Korcs

Az Angyalok városa csodálatos hely volt, egy végeláthatatlan csodát alkotott. Egy óriás
hangyaboly, amely örökké mozgásban van, legyen nappal vagy éjszaka.
Kalifornia színes fénypontjában mindenki számára volt valami érdekes és vonzó.
Legyen szó a csillagokkal borított Hírességek útjáról, Hollywood több tucat
filmstúdiójáról, esetleg Venice Beach, vagy a Rodeo Drive. Híres, impozáns és szép
helyek.
A szakadozott plakátról valami furcsa kinézetű patkány mosolygott rám. Fölötte felirat
hirdette: „Disneyland: A legboldogabb hely a földön”! Mára mindez eltűnt, a város kihalt
volt, és sivár. Egyelőre csak a szél fúj dühös hangon a romok közt. Lekuporodtam egy
épen maradt vasbeton gerenda tövébe és füleltem.
Türelmesen vártam a patkányokra. A meleg hús gondolatára is nyál tódult a számba.
Megnyaltam a szám szélét és óvatos mozdulattal leakasztottam az övemről a botomat.
Lesben álltam.
Minden idegszálammal egy sötét lyukra összpontosítottam, ahonnan várható volt
néhány rágcsáló felbukkanása. Még a lélegzetem is visszatartottam pár pillanatig, nehogy
elijesszem a zsákmányt. Azok az átkozott kis férgek nagyon gyorsak voltak.
Jobbomban a furkós bottal guggoltam a nyílás mellett, mikor kaparászás hallatszott a
járatból. Feszülten figyeltem, és balom elkorcsosult ujjai izgága táncba kezdtek. Többször
is előfordult már, hogy csak nagy önuralommal sikerült leküzdenem a kezem ideges
mozgását. A szüleimet nagy sugárzás érhette, ami inkább rajtam fejtette ki a hatását.
Szuperképességek helyett eltorzult végtagokkal, szürkés bőrrel jöttem a világra. A
legtöbben féltek tőlem vagy undorodtak, ezért kitaszított lettem, egyedül kellett
boldogulnom a város romjai közt.
Próbáltam koncentrálni, amikor egy apró szürke fej bújt elő a lyukból.
A patkány érdeklődve nézett körül, magasba emelte fekete orrát és beleszippantott a
levegőbe. Apró, fekete gombszemei összehúzódtak, amint észrevette, hogy más is van
rajta kívül a helyiségben. Megérezte a szagomat.
Egy pillanatig sem haboztam, felemeltem a botot, és készültem lecsapni, ám egy
hosszú sorozat hangzott fel a közelből. A patkány ösztöneire bízva az irányítást,
megugrott, és azonnal eltűnt a kis járatában. A botom vége nagyot csattant a földön, a
levegőbe repítve néhány kavicsot.
– Ááhh… –nyögtem. Dühös voltam, miközben hihetetlen éhség kínzott. A
fegyverropogásba kiáltások harsantak és néhány idegesítő sziszegés játszott bele a
fegyverek zajába. A plazmafegyver csak egyet jelentett: gépek! Ahol viszont gépek
vannak, ott lesz valami áldozat is. A botot visszaraktam az övemre és megindultam a
lövöldözés felé.

Az FG-36-os körzetben, ami a régi Huntington Parkot takarta, egy magányosan vadászó
T-800-as Alfa egység riasztást kapott két T-700-as Bétától, miszerint azok fegyveres
humánokkal futottak össze és azonnali támogatást kérnek.
Az Alfa felmérte a helyzetet és egy pillanatig rákapcsolódott az egyik T-700-asra,
hogy megbizonyosodjon a helyzet komolyságáról. Nem vette át felette az irányítást,
habár megtehette volna, hiszen a felsőbbrendű besorolása sok mindent lehetővé tett
számára.
A T-800-asokat a Skynet öntanuló processzorokkal látta el, azonban ezt a
tulajdonságukat csak csökkentve kamatoztatták, hiszen a Gépistennek katonákra volt
szüksége és nem társakra. Viszont a beszivárgó egységek mentesültek az efféle
korlátozás alól. Szabadon tanulhattak és a feldolgozott információk alapján, szabadon
dönthettek is.
És az Alfa is döntött.
Visszaigazolást küldött a két harctéri egységnek az érkezéséről, és egyúttal magas
prioritású parancsban tájékoztatta a többi egységet arról, hogy átveszi a helyzet
irányítását. Így az éppen úton levő egységeket szépen visszaküldte előző feladatuk
elvégzéséhez.
Az Alfa egy esetleges beépülés valószínűségi mutatóit magasabbnak értékelte, ha
harc közben csatlakozik a humánokhoz és megmenti őket a másik két kiborgtól. Ha ez
mégsem sikerülne, akkor is levadászhatja a megmaradt humánokat.
Így vagy úgy, de ő fog győzni.

