kilós testbe épített, mozgáskoordinációt vezérlő és leplezni
hivatott másodlagos perifériáknak köszönhetően Ivo Mersits életben maradt, s nem
érzett nagyobb fájdalmat annál, amit egy közel száztíz kilós, valóban hatalmas ember
rázuhanása okozott volna. Az alacsony, fehér férfinak azonban ez is elég volt. Nyögött
egyet és félig-meddig elvesztette eszméletét. A T-800-as Alfa megkaparintotta a
fázismodulált plazmafegyvert, és rögtön a Béták egyikére fordította.
Tüzelt és a Béta átszakított mellkassal röpült hátra vagy hat métert. Rázuhant egy
bandatagra, aki csonkolt lábbal kúszott volna el a gyilkos plazmasugarak elől, ezzel
azonban megpecsételődött a sorsa.
A beépített pszichológiai almodulnak köszönhetően a beszivárgó egység újabb
rádióüzenetet küldött a másik Bétának. Arra utasította, hogy forduljon feléje fegyverével.
Ha ezt nem teszi meg, az emberek gyanút foghattak volna… Az Alfa vezérlőegysége
amiatt a téves információ miatt cselekedett így, mely szerint ez egy ellenálló bázis, és az
ellenállók tudomást szereztek John Connortól a beszivárgó egységek létezéséről. A
titánvázas Halálosztó tehát fordult, a feltérdelő Alfa ismét lőtt, a két lövés egyszerre
villant fel, és mindkettő a plazmafegyvert találta el… A Béta kezében felrobbant a
fegyver, és ráolvadt az ujjpercekre, lebénítva ezzel könyöktől lefelé a kart. Ugyanakkor a
beszivárgó egység kezéből csupán kirepült a Westinghouse, a Halálosztó keze pedig
furcsán kifordult, mintha csak vállból kiugrott volna.
Az Alfa utasította a Bétát, hogy puszta kézzel támadjon rá. A Béta saját
vezérlőprogramjának megfelelően elsőként fegyvert szerzett volna, de engedelmeskedett
a parancsnak. Hideg, gépi agya nem találta furcsának, hogy a Skynet Alfa egysége
megölte a másik T-800-ast. Elemzőrutinja most csöndben maradt, teljes egészében az
Alfa vezetett, arra kellett hagyatkoznia, minden utasítást onnan kapott. Belső monitorán
a „rádióirányítás" felirat villogott a megfelelő kóddal és a legmagasabb prioritással
megjelölve…
A T-800-as Béta tehát rátámadt a beszivárgó egységre. Az Alfa félrelépett a támadás
irányából, hátulról fél kézzel meglökte a Bétát, majd oldalra ugrott, és elhasalt. Jól
számított: amint a plazmatűz megszűnt, a Vicelords-tagok gépfegyvereikből tüzet
nyitottak a Bétára.
Az Alfa új rádióüzenetet küldött.
ALFA PRIORITÁSÚ PARANCS – VÉDEKEZÉSI STRATÉGIA:
h12009 – ELLENÁLLÁS MEGSZAKÍTÁSA
A Béta engedelmeskedett, és hagyta, hogy a becsapódó golyók lökdössék a testét.
Hagyta, amíg bele nem zuhant a levegő-föld rakéta robbantotta résbe. Pár másodperc
múlva fémes csattanással ütközött neki a lent pihenő, roncs Hunter-Killernek, és
megszakadt az energiaellátása. A maga létrehozta mély horpadásban mozdulatlanul
feküdt pár másodpercig, aztán átkapcsolt a tartalék energiaellátó rendszerre. Szeme
felparázslott, és új parancsot kért a T-800-as Alfától.
Rádión jött meg a parancs: felszámolni minden humán jellegű létformát az alsó szinten.
A sérült T-800-as késlekedés nélkül elindult, bár nem látta, merre is megy: a Hunter-
Killerből előtörő füst eltakarta előle a kilátást.
