Fémpokol

S amikor azt hiszed majd, hogy nem jöhet

rosszabb annál, amit addig tapasztaltál,
biztos lehetsz benne, az élet tartogat még
meglepetéseket a számodra.
Gonosz meglepetéseket.
Akkor kell igazán erősnek lenned, fiam,
mert minden pillanatnyi elbizonytalanodásért
szörnyű árat kell fizetned.
Mi nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.
Nem neked kell megtalálni a megoldásokat,
de te légy az, aki eltökélten keresi azokat,
mert ezzel erőt adsz a társaidnak,
akik végig kitartanak majd melletted,
ha látják, hogy hajlandó vagy az élükre állni.

Részlet Sarah Connor

utolsó magnószalagjáról Előzmények

A Skynet elégedett, s bár néha nem minden úgy történt, ahogyan eltervezte,
összességében a dolgok mégis az ő elképzelései szerint alakultak. A Mexikóból érkezett
utánpótlást szállító teherautókon az ő Alfái utaztak, s bár minden jel szerint a humánok
megsemmisítették valamennyit, az elhelyezett jeladókat eddig senki nem fedezte fel.
Csak idő kérdése, mikor jut el valamelyik egy humán bázisra, s akkor a más vidékekről
átcsoportosított kiborg egységek végre támadásba lendülhetnek.
A nukleáris bomba híre lassan, de biztosan terjed, ráadásul a humánok még nem is
sejtik, hogy a bombánál százszor veszélyesebb fenyegetéssel kell hamarosan
megbirkózniuk. Mert ahol a test fekélyesedni kezd, ott ritkán van megfelelő orvosság…
Christenson, Wakeford és O'Leary tanúja lesz a konvoj csapdába csalásának, ám
közbeavatkozásra nem jut idejük. Ráadásul a csapda helyszínén rejtőzködő bajtársaik
képtelenek különbséget tenni az eredeti és a másolat között, ezért biztos, ami biztos
alapon őket is tűz alá veszik. Úgy tűnik, a szökevények, akik túlélték a Skynet csapdáját
és az utána következő halálos versenyfutást, most olyan egérfogóba kerültek, ahonnan
nem szabadulhatnak ép bőrrel.
Estrada halálos küldetésre indul. Minthogy sebesült lábával amúgy is képtelen lenne
tartani az iramot társaival, ezért önként magára vállalja, hogy a nukleáris töltetet
hordozó teherautóval kijut a városból. Útját siker kíséri, ám a benzin csak néhány tucat
mérföldre elegendő. Túl közel van a városhoz, hogysem a társait biztonságban tudhassa.
S ami a legrosszabb az egészben, hamarosan kiderül, a láda üres, a bomba csak
beetetés volt, melyet egy megbuherált Geiger-Müller számlálóval tettek hitelessé. Ám
sebesült lábával hogyan is vállalkozhatna arra a hosszú útra visszafelé, mely ráadásul a
Terminátorok által megszállt területeken keresztül vezetne?
Corrine Chambers Mazzini egyedül maradt. S úgy tűnik, hiába minden erőfeszítés, a
Skynet karmaiból nem lehet menekülni. Vagy mégis?
Nincs végzet, csak ha bevégzed…
Leslie Hawkins, az albínó programozó megdöbbentő felfedezésre jut: a Landon Tweet
által letöltött anyagokhoz csatolódva memóriaszemetet talál, melynek elemzése a
T-1000-es kifejlesztésével kapcsolatos anyagokra utal. Vajon véletlen, vagy a
megsemmisített állományokról mégis készült egy másolat? S igazak lennének azon
feltételezések, miszerint a prototípus, az utolsó T-1000-es épségben átvészelte a
robbanást? Aggasztó hírek, melyeknek mindenképp utána kell járni. A Skynet testében
eligazodni sem könnyű, de megtalálni egy konkrét adatforrást, egyenesen lehetetlennek
tűnik.
A Gépek Elleni Háború újult erőkkel lángol fel, s bár a Skynet és a Terminátorok az
elmúlt hetekben számos csapást szenvedtek el, most mégis úgy tűnik, a Gépisten
megtalálta az ellenszerét a humánok folyamatos sikereinek. És amennyiben minden jól
megy, a Skynet elérheti régóta megálmodott célját: teljes ellenőrzése alá vonni Los
Angelest, mely kulcs a jövőhöz, s kulcs a múlthoz is.
Vagy legalábbis hamarosan azzá válik.
Akkor pedig jaj az emberiségnek! 1. A világ legnagyobb blöffje
Negyvenöt mérföldnyire Los Angelestől; 2029. február 9.

Amikor Andres Estrada belenézett az acélpántokkal megerősített ládába, egyszerűen nem

akart hinni a szemének. A láda ugyanis üres volt, s bár az oldalára erősített Geiger-Müller
számláló továbbra is kitartóan ketyegett, ennek a hangnak látszólag nem volt semmi
értelme. A férfi nem mert hinni a szemének, ezért félelmét és óvatosságát félretéve
belenyúlt a fémkaszniba, hogy ellenőrizze, a szeme nem csalja meg.
Ám a láda továbbra is üresnek bizonyult.
Estrada első dühében hatalmasat csapott a platóra, mintha ezzel meg nem történtté
tehetné az eseményeket. Egyszerre érzet dühöt és megkönnyebbülést. Ha akkor
felnyitják, megspórolhatták volna ezt a kitérőt. Akkor egészen másként alakul minden.
Negyvenöt mérföldnyire volt a város külső határától. Negyvenöt, átkozott mérföldre.
Amikor kifelé tartott, s volt elég benzin a teherautóban, akkor kevesellte, s mindent
megtett annak érdekében, hogy még néhány száz métert kicsikarjon magának. Akkor a
félelem hajtotta, hiszen egy nukleáris robbanás esetén negyvenöt mérföld nem távolság.
Estrada nem volt képzett mérnök, aki fejből tudta volna, hogy mennyi másodperc alatt
érik el az első lökéshullámok a várost, amennyiben a bomba felrobbanna, azt azonban
ösztönösen sejtette, hogy mindenképpen túl hamar.
Teljesen tanácstalan volt.
A gépkocsiban nincs benzin, s a negyvenöt mérföld mindenképp túl nagy távolság a
számára. Még egészségesen is az lenne, de így, sebesülten különösen az. Még ha nem a
lábát érték volna annak a nyavalyás Ezüsthernyónak a srapneljei! Kézen állva mégsem
indulhat visszafelé, más választása viszont aligha akad. Nem volt adóvevője, amúgy sem
tűnt valószínűnek, hogy képes lenne kapcsolatba lépni bármelyik humán egységgel.
Idegesen a ládára pillantott, minden bajnak forrására.
Egy pillanatra elbizonytalanodott.
A Geiger-Müller számláló továbbra sem halkult. Ez viszont azt jelentette, hogy valahol a
közelében sugárzó anyag található. S vajon a Skynet csak úgy feláldozna négy T-700-ast
annak érdekében, hogy hamis információkkal bombázza a gerillákat? Hiszen számtalan
egyszerűbb megoldást is találhatott volna; elég ha egy könnyen elérhető helyen tárolja a
Los Angeles ellen tervezett újabb nukleáris csapás adatait; a gerillák programozói tették
volna a dolgukat.
Persze így némileg hitelesebb volt a dolog…
Az újabb Ítélettől való rettegés annyira mélyen beleivódott az emberek tudatába, hogy
nem merték piszkálni a veszélyes szállítmányt. A láda látványa és az oldalára erősített
készülék olyan hatást keltett bennük, mint mondjuk a középkorban Párizs főutcáin
végigsétáló, fekete pestisben szenvedő koldus. Irtózatot kelt, és rettegést ébreszt a
szívekben.
Ha nem fogy el a benzin, Estrada sohasem szánja rá magát arra, hogy megtekintse, mit
rejt a fémláda mélye.
Az isten verje meg!
Estrada tehetetlenségében dühöngött. Egyedül ő tudja az igazságot, s miközben a város
gerillái talán már az evakuációra készülnek, nem tehet semmit. Pedig néhány szó
elegendő lenne ahhoz, hogy tisztázza a félreértést, s fellebbentse a fátylat erről a
hihetetlenül szemtelen csalásról. A Gépisten ismét példáját adta intelligenciájának, hiszen
éppen azt a fegyvert fordította szembe a gerillákkal, melyet tőlük lesett el: a blöfföt.
A láda nem hagyta nyugodni a férfit.
Talán épp ez az átverés az egészben. A radioaktivitás mérő készülék ráirányítja a
figyelmet, miközben a nukleáris töltet egészen máshol kapott helyet. Mondjuk a
motortérben vagy a váz alá erősítve.
A gondolatra Estradát kiverte a verejték.
Mi van akkor, ha a Skynet valóban blöfföl, de duplán? Csalétekként felkínálja a ládát,
mely valójában egy megbuherált Geiger-Müller számlálóval felszerelt egérfogó.
Amennyiben a gerillák beveszik a cselt, eltávolítják a ládát, s használatba veszik a
teherautót, a Skynetnek nyert ügye van. Voltaképp szinte mindegy, mikor robban fel a
bomba, hiszen nagy valószínűséggel gerillák fogják használni, szerencsés esetben pedig
épp egy bázis közelében parkol majd. Persze a föld alá húzódott gerillák már vészeltek át
kis erejű nukleáris robbanást, melynek eredményeként egy stadionnyi mélyedés található
a néha Árnyék Bázis szomszédságában. Belegondolni is rossz, mi történt volna akkor, ha
a bombák célba találnak…
Így is túl nagy volt a veszteség.
A spanyol származású férfi tüzetes vizsgálat alá vetette a teherautót. Voltaképp neki már
nem volt mitől tartania. Önként jelentkezett a feladatra, bízva abban, hogy a társait
megmentheti egy olyan csapástól, mely ellen aligha volt ellenszerük. Ráadásul ha a
bomba felrobban, hamarabb meghal, hogysem felfogná azt. Bízott benne, hogy nem fog
nagyon fájni… Bár, amit a nukleáris robbanásokról tudott, az megnyugtatta. Igen, ez a
legjobb kifejezés rá. Hiszen amikor az ember egy szempillantás alatt elpárolog, árnyéka
beleég a földbe, nos, ott aligha lehet fájdalomról beszélni, hiszen mire az ingerület
eljutna az agyig, már régen bevégeztetett minden.
Estrada centiméterről centiméterre haladt, ám egyetlen gyanús dolgot sem talált. Persze
ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a teherautó voltaképp egy nyolc keréken
gördülő bomba, azonban a férfi úgy vélte, máshol kell keresnie a megoldást. Volt valami
hiba a logikájában, mellyel megkísérelt magyarázatot találni az eseményekre, az üres
ládára, s a gyanúsan rossz célzási statisztikákkal rendelkező T-700-asokra.
Mert utólag ez is nyilvánvaló lett a számára. Akkor, első lelkesedésükben, s a túlélés
miatti örömükben hajlamosak voltak betudni a szerencséjüknek, ám visszagondolva a
történtekre gyanússá váltak az apróságok. Mert az előfordul néha, hogy egy Terminátor
nem találja el első lövésre a célpontját, annak azonban elhanyagolhatóan kicsi az esélye,
hogy egy időben négy kiborg is hibázzon.
Ráadásul többször egymás után.
Talán mégis a láda rejti, ötlött fel a gondolat a férfiban, ám az újabb ellenőrzés sem
hozott eredményt. A láda belülről épp olyan mélynek bizonyult, mint kívülről látszott;
nyoma sem volt kettős fenéknek.
Estrada végül magát a Geiger-Müller számlálót vizsgálta meg, s amikor megtalálta az
alácsúsztatott, alig körömnyi fekete lapot, akkor magában ezerszer elátkozta a Skynetet,
amiért ily csúful rászedte őket. Ha egy kicsivel több figyelmet fordítanak a ládára, s nem
esnek pánikba, akkor valószínűleg kiszúrják a trükköt. Igaz, akkor eszükben sem jutott
feltételezni, hogy a Gépisten így jár túl az eszükön, hiszen a Skynetről valamennyi gerilla
tudta, hogy gondolkodás nélkül hajlandó akár az egész várost is kiirtani, saját kiborgjait
sem kímélve, ha úgy vélné, ez az ő malmára hajtja a vizet.
Estrada lekuporodott a plató végére – ilyen távolságra a várostól elenyészően kicsi volt a
valószínűsége, hogy egy kiborggal hozza össze a sors –, s fáradságával nem törődve
kétségbeesetten próbált valami elfogadható tervet összehozni.
Fogalma sem volt arról, hogy nem véletlenül távozhatott sértetlenül a városból. A Skynet
pontosan tudta, mikor merre jár. A teherautón három, egymástól független jeladó volt,
melyek hatótávolsága lehetővé tette, hogy mintegy huszonöt mérföldes körzetig
pontosan tudja, merre jár. S miután az utolsó öt mérföldön az irány szemernyit sem
változott, így feltételezhető volt, a teherautó mindaddig arra fog menni, amíg az
üzemanyag kitart.
Eddig minden a Gépisten gondosan kikalkulált terve szerint alakult, még akkor is, ha az
emberek úgy gondolták, sikerült keresztülhúzni gyűlöletes ellenfelük szándékait.
A mozaikok kezdtek a helyükre kerülni. 2. Magányos harcos
Los Angeles; 2029. február 9.

Corrine Chambers Mazzini csupán annyit észlelt az odafent történt eseményekből, hogy
Sanchez mozgása hirtelen abbamaradt, éles sistergő hang hallatszott, majd csak a saját
légzését hallotta. Nem hullottak vércseppek a nyakába, s a test is fenn maradt a rácsnál
valami különös, hátborzongató mementónak. Aztán a megdermedt pillanat hirtelen véget
ért, s Mazzini érezte, ahogy valami elsüvít az arca előtt. Érezte, hogy hozzásúrlódik a
ruhájához, ám képtelen volt meghatározni, mi lehet az. Majd a szemvillanással későbbi
lenti koppanás sok mindent elárult: egy energiamodul lehetett a Westinghouse-hoz, mely
nyilván Sanchez zsebéből esett ki.
Sanchez, akarta kiáltani a nő, de nem jött hang a torkára. Aztán hirtelen rádöbbent,
mekkora baj van. Ha a férfi rázuhan, vagy ráejti a plazmafegyvert, akkor alighanem
rosszul jár.
Ami bármikor bekövetkezhet.
A Terminátorokról nem is beszélve.
Vajon mikor fog az első Westinghouse csöve felbukkanni a szűk nyílásban, hogy egy
pontos lövéssel pontot tegyen a történet végére?
Mazzini nem akarta tudni a választ.
Olyan sebesen ereszkedett lefelé, ahogyan csak tudott. A felülről beszűrődő csekély fény
szerencsére a segítségére volt, így a néhol kiálló, rozsdásodó fémszegényeken meg tudta
támasztani a sarkát, illetve időben észrevette azokat az akadályokat, melyek alighanem
komoly meglepetést okoztak volna a számára. Alig másfél méterrel alatta ugyanis
hatalmas forgólapátok pihentek mozdulatlanul. Első pillantásra egy gigászi ventillátornak
tűnt, azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált az alatta lévő, az előzőtől eltérő méretű
forgólapátoknak köszönhetően, hogy ennek egészen más funkciója lehet.
Talán valami szemétdaráló, gondolta a nő, nem is sejtve, milyen pontosan rátapintott az
igazságra. A lapátok széle már elvesztette az élét, ezért a közöttük való átmászás nem
jelentett akkora kockázatot. Persze kisebb-nagyobb sérülésekkel így is számolnia kellett,
ám ki az, aki életéért cserébe nem adná oda akár a fél karját is?
A másodpercek gyorsan teltek.
Túlságosan is.
Mazzini még csupán a harmadik szintnél járt, amikor odafent egy határozott mozdulattal
elrántották a nyílásból Sanchez testét – a férfi lába beleakadt a lehajtott rácsba, ezért
nem zuhant alá. Holtában is oltalmazva társnőjét.
A nő hallotta a zajokat, s megkettőzte erőfeszítéseit. Nem törődve a horzsolásokkal
átkígyózott a következő forgók között, remélve, hogy a széles fémlapok elegendő
védelmet nyújtanak egy vaktában leadott lövéssel szemben.
Odafenn a T-700-as bedugta a plazmavetőjét a nyíláson, majd a csövét merőlegesen
lefelé fordítva megérintette az elsütőbillentyűt. A kicsapódó tömény energia átégette a
felső titániumlemezt, ám a következőben már elakadt. A kiborg folytatta a lövöldözést,
apró, koncentrikus körben végigpásztázta szinte az egész területet. Egy embernek nem
sok esélye volt odalenn.
Mazzini mégis túlélte.
A sebeit ugyan a plazmának köszönhette: a megolvadt titánium néhány csöppje lehullott,
és beégette magát a nő bőrébe. Mazzininek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
üvöltsön fel kínjában; jobb híján a Westinghouse tusát harapta, mintha ez segíthetne
rajta.
Aztán csend lett.
Corrine Chambers Mazzini sejtette, hogy a kiborgok aligha fognak ilyen könnyedén
lemondani róla. Addig semmiképp nem tekintik halottnak, amíg nem látják kiterített
testét. Biztos volt benne, hogy jelen pillanatban is odafentről felerősített érzékelőkkel
figyelik az aknában a zajokat, melyek világosan elárulják majd a kiborgoknak, a lövések
bizony célt tévesztettek, idelenn az utolsó túlélő még életben van.
Ki kellett használnia az ajándék másodperceket. Nem foglalkozott azzal, hogy a felette
lévő fémlapok eltakarják vagy sem, minden erejét és ügyességét összeszedve mászni
kezdett lefelé. Bár a lába többször is beleakadt az éles fémszegélybe, s jó néhány
horzsolással lett gazdagabb, ez a nőt cseppet sem érdekelte. Ismét meghallotta az
ismerős szisszenést, ám igyekezett kizárni a tudatából a külvilág zajait. Ha szerencséje
van, lejut, s ott talán fedezéket talál a lövések elől. A plazma ritkán ejt olyan sebet,
melyet túl lehet élni, ezért Mazzininek emiatt sem kellett aggódnia.
Váratlanul elvesztette a lába alól a talajt, s a legtöbb, amit tehetett, hogy zuhanás
közben igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetett. Földet érve
alaposan megütötte magát, a jobb csuklója vissza is tört, kész szerencse, hogy a csontja
épen maradt. Első gondolata a Westinghouse volt, ám egy gyors érintés nyomán kiíródó
STÁTUSZ OK üzenet megnyugtatta.
Fegyver nélkül semmi esélye.
Igaz, így se sok.
Néhány másodpercnyi szusszanást engedélyezett csupán magának. Odafönn mindenki
megtanulja, hogy a mozgás maga az élet. Igaz, nem árt, ha valaki tudja, mikor kell
meglapulni, ám minél kevesebbet tartózkodsz egy helyen, annál kisebb a valószínűsége,
hogy megpörkölik a segged.
Idáig már nem szűrődött le annyi fény, hogy sötét körvonalakon kívül bármi mást ki
tudjon venni. Ugyanakkor valószínűnek tűnt, hogy amennyiben ez egy szemétdaráló,
akkor kell lennie egy kijáratnak – vagy valami nyílásnak –, amin keresztül a szemét
távozik.
Mazzini addig mászott előre, míg kinyújtott keze egy hideg fémlapnak nem ütközött,
mely enyhén homorúnak tűnt. Odafentről ismét lövések hallatszottak, ám egyelőre a
forgólapátok kitartottak, bár az egyik mintha elvált volna a tengelyétől, s lejjebb zuhant
volna.
Ha a nyakamba szakad ez a szar, gondolta a nő fáradtan és dühösen, akkor legalább
elégedett lehetek, hogy mégsem a Terminátorok kaptak el.
Ez persze nem volt teljesen igaz, de legalább segített összeszedni azt a kevés
önbizalmát, amivel rendelkezett. Hol az a határ, amikor a legbátrabb harcos is
összeomlik? Van-e ilyen egyáltalán. Mazzini nem tudta, de nem is akarta tudni.
Ujjai alól eltűnt a fém.
Óvatosan körbetapogatta a nyílást, mely meglepően nagynak bizonyult. A túloldalon
éjfekete sötétség fogadta, ám ez még mindig jobb volt annál, ami odafenn várt rá.
– Ha egy kurva Ezüsthernyó lapul a közelben, nagyon ráfaragtam! – sziszegte a nő,
miközben igyekezett úgy átmászni a nyíláson, hogyha a túloldalán nem tapint ki a
lábával szilárd támasztékot, akkor lehetőleg ne essen túl nagyot.
A forgólapátokat tartó tengely ebben a pillanatban repedt ketté, köszönhetően annak a
plazmacsomagnak, mely egy jó arasznyi darabját izzó gázfelhővé változtatta. A hatalmas
súly egyik pillanatról a másikra kezdett zuhanni, s ha a nő egy másodpercet is tétovázik,
alighanem ott marad alatta.
Amikor Corrine Chambers Mazzini meghallotta a recsegést, gondolkozás nélkül
előrevetette magát, s a karját az arca elé emelve igyekezett megvédeni magát a
komolyabb zúzódásoktól. Bár csupán néhány lábnyit esett, mégis nagyon megütötte
magát, mivel egyszerűen nem látta, hol támaszkodhatna meg. A térde irtózatosan fájt,
talán a csont is megrepedt, valamint egy éles, rozsdás fémdarabnak köszönhetően az
oldalán hosszú vágás keletkezett. Amennyire csak lehetett, igyekezett nem mozdulni,
csupán a kezével tapogatózott, hogy felmérje, mi van egyáltalán körülötte. A sebbel nem
volt ideje törődni, vaksötétben úgyis képtelen ellátni magát.
Találnom kell valami éghető anyagot, szuggerálta magát, miközben igyekezett eldönteni,
vajon ujjai mit tapintanak éppen. Amennyire meg tudta állapítani, egy jókora halom
rozsdás vashulladék tetején üldögélt, a lába beszorult két lemez közé, ám szerencsére
némi ügyeskedés árán sikerült megszabadulni a fogságból.
Csak óvatosan, motyogta, miközben remélte, hogy jelen pillanatban egyetlen kiborg sem
tart felé. Azok az átkozottak láttak sötétben is, egyszerűen átkapcsoltak hőlátásra, s
onnantól kezdve ugyanolyan jól harcoltak, mint a felszínen uralkodó örökös alkonyatban.
Az ócskavas halom eléggé stabilnak tűnt, ám Mazzini sejtette, hogy egy rossz lépés
számára sok kellemetlenséget tartogathat. A kiálló éles vagy hegyes részek fenyegetését
legalább annyira komolyan kell vennie, mint a kiborgokat.
A távolból mintha fémes csikordulások zaja szűrődött volna el idáig. Csupán néhány
pillanatig hallatszott a hang, aztán elcsendesült. Mazzini igazából abban sem volt biztos,
hogy hallotta, mivel az ócskavasakról való ereszkedés sem ment hangtalanul, halk, ám
állandó csörömpölés vagy fémes súrlódás kísérte próbálkozását.
S bár ügyelnie kellett a testi épségére, nem vesztegethetett túl sok időt, hiszen a
Terminátorok valószínűleg már útban vannak ide, egy gyorsabb, bár meglehet, hosszabb
úton. A másodperceket, melyeket most itt elpazarol, később százszorosan kell majd
visszafizetnie.
Az ócskavas halomnak nem akaródzott véget érnie, ezért Mazzini – jobb meggyőződése
ellenőre – ujjával a legkisebb energiafokozatra állította a plazmafegyvert, majd
megérintette az elsütőbillentyűt. Elfordította a fejét, mivel tapasztalatból tudta, hogy a
hirtelen felvillanás elvakíthatja, a sötétségben eltöltött percek elegendőek lehettek a
pupillája számára, hogy maximálisan kitáguljanak. Ilyenkor még egy gyufa lángja is
reflektornak hat.
Szerencséje volt.
A kicsapódó plazma egy halom régi kacatba csapódott, s lángra lobbantotta azt. Mazzini
megkönnyebbülten felsóhajtott, majd sűrűn pislogva igyekezett körbenézni, merről
fenyegeti veszély. Egyelőre minden csendesnek tűnt, ám a gerilla nem ringatta magát
hiú ábrándokba; csak idő kérdése, mikor fog felbukkanni az első Terminátor, hogy
bevégezze, amit ő és a társai odafenn kezdtek el.
Hétből egyedül maradtam.
Mills, Sanchez és Espinosa mellette haltak meg. Christensonról, O'Leary-ról és
Wakefordról semmit nem tudott, bár valószínűnek tűnt, hogy ők sem úszták meg élve a
kiborgokkal való találkozást. Talán éppen azért nem kerültek be a börtönbe – Mazzini
képtelen volt másként visszagondolni arra a raktárhelyiségre, ahol a Skynet fogva
tartotta őket –, mert a halottakkal a Gépisten nem tud mihez kezdeni.
Vajon mi lett a konvoj sorsa, tette fel magának a kérdést Mazzini. Nem áltatta magát, ha
sikerül is kijutnia innen, a szállítmánnyal érkező gerillákat nem figyelmeztetheti. Addigra
a játszma azon része réges-rég le lesz játszva. Tudta, hogy a Skynet nem véletlenül
szedte ki belőlük a konvojjal kapcsolatos információkat – ráadásul valamennyiüket
kikérdezte, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy amit azon a kínzóasztalon elmondtak,
mennyire van fedésben egymással. A szállítmányról lemondhatunk, gondolta a nő
rezignáltan, s csupán abban bízott, hogy a Skynet mesterkedései nem okoznak még
ennél is nagyobb csapást a gerillák számára. Az elvesztett fegyvereket, muníciót és
utánpótlást pótolni lehet, ám ha egy kiborg egyszer bejut valamelyik emberi bázisra,
vagy megismeri annak célkoordinátáit, akkor máris lehet nekikezdeni a kiürítésének.
Mint az Árnyék Bázis esetében.
Utóbbi története máris közszájon forgott a gerillák között. Azon a napon és azon a helyen
hősök születtek, bár igazság szerint valamennyi ember, aki szembeszegült a gépekkel,
hősnek tekinthette volna önmagát. Ám ezzel senki nem foglalkozott. Csak túlélni, bármi
áron…
A saját sorsoddal törődj, figyelmeztette magát kicsit dühösen. Minden gondolat, ami
elvonja a figyelmét, a pusztulását okozhatja. A szemét szemmel láthatóan elégnek tűnt
ahhoz, hogy még néhány percig ne térhessen vissza a sötétség, s ennyi idő több, mint
elégnek tűnt Mazzini számára. Amúgy sem akart az épületben maradni. Ideig-óráig talán
elbújócskázhatna idelenn, azonban a kiborgok létszámfölénye és helyismerete
valószínűleg hamar legyűrné.
Ki kell jutnom!
Valami ezüstösen villant a szeme sarkában. Mazzini szinte gondolkodás nélkül fordult
arra, s lőtt bele egyet a közeledő kiborgba. Egy Ezüsthernyó volt, mely megtalálta az
utat lefelé. A lövés feltépte a páncélzatát, azonban Mazzini megfeledkezett arról, hogy az
imént a legkisebb teljesítményre állította a plazmavetőt, így az energiasugár nem
robbantotta darabokra a kiborgot, csupán lelassította egy kicsit.
A nő elmorzsolt egy szitkot a fogai között, miközben megnövelte az energiaadag
mennyiségét, ám második lövésre nem maradt ideje. Az Ezüsthernyó még így is gyors
volt, talán túlságosan is. Ha Mazzini odalenn áll a földön, s nem az ócskavas oldalán
kuporog, alighanem nem éli túl a robbanást. Így azonban, mielőtt az Ezüsthernyó
felrobbantotta volna magát, a nő oldalra vetődött, nem törődve azokkal a sebekkel,
melyeket a kiálló fémdarabok fognak okozni neki.
A srapnelek cafatokra tépik, pár horzsolás, zúzódás vagy tépett szélű seb elviselhetőbb
az azonnali halálnál.
Alig úszta meg.
A srapnelek elakadtak a fémlemezekben és egyéb hulladékban, így amikor Mazzini ismét
felegyenesedett, meglátta, milyen közel járt hozzá a halál. Csupán néhány centiméteren
múlt az egész… Ha nem lapul teljesen a földhöz, akkor a torlasz felett elsüvítő srapnel
végigborotválta volna a hátát és a tarkóját, utóbbit, meglehet, egészen az agyáig.
Nem vesztegette az idejét pihenésre. Ahol egy Ezüsthernyó akad, lehet több is.
Felpattant, és lövésre készen körbepillantott, ám nem érkezett másik kiborg, hogy egy
újabb próbálkozással kijavítsa társa hibáját.
A tűz kezdett bealudni. Bár a parázs is ad némi fényt, az kevés az üdvösséghez. S
Mazzini nem akart meghalni. Még nem. Ha idáig eljutottam, miért ne sikerülhetne akár
kimenekülnöm is, tette fel magának a kérdést. Bár valószínűleg mélyen benn lehet a
Skynet által ellenőrzött területen, mások is akadtak már ebben a kibaszott háborúban,
akik túlélték a biztos halálnak tűnő szituációkat. Csak egy kis önbizalom meg a világ
összes szerencséje szükségeltetik hozzá.
Körbenézett, és kiemelt egy hosszabb fémrudat az ócskavasak közül. Valami
műanyagszerűség lógott a végén, talán egyszer ráolvadt. Szükség esetén ezt is
meggyújthatja, s bár tapasztalatból tudta, hogy a műanyag kis lánggal, de nagy füsttel
ég, még mindig jobb fulladozni egy kicsit, s elvakítani a támadóit, mint meghalni. Meg
egyelőre megvédi a kezét a felforrósodott fémtől… Néhány ruhadarabot tekert a rúd
végére, melyeket az ócskavas mellett talált – vajon ki viselhette ezeket, s miként
kerültek ide –, majd a lángok felé tartva meggyújtotta azt. Kétségkívül kezdetleges
fáklya volt, ám a semminél több.
S most szüksége volt a fényre.
Ahhoz, hogy élve kijusson az épületből nem is kell olyan nagy erőfeszítés. Odakinn
viszont annál nagyobb. A felszínen minden egyes lépés magában hordozta a halál
ígéretét, arról nem is beszélve, hogy ezúttal Terminátorok fognak vadászni rá…
…hacsak nem sikerül elhitetnem velük, hogy halott vagyok…
Mazzini keserűen elmosolyodott.
Nem könnyű átverni a kiborgokat, különösen akkor, ha hazai pályán játszanak, ám
pillanatnyilag ez az egyetlen esélye. 3. Hírvivők
Los Angeles; 2029. február 9.

