A VÉGÍTÉLET GYERMEKE

Judgement's Child
Copyright Horváth Gábor, 2001

Sorozatszerkesztő: Nemes István

Szerkesztő: Bihon Tibor

Címlapkép: Székelyhidi Zsolt

Címlap tipográfia: Cherubion

ISBN 963 9346 44 6

ISSN 1585-6259

Hungarian edition © 2002 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó: Nemes István ügyvezető igazgató

Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3245.49.01
Készült 2002-ben
Először is köszönet saját Suttogómnak,
aki oly állhatatosan óvott sötét éjjeleken!

Másrészről szeretnék köszönetet mondani

Bezzeg Norbert barátomnak, aki már-már
kiborgi türelemmel viselte, hogy folyton
írásaimmal zaklassam.
Kösz!

– R. C.
„Kéretlen hatalmával kérkedő parány,
semmi több és semmi más.
Félelmében Istent kiáltó ember,
ki fantazmában keres megnyugvást.

Hol van már egykor dicső országod?

Hová hagytad büszke nemzeted?
Mivé lett néped őrző jóságod?
Mit teremtett soha nem nyugvó kezed?

Fémlélek fémsikollyal tombol,

s elnyel mindent, mi valaha tiéd volt.
Ó, nyughatatlan ember, ő reád gondol,
s mi élő volt egykoron, az immáron holt…”

– Ismeretlen gerilla verse (részlet)

Prológus

Most, miközben ezeket a sorokat írom, egy egész világ nyöszörög az alig elviselhető kín
szaggató karmai alatt. Lassan harminc esztendeje hallgatom a füllel hallhatatlan, de
lélekkel annál kézelfoghatóbb sírást, és úgy érzem, menten beleőrülök. Állandó
szimfóniája éjjeleimnek és nappalaimnak, s olykor úgy tűnik, egy örökkévalóság óta tart
és nem is lesz vége egy újabb örökkévalóságig. Manapság a Sors nem méri kegyes
kezekkel a csodát, és rég elmúlt már a bizakodás kora is. Maradt a kitartás, a méltóság
és a remény, amely soha nem hal meg… nem halhat meg. Anélkül semmivé foszlana az
akarat, s vele együtt az ember is.
Mindannyian makacs gőggel pillantunk jövendőnk felé, s beharapott ajakkal rejtjük a
félelmet, amit az ismeretlen okoz. Nem látjuk a horizontot, és ezért nem gyúl bizakodó
fény szemünkben. Talán egyszer, ha vége lesz ennek a szívtelen háborúnak, újra ott fog
ragyogni a tekintetek mélyén, de addig… Nekem már nincs mit várnom. Gyermekem
holtan született, és magával vitte lelkem és szeretetem nagy részét. A számára
előkészített hely szívemben már csak gyűlölet medencéje, amit lehetőség szerint
megpróbálok az ellenségre zúdítani. Isten látja lelkem, nem mindig sikerül.
Egyet azonban megígérhetek: bármit is hozzon a jövő, nem fogok meghátrálni előle.
Nincs félnivalóm, hisz mindenemet elvitte már a múlt. Talán majd egyszer felenged
szívem jege is… Egyelőre azonban nem marad más, csak a remény… anélkül nem ember
az ember!

Részlet Rebecca Miles naplójából

1. Olly

A sötétség mohón nyújtózott felé és Miriam olyan kicsire húzódott össze, amilyenre csak
tudott. Nem volt több apró gombócnál, egy rég halott gyerek asztal alá gurult labdájánál,
de tudta, hogy a robotokat úgysem csaphatja be ezzel. A poros padlóhoz simult, nem
törődve az arcába, hajába kapaszkodó pókhálómaradványokkal sem, rettegéstől tágra
nyílt szemei pedig a szakadt, összeroncsolt ajtóra meredtek.
Az ablak mocskos üvegén keresztül beszűrődő sápadt holdfény hirtelen eltűnt, hogy egy
hosszú, rémisztő árnyéknak adja át a helyét. Ám az árny egy pillanattal később már tova
is tűnt, mintha soha nem lett volna ott, és a hold ismét reszkető foltot mázolt a padlóra.
A csendben csak Miriam szaggatott légzése hallatszott, és ha olykor egyik-másik bútor
megreccsent, a kislány összerándult ijedtében. Rémisztően megnyúltak a másodpercek,
szétfolytak, mint az olvadt viasz, és legalább olyan kellemetlenek voltak, akár amaz, ha
bőrre csöppen. A sötét sarkok türelmesen rejtették titkaikat, és amikor Miriam nem
pillantott oda, mintha apró alakok moccantak volna mélyükön, hogy rögtön tovatűnjenek,
amint a gyermek tekintete ismét feléjük rebbent.
A szoba túlsó végében, az ágy alatt egy koszos plüssmaci hevert, apró, fekete
gombszemeit a kislány sápadt arcán pihentette. Szája szegletében kilógott egy cérnaszál,
amitől olybá tűnt, mintha a játék gonosz félmosollyal szemlélné a helyzetet, még annak
ellenére is, hogy felhasadt hasából belszervek gyanánt görögtek ki a beletömött
szivacsdarabkák.
A másodpercek folyama percekké hizlalta az időt, de az ajtó mozdulatlan maradt. Miriam
szíve lassan lenyugodott, és a maci is kedveszegetten húzta el a száját. A sarkok sem
játszották tovább rosszindulatú játékukat, és a holdfény is sokkal biztatóbbá,
barátságosabbá vált. A kislány lassan kiaraszolt az asztal alól, és óvatosan
feltápászkodott, szemét egy percre sem véve le a foltos ablaküvegről. Az árnyékról nem
feledkezett meg.
Ideje volt!
Miriam felsikoltott ijedtében, mikor meghallotta a hangot, de gyorsan a szájára is
tapasztotta a kezét, mintha ezzel meg nem történtté tehette volna sikolyát. Riadtan
pördült meg, aztán megnyugodva sóhajtott fel.
– Jaj, csak te vagy az?! – suttogta. – Rám ijesztettél!
Te mindentől megrémülsz!
– Nem tehetek róla – motyogta Miriam. – Én nem vagyok olyan bátor, mint te! És
egyébként sem tudtam, hogy itt vagy.
Ha szükséged van rám, eljövök, emlékszel? Te magad kértél, amikor a szüleid…
– Ne beszéljünk erről! – Miriam dacosan elfordult, és erőt véve magán az ablakhoz
lépett. Nem akart gyávának látszani.
– Megint itt vannak – mondta inkább, hogy valami másra terelje a szót.
Biztosan a Keresztember küldte őket!
– Gondolod? – kérdezte a kislány, és hátat fordított az ablaknak, amitől kellemetlen
viszkető érzés kelt a tarkójában, mintha a robotok máris fémujjaikkal csiklandoznák a
nyakát.
Miriam senkitől sem félt jobban, mint a Keresztembertől. Sokszor látta, ahogyan fentről
figyeli őket lehajtott fejével. Kezeit széttárta, akárha repülni akarna, fejéből pedig
megannyi ágas-bogas szarv meredt elő. A robotok hallgattak a Keresztemberre, és a
kislány meg mert volna rá esküdni, hogy őt akarja megtalálni, hogy aztán… még
belegondolni is rossz volt.
Barátja azonban nem félt sem a robotoktól, sem pedig a Keresztembertől, mi több,
amikor együtt játszottak, gyakran vitte őt olyan környékre, ahol a Keresztembert látni
lehetett. Ettől ő mindig megrémült, de a barátja nagyon bátor volt. Egyszer még meg is
dobta a Keresztember lábát egy kődarabbal, aztán persze elfutottak, mert tudták, hogy
hamarosan jönnek a robotok.
A robotok nem voltak valami bátrak… ha csak kis létszámban mászkáltak, barátja
könnyen elijesztette őket, olykor még engedelmeskedtek is neki, de ha csapatosan
jöttek, akkor jobb volt, ha nem kezdtek velük.
– Éhes vagyok, Suttogó – szólt hirtelen Miriam, amikor gyomra panaszosan megkordult.
Találtam egy kis elemózsiát, amikor aludtál. Egyél! Ott van a konyhában.
Miriam a robotokat elfeledve lépett az ajtóhoz, és kitárta azt. A gyerekszobából egy
keskeny folyosóra jutottak. A folyosó hosszan nyúlt el mindkét irányba jobbra és balra is,
végei a sötétbe vesztek. Még néhány ajtó nyílt ugyan falán, de Miriam számára sokkal
érdekesebb volt a végén megbúvó konyha. A kislány aprókat lépve indult el a sötétség
felé, de most egy csöppet sem félt. Mint ahogy soha, ha a barátja vele volt.
Kifakult képek mellett sétáltak el, amik ismeretlen nőket és férfiakat ábrázoltak, míg
végül elérték a konyha feketén ásító ajtórését.
Odabenn az asztalon valóban állt néhány konzerv, és a rozsdásodó hűtő nyitott ajtajában
egy üvegnyi tiszta víz is árválkodott. Miriam csillogó szemmel ült le az egyik székhez,
majd a konzervre sandított.
– Kinyitod nekem? – csilingelte ártatlan hangon, és szégyenlősen lesunyta a fejét.
Ezt sem tanulod már meg soha?
A kislány mohó szemmel figyelte, ahogy Suttogó ügyesen kifeszíti a konzervdoboz tetejét
egy kopott, csorba késsel, és mikor végre a kezébe kaparintotta, puszta kézzel kezdte
habzsolni az enyhén túlfűszerezett vagdalt húst.
Amikor végül tompult kissé gyomra követelőzése, és ivott pár korty vizet, elgondolkodva
meredt barátjára.
– Miért van az, hogy mindig csak éjszaka látlak? – kíváncsiskodott. – Nappal nem
engednek el a szüleid?
Nem engednek.
– De legalább neked vannak még szüleid – komorodott el Miriam. – Tudod…
Itt bizonytalanul elhallgatott. Nem esett jól arról beszélni, hogy az ő szüleit megölték a
robotok. A barátja szülei bizonyára ugyanolyan erősek és bátrak, mint Suttogó maga.
Suttogó szülei jobbak, mint az…
Ilyet még csak ne is gondolj!
Miriam bólintott. Barátja szinte mindig tudta, mire gondol ő. Ez is azok közé a furcsa
tulajdonságok közé tartozott, amiből Suttogó egy egész tárháznyit birtokolt. Miriam pedig
egyet sem.
– Megyünk ma valahová? – kérdezte aggodalmasan. – Tudod, most, hogy itt vannak a
robotok…
Kevesen vannak, nem fognak bántani!
– És mi van, ha most a Keresztember is itt jár?
Tudod, hogy a Keresztember nem mászkál nyíltan!
Barátja morcos hangja elcsendesítette Miriamet. Igaza van. A Keresztember sok helyre
járt, de hogy miként közlekedett, azt senki nem tudta. Még Suttogó sem.
– Rendben, tehát hová megyünk?
Találtam egy nagyon érdekes helyet. Biztosan neked is tetszeni fog!
Miriam ebben nem volt olyan biztos. Ha Suttogó talált egy érdekes helyet, annak
általában félelmetes túrák lettek az eredményei.
– És hol van az a bizonyos érdekes hely?
Ollynál!
Miriam ereiben megfagyott a vér. Ennél félelmetesebb helyet hirtelenjében el sem tudott
képzelni. Az a környék tele volt furcsa roncsokkal, meg mindenféle zegzugos barlanggal,
ráadásul, ahogy barátja mesélte, ez az Olly annakidején az egyik legnagyobb mesélő
volt, aki olyan rémtörténeteket mondott, amik életre keltek. Suttogó ezt a szüleitől
hallotta.
– Nem kellene inkább valahol máshol játszanunk? – kérdezte bizonytalanul, de csak egy
rosszalló fejcsóválást kapott válaszul. Nagyot sóhajtott.
– Rendben van, de akkor rakok ezt-azt a táskámba – motyogta rezignáltan, majd
lecsúszott a székről, és elindult vissza a szobába, hogy felkészüljön a félelmetes útra.

Úgy mozogtak a romok tövében, mintha maguk is árnyékok volnának. Valójában tényleg
nem látszottak annál többnek, pedig a Hold hízottan terpeszkedett a sötét
mennyboltozaton, és ezüst fénnyel festette meg az utcát. Na nem mintha lett volna
bármi mutogatnivaló rajta. A romok és roncsok különös képet mutattak. Akárha valaki
egy világnagy stopperórával megállította volna az időt, és a megdermedt élet ott helyben
kezdett volna megrohadni. Az utcák közepén rozsdás, csontvázszerű autók árválkodtak,
rajtuk a hosszú évek porával. Némelyikben még ültek is megfeketedett tetemek, de
Miriam egy csöppet sem félt tőlük. Nem volt miért.
Az épületeket is megviselte az idő, bár határozottan jobban bírták, mint a járművek. A
kerítése ugyan bedőlt néhánynak, olykor látni lehetett egy-egy beszakadt tetőt is, de úgy
általában álltak a házak. Miriam nem tudta, hányban laknak még emberek, de szerinte
nem túl sokban. Olykor feltűnt egy-két csavargó, de rendszerint elbújt előlük. Nem bízott
senkiben, csak a barátjában. Jobb volt így, kettesben.
Furcsamód Suttogó soha nem mesélte neki, hogy hol laknak, de Miriam nem is nagyon
feszegette a témát. Bizonyára azokban az égig érő, emeletes házakban, melyek messze,
a város közepén emelkedtek, mint roskatag óriások csontvázai. Ha tiszta volt az idő,
mint amilyen ma, látni lehetett őket, de ha fújt a szél – mert errefelé gyakran és erősen
fújt – olyan sűrű porfelleget kavart, hogy egy kődobásnyira zsugorodott a látótávolság.
Viszonylag gyorsan haladtak, ügyesen kerülgetve a hulladékhalmokat, és hamar maguk
mögött hagyták az utcát, melyben Miriam lakott. Sietve vágtak át egy széles
kereszteződésen, majd átbújtak egy különös, szivar alakú jármű roncsai alatt, és egy-két
házat kikerülve máris azon a széles úton sétáltak, amely Olly felé nyújtotta hosszú,
szürke aszfaltkarjait. Itt már jóval kevesebb autóroncs hevert, mint ahogyan nem kellett
tartaniuk a robotoktól sem. Errefelé nem látták soha a Keresztembert, aminek Miriam
nagyon örült, bár azért erősen elgondolkodott, hogy ez nem azért van-e, mert Olly
környékén még a Keresztember is fél.
Ezen a tájékon már rendre furcsa, szürke por borított mindent, ami a kislányt leginkább a
hamura emlékeztette. A por egyre sűrűsödött és vastagodott, ahogy közeledtek Ollyhoz,
és akkor volt a legvastagabb, amikor alig néhány száz méterre haladtak el egy hatalmas
gödör mellett, amelynek Miriam szerint nem volt alja, és ahonnan furcsa, bizsergetően
forró levegő áramlott fel.
Hála az égnek, a barátja nem oda akart menni, mert Miriam a gödörbe aztán végképp
nem akart beleesni. Ki tudja, milyen érzés lenne a végtelenségig zuhanni a mélybe?
Előbb-utóbb biztosan elszédülne, utána pedig hányingere lenne, mint amikor megette azt
a furcsa ízű és színű konzervet, amit nyitva találtak egy félig összeomlott házban.
Nagyon kellemetlen élmény volt.
Hosszú percekig gyalogoltak, ám mielőtt Miriam lába igazán kezdett volna fáradni,
megpillantották jövetelük célját. Ott terpeszkedett előttük, mint valami szörnyű, torz púp
a város hátán, sötéten és fenyegetően. Különös, bizarr roncsok emelkedtek rajta
mindenütt, hosszúkásak és kerekek egyaránt, amelyek rendeltetését Miriam még csak
nem is sejtette. A halmok úgy kapaszkodtak egymásba, mintha dulakodnának valamiért,
s ijesztő harcukba be akarnának vonni mindent és mindenkit, aki odamerészkedik. Csak
úgy sütött belőlük a rosszindulat, de a kislány tudta, korántsem olyan rémisztőek ebből a
távolságból, mint amilyenek közelről.
– Hát itt lakik Olly – motyogta az orra alatt, mintegy magának, de Suttogó meghallotta.
Itt bizony! De az érdekes rész még csak most következik! Látod odalenn azokat a
roncsokat?
Miriam látta. Az út lejteni kezdett azon a ponton, ahol most álltak, alant pedig egy
rémisztően elhagyatott, hatalmas épületcsoport pöffeszkedett. Kupolás tetejű,
raktárszerű épületek voltak azok, legalább tucatnyi, és közöttük különös formájú ládák és
építmények tobzódtak. Miriamet leginkább egy túlzsúfolt temetőre emlékeztette a kép,
amiben nagyobb kripták és kisebb sírok váltják egymást számolatlanul.
– Mi az? – kérdezte gyanakodva, szemeit mindvégig az épületcsoporton tartva.
Ez egy Olly mesecsarnokai közül. Ez az a hely, amiről meséltem. Olly álomgyára.
Miriam rémülten kapta szája elé a kezét. Olly álomgyára rémes hely volt. Egyszer
álmodott róla, és az álma tele volt szörnyűbbnél szörnyűbb teremtményekkel, amik
űzték, hajtották őt sötét folyosók útvesztőjében, de mielőtt elkapták, mindig felébredt.
– Én nem akarok odamenni, az nagyon rossz hely! – nyöszörögte.
Ne légy már ilyen… ilyen gyáva!
Suttogó hangja immáron meglehetősen dühösnek tűnt, márpedig ha ő dühbe gurult,
nagyon csúnya dolgokat csinált. Miriam megszeppenten hallgatott el. Minden porcikája
tiltakozott az ellen, hogy továbbmenjenek, de nem volt más választása. Barátja
haragjától még Olly álomgyáránál is jobban félt.
– Akkor… akkor menjünk – motyogta.
Elindultak a lejtőn, egyre közeledve a nyomasztó épület-komplexumhoz. Balról sötét
teknőshátként púposodott a domb, rajta kísértetírásként ragyogtak a holdfényben fürdő,
gigászi betűk: OLLY. Miriam kicsit szorongva pillantott fel rá. Egy rövid pillanatig az a
benyomása támadt, mintha még valami másnak is kellene ott szerepelnie, más
betűknek, amik eltűntek valahová, de ahogy visszarebbent tekintete Olly álomgyára felé,
nyomban elfelejtette ez irányú aggályait.
Immáron néhány tíz méterre voltak csak a görbe hátú épületektől, meg az azt körülölelő
piszkosszürke, repedezett vakolatú faltól. Az út itt kétfelé vált, egyrészt kíváncsi
felfedezőútra indult a fal mentén, valahová az álomgyár háta mögé, másrészről pedig
egy hatalmas, szétszaggatott fémkapuba torkollott, amely mögött parázna módon
heverészett a hatalmas telep.
Ők egyenesen a kapuhoz sétáltak, mintha csak szívesen látott vendégek lennének.
Miriam összeszűkült szemekkel vizslatta a sötét épületszájakat és a ládák tömkelegét, de
sajnos nem látott semmi olyasmit, amivel ráijeszthetett volna barátjára, ezzel rávéve őt,
hogy menjenek haza.
Suttogót követve átbújt a veszélyesen éles kapuszárak között, kikerülte a leszakadt
sorompó maradványait, és elindult a legközelebbi épületmonstrum felé. Lábuk alatt
halkan recsegett a számtalan üvegszilánk, és a fekete éjszakában ez volt az egyetlen zaj.

Hamarosan elérték az ajtót, és kíváncsian – Miriam inkább félve – bepillantottak rajta.

Meghökkentő volt a benti látvány.
Sűrű dzsungeldarab burjánzott odabenn, tömör és sötét. Hatalmas fák hajoltak
egymásra, páfrányok nyújtották széles leveleiket az apró kúszónövényektől gizgazos
talaj fölé. Indák kapaszkodtak a szélesebb ágakra, futónövények szorították fojtogató
ölelésbe a repedezett törzseket.
Körben azonban, a szeletnyi erdő körül sínpár futott, a boltíves mennyezetről pedig
vaskos állványzatra szerelt, megvakult tekintetű lámparengeteg függött alá. Székek is
álltak szép számmal, meg lábakon nyújtózó, tönkrement kamerák.
Az erdő meglehetősen csendes volt, egyetlen állat sem neszezett benne.
– Ez Olly egyik álma? – kérdezte Miriam sutyorogva.
Biztosan. Menjünk beljebb!
Tovább óvakodtak hát, gondosan kikerülve a sorjás szélű vasállványzatot, ami a plafonról
szakadhatott le, és hamarosan az erdő szélén találták magukat. Puha, selymes érintésű
fűszálak csiklandozták a lábuk szárát, széles koronájú fák pislantottak rájuk óvó
nagyanyó módjára. Sokkal barátságosabb volt a rengeteg, mint ahogy azt Miriam
remélte, és szép lassan tovalebbent az eddig gyomrában fészkelő rettegés.
– Nem is álmodott olyan félelmeteseket ez az Olly – suttogta maga elé, miközben
odalopózott az egyik fához, és finoman végigsimított rajta pici tenyerével.
Van itt valaki!
Barátja sutyorgása feszült volt, ami nyomban visszacsempészte Miriam iszonyatát lelke
mélyére. Lelapult gyorsan ugyanazon fa mögé, amelyet az imént olyan szeretetteljesen
cirógatott, és riadtan pislogott körbe a veszély forrását keresve.
És valóban…
Az ajtóban egy alak bukkant fel, sötét kontúr csupán, semmi több. Ember volt, kétség
nem férhetett hozzá, de egyetlen szeme rémisztően vörösen ragyogott a sötét arcban.
Miriam szíve majd' kiugrott mellkasa mélyéről, ahogy a jelenést bámulta, és rémüldözve
húzódott mélyebbre a fa rejtekében.
Olly mégis csak rémeseket álmodik, és egyik teremténye máris őket keresi. A vörös
tekintetű szörnyeteg. Miriam hirtelen sokkal ijesztőbbnek vélte ezt a fekete rémet, mint
amilyennek valaha is a robotokat tartotta.
Ismét kikukkantott a fa fedezékéből, és legnagyobb rémületére nem látta sehol az
árnyat.
Hová tűnt?
Tekintetével vadul fürkészte a sötétséget, hátha valahol felfigyel a zsarátnokként izzó
szemre, de az nem bukkant fel újra.
– Menjünk innen, gyorsan! – kérlelte Suttogót, és az nem kis megdöbbenésére
rábólintott a dologra.
Felpattantak és a kijárat felé kezdtek rohanni, ám ekkor meghallotta, ahogy tőle jobbra
megroppan egy öreg fadarab, és az árny – mintha csak az éjszaka fialta volna oda –
kiválik a sötétségből. A vörös szem feléjük villant, immáron látta őket.
Miriam felsikoltott, és észvesztő tempóban szedte kicsiny lábait, hogy még az árny előtt
elérje a holdfényes udvart. Reggelre mindig eltűnnek a rémek, remélte, hogy az árnynak
elég lesz a harmatgyenge holdfény is. Hallotta, ahogy amaz nekiindul, hozzá képest
súlyos léptei puffogva csapódtak a földnek, és… egyre közelebbről hangzott fel a rémisztő
szuszogás.
Felsikoltott, ahogy lába beleakadt a recésre tört vasdarabba, az pedig bosszúból mohón
vájta magát a kislány puha combjába. Miriam felbukott, feje csúnyán nekikoppant a
földnek, és egy pillanatra úgy érezte, menten rászakad a plafon. Homloka elzsibbadt,
látása elhomályosult, de még hallotta, ahogy Suttogó fájdalmasan felkiált.
NEEE!
Érezte, ahogy valami megragadja a bokáját, és maga felé rántja, elemeli a földtől. Meleg
vére a szemébe folyt, amitől pislognia kellett, de fájdalmat nem érzett, csak végtelen,
zsibbadt fáradságot.
Tompán érzékelte, ahogy a rém vörös szeme egész közelről parázslik rá, majd végképp
elsötétült előtte a világ.
2. Ártatlan elhagyott

Beverly Hills és a Hollywood Hill környékén járőrözni nem volt túlzottan megterhelő. A
széles, kényelmes sétányokon ritkán bukkantak fel a kiborgok, javarészt csak
hírmondóként, és a környék sem volt annyira életveszélyes, mint a belvárosban, ahol az
omlatag felhőkarcolók állandóan az összeroskadás ígéretével fenyegettek. S bár a
pusztulás ugyan itt is kézzelfogható jeleit mutatta, nem volt annyira nyilvánvaló, mint a
belsőbb körletekben. Mintha ezek az utcák megőriztek volna egy szilánknyit Kalifornia
régi szépségéből.
Rebecca Miles törzszászlós a lehetőségekhez mérten kedvtelve baktatott végig a
Woodman Avenue házai között, majd rövid fordulót tett, és hamarosan már a
megnyomorodott Hollywood-domb mellett futó sugárút lankáin ereszkedett alá a
stúdiókomplexumok tömege felé.
Miles filigrán nő volt, szalmaszőke, kócos, rövid hajjal, pisze orral és kislányosan kerek,
bűbájos arccal. Szokatlanul nagy, tengerkék szemei végtelen optimizmus hírmondói
voltak, és ehhez társként szegődtek a szája szegletében megbúvó huncut kis gödröcskék.
Egy esztendő híján betöltötte a negyvenedik életévét, de energikussága és örökgyermek
fizimiskája legalább tíz évet lefaragott korából. Testén kicsit feszült az egyenruha –
manapság nem könnyű megfelelő méretű ruhát találni –, kezében önfeledt kajánsággal
lengedezett a méretes bivalyölő puska.
Miközben kikerült egy ormótlan nagy hasadékot, elgondolkodva meredt a hosszan
elnyúló stúdiótelepre. Annak idején itt nyüzsgő élet folyt, kisebb valóságkohók dolgoztak
odalenn emberek tömegét foglalkoztatva, hogy másfél, két órába tömörítve átadják
fantáziájuk szeletkéit a nagyközönségnek, meglehetősen nagy pénzeket bezsebelve
ezáltal. A filmgyártás bölcsője azonban mostanság halott volt. Mióta a Skynet hatalmas,
krómszínű pókként terpeszkedett a nagyvilág képzeletbeli hálójának közepén, az
embereknek maga az életben maradás is bonyolulttá vált, a filmgyártás pedig fölösleges
és elérhetetlen álom maradt. A stúdiók azóta érintetlenül porladtak csendes magányukba
merülve, és mélyükön még mindig ott őrizték a vászonra feszített kalandok számtalan
kellékét.
Rebecca óvatos becslései szerint is milliókat érő felszerelés lapulhatott odabenn, amelyek
nagy része bizonyára immáron használhatatlan, vagy szükségtelen, de értékes holmikra
bármikor rálelhet az alapos felfedező. Neki pedig feltett szándéka volt ezen javak
legalább egy kis részét megóvni az enyészettől.
Egyedül indult útnak, de ez mostanra már senkit nem lepett meg a bázison. Rebecca
hírhedté vált magányszeretete csak még inkább elfajult gyermeke elvesztésekor, és ezen
már a bázisparancsnok egyre lanyhuló szigora sem tudott semmit változtatni. Az
emberek tudomásul vették, hogy akkor hagyja el a földalatti menedéket, amikor kedve
tartja, és mivel szinte mindig hasznos holmikkal tért vissza, még talán örültek is neki. A
nő ilyenkor vállára kapta a vaskos, családi relikviaként számon tartott puskáját, amit
soha, semmilyen körülmények között le nem cserélt volna a jóval modernebb és
hatékonyabb plazmakarabélyra, és eltűnt a romos utcák útvesztőjében, hogy csak
napokkal később térjen haza ismét.
A stúdiók, ahová a mostani túra vezetett, nagyon hosszú ideig kiaknázatlan területnek
számítottak. Pedig leszámítva a rendkívül intenzív sugárzást, melyet egy közeli
bombatölcsér pöfögött spóráit szóró gombaként a levegőbe, a Hollywood Hill környéke
Los Angeles egyik legbiztonságosabb területe volt. Igaz, a lehangoló maradványok és a
sötét hasadékok tömkelege olykor roppant nyomasztó tudott lenni, de lidércektől ijedezni
a sokkal kézzelfoghatóbb kiborgok helyett ritka nagy ostobaságnak tűnt. Rebecca
mindenesetre gondosan elkerülte a bombatölcsérnek még a környékét is, útmutatóként a
szürke hamu gödör közelében egyre vastagodó rétegét használva, amelyet meglepő
módon még a télen pokolivá erősödő szél sem sodort túlzottan messze, mintha csak
összesült volna az egykori aszfalttal.
Az út egyáltalán nem volt kimerítő számára, mi több, még örült is, hogy nem kell
bezárkóznia a négy fal közé, melyre mindig úgy gondolt, akár egy súlyos kőkoloncra, ami
bokájára akadva egyre inkább húzza a fojtogató mélységbe. Ha egy hétnél több időt
töltött odalenn, úgy érezte, hogy a bázis fölött terpeszkedő iszonyatos mennyiségű föld
agyonnyomja. Így aztán szinte állandóan úton volt, amiért társai rendszerint Nomádnak
gúnyolták, bár Rebecca a maga részéről semmi kivetnivalót nem talált a névben.
Lendületesen szedte lábait, átkapaszkodott egy felborult, rozsdásodó kamion romjain,
végigegyensúlyozott egy mély hasadék fölött átnyúló betonoszlopon, és bár a Hold szinte
alig adott használható fényt – eredetileg is úgy tervezte, hogy javában hajnalodni fog,
mire ideér –, ő már tisztán rálátott a stúdiót határoló szürkés árnyalatú falakra és a
foszlányokra szakadt kovácsoltvas-kapura.
Végigóvakodott a fal mentén, majd puskáját maga elé emelve átpréselte testét a
kapurácsok között. Az udvar hosszan és sötéten pöffeszkedett előtte, csak a telihold
szánalmasan gyenge fénye csillant meg halványan néhány fényesebb doboz és törött
üveg felszínén. Biztos volt benne, hogy nincsenek a környéken kiborgok, de néhány
törvényen kívülire azért számított, akik valószínűleg boldogan vennék magukhoz a
táskájában hordott kötszereket és élelmiszert, na meg persze a fegyvereit.
Rebecca lopakodva indult előre, ezúttal nem sietve el egyetlen lépést sem. Gondosan
kerülte a szilánkokat és a hulladékokat, szemei minduntalan a ládarakásokat kutatták. A
számtalan épület csendesen gubbasztott, az éjszaka csendje pedig nyugtalanítóan
telepedett az elmagányosodott filmtelepre.
Talán fel sem figyel az apró, gyorsan mozgó árnyalakra, ha nem hallja meg az
üvegszilánkok csikordulását az aszfalton. A sötét figura csupán néhány pillanatra tűnt fel,
de nyomban bele is olvadt a legközelebbi épület tinta-fekete kapuszájába.
Rebecca félrebiccent fejjel próbálta tekintetét átkényszeríteni a benti sötétségen,
miközben óvatosan az egykori kapusfülke fedezékébe bújt. Az árny azonban, bárki, vagy
bármi is volt, nem bukkant fel újra.
A nő kivárt néhány szívdobbanásnyit – apró ajándék a higgadtság oltárán – aztán
finoman, lopva, alig zajosabban, mint ahogyan a szél neszezik, az árnyék után indult,
minden érzékszervével a nyílásra összpontosítva. A körülötte terpeszkedő udvar
kihalványult látása perifériájáról, az est zajai tompa zörejjé silányultak. Elfakultak a
színek, s immáron csak az ajtó rajzolt éles, fekete kontúrt retinájára. A vér csendesen
morajlott fülében a szíve ütötte ritmusra. Ebben a pillanatban nem kerülhette el
figyelmét egyetlen nesz, egyetlen mozdulat sem. Ujjai feszülten pihentek a puska
ravaszán, készen arra, hogy bármikor és bármire tüzeljen. Erre azonban egyelőre nem
volt szükség.
Hamarosan már a hideg falnak préselte a hátát, és mély lélegzetvételekkel csitította
kalapáló szívét. Felnyúlt a homlokán sötétlő, matt színű fejpánthoz, és óvatosan a szeme
elé húzta az éjjellátó-lencsét. A világ pillanatok alatt zöld színbe vetkezett, a világosabb
helyeken már-már fehérbe fordult, a sötétebb pontokon azonban méregzöld árnyalatot
öltött.
Rebecca még két nagy lélegzetet vett, aztán egy alig követhető pördüléssel az ajtóban
termett, puskája csövével olyan lendülettel pásztázva végig a helyiséget, akárha egy
baseball ütőt lengető játékos lenne. De odabenn egy lélek nem sok, annyi nem mozdult.
Csak a műnövényekből épített dzsungel meredt rá sértett elégedetlenséggel az őt
körülölelő sínpár gyűrűjéből.
A nő leheletnyit lejjebb eresztette a fegyvert – huzamosabb ideig való kitartásához
ugyanis nem kis izomerőre lett volna szükség –, és folyamatosan az erdőt vizslatva bal
felé oldalazott, a sínek mentén. Sejtése szerint bármit látott, az a műfák rejtekében
lapul, és vélhetően őt figyeli.
Igaza volt. Alig tett meg néhány lépést, amikor váratlan zörrenés szaggatta szét az
álerdő csendjét, és a „cserjésből" ugyanaz az apró, fürge alak vágódott ki, akit korábban
Rebecca eltűnni látott. Teketóriázás nélkül felé lendítette a vaskos puskát, ám ekkor…
Egy kislány!
– Hé! – kiáltotta, de a gyermek vélhetően meg sem hallotta. Úgy szaladt, mint akinek
lidércek vágtatnak a nyomában, így a nő nem tehetett mást, utána iramodott. A vad
száguldásban felrúgott mindent, ami az útjába került, a kislány pedig sikoltozva
menekült előle a kijárat felé. Úgy szlalomozott a roncsok között, hogy Rebecca hátán
égnek állt tőle a szőr, de szerencséje nem tarthatott ki végig.
A vas, amelybe combja beleakadt, különösen komisz darab volt; élesre rojtolódott,
vaskos állványzat. A gyenge hús roppanására még a sokat látott nő is összerezzent.
Aztán a gyermek már bukott is előre, feje éktelen csattanással csapódott a betonnak, és
aztán úgy maradt, mozdulatlanul.
Rebecca egy pillanatra megtorpant, gyomra görcsbe rándult a látványtól. Ám a dermedt
izmok hamar felengedtek, és megkétszerezett erővel rohant, hogy aztán karjába
ölelhesse a kicsiny, összeroncsolódott testet.
A vér bőven folyt a felszakadt homlokból, ahogy az a fejsebeknél szokás, és Rebecca
saját ingével itatta fel az elcsorduló vérvörös életerőt. Sutyorogva vadászta ki táskájából
a kötszereket, hol a combsebet, hol pedig a homlokhasadást vizsgálva.
Gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott, elszorította a combot, kimosta mindkét
sebet, megvizsgálta a pulzust, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindent
rendbelevőnek talált.
Nyomasztotta a tudat, hogy a kislányt ő kergette veszélyes helyzetbe, és képtelen volt
kiverni a gondolatot a fejéből, hogy a csöppnyi teremtés akár rosszabbul is járhatott
volna.
Pedig alapvetően tetszett neki a lurkó. Bájos vonású, kerek pofijú apróság volt, úgy
nyolcéves körüli. A hajánál élénkebb szőkét képzelni sem tudott volna, a kis száj
szegletében megbúvó gödröcskék pedig mosolygós természetet sejttettek. Kicsit
vékonyka ugyan és kisebb is, mint amilyennek a korabeli lányoknak lenniük kellett volna,
mindazonáltal mégis formás apróság volt. Gyönyörű nő lesz, amint megnő.
A szoknyácska azonban, amit viselt, gyűrött volt és piszkos, a pici ing több helyen
elszakadt. Rebecca torkába gombóc költözött, ha arra gondolt, hogyan élhet a nyomorult
kis teremtés.
Hol lehetnek a szülei? Mit eszik? Miből él? Kivel játszik? És egyáltalán, milyen szülő az
olyan, aki elengedi egyedül a gyermekét ezekben az időkben? Főleg éjnek évadján?
Ha neki csak egyetlen esélye lett volna, hogy nevelhesse a gyermekét, nem engedte
volna, hogy bármiben hiányt szenvedjen. Ha kell, önnön szájától vonta volna meg a
falatot, de hogy…
Rebecca ereiben hirtelen megfagyott a vér, és szemei elkerekedtek, amint tekintete újra
a sérült gyermekre tévedt. Még a szája is tátva maradt a döbbenettől. Behunyta a
szemét, majd ismét kinyitotta, hátha csak rosszul látott, de nem. Reszkető ujjakkal
simított végig a kicsi arcon, de rögtön vissza is kapta a kezét.
– Úristen! – motyogta halkan és nem tudta elszakítani a szemét a látványtól.
Aki az ölében feküdt ugyanis tágra nyílt szemmel, már nem ugyanaz a kislány volt.
– Tedd le szépen azt a puskát, és távolodj el tőlem!
A kislány hangja szokatlanul mély volt egy gyermekhez képest, és sütött belőle a
visszafogott agresszió. Rebecca a hasa aljának szegeződő éles üvegdarabra pillantott,
majd mélyet sóhajtva puskáját a földre ejtette, felállt és tett hátra néhány lépést. A
gyermek is feltápászkodott, és dühösen parázsló azúrszín szemeivel a nőre meredt.
Kezében még mindig harciasan szegeződött előre az éles üvegszilánk.
– Mégis mit akarsz tenni? – kérdezte Rebecca felvont szemöldökkel. – Ilyen lábbal nem
jutsz messzire.
– Ez nem a te dolgod! – A kislány haragos sziszegése leginkább egy sarokba szorult,
dühösen fújó macskára emlékeztette a nőt.
Rebecca végigmérte ismét, és kénytelen volt felülbírálni előbbi megállapítását. A kislány
ugyanaz volt, akit ő veszélybe sodort, de az erőszakosan elvékonyodó ajkak, a
haragosan összevont szemöldök, a gyűlölködve ragyogó szempár teljesen eltorzította az
egyébként bájos vonásokat. Ahogy ott állt, súlyát épp lábára helyezve, homlokán a
kötéssel, Rebecca ismét szánni kezdte.
– Nézd, nincs semmi baj, nem haragszom – mondta a tőle telő lehető legmegnyugtatóbb
hangon, miközben kezeit békülékenyen széttárta. – Megijedtél, ez érthető. A világ tele
van ellenségekkel. Kiborgok és rosszindulatú emberek… de én segíteni akarok.
A kislány továbbra is tartotta a távolságot, az alkalmi fegyver sem ereszkedett lejjebb,
de nem szólalt meg, és ezt a nő jó kezdetként értelmezte.
– Megrémítettelek, amikor előbújtam a sötétből, de te is megijesztettél engem.
Fogalmam sem volt, ki vagy mi lehet az, ami az éjszaka közepén egy elhagyott telepen
mászkál. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy gyerek az. De ember vagyok,
láthatod. A nevem Rebecca, és segíteni szeretnénk! Azonban amíg felém tartod az a
szilánkot és nem mondod meg a nevedet, nem tehetek semmit.
Néhány pillanatig kényelmetlen csend feszült közöttük, végül a lány mégis megszólalt.
– A nevem… – kezdte, de megdermedt a mondata közben, elgyengülő kezéből kiesett a
szilánk, és úgy rogyott össze, mint egy rongybábú.
Rebecca egyetlen szökkenéssel ott termett és elkapta, mielőtt az apró test újra a földhöz
csapódhatott volna. A kislány szinte nyomban mozgolódni kezdett, olybá festett, csupán
pillanatokra vesztette el eszméletét. Amint a földre rakta, puhán, óvatosan, a gyermek
ráemelte hatalmas, kék szemeit, és bizonytalanul rámosolygott.
– Szia, te ki vagy?
Rebecca immáron végképp összezavarodott. A lányka jelenlegi bűbája és követhetetlen
hangulatváltozásai számára zavarosak voltak. A gyermek arca ismét kisimult, nyoma
sem volt az erőszakos vonásoknak, bűbájos személyisége csak úgy sugárzott belőle.
Ráadásul úgy tekintett rá, mint akit még soha nem látott, annak ellenére, hogy az imént
hosszabb diskurzust folytattak le kettesben.
– Én… – hebegte – a nevem Rebecca, nem emlékszel?
A kislány merengve meredt maga elé.
– Nem én! – csicseregte, de nyomban ijedten rezdült össze, és gyanakvó szemekkel
nézett körül. – Hová tűnt Olly álomszörnyetege?
– Kicsoda?
– Az árnyéklény. Egyetlen, izzó piros szeme volt, és el akart kapni!
A gyermek izgatottsága mosolyt csalt Rebecca arcára.
– Azt hiszem, én voltam az – felelt őszintén.
– Te?! – A kislány úgy meglepődött, hogy még megrémülni is elfelejtett.
– Amit láttál, az éjjellátó lencsém volt.
A nő újra a szeme elé húzta a lencsét, s nyomban felvillant rajta egy halványan izzó,
vörös fényű lámpa.
– Ó! – lehelte a gyermek elkerekedett szemekkel, és boldogan felkuncogott. – Én meg
azt hittem, hogy egy szörny vagy, amiről Olly álmodott.
– Hogy hívnak, kicsim?
– A nevem Miriam – mosolyodott el a lányka szégyenlősen. – A barátom pedig… hol a
barátom?
Miriam zavartan kutatta tekintetével a sötétséget, aztán szeme megakadt az
ajtónyíláson.
– Ó – súgta ismét, ezúttal bánatosan. – Elment, mert hajnal van. A szülei várják.
Rebecca szintúgy az ajtó felé pislantott. Odakinn a pirkadat halványbíbor fénnyel mázolta
be az ég alját Rövidesen beköszönt a reggel, ő pedig még egyetlen használható holmit
sem gyűjtött össze. És most, hogy rátalált a kislányra, vélhetően nem is fog. Legalábbis,
míg meg nem találják a gyermek szüleit.
De volt még valami, ami ennél is jobban nyomasztotta. Amikor felfigyelt a zajra, biztos
volt benne, hogy egyetlen árnyalakot látott csak, ahogy üldözőbe is csupán egyet vett.
Ha pedig valaki kiment volna az ajtón, az a figyelmét egész biztosan nem kerülte volna
el. Ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthetett.
Miriam, az angyali szőke kislány minden bűbája ellenére beteg. Ez pedig igen kellemetlen
dolgok hírmondója volt.
3. Váratlan üzemzavar