A legfelső szinten a T-800-as Alfa feltápászkodott a földről, még mindig bénán lógatva
jobbját. Az életben maradt Vicelords-tagok is lassan feltérdeltek, felálltak… Az Alfa egy
félköríves lendülettel nekicsapta vállát egy oszlopnak, arcán a programok által generált
fájdalom kifejezésével. A gép felszisszent, pszichológiai almodulja szerint ez is
hozzátartozik a dologhoz. A váll kicsit megreccsent, mikrohangfalak adták ezt a
reccsenés-szerű hangot, ugyanazok, amelyek a szív hangjáért is felelősek voltak. A
T-800-as ezután körbenézett a körülötte állókon, s minden egyes humán arcát
elraktározta a memóriájában, nyitva melléjük egy-egy adataikat táblázatba soroló
szövegfájl is.
Az Alfa elvetette az azonnali támadás lehetőségét, vezérlésében ez ott szerepelt a többi
stratégia mellett, akárcsak a farkasban a gyilkosságra hajlandósító ösztön. Emellett
félelmetes gyorsasággal futottak le a látómező szélén az ajánlott stratégiák, összevetve
az egyéb almodulok által preferált megoldási javaslatokkal. A beszivárgó egység
tizedmásodperc múlva már döntött is, és felépítette magában a követendő magatartás.
Elsőként körülnézett.
Látómezejében a KÖRÜLNÉZNI üzenet mellé vörös pipa került. A vezérlés sorra vette a
következő feladatot.
A kiborg megszólalt.
– Ki akart kinyíratni engem?
Damon Tocheart megszólították. A megszólítás következtében a bandavezérnek előre
kellett lépnie, nem húzódhatott vissza, sőt, újabb parancsot sem adhatott embereinek,
hogy lőjenek… ez az ember kinyírt egy T-800-ast, és üzemképtelenné tett egy másikat…
Ezen felül megszólította a vezért.
És láthatóan nem fél.
Ezek már emberi játszmák voltak, amelyekről a T-800-as beszivárgó egység pszichológiai
almodulja kellő információval rendelkezett.
– Én – jegyezte meg Tochear. Vonásai kemények voltak. A pasas vele szemben kaphat
egy esélyt, hogy csatlakozzon. Vagy meghal.
Az Alfa ennél azonban többet akart. Ő csak az egyik beszivárgó egység volt, aki –
információi szerint – az ellenállók közé csöppent. S ők ketten most csapatjátékot
játszottak, egyikük játszhatott nagyban.
– És ki vagy te? – lépett közelebb az Alfa.
– A fej… – billentette oldalra fejét Tochear. is közelebb lépett. A lentről felszálló füst
jótékony kupolát vont a fejük fölé, a Hunter-Killerek időlegesen ismét megvakultak, sőt,
hőérzékelőik sem láttak át a felemelkedő forró légrétegen.
– Elég nagy baj, ha itt ilyen fickók játsszák a fejet. – Az Alfa ledobta magáról a kabátot, s
azzal együtt, anélkül, hogy külön-külön kibújt volna belőlük, zipzáras mellényét és
gombok nélküli, összefogott ingét is. Ott állt ő is félmeztelenül. Megvillantak bicepszei, és
kidagadtak karján az erek.
Kihívta Tocheart. A csata kellős közepén. Csak egy őrült tesz ilyet, és egy ilyen őrült
invitálást nem lehet racionálisan elutasítani.
Tochear eldobta a kezében tartott fegyvert.
– Fedezzétek a hátunkat! – szólt hátra embereinek. – Ameddig meg nem ölöm ezt a
fickót, nem akarok a környéken egyetlen gépet sem látni!
Körbejárták, felmérték egymást. Tochear nem először keveredett ilyen helyzetbe, ezért
aztán tudta, hogy nincs helye a sietségnek. Megfontoltan, hidegen kell cselekedni… akkor
a legbiztosabb a győzelem. Ölni, gépies precizitással.
A T-800-as Alfának pedig minden mozdulata a humán pszichológiára épülő taktika volt.
Damon Tochear egy rúgással támadt, az Alfa könnyedén eltáncolt előle, és csupán
elütötte a lendülő lábat, de nem ütött vissza. Aprócska mozdulat volt, de Tochear levonta
a megfelelő tanulságot: ellenfele sem az a típus, aki elveszti a fejét. És valószínűleg ért a
keleti harcművészetekhez.