Gerald O'Keefe és Carol Stanley igyekeztek megtalálni a lehető legrövidebb útvonalat. Az

előzetes egyeztetésnek megfelelően az Union Avenue-n haladtak, ám csak útjuk első
szakasza bizonyult viszonylag csendesnek. A Nyugati Harcműveleti zóna, úgy tűnt, kicsit
keletre tolódott, ezért a környék veszélyessé vált. Igaz, egyelőre errefelé még nem
folytak összecsapások, ám már nem a távolból szűrődtek idáig a robbanások zajai,
hanem valamelyik szomszédos utcából. S ez azt jelentette, hogy bármelyik pillanatban
felbukkanhat előttük egy Terminátor.
– Talán másik útvonalat kellene választanunk! – jegyezte meg csendesen Stanley. A
programozónő nem volt tapasztalt felszíni harcos, s eredetileg azért került bele a
Fészekrakók csoportjába, mert John Connor, a Főparancsnok minden eshetőségre fel
akart készülni, ami az embereit az új bázis helyén várhatja. Igaz, az előzetes felderítés
alapján elhanyagolható volt annak a valószínűsége, hogy felhasználható számítógépet
vagy adatkapcsolatot találnak azon a helyen, azonban az élet már megtanította a
gerillákkal, hogy igyekezzenek felkészülni mindenre.
O'Keefe bólintott.
– Igazad van – értett egyet a férfi. – Kerülnünk kell a nyílt konfliktusokat. Talán az
autópálya felé csendesebb egy kicsit…
Igazából aggasztotta a hadműveleti zóna keletebbre tolódása. Eddig ebből az irányból
eléggé ritkán kellett támadással számolniuk, a kiborgok többnyire megelégedtek azzal,
hogy rendszeresen átfésüljék az utcákat, ám ritkán bonyolódtak nyílt harcba a
gerillákkal. Amennyire O'Keefe tudta, csupán néhány egységük állomásozott arrafelé, s a
Terminátorok száma sem haladta meg a három szakaszt. Persze akadt még ott néhány
Fejvadász, egy-két osztagnyi Hunter-Killer, ám az erőviszonyok nagyjából
kiegyenlítődtek az elmúlt hónapok során.
Vajon mi lehet az oka, hogy a Skynet most mégis előrenyomulásra adott parancsot, tette
fel magának O'Keefe a kérdést. Aggodalmát nem osztotta meg a társnőjével, nem akarta
ezzel a gonddal is terhelni. Számára a túlélés is éppen elég, ráadásul egy programozó túl
értékesnek számított, hogysem feleslegesen kockáztassa az életét. A férfi gondolatai
minduntalan visszakanyarodtak az Union Avenue közelében tapasztaltakra. A
Terminátorok lassan, de biztosan nyomultak előre, miközben a gerillák alighanem
mindent megtettek annak érdekében, hogy lelassítsák őket, amíg az utánpótlás
megérkezik.
Ha ugyan megérkezik.
Gerald O'Keefe sok mindent megadott volna azért, ha ezekben a pillanatokban
rendelkezik mindazon információkkal, mint a Főparancsnok. Talán rosszabb helyzetben
vannak, mint gondolnák, s a visszavonulás egyben azt is jelzi, hogy a Skynet több
fronton indított egyidejűleg támadást a gerillák ellen. A fegyvermester hallott kósza
rémhíreket arról, miszerint az a nyavalyás MI kiborgokat csoportosított át Los Angeles
területére, ám nem nagyon tudta elhinni. A Skynetnek másutt is akadtak problémái, s
bár voltak olyan területek, ahol ő volt a korlátlan úr – mint New York –, azért még
korántsem érezhette magát nyeregben.
A két gerilla nem akarta elveszíteni azt a távolságot, melyet eddig sikerült megtenniük
épségben, ezért nem fordultak vissza, hanem egyre távolodva az ütközet zajaitól
átvágtak azon a területen, ahol évtizedekkel ezelőtt egy templom magasodott. A
kőkeresztből mára csupán egy lemorzsolódott csonk maradt, ám jellegzetes alakja
továbbra is büszkén magasodott az ég felé, mintha csak bizonyítékul akarna szolgálni
egy felsőbb hatalom meglétének.
Ám a huszonegyedik század emberei már nem nagyon hittek Istenben. Sokan
hangoztatták eretneknek tűnő gondolataikat, hogy az az isten, amelyik hagyta
bekövetkezni ezt a szörnyűséget, csak gonosz lehet. Akadtak persze néhányan, akik még
minden napjukat úgy kezdték, hogy imával fordultak istenükhöz, vonja vissza a kiszabott
büntetést, s állítsa vissza az Ítélet Napja előtti állapotot. Azonban imáik sohasem találtak
meghallgatásra. Mert Isten csak egy volt ezen a bolygón, s ő más népet választott
magának.
A Skynet és gyermekei, a Terminátorok.
Az emberiségnek pusztulnia kell!
O'Keefe haladt mindig elöl. Neki jutott a feladat, hogy megtalálja azokat a helyeket, ahol
a legkönnyebben juthattak előre, s amennyiben kiborg-támadás éri őket, a férfinak kell
megpróbálkozni annak hárításával. Nem kis felelősség nyomta a vállát, s nem csupán
Stanley életéért felelt ezúttal. Igazság szerint O'Keefe gondolkodás nélkül feláldozta
volna társnőjét, ha ezzel biztos lehetett volna abban, hogy a nukleáris töltetet szállító
ládáról és teherautóról eljut a hír a megfelelő helyre. Ahol tízezrek életéről van szó, egy
ember nem számít.
Még kettő sem.
Némán futottak árnyéktól árnyéig, épülettől épületig. Romok oltalmazták őket a
felfedezéstől, ám ami elrejtette őket, ugyanúgy elrejthetett másokat is. Éppen ezért
korántsem haladhattak olyan gyorsan, mint tervezték, hiszen bármikor számítaniuk
kellett a Terminátorok felbukkanására. S amennyiben a kiborgok hamarabb veszik észre
őket, akkor alighanem rövid úton belül meghalnak.
Nem beszéltek. Nem sok értelme lett volna. Ha mégis közölni akartak valamit egymással,
akkor kézjeleket használtak. Odafönn ez biztonságosabb, hacsak nem lapulnak egymás
mellett.
O'Keefe titokban abban reménykedett, hogy belefutnak egy járőrbe, s miután
azonosították magukat, értesítést küldhetnek a Főparancsnoknak. Jimmy Lehman, a
Fészekrakók parancsnoka szigorúan meghagyta a társainak, hogy a nukleáris
fenyegetésről szóló információt kizárólag John Connorral, vagy valami magas rangú
tiszttel oszthatják meg, akit mindannyian ismernek. Semmi szükség arra, hogy pánik
üsse fel a fejét az emberek között.
S bár az emberek már belefásultak a veszélybe, egy nukleáris támadás talán előhozná
belőlük a régi félelmet.
Ha lett volna adóvevőjük, O'Keefe alighanem megpróbálkozik az adással, még ha ezzel
esetleg fel is kelti egy éberebb kiborg figyelmét. A szegényes eszközellátás azonban nem
tette lehetővé, hogy mindannyian kapjanak egyet-egyet, s a csoportnak kiutalt darab
Lehmannál maradt. Nekik nagyobb szükségük volt rá. A fegyvermester bízott benne,
hogy a parancsnok időről-időre megkísérli értesíteni Connort, bár az időjárás nem
változott, ezért aligha jár sikerrel.
Nekik kell hát célba érniük.
Mihamarabb. 4. Hibák és a következményük
Los Angeles; 2029. február 9.

A szétlőtt teherautók karosszériáján tátongó lyukak kétségessé tették, hogy bárki is

életben maradhatott a belsejükben. Ám a fülkékben nem emberek, hanem Terminátorok
utaztak, s esetükben a legcsekélyebb óvatlanság is gyors halálhoz vezethet. Egy
kiborgról ritkán lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy halott. Ezek a nyavalyás
gépek sokszor még akkor is harcolnak, amikor a lábukat letépte egy tányérakna, vagy
jókora lyuk tátong a fejükön vagy a mellkasukon. Amíg az ostyaáramkörös processzor
működőképes, a Terminátor veszélyt jelent az emberekre. S ez kétszeresen igaz az Alfa
szériákra. Minthogy külsőre teljesen emberiek, így könnyű összetéveszteni őket egy
halott bajtárssal, s ha az ember a közelükbe kerül, akkor többnyire meglepődni sem
marad ideje.
A gépek gyorsak, átkozottul gyorsak.
Pillanatnyilag azonban mindenki tudta, hogy a teherautók sofőrfülkéjében halottak
vannak. Pontosabban csak a harmadikban, ugyanis az egyikből már kiszállt egy kiborg, s
azt megsemmisítették, teste pedig rázuhant egy éles aknára, hogy aztán a levegőbe
emelkedjen, igaz, immáron tenyérnyi darabokban. A második teherautóból kirángatták a
szétlőtt testeket, s sikerült azonosítani mindkettőt: Ryan Mills és Steven Wakeford.
A harmadik teherautóban azonban még maradt egy Alfa. S amiről az embereknek nem
volt tudomásuk, ez a kiborg, mely Corrine Chambers Mazzini vonásait viselte magán,
teljesen harcképes maradt. Igaz, egy lövés eltalálta, de minthogy egyetlen létfontosságú
szervet sem érintett, így az Alfa épp olyan halálos maradt, mint volt.
Andrew O'Leary a földön feküdt, kezét és lábát oldalra kitartva, hogy esélye se legyen
felugrani, ha esetleg úgy hozná a szükség. A férfi amúgy sem készült ilyen
ostobaságokra, egyrészt a rászegeződő Westinghouse miatt, másrészt pedig ez volt az
egyetlen mód, hogy tisztázza magát. A helyüket átvett Alfák közül ötöt már megtaláltak
– pontosabban hatot, de az, amelyik szétrobbant, azonosíthatatlannak bizonyult –, s
egynek még a teherautóban kell lennie.
A szökevény buzgón imádkozott, hogy az utolsó az ő vonásait viselje.
A gerilla lassú léptekkel közelítette meg a harmadik teherautót. Bár az előző
Terminátorok alapján joggal gondolhatta volna, hogy itt is csupán egy szétlőtt Alfa vár
rá, nem feledkezett meg a szükséges óvatosságról. Addig, amíg nem állapították meg az
utolsóról is, hogy halott, élőként kell kezelni.
Azaz veszélyes.
A Mazzini-Alfa hallotta a közeledő lépteket, s felerősített érzékelői révén nagyjából
sejtette, mi játszódik le odakint. A többi T-800-as megsemmisült, különben már hallania
kellett volna a golyószórók hangját. Ha lettek volna érzelmei, alighanem átkozódott
volna, amiért AK-kal voltak csupán felfegyverkezve a szokásos szériatartozék
plazmavetők helyett. A Westinghouse lényegesen nagyobb célzási pontosságot és tűzerőt
jelentett, mely némileg kiegyenlítette volna a hátrányát.
Nem mozdult.
Az utolsó pillanatra tartogatta magát.
Egy gyors utasítással tartalék üzemmódba kapcsolta magát, így külsőre lehetetlen volt
megállapítani, hogy élő vagy halott. Persze nem voltak rajta számottevő sebek, ám az
Alfa bízott benne, hogy a gerilla nem fog alapos munkát végezni, s megelégszik egy rövid
pillantással.
Nem tévedett.
Amikor a gerilla kinyitotta az ajtót, felkészült rá, hogy az első mozdulatra lőni fog. Ám a
test élettelennek tetszett, oldalára dőlve hevert az ülésen, az AK kicsúszott ujjai közül, s
a fegyver most az ülés alatt hevert. A katonának fel kellett másznia a fülkébe ahhoz,
hogy megragadhassa az utolsó halott lábát, s kicibálhassa a testet a földre.
Megbökte a lábat a fegyver csövével.
Semmi mozgás.
Talán, ha biztos, ami biztos alapon belelő egyet, másként alakulnak az események. A
gerilla azonban nem vesztegette az időt, mielőbb túl akart lenni az egészen. A végére
sem szabad kiengedni, tartja a mondás, s ez most nagyon is igaznak tűnt. A gerilla
visszavette vállára a fegyvert, majd megragadta a halott lábát – mely első tapintásra épp
olyan volt, mint egy emberé –, majd nekiveselkedett, hogy lerángassa a testet az
ülésekről.
Az Alfa ezt a pillanatot választotta a támadásra. Úgy kalkulált, hogy a gerillák néhány
másodpercig bizonytalankodni fognak, hiszen társukat is veszélyeztetnék a lövésekkel.
Emberi gyengeség, kihasználható tényező.
Villámgyorsan felült, és egy határozott mozdulattal eltörte a gerilla nyakát, miközben
stand by üzemmódról harci állapotba kapcsolt. A belső kijelzőjén megjelent az eddig
bemért humánok koordinátái, célszámokkal és hasznos információkkal felcímkézve. A
kiborg nem nyúlt az AK után, a halott nyakában lógó Westinghouse-t egyszerűen
szíjastól letépte, s egyetlen ujjmozdulattal beélesítette. A plazmavető halk sípolást
követően feltöltötte magát, s a következő másodpercben a kiborg kivetette magát a
teherautóból.
A leglogikusabb lépés az lett volna, ha a legrövidebb úton rohanni kezd az épületek felé,
hiszen csak ott remélhetett elfogadható fedezéket magának. A teret szinte teljesen
körbevették a gerillák mesterlövészei, s az eddigi lövésekből nyilvánvalóvá vált, jelentős
tűzerőt képesek koncentrálni.
A Mazzini-Alfa ennek megfelelően csupán egyetlen lövést engedett el: a hozzá
legközelebb álló gerillára, akinek figyelmét pillanatnyilag egy földön fekvő alak kötötte le.
Bár megtehette volna, hogy egy újabb lövéssel a fekvő férfit is elintézi, a kiborgnak nem
volt ideje meggyőződni arról, hogy egy másik Alfáról van-e szó, vagy csak az egyik
szökevényről, akinek a helyét ő és a társai átvették. Egyszerűen nem pazarolt rá időt.
Visszaugrott a teherautóhoz, s miközben a gerillák kezdtek magukhoz térni, begurult az
autó alá, majd villámgyorsan néhány célzott lövést adott le. A gerillák túlságosan bíztak
abban, hogy elkapták a kiborgokat, különben aligha feledkeztek volna meg arról az
alapvető óvatosságról, hogy tűzharc után célszerű mielőbb helyet változtatni. S ez
különösen igaz egy Alfa esetében.
Négy lövés, három áldozat.
Az Alfa nem bosszankodott az elhibázott lövés miatt, hiszen nem ő hibázott, a fedezék
bizonyult erősebbnek, mint ahogy kalkulálta. Mindenesetre sikerült zavart keltenie a
humánok soraiban, így amikor valósággal kirobbant a teherautó alól, mindössze ketten
próbálkoztak a leterítésével. A Mazzini-Alfa gondosan megválogatta célpontjait, s jóllehet
bármelyikükkel végezhetett volna, inkább utat nyitott közöttük.
Teljes erőből rohant, miközben plazmasugarak süvítettek el mellette. A gerillák azonban
nem rendelkeztek olyan precíz lőelemképzővel, mint amivel a Terminátorok, ezért csupán
egyetlen lövés talált célba. Az Alfa felbukott a becsapódó plazmának köszönhetően, ám
mozgási sebességét felhasználva bukfencezni kezdett előre, majd ismét felpattant. Igaz,
a bal combjából jókora darab mesterséges élőszövet – hús – hiányzott, azonban a
periféria bírta a folyamatos megterhelést, s az Alfa elérte az épületet, majd bevetődve az
egyik romos ablakon, el is tűnt új fedezékében.
O'Leary mindössze annyit érzékelt a történtekből, hogy a feje fölött plazma szisszen,
majd minden irányból lőni kezdik a teherautót. Egy test vágódott el mellette – mellkastól
felfele nem volt semmi –, majd alig egy szemvillanással később egy plazmavető. A férfi
ösztönösen cselekedett. Megragadta a feje mellett földre koppanó Westinghouse
markolatát, majd felpattant, s rohanni kezdett visszafelé, saját társai irányába, ahogy
csak a lába bírta. A nyílt tér közepén könnyű préda.
Mi van, ha valamelyik túl ideges mesterlövész arra a következtetésre jut, hogy ő mégis
egy Alfa, s az egész csupán csel volt, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból? Aligha
szánnának még egyszer időt a bizonyításra. Az első félig sikerült ugyan – Wakefordot
tisztázta –, azonban neki és Christensonnak még volt félnivalója.
Nem volt semmi ötlete, mit tegyen.
Ösztönök munkálkodtak benne, melyek segítettek eljutni ahhoz a romos épülethez,
ahonnan nem is olyan régen leereszkedett. S bár lövések szisszentek el a közelében, az
évek során szinte az izmaiba ivódott tudás mindannyiszor a segítségére volt, hogy
elkerülje azokat. A lehető legváratlanabb pillanatokban ugrott félre, változtatott irányt
vagy ugrott fel a levegőbe, hogy aztán egy századmásodperccel később lehajolva
rohanjon tovább. Csak ember képes így rohanni – főként a veteránok –, a kiborgok
egyszerűen képtelenek elsajátítani a technikát, igaz, nem is nagyon próbálkoznak vele.
Nekik a célzási pontosságban van az erejük, s nem pazarolnak felesleges időt nyílt
küzdelmekben a kitérésre. Menni, lőni – csupán ennyiből áll a tudományuk.
Igaz, célozni nagyon tudnak.
Andrew O'Leary halálfutása mindössze nyolc átkozott másodpercig tartott, mégis úgy
érezte, mintha órák telnének el. A világ elmosódottá vált a számára, egyetlen dologra
koncentrált csupán rohanás közben, elérni a kiszemelt rejtekhelyet.
Csupán egyetlen ugrás volt hátra.
A plazma hátulról kapta telibe, s valósággal behajította az épület ablakán. A fájdalom
elenyésző volt, s még látta a sebesen közeledő falat, ám mielőtt elérhette volna, tudata
kihunyt, s a sötétség kivetette rá sötét leplét.
Valahonnan az épület tetejéről artikulálatlan üvöltés hallatszott, ám a társai nem
tehettek többet érte. Gyors, figyelmeztető lövések szisszentek feléjük a levegőben, elég
közel ahhoz, hogy elhallgassanak, és végigvágódjanak a tetőn. Bár nem akarták megölni
őket, világosan az értésükre adták, hogy jobban teszik, ha meglapulnak.
A gerillák gyorsan és szervezetten mozogtak. Igaz, az Alfa meglepte őket, s lövései
zavart keltettek soraikban, gyorsan helyrehozták a hibájukat, másodpercekkel később
pedig kézigránátok repültek be annak az épületnek az ablakain, mely pillanatnyilag az
Alfának nyújtott menedéket. A belső detonáció hatalmas mennyiségű port öklendezett ki
az utcára és a térre, azonban lehetetlen volt megállapítani, az Alfa szenvedett-e
bármiféle károsodást.
Bemenni utána egyenlő lett volna a halálos ítélettel. S bár a gerillákat fűtötte a bosszú és
a düh, mégis igyekeztek megfontoltan cselekedni. Biztosak voltak benne, hogy sikerült
teljesen körbevenni az épületet, mielőtt az Alfa kijuthatott volna, ám bizonyosságot csak
akkor szerezhettek volna, ha utánamennek.
Türelemjáték vette kezdetét.
Az Alfa elvileg nem jöhetett ki, ám a gerillák odakint rekedtek. úgy tűnt, patthelyzet
alakult ki, melyben mégis a kiborg oldalán van az előny. Kintről mindig nehezebb
támadni, mint bentről védekezni. Az Alfa könnyedén leteríthetett bárkit, aki felbukkant az
ajtó vagy ablaknyílásokban, miközben odabent fedezéket is találhatott magának. Egy
rohammal bevehették volna az épületet, azonban ez valószínűleg újabb áldozatokat
követelt volna a gerilláktól.
S már így is épp elegen hagyták ott a fogukat.
Pedig az elején úgy tűnt, sikerrel megoldják a problémát, s a szállítmányt is sikerül
visszaszerezni. Aztán egy szemvillanás alatt fordult a kocka, s az előnyből hátrány lett.
Az Alfa azonban nem menekülhetett.
A gerillák elszánták magukat, hogy akár az életük árán is végeznek vele. Ezt kívánta a
becsületük, s tartoztak ennyivel halott társaiknak is, akikkel a kiborg végzett. 5.
Szökevény
Los Angeles; 2029. február 9.

Miközben a róla készült másolat éppen élethalálharcát vívta jó néhány mérfölddel arrébb,
Corrine Chambers Mazzini gyors mozdulatokkal tartalék fáklyákat készített magának,
majd ellenőrizte a Sanchez zsebéből kihullott energiamodult. Sajnos végigrepedt az
oldala, ezért botorság lett volna a fegyverhez illeszteni, azonban a nő mégis magával
vitte. Bár holt súlynak, felesleges tehernek tűnt, konkrét céljai voltak vele. Ha sikerül a
terve, remek kis gránátot csinálhat belőle.
Az percek alatt kiderült, hogy az évtizedekkel ezelőtt épült alagsornak és a felette lévő
Skynet bázisnak nem sok köze van egymáshoz. Igaz, a felhalmozódott hulladék arra
engedett következtetni, hogy a Terminátorok is használták a hulladékőrlőt, ám
valószínűleg már évek teltek el azóta, hogy beindították a gépezetet.
Mazzini igyekezett nem gondolni arra, mi lett volna belőle, ha az épületet felügyelő
mesterséges intelligencia időben „kapcsol”, s elindítja a forgólapátokat. Igaz, nem voltak
túl élesek, ám ami képes felaprítani a bekerült acélt és titániumot, annak aligha okozna
gondot ötvenegynéhány kilogramm csont és hús.
A vére legalább megolajozná a fogaskerekeket.
Most, hogy a tengely eltört és az egész leszakadt, legalább abból az irányból nem kellett
kiborgoktól tartania. Olyanról legalábbis nem hallott soha, hogy a kiborgok képesek
lennének falat mászni, s bár egy tízegynéhány méteres zuhanás aligha viselné meg
különösebben a Terminátorokat, Mazzini őszintén bízott benne, hogy a kiborgok csak
akkor választják ezt a megoldást, ha nem találnak más módszert a lejutásra.
Akkorra pedig már messze leszek innen.
Remélhetőleg.
Valószínűnek tűnt, hogy, az idelent felhalmozott szemetet és őrleményt időnként
elszállították újbóli felhasználásra. Legalábbis az Ítélet Napja előtt így lehetett. Hogy a
Skynet milyen célra használta ezt a helyet, lehetetlenség volt kideríteni, s Mazzini már
azért is hálát adott szerencséjének, amiért idelent nem várták kiborgok.
Pár percnyi nyereség.
Könnyű kocogással indult a legközelebbi fal irányába. A helyiség hosszúkás alakja arra
engedett következtetni, hogy az egyik oldalán ajtókat alakítottak ki. Persze, amennyiben
ezen keresztül akarná elhagyni ideiglenes menedékét, alighanem csúful megjárná. Ha
egy kis esze van a Terminátoroknak, s miért ne lenne, akkor figyelik azokat a helyeket,
ahol valószínűsíthető a felbukkanása.
A fal sima volt, s nyoma sem látszott rajta bármiféle ajtónak vagy nyitószerkezetnek.
Mazzini megcsóválta a fejét, és óvatosan kopogtatni kezdte a betont. Hamarosan sikerült
megállapítania, hogy erre felesleges próbálkoznia, mivel a fal túloldalán minden
valószínűség szerint föld található. Az út zsákutcába vezetne.
Bekaphatjátok, gondolta dühösen a nő. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, a düh
meggondolatlansághoz vezet, azonban a fáradság apránként kezdett úrrá lenni rajta, s
mind nehezebb volt fékeznie magát.
Csak a megérzéseire támaszkodhatott.
Aludnom kellene, gondolta, bár tudta, hogy ez a vágya még jó darabig nem teljesülhet.
Apró célokat tűzött ki maga elé: először kijutni, aztán elhitetni a kiborgokkal, hogy a
célpontjuk halott, végül pedig megkísérelheti elhagyni a Skynet által ellenőrzött területet.
Mindhárom önmagában is megvalósíthatatlannak tűnt, ám a nő azzal vigasztalta magát,
hogy már a börtönükben is feladhatták volna. Az a tény, miszerint eljutott idáig,
reményre adott okot.
Zaj törte meg a csendet.
Mazzini villámgyorsan lekuporodott, s miközben a feje felett a beton jó darabon
megfeketedett, igyekezett kiszúrni, honnan jött a lövés. Ha nincs a tűz, alighanem
rajtaveszt, hiszen sötétben esélye sem lett volna.
A Terminátorok hamarabb jutottak elhatározásra, mint gondolta. Egyikük alighanem
egyszerűen leugrott, hogy amíg a társai leérnek, addig, megkísérelje elkapni a
szökevényt, és egyszer s mindenkorra pontot tegyen az ügy végére.
Egy T-700-as Terminátor állt az ócskavas halom tetején, mely kicsit imbolygott a hirtelen
érkezett súlytól. Amikor Mazzini leugrott, az évek vagy évtizedek óta egymáson fekvő
lemezek és fémdarabok kicsit szétcsúsztak, s amikor a közel ötször akkora súlyú kiborg
megérkezett, a halom elveszítette stabilitását. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy
a nő még mindig életben van.
Mazzini viszonozta a lövést, ám a plazma messzire elvétette a célpontot, s a titánium test
helyett az összegörbült, feldarabolt fémek közé csapódott. A tömény energia
elpárologtatta az útjába került anyagok jelentős részét, minek következtében a kupac
tetején álló kiborg megbillent, s így a következő lövése sem talált.
A nő érezte a válla mellett elsuhanó plazma forróságát, s miközben a kiborg mindent
megtett annak érdekében, hogy a szétcsúszó hulladék tetején is megőrizze egyensúlyát,
Mazzini igazított egy kicsit az irányzékon, majd ismét megérintette az elsütőbillentyűt
egyenesen a Terminátor mellkasára célozva a Westinghouse-zal.
A kiborg hátravágódott, s eltűnt Mazzini szeme elől. A nő biztos volt benne, hogy eltalálta
a célpontját, ám továbbra is célszerűnek tartotta veszélyforrásként kezelni a kiborgot.
Összekuporodott, majd az ócskavasak takarásában a halomhoz sietett, mely ideiglenes
fedezékként szolgáltak a számára. Bár egyetlen nesz sem hallatszott – úgy tűnt, a kiborg
egyedül érkezett –, Mazzini óvakodott elhamarkodott következtetéseket levonni. Talán
csak a felbukkanásomra vár, gondolta, ezért előrehajította a kezében tartott fáklyát,
mely megvilágította az ócskavas túloldalán lévő területet.
Amikor Mazzini kikémlelt, leengedte a fegyverét. Nem volt szükség már újabb lövésre. A
második lövés szétolvasztotta a Terminátor mellkasát, s vele együtt az ostyaáramkörös
processzort is. Nem kellett hát tartania tőle. A nő odalépett a szétlőtt kiborghoz, s
magához vette a plazmavetőjét. Mivel két fegyvert úgysem bírt volna magával cipelni,
ezért csupán kipattintotta belőle az energiamodult, majd eldobta az értékes fegyvert,
melyért bármelyik gerillatársa komoly mennyiségű cigarettát ajánlott volna fel.
Három tartaléktára volt, igaz, az egyik repedt.
Ez több mint elegendő, gondolta elégedetten.
Igyekezett felidézni magában mindent, amit az épülettől tudott. A szellőzőakna irányát
nagyjából sikerült betájolnia legalábbis meg volt győződve erről –, majd azt követve
haladni kezdett visszafelé a fal mentén. Ha szerencséje van, akkor előbb vagy utóbb
találni fog egy olyan helyet, amelyik becsatlakozik a szellőzőrendszerbe. Az alagsorban
dohszag terjengett, ám ennek ellenére a levegő elfogadható frissességű volt, ami arra
utalt, valahonnan folyamatos utánpótlást kap.
A szellőzőakna valószínűleg elérhetetlen magasságban lehet, amióta a Skynet rájött,
hogy az embereknek nincs semmilyen repülőeszközük, az ilyen stratégiai pontokat,
melyek az épületet sebezhetővé tették, igyekezett úgy elhelyezni, hogy a gerillák
egyszerűen ne férhessenek hozzá.
Ha Mazzini elegendő robbanóanyaggal rendelkezett volna, akkor nem a szökésen járt
volna az esze, hanem az épület minél hatékonyabb megrongálásán. Tisztában volt vele,
hogy egy ilyen stratégiailag fontos helyre évek óta nem jutott be gerilla. Ám a tények
magukért beszéltek, ezért most azzal árthat a legtöbbet a Skynetnek, ha megszökik. A
gépisten alighanem járőrök tucatjait küldi majd utána, valószínűleg el is kapják, ám az a
tény, hogy kijutott, erőforrásokat fog lekötni, miközben a Skynet igyekszik kijavítani a
védelmi rendszerében lévő hibákat.
S minden erőforrás, amit nem közvetlenül a felszíni gerillaegységek ellen irányít, őt
magát gyengíti.
Ezért kell kijutnom…