Óvatosan kinéztem egy leszakadt fémgerenda takarásából. Az összecsapás helyszíne az

utca túloldalán lehetett, innen láttam egy fényesen csillogó fémcsontvázat, ami
fedezékbe húzódott egy felborult kukásautó mögé.
A következő pillanatban egy sorozat szántott végig a teherautó oldalán, majd nagy
ívben egy kicsiny tárgy repült át a kocsi felett. A félhomályban nem igazán tudtam
kivenni, de amikor felrobbant, és a földhöz csapta a gépet, megértettem. A gerillák
szándékosan akarták a súlyos kukásautó mögé hajszolni. A kiborg pár másodpercig
maradt csak a földön, aztán mintha egy dróton rángatott bábu lenne, felállt.
Vesztére.
A következő pillanatban három oldalról vették tűz alá. A rétegelt titánium lemezeken
fényes szikrákat csiholtak a becsapódó lövedékek. Még ez a háromszoros támadás sem
tudta végleg megsemmisíteni a gépet. Ha nem lett volna a fentről érkező repeszgránát…
A gép, dacolva a rá záporozó lövedékekkel, bemérte az egyik gerilla fedezékét, aztán
egy kékes villanással több ezer fokos plazma hagyta el fegyverének csövét. A szisszenés
után már csak két gépfegyver kerepelt tovább. A kiborg már számolta az ellenfeleinek
optimális megsemmisítését, és fogadott két üzenetet. Egy Alfa egység közölte vele, hogy
pár perc múlva a helyszínre ér, amíg a T-700-as társa tudatta vele, hogy nemsokára
hátba tudja támadni a romok közül lövöldözőket. A két üzenettel majd’ egyidejűleg két
tojásgránát hullott alá az égből, egyenesen a T-700-ra.
A kettős robbanás elpusztította a gépet, aszfaltszilánkokat és repeszeket spriccelt
szét, és hatalmas erejével arrébb taszította a földön heverő nehéz teherautót is. A
detonációk óriási morajára a földre vetettem magam, és próbáltam minél kisebbre
összekuporodni. Ösztönösen másik fedezéket kerestem.
Odasomfordáltam a halott gerilla fedezékéhez. A fickóból egy rakás égett húsdarabon
kívül nem sok maradt. A töltet a bal oldalát kapta el, ezzel gyakorlatilag a fél felsőtestét
elpárologtatta. De a plazma hatalmas erejét bizonyította az is, hogy a fickót a
törmelékhalom mögötti szoba falának csapta és leszakította a bal karját.
A fiú nem lehetett több 12 évesnél, habár ebben a háborúban a gyerekek gyorsan
felnőtté válnak, és már 16 éves koruktól harctéri veteránnak számítanak, ha addig
túlélik. A hulla szemei a semmit bámulták, pont úgy, ahogy John Patrické, amikor
kitörtem a nyakát. Az öregember folyton azt prédikálta, hogy miféle selejt vagyok. Isten
csapása az emberekre, egy undorító mutáns korcs.
Miután a szüleim is meghaltak, az öreg egyre jobban belejött a szerepébe, és már
azok is gyűlöltek, akikhez egy rossz szavam sem volt. Évekig tűrtem, nyeltem a
sértéseket és a megaláztatásokat, aztán egy nap, mikor az öreg egy eldugott alagútba
vonult, hogy jól elszórakozzon egy fiatal lánnyal, utánuk osontam és kitekertem a
nyakát.
Az égett hús szaga csak fokozta éhségem. Jó lett volna azonnal a számba tömni,
mégis inkább összeszedtem a férfi felszerelését. A szemközti épületből robbanások,
tarkította lövöldözés harsant.