Az Alfa meglendítette jobbját, és hagyta, hogy Tochear hárítson. A következő ütés elől
ismét elhajolt… Nem véletlenül, ha a bandavezér ökle fejen találja, még kiderülhet, hogy
emberi csontnál keményebb valami húzódik meg az arcbőr mögött. Az ütés elindulásának
a pillanatában a T-800-as több irányvektort, és kilojoule-ban mért becsapódási energiát
számolt, majd a vezérlés ezek nyomán adott utasítást a testnek, hogyan tovább. A
következő ütésnél hagyta, hogy Tochear keze elérje az arcát… de csak súrolhatta azt. Az
Alfa nyomban visszatámadt, vigyázva, nehogy támadási energiája nagyobb legyen annál,
amit termetéből adódóan elvárnának tőle. Most a Vicelords-vezéren volt a sor, hogy
kitérjen az ütések elől.
Aztán Tochear taktikát változtatott. Nem megütni akarta ellenfelét, hanem elkapni.
A nyaka után kapott, és zárta kettejük távolságát. Az Alfa ütött, és gyomron találta.
Tochear hasizmáról azonban szó szerint lepattant az ökle. A Vicelords vezére vicsorgott,
elkapta az Alfa nyakát. A T-800-as erre megragadta a másik csuklóját, és egy
csavarintást kombinálva egy hátralépéssel, sikeresen kibújt a fogásból.
Tochear sem maradt adós a válasszal és könyökkel hátra ütött, szájba kapva ezzel az
Alfát.
Mindezek olyan gyorsan zajlottak le, hogy a bandatagok alig bírták követni.
A kiborg szája széle fölrepedt, és vér buggyant ki. Az Alfa lenyalta, és elvigyorodott.
– Gyere! – intett Tochearnek.
Le akarta zárni a küzdelmet. A felszíni egységek rádióadásai fokozott humán mozgást
jeleztek a közelből. Bárkik is jönnek, ha megzavarják a küzdelmet, elvész a pillanat adta
őrület, és bárhogy le lehet zárni az összecsapást. Például a másik kezet nyújt neki. A
vezér felajánlja a megbocsátást, befogadja a csapatba… és együtt menekülnek tovább.
A pszichológiai almodul ezt igen magas százalékos valószínűségre tette.
Tochear most térdre rúgott egy oldalsó rúgással, ezt az Alfa elütötte. Aztán az Alfa
támadt nyakra, Tochear ezt egy fejre irányzott öklössel akarta kivédeni, és talált is. A
következő pillanatban megdöbbent. Ellenfelének feje ugyan éppen úgy billent oldalra,
mintha az ütés tökéletes lett volna, de Tochear valami nagyon furcsát érzett… mintha
csak játszanának vele…
A döbbenet egy villanásnyira kiült arcára, de akkor az Alfa elkapta nyakát, és rákulcsolta
alkarját, elszorítva a férfi légcsövét. Tochear emberfeletti erőt érzett, amelyből képtelen
volt kibújni. Az Alfának kidagadt a bicepsze, pedig csupán a titánváz hidraulikáján múlott
a szorítás ereje…. De kis elektromos impulzusokkal, idegi ingerléssel az ostyaáramkörös
processzor kemény kötegekbe rántotta a mesterséges izmokat… ahogy ez a beégetett
vezérlőprogramban szerepelt.
Tochear a halál kapujában rájött, hogy az ellenfele egy gép.
Csakhogy ezt nem tudta senkivel se közölni. Levegő után kapkodott, és érezte, hogy
gyengül. Ekkor az Alfa lazított a szorításon, de csak azért, hogy két ellentétes irányú
mozdulattal elrántsa a már ellenállásra képtelen vezér fejét.
…nagyot reccsent a nyaki csigolya. Az Alfa széttárta karját, elengedte áldozatát.
Körbehordozta tekintetét.