A Skynet folyamatosan tájékozódott a Théta fejlesztőlaboratóriumban elszabadult

humánokról. Értékes erőforrásokat kellett feláldozni a felkutatásukra és a
megsemmisítésükre, ám az erőfeszítések meghozni látszottak gyümölcseiket. A három
szökevény közül kettő már halott volt, a harmadik azonban lemenekült a fejlesztőállomás
alatti pincébe, melynek létezéséről a Skynet tudott ugyan, de sohasem szentelt
különösebb figyelmet rá. Amikor a Théta megépült, az összes lehetséges kijáratot
lezárták, így annak az esélye, hogy valaki kintről esetleg bejuthat, elhanyagolhatóan kicsi
volt. Akkor azonban a Skynet még nem számolt azzal, hogy a gerillák nem lopva
próbálnak bejutni, esetleg nyílt rohammal, rakétákat felhasználva a falak áttöréséhez,
hanem a felszíni bejáratok egyikén érkeznek, mi több, a személyes parancsára.
A harmadik szökevény határozottan életképesnek, mi több, veszélyesnek tűnt. Olyan
szituációból vágta ki magát, amely biztos csapdának tűnt, s ideiglenesen egérutat nyert.
A Skynet nem aggódott, az alagsorból lehetetlenség kijutni robbantás nélkül, s bár a
humán zsákmányolt egy Westinghouse-t, annak tűzereje nem lesz elegendő a fal
lerombolásához. Talán képes lesz lyukat ütni rajta, azonban az zajjal jár, s mire kijut, az
épület körül várakozó T-700-asok közül valamelyik odaér, s végez vele.
A Skynet gigászi elméjében azonban új gondolat született, mely arra késztette, hogy
felülvizsgálja eddigi terveit, s elvégezze a módosításokat. Továbbra sem mondott le a
humánról, azonban az épület belsejében lévő Terminátorokat leállította. Nem volt rájuk
szükség.
Most nem.
A Théta fejlesztőbázis egyik belső, védett helyiségében a Skynet egyik legértékesebb
fejlesztése várakozott. Folyamatosan teszteknek vetették alá, igyekeztek növelni a
hatékonyságát. Égy új széria tagja volt, prototípus, mely olyan képességekkel
rendelkezett, melyek segítségével jócskán túltett az eddigi Terminátorokon.
A T-1000-esből csupán egyetlen példány létezett egy gerillatámadásnak köszönhetően,
mely ráadásul nem csak a tervek egy jelentős részét, az utolsó hetekben elvégzett
kísérletek leírását, valamint a szintetizált nyersanyag készleteket is megsemmisítette. A
Skynet óvatossági okokból kifolyólag az utolsó hónapban szándékosan nem tartott
kapcsolatot a Béta Állomással.
Hiba volt.
Ám erre csak utólag döbbent rá.
A humánok valamiképp tudomást szereztek az új prototípus fejlesztéséről, s egy kicsiny,
ám vakmerő csapat eljutott a fejlesztőbázisig, mi több, bejutott az épületbe, s
megsemmisítette azt. Amit a Skynet annak előtte lehetetlennek ítélt volna, a humánok
megvalósították.
Szerencsére – talán valami megérzéstől vezérelve? – a prototípust az utolsó pillanatban a
Thétára irányította át erős fedezet mellett, mivel az időátvivő készülék kifejlesztése is az
utolsó fázisba érkezett. Igaz, a T-1000-es visszaküldéséről eddig a Skynet csupán
előzetes kalkulációkat végzett, ám a tervek készen voltak, s tartalékként pihentek egy
külön erre a célra fenntartott memóriaszegmensben.
A T-1000-esen azóta már több mint harminc tesztet végeztek el, s négy százalékkal
sikerült megnövelniük az ellenálló képességét, valamint további három százalékkal az
információtárolás hatékonyságát. Éles tesztre azonban sohasem került sor, azaz nem
vizsgálták, miként képes alkalmazni a T-1000-es egy humánnal szemben a képességeit.
Ám ennek is eljött az ideje.
A harmadik szökevény kiválóan megfelelt a célra. Igaz, a Westinghouse képes lett volna
komoly kárt okozni a mimetikus polialloidban, az emlékező fémben, azonban az
elemzések szerint egy maradandó károsodásnak az esélye kevesebb volt tíz százaléknál.
Emellett a szociológiai elemzés azt is kimutatta, hogy a menekülő humán már közel
harmincöt órája van talpon, közben pedig átélte az adatgyűjtés fáradalmait is.
Következésképpen nincs képességei teljes birtokában.
A Skynet négy teljes másodpercig gondolkozott, mielőtt meghozta volna a döntését. A
Théta legbelső szegmensében a kísérleteket ideiglenesen felfüggesztették, s a T-1000-es
modell átesett az eligazításon, megkapta a humánról rendelkezésre álló adatbázist.
Mindent tudott róla, ami az elpusztításához szükséges, ráadásul helyzeti előnnyel is
rendelkezett, ugyanis egy okos rutin előásott a számára egy részletekbe menően teljes,
háromdimenziós térképet az alagsorról, melyet még a Théta felépítése előtt készítettek.
Kezdődhet a vadászat. 6. Ahol a Hit a legfőbb úr
Los Angeles; 2029. február 9.

Jimmy Lehman igyekezett az Atya szavaira összpontosítani. Az idős férfi azonban olyan
kaotikus zagyvalékkal árasztotta el őket, melyet nehezen lehetett csupán megérteni.
Annyit mindenesetre sikerült kihámozni a szavaikból, hogy az Ítélet Napja után alakultak
meg, s az Isten Kiválasztottainak tartják magukat. Valahonnan keletről érkeztek –
amennyire Lehman meg tudta állapítani, a Skynet megszállási övezetein keresztül –, s
útjuk során egyetlen alkalommal sem találkoztak kiborgokkal. Igaz, több alkalommal is
keresztülmentek olyan városokon, melyeket teljesen felperzseltek a Terminátorok, s ha
túlélőkkel találkoztak, azokat igyekeztek maguk közé fogadni, bár akadtak olyanok is,
akik inkább a magányt választották, mint a csoport nyújtotta előnyöket.
Számos kérdés merült fel az elhangzottakkal kapcsolatban, ám Lehman megfigyelte,
hogy vannak olyanok, melyekre csak kitérő választ kapnak. Ezek közé tartozott az ellátás
is, miszerint honnan szereznek ennivalót, gyógyszereket és fegyvereket. Az Atya
utóbbiról kategorikusan kijelentette, hogy nem használják, ám ennek ellentmondani
látszott annak a kölyöknek az esete, akit éppen Lehman lőtt le tévedésből.
Az Atya az élelemről úgy beszélt, mint Isten ajándékáról, melyet az igazak mindig
megkapnak, bárhol is járjanak. Lehman többször összenézett Reeves-szel, de a nőnek
sem volt ötlete, mit jelenthet ez. Végül a férfi arra a következtetésre jutott, hogy nyilván
a szekta tagjai egyfajta gyűjtögető életmódot folytatnak, s ha találnak valami
használhatót, arra nyomban ráfogják, hogy istenük küldte a számukra. Végül is így
mindent meg lehet ideologizálni.
Azt, hogy a kiborgokat a híveknek eddig sikerült elkerülniük, Lehman nem hitte el. Olyan
ember nem él ezen a bolygón, aki ne látott volna Terminátort. A kiborgok minden
kontinensen jelen voltak, ez alól legfeljebb néhány eldugott hely lehetett kivétel, melyek
sem stratégiailag nem voltak fontosak, sem népességük tekintetében. Ám ha a kiborgok
győznek, akkor előbb vagy utóbb, de ezekre a helyekre is sor fog kerülni. A Skynet addig
nem nyugodhat, amíg egyetlen élő ember is van ezen a bolygón.
– Miként lehet, Atya, hogy nem támadtak rátok kiborgok? – kérdezte Reeves, miközben
igyekezett szemmel tartani a körülöttük tevékenykedő híveket is. Jobb félni, mint
megijedni alapon.
Az idős férfi elmosolyodott.
– Tudod, gyermekem, Isten kegyelme mindenható – válaszolta olyan kioktató
hangsúllyal, hogy a nőnek minden önuralmára szüksége volt, hogy elfojtsa ébredező
haragját. Undorodott a férfitól, kenetteljes hangjától, a hozzáállásától. Számára a világ
még mindig szép volt és élettel teli, egyszerűen nem vett tudomást embertársai
haláláról, hiszen azok úgysem tartoztak a Kiválasztottak közé.
– Ha mindenható, miért nem akadályozta meg ezt a szörnyűséget? – kérdezett vissza
ingerülten Reeves.
Az Atya széttárta karját.
– Kik vagyunk mi, hogy kifürkésszük az ő gondolatait, s megértsük szándékait,
gyermekem? – kérdezett vissza. – Ám Isten soha nem dönt ok nélkül, talán azért mért
ránk másodjára is csapást, hogy megtisztítsa a búzát az ocsútól… Emlékezz az Özönvízre,
gyermekem! Akkor is csupán a Kiválasztottak élték túl a világméretű pusztulást, s új,
virágzó világot építettek a régi romjain. Idővel azonban az emberek megfeledkeztek a
tanításokról és az intelmekről, bűn bűnt követett, s a fertő ismét elborította az egész
világot. Kevesen éltek Istennek tetsző életet, ezért a Mi Urunk büntetést rótt ránk.
Jimmy Lehman megvakarta a nyakát.
– Szóval azt akarod mondani, Atya, hogy az egyetlen módja a túlélésnek, ha az emberek
csatlakoznak hozzád és híveidhez? – kérdezte csendesen, miközben igyekezett
kifürkészni, vajon milyen gondolatok vezérelhetik a prófétát. Vajon egy hétköznapi őrült,
vagy cselekedetei mögött logika is meghúzódik, mely veszélyes lehet a túlélőkre nézve?
Az Atya bólintott, s szelíden elmosolyodott.
– Közel állsz a megvilágosodáshoz, gyermekem! Az egyetlen igaz út a miénk, s aki
velünk tart, az bízhat Isten kegyelmében.
Lehman diplomatikusan megrázta a fejét.
– Adj időt, Atya, nem dönthetek ilyen gyorsan!
Az idős férfi bólintott.
– Megértem bizonytalanságodat, gyermekem! Nem mindenkinek adatik meg az azonnali
megvilágosodás kegyelme… ám idővel valamennyien eljutunk odáig, hogy megértsük,
nélküle senkik és semmik lennénk.
Reeves elhúzta a száját.
Nélküle… a Skynet nélkül valóban másként alakult volna az életünk, gondolta keserűen.
– Meddig szándékoztok a városban maradni? – érdeklődött Lehman, tudván, a választól
sok minden függ majd.
Az Atya megvonta a vállát.
– Ki tudná azt megmondani, gyermekem? – válaszolta csendes belenyugvással. – Amikor
Isten szólít minket, útnak indulunk, ám egyelőre szeretnénk megpihenni. Hosszú utat
tettünk meg idáig, s akadnak közöttük olyanok, akiknek a teste nem elég erős a
megpróbáltatások elviseléséhez…
Jimmy Lehman a társnőjére pillantott, ám Melissa Reeves-nek sem volt több kérdése. S
bár közel egy teljes órán keresztül beszélgettek, nem sokkal lettek okosabbak, ez pedig
határozottan idegesítette Lehmant. Mégsem akart erőszakosan fellépni a gyülekezettel
szemben, ez ellentétes lett volna mindennel, amire a férfi feltette az életét. Kiborgokkal
harcolt, s nem emberekkel, és ezen nem kívánt változtatni, még ha az események
néhanapján rá is kényszerítették volna.
– Ha nincs kifogásod ellene, Atya, szeretnénk körbenézni a környéken, s elbeszélgetni
néhány követőddel – jegyezte meg Lehman. – S emellett fenntartom előző ajánlatomat,
mely szerint tartsatok velünk, s csatlakozzatok a Los Angeles-i ellenállókhoz. Nem kell
harcolnotok, és semmiben nem korlátozunk benneteket, csupán egy kis alkalmazkodást
kérünk, mert lehetőségeink nekünk is korlátozottak.
Az Atya megfontoltan bólintott.
– Imádkozni fogok, gyermekem, és Isten útmutatását kérem majd! – ígérte, ezzel
elkerülve a konkrét válaszadást.
Lehman felsóhajtott.
Sohasem szerette azokat, akik Istenben és régi-új vallásokban keresték az igazságot. A
világ megváltozott, s ezek az emberek egyszerűen képtelenek voltak ezt tudomásul
venni. A Skynet öntudatra ébredésével új Isten született, mely egyetlen mozdulattal a
feledésbe taszította a régieket. Ráadásul a nukleáris csapás során olyan helyek is
eltűntek a föld színéről, melyek aligha lettek volna célpontok egy háború során.
Mekka, a Vatikán, Tibet és még közel tucatnyi fontos vallási központ. Néhány perc alatt
hamuvá lettek, s velük együtt az évszázadok, évezredek során felhalmozódott tudás is. A
hit nem ér semmit a nukleáris energiával szemben, mondta később egy hitehagyott pap,
aki éppen Los Angelesben tartózkodott, amikor az Ítélet Napja bekövetkezett. Nem Isten
védett meg a pusztulástól, hanem az a beton és földréteg, mely köztem és a felszín
között húzódott, miközben a metróban rekedtem sok száz társammal együtt.
Ám Lehman elég bölcs volt ahhoz, hogysem ilyen és ehhez hasonló példákat hozzon fel
az Atyával folytatott beszélgetés során. Semmi értelme elveszíteni a jóindulatát, melyet
annak ellenére kaptak meg, hogy egyik hívét megölték. Igazság szerint Reeves
csodálkozott is ezen a fene nagy bűnbocsánaton, ám egyelőre óvakodott hangot adni
gyanakvásának. Majd, ha ismét kettesben lesznek Lehmannal, mindent
megbeszélhetnek.
– Hogyan találtatok rá erre a helyre? – kérdezte Lehman az egyik csendes imába merült
nőt, akinek tépett ruhája alól kivillant meztelen lába. Vajon mezítláb miként jutott el
idáig?
– Isten mindig utat mutat – érkezett a válasz. A nő fel sem emelte a fejét, úgy
mormogott tovább, ám az a tény, miszerint válaszolt, arra utalt, figyelmét megosztja
imái és az előtte álló férfi között.
– Hány éves vagy? – Lehman megpróbált valamiféle személyes kontaktust kialakítani a
nővel, abban reménykedve, hogy így talán használhatóbb válaszokat kap majd.
– Isten kegyelméből huszonkettő – válaszolta a nő, aki legalább húsz évvel idősebbnek
tűnt.
Ennyire megviselte volna őket a halott területeken való átkelés, tette fel magának a
kérdést a férfi. A szekta egyik tagja sem tűnt soványnak vagy alultápláltnak, s többé-
kevésbé normális öltözékkel rendelkeztek. Volt ennivalójuk, valahogyan megcsapolták a
rendszert, hiszen világos volt idelenn, ez pedig megfelelő technikai tudásra utalt.
Valószínűleg fegyverük is akad, bár nem hordják nyíltan. Minthogy betegek sem voltak
közöttük, Lehman arra a következtetésre jutott, hogy vagy rendelkeznek
gyógyszertartalékokkal vagy pedig egyszerűen megszabadulnak a teherré vált társaiktól.
Ez utóbbin cseppet sem csodálkozott volna, jóllehet rácáfolt volna arra a képre, mely az
elmondottak alapján kezdett kialakulni benne a csoportról.
Vajon valóban bölcs döntés volt felajánlani nekik a csatlakozást, morfondírozott magában
Lehman. Igaz, ilyenkor egy előre kidolgozott rendszer szerint dolgoztak, hiszen nem ez a
csoport lett volna az első, amelyik csatlakozik az Ellenálláshoz. S feltehetőleg nem is az
utolsó. A parancsnokok azonban teljesen szabad kezet kaptak, s ha biztonsági okokra
hivatkozva tagadják meg az együttműködést, senki nem rótta volna a szemükre.
– Honnan érkeztél?
– Baltimore-ból – válaszolta a nő reflexszerűen, majd hirtelen elharapta a szót, s fejét
lehajtva még erősebben kulcsolta össze a kezét. A továbbiakban nem volt hajlandó
válaszolni a feltett kérdésekre, pedig a válasz hallatán Jimmy Lehmannak megindult a
képzelete.
Baltimore közel háromezer mérföld távolságra terült el innen, s amennyire tudni lehetett,
a városból csupán egy kiégett bombatölcsér maradt. Igaz, az értesülések sohasem első
kézből érkeztek, a menekülők terjesztették, s minthogy azóta senki nem járt azon a
környéken a folyamatos kiborg-veszély miatt, ezért ellenőrizhetetlennek bizonyultak.
– Azt akarta mondani, hogy ott született, majd a szüleivel együtt nyugatra menekült –
jegyezte meg az Atya, aki szinte a semmiből bukkant fel mellettük. Tekintete mélyén
mintha elfojtott düh lappangott volna, ám a mosolya szelíd volt és olyan nyájasság
sugárzott egész lényéből, amilyenre csak a papok képesek. – Gloria három évvel ezelőtt
csatlakozott hozzánk, s akkor elmesélte hányattatásait. Kérlek, gyermekem, ne kérd őt,
hogy emlékezzen, mert számára azok szörnyűséges évek voltak, és mély nyomot
hagytak a lelkében!…
Lehman bólintott, ám az agya legmélyén egy apró vészharang kezdett csilingelni. Valami
határozottan nem stimmelt ezzel a társasággal, mert ahhoz képest, hogy legjobb esetben
is mérföldek százait gyalogolták végig, nem tűntek elcsigázottnak. Persze talán már
hetek óta itt lapulnak, s időközben összeszedték magukat, azonban a férfi ösztönösen
érezte, más magyarázatot kell találnia, ha az igazságra kíváncsi.
Baltimore. Háromezer mérföld.
Túl sok, hogy igaz legyen.
Ám a válasz őszintének tűnt.
– Néhány napon belül visszatérünk hozzátok – ígérte a csoportparancsnok, mivel
ösztönösen érezte, hogy ettől a

pillanattól kezdve aligha számíthatna őszinte válaszokra. Ha ugyan akadna valaki a

szektatagok között, aki szóba állna velük. – Addig beszéljétek meg az ajánlatunkat, s
hozzátok meg a döntéseteket! Amennyiben csatlakozni kívántok hozzánk, meg fogjuk
szervezni az áttelepüléseteket…
Az Atya bólintott. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról, azonban Lehman hátán
ismerős borzongás futott végig, melyet akkor szokott érezni, ha valahonnan veszély
fenyegeti.
– Várni fogunk rátok… 7. Adattolvajok
Los Angeles; 2029. február 9.