A T–800-as Alfa gyorsan haladt a kiégett utcákon. Nem futott, de így is sokkal
dinamikusabban mozgott, mint egy ember. Kikerült néhány autóroncsot, aztán átugrott
egy mély krátert, aminek alján forró aszfalt bugyogott békésen.
A kijelzőjén szemmel tartotta az utcát, miközben egy másik virtuális síkot nyitva
rávetítette Los Angeles térképét. Az összecsapás koordinátái a Tepmleton út és a Saturn
Ave kereszteződésére mutattak. A régi térhálózati térképre aztán rávetítette a körzetről
készült új térképet. Kiderült, hogy a keresőrutinja által megadott legrövidebb útvonal
járhatatlan. A röpke atomháború néhol teljesen átrendezte a várost. Akadtak olyan
helyek, amik járhatatlanná váltak a sok törmelék és roncs miatt, máshol pedig egész
utcákat alakított ki a lökéshullám.
Az Alfa egy emlékeztetőt készített az esetről, miszerint a kereső rutinjára és a
térképre is ráférne egy upgrade, aztán átküldte a legközelebbi átjátszó állomásnak. Az új
útvonalon is csak perceket veszthet, de lényegében azok sem számítanak már.
A gerillák rég halottak, csak még nem tudják!

Puha léptekkel osontam be házba, ahonnan a lövéseket hallottam. Az épület nagy része
épségben maradt, az egyik oldalát törmelékek zárták el. Az Ítélet Napján egy másik
épület egyszerűen ráolvadt az irodaház keleti felére. A parkolóban kiégett és elkorrodált
fémcsontvázként álltak a leparkolt kocsik. Néhányat a lökéshullám taszított félre, míg
mások még mindig ott álltak, ahol a gazdájuk hagyta őket.
Pár kocsiban fehéren villantak a sofőrök maradványainak emléket állító csontkupacok,
félig elmállott csontvázak, amikről manapság senki sem mondaná meg, hogy nő volt–e,
vagy férfi. Éppenséggel azt sem, hogy az illető egyszerű takarítónő, avagy igazgató volt
valaha.
Mikorra az aula megmaradt részébe értem, a lövöldözés abbamaradt. Mély csönd ült a
romokra. Behúzódtam a recepció pultja mögé és csendben füleltem. Miután percek múlva
sem jött semmi zaj, elindultam átfésülni az épületet. A pult mögötti folyosó belső
udvarba vezetett, ahol egy félig leszakadt lépcsősor vitt a magasba. Már azt hittem
elvesztettem a nyomot, kis híján megfordultam, hogy ott hagyjam a helyet, ekkor lettem
figyelmes a negyedik emelet magasságában lógó karra.
Egy hulla feküdt a megolvadt vaskorlát lelógó cseppjei mellett.
Eldöntöttem, hogy felmászom érte.
A lépcsőn néhol nagyobb repedések futottak végig, és volt olyan szakasz, ami a
semmi felett pár fémszálon lebegett, egy helyen még ugranom is kellett, hogy felérjek a
második emeletre.

Az Alfa már nem járt messze a T–700-as által megadott koordinátáktól, amikor megszűnt
a kapcsolat a harctéri egységgel. A kiborg mit sem vesztve sebességéből, időközben
újabb számításokba kezdett. A humánok elég veszélyesek lehettek, két harctéri egység
megsemmisítése nem kis fegyverténynek számított, és ezért az Alfa óvatosabban kezelte
a feladatot.
A T–800-as ugyan nem ismerte a félelmet, mégis körültekintőbben próbált eljárni.
Megkereste a harctéri egység utolsó tartózkodási helyét a térképen, és az adatbázisból
lekérte az épület tervrajzát. Kiszámította a lehetséges behatolási útvonalakat és a
humánok menekülési útjaira is szakított időt, mindeközben egyre gyorsabban haladt.
Szinte futott és már meg is látta a célterületet.