Tochear a földön feküdt szétvetett karokkal, üveges szeme a mennyezetre tekintett, s
lassan, mintha valami hideg nyálka terjedne rajta, elvesztette csillogását. Az Alfa az
egyik bandatag elé lépett, és az öve felé nyúlt, letépte róla bőrtokkal együtt a kést. Aztán
előhúzta a fénylő pengét, és letérdelve Tochear mellé, a kést egész a tövéig belevágta a
vezér mellkasába.
Csontok ropogása hallatszott, ahogy a férfi, megtámasztva másik kezével magát Tochear
vállán, szakszerű mozdulattal felvágta a mellkast. Ezután belenyúlt egyik kezével, majd a
késsel is. Pár tapogatózó mozdulat után, ami közben feltekintett körben álló döbbent
nézőseregére, kéthárom gyors vágással durván körbenyeste a szívet.
A szívet, amelyet ezután kitépett a mellkasból, és felállva a többiek felé mutatott.
– Ez a vezéretek szíve – üvöltötte az arcukba. – Enyém a szíve! Enyém a szíve!
Mostantól én viszlek benneteket! Mostantól Harvey Williams a vezéretek!
Elhitték neki.
Az Alfa és Damon Tochear párharca után érkezett vissza Hooks és csapata a folyó északi
partjáról. Elméletileg nem állt szándékukban visszatérni, ám az éjféli összecsapás után
visszavonultak egész a folyóig, s annak déli oldalára. Onnan akartak felderítő-akciókat
tenni másnap és harmadnap, de aztán kettőkor meghallották a csata zajait, és
haladéktalanul elindultak vissza a bunkerbe… Tudták, hogy végzetes támadás érte a
többieket.
A hajdani Madison Streetnél, a First National Bank messzire nyúló épületromjának
dombnyi tetejéről aztán meglátták azt is, micsoda gépsereg sürög-forog a bunker körül.
Még a bombatölcsért is észrevehették a földben… a lángokat, amelyek bevilágították,
mintha csak egy tűzhányó krátere lett volna, aranyosan vibráló, füstölő kráter…
– Mi a fenét tudunk mi ott tenni? – kérdezte magát
ól Joseph Rainville. Úgy vélte, értelmetlenül belegyalogolnak egy reménytelen csata
közepébe. De nyíltan ezt semmiképp sem vállalta föl Don Hooks előtt.
A bunker fölött aztán azt tették, amiért jöttek: a támadó haderő egy részét lefoglalták,
esélyt adva ezzel a lent harcolóknak, hogy kitörjenek.
Vagy kilencven ember özönlött elő a felszíni résből, amikor a Hunter-Killerek száma
lecsökkent, köszönhetően Hooks embereinek, akik elvonták őket a kráter fölül. A felszíni
harcok így is kegyetlenek és véresek voltak, inkább illett ide a mészárlás kifejezés…
akadtak, akiknek szemernyi esély sem adatott meg a túlélésre. Égett emberroncsok
rogytak le, halálüvöltések hallatszottak néha másodpercnyi különbséggel. A menekülők,
akiket nyomtak alulról a T-800-as Béták, visszahajigálták gránátjaikat, berobbantották
C-4-essel az éppen használt feljárókat… Mindent megtettek a megmenekülésük
érdekében.
A biztonságos romokat azonban alig negyvenen érték el.
– Kurva élet! – rogyott le Ivo Mersits Joseph Rainville mellé egy aprócska kis lyukba,
ahova bevetődött.
– Nem láttak meg? – érdeklődött Rainville. Kinézett a lassan kivilágosodó éjszakába.
Szemben Tawee éppen egy Hunter-Killerre lőtt, aztán menekült. Beugrott egy nyitott
csatornába. Szerencséjére ekkor valaki telibe kapta a HK-t egy gránátvetővel, és az
szétroncsolódott turbinával próbált meg biztonságosabb területre elhúzni… Menekült.
– Nem – lihegte Mersits. – Baz' meg! Kinyírták Damont! Egy pasi kihívta… és kinyírta!
– Egy fickó?
– Aha. Egy ismeretlen. És azt mondta, ő fogja vezetni a bandát…
– Tudhat valamit! De ehhez Hooksnak is lesz egy-két szava… Biztos kicsinálja.
Rainville tévedett.
Joseph Rainville később maga is szemtanúja lehetett Hooks reagálásának.