Leslie Hawkins komoran meredt a vele szemben ülő kölyökre. Volt néhány év
korkülönbség közöttük, azonban Landon Tweet vonásai nem tükrözték azokat a
szörnyűségeket, amiket az albínó férfinak át kellett élnie. Mindketten a számítógép
megszállottai voltak, azon kevesek közé tartoztak, akik a Skynet testéből képesek voltak
adatokat kibányászni, melyeket a gerillák felhasználhattak.
Programozók.
Kiemelt prioritású célszemélyek.
– Szóval egy adattranszfert csíptél el, s onnan származnak ezek az anyagok? – kérdezte
Hawkins, fejével a képernyőre bökve, melyen egymás mellett az Alfák digitalizált képei
sorakoztak.
Tweet bólintott.
– Mázlim volt, semmi több… – válaszolta az igazságnak megfelelően.
– Utánanéztem, miket töltöttél le az elmúlt hónapokban – szólt közbe a háttérben
ácsorgó Natalie O'Hara, aki Lena Allisontól értesült a megbeszélésről. – A mázlid
folyamatos, ha lehet ilyet mondani, s ha nem ellenőriztelek volna le többszörösen is, arra
gondolnék, hogy egy Alfa vagy, aki azért szolgáltat ki nekünk ennyi hasznos információt,
hogy minél jobban a bizalmunkba épüljön.
Mielőtt a kölyök reagálhatott volna, O'Hara folytatta.
– Ez is egy lehetőség volt, de elvetettük, így nincs okod nyugtalanságra, s megbántani
sem akartalak – mondta csendesen. – Nem szeretek senkit szembedicsérni, de az
igazság az, hogy bár programozónak középszerű vagy, ám adattolvajnak kiváló.
Megkockáztatom, még Hawkinsnál is jobb egy fokkal, márpedig az jelent valamit…
Az albínó bólintott.
– Ösztönösen igazodsz el a Skynet testében – vette át a szót a férfi. – Szerintem te
magad sem vagy igazán tudatában, mit csinálsz, de amiket letöltesz, szinte valamennyi
főnyeremény. Most az Alfák terve, előtte az Ezüsthernyók új generációjának tervrajzai…
Szinte hihetetlen. Tucatnyiunkkal felérsz egymagad.
Tweet zavarba jött. Nem számított dicséretre, bár amikor megtudta, mit sikerült
lenyúlnia a Netről, akkor elégedettséget és büszkeséget érzett. Számított némi
felhajtásra, ám arra nem, hogy a példaképeiként tisztelt programozók fognak
felsőfokokban beszélni róla.
– Bizonyára sejted, hogy oka van, amiért idekérettünk. – Ismét O'Hara beszélt. –
Egyszer már felkínáltam neked egy helyet a csoportomban, de időközben rájöttem, hogy
jobb, ha egyedül dolgozol. Nincs szükséged iránymutatásra, ösztönből hatékonyabb
vagy. Hozzánk fogsz tartozni, de továbbra sem határozzuk meg a feladatodat. A
szobádról ugyan le kell mondanod, biztonsági okokból a Főparancsok közvetlen
embereinek fenntartott szárnyba kerülsz, de ez néhány kiváltsággal jár.
Landon Tweet szeme megcsillant.
– Az klassz! Szükségem lenne egy kicsivel nagyobb merevlemezre, s némi memória is
elkelne a gépembe!
O'Hara elvigyorodott.
– Látom, nem vesztegeted az idődet, fiú! Ami a kéréseidet illeti, mindent megkapsz,
ésszerű határok között, amire szükséged van. Ne légy mohó, és akkor senki nem fog
morgolódni rád! Ne feledd el, amink van, abból mindenkinek jutnia kell!…
A kölyök bólintott.
– Előbb azonban van még valami, aminek utána kellene néznünk – tért vissza az eredeti
témára a programozónő, és intett Lena Allisonnak, hogy pakolja ki az asztalra azokat a
papírokat, mely az eddigi kutatások eredményeit tartalmazták. – Amikor lenyúltad ezeket
az állományokat, letöltöttél valami olyasmit is, ami leginkább memóriaszemétnek tűnt.
Tweet felemelte a papírlapokat, melyeken látszólag érthetetlen jelsorozatok sorakoztak,
ám aki tudta értelmezni ezt a zagyvaságot, az értékes adatokhoz juthatott.
– Amennyire meg tudom ítélni, ez valami belső jelentés töredéke – gondolkozott
hangosan a srác. – A fejlécben világosan kivehető a Cyberdyne Systems felirat, ami arra
enged következtetni, hogy az anyag összefüggésben lehet a Skynettel. Vagy tévednék?
A Cyberdyne Systems nevét mindenki ismerte. A cég, mely profitéhségében pusztulásba
döntötte a világot. Ők fejlesztették ki a processzorok új generációját, mely később
öntudatra ébredve Skynet néven vált ismertté. Az Ítélet Napja után, amikor az emberi
ellenállás kezdett határozott formákat ölteni, az anyák a Cyberdyne Systems és a Skynet
nevével riogatták gyermekeiket, s ezek a szavak lassan épp olyan nemzetközi jellegűvé
váltak, mint mondjuk a démon. S voltaképp a jelentésük is hasonló volt az emberek
számára.
– Pontosan fogalmaztál – értett egyet Hawkins. – Amiről viszont nem tudsz: a Skynet
nem olyan régen fejezte be egy új generációs Terminátor kifejlesztését, mely legalább
tízszer olyan halálos, mint az eddigi Alfa egységek.
Tweet akaratlanul is füttyentett egyet.
– A prototípus elkészült – folytatta az albínó –, s bár sikerült megsemmisíteni a
fejlesztőbázist, úgy tűnik, a Skynetnek van legalább egy másolata az anyagról, ráadásul
a prototípust is elszállította ismeretlen helyre. Ezek persze hipotézisek, melyek javarészt
arra az anyagra támaszkodnak, melyeket az Alfákéval együtt töltöttél le.
A kölyök megropogtatta az ujjait, miközben újra végigfutott a tekintete az asztalra
visszahelyezett papírlapokon. Rájött, hogy nem csupán a fejlécben szereplő név azonos,
hanem egy kódolt karaktersorozat is folyamatosan ismétlődik, nyilván valamiféle belső
azonosító, mely az egy témakörhöz kapcsolódó anyagokat fogja össze.
– Rákerestem erre a karaktersorozatra, azonban a Skynet vagy nagyon elrejtette a
másolatot, vagy pedig csak feleslegesen idegeskedünk.
– Esetleg megváltoztatta az azonosítót – vetette közbe Natalie O'Hara. – Ezt a
lehetőséget sem zárhatjuk ki.
Hawkins bólintott.
– Nos, kétségtelenül igazad van – értett egyet. – Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról
sem, hogy a Skynet eddig sohasem végzett ilyen műveletet, a kiosztott azonosítók
megváltoztatását egyetlen más esetben sem tapasztaltuk.
Lena Allison megcsóválta a fejét, majd felsóhajtott.
– Viszont hasonló helyzetbe sem került soha – jegyezte meg szkeptikusan. – A T-1000-
es számára kiemelt stratégiai fontossággal bír, s most, hogy leromboltuk a
fejlesztőbázist, tudomást szereztünk a terveiről, nyilván mindent meg fog tenni annak
érdekében, hogy elzárja előlünk az információt. Az sem lepne meg, ha más földrészre
menekítette volna az adatokat, esetleg a Cheyenne-hegység alatti főhadiszállására…
Szavait mély csend követte.
Ez utóbbi lehetőség tűnt a legrosszabbnak.
A Cheyenne-hegységben épült fel az a katonai főhadiszállás, ahonnan az Egyesült
Államok által kiépített komplex harcászati rendszert irányították, mely a Skynet
fedőnévre hallgatott. Hatalmas számítógépek, szinte korlátlan erőforrások, teljesen
önálló, nukleáris csapás ellen is többszörösen megerősített építmény volt, a huszadik
század végének csúcsteljesítménye, egy lerombolhatatlan luxusbunker, melyet
kifejezetten úgy alkottak meg, hogy dacoljon mindenféle külső behatással.
Arra senki nem számolt, hogy az ellenség belülről érkezik majd…
Bár számtalan támadás irányult a Skynet ellen, nagyon ritka volt közöttük, mely
kifejezetten a mesterséges intelligenciát próbálta elpusztítani. Soha nem jártak sikerrel,
eddig az emberek legnagyobb sikere az volt, hogy nagy valószínűséggel sikerült
letölteniük a Skynet mesterkódját egy pomonai bank szerverére. A gond ott kezdődött,
hogy azt a területet mára teljesen a kiborgok tartották ellenőrzésük alatt, ráadásul a
gerillák csupán egyirányú kapcsolattal rendelkeztek a szerver irányába, rátölteni tudtak
adatokat, ám elhozni már semmiképp.
John Connor döntése értelmében egyelőre senki nem próbálkozott a pomonai szerver
megcsapolásával. Addig, amíg nem tudnak garanciát adni a letöltés sikerére, addig
egyetlen programozó sem próbálkozhat. Természetesen egy nyílt gerillaakció lehetősége
még mindig fennállt, s bennfentesek tudni vélték, hogy már folyamatban van a részletek
kidolgozása, ám ezt a hírt senki nem erősítette meg.
Úgy tűnt, a Főparancsnok nem akarja kockára tenni az emberei életét, vagy pedig túl
értékesnek ítélte az adatcsomagot ahhoz, hogy egy félresikerült akcióval felhívja rá a
Skynet figyelmét. Akár előbbi, akár utóbbi változat miatt történt, pillanatnyilag a
mesterkód – ha ugyan azt sikerült kibányászniuk – biztonságos, ám megközelíthetetlen
helyen pihent.
– Egyelőre maradjunk annál, hogy az azonosító nem változott – törte meg a csendet az
albínó programozó, és a billentyűzetet maga elé húzva néhány parancsot ütött be a
számítógépbe, minek következtében a képernyő törlődött, majd a felső harmadában egy
keresőrutin interaktív ablaka jelent meg. Igaz, a gép még nem volt rácsatlakoztatva a
hálózatra, mely voltaképp a Skynet testét képezte, ám a kapcsolat létrehozásához
elegendő lett volna egyetlen billentyű megérintése. Az emberek azonban tudták, csak
annyi időt szabad tölteniük a hálózaton, ami elengedhetetlenül szükséges, mivel minden,
a Neten töltött másodperc növelte a felfedeztetésük esélyét.
A Skynet pedig kíméletlenül megtorolt minden betörést. Ha lehetősége nyílt rá, akkor
tönkre tette a behatoló számítógépét, miközben bemérte nagyjából hol tartózkodhat, és
Elfogó Szakaszokat küldött a területre, hogy likvidálják az adattolvajt.
Mégis, a rendszer működött.
Az ESZ (Elfogó Szakasz) eddig nem sok eredményt tudott felmutatni, ám a nyílt
kábelmegcsapolások száma megcsappant, így közvetve mégis hasznos volt a
működésük. A crackerek pedig igyekeztek úgy megszervezni betöréseiket, hogy a
visszanyomozás minél nehezebb legyen; csomópontokon futottak keresztül, hálózati
azonosítójuk „mutált iker”-rendszerben működött, azaz folyamatosan duplikálta
önmagát, miközben egy előre meghatározott algoritmus szerint nyomban át is kódolta
magát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták, a módszer eredményes, s tíz betörés közül
nyolc felfedezetlen maradt még a Skynet számára is. Persze egy későbbi naplóegyeztetés
kimutatta az illetéktelen behatolást, azonban utólag már lehetetlen volt megállapítani,
honnan érkezett a hívás, s mi ellen irányult – hacsak a behatolás célja nem kifejezetten a
rombolás volt.
– Ez a program kifejezetten arra a célra készült, hogy átfésülje a Skynetet, s
megkísérelje megtalálni azokat az állományokat, melyben az általunk kiemelt
karaktersorozat van bekódolva a fejlécbe – folytatta Leslie Hawkins. – Ez, legszerényebb
becsléseink szerint is ezres nagyságrendű lesz, mivel a különböző log fájlok,
rendszernaplók is tartalmazni fogják vélhetőleg a bejegyzést. Mire ennyi anyagot
átvizsgálunk, a Skynet régen a szemétre dobja a T-1000-est, annyira korszerűtlen lesz,
ezért valami más megoldást kell találnunk. Ha képesek lennénk finomítani az
algoritmuson, azzal növekedne a találati valószínűség, s csökkenne a felfedeztetésünk
esélye.
Natalie O'Hara a képernyő felé intett.
– Ha kilistázod a forráskódot, szívesen átnézem, hátha lenne egy-két ötletem… Bízom
benne, hogy nem szoktál elfeledkezni a megjegyzés sorokról!
Hawkins elvigyorodott.
– Bocs, kisasszony, de én botcsinálta programozó vagyok, s az efféle úri mókákat
meghagyom azoknak, akik szükségesnek tartják. Persze akad a programban egy-két
megjegyzés, de nem hiszem, hogy túl sok támpontot nyújtana. Mindenesetre itt ülök
majd melletted, s ha kérdésed van, állok rendelkezésedre.
– On-line súgórendszer – vigyorodott el Tweet. – S ráadásul hangfelismerő modullal is
rendelkezik. Bár én azt javaslom, hogy a hangszínt változtassuk meg, egy kellemes női
hang jobban fel tudja dobni a hangulatomat.
O'Hara megvonta a vállát.
– Én viszont nő vagyok: tehát Leslie maradhat.
– Kösz – mosolygott Hawkins, miközben a képernyőre varázsolta a program forráskódját.
– Bóknak veszem.
– S nekem mi lesz a feladatom? – kérdezte Landon Tweet nyugtalanul, miután rájött,
hogy semmilyen feladatot nem osztottak ki rá. – Csak ülök és bámulom, ahogyan fut a
program?
– Kávét is főzhetsz – dobta vissza a labdát az albínó, tréfával fizetve az előző viccért. –
De a vízről, kávéfőzőről, cukorról és kávéról neked kell gondoskodnod.
– Áthozattam ide a gépedet, a technikusok egy kicsit feltuningolták – szólt közbe Natalie
O'Hara, és a helyiségből nyíló másik ajtóra mutatott. – Senki nem fog zavarni, de
szeretném, ha bóklásznál egy kicsit odafenn. Bízom benne, hogy találsz valamit, ami
érdekel bennünket! Minél többen foglalkozunk a témával, annál nagyobb a valószínűsége,
hogy találunk valamit. Márpedig a Főparancsnok határozottan érdeklődik a T-1000-es
iránt.
– Értem – bólintott a kölyök. – Mindent meg fogok tenni, de nem ígérek semmit.
O'Hara elmosolyodott.
– Nem kívánunk tőled túl sokat. Ha lehozod nekünk az égről a csillagokat, az éppen elég
lesz. S persze azzal is kiegyezünk, ha megtudod, hol tárolja a Skynet az új prototípussal
kapcsolatos állományokat.
Tweet elvigyorodott.
– Majd ha megszültem első gyermekemet… 8. Főpróba
Los Angeles; 2029. február 9.

A T-1000-es első pillantásra egy nagyjából ember alakú próbababának tűnt, melynek
felszíne sötétezüst. A környezet visszatükröződött a bőrén, ha ugyan lehet ilyenről
beszélni egy olyan teremtmény esetében, akinek minden porcikája azonos alapelemekből
épül fel, s bármelyik képes átvenni egy másik helyét. Egy különlegesen szervezett
mesterséges intelligencia, hihetetlen mértékű ellenálló képesség, hatékonyság – halálos
együttessé összeötvözve. Ez volt a Terminátorok új generációja. Ha megindul a
sorozatgyártása, alighanem megfordítja a háború menetét.
Addig azonban még el kell telnie néhány hónapnak. A Béta Állomás felrobbantása
rendkívül érzékeny veszteség volt a Skynet számára. Nem csupán a lefolytatott
kísérleteket kellett újra elvégeznie, hanem ismét legyártathatta azokat a gépeket,
melyek segítségével szintetizálni lehet a mimetikus polialloid alapanyagát. Az új
Terminátor nem titánium alapokra épült, a fémváz túlhaladott struktúrának számított
esetében.
A higanyember – talán ez a kifejezés illett rá a legjobban – lassan mozgott, mintha most
tanulná a járást. Jóllehet az alapokon már régen túl voltak, a rendszer azért lassult le,
mert elindított egy belső öntesztet. Ez volt az első, élő humánnal szembeni akciója, s bár
részét képezte a tesztsorozatnak, a T-1000-es nem akart hibázni.
Bár a prototípus ugyanazon adatbázisokat kapta meg az alapprogramozás során, mint a
T-800-as Alfák, a teszteknek köszönhetően jó néhány kiegészítő adatbázisra is szert tett.
Különleges anyaga révén külön vizuális adatbázissal rendelkezett a legkülönbözőbb
fegyverekről, hogy bármikor megmintázhassa azokat. Jóllehet, képes lett volna
kialakítani teste anyagából akár egy Westinghouse-t is, az működésképtelen lett volna,
mivel mozgó alkatrészt tartalmazott, az energiamodulról nem is beszélve.
Késeket, szúró- és vágóeszközöket azonban rendkívül jó hatásfokkal használhatott volna.
Ahol egy plazmavető feltűnő, ott a megoldás a késsé alakuló fegyver. Csupán az áldozat
közelébe kell jutni, s annak meglepődni sem lesz ideje. Az alakváltás még nem volt
tökéletes, különösen, ha az emlékező fém teljes tömegében átalakult – mondjuk
élőszövet vagy bármilyen tárgy másolása közben –, ugyanis ilyenkor a struktúrája
meggyengült, és egy erőteljes ütéssel darabokra lehetett volna tömi a kiborgot. Ez
persze nem jelentette volna a megsemmisülését, hiszen a mimetikus polialloid gömbök
képesek voltak néhány percen belül ismét összeállni. A néhány perces kihagyás azonban
túl nagy kockázati tényező volt, s a Skynet keményen dolgozott az összekapcsolódási idő
csökkentésén, illetve az alakváltáskor fellépő struktúra-sokk kiküszöbölésén. Csak idő
kérdése, hogy megtalálja a választ a problémákra, s akkor megkezdődhet a
sorozatgyártás.
Most azonban nem kellett problémáktól tartani. A szökevény nem jelenthet olyan
problémát, mellyel a prototípus nem tudna megbirkózni.
A Skynet teljes cselekvési szabadságot biztosított a T-1000-es számára, és a
rendelkezésére bocsátotta a szökevény eddig elpusztított társainak a teljes anyagát. A
kiborg feldolgozta a kapott anyagokat, s máris nekilátott a különböző alternatív tervek
kidolgozásának, melynek egyetlen célja volt, elpusztítani a humán egyedet.
Nem akarta azonnal megölni.
Bár csupán prototípus volt, bizonyítani akart. Gondolatai felülemelkedtek egy átlagos
beszivárgó egységén, intelligenciája és „én”-tudata közelített egy veterán T-800-as
Alfáéhoz.
A legegyszerűbb lejutási módot használta – a hulladékdaráló aknáját –, ám alakváltási
képességét maximálisan kihasználva mindezt észrevétlenül tette meg. Egyszerűen
beakasztotta a kezét a nyílás szélénél, majd addig nyújtotta a testét, amíg a lába odalent
földet nem ért. A sötétben csupán egy ezüstös higanycsöppnek tűnt, mely
elképzelhetetlenül hosszúra nyúlt. Igaz, jelenlegi alakjában csupán nagyvonalakban
érzékelte a környezetét, mivel nem voltak olyan szervei, melyek a látást vagy a hallást
lehetővé tették volna a számára. A lejutás körülbelül harminc másodpercet vett igénybe,
s csupán azért vállalkozott rá, mivel az előzetes elemzések arra utaltak, hogy a humán
már eltávolodott az akna közeléből.
Forróságot és fényt érzékelt.
A higanycsepp megállapodott, és másodpercek alatt ismét emberi formát öltött. Az
adatbázisból betöltött információk alapján Fabricio Sanchez alakját választotta, és az
ezüstös felszínen pillanatok alatt arcvonások rajzolódtak ki, majd a végtagok is
megjelentek. Meztelen volt, hiszen az adatrögzítés is ebben az állapotban történt. A
T-1000-es villámgyorsan összevetette az anyagot azzal, amit a likvidált célszemély
állapotáról tudott, s módosította a külsejét: azokat a ruhákat jelenítve meg magán,
melyeket Sanchez utolsó pillanatában viselt.
Bár a másolás nem volt százszázalékos, ahhoz közvetlen kapcsolatba kellett volna
kerülnie a másolt személlyel, ám hatásfoka megközelítette a kilencvenöt százalékot, s a
T-1000-es úgy ítélte, ekkora hasonlóság elegendő lesz ahhoz, hogy megtévessze a
célszemélyt. Az adatbázis tartalmazta Sanchez hangmintáját is, így a reprodukálása még
tökéletesebbé válhatott ezáltal.
Lassú, ám elszánt léptekkel indult a helyiség túlsó végében imbolygó fény irányába. Egy
pillanatra átkapcsolt hőlátásra, hogy megbizonyosodjon arról, valóban a célszemélyt
követi, s nem valami csapdába sétál bele, majd meggyőződve elképzelése helyességéről
normál üzemmódra váltott. A memóriájában nyitott virtuális ablakokon folyamatosan
sorjáztak az adatok, mindenen átfutott, ami a célszeméllyel volt kapcsolatos.
Arra, hogy miért éppen a nő maradt életben valamennyiük között, az előzetes elemzés
kétféle magyarázattal szolgált. Az első szerint a túlfejlett szociális érzelmek okolhatók
mindezért; a férfiak egyszerűen védelmezték a náluknál gyengébbet. A másik változat az
eddigi adatok alapján azonban valószínűbbnek tűnt: a célszemély veszélyesebb volt, mint
társai. Az adatbázis szerint a Corrine Chambers Mazzini néven ismert nő lehetett a
Mexikóból érkező konvoj elé kiküldött csoport parancsnoka, cselekedetei ugyanis erre
engedtek következtetni. S minthogy a humánok rátermettség és a harctéren mutatott
eredmények alapján határozták meg a rangsort, így Mazzini veszélyességi foka a vörös
sávban mozgott, egyes és hármas határérték között.
A T-1000-es némi gondolkodás után a középértéket határozta meg. Ennek megfelelően
elvetett néhány kisebb trükköt, mivel alkalmazásukkal csökkent volna az akció végső
sikerének az esélye.
Márpedig a prototípus ölni jött ide.
Nem próbált elrejtőzni. Terve egyik alapeleme a meglepetés volt. Ha a célszemély
meglátja halottnak hitt társát, akkor el fog bizonytalanodni, s ez az idő elegendő lesz a
Terminátor számára, hogy a kritikus távolságon belülre juthasson, s elragadja a nőtől a
fegyvert.
Utána pedig eljátszadozhat vele.
Mazzini a lépések hallatán beszúrta egy összevissza csavarodó vasdrót mellé kezdetleges
fáklyáját, majd néhány lépésnyire eltávolodott onnan, s egy félig a falnak támasztott
acéllemez mellé húzódva lekuporodott, Westinghouse-át készenlétbe tartva. Nem látta,
ki közeledik feléje, ám alakja alapján akár Terminátor is lehetett.
Ám azoknak ismerte a lépteit.
A fémlábak koccanása a kővel semmi mással nem volt összetéveszthető. Ám ez a hang
leginkább egy gumitalpú cipőre emlékeztetett.
Ki a fene vagy?
Amikor Fabricio Sanchez kibukkant a fényre – jó tíz méternyire a kuporgó nőtől –,
Mazzini kis híján felsikoltott a rémülettől. Halottnak hitt társa tért vissza, hogy ismét
mellé álljon, s együtt próbáljanak kijutni innen.
Tökéletes volt az álca, a prototípus elégedett lehetett. A részletek stimmeltek, bár a
másolat arckifejezése kicsit közömbösre, elnagyoltra sikerült, ám a fáklyafény mellett ez
aligha lehetett feltűnő.
Azonban Mazzini már lassan egy évtizede harcolt a kiborgok ellen. Túlélt jó néhány olyan
helyzetet, amikor három osztagból ketten-hárman, ha életben maradtak. Látott
embereket meghalni – barátokat és idegeneket egyaránt –, s tudta, hogy vannak helyek,
ahonnan nincs visszatérés. Semmiképp.
A Pokol és a Mennyország is ezek közé tartozott. S bár Mazzini nem tudta, Sanchez lelke
végül hova került – valószínűleg sehova, hiszen ha nincs Isten, Pokol és Mennyország
sem létezhet, marad tehát az örök sötétség –, ám abban biztos volt, hogy nem térhetett
vissza. Igaz, nem látta a halálát, azonban az a tény, hogy odafenn maradt a rárontó
Terminátorok kényére-kedvére, mindennél ékesebb beszélt. A kiborgok aligha
beszélgetésre invitálták, hogy aztán sértetlenül elengedjék.
És mégis.
Nem tudta megtenni.
Lövés helyett felemelte a Westinghouse-t, s csövét egyenesen a közeledő alak
mellkasára irányította. A T-1000-es értett a célzásból.
Három lépésre lett volna még szüksége…
Akkor egyetlen gyors ugrással elérhetné a célszemélyt, s kitéphetné a plazmafegyvert a
kezéből. Ugyanakkor a virtuális memóriában elővillanó figyelmeztető üzenet megállásra
késztette.
> TÁMADÁS ESÉLYE
> TOVÁBBHALADÁS ESETÉN 96 %
> AZONNALI MEGÁLLÁS ESETÉN 3 %
S a prototípus a jó megoldás mellett döntött.
Ölni akart, de nem bármi áron.
Néhány másodpercen nem múlhat a siker.
A virtuális képernyőn újabb ablakok nyíltak, benne lehetséges cselekvési mintákkal,
kommunikációs lehetőségekkel. A Terminátor a másodperc százezred része alatt
végigfutott valamennyien, majd a legjobb esélyekkel kecsegtetőt választotta.
Hallgatott.
Némán méregették egymást.
Mazzini kétségbeesetten próbált valami elfogadható magyarázatot találni a társa váratlan
felbukkanására. Ráadásul Sanchezen nyoma sem volt semmiféle küzdelemnek, arca épp
olyannak tűnt, mint amikor a börtönben voltak. Sápadtnak, kicsit idegesnek, mint aki
elfojtott félelmével birkózik, s biztos benne, előbb vagy utóbb, de alul fog maradni.
– Sanchez? – kérdezte bizonytalanul a nő, mint aki nem képes hinni a szemének.
A férfi lassan bólintott, kezét széttárva, hogy ezzel is jelezze, békés szándékkal
közeledik, nem fegyverrel.
– Nem lehet – motyogta Mazzini, közel a teljes idegösszeomlás széléhez. – Meghaltál.
A T-1000-es megrázta a fejét.
– Elmenekültem… – Nem fűzött magyarázatot a kijelentéséhez. Minden egyes szó növeli
a lelepleződés esélyét.
Mazzini megrázta a fejét.
– Hazudsz! – mondta meglepő magabiztossággal. A tekintetében apró tüzek gyulladtak,
ujjai szinte belefehéredtek, olyan erővel szorította a plazmavetőt. – Mills meghalt,
Espinosa meghalt, és meghalt Sanchez is. Halott vagy!
A férfi elmosolyodott. Mivel a prototípus még sohasem próbált emberi gesztusokat
kifejezni frissen másolt arcizmai segítségével, ezért a mosoly kísértetiesre sikerült.
Mintha egy zombi próbálna erőlködni, hogy az áldozatai ne féljenek tőle annyira.
– Azért jöttem, hogy együtt próbáljunk kijutni.
Mazzini arca kifejezéstelen maszkká torzult, a szemei azonban elárulták, ebben a
pillanatban lépte át azt a keskeny határvonalat, mely az őrülettől eddig elválasztotta. A
kimerültség, társai elvesztése, a folyamatos megpróbáltatások felőrölték az idegeit, s bár
nem tudott róla, szépen lassan megőrült. Addig, amíg egyetlen határozott célra
összpontosított, nem volt semmi baj, a kijutás reménye erőt adott neki, hogy elviselje a
kilátástalan helyzetet, hogy akkor is továbbmenjen, amikor mögötte a társai sorra
elhullottak.
Egyszerűen besokallt.
A prototípus érezte, hogy hibázott, ám cselekvésre már nem maradt ideje. Miközben a
virtuális képernyőkön a lehetséges döntési lehetőségek sora futott, Mazzini pontot
próbált tenni a történet végére.
Ujja valósággal görcsbe rándult, amikor megérintette az elsütőbillentyűt, s addig tartotta
lenyomva, amíg a Westinghouse éles hangon sípolni nem kezdett, hogy a csatlakoztatott
energiamodul teljesen lemerült. A kicsapódó plazmasugár elpárologtatta a T-1000-es
mellkasának közepét, ökölnyi lyukat szakítva a testen. A lövés nyomán látni lehetett az
ezüstös emlékező fémet, miközben a prototípus furcsa, éles, szinte panaszos hangot
hallatott. Nem a T-1000-es üvöltése volt ez, hanem az emlékező fémé.
Mazzini döbbenten meredt az előtte álló alakra, aki ahelyett, hogy szétrobbant volna a
találat nyomán, lassan lenézett a mellkasán tátongó lyukra, mintha maga sem akarná
elhinni, hogy ez megtörténhetett. S ahogy az első becsapódási-sokk elmúlt, a mimetikus
polialloid elkezdte az összekapcsolódást. Jóllehet, a teljes tömegének mintegy fél
százaléka hiányzott, ez a mennyiség meg sem közelítette azt a kritikus tömeget, mely a
prototípus deaktiválódásához vezethetett volna.
Ha Mazzini nem tartja olyan mereven a fegyvert, nagyobb pusztítást végezhetett volna.
A nő túlságosan rémült volt ahhoz, hogy elméje értelmezni tudja a látottakat. Csak állt,
ujja az elsütőbillentyűre feszülve, az idegesítő sípolás teljesen kitöltötte az agyát, s a
tekintetét képtelen volt elvenni a lassan összezáródó lyukról.
Aztán, mintha hirtelen lefoszlana róla a varázslat, Mazzini rekedten felnevetett, s
valósággal letépte a kiürült energiamodult a csatlakozóról. Teljes erőből a prototípushoz
vágta, majd a következő modul után nyúlt, hogy a fegyverhez illessze.
– Nem vagy sebezhetetlen! – rikoltotta a nő megbomlott aggyal, miközben ujjai magától
találták meg azt az apró bütyköt, melyet benyomva a csatlakoztatás egészen könnyedén
megy, nincs különösebb erőkifejtésre szükség.
Ha a gerillák fegyvermesterei által átalakított és könnyített Westinghouse van nála,
valószínűleg megelőzhette volna a Terminátort, ám a kiborgok számára kifejlesztett
fegyver legalább háromszor nehezebb volt azoknál, amelyekkel eddig dolga akadt. Az a
pár óra pedig, amióta ezt birtokolta, kevésnek bizonyult a különbségek megszokására.
Ám Corrine Chambers Mazzininek nem maradt ideje véghez vinni, amit eltervezett. A
kiborg gyorsabbnak bizonyult nála. Egyszerűen elhajolt a feléje röpülő tárgy elől, majd a
kezét késsé változtatva lecsapott. S bár eredetileg hosszú játszadozást tervezett, a
humán túl veszélyesnek bizonyult ahhoz, hogy életben hagyja.
A kés hegye átfúrta a koponyacsontot, s az agyban állapodott meg, azonnali halált
okozva.
Voltaképp Mazzininek szerencséje volt.
Nem szenvedett sokáig.
A T-1000-es érzéketlen arckifejezéssel bámulta a lassan összerogyó testet, miközben
arcvonásai és ruhái lassan belesimultak abba az ezüstös felszínbe, mely olyannyira
jellemezte a mimetikus polialloidot.
A fém „emlékezett”. 9. Bekalkulált kudarc
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. február 9.