Rebecca a rotor zúgásra ébredt a bizalmaskodóan arcához simuló fűszálak között, és

hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Apró kezek pihentek a hasán, és aranyló hajú
gyermekfej fúrt utat magának hónalja biztonságot nyújtó menedéke felé. Fölötte
morózus fák zöld koronája képzett egybefüggő plafont, és az egész kép teljesen
valószínűtlennek tűnt, mintha még fel sem ébredt volna.
A zaj csak ezután tudatosult benne. Rotorok zúgása. A sivító-dübörgő hang lassan utat
talált elméje mélyére, és őrültmód csilingelő vészharangokat szólaltatott meg benne.
Itt vannak a kiborgok! De hogy a fenébe?!
Riadtan rázta fel a kislányt, aki hozzá hasonlóan néhány pillanatig csak kábultan nézett
maga elé, miközben ő már magához ragadta hátizsákját és a családi mordályt.
– Mi történik? – motyogta a lányka zavartan, de Rebecca nem ért rá válaszolni. Az
ajtóhoz rohant, és kikukkantott rajta.
Nyomban el is állt a lélegzete.
A borús, szürke égbolt alatt legalább fél tucat HK cirkált fel, s alá, úgy vontatva maguk
alatt a keresőfények élesen ragyogó pászmáját, mintha csak egy rovar nedves tapogatói
lennének. Szemmel láthatóan kerestek valakit, és az, hogy pont a stúdiótelep fölött
rótták köreiket, ijesztő találgatásra adott okot Rebecca számára.
Ráadásul a kapu roncsain a T-700-as osztagok fémlégiója úgy masírozott be, mintha
egyenesen egy díszbemutatóval készülnének a Gépisten tiszteletére. A nő első körben
tízet számolt össze, de lehettek akár többen is. Mondjuk dupla ennyien…
Átkozott Béták!
Sápadtan húzta vissza a fejét a stúdió menedékébe, és a kislányra pillantott. Miriam úgy
állt a műerdő szélén, mint egy csöppnyi erdei kísértet, kezében nyomorult kis batyuját
szorongatva, miközben hatalmas, kerek szemeivel reménykedve-aggódva meredt
Rebeccára.
Nem tudta miért, de Rebecca úgy érezte, érte jöttek. Az apró, ártatlan gyermekért. De
mi okból?
Skynet nem szokott gyerekekre vadászni, igaz, nem merő szolidalításból. Valami
azonban mégis értékes lehet ebben a lányban, a kérdés már csak az, hogy mi? Na meg
az is, hogy hogyan találtak ide? És talán, ami a legfontosabb, hogy ők miként másznak
majd ki a slamasztikából?
Odakinn a hidraulikus nyiszogás közben egyre erőteljesebbé vált, ami meggyőzte a nőt
arról, hogy ezeken majd ráér később elgondolkodni. Első a biztonság.
Megragadta a kislány kezét, majd a hátizsákot vállára kanyarítva behúzódott az erdőbe,
hogy legalább némi fedezékük legyen. Mikor már eléggé beértek a sűrűbe, leakasztotta
kulacsát az oldaláról, majd leguggolt, és jókora homokkupacot húzott össze a kezével.
– Mit csinálsz? – sutyorogta Miriam, de Rebecca lepisszegte.
A kulacs tartalmát a buckára öntötte, amitől az csöpögős sárrá változott.
– Vetkőzz! – morranta halkan, és a gyermek gondolkodás nélkül engedelmeskedett.
Ledobálta magáról szakadt kis holmiját, és úgy, pőrén állt a nő elé, aki felemelt egy
maréknyi sarat, és elkezdte egyenletesen, de vastagon szétkenni a puha bőrön.
Hamar nem volt olyan testfelület, ahová ne jutott volna a ragacsos, barna sárból. Mintha
egy adagnyi föld kelt volna életre, hogy vékonyka, riadt szemű sárgyerekként létezzen
tovább.
– Kuporodj ide a fa mellé, és ne moccanj! – súgta Rebecca szelíden, miközben a lányka
összepiszkított fürtjeit cirógatta. – A sár miatt nem fognak észrevenni, bízz bennem!
Nemsokára visszajövök érted, rendben?
Miriam bólintott, aztán engedelmesen összegubódzott a vaskos törzs tövében. Rebecca
odahajolt, és puha puszit lehelt az orra hegyére. Aztán marokra fogta a puskáját és
elindult, hogy valahogy kiutat találjon a kelepcéből.
Abban biztos volt, hogy a kislány miatt egyelőre nem kell aggódnia. A Béták bizonyára
termo-vízióval kutatnak a humánok után, a sár pedig valamennyire elfedi a test hőjét.
Nem beszélve arról, hogy egy kis szerencsével rá fognak figyelni.
Nagyobbal rá sem.
Az ajtóhoz óvakodott ismét, hogy felmérje a fémkatonák tartózkodási helyét, ehelyett
azonban egyenesen belerohant egy befelé lépdelő 700-as egységbe. Rebecca igencsak
meglepődött, a kiborg azonban csöppet sem. Monoton egykedvűséggel emelte lövésre
fegyverét, s bár gyors volt, a nőnek megvolt az az előnye, hogy eleve kitartott puskával
közlekedett.
A bivalyölő fülsüketítő dörrenéssel okádta ki a söréteket, melyek gyakorlatilag
fémreszelékké aprították a Béta mellpáncélzatát, ronggyá darálva az ostyaáramkörös
vezérlőprocesszort és számos más berendezést is. A T-700-as döndülve zuhant el, ám a
puska zaja jól hallható volt még a rotorok zúgásán keresztül is.
Rebecca rutinosan és villámgyorsan vetődött vissza a stúdiócsarnok mélye felé, és egy
pillanattal később hosszú sorozat tépte fel az acélt és a betont azon a helyen, ahol az
előbb ő állt.
A nő tudta jól, hogy a HK-k sorozata még csak a kezdet volt, nem tunyult hát túl sokat a
földön, nyomban feltápászkodott, és újból az ajtó mellé rohant. A következő belépő Béta
fejét darabokra lőtte a másik csőben megbúvó söréttel, majd kihasználva a feltárulkozó
rést, kirohant, egyenesen a cirkáló gépek és a 700-asok közé.
Egy újabb kiborg került az útjába, de nem volt még ideje újratölteni a fegyverét.
Vakmerően fordult hát szembe vele, egyetlen szekundum erejéig felé rohant, és amikor
már biztos volt benne, minden fegyver rá céloz, egy váratlan mozdulattal elvetődött az
útjából. A manőver jócskán hordozott magában rizikófaktort, de kockáztatnia kellett.
Fegyver nélkül csupán a halálába futna.
A terv bejött, és a kiborgot plazma és golyószórók tépték apró darabokra.
Azonban az örömnek még jócskán nem jött el az ideje.
A közelben látott néhány nagyobb ládát, azokat szemelte ki fedezékül. Átugrott az elsőn,
majd bebukott egy másik, jóval magasabb mögé, és gyorsan két sörétet lökött a csőbe.
A kiborgok hidraulikus nyiszogása már egész közelről hallatszott.
Oldalvást vetődve ugrott ki menedéke mögül – ott úgyis már a fölötte cirkáló HK-k
fenyegették –, és rálőtt a legközelebbi kiborgra. A bivalyölő sörétjei térdhajlatban kapták
el a gépet, és kikaszálták alóla a lábát. A 700-as földre zuhant, és Rebecca teketóriázás
nélkül szétlőtte a szintbe került fémkoponyát.
Golyószóró ropogott fel, elnyomva a rotorok zúgását, és tenyérnyi darabokat szaggatott
ki a nő feje mellett az aszfaltból. Rebecca rémülten gördült tovább, és komoly
szerencséje volt, amikor bezuhant egy szerelőakna mélyére. Ugyan elég rendesen
bevágta a könyökét az éles szegélybe, ám még így is jobban járt, mintha a HK sorozata
tépte volna darabokra.
Kihasználva a pillanatnyi időt újratöltött. Zsebéből rendesen fogytak a sörétek,
hátizsákját pedig a stúdió, épületben hagyta, és kipattant az aknából.
A kiborgok nyomban észrevették, így Rebecca nyakába szedte a lábát és veszett
tempóban száguldott a legközelebbi stúdióépület felé. Oda a Vadászok már nem
juthatnak be.
Szaggatott ütemben szaladt, rapszodikusan változtatva mozgása sebességét és irányát,
de a 700-asokat így sem tudta sokáig megtéveszteni. Pár eltévedt plazmacsomag után,
amely kráterekkel tűzdelte tele környékét, az egyik túlzottan közel szállt el mellette.
Rebecca felordított a fájdalomtól, ahogy a lövedék hosszanti csíkot égetett a hasán,
ruhája műszálait pedig sziszegve olvasztotta a sebbe. A szeme előtt hosszú pillanatokig a
fájdalom színes szikrái mímeltek tűzijátékot, pont elég ideig ahhoz, hogy vakon
botorkálva belefusson az egyik ládába.
Nyögve terült el a földön és várta a megváltó lövést, folyton azzal nyugtatva magát,
hogy legalább a kis Miriam megmenekült. Azonban a lövés nem őt érte.
A következő plazmasugár a fölötte álló 700-asba csapódott, olvadt fémszilánkokkal
fröcskölve be a félig alélt nőt. Aztán egy HK vált tűzgolyóvá, ezt már Rebecca a saját
szemével látta, újabb plazmacsomag végzett a hajtóművével, amely az egyik…
Mi a pokol történik itt?!
Kiborg lő kiborgra?!
Ha Rebecca nem a saját szemével látja, el sem hiszi. Képtelenségnek tartotta, hogy egy
kiborg ekkorát hibázzon, azt pedig, hogy egymásra nyissanak tüzet bármilyen
„személyes" okból, végképp elvetette. De akkor…
Csak ismételni tudta volna elképedt kérdését, de nem pazarolta rá az időt. A
megrökönyödésén hamar erőt vett a harctéri rutin, és az előbb balga módon elhagyott
stúdió felé vetette magát. Néhány Béta ugyan rálőtt, de hamarosan nála komolyabb
problémával kellett szembenézniük: saját társaikkal.
Rebecca úgy zuhant be a raktárba, mint akit löknek, és majdnem eltiporta az ajtóban
ácsingózó kislányt.
– Te meg mi a fenét keresel itt?! – kiáltotta, hogy túlharsogja a kinti lövöldözés és a
becsapódó HK robbanásának zaját. – Nem azt mondtam, hogy bújj el? Én meg kockára
teszem az életem, hogy megvédjelek!
Miriam bűnbánóan sütötte le a szemét.
– Elnézést! – motyogta. – Én csak… nekem azt…
– Hagyjuk, nem számít! – hadarta Rebecca, aztán a kislányt ölébe emelve odarohant a
fához, felkapta Miriam cókmókját és a saját hátizsákját a földről, majd az egyre
fogyatkozó kiborgokat a lehetőségekhez mérten messzire kerülve a kapu felé iramodott.
Azonban éppen csak elérte a kaput, amikor az őrült lövöldözés véget ért a háta mögött,
és a következő plazmalövedék közvetlenül mellette harapott ki emberfejnyi darabot a
vaskos betonfalból.
– Na mi van, ennyi volt? – sikoltotta félig felháborodottan, félig rémülten Rebecca, és
olyan éles fordulót tett, hogy majdnem felbukott a lánnyal az ölében.
A megmaradt HK-k és T-700-asok – a zajból ítélve még így is több, mint elegen – utána
indultak.
A nő úgy száguldott, ahogy csak bírt, és igyekezett nem tudomást venni a hasát
szaggató fájdalomról. Most visszasírta azokat a menstruációs görcsöket, amiért
annakidején a teremtés minden csodáját a pokolba kívánta.
A Hollywood Hill felé futott – a betűk a hosszan elnyúló háború során jócskán
megfogyatkoztak a hegyen, immáron csak az OLLY felirat árválkodott rajta – ott
remélvén fedezéket.
Tudomása szerint megannyi barlangot fúrtak már bele az emberek, mintha egyenesen
erre a szituációra készültek volna. De oda még el is kellett jutnia valahogy.
Nyílt terepen futni a kiborgok elől nem volt egy életbiztosítás, főleg, ha Vadászok, azaz
HK-k is akadtak az üldözők között. Azonban jelenleg elég nagy előnnyel rendelkeztek,
legalábbis ami a Bétákat illeti, egy kis szerencsével pedig a rosszul manőverező légi
egységeket is lefuthatja.
Na jó, oltári nagy mázlira lesz szüksége, hogy ezt megússza élve… az ép bőrre már nem
is mert gondolni.
Hátra nem pillantott, fölösleges időpazarlás lett volna csupán. Biztosan tudta anélkül is,
hogy a robotok tömött sorokban nyomulnak utána.
Kikerült egy autóroncsot, majd felszaladt egy repedezett rámpán, ami a szétszakadt
aszfalt szintkülönbségét hivatott áthidalni, de amikor már egész közelről hallotta a HK
rotorjainak zúgását, elvesztette a reményét arra, hogy valaha elérje a Hollywood Hill
biztonságot jelentő menedékeit.
Alternatív megoldás után kellett kutatnia.
Előtte meredek kaptató kezdődött, mely a dombháttal párhuzamosan futott és előbb-
utóbb a Beverly Hills fehér kúriái közé torkollott. Balra szalagkorláttal elzárt meredély
zuhant a mélybe, jobbra pedig egy széles utca vezetett újabb stúdiókomplexumok felé.

Sem egyik, sem másik irány nem volt neki szimpatikus. A kaptató roppantmód lassítaná,
és bár az volt az eredeti cél, immáron belátta, semmiképp nem mehet arra, mert a HK-k
könnyűszerrel beérnék. Újabb stúdiók felé rohanva csak cseberből vederbe kerülne, de a
meredély sem tűnt járható alternatívának. Egyedül még talán nekivágna, de a kislánnyal
az ölében nem merte megkockáztatni.
Reménytelen lenne hát a menekülés?
– A csatorna – csipogta a lányka, és pici ujjaival a földön ásítozó kerek nyílásra bökött. –
Én is mindig ott keresek menedéket, ha a robotok üldöznek.
Rebecca lepillantott. A sötét csatornaszáj hívogatóan gubbasztott a földön, de a nő tudta
jól, egy csatorna igen rizikós menedék lehet. Itt, ahol a közelben sugárzó bombakráter
van, fokozottan rizikós. Könnyen meglehet, hogy odalent mindenféle veszélyes hulladék,
torz állat, meg savassá vált csatornavíz vár rájuk, és nem volt róla teljesen
meggyőződve, hogy az jobb, mint a kiborgok.
Ám míg a Gépisten serege a biztos halált jelentette, a csatorna még mindig megúszható
volt. És inkább a bizonytalan rossz, mint a biztos végzet.
Rebecca letette a kislányt, és a lyuk felé tuszkolta.
– Menj előre, fedezlek! – kiáltotta neki, és közben két új sörétet gyömöszölt a puska
lehajtott csövébe. Édeskevés az agyonpáncélozott Vadászokkal szemben.
Miriam gyorsan eltűnt a sötét résben. Rebecca még kivárt néhány pillanatot – ez idő alatt
a HK-k kritikus közelségbe értek –, majd ő is a mélybe eresztette a lábát, kitapogatta a
nedves, rozsdás létrafokokat, aztán nekiindult.
A szűk, keskeny mélyedés fojtogató bűzzel fogadta. A moha- és gombalepte falak
visszataszító folyadékot verejtékeztek, ami hátborzongatóan visszhangzó csöppenésekkel
hullott alá az alant hömpölygő szennyárba. Rebecca keze minduntalan megcsúszott a
síkos vasfokokon, egyszer egész kevésen múlott, hogy le nem zuhant.
A fenti rotorok zúgása ide is lehallatszott, mi több, dübörgő morajjá erősödött. Azonban a
HK-k vagy nem észlelték, hogy hová tűntek, vagy éppen most töltötték le a központi
terminálból a csatornarendszer térképét, hogy néhány Ezüsthernyót szalasszanak
utánuk. Rebecca őszintén remélte, hogy az előbbiről van szó.
Miriam már odalent várta, és nagyon úgy tűnt, sokkal otthonosabban érzi idelenn magát,
mint a felszínen. Ügyesen kikerült néhány bizonytalan állagú tócsát, átugrott az immár
kérgesedő felszínű, bűzhödt csermely fölött, és várakozással teli pillantással nézett vissza
Rebecca felé, aki természetesen szügyig süllyedt a szennylében. Káromkodott is miatta
erősen.
– Most merre? – kérdezte Miriam, és fürkésző tekintetét ezúttal a csatornajárat sötétje
felé meresztette.
– Még nem tudom, kicsi lány, de egyik irány pont olyan jó, mint a másik. – válaszolta
bosszúsan a nő, miközben undorodva próbálta ruhájáról eltávolítani a rátapadt
fekáliaszerű anyagot. – A lényeg, hogy mindkét út egyre távolabb visz a kiborgoktól.
Ez azért nem volt teljesen igaz. A sötét csövek ölelte csatornajáratok mindkét irányba
egyenesen szaladtak, hogy végüket magába nyelje a mohó sötétség. Itt-ott ömlesztő
csövek kandikáltak ki a falból, torkukból hínárszerűen függött a hosszú, elnyúlt moha.

Fény egyáltalán nem volt, csak abban a jelentéktelen kis körben, amelyet a nyitott
csatornatető rajzolt a szennylé felszínére és ahonnan Rebecca nagyon gyorsan el akart
tűnni, még mielőtt valamelyik túlbuzgó Bétától egy plazmacsomagot kap a nyakába.
Igyekezett hát gyorsan betájolni magát, de hirtelenjében nem tudta, merre is induljanak.
Ideje lenne visszafordulni a Csillag Bázisra, amely Beverly Hills déli szegletén bújt meg,
egy régi mozi pincerendszerében, azonban egyelőre nem tudta, az hol lehet.
Mindenesetre előhalászott egy fényrudat táskájából, és eltávolodott a csatornafedél alól.
Rögtön vörös fénybe öltöztek a falak, ahogy a rúd megvilágította őket. Olyanok voltak,
mint két eltévedt lángszínű kísértet… két meglehetősen ijedt kísértet.
Odafentről leszűrődött a masírozó kiborgok zaja, és a rotorok zúgása sem enyhült egy
csöppet sem. Ez pedig azt jelentette, hogy a gépek pontosan tudják, hová bújtak. Csak
idő kérdése, hogy megtalálják a módját lejutásuknak, utána pedig komoly bajban
lesznek.
Nagyon komoly bajban.
– Arra megyünk – bökött az egyik folyosóra Rebecca, amiről úgy saccolta, hogy a
Hollywood-domb alatt fut majd el, aztán puskáját szorosabbra fogva, a szorosan mögötte
lépdelő Miriammel a nyomában nekiindult a sötét járat mélye felé.
Sem ő, sem a kislány nem sejtette, hogy minden mozdulatukat száznyi vörösen parázsló
szem követi.
4. Infernó

Bő negyed órája kavarogtak már a végtelennek tetsző, fullasztó járatban, de a számtalan

leágazás útvesztőjében mindezidáig nem tudtak kiigazodni. Fogalmuk sem volt, merre
tartanak, mint ahogyan azt sem tudták lassan, merről is jöttek. A kereszteződések a
maguk monotonitásával ismételték önmagukat, és nem akadt egyetlen megkülönböztető
jel sem, ami legalább egy szemernyit segített volna a tájékozódásban.
Rebecca mostanra kezdte igazán rosszul érezni magát, sebe egyre intenzívebben
lüktetett szép lassan felőrölve maradék figyelmét, ráadásul ereje is fogyóban volt. Keze,
lába remegett a kimerültségtől, fejében azonban újra és újra lejátszódott a
kilátástalannak tűnő csatajelenet, amely arra ösztökélte, hogy menjen tovább, minél
távolabb a kiborgoktól.
Ennyire még soha nem vágyott vissza a bázisra, mint most. Egy csésze forró kávé, egy
falásnyi kenyér, bármi megtette volna, csak a csatorna és a kiborgok ne lennének…
A kislányra való tekintettel azonban egy szót sem szólt. Nem akarta sem elkeseríteni,
sem megijeszteni őt. Ha a csöppnyi gyermek egy aprócska megingást is lát benne,
elbizonytalanodhat.
Erről eszébe jutott, mennyi kérdést kell még feltennie neki. Ki ő, honnan jött, kik a
szülei, de legfőképpen, miért keresik a kiborgok?
Az elmúlt napja tele volt furcsaságokkal. A beteg lánnyal való találkozás, a váratlan
géptámadás, majd a gépek üzemzavara, minek következtében egymásra kezdtek
lövöldözni; ennek így semmi értelme nem volt, márpedig Rebecca utálta, ha nem lát
tisztán. Tudta, hogy ezek a dolgok valahol összekapcsolódnak, csak azt nem értette, hol
és miért?
Nem beszélve arról, hogy saját érzései is meglepték. Segíteni egy kisgyereken egy dolog,
de neki ennél sokkal többről szólt a történet. Ó meg akarta védeni, sőt, egyenesen óvta a
gyermeket, mintha… akárha…
A fenébe, milyen nehéz kimondani, hogy akár az ő gyermeke is lehetne. Gyönyörű
kislány, aki nemsokára betölti a nyolcat. Sajátja még csak hat éves lenne, de ez most
egy fikarcnyit sem számított.
Kezd szentimentális vénlány lenni, hogy enné meg a fene!
A járat erős szögben elkanyarodott, és Rebecca meglepetten tapasztalta, hogy a kanyar
mögül szeszélyesen villódzó, sárgás fény szűrődik ki. Gyorsan kioltotta saját
fényforrását, majd puskáját készenlétbe helyezve a nedves falhoz oldalazott,
folyamatosan maga mögé parancsolva a kislányt.
Óvatosan kikukkantott a sarok mögül.
Egy hordó állt a folyosó közepén, abban lobogott a tűz, táncoló árnyékokat vetítve a
falakra. Néhány ember serénykedett körülötte, rongyos ruhákba bújt, ápolatlan alakok,
akik fel-le ingáztak az egyik fal mellett álló horpadt bádogüst és a másik falon tátongó
elvezető nyílás között.
Rebecca megpróbálta megfejteni, hogy vajon mit csinálhatnak. Úgy tűnt, rendre
kiemeltek valamit az üstből, amit aztán lehajigáltak a nyílásba. Ilyenkor lentről
hátborzongató visítás hangzott fel, ezernyi apró torok hangja.
Patkányok!
Rebecca megborzongott a gondolatra is. Ezernyi patkány lehet odalenn, ezek pedig…
igen, most már biztos volt benne, ezek az emberek etették őket. De mivel?
Nem jött rá, míg meg nem látta a fal tövében sorakozó csomagokat. Hátizsákok voltak,
kis névcédulákkal, ahogy az a… Gerillák csomagjai valamely bázisról! Akkor pedig a
darabok, amit a patkányoknak dobálnak…
Rebeccának erőlködnie kellett, hogy ne öklendezzen, de nem tehetett semmit. Az üstben
gerillák darabjai komposztálódtak. Feldarabolt emberek, akiket a patkányokkal etetnek
meg. Patkányokkal egy olyan háborúban, ahol az emberiség élete a tét. Ahol minden
harcosnak kijárt a jó halál, akár egy kiborg keze által, egy robbanásban, egy
plazmalövedéktől elpárologtatva, de az Istenek szerelmére, ne így!
Emberek ölik meg őket a felszerelésükért, olyan emberek, akik ha csatlakoznának a
felkelőkhöz, megkaphatnák jussukat mindenből, amiből másoknak is jut. Lehetnének
hasznos és megbecsült tagjai a közösségnek. A mindennapok hősei. Ehelyett azonban
orvul megölik azokat, akik értük harcolnak a Gépisten ellen… megölik, kifosztják és aztán
a feldarabolt testeket a patkányoknak vetik.
Milyen emberek az ilyenek, ha emberek egyáltalán?!
Rebecca sápadtan rogyott a földre, szemei előtt színes szikrák táncoltak. Gyomra
küszködve küzdött, sebén fát hasogatott a fájdalom, elerőtlenedő kezéből hangos
koppanással esett ki a puska.
Haragos kiáltás volt a válasz a zajra, de a nőt ez már aligha érdekelte. Szédülten kapott
valami kapaszkodó után, de a síkos fal kicsúszott ujjai közül és ő elterült a nedves
földön.
Még látta, ahogy Miriam aggódva hajol fölé, szemében szikrát vet a kétségbeesés, végül
szemfödőt borított rá az eszméletlenség.

Miriam nagyon megijedt. Hosszú órák óta kísérte már a nőt, akit egész megkedvelt
annak ellenére, hogy eleddig mindenkit elkerült. Mintha ebben a felnőttben rejtőzött
volna valami érdekes dolog, amit nem egészen tudott hová rakni, de úgy érezte, nagyon
fontos. Kötődött hozzá, hiszen Rebecca megmentette az életét a robotok között, mert
vigyázott rá és kísérte.
Most azonban Rebecca elájult, és egy seregnyi dühös, koszos ember közeledett felé,
hosszú árnyékukat óriásokká tette hasonlatossá a mögöttük lobogó tűz.
Miriam első gondolata az volt, hogy elfut, de rájött, hogy nincs hová. Azt sem tudta, hol
vannak pontosan, de biztos volt benne, bármerre szaladna, előbb-utóbb vagy a büdös
idegenek találnák meg, vagy a robotokba futna bele, akiket a Keresztember küldött
utána.
A Keresztemberhez végképp nem akart kerülni, ezért, bár rettenetesen félt, maradt.
Összekuporodott Rebecca teste mellett olyan kicsire, amekkorára csak tudott, és úgy
lesett az idegenekre. Bozontos szakállú, vérben forgó szemű férfiak és csapzott üstökű,
fogatlanul vicsorgó nők voltak, kezükben kések, fejszék, vasrudak. Haragosan ordibálva
közeledtek, és Miriam ebben a minutumban nagyon szeretett volna valahol egészen
máshol lenni… vagy legalább maga mellett tudni Suttogót. Ő biztosan nem rémült volna
el az emberektől. Suttogó elzavarta volna valamennyit.
A toprongyos csürhe gyűrűbe fogta az eszméletlen nőt és a gyermeket, s úgy
méricskélték őket, mintha most látnának először efféle szerzeteket. Véreres szemeik
összeszűkülve vizslatták a jövevények holmiját, de moccanni egyiküknek sem akarózott.
Végül mégis kivált egy férfi a sorból, aki egy leheletnyi hezitálást követően elégedetten
morranva ragadta fel Rebecca hátizsákját, kis gondolkodás után pedig a puskáját is.
– A nő és a kölök a tiedé! – veregette meg egyik társa, egy különösen tagbaszakadt és
iszonyatosan heges férfi vállát, aztán elmélyülten turkálva a hátizsákban visszaballagott
arra, amerről jött.
A csürhe elégedetlenkedő morgás közepette otthagyta a szörnyszülött óriást a nővel és a
gyerekkel, és hamarosan ugyanolyan gépies kedvetlenséggel folytatták az etetést,
ahogyan az előbb abbahagyták.
– Na, ki vagyol, kicsi angyalka? – hörögte a szörnyszülött, és egy ritkás fogú vigyort
eresztett meg a gyermek felé. Miriam elborzadt a férfi szájából ömlő fertelmes
szájszagtól, és rémisztőnek találta a szeme mélyén bujkáló, számára értelmezhetetlen,
különös fényt is.
Nem mert válaszolni, de az óriást nem is igen érdekelte a válasza. Barátságosan
megsimította a kislány arcát, jó adagnyi száraz sarat sodorva le a puha bőrről.
– Te aztán jól összepiszkítottad magad, kicsi angyalka, no de majd Pete bácsi
megtakarít, meg ám! – göcögte a férfi. Egyetlen kézzel vállára kapta a nőt, majd ölébe
vonta a gyermeket is, és elindult a hordóban lángoló tűz felé.
Néhányan megbámulták, méltatlankodva, morogva, vagy a fejüket csóválva, de szólni
csak az a férfi szólt, aki korábban először bátorkodott ki a sorból, s aki gondjaira bízta a
két idegent.
– Aztán ne maradjál soká', Pete! Látod, dologidő van! Ránk rohad a hús, akko' meg mán
a patkányok sem nagyon eszik, hisz t'od.
Pete csak bólintott, miközben öles léptekkel átvágott a csarnokká szélesedett folyosón,
és belépett azon zsákutcába torkolló mellékfolyosók egyikére, ahol korábban a csatorna
csaptelepei kaptak menedéket. Nem bajlódott azzal, hogy a függönyként szolgáló
rongydarabot behajtsa maga után, lerakta nőt a földre, aztán mellé a kislányt, és
magában hahorászva oldani kezdte a nadrágszíját.
A műveltben azonban nem jutott sokáig, mert éles kiáltozás csapott fel kintről, és
felhangzott az előbbi hang.
– Pete, gye' mán ki, mer' valamely'k tökelütött idióta elfelejtette visszazárni az elfolyót,
oszt kigyűttek a patkányok!
Pete haragosan káromkodott egyet, dühében még toppantott is a padlón, aztán gatyáját
visszaráncigálva kibattyogott a csarnokba, hogy segítsen összefogdosni a kisereglett
patkányokat.
Miriam ekkor odacsúszott gyorsan Rebecca mellé, és rázogatni kezdte.
– Kelj fel, kérlek! – suttogta rémülten a fülébe. – Rebecca, kelj fel, mert bántani fognak!
Semmi eredmény.
– Rebecca, ébredj! Megetetnek minket a patkányokkal! Én nem akarom, hogy
megegyenek a patkányok!
A nő azonban nem válaszolt. Ugyanolyan élettelenül feküdt, mint eleddig. Miriam hiába
próbálkozott fáradhatatlanul, nem jutott eredményre.
– Rebecca, könyörgöm, ne hagyj magamra!
A kislány szája már sírásra görbült, kétségbeesése egyre fokozódott. A hideg, nedves
kőfalak szenvtelen közönnyel bámulták szenvedését, a nyirkos csaptelepek pedig már-
már ellenségesen csillogtak a kinti hordóláng fényében.
A patkányüldözés lassan a végéhez közeledett. A sivítás tompult kissé, és valaki így
szólt:
– Még kettő és kész!
Miriam kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, de mindhiába. A kicsiny mellékág nem
rejtett egyetlen búvóhelyet sem, és az egyedüli kijárata a csarnokká hízott
csatornajáratba vezetett, ahol jelenleg tucatnyi rosszarcú figura nyüzsgött. Úgy festett,
teljesen kilátástalan a helyzet.
– Rebecca, ébredj már!
Hirtelen hatalmas árnyék vetült a lányra. Pete visszatért. Miriam megszeppenten hagyta
abba a nő élesztgetését, és egész a járat faláig hátrált. Nem gondolta volna, hogy a férfi
ilyen korán visszaér. Nem tudhatta, hogy az vágyaitól hajtva már nem vett részt az
utolsó két patkány becserkészésében.
– Na mi van, kicsi angyalka? – bazsalygott dévajul a szörnyszülött Pete, és két lépéssel
áthidalta a kettejük közti távolságot. – Csak nem félsz a jó öreg Pete bácsitó'?!
Irdatlan méretű karjaival a dermedt lánykáért nyúlt, és felemelte a földről.
– Pedig Pete bácsi nagyon szeret téged, t'od?
Miriam moccanni sem mert. Meg sem mukkant, amikor a férfi lapátnyi kezei hátát és
lapos fenekét kezdték simogatni, és akkor sem, amikor a kesernyés ízű, nedves nyelv
akaratosan a szájába tolakodott. Vaskos ujjak motoztak rendületlenül a testén,
betévedtek minden hajlatba, mohón markolásztak minden domborulatot. Miriam néha
felszisszent a fájdalomtól, de igyekezett visszafojtani még ezt a halk hangot is. Valami
belső ösztön azt súgta, jobb, ha hagyja magát. Hamarabb vége lesz ennek a kellemetlen
élménynek, bármi legyen is a célja. Csendben azért azt kívánta, hogy Pete minél
hamarabb tűnjön el, mint a kámfor, tőle akár a patkányok is megehetnék, vagy
egyszerűen csak úgy eléghetne, s egyszeriben…
Miriam bámuló szemei előtt Pete alakja fekete kontúrrá változott. Sötét árnyékká a
hirtelen felragyogó ajtókeretben. A zaj, süvítés és dübörgés meghatározhatatlan
keveréke, csak egy szekundummal később jutott el hozzá, ugyanakkor, amikor az óriást
felkapta egy forró légörvény és a rozsdásodó csapokhoz préselte.
A kislány feje nekikoccant az egyik korrodáló, nyirkos esőnek, s ettől nyomban tótágast
állt a világ. A földre zuhant, de még feneke alól is minduntalan ki akart csusszanni a
megbokrosodott talaj. Iszonyú hő melengette vékonyka tagjait, de mivel szeme előtt
színes szikrák miriádja járt vad vitustáncot, fogalma sem volt arról, mi történhet
körülötte.
Valami dörrent egy jókorát, amire fojtott szisszenés volt a válasz, aztán felcsapott egy
vérfagyasztó sikoly. Miriam a szeméhez nyúlt, hogy kidörzsölje onnan a ragaszkodó
természetű szikrákat, de ijedten kapta vissza a kezét onnan. Arca merő vér volt. A vér
gőzölögve folyt szét az arcán, elkeveredett a korábban rá kent sárral, iszamós, szörnyű
maszkot képezve ezáltal.
Szakadó hang… a függönyt tépte le valaki, ezt még Miriam is meg tudta állapítani, majd
fájdalmas nyögés, egy nőé.
Rebecca?
Nem, annál sokkal mélyebb, éltesebb hang. Csattanás és újból a női nyögés, később
tompa puffanások sorozata. A nyögés nyöszörgéssé silányul, aztán egy újabb puffanás
után teljesen elhallgat.
Kéz ragadja meg a fejét, és Miriam felsikolt. Ám a kéz nem bántja, csupán kitörli arcából
a vért. A kislány nyomban kinyitja a szemét és…
– Rebecca! – kiáltja boldogan, amint meglátja a fölötte guggoló nőt.
– Én vagyok az, kicsim! – Rebecca magához öleli a kislányt. Mennyivel jobb ez, mint Pete
ölelése!
Tényleg, hol van Pete?
Miriam kíváncsian körülnéz, hátha észreveszi a férfit, de csak egy pillanatra láthatja,
mert Rebecca szolid erőszakkal visszafordítja a fejét.
– Ne nézd! – búgja szelíden, és Miriam szót fogad. A férfi nem nyújtott túl szép látványt,
hasában a csapteleppel, hátában pedig a szétforgácsolódott fémhordó egy torzónyi
darabjával. Az ő vére borította be az alatt fekvő gyermeket.
Az ajtó mellett egy középkorú nő összegörnyedt teste. Hasát, lágyékát szorongatva,
eszméletlenül hever. Keze ügyében félelmetesen csillogó kés, de ujjai már nem érik, nem
érhetik el azt.
Az ajtón kívül minden lángokban áll. A földön sötét halmok a narancsvörös lobogásban…
egykoron talán emberek voltak, mára inkább tűnnek elszenesedett fahasáboknak. A falon
és a földön emberfejnyi gödrök, kráterek, a levegő vibrál a hömpölygő forróságtól.
Szétszórt fémroncsok, szakadt bádogdarabok, hátizsákok lángoló halmai és még…
Miriam észreveszi, mit néz Rebecca olyan árgus szemekkel. A puskája – a mord, vaskos
darab – a fal mellett hever, vöröses lánggal lobogó hátizsákja mellett. Ám az út hozzá
átjárhatatlan. A mindent elemésztő tűz immáron az egész csarnokot beborítja.
– Átkozott V-12-es! – morogta a nő bosszúsan, miközben szemében visszfényt vetett a
kinti förgeteg haragvó játéka. Nagyon úgy tűnt, olyasmit veszített most el, ami a múltat
jelentette a számára.
Vagy legalábbis egy jelentős darabkáját.
– Az micsoda? – Miriam érdeklődő volt, annak ellenére, hogy a kijutásuk ebből a
kelepcéből egyelőre lehetetlennek tűnt.
– Tessék? – Rebecca, mintha álomból ébredne, pillantott a kislányra. – Ja, a V-12-es? Ő
a kiborgok patkányfogója. Az Ezüsthernyó.
– Ezüsthernyó?
– Az – biccentett a nő. – Oda is befér, ahová a T-széria már nem. De most már biztosan
nem jön több, ahogy én sem tudom, hogy jutunk ki innen.
– Nem baj, itt elbújhatunk, míg ki nem alszik a tűz, igaz, Rebecca? – Az arany üstökű
fejecske hálásan préselődött a nő fájós hasának. Rebecca finoman végigcirógatott a
selymes kobakon.
– Talán… – súgta halkan, de tudta jól, még öt perc és elevenen fognak megsülni ebben a
lyukban.
5. Patkánylégió

Mégis a kislánynak lett igaza. Néhány hosszú percig a hő már-már elviselhetetlennek