Hooks két óra múlva, a szétrombolt bunkertől biztonságos távolban, egy föld alatti
összefolyóban találkozott a fickóval, belenézett a tekintetébe… és nem látott ott semmit.
Hooks maga is őrült volt, de ez egy pillanat alatt elborzasztotta.
megérezte, ha valaki fél, megérezte az agresszivitást, ellenségeskedést… Érezte, ki tör az
életére, s ő csapott le először. Ha paranoiájában kicsit túlbuzgón is irtotta az embereket,
hát az is belefért.
Most azonban nem érzett semmit.
– Ki a fasz vagy te? – kérdezte a bűzös, mocskos összefolyóban. A lehelete páraként
vágódott elő.
– Williams – mondta nyugodtan az Alfa. – Tanuld meg ezt a nevet, haver! Én vagyok a
főnök.
– Gépszart te vagy a főnök! – mondta Hooks. Harminc éve még lószart mondtak, de az
utolsó chicagói lovat huszonhárom éve megették. – Egyszer győztél… De ez kevés.
Aztán megfordult és elment. A fal mellett Tawee és Sakornkan megint összeszólalkoztak,
Hooks elhatározta, hogy kinyírja őket, ha nem hagyják abba.
Az Alfa elraktározta magában a figyelmeztetést: erre a humánra jobban oda kell
figyelnie. Aztán körülnézett a csatornában. Itt gyülekeztek a túlélők. Gyors számolást
végzett, felfrissítette adatfájljait, és megküldte az eredményt a Skynetnek.
Csupán hetvennyolcan élték túl az összecsapást.
28. A lelkiismeret hangjai
Chicago, 2020. február 22. hajnal, 06:00

Az ellenállók bázisa hajnali hatra végre elcsöndesedett. Befutottak a Fejvadász elfogására

útnak indított két csapat tagjai. Utolsónak a sebesültszállítók érkeztek be, akik
természetszerűleg lassabban haladtak társaiknál. Az elsők már lefeküdtek, hogy
megpróbálják kialudni magukat… nem éppen egykönnyen. John Garrick-et, az orvost és
az ápolókat már fölkeltették… azoknak most kezdődött a munka…
Nekik mindig is készenlétben kellett állniuk.
Simon Poole legjobb embere vállát rázogatta az orvosiban. Elfojtott, halk nyögések és
jajgatás szűrődött ki a paravánok mögül, legalább tízen feküdtek most itt. Mahmoud volt
a legrosszabb állapotban közöttük.
– Thierry! Ha meghalsz nekem, hát saját kezemmel preparállak ki, és kiteszlek az ajtó
mellé, hogy riogasd a többieket!
Simon Poole kétségbeesett igyekezete, hogy Thierry Mahmoudot e világban maradásra
bírja, végül is meghozta gyümölcsét. A gránátrepeszek szabdalta férfi kinyitotta a
szemét.
– Ez az! – ujjongott Poole. Nem csak a legjobb emberét, a karizmatikus vezetőt és a
harcostársat látta Mahmoudban, hanem a barátot is, aki már három éve mellette állt és
segítette harctéri és szervezési tanácsokkal.
Mahmoud megmozdult.
– Ne erőlködj! – mondta máris Poole. – Jön Garrick, aztán kiszedegeti belőled ezeket a
fémdarabkákat… Úgy nézel ki, mint egy sündisznó…
– Akkor nézz meg… – suttogta Mahmoud. – A sünök már úgyis kihaltak…
Csakugyan megérkezett Garrick. Egy kis kocsin tolta az orvosi részleg főbb felszerelését.
Pár másodperccel később egy állványon a frissen levett vérkészlet egy részét gurította be
két ápoló.
– Kifelé! – mondta Garrick Poole-nak.
A parancsnok távozott, az orvosi volt a bázis egyetlen területe, ahol alávetette magát
más parancsának. Érezte, hogy nem lesz semmi baj, Mahmoud kemény és élni akar,
hogy bosszút állhasson. Márpedig a bosszú emberfeletti erőt tud adni az embernek…
legalább akkorát, mint a szerelem.