Felértem az emeletre, ahol ujjnyi vastag repedések cikáztak végi a falakon. A poros
padlón jókora vértócsa terült el, de jutott belőle a falakra is. Egy ember maradványai
voltak szétszórva a folyosón. A letépett torzó körül volt a legtöbb vér, békésen feküdt a
kilógó belsőségekben. A tetem lábai méterekkel arrébb hevertek. Leemeltem a vállamról
a gerilla fegyverét. Itt a furkósbot nem lesz elég…
Az éhségtől és a félelemtől remegve botorkáltam végig a folyosón. A hosszú folyosón
mindenütt ajtók nyíltak, az egyikben egy újabb hulla feküdt. Neki csak bezúzták a fejét,
de még így sem nyújtott szebb látványt a másiknál.
Már jócskán a folyosó vége felé jártam, amikor észre vettem, hogy az egyik szobában
mozdul valami. Óvatosan közelítettem és bedugtam a fejem egy pillanatra. Épp jókor
rántottam vissza, a következő másodpercben legalább három golyó csapódott bele az
ajtótokba és a falba. Majdnem szétlőtte a fejem. Az egyik golyó ütötte lyukon, keresztül
benéztem a szobába.
Odabent egy nő ült a falnak támaszkodva, nem messze tőle egy halott férfi és egy
félkarú ezüstös fémcsontváz feküdt a földön.
– Ki a büdös franc vagy te? – érkezett a szobából a reszketeg kérdés. Gondoltam
válaszolok, nehogy lelőjön. Évek óta nem beszéltem senkihez, így elég nehéz volt a
szavakat megformálni.
– B… Barrát – röffentettem. Aztán jó szándékom jeléül letettem a zsákmányolt
puskámat a földre, pont úgy, hogy a nő is lássa.
– Gyere elő! – parancsolta. Óvatosan bedugtam a fejem, aztán lassan bebicegtem a
szobába. A nő kezében pisztollyal bámult rám, közben baljával az oldalát fogta. Az ujjai
közül vérpatak csordogált a kézfejére. Az arcán félelem vagy undor tükröződött? Nem
tudtam eldönteni. Biztos nem mindennap találkozik, egy szürkebőrű, púpos torzszülöttel.
Ő bámult engem, én bámultam őt.
Még sosem láttam ilyen kis szemű, fakó sárgás bőrű embert. Talán ő is valami
mutáns lehet? A keze egyre jobban remegett, már nem bírta rám fogni a pisztolyt.
– Ééhheesss – motyogtam, aztán lehuppantam a padlóra. Pár pillanatig néztük
egymást, aztán megszólalt.
– A társam hátizsákjában van étel. Vedd el nyugodtan, neki már nem lesz szüksége
rá.
Apró mosollyal az arcán nézte, ahogy hatalmas étvágyamnak utat engedve faltam be
a gerillák fejadagját. Nem laktam vele jól, de a túléléshez épp elég volt.
– A nevem Akira –mondta. – Mi a neved?
– Korrcss – mondtam, a hangom, olyan volt mintha kavicsok súrlódtak volna
egymáshoz.
– Ha jól értem, a neved Korcs?
– Korrccss –helyeseltem két falat közt.
– Ki ad ilyen hülye nevet az embernek? –próbált mosolyogni, de a fájdalom egyre
jobban kiült az arcára. – Figyelj, Korcs. Látod a zsákban azt a fehér dobozt, amin egy
piros jelzés van?
– Ühüm.
– Hozd ide nekem –odaadtam neki a dobozt, mire ő veszetten kotorászni kezdett
benne, de a pisztolyát végig a keze ügyében tartotta. –Kaptam egy golyót. Valószínűleg
túl mélyen van ahhoz, hogy itt kiszedjem –magyarázta, mialatt kigombolta a zubbonyát
és szakavatott mozdulatokkal kezdte ellátni a sebet. – Korcs, figyelj rám. Menj és nézd
meg, hogy nincs e kiborg odalenn. Megteszed nekem? Ha megteszed, elviszlek az egyik
bázisra, és ott teletömheted magad kajával.
– Iggen –feleltem. Feltápászkodtam, majd elbattyogtam megnézni, nincs e több gép a
közelben. Azért felvettem a földről a fegyvert. Nem árthat.