tűnt, de a mellékjárat hideg, nyirkos hátsó fala némi enyhülést jelentett felparázsló bőrük
számára. Végül alábbhagyott a lángok dühöngése, és jóllakottan szunnyadó, hamutakaró
alatt pihenő parázzsá szelídült. A füst és a korom beborított mindent, de hála a
számtalan elfolyónak, igazán nagy mennyiségben egyik sem gyűlt össze.
Rebecca óvatosan lépdelte át a még mindig haragvóan sziszegő foltokat, és Miriamet
maga mögött vezetve kilépett a fülkéből. A csarnokbeli látvány, ha lehet, még
siralmasabb volt. Görcsbe merevedett, szánalmas széntetemek hevertek szerteszét,
olvadt fém és műanyagdarabok deformált csomói sötétlettek a hátizsákok környékén.
Súlyos kőkoloncokat szakított ki a detonáció a plafonból, amelyek most szürke szigetként
tornyosultak a hamu tengerében.
Rebecca első útja elhagyott fegyveréhez vezetett, de megfogni csak pólója egy
darabjának feláldozásával tudta. Hátizsákja azonban menthetetlen volt, mint ahogyan a
kislány cókmókjai is a tűz martalékává váltak.
– Szép kis pusztítást végzett az Ezüsthernyó! – csicseregte Miriam elismerően, ahogy a
romokat vizslatta. – Még szerencse, hogy nem minket talált meg hamarabb!
Nagy szerencse, értett egyet gondolatban Rebecca. Mint ahogyan az Ezüsthernyónak is
komoly szerencsére lett volna szüksége ahhoz, hogy a csatornajáratok útvesztőjében a
megfelelő irányt válassza. A nő nem igazán hitt abban, hogy a kiborg Fortunára
hagyatkozott volna, de abban sem, hogy nyomaik alapján talált volna ide. A hideg,
nedves talajon nem maradhatott meg elég hosszú ideig a talpuk hőlenyomata.
Már másodjára találtak rájuk a kiborgok hihetetlen módon és helyeken, ez pedig nem
lehetett a véletlen műve. A gyermek felé pillantott, aki elmélázva bámészkodott, mintha
csak a korzón sétálna kirakatokban gyönyörködve.
Nyomkövető lenne rajta?
Nem, az nem lehet. Rebecca levetkőztette, amikor bekente sárral a stúdióban, és nyoma
sem volt rajta semmiféle berendezésnek. Akkor viszont benne kell, hogy legyen… vagy
egyszerűen csak félreérti a jeleket, és a kiborgok nem a kislányt követik.
Elbizonytalanodott. De ha mégis a gyermek a nyomravezető, vajon tényleg jó ötlet-e a
Csillag Bázisra vinnie? Ha azonban nem viszi oda, mit csináljon vele? Magára akkor sem
hagyná, ha nem kedvelte volna meg annyira, amennyire kedveli.
Sok választása egyelőre nem volt. Elviszi a Bázisra, és nyomban kivizsgáltatja. Ki tudja,
egyébként is milyen bacilusokat, élősködőket és egyéb fenét szedett össze ebben az
átkozott málladozó betondzsungelben? Aztán majd… talán… visszaviszi a szüleihez, ha a
gyermek úgy akarja.
– Beomlott a járat! – csendült fel váratlanul Miriam csalódott hangja. Rebecca
felpillantott, és elkomorodott. A folyosó valóban beszakadt, súlyos, mázsányi kőkoloncok
torlaszolták el a kiutat. Elpakolni akkor sem tudta volna, ha éppen töménytelen idő állna
rendelkezésre, de sem ideje, sem elegendő ereje nem volt a feladathoz.
Alternatív megoldások után kutatott tekintetével. Az összes mellékjárat zsákutcába
torkollott, függönyözött fülkéket alakítottak ki belőlük a senkiháziak. Sem létra, sem
kürtő nem vezetett a felszínre és egyetlen beszakadt falrész sem vezetett másik
csarnokba, vagy újabb folyosóra.
Hacsak…
Rebecca az elfolyóhoz lépett. Az elfolyó keskeny, fekete hasadék volt a fal tövében,
amely mögött szűk kürtő zuhant le az ismeretlen mélységbe. Elvileg víznek kellett volna
alján összegyűlnie, de tekintetbe véve, hogy a csarnok is száraz volt, Rebecca erre nem
sok esélyt látott. Ráadásul, ha a füle korábban nem csalta meg, a robbanás előtt odalenn
patkányok ezrei nyüzsöghettek, amiket ugyan egy időre elűzött a zaj, de sokáig
semmiképpen.
A nő bizonytalanul lépett el a réstől, mintha máris attól tartana, hogy csupasz farkú, éles
fogú jószágok tömege préseli ki magát rajta, aztán hirtelen elhatározással széles csíkot
tépett jócskán megviselt pólójából, és az egyik vörösen hunyorgó parázstócsába nyomta.
Az anyag pillanatok múlva lángra kapott, Rebecca pedig lendületesen a résbe
pottyantotta. A narancsfénnyel lobogó, rögtönzött fáklya sisteregve bucskázott a mélybe,
kusza fényfoltokat és hosszanti árnyékokat mázolva a kürtő szűk falaira. Aztán
leérkezett, néhány pillanatig egy újabb folyosó falait rajzolva körbe fényével jó három
embernyi mélységben, de nyomban el is lobbant.
– Tehát úgy hat méter mélységű lehet, és csak akad valami folyadék odalenn.
Miriam kíváncsian dugta fejét a keskeny résbe, de Rebecca nyomban vissza is húzta
onnan.
– Előbb én megyek le, körülnézek, és te csak akkor gyere, ha szólok neked,
megértetted?
– Meg! – biccentett lelkesen Miriam, kristálykék szemei ékkőként csillogtak a megmaradt
tüzek sejtelmes fényében.
– Ígérd meg, hogy… – Rebecca elbizonytalanodott. Mit is ígérjen meg a kislány? Hogy ha
ő nem szól, elmenekül? De merre?
– Igen? – kérdezte Miriam, de a nő rálegyintett.
– Felejtsd el! Ha leértem, szólok, amikor jöhetsz.
– Jó – bólintott a kislány.
Rebecca hasra feküdt; lábát, majd csípőjét is a kürtőbe lógatva. Érezte, hogy a túloldali
fal a fenekének dörgölőzik, és ettől eszébe jutott az a kellemetlen gondolat, hogy milyen
lenne bennragadni. Gyorsan elhessegette magától a nyugtalanító ötletet, még mélyebbre
préselve testét a keskeny elfolyóba. Hamarosan már csak ujjai kapaszkodtak a vékony
perembe, aztán…
A zuhanásra mindig lelkiekben a legnehezebb felkészülni, pedig maga a procedúra csak
néhány pillanatot vesz igénybe. Így volt ez most is. Mielőtt Rebeccának igazán ideje lett
volna sikoltani, már be is csapódott egy adagnyi puha, nyálkás valamibe. Igaz, bármi volt
az a halom, nem fékezett túl sokat esésén. Bokája kiszaladt alóla, és úgy vágódott végig
a földön, hogy a tüdejéből nyomban kipréselődött az össze levegő.
Káromkodni szeretett volna egy nagyot, de nem volt hozzá elegendő szuflája. Feje
kavargott, és mivel szokatlanul hidegnek érezte feneke alatt a kőpadlót, igen hamar
kiókumlált., hogy azon a ponton elszakadt a nadrágja.
Erőt vett magán, feltápászkodott és körülnézett. Egy sokkal szélesebb és legalább
annyival sötétebb folyosón állt. A folyosó teteje kellemes lankásággal olvadt kupolába és
enyhén lejtett az egyik irányba. A falak szokatlanul nedvesek voltak, és vékonyka
csermelyben csorgott a szennylé a lejtőn. Erős, édeskés szag töltötte be a levegőt, és
éles, kaparászó nesz visszhangzott végig a sötét járaton.
Apró karmok hangja.
Rebecca a falhoz támasztotta a fegyverét, és felnézett a sötét kürtőbe. Odafenn egy apró
fej körvonalát vélte kivenni. Miriam kukucskált lefelé.
A nő valamit keresett, amivel aláágyazhatná a kislány zuhanását, arra az esetre, ha ő
nem tudná megtartani, amire igen reális esély volt. Végül az általa széttúrt bucka
összehúzása mellett döntött. A ledobált emberi maradványok voltak azok.
Rebecca nagyokat nyelve próbálta visszaszorítani hányingerét, miközben termetes
halmot emelt a szörnyű csonkokból.
– Jöhetsz! – kiáltott fel végül. – De óvatosan! Először függeszkedj!
Fölösleges volt aggodalmaskodnia. A kislány ügyesen ereszkedett le a kürtő falán és
könnyedén, teketóriázás nélkül engedte el magát. A könnyű, vékony test súrlódás nélkül
száguldott végig a falak mentén. Rebecca próbált fékezni rajta valamennyit, sikerült is
neki, de a kislány még így is elhasalt a végtagok és húscsomók tömegében.
A nő gyorsan kiemelte belőle, letörölgette róla a vért, és szinte ugyanezen lendülettel
vonszolta el a kürtő aljából.
– Így – motyogta, miután rohanvást átvizsgálta a kislány testét zúzódások, vagy egyéb
sérülések után. Nem talált egyet sem. – A csermely folyásirányába fogunk haladni. Ha ez
itt tényleg egy elfolyó, előbb-utóbb egy átemelőhöz, vagy annak ülepítő-medencéihez
visz. Az pedig már a felszín.
– Az jó! – mosolygott Miriam, és ragyogó arccal pillantott fel a nőre. – Te nagyon ügyes
vagy, tudod, Rebecca? Majdnem olyan ügyes, mint Suttogó!
– Suttogó a barátod? – Rebecca nem tudta elrejteni a hangjában bujkáló szánalmat, de
szerencséjére a kislány nem vette észre.
– Igen. Ő nagyon bátor, rengetegszer segített már nekem! – dicsekedett Miriam.
– Akkor nagyon jó barát lehet!
Rebecca finoman végigsimított a gyermek arcán, aki hálásan törleszkedett hozzá, akár
egy kölyökmacska.
– Tényleg jó barát! Annyi mindent…
– Pszt!
Rebecca ajkaira helyezett ujjal pisszegte le a kislányt. Félrebillent fejjel hallgatózott,
ezúttal azonban nem hallott semmit.
Nekivágtak hát a lejtőnek. Lépteik óvatosak voltak, mert a földön különös színű moha
tenyészett. Nedves, puha moha.
Rebeccának rossz tapasztalatai voltak az efféle növényekkel. Odakinn, a város szárazabb
részein tenyészett egy alga-, vagy gombafajta – nem is tudta, hogyan nevezze –, amely,
ha fémre kerül, felfalja azt. Lassan, de biztosan. Nem egy fegyver ment már tönkre ettől
a különös élőlénytől, és Rebecca nagyon nem akarta elveszíteni lassan muzeális
darabnak számító puskáját.
A fegyver már régóta szerencsét hozott neki, így a nő hajlamos volt mindenféle
babonákat hozzá fűzni, s kabalaként számon tartani az öreg mordályt. Hasznos holmi
volt, nem egyszer köszönhette neki az életét.
Talán csak nevet nem adott neki… bár egyszer már közel állt hozzá.
Még sok-sok évvel ezelőtt történt az eset. Egy hosszú túra Los Angeles déli peremére
vetette, Paramount környékére, ahol összetalálkozott egy fekete bőrű dél-amerikai
bevándorlóval. A nő olyan öreg volt, mint az országút és legalább olyan babonás is.
Valamiféle voodoo papnőnek tartotta magát, aki viaszbábokkal, tűkkel, véres edénnyel,
meg galambtetemmel bűbájoskodott – fekete kakas híján –, szembántóan rikító ruhát
hordott és hatalmas arany karikák éktelenkedtek a fülében. Azt mondta, az ő idejében
még így volt szokás. Az pedig még jócskán a Gépek előtt volt.
Rebeccát szórakoztatta az öregasszony, bár egy percig nem vette komolyan. Egy fülledt,
sötét éjjelen ez a nő mesélt neki a nevek mágiájáról, amitől Rebeccának nevethetnékje
támadt. Az öregasszony hite szerint, ha az ember lánya tudja valakinek a nevét, azt már
hatalmában is tartja. Ráolvashat átkot és áldást, gyógyíthatja, vagy megmételyezheti.
Miközben ezt mesélte, fröcsögött a nyála izgalmában, szeme pedig olyan megszállott
hévvel lángolt, mint ahogy tálban gyújtott tábortüzük, amelyiknél patkányhúst sütöttek
maguknak. Rebecca egy pillanatra meg is szeppent tőle, de a történet befejeződött, és az
öregasszony ugyanolyan joviális és ártalmatlan lett, mint annak előtte.
Furcsamód azon az éjszakán nem került útjukba egyetlen kiborg sem, pedig korábban
egész nap előlük kellett bujkálnia, de ezt betudta az esti időpontnak és a szerencsének.
Mint ahogy azt is véletlenek összjátékának tartotta, hogy az öregasszony a maga
kilencven évével még egyetlen géptámadást sem kellett elviseljen. Vagy akár az is
meglehetett, hogy egyszerűen notórius hazudozó volt…
Bárhogy is, Rebecca akkor elgondolkodott rajta, hogy merő tréfából elnevezi az öreg
mordályt, hadd legyen misztikus ereje fölötte, mégsem tette.
Hirtelen megtorpant, és Miriam meglepetten nézett fel rá.
Ismét meghallotta a különös hangot.
Fájdalmasan éles zaj volt, amely féktelen lendülettel cikázott végig az omlatag
csatornajárat falai között. Akár egy síp füttyszava. A válasz sem késet soká.
Az eddigi kaparászás, halk neszezés most váratlanul felerősödött, és a sötét sarkok,
üresen tátongó kürtők megelevenedni látszottak. Kutyányi árnyékok váltak ki a
sötétségből, vörösen parázsló szempárok gyúltak lámpásként a fekete elfolyókban. A
félhomály megtelt ijesztő árnyalakok százaival, amik egyetlen torz masszává
összeolvadva indultak meg feléjük.
Patkányok ezrei!
– Miriam, futás! – sikoltotta Rebecca, és már ráncigálta is maga után a rémülten kiabáló
kislányt. Mögöttük zajló áradásként hemzsegtek a patkányok. Úgy száguldottak a lejtőn,
ahogy lábuk bírta, de a rágcsálók halmát nem hagyhatták le. Vadászaik egyre inkább
felzárkózva futottak mögöttük, egymás hátán tiporva-tülekedve a prédáért.
Rebecca ezerszer elátkozta a pillanatot, amikor a csatornát választotta a Hollywood Hill
helyett, de most már késő volt bánkódnia. Az életéért futott, ahogy Miriam életéért is.
Ezernyi jobb halált tudott volna kitalálni annál, amit a patkányok jelentettek.
A lányka megbotlott mögötte, és sikítva zuhant volna el, ha Rebecca nem fogja erősen a
kezét. A nő egy pillanatra sem lassított. Néhány lépés erejéig szinte vonszolta maga után
a kislányt, aztán egy erős rántással az ölébe penderítette, puskája mellé, és úgy rohant
tovább.
Bokájában szaggatott a kín, hasa tájékán pedig újraéledt a fájdalom, a patkányok
azonban szinte a sarkát harapdálták, nem volt hát megállás.
Az egyik rágcsáló a talpa alá keveredett, és ő dühösen tiporta össze a csontjait.
Némelyikük előttük csusszant ki egy-egy nedves csőből, de Rebecca lendületesen
átugrotta, vagy felrúgta azokat is. Nem torpanhatott meg egy pillanatra sem, mert a
cincogó, sivítozó áradat nyomban maga alá gyűrte volna.
Hihetetlen volt, hogy ennyi patkány él egy helyen. Soha nem látott még ehhez fogható
falkát, ennyi mohón csillanó szempárt.
A patkányok közben a legváratlanabb helyeken bukkantak fel. Olykor szétrepedt kövek
hasadékaiból bújtak elő, máskor a plafonon megbúvó résekből potyogtak nyakukba. Egy
raj vágott át előttük, és Rebeccának minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy
elkerülje az ollóként összezáruló patkányfalkát.
Kezdett az a kellemetlen érzése lenni, hogy az állatok igenis tudatosan cserkészik be
őket. Ösztönszerű falkatechnika, vagy emberszerű intelligencia? Mindkettő elég
elborzasztónak tűnt.
Újból felhangzott az éles sivítás, ám Rebecca ezúttal pontosan ki tudta venni, honnan jön
a hang. A patkányok halmából kivált egy különösen nagy példány. Olyan gyorsan szaladt,
akár egy kutya, izzó vörös szemeit egyenesen a nőre meg a sikoltozó kislányra szegezte.
Bármilyen hihetetlennek tűnt, az ő „vezényszavaira" cselekedet az egész horda.
Kanyarodtak, gyorsítottak, lassítottak, akár egy jól képzett hadsereg. Vagy egyetlen
közös tudat.
Miriam sikoltása vonta magára Rebecca figyelmét, és a kislány elborzadt tekintetét
követve hamar rájött, mi a probléma. Előttük egy újabb tengernyi patkány érkezett,
teljesen elzárva a kiutat. Most már tízezres nagyságrendben hömpölyögtek a járatban, és
Rebecca mellkasában megszűnt dobogni egy pillanatra a szív, hacsak végignézett rajtuk.
A nő lefékezett, de nagyon gyorsan megbánta. A kutyaméretű falkavezér időközben
beérte, és a pillanatnyi megtorpanást kihasználva vádlijába mélyesztette éles
metszőfogait. Rebecca felkiáltott kínjában, de még saját ordításán keresztül is hallani
vélte, ahogy a patkány fogai megcsikordulnak a lábszárcsontján.
Nem teketóriázott sokat, leengedte a fegyvert, és mindkét cső tartalmát a patkányba
eresztette. Az sem zavarta, hogy néhány sörét a saját lábába fúródik. A vérpermét és a
csontszilánkok egész a plafonig röppentek, hogy pillanatokkal később bíbor esőként
zubogjanak vissza.
A dörrenésre és a vezér halálára a falka pár másodpercre megtorpant, csak a puska mély
basszusa visszhangzott a kupola alatt, ám a varázs elmúltával a patkányok ismét
nekilódultak.
Ekkor pukkant az első égő szájú szeszes-üveg, kiömlő tartalma nyomban lángra kapott,
széles tűztócsát piszkítva a nedves padlóra. Az elsőt aztán követte a második, majd kis
idő múlva a harmadik, a patkányok éhségén és vérszomján pedig hamarjában
felülkerekedett a tűztől való ösztönös rettegés.
Rebecca fel sem fogta, mi történik körülötte. Szemébe ezer tűvel vájkált a váratlanul
fellobbanó tüzek vakító fénye, fejében ott dübögött puskája dörrenése és a patkányok
sivítása, saját fájdalmas ordítása és Miriam sikolya. Szédült, térérzéke rég elhagyta,
tüdeje akaratosan duhajkodott egy kortynyi levegőért, szíve veszettül zakatolt mellkasa
mélyén.
Valaki megragadta a vállát, és magával rántotta egy nyirkos hasadékba. Rebecca
engedelmesen botladozott arra, amerre a kéz rángatta, képtelenül az ellenállására, csak
a gyermeket és fegyverét szorította engesztelhetetlen akaratossággal. Az utolsó két
biztos pontot ebben a fejére állt valóságban.
Hosszú percek kellettek ahhoz, hogy ismét teljes értékű emberként tudjon gondolkodni.
Eddigre azonban túl voltak számtalan lépcsőn, végigrángatták tucatnyi girbegurba
folyosón, nyirkos járaton és alacsony kürtőn. Kósza lidércként barangoltak be egy
Rebecca számára felfoghatatlan és ismeretlen világot.
Megmentőjük mindeközben egyetlen szót sem szólt hozzájuk, csak vezette őket
távolabb, egyre távolabb a patkányok légiójától. Kezében tartott fáklyájával maga volt a
testet öltött vezérfény, bár Rebecca mindezidáig nem látta még az arcát sem. És még
hosszú percekig tartó séta kellett ahhoz, hogy végre az idegen úgy gondolja, elég távol
kerültek már az ezer foggal vadászó veszedelemtől.
A csatorna ezen része sokkal kevésbé tűnt szennyesnek, mi több, meglehetősen tiszta és
száraz volt. Friss levegő tolult be az egyik rácsos csatornafedőn sápadt fényű lámpa
hunyorgott a sarokban, vélhetően gazdája megcsapolt egy még működő fővezetőt.
A sarokban takarosan rendbe hozott ágy terpeszkedett, de volt itt megviselt, mégis álló
íróasztal, szék, szekrény… akár egy lakás.
Rebecca hökkenten pillantott vendéglátójukra, aki barátságosan vigyorogott rá, és a
kezét nyújtotta.
– Hello! A nevem Hank. William Hank hadnagy!
6. A Renegát

A férfi csak első pillantásra tűnt vadembernek. Alapvetően – ezt Rebecca be kellett, hogy
lássa – nem volt rossz vonású; szögletes, férfiasan markáns arcéle fölött tiszta, értelmes,
szürke tekintet fénylett. Vastag szálú üstöke ugyan csapzottan hullott a vállára, és az
arca is erősen borostás volt, ám ettől függetlenül körüllengte egyfajta
meghatározhatatlan vonzerő.
Nem volt piszkos és ápolatlan, mint ahogy ruhái sem feketéllettek a mocsoktól. Hosszú
irhája megviseltnek tűnt ugyan, és a nadrágja, a cipője is nyúzott volt már, de ruházatát
nem lehetett ízléstelenül összeválogatott rongyoknak nevezni, ami nagy szó volt, még a
Bázison is.
– Ugye jól értettem, azt mondta, hadnagy? – kérdezte Rebecca bizonytalanul, miközben
leült az udvariasan felkínált székre.
– Tökéletesen hallotta, valóban ezt mondtam! – biccentett a férfi, miközben kitárta az
öreg szekrény halkan nyiszogó ajtaját, és egy elsősegély dobozt keresett elő belőle.
– De… milyen hadnagy? – értetlenkedett Rebecca. Miriam csendesen, de érdeklődve
figyelte a beszélgetést.
– Valaha a Los Angeles-i Ellenállás hadnagya voltam, és Lennox-ban teljesítettem
szolgálatot.
– Egy gerillatiszt?
– Olyasmi – mosolyodott el a férfi. Most a szokottnál is sármosabbnak tűnt.
– Akkor mit keres itt, Beverly Hills mellett, egy csatorna-lakásban? – Rebecca
szabadkozva tárta szét kezeit. – Ne értsen félre, hadnagy, nem akarom megszólni az
otthonát, a körülményekhez képest meglepően takaros…
– A körülményekhez? – A férfi kivillantotta szabályos fogsorát. – Ez kedves, köszönöm.
De ha kérhetném, csak William!
– Ó, bocsásson meg! – Rebecca zavarában elpirult. – Az én nevem Rebecca Miles,
törzszászlós, a kislány pedig Miriam.
– Hello, William – csicseregte Miriam, aki Rebecca társaságában egészen feloldódott.
Mióta megismerte a nőt, sokkal nyitottabbá, mi több, kifejezetten barátságossá vált.
– Igazán örvendek, hölgyeim – biccentett feléjük a hadnagy. – Ha megengedi, ellátnám a
lábsebét, meglehetősen csúnyának tűnik, és bőven vérzik!
– Ó – Rebecca rendkívül ostobának érezte magát, hogy csak ennyit tud mondani, de a
férfi teljesen letaglózta. Nem számított a találkozásra, főleg nem egy ilyen jóképű
férfival, hiszen hat éve nem bújt ágyba eggyel sem. Az utóbbi időben állandóan egyedül
kóborolt keresztül-kasul az Angyalok Városában, és szép lassan elszokott az alapvető
szocializációs szokásoktól, a másik nem érintését, tekintetét, bűbáját pedig végképp
elfeledte.
A férfi leszaggatta a nadrág szétrongyolódott, átvérzett szárát, majd térdre ereszkedve a
nő előtt óvatos mozdulatokkal törölgetni kezdte egy tiszta ronggyal annak sérült
lábszárát. Rebecca néha még az óvó gondoskodás ellenére is felszisszent a fájdalomtól.
Mi tagadás, az óriásira nőtt patkány csúnyán megszaggatta a lábszárát. A bőr nyúlós
cafatokban fityegett a szétrágott húson, és itt-ott előfehérlett a csont.
– Meglehetősen csúnya seb, és ismerve a dögök komisz harapását, bizonyára nagyon
lassan fog begyógyulni. Az átkozott hullarabló kultisták szépen felhizlalták őket. Mintha a
sok kémiai hulladéktól nem lettek volna már így is elég nagyok és agyafúrtak. Soha nem
értettem, miért teszik, de hát… mindenkinek meg kell élnie valahogy.
Rebecca rosszallóan húzta össze a szemöldökét.
– Hogy érti ezt, William? Ezek az… emberek gerillák húsával etetik a patkányokat! Azokat
a patkányokat, akik később felajzva a vér szagára másokat támadnak meg! Engem
például és a kicsi lányt!
– És ugyanezek a patkányok kiéhezve szintén embereket támadnak meg – felelte a férfi
nyugodtan. – A patkányok viselkedéséért nem felelős senki… Nem mintha védeni
akarnám akár a hullarablókat, akár a patkányokat. De be kell látnia, ez egy kemény
világ, és mindannyian nehéz helyzetbe kerültünk. Egyénenként, vagy csoportonként
felállítjuk azokat a morális határokat, amelyeket nem lépünk át. Ki többet, ki kevesebbet.
És vajon mi szavatolja, hogy a mi etikai szabályaink jobbak, mint másoké?
– Mi a Gépek ellen küzdünk az emberiség javára…
– És vélhetően ugyanezt fogjuk majd hangoztatni, ha megnyerjük a háborút – szakította
félbe a hadnagy. – Nem állíthatunk fel értékrendeket, Rebecca, csak saját magunk
számára! És ezen értékrenddel csak önmagunkat osztályozhatjuk. Erről szól a dolog!
A férfi ismét a nő sebére pillantott.
– Mindenesetre, amint visszaér a Bázisára, jobb, ha megnézeti egy orvossal – javasolta.
– Egyelőre kitisztítom, lefertőtlenítem és bekötöm, többet nem tehetek. Sajnos nem
szanitéc vagyok, hanem mesterlövész.
– Tényleg? – A nő megnövekedett tisztelettel pillantott a férfire.
– Így van – bólintott a férfi. – Megkaptam a kiképzést, igaz, volt már néhány éve. És
nagyon szeretem csinálni.
– Miért? – A nőt valóban érdekelte a dolog.
A hadnagy elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Ez egy nagyon jó kérdés, Rebecca. Igazán nem is tudom, mit válaszolhatnék rá… talán
azt, hogy azért kedvelem, mert az egy egészen más világ. A háború teljesen más
fókuszba kerül egy ilyen precíziós szerkentyű jobbik oldaláról, tudja?
A hadnagy egész belelendült a magyarázásba.
– Különös dolog várni, türelmesen várni a végtelenségig is akár. Moccanni nem lehet,
mert a Gépek nyomban kiszúrják a mozgást, de a figyelem sem lankadhat… Az ember
kezében ott egy puska, páncéltörő lőszerrel. Gyenge fegyver egy hihetetlenül szívós
kiborg ellen. Bárhová lövök, nem teszek komoly kárt benne, kivéve, ha kilövöm a
mellkasa mélyén rejtőző ostyaáramkörös processzort… pontosan itt.
A férfi saját mellkasára bökött egy ponton, a szegycsont alatt valamivel.
– Érdekes, hogy az emberi mellkas is itt a legsebezhetőbb. Az egyetlen holt tér rajta,
ahol nem védi csont és izom. Ha hibázom – tért vissza az előző témához – meghalok. A
kiborgok rögtön kiszámolják a golyó röppályáját, és tüzet nyitnak… márpedig a plazma
ellen nem sok minden nyújt menedéket. Ha megölöm és vannak társai? Nos… ez már
kétesélyes. Akkor talán van még időm elmenekülni, de egy újabb precíz célzásra nem
lesz esélyem.
– Ha ennyire szereti csinálni, miért nem ment vissza Lennoxba?
– Nem hiszem, hogy szívesen látnának ott! – William hangja mintha egy árnyalatnyit
hűvösebbé vált volna.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy dezertált? – Rebecca hitetlenkedve csóválta meg a
fejét. – Nem nézem ki magából!
– Ez mindenesetre hízelgő. – A férfi szeszes ronggyal kezdte tisztogatni a sebet. Rebecca
halkan felsikkantott, még a szeme is könnybe lábadt. – Mondjuk úgy, hogy túl sokat
tudtam ahhoz, hogy az elkövetkezendő időkben hasznos tagja legyek a közösségnek.
– Micsoda? – A nő összeszorított fogai közül szűrte a szavakat. – Nem ellentmondás ez,
William?
– A tények ismeretének hiányában bizonyára annak tűnik, Rebecca… Ugye, szólíthatom
Rebeccának?… Ám az én szempontomból semmiképpen.
– Talán ha megosztaná…
– Ne haragudjon, de nem tehetem! – A hadnagy komoly tekintettel pillantott fel rá. – Ön
egy bűbájos hölgy, akinek egy rendkívül tündéri kislány van a gondjaira bízva. Én pedig
szívtelen, érzéketlen dög lennék, ha ezt az idilli állapotot szétzilálnám! Egy fokkal sem
jobb, mint a Gépek.
Rebecca arra gondolt, hogy tudna mesélni a férfinak az „idilli" állapotokról, de nem
feszegette a dolgot.
Mindenkinek megvan a maga gondja és a maga szennyese. Ez a férfi kedves volt vele,
segített rajta, megmentette az életét, nem látta okát, hogy megbántsa, vagy tovább
faggassa olyan dolgokról, amiről nem szívesen beszél.
– Miért pont Beverly Hills? – kérdezte végül, miután jócskán átszelektálta a feltevésre
alkalmas kérdések körét.
– Beverly Hills pont olyan jó, mint bármi más. A célom lehetett volna Burbank, Glendale,
Lakewood, vagy akár Crystal Spring is, de lássuk be, azért azoknál határozottan közelebb
van Beverly Hills. Ez egy nyugodt terület, nem úgy, mint Inglewood és Santa Monica
környéke. Irigylem a Csillag Bázis lakóit.
– Meglepően jól ismeri a környéket, ha tud a Csillag Bázisról, William.
– Hall egyet, s mást az ember, ha nyitott füllel jár, Rebecca. Tudja, a szakaszommal
rengeteg helyet bejártunk széltében és hosszában. Ismerem a várost, ahogy ismerem a
bázisok javát is. Persze mindig akad egy-egy újabb felbukkanó embercsoport, akik
kialakítják saját menedékeiket. Ami persze jó dolog… tudni, hogy mi is szaporodunk, nem
csak a Gépek.
– Igen… – biccentett a nő, és akaratlanul eszébe jutott halott gyermeke.
– Ez egy örökkön változó város, Rebecca, ahol csak maga a változás állandó. Na, így! – A
hadnagy gondosan elkötötte a gézt a nő lábán, és elégedetten szemlélte munkáját. – Ez
egy darabig jó lesz, bár tartok tőle, viszonylag gyakran kell cserélnie. Innen már nincs túl
messze az otthona, addig kibírja a kötés is.
– Köszönöm, William! – Rebecca bizonytalanul mozgatta meg a lábát. Nagyon gyengének
érezte. – Fogalmam sincs, hogy hálálhatnám meg.
William felállt, és ismét a szekrényhez lépett. Néhány másodpercig elmélyülten motozott
benne, aztán hamarosan diadalmas mosollyal fordult vissza a nőhöz. Kezében egy
whiskys üveget szorongatott.
– Úgy, hogy megiszik velem egy pohárral. A kishölgyet, ha meg nem haragszik, nem
kínálom szesszel!
– Miért, az milyen ízű? – érdeklődött Miriam.
– Csípős – felelte Rebecca.
– Fúj, akkor nem kérek! – Miriam mókásan fintorgott, William pedig jót kacagott a
kislány fanyalgásán.
A férfi töltött mindkettőjüknek, majd lehuppant az ágyra.
– Tudja, Rebecca, nagyot csalódtam az Ellenállásban. Minden, amit igaznak hittem,
szentnek és sérthetetlennek, hazugsággá vált.
– Nem tudom, mit ért ezalatt, William, hogy mit látott, vagy hallott, de nem lehet rossz
az, aki magára vállal egy kilátástalan háborút a Gépekkel az emberiség érdekében –
érvelt a nő.
William megrázta a fejét.
– Ez igaz, de milyen áron? És milyen eszközökkel? Mit gondol, Rebecca, mi mindenre
jelent alibit egy háború? Mire predesztinál az úgynevezett nemesebb él, a nagyobb jó? Mi
az, ami még morálisan elfogadható, és mi az, ami már nem?
– Ez nehéz kérdés, William, és oly sok összetevős! – Rebecca összezavarodott. –
Fogalmam sincs, mit tapasztalt, így mérlegelni sem tudok.
– Én megértem, hogy az Ellenállásnak olykor kemény döntéseket kell hoznia, de ezúttal
túllőttek a célon. Én egy évvel ezelőtt vezettem egy alakulatot Santa Monicába, és rajtam
kívül majd' mindenki odaveszett. Aki nem, azzal szintén elvesztettem a kapcsolatot. És
még csak nem is a kiborgok mészároltak le minket…
– Az Ellenállás?
– Közvetve, igen – biccentett szomorúan a férfi. – Olyan dolgokat tettek, amit jómagam
akkor sem szentesítenék, ha ezen múlna, hogy másnap Skynet eltörli a föld felszínéről
Los Angeles városát.
– Nincs gond a vezetőséggel. John Connor remek ember, kitűnő vezér és utolérhetetlen
stratéga…
– Rebecca, ilyen ember nincs. Akiről Ön beszél, a megtestesült tökéletesség, az Isten! –
csattant fel a férfi, de nyomban visszaszelídült a hangja. – John Connor egy ember,
akinek hatalma és felelősége van. Esendő és hibázik, mint bárki más. Olykor a felelősé
megőrjíti az embert, higgyen nekem. John Connor hibázott, és én rájöttem.
– Lehet, hogy túl szigorúan ítéli meg, William! – A nő békülékenyen érintette meg a férfi
kezét.
– Meglehet – sóhajtott amaz. – Nem tudom már mit higgyek.
– Miért nem jön velem a Csillag Bázisra? – próbálkozott Rebecca, de a férfi dacosan
megrázta a fejét.
– Nekem egy életre elegem van az Ellenállásból és a harcukból. Túl sokat vesztettem
már ebben a háborúban. A hitem, a szeretteim, önmagam… Ez egy különös háború,
Rebecca. Nincsenek győztesei, ahogy vesztesei sem, csak túlélői és áldozatai.
– Sajnálom! – A nő lágyan megsimogatta William arcát.
– Ne sajnálja, kérem, nincs már mit! – A hadnagy szolid erőszakkal lefejtette Rebecca
ujjait az arcáról. – Önnek sokkal több félnivalója van a holnaptól, mint nekem. Még van
jövője, vannak tervei, vannak szerettei, de ami a legfontosabb, van hite. Ki vagyok én,
hogy mindezt elvegyem magától?
– William, ne beszéljen így, kérem!
– Miért ne tehetném? Nézze Rebecca, bár még csak pár perce ismerem, biztos vagyok
benne, hogy ön jó ember. Bátor, erős és tiszta szívű. És ne kérdezze, honnan veszem, de
van egy olyan érzésem, hogy komoly bajban van. Ahogy a kislány is.
Rebecca szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, végül mégsem tette.
– Szívesen segítettem, de ennél többet nem tehetek – folytatta a férfi. – Jobb, ha
továbbindul, míg be nem esteledik. A sötét beköszöntével előmerészkednek az éjszaka
ragadozói, és prédát keresve róják az utcát. Tudja, tolvajok, gyilkosok… még a
patkányok is feltünedeznek a felszínen.
– Értem – bólintott Rebecca szomorkásan. – Nos, akkor…
William felsegítette a székről, és még egyszer ellenőrizte a kötést. Aztán felállt, néhány
hosszú pillanatig a nő kék szemeit vizslatta, szája résnyire nyílt, akárha mondani
szeretne valamit, végül mégiscsak egyszerűen megfordult, és leemelve egy vaskampót a
falról lehúzta vele a csatornafeljáró létráját. A létra könnyedén csúszott egész a földig, a
férfi pedig felsietett rajta, óvatosan megemelte a csatornafedőt és kilesett a résen.
– Minden tiszta – szólt le, és teljesen letaszította a fedőt a résről, majd kimászott a
lyukon. – Jöhetnek!
Rebecca először a kislányt küldte fel, végül ő maga is felkapaszkodott. Mikor
mindhárman fent álltak, ismét Williamhez fordult.
– Köszönök mindent! – Apró puszit lehelt a férfi arcára. – Ha esetleg meggondolná
magát… tudja, a Csillag Bázissal kapcsolatban, ott megtalál!
– Kösz az ajánlatot, de nem hiszem, hogy ez bekövetkezik. Ég Önnel, Rebecca!
– Sok szerencsét, William! – súgta a nő.
William visszamászott a résbe, és a fedél hamarosan újra a helyére került.
7. Plazmavihar

Rebecca még egy utolsó búcsút intett a férfinek és körülnézett. A repedezett aszfaltú
utca haldokolva kúszott előtte a romos házak között, nyögve cipelve a hosszú háború
számtalan maradványát. Kiégett, egymásra halmozott autóroncsok, megannyi
vashulladék, mely az omlatag épületekből hullott alá az elmúlás könnyeiként, felborult,
eltorzult kukák és számtalan más szemét.
Az időközben feltámadt szél lassan hajtotta maga előtt a sűrű port, olykor felkapott ezt-
azt a hulladékhalmokból, hogy aztán kedvét vesztve újra a földhöz teremtse őket. A halk
zúgáson kívül, melyet a régi eresztékek és új hasadékok garmadájában bújócskát játszó
szél dünnyögése okozott, egyetlen zaj sem hallatszott.
Rebecca sejtette, hol vannak. Valahol a Tizennyolcadik Utca déli szegletében. Ha
északnak indulna, hamarosan a Parklabrea széles terére jutna, pontosan a már régen
nem működő Görög Vízfal romjaihoz, azonban ha követi a déli irányt, egy méretes
kereszteződéshez érhet, ahol rátérhet arra a kelet-nyugat irányú széles sugárútra, amely
elviszi a Csillag Bázisra, és pár óra fáradhatatlan séta után akár Santa Monica egykor
forró pálmadzsungeléhez is. Most bizonyára nincs ott más, csak kiborgok, pusztulás és
halál.
Los Angeles új, immáron megszokottá vált látképe.
Kézen fogta a kis Miriamet, és dél felé vették az útjukat. A haldokló épületek árnyékába
húzódtak, nem akarván egy esetleg erre tévedő HK prédájává válni. Azonban
kiborgoknak egyelőre nyomuk sem volt.
Monoton léptekkel rótták az utat, de nem haladtak valami jól. Rebeccának őrülten
hasogatott a seb a lábán, és mikor ellenőrizte a kötést, szkeptikusan vette tudomásul,
hogy máris átvérzett.
Elég cudar állapotban volt. A plazma égette seb a hasán most zsibbadt volt és
érzéketlen, a harapásnyom azonban egyelőre eleven és elég intenzíven fájt. Sajgott
kibicsaklott a bokája, és a fáradságtól szúró fájdalom ébredt homloka mögött is.
Még egy ilyen nap, és beadja a kulcsot. Energiatartalékait már rég felélte, és fogalma
sem volt arról, hogyan képes egyáltalán talpon maradni. Aludni szeretett volna és enni
valamit, de kilátása rövid idő távlatában egyikre sem nyílt.
Hogy elterelje figyelmét saját bajáról, inkább a kis lánnyal kezdtet beszélgetni.
– Jól vagy?
Miriam felnézett rá csillogó szemeivel, és akkora bólintott, hogy félő volt, legurul szőke
feje a vékonyka nyakról.
– Az jó! – mosolygott rá a nő. Átkozott nehezen sikerült. – Nemsokára odaérünk a
Bázishoz, és ott ehetünk valamit, meg alszunk egy jót, oké?
– Az jó lesz! – csicseregte Miriam. – Már béka nőtt a gyomromban! Kuruttyol.
Rebecca halkan felkacagott a gyermek viccén. Né hány pillanatra még a fájdalomról is
sikerült megfeledkeznie.
– Akkor mi hamarabb ki kell onnan űznünk! Suttogó nem éhes?
Nem tudta, miért tette fel a kérdést, arról pedig pláne nem volt fogalma, milyen választ
vár rá. Talán csak szerette volna kiprovokálni a kislányból azt a jelenést; egy másik én,
egy hasadt személyiség, egy névvel felruházott agresszió… fogalma sem volt arról,
hogyan nevezhetné Suttogót, de tudni akarta, mit jelent a lánynak a név, és hogy mit
jelent a személy.
– Suttogó sohasem éhes. Biztosan főz neki a mamája – válaszolta Miriam.
– Ismered a mamáját? – kérdezte Rebecca, és figyelmét nem kerülte el a lányka arcára
kiülő szomorúság.
– Nem, nem ismerem. Soha nem voltam még náluk. – Megvonta vékonyka vállait. – Még
azt sem tudom, hol laknak.
– És te hol laksz a szüleiddel? – Újabb provokatív kérdés. A nő kezdte szégyellni magát
miattuk.
– Nekem… – Miriam lesütötte a szemét. – Nekem nincsenek szüleim, már régóta
nincsenek.
– Mi történt velük?
– Megölték őket a robotok… de ez már régen történt. Akkor még sokkal kisebb voltam.
Pont ekkora! – tárta szét a kezeit a kislány olyan szélesre, amennyire csak tudta.
– Értem – biccentett a nő. – Az már biztosan régen volt. Suttogóval mikor ismerkedtél
meg?
Miriam merengve bámult maga elé. Bizonyára a választ kereste. Körülöttük
megsűrűsödött a csend, és ahogy a Nap szép lassan eltűnt a házak tetemei mögött, úgy
mélyültek az árnyékok az ablakokban és kapualjakban. Közeledett az este.
– Nem is tudom – vallotta be végül a gyermek. – Nem sokkal azután, hogy anyáékat…
tehát nem sokkal azután.
– Persze, értem.
– Tudod, ő sokat csavarog éjszaka, mert nem fél a sötétségtől, meg a robotoktól sem. A
robotok gyávák. Ha kevesen vannak, Suttogó könnyűszerrel elzavarja őket! –
magyarázta Miriam. – Meg mindig csak este engedik el a szülei.
– Este?
– Igen, este. Nappal sokkal több a robot, nem tudtad? – okította Rebeccát a kislány.
– Ó, tényleg? Valóban nem tudtam, de majd jól megjegyzem!
– A Keresztember szereti a sötétséget, és akkor küldi a robotokat, azért van az, hogy
több van belőlük este – folytatta Miriam. – De Suttogó nem fél ám Keresztembertől, csak
én. És én félek a robotoktól is meg a sötéttől, meg az emberektől… de te aranyos vagy,
meg William is az.
– Köszönöm, kicsim. Te is aranyos vagy.
Váratlanul eszébe jutott még valami.
– Miriam! A barátod, Suttogó, lány?
Miriam meglepetten nézett fel Rebeccára.
– Hát persze, hogy lány! Miért kérded?
– Csak arra gondoltam…
– Hallod ezt, Rebecca? – szakította félbe a kislány, és ijedten bújt Rebecca mögé.
Eddigre már a nő is meghallotta a zajt. Lánctalpak csikorogtak a málladozó aszfalton, és
ez még Rebecca szívébe is félelmet csempészett.
– Ó, hogy rohadnának meg! – morogta az orra alatt. – Vadász-Gyilkosok! Tűnjünk innen!
A Vadász-Gyilkosok a Skynet egyik legrettegettebb fegyverei voltak. Masszív, tankszerű,
lánctalpakon járó gyilkoló-gépek. Annyi fegyver kandikált ki belőlük, hogy egy sündisznót
szégyenbe hagytak volna, a páncélzata ellen pedig olykor még a rakéta is kevésnek
bizonyult. Megállíthatatlan, legyűrhetetlen, elpusztíthatatlan. Efféle jelzőkkel illeték a
gerillák egymás közt, nem alaptalanul. Gyakran ütközeteket döntöttek el, de hála az
égnek, méretük okán a Gépisten csak a felszínen tudta őket bevetni. Azonban ez
Rebeccát jelen esetben nem igazán nyugtatta meg.
Az egyik közeli ház fedezékébe futottak, épp időben. A sarkon, egy kávézó roncsai
mellett őrjítően csikorgó lánctalpakkal befordult egy Vadász-Gyilkos. Az orrára rögzített
gépágyú fenyegetően fordult jobbra-balra, célpont után kutatva, és Rebecca tudta jól,
fejlett szenzorjai elől nem sokáig bújhatnak el.
– Menedéket kell találnunk! – súgta a kislánynak. – Próbálj olyan gyorsan mozogni
utánam, amennyire csak tudsz! Rendben?
Miriam csak bólintott, de ajkai remegtek a félelemtől. Rebecca a pokolba kívánta a
kiborgokat. A kislánnyal nem tud meglépni a lánctalpasok elől. Esélye sincs rá. Egy szem
puskájával pedig kárt nem tud bennük tenni, nemhogy elpusztítani őket.
Azonban mihamarabb tovább kellett innen állniuk. Ha egy Vadász-Gyilkos cirkál a
közelben, akkor folyamatosan mozgásban kell maradni, így szól az alapszabály. Különben
hamarosan észreveszi őket.
Rebecca kutató tekintete menedéket keresett és megállapodott az utca túloldalán
támolygó épületen. Szétszakadt zsindelyein függő ajtó ásított rá, az ajtó fölött immáron
olvashatatlanná kopott tábla hirdette helyiség egykori funkcióját. Ez az épület pont
megfelelő lenne, de előbb át kell jutniuk valahogy az utcán Olykor milyen borzasztóan
sok lehet hat méter!
A Vadász-Gyilkos most megtorpant – a súlyos titániumtest rándult egyet –, a harminc
milliméteres gép ágyú azonban egy percre sem pihent. Fáradhatatlan fürkészte a terepet.
Rebecca beharapta az alsóajkát. Ha nem indulnak, előbb-utóbb észreveszi őket, de ha ki
mozdulnak, esetleg könnyebb célpontot nyújtanak neki.
Rebecca vére a fülében dörömbölt, izzadó tenyere puskáját markolászta, mintha akár
egyetlen karcolást is ejthetne vele a monstrumon.
Ekkor valami mozdult az utca túloldalán, ez még a nő figyelmét sem kerülte el, és a
kiborg újból mozgásba lendült.
Most, vagy soha!
Rebecca kivárt még néhány pillanatig – a csikorgó Vadász-Gyilkos eddigre mellé ért –,
aztán a gyermeket ölébe kapva őrült iramban indult a hatalmas gép felé. Tudta, hogy a
kiborg észreveszi, de éppen fegyverei holtsávjában tartózkodott, így az nem nyithatott rá
azonnal tüzet.
– Van ott még egy… csomó! – kiáltotta a fülébe Miriam, hogy túlharsogja a forduló kiborg
zaját. Az utca végében valóban újabb Vadász-Gyilkos bukkant fel, de ezt már T-700-as
harctéri egységek egy kisebb csoportja kísérte. Lemeztelenített titánium-vázas Béták.
Rebecca jobbnak látta vetődni.
Nem tévedett!
Plazmaeső zuhogott az aszfaltra azon a ponton, ahol állt – a 700-asok reakcióideje
félelmetesen rövid tudott lenni –, ő pedig háttal zuhanva eltűnt az előbb kiszemelt üzlet
sötétjében.
Odabenn hosszú polcok katonás sorai között találta magát. A polcok büszkén dacoltak az
elkerülhetetlen pusztulással, csak némelyik adta fel és rogyott össze. Egykor élelmiszerek
tömkelegét hordozhatták, mára vastag porrétegen kívül semmi más nem telepedett meg
rajtuk.
Egy ajtó sötétlett a helyiség hátsó falán. Egykor a raktárba vezetett, meg a személyzeti
vécébe, most azonban egy lehullott vasbetonoszlop romjai zárták el a bejutást.
Mindössze egy egész pici rés maradt, ahol Rebecca akkor sem fért volna át, ha éppen
nincs a kezében súlyos bivalyölő puskája.
Idegesen kapkodta jobbra-balra a fejét más megoldást keresve, és ekkor megakadt a
szeme valamin. Az omlatag falon tátongó hasadék az épület régi fényében vélhetően
nem volt ott, és most sem lehetett nagyobb egy férfikar vastagságánál, ám tovább
lehetett bontani. Mivel ugyanazon a falon éktelenkedett, mint amin az eltorlaszolódott
raktárajtó is nyílt, minden bizonnyal ezen keresztül is a raktárba juthat az, aki veszi a
fáradságot és megbontja a falat.
Rebecca nem teketóriázott – nem is lett volna rá ideje –, a puskatust bepréselte a résbe,
és feszíteni kezdte. Tudta jól, hogy nem szép dolog egy öreg mordályt feszítővasként
használni, de számára ez a funkciója most jóval többet ért, mintha rendeltetésszerűen
használta volna. A szétmálló téglák pufogva hullottak a lába elé, és a rés egyre tágult.
Ekkor ért a Vadász-Gyilkos és kísérete a bolt elé Rebecca nem habozott sokáig. A csőben
megbúvó két lőszert a kiborgok felé engedte, majd a kislányt maga mögött húzva
bevetődött az eddig bontogatott résen. Hallotta, ahogy a tankszerű kiborg tüzet nyit. A
polcok pillanatok alatt apró darabokra forgácsolódtak, a falon pedig fejnyi lyukakat
szaggattak a gépágyú töltényei.
Rebecca és Miriam a fal túloldalán a raktár hideg betonjára érkezett. A puska kicsúszott
Rebecca kezéből ugyan, de most nem bajlódott vele, hogy felvegye. Inkább visszajön
érte később, minthogy széttépjék a golyók. Felragadott a földről egy hajlott vasrudat, és
azzal a kezében iramodott meg a raktér hátsó, szabadságot jelentő ajtaja felé, vonszolva
maga mögött a rémülten ziháló gyermeket.
Félúton járhatott, amikor az omlékony fal berobbant mögötte. Egy rövid pillantást
megengedett magának, de gyorsan meg is bánta. A romok körül lengő fehér kőpor
riadtan táncolt a levegőben, majd megült a fémvázon, szép lassan fehérre festve egy
Bétát, amelyik izzó tekintetétől eltekintve most pont úgy festett, mint egy életre kelt
csontváz.
A nő, bár így is lélekszakadva futott, még jobban rástartolt. Maga sem tudta talán, mit
remél a hátsó ajtótól, de egyelőre annál tovább nem tudott tervezni.
Mély dübörgés kelt mögötte, és ebből rájött, hogy a Vadász-Gyilkos is begázolt a boltba.
Szörnyű volt érezni a súlyos lánctalpak által keltett rezgéseket a talajban, a gyomrában,
de tudta, még szörnyűbb érzés lesz, ha utoléri.
Már a lépéseket számolta, és nyúlt is a kilincsért, amikor az ajtó kivágódott előtte, valaki
bevetődött rajta, majd a kezében tartott ormótlan fegyvert felé lendítve felordított.
– NOMÁD! HASRA!
Rebecca nem teketóriázott, úgy dobta el magát, mint egy rögbi-játékos, aki a
meccslabdáért küzd, és lerántotta magával a rémülten sikoltó Miriamet is. Az sem
zavarta, hogy az érdes beton hosszú csíkokat nyúz ki mindkettőjük bőréből.
A Vindicator sivítása szinte nyomban felhangzott, és elnyomott minden más zajt a
teremben. Rebecca összeszorított foggal bámulta a hatalmas torkolattűzben megnyúlt
árnyékokat, és reménykedett, hogy ez végre megállítja a 700-ast.
Aztán a ropogás hirtelen elmaradt az őrült kakofóniából, és csak az üres csövek zúgása
hallatszott… elfogyott a lőszer. Végül az is elnémult.
– Tűnjünk innen, Nomád! – kiáltotta az újonnan jött, akiben a nő a Csillag Bázis egyik
gerilláját ismerte föl, és kezet nyújtott Rebeccának.
A nő elfogadta és feltápászkodott. Mindhárman a golyó lyuggatta fal felé pislantottak, és
szinte látni vélték, ahogy a Vadász-Gyilkos irdatlan nagy teste átszakítja azt.
De nem várták meg.
Kiszáguldottak a hátsó ajtón, csakhogy újabb tűzharc közepén találják magukat. A 700-
asok a maguk monoton magabiztosságával trappoltak végig a keskeny utcán,
plazmacsomagokat küldözgetve a legváratlanabb helyen felbukkanó gerillák felé.
A géppuskaropogás és a plazma surrogása elnyomta még a szél zaját is, villanó
lidérclángokat gyújtva az egyre feketedő égbolt alatt.
– Benn maradt a fegyverem! – kiáltotta túl a harc zaját Rebecca, és hogy érthetőbbé
váljon mondanivalója, a háta mögötti ajtóra bökött.
– Nesze, itt van ez! – nyomott a kezébe a fekete gerilla egy könnyebb géppuskát, és
intett a többieknek, hogy tűnjenek el mihamarabb.
Rebecca vonakodva bár, de futott a férfi után, és tessék-lássék rövid sorozatokat
eresztett meg a rendíthetetlenül menetelő Béták felé. A többi gerilla, lehettek vagy
féltucatnyian, ugyan nem értette, hová ez a sietség, de bíztak bajtársaikban. Amikor
végül a Vadász-Gyilkos a hátsó falat ajtóstól ledöntve kidübörgött az utcára,
nyilvánvalóvá vált az ok.
– Sherryl, szedd szét! – kiáltotta a fekete férfi, és egy izomkolosszus nő értőn bólintott.
Rebecca követve a többiek példáját fedezékbe húzódott az őt árnyékkén követő Miriamel
egyetemben, és tűzfedezetet adtak rakétát hordozó nehéztüzérnek.
A nő letérdelt, vállára emelte az ormótlan csövet, célzott és lőtt. Kisebb Nap gyúlt az
utcán, ahogy a rakéta sivítva szelte át a távolságot és becsapódott egyenesen a
gömbállványon forgolódó gépágyúba. Fülrepesztő döndülés rázta meg a falakat, a
géppuska le is szakadt, de a Vadász-Gyilkos nem torpant meg Akadt még fegyvere
bőven.
– Nyomás, Sherryl, tűnjünk innen! – kiabálta az egyik, erősen sebhelyes gerilla, s hogy
jó példával járjon elől, neki is indult, a többiek pedig követték.
Rebecca és Miriam sikeresen eljutottak az utca végéig, de a nehéztüzér, Sherryl nem volt
ilyen szerencsés. Egy plazmalövedék elpárologtatta a lábát, és ő a kíntól üvöltve zuhant
a földre. Pár pillanattal később a lánctalpak préselték formátlan húsmasszává.
– A csomag! Lőjétek szét a rakétacsomagot! – kiáltotta valaki, és Rebecca nem hezitált.
Célzott és lőtt. A golyók felszaggatták a fém burkolatot, amelybe a rakéták voltak
ágyazva, és hamarosan elérték a rakétákat magukat.
A robbanás, ami eztán következett, fölülmúlt minden eddigi pusztítást. Alulról kapta el a
fölötte dübörgő Vadász-Gyilkost, ott, ahol a páncélzata a legvéknyabb, és még a
levegőbe is emelte a nehéz testet. Lángnyelvek szaladtak ki a robosztus kiborg alól,
elsöpörtek falat, házat, kiborgokat egyaránt. Mintha a pokol egy kicsiny szelete költözött
volna a keskeny utcába, nyomban el is emésztve azt.
Ha Rebecca nem bújik időben fedezékbe, talán őt is elnyeli a perzselő lángorkán, de
szerencséjére ez nem történt meg. A robbanás ellenben elkábította, ahogy a többieket is.
Nem úgy a maradék kiborgot.
Az újonnan érkező Béták máris plazmatűzzel fogadták a kábultan menekülő gerillákat,
nyomban leterítve belőlük kettőt, köztük Rebecca korábbi sötétbőrű kísérőjét. Olyan
precízen tették mindezt, hogy Rebecca gyomrában lángot vetett a harag.
Gépek! Rohadék Gépek!
– Dögöljetek meg! – üvöltötte, és ólommal borította be a fémcsontvázakat. Süvítő golyók
záporoztak mindenfelől, de halálosztó plazmák érkeztek válaszul. Mire legyűrték ezt a két
700-ast is, még ketten dőltek ki a sorból. Már csak egy ázsiai nő maradt, a sebhelyes
arcú, Rebecca, na meg a kislány.
És a másik Vadász-Gyilkos még csak ekkor fordult be menedékül szolgáló utcájukba.
– Francba! – sikoltotta csalódottan az ázsiai, akit Nomád névről ismert. Chow-nak hívták.
– Ezek soha nem fogynak már el?
Villámgyorsan kislisszoltak az utcáról, és egy térre érkeztek, ahol úgy rebbentek szét,
mint papírhulladék a szélben. Egy laikus szemlélődőt fejvesztett menekülésre
emlékeztette volna a dolog, de ez valóban jól begyakorolt, rutinos visszavonulás volt.
Gyors és kiszámíthatatlan. A logika a Gépek erőssége, az embernek a
kezdeményezőkészség, a kreativitás és a kiszámíthatatlanság maradt. Ezek voltak az
utolsó mentsvár egy kilátástalan harcban.
Rebecca pillanatok alatt felkapaszkodott egy alacsony erkélyre, maga mellé húzta a kicsi
Miriamet, és onnan lesték együtt a közeledő Vadász-Gyilkost.
A kiborg megtorpant a tér közepén, aztán őrjítő lassúsággal fordulni kezdett a saját
tengelye körül, vélhetően lassan letapogatva a környező házakat. Rebecca magában
átkozódva vette tudomásul, hogy először éppen menedékük felé fordul, de mivel a
fegyverek csöve pont rá meredt, nem mert elhamarkodott mozdulatot tenni.
– Nemsokára észrevesz! – nyöszörögte halkan Miriam, és kikerekedett szemekkel meredt
a Gépre.
Igaza volt. A Vadász-Gyilkos halálbiztosan fordult feléjük, és Rebecca csak onnan
sejtette, hogy a Gép még nem vette észre őket, mivel fegyvereiből egyelőre nem nyitott
tüzet.
Miriam egyre feszültebben mocorgott a helyén, látszott rajta, hogy most rögtön kiugrana
a nő karjaiból és szaladna, amerre lát, csakhogy minél távolabb legyen a kiborgtól.
– Nyugalom, kicsim! – suttogta Rebecca, miközben megpróbálta megtartani a kislányt. –
Nyugalom! Ne mocorogj!
Azonban Miriam tán meg sem hallotta. Egyre inkább fészkelődött, egész addig, míg a
kiborg meg nem torpant. A gépágyú most egyenesen rájuk meredt, és mindkettőjük
ereiben megfagyott a vér. A sötét csövek úgy ásítottak feléjük, hogy nem lehetett tudni,
melyik pillanatban ontják a halált. Aztán a fegyver egy másodperc alatt felpörgött,
Rebecca pedig mozdult, de tudta jól, már túl késő. Nincs az a teremtmény, lett légyen
bár kiborg, vagy ember, aki gyorsabb, mint a golyó.
– NEEE! – sikoltotta kétségbeesetten, szinte kórusban a kislánnyal, a szeme sarkából
érzékelte, ahogy társai előugrálnak, hogy megpróbálják legalább magukra vonni a Gép
figyelmét, azonban…
A géppuska csöve halk zúgással lelassult, végül teljesen megállt, hogy aztán ernyedten
hervadjon le. Szintén mozdulatlanná dermedt az egyébként folyton izgő-mozgó, vérvörös
érzékelő, és kihunytak az orra szerelt keresőfények is.
Pár hitetlen másodpercig nem tudták, hogy mit tegyenek. Végül a sebhelyes szólalt meg.
– Basszus! Ezt a mákot! – döbbenten rázta meg a fejét. – Ez tutira bekrepált!
Chow hisztérikusan felkacagott, még a fegyverét is a földre ejtette valószínűtlen
jókedvében. Így nevethet az elítélt, akit akasztófa alól ment ki a királyi feloldozás.
Rebecca úgy érezte, faggyúvá váltak végtagjai. Szinte elfolyt az erkélyen, összerogyott
erőtlenül, min egy rongybaba. Reszkető ajakkal figyelte a gerillák viháncolását.
– Beszart a nagyágyúd, seggfej Skynet! – sikítozta a sebhelyes. – Bekrepált! Annyi neki!
Chow csak széttárta a kezét.
– Rohadt életbe, Nomád, te biztosan lefeküdtél azzal a Fortuna csajjal! – bazsalygott. –
Különben mennyi esélye lett volna, hogy ez a szaros fémfazék pont ebben a pillanatban
adja be a kulcsot?!
Rebecca majdnem elsírta magát megkönnyebbülésében, de szólni még most sem tudott.
Csak hallgatta kongást, ahogy a gerilla a Vadász-Gyilkos tetején ugrál és rugdossa annak
áttörhetetlen páncéllemezét.
Ő sem hitt a szemének.
Aztán meghallotta Miriam vékonyka suttogását.
– Szia, Suttogó! Épp időben!
8. A Csillag Bázis