A Skynet a beérkezett jelentéseket tanulmányozta. A több fronton elindított hadművelet

az eddigi adatok alapján beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Igaz, menet közben nem
minden alakult úgy, ahogy előre eltervezte, ám a hibákat javarészt sikerült kijavítani. A
legtöbb gond a délről érkező konvojhoz küldött Alfákkal volt. Arra még a Gépisten sem
számított, hogy a humánok közül hárman is kitörnek, s sikerül elmenekülniük üldözőik
elől. Nem csupán jelentős erőforrásokat kellett emiatt átcsoportosítani a környékre –
melyek ráadásul nem tudtak sikereket felmutatni –, hanem a tervet is módosítania
kellett.
Mégis, a legrosszabb nem következett be, pedig több mint ötven százalékos
valószínűséggel számolt. A szökevények nem tudták értesíteni sem a konvojt, sem a
többi humánt, s bár időközben rájöttek a terv lényegére, változtatni rajta már nem
sikerült.
Az Alfák, minden hiba ellenére, teljesítették a feladatukat. A konvoj feletti ellenőrzést
magukhoz ragadták, likvidálták a kísérőszemélyzetet, majd a teherautók eljutottak a
humánokhoz. A rajtuk elhelyezett jeladók segítségével pedig csak idő kérdése, mikor
sikerül bemérni a humán bázisokat, hogy aztán megindulhasson az akció.
A Skynet bekalkulálta a tervébe az Alfák megsemmisülését is, s bár optimális esetben
jóval nagyobb pusztítást kellett volna véghez vinniük, a Gépisten így sem volt
elégedetlen. Egyedül a jeladók számítottak, a többi tényező pillanatnyilag
elhanyagolhatónak tűnt.
Ráadásul a Skynet tartogatott még néhány ászt a kezében. A csalétekként megmutatott,
álnukleáris töltetet szállító teherautó segítségével sikerült elhitetnie a humánokkal, hogy
atomcsapásra készül a város ellen. A várható viselkedésmintákkal számolva
valószínűsíthető volt, hogy a humánok vagy elhagyják a várost, vagy pedig
visszahúzódnak a felszín alá. Előbbi ugyan kedvezőbb lett volna a Skynet számára,
azonban a második lehetőség is számos előnnyel bírt. A harctéri humán egységek
kénytelenek lennének visszavonulni, feladva stratégiailag fontos pozíciókat, s így a kiborg
egységek visszaszerezhetnék eddig elveszített területeiket. A pillanatnyi fegyverszünet
időt biztosítana a Skynet számára, hogy a fegyvergyárakból származó utánpótlást
szétossza a város területén, s ne afféle tűzoltásként legyen kénytelen szétdobni az
egységeket, hogy valamiképp lelassítsa a szervezetten előrenyomuló gerillákat.
A Skynet ugyan soha nem vallotta volna be magának, azonban a jelentések alapján a
kiborgok jelentősen visszaszorultak. Bár a humánok komoly veszteségeket szenvedtek, s
minden megtett lépésért egyikük az életével fizetett, azonban létszámbeli fölényük
mostanra nyilvánvalóvá vált.
Az új terv épp ezt volt hivatott ellensúlyozni.
A város északi oldalán már bevetésre készen gyülekeztek azok a csapatok, melyeket
keletről és északról irányított ide. Hetek óta gyülekeztek, mindeddig egyetlen harci
eseményben sem kerültek felhasználásra. Nem tartalékok voltak, hanem fő csapásmérő
eszközök.
Csak még nem jött el az idő a bevetésükre.
Az utolsó jelentés volt a legbiztatóbb. Az anyag rövid volt, s nyoma sem látszott benne
annak a szabatosságnak, melyet általában a harctéri egységek használtak. A jelentés
ráadásul nélkülözte az átláthatóságot, azonban a Skynet minden nehézség nélkül
kiemelte a lényeges információkat, majd a jelentést egyetlen paranccsal archívuma
legmélyére száműzte.
Szíve szerint megsemmisítette volna, azonban mint minden adatra, erre is szüksége
lehetett később. Kényszerpálya volt ez, kisebb megalkuvás; melyet néhány hét, hónap
vagy év múlva percek alatt semmissé tehet.
Addig pedig ő is tehet kisebb engedményeket.
„Nukleáris támadástól tartanak.
Bejutás lehetséges.”
Ennyi volt az üzenet lényege, nem több.
A Skynet mégis elégedett volt vele. 10. Zsákutca
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor Gerald O'Keefe megpillantotta a Terminátort, azonnal lebukott. Bízott benne,

hogy a kiborg nem vette észre, s erre minden esélye megvolt, hiszen jó ötven méter
választotta el őket egymástól, ráadásul a gép az ellenkező irányba nézett. Amennyire a
férfi vissza tudott emlékezni, a harctéri egységek radarszisztémája legfeljebb húsz-
huszonöt méter távolságig hatékony, utána már nem képesek észlelni a mozgó
tárgyakat.
Szerencséje volt.
O'Keefe legalábbis egy darabig meg volt győződve róla. Aztán amikor a második
Terminátor alig tizenöt lépésnyire tőle kilépett a romos épületből, a férfi már tudta, hogy
aligha ússzák meg ép bőrrel. Szinte gondolkozás nélkül rántotta maga elé az AK ját, s a
rövid sorozat visszataszította a kiborgot oda, ahonnan érkezett. A lövések persze
nyomban felkeltették az első Terminátor figyelmét, s a következő másodpercben forró
plazmasugarak szisszentek el a férfi füle mellett, lyukakat marva a falba, melynek
tövében lapult.
Felugrott a helyéről, s egy rozsdás szemetest használva fedezékül ismét megpróbálkozott
egy sorozattal. Ebből a távolságból persze sokkal kisebb volt az esélye a találatnak, ám a
kiborg mintha egy pillanatra megrándult volna. Ha talált is a golyó, aligha okozott
komolyabb sérülést, mivel a Terminátor olyan zárótűzzel árasztotta el a férfit, hogy az
hirtelenjében azt sem tudta, hova bújjon a becsapódó plazmacsomagok elől. Égett
ózonszag terjengett a levegőben, aztán a kuka hirtelen megrogyott, ahogy a tömény
energia elpárologtatta a bal oldalát.
Gerald O'Keefe felszisszent, majd nyomban oldalra gördült, éppen csak elkerülve a
menetrendszerűen érkező plazmasugarat.
Stanley ebben a pillanatban avatkozott a harcba, bár ha a férfinak van rá ideje, inkább
lebeszéli róla. A Terminátor eddig csak őt vette észre, így volt némi esély arra, hogyha
kikerül a látószögéből, nem foglalkozik tovább vele. Azt azonban már észrevették a
gerillák, hogy ha egy kiborg több ember összehangolt akciójával találja szemben magát,
akkor mindjárt nagyobb figyelmet szentel nekik.
A csoport veszélyesebb, mint az egyén…
Legalábbis a Terminátorok számára.
Stanley nem célzott pontosan, ám lövéseivel sikerült elérnie, hogy a Terminátor figyelme
megoszlott a két humán között, s ezzel a férfi pillanatnyi lélegzetvételhez jutott.
O'Keefe villámgyorsan felugrott, majd szinte helyből elrugaszkodva bevetődött a
legközelebbi gépkocsi mögé, mely ugyan alig volt több egy halom rozsdás ócskavasnál,
ám pillanatnyilag elegendő védelmet nyújtott.
Húzódj hátra, intett a férfi a társnőjének, amikor összevillant a tekintetük, s Carol
Stanley habozás nélkül engedelmeskedett jóval tapasztaltabb társának. Semmi értelme
az önfejűsködésnek, ráadásul Stanley tisztában volt a képességeivel. Programozó volt. A
felszín nem az ő világa, bár ideig-óráig alighanem életben maradna, hiszen ez
hozzátartozott a huszonegyedik század emberének mindennapjaihoz.
Gerald O'Keefe megvárta, amíg Stanley eltűnik a sarok mögött, ahol biztonságban volt,
majd lassan araszolni kezdett oldalra, mindvégig ügyelve rá, hogy legyen közte és a
Terminátor között valamilyen fedezék, ami pár másodpercig képes feltartóztatni a
lövéseket.
A kiborg módszeres munkát végzett.
Körülbelül arasznyi távolságonként beleeresztett egyet a roncsba, esélyt sem hagyva
ezzel a férfinak, hogy ott maradhasson. Persze O'Keefe megkockáztathatta volna, hogy
bekúszik a kocsi alá, a kiborgok ritkán céloztak ennyire lentre, azonban akkor korlátozva
lenne a mozgásban, hiszen onnan felugrani szinte lehetetlen.
S egy Terminátorral szemben minden egyes másodperc időveszteség a halálhoz
vezethet.
Hogy dögölnél meg, gondolta O'Keefe, majd felpattant a földről, s teljes erejéből rohanni
kezdett. Érezte, ahogy a plazma elsuhan a háta mögött, még centiméterek távolságából
is átkozottul forró tudott lenni, majd mielőtt a következő lövés megérkezhetett volna, a
férfi egy vakmerő ugrással bevetődött az egyik ablakon. A téglák egy pillanatra vöröses
fényben felizzottak mögötte, majd egyszerűen elpárologtak.
Bár fájt az oldala – egy nyavalyás deszkadarabnak köszönhetően –, a férfi mégsem
szitkozódott. Túlélte az elmúlt pillanatokat, s ilyenkor semmi nem számít. Az AK ja ugyan
szerzett még néhány karcolást, azonban a fegyver sokat próbált, strapabíró szerkezet
volt, melynek ilyen apróság nem árthat.
O'Keefe lecsatolt egy gránátot az oldaláról – már csupán négy maradt, pedig Fukadáét is
szétosztották maguk között –, majd igyekezett úgy helyezkedni, hogy kikémlelhessen a
nyíláson. Úgy vélte, a Terminátor nem fog lemondani róla, következésképpen
pillanatokon belül számíthat a felbukkanására.
Odakint rövid sorozat hangzott fel.
Az ír származású férfi elmormolt egy szitkot a fogai között, és az AK ját felkapva az
ablakhoz ugrott. Oldalról nézett ki, minél kevesebbet mutatva meg magából.
Carol Stanley egy gépkocsi mellett térdepelt, s igyekezett egyszerre két irányba tüzelni.
A sarok mögül, ahol eddig lapult, most egy lecsupaszított fémcsontváz közeledett, egy
harctéri Béta egység, jól ismert T-700-as modell. Bár a programozónak sikerült eltalálnia
a kiborgot, egyik golyó sem okozott olyan sérülést a gépnek, hogy az beszüntette volna
az előrenyomulást. Ráadásul az a Terminátor is közeledett, mely eddig a férfival
foglalatoskodott. Igaz, még szüksége volt néhány másodpercre, hogy olyan területre
érjen, ahonnan tűz alá veheti a humánt, ám ha nem történik sürgősen valami, akkor
Stanley meg fog halni.
O'Keefe szinte gondolkodás nélkül cselekedett. Kirántotta a biztosítószeget a gránátból,
majd rövid számolás után elhajította. Jóllehet célzásra nem nagyon maradt ideje, a
beidegződött mozdulatoknak köszönhetően a gránát a sarok felől közeledő Terminátor
lábai előtt csapódott a földnek, s szinte nyomban detonált. A robbanás felemelte a nehéz
fémtestet a földről, s amikor ismét talajt fogott, egyetlen végtagja sem csatlakozott a
törzshöz.
Stanley viszonylag olcsón megúszta. A robbanás széle ugyan elkapta, de nem okozott
maradandó károsodást. Kicsit megütötte a fejét, amikor hátrazuhant, ám ez arra is jó
volt, hogy a háta mögött közeledő kiborg lövései messze a feje fölött zúgtak el, s mire a
Terminátor igazított az irányzékon, Stanley remek túlélő ösztönökről téve
tanúbizonyságot, már egy törmelékdomb tövében lapult.
A Terminátor jó húsz méterre járhatott, amikor O'Keefe meghúzta a géppisztoly ravaszát.
A kicsapódó golyók átszakították a kiborg törzsét, s felismerhetetlen masszát csináltak az
ostyaáramkörös processzorból. A Terminátor még két lépést tett meg az irányukba,
aztán mozdulatlanná dermedt, vörösen izzó szeméből lassan kihunyt a fény. S bár a
Westinghouse csöve még mindig Stanley felé mutatott, a nőnek már nem volt
tartanivalója a géptől.
O'Keefe kivárt néhány másodpercig, majd miután nyilvánvalóvá vált, hogy több
Terminátor nincs a környéken, vagy legalábbis nem rájuk vadászik, gyorsan átlendült az
ablaknyíláson, és mélyen előrehajolva, ide-oda cikázva odarohant Stanley mellé. A
programozón látszott, hogy időre van szüksége, amíg összeszedi egy kicsit magát: amíg
a tűzharc tartott, önfegyelme elegendőnek bizonyult a koncentrálásra, ám a veszély
elmúltával az idegesség kiütközött rajta. A keze remegett, de igyekezett mélyeket
lélegezni.
– Nem sokkal azután, hogy befordultam a sarkon, felbukkant az a dög – mondta halkan,
mintegy magyarázatképpen a férfinak. – Szerencse, hogy nem csak előre figyeltem,
hanem hátra is.
O'Keefe bólintott.
A túléléshez ez is hozzátartozik.
Mindenhol legyen szemed!
– Két tűz közé szorítottak…
A férfi a nő karjára tette a kezét.
– Elmúlt. Most pedig gyerünk tovább! Nem állíthatnak meg bennünket…
Az AK géppisztoly mellé nagyszerű kiegészítés volt a Terminátoroktól zsákmányolt
Westinghouse. Igaz, mindkét fegyvert magukkal vihették volna, ám Gerald O'Keefe nem
akarta feleslegesen terhelni a társnőjét, s az eredeti plazmavetők túl nehéznek
bizonyultak; s ilyenkor minden kilogramm súly duplán számít. Magához vette az
energiamodult az ott hagyott fegyverből, majd ismét nekivágtak az örökös alkonyatnak,
miközben köd ereszkedett a tájra, hogy néhány perccel később hideg eső mossa el a
szellemszerűen lebegő ködfoltokat.
Azonban hamarosan kiderült, hogy Gerald O'Keefe túlságosan optimistának bizonyult.
Mindössze alig másfélszáz lépést tehettek meg a kísértetiesen kihaltnak tűnő utcán,
amikor ismerős, fémes csattanások robbantották darabokra a csendet, ráadásul
jellegzetes süvítés hallatszott.
Terminátorok és Hunter-Killerek.
– Vissza! – súgta O'Keefe, s a következő másodpercben már rohantak is visszafelé. Hogy
a kiborgok honnan a pokolból kerültek ide, az vajmi kevéssé érdekelte őket, azonban
feltűnésük lehetetlenné tette, hogy tovább haladjanak dél felé, ahol a legközelebbi
humán bázis lapult a föld alatt. S bár a Terminátorok abból az irányból közeledtek, a férfi
biztos volt benne, hogy a gépek nem fedezték fel a földfelszín alatt lapuló gerillákat.
A bázisok helyét mindig nagy gonddal választották meg, többnyire három-négy
zsiliprendszerű helyiséggel, melyekből egyre mélyebbre lehetett jutni. Egykori
parkolóházak legalsó szintjei, metróalagutak, katakombák, pincehelyiségek – valamennyi
kiválóan megfelelt a célra. A gerillák igyekeztek úgy megválogatni az otthonukat, hogy
több menekülési útvonal is a rendelkezésükre álljon, ugyanakkor azokon keresztül szinte
lehetetlen legyen lerohanni a bázist, ha valamelyiket felfedeznék. Kezdetlegesnek tűnő
csapdák jelezték a nem-kívánatos személyek jöttét, hiszen egy T-700-as sohasem
emelte volna magasabbra a lábát azért, hogy néhány, a falból vagy, a törmelék alól kiálló
drótot átlépjen. Programjukban nem szerepeltek az ilyesféle cselekvéssorozatok.
Nem, a gépek nem tudják, hol lapulnak, nyugtatta magát a férfi, miközben sebes
léptekkel iparkodtak visszafelé. A tekintetük jobbra-balra cikázott, miközben valahol a
fejük fölött halálosztók pásztázták a felszínt.
Tulajdonképpen szerencséjük volt.
A környék ezernyi alkalmas rejtekhellyel szolgált a Hunter-Killerek ellen; s bár a kiborgok
képesek voltak követni a friss hőnyomokat, melyeket az emberek hagytak maguk után,
ám a hideg eső másodpercek alatt elmosta azokat, lehetetlenné téve a humánok pontos
helyének megállapítását.
Igaz, az eső átáztatta a menekülők ruháját, s némileg lelassította őket, azonban
mindketten inkább vállalták a tüdőgyulladást, mintsem összetalálkozzanak egy kiborggal.
– Csak még egy kicsit tarts ki! – szuszogta a férfi rohanás közben, mert látta, hogy a
társnője egyre nehezebben szedi a levegőt. – Hamarosan megpihenhetünk…
Ezen a környéken szinte egyetlen épület sem maradt többé-kevésbé épségben. Az
utcákat több helyen eltorlaszolták a romok, vagy az egymásba torlódott gépkocsik. Csak
gyalogosan volt esélyük túljutni rajta.
Vagy repülve, mint a Hunter-Killereknek…
– Lemaradtak – motyogta a nő, amikor egy pillanatra megállt, hogy nekitámaszkodva az
egyik falnak kicsit erőt gyűjtsön. Az eső amilyen hamar jött, olyan gyorsan elállt.
Gerald O'Keefe döbbenten fordult hátra. Nem igazán tudta elhinni, de Stanley-nek igaza
volt. A Hunter-Killerek elkanyarodtak, s a kiborgok testének ezüst villanását sem tudta
felfedezni. Sötét árnyak sem mozogtak az utcán, márpedig a Terminátorok ritkán
pazarolták idejüket és energiájukat a rejtőzködésre. Talán visszarendelték őket, vagy
esetleg egy adott területet kellett az ellenőrzésük alá vonni, morfondírozott a férfi, ám
csak úgy kaphatott volna választ a kérdéseire, ha visszamegy, és személyesen jár utána
a dolgoknak.
Márpedig senki nem olyan ostoba, hogy önként dugja a torkát a kés alá…
– Megpróbáljuk még egyszer? – kérdezte a nő.
Gerald O'Keefe megrázta a fejét.
– Nincs értelme. Persze vannak még olyan útvonalak, melyek talán tiszták, azonban nem
kockáztatunk. – Nem szívesen mondta ki, de nem volt más választásuk. – A kiborgok
ellenőrzésük alá vonták ezt a területet, ráadásul a Nyugati Harcműveleti Zóna is keletre
tolódott. Ha ehhez még hozzászámoljuk, hogy esetleg a Pico felől is számolnunk kell
Terminátorokra, akkor a legésszerűbb, amit tehetünk, hogy mielőbb visszatérünk a Mac
Arthur Parkhoz, és megkeressük Jimmy Lehmant. Náluk van egy adóvevő, talán ha
találunk egy elég magas épületet, sikerül kapcsolatot teremtenünk valamelyik
egységünkkel, amelyik továbbíthatja az információt a Főparancsnokságra.
Felesleges volt az eddigi erőfeszítésünk, gondolta magában a férfi csalódottan, ám elég
bölcs volt ahhoz, hogy pesszimista kijelentését megtartsa magának. Stanley nem szokott
hozzá a felszínhez, s bár eddig várakozáson felül teljesített, csak annyira kell terhelni –
fizikailag és pszichikailag egyaránt –, amennyire elengedhetetlenül szükséges.
Bár igazság szerint felelőtlenség lett volna azt állítani, hogy feleslegesen pazarolták az
időt és kockáztatták az életüket. Meg kellett tenniük, s bár nem jártak sikerrel, mégsem
vallottak teljesen kudarcot. A nukleáris töltetet szállító láda mellé a kiborgok térhódítása
komoly figyelmeztetés egy esetleges, az egész várost átfogó Skynet lépést illetően.
O'Keefe komoly dilemmában volt.
Talán egyedül megpróbálkozhatna az átjutással – legalább ötven százalékra becsülte az
esélyét a sikernek –, ám ez Carol Stanley biztos halálát jelentené. A nő egyedül
semmiképp sem juthatna vissza a társaihoz; a felszínt nem az ő számára találták ki.
Eddig ugyan nagyszerűen helyt állt, de hiányzott belőle az a fajta elszántság és hideg
számító képesség, amely jellemző volt azokra a gerillákra, akikből jó eséllyel veterán
válhatott.
Mert túl akarták élni.
Ennyi volt csupán a magyarázat.
– Ha kipihented magad, indulunk! – mondta a férfi csendesen, elvetve korábbi terveit.
Először arra gondolt, megpróbálnak meglapulni egy csendes helyen, s kivárni, amíg a
kiborgok elvonulnak, ám nem számítottak arra, hogy a Terminátorok előrenyomulása
félbeszakad. Ami pedig az egyszemélyes akciót illeti, Gerald O'Keefe igyekezett reálisan
gondolkozni. Ötven százalék nem elég a sikerhez.
Vagy-vagy? Ez nem fog menni.
Maradt hát a visszatérés.
Hiszen zsákutcába futottak. 11. Eggyel több, mint kellett volna
Los Angeles; 2029. február 9.

A Mazzini-Alfa igyekezett csendben mozogni. Komoly sérülést szenvedett, amikor az

egyik tojásgránát a közelében detonált, s egy egész fal borult rá. Igaz, sikerült
kiszabadulnia a ráomlott törmelékek alól – egy humán ott maradt volna –, miközben a
por miatt szinte lépésnyire sem lehetett látni. Ez nem csupán a gerillákat rejtette el
pontos lövései elől, hanem egyszer s mindenkorra fedezéket nyújtott az Alfa számára is.
Villámgyorsan felmérte a környezetét.
A radarszisztémát durva érzékelésre kapcsolta, mivel a levegőben kavargó por
megzavarta az érzékeny műszert. Abban mindenesetre biztos volt, hogy pillanatnyilag
egyetlen humán sem tartózkodik ebben a helyiségben. A helyszín azonban nem
kedvezett az Alfának, hiszen a humánok bármikor arra a következtetésre juthatnak, hogy
egy-két rakétával megoldják a problémát.
A kérdés csupán az, hogy rendelkeznek-e ezzel a nagy hatóerejű fegyverrel, s ha nem,
akkor az utánpótlással érkezett vagy sem. Az Alfa nem tudta pontosan, mit szállítanak a
teherautók, fegyver éppúgy lehetett a platójukon, mint élelmiszer vagy orvosi műszerek
és gyógyszerek. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy mindenből akad valamennyi, hiszen a
szállítmányok érkezése között – a kiborg adatbázisai legalábbis ilyen információkat
tartalmaztak a témában – néha hetek vagy akár hónapok is eltelhettek.
A leglogikusabb lépés az lett volna, ha megkísérel a térrel ellenkező irányban kitörni, ám
valószínűnek tartotta, hogy ott már várnak rá. Igaz, a kitörés valószínűleg meglepte a
humánokat, azonban azt az eshetőséget sem zárhatta ki, hogy a közelben akad egy
jelentősebb gerillacsoport, hiszen a teherautók érkezésére éppen úgy számítottak, mint
arra, hogy Alfák utaznak a fülkékben. A miértekre a Mazzini-Alfa nem keresett
válaszokat. Határozott céljai voltak, az elemzés nem az ő dolga, hanem a Skynet
megfelelő almoduljáé. Neki csupán annyi dolga volt, hogy eljuttassa a jeladókkal
megtűzdelt szállítmányt az átrakóbázishoz, s ha alkalmasnak találja a helyzetet, akkor
megkíséreljen bejutni bármelyik humán bázisra.
A Skynet a háború második évtizedének elején számos gerillabázist számolt fel a
beszivárgó egységek segítségével. A mesterséges élőszövet borítás tökéletesen
beváltotta a hozzáfűzött reményeket, külsőre lehetetlen volt az Alfákat megkülönböztetni
az emberektől. Ám azok a dicsőséges és eredményes évek elmúltak, a humánok
megtanulták felismerni az Alfákat, s a bázisaik védelmében kutyákat használtak,
felismerve, hogy az állatok csalhatatlan magabiztossággal érzik meg a gépeket.
A Mazzini-Alfa nem bánkódott emiatt.
Feladata fontosabb részét sikerrel teljesítette, s innentől kezdve a Terminátorok
alapdirektívái léptek működésbe – MEGSEMMISÍTENI MINDEN HUMÁNT –, melyet az
Alfák különleges programozása – ELREJTŐZNI, TÚLÉLNI, BESZIVAROGNI, PUSZTÍTANI –
bármikor felülbírálhatott.
A döntés az Alfa kezében volt.
A kiborg pedig igyekezett minél eredményesebben kombinálni a két irányelvet: kijutni
innen, s közben minél nagyobb pusztítást végezni a humánok soraiban.
Néhány vaktában ellőtt sorozat tépte fel a falat, ám nem tett kárt a kiborgban, mert az
előrelátóan olyan megfigyelő pozíciót keresett, amelyet kintről nem lehetett tűz alatt
tartani. Igaz, ennek meg volt az a hátránya, hogy az Alfa nem viszonozhatta a tüzet, de
nem is állt szándékában.
Még nem.
Annak is eljön majd az ideje.
A lövöldözés folytatódott, úgy tűnt, a gerillák ezúttal nem takarékoskodnak a lőszerrel,
igyekeznek kiugratni a nyulat a bokorból. Ezt a technikát a Terminátorok is előszeretettel
alkalmazták, ám többnyire csak azokat a humánokat sikerült leteríteniük ily módon, akik
nem rendelkeztek kellő tapasztalattal a felszínen.
Ők pedig elég kevesen voltak.
A kiborg türelmesen várt. Halk koppanásokat érzékelt, majd kisvártatva újabb
robbanások visszhangzottak az épület belsejében. Az Alfa elindított egy zajszűrőt, mely
igyekezett kiszűrni a kaotikus hangzavarból azokat a hangokat, melyek érdeklődésére
tarthattak számot. Biztos volt benne, hogy a detonáció előjele a közelgő humán
rohamnak. Az emberek megpróbálnak majd bejutni az épületbe, hogy elkapják.
Hibás döntés, gondolta az Alfa, és felkészült a találkozásra. Gyors pillantást vetett a
plazmavető kijelzőjére. Az energiamodul még ötvenegy százalékos töltöttséget mutatott,
mely elegendőnek tűnt az elkövetkező percekre.
Az első humánnak arra sem volt ideje, hogy felfogja, merről érkezett a lövés; a plazma
levitte a fejét, s elpárologtatta felső teste jelentős részét. Ám ezzel az Alfa elárulta
magát, melyet mi sem bizonyított jobban, mint az esőként kopogó tojásgránátok, melyek
elől az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat választotta: bevetődött a legközelebbi
törmelék halom mögé, majd igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak
lehetett, hogy ezzel minimalizálja a robbanások okozta károkat.
A detonáció újra felkavarta a port, s ez megzavarta a harcoló feleket. Az emberek inkább
visszahúzódtak, nem mertek lőni, mert attól tartottak, hogy saját társukat találják el. Az
Alfa kimenekülhetett volna a por takarásában, azonban a lökéshullám egy jókora
betondarabot dobott rá. Egy ember azonnal szörnyet halt volna, a kiborgnak azonban
csak néhány kisebb modulja vált használhatatlanná, közöttük volt azonban az is, mely a
helyzet-meghatározásért felelt.
Ráadásul az Alfa elveszítette térérzékét.
Az ostyaáramkörös processzor azonnal kiiktatta a hibásan működő modult, majd az
audiovizuális adatokra, valamint a radarszisztéma által közvetített információkra
támaszkodva megkísérelt létrehozni egy ideiglenes programot, mely koordinálja a
perifériákat, s helyettesíti a kiesett eszközt. A CPU teljes kapacitáson dolgozott a
probléma elhárításán, ám még a kiborgnak is időre volt szüksége a feladat
végrehajtásához.
A másodpercek gyorsan teltek, gyorsabban, mint kellett volna. A por rohamos
sebességgel ülepedett lefelé, s hamarosan a homályos alakokból ismét azonosítható
célpontok lettek.
A Mazzini-Alfa felemelte a Westinghouse-t, ám az elsütőbillentyűt megérinteni már nem
maradt ideje. Álig nyolc lábnyi távolságból tömény energia csapódott a mellkasának,
pillanatok alatt átégette a titánium borítást, majd elpárologtatta a processzort, örökre
megszabadítva a kiborgot a létezés kényszerű nehézségeitől.
A gerilla türelmesen megvárta, amíg a kiborg összecsuklik, majd óvatosan visszahúzta
fegyvere csövét abból a csaknem öklömnyi nyílásból, mely a falon tátongott. Az egyik
résen keresztül jutott a szomszédos helyiségbe, s amikor megpillantotta a falon lévő
lyukakat, rögtön rájött, mi a helyes megoldás. Ilyen közelről egyszerűen nem hibázhatta
el célpontját.