A T–800-as Alfa elérte a célpontot, az adatbázisa szerint egy egykori irodaházat. Mivel
tudta, hogy többé nem épülhet be a humánok soraiba, ezért inkább a másik lehetőséget
választotta.
Gyors, pontos lövésekkel fog véget vetni játszmának.
Az izmok, mozdulatok, a verejtékezés és a tökéletes mimikri imitálására szánt
processzorkapacitást és energiát jobbnak látta a harci almodulok javasolta stratégiák
közt megosztani. Érzékelőit teljes kapacitásra pörgetve lépett be az épületbe. Nem
foglalkozott tovább az álcázással, ezért nyugodtan sétált végig a folyosón, ami a tervrajz
szerint egy belső udvarba vezetett.
A T–800-as hőlátással vizslatta körbe a belső udvar maradványait, amikor a negyedik
emelet magasságában egy fej jelent meg. Emberileg alig mérhető időre
elbizonytalanodott. A megjelent humán egyednek kevesebb volt a testhője, mint az
átlagosan megadott érték. A kiborg gyorsan visszakapcsolta fotoreceptorait normál
üzemmódba, közben összevetette a szürkés arcról készült felvételt az adatbázisában
található célszemélyek fényképeivel.
A kép nem egyezett.
HUMÁN EGYED DEAKTIVÁLÁSA 98%
TOVÁBBI ADATGYŰJTÉS 2%
Az Alfa engedelmeskedett az elsődleges direktíváinak, és lövésre emelte a kezében
szorongatott kurta AKS–74U–t. Hosszú sorozat kopogott végig a falon a negyedik emelet
magasságában, aminek hatására a fej eltűnt a látómezejéből.
 ELEMZÉS:
SIKERES DEAKTIVÁLÁS 11%

JAVASLAT:
NÉGYES TAKTIKAI MEGOLDÁS 22%
KÖVETNI A HUMÁNT 78%

A T–800-as elvetette a további harctéri egységek kirendelésének lehetőségét, inkább

elindult a lépcső irányába.

Lent a mélyben egy alak álldogált. Amikor meglátott engem gondolkodás nélkül rám lőtt.
Ijedten zuhantam a padlóra, az egyik lövedék vészesen közel süvített el mellettem.
Visszasomfordáltam Akirához, aki éppen újra töltötte a pisztolyát.
– Mi történt? Lövöldözést hallottam.
– Mber –mondtam.– Gyors!
– Micsoda? –Akira próbálta kihámozni a szavaim jelentését. Rövid ideig átgondolta a
dolgokat, majd megszólalt: – A fenébe! Egy rohadt Alfa egység! –habár nem értettem,
mit jelent Alfának lenni, én is dühöt éreztem. Majdnem megölt! –Figyelj jól, az nem
ember, hanem gép. Egy embernek álcázott gép! Hol van most?
Visszaszaladtam a függőfolyosóra, csendben hallgatóztam egy picit. Apró kavicsok
hullottak a mélybe és súlyos léptekkel közeledett a gépember. Még egy rövid pillantást is
megengedtem magamnak.
Már a második emelet magasságában járt, de a romos lépcső miatt nem haladhatott
olyan gyorsan. Ordítva lőttem rá, a puskám felugatott és a gépember körül felporzott a
fal. Pár másodperc után már csak üres kattogás hallatszott, elégedetten tértem vissza
Akirához.
– Lelőttem! –jelentettem ki, diadalittas mosollyal az arcomon. A lány sajnálkozva
csóválta a fejét.
– Azért ez nem ennyire egyszerű. Még életben van –mondta kicsit csalódottan. – Hol
járt, amikor lelőtted?
– Öö...
– Hogy aza, van egy kis időnk, amíg felér. Van egy tervem, de ahhoz segítened kell
kivinni azt –mutatott a földön heverő mozdulatlan fémtömegre.

Az Alfa egység már a második emelet magasságában járt, amikor megint feltűnt az a
különleges humán egyed, és támadást intézett ellene. A kiborg, hála a
radarszisztémájának, jóval a becsapódás előtt észlelte a felé száguldó lövedékeket.
Azonban semmit sem tudott ellenük tenni, annyira mégsem volt gyors.
Várta a becsapódást, és úgy helyezkedett, hogy lehetőleg a legkisebb károsodást
szenvedje el. Az első becsapódó lövedék nagydarabot szakított ki az élőszövet
borításából, aztán gellert kapva a titánium páncélon folytatta útját, végül a bal váll
környékén kiszakadva robbant bele a falba.
A gép a lövedék energiájából megállapította az ellene használt fegyver fajtáját.
FEGYVERZET:
AKM–47, 7,62 x 39mm…

VESZÉLYESSÉGI FOKOZAT:
KÖZEPES/VÁLTOZÓ

Az Alfa gyorsabb tempóra kapcsolt, és az elemzői már a harmadik szint környékén

tátongó lyuk leküzdéséhez szükséges energiát és szögeket számolták. Hamarosan felér a
negyedik szintre és likvidálhatja a humánokat.