Útjuk visszafelé, a Csillag Bázisra innentől kezdve nyugodt és biztonságos volt. Nem
bukkant fel újabb kiborg, sem más veszedelem. Az éjszaka szép lassan teret nyert, így a
négy gerilla gyorsan és nesztelenül surranhatott a szeméthalmok útvesztőjében.
Egyikük sem szólt, eddigre már a sebhelyes arcú – mint kiderült, barátai csak
Noszferatunak szólítják egy '900-as évekbeli fekete-fehér némafilm nyomán – is
kitombolta magát. Most a bajtársak elvesztése fölött érzett bánat ideje jött el.
Chow vezette a társaságot, a sereghajtó pedig Noszferatu és Rebecca volt, aki a férfi
támogatása nélkül gyakorlatilag már járni sem tudott. Középen Miriam baktatott. A
kislány halkan motyogott magában, de senki nem rótta fel ezt neki. A magány különös
szokásokra kényszeríti az embert.
Jó pár utcát és megannyi métert kellett még megtenniük a Bázis bejáratáig, immáron
azonban ismerős terepen. Chow ügyes és éber vezető volt, nem kerülhette el figyelmét
egyetlen apró nesz, egy leheletnyi mozdulat sem. A korábbi összeütközés után komoly
szükség is volt az efféle elővigyázatosságra. Az végképp nem hiányzott senkinek, hogy
néhány kiborgot elcsaljanak a Bázisra.
A mozi épülete – mely alatt a Csillag Bázis talált menedéket – nem volt különösebben
feltűnő, ahogy nagy sem. Szinte elveszett a környező házak dzsumbujában, és legfeljebb
a szilánkosra tört egykori műsortábla utalt valódi rendeltetésére. Szürke homlokzatán
nyomokban maradt csak meg a vakolat, az egész épület ártalmatlan és használatlan rom
látszatát keltette, korom piszkította ajtaja ellenben kellemetlen meglepetéseket
rejtegetett a gyanútlan behatolóknak. Az ajtó – mint ahogy megannyi más dolog is az
épületben és annak környékén – be volt drótozva, robbanószerek garmadája lapult néma
halálként a kulcsfontosságú pontokon. Aki nem tudta, hol keresse őket, annak esélye
sem egyben megúsznia a betörést. Még egy kiborgnak sem. Legfeljebb egy Vadász-
Gyilkosnak. Ők azonban nem jártak moziba.
Mikor Chow az ajtóhoz ért, az egyik kőtörmelék alól vékony pálcát kerített elő, és
ügyesen bedugta az ajtó és félfája közötti kisujjnyi repedésbe. Egy darabig matatott –
valójában épp a kifeszített drótot akasztottá ki rendkívül óvatosan – végül elégedetten
bólintott, a pálcát visszatette korábbi rejtekhelyére, és kitárta a roskatag ajtót.
– Gyertek! – intett a közben fedezékben várakozó hármas felé, és ők szép lassan
beóvakodtak a sötét ajtónyílásba. Chow visszazárta mögöttük az ajtót, ismét kifeszítette
a drótot, hogy az esetleges hívatlan látogató ne örüljön olyan nagyon, aztán újból az élre
állt és végigvezette a társaságot a tágas várón keresztül – továbbra is óvatosan
kerülgetve a láthatatlan csapdákat –, el az egyik jegyváltó iroda romjai mellett, egyenes
a karbantartó helyiség ajtajáig.
Halkan kopogtatott rajta néhányat, ritmikusan, olykor ki-kihagyva egy ütemet – a jobb
ritmusérzékkel rendelkezők felismerhették benne egy régi melódia nyitótaktusait – az
ajtó pedig kitárult, újabb fegyveres gerillákat mutatva meg maga mögött.
– Hello, Stan! – üdvözölte Chow az ajtóban álló, köpcös, vad tekintetű férfit, majd
biccentett a mellette álló nyurgábbnak is.
– Mizújs, Pan?
– Szia, Chow! – bólintott amaz. – A többiek?
Chow csak szomorúan megrázta a fejét. A két fickó nem faggatta tovább. Lényeg, hogy
ők éltek. Majd később, a kantinban elmeséltetnek velük mindent. Egyelőre azonban
tudták jól, hogy a négy felszínről jöttnek sokkal nagyobb szükségük van pihenésre és
orvosi ellátásra, mint kíváncsiskodókra. A kávéról – bármilyen híg legyen – nem is
szólva.
Félreálltak az útjukból, és a négyes végre nekivághatott annak a hosszú lépcsősornak,
amely a Bázis méhébe vezetett. Rebeccának soha nem volt még ilyen gyötrelmes az út,
mint most. Noszferatu segítsége nélkül már biztosan lebucskázott volna, hogy odalenn
nyaka szegetten terüljön el. Kellemetlen lenne ennyi megpróbáltatás után pont ilyen
ostoba módon meghalni.
A falak, a levegő, a zsivaj azonban ismerős volt. És most valahogy megnyugtató. Ha
valaki egykoron azt mondja neki, hogy összes vándorútját feladná egy kiadós pihenésért
a Bázisban, biztosan az arcába nevet. Ha most mondaná, inkább megfojtaná egy kanál
vízen a rosszindulatú mocskot.
Odalenn páran megbámulták őket. Leginkább a kislányt, aki most abbahagyta a
motyogást, és megszeppenten húzódott Rebecca oldalához. A nő nyugtatásképpen
megsimogatta a szőke fürtöket.
Egy nő vált ki a sokadalomból – Dr. Sapphiro Santiago volt az, a Bázis egyik orvosa –, és
a csoport elé sietett.
– Mindenki jól van? – kérdezte a latin köszönés helyett is. Noszferatu Rebecca felé intett
fejével, de ő elhárította a segítő kezet.
– Semmi bajom, csak egy kicsit kimerültem – morogta bágyadtan. – Csak adj valami
fájdalomcsillapítót, és máris úgy állok majd, mint a cövek! Inkább a kislányt vizsgáld
meg!
– Nem! – kiáltotta Miriam rémülten, átölelte a nő combját, és annak menedékéből
vizslatta a kávébarna bőrű doktornőt.
– Semmi gond, kicsim! – hajolt le hozzá Rebecca. – A doktor néni csak jót akar.
Megvizsgál, hogy nincs-e valami bajod, belenéz a szádba meg a szemedbe, és vicces
tapaszokat ragaszt a bőrödre. Semmiség az egész, hidd el nekem!
Miriam arcán jól látszott, hogy még nem teljesen sikerült elnyerni a bizalmát, de nem
ellenkezett tovább Óvatosan odasompolygott az orvosnőhöz, és bizonytalanul pislogott
fel rá, miközben az fájdalomcsillapító injekciót adott be Rebeccának.
A nőt nyomban elöntötte a forróság, tovasöpörve fájdalmat. A fájdalomcsillapító jó
adagnyi serkentőt is tartalmazott, amely talán még a hullát is mozgásra kényszerített
volna. Sokkal jobb volt így, még akkor is ha csak ideig-óráig tartott ez a fals közérzet.
– Most menj szépen Sapphiro nénivel! – intett kislánynak. – Nemsokára én is megyek.
– Van egy gépem, ami belelát a hasadba a bőrödön keresztül. Megmutassam?
Rebecca a fejét csóválta.
– Miért nem rögtön a boncolásról szóló szakanyagaidat mutogatod neki? – morogta az
orra alatt, de ezt már sem a gyerek, sem az orvosnő nem hallotta.
– Ez butaság, ilyen műszer nincs is! – tamáskodott Miriam, aztán elnyelte őket az egyik
folyosó.
– Kávét nekem, de gyorsan! – hörögte Chow fuldoklást színlelve, szemében pajkos fény
villant fel. – Gyerekek, akkora sztorim van!
– Na, halljuk! – hangzott fel rögtön több felől is a tömegből, de Chow megrázta a fejét.
– Majd a kantinban – mondta, és a kíváncsiak gyűrűjében elindult a Bázis gyakorlatilag
egyetlen társasági helyisége felé.
– Te nem jössz? – kérdezte Noszferatu.
– Kösz, de inkább most nem – válaszolta a nő. – Jelentést teszek a parancsnoknak.
– Áh, vagy úgy! – vigyorgott a férfi. – Túlesel a nehezén? Még így, a kiborgokkal egy füst
alatt?
– Úgy valahogy – bólintott Rebecca és búcsút intett.

Campbell bázisparancsnok korántsem volt rossz ember. Szigorú volt, ám Rebecca nem
kárhoztatta érte. Egy esélytelennek tűnő háborúban több tucatnyi ember életéért és
vagyont érő nyersanyagért felelni nem volt irigylésre méltó feladat. Campbell megtett
minden tőle telhetőt, hogy jól végezze dolgát, és a nő fejet hajtott teljesítménye előtt.
A parancsnok a bázis hátsó szögletében megbúvó szobában lakott. Kusza folyosók
szövevénye vezetett oda, számtalan új furattal, kibontott falszakaszokkal és befalazott
régiekkel, hogy egy esetleges támadás idején minél jobban összezavarják a kiborgokat.
A gép pillanatok alatt letöltötték végtelennek tűnő adatbázisukból egy-egy épület
tervrajzát és térképét, így az ilyen pici módosítások olykor életet menthettek.
Jelentéktelen előny és apró fricska a Gépisten virtuális orrára.
A szoba kellemes berendezése, az öreg, de kényelmes fotelek, a kávézóasztal és a régi
könyvekkel tele polcok nem voltak ismeretlenek Rebecca számára. Számtalanszor járt
már itt, olykor fenyítették, máskor dicsérték. Most azonban fogalma sem volt arról,
jelentése után mire számíthat. Azonban mikor meghallotta, hogy a parancsnok nincs
egyedül, megtorpant. Illendő zavarnia ilyenkor? Egyáltalán, akar ő jelenteni? El akarja
mondani Campbellnek mindazt, ezen a napon tapasztalt?
Nem volt választása. Ahhoz, hogy a kislány itt maradhasson, a parancsnok engedélye
kellett. Nem volt mese. Óvatosan kopogott hát a tágra nyitott ajtó hogy a bent ülők
felfigyeljenek rá.
– Ó, Miles törzszászlós! Jöjjön csak be!
Campbell udvariasan felállt és hellyel kínálta a nőt. Magas, jó kiállású ötvenes volt, széles
járomcsontja fölött haragoszöld szemekkel és katonásan rövidre nyírt, ezüst-ősz hajjal.
Mosolya meghazudtolni látszott szigorúan parázsló tekintetét.
Miközben mindketten helyet foglaltak, Rebecca szeme a másik vendégre villant, akiben a
Bázis főprogramozójára, Lissa Klanorre ismert. Klanor módfelett vékonyalkatú,
szokatlanul hórihorgas nő volt. Rebeccát leginkább egy sunyi tekintetű kaszáspókra, vagy
botsáskára emlékeztette. Csontos ujjai egy pillanatra sem pihentek, vagy egymásba
gabalyodtak, vagy a nő seszínű pólója szegélyén matattak. Klanor átható, vízkék
tekintete gyanakvóan, már-már ellenségesen méregette a gerillát, amitől annak szinte
kinyílt a zsebében a bicska.
– Örülök, hogy ismét a Bázison köszönthetjük, Miles! – szólalt meg a bázisparancsnok,
miközben egy újabb csészébe töltött némi hígnak tűnő, forró kávét, és Rebecca elé tolta.
– Esetleg valami jelentenivalója van? Vagy személyes ügy hozta szobámba?
– Mindkettő, uram, én… – lopva Klanor felé pillantott. – Nem beszélhetnénk
négyszemközt, uram?
– Ó, nem hiszem, hogy lenne bármilyen, a bázist érintő probléma, amelyről Klanor
kisasszony ne tudhatna, nemde, törzszászlós?
– Valóban nem, uram! – sóhajtott Rebecca, és ha pillantással ölni lehetett volna,
valószínűleg Klanor ebben a pillanatban holtan fordult volna ki a székből.
– Nos, először szeretném jelenteni, hogy Beverly Hills már korántsem az a biztonságos
környék, mint aminek megismertük, uram!
Campbell parancsnok szemöldöke a homloka közepéig szaladt, és intett a nőnek, hogy
folytassa.
– Olybá tűnik, hogy a Skynet figyelme valamilyen oknál fogva erre a területre terelődött!
Rebecca Miriamre gondolt. Még mindig ott motoszkált benne a gondolat, hogy ez a
hirtelen támadt kiborg-aktivitás Beverly Hills környékén a kislány műve. A mikéntekre
nem volt magyarázata, és egyelőre nem is próbált belegondolni. Félt, hogy aggodalma
kiülne arcára. Elsöpörte hát a borús gondolatokat, ismét a társalgásra koncentrált.
– És mire alapozza mindezt, Miles? – Campbell kényelmesen hátradőlt székében, és
hörpölt egyet kávéjából.
– Uram – Rebecca kényelmetlenül fészkelődött a székben. – Az elmúlt napon három
kiborg támadás ért engem, a legutóbbi éppen imént, nem messze a Csilla Bázistól!
– Hogyan?! – Campbell majdnem kiejtette a kezéből a bögrét döbbenetében. – Mi van az
osztaggal, amit kiküldtem? Ők miért nem jelentették a Gépek jelenlétét?
– Ketten maradtak csak, uram – hajtotta le Rebecca a fejét. – Chow és Noszferatu.
Mindenki más odaveszett.
– De hát…
– Komoly ellenállásba ütköztünk, uram – magyarázta a nő. – Legalább fél tucat 700-as
Béta és két Vadász-Gyilkos.
Campbell az arcába temette a kezét. Látszott, meg rendíti a négy gerilla halálának híre.
Míg ő hallgatott, Klanor vette át a szót.
– És neked fogalmad sincs, drága Rebecca, hogy vajon mit kerestek a kiborgok a Bázis
környékén, igaz? – sziszegte már-már kéjesen, és Rebecca ebben pillanatban szívesen
elegyengette volna azt a hosszúkás orrát az arcában.
Mindazonáltal kellemetlenül is érintette a nő kérdése. Olyan érzése támadt, mintha azok
a vizenyős szemek a lelkébe látnának, s úgy turkálnának a gondolatai között, akárha
egyszerű adatfájlok lennének.
– Tudod mi a te bajod, Klanor? Fogalmad sincs arról, milyen ez a háború! Megbújsz a
féreglyukadban, és kocsonyaként remegsz már a kiborg szó említésére is imádott
monitoraid biztonságot adó fényénél! – morogta Rebecca.
– Vigyázz!…
– Hölgyeim! – Campbell határozott hangja elnémította mindkét nőt. – Azt hiszem, nem
ezért vagyunk itt. Mindazonáltal Lissa kérdése helyénvaló. Nem gondolja, Miles, hogy a
kiborgok esetleg Önt követték?
– Nem hiszem, uram! – hazudta, és rezzenéstelen tekintettel állta Campbell vizsla
pillantását.
A kislányért mindent!
– Értem – biccentett a férfi. – Szeretném, ha írásos jelentés lenne tapasztalatairól az
asztalomon legkésőbb holnap estére. Megoldható, Miles?
– Természetesen, uram!
Rebecca nem volt boldog. Utálta az ilyesmit, de a szabályok alól teljesen ő sem bújhatott
ki.
– Van még valami más, amiről beszélni szeretne?
– Igen, uram, akad még egy valami.
– Akkor ki vele, Miles! – Campbell hangulatára igencsak rányomta bélyegét az előző hír
és most nem túl nagy várakozással tekintett az elkövetkezendők elé. Rebecca nem tudta,
hogy ez számára pozitív, avagy negatív jelként értelmezendő.
– Ráakadtam egy kislányra, akit szeretnénk magam mellé fogadni ide, a Bázisra, uram.
– Egy kislány? – hökkent meg a parancsnok. Vélhetően nem efféle hírre számított.
– Vele nem lesz gond, ezért kezeskedem! – vágta rá, gyorsan a nő.
– Kezeskedsz? – Klanor éles hangjából csak úgy sütött a gúny. – Már meg ne bántódj,
Rebecca, de a te kezességed soha nem szavatolt semmit! Ahol te jársz, ott a baj is
felbukkan előbb, vagy utóbb!
Rebecca tekintete elfelhősödött, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Campbell
közbevágott.
– Meséljen a gyerekről, Miles, és ne kezeskedjék érte!
– Elnézést, uram, csak arra gondoltam…
– Meséljen róla, Miles! – ismételte magát a férfi, ezúttal valamivel ingerültebben.
– A Hollywood Hill egyik stúdiójában találtam rá, uram! – kezdte Rebecca. Szíve a
torkában dobogott Tudta jól, a kislány további sorsa múlik mostani beszámolóján. Ha
meggyőzi Campbellt, már félig nyeregben érezheti magát. Csak az zavarta, hogy Klanor
is jelen van a megbeszélésen.
A programozó öccse egykor Rebecca bajtársa volt, de egy felszíni őrjárat során
szétégette egy kiborg plazmája. Rebecca elpusztította a Gépet, de a fiatal fiún már nem
segíthetett, ahogy az újonnan érkező kiborgok miatt a testet sem tudta magával hozni,
hogy tisztességesen vegyenek tőle búcsút. Klanor ezért soha nem bocsátott meg neki,
pedig egyértelműen nem Rebecca volt a hibás. Ahogy múlt az idő, ellenszenvük
gyűlöletté kristályosodott. Az igazi ok már rég a múl homályába veszett, mostanra
csupán a lemeztelenített harag és megvetés számított. Klanor ott tett keresztbe
Rebeccának, ahol tudott, és ez a mostani kérelem vitathatatlanul kiváló támadási alap.
Rebecca semmi jóra nem számított.
– Nyolc éves forma, kedves gyermek. Nincs vele semmi gond. Okos és tanulékony –
Rebecca hirtelenjében nem találta a szavakat. – Én… azt hiszem, hogy… hasznos tagja
lehet majdan közösségünknek.
– Nem lesz itt semmiféle közösség, csak gyülevész banda, ha mindenkit befogadunk! –
csattant fel Klanor, és a parancsnokhoz fordult. – Uram, semmi szükség még egy éhes
szájra. Egyelőre semmi haszna nincs, csak útban lenne!
– De ha felnő…
– Vannak saját gyermekeink, nem kell nekünk egy ki tudja, honnan hozott korcs!
– Elhallgass, Klanor, mert szétverem azt a mocskos, sunyi képedet! – Rebecca izmai
megfeszültek. Látszott rajta, felkészült, hogy bármelyik pillanatban rávesse magát a
programozóra.
– Elég legyen! – szólt halkan Campbell, és a két nő értett a szóból. Továbbra is gyilkos
indulattal méregették egymást, de egyelőre hallgattak.
– Jó lenne, ha mihamarabb orvosi vizsgálatra küldené a gyermeket, Miles! Ha az
eredmény negatív, akkor felőlem…
– Már megtettem, uram! Épp most vizsgálja Dr. Santiago…
– És nem lepne meg, ha mindenféle bacilust találna abban a kis söpredékben! – sziszegte
Klanor. – Uram, hacsak egyetlen embert is megfertőz a Bázison, nem hiszem, hogy meg
tudjuk fékezni a vírust!
– Még csak nem is tudod, hogy beteg-e, de te máris temetsz, Keselyű? – hörögte
Rebecca, és érezte, önuralma hamarosan elhagyja.
– És mi van a sugárzással? – érvelt tovább a programozó. – Úgy tudom, a stúdió és
környéke sugárzó terület! Nem hiányzik más nekünk a kiborgok mellé, mint egy
sugárfertőzés!
– Fejezd be, Klanor! – pattant fel Rebecca. – Elég!… Uram! – fordult a parancsnokhoz. –
Uram, úgy érzem, nekem is jogom van egy gyermekhez, mint bármely más nőnek. Ha
nem szülhetek, hát legalább így!
– Rápacsáltál, Miles! – vigyorgott vérlázítóan Klanor. – Te már ellőtted a lehetőséged,
amikor halott gyermeket hoztál a világra!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Rebecca felrúgta az öreg dohányzóasztalt kettejük
között kávéstól-mindenestől, és tajtékozva vetette magát a másik nőre. Felborította a
székkel együtt, és rámarkolt a torkára, akár egy véreb. Klanor hörögve kapkodott levegő
után, és megpróbálta lefejteni a nála jóval erősebb Rebecca ujjait a torkáról, mindhiába.
Ha nincs Campbell, talán meg is fullad, de a férfi nem túlzottan finoman lehámozta
Rebeccát róla, és a sarokba penderítette.
– MILES!
Rebecca csak lassan nyerte vissza az önuralmát: Végignézett a felborult kávézóasztalon,
a széttört porcelán-készleten, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Ne haragudjon, uram, én csak…
– Menjen innen, Miles! Mára elég volt magából! Amit megmondtam, az továbbra is
érvényben marad! Ha a kislány tesztje nem mutat ki semmi fertőzést, akkor maradhat.
Rebecca bólintott, majd kisietett az ajtón. Újabb rovátka kerül a bűnlistájára. Volt már
belől bőven, attól azonban nem félt, hogy kirakják a szűrét. Ahhoz már túl régóta van itt,
és túlzottan sokat tett a Bázisért.
Azonban abban biztos volt, hogy Klanor, ha eddig nem is tette volna meg, most már
biztosan megpróbál kitolni vele. Nyitva kell hát tartani a szemét!
Még akkor is ezen gondolkodott, mikor ráfordult a orvosi vizsgáló felé vezető folyosóra.
9. A Keresztember

– Nos, mi a helyzet, Sapphiro? – lépett az orvosi helyiségbe Rebecca, és ledobta magát

az egyik szabad székre.
– Megvizsgáltam, és bár a tőle vett vért még nem elemeztem ki, de úgy tűnik, fizikailag
minden rendben van vele.
A vékony testalkatú, latinos vonású Sapphiro mosolyogva pillantott fel rá. Fehér köpenye
éles kontrasztot ütött sötét bőrével és fekete hajával. Előtte a kis Miriam aludt a
vizsgáló-asztalon, lemeztelenített testén számtalan elektróda élősködött, folyamatosan
továbbítva az információkat a kórusban csipogó, zajoló műszerek halmához.
– Nem találtál rajta semmi gyanúsat, idegen testet, ilyesmit? – kíváncsiskodott Rebecca.
– Úgy érted, parazitát?
Rebecca hamar rájött, hogy majdnem elszólta magát. Ha nem akarja, hogy a kislányt
máris kidobják a bázisról, óvatosabbnak kellett lennie. Még a végén bajba keveri a
gyermeket… és persze magát is.
– Nem – felelte némi habozás után. – Fémtárgyra gondoltam. Repeszre, ilyesmire.
– Ó, nem! – mosolyodott el Sapphiro. – Hála az égnek épp és egészséges. Néhány apró
zúzódástól eltekintve nincs más baja. Pár nap pihenés és egy kiadós evés jót fog tenni
neki. Azonban…
– Azonban? – kapott a szón Rebecca.
– Miután evett, volt alkalmam egy keveset beszélgetni vele erről az ő… – úgy tűnt, a
doktornő nem tudta, hogyan folytassa – erről az ő barátjáról. Beszélt neked róla?
– Igen, beszélt. Azt hiszem, úgy hívja, hogy Suttogó!
– Így van! Nos, tartok tőle, ez a barát valójában csak a képzelete szüleménye!
– Tudathasadás? – Rebecca kényelmetlenül fészkelődött a széken. Furcsa aggodalom
öntötte el, mintha a saját gyermeke állapota után érdeklődne.
– Olyasmi. Azt hiszem, a félelem szülhette teremtmény lehet, aki megvédte őt, ha
magányos volt – magyarázta Sapphiro.
– Azt mondta, mindig csak este jön elő, mert a szülei nappal nem engedik el.
– Ez könnyen meglehet – bólintott az orvos. – Éjszaka minden gyermek fél, és ilyenkor
bizony jól jön egy társ, aki bátor és tettre kész. Miriam nem talált ilyet, ezért teremtett
egyet. Számára Suttogó külön mély, egy eszmény, egy követendő példa. Suttogó
minduntalan bizonyítja bátorságát, és Miriam követi őt. Fogalma sincs arról, hogy
Suttogó bátorsága és tettrekészsége valójában az ő benne rejlő, külön személyiséget
nyert értékek kivetülése. Nincs az a szülő, aki éjjel elengedné a gyermekét, de
Suttogónak persze kellettek szülők, mert ez is a példa része. Egy tökéletes barátnak
tökéletes családja van.
– És mi a helyzet ezzel a Keresztemberrel? Neked említette?
– Igen – biccentett Sapphiro. – Mondott valami olyasmit, hogy Suttogó még a
Keresztembertől sem él, de hogy ki ez a Keresztember, azt nem tudom. Tartok tőle, hogy
egy újabb fantazma-figura, a gonosz és a sötétség megtestesítője. Ez megmagyarázná,
hogy miért vezeti a Keresztember a „robotokat".
Rebecca elgondolkodva meredt maga elé. Nem érezte magát megnyugtatva. Miriam
őrülete csak még tovább bonyolította az egyébként sem egyszerű képet Sapphiro szerint
nincs a lányban semmiféle nyomkövető, vagy bármi hasonló szerkezet – igaz, nem is
vallana Skynetre az ilyenek használata –, de akkor vajon hogyan találtak rájuk
háromszor is a gépek? És mi volt az a furcsa jelenet a Vadász-Gyilkossal?
Rebecca egyre inkább biztos volt benne, hogy a stúdiónál történt összecsapás során sem
üzemzavar okozta a gépek érthetetlen viselkedését. Bármilyen nagy őrültségnek hatott,
de Rebecca Miriamre gyanakodott. Pontosabban…
A robotok gyávák. Ha kevesen vannak, Suttogó könnyűszerrel elzavarja őket!
…Suttogóra! A kislány másik énje valahogy szót ért a kiborgokkal. Szót érteni a
kiborgokkal… Rebecca nevetett volna, ha nem lett volna olyannyira őrjíten komoly a
helyzet. A teória a lehetetlen határát súrolta, most mégis olyan kézzelfoghatónak és
valóságosnak tűnt.
– Valami baj van? – Rebecca ijedten kapta fel a fejét Sapphiro hangjára.
– Nem, nem, semmi, csak elgondolkodtam ezen a… betegségen.
– Valóban szörnyű! – Az orvosnő együtt érzően szorította meg Rebecca vállát. – Talán a
békésebb környezetben nem lesz szüksége többé Suttogóra, és szép lassan elfelejti.
Megvan rá az esély.
– Remélem – motyogta Rebecca.
– Úgy érzed, mintha a lányod lenne, igaz?
Sapphiro kérdése úgy érte Rebeccát, mintha valaki övön alul rúgta volna meg. Ennyire
látszana?
– Nem! – vágta rá, de elnyelte a tiltakozás végét. – Azaz… igen. Átkozottul úgy érzem,
mintha a saját lányom lenne! Tudod, szinte csak egy napja ismerem még, de egy ilyen
gyerkőc pillanatok alatt az ember szívéhez nő, és…
Rebecca veszettül kutatta a szavakat, de nem talált egyet sem. A szavaknak megvolt az
a rossz tulajdonságuk, hogy krízishelyzetben úgy szétszélednek az ember elméjében,
hogy képtelenség őket idejében összekotorni.
– És a te szívedben szülés után megmaradt a szeretet, az előkészített hely, ami a saját
gyermekedé lett volna, igaz?
Sapphiro együtt érzően cirógatta meg Rebecca kócos szőke haját, aki már a könnyeivel
küszködött. Az emlékek, melyek egykoron már meglékelt hajóként süllyedtek tudata
mélyére, most újult erővel robbantak ki onnan, ugyanolyan élénken és változatlanul
fájón.

– Én… hat éve hurcolom már magamba zárva ezeket a gondolatokat. Hat éve küzdök
úgy, hogy tudom, nincs értelme. Szeretnék… szerettem volna gyermeket, de
elvesztettem. És erről még csak nem is a kiborgok tehetnek… nem is ők! – Rebecca arcán
kövér könnycseppek gördültek végig, hogy aztán a nő ölébe potyogjanak. – Úgy érzem,
nincs értelme a harcomnak, mert nincs kiért harcolnom. A bajtársaim, a barátaim… mire
vége lesz ennek a háborúnak, mi már belerokkanunk. Az utókorért küzdünk, nem
magunkért, de nekem nincs gyermekem, akiért egy szebb jövőt szeretnék…!
– Talán mégis! – suttogta a latin nő lágyan. – Talán Isten úgy gondolta, megérdemelsz
még egy esélyt! Nézd, rád bízta ezt a gyermeket! Gyönyörű, okos kislány. Szőke a haja
és hatalmas kék szemei vannak akárcsak neked… a tiéd is lehetne.
Rebecca elérzékenyülve pillantott a szuszogó gyermek felé. Miriam olyan békésen aludt,
mint talán már évek óta soha. Érezte, hogy biztonságban van.
– Igen, igazad lehet – dacosan törölte le kézfejével könnyeit. Hálásan rámosolygott a
másik nőre, majd sóhajtva felállt.
– Megyek, iszom egy kávét, eszek valamit, aztán lefekszem – dörzsölte halántékát
fáradtan. – Átkozottul hosszú volt ez a nap, és bennem egy szikrányi erő sem maradt.
– Nem akarod, hogy megvizsgáljalak? – kérdezte Sapphiro aggodalmasan Rebecca hasi
sebe felé sandítva.
– Talán majd holnap. Egyelőre túlélem.
– Ahogy gondolod – egyezett bele az orvosnő. – De holnap aztán el gyere ám! Várj,
elkísérlek a kantinba! Egy kávé nekem is jót tenne.
Rebecca megvárta, míg Sapphiro takarót terített a csendesen szunyókáló kislányra,
levette fehér köpenyét, aztán kettesben elindultak a kantin felé.

Miriam résnyire nyitotta a szemét, hogy meggyőződjön arról, a két nő valóban elhagyta
az orvosi helyiséget. Aztán óvatosan feltápászkodott a kényelmetlen vizsgálóasztalról,
körbetekerte magát a ráterített pokróccal és körülnézett.
A szoba barátságtalan fehér színe elkedvetlenítette a kislányt. A falak mellett steril színű
szekrények zsúfolódtak össze, teletömve mindenféle üvegcsékkel, csomagokkal és
tégelyekkel. A vizsgálóasztal körül csipogó műszerek tobzódtak, vékony,
tapadókorongban végződő kábelkarjaikkal a gyermek testén matattak. A plafonon
vörösen parázsló cső kúszott végig, amely egyetlen kapcsolással vakítóan fehér fénnyel
szórta tele a tágas helyiséget.
Miriam lecsúszott az ágyról, és miután lefejtette magáról a makacsul ragaszkodó
korongokat, melyek kerek, piros foltokat hagytak a bőrén, felfedezőútra indult.
Hová mész?
– Suttogó! – szisszent fel ijedten a kislány. – Mi lenne, ha nem próbálnál mindig halálra
rémíteni?
Suttogó hangja mintha egy kicsit kajánabbul csengett volna.
Szeretem ezt csinálni! És neked is jót tesz! Sokkal éberebb leszel tőle!
– Miért kellene ébernek lennem? Itt van Rebecca, aki megvéd!
Rebecca?!
Suttogó hangja mintha egy kicsit feszültebb lett volna.
– Igen, ő! – felelte Miriam. – Miért, mi bajod van Rebeccával?
Barátja nem válaszolt azonnal. Szeme dühösen parázslott elő az egyik sötét sarokból.
Miriam rosszat sejtve lépett közelebb.
– Mi van? Mi a bajod? – aggodalmaskodott.
Hát hiába tanítottalak?! Miért nem figyelsz?!
Miriam összezavarodott.
– Mire?
Ez a te barátod, Rebecca! Teljesen megbízol benne pedig csak egyetlen napja ismered!
– Rebecca nagyon kedves nő! Kimentett engem robotok közül, amikor te hazamentél!
Többször is!
Valóban?!
Suttogó hangjában mélységes megvetés csendült.
Tényleg azt hiszed, hogy ő mentett meg a robotoktól? Igen?! Akkor teljesen bolond vagy!
– Te vagy a bolond! – csattant fel mérgesen Miriam. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy
Suttogó Rebeccáról beszélt. – Csak azért mondod, mert féltékeny vagy rá!
Féltékeny?!
Suttogó tényleg kezdett dühbe gurulni, fojtott sziszegése morgássá erősödött.
Annyira bolond vagy, hogy nem veszed észre, folyik körülötted! Hiába mondtam neked,
hogy mindenki az ellenséged! Téged nem szeretnek, elfelejteted, Miriam?
– Rebecca igenis szeret! – durcáskodott Miriam.
Hagyd már ezt a Rebeccát! Mást sem hallok, csak hogy Rebecca így, meg Rebecca úgy!
Annyira megbolondított, hogy még a veszélyt sem veszed észre! Idegen emberek közé
hozott!
– De ezek az emberek Rebecca barátai! Nem fognak bántani engem! Te is hallhattad,
hogy az Sapphiro nevű nő milyen kedvesen beszélt rólam!
Erről beszélek, kis hülye! A te gyanakvásodat könnyen el lehet altatni egy kis
színészkedéssel! Még szerencse, hogy én figyelek helyetted is!
– Miről beszélsz, Suttogó?! Mióta megjöttél, mást sem csinálsz, csak a barátomat és a
többi embert csúfolod!
Hát jól figyelj, Miriam! A barátod barátja, Sapphiro, a Keresztember szolgája!
– Micsoda?! – Rebecca egyszerre tűnt ijedtnek és felháborodottnak. Szíve mélyén hitt
Suttogónak, de esze nem engedte magát ilyen könnyen meggyőzni. Rebecca eleddig
mindig óvta őt, miért vinné hát végül mégis a Keresztemberhez? Ennek nem volt semmi
érelme!

Suttogó, mint mindig, most is megérezte a gondolatait.