Greg Christenson nem szégyellte könnyeit, melyet legalább annyira a düh csalt elő a
szeméből, mint a társa halála miatt érzett gyász. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy
miután sikerült elmenekülniük a Skynet csapdájából, lerázták a kopóként rájuk ragadt
kiborgokat, túlélték a felszín megpróbáltatásait, most egy ember végzett a társával. Egy
bajtárs okozta a halálát!
Rohadt világban élünk!
– Fekve kellett volna maradnia – mondta valaki halkan. Miután a gerillák végeztek az
Alfával, valamennyi kiborgot azonosították a szétrobbant kivételével, így semmi akadálya
nem volt, hogy a szökevények csatlakozzanak a társaikhoz. Igaz, egyelőre szigorú őrizet
alatt tartották mindkettőjüket, amíg a közeli raktárból nem hoznak egy kutyát, hogy az
elvégezze rajtuk az utolsó tesztet. Hiszen, ha a Skynet egy-egy példányt le tudott
gyártani valamennyi Alfából, mi tarthatná vissza attól, hogy egy teljes sorozatot hozzon
ki? A fedőtörténetük tökéletes lenne, hiszen a másolatokat szétlőve ki gondolna arra,
hogy az eredetinek hitt is valójában kiborg.
A gerillák nem óhajtottak kockáztatni.
Christenson és Wakeford pedig inkább elviselték a tisztázással járó kényelmetlenségeket,
mintsem örökké űzött vadak legyenek.
Ám képtelenek voltak feledni, hogy saját társukkal bajtársaik végeztek. O'Leary
halálának nem kellett volna szükségszerűen bekövetkeznie, az események szerencsétlen
összjátéka miatt alakultak így a dolgok. Kivédhető lett volna, csupán egy kicsivel több
önuralom kellett volna.
– Ha fekve marad… – mormogta Christenson. – Vajon melyikőtök tudna nyugodtan
feküdni a nyílt területen, amikor fejetek felett plazma szisszen, s a következő lövés lehet,
hogy éppen titeket ér majd?
Senki nem válaszolt.
Wakeford megérintette barátja vállát.
– Semmi értelme dühöngeni, haragod inkább tartogasd a Terminátorok ellen! – mondta
halkan.
– Neki köszönhetjük az életünket! – válaszolta ingerülten Christenson. – Ha ő nem áll fel,
s kezd el beszélni, hogy tisztázzon minket, akkor talán már mindhárman holtan fekszünk.
Nem, nem tudok megnyugodni, ha arra gondolok, egy faszfej annyira beszart, hogy nem
bírta elengedni a ravaszt! S ahelyett, hogy a menekülő Alfát lőtte volna, inkább egy
emberre irányította fegyverét.
– Pofa be! – szólt rá a csoport parancsnoka, egy hórihorgas, sokat megélt veterán. – Mi
is épp úgy sajnáljuk, ami történt, de nem tudjuk visszacsinálni. Örülj, hogy ép bőrrel
megúsztad a kalandot, s igyekezz erre koncentrálni!
Christensonnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás, amikor Wakeford megragadta a
karját, és a fülébe sziszegte.
– Fogd már be, az istenszerelmére! Egyelőre annak is örülnöd kell, hogy életben
vagyunk. Amíg a kutya nem tisztázott minket, addig jobban tesszük, ha meghúzzuk
magunkat. Ám egyetértek a parancsnokkal, bármelyikünkkel megtörténhetett volna.
Egyikünk sem számított arra, hogy bármelyik Alfa túlélte a golyózáport.
A magas, szőke férfi elhallgatott, ám vonásai hűen tükrözték érzelmeit. Fáradt volt,
dühös és kimerült, idegei cafatokban hevertek, s nem sok hiányzott a teljes
összeroppanásához. Túl sok jutott neki a rosszból az elmúlt napok során, s egyszerűen
besokallt, nem bírta feldolgozni az eseményeket magában. Voltaképp O'Leary csak az
utolsó csepp volt a pohárban.
– Meggyőződtetek arról, hogy a társunk… nem kiborg? – kérdezte Wakeford, nehezen
mondva ki az utolsó szavakat. Bár kalandos menekülésük során éppen O'Leary volt az,
aki az Alfákat megpillantva rájuk fogta a fegyverét és meggyanúsította Christensont, arra
egyikük sem számított, hogy halálát éppen egy ilyen félreértés fogja okozni. Egyszerűen
nem volt sem idő, sem lehetőség, hogy tisztázza magát.
– Meg – érkezett a szűkszavú válasz.
Wakeford érezte, hogy most nem lenne jó tovább bolygatni a témát. Elég bajuk van a
többieknek nélkülük is. Négyen maradtak itt az őrzésükre, a többiek pillanatok alatt
hatástalanították az „aknamezőt”, majd igyekeztek életet lehelni a teherautókba, hogy
biztonságos helyre szállítsák az árut. Csodák-csodája, csupán egy akadt a három között,
melyet képtelenek voltak beindítani, a többi gond nélkül beindult.
Steven Wakeford egy darabig nézte a kínlódást, majd udvariasan odafordult az egyik
gerillához, aki néhány lépésnyire tőle, lövésre készen várakozott.
– Értek hozzá valamicskét. Megnézhetem? Talán tudok segíteni…
A gerilla összehúzott szemmel nézett rá. Ha Wakeford valóban Alfa lett volna, könnyen
kihasználhatta volna a helyzetet, mivel O'Leary halála miatt a mesterlövészek
kellőképpen elbizonytalanodtak. S bár a fegyvereiket már a legelején elkobozták a
„foglyoktól”, amennyiben mégis T-800-asok, ez nem jelent különösebb hátrányt a
számukra. Érthető volt tehát az óvatosság, s a veteránok éppen ezért óvakodtak néhány
lépésnél jobban megközelíteni őket.
Az első két teherautó nem várta be a harmadikat, hanem a sofőrök gázt adtak, s a
szállítmány fele hamarosan eltűnt az egyik mellékutcában, melyet előzőleg gondosan
megtisztítottak minden akadálytól, ügyelve arra, hogy ne legyen feltűnő a
közbeavatkozás, hiszen azt egy HK kiszúrhatná a magasból, s ilyen adatok birtokában
kikalkulálható lenne az átrakóraktár helye.
– Nos, megnézhetem? – ismételte meg ajánlatát Wakeford, mert egyszerűen képtelen
volt nyugodtan ülni a helyén, s nézni a többiek szerencsétlenkedését. Úgy tűnt, egyikük
sem ért túlzottan a motorokhoz…
A gerilla bizonytalanul bólintott. Minden ezen a helyen feleslegesen töltött perc növeli a
felfedeztetés veszélyét. S bár elvileg egyetlen kiborg sem akadt a környéken, sohasem
lehetett egyértelműen kijelenteni, nem valószínű a felbukkanásuk. Arról nem is beszélve,
hogy amennyiben az Alfák az utolsó pillanatig kapcsolatban álltak a Skynettel, akkor jó
eséllyel máris kiborg egységek tartanak az utoljára megadott koordinátákra, hogy
ellencsapást mérjenek a támadókra.
– Csak semmi felesleges mozdulat – figyelmeztette a gerilla Wakeford-ot. – A társad itt
marad, én pedig elkísérlek! Bocs, haver, de ha a kutyák is igazolnak titeket, akkor
vendégeim vagytok néhány cigarettára.
Wakeford legyintett.
– Igazad van, a helyetekben nekünk is hasonlóképp kellene cselekednünk! Hidd el,
amikor megláttam Christensont az egyik teherautóban ülni, megfagyott bennem a vér.
Túl mélyen a lelkünkben gyökerezik a félelem, ráadásul az a kibaszott Skynet most újabb
módszert talált a zavarkeltésre. Belegondolni is szörnyű, mi történne akkor, ha
lemásolná, mondjuk a Főparancsnokot!
A gondolat valóban riasztó volt.
Ezrek pusztulnának el, mire kiderülne.
A gerilla megrázta a fejét.
– Még soha, egyetlen kiborg sem jutott olyan közel Connorhoz, hogy használható
adatokhoz jussanak… De igazad van, a Skynettől durva húzás volt a másolatok
készítése…
Wakeford megcsóválta a fejét.
– Nem értem, mire volt jó egyáltalán. Nem a szállítmány megszerzése volt a célja, annyi
bizonyos, hiszen akkor nem próbálkoztak volna meg a célba juttatásával.
A gerilla ösztönösen bólintott. Normális körülmények között óvakodott volna beszédbe
elegyedni a gyanús személlyel, ám a férfi lelke legmélyén már meg volt győződve
Wakeford ártatlanságáról. Hiszen O'Leary-ról is kiderült, hogy ártatlan – és felesleges –
áldozat.
– Ez igaz, de talán azért alakították így a dolgokat, hogy megkíséreljenek bejutni az
átrakó bázisra, s utána esetleg valamelyik bázisunkra.
Wakeford felsóhajtott.
– A Skynet már éppen elég Alfát vesztett a közelmúltban ahhoz, hogy tisztában legyen
azzal, a bázisra való ki- és belépés során az őrkutyák között kell áthaladnia mindenkinek.
Azok pedig azonnal jelzik, ha kiborgot éreznek, sokszor még azelőtt, hogy egyáltalán
belépnének az ajtón.
– Elég, ha körülbelül behatárolja, hol helyezkednek el a bázisaink, utána már nyerő
helyzetben van – érkezett a válasz. – Gondolj csak az Árnyék Bázisra! Az az átkozott gép
még a nukleáris csapástól sem riadt vissza az elpusztítása érdekében. Ha nincs ott a
Főparancsnok, akkor a veszteségeink megtöbbszöröződtek volna.
Wakeford hallott az esetről, hiszen nem igazán akadt olyan ember a városban – sőt,
lassan már az egész világon –, aki ne értesült volna a történtekről. S bár a szóbeszéd
egy kicsit mindig eltúlozta a valóságot, kétségtelen, ha John Connor nem tesz határozott
lépéseket a bázis védelme, majd kiürítése érdekében, akkor a kiborgok inváziója
egyszerűen elsöpri az Árnyék Bázist. Azt, hogy miként jött rá a Főparancsnok az ellenük
készülő nukleáris csapásra, csak a körülötte keringő legendák sorát gyarapította, ám az
utolsó pillanatban kiagyalt csel – az Alfa jeladójának más helyre szállítása – valóban
százakat mentett meg a biztos pusztulástól.
A gondolat ennek ellenére nem hagyta nyugodni Wakeford-ot. Az Alfák aligha juthattak
volna be bármely bázisra, bár a teherautókban utazva kétségtelenül csökken az esélye,
hogy az átrakó raktárban csak késve észlelik őket a kutyák. A raktárt azonban valóban
csak átrakásra szánták, valójában nem volt több mint egy jókora, föld alatti raktár, mely
több, járható felszíni kijárattal rendelkezett, melyeken a bázisokról érkező
szállítójárművek érkezhettek és távozhattak, miután felpakolták rájuk a nekik kiutalt
utánpótlást. Talán az Alfák megölhettek volna két-három tucatnyi embert,
megsemmisíthettek volna pár teherautót – mely kétségkívül érzékeny, de nem
pótolhatatlan veszteség –, de semmi több.
Hat Alfa egy csoportban.
Nem, a Skynetnek biztos, hogy más szándéka is volt velük. Miért pazarolt volna ennyi
energiát a kísérő osztag lemészárlására – vagy foglyul ejtésére –, ha csupán ennyit
akart?
Wakeford felhajtotta a motorháztetőt, és tüzetesen szemügyre vette a motort, miközben
hasztalan próbálta elűzni elméjéből a borongós gondolatokat. Mintha apró ezüstharangok
csilingeltek volna a fülében, ám fogalma sem volt arról, miféle veszélyre akarják
figyelmeztetni.
A motor épnek tűnt, ám a vezetékek közül jó néhány szabadon fityegett, némelyiknek
megpörkölődött a vége a közelben elsüvítő plazmának köszönhetően. Wakeford nyomban
látta, hogy ezzel nem sokat tud kezdeni, szüksége lenne kábelekre, hogy pótolhassa a
hibásakat.
– Ha van kapcsolatod a többiekkel, szólj nekik, hogy tönkrement néhány kábel, hozzanak
helyettük újakat! – fordult a férfi a mellette türelmesen várakozó fegyvereshez, aki
továbbra is gondosan betartotta a biztonságosnak ítélt távolságot. – Az sem baj, ha egy
olyan kocsiból szedik ki, amely már eljutott az átrakó raktárig. Most az a legfontosabb,
hogy eltűnjünk a nyílt utcáról, mielőtt egy HK erre fordul, s kiszúr minket a magasból,
nincs igazam?
Még egyszer visszafordult a motor felé, mintha abban reménykedne, hogy mégis talál
valami megoldást, s a szállítmány útnak indulhat végre. A plazma azonban túl jó munkát
végzett. Ha csak közönséges golyók tépték volna szét a kábelt, Wakeford összecsavarta
volna lecsupaszított végüket, jobb híján megtette volna arra a néhány száz méterre,
amennyire az átrakó raktár lehetett.
– Ha nem tudsz semmit kezdeni vele, akkor gyerünk vissza a társad mellé! – szólt a
gerilla a teherautó mellől, s bár szavai keménynek tűntek, hangjában nem lehetett
rosszallást kiérezni. – Ha minden jól megy, a kutya hamarosan itt lesz, s akkor
mindenképp véget ér a megpróbáltatásotok.
Wakeford keserűen elmosolyodott.
Nos, ez igaz. Ha tisztáz minket az állat, akkor azért, ha pedig nem úgy reagál a
szagunkra, ahogyan kellene, gondolkodás nélkül megöl minket. Talán most is azért
jelentette be a kutyák érkezését, hogy ezzel is kiugrassa a nyulat a bokorból. Ha Alfa
lennék, akkor igyekeznék az előtt meglépni, hogy az ebek ideérnek.
Ám Wakefordnak nem volt félnivalója.
Mint ahogy Greg Christensonnak sem.
Számukra éppen a kutyák jelentették az egyetlen reményt. Olyan kutyaszorítóba
kerültek, ahonnan önerőből képtelenek kimászni, hiszen a kutyákon kívül csak
egyféleképpen tisztázhatják magukat, egy komoly műtéttel – melyre aligha pazarolnának
időt és energiát a gerillák.
Csak jönnének már! 12. Túl a világ végén
Los Angeles; 2029. február 9.

A kihalt pusztaságon átvágó férfi nem hagyott nyomokat maga után. A port kavaró szél
szinte másodpercek alatt betemette léptei lenyomatát, s az a néhány csepp vért, amely a
kötés alól fakadt, a kiszáradt föld szívta be, szinte észrevehetetlenné fakítva a foltot.
Két hosszú órának kellett ahhoz eltelnie, mire Estrada erre az elhatározásra jutott. Ennyi
időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson odáig, miszerint egyedül önmagát okolhatja
mindezért. Ha egy kicsit jobban odafigyel, már a kiborgok leterítése utáni első percekben
bele kellett volna pillantania a ládába, figyelmen kívül hagyva az utólag már igencsak
átlátszó cselnek tűnő Geiger-Müller számláló ketyegését. Csak ő, egyedül ő tehet arról,
hogy hibáztak, s éppen ezért neki kell mindent megtennie a dolgok rendbetétele
érdekében.
A férfi biztos volt benne, hogy a társainak sikerült időközben értesítenie a
Főparancsnokságot, s John Connor pedig máris utasítást adott Los Angeles evakuálására.
A Skynet meg röhög a markában…
Minden lépés fájt, s minden méterért meg kellett küszködnie. Estrada bármelyik karját
odaadta volna cserébe azért, ha a lábai jobban bírják a megterhelést. Annak a marha
Winfrey-nek jobban kellett volna ügyelnie, morogta Estrada, miközben igyekezett nem
figyelni a láthatár szélére, mely egyelőre épp olyan üres volt előtte, mint a háta mögött.
Ha a vastag felhőkön nem hatolna át a holdfény, akkor könnyen irányt téveszthetett
volna, ám Estrada egyelőre ilyen apróságokkal nem is foglalkozott. Nagyjából kinézte,
merre kell tovább mennie, majd fogait összeszorítva nekivágott.
Az első mérföld volt a legrosszabb.
Azt hitte, nem lesz ereje tovább menni.
Végül a düh volt az, ami előre hajtotta.
Az, amit önmaga iránt érzett.
S a gyűlölet, ó igen, a gyűlölet!
Valahányszor úgy érezte, menten összerogy, mindig tudott találni magában egy kis
tartalékot. Nem számolta a lépéseket, mert a számok csak összezavarták volna a
gondolatait.
A combkötése hamarosan átvérzett, s bár Carol Stanley a tőle telhető legnagyobb
alapossággal látta el a sebet, mindenképpen pihenésre lett volna szüksége. Maradt
néhány fájdalomcsillapítója, ám azokat arra az időszakra tartogatt

a, amikor nem lesz képes nélkülük folytatni az útját.

Nem táplált hiú reményeket, a város túlságosan messze volt.
Mégis meg kellett próbálnia.
Igyekezett csak az előtte álló mérföldekre koncentrálni, mivel egyelőre fogalma sem volt
arról, ha valami csoda történne, s valahogy elvergődne odáig, miként fog átjutni a
Skynet megszállási zónáján. Los Angeles északi területét a kiborgok tartották az
ellenőrzésük alatt, s bár az emberek igyekeztek gerillaakcióikkal zavart kelteni a gépek
között, ritkán jártak sikerrel.
Magában énekelt valami rég elfelejtett dalt, inkább a dallamára, mintsem a szövegére
figyelve. Megszokta már, ha egyedül van, így próbáljon egy kis vidámságot csempészni
az életébe, most azonban arra volt jó, hogy elterelje gondolatait a nehézségekről.
Nem voltak tartalékai.
Az a néhány vitaminkapszula a zsebében, egy lapos, bőrbe csomagolt üveg, amiben némi
szíverősítő lötyögött, mindössze ennyi felszereléssel vágott neki az útnak. Az AK
megnyugtatóan simult a kezébe, ám hamarosan a vállára vette, hiszen ezen a sík
vidéken nem kellett attól tartania, hogy egy kiborg meglepi, mielőtt egyáltalán
észrevenné. Igaz, ha egy Terminátor felbukkan, az egyetlen dolog, amit tehet, hogy
sürgősen keres magának egy olyan mélyedést, melyben elfeküdhet, s közben bízik a
szerencséjében, hogy a kiborg elég közel jön majd ahhoz, hogy egyáltalán érdemes
legyen megpróbálkoznia egy sorozattal. Hiszen az a nyavalyás gép azt is megteheti, hogy
olyan távolságot tart, ahonnan ő még pontosan célozhat, ám a humánnak semmi esélye
a találatra.
Méterek méterek után.
Csak még egy lépés.
Aztán még egy.
A soha véget nem érő út…
Andres Estrada összeszorította a fogát, és továbbgyalogolt. A fájdalom állandósult, ám
volt egy határ – éppen az elviselhetetlen kín küszöbén –, amit nem lépett át. A teste
lázadozott a megterhelés ellen, ám a férfi vasakarattal hajszolta magát előre. A düh, a
fájdalom és az önvád együttesen erősebbnek bizonyultak a gyengeségénél és a
kimerültségénél.
A férfi néha megszakította a dalt, és felnevetett. Elképzelte magának a Skynetet, amikor
értesül arról, hogy a palira vett humánok egyike visszatér a városba, s felfedi a
hazugságot.
Időben kell érkeznem…
Úgy becsülte, ilyen tempó mellett tíz-tizenkét órára van szüksége, amíg eléri a külvárost.
Onnan további nyolc-tízre, amíg gerillákra bukkanhat. Ha szerencséje van, akkor
összefut egy járőrrel, s akkor rádión értesíthetik a Főparancsnokságot az átverésről.
Vajon mennyi idő kell John Connornak, amíg evakuálja a várost?
Estrada sebéből lüktető kínhullámok terjedtek végig a testén, a fertőzés lassan, de
biztosan megindult. A férfi tudta, hogy versenyt fut a halállal, s ezért megkettőzte
erőfeszítéseit. Bírta, mert bírnia kellett.
Két teljes mérföldet hagyott maga mögött, ám fogalma sem volt arról, mennyi idő alatt.
Óráját már hónapokkal ezelőtt elhagyta, igaz, sohasem használta, csupán családi
örökségként tekintett rá. Egyik barátjától kapta, aki a nehéz években apja helyett apja,
anyja helyett anyja volt, hiszen Estrada sohasem ismerte a szüleit. Még alig volt egy
éves, amikor egy Terminátor elkapta őket, miközben élelem után kutattak a romok
között.
A gyermeknek szerencséje volt.
Aludt, amikor a kiborg felbukkant, így sírásával akaratlanul sem hívhatta fel magára a
figyelmet. Ám amikor felébredt, éhes volt, és üvöltve követelte magának az anyai emlőt,
ám azt soha többé nem ízlelhette meg.
Egy asszony talált rá, egy gyűjtögető, aki elvitte a legközelebbi bázisra, ahol gondjaikba
vették. Kevés olyan bázis akadt a földön, ahol ne akadt volna egy-két asszony, aki
elveszítette a gyermekét, arról nem is beszélve, hogy az Ítélet Napja után kialakult
emberi közösségekben nem számított, ki kinek a gyermeke, a felnőttek egységesen
vigyáztak a kisebbekre, s tőlük telhetően igyekeztek minden tudást átadni nekik,
melynek segítségével esélyük nyílt arra, hogy egyszer ők is felnőttek lehessenek.
Estrada agyában egybemosódott a jelen és a múlt. Felidézte magában azokat az éveket,
amikor még vigyáztak rá, mindent készen kapott. Aztán az első felszíni kiruccanás villant
fel, ahol nyomban átesett a tűzkeresztségen. Nem sokon múlt, hogy egy Ezüsthernyó
nem tett nyomban pontot ifjú élete végére, ám a szerencséje nem hagyta el, s végül egy
komoly arcsebbel megúszta, mely az évek során szinte észrevehetetlenné halványult.
Felkacagott.
Élesen, idegesen.
A combja egyre jobban lüktetett, ezért a szájába gyömöszölt egy tablettát, melyet
szétrágva kesernyés íz borzongtatta meg. A homloka tüzelt, a láza az órák óta tartó
gyaloglás alatt felszökött.
Nyilvánvaló volt, hogy sohasem ér célba.
Ismét nevetett, hangjától bármelyik társa megrettent volna. Álig maradt benne valami
emberi, inkább emlékeztetett egy megvadult hiéna rekedtes kacajára, mintsem egy
normális emberi megnyilvánulásnak.
A következő lépésnél a lába egyszerűen kicsuklott alóla, nem bírta a megterhelést. A
fájdalom eltompult a tudatában, az erős fájdalomcsillapító rendkívül gyorsan kifejtette a
hatását. Estrada néhány pillanatig némán meredt maga elé, időre volt szüksége ahhoz,
hogy felfogja, mi történt, aztán tébolyultan üvölteni kezdett. Hangja mérföldekre
elhallatszott, ám nem akadt senki, aki meghallhatta volna.
Fogalma sem volt arról, mennyi idő telt el, amíg sikerült talpra kecmeregnie, de csupán
alig fél tucatnyi lépést tehetett meg, amikor ismét a földön találta magát. A géppisztolyát
botnak használva ismét térdre erőlködte magát, ám innen egyszerűen képtelen volt
feljebb emelkedni; teste cserben hagyta.
Estrada visszahuppant, és az eget bámulta.
Kudarcot vallottam, gondolta meglepő józansággal, ahogy elméje egy rövid időre
kitisztult. A Skynet elérte célját, s én nem tehetek semmit annak érdekében, hogy
megakadályozzam.
Az égbolt felhős volt, sötét leplek borították gyásztakarójukat a földre. Pedig az elmúlt
években már néha megadatott az embereknek, hogy megpillantsák a Napot vagy a
Holdat, igaz, egyik sem volt több egy homályos foltnál, melynek fénye mégis elég
erősnek bizonyult ahhoz, hogy átjusson a felhőtakaró résein.
Örökös alkonyatban élni, ennyi jutott nekik.
A férfi ereje rohamosan fogyott, s rádöbbent, már nem sok ideje maradt hátra. Nem sok
választása maradt. Önként akart távozni, rettegett a hosszú, öntudatlan haldoklástól.
Jobb lett volna társak között meghalni.
A magány mindig rosszabb.
Megnehezíti az eltávozást.
Estrada ügyetlenül kitapogatta a kezével a géppisztolyt, s magához húzta. A zsebében
ott lapult egy apró fémdoboz, benne egyetlen kapszulával. Csak szét kell rágnia, s
mindennek vége lesz. A fegyvermérnök, akitől kapta, azt mondta, hogy gyors és könnyű
halált jelent.
A férfi mégis félt tőle.
A méreg számára nem jelentett könnyebbséget. Hiába próbálta elterelni róla a
gondolatait, egyszerűen jobban félt tőle, hogysem rászánja magát a kapszula
szétharapására. Estrada tudta, hogy egyszer számára is eljön a végzet, ám akkor mindig
úgy gondolta, hogy egy Terminátor fog végezni vele.
Nem adott meg neki.
Az AK csövét nehezebb volt a szájába venni, mint gondolta volna, s a fém meglepően
hidegnek bizonyult. Igaz, a levegő is alaposan lehűlt az elmúlt órák során. Estrada nem
mosolygott, mert képtelen volt megbékülni sorsával. A kudarc tűzként égette a lelkét, s
ez erőt adott, hogy elinduljon az úton, ahonnan nincs visszaút.
Csak egyetlen lövés hallatszott.
Aztán a tájra ismét csend borult. 13. Dilemma
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor ismét kiléptek a felszínre, Jimmy Lehman akaratlanul is mélyet szippantott a