Akira elmondása szerint harcolt már ilyen gépemberrel, és úgy gondolta, győzhetünk, ha
sikerül csapdába csalnunk. Azért megkért, hogy vonszoljam ki a folyosóra a lelőtt gépet.
Nehéz volt, végül sikerült a megfelelő helyre húzni a halott gépet.
– Az egyik társamnak volt egy M79-ese, keresd meg –mondta, de mikor rájött, hogy
nem értettem a mondatából sokat, hozzátette. – Egy rövid puska, de nagy csöve van –
Így már nem esett nehezemre felkutatni a kívánt fegyvert.
Akira terve szerint magamra vonom a gépember figyelmét azzal, hogy rálövök a
puskámmal, addig ő a lelőtt gép mögött rejtőzik, és majd végleg lelövi azzal a rövid,
mégis nagy csövű puskájával.

A T–800 Alfa meggyorsította a lépteit és elrugaszkodott a lépcső romjairól, az ugrás

tökéletesre sikeredett, és feljutott a harmadik emeletre is. Egy pillanatra eljátszadozott
azzal a lehetőséggel is, miszerint nem a lépcsőn szalad fel, hanem felugrik és elkapja a
következő emelet peremét.
Ezzel a tervvel azonban jobban kiszolgáltatta volna magát a humánoknak, ezért úgy
döntött, mégis inkább a lépcsőt választja. Minden a gyorsaságon fog múlni, tehát teljes
sebességgel indult neki a lépcsőnek. Az ellenfeleinek még arra sem hagy majd időt, hogy
feleszméljenek. Ha lehet egyáltalán egy gépnél elégedettségről beszélni, akkor az Alfa
elégedett volt magával. Másodpercekre volt már csak a sikertől.
Felért a lépcsőn, és azonnal szkennelni kezdte a környezetét. A fotóoptikai receptorai
befogták a két halott képét, velük már nem kellett foglalkoznia. A harmadik halott a
harctéri egység deaktivált teste mellett hevert, ekkor az Alfa meglátta az azonosítatlan
humán egyedet a folyosó végén…

A folyosó végén guggoltam egy feldöntött iratos szekrény mögé kuporodva. A puskám
csöve folyamatosan a folyosót pásztázta, a balom ismét remegni kezdett.
Kitartottam.
A következő pillanatban, mintha csak a semmi böffentette volna elő, megjelent a
gépember a folyosó végén. Több helyen vörös cafatokban lógott róla a hús, alatta,
maszatos csillogással a kemény fémből készült borítás csillant. Az egyik szeme helye
vörösen égett, amikor rám nézett.
Meghúztam a ravaszt, a puska újból felugatott, ezzel egyidejűleg a gépember is lőni
kezdett. Forró kín hasított belém, és hanyatt vágtam magam. Hallottam, ahogy a
gépember tárat cserél, és szinte ugyanabban a pillanatban egy furcsa hang hallatszott,
aztán egy jókora robbanás söpört végig a folyosón.

Az Alfa nem akarta elhinni, hogy átverték. Éppen egy új tárat csúsztatott a fegyverébe,
mikor a halottnak vélt nő felemelkedett a harctéri egység maradványai mögül és egy
tömzsi csövű fegyvert szegezett rá.
A fegyverből kicsapódó gránát valahol vese tájékon találta el a kiborgot és még az
élőszövetbe hatolva detonált. Az újabb robbanásra a falak engedtek a fizika
törvényeinek. Jókora részen összeomlott a folyosó vége, ezzel a mélybe rántva a
tehetetlen Alfát, és több tonna törmelékkel végleg megpecsételte a kiborg sorsát.

Akira kuporodott mellém és megint előkerült az a fehér dobozka. Ezúttal az én sebeimet

kellett ellátnia.
– Kész csoda, hogy még élsz –mondta, és mosolygott. Szép vonásai voltak. – Ha
elérünk az Árnyék Bázisra, akkor fejedelmi lakomát készítek számodra –fecsegett
közben. A sötétség egyre jobban terjedt...

Akira sóhajtva fejezte be a sebek ellátását, és elkeseredetten dobta el a véres

gézcsomót. A életét áldozta, azért, hogy ő életben maradjon, hogy elvihesse a hírt az
Árnyék Bázisra, miszerint a Skynet átcsoportosításokat hajt végre a Huntington Park
környékén.
A Gépisten készül valamire.

Vége

Írta: Brother T