Lehet, hogy még Rebecca sem tud róla. Őt is becsapták, mint téged!
– És milyen bizonyítékod van? – Miriam ellenállása szép lassan kezdett kihunyni.
Ó, ha nekem nem hiszel, könnyedén meggyőződhetsz óla te magad! Sapphiro ugyanis
meg sem próbálja elejteni, kinek dolgozik! Láttad a medált a nyakában?
Rebecca megrázta a fejét.
A nyakában függő nyakláncon ott lóg a Keresztember képmása!
Miriam ijedten kapta szája elé a kezét. Semmi kétség, ez bizonyítana mindent.
Suttogónak hírhedten jó szeme volt az efféle dolgokhoz, Miriam mégsem tudta teljesen
elhinni a történetét. Annyira igazságtalannak érezte, hogy mikor már azt hitte, minden
rendben lesz körülötte, a Keresztember nyomban beleszól. Mintha egyetlen célja az
lenne, hogy az ő életét minél jobb megkeserítse!
De mi baja van vele a Keresztembernek?! Mivel haragította magára?
Én tudom, miről lehet szó!
– Miről? – Miriam hangját fátyolossá tette a kétségbeesés.
Ha Sapphiro nyíltan viseli a Keresztember szimbólumát, az csak azt jelentheti, hogy nem
fél attól, hogy mások is megtudják, kinek dolgozik valójában! Ebből pedig arra
következtetek, hogy senki más nem ismeri Keresztembert és annak titkát! Csak te és én!
– Ezért keres minket a Keresztember? – Miriam mondata egyszerre volt kérdés és
kijelentés.
Azt hiszem, ezért!
Miriam sápadtan pislogott maga elé. Hirtelen kellemetlen súllyal nehezedett rá a
felelősségtudat. Csak ő és Suttogó! Mindössze ketten tudnak a Keresztemberről, senki
más! Ha elmondaná Rebeccának, már hárman lennének a titok birtokában, ezzel azonban
kitenné a nőt annak a veszélynek, hogy a Keresztembe rá is vadászni fog! Mint
mindenkire, akivel megosztja az információt. Azonban, ha nem mondja el, és végül a
robotok mégis megölik, akkor senki sem fog tudni Keresztemberről, s akkor…
Miriam gondolatai egész összezavarodtak. Mit tegyen?
Tűnjünk innen!
Suttogó gyakorlatiassága máskor mindig meggyőzte a kislányt. De nem most! Most ott
volt neki Rebecca, akiért felelősnek érezte magát. Figyelmeztetnie kell arra mihamarabb,
hogy a Keresztember ügynökével cimborál, még mielőtt késő nem lesz!
Hagyd a pokolba Rebeccát! – csendült Suttogó türelmetlen hangja.
– Nem! – Miriam még maga is meglepődött önnön határozottságától. – Nem hagyom,
hogy baja essen! Lehet, hogy neked nem jelent semmit, de én szeretem őt!
Suttogó durcásan hallgatott. Miriam ellágyulva lépett barátjához, és finoman átölelte.
– Téged is szeretlek, Suttogó! Tudod, hogy te vagy a legeslegjobb barátom! De Rebecca
nem tud a Keresztemberről, és bajba kerülhet. Legalább hadd szólak neki!
Nem bánom, de siessünk! És óvatosan! Ez a hely tele van idegenekkel!
Miriam bólintott, és óvatosan az ajtóhoz sietett. A zárt falap mögül beszűrődött az
éjszaka egyaránt éber bázis zaja: beszélgetés, csörömpölés, csosszanó léptek.
A kislány óvatosan lenyomta a kilincset, és kikukkantott rajta. A folyosó üres volt,
legalábbis az alig néhány méterre lévő kanyarig. Miriam kicsusszant az ajtórésen, és
fürge léptekkel, pokrócba csavart kíséretként végigsurrant a folyosón. A szeglet után a
járat hamarosan egy kereszteződésbe torkollott, ahol a lányka tanácstalanul megtorpant.
Fogalma sem volt, merre haladjon tovább, de ezúttal a szerencse mellé szegődött.
A közeledő léptek zajára visszabújt a kanyar mögé, de annál inkább fülelt. A beszélgető
idegenek éppen arról társalogtak, hogy ideje lenne meglátogatni a kantint, ahová
Rebecca és Sapphiro mentek. Miriam óvatosan követni kezdte a két férfit.
Hála a késői órának nem sokan jártak a folyosókon így gond nélkül eljutott a kantinig. A
tágas terem egykor raktár lehetett, most azonban asztalokkal és székekkel zsúfolták tele.
Pult nyílt a konyhára, ahonnan érdekes illatok szállingóztak. Alig néhányan ültek a
helyiségben, magukban, vagy párokba rendeződve. Csendesen beszélgettek, vagy csak
hallgattak nagyokat.
Miriam felfedezte Rebeccát, amint a doktornővel iszogatott a terem hátsó traktusában.
Rebecca pont szemben ült az ajtóval, de Sapphiro miatt nem láthatta a kíváncsian
kukucskáló kislányt. Nem úgy a közelben ülő fekete férfi…
– Hé, te mit keresel itt?
A hangjára páran felkapták a fejüket, közöttük Sapphiro és Rebecca is. A kislány
rémülten pördült meg, és vakon száguldani kezdett a folyosón. El minél messzebb!
Látod, mit tettél? Ezt aztán nem lesz könnyű megúszni!
Miriam nem válaszolt, csak futott. Találomra választott a kereszteződések és járatok
szövevényében. Olykor embereket látott, akiket gondosan elkerült, vagy ha már nem
tehette, ügyesen elcsusszant a meg lepett, vagy álmos felnőttek mellett. Hallotta maga
mögött üldözője lábainak dobogását, de nem mert hátrafordulni. Pedig a zaj egyre
közelebbről hallatszott.
– Kicsim, állj már meg!
Rebecca hangja!
Meg ne állj! Lehet, hogy csapda!
Miriam jobbnak látta Suttogóra hallgatni. Az előbb az ő ötlete volt, hogy keressék meg
Rebeccát, és természetesen nyilvánvaló kudarcba fulladt, mint mindig. Tényleg Suttogóra
kellett volna hagyatkoznia. Barátja sokkal ügyesebb nála. Többé nem fog vele dacolni.
Soha!
Azt jól teszed, de előbb ezt kell megúsznunk valahogy!
Nem úszták meg. A következő kanyar zsákutcába torkollott, és Miriam kénytelen volt
megtorpanni. Szembefordult üldözőjével, de csak Rebecca közeledett felé.
– Miriam, nincs semmi baj! Csak én vagyok az!
Miriam megkönnyebbülten futott a nő kitárt karjaiba, aki szorosan magához ölelte.
Puszikat nyomott az arcára, meg szőke fejbúbjára is.
– Annyira megijedtem, amikor az a férfi rám kiáltott! – szipogta megszeppenten a
kislány, és behunyt szemmel simult a nőhöz. Jólesett neki a puha ölelés, a simogatás.
Nagyon régóta nem simogatta így senki.
– Tudom, kicsim, tudom! – Rebecca hangja lágyan folyta körbe, akárcsak karjai. – De
már elmúlt! Vége van.
Miriam váratlanul kibújt Rebecca öleléséből, és komolyan ránézett.
– A Keresztember itt van! Ide küldte a szolgálóját!
– Egy kiborgot?
– Nem, egy embert! Azt a Sapphiro nevűt! Láttam a nyakláncát! A Keresztember
képmása függött rajta!
– Sapphiro nyakláncán? – Rebecca zavartan húzta Össze a szemöldökét. – Ó, ő lenne a
Keresztember? Az a férfi ott a nyakéken?
– Ühüm – bólintott nagyon komolyan Miriam. – Ő az! Széttárt kezekkel figyel engem, a
fejéből pedig megannyi szarv mered elő!
– Miriam, ő… az a férfi a medálon nem rossz! – magyarázta Rebecca lágyan.
– Dehogynem! – kötötte az ebet a karóhoz a kislány. – Láttam, ahogy a robotokat küldi.
– Miért gondolod, hogy ő küldi a robotokat?
– Van egy ház, ahol a Keresztember lakik! – felelte Miriam felhevülten. – Onnan jönnek a
robotok!
– Egy templomból jönnek elő a kiborgok? Egy olyan csúcsos épületből?
– Igen, pontosan! – kiáltott Miriam felcsillanó szemmel. – Te is láttad?
– Nem, kicsim, nem láttam – csóválta meg a fejét Rebecca. Letelepedett a fal mellé, és
az ölébe vonta kislányt. – Tudod, annak az embernek ott a kereszten van neve.
– Igen? – csodálkozott Miriam. Kék szemei egészen elkerekedtek, mint egy manónak. –
És hogy hívják?
– A neve Jézus.
– Jézus? – ámuldozott a gyermek.
– Bizony! – Rebecca megcirógatta a kipirult arcocskát. – És ő nem gonosz. De nem ám.
– Akkor… akkor…
– Ő az Isten fia! – magyarázta a nő csendesen.
– Az Isten fia?
– Igen. Ő egy csodálatos lény. Sok-sok évvel ezelőtt, olyan sok évvel, hogy megszámolni
is nehéz, elküldte Isten a fiát, hogy magával vigye a sok bajt, amit az emberek csináltak.
– Milyen bajt csináltak az emberek, Rebecca?
A nő elmosolyodott a gyermek ártatlan érdeklődésén.
– Rengeteg gonosz dolgot csináltak, tudod? Öltek meg raboltak!
– Mint azok az emberek lenn a csatornában?
– Így van, akárcsak azok! Annyi rosszat tettek az emberek, hogy ennek híre eljutott
egész a Mennyországig, ahol az Isten lakott.
– Nagyon messze van az a Mennyország? – Miriam szeme csak úgy ragyogott a
hihetetlen mennyiségű információtól.
– De még milyen messze, kicsi Miriam!
– Egyszer elmegyünk majd oda?
Rebecca apró puszit nyomott a kislány orrára.
– Oda csak akkor jutunk el, ha meghalunk. És persze, ha jók voltunk életünkben, mert az
egy nagyon szép hely.
– És én jó voltam, Rebecca, én elmehetek a Mennyországba? – Miriam aggódó
pillantással várta a választ, megmosolyogtatva ezzel a nőt.
– Te egész biztosan eljutsz oda, aranyom, de az sokára lesz, mert még nagyon fiatal
vagy! – Rebecca szíve megsajdult. Megkeseredett a szájíze, ha csak arra gondolt, milyen
igazságtalan a Sors. Hiszen hányan haltak már meg ilyen fiatalon! A gyermeke, például…
– Miért sírsz, Rebecca? – Miriam szája máris lefelé görbült. Nem tehetett róla, nagyon
szomorú lett, ha Rebeccát sírni látta.
– Nem sírok, csak a szemembe ment valami – hazudta a nő, és erőt vett magán. – Tehát
Isten leküldte a fiát, hogy feloldozza az embereket bűneik alól. De az emberek nem mind
értették őt. Megverték és keresztre feszítették. Tövises ágból font koszorút tettek a
fejére. Ő azonban nem haragudott rájuk. Amiért jött, azt megtette. Elvitte a bűneinket és
példát mutatott arról, hogyan kellene élnünk! Ó szeret minket, Miriam, nem az
ellenségünk! Arra nevelt minket, hogy szeressük egymást, óvjuk egymást, hogy
megbízzunk egymásban. Ezért halt meg a kereszten.
– Ó! – Miriam csak ennyit tudott mondani. Szorosan hozzábújt Rebecca kebléhez, és
csendesen pihegett ott. Csak hosszú másodpercek múlva pillantott ismét a nőre. –
Nagyon igazságtalan voltam szegénnyel! Szerinted ezért haragszik rám?
– Ha bocsánatot kérsz tőle, biztosan nem fog haragudni – mosolygott rá a nő. – Tudod, ő
megbocsát azoknak, akik megbánták tettüket. Ez szép dolog tőle!
– És akkor nem fog megmondani a papájának, Istennek?
– Akkor biztosan nem – kacagott Rebecca.
– És majd elmehetek a Mennyországba? – csillant fel a kislány szeme.
– Egész biztosan elmehetsz, kicsi csillag! Most azonban aludni kellene menned!
Rebecca felállt és letette a földre a gyermeket is. Amaz bizonytalanul közelebb lépett,
arcára kiült, hogy még valamit mondani akar.
– Halljam! – guggolt mellé Rebecca.
– Aludhatunk veled, Suttogó és én? – csipogta Miriam.
– Hát persze, hogy aludhattok! – nevetett a nő, aztán kézen fogta a kislányt, és
elindultak az alvókamra felé.
10. Interferencia

Rebecca nem emlékezett, hogy álmodott volna. Olyannyira fáradt volt, hogy éjjel csak
arra maradt energiája, hogy az ágyba zuhanjon, és rögtön le is taglózta az
öntudatlanság. Még abban sem volt biztos, hogy a kislány mellé bújt-e, vagy csak
említette korábban, hogy azt szeretné tenni. Rebeccától ugyan kiborgok is masírozhattak
volna az ágya mellett, vagy akár Vadász-Gyilkosok ropogtathatták volna gépágyúikat
egész idő alatt.
Így aztán reggel, pontosabban kora délelőtt sokkal pihentebben ébredt. Rajta kívül
gyakorlatilag senki nem tartózkodott az alvókamrában, talán csak egy-két gerilla, akik
éjszakai őrjáratot teljesítettek. Ami megijesztette, hogy még Miriam sem. Gyorsan
magára kapta szakadt pólóját – és egyben emlékeztette magát, hogy újat kell kérnie –,
felrángatta nadrágját is, aztán kiviharzott a helyiségből. A folyosón emberek
serénykedtek, mindenki a maga dolga után sietett. Halk duruzsolás, izgatott beszélgetés
zsongta be a folyosókat.
A nőnek egy kis fülelés után sikerült kihallgatnia, hogy a tegnap éjjeli kiborg támadásról
van szó. A bázislakókat nyugtalanította, hogy ilyen komoly ellenséges mozgást észleltek
ennyire közel a Bázishoz. Másrészről az általa tett szóbeli jelentés immáron nyílt
titokként forgott az emberek között; Beverly Hills többé nem az biztonságos, nyugodt
terület, amit megszoktak.
Rebecca a fejét tette volna rá, hogy Klanor keze van a dologban. Már csak azért is, mert
többen furcsán bámulták őt, mikor elhaladt mellettük, mintha egyenesen a kiborgok
létezéséért is őt hibáztatnák. Kényelmetlen érzés volt a rosszindulatú, sértett pillantások
kereszttűzében égni. Legfőképpen azért, mert – legalábbis Rebecca sejtései szerint –
Klanor mocskolódásit ezúttal nem alaptalan. Még ha ő erről nem is tud.
Miriamet végül az orvosi szobában találta meg. Éppen Sapphiroval beszélgetett,
miközben kicsit kedvetlenül lógázta lábait a vizsgálóasztalról. Mikor azonban Rebecca
belépett, felkiáltott örömében, lepattant az ágyról, és a nőhöz szaladt.
– Szia, Rebecca! – Boldogan ölelte át a derekát. – Képzeld, beszélgettem Sapphiroval…
mindenfélékről. Kérdeztem Jézusról és azt mondta, hogy Jézus minden hall. Ezt te
tudtad?
– Igen tudtam, kicsim! – puszilta meg Rebecca a kislány arcát. – 'reggelt, Sapphiro!
– Neked is, Rebecca! De már rég elmúlt a reggel.
Rebecca az óra felé pillantott. Tíz perc múlva dél.
– Valóban – morogta álmosan. – Jól aludtál, kies csillag?
– Remekül, köszönöm – válaszolta Miriam.
Sapphiro közelebb lépett az ölelkező pároshoz, é megköszörülte a torkát.
– Elnézést… Rebecca.
A nő felnézett és meglepődött a Sapphiro arcán ül kifejezés láttán. Az orvosnő egyszerre
tűnt rémültnek, bánatosnak, bűnbánónak és még ki tudja, miféle érzelmek kavarogtak
vonásain.
– Valami baj van, Sapphiro? – kérdezte aggódó hangon és közelebb lépett a másik
nőhöz.
– Csak… beszélhetnénk négyszemközt? – Sapphiro az ajtó felé intett, majd jó példával
elöl járva meg is indult.
Rebecca aggódva követte. El nem tudta képzelni, mit akar az orvosnő. Félve visszanézett
a kislány felé, aki szomorkásan viszonozta a pillantását.
Mi folyik itt?
– Mi a baj? – sürgette a nőt. – Mondd már! Egész megijesztesz!
– Valamit el kell mondanom neked, Rebecca! Miriamről van szó – kezdte Sapphiro, de
látszott, milyen nehezen jönnek ajkára a szavak.
– Mi a gond vele? – Rebecca arca sápadt egy árnyalanyit. – Beteg? Jaj Istenem,
gyógyítható?
– Nem… pontosabban igen, de ez nem ilyen egyszerű! – dadogta az orvosnő és látszott,
legszívesebben elsüllyedne zavarában.
– Akkor miről van szó? Nyögd már ki! Könyörgöm!
– Miriam sugárbeteg! – bökte ki végül.
– MI?! – Rebecca megmarkolta a nő köpenyét, és egész közel húzta magához.
– Ez… ez nem minden – hebegte rémülten Sapphiro.
Rebecca tovább sápadt. Immáron alig volt sötétebb árnyalatú, mint a steril-fehér falak.
– Nem minden?
– Azért fertőzött, mert te…
– Hé, Nomád! – dörrent egy öblös férfihang a folyosón.
Rebecca odapillantott. Stan volt az.
– Campbell rendkívüli megbeszélést tart. Azt mondja, sürgős ügyről van szó! A
számítógépteremben vár minket!
A nő ismét Sapphirora pillantott.
– Menj csak! – biccentett az orvos félénken. – Innen folytatjuk.
Rebecca végre elengedte Sapphiro köpenyét.
– Kicsim, menj, ebédelj meg Sapphiro nénivel! – szólt be a kórterembe. – Hamarosan
jövök!
Ezzel csatlakozott a férfihez, s elindultak a számítógépterem felé.

A teremben már tekintélyes méretű tömeg gyűlt össze. Ott volt Chow, Noszferatu, Pan és
még legalább tucatnyi gerilla, akiket Rebecca csak látásból ismert. Mindannyian egy
terminál körül gyülekeztek, amely előtt Klanor ült, mellette pedig Campbell
támaszkodott.
Rebecca is beférkőzött a sorok közé, és nyakát nyújtogatva próbálta kilesni, miről lehet
szó. Sikertelenül.
Végül Campbell felegyenesedett a továbbra is a gép fölé görnyedő Klanor mellől, és
feléjük fordult.
– Emberek! Lissa Klanor főprogramozó ezelőtt negyed órával különös jelre lett figyelmes.
A jel elmondása szerint leginkább egy rádiójelhez hasonlít. Egyfajta mágneses
interferencia, vagy ilyesmi. Ütemtelen megszakításokkal sugároz, ami akár adásként is
felfogható, de megfejteni egyelőre nem sikerült Olyan, akár egy kódolt üzenet. Nem
tudjuk, hogy mire szolgál, de egész biztosan nem a mi gépeink bocsátják ki.
Izgatott moraj söpört végig a gerillák között. Campbell megvárta, míg elcsendesedik a
zaj, s csak eztán folytatta.
– Kellemetlen hír továbbá, hogy ez a bizonyos rádiójel egész a Bázis közelében tűnt fel,
Klanor szerint vélhetően már jóval korábban, mint ahogy ő azt felfedezte. Az adás
megfejtése komoly időbe tellene, de remélhetőleg a háromszögelés hamarosan
behatárolja a kibocsátás pontos helyét.
Pillanatnyi szünetet tartott, amíg a monitorra figyelt.
– Az Önök feladata a forrás helyének meghatározása után annak felfedése, és szükség
szerinti kiiktatása, avagy megszerzése lesz. Járjanak el körültekintően. Nem tudhatjuk a
forrás kilétét, így nem árt az óvatosság. Kisebb csoportokra fogjuk Önöket bontani…
– Uram! – Klanor hangjára mindenki megrezzent. – Az adás pontosan olyan, mint azok
az erősítőjelek, melyekkel a Skynet adja ki utasításait a kiborgoknak. Egy kiborg jeladás.
Olyasmi, mintha egy… egy erősítő lenne a… Jézus Krisztus!
– Mi a baj, Klanor? – Most már Campbell parancsnok sem tudta palástolni izgalmát. – Az
Isten szerelmére, mondja már, mi van!
– Uram, a jel… az üzenet, a Bázisból jön! Egész pontosan a… – a programozó döbbenten
nézett fel a férfira – a kantinból, uram! Pontosan a kantin közepéből!
A gerillák egy emberként mozdultak. Áradásként préselődtek ki az ajtón, és dübörögve
vágtattak végig a folyosókon, mint valami bölénycsorda. Klanor és Campbell mögöttük
rohant. Az emberek riadtan rebbentek szét az útjukból. Arcukban a harag bélyegekként
lángolt tekintetük. Mindannyian bűnösöket kerestek. Gerillát semmi nem érinthet
érzékenyebben, mint az, ha áruló van közöttük.
Márpedig egy jeladó a kantin közepén semmi mást nem jelenthet.
A kantinba már fegyverekkel törtek be, aztán megtorpantak. A helyiség teljesen üres
volt, egyvalakit leszámítva.
Miriam pont a kantin középső asztalánál ült, és megszeppenten bámult a haragos
gerillákra. Mikor Rebecca meglátta a kislányt, megállt benne az ütő.
Hát mégis… Igaza volt. Pontosan, ahogy sejtette. A kislány vonzza a kiborgokat, mint
lámpa az éji lepkét. De hogyan? Mivel? Nincs benne jeladó!
Miriam sugárbeteg!
Szörnyű gyanú vert tanyát a szívében, de nem volt ideje végiggondolni. Cselekednie
kellett.
– Várj, itt nincs jeladó! Ez csak a kislány! – kiáltotta az emberek elé ugorva.
– Pontosan a kislány az! – csattant Klanor hangja, aki utat tört magának a tömegben. –
Benne van a jeladó! Pusztuljon!
Fellendülő kezében matt fényű pisztoly sötétlett, de lőni vele már nem maradt ideje.
Rebecca fúriaként sikoltva vetette rá magát.
Ezzel egy időben kitört az őrület.
Néhányan a kislány felé iramodtak, aki nyomban menekülőre fogta a dolgot, mások
pedig a dühöngő Rebeccát próbálták lehámozni Klanor testéről.
Rebecca tényleg őrjöngött. A programozó kezéből már kitépte a pisztolyt, szinte a nő
ujjával egyetemben, és most úgy ütötte-verte annak arcát, nyakát, mellkasát, hogy az
csak nyüszíteni tudott kínjában. Körmével már kikaparta a nő fél szemét, öklével eltörte
az orrát, összezúzta a bordáit, de még mindig nem higgadt haragja.
Klanor meg akarta lőni Miriamet! Ez a szajha meg akarta ölni a gyermeket!
Még akkor is rugdosta az eddigre félholt, eszméletlen nőt, amikor egy nagydarab gerilla
leemelte róla.
Ekkor hallotta meg Miriam sikolyát. Valaki elkapta a kislányt.
– Ne! – ordította kétségbeesetten, és megpróbálta kiszakítani magát a férfi öleléséből.
Sikertelenül.
– Vigyétek a lányt az orvosiba! Meg kell tudnunk, hogy milyen jeladó van benne! Még
hasznos lehet! – rendelkezett Campbell.
– Ne! – sikította ismét Rebecca. – Nincs benne jeladó! Nem ő tehet róla! Nem azért
követik a kiborgok!
Végre kiszaggatta magát a medveerejű szorításból, és a kislány felé törtetett. Arra sem
figyelt fel, hogy szavaival még komolyabb bajba sodorja magukat.
– Rohadék! – kiáltotta Noszferatu, sebhelyei táncra keltek az arcán. – Te tudtál róla,
hogy követik a kiborgok és nem figyelmeztettél minket?!
– Kapjátok el a szemét ribancot! – üvöltötte valaki más a tömegből, és a vért kívánó,
bűnbakokat kereső tömegnek ez épp elég volt.
– Fuss, Miriam! – kiáltotta Rebecca, és megpróbálta elérni a kislányt, de a tömeg
összetorlódott előtte. Miriam ügyesen kibújt az őt hurcolók gyűrűjéből és futásnak eredt,
de valaki arcul ütötte, és a kislány fejjel zuhant az ajtónak. Mozdulatlanul terült el.
Rebecca kétségbeesetten próbált a lány közelébe férkőzni, de minduntalan
visszataszították. Félrelökött egy férfit, ordítva, hörögve tört előre, de az emberek –
egykori bajtársai – rendre megakadályozták, hogy segítsen a kislánynak. Valaki a
mellébe markolt, és ő fájdalmasan felsikoltott. Egy másik kéz az arcába vágott, mire a nő
kábultan zuhant a földre. Egy láb puffant a hasán. Nyöszörögve görnyedt gombóccá, és
közben némán sikoltott.
Nem vehetik el tőle Miriamet! Nem foszthatják meg a gyermektől! Csak ezt ne! Ő nem
tett semmi rosszat! Nem is tudott arról, hogy milyen ereje van! Miért akarják bántani?
Miért akarják szétszedni, mint egy érdekes fegyvert?
– Engedjetek oda! – nyöszörögte, de csak újabb ütéseket kapott válaszul. Valaki torkon
ragadta, és félig elemelte a földtől.
– A nyakunkra akartad hozni a kiborgokat, áruló?! – sziszegte az arcába egy ismerős
hang, de Rebeccának néhány másodpercbe beletelt, hogy felismerje benne Chow-t. –
Miattad haltak meg a bajtársaink, te ringyó! Te voltál az oka annak, hogy a Vadász-
Gyilkosok itt mászkáltak!
A keleti nő Rebecca gyomrába térdelt, és ő fuldokolva zuhant vissza a földre, de Chow
nem elégedett meg ennyivel. Ismét az arcába öklözött egyszer, kétszer, háromszor… míg
végül Rebecca vonásaiból nem maradt más, csak egy véres húsdarab.
– Rohadj meg, Nomád!
– Soha nem bíztam a szajhában!
– Elárulta a Bázist!
– Kiadtál minket a kiborgoknak, szemét kurva!
Mindenki dühödten üvöltözött, néhányan még meg is ütöttek, de ő már alig érezte a
csapásokat. Félig öntudatlanul hevert a földön saját vérében és csak egy nevet hajtott
szüntelenül:
– Miriam…

Miriam álmodott…
A mező végtelennek tetszett. A szél zöld hullámokat hajtott végig rajta, a fűszálak
engedelmes szolgaként hajladoztak akarata előtt. Csak ketten álltak ott, egymással
szemben. Miriam haja aranyszínben fröccsent a levegő minden egyes mozdulatára,
mezítelen teste kristály gyanánt fénylett a Nap izzó sugaraiban. Lábait enyhén
szétvetette, karjai ernyedten pihentek törzse mellett. Suttogót figyelte.
Suttogó vele szemben állt, pőrén, mint ő maga. Fürtjei, akár az éjfekete éjszaka, szeme
két széndarab ürege mélyén. Arca szomorú és mégis… mintha kicsiny félmosoly játszana
szája szegletében. Ő már nem annyira gyermek, serdülő lány inkább. Kerekded, ahol
asszonynak kerekdednek kell lennie, de teste még friss és éretlen.
– Sajnálom, Miriam! – súgja halkan, a szél zaján túl mégis meghallani minden szavát.
– Miért nem mondtad el korábban? – A kislány szája sírásra görbül, szemében fészket
raknak a sértett bánat szülte könnycseppek.
– Mert szerettelek… mert szeretlek!
– Féltél, hogy elhagylak? – kiáltotta Miriam, apró kezei ökölbe szorulnak. – Féltél, hogy
nem lesz rád szükségem?
– Csak a felelősség…
– Miről beszélsz, Suttogó? – a könnyek végre kicsordultak. – Tudom már, ki vagy! Tudom
jól!
– Kérlek, Miriam, ne ítélj rögtön…
– Hallgass! – sikította a kislány erélyesen. – Te vetted el a szüleimet! Te vetted el a
családom, hogy csak a tiéd legyek, igaz?
Suttogó bűntudatosan lehajtotta a fejét.
– Nélküled is tudtam irányítani a robotokat, igaz? Ugyanolyan erős vagyok, mint te! Sőt,
még erősebb is Átkozott…
Miriam térdre zuhant, és úgy nyöszörgött a földön. Nem értette, miért érez olyan fájó
görcsöt a gyomra tájékán, és miért feszíti a torkát egy gombóc? Nem értette, mi történik
vele, miért szédül, miért lüktet a feje, miért ver a szíve oly hevesen?
Suttogó aggódva lépett közelebb, de Miriam pillantása visszarettentette.
Csend ereszkedett közéjük, kínos, és fájó. A szél halkan sustorgott, ahogy láthatatlan
ujjai a mező üstökét simogatták. A végtelen kék égen fehér felhők úsztak tova
csendesen.
– És most mit akarsz tenni? – kérdezte végül Suttogó csendesen. – Elzavarsz?
Elpusztítasz?
Miriam dacosan hallgatott, így Suttogó folytatta.
– Mi már egyek vagyunk, Miriam. Te és én. Egy test, két lélek. És én szeretlek téged,
Miriam, nagyon szeretlek. Akár a testvéremet.
Miriam szeme összeszűkült a haragtól.
– Ha annyira szerettél, miért hazudtál nekem? Miért nem akartad elmondani, hogy ő…
hogy ő az én…
– Hogy Rebecca az édesanyád? – Suttogó kesernyésen elmosolyodott. – Mikor
megláttam, megéreztem. Nem tudtam, de megéreztem. Ahogy te is megérezted A vér
szava legyőzhetetlen, Miriam. És én éltem, hogy elvehet tőlem. Hogy elvisz téged, s te
végleg elhagysz engem. Nem kellek már neked. Nem leszek több, mint egy eldobott
baba. Elfeledett játék, egy elveszett barát…
Miriam ismét felegyenesedett, tekintete nem sok jót ígért. Suttogó bánatosan nézett fel
rá.
– Jól sejted, Suttogó! Nem kellesz többé nekem! Soha nem akarlak már látni, Suttogó!
Soha többé! SOHA!
A kiáltás vércseként szárnyalt a tengernyi mező fölött.
– Miért? Nem voltam elég jó neked? Ott voltam veled minden éjjelen! Vigyáztam rád, ha
féltél! Óvtalak a széltől is! Őriztem az álmod! Elzavartam a robotokat, ha kellett…
Immáron a máskor oly erős Suttogó szemébe is könnyek gyűltek.
– Te adtál nekem életet, és én megpróbáltam ezt meghálálni… én… Én vagyok a te
őrangyalod, Miriam! Nem dobhatsz ki csak úgy! Nem teheted ezt velem! Én te vagyok!
Nézd, ilyennek teremtettél, de én szerettem ilyen lenni! Szeretek ilyen lenni…
Miriam dacosan összeszorította az ajkait.
– Menj el, Suttogó! Menj és ne gyere vissza többé! Te nem a barátom vagy… csak annak
az embernek az árnyéka, aki elvett az anyámtól… aki elvett Rebeccától. Azé az emberé,
akit utoljára láttam, mielőtt az utcára vetett. Te nem vagy más, csak Sapphi árnyéka…
Suttogó fájdalmasan összerándult. Nyüszítve tört elő torkából a sírás, de Miriam nem
ismert kegyelmet. Lassan megfordult. Hátat fordított Suttogónak, és nekiindult a
végtelen mezőnek.
Még akkor is potyogtak a könnyei, amikor régi barátja végleg eltűnt a háta mögött
húzódó messzeségben.

Rebeccának minden tagja sajgott. Zavaros tekintete a világra nyílt, de először nem
értette, hol is van. A szürke falak gunyorosan hajoltak összetört teste fölé, mintha csak
egy lenne az őt körülölelő zsákok közül. Rozsdás, karcsú vasajtó választotta el a
helyiséget a külvilág más részeitől, mellette egymásra pakolt alumínium konzervdobozok
tornyosultak.
Ebből Rebecca ráébredt, hogy a kantin éléskamrájába zárták. Vélhetően nem akartak
vele bajlódni, míg ki nem nyomozzák a gyermek különleges képességeit.
Kíntól sziszegve kúszott az ajtóhoz, és kipillantott a küszöb alatti kézfej szélességű
résen. Amennyire meg tudta állapítani, nem maradt más a kantinban, csak ő. Véresen,
összetörten, gyengén és fájón. Minden lélegzetvétel, minden mozdulat nehezére esett, és
parázsló kínt gyújtott meggyötört testében. Az egyik szemére egyáltalán nem látott, a
bal karja erőtlenül függött törzse mellett. Talán eltörött.
Megpróbált felállni, de elsőre nem sikerült. Lába makacsul megtagadták a mozgást, és a
nő ernyedte zuhant vissza a földre. Azonban ő kitartó volt és újrapróbálkozott. Kétszer,
háromszor… de csak ötödik nekifutásra sikerült.
Hátát a hideg falnak vetette, és nyöszörögve zihált. Most már kilátott az emberfejnyi
ablakocskán is, ami az ajtó felső szegletében nyílt. Odakint a kantin romjai hevertek.
Felborult asztalok, törött székek, szétszórt étkészlet kusza kavalkádja. Sehol egy ember,
csak a sivár, üres elhagyatottság.
Akárcsak belül, a szívében. Odabenn ugyanezt érezte. Csalódottságot, megbántottságot,
és talán egy kicsi félelmet is.
Miért tették ezt vele? Miért?…
Nem volt ereje gondolkodni sem. Csak a fájó test és fájó lélek maradt.
Kattanva fordult a kulcs az ajtó zárjában, és valaki bedugta a fejét.
– Rebecca… – A hang bátortalan volt, csordultig bánattal és aggodalommal. Sapphiro
hangja.
A latin nő csendesen odalépdelt hozzá.
– Rebecca! – A másik nő szemébe könnyek gyűltek. – Mit tettek veled?
– Hol?… – A nő hörgéséből alig lehetett kivenni a szavakat. – Hol van Miriam?
Sapphiro lehajtotta a fejét.
– Az orvosiban – felelte. – Dr. Jonas vizsgálja.
– De Jonas…
– Jonas gerilla, igen. Harcos, de ért az orvosláshoz s, hidd el! Gondját viseli majd…
– Nem! – kiáltotta Rebecca, de nyomban köhögni kezdett. Sapphiro óvatosan kivitte és
leültette egy székre, majd egy szalvétával felitatta a nő szájából szivárgó vért.
– Nem tehetünk semmit, Rebecca! – sóhajtotta. – Mindent tudnak a lányról.
– Mit tudnak róla? – nyöszörögte a nő, megsebzett arcát könyörgően az orvosra emelve.
– Tudják, hogy sugárbeteg. Tudják, hogy a kislány mutáns!
Rebeccába elemi erővel mart a szó. Mutáns! Sugárbeteg mutáns…
– Olyan a teste, mint egy adótorony. Érzi a jeleket és továbbítja őket. Akaratlanul, de
meg tudja tenni Rebecca! Ez az ő mutációja. Folyamatosan hallja kiborgok adását. A
Parancsnokság már bejelentette az igényét rá. Vizsgálni akarják a lányt. Képzeld csak el
egy ember, aki fordítja nekik a kiborgok üzeneteit Micsoda előny lehetne ez a
Gépistennel szemben!
– Szarok az előnyükre! Szarok a Parancsnokságukra! Szarok John Connorra is! –
recsegte Rebecca. – Én Miriamet akarom! Ő egy gyermek, nem pedig egy fegyver!
– Igen az, Rebecca! Egy gyermek… a te gyermeked!
Rebecca egy pillanatra még a fájdalomról is meg feledkezett.
– Tessék?! – kérdezte döbbenten.
– Ne haragudj, Rebecca, már korábban el akartam mondani! – Sapphiro arcára kiült a
zavarodott kín. – Én… az én hibám az egész!
– Miről beszélsz, Sapphiro?! – Rebecca mellkasában nyomasztó rettegés ébredt. Egy
iszonyú balsejtelem.
– Miriam a te gyermeked!
– De az én gyermekem meghalt! – kiáltotta Rebecca, arca gyűlölködő, és mégis
kétségbeesett maszkba torzult.
– Nem, Rebecca, nem halt meg. Én hazudtam neked, hogy… hogy megkíméljelek a
fájdalomtól! A még nagyobb fájdalomtól! A te gyermeked sugárbeteg volt. Még a
méhedben az lett! Nem kellett volna terhesen mászkálnod a Hollywood Hill környékén, de
te makacs voltál… – Sapphiro elbőgte magát. – Annyira makacs! Mikor megvizsgáltalak,
már tudtam és… és azt hazudtam neked, hogy komplikált szülés lesz.
– És elaltattál… – Rebecca döbbenten nézett barátnőjére. – Mikor felébredtem, azt
mondtad, a gyermek halva született. Azt mondtad, hogy… az egészségügyi előírásoknak
megfelelően hamvasztottad a tetemet. Iszonyú dühös voltam rád, hogy nem láthattam a
gyermekemet! Kegyetlennek neveztelek!
– Igazad volt, Rebecca, kegyetlen voltam! A gyermeket kicsempésztem a bázisról, és
otthagytam néhány szemétgyűjtőnél, hogy a guberálók megtalálják… és felneveljék, ha
az a sorsa, hogy élnie kell.
Rebecca nem tudta, hogy mit mondjon. A harag és az elkeseredettség olyan erővel
lángolt fel bensőjében, amilyet korábban soha nem tapasztalt.
– Teérted tettem, Rebecca! Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozol vele… soha! De
boldog voltam, hogy így történt, mert téged is boldognak láttalak!
– Takarodj a szemem elől, Sapphiro! – sziszegte Rebecca, miközben hitetlenkedve
csóválta a fejét. Ez túl sok volt neki. – Tűnj a szemem elől!
Sapphiro hátrált néhány lépést, de még nem ment el.
– Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehettél ilyet a legjobb barátoddal? – Rebecca
hangjában több volt a fájdalom, mint a harag. – Hogyan voltál képes ezek után a
szemembe nézni ennyi éven keresztül?
– Én…
– NE! – üvöltötte Rebecca. Végképp elvesztette az önuralmát. – Ne magyarázkodj!
Elegem van a magyarázatokból! Elegem van mindenből és mindenkiből!, Nem kellenek
újabb hazugságok tőled, Sapphiro! Takarodj innen!
Az orvos szomorúan bólintott. Rebecca figyelte, ahogy a zsebébe nyúl, és elővesz onnan
valamit. Akár fegyver is lehetett volna, őt már az sem érdekelte. De csak egy injekciós-
fecskendő volt az, benne a jellegzetes színű fájdalomcsillapítóval.
Sapphiro a szomszédos asztalra helyezte, hogy még Rebecca elérhesse, majd bánatos
tekintetét a nőre függesztette. Ujjait finoman az ajkaihoz érintette, apró puszit lehelt rá,
és Rebecca felé hajította a képzeletbeli búcsúcsókot.
Aztán távozott.
Rebecca ekkor még nem tudta, hogy utoljára látta életben egykori barátját.
11. Ostrom

A fájdalomcsillapítóval az ereiben már sokkal könnyebben ment a mozgás. Szemeiben a