Simon Poole visszatért a szobájába, de aludni nem tudott. Leheveredett a díványra, ám
fél perc elteltével felállt és a térkép elé lépett. Kikereste azt a pontot, ahova a Skynetet
küldték… A csatának vége, már csak néhány robbanást hallani… a Hunter-Killerek
macska-egér játékot játszanak a romok között az életben maradt Vicelords-tagokkal.
Billy Harding lépett be Jaime Ahloy-jal.
– Megérdemelték? – kérdezte Harding, amikor meglátta Poole-t a térkép előtt. Azt hitte,
a parancsnok ezen töpreng… mert Harding fején bizony átfutott, hogy most több száz
ember halálát okozták.
– Kopogni nem tudsz?
– Azt hittük, nem vagy itt.
– Nem tudok aludni – morogta Poole. – Thierryt most vette kezelésbe Garrick… és ki kell
még választanom a következő Shakespeare-idézetet azonosítónak…
– Tudjuk, hogy létezik John Connor. Mit akarunk még? – kérdezte Harding. – Nem
kellene a rádiós csoportokat újra veszélybe sodorni!
Jaime Ahloy közben a térkép elé lépett, és ujjával az utcák vonalát követve keresett
valamit. Poole nézte pár másodpercig, aztán szembefordult Hardinggal. Megtámaszkodott
széke karfáján.
– Megtudni, hogy a T-800-as Alfák miről ismerhetők fel… Most már tudjuk, hogy
léteznek, de fogalmunk sincs arról, mit tegyünk velük… Az egész ellenállás veszélybe
kerülhet, nem csupán a rádiós hármasok, ha egy ilyen beszivárgó egység lejut a bázisra,
mert valamelyikünk levezeti.
– És ha a Skynet válaszol Connorék helyett?
– Azért az új Shakespeare-idézet azonosítónak. A Skynet sosem jön rá, hogy egy érzést
kell keresni mögötte. És mindig más-más érzést…
– És van ötleted?
Poole felemelt az asztalról egy könyvet, és Harding elé dobta. A II. Richárd volt. Aztán
kihúzta a székét, leült, és hátradőlve megmasszírozta a homlokát.
– Majd ebből…
– Megvan – mondta hátul Jaime Ahloy. – Hát… elég hosszú a táv. A Kennedy Expressway
nyomvonalán kellene lemennünk…
– Miről van szó?
– Jenkins beszámolt nekünk egy számítógéplaborról az Illinois-i Egyetemen – mondta
Harding Ahloy helyett. – Azt mondta, odavezetne minket. Ő az Erie Streetet ajánlotta
átkelőhelynek a folyó felett, aztán tovább a Halsted helyén, majd át a Morganra… Azt
hiszem, ez az út is működne, bár nem tudom, melyik volt a régi Morgan, csak sejtem…
– Az egyetemi rész mögött futó utca…
– Arra gondoltam magam is. Minden helytálló… – bólintott Harding. – A kis fickó, azt
hiszem, elfogadott minket. Nem csoda. Mondtam neki, hogy minden géphez tartozik egy-
egy ember, erre felvetette, hogy tudna szerezni magának is egyet… és elmondta, hogy
évek óta lejár oda kéthavi rendszerességgel.
– Ennek az embernek nem létezik más, mint a gépek – bólintott a nő. Ahloy leült az
asztal szélére. – Csak hányódott a bandák között. De ennek most vége…
– Nem csak számára… Felszámoljuk a bandákat – bólintott Poole. – Billy, emlékszel a
Mad Max-re? – kérdezte Hardingtól.
– Azzal futott be… – Harding passzív információk között kutatott elméjében. – Mel
Gibson… Ez az, kilencvenhatban láttam tőle a Bravehartot!…
– A Mad Max egy harmincöt évvel ezelőtti film egy kaotikus, atomháború előtti világról –
magyarázta Poole a nőnek. Látszott a parancsnokon, hogy nagyon fáradt, és most egy
pillanatra a múltba réved. – Ott bandák küzdöttek vízért és benzinért. Minden pusztult,
és a civilizáció hanyatlott…
Mi ezt nem engedhetjük meg. Ott ugyan nem volt közös ellenség, de itt nem csupán
azért kell leszámolnunk a bandákkal, mert nekünk itt van a Skynet… hanem mert ezután
emberhez méltóan kell élnünk.