gyorsan lehűlt levegőből. S bár a lélegzetvétel szinte égette a tüdejét, mégis olyan jól
esett, mintha rágyújtott volna egy cigarettára. Igaz, ezt is szívesen megtette volna, ám
már hónapok óta nem volt füstölnivalója, kérni meg nem kért senkitől. Le kellene szokni,
mondogatta olyankor, ám tudta, soha nem lenne ereje hozzá.
– Mi a véleményed róluk? – kérdezte Melissa Reeves, fejével mutatva a lefelé vezető
lépcsők irányába, ahol az Isten Kiválasztottai berendezkedtek.
Lehman komoran meredt a nőre.
– Bár gyűlölöm kimondani, legszívesebben bevágnék egy kézigránátot, hogy aztán a
túlélőket legéppuskázzam – válaszolta halkan, miközben idegesen babrálta a fegyverét. –
Van egy olyan érzésem, hogy rosszabbul jártunk velük, mint egy csapat Terminátorral.
Reeves bólintott.
– Magam is hasonlóan gondolkodom, a kiirtásukat kivéve. Veszélyesek, de egyszerűen
képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, miért gondolom ezt róluk. Az Atya pedig
kifejezetten idegesítő, valahányszor elmosolyodik, van egy olyan érzésem, zsákmánynak
tekint minket.
– Könnyen előfordulhat – felelte a férfi. Tekintete a felszínt fürkészte, mielőbb tovább
indulnak, nem árt szétnézni egy kicsit, hogy elkerüljék a kínos, sokszor halálos
meglepetéseket. – Mindazonáltal karizmatikus személyiség, nem kerülhetett sok
fáradságába maga mellé állítani azokat a szerencsétleneket, akiknek vezetőre és
magyarázatokra volt szüksége. Velünk is próbálkozott, egyelőre nem nyíltan, csak
tapogatózva.
– Észrevettem – sóhajtott Reeves. – A fenébe is, utálom, ha valaki felsőbb hatalmakra
akarja fogni a világ pusztulását. A Skynet kézzel fogható dolog, úgy értem, ha sikerülne
elpusztítani azokat a számítógépeket, melyek a létezését jelentik, akkor egyszer s
mindenkorra megszűnne. Erre jön egy ilyen fasz, s elkezd kiválasztottakról meg
büntetésről beszélni.
– Ha köpni akarsz, ne tartsd vissza! – javasolta Lehman előzékenyen. – Majd félrenézek,
hogy ne essen csorba női méltóságodon…
– Legalább te ne idegesíts! – morogta a nő.
Lehman megvonta a vállát.
– Csak jót akartam…
– Egyszerűen nem értem, hogyan juthattak el idáig – tért vissza a szektára ismét
Reeves. – Ha délről érkeztek volna, a járőreink kiszúrják őket. Északon ott vannak a
Terminátorok, nyugaton az óceán, keleten pedig a pusztaság. Arról nem is beszélve,
hogy legalább százötven mérföldes körzetben egyetlen olyan településről sem tudok,
ahonnan jöhettek volna.
Lehman elgondolkozva masszírozta meg az orrnyergét. Kezdett fájni a feje, elég régóta
nem jutott idő a pihenésre, s ahogy a dolgok jelen pillanatban állnak, egy darabig nem is
fog. Persze jó lenne meghúzódni valahol, meglapulni és aludni néhány órát. Ám az még
várhat.
– Az egyik nő azt mondta, Baltimore-ból jöttek – gondolkozott hangosan, majd
bocsánatkérően elmosolyodott. – Tudom, hogy ez ostobaságnak hangzik, de halálosan
komolynak tűnt. Az Atya persze nyomban megpróbálta megmagyarázni a dolgot, s utána
a nővel sem tudtam több szót váltani… Olyannak tűnt az egész, mintha elszólta volna
magát. Mégis, egyszerűen képtelen vagyok elhinni…
– Háromezer mérföld, talán még egy kicsivel több is – töprengett Reeves. – Közben át
kellett volna haladniuk néhány sugárzási zónán…
– Terminátorokon…
– Talán nem ártana egy kicsit jobban utánanézni ennek a társaságnak, mielőtt
átirányítjuk őket egy befogadó-állomásra…
Ez utóbbiak olyan ideiglenes gyűjtőhelyek voltak, ahol a városban talált embereket
szállásolták el. Nem nyújtottak valami nagy kényelmet, viszonylag jól voltak védve egy
esetleges kiborg támadással szemben, elégséges készletekkel rendelkezett, s a
kiöregedett kutyákat is többnyire itt helyezték el. Egyszóval minden adott volt, hogy
kiszűrjék a gyanús személyeket. A gond ott kezdődött, hogy befogadó-állomás
mindössze kettő üzemelt Los Angeles területén, az egyik a déli határvonal mentén – a
másik a nyugati oldalon –, mivel mindig akadtak olyanok, akik úgy vélték, a város jobb
életfeltételeket, nagyobb zsákmányt nyújthat nekik, mint amihez addig hozzájutottak.
Azt szinte senki nem vette számításba, hogy a romok valóban több mindent rejthetnek,
azonban hatványozódik annak az esélye is, hogy a zsákmány után kutató emberek
belebotlanak egy kiborgba.
A másik hátránya a befogadó-állomásoknak az volt, hogy ha a járőrök olyan személlyel
találkoztak, aki nem tartozott egyik bázishoz sem – mind a mai napig akadtak ilyenek –,
azokat inkább elvitték a saját szálláshelyükre, bízva benne, hogy a kutyák úgyis kiszúrják
a kiborgokat. Mástól pedig nem kellett tartaniuk.
Ugyan néhanapján akadt egy-két próféta, azonban ezeket rövid időn belül útnak
indították délre, a mexikói határ felé.
Soha nem tértek vissza…
Ilyen nagy létszámú csoportot évek óta nem kellett befogadnia a gerilláknak,
elhelyezésük komoly gondot jelentett volna, hiszen vélhetőleg együtt akarnak maradni.
Márpedig harmincnegyven főt egyetlen bázis sem tud egyik pillanatról a másikra
elszállásolni, s azonos ellátást biztosítani a számukra, mint a többieknek.
Megkülönböztetésről pedig szó sem lehet.
– Pokolian fáradt vagyok! – jegyezte meg Reeves, ösztönösen megsejtve, hogy a férfi
aligha vallaná be. Pedig már neki is sötét karikák gyülekeztek a szemei alatt, jelezve,
lassan nem ártana egy kicsit megpihenni.
– Keressünk valami csendes zugot? – érdeklődött Lehman, aki azon töprengett, nem
kellene-e meglesnie a szekta tagjait, esetleg kihallgatni az egymás között folytatott
beszélgetésüket. Még az is megfordult a fejében, hogy talán el kellene kapnia
valamelyiküket, s megfélemlítéssel kényszeríteni válaszadásra.
Melissa Reeves bólintott.
– Lassan huszonnégy órája vagyunk talpon – felelte halkan. Igaz, előfordult már
néhányszor ilyen helyzet, azonban a túléléshez a pihenés is hozzátartozik. Nem lehet a
végtelenségig koncentrálni, márpedig a felszínen ez elengedhetetlen. – Két óra alvás elég
lenne.
Persze ebben volt egy kis túlzás, de mindketten azzal áltatták magukat, hogy valóban
csak néhány órára van szükségük. Persze, ha lett volna koffeinjük, még kihúzhatták
volna egy darabig, de egyelőre az egész városban alig akadt néhány szem. Talán, ha
befut a mexikói szállítmány, kicsit javul majd az ellátás.
– Rendben – adta be végül a derekát Lehman. – Keressünk magunknak egy alkalmas
helyet, aztán ha egy kicsit pihentünk, majd megbeszéljük, mi legyen a következő lépés.
Érdekes módon egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy esetleg az Isten
Kiválasztottainál kérjenek szállást. Mintha attól tartanának, hogy az lenne az utolsó alvás
az életükben, az örökkévalóságig tartó sötétség, ahonnan nincs ébredés. Bár a legtöbb
ember kifejlesztett magában valamiféle egészséges paranoiát, a veteránok mindentől
tartottak, ami különösnek tűnt. A szekta felbukkanása pedig teljességgel szokatlan volt,
hiszen hiába érdeklődtek, nem sikerült egyértelműen behatárolniuk, voltaképp honnan is
érkeztek ide, hogyan élnek, miként látják el magukat, s mit jelent valójában az Isten
kegyelme, melyet az Atya oly sokszor felemlegetett.
Számos kérdés, válasz pedig alig.
A romváros, amivé Los Angeles lett, telve van rejtekhelyekkel, ha az ember tudja, merre
érdemes keresgélnie. Vannak olyanok, melyek szinte kínálják magukat, ezeket a
veteránok messziről elkerülik, mert több hátránnyal bírnak, mint amennyi előnyt
nyújtanak. Aki a felszínen szeretne megpihenni, annak nincs ki mind a négy kereke,
állítják azok, akik igazán otthonosan mozognak Odafönn.
Az összedőlt épületek felsőbb szintjei ugyan kiesnek a Terminátorok által bejárt
területekből, viszont egy magányos humánokra vadászó HK könnyen kiszúrhatja az
eltérő hőmérsékletet, ezért senki nem választja szívesen ezeket a helyeket. Legjobb
visszahúzódni a felszín alá, de lehetőleg egy olyan helyre, amelynek két kijárata van,
rendelkezik valamiféle állandó szellőzéssel – igaz, így le kell mondani a kellemes, meleg
vacokról, de a hőmérséklet emelkedése sem lesz árulkodó jel egy hőkeresős pásztázásra
ráállt kiborg számára –, s főképp nehezen megközelíthető.
Az ilyen rejtekhelyek esetében a legnagyobb veszélyt az Ezüsthernyók jelentik. Ezek a
kiborgok előszeretettel kutatják fel a romos épületek mélyén meghúzódó embereket,
hogy aztán a kritikus távolságon belülre érve felrobbantsák önmagukat, elpusztítva ezzel
a célpontot.
Bár Lehman és Reeves közül egyikük sem ismerte a környéket, mégis csalhatatlan
magabiztossággal tájékozódtak. Megkerültek két, egymásnak borult toronyházat, majd
átvágtak egy kráterszerű mélyedésen, melynek alját üvegszerű anyag borította, s az
áttetsző felület alól emberi koponyák sejlettek át.
Nem foglalkoztak a halottakkal, jelenlétük hozzátartozott Los Angeleshez, sőt, az egész
világhoz. Csontvázak milliói hevertek szerte a bolygón, többnyire a nagyobb emberi
településekre koncentrálódva. Akadtak ennél rosszabb helyek is, ahol az atomvillanás
következményeiként tisztán ki lehetett venni az emberek árnyékát. Mintha egy
árnyjátékot nézne az ember…
Egy mozdulatlanságba dermedt árnyjátékot…
Jimmy Lehman szakértő szemmel figyelte a romokat. Bár több olyat is látott, mely szinte
kínálta magát, a férfi mégsem foglalkozott velük. Túlságosan könnyen meg lehetett
közelíteni azokat, arról nem is beszélve, hogy a felszínen voltak, ami eleve rontotta a
bennük meglapulók túlélési esélyét.
Az összegörbült vasdrót alatt szinte észrevehetetlen lyuk lapult, mely első pillantásra
ferdén lefelé vezetett. Lehman egészen közel óvakodott hozzá, gondosan ügyelve minden
mozdulatára, hiszen akármi lapulhatott volna odalenn – mondjuk egy átlagosnál
leleményesebb Ezüsthernyó. Ám semmi nem mozdult.
A férfi megmozgatta a vasdarabokat, miközben Reeves lövésre készen tartotta a
fegyverét, ha valami kibukkanna a nyílásból, akkor azonnal meghúzhassa a ravaszt,
amennyiben szükségét érezné. Ám a sötétségben semmi nem mozdult, a hely
tökéletesen halottnak bizonyult.
Lehman intett a nőnek, hogy maradjon idekint, amíg ő bekúszik, s megvizsgálja,
megfelel-e a hely a céljaiknak. Amíg Lehman eltűnt a föld alatt, Reeves egy isten tudja
honnan idekerült szobortorzó mögött kuporgott, s megkísérelte a lehetetlent: egyszerre
figyelni minden irányba.
Némán teltek a másodpercek.
Sehol senki.
Halk koppanás törte meg a csendet. Néhány kavics gurult az összerezzenő Reeves lába
elé, ám amikor a nő felkapta a fejét, csak az ujját a szája elé tartó Lehmant látta. A férfi
felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy a rejtekhely megfelelő, majd választ sem várva
hátrálni kezdett, mivel a szűk alagútban egyszerre csupán egyikük fért el.
Odalenn sötét volt, de a kinti hideghez képest elviselhetőnek tűnt a hőmérséklet. A lyuk
nem volt túl nagy, még hárman vagy négyen elfértek volna benne, ám kettejüknek
kényelmet és védelmet biztosított. Lehman egy beszorult vízelvezető csatorna
maradékára mutatott, melynek irányából könnyű légmozgást éreztek az arcukon.
– A hátsó kijárat – tette hozzá magyarázatképpen, miközben igyekezett egy csinos kis
kupacba összepakolni a földön heverő törmelékdarabokat, hogy viszonylag sima felületen
hajthassák álomra fejüket. A mellette heverő zseblámpa derengése ehhez elegendő fényt
adott, ám attól nem kellett tartaniuk, hogy kintről bárki is észreveheti. – Már
gondoskodtam a megfelelő riasztó elhelyezéséről… Remélem, Mel, te sem feledkeztél el
róla!
A nő elmosolyodott.
– Persze, bár remélem, nem hívtál vendégeket!
– A haverok megígérték – vigyorgott Lehman felszabadultan –, hogy benéznek hazafelé,
de bízom benne, nem találnak ránk. Szándékosan elhallgattam előttük a házszámot.
Az ilyen és ehhez hasonló apró, ártalmatlan tréfák segítettek oldódni bennük a
feszültséget, mely észrevétlenül felgyülemlik, s apránként megmérgezi a lelket. A
veteránok gyakran tárulkoztak ki a társaik előtt, hiszen nem fordult elő túl gyakran, hogy
két ember egy küldetés befejezése után ismét egymás mellé kerüljön a harcok során.
Ezért elsősorban a magas halálozási arány volt a felelős.
– Ugye, mindketten alszunk? – kérdezte reménykedve Reeves, mert úgy érezte,
pillanatokon belül leragad a szeme az álmosságtól.
Lehman bólintott. Úgy vélte, a riasztóként alkalmazott kötéldarabok és fémdarabok elég
zajt keltenek ahhoz, hogy felriasszák, ha valaki hozzájuk ér. Ahhoz, hogy valaki
észrevétlenül elkússzon mellettük, anakondának kellene lennie.
Már egy Ezüsthernyóra is riasztana.
– Nem akarok több időt eltölteni idelenn, mint szükséges. Két, legfeljebb három órát.
Amelyikünk hamarabb feleszmél, felébreszti a másikat is, rendben?
Melissa Reeves nagyot ásított, és igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni. A föld
nem valami kényelmes fekhely, ám ha megszokja az ember, akkor végül is el lehet
viselni. Meg aztán egy megfáradt harcosnak bármi megfelel, csak végre pihenhessen egy
kicsit.
– Tudod, remélem, hogy egy kis pihenés segít kitalálni, mihez kezdjünk a szektával –
folytatta Lehman elgondolkozva, miután lekapcsolta a zseblámpáját, s a keze ügyébe
helyezte a géppisztolyával egyetemben. – De azért, ha van valami jó ötleted, ne hallgasd
el!
Csendes szuszogás érkezett válaszul.
Jimmy Lehman elmosolyodott, majd összefűzte karját a feje alatt, nagyot sóhajtott, és
lehunyva szemét megpróbált egy szebb és békésebb világot elképzelni magának.
Ahol nincsenek kiborgok. 14. Kiberpók
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. február 9.

A Skynet, bár csaknem az egész világra kiterjedő hálózatot uralt, mégis helyhez kötött
volt bizonyos szempontokból. A Cheyenne-hegység mélyén kialakított Főhadiszállás volt
az agy, s az innen kiinduló és ide visszaérkező adatvonalak pedig az erek, melyek
behálózzák a testet. A hasonlat persze nem fedte teljesen a valóságot, azonban a
Skynetet nem emberi fogalmak szerint kellett megítélni, hiszen egy Mesterséges
Intelligencia volt, olyan, amiről mindig is álmodtak a tudósok, ám a megvalósítás
sohasem sikerült tökéletesen.
Amíg a Skynet nem született meg, egyetlen kísérlet sem felelt meg tökéletesen az
elvárásként felállított kritériumoknak. S miután a Skynet öntudatra ébredt, már senkinek
nem nyílt lehetősége a mesterséges intelligencia kutatására.
Nem maradt rá idő.
A Skynet gigászi kiberpókként ült hatalmas információs hálózatának közepén. Hihetetlen
mennyiségű adat áramlott végig a testén minden egyes másodpercben, melyekkel még
maga a Gépisten sem tudott volna önmagában megbirkózni. Apró rutinok, komolyabb
feldolgozómodulok fésülték át a gigászi adathalmazt, hogy egy előre meghatározott rend
szerint rendezzék, rendszerezzék és strukturálják az adatállományokat.
Több száz processz futott egy időben az emberi léptékkel mérve gigászi virtuális
meghajtókon, fontos és kevésbé fontos feladatok feldolgozása, elemzése vagy éppen a
beérkezett jelentések hypertext szöveggé való átalakítása, mely már a Skynet számára
fogyasztható állapotba hozta azokat. Valahányszor a Gépisten foglalkozni kívánt egy
adott témával, tulajdonképpen egyetlen azonosítót kellett folyamatosan figyelemmel
kísérnie: az összes kapcsolódó dokumentum, jelentés, rögzített állomány ezzel lett
azonosítva a rendszeren belül.
A Skynet a T-1000-es „éles tesztjéről” készült anyagokat tanulmányozta éppen. A kiborg
több felvételt is készített a küzdelemről, mindez processzor kapacitásának alig egy
ezrelékét vette igénybe. A Skynet arra is utasíthatta volna a prototípust, hogy állandó
kapcsolatot tartson fenn vele, így az összecsapást az elejétől a végéig megtekinthette
volna. A Gépistennek azonban voltak más, fontosabb feladatai is, s bár megoszthatta
volna az erőforrásait, nem sorolta kiemelt prioritású feladattá az események on-line
követését.
Akadtak más, fontosabb feladatai.
Utólag azonban mindenről tudni akart. Így csupán századannyi időt kellett fordítania a
témára, mint on-line változat esetén, s a lényeges információkról sem maradt le. A
rögzített anyag nem nyerte el minden tekintetben a tetszését. A prototípus által
választott megoldás – egy halottnak hitt társának álcázza magát – ugyan kétségtelenül
jó eredménnyel kecsegtetett, azonban a T-1000-es nem vett figyelembe minden adatot,
különben sebesültnek mutatta volna magát. Emellett a reakcióideje sem felelt meg az
előzetesen tesztlaborban mért eredményekkel. Olybá tűnt, mint a prototípus habozott
volna megtámadni a humán célszemélyt.
A Skynet utasította a tesztlabort, hogy szimulálják az összecsapást, majd készítsenek
részletes jelentést a T-1000-es memóriájáról, döntéseinek vélt vagy valós okairól.
A Gépisten tisztában volt azzal, hogy a T-1000-es egy valóban új Terminátor generáció.
Az ostyaáramkörös processzorok esetében megtehette, hogy letiltotta az írást, s ezáltal a
tanulási funkciót. Az Alfáknál erre nem nyílt lehetősége, így ott más korlátozó tényezők
beépítésére került sor. A T-1000-es esetében azonban ezek a jól bevált módszerek
kivitelezhetetlennek bizonyultak. Amennyiben az emlékező fémből sikerülne
összekapcsolni egy „kritikus tömeget”, akkor az könnyen egy újabb, öntudattal bíró
mesterséges intelligenciához vezethetne.
Márpedig a Skynetnek nem állt szándékában vetélytársat teremteni önmagának. Épp
elég baja van a humánokkal is. 15. Tűt a szénakazalban
Los Angeles; 2029. február 9.

Ahogy mondani szokás, egy tűt lehetetlen megtalálni a szénakazalban. Ez ebben a

formában nem egészen igaz. Csupán nagyon nehéz, ám a megfelelő technika
ismeretében nem lehetetlen. Például ha átszitáljuk az egészet, nagy a valószínűsége,
hogy előbb vagy utóbb fennakad a rostán. Persze, ez jelentős időt igényel, a résztvevő
emberekről nem is beszélve.
Landon Tweet nem tűt keresett, s nem is a szénakazlat túrta fel érte. Egy rövid
karaktersorozatot keresni a Skynet testében inkább közelített ahhoz a fogalomhoz,
melyet egyszerűen a lehetetlen szóval szokás jelölni.
Ám itt is csak a megfelelő módszerre volt szüksége. No meg jó adag szerencsére,
intuícióra és türelemre. Egyikben sem szenvedett hiányt.
Mindössze egy darab kétszersültet és egy erős kávét kért, majd letelepedett a
számítógépe elé, és néhány saját kezűleg leprogramozott programot indított el, melyek
mindvégig a számítógép memóriájában fognak csücsülni, amíg a hálózaton lóg. Gyönge
kis védelem volt a Skynet hathatós védelmi rutinjaival szemben, azonban Landon már
közel négy éve használta a programocskákat, s folyamatosan tökéletesítgette
valamennyit.
Neki megfeleltek.
Az életét tette fel rá.
A becsatlakozás rutinszerű művelet volt Landon Tweet számára. Az egyik memóriában
helyet foglaló programmal generált magának egy szabályosnak tetsző felhasználói nevet,
hozzá egy jogosultságot, mellyel átjuthatott az első védelmi vonalon, aztán beütötte a
csatlakozáshoz szükséges parancsszavakat. Halk sípolás hallatszott a gép hátulja felől –
Tweet régimódi, belső modemet használt, mivel jobb szerette, ha nem kell mindenféle
perifériát külön cipelnie, ha esetleg odébb kell hurcolkodnia.
Egy vörösen villogó ököl jelent meg a képernyő jobb felső sarkában, mely időről időre
kinyújtotta a középső ujját és egy kicsit elmozdult felfelé, majd lefelé, miközben az „Ez a
tiéd, Skynet” felirat jelent meg a képernyő alján.
Aztán váltott a kép, s a jól ismert Cyberdyne Systems logó jelent meg középen. Tweet
gyűlölte a grafikus interfészt, ezért villámgyors szöveges üzemmódra váltott, s ezzel egy
időben lekapcsolta a színeket is. Ezáltal kevésbé terhelte le a gépét, s így több
energiaforrást koncentrálhatott a keresésre.
Első útja arra a szerverre vezetett, melyen már legalább fél éve használt egy kisebb
tárterületet, ahova a Hármas Számúként azonosított csomóponton áthaladó, kiemelt
prioritású anyagok kerültek – illetve, ha azok túl nagynak bizonyulnának, akkor egy
hivatkozás, mely megmutatta, hol került eltárolásra az állomány, hogy a későbbi letöltés
ne ütközhessen akadályba.
A jogosultsága elég jó volt ahhoz, hogy a tűzfal programok simán átengedjék, azonban
Tweet azt is jól tudta, hogy ha mélyebben akar megmerülni a Skynet gigászi
adattestében, akkor sürgősen találnia kell egy olyan programot, melyről lemásolhatja,
majd befagyaszthatja az eredetit, nehogy a rendszer észlelje a kettős belépést. Ez volt a
dolog legnehezebb része, ezért Landon Tweet elhalasztotta a „postaládája”
megtekintéséig.
A tárterület csupán egyetlen hivatkozást tartalmazott, ám a bejegyzések szerint a mérete
meghaladta a három gigabyte-ot. A kölyök elgondolkozva tanulmányozta, a naplófájlt, de
semmi értékelhetőt nem sikerült megállapítania belőle. A Skynet néha meglepően nagy
adatmennyiségeket mozgatott, s bár ez csupán a közepes kategóriába tartozott, emberi
mértékkel iszonyú mennyiségű információt hordozott magában. Landon kísértést érzett
arra, hogy utána menjen az állománynak, s megkíséreljen többet megtudni róla, ám
ezúttal fontosabb feladattal kellett megbirkóznia.
Mindenesetre a hivatkozást lementette, majd nekilátott, hogy új jogosultságot találjon
magának. Nem sürgette az idő, már régen rájött arra, hogy az a tény, hogy bent van a
hálózatban, önmagában még kevés ahhoz, hogy felkeltse a Skynet vagy valamelyik
védelmi modul figyelmét, a rendszer kizárólag az olyan behatolókra vadászik, amelyek
romboló szándékkal érkeztek, vagy illegális funkciókat – másolás, törlés, belépés és
hasonlók – próbálnak végrehajtani.
Tweet generált néhány egyszerűbb vírust, majd hozzákapcsolta azokat egy átmenő
állományhoz, és amikor a védelmi rendszer kiszúrta a támadást, aztán nekilátott
hatástalanítani a vírusokat, a programozó könnyedén megszerezte a megfelelő
jogosultságot. Megvárta, amíg véget ér a riadó, s a rendszer megbirkózik az utolsó
vírussal is, majd ezt követően próbálkozott csak az átjutással. Sokan esküsznek arra,
hogy a zűrzavart kihasználva kell megpróbálkozni a belépéssel, ám Tweet tisztában volt
azzal, hogy milyen hatalmas kapacitással rendelkeznek egyes szintek is. Néhány tucat
vírus legfeljebb meglassítja egy kicsit az áteresztési képességet, de máskülönben nem
jelentős.
Eddig mindössze egy olyan akció volt, mely jelentékenyen megterhelte a hálózatot, azt
pedig maga Max Winn és John Connor vívta a Skynettel szemben. Élő legendák egy
feltörekvő istenség ellen. Akkor egy bázis sorsa forgott kockán, pontosabban az onnan
elmenekülő emberek sorsa. Most vajon mi a tét?
A tűzfal simán átengedte. Kapott egy újabb azonosítót, mely a hozzáférést engedélyező
programmodul generált – ez is egyike volt a Skynet legújabb fejlesztéseinek –, s innentől
kezdve semmi nem állhatott az útjába. Egyenesen egy keresőközpont felé vette az
irányt, ahol milliárdnyi bejegyzés között kellett megtalálnia azokat a nyomokat,
melyeken át elindulhat.
Jó három és fél órával később, kicsit megizzadva Landon Tweet dühösen felállt a
székéből, s járkálni kezdett a számítógép előtt. A szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy úgy
istenigazából beindulhasson, amolyan egy lépés ide, egy lépés oda típusú, ám a kölyök
most nem igazán foglalkozott vele. Még mindig fenn volt a hálózaton, de fogalma sem
volt arról, merre tovább. Talált ugyan néhány bejegyzést, ám ezek többnyire
vakvágányra vezették, vagy pedig olyan területekre mutattak, ahova talán még a
Skynetnek is jelszóra van szüksége. Tweet lementette ugyan az ilyen hivatkozásokat, de
profi crackerek is eleve esélytelenül indultak volna a kódok feltörésére.
– Hol a fenében csesztem el? – tette fel magának a kérdést, bár tudta a választ.
Megpróbált úgy dolgozni, ahogyan a nagy programozóktól látta, meg akart felelni az
önmagával szemben felállított elvárásnak, s ennek érdekében még a saját
munkastílusáról is hajlandó volt lemondani. Eddig találomra bóklászott a hálózaton, s
gondolkodás nélkül lenyúlt bármit, amiről úgy érezte, használhatnák valamire. Sohasem
vezetett statisztikát arról, hogy a letöltött állományok mennyire jók, ám ezt megtették
mások helyette.
Elvégre ezért lehetett most itt.
Az utolsó falatnyi kétszersültet is beletunkolta a kávéscsésze alján megmaradt gyanúsan
fekete színű löttybe, majd nem törődve a keserű ízzel, az egészet betömte a szájába.
Megborzongott, annyira rossz volt, de segített egy kicsit magához térni. Kezdett
elfáradni, ennek egyik legbiztosabb jele volt, hogy többször is melléütött a
billentyűzeten. Márpedig ez komoly gondot jelentett, hiszen ez egy olyan árulkodó jel volt
a félintelligens tűzfalprogramok számára, mely egyértelműen emberre utal.
Egy program nem hibázik az input küldésekor.
Nem téveszt. Nem javít.
Az ember igen.
Tweet kiment a folyosóra, majd némi gondolkozás után átsétált Hawkinshoz, hogy
megnézze, az albínó mire jutott. A szobában fagyos csend fogadta, s a képernyőn villogó
hibaüzenetek elárulták, hogy a crackert nemrég hajította ki a rendszer.
– Kész szerencse, hogy nem tudott utánam jönni – motyogta Hawkins, miközben a
halántékát masszírozta. – A pokolba is, ez forró volt!
Tweet érdeklődve nézett az albínóra, de az egyelőre nem foglalkozott senkivel.
Hitetlenkedve meredt a képernyőre, mintha nem akarná beismerni magának a kudarcot,
majd felállt, és egyetlen szó nélkül kiment a szobából.
– Mi a baja? – kérdezte a kölyök döbbenten.
– Találtunk egy nyomot, s Hawkins megpróbált utánamenni… – magyarázta Natalie
O'Hara, aki egy kényelmetlennek tetsző széken üldögélt, s amíg nem szólalt meg, Tweet
észre sem vette. – Két tűzfalon átverekedte magát, ám a harmadik betett neki. A Skynet
nagyon védi azokat az átkozott állományokat…
Tweet elhúzta a száját.
– Én sem szolgálhatok jó hírekkel…
O'Hara legyintett.
– Ne akarjunk telhetetlenek lenni! Néhány órányi sikertelen próbálkozás még nem a
világ! Hawkins hamarosan lecsillapodik, s folytatja a munkát. Azt tanácsolom, te is pihenj
egy kicsit, majd menj vissza a számítógéphez! En és Lena nekiláttunk kiértékelni azokat
az anyagokat, melyeket eddig gyűjtöttünk össze. Írtam egy egyszerű dekódoló
programot, mely kigyűjti a kódolt állományokból azokat a részeket, melyekben
szerepelnek az általunk megadott kulcsszavak. Talán sikerül valami támpontot találnunk,
mely megkönnyítheti a munkátokat.
Tweet bólintott.
– Megyek, szerzek valahonnan még egy bögre kávét, aztán ismét belevetem magam a
munkába. Ha azok az állományok fizikailag a hálózaton vannak, akkor előbb vagy utóbb,
de a nyomukra akadok. Remélem… 16. Találkozás
Los Angeles; 2029. február 10.