bosszúvágy világlott, és úgy surrant a folyosók szövevényében, akár a kaszás maga.
Eleddig nem találkozott senkivel, de ez nem neki jelentett könnyebbséget, hanem annak
szerencsét, aki elkerülte őt.
Rebecca az orvosi felé tartott, és elhatározta, hogy mindenkit megöl, aki az útjába akad.
Tudta, hogy nem számítanak rá, különben nem hagyták volna eszméletlenül heverni a
raktárban. Főleg nem őrizetlenül. De ő erősebb volt, mint gondolták, és a tévedésüket
igen hamar meg fogja torolni. Megfizet nekik azért, amit vele tettek, és azért, amit a
gyermekkel… a gyermekével akartak tenni. Megfizeti hálátlanságukat, árulásukat.
Most semmi más nem számított, csak a bosszú és Miriam. De nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Hamar elért az orvosi szobához vezető folyosóra. Odabentről beszélgetés zaja hallatszott.
Legalább három hang. Rebecca csak egy másodpercre torpant meg, amíg szorosabbra
fogja a konyhában szerzett kés nyelét és újból nekiindult.
Azok hárman odabenn – Dr. Jonas, Pan és egy harmadik férfi – még fel sem foghatták,
hogy valaki belépett, de Rebecca már rájuk is rontott. A kés lendült a nő kezében, és
reccsenve metélte át Pan torkát. A másik férfi és Jonas egyszerre kaptak fegyverük után,
de csak egyiküknek volt ilyenje.
Jonas káromkodva ragadott fel egy asztalon heverő fecskendőt fegyver gyanánt, míg a
másik férfi szemben a késsel zuhant el.
Rebecca szembe fordult a fecskendőt ádázul markoló doktorral, és kajánul elmosolyodott.
– Mosolyogj a kamerába! – hörögte, majd a gerilla kezéből elmart, frissen zsákmányolt
pisztoly tárát be leürítette Jonas fejébe.
Eldobta a kiürült fegyvert, és az asztalon fekvő, elaltatott Miriamhez ugrott. Óvatosan
felkarolta a kislányt, miközben szeme átrebbent a másik ágyon fekvő, lélegeztetőre
kötött Klanorre. Kezében a kislánnyal odalépett, és letépte a programozó arcáról a
lélegeztetőgépet.
– Fulladj meg, Klanor! – sziszegte, felmarkolta Pan pisztolyát, és jó néhány adagnyi
szintetizált harci drogot – lassan már ezen élt –, majd kiviharzott az orvosiból.
Nagyjából ekkor robajlott fel először az épület, a rezgés majdnem ledöntötte lábáról a
nőt.
– Megjöttek a kiborgok… menetrendszerűen! – reszelte komor elégtétellel, de egy percre
sem lassított.
A robaj még kétszer megismétlődött, és eddigre a harcban edződött gerilláknak számára
bizonyára nyilvánvalóvá vált, hogy robbanások hangjait hallják. Pillanatok alatt
elszabadult a pokol. Őrült kiabálás és rohangálás vette kezdetét. Mindenki fegyverét,
vagy szeretteit szerette volna mihamarabb maga mellett tudni. A kislányról és Rebeccáról
tudomást sem vettek.
A folyosókat emberek áradata tömítette el, és a tisztek kiabálása sem tudta megfékezni
az általános káoszt. Rebeccának eszébe sem volt hozzájuk csatlakozni.
Valahol felugatott egy géppuska, de a surrogásból ítélve egy plazma válaszolt. Sikoltás
nem hallatszott, de a gépfegyver néma maradt.
Rohadék kiborgok.
Rebecca átkönyökölte magát az áradaton, de minden erejére szüksége volt, hogy
magával ne sodorja. Arcok úsztak el előtte, ismertebbek és kevésbé ismertek. Férfiak,
nők és egy kevés gyermek. A legtöbbjük ijedt volt, vagy tanácstalan, de akadtak
közöttük dühtől eltorzultak is. Egyben azonban mindegyik megegyezett. Rebeccát nem
érdekelte tulajdonosaik sorsa többé.
Hamarosan egy oszlopokkal telezsúfolt, nyílt csarnokba érkezett, de nyomban
visszatáncolt onnan. Odabenn emberek és kiborgok csaptak össze – nyomasztó tény volt,
hogy a Gépek ilyen hamar bejutottak –, ő pedig ki akart maradni a dologból. Nem érzett
rá indíttatást, hogy életét kockáztassa ezért a bázisért és ezekért az emberekért.
Azonban a döntés, mint oly sokszor korábban, most sem az övé volt.
Hogy kik vették korábban észre, azt már nem tudta eldönteni, de szinte egy időben
osztotta meg a tüzét minkét fél. A kiborgok újabb ellenfelet látva benne, az emberek
pedig a saját személyes haragjuktól vezetve. Rebecca épphogy be tudta húzni a fejét,
mikor ólom és plazma egyszerre tépett ki hatalmas darabot a falból.
– Rohadnátok meg! – kiáltotta döbbent haraggal a nő, és hirtelen felindulásában vakon
megeresztett pár lövést a terem felé. Fogalma sem volt róla, talált-e, de háborgó
lelkének jólesett, hogy visszalőhetett.
Haragja gyomrában parázslott, és az, hogy egykori bajtársai még egy kiborgtámadás
közepén is képesek rá lövöldözni, végképp feldühítette.
– Jól van, seggfejek! – szűrte összeszorított fogai között. – Ti akartátok!
Miriamet lerakta a földre, előhalászott a zsebéből még egy adagnyi drogot, és a karjába
fecskendezte. Érezte, ahogy az adrenalin vad rohamokkal árasztja el a testét, a
vérnyomása az egekig szökik, és idegei görcsösen megfeszülnek. Reakcióideje
rémisztően megrövidült, és jelen pillanatban alig lehetett lassabb, mint egy kiborg.
Igaz, ez könnyen az életébe kerülhet. Ha nem kap pillanatokon belül agyvérzést,
megúszhatja napokig remegő kézzel és legyűrhetetlen fáradtsággal.
Mikor végül tíz másodperc múlva sem jelentkezett nála probléma, rámarkolt fegyverére
és nekilódult. Nem volt terve, mit fog tenni odabenn, csak az indulat meg a serkentő
dolgozott benne.
Odabenn változatlan lendülettel és dühvel tombolt a harc. Négy kiborg nyolc emberrel
szemben. Rebecca mégis az előbbiekre fogadott volna, ha éppen lett volna kedve
fogadni.
Első cél: fegyvert szerezni.
Szeme az egyik oszlop mögött rejtőző férfira villant. Az éppen kihajolt fedezéke
rejtekéből, kibiztosított egy gránátot, de eldobni már nem maradt ideje.
Rebecca villámgyorsan célzásra emelte pisztolyát, és a gránátba lőtt. A gerilla felsőteste
eltűnt a robbanásban, és az oszlop egy része is kőporként reppent szét a levegőben. A nő
vetődött – nem maradhatott nyílt téren a kiborgok miatt –, szinte látta a hasa alatt
elúszni a plazmát, és egyenesen a megcsonkított testre zuhant. Felmarkolta a nehéz
gépfegyvert, és felpillantott.
Noszferatuval nézett farkasszemet.
– Hoi, testvér! – hörögte a sebhelyes arcúnak. – Kösz a segítséget ott a kantinban!
– Dögölj meg! – sziszegte a férfi, és arca még torzabbnak tűnt, amikor dühös volt.
Szemében mégis félelem csillant.
Nem meglepő. Rebecca úgy festhetett, mint egy sírból kikelt, bosszúszomjas tetem.
Feldagadt, vérmocskos arcán püffedten lüktettek a szétrobbanás határán táncoló erek,
egyetlen látható pupillája szokatlanul tág volt, szemfehérjét pedig vörösre színezte a
hihetetlen magas vérnyomás okozta bevérzés.
Azonban a döbbenet ideje gyorsan elszaladt, és eljött helyette a cselekvésé.
Egyszerre mozdultak, és talán egymásba is ürítik a tárat, ha nem épp akkor toppan
közéjük egy kiborg. Így a kiröppenő golyók nagy részét ő kapta. Az ólommagok
csattanva pattogtak páncélzatán, olykor át is ütötték azt, de meg nem állították a Gépet.
A kiborg a nő szerencséjére Noszferatu felé mozdult, hisz ő maga nem talált
hirtelenjében menedéket. Azonban azt már nem várta ki, hogy a gép dolga végeztével
felé forduljon. Megtámasztotta hátát a szétrobbant oszlopcsonkon, és az egész tárat a
kiborg hátába ürítette.
A krómszínű hátpáncél fémzúzalékká nyomorodott, de a Gépnek még így is volt ereje
megfordulni. Rebecca csalódottan üvöltött fel, a szer keltette hihetetlen agresszió volt ez,
és a kiborg arcába vágta a nehéz géppuskát.
A Béta mégsem lőtte le. Valaki végre észrevett hogy a Gépek már az emberek
védvonalán taposnak, és hátba lőtte egy öblös hangú tankvadász puskával. Pontosabban
eltüntette a felsőtestét.
Rebecca immáron másodjára nézett farkasszemet valakivel. Ezúttal Stan volt az. A nő
tekintete akaratlanul a hat láb hosszú csőre villant, amely most egyenesen felé meredt,
majd vissza Stan arcára. Tudta, hogyha ezzel az ágyúval rálőnek, felsőteste gyakorlatilag
megszűnik létezni. Márpedig ha a férfi látta nagybelépőjét a terembe, neki vége.
De Stan nem lőtt rá. Ehelyett bizonytalanul rámosolygott, aztán feltartott hüvelykujjával
elégedetten jelezte, hogy elégedett a lövésével.
Rebecca nem hitt a szemének.
Hát van még, aki nem akarja nyomban kibelezni, amint meglátja? Esetleg egyszerűen
nem látta, ahogy felrobbantja gerillatársát egy jól irányzott lövéssel Vagy a férfi felfogta,
hogy a közös ellenség veszélyesebb, és a fegyverszünet csak az összecsapás végéi tart?
Nem volt ideje végigfejteni gondolatai szálait. Először is a hidegfejű mérlegelés nagyon
lassan ment jelen állapotában, másrészről pedig ismét a nyakukon voltak a kiborgok.
Noszferatu mégsem halt meg. Rebecca az egyik oszlop tövében látta felvillanni alakját,
és úgy suhan át két oszlop között jellegzetes, hosszú lódenkabátjában, mint valami
jelenés, vagy kísértet.
Vele párhuzamosan egy párducalkatú fekete nő haladt, arca körül veszettül csapkodtak
sötét hajfonatai.
Tabitha!
A kiborgokat egy pillanatra megzavarta a párhuzamosan haladó emberek látványa. Nem
tudták pontosan felmérni a veszélyességüket, hisz az eliminálási prioritást mindig a
célpontok távolsága, mérete és fegyverzete alapján állították föl.
De Noszferatu és Tabitha hasonló termetükkel, és egyenlő távolságukkal nem adtak
támpontot a Gépnek, mint ahogy azt sem várták ki, hogy a kiborg véletlenszerűen
döntsön. Két oldalról vették tűz alá a Bétát, és az hamarosan ki is dőlt társai közül.
Az embereknek nem volt túl fényes a helyzetük. A maradék két kiborg irtózatos tűz alá
vette az egy csoportba szorult négy gerillát, akik hely híján nem menekülhettek. Hárman
nagyon gyorsan meghaltak, a negyedik csak megsebesült, bár harcképtelenné vált.
Rebecca felajzott idegei mozgásba lendítették testét. Amit eltervezett, nehezen
kivitelezhető volt, de bízott már magában. Csinált már ennél merészebb manővereket is.
Például tegnap a stúdiónál.
Átszáguldott a termen, és tigrisugrásban vetődött, egyenesen a két kiborg közé. A gépek
megfontolt határozottsággal fordultak felé. Rebecca szinte látta, ahogy vörösen parázsló
szemeik meghatározzák teste pontos koordinátáit, haladási sebességét, repülésének ívét
és mindezen adatok birtokában kezükben csillanó halálos plazmafegyvereikkel leszedik a
levegőből.
Nem így történt.
A tankvadász újfent belerobajlott a harc zajába, derékmagasságban szétszaggatta az
egyik kiborgot, a másikat pedig csípőtájékon zúzta össze. Az első Gép megsemmisült, de
a második üzemképes maradt, bár a földre zuhant.
Azonban ennyi haladék már elég volt a nőnek.
A plazmafegyver, amelyet a lemészárolt gerillák, egyike használt korábban, immáron az
ő birtokába került. És ha egyszer ott volt, hát tüzelt is vele.
A földre zuhant kiborg már nem állhatott fel többé.
A kényelmetlen rész azonban csak most jött.
Rebecca szorosabbra fogta a plazmakarabélyt, és végignézett előmerészkedő
gerillatársain. Stan a tankvadásszal a kezében lépett közelebb, és a nő csupán
remélhette, hogy a csöve csak véletlenül mutat pont rá.
Noszferatu verejtékező arccal sétált ki a terem közepére, kezében géppuskával.
Lódenkabátja szárai denevérszárnyként táncoltak mögötte.
Tabitha elő sem bújt, csak hajfonatokkal teli feje villant elő az egyik oszlop mögül.
– Hát itt vagyunk, Nomád – reszelte Noszferatu, szemei gyanakvóan szűkültek össze,
mintha máris azt várná a nőtől, hogy régi spagetti westerneket majmolva felkapja
csípője mellé eresztett fegyverét és lőjön.
– Kösz, de látok… minden látszat ellenére – morogta Rebecca. Hangja kezdett kásás lenni
a torkára gyűlt váladéktól. Szintén a szer mellékhatása. – Nem végeztetek elég alapos
munkát.
– Nem végeztünk – bólintott a férfi. – De még pótolhatjuk. Úgyhogy hadd javasoljam,
hogy tedd le azt a fegyvert, míg arra nem kényszerítesz minket, hogy megvédjük
magunkat!
Rebecca szeme a Stan kezében meredő ágyúra villant. Nehéz fegyver volt. Baromi
nehéz. Azért volt állványa. Vajon a férfi meddig tudja még tartani? Lám, máris mintha
korhadt volna egy kicsit a csöve.
– Azt hiszem, mielőtt kiszolgáltatom magam nektek azzal, hogy eldobom ezt a
méregdrága fegyvert, váltanunk kellene néhány szót!
Kintről újabb robaj szűrődött be, de Rebecca szeme meg sem rebbent, Az idő neki
dolgozott… minden szempontból.
Nem az ő Bázisát rombolják le a kiborgok, és nem is az ő keze fárad egyre inkább.
– Már megtettük! – Noszferatu szeme idegesen villant az ajtó felé, mintha azt várná,
nyomban betoppan rajta egy kiborg.
– Nem, még nem tettük meg – felelte higgadtan a nő, pedig a droggal ereiben nehezére
esett higgadtnak lenni. – Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogyha
büdös barbárok módjára tartotok boszorkányégetést, és vélt okoktól, meg alaptalan
gyanúsítgatásoktól indíttatva agyonvertek bárkit, egy fokkal nem vagytok jobbak
azoknál, akik megtámadták a Bázist.
Noszferatu arca összerándult haragjában.
– Milyen jogon mersz okoskodni, Nomád?! Idehozol egy sugárfertőzött mutánst, aki a
nyakunkra csődíti a Gépeket, mindezt úgy, hogy még tudsz is róla! És még neked áll
feljebb?!
Most már Rebecca türelme is elfogyott.
– Na idefigyelj, te pöcs! – sziszegte. – Hogy merészelsz pálcát törni egy olyan ügyben,
amiről még csak halvány lila fingod sincs?! Úgy táncolsz, ahogy Klanor fütyül, de azt
hiszem, ennek már vége. Klanor halott, és hamarosan ti is azok lesztek az egész Bázissal
egyetemben! Nem én akartam így, de ha ti így álltatok a dologhoz, hát tőlem aztán
rendben! Én a magam részéről elmegyek, ti pedig tesztek, amit akartok!
Azonban a nőnek eszébe sem volt elmenni. Még nem. Tudta, hogy Noszferatu és a
többiek úgy sem engednék.
Szemével ismét az ágyúra pillantott, s úgy döntött, most már elég mélyen van a csöve.
Gyorsabban mozdult, mint ahogy azt bárki a teremben felfoghatta volna, gondosan
ügyelve arra, hogy ha esetleg Stan reflexből meghúzza a ravaszt, a golyó a lába alatt
süvítsen el. Aztán higanyként egybefolyatva a mozdulatot a plazmafegyver csövét Stan
arcába csapta, és meghúzta a ravaszt.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi feje gyúlt volna plazmasínű fényre, akár egy
karácsonyfaizzó aztán a plazmalövedék szisszenve repült ki koponyája túloldalán, és a
mozgási energia vitte magával a pernyévé égett fejet is.
Noszferatu felordított és lőtt. Rebecca látni vélte, ahogy a golyók levegőpalásttal
ékeskedve lassan úsznak felé, de pontatlanok voltak és a mögötte lévő falba csapódtak,
vakolatdarabkákat fröccsentve szét.
A golyók számolatlanul repültek a géppuska csövén, aztán hirtelen üresen kattant a
fegyver.
Rebecca ekkor pörkölte meg a sebhelyest egy, két, három plazmasugárral. A lódenkabát
plazma lyuggatta cafatjai puhán terültek el Noszferatu hamvai mellett.
Rebecca most az oszlop felé pillantott, de Tabitha továbbra sem mozdult ki fedezékéből,
ahová a lövöldözés kezdetén vetődött. Rebecca csak rémült zihálását hallotta.
A nő lassan lehajolt a tankvadászért, és nyögve emelte célra.
– Tűnj innen, Tabitha! – kiáltotta neki. – Ez az utolsó esély, amit tőlem kapsz!
– Kapd be, Nomád! – ordította vissza a fekete nő. Hangjában több volt a félelem, mint az
elszántság. – Kapj el, ha tudsz!
Bátor.
– Ha legalább hátranéztél volna! – morogta Rebecca fejcsóválva az orra alatt, aztán
meghúzta a ravaszt.
A tankvadász átlőtte az oszlopot, aztán vérpermettel ékeskedve szaladt át Tabitha
testén, majd be egy újabb oszlopba, míg végül a mögötte lévő fal állította meg. De az is
lehet, hogy annál is tovább ment. Rebecca ugyanis a folyosóra már nem látott ki innen.
– Megszakad a szívem érted! – mondta a puskának, aztán ledobta a földre. Túl nehéz
volt ahhoz, hogy hatékony legyen vele. Helyette a plazmafegyvert válaszotta inkább.
Még egy utolsó pillantást vetett a teremre, aztán Miriamet felmarkolva ismét nekivágott a
folyosók útvesztőjének.
Bármerre járt azonban, csak a pusztulást és a káoszt látta maga körül. Az egyik
teremben egy V-12-es robbantotta fel magát, tucatnyi nőt és férfit szaggatva apró
darabokra. Egy másik folyosón fegyvertelen civilek szorultak kiborgok csapdájába, és
azok úgy mészárolták le őket, mint a birkákat. Rebecca szeretett volna segíteni nekik, de
nem tehette.
Volt más, amiért aggódnia kellett. Ideje érte mennie. Egy ostromlott bázison átjutni nem
egyszerű dolog. Már csak a lelki erőpróba miatt sem. De míg az átvészelhető, ha az
ember egyszerűen kizárja tudatából a látványt, addig lehunyt szemekkel nem lehet
semmissé tenni a kiborgokat. Azaz meg lehet próbálni. Csak a túlélés nem szavatolt.
Rebecca nem próbálkozott sem egyikkel, sem másikkal. Neki fontosabb volt a gyermeke
és a saját biztonsága. A lelkiismeretével pedig ráért akkor számot vetni, amikor
túllesznek a közvetlen életveszélyen.
Egy újabb kereszteződés következett, immáron a sokadik. Szerencsére Rebecca vándor
természete már akkor megmutatkozott, amikor még aktív bázislakó volt, így jól ismerte
a folyosók kusza szövevényét.
Ha jobbra indulna, a pihenő felé jutna, ha balra, akkor pedig a mosdók következnének,
de neki egyenesen, az auditórium felé kellett haladnia. Az előadóteremben számos
oktatást végighallgatott ő is, lévén itt folyt a katonai és elsősegély képzés is, de
nagyobbrészt a gyerekek tanítását végezték ebben a helyiségben.
Javarészt praktikus tantárgyakat tanítottak, úgy mint a számtan, vagy a kémia, és
hanyagolták a fölösleges pluszt, amit mondjuk az irodalom nyújthatott. Sokkal többet ért
egy mérnök, mint egy poéta. Még akkor is ha a társadalom így nem lesz más, mint
szakbarbárok gyülevész hordája.
A tanterem – Rebecca már meg sem lepődött rajta – romokban hevert. Egy kormos,
letisztult lyuk középen, és a sugárban szétszaladó koromcsíkok mentén a lég nyomás
által elsodort asztalok és székek roncsai.
A füst még ott lebegett a mennyezet alatt, és egy-két bátortalan lángocska is táncolt a
törött fadarabokon. Rebecca szemébe könnyet csalt maró szaga.
Szemeit végighordozta a helyiség falai között, és a szívébe fájdalom költözött attól, amit
látott. A földön megégett és megcsonkult tetemek hevertek. A legtöbb test alig nagyobb,
mint az ölében tartott Miriam.
Halott gyerekek, akiket szüleik itt szerettek volna biztonságban tudni. Biztonságban…
Rebecca szájába keserű íz gyűlt, talán a füst miatt. Most érezte először felelőssége teljes
súlyát mellkasára nehezedni. Amíg csak a hálátlan gerillákról volt szó, semmit nem
jelentettek neki a történtek, semmit ne jelentett a Bázis pusztulása.
De a gyermekek egy más téma.
Ők ártatlanok voltak ebben a háborúban. A legnagyobb áldozatai és a legnagyobb
vesztesei annak.
Rebecca szorosabban ölelte át saját gyermekét. Ha másképp történnek a dolgok,
valószínűleg az ő Miriamje is itt bújt volna a többi gyermekkel együtt. S akkor most ő is
halott lenne.
Rebecca megborzongott a gondolatra.
Miriam, mint halott. Megtalált gyermeke…
Szemébe könnyek szöktek. Megrohanták az emlékek.
Gyermek volt még ő is akkor, amikor ez az átkozott háború elkezdődött. Soha nem felejti
a rettegést. Reszketve ült a TV előtt, míg szülei kapkodva pakolták be a holmikat
hatalmas bőröndökbe. Riadt tekintetű, babaarcú bemondónő kommentálta az
eseményeket.
„A bomba becsapódása beláthatatlan pusztítást végzett a Nyugati Parton. Los Angeles és
San Francisco romokban hever. A halottak száma milliókra tehető…”
Milliókra.
Még kimondani is borzalmas.
Ezek a gyerekek ugyanúgy rettegnek, mint ahogy ő rettegett annakidején. Egymáshoz
bújva kuporogtak, és hallották a kintről beszűrődő zajt. Sikolyok, fegyverek dörgése…
szörnyű lehetett.
– Segítsen valaki… kérem… – A hang gyenge volt és elgyötört, Rebecca mégis
összerezzent rá.
Vadul kereste a forrását, míg végül rálelt a lányra, egy halom égett fahasáb alatt.
Karcsú, magas teremtés volt. Egész biztosan betöltötte már a tizennegyedik életévét, de
meglehet, volt már tizenöt is, Rebecca számára azonban mégis gyerek.
Szabad kezével lehajigálta róla az izzó fadarabokat, azzal sem törődve, hogy az
összeégeti tenyerét, a lány fölé hajolt… és elborzadt.
Az, hogy a lány még élt és magánál volt, a csoda határát súrolta. Ugyanis nem voltak
lábai, csak két véres csonk meredezett combtájékon.
– Asszonyom… – nyöszörögte a lány, vérmocskos arcában esdeklően csillogtak barna
szemei. – Mi történt velem? Nem érzem… nem érzem a lábaimat! Kérem… mi van a
lábaimmal?
Rebecca reszkető kézzel nyúlt a cakkos szélű csonkhoz. A lábak alatt töménytelen
mennyiségű vér gyűlt össze. Túlontúl sok.
– Azt hiszem… azt hiszem, eltörött – hazudta elcsukló hangon.
A lány arca megrándult, mintha mosolyogni akarna. Vagy a fájdalom kínozná.
– Akkor rendbe jön… Rendbe fog jönni, igaz?
Rebecca mosolyt próbált erőltetni az arcára.
– Egész biztosan rendbe fog jönni – súgta halkan.
Egy darabig csend telepedett a teremre, csak a tüzek ropogtak halkan.
– Egy picit… fázom és álmos vagyok…
– Hát aludj kicsit! – Rebecca finoman simított végig a lány arcán.
A fiatal lány zavartan harapta be az ajkát, mint aki még mondani akarna valamit.
– Ne haragudjon, nekem… kellett volna rájuk vigyáz… vigyáznom, de nem tudtam
megvédeni őket – bökte ki végül, és szája sírásra görbült. – Én…
– Csitt – torkolta le Rebecca lágyan. – Senki sem hibáztat téged, kicsim. Semmi baj.
A lány hálásan nézett vissza rá, és ismét közéjük telepedett néhány másodpercre a
csend.
– Az Ön gyermeke – pillantott később a lány a kis Miriam felé.
– Az enyém, igen – felelte a nő halkan.
A vérmaszatos száj újból megrándult. Most már egész biztos, hogy mosolyogni akart.
– Gyönyörű gyermek…
Rebecca elmosolyodott. Bánatos mosoly volt ez.
– Köszönöm.
– Megmondja… megmondja majd édesanyámnak, hogy itt vagyok? Megmondja neki, ha
ennek vége?
Rebecca szomorúan bólintott.
– Persze, hogy megmondom – bátorítóan szorította meg a lány kezét. – Csak mondd el a
neved!
– A nevem… a nevem Alyssa Klanor – súgta a lány fáradtan és lehunyta a szemét.
Többé már nem is nyitotta ki. De talán jobb volt így.
Bár ha még képes lett volna utoljára Rebeccára nézni, akkor sem biztos, hogy értelmezni
tudta volna annak vonásait. Ezek a vonások ugyanis egyszerre voltak elborzadtak,
bűntudatosak, de mindenek fölött keserűek.
Rebecca csendesen fúrta Miriam aranyszőke hajába arcát, és sokan azt hitték volna,
elaludt, ha nem látják görcsösen rángatózó vállát. Pedig csak keservesen sírt. Kiengedte
a gőzt. Máshogy nem lett volna képes újra nekivágni az útnak.
Odakinn egy kegyetlen, ostoba háború folyt. Egy háború, aminek számtalan áldozata volt
és még rengeteg lesz. Ártatlanok és kevésbé ártatlanok. A háború rettenete nem
válogatott.
Rebecca már csak azért imádkozott, hogy a lelke bírja…
12. Menekülés

Rebecca feldúltan tört át egy újabb menekülő tömegen, és hamarosan már üres
folyosókon lépdelt. El kellett jutnia a raktárakhoz, mert felszerelés nélkül nekivágni a
lepusztult városnak kész öngyilkosság. Egy percig sem akart tovább maradni a Bázis
területén, mint ameddig feltétlenül szükséges. Túl sok fájdalom gyűlt már össze a falak
között. Túlzottan mardosta már a bűntudat.
Egy újabb kanyar után azonban szinte beleütközött Chow-ba. A két nő nem teketóriázott.
Kérdés vagy gondolkodás nélkül felismerték az ellenfelet a másikban. Rebecca a
plazmafegyvert emelte rá, de Chow egy lendületes rúgással lefegyverezte.
Rebecca nyomban hátraszökkent, és a földre csúsztatta a kábult kislányt. Nagyjából
ennyi ideje maradt, mert Chow már ugrott is utána. A kisebb termetű keleti nő keze-lába
úgy járt, mint a szélmalom. Lendületes, köríves mozdulatai szinte egybefolytak, és
Rebeccának minden harctéren szerzett ügyességre szüksége volt, hogy ki tudjon térni
előlük, vagy háríthassa őket. Még a drog sem segített neki eleget.
Chow forgó rúgással próbálta kisöpörni a lábát, de Rebecca átszökkent a kaszáló lábak
fölött és még ugyanezen lendülettel arcon rúgta a kínait. Amaz hátrazuhant, de nyomban
át is pördült a válla fölött és a következő pillanatban ismét talpon állt.
Előreszökkent és három gyors ütés mért Rebecca arcába, majd egy rúgást a térdére és
az ágyékába. Rebecca összegörnyedt, mire egy lecsapó sarok puffant a tarkóján, amitől
az a földre zuhant. Valamiért úgy: érezte, nyomban tovább kell gurulnia és jól is tette.
Ahol az előbb a feje volt, most Chow talpa csapódott elemi erővel a földnek.
Rebecca kihasználta a pillanatot, megragadta Chow bokáját, és teljes erejéből
megrántotta. A vékony kínai elzuhant, Rebecca pedig nyomban egész testsúlyával
rágördült. Immáron övé volt az előny. Felhasználhatta nagyobb testsúlyát és izomerejét.
A kínai vergődve próbált kiszabadulni alóla, de nem bírt. Rebecca lefogta mindkét kezét,
fenekét Chow combjára súlyozta, és módszeresen elkezdett az így mozgásképtelenné tett
nő arcába fejelgetni. Chow ellenállása már a harmadik fejelésnél megszűnt, az ötödiknél
pedig nem mozdult többé. Az orrcsontja felszaladt egész az agyáig.
Rebecca feltápászkodott a nőről, felvette elrúgott fegyverét, újra magához ölelte a
kislányt és nekiindult. Gyorsan haladt, és valamivel óvatosabban is. Nem magért
aggódott. Az ő teste ugyan a végkimerülés határán senyvedett, de a fájdalom-csillapító –
ami valójában teljesítményserkentő drog is volt egyben – dolgozott benne, különben
Chow erőteljes csapásai és kellemetlenül pontos rúgásai rég letaglózták volna. Ő sokkal
inkább Miriamet féltette. Megpróbált hát addig zárt folyosószakaszokon haladni, amíg
lehetősége nyílott rá, de halogatni az elkerülhetetlent nem lehetett. Az eddigi járat éles
balkanyart vett, ahol egy tágasabb szobán kellett volna átvágnia.
A nő lopva kikukkantott, de nyomban vissza is kapta a fejét. A robosztus férfi, aki a
szoba ajtajában nézelődött egy halálos kinézetű plazmakarabélyt szorongatva, minden
volt, csak nem emberszerű. Arca rezzenéstelen maradt annak ellenére, hogy mögötte
véres csata dúlt. Nem próbált fedezékbe bújni, meg sem rezzent, ha egy-egy eltévedt
golyó tenyérnyi darabokat harapott ki az ajtófélfából, vagy a falból. És az sem zavarta
különösebben, hogy a mellkasából egy alkarnyi hosszúságú vasrúd meredezett hetykén.
Egy rohadék Alfa!
Rebecca újból kihajolt, felemelte a fegyvert és… semmi nem történt. A puska nem
működött. Hogy Chow rúgása tette tönkre, vagy egyszerűen kifogyott a plazma, az már
részletkérdés volt. A nő nem tudta, hogy mitévő legyen. A szoba túloldalán folytatódott
az egyetlen folyosó, amely a raktársorba torkollott, így a helyiséget nem kerülhette el.
De felszerelés nélkül egy hosszabb útnak nekivágni őrültség volt.
Mint ahogy fegyvertelenül nekiesni az Alfának is az.
A kétségbeesett hezitálásnak Miriam mozgolódása vetett véget. A kislány bágyadtan
nyitotta rá világra szemeit, és megpillantotta Rebecca sebesre vert arcát. Mielőtt
felsikolthatott volna, a nő a szájára tapasztotta kezét, és fejével a terem felé intett.
Miriam kíváncsian pislogott abba az irányba, de nem sok ideje volt nézelődni, mert
Rebecca visszahúzódott a kanyar fedezékébe. Egy pillantás erejéig még így is látta a
termetes férfit egy vasrúddal a mellkasában.
– Robot? – Ezt a kérdést nem mondta ki hangosan, csak a szájával tátogta.
Rebecca rábólintott.
– Majd én elintézem – motyogta a kislány, és addig, mozgolódott, míg ki nem fúrta
magát a nő kezeiből. Kicsit bágyadt volt ugyan, de ahhoz nem eléggé, hogy ne próbálja
meg a szerencséjét. – Én is képes vagyok rá, Suttogó – szűrte összeszorított fogai
között, majd egy határozott lépéssel kitoppant a kutakodó kiborg elé. Rebecca nem
akadályozta, nem tudta megakadályozni benne. Valami belső ösztön azt súgta neki, adja
meg a kislánynak az esélyt. Hogy nem lesz semmi baj. Így csupán megdelejezetten
bámult utána, izzadó tenyerében megszállottan markolászva a kis kaliberű – pisztolyt.
Az Alfa nem teketóriázott. Amikor meglátta a gyermeket előlépni a sarok mellől, nyomba
fordította plazmavetője csövét felé, de…
Megakadt a mozdulat közben, majd darabosan újra megfordult, az ajtó felé lépett és a
plazmafegyvert kitartva megállt ott. Mintha fedezné a kislányt.
Miriam felszabadultan kacagott.
– Megcsináltam! – kiabálta diadalittas hangon. – Látod, Suttogó? Megcsináltam!
Rebecca előóvakodott a fedezékből, tekintetét azonban az Alfára szegezte, míg a
kislányhoz óvakodott. A gyermek felé fordult.
– Gyere nyugodtan, Rebecca! – csicseregte. – Látod, nem bánt már!
Rebecca azért továbbra sem nyugodott meg igazán. Szemei folyton a mozdulatlanul álló
kiborgra tévedtek. Volt valami megfoghatatlanul ijesztő abban, hogy el kellett sétálnia
egy működőképes, plazmával felfegyverzett gép mellett néhány lépésnyire. Olyan ez,
mint belemosolyogni egy tank csövébe, vagy lebámulni egy felhőkarcoló romjairól,
miközben az ember csak a sarkaival támaszkodik az omlatag peremen. Hátborzongató!
A kiborg váratlanul megmozdult, és ettől Rebecca majdnem hanyatt esett ijedtében. A
plazmafegyver idegőrlő szisszenéssel okádott ki magából néhány gyilkos csomagot, és
odakint egy Béta olvadt alaktalan csomóvá.
A nő végre megtalálta a hangját, és a túloldali ajtó felé vezényelte a gyermeket. Sietve
szedték a lábaikat, és meg sem álltak addig, amíg el nem érték azt a vaskos fémajtót,
amely a raktárba vezetett. Máskor itt egy őr posztolt, és az ajtót zárva tartották, ám
most vészhelyzet adódott. Valószínűleg az őr éppen a kiborgokkal hadakozik, a raktárajtó
pedig a fegyver és muníció pótlás lehetősége miatt maradt nyitva. Nincs annál
bosszantóbb dolog, ha az ember sarkában kiborgok lépdelnek, ő pedig a kulccsal
bíbelődik.
Rebecca belesett rajta, de mikor látta, hogy senki nincs benn, belépett és rögtön a
fegyverszekrényhez sietett. Meg sem lepődött, mikor ezt is nyitva találta, igaz, tartalmát
már jócskán megvámolták a gerillák.
Még így is talált odabenn egy géppuskát – valaki bizonyára túl nehéznek találta ahhoz,
hogy magával vigye –, egy nagyobb kaliberű pisztolyt és pár darab gránátot, amit hamar
birtokba is vett.
Aztán elpakolt egy lámpát – súlyos, akkumulátoros darab volt –, némi kötszert és pár
apróbb, hasznosnak vélt holmit, ami jól jöhet még a későbbiekben.
Mindezeket belegyömöszölte egy nagyobb hátizsákba, aztán ő maga is nadrágot és pólót
cserélt, kiválasztva pár jellegtelen színűt a sarokban dohosodó ruha halomból, illetőleg
pakolt pár kisebbnek tűnőt Miriam számára.
A batyu hamarosan úgy kerekedett, mint valami labda, és Rebeccának be kellett látnia,
nem is olyan könnyű.
– Még el kell mennünk a kantinba, kicsi! – mondta a kislánynak. – Szükségünk lesz
élelemre az úthoz. Talán abból találni a legkevesebbet odakinn.
– Mégis, hová megyünk, Rebecca?
A kislány kérdésében nem volt semmi beugrató, semmi, amire ne létezett volna válasz,
de Rebecca hirtelenjében nem tudott rá mit mondani.
– Fogalmam sincs, kicsi csillag, de majd csak találunk valamit. Bízz bennem!
A kislány odalépett és átölelte.
– Bízom benned, Rebecca – súgta halkan. – Bízom; benned.

A visszafelé út jóval zökkenőmentesebben haladt, mint a raktárba vezető korábbi. A

teremben hagyott kiborgot – a kiborgjukat – már darabokban találták. Az ajtó és a
körülötte lévő fal is hiányzott egy tekintélyes darabon. Vélhetően gránátot hajított rá
valaki.
Rebecca ugyanazt a kerülőutat választotta, amit korábban is megtett már a kantintól
idáig. Haladás közben kénytelen volt megállapítani, hogy odakint erősen csendesedett a
harc zaja, amiből a nő arra következtetett, hogy az emberek vagy elbuktak, vagy a már
jól megszokott gerillatechnikát használva fedezékből próbálják levadászni a gépeket.
Sok sikert nekik hozzá.
A statisztikák szerint az a Bázis, ahová legalább egy kiborg bejutott, elbukott. Ide pedig
nem csupán egy kósza felderítőegység, vagy egy őrjárat valamely tagja tévedt le, hanem
egy erősen felszerelt támadóalakulat. Tucatnyi harctéri egység, megannyi Ezüsthernyó,
egy-két Alfa, odafönn pedig Vadász-Gyilkosok földön és levegőben egyaránt. Kilátástalan
harc.
És arról sem szabad elfeledkeznie, hogy még nekik is át kell törniük valahogy a fenti
vesztegzáron.
Míg ezen gondolkodott, már jelentékeny utat megtettek. Kikerülték Chow hulláját,
elhaladtak az orvosi helyiség előtt, majd pár kereszteződés után rátértek arra a
folyosóra, amely egyenesen a kantinhoz vezetett.
Itt találtak rá Sapphiróra. Pontosabban arra, ami a nőből maradt. A megcsonkolt testnek
hiányzott a derékalatti része és csúnyán roncsolódott az egyik karja. Plazma és még
valami más. Talán egy V-12-es.
Rebecca nem igazán tudta, mit érezzen. A harag még mindig ott bujkált a lelkében, de
most, hogy Miriam, a lánya immáron mellette volt, enyhült kissé. Megértette Sapphirót,
megértette indítékait, csak éppen hálás nem tudott értük lenni. De rosszat soha nem
kívánt barátjának. A halált pedig főleg nem. Még akkor sem, ha ilyen csúnyán becsapta.
Némán leguggolt mellé, és lezárta a megüvegesedett szemeket. Finoman végigsimított a
selymes tapintású, hullámos, fekete hajzuhatagon és a kín barázdálta homlokon.
– Ég áldjon, Sapphiro! És az Úr bocsásson meg neked!
Mélyet sóhajtott, majd erővel elszakította tekintetét a látványtól, és a puskát újra kezébe
fogva elindult a kantin felé. Csak néhány lépés után vette észre, hogy Miriam nem követi.
A kislány szintén a nő fölött állt, és bánatos szemekkel bámult le rá. Aztán – utánozva
Rebecca gesztusait – ő is leguggolt, és megsimogatta a sötét fürtöket. Rebecca
elgondolkodva nézte a különös jelenetet, de egész addig nem értette, miért gyászolja
olyannyira a gyermek az orvosnőt, míg az meg nem szólalt.
– Nem haragszom rád igazán azért, amit tettél! Megbocsátok neked! – súgta Miriam a
halottnak. – Most különválnak a mi útjaink is, ahogy Rebecca és Sapphiro útjai
különváltak. Menj és légy boldog a Mennyországban… mert tudom, hogy oda kerülsz.
Miriam keserűen elmosolyodott, felemelkedett halott mellől, de egy pár lépés után még
visszafordult.
– És én is szerettelek, Suttogó! – mondta síri hangon, aztán elfordult, és visszazárkózott
Rebecca mellé.
Rebecca nem kérdezett semmit. Úgy gondolta, meg értette a jelenetet. Kettejüknek
ugyanaz volt a végzetük. Ahhoz, hogy egymásra találjanak, le kellett mondani
barátaikról.
És ők megtették.

A kantinban nem is egy, hanem egyenesen három T-700-as kutatott túlélők után.
Titánium testükön halvány visszfényt vert a halogénizzók fénye, vörös szemük hol
felparázslott, hol pedig elhalványult. Úgy bolyongtak a szétszóródott bútordarabok
között, mint sírból kelt, kóborló halottak.
Rebecca és Miriam a sarokba húzódva figyelték őket, de sokáig nem bujkálhattak előlük.
A Béták mozgása nem sokkal azután, hogy ők lekuporodtak fedezékükbe, sokkal
határozottabbá, sokkal célorientáltabbá vált. Mint a kopók, akik szagot fogtak, indultak
az ajtó irányába, ahol a két ember megbújt.
– Tedd a dolgod, kicsim, én is teszem a magamét! – súgta Rebecca a lánykának és tudta,
ennél több magyarázat nem kell. A kiborgok előbb-utóbb úgyis detektálták volna a
kislányból áradó rádióhullámokat, akkor már miért ne legyenek ezek az áruló hullámok
célirányosak?
Miriam még mélyebbre húzódott, és behunyta a szemeit, hogy jobban tudjon
koncentrálni a fejében monoton zúgó zajokra. Régóta ott voltak már, de mindezidáig azt
hitte, hogy a szél zúgása ivódott be annyira a gondolataiba, hogy sem éjjel, sem nappal
nem szabadulhatott tőle. Csak akkor vált egyértelművé a zaj kiléte, mikor azon a
reggelen, amikor Rebecca… az édesanyja oly sokáig aludt, elbeszélgetett Sapphiroval.
Sapphiro elmondott neki mindent, de arra kérte, ne mondjon a beszélgetésről
Rebeccának semmit. Ő akarta megosztani a gerillával, de azt nem tudta, hogy volt-e rá
ideje… remélte, hogy igen. Miriam leste ugyan Rebecca viselkedését, de a nő egyelőre
nem adta tanújelét annak, hogy mindenről tudna.
A Zaj!
Immáron hevesebbé vált, mint mindig, ha robot járt a közelében. Olyan volt, mint egy
beszélgetés, és ha Miriam nagyon koncentrált, még azt is ki tudta venni, miről van szó.
Persze ezek a „beszélgetések" nem olyanok voltak, mint amilyet ő és Rebecca folytattak
néhanapján… ezek sokkal inkább parancsok voltak. Utasítások, amit eleddig Miriam a
Keresztember parancsainak vélt. De ha a Keresztember Isten Fia, Jézus, akkor ki
instruálja a robotokat? Kinek a hangját hallja zúgni, bömbölni a szélben? Kié az a mély,
erőteljes orgánum – mert más nevet nem tudott adni a zúgás erősödésének és
gyengülésének –, amelyik állandóan az ismeretlen jelforrás felkutatását sürgeti? Ki az,
aki rá vadászik?
HŐKÉP-ELEMZÉS! – recsegte az éterből a hang, valamelyik robot hangja, és Miriam, bár
nem tudta, mi az a hőkép, sejtette, hogy a gép Rebeccát vehette észre. Gondolatait a
robotra irányította, arra koncentrált, hogy az rálőjön a másikra. Nem adott utasítást,
nem ismerte a robotok szavait, ő csupán érzeteket továbbított, de úgy tűnt, ez pontosan
elég. Így látta Suttogótól, hát így tett ő is.
ELEMZÉS FELÜLBÍRÁLVA, AZONNALI TŰZPARANCS A LEGKÖZELEBBI 700-AS
VERZIÓSZÁMÚ HARCTÉRI EGYSÉGRE.
A kiborg fordult és lőtt. Pontosan, mint általában. A plazma még a titániumot is
megolvasztotta, igaz, kettő kellett belőle, mire a másik Béta harcképtelenné vált.
Eközben Rebecca sem tétlenkedett. Hosszú sorozatot eresztett meg a leghátsó, ám
gyorsan felzárkózó 700-as felé, és a biztonság kedvéért még egy gránátot is
hozzávágott. Mindez azonban kevés lett volna a Miriam uralma alatt tartott kiborg
plazmalövedékei nélkül. Végül ez a Béta is lehanyatlott.
– Tudod még tartani, kicsim? – kérdezte Rebecca és Miriam bólintott.
Nem esett különösebben nehezére irányítani őket, hisz csupán egyszer kellett felülbírálni
az utasításokat, várakozásra utasítani a robotot, és onnantól az – a mély hang újabb
parancsáig – csak rá hallgatott.
Miriam már korábban hallotta Suttogótól, hogy a Keresztember – vagy bárki is az, aki őt
helyettesíti – minden esetben képes felülbírálni Suttogó – és immáron Miriam –
utasításait. Remélte, hogy most ez a valaki nem akar beleavatkozni a dolgok folyásába,
mert különben komoly bajban lesznek… nagyon komoly bajban.
Nem feledte továbbá, hogy sok robotot nem tud egyszerre elijeszteni, sem kontrollálni. A
sok robot együtt nagyon erős.
Elijeszteni… Különös, mennyire buta dolognak tartotta ezt a gondolatot mindössze két
nap távlatából. Eleddig úgy gondolt a robotokra, mintha élőlények volnának, de ez a
néhány nap Sapphiro és Rebecca társaságában meggyőzte arról, hogy a robotok – vagy
ahogy itt mindenki nevezte, kiborgok – csupán gépek, semmi többek annál. Eszközök
valaki kezében. Valakiében, aki mindjüknél hatalmasabb. Aki úgy ért a nyelvükön, mint
ahogy Miriam ért, de aki sokkal jobban kezeli őket a kislánynál. Bárki volt is az, Miriam
tudta, hogy addig nem győzhetik le a robo… kiborgokat, míg ez a valami létezik.
Soha!
Már csak az a kérdés, hogy hol tartózkodik ez a hatalom, és miért harcol az emberek
ellen.
Észre sem vette, Rebecca mikor ért vissza, de egy kisebb batyunyi ételt hozott a
kezében, amit Miriam hátára kötött.
– Így! – mondta elégedetten. – Van felszerelésünk és élelmünk. Most már csak ki kell
jutnunk ebből a halálcsapdából valahogy.
– Rebecca? – Miriam óvatosan közelítette meg a témát. – Beszéltél Sapphiroval?
Rebecca rögtön tudta, miről van szó.
– Igen, beszéltem – felelte.
– Akkor azt is tudod, hogy én a…
– Gyermekem vagy? A kislányom? – kérdezte a nő elfelhősödő szemekkel. – Tudom,
kicsim. De akkor is az lennél, ha nem én szültelek volna erre a világra.
Elérzékenyülve pillantottak egymásra. Nem törték meg a csendet. Sem ők, sem a kiborg.
– Akkor szólíthatlak… anyának? – kérdezte Miriam, de Rebecca csak bólintani tudott.
Átölelték egymást, ahogy csak anya és gyermek ölelhet, és talán szét sem válnak, ha el
nem száguld egy plazmasugár a fejük fölött, olvadt fémcseppekké változtatva egy
csendesen közeledő Ezüsthernyót. A kiborg teljesítette Miriam utasítását.
– Igen… nos, talán jobb, ha indulunk – szólt Rebecca csendesen, majd Miriamet maga
mellé állítva, a kislány parancsára előre mozduló kiborg nyomában elindultak a folyosón
a kijárat felé.
13. Új remény

A kiborg tette a dolgát; a gyors és pontos lövések szépen letisztították a páros elől az
utat. Mindazonáltal Rebecca öröme nem volt felhőtlen, mert kezdett múlni a
fájdalomcsillapító hatása, és a sebeibe újból visszaköltözött a kín. Leginkább a lábszára
fájt, ahol a patkány megharapta, és amikor egy rövid megállás erejéig ellenőrizte a
sebet, döbbenten vette észre, hogy az egész lábszára gennyes és puffadt, a seb körül az
erei pedig átfeketéllettek bőrén.
Igaza volt a férfinak a csatornában. A patkány harapása tényleg komisz volt, mi több,
fertőző. Rebecca nem tudta még, mit kezdhet vele, de úgy gondolta, arról már lekésett,
hogy fertőtlenítse. Talán majd ki kell vágnia, vagy… a pokolba is, ennek nem most jött el
az ideje. Mit ér az aggodalom, ha odakinn egy sok tonnás Vadász-Gyilkos fog majd
taposni a csontjain?
A kijáratig eljutni a kiborg fedezetével nem volt valami komoly erőpróba. Rebecca csak
néhányszor kellett, hogy elsüsse fegyverét, olyankor is csak a saját maga
megnyugtatása végett. Azonban amint felértek a lépcsőn, a helyzet egészen
megváltozott.
A mozi felső szintje romokban hevert. A terem padlóját felszaggatták a telepített és a
benyomuló kiborgok által működésbe hozott aknák. A falakból emberfejnyi darabokat
szaggattak ki a robbanások, a feldrótozott ajtóból pedig egy szilánknyi sem maradt.
Mindenhol a kiborgok működésképtelenné vált testrészei hevertek. Leszakadt fémkarok
és lábak, egy torzó, egy megrongálódott és tartalék üzemmódra kapcsolt Ezüsthernyó.
És mégis…
Kintről megannyi lánctalp idegőrlő csikorgását hozta be a szél, s rotorok zúgása
szolgáltatott hozzá disszonáns hátteret. Az a kevés ember, aki kimenekült; a bázisról,
egész biztos belefut a gépek falkájába, és akkor az Isten könyörüljön rajta.
Miriam váratlanul a fejéhez kapott és felkiáltott. Az egész olyan hirtelen, váratlanul,
annyira ok nélkül történt, hogy Rebecca egy rövid pillanatig nem is tudta, mi történik. A
kiáltással egy időben azonban a kiborg megdermedt, de a mozdulatlansága csak
másodpercekig tartott. Fordult és lőtt… volna, de egy puskadörrenés megszakította
mozdulatában.
Rebecca összerezzent az ismerős hangra. Hökkenten figyelte, hogyan válik lyukacsos
szitává a kiborg feje, s hogyan huny ki gépszemében az az ördögi fény. Aztán a kiborg
eldőlt, és mögötte ott állt Hank hadnagy, kezében Rebecca öreg mordályával.
– William! – kiáltotta Rebecca döbbenten, de a férfi a földön nyöszörgő kislány felé
bökött fejével. A nő gyorsan lehajolt a gyermekhez.
– Mi a baj, kicsi csillag? – ölelte át a lányka vállát. – Fáj valami?
– A fejem! – nyögte panaszosan Miriam. – Túl sok a kiborg itt! Túlzottan nagy a Zaj!
– Nem tudod őket irányítani. – Ez inkább kijelentés volt Rebecca részéről, mint kérdés. –
Ne is próbálkozz vele!
Felsegítette a kislányt a földről, majd a férfi mellé zárkózott. Az utcai kép egyszerre volt
lenyűgöző és elborzasztó.
A levegőben dübörgő HK-k ijesztően festettek. Széles fénypászmákkal karcolták tele a
lánctalpas Vadász-Gyilkosok által felkavart port, egyre csak keresve, kutatva a szökni
próbáló emberparányok után. Tucatnyian, vagy többen lehettek, ügyesen manővereztek
egymás körül, mint egy rajnyi szitakötő. Odalenn, a sűrű vonalban haladó féltucatnyi
Vadász-Gyilkos kőzött krómszínű Béták vonultak. 700-asok, 800-asok egyaránt. Olykor a
repedésekben, szeméthalmok útvesztőjében feltűnt egy-egy Ezüsthernyó is, de szinte
nyomban eltűnt a kíváncsi tekintetek elől.
A környéken nyüzsögtek a kiborgok. Egyszerűen lehetetlennek tűnt átkelni közöttük
anélkül, hogy észrevennék őket. Képtelenség! De akkor…
– Hogy a fenébe jutott keresztül a vesztegzáron? – kérdezte Rebecca gyanakvóan.
– A Drótfátyollal! De elhagytam útközben egy átkozott Hernyó miatt! – felelte William
hangosan, hogy túlkiabálja a gépek zúgását.
– A mivel? – értetlenkedett Rebecca, de a hadnagy leintette.
– Hosszú történet! Majd elmesélem, csak jussunk ki innen valahogy!
– Egyáltalán mit keres itt? – akadékoskodott tovább Rebecca.
– A kiborgok!… – Egy HK egész közel szállt el felettük és elnyomta a férfi hangját. – A
kiborgok miatt jöttem! Szólni akartam, hogy egy egész nagy különítmény vonul errefelé,
de elkéstem vele! Sajnálom!
Rebecca megvonta a vállát.
– Ne sajnálja! Igaza volt!
William a füléhez emelte a kezét, jelezvén, hogy egy szót sem értett. Azonban ezúttal
Rebecca legyintett rá.
– Ki kell jutnunk innen mihamarabb! – kiáltotta William. Ujjaival a zárt láncban közeledő
Vadász-Gyilkosok felé bökött. – Míg azok ide nem érnek!
A nő bólintott.
– Terv? – kérdezte a férfit, de az megrázta a fejét.
Remek! Ha nem jut eszükbe nagyon gyorsan valamilyen ötlet, akár el is áshatják
magukat. A támadó alakulat hamarosan célpont híján visszatér, egyenesen a hátukba
érkezve, előttük azonban ott cirkál a kiborgok kinti különítménye. Két tűz között!
Miriam képtelen uralma alá hajtani őket, nekik pedig nincs elég tűzerejük, hogy
szembeforduljanak a gépekkel. De ha még lenne is, akkor sem jósolna sok jövőt
maguknak. Ketten ennyi kiborg ellen… esélytelen!
– Vagy próbálkozunk, vagy végünk! – döntött. Rebecca, és a gondolatát meg is osztotta
a férfival.
– Ennél jobb nem jutott eszébe hirtelenjében? – kérdezte William, és elhúzta a száját. –
Akkor már az is lehetne a terv…
A robbanás félbeszakította. Az egyik Vadász-Gyilkos elemelkedett a földtől, és a
levegőben lomhán pördülve egyet a tetejére zuhant vissza éktelen csattanás közepette. A
gépek egyszerre fordultak a veszedelem irányába, és ezt a pillanatnyi szünetet a három
ember ki is használta.
Nem tűntek sötét kontúrnál többnek a hatalmas lángok előtt, miközben átvágtak az
utcán és bevetették magukat a legközelebbi romos épületbe, egy volt drogériába.
Végigszaladtak az üzlet nyílt vásárlóterén, majd bevetődtek az erősen korrodáló fémpult
mögé, és ott meglapultak.
– Mi a pokol volt ez? – susogta William feszülten.
– Azt hiszem, felrobbant a Bázis gázkészlete… vagy ilyesmije – válaszolta a nő
bizonytalanul. – A Csillag Bázis már egy ideje megcsapolta az egykori főcsövet és bár a
gáz már régen nem áramlik, egy hatalmas tartálykomplexumnyi volt még tartalékban
odalenn.
– Igen, a volt, azt hiszem, elég pontos megfogalmazás – bólintott a férfi, és elismerően
csettintett egyet. – Szép kis ribilliót csinált a Csillag Bázis luxusimádata…
– Micsoda? – méltatlankodott Rebecca. – Luxusimádat? Egyszerűen csak élelmesebben
voltunk, mint a lennoxiak! Ennyi!
– Nekem aztán magyarázhatja – legyintett a férfi, amivel még csak jobban
felmérgesítette a nőt.
– Na idefigyeljen, Hank! – morogta. – Nekem ne adja itt a flegma profit, mert letépem a
tökeit! Most vesztettem el a legjobb barátomat, a Bázisomat, az életem egy részét,
úgyhogy, ha kérhetném, az idétlenségeit tartsa meg magának!
– Bocs! Nem akartam megbántani! – szabadkozott William. – Csak a régi társaság,
akikkel együtt szolgáltam, Red, Duvasko, Peterson, MacLeod… ezek az emberek így
szerették a bevetést. Humorral, elevenen. Nem gondoltam, hogy Önt zavarni fogja. Ne
haragudjon kérem!
Rebecca sóhajtott egy nagyot.
– Azt hiszem, a gépek most egyelőre el lesznek foglalva. Tűnjünk innen, amíg lehet! És
William… cserréljünk fegyvert, jó?
A férfi átnyújtotta a puskát a nőnek, és lefegyverzően elmosolyodott.
– Megőriztem Önnek!
– Köszönöm – biccentett amaz feleletképpen. Aztán feltápászkodtak a pult mögül, és a
raktáron keresztül a hátsó ajtóhoz siettek.