– Ha lesz ezután – mondta Harding.
– Lesz ezután – felelte ridegen Jaime.
– Menjünk vissza Jenkinshez! – morogta zavartan Harding. – Azért még mellette kéne
maradnia valamelyikünknek.
– Egy számítógép elől fog a földre szédülni – jósolta meg a nő, és felállt. Rábökött a
térképre. – Minél gyorsabban el kellene mennünk a gépekért az egyetemre.
– Két nap oda, négy vissza – mondta Poole fakó hangon. – Délelőtt kidolgozzuk a tervet,
melyik az optimális útvonal.
Ahloy visszafordult az ajtóból.
– Én örülök, hogy kinyírtuk a Vicelords-ot. De csalódnék magában, Simon, ha azt
hallanám, hogy lelkiismeret-furdalása van.
– Az utolsó megmérettetéskor mindennek súlya van, Jaime… És a lelkiismeret szavának
meghallásában nincs mit szégyellni. Tudni azt, hogy szörnyűt tettünk valami távolabbi
jóért, s tudni, hogy újból megtennénk, hogy elkerüljük a poklot a földön… nos, az
fájdalmas még akkor is, ha a célokat nézzük. De erőt is ad, és új érzést generál. – Poole
elhallgatott, aztán kezét a Shakespeare kötetre helyezte. – Tudom már mi lesz a
következő John Connornak küldött üzenetben az azonosító érzés…
– Micsoda?
– A harag… Mowbray mondja II. Richárd előtt… Hazudsz, Bolingbroke, gaz gégéden át /
Sötét szíved legmélyéig hazudsz! A megfejtés: a harag… Ez lesz a hidunk John Connor
felé… A Vicelords-ot felszámoltuk… s most megkezdjük a harcot a Skynet ellen.
29. A Skynet tévedése
Cheyenne-hegység, 2020. február 22. hajnal, 06.25

A Cheyenne-hegység embervájta legmélyebb pontján működő Gépisten átjátszóállomásai

segítségével nyomon követte a hajnali harc minden mozdulatát. Látta a kiborgok
rögzítette felvételeket, és vette a rádióadók üzeneteit, helyzetértékeléseit.
Hétszáz halott és hetvennyolc túlélő. A Skynet szerint a rajtaütés egyenlege mégis
lesújtó. Az ellenállás rengeteg kiborgot megsemmisített.
A másik elindított program viszont egyre több sikerrel kecsegtetett. Legmagasabb
prioritási fokozattal érkezett meg a T-800-as Alfák egyikének jelentése, egyenesen a
Cheyenne-hegységbe. Az Alfa átvette a maroknyi ellenálló irányítását. Az
elemzőprocesszorok szerint lesz még gondja a kiszámíthatatlan humánokkal, de azok
egyike sem gyanakszik rá, egyikben sem vetődött fel, hogy Harvey Williams kiborg… A
T-800-as kiértékelő moduljai egy banda-szerű ellenállásról tudósítottak, amely bandában
a chicagói humán szokások élnek tovább, így szerveződhetett csak ellenállássá az
ellenséges humán környezetben.
Nyolc százalékot ugrott a valószínűsége annak, hogy ezen a szálon felderíthető lesz John
Connor helyzete.
A Skynet kiadta az utasítást a program folytatására, és megadta továbbra is a
legmagasabb prioritási fokozatot. A Gépisten számadataira támaszkodva úgy vélte, nem
lesz több gondja a Szelek Városában…
Pár hónapig biztosan nem, de addigra véglegesen megoldja a problémát.
A CHICAGÓI ELLENÁLLÁS 91 SZÁZALÉKBAN MEGSEMMISÍTVE…
A felirat viszonylag hosszan villogott a poros monitorokon… teljes három másodpercig.
A Skynetnek még órák kellettek, mire gyanítani kezdte, hogy ez nem igaz, s napok
múltak el, mire rájött, hogy tévedett…
A Gépisten is átverhető…