Az este már Hank hadnagy csatornaotthonában találta őket. A sarokban álló kicsiny
lámpa homályos, sápadt fényt lopott a helyiségbe, éppen annyit, hogy még lássanak, de
a sarkokban ettől még csak tovább sűrűsödött a sötétség. Lentről, a csatorna mélyebb
régióiból felhallatszott a folytonos csobogás, csöpögés, és Rebecca elgondolkodott, hogy
nem készteti-e ez a hang a férfit állandó vizelésre. Ő a maga részéről már szívesen
meglátogatta volna az illemhelyiséget, de uralkodott szükségletein. Egyelőre…
Ő és Miriam az ágyon ültek, a férfi pedig a széket foglalta el. Mindhármuk kezében
frissen bontott konzervek – „az Örökkévalóságnak készítve", hirdette a reklámfelirat –,
és egyelőre csendesen falatoztak. De nem sokáig.
– Miért akarta figyelmeztetni a Bázis lakóit? – kérdezte Rebecca két falat közt, és
türelmesen megvárta, míg a férfi lenyeli a sajátját.
– Ez egy jó kérdés, Rebecca – szólt William elgondolkodva. – Talán, mert attól még, hogy
elfordultam az Ellenállástól, ember vagyok és gyűlölöm a gépeket. Vagy egy belső ösztön
súgta… megszokás, ilyesmi. Hisz' tudja.
– Gerillaképzés?
– Afféle, bár én inkább nevezném agymosásnak – bólintott a férfi.
– Miért, ön szerint működik agymosás nélkül is a dolog? – akadékoskodott a nő. – Úgy
értem, valahogy fanatizálni kell az embereket, hogy legyen lelkierejük részt venni egy
ilyen kilátástalan háborúban, nem?
Hank hadnagy sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Talán… talán igaza van, nem tudom! – vonta meg végül a vállát. – Tudja, én még
hiszek ebben a hazafi maszlagban. Lehet, hogy nevetséges, de hiszek.
– Hazafi maszlagban? – értetlenkedett Rebecca.
– Jaj, tudja… aki egy csöppnyit is embernek érzi magát, annak kötelessége küzdeni a
gépek ellen… efféle dolgok! – morogta a férfi.
– Miért, mi ez, ha nem fanatikusság?
– Végül is, igaza lehet – bólintott Hank. – Maga miben hisz, Rebecca?
– Én? – A nő elgondolkodott egy kicsit. – A szabadságban, azt hiszem. A szabad életben,
a szabad szerelemben, úgy általában a szabadságban. És hiszek a bátorságban is. A
szeretet erejében. De Ön biztosan azt gondolja, hogy ezek amolyan női dolgok.
– Korántsem – felelte a férfi. – Sőt, ez a szabad szerelem dolog…
Mindketten nevettek. Sőt, mindhárman, mert bár Miriamnek fogalma sem volt róla, miről
is szólhat ez a szabad szerelem, de vele volt Rebecca, az édesanyja és William, egy
másik ember, akit kedvelt, ellenben messze voltak a kiborgok és a borzalmak is. Ez
pedig, boldoggá tette.
William közben előkerítette ismét a whiskys üveget, és töltött maguknak.
– És megtörte már a rossz ómenjét? – kérdezte a férfi, miután újra elhelyezkedett.
– Rossz ómenem?
– Valami nyomasztotta, amikor először nálam járt – magyarázta a férfi.
– Ó, nem, tartok tőle, nem tört meg ez a rossz ómen – felelte a nő letörten. – És nem is
fog, amíg a kiborgok a környéken mászkálnak.
– Hogyhogy?
Rebecca erősen tépelődött, hogy elmondja a férfinak a történetet, főleg gyermeke előtt.
– Rendben – döntött végül. – Miriam a kislányom.
William az apróságra mosolygott, aki nagyokat pislogva viszonozta a mosolyt.
– Ezt le sem tagadhatná!
– Azonban ő… egy különös tudás birtokosa – folytatta a nő, és közben a férfi reakciót
figyelte.
– Bizony – bólintott a hadnagy. – Akkorákat tud pislogni, hogy félő, elnyeli a szemével az
egész világot.
A kislány úgy vigyorgott Rebecca testéhez bújva, akár egy manó.
– Hé, Hank, most érdekli a történet, avagy sem?
– Persze, hogy érdekel! – hadarta a férfi gyorsan. – Folytassa csak!
Rebecca bosszúsan megcsóválta a fejét, de azért tovább mesélte a történetet.
– Miriam képes a kiborgokat megérteni, és kis létszámban irányítani is.
– Hogy mit csinál? – William majdnem lefordult a székről meghökkenésében. – Ugye ezt
nem mondja komolyan?
– De igen. Ez egyfajta agyi mutáció… egy plusz érzék. De nem vagyok agyturkász,
úgyhogy nem igazán tudom pontosan meghatározni a dolog kilétét.
– Ez fantasztikus! – William nyilvánvaló tisztelettel pillantott ismét a zavarában elpiruló
kislányra. – Egy ilyen képességért az Ellenállás vezetősége a fél karját odaadná.
– Adta volna – helyesbített Rebecca. – Amikor azt mondta, hogy a Parancsnokság túl
messzire megy olykor, nem adtam igazat magának. Most már igazat adok.
A férfi félrebiccentett fejjel nézett a nőre.
– Megpróbáltál elvenni a gyermekemet, és felhasználni mindenféle kísérletekhez! – A nő
szeméből hideg szikrákat vetett a gyűlölet. – Nem érdekelte őket, hogy csak egy
gyerekről van szó, aki azt sem tudja, mi miért történik körülötte!
Óvón átölelte a kislányt, aki nyomban be is vackolta magát az ölébe.
– De én nem hagytam! – reszelte dacosan. – Szembeszálltam velük, bár árulónak
kiáltottak ezért! Áruló egy anya, aki a gyermekét védi! Áruló egy nő, aki egy gyereket
óv!
Dacossága szép lassan elkeseredettségbe fordult.
– Megöltem, aki ártani akart neki, vagy nekem! – bűntudatosan lehajtotta a fejét. –
Megöltem a bajtársaimat…
William gyorsan átült mellé, és átkarolta.
– Hé-hé, nehogy elkámpicsorodjon már itt nekem! – nyugtatta lágyan. – Pontosan azt
tette, amit tennie kellett. Ők rosszat akartak magának, tehát többé nem voltak a
bajtársai.
– De… nekik is voltak gyermekeik… és, azt hiszem, rájuk nem gondoltam! Túlzottan
elkapott a gépszíj – súgta halkan Rebecca, és hogy nyugtassa magát, a lassan elpilledő
Miriam angyalfürtjeit cirógatta.
– Ez mindannyiunkkal előfordul – felelte a férfi. – Velem is. Sőt, ismertem két
nehéztüzért, akiket el sem engedett az a bizonyos gépszíj soha.
Miriam halk kuncogása jelezte, hogy a kislány még ébren van és figyel.
– Hát… azért köszönöm – súgta Rebecca, és még ki sem csordult könnyeit kitörölte a
szeme sarkából. – De nem kellene ilyeneket tennünk… végtére is ez az emberek és a
gépek háborúja.
– Ilyen az ember, Rebecca, ezt pont Önnek magyarázzam? – felelte a férfi, majd hogy
elterelje a beszélgetés fonalát a kellemetlen témáról, mást kérdezett. – Mik a tervei az
elkövetkezendőkre nézve?
– Miriam folyamatosan sugározza ezeket a jeleket, amelyre a kiborgok úgy csapnak le,
mint patkány a friss húsra – felelte a nő. – Amíg a körzetben van egyetlen erősítő is, egy
csöppnyi nyugalmunk sem lesz. Egy-két nap alatt a nyomunkra bukkannak. Most
egyelőre leköti őket a Csillag Bázis felprédálása, de hamarosan újra a nyomukba
erednek.
– El akarja pusztítani az erősítőt?
– Igen, ez a tervem – bólintott a nő elszántan.
– És hogyan találja meg?
A férfi kérdése helyénvaló volt. Rebecca titokzatosan elmosolyodott.
– Van egy-két tippem, hol keressem.
– Kíváncsian várom!
– Miriam mesélt egy helyről – kezdte a nő. – Szerinte él ott egy mitikus figura, a
Keresztember, aki a kiborgokat irányítja.
– Keresztember? – húzta össze a szemöldökét William.
– Ühüm. Később rá kellett döbbenünk, hogy a kitárt karú, ezerszarvú Keresztember nem
más, mint Krisztus és az otthona…
– …egy templom – csillant fel William szeme. – Az Ökumenikus Nagytemplom! Onnan
jönnek a kiborgok?
– Miriam szerint mindenesetre – biccentett Rebecca. – Többször látott kilépni onnan
gépeket. Ezért hitte, hogy a Keresztember irányítja őket.
– Hát ez fantasztikus! – nevetett a férfi. – Ez a kislány egy zseni!
– Az! – bólintott büszkén Rebecca. – Egy igazi, gyönyörű kis zseni!
– Gondolja, Rebecca, hogy egy fegyvergyár lenne a templom alatt kialakítva? – kérdezte
izgatottan William.
– Úgy sejtem – bólintott a nő. – És addig nem lesz nyugtunk, amíg az üzem
működőképes. Vélhetően ott van valahol a jelerősítő is, ami a Skynet üzeneteit
továbbítja a kiborgok felé. El akarom pusztítani az egész kócerájt.
– A cél értékes, csak azt nem tudom, hogyan tervezi megvalósítani?
– Azt… még én sem tudom – vallotta be a nő. – majd csak kitalálok valamit.
– Kitalálunk – helyesbített a férfi.
– Hogyan?
– Jól hallotta, kitalálunk! – ismételte William. – Önökkel tartok.
Rebecca hitetlenkedve elmosolyodott.
– Komolyan? – kiáltotta boldogan, de nyomban le is halkította a hangját, mert közben
Miriam elaludt. – Tényleg velünk jönne?
– Szívesen – bólintott a férfi, és az ő szája szegletébe is fészket rakott a mosoly. – Ez
egy őrült ötlet, de minden jobb annál, mint egy helyben ülni és várni a napok múlását.
Katona vagyok, nem remete. És erre Ön ébresztett rá.
A nő nem válaszolt, csak csillogó szemekkel figyelte a férfit, és ez a tekintet valami
varázst csalt a helyiségbe. Meghitté bájolta a sötét sarkokat és romantikussá a halovány
fényt. Felforralta a hűvös levegőt, elfeledtette a csatorna szagát, s minden zaját.
Száműzte a gondolatokból a kiborgokat, az öngyilkos küldetést, a felelőséget, a harc
sebeit… száműzte ezt a sötét, nyomorult kort.
Egy hosszú ideje férfit nem érintő nő pillantása, vágya volt ez. Egyfajta bűbáj, amellyel
csak az asszonyi test és a női lélek bír, és amely úgy őrjíti meg a férfiszívet, hogy az
védekezni is képtelen.
Ahogy William szívét is megőrjítette. A férfi óvatosan húzódott közelebb a nőhöz, aki
kitágult szemekkel fürkészte annak arcát. Aztán ajkuk puhán összesimult és azok a
mindent elnyelő, égszínű szemek lezárultak, hogy ne maradjon más élmény a lélek
számra, csak a csók.
Mohón és mégis lágyan csókolóztak, kezeik a másik arcát, haját cirógatták és csak
hosszú másodpercek múlva voltak képesek elszakadni egymástól. Ám a szemek béklyója
még mindig tartott.
Rebecca óvatosan kiemelte a kislányt öléből és a párnára fektette. Kéjesen
megborzongott, amikor a férfi ajka közben a tarkójához préselődött.
Csendesen bújtak hát újra össze, s mikor Rebecca halkan felszisszent, mert a férfi
megérintette számos sebei egyikét, mindketten halkan kuncogtak. Volt valami meghitt
még ebben is.
Némán, mégis türelmetlenül fejtették le egymásról a ruhát, és Rebecca később halk
sóhajjal fogadta magába a férfit. Hosszan és hang nélkül szeretkeztek, mindvégig
vigyázva rá, hogy fel ne ébresszék a gyermeket.
Aztán vágyuk kiteljesedett, és ők fáradtan lihegtek egymás testén. Rebeccának még volt
annyi lelkiereje, hogy visszavegyen néhányat a ruháiból, aztán szinte beleájult az ágyba,
kislánya mellé.
Arcán szórakozott, mégis elégedett mosoly játszott.
14. Romtemplom

Rebecca arra ébredt, hogy William valamit pakol és mellette az örök kíváncsi Miriam
szöszmötöl. Kábán nyújtózott egyet – ami arra emlékeztette, hogy még mindig nem
gyógyultak be a sebei –, és szeméből kitörölve az álom utolsó maradványait a férfira
pislantott.
William méretes, barna ládákat belezett ki éppen, és onnan számolatlanul került elő
mindenféle kacat. Látcső, egy kopott, de működőképesnek tűnő mozgásérzékelő,
éjjellátó – amitől Rebeccát még a csatornában fosztotta meg a rongyosok hada
hátizsákjával egyetemben –, egy sötét, szögletes táska, gyurmaszerű plasztik és a
hozzávaló gyújtószerkezet meg póttárak 7.62-es páncéltörő lőszerekkel. Rebecca csak
ámult tátott szájjal a hihetetlen eszközrakás láttán.
– Hát… ezeket meg honnan szerezted? – kérdezte elképedve.
– Jó reggelt! – mosolygott rá William. – Santa Monicából. Van ott egy baromi nagy
fegyverraktár, meg más is, de ez egy hosszú történet. Miért, azt hitted, hogy egész nap
a csatornában gubbasztok?
– Képes voltál ezeket apránként áthordani?
– Miért ne? – vont vállat a férfi. – Látod, most a tücsök koplal, a szorgos hangya pedig
még talán el is hízik a hosszú tél alatt.
– Hé! – kiáltotta Rebecca színlelt felháborodással, de a szeme nevetett. – Azt mondod,
én vagyok a lusta tücsök, aki egész nyáron csak zenélt?
– Ezt te mondtad – kacagott a férfi. – Egy lusta, luxusimádó tücsök!
– Na megállj! – sikoltotta Rebecca, és nevetve kezdte kergetni a menekülő férfit.
Hamarosan Miriam is csatlakozott a fogócskához, kipirult arccal, boldogan sikongatva
kergetett, vagy menekült, rapszodikusan cserélgetve a szerepeket, és közben
mindhárman remekül szórakoztak.
Tartott néhány percig, míg a féktelen játék lecsillapodott – eddigre már a párnát is
bevették segédeszközként –, és lihegve rogytak le az ágyra.
Rebecca igen rég nem érezte magát ilyen önfeledtnek. Mintha a múlt nyomasztó salakja
egyszerre távozott volna a szervezetéből, a lelkéből, az emlékeiből. Annyira távolinak
tűnt a tegnapi Bázis elleni támadás, távolinak a kiborgok, a magány. Hirtelenjében
ostobaságnak érezte az adó felkeresését, annak elpusztítását. Nem akart mást, csak a
gyermekével és ezzel a férfival élni, aki úgy szerette, mint senki más korábban.
Volt valami a férfiban, ami elsöpörte a bizalmatlanságát, megerősítette a hitét… az
önmagába vetett hitét. Született vezető volt.
Bármekkora képtelenségnek is tűnt a templom elpusztítása, úgy érezte, hogy a William
vezetésével sikerülhet. Vagy vele, vagy sehogy.
Rebecca Miriamre pillantott. A kislány immáron boldogan csimpaszkodott a vele
játszadozó William nyakába. Elégedetten állapította meg, hogy milyen hamar
összebarátkoztak.
A kislányt legszívesebben nem vitte volna magával, de nem akarta még egyszer
elveszíteni, sem magára hagyni. Ha velük valami történne, a gyermek megint
magányossá válna, várhatna rájuk, mindhiába. És ki tudja, nem-e találják meg a
kiborgok, míg ők távol vannak. A képessége hasznosságáról nem is beszélve. Nem, talán
a kisebb rossz éppen az, ha a gyermek is jön.
Túl kell esniük rajta, mert soha nem lesz vége a lidércnyomásnak. Talán ha elpusztul az
adótorony, nem fognak a környéken kiborgok mászkálni, akik kiszagolják Miriam
jelenlétét. Talán akkor nyugtuk lesz, de anélkül semmiképp.
William közben lerakta a kislányt, és a táskához sétált. A két lány kíváncsian vizslatta,
mit rejt a bőröndnyi, szögletes holmi.
Miriam kicsit csalódottnak tűnt, Rebecca azonban elismerően csettintett, amikor egy
szétszedett mesterlövészpuska darabjait pillantotta meg odabenn. A férfi minden egyes
alkatrészt szeretetteljesen emelt ki a táskából, óvó kezekkel végigsimított rajtuk, és
finoman összeolvasztotta a részeket eggyé. A puska úgy állt össze a kezében, mintha a
semmiből varázsolta volna elő. Ezerszer, vagy ki tudja, mennyiszer csinálhatta már végig
a folyamatot, ez jól látszott a folyékony, lendületes mozdulatukon, és amikor a távcső is
rákerült a fegyverre, büszkén nézett fel a nőre.
– Gyönyörű darab! – dicsérte a nő, és William mellkasa dagadt a büszkeségtől.
– Ugye? – kérdezte a férfi, miközben egy tárat pattintott a fegyver aljába. – Igazi
halálosztó! Egy lövés, temetés!
– Lángrejtő, hangtompító, precíziós, többfunkciós távcső, állítható válltámasz,
gázelvezetéses visszarúgás-csillapító… ezzel már lehet némán aratni.
– Értesz hozzá – bólintott elismerően a férfi.
– Csak szőrmentén – felelte szerényen a nő. – Az én asztalom a sörétes monstrumoknál
kezdődik. Tudod, hogy lövésenként három font húst és feleennyi acélt tép ki?
– Brutális! – nevetett a férfi. – Igazi női fegyver… retikülbe való!
– Na, ne gúnyolódj már! – morcogott a nő.
– Értesz a robbanószerekhez? – kérdezte a férfi békülékenyen.
– Persze, tanultam… a főzés és a varrótanfolyam között – pimaszkodott Rebecca.
William kacagva megrázta a fejét.
– Hihetetlen egy nő vagy… tudsz róla, Rebecca?
– Kösz. Merre találok egy mos… egy helyet, ahol lemosdhatok, meg ilyesmi?
– Meg ilyesmi? – A férfi a háta mögötti fémajtóra bökött. – Ott megtalálod, amit keresel.
Rebecca kíváncsian nyitott be a helyiségbe, és megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy
igazi kis mosdó van itt kialakítva. A zuhanyzót egy falból kilógó elfolyó-cső
helyettesítette, amit egy csappal el lehetett zárni, az alatta meghúzódó rácson pedig
lefolyhatott a víz.
A WC árnyékszék jellegű volt, bár az illúzió kedvéért egy vécécsészét rögzítettek a lyuk
fölé, amit a mellette elhelyezett vödör vizével lehetett leöblíteni. A falra erősített
csöveken széles rongyok függtek törölköző gyanánt, fölöttük pedig erősen matt tükör
csillogott tompán.
Rebecca elvégezte dolgát, aztán lezuhanyozott a dermesztően hideg vízben, és mikor
felvette a magával hozott tiszta ruhákat, úgy érezte, mintha megújult volna. El sem
tudta képzelni, hogy a férfinak hogy volt gusztusa hozzá úgy, feldagadt, véres arccal.
A sebei egyébként újra teljes intenzitással lángoltak, így Rebecca nem tehetett mást,
előkeresett egy fájdalomcsillapítót, és a karjába szúrta. E nélkül már nem bírta volna
elviselni a kínt… talán életben sem lenne. Ez volt étele, ahogy ez volt itala is. Csak
immáron leszokni lesz majd róla nehéz.
A rossz ruháit a sarokba akarta hajítani, amikor valami keményet tapintott benne.
Kíváncsian felvont szemöldökkel motozta át a rongyokat, míg végül kiemelhette belőle az
elveszettnek hitt kincset. Mosolyogva pillantott régi, műbőrkötéses naplójára.
Meglehetősen mostohán bánt vele, így a gyűrött, foltos füzet csaták és kalandok
sorozatának hírmondója volt.
Rebecca szórakozottan nyitotta ki és belepillantott. Saját megfakult írását látta benne
viszont, régi gondolatokat és egy tovatűnő keserűséget.
Hirtelen ötlettől vezérelve elővadászta a könyvecske hátuljába tűzött tollát, és úgy, állva
pár sort kanyarított a következő lapra. Helyénvalónak érezte gondolatait leírni, mert más
régi barátja nem akadt, akivel megoszthatta volna, csak a viharvert naplócska.
Miután befejezte, elégedetten olvasta vissza a sorokat, visszatűzte a tollat, a naplót
pedig új nadrágja zsebébe süllyesztette.
Mire kiért a mosdóból, William és Miriam már teljes menetfelszerelésben vártak rá.
– Kapd a cuccod, Rebecca és indulhatunk is! – szólt a férfi.
Rebeccának jól esett, hogy a tegnapi szeretkezés után a férfi tegezi őt. Ez azt jelentette,
hogy nem csak egy egyszerű ágykalandnak tekintette kettejük kapcsolatát… igaz, a nő
már így is profitált volna belőle.
Vállára akasztotta könnyű hátizsákját – a férfi a szükséges holmik nagy részét magára
vállalta –, felmarkolta kétcsövű bivalyölőjét, majd csatlakozott az immáron felfelé
kapaszkodó pároshoz.

Odafönt szokatlan szélcsend uralkodott. A várost megülte valami megfoghatatlan,

nyomasztó hangulat, amely betömött minden rést, befolyt minden szegletbe. Szavát
akasztotta a szélnek, ahogy elnémította a fegyvereket is. Az őrjáratok ilyenkor
visszavonultak Bázisaik menedékébe, és talán – bár Rebecca erre azért nem esküdött
volna meg – még a kiborgok sem rótták olyan hévvel az utcákat.
A nő ismerte ezt a jelenséget. Ő mindig csak úgy gondolt rá, mint a felégetett Föld
bosszújára, de létezésének igazi okait csak találgathatta. Mindenesetre amikor kitört a
vihar – Rebecca jobb híján viharnak nevezte, bár ezzel legfeljebb annyira volt pontos,
mintha a kutyát emlősnek nevezné – iszonyú szél támadt. Forró, irtózatosan gyors
orkán, amely felkapott és megtáncoltatott mindent, ami nem volt a földhöz rögzítve.
Kocsikat, zsindelyeket, vaskos oszlopokat, oly mindegy volt neki. Ha az ember fia nem
vonult fedezékbe előle, őt magát is elsodorta, és kényére-kedvére játszott vele.
Legtöbbször annyira meleg volt, hogy égett foltokat hagyott a bőrön, ami a nukleáris tél
fogvacogtató hidege után iszonyatos tudott lenni. Hideg és forróság. Nem könnyű
elviselni.
Ez a nyomasztó csend egyáltalán nem illett Rebecca mostani hangulatához. A nő lelkét
kitöltötte a remény, a boldogság, de ezek az érzések pillanatok alatt belefulladtak a fakó
valóság mocsarába. Elszürkültek, ahogy eltompult a magába vetett hite és tovatűnt
korábbi határozottsága.
A levegő meleg volt. Fullasztó, száraz meleg. Reszkető fátyolként feszült az omlatag
házak sorfala között és Rebecca néha úgy érezte, erőre van szüksége ahhoz, hogy lépni
tudjon. Persze ha a szél eláll, akkor hamarosan mindent dér borít majd, ők pedig
visszasírják még majd ezt a pár percet.
A fülledt idő hamar verejtékcseppeket csalt hátára, de ugyanígy megviselte a férfit és a
lányt. Csendesen, szótlanul baktattak – mindhárman ismerték az utat – és szemük
bágyadtan kutatta a sötét sarkokat.
Rebecca nem nagyon hitt benne, hogy bármiféle akadályba ütköznének, bár arra bizton
számíthatott, hogy a gépek jelenléte egy kicsit felszaporodik a templom körül. Ha Skynet
logikájára gondol, ez több volt, mint valószínű. Akkor viszont Miriam nem fogja tudni
használni áldott, vagy éppen átokverte, képességét.
A remek kilátások tovább rontották a nő egyre lanyhuló kedvét és buzgóságát. Tekintete
William-re vándorolt.
Vajon korrekt dolog volt, hogy belerángatta a férfit ebbe a szituációba? Nem, nem ő
rángatta bele. A férfi maga választotta meg sorsát, de mégis… Rebecca annyira
megkedvelte együttlétük rövid ideje alatt, hogy nem szívesen vitte volna bajba. Azonban
már késő volt visszavonulót fújni, ahogy vélhetően William sem fordulna vissza, ha arra
kémé, hogy hagyja egyedül végigcsinálni ezt az őrültséget.
Rebecca úgy gondolta, ha ő meghalna ott, a templomnál, a férfi felnevelné a gyermeket
sajátjaként. Jó apja lenne a kicsi Miriamnek.
Különös volt ilyesmin gondolkodni. Hat esztendeig járta úgy Los Angeles halálszagú
útjait, hogy soha nem jutott eszébe, mi lenne, ha meghalna. Persze, tudomásul vette,
mint tényt, hisz egy kiborgoktól nyüzsgő világban ez könnyen előfordulhat bárkivel, de a
következményekkel nem számolt… talán nem is lettek volna halálának következményei.
Talán Sapphiro megsiratta volna, de a többiek egy-két szóval letudták volna elvesztését.
Az elmúlt két napban mégis annyi minden történt, hogy ésszel felfognia nehéz. Rátalált
elveszettnek hitt gyermekére, ellenben elvesztette barátját, ahogy otthonát is. Aztán
rátalált egy férfire, akit talán szeretni tudna, de szinte órákkal boldog kapcsolatuk
kezdete után máris a halál torkába menetel.
Mi ütött belé? Mi lett a bizalmatlan, emberidegen Nomáddal? Hová lett a régi Rebecca?
Elveszett. Végleg, mégsem bánta. Egyáltalán nem. Az új énje egy boldogabb én volt,
szebb jövővel és jobb kilátásokkal. Egy őrültebb, de sokkal szimpatikusabb én. Ha ennyi
lenne az élete, hát legalább megismerte a létezés naposabb oldalát is.
Gondolataiból a látvány józanította ki. Egy széles, kör alakú térre érkeztek, amelybe úgy
futottak bele az utak, mintha egy polip karjai lennének. Ők az egyik ilyen polipkaron
jutottak ide. Az úttest egykoron körbefutotta a tágas placcot, de most legfeljebb a
kiborgok használták, senki más.
A parkban, mely körbeölelte a tér közepén terpeszkedő templomot, már régen nem nőtt
semmi. A fák elpusztultak az Ítélet Napján és nem is nőttek vissza azóta sem. Korhadt
deszkájú, széthullott padok gubbasztottak kedvetlenül a keskeny sétányok mindkét
oldalán, kifacsarodott, elgörbült villanypóznák kornyadoztak mellettük.
A templom úgy festett a sokemeletes házak romjai között, mintha valaki egy szeletet
vágott volna a múlt cicomás tortájából, és bepréselte volna a rideg felhőkarcolók közé.
Omlatag volt, mint minden más épület ebben az elátkozott városban, de a régi
építmények jó szokásához híven ennek a templomnak még a romossága is eleganciát,
egyfajta patinásságot sugallt. Az ajtó felett ott volt a krisztusi szobor. Már kormos volt,
fakó és repedezett, mégis oly életszerű. Keresztre felfeszített kezei olykor megmozdulni
tetszettek, vonásait bölcs meghittség itatta át. Nem tűnt gonosznak, de élethűsége
megborzongatta a nőt és egyáltalán nem lepte meg, hogy a kislány rettegés fűtötte
fantáziája életre keltette a szobrot.
A Keresztember.
Rebecca szemei a kislányra vándoroltak, aki a korábban elmondott történet ellenére még
mindig borzongva és bizalmatlanul meredt a jelenésre. Egész közel húzódott a két
felnőtthöz egy csöppnyi menedéket remélve a régi ellenség vizslató tekintete elől.
A nő biztatóan a vállára rakta a kezét, és Miriam ettől megnyugodni látszott egy kicsit.
Mindhárman fedezékbe húzódtak – a tér szélén álló kegytárgyboltot szemelték ki e célból
–, és onnan figyelték tovább a templomot.
– Nos, van valami terved, William? – kérdezte Rebecca, és várakozóan pillantott a férfira.
– Nem, egyelőre még nincs – csóválta meg a fejét amaz. – Mindenesetre meg kellene
várnunk, hogy van-e mozgás a templom környékén. Őrjáratra gondoltam, vagy kivonuló
egységekre.
Mintegy végszóra felbukkant két kiborg a templom két oldalán. Egymással szemben
haladtak, mégis tökéletes szinkronban. Egyszerre léptek, pont egyszerre érték el a
templom bejáratát, és egyszerre tűntek el ismét a vaskos falak mögött. Vastag
felépítésű, gördülékenyen mozgó típusok voltak. Két 800-as.
– A következő körben elkapom az egyiket – mondta a férfi, és felhúzta puskáját. –
Nektek egy kicsit arrébb kellene húzódnotok, mert az átkozott gépek egész biztosan
kiszámolják a golyó röppályáját és megszórják plazmával ezt a helyet!
A nő biccentett.
– A másik valószínűleg kimozdul, de ha mégsem, neked kellene becserkészned. Egy
újabb célzásra nem lesz időm. Nem könnyű kipécézni a dögök processzorát. Idő kell
hozzá… mindenképpen több annál, amit egy kiborg hagy két plazmacsomag között.
– Oké, értettem. Akkor a parkban leszünk, a szökőkút mögött – felelte a nő. – Onnan
viszonylag hamar elérem a maradékot. Sok szerencsét.
Ezzel a nő feltápászkodott, kézen fogta Miriamet, és rohanni kezdett a szökőkút felé.
Éppen, hogy levetődtek fedezékékükbe, amikor újra felbukkantak a kiborgok.
Ugyanolyan monoton ütemességgel lépdeltek, mint az előbb, mit sem tudva arról, hogy
éppen most emberek lesnek rájuk, akik revánsot kívánnak venni bűneikért.
Rebecca még a levegő is visszatartotta, miközben lapult. Szorosabbra fogta puskáját és
megfeszítette az izmait, hogy ha kell, ugorhasson.
A lövést nem is hallotta, csak azt látta, hogy az egyik kiborg megrándul, és nyomban
kihunynak gépszemében a lángvörös fénnyel. Úgy dőlt el, mint egy zsák. Hihetetlen
lövés.
A férfinak igaza volt, a másik Béta nem mozdult ki. Gyors plazmalövedéket küldött a
kegytárgybolt felé, de másodikra már nem maradt ideje. Rebecca a két csövet gyors
egymásutánban ürítette rá, és a kiborg hátratántorodott a fegyver erejétől. Azonban nem
semmisült meg.
A nő lecsapta a fegyver csövét, és új töltényeket erőltetett belé. Mozdulatai sebessége
profizmusról árulkodott, de egy kiborgnál nem lehetett gyorsabb. A férfinak viszont
elegendő időt biztosított a második célzáshoz.
A második lövés pont ugyanolyan hatásos volt, mint az első.
– Ez az! – sziszegte diadalmasan Rebecca, ám rögtön elment a jókedve, amikor egy
golyó fütyülve zúgott el a füle mellett.
A földre vetette magát, hogy csak úgy puffant, és maga mellé húzta a kukucskáló
Miriamet is. Pár golyó kapott gellert a kút peremén, aztán váratlanul halálsikoly csapott
fel mögötte. Egy vipera sebességével pördült meg, épp időben ahhoz, hogy lásson egy
férfit elzuhanni mag mögött, aki egy méretes pisztolyt szorongatott a kezében. Lőtt
halántéksebéből dőlt a vér.
A fickó megpróbálta becserkészni, de William leszedte mögüle.
Hálásan intett arra, amerre a férfit sejtette, és maga is kikémlelt a szökőkút takarásából.
Néhány figurát látott fedezéktől fedezékig rohanni.
Emberek!
Egy percig sem kellett gondolkodnia, hogy mit akarnak. A kislányt elvinni a
Parancsnokságnak. Őket pedig likvidálni.
Férgek!
Felmarta a halott férfi pisztolyát, és pár lövést eresztett meg vaktában, hogy elterelje a
figyelmüket. Az idegen gerillák ugyanis már William-et kutatták, és ő nem akarta
elveszteni a férfi nyújtotta tűzfedezetet.
Egyvalamiről azonban megfeledkezett.
A templom ajtaja kivágódott és nem is egy, hanem rögtön nyolc Béta masírozott ki rajta.
Rebecca visszalapult a fedezékbe.
Kénytelen volt megállapítani, hogy kezd igen kellemetlen lenni a helyzet.
Igazi nagy buli várható!
15. Hajtóvadászat

Miriam kétségbeesetten kapkodta a fejét. Fölötte kitört a háború, és nem tehetett

semmit. Belepréselődött a földbe, összehúzódott olyan kicsire, amennyire csak tudott és
figyelt.
Az emberek sűrű rajban nyomultak előre, és Miriam kénytelen volt megállapítani, hogy
több, mint húszan vannak. Voltak, akik egész nagy fegyverekkel voltak felszerelve,
másoknál pont ugyanolyan puska volt, mint amilyennel a kiborgok rendelkeztek. A
fegyverek dörrenése teljesen megsüketítette, a robbanások és a plazmasugarak fénye
pedig elvakította.
Rebecca fölötte állt és valamit kiabált, de nem hallotta, mit. Egy férfi érkezett jobbról,
géppuskáját Rebeccára szegezte, de a nő gyorsabb volt. A sörétek tépték a fickó fejét, és
az élettelenül bucskázott egyet, vérpermettel terítve be a környéket.
Egy kiborg kiszedett egy másikat embert, de erre egy fényesen surrogó rakéta volt a
válasz. Pont a gép mellkasába csapódott, és a titánium-alkatrészek hosszú méterekre
szaladtak szét a robbanás nyomán.
Rebecca fegyvere újfent dörrent, és amikor újratöltötte a halált köpködő csöveket,
lőportól bűzölgő, égett szegélyű söréttokok potyogtak Miriam mellé.
Még egy férfi vágott át a csatatéren. Isteni szerencsével kerülte el a plazmalövedékeket,
és Rebecca puskája is csak egy adagnyit fröccsentett lábára a sárossá dagasztott
homokból. A férfi úgy mozgott, mint a higany, és ferde metszésű szeme meg vékony
testalkata Chow-ra emlékeztette Miriamet.
Az idegen egyenesen feléjük tartott, görnyedten, hogy minél kisebb célpontot nyújtson,
és amikor egy váratlan manővere után Rebecca második lövése is elhibázta, Miriam már
tudta, ide fog érni.
Ezt Rebecca is sejthette, mert előhalászta övéről a raktárból szerzett hosszú csövű,
szögletes pisztolyt, ám ekkor már késő volt. A férfi hamarosan kiugrott a szökőkút
takarásából, és pillanatnyi teketóriázás nélkül vetette magánt a nőre. Kezében kés
villant, alattomosan mélyen csapó, és vélhetően kiherélte volna Rebeccát, ha jelen
esetben ez nem lett volna lehetetlen. Még így is kellemetlen, véres barázdát szántott a
nő belső combjára, leheletnyivel hibázva el annak puha húsú lágyékát.
Rebecca felszisszent, és a pisztoly markolatával a ferdeszemű arcába csapott. A férfi
hátratántorodott, de azért vakon vágott pengéjével előre, hogy távol tartsa magától
ellenfelét. Fölösleges mozdulat volt.
Rebeccának eszébe sem volt utána mozdulni, ehelyett pisztolyát emelte lövésre. Elsütni
azonban megint nem maradt ideje.
Egy ököl csapódott az arcába, és ő egyensúlyát vesztve vágódott a kútkávának. Nem a
keleti férfi volt a támadó, hanem egy vérvörös üstökű, tetovált arcú nő. Miriamnek
fogalma sem volt arról, honnan került elő, de most parázsló szemmel ugrott Rebeccának,
harci dühtől eltorzult arcán életre keltek a sötét vonalak.
Rebecca gyors mozdulattal fordult bele a szökőkútba – így megúszta a nő rúgását, ami
kőszilánkokat szakított ki az omlatag peremből – azonban a véres arcú keleti már a
nyakán is volt. Szisszenő késse keskeny barázdát vésett Rebecca járomcsontja fölé, alig
néhány centiméterre a szemétől, és már emelkedett is egy újabb csapásra.
Rebecca nem várta ki. Izmait megfeszítve dobta meg a testét, és a vékony termetű férfi
esetlenül bucskázott le róla.
Erős kezek ragadták meg Rebecca grabancát, és a kútból kiemelve úgy teremtették
földhöz, hogy tüdejéből rögtön sípolva szaladt ki a levegő. Aztán bakancs taposott a
mellkasára, mellét a bordái közé préselve, és Rebecca majd megőrült az éles fájdalomtól.
Miriam elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Jobb ötlete nem lévén felemelte
Rebecca üres puskáját – pokoli nehéz volt –, és amennyire vékony tagjai erejétől tellett,
a vörös nő sípcsontjára sújtott vele.
A puskatus tompán koppant a nő lábán, s bár erőtlen volt az ütés, arra bőven elegendő,
hogy a nő felfigyeljen rá. Leemelte végre bakancsát a kínlódó Rebeccáról, és felé lódult.
Miriam megszeppenten próbált még egyszer odasózni, azonban a vörös gerillanő
gyorsabbnak bizonyult. Elkapta a husángként használt fegyvert, és kicsavarta a kislány
kezéből, másik kezével pedig annak szőke üstökébe markolt.
Miriam felsikoltott, de elfutni nem tudott. A tetovált arcú erősen tartotta, valószínűtlenül
zöld szemei ördögien parázslottak a sápadt arcban.
Rebecca segíteni akart, de a keleti férfi gyomron rúgta. Aztán megpróbálta megismételni
a mozdulatot, ám véghezvinni nem sikerült. Apró, piros lyuk nyílt a homlokán. Golyó
ütötte seb. A férfi megdermedt, szeme idegesen megrebbent, végül holtan zuhant el.
William.
Rebecca végre szabadon cselekedhetett. Felpattant és ugyanazzal a lendülettel akkorát
öklözött a vörös nő gerincébe, amekkorát csak bírt. Amaz felüvöltött, teste ívbe feszült a
fájdalomtól. Rebecca átkarolta hátulról, könyökhajlatába szorítva a nő nyakát, másik
kezével pedig lefelé szorította a nő fejét, egyre nekipréselve a gégéjét satuként szoruló
karjának.
A tetovált arcú hörögve próbált szabadulni, arca elvörösödött, majdnem annyira, mint a
haja, szemei kigúvadtak a légszomjtól. Mindkét kezével Rebecca karjára markolt, és
próbálta lefejteni torkáról.
Mindhiába.
Ellenállása egyre lanyhult, míg végül már csak erőtlenül csapkodott kezével. Végül teste
elernyedt, Rebecca pedig hagyta a földre zuhanni a halott nőt.
Ám fellélegezniük még korai volt.
Egy nagydarab férfi bukkant fel az egyik pad fedezékéből, térdére emelte ember
hosszúságú fegyverét és lőtt. A torkolattűz majdnem egyméteres volt és a szökőkút
tetejét lebontva szaggatott bele az egyik Bétába. A kiborg hamarosan földre zuhant,
működésképtelenül.
A férfi célpontja azonban nem a kiborg volt. Vagy nem csak az. Szép lassan átvezette a
fegyvertüzet feléjük és ha Rebecca nem kapcsol időben, a fegyver vélhetően könnyedén
széttépte volna. A szökőkút mögé bukott, de az is csak ideig-óráig nyújtott fedezéket. A
Vindicator úgy forgácsolta szét, mintha papírmasé díszlet volna csupán.
Miriam nem habozott tovább.
A Zaj most is túl hangos volt, és nyomban belefájdult a feje, amint belehallgatott. Az
őrült üzenetkakofóniából szép lassan kiválogatta a neki kellőket, ám hirtelen
megdermedt ereiben a vér. Ott volt az üzenetek között az a mély, dörgő basszus… a
parancsoló hang.
TÁMADÓKAT MEGSEMMISÍTENI! A GYÁR VÉDELME ELSŐDLEGES PRIORITÁSÚ!
Ehhez csatlakozott egy másik hang is.
HUNTER-KILLER EGYSÉGEK ÉRKEZÉSE A MEGADOTT KOORDINÁTÁHOZ T MÍNUSZ ZÉRÓ
KÉT PERC MÚLVA!
Aztán egy csikorgó, zajos éteri üzenet:
VADÁSZ-GYILKOS EGYSÉGEK A KOORDINÁTÁTÓL T MÍNUSZ ZÉRÓ NÉGY PERC TIZENHÉT
MÁSODPERCRE!
Miriam kirázta a fejéből az üzenetek tartalmát. Neki nem megértenie kellett, hanem
felülírni azt. De hogy írja felül az idegen hang akaratát?
A fájdalom egyre intenzívebb lett a koponyájában, és tudta, gyorsan kellett cselekednie.
Még akkor is, ha ezek az adatok egy másodperc töredéke alatt futottak végig az agyán.
A legközelebbi kiborgra koncentrált, de nem tudta az ő hangját kihámozni a Zajból. Pedig
meg kellett tennie. Muszáj volt!
Vakon eresztette el hát a parancsot. Azt akarta, hogy a gépek megöljék azt a férfit a pad
mögött, mielőtt ő lövi agyon Rebeccát.
A kislány arcából nyomban kifutott a vér, és a feje is megszédült. Az orrából vékony
vércsermely indult bátortalan felfedezőútra, és szemei előtt vakító szikrák jártak féktelen
táncot.
Ám a parancs működött. A gépek megdermedtek egy másodpercre – értelmezniük kellett
a pokolian erős üzenetet –, aztán négy plazmasugár csapódott egyszerre a férfibe. Nem
maradt belőle semmi, csak finomszemű hamu.
Amint Miriam látása visszatért, úgy csapott le a másodpercre utasítás nélkül maradt
kiborgokra, mint keselyű a döghúsra. Kilesett a fedezékből, hogy megnézze, mit tehetne
velük.
A park romokban hevert. Égett foltok, lángok, lyukak mindenütt. Az emberek
szétszóródva lövöldöztek fedezékükből, úgy tűnt, mindenki másra.
Néhányan a sarki üzletek felé tüzeltek, mások a szökőkutat célozták fegyvereikkel, de a
legtöbben szerencsére – közöttük a plazmafegyverrel felszereltek is – a kiborgokat
tekintették a legnagyobb ellenfélnek. Nem alaptalanul.
Miriam puszta akaratával úgy hajtotta szét a kiborgokat ellenfeleik felé, akár a szél a
száraz faleveleket, és a kiborgok szögletes léptekkel nekiindultak végrehajtani az
utasítást.
A plazmasugarak szétolvasztottak mindent, ami az útjukba került, és hirtelen nagyon
megnehezedett a támadók dolga. Akiket nem vettek észre a kiborgok, azokat észrevette
Miriam, aki nyomban ellenük kommandírozta a Gépeket. Direkt irányítás alatt nem
nagyon akadt ellenfelük.
Először a plazmafegyverrel felszerelt emberek estek el, nem véletlenül. Aztán a többiek
következtek.
Miriam döbbenten ébredt rá, hogy egyáltalán nem esik nehezére irányítani a kiborgokat.
De arra csak néhány másodperccel később ébredt rá, hogy miért. Az ő utasítása ugyanis
egyáltalán nem különbözött a mély. hang utasításától. Hosszú idő óta először kettejük
célja, ugyanaz volt. Megsemmisíteni a támadókat. A kiborgok ijesztő alapossággal
dolgoztak, s bár ketten elbuktak közülük, az idegen gerillák jóval nagyobb veszteséget
szenvedtek.
Azonban a dicsőséges menetelés sem tarthatott soká.
Miriam először észre sem vette, milyen csúnyán vérzik. Csak azt hallotta tompán,
valahonnan a Zajon túlról, hogy Rebecca kétségbeesetten sikolt és felé ugrik. Érezte,
ahogy a lába felmondja a szolgálatot, mintha csak valami ismeretlen hatalom kiszipkázta
volna belőle az összes erőt és ő zuhant, zuhant egyre mélyebbre. Végtelennek tetszett ez
a pillanat, és az égbolt seszínű fátyla szinte elnyelte a kislány tekintetét.
A fájdalom csak akkor hasított tudatába, amikor a földhöz csattant teste. Szaggató kín
volt, akárha kegyetlen, mohó ujjak kitépték volna riadtan verdeső szívét mellkasa
mélyéről. Sikolyra nyitotta száját, hogy világgá kiáltsa végtelen fájdalmát, de tüdeje
hiába kapott levegő után. Csak sós, habos vér tódult akaratosan légcsövébe.
Köhögnie kellett, azonban csak hörgés sikeredett belőle. Orrát, száját önön vére töltötte
meg, és Miriam most kezdte csak érezni, hogy bajban van. Nagyon nagy bajban.
Hívni akarta Rebeccát, de nem jött ki hang a torkán. Képtelen volt szólni, képtelen volt
levegőt venni. Agya parancsával dacoló tüdeje nem emelkedett meg, s nem szívta be az
éltető oxigént.
Szemei előtt vérvörösbe öltözött a világ, s hamarosan szét is folyt, mintha valaki tintát
borított volna látása vásznára. Olyan érzése támadt, hogy hirtelen szűk a hely a bőrében,
egyre csak vergődött, reszketett.
Hideg kezek játszottak a tarkóján, és Miriam vacogni kezdett. Ugyanaz a titokzatos
hatalom, mely az imént lába erejét vette kölcsön tőle, most az őt körülölelő világot is
feneketlen zsebe mélyére süllyesztette, nem hagyva semmit. Ellopta a fent és lent
fogalmát, s Miriam hamarosan saját kiüresedett elméje fekete galaxisának közepén
találta magát. Szédülten pörgött valamerre. Nem tudta, hol van, merre lehet a kijárat,
csak azt érezte ijesztő bizonyossággal, hogy valami elveszett és nagyon hiányzik.
Merre van Rebecca? És hol van William?
Szüksége van rájuk, de nem tud szólni nekik! Elnyeli a sötétség!
Rebecca, William! Ne hagyjátok, hogy elnyeljen! – sikította némán, és a hangtalan kiáltás
reszketve verdesett a kiüresedett térben.
Miriam nagyon félt, de nem tudta ezt kimondani.
Aztán egyszerre csak fény gyúlt, és mint robogó vonat, siklott be alá a táj.
A végtelen mező volt az, a langyos széllel, a tovaúszó felhőfoszlányokkal és a selymesen
surrogó, puha fűszálakkal, melyek a fekvő gyermek hátát, arcát cirógatták.
Barna bőrű, fekete hajzuhataggal keretezett arc hajolt fölé. Aggódó, kedves arc.
Sapphiro arca… vagy, Suttogóé.
Suttogó? – Miriam szeme felcsillant.
Én vagyok az, kicsi Miriam.
Hát mégsem hagytál el? – A kislány úgy érezte, hogy könnyezik, de nem volt benne
biztos.
Soha nem hagylak el… soha.
Mi… mi történik? Mi van velem? – kérdezte, és fel akart ülni. Nem sikerült neki. A
fűszálak vigasztalóan simították végig puha bőrét.
Érted jöttem! Azért jöttem, hogy elvigyelek.
Miriam nem értette. Megint játszani mennek valahová? De neki segítenie kell Rebeccának
és William-nek. Le kell győzniük a kiborgokat.
– Hová viszel? – kérdezte végül, szavak nélkül, némán.
A Mennyországba, kicsi Miriam.
Miriam csak egy egész kicsit lepődött meg.
Hát meghaltam? – súgta.
Egy rövid ideig nem tudta, miért érezte magát annyira szomorúnak hirtelenjében. Aztán
rájött.
Mi lesz nélküle Rebeccával és William-el? Mit szólnak majd ahhoz, hogy ő elmegy a
Mennyországba, és köszönés nélkül hagyja ott őket? Vajon nem látja már soha többé a
két felnőttet?
Eljönnek majd egyszer ők is… találkoztok még.
Suttogó, mint régen, most is válaszolt ki sem mondott kérdéseire. S mint régen, most is
vigyázott rá.
Suttogó, ne haragudj, amiért… – kezdte volna, de Suttogó barna ujja lepecsételte ajkait.
Ne szólj most! Nem haragszom semmiért!
A barna szemek szeretetteljesen csillogtak, és Suttogó kezét nyújtotta felé. Miriam
hálásan mosolygott barátjára. Megragadta a felé nyújtott kezet, majd lehunyta a szemét.
Elhatározta, hogy legközelebb csak akkor nyitja újra ki, ha a Mennyországban lesz.

Rebecca szíve kihagyott néhány ütemet borzalmában. Agya tehetetlen, dermedt

kocsonyaként reszketett koponyájában, és képtelen volt tagjainak kiadni az utasítást.
Pedig mozdulnia illett volna… mozdulnia kellett volna.
Az Úr nevére, nem tudta, hogy mögötte van! Fogalma sem volt arról, hogy a kislánya
mögötte téblábol! Ha tudta volna, nem ugrik el! Saját testével vállalja fel a puskagolyót,
meghal inkább, de nem vetődik el!
Átkozott golyó! Neki szánták, nem a gyermeknek!
Miriam mellkasa úgy robbant szét, mint egy túlfújt léggömb, s a gyermek vére karmazsin
cseppjeivel pöttyözte be a szökőkút romjait és a földet.
Végre oldódott a nő tagjait megbénító rémület, és ő nyomban ugrott is, de a kislány
megnyomorított teste már földre hanyatlott. Kicsi tüdeje levegőért kapkodott, vékonyka
tagjai borzalmasan reszkettek az idegek rándulásától.
Rebecca kétségbeesetten motyogva próbált elállítani a vérzést, kezét az ökölnyi sebre
tapasztva, mindhiába. Ujjai között bőven folyt el gyermeke drága, piros vére.
– Miriam, kicsim! – nyöszörögte elkeseredetten, de itt a szó már nem segíthetett.
Legfeljebb a csoda. Rebecca nem akarta feladni. Gyúrta, masszírozta a csöppnyi
mellkast, hogy visszalopja bele az életet és a mozgást, de ezzel már elkésett.
Tenyerében érezte, ahogy a gyermek eleddig fürge szíve lassan, ütemtelenül megszűnik
dobogni. Aztán a lányka eleven, kék szemeiből szép lassan kihunyt az élet utolsó szikrája
is.
– MIRIAM! – sikította újra, meg újra, de választ már nem kapott.
Körülötte a háború dúlt, számára mégis megállt a világ. Golyók röpködtek, kiborgok
mészárolták az embereket, egy gránát falta fel a földet méterekre tőle, de ő nem figyelt
rá. Nem volt miért… nem volt kiért.
Mégsem kellett volna hoznia… mégsem.
Megint elvesztette gyermekét, immáron a szeme láttára, visszavonhatatlanul. A
legdrágább gyermeket, aki valaha is létezett ezen a földön. Erről sírt neki anyai szíve…
És már nincs, nincs többé!
– Átkozott Sors! – üvöltötte fájdalmában. – Két napig! Két nyomorult napig lehettem
csak boldog?!
A fájdalom nem lohadt. A legkegyetlenebb, legkomiszabb fajta volt. Maró, szaggató,
orvosolhatatlan. Ez a fájdalom nem múlik el soha, soha már.
– De miért? – motyogta magában. – Mit vétettem?
Könnyes szeme Jézus békésen bölcs arcára vándorolt.
– Mondd meg, Uram, mivel érdemeltem ki ezt a büntetést? Mely tettem vonta fejemre
haragod? Vezekelnék ezer évig, ha kell, de őt ne vedd el tőlem… kérlek… könyörgöm! –
Rebecca hangja elcsuklott.
Mellette egy ember zuhant el, és William rohanó alakja bukkant fel az egyik pad mögül.
Rebecca azonban egyikről sem vett tudomást.
– Bármit kérhetsz… bármit Uram! Lelkem üdvét, életemet, bármit… csak őt ne… ne vedd
el tőlem!
Mire William odaért, Rebecca már a földön zokogott. Karjában a halott gyermek, arca,
teste a kislány vérétől maszatos.
A férfi mellé guggolt, a szökőkút roncsainak fedezékébe és körülnézett. A levegőben
rotorok zúgtak és látni vélte a távolban felbukkanó lánctalpas Vadász-Gyilkosok tömegét
is.
Az emberek lassan csatát buktak az újabb hordában felbukkanó gépekkel szemben, de
legkésőbb úgyis csak addig tartottak volna ki, míg ide nem érnek a Vadász-Gyilkosok.
Ismét Rebecca felé fordult. A nő könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Szívszaggatóan
nyomorultul festett, s amikor elfogyott végül szeméből a víz – egy gerilla keveset sír –,
kiüresedett tekintettel bámult maga elé. Jól látszott rajta, nincs tudatában saját
világának. Elvesztette a valóságérzetét és nem maradt más számára, csak a végtelen,
mindent elnyelő gyász.
William szörnyen sajnálta. Nem tudhatta, mit mondhatna vigasztalásul annak a nőnek,
akit megfosztott gyermekétől a háború. Gombóc gyűlt a férfi torkában, de az ő szeme
csupán könnybe lábadt. Nem sírt, csak… szemébe ment a küzdelem pora.
Csak a por, semmi más.
Mint ahogy akkor is csak a por volt, amikor kedvese meghalt egy évvel ezelőtt. Akkor azt
hitte, hogy kiszáradtak szeme kútjai, most mégis…
Egy férfi, egy katona, egy tiszt soha nem sír.
De a szíve érez, együtt érez olykor. Csak sejthette, mi játszódik le a nő lelkében.
Hasonló, mint az övében egy esztendeje, de az talán nem volt ehhez fogható. Talán…
– Rebecca. – Hangja üresen, felfogatlanul koppant. – Rebecca, kérlek, mennünk kell! –
megérintette a nő vállát, de ezzel az erővel egy fát is markolhatott volna. Rebecca,
mintha meg sem érezte volna, hogy hozzá szólnak.
A gépek az utolsó pár emberrel hadakoztak, és William tudta, vagy most mennek be a
templomba, vagy már soha nem mennek semerre.
– Rebecca – szólt halkan, miközben finoman átölelte a vérmaszatos nőt és az ölében
tartott halott gyermeket. A kócos, szőke fej a vállához simult, és a férfi puhán túrt bele a
vérmaszatos fürtökbe. – Nem a gyász a lényeg, Rebecca, hanem az, amit érte teszel –
súgta lágyan és látta, hogy a nő pillái megrebbennek. – Miriam egy harcért halt meg, és
nekünk be kell fejeznünk ezt a harcot, mert különben értéktelenné tesszük azt, amit ő
elért.
Rebecca továbbra sem válaszolt, de William tudta, immár figyeli szavait. Érezte a
mellkasának simuló puha mell zihálását, s a halmok között lüktető, riadtan dobogó
szívet.
– Ha ő meg tudta tenni értünk, hogy legyőzte a kiborgokat, mi is bemutathatunk egy
áldozatot neki Halotti máglyát emelünk ebből a templomból! Felégetjük a gyárat! –
folytatta a férfi. – Azokért, akiknek miatta kellett meghalnia! Mindenkiért, akik elestek
ebben a harcban. De mindenekelőtt magunkért és a gyermekért! Mert ez egy önző ügy
egy önző háborúban!
Rebecca erőtlenül remegő keze átölte a férfi nyakát. William apró puszit lehelt rá, és
felpillantott Krisztus szobrára.
– És megtesszük az ő tiszteletére, hogy nevét ne mocskolja többé egy érzések nélküli,
soha nem létezett, virtuális Isten. Elpusztítjuk a Keresztember mítoszát.
A nő könnyáztatta, nyúzott arca Williamre emelkedett. A szemekben hálás fény gyúlt,
hogy nyomban ki is oltsa egy ismeretlen, félelmetes villanás. A gyűlölet szikrája volt az.
Rebecca nem szólt továbbra sem, csak felállt, zord arccal vállára kanyarította fegyverét,
megcsókolta a halott gyermek homlokát és lezárta szemeit, ahogy az övéi mindig
búcsúztak, aztán felemelkedett és félelem nélkül indult meg a templom felé.
William végigsimított a gyermek vérpiszkos, egykor angyali fürtjein.
– Az Úr vigyázzon lelkedre, kicsi Miriam! – suttogta.
Aztán felemelte a frissen szerzett plazmakarabélyt és a nő nyomába eredt.
16. Halálgyár

A templom belülről legalább olyan impozáns látványt nyújtott, mint kívülről. A hatalmas
belső teret nem világította meg más, mint az enyhén megroggyant tetőszerkezet résein
át beszűrődő fény szállingózó porszemekre rajzolt pászmái. Jobb és baloldalt zsámolyok
sorakoztak számolatlanul, afféle imazsámolyok, a legtöbb összetörve és szétkorhadva. A
falak mentén hosszú, sokágú réz kandeláberek posztoltak, zöldek mind a patinától.
Az oltár azonban hiányzott. Helyette egy széles fémlépcső futott a mélybe – a Skynet
soha nem volt képes a kreatív gondolkodást igénylő álcázásra –, lentről pedig fültépő
zúgás és csikorgás hallatszott fel hozzájuk.
William a lépcső széléhez óvakodott és lepillantott, előreszegezve a plazmapuskát,
hogyha kell, bármikor tüzet nyithasson. Rebecca nem követte, csak állt, kiüresedett
tekintettel, leeresztett puskával, vállán a hátizsák a robbanószerekkel. Úgy festett, mint
egy szobor.
Egy bűntudatos, gyászoló szobor.
Williamnek vissza kellett érte mennie, hogy kirázza a növekvő apátiából, és ismét
mozgásra kényszerítse a nőt. Sejtette, hogy nem sok hasznát veszi majd, de más
választási lehetősége nem maradt. Nem hagyhatta itt a kiborgok prédájául.
Ráléptek az első lépcsőfokra, és nekiindultak a zúgó mélység felé. Miközben lefelé
haladtak, a férfi azon gondolkodott, hogy vajon kivel építette gyárát a Gépisten? Hogy
nem a T-szériát alkalmazza a feladatra, az majdnem biztos volt. A kérdés ráébresztette,
mennyire nem ismerik az emberek a Skynet valódi „udvartartását". A dolgozókat, a
birodalmát, a céljait, sőt, magát a Gépisten pontos kilétét sem.
Fogalma sem volt, mi várja odalenn, de nem számított semmi jóra. Ami gép, az ellenség.
Vajon, ha újjáéled egyszer ez a világ, az emberek el fognak utasítani minden gépet?
Vajon rettegni fognak a porszívóiktól meg a konyhai berendezésektől? Egyáltalán lesz
világ ezután?
És ha a Gépisten nyer? Mégis milyen célja lehet még egy olyan uradalomban, ahol nincs
indíttatás? Milyen birodalom lesz az motivációk nélkül? Egy gépnek nincsenek ambíciói,
egy gép nem kreatív. A haladás, amit a Skynet elért, csak a háború ösztönző erejének
köszönhető. Mi lesz azután? A végletekig csiszolja a technikát, hogy aztán ne használja
semmire? Nem kell gyártás, mert nincs fogyasztás. Nem kell a fejlődés, mert nincsen cél.
A Skynet csak a háborúért létezne? Ez lenne hát a nagy ellenfél? A legyőzhetetlen
Mesterséges Intelligencia?
Vagy csak ő nem látja át a képet? Léteznek olyan tényezők, olyan információk, aminek
nincs tudatában?
A Drótfátyol óta tudja, hogy vannak. Ez a háború sokkal több annál, ami a felszínen
látszik, csak még senki nem fejtette meg az értelmét.
Ez egy hatalmas sakkjátszma John Connor és a Skynet között… Bár William olykor már
nem volt biztos benne, hogy a kettő nem ugyanaz. Egy skizofrén rémálom!
Mit rejt még a jövő? És mit a múlt?
Leértek a lépcső aljára, és a látvány nyomban elfeledtette vele aggályait. Pontosabban
fókuszba hozta a jövőt. Kikerekedő szemekkel próbálta értelmezni a látványt.
A végtelen hosszú gépsoron alkatrészek futottak. Végtagok, titánium ízületek, egyelőre
vakon sötétlő szemoptikák. Hátborzongató, magától működő gyár. Önmagát építő
valóság.
A folyamat pontos volt és olajozottan működő. A karokat fém szerkezetek emelték a
kampón függő torzókhoz, és-gyors, fürge pálcák nyomban fel is hegesztették. A
kábeleket rendkívül tagolt, apró rudacskák kötögették a helyükre elképesztő
ügyességgel. Hasonlóan került helyére a láb és a fej is – mind más-más gépszakaszon –,
hogy aztán a szalagról lekerülve töltőre kerüljenek, ami energiát biztosít számukra…
nagyon hosszú időre. Túl hosszúra.
William borzongva figyelte a gépsort, és a látvány még Rebeccát is felrázta kissé
apátiájából. Milyen esélyei vannak az embernek ilyen gépi reprodukció mellett?
Önműködő üzem rakja össze a gépeket apró alkatrészekből…
Az ám, az alkatrészek. A fal mellett heverő ládákból emelte ki egy fáradhatatlan, szorgos
kar az újabb és újabb darabokat. Már nem volt túl sok belőlük. Lám, a Skynet készletei
sem kifogyhatatlanok. Korlátjai vannak a gépeknek is. A gyár leáll, míg nem érkezik
újabb szállítmány. Leheletnyi haladék az embereknek a cselekvésre.
Ahogy a futószalagok, olajszagú kerekek és fémesen csillanó alkatrészek dzsumbuját
figyelte, valami szokatlan vonta magára a figyelmét. A gigászi terem hátsó traktusában,
ott, ahol egy emberi üzem munkavezetői helye lenne, kísérteties kék fény derengett.
– Vélhetően képernyő – szólt az egyre inkább megélénkülő nőnek, és az ezúttal már egy
bólintással nyugtázta az információt.
A gépek monoton zakatolása, a csikorgó futószalag, a halkan zizegő hegesztőpákák
idegen félelmet csempésztek William szívébe. Megmagyarázhatatlan, szokatlan rettegést.
Most, idelenn úgy érezte, mintha egy másik dimenzióban lenne, ahol nincs hús és nincs
vér, nincsenek vágyak és álmok… gépek vannak. Krómszínű, lelketlen, hűvös logikájú
kiborgok.
Talán ilyen lesz a világ, ha veszítenek… ilyen lesz a Gépisten valósága.
Rebecca felzárkózott William mellé. Arca merev volt, szeme karikás és vörös a sírástól.
De legalább figyelt és éber volt. Halálosan éber!
– Mindjárt visszaérnek a kiborgok – szólt a férfi. – Nem húzhatjuk az időt. Én
visszamegyek és feltartom őket, ameddig tudom. Te addig helyezd el a robbanószereket!
Rebecca bólintott.
A férfi már indult volna, azonban a nő érintése megállította.
– Ígérd meg nekem, hogy minden rendbe jön!…
A nő erőtlen, suttogó szavai megrendítették a férfit. Rebecca szemében olyan elesett,
könyörgő fény pislákolt, hogy talán még egy gép is megszánta volna.
William hirtelen nem tudta, mit mondjon. Az esélyeik igen kicsik voltak, de tudta jól, ha
nemet mond a nőnek, az végképp összetörik. Ereje már így is csodálatraméltó volt.
– Megígérem! – szólt végül, és hogy szavát megerősítse, puha csókkal pecsételte le a nő
ajkait.
Rebecca elengedte őt, de tagjai csak lassan, vonakodva engedelmeskedtek agya
utasításának. Végül mégis elindult, gyorsan és határozottan. Ha egy percet még marad,
soha nem lett volna képes elszakadni a nő tekintetétől. Soha többé.
Mikor felért, lekuporodott az egyik gyóntatófülke tövébe. A csend mélységes volt itt, a
templomcsarnokban. A kinti zaj tompán beszűrődött ugyan, de a hely atmoszférája
jelentéktelenné tette a falakon kívüli történéseket.
William újabb tárat rakott a mesterlövészpuskába, és felmérte a terepet. A szétdőlt
imazsámolyok és padok nem nyújtottak túl jó fedezéket, de a terem túloldalán nyíló
sekrestyés annál inkább. Elhatározta, oda fog visszavonulni, ha a kiborgok szorongatják.
Meglehet, az a hely egy halálcsapda, de gondoskodni fog róla, hogy ne csak az ő
pusztulását jelentsék.
Átsietett a csarnokon, és bekukkantott a roskatag, zsindelyein függő ajtón. Odabent
mindent szétevett már az enyészet és a háború. Egy szétszakadt ágy, a szentségtartó,
papi stólák foszladozó maradványai egy fogason… semmi említésre méltó.
William megvonta a vállát. Nem fosztogatni jött, hanem harcolni és meghalni, ha kell.
Hátizsákjából előásta azt a kis adag plasztikot, amit megtartott magának – a nagy részét
ugyanis Rebeccánál hagyta –, és felnyomta a falra, közvetlenül az ajtó mellé, aztán
belepréselte a gyújtószerkezetet is. Nem állított az időzítőn, távirányítással akarta
felrobbantani.
Ha minden kötél szakad…
Dolga végeztével visszasurrant a fülkék árnyékába, ölébe vette a mesterlövészpuskát,
maga mellé fektette a plazmakarabélyt, és szemét az ajtóra függesztve várt.
Mint már oly sokszor életében.

Rebecca egy darabig szomorkásan bámult a férfi tovatűnő alakja után, elsuttogott egy
istenhozzádot, aztán munkához látott. Gyakorlott szemeivel felmérte az elpusztítandó
termet. Támasztópontokat, kulcsfontosságú helyeket keresett. Olyanokat, ahol egy jól
elhelyezett plasztik a lehető legnagyobb rombolást tudja véghezvinni.
A nyilvánvalóbb pozíciók kínálták magukat, azokkal kezdte hát. Átbújt néhány futószalag
mellett, kikerült egy olajszagtól bűzlő, dohogó gépmonstrumot, és már ott is volt.
Gondosan kiemelt egy adagot a gyurmaszerű anyagból és felpréselte az oszlopra. Ha ez a
pillér összerogy, vélhetően beszakad a terem közepe, maga alá temetve mindent. A több
tonnányi beton és föld – merthogy már rég nem a templom alatt volt, arra megesküdött
volna – megteszi a magáét. Sem kiborg, sem ember nem úszhat meg egy ilyen sérülést.
Aztán a központi pillértől szimmetrikusan, egyenlő távolságba elhelyezkedő tartóoszlopok
következtek. Véknyabbak voltak, mint központi társuk, de Rebecca nem fukarkodott a
robbanószerrel. Amennyit magával hozott, elegendő lenne egy kisebb falu
levegőberepítéséhez. Az emberek nagyon kreatívak tudtak lenni, amikor gyilkos
szerszámok fabrikálásáról volt szó.
Mikor végzett az utolsóval is, fantáziadúsabb, érdekesebb pontokat keresett. Na nem
azért, mert el akarta pusztítani a gyárat… arra az eddig lerakott plasztik bőven elég lesz.
Ő bosszút akart. Teljes rombolást. Halotti máglyát ígért a gyermekének, és azt meg is
adja neki.
Rebecca tekintete megszállottan csillogott. Ha valaki ebben a pillanatban látja, azt
gondolta volna, hogy elvesztette a józan eszét… és igaza is lenne.
Miriam halála kiszakított belőle mindent, ami az élethez, a valósághoz, ehhez a
háborúhoz kötötte. Elszakította önmagától és ha William nincs, már régen maga alá
temette volna az apátia, vagy a színtiszta őrjöngés. Most azonban mást érzett helyette.
Vegytiszta, makulátlan gyűlöletet.
Olyan érzelem volt ez, ami erősebbé tette az embert a gépeknél. Minden gépnél, amit
emberi kéz valaha is építhet.
Rebecca szeme a fal mellett álló, töltődő kiborgokra tévedt. Legalább húszan voltak,
javarészt 700-asok. A nő összepréselte ajkait, vett egy mély lélegzetet, hogy száműzze a
Gépek ilyen közelsége miatt érzett zsigeri viszolygását, és odalépdelt eléjük.
A titánium csontvázak lehorgasztott fővel, kegyetlen vicsorgással meredtek a talajra, a
szemükben izzó halálos parázsfény egyelőre nem volt sehol, fémkarjaik élettelenül lógtak
mellettük. A nő ujjai óvatosan végigtáncoltak a sima koponyán, körmei bizonytalanul
kapargatták meg a krómszínben csillogó lemezt.
– Elvettétek mindenemet! A gyermekem, a szeretteim, az otthonom… mindent! –
sziszegte gyűlölködve a kiborgoknak. – És nem tudok eléggé megfizetni ezért! Gyűlöllek
benneteket, a színeteket, a mozgásotokat, a hűvös logikátokat… gyűlölöm, gyűlölöm,
gyűlölöm!

Szája viccsorra húzódott, és ebben a pillanatban nem tűnt különbnek, mint a kiborgok.
Talán csak annyiban, hogy most a nő szeme sokkal fenyegetőbb fényben izzott, mint a
Gépeké valaha is fog.
Rebecca lassú mozdulatokkal halászott elő egy újabb, az eddigieknél is nagyobb adag
plasztikot, és lusta, élveteg mozdulattal tapasztotta fel a középső 700-as fejére.
Félrebiccent fejjel élvezte ki a pillanatot, a Gép megalázását, majd horkant egyet –
farkas horkanthat így legyőzött prédája fölött – és továbbindult.
Szemei őrültmód kutattak bármi után, amit még meggyalázhat, de a csikorgó, jellegtelen
gépsor formátlan, zakatoló alkatrészeiben nem lelte azt, amit keresett. Hacsak…
Tekintete a helyiség végén halványan felsejlő kék fényre fókuszált. Talán ott…
Puskáját maga elé tartva, másik kezében a táskát lógatva vágott át a gigászi csarnokon,
és meg sem állt, míg oda nem ért.
Valóban egy képernyő volt az, széles, sarkított darab. Egyetlen kábel futott hozzá; amely
összekötötte egy, a gépsor szegletében álló ormótlan, szögletes fémdobozzal, ami úgy
festett, mint a múlt század eleji szobányi számítógép-terminálok.
A képernyőn egy tervrajz világított. Egy emberi alak tervrajza. Gondosan megrajzolva
rajta minden szöglet és minden mélyedés. Egy nemtelen test, benyilazott
hozzáfűzésekkel és Rebecca számára érthetetlen számsorokkal. Azonban egyvalami még
a nő laikus szemének is azonnal feltűnt. A képernyőn szereplő figurán mindennemű
pontosság ellenére nem volt egyetlen illesztés, egyetlen porc sem látható. Mintha
egyetlen darabból állna. Meg az anyag vegyületi képe és valami érthetetlen maszlag a
részecske-kohézióról…
Rebecca értetlenül megrázta a fejét.
Egyetlen darabból öntve?
A képernyő sarkában világító felirat csak pillanatokkal később jutott el a tudatáig, pedig
elég nagy volt ahhoz, hogy a tervrajzon szereplő alak nevét – azaz jelen esetben típusát
– jelölje.
A felirat így szólt: T-1000.

William morcosan kuporgott, s bár még nem ült itt régóta, lába máris zsibbadni kezdett.
Egyetlen év elég volt ahhoz, hogy tovaszálljon tagjaiból a fáradhatatlan nyúlékonyság.
Csak a türelme maradt változatlan. Ennek egyik mesterlövész sem lehet híján.
Rebeccán gondolkodott. Azon, hogy mivé vált! Hogy mennyire elbánt vele ismét a Sors!
Eszébe jutottak az elkínzott vonások és a karikás szemek. A rezzenéstelen,
érzelemmentessé váló arc és a dacosan összeszorított ajkak. Mi történt azokkal a kedves,
optimista szemekkel? Mi lett a nyitott, bátor lélekből? Hová tűnt a tündéri mosoly a száj
szegletéből?
William tartott tőle, hogy végleg elveszett. Egyszer és mindenkorra. A drága kicsi lány,
az angyalfürtű Miriam magával vitte szuvenírként, s nem adja vissza soha. De meglehet,
hogy ennél is rosszabb a helyzet. Lehet, hogy a nő megtébolyodik, és kárt tesz magában,
esetleg nem tesz magáért semmit.
Nem, ezt nem engedheti semmiképp. Kellett neki Rebecca… jobban, mint valaha bárki.
Talán egyetlen nőt leszámítva. De ő már halott volt, Rebecca viszont élt.
A férfi indult volna, hogy visszamenjen az üzembe, de tettével már elkésett. Az ajtó
kirobbant és kiborgok masíroztak be rajta. William biztos volt benne, hogy pontosan
tudják, idegenek vannak idebenn. Csak azt nem, hogy hol.
A hadnagy vállához emelte a fegyvert, célzott és lőtt. Pontosan, ahogy szokott. Egy
kiborg működésképtelenül dőlt ki a sorból, de még mindig akadt öt. Messze több, mint
elegendő a halálához.
William nem áltatta magát.
Ezt az összecsapást semmiképpen nem élheti túl. A kérdés már csak az, mennyit visz
magával, mielőtt vérét vennék.
A lövés után nyomban ugrott. Ahogy tanulta. Az öt plazmasugár pillanatok alatt porrá
égette a gyóntatófülkét és elpárologtatta a fal nagy részét is.
A férfi dacosan mosolygott. Mennyire kiszámíthatóak voltak a Gépek!…
A baljában szorongatott átalakított plazmafegyverrel vakon viszonozta a kiborgok
lövéseit, de csípőből leadott sorozata is veszedelmesen pontos volt. A két zöld csóva egy
kiborg fejét és mellkasát olvasztotta gyűrött, csöpögős csomóvá. A Gép bénultan zuhant
el.
William menekülési útját szétolvadt, ellobbant kő-, és fadarabok kisérték, és a hátsó
falon terpeszkedő freskóból hamarosan nem sok maradt. Amit az idő nem csiszolt még
le, tönkretették a kiborgok plazmafegyverei. Gyorsabb és hatásosabb pusztító erő.
A férfi elérte a sekrestyés ajtaját, és eltűnt a szoba falai mögött. Hallotta, hogy a
kiborgok nekiindulnak. Hamarosan ideérnek, és akkor már nem sok mindenre lesz ideje.
Talán csak egy istenhozzádra. Talán…
Ismét a mesterlövészpuskát emelte vállához, kihajolt és lőtt. Nem volt sok ideje célozni,
azonban a találat, mintha karjába vésődött volna a pontos magasság, most is pusztító
erejű volt.
Még egy processzor, még egy kiborg.
Három kiborgot leterített, de még ugyanennyi maradt. Más esetben ezzel az
eredménnyel a mennyekbe ment volna, és a kantin zajos lenne a rá ivott áldomásoktól,
most azonban legfeljebb posztumusz örülhet sikereinek. Ha legalább kettőre csökkent
volna a szám, még lenne egy kis esélye, de három ellen semmiképp.
Tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Bekuporodott azon fal tövébe, amelyiken az ajtó is
nyílt, hogy a lehető legkésőbb kerüljön a kiborgok látóterébe, előhalászta zsebéből a
plasztik gyújtószerkezetének távirányítóját, térdére súlyozta a plazmafegyvert és várt.
Hát végre ő is idekerült. Elérkezett az ideje, mint ahogy elérkezik előbb-utóbb mindenkié.
Nem volt rossz érzés. Egy kicsit izgalmas, kicsit félős, mint amilyen egy első bevetés, de
William biztos volt benne, hogy a halál izgalmáért megéri.
Eszébe jutottak régi társai. Red, Peterson, MacLeod, Duvasko, DiAzzi és a többiek. Sokan
vannak már a létezés túlsó oldalán. Ha van Menny és Pokol, egész biztos az utóbbiba fog
kerülni. Nem zavarta különösebben. Rengeteg ismerős lesz ott.
Talán csak azt sajnálta egy kicsit, hogy Rebeccával és a kicsi Miriamel nem találkozhat
soha többet. Ők valószínűleg a Mennybe mennek majd.
Nem baj. Ha ideje engedi, majd ír nekik.
Keserű mosoly ült ki az arcára, mikor belépett az első kiborg. A Gép feje lassan felé
fordult, vörös szemei ráfókuszáltak a férfire. William rákacsintott, aztán meghúzta a
ravaszt, és szinte ezzel egy időben megnyomta a robbanószer gyújtószerkezetének
aktiváló-gombját.
A robbanás végigsöpört a termen, és mindent elpusztított húsz méteres körzetben.
William Hank hadnagy elvégezte a munka ráeső részét.
Soha tisztább eredményt…

Rebecca hitetlenkedve rázta meg a fejét. Ez nem lehet igaz! Egy újabb taggal bővül a T-
széria, de… Miért ilyen különös az ábrázolás? Miért nem olyan, mint a többi? Hol a
szkeletális felépítés? Mi értelme van a tervrajznak így?
Halk, csobogó hang vonta el a figyelmét a képernyőtől. Alig hallatszott a gépsor folytonos
kattogásától, zakatolásától, de annyira nem odaillő volt, hogy Rebecca felfigyelt rá.
Rosszat sejtve nézett körül, de a kampókon tovaúszó fémtorzókon és a haragosan
vicsorgó krómszín kiborg koponyákon kívül nem látott mást.
Gyorsan kimarkolta a maradék plasztikot a táskájából, és feltapasztotta a fémszínű
terminálra. Úgy sejtette, a képernyőn világító tervrajzot ez a gépezet továbbítja a
gyártósor felé. Ésszerűnek tűnt hát megsemmisíteni. Már amennyire jelen állapotában
futotta tőle bármiféle ésszerűségre.
Miután végzett, lehajította a kiüresedett zsákot és két kézre fogta puskáját. A nehéz fém
megnyugtatóan tespedt el tenyerében. Bármi is adta ezt a hangot, nem ússza meg
néhány sörét nélkül.
Aztán megrendült a föld a lábai. alatt. Rebecca riadtan kapta fejét a lépcső felé, és onnan
hamarosan füst és kőpor ömlött le tömör felhőben.
A nő döbbenten állt, telt ajkai résnyire nyíltak, kezéből erőtlenül esett ki a fegyver.
– William! Ne… – nyöszörögte elkeseredetten. – Ne! Nem lehet! Nem történhet meg
megint! Nem!!!
Az utolsó szót már teli torokból üvöltötte, bár jól tudta, ez már semmit nem változtat a
történteken. William eltávozott, ahogy gyermeke is. Fél óra alatt az élet elvett tőle
mindent, amit rövid időre neki ajándékozott.
Rebecca már nem tudott sírni. Csak állt ott, elesetten, reszketve. Nyomorultul érezte
magát és szörnyen is festett. Elárvult lélek a végtelen fájdalom mezsgyéjén.
Állt és dermedten meredt önön árnyékára.
Aztán egy újabb csatlakozott hozzá. Először egy egész kis dudor volt a földön,
jelentéktelen halom, alig ért magasabbra, mint a nő térde, de a dudor egyre nőtt,
karcsúsodott, és formát kezdett nyerni.
Emberi formát.
Rebecca üveges szemmel meredt a falra. Egy hosszú másodpercre fantáziája játékának
vélte a jelenést, de aztán…
Megfordult.
Ami vele szemben állt, az felülmúlta minden képzeletét. Olvadt viasz, folyékony higany.
Ez jutott először eszébe. Egy elnagyolt bábu. Szem és száj, nem és jelleg nélkül való.
Értéktelennek, veszélytelennek tetsző jelenés. Mégis elegáns, kecses… lendületes és
halálos. Puszta létezése ellentmondás volt és Rebecca saját hitetlenkedő, eltorzult
tükörképével nézett farkasszemet annak arcában.
Agya csak eztán kezdte összeilleszteni a gyászban szétszóródott kirakós-játék
mozaikkockáit. A tervrajz, a csontok és ízületek nélküli alak…
– T-1000!
Hogy tényleg mondta-e, vagy csak gondolta, arról fogalma sem volt. Nem is bírt
fontossággal. Most semmiképp.
Óvatosan hátrált néhány lépést. Fegyvere a higanytest mögött hevert. Esélytelen elérnie.
Furcsamód a kiborg nem mozdult rögtön utána. Kivárt még néhány pillanatot, és
Rebecca rémisztően emberinek találta ezt a viselkedést.
Kiélvezné diadalát?
Szíve mélyén mindig rettegett attól, amit most felismerni vélt az 1000-es modellben. Az
intelligencia, az önállóság, a kezdeményezőkészség, az érzelmek apró szikráit. Emberi
tulajdonságokat egy Gépben. Mindig félt tőle, hogy a Skynet előbb-utóbb csempész
valamennyit önmagból teremtményeibe. És ez most megtörténni látszott.
Tíz hosszú lépést hátrálhatott, mielőtt a kiborg megtette a maga elsőjét. Folyékony
fémteste engedelmesen hajlott minden mozdulatára. Pontosan, mint egy emberé.
Megszólalásig.
Gyors, határozott, kíméletlen léptekkel indult utána és furcsamód ez megnyugtatta
Rebeccát. Bármilyen ostobának is tűnt e megnyugvás jelen helyzetében.
Mégiscsak Gép, nem több. Kiborg.
Rebecca rávicsorgott. Ujjai a távirányítóra fonódtak, kitapogatták a gombot és…
Bumm!
A fémterminál apró darabokra szakadt, pont akkor, amikor a kiborg mellette járt. A
robbanás leszaggatta a futószalagot, szétrepesztette a monitort, izzó fémdarabokkal
szórta tele a környéket. A T-1000-es teste apró cseppekre szakadva fröccsent fel a falra,
mintha vére csapott volna ki testéből és sűrű folyamként indult útnak lefelé, a talaj
irányába.
Rebecca nem élvezhette ki diadalát. Túl közel volt. Tucatnyi fémdarab hasított testébe,
nyomorékká roncsolva karját, lábát. Több helyütt átjárták a törzsét, és elvették fél szeme
világát.
Véresen hanyatlott le, de a húsmasszává váló arcban diadalmasan vigyorgott a hófehér,
szabályos fogsor. Nem tehette sokáig.
A cseppek pocsolyává rendeződtek és az ezüstösen csillogó felszín hamarosan hullámot
vetett. Egy arc bukkant fel benne, mely hamarosan fejjé hízott. Később kitüremkedett a
váll, s aláfolyt a torzó, majd a láb is. A kiborg újra egy volt, egész és sértetlen.
Rebecca erőtlenül felemelte a fejét, de aztán vissza is ejtette.
– Rohadék! – hörögte erőtlenül. – Mi a szarból vagy te?
A kiborg nem válaszolt, csak fölélépett. Rebecca egykor szép arca dacosan meredt vissza
rá.
– Azt hiszed, győztél – nyöszörögte a nő. – De fölöttem már soha nem győzhetsz! Soha!
A kiborg jellegtelen arca természetesen nem mutatott semmiféle érzelmet, de Rebecca
nem is várta. Lágyan elmosolyodott.
– Tudod, megígértem a kislányomnak, hogy halotti máglyával búcsúztatom – mondta
halkan. Egyetlen megmaradt szemében felgyúlt valami abból a régi tűzből. – És én
megtartom az ígéreteimet.
A kiborg, akárha megértette volna a nő szavait, pengét formált karjából és lesújtott a nő
mellére. De meg már nem állíthatta.
Az összes többi robbanószer egyszerre lépett működésbe.
A robbanás vulkánként tőrt ki a felszínen, magával ragadva az egész teret, s még
néhányat a közeli házakból is. Nem maradt földön és levegőben semmi, ami épen maradt
volna. A lángorkán magával ragadott mindent. Vadász-Gyilkosok keveredtek a levegőben
a HK-kal, és az utca aszfaltjával.
És ott volt még valami.
A felvetett roncsok között ott repült a Krisztus szobor is. S mintha az arca szelíden
mosolygott volna…
Epilógus

Két nap alatt is változhat a világ…

Azaz a létezés maga örök, de hát a világ csak olyan, amilyennek mi hisszük. Saját
érzelmeink rabjaiként, hitünk ezerszínű ablakán keresztül mindig más és más.
Azt mondják, a fehérnek legalább háromszáz árnyalata van. Az én hitem ablaka most
valami olyan fehérségű, amilyet korábban még nem tapasztaltam. Hiányzik belőle az
újszülött szívében rejtőző makulátlanság, de nem is fordul még szürkébe, mint a tűz
kormozta vakolat. Valahol a kettő közt rejtezik ez a tónus, a boldogság és annak
elvesztése fölött érzett aggodalmam mementójaként.
Hit dolgában talán nálam avatottabbnak illenék szólnia, de a krisztusi köntös lehetett
ilyen színű; Menny-tiszta és bűn-mocskos.
Vágy és Sors, Remény és Akarat.
Vágyom, hogy ez a boldogság, amit elveszettnek hitt gyermekem megtalálása fölött
érzek, soha ne múljék el, de a Sors közbeszólhat. Remélem, hogy közös életünk jól
alakul, és Isten is úgy akarja.
Ámen.
Egyébként másra is rájöttem ezen két nap alatt. Suttogó nem személy, hanem valami
egészen más… cseppfolyósított álom, eszmény, mintakép. Suttogó az, amit a szív és a
lélek remél… és ott él mindenkiben. Bennem is. Suttogó, aki általában csak éjjel jön elő,
amikor testünk pihen és lelkünk bizonytalan utazást tesz az álmok birodalmában. Ahol
meg merjük tenni, amit ébren, saját hitünk korlátai között megtenni képtelenek vagyunk.
Nem ellenség ő, hanem barát. Erőt adó, bíztató barát. Egy olyan barát, amire ebben a
kegyetlen világban szükség van. Suttogónk nélkül már rég elbuktunk volna.
Hank hadnagynak igaza volt. Az élet egy kegyetlen háború, ahol nincsenek győztesek és
nincsenek vesztesek sem. Túlélők vannak, szerencsések és boldogak és persze…
áldozatok. Márpedig áldozatnak sokkal könnyebb lenni. Még csak meghalnunk sem kell
hozzá.
A gyermekem nélkül, azt hiszem, csak áldozat lehetnék. Úgyhogy most, amikor útra
kelünk, hogy beteljesítsük azt, amit megtenni csak Suttogónk képes, elrebegek egy imát.
Vágy és Sors, Remény és Akarat.
Hit nélkül csak értéktelen játékai vagyunk az életnek. Az ár sodor, s az ember legfeljebb
azt döntheti el, melyik parton evickél ki, amikor mindennek vége lesz.
Legyen azonban bárhogy is, két nap boldogság elfeledteti egy nyomorult sors minden
gyalázatát! A csipetnyi öröm egy hegynyi fájdalmat! Azt hiszem, erről szól az életünk…
A Keresztember óvjon bennünket utunkon!

Rebecca Miles utolsó naplóbejegyzése