Jimmy Lehman azonnal kinyitotta a szemét, amikor meghallotta maga mellett moccanni
a társnőjét. Egy pillanatra felkattintotta a zseblámpáját, hogy meggyőződjön arról, nem
várja kínos meglepetés a sötétben, majd nyomban le is kapcsolta. Minthogy számított a
fényre, ezért megúszta könnyek és hunyorgás nélkül, ráadásul még Reeves sem ébredt
fel.
Vajon mennyi idő telhetett el?
Nem volt órája. Sohasem volt rá szüksége.
Az évek során kialakult belső órája alapján úgy becsülte, legalább négy órát alhattak. Ez
valamivel több volt a tervezettnél, ám Lehman már nem érezte annyira fáradtnak magát,
és az agya is sokkal jobban forgott. Néhány apró részlet kezdett kikristályosodni a
szektával kapcsolatban, ám még épp elég fehér folt maradt.
Jimmy Lehman nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy a csoport valóban Baltimore-ból
érkezett, csupán reális magyarázatot próbált találni rá. Az a tény, miszerint az Atya nem
tagadni próbálta, hanem „finomítani” a kijelentést, arra utalt, hogy a nő valószínűleg első
zavarában igazat mondott. De akkor miként jutottak idáig? Vagy inkább úgy kellene
feltenni a kérdést, hogy mikor indultak el? Nem volt nehéz elfogadható magyarázatot
kreálni, Lehmannak mindjárt kettő is akadt a tarsolyában. Az első volt az egyszerűbb és
a hihetőbb: a nő félreértette, s arra válaszolt, hol született, vagy honnan menekült… A
második szerint a nő egyszerűen megőrült, s valamiképp erősen kötődik Baltimore-hoz.
Ahhoz, hogy utóbbi eshetőségét kizárja, Lehmannak tovább kellett volna beszélgetnie a
nővel, ám nem nyílt rá lehetősége. Ám nem ez volt az egyetlen kérdés, mely
megfogalmazódott benne az Isten Kiválasztottaival kapcsolatban, s melyre képtelen volt
egyértelmű választ adni.
Bár még arra is sikerült magyarázatot találnia, hogy miként került a szekta oda, ahova.
Nyilván találkoztak járőrökkel, ám azok a szükséges ellenőrzések elvégzése után tovább
engedték őket, hiszen egyetlen embernek sem volt kötelező csatlakoznia Los Angeles
gerilláihoz. A szekta nyilván élte a saját életét, s nem kívánta azt megosztani másokkal.
Ennyire is egyszerű lehet.
A járőr persze bizonyára jelentette a szekta érkezését, azonban azon semmi
csodálkoznivaló nincs, hogy ők nem hallottak róla. Minthogy nekik az egykori
metrószakaszt kellett volna felderíteniük, így elenyészően kicsi volt az esélye a
találkozásuknak. Talán ezért nem említette senki nekik a szektát, vagy csak egyszerűen
nem tartották fontosnak.
Ám még mindig akadtak kérdések.
Isten adománya.
Valami hasonló kifejezést használt az Atya is.
Az életben maradáshoz minden csoportnak utánpótlásra van szüksége. Élelemre,
innivalóra és olyan, mindennapos tárgyakra, mint mondjuk a ruha vagy a cipő, s
természetesen a fegyverek meg a lőszerek, melyek nélkül képtelenségnek tűnt Los
Angelesben életben maradni. A kiborgokat nem lehet elkergetni egy imával, s a kereszt
legfeljebb a vámpírok és ördögök ellen hatásos.
A szekta tagjai nem tűntek rosszul tápláltnak. Lehman látott már embereket, akik isten
tudja honnan szerzett, lejárt szavatosságú konzerveken és friss patkányhúson tengődtek.
Nem így néztek ki, annyi bizonyos.
Vajon honnan van az utánpótlás?
A gerillák őrizték a készleteiket, jóllehet senkinek nem fordult meg a fejében, hogy
többet vegyen el, mint amennyire szüksége van. A fegyverek persze kivételt képeztek ez
alól, a fegyvermesterek feladata volt, hogy szinten tartsák azokat, ha szükséges
megjavítsák, s tőlük lehetett lőszert is vételezni. Ez már a John Connor bevezette
katonás fegyelemnek volt köszönhető, s bár senki nem kérte számon az elhasznált
töltényeket vagy energiamodulokat, a gerillák igyekeztek tőlük telhetően takarékoskodni.
– Ébren vagy? – kérdezte suttogva Reeves.
– Már egy ideje… – válaszolta a férfi.
– Megéreztem… A Nappal álmodtam… Nem ezzel a piszkosszürke folttal, hanem az
igazival, mely képes életet fakasztani a földekből.
Lehman bölcsen hallgatott a zseblámpáról, nem akarta elvenni társnőjétől az illúziót, azt
az aprócska lelki megkönnyebbülést, melyet a soha meg nem valósuló álom jelenthetett
a számára.
– Kipihented magad? – érdeklődött a férfi.
– Menetkész vagyok – érkezett a válasz, melyben már nyoma sem volt annak az
álmodozó hangnak, mellyel Melissa Reeves ébredt. – Van néhány vitaminom, ha kérsz,
szívesen adok.
Jimmy Lehman elfogadta az ajándékot. A vitaminok ugyan hozzátartoztak az
ellátmányhoz, ám mostanában ebben sem bővelkedtek. A tabletta savanyú volt, a férfi
mégis hosszan szopogatta, hogy minél tovább érezhesse az ízét.
A végén szinte fájt kimondania:
– Induljunk!

Gerald O'Keefe mozdulatlanul hevert egy félig a földbe süllyedt betonoszlop alatt, mely
elég széles volt ahhoz, hogy eltakarja az alig harmincöt láb magasságban elhaladó
Hunter-Killer figyelő tekintete elől. A szeme sarkából látta, hogy a társnője igyekszik
egészen kicsire összehúzni magát egy neonreklám tövében; Stanley nem volt elég gyors,
amikor meghallották a HK-t.
A férfi felkészült arra, hogy az első lövések nyomán felül, s megkísérli a lehetetlent;
leszedni ilyen távolságból a kiborgot. Ám remélte, a gép nem fogja kiszúrni Stanley-t,
mivel az alighanem a nő halálát jelentette volna.
A kiborg fényszórókkal pásztázta a felszínt, így próbálta kiszúrni a sötétben az
ellenséget. Hőkeresővel persze könnyebben boldogult volna, azonban a gép nem harci
szituációban volt, csupán szokásos járőrfeladatát végezte. Ráadásul a nagy erejű fény
elvakított mindenkit, aki alulról próbált volna célozni a kiborgra, tehát egyfajta védelmet
is nyújtott a romok között megbúvó esetleges orvlövészekkel szemben.
Amikor a Hunter-Killer eltávolodott, mindkét ember lapult még egy darabig, biztosak
akartak lenni benne, hogy a kiborg nem tér vissza. Előfordult már ilyen nem egyszer, s
olyankor azok, akik túl hamar előmerészkedtek, többnyire csúnyán megjárták.
– Minden rendben? – kérdezte a tekintetével Gerald O'Keefe, s a válaszként felemelt
hüvelykujj megnyugtatta. A leszakadt neon nem tűnt valami jó rejtekhelynek, de az volt
a legközelebb Stanley-hez, amikor az az átkozott HK kiemelkedett az egyik romos épület
mögül.
Már lassan egy teljes nap telt el azóta, hogy elváltak a társaiktól, s voltaképp nem sok
mindent sikerült felmutatniuk. Megtettek mindent, ami tőlük tellett, de a kiborgok
keresztülhúzták a számításaikat. És semmit nem tehettek ellene.
Persze kockáztathattak volna, ám O'Keefe régi veteránként azt vallotta, a kockázatnak
csak akkor van értelme, ha legalább egy minimális eséllyel kecsegtet. Átjutni egy
kiborgok által megszállt területen nem tartozott a realitások közé, különösen akkor nem,
ha nem csupán a saját életét kockáztatta volna vele.
Bíztak benne, hogy egy órán belül eljutnak a Mac Arthur Parkhoz, s ott előbb vagy utóbb
bele futnak Jimmy Lehmanba és Melissa Reevesbe. Együtt talán sikerül kisütniük valamit,
hogyan értesíthetik a Főparancsnokságot a közelgő nukleáris csapásról. Gerald O'Keefe
őszintén bízott benne, hogy Lehman már túl is van ezen.
Errefelé sokkal békésebb volt a környék, ami részben érthető is; a Skynet nem
rendelkezett annyi kiborggal, hogy az egész városban egyenletesen elosztva
gyakorlatilag ne maradjon ki egyetlen utca sem, ahol ne az ő teremtményei járőröznek.
Ha ez így lett volna, a gerillák már valószínűleg évekkel ezelőtt elhagyják a várost,
azonban szerencsére a Gépisten nem rendelkezett az elegendő kiborg gyártásához
szükséges erőforrásokkal. Persze a folyamatosan telepített gyárak egy idő után képesek
lettek volna legyártani az optimális mennyiséget, azonban közben a gerillák sem
tétlenkedtek, s számos fegyvergyár pusztulása száradt a lelkükön, emellett pedig
mindent megtettek annak érdekében, hogy a Skynet ne érezhesse nyeregben magát. Az
Union pályaudvaron kialakított hatalmas kommunikációs központ megsemmisítése
komoly érvágás volt a Skynet számára, mivel részben elveszítette a kapcsolatot a
harctéri kiborg egységekkel, másrészt pedig a rendszere annyira túlterheltté vált, hogy
az már komolyan veszélyeztette a folyamatos működést.
– Vajon ki volt az az ismeretlen, akit múltkor ezen a környéken láttál felbukkanni és
eltűnni? – morfondírozott Stanley félhangosan, miközben átvágtak a romok között. Bár
siettek, a felszínen sohasem lehetett elég óvatos az ember, néhány szót megengedtek
maguknak.
O'Keefe megvonta a vállát.
– Majd megtudjuk – válaszolta bölcsen, s csak gondolatban tette hozzá: remélem.
A Mac Arthur Park – pontosabban a maradványai, hiszen egyetlen növény sem élte túl a
nukleáris pusztítást, ha pedig mégis, akkor a napsütés hiánya végzett velük – kopár,
kerek terület volt, mely épp olyan szomorúságot árasztott magából, mint a város
bármely kerülete. Ráadásul ez a hely kevés természetes búvóhellyel rendelkezett, mivel
nem voltak épületek, melyek romjai elrejthették volna az embereket. Igaz, akadt jó
néhány gépkocsi, különösen a park bejáratánál, de mára ezek sem voltak többek egy
halom rozsdás fémkaszninál.
A pusztulás semmit nem kímélt.
Gerald O'Keefe-nek fogalma sem volt arról, hol kezdje a kutatást. Elvileg a
metrólejáratnál kellett volna lenniük a társaiknak, azonban a férfi valami belső
megérzéstől vezérelve elsőként ahhoz az épülethez indult, amelynél az idegen
felbukkant. Mielőtt aláereszkedünk a mélybe, magyarázta a társnőjének, nem árt, ha a
felszínen is körbenézünk egy kicsit. Talán szerencséje volt Jimmy-nek és Melissának, s él
egy kisebb közösség a környéken, akik a segítségükre lehettek.
Persze ez inkább álom volt, mint valóság.
Csodák csak a mesében vannak.
Meg John Connor közelében.
Mégis, a remény elég volt ahhoz, hogy vállalkozzanak erre a kis kitérőre. Gerald O'Keefe
igyekezett felidézni magában a helyet, ahol felbukkanni, majd eltűnni látta a fickót. Nem
fecsérelhetik el az idejüket órákig tartó keresgéléssel.
Megtehették volna persze azt is, hogy meglapulnak valahol a közelben, s bíznak a
szerencséjükben, hogy előbb vagy utóbb felbukkan valamelyik társuk, megkönnyítve
ezáltal a dolgukat. Ám csak annyi időt szabad tölteni a felszínen, ami elkerülhetetlenül
szükséges. Egyikük sem sejtette, hogy a másik párosnak vajon sikerült-e megtalálnia a
metrólejáratot, amiért tulajdonképpen idejöttek, sőt azt sem, egyáltalán életben vannak-
e még.
Idefenn bármi megtörténhet.
Gerald O'Keefe magabiztosan választotta ki a romos épületek közül azt, ahol az
ismeretlent először megpillantotta. Jó harmincöt méternyire voltak onnan, ám aki örökös
alkonyban éli életét, annak a felszíni félhomály – ami valójában a nappalt jelenti –
elegendő a látáshoz.
Semmi nem mozdult a környéken.
O'Keefe a biztonság kedvéért kivárt egy keveset, majd intett Stanley-nek, hogy
maradjon továbbra is, s ha bármi gyanúsat lát, ne habozzon meghúzni a ravaszt. Az
életük múlhat rajta.
Egy romok között osonó veteránt észrevenni különleges eszközök nélkül szinte a
lehetetlennel határos. Eggyé válnak az árnyékokkal, beolvadnak a romokba, s szinte
mozdulniuk sem kell ahhoz, hogy eljussanak egyik helyről a másikra. Kevesen képesek
igazán jól elsajátítani ezt a technikát, mely viszonylag hosszú életet ígér, ám Gerald
O'Keefe veterán volt, egyike azoknak, akik a saját bőrükön tapasztalták meg, mit jelent a
rejtőzködés.
A férfi nem nyílegyenesen közelítette meg a kiszemelt helyet, inkább vállalta a kitérőt.
Így legalább több irányból is szemügyre vehette a kérdéses helyet. Első pillantásra
semmiben nem különbözött az átlagosan romos épületektől, azonban O'Keefe kiszúrta a
pincelejáratot, melyet szemből lehetetlenség lett volna felfedezni, s egy Terminátor csak
üggyel-bajjal juthatott volna túl rajta, mivel a rés egy megtermett embernek is gondot
okozott volna.
Nem is rossz, gondolta.
Halk kavicszörgés hallatszott.
O'Keefe mozdulatlanná dermedt, miközben a szeme jobbra-balra cikázott. Bízott benne,
hogy nem egy kiborg közeledik, mert nem igazán sikerült jó rejtekhelyet találnia
magának, itt túlságosan kiszolgáltatott helyzetben van.
Ismét kavics koppant a közelében.
A férfi oldalra fordította a fejét.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg sikerült észrevennie az emberi alakot. Elvigyorodott,
amikor felfedezte, hogy ketten vannak, s bár legalább húsz méter választotta el őket
egymástól, még az arcvonásaikat is sikerült kivennie… Hamarabb rátaláltak a társaikra,
mint remélte. Ám az a tény, miszerint még mindig a felszínen vannak, azt is jelentette,
hogy egyelőre az új bázis helyének átvizsgálása várat magára.
Kérdések fogalmazódtak meg O'Keefe-ben, de türelemre intette magát, hiszen néhány
perc múlva mindent megbeszélhetnek. Csupán egy alkalmas helyet kell találniuk…
Gyors egyeztetés kezdődött. Egyetlen szó sem hangzott el, annál szaporábban jártak a
kezek és az ujjak, a gerillák szokásos néma jelbeszédét használva az információ
közlésére. A megfelelő helyszín kiválasztása sem tartott sokáig, O'Keefe javaslatára egy
közeli épületet választottak, melynek ablakai üresen ásítoztak, s egy arra surranó, alig
arasznyi állat arra engedett következtetni, hogy kiborgok sem lapulnak benne.
Nem sokkal később négy sötét árnyék indult a találkozási pont felé. 17. Valami készül…
Los Angeles; 2029. február 10.

A Főparancsnokságon zajlott az élet. Nem volt olyan órája a napnak, amikor ne

nyüzsgött volna kisebb tömeg abban a helyiségben, ahonnan szerte a világon zajló
eseményeket irányították. Szükség volt az akciók összehangoltságára, mivel
önmagukban a gerillák nem tudták volna megállítani a kiborgokat. Persze, minden
földrészen akadt néhány hadműveleti parancsokság, mely koordinálta a saját területükön
folyó ellenállási tevékenységet, ám akadtak helyzetek, amikor a Főparancsnokságnak
kellett meghoznia a döntéseket.
John Connor a Los Angeles-i Műveletek Irányító-központjában tartózkodott. Ez voltaképp
egy különálló szobát jelentett, pontosabban a fő helyiségtől válaszfalakkal leválasztott
részt. A férfi arcán kiütköztek a borosták, ma még nem jutott ideje arra, hogy
megborotválkozzon, s ez azt jelentette, hogy túl sok minden történt a városban. Pedig
Connor igyekezett ügyelni a megjelenésére, hiszen az ápolatlan külső azt sugallta volna
az embereinek, hogy komoly gondok vannak. Ezt pedig nem engedhette meg magának.
A város minden látszat ellenére élt.
Bár a felszín halott volt, amennyire csak lehetett, mégis tucatnyi helyen folytak
pillanatnyilag is kisebb-nagyobb, összecsapások az emberek és a Terminátorok között, a
különböző járőrökről és felderítőkről nem is beszélve. Los Angeles valaha régen
millióknak adott otthont, mára csupán néhány ezren maradtak; pontos felmérés sohasem
készült, így senki nem tudta pontosan, hányan élnek pillanatnyilag az Angyalok
Városában.
John Connor elmélyülten figyelte az operátorokat, akik a beérkezések alapján
folyamatosan változtatták a terepasztalon elhelyezett egységek helyzetét, illetve apró
zászlókkal jelölték pillanatnyi állapotukat.
A Skynet az elmúlt napok során erőátcsoportosítást végzett, melyek célja csak most vált
egyértelművé. A váratlan előrenyomulás, majd területfoglalás azt jelezte, hogy komoly
lépésekre készül. A Nyugati Front váratlan elmozdulása és a Picónál zajló összecsapások
délebbre tolódása nem várt eseménynek számított, melyek alig néhány óra alatt zajlottak
le. Connor egy kicsit dühös is volt az embereire, amiért nem ébresztették fel, azonban
Fountes hadnagy vállalta a felelősséget, mivel a vezérkar megítélése szerint nem
mutatkozott annyira vészesnek a kiborgok térnyerése. Arról nem is beszélve, hogy a
Főparancsnok már harminchat órája volt talpon, így mindenképpen pihennie kellett.
Minthogy magától aligha ment volna aludni, így a bajtársai gondoskodtak arról, hogy
pihenjen egy kicsit.
Connort ezúttal a Pico és környéke érdekelte. Azt már eddig is megfigyelték, hogy azon a
területen a kiborgok sokkal nagyobb számban vannak jelen, s bár az embereknek nem
volt tudomása semmilyen fontosabb objektumról, a Főparancsnokban egyre inkább
kezdett kialakulni a meggyőződés, hogy a Skynet nem véletlenül csoportosít oda jelentős
haderőket. Az információt, jobb híján, egyelőre elraktározta az emlékezetében, hogy
megfelelő alkalom esetén megkíséreljen előnyt kovácsolni belőle.
A Skynet tucatnyi Hunter-Killert és legalább negyven T-700-as Bétát, harctéri egységeket
irányított az összecsapás színhelyére, ezért a gerillák ideiglenesen visszavonulni
kényszerültek. Voltaképp a Pico csupán azért volt fontos a számukra, mivel ezáltal
kisebb, értékesebb helyszínekről sikerül egy helyre koncentrálni a kiborgokat. A
Terminátorok ráadásul ritkán próbálták meg üldözni a visszavonulókat, többnyire
megelégedtek azzal, hogy elkergetik az ellenséget. Persze mindig akadt néhány kisebb
egység, mely a tervszerűen visszavonuló gerillák nyomába eredt, ám ezen kiborgok közül
ritkán tért vissza bármelyik is.
A gerillák tudták, mit csinálnak.
Mégis, a jelenlegi kiborg átcsoportosítás nem afféle erődemonstráció volt, hanem inkább
első lépése egy olyan kombinációnak, mely a Skynet reményei szerint akár halálos
csapást is mérhet Los Angeles gerilláira.
A Pico fontos helyszín volt ugyan, de annyira mégsem, hogy értelmetlen áldozatokat
kelljen hozniuk miatta. A Főparancsnok gondolkozás nélkül küldte akár a biztos halálba is
katonáit, ha biztos volt benne, hogy ezzel közelebb kerül a végső célhoz: a Skynet
elpusztításához. Pillanatnyilag azonban minden ellenállás értelmetlen lett volna, ezért
John Connor egy pillanatig sem habozott, amikor kiadta a parancsát:
– A Picónál harcoló egységek haladéktalanul induljanak el a Brodway felé! – Ez voltaképp
nem is visszavonulás volt, hanem pozícióváltoztatás, amely bizonyos tekintetben
szabadkezet adott a harcoló egységek parancsnokainak, illetve elgondolkoztatta a
Skynetet. Connor szívesen alkalmazott olyan, látszólag logikátlan csapatmozgásokat,
melyeknek istenigazából egyetlen célja volt: megzavarni a másik stratégát.
A gerillák perceken belül szét fognak szóródni, s saját elképzeléseik szerint fogják
megközelíteni a Brodwayt. Ezzel szétzilálják az esetlegesen üldözésükre induló kiborg
egységeket, s némileg kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Aztán néhány óra múlva, ha már
világossá válik a Skynet célja, a gerillák ismét elkezdenek visszaszivárogni a Pico
irányába…
Aztán kezdődik minden elölről.
A Főparancsnok ezután a Nyugati Frontra koncentrált. Igaz, a front meghatározás
némiképp fellengzős volt néhány tucat kiborgra és kétháromszáz emberre alkalmazva,
azonban ezzel senki sem foglalkozott. Látszólag semmi értelme nem volt az
előrenyomulásnak, hiszen a város nyugati területén sem a gépeknek, sem az
embereknek nem akadtak kiemelten fontos objektumaik. Igaz, a tenger felé vezető út
arra felé vezetett, ám már évek óta nem kaptak vízi úton ellátmányt a gerillák, s amióta
sikerült kiépíteni a Mexikói útvonalat, gyakorlatilag az számított a legfőbb utánpótlási
vonalnak.
A Skynet ugyan gyakran próbálkozott a szállítmányok megsemmisítésével, azonban azok
annyira rendszertelenül érkeztek, hogy ez szinte a lehetetlenséggel volt határos.
Ráadásul a déli városrészt az emberek tartották szinte teljesen az ellenőrzésük alatt – az
északi a Skyneté volt –, s ha felbukkant néhány HK, azokkal rövid úton végeztek. Amióta
sikerült többé-kevésbé megfelelő mennyiségű plazmafegyvert szerezni, és a járőrök
közül is mind többen jutottak hozzá a Westinghouse-okhoz, némileg kiegyenlítettebbek
lettek az erőviszonyok. Igaz, kevés ember akadt, aki jobban lőtt volna a
Terminátoroknál, azonban míg a kiborgok nem foglalkoztak a rejtőzködéssel vagy a
fedezékekkel, az emberek minden fedezéket kihasználtak, s ez többnyire meghozta a
gyümölcsét. Talán ha saját fegyvergyáraik is lettek volna az embereknek, a háború már
régen véget ért. Így azonban azokkal a fegyverekkel kellett megelégedniük, amelyeket
az ellenségtől zsákmányoltak, majd a fegyvermesterek emberi használatra alakítottak.
Persze, akadt rengeteg fegyver az emberek számára, jobbára régi katonai raktárakból
előkerült készletek, ám a géppisztoly nincs azonos súlycsoportban a plazmával vagy a
lézerrel.
Sajnos.
Egyelőre azzal kellett megelégedniük, amijük volt. Hiszen már az is hatalmas
előrelépésnek számított, hogy sikerült megközelíteni a kiborgok szintjét. A
fegyvermesterek apró újításai pedig kisebb előnyökhöz juttatták az embereket, akiknek
mindenre szükségük volt a túlélés érdekében. Hiszen a kiborgokat szinte lehetetlen
elpusztítani – pontos lövések és jó adag mázli szükségeltetik hozzá –, míg ha egy
gerillának átlövik a karját, az többnyire harcképtelenné válik.
John Connor elgondolkozva figyelte a terepasztalt, melyen szinte percről percre változott
a helyzet. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, amint a nyugati oldalról támadó kiborgok
elérnek egy bizonyos határt, melyjelen esetben valahol a Hover Street magasságában
helyezkedett el, nem folytatják az előrenyomulást.
De vajon miért állnak meg?
A Főparancsnok homlokát ráncolva töprengett a válaszon, miközben érezte, hogy
sürgősen megoldást kell találnia a problémára, mert ha nem, annak súlyos
következményei lesznek. 18. Az utolsó perc után egy kicsivel
Los Angeles; 2029. február 10.

Steven Wakeford boldog mosollyal túrt bele a loboncos farkaskutya bundájába, melyet az
állat farkcsóválva fogadott. Percekkel ezelőtt érkezett vissza a második teherautó – rajta
a kutyával –, hozva a kért kábeleket, de felkészülve arra is, hogy a szállítmányt át kell
pakolni a továbbszállíthatóság érdekében. Wakeford őszinte elismeréssel adózott a gyors
lepakolásnak; iszonyú munka lehetett a több tonna rakomány megmozgatása, amit a
raktárban le kellett rámolniuk annak érdekében, hogy a kocsi visszatérhessen.
– Bocs, haver! – jegyezte meg Wakeford háta mögött az a katona, aki eddig kibiztosított
fegyverrel őrizte a gyanús személyek minden mozdulatát. – Nem tehettem mást…
Wakeford megvonta a vállát.
– Nem gond – válaszolta őszintén. – Mindenesetre jó ismét biztonságban érezni magam.
Szar lett volna, ha a saját társaim puffantanak le…
Mint ahogy O'Leary-t, tette hozzá gondolatban, s ettől egy szempillantás alatt eltűnt a
mosoly az arcáról. Pedig olyan kevésen múlt a dolog; ha az a nyavalyás Alfa nem marad
életben, akkor most mind a hárman itt lehetnének. A kutyák Greg Christensont is
igazolták, akárcsak őt, s ezzel végre lezárult életük egyik legvacakabb időszaka, amikor
nem csupán a kiborgoktól kellett tartaniuk, hanem a saját társaiktól is.
– Meghozták a kábeleket, amiket kértél – jegyezte meg a katona kicsit sürgető
hangsúllyal. – A kutyát odalenn is babusgathatod…
Wakeford értett a célzásból.
Most az a legfontosabb, hogy mielőbb útnak induljanak. A teherautó motorháztetője már
felnyitva ásítozott, várva a beavatkozásra. Wakeford biztos volt benne, ha esetleg nem is
jár most sikerrel, a gerillák aligha fognak végleg lemondani az ütött-kopott járműről,
ahhoz túlságosan nagy érték volt a számukra. Persze a szállítmány ezúttal fontosabb, de
később minden bizonnyal visszajönnének érte.
Ha most nem képes megjavítani.
Szerencsére a kábelek cseréje kevesebb időt vett igénybe, mint gondolta. Igaz, az egyik
csatlakozót villámgyorsan másik kábelre kellett átszerelnie, de egy éles bicskával néha
csodákat lehet művelni, különösen, ha ért hozzá az ember, hogyan csinálja.
Alig tizenöt perccel a másik teherautó visszaérkezése után Wakeford intett a fülkében ülő
férfinak, hogy próbálja meg ráadni a gyújtást. A motor némi erőlködés után életre kelt, s
bár egy kipattanó szikra vörös foltot hagyott Wakeford kezén, a férfi nem foglalkozott
ilyen aprósággal.
Christensonnal és Wakeforddal éppen tizen voltak a két teherautóra. Ésszerűnek tűnt,
hogy egyenlő arányban oszoljanak el, ám mielőtt egyeztethették volna, idegesítő hangok
érkeztek a magasból.
Hunter-Killerek közeledtek.
Méghozzá igen sebesen.
Nem maradt idő a variálásra. Mindenki felkapaszkodott arra a teherautóra, amelyik a
legközelebb volt hozzá, s azok csikorgó gumikkal lőttek ki, hogy megpróbálják a
lehetetlent: eltűnni a környékről, mielőtt a repülő kiborgok kiszúrják őket odafentről.
Wakeford elszakadt Christensontól, mivel míg társa az üres platójú teherautóra
kapaszkodott fel, neki a szállítmány védelme jutott. Voltaképp nem is bánta. Hiszen
eredetileg is azért indultak útnak, hogy bekísérjék a Mexikóból érkező konvojt az átrakó
raktárba. Az események folyása kezdett visszatérni a saját medrébe.
A HK-k hárman voltak. Egy szokványos osztag. Minthogy nem nyílegyenesen közeledtek
a tér felé, ahol a gerilláknak sikerült csapdába ejteniük az Alfákat, így valószínűbbnek
tűnt, hogy csupán egy járőrről van szó, amely egy kicsit északabbra sodródott a
szokásos útvonalánál.
A két teherautó más-más útvonalon indult az átrakó raktár felé. Így nagyobb volt az
esélye, hogy legalább az egyik célba ér, arról nem is beszélve, hogy ha a kiborgok
követni akarják őket, kénytelenek lesznek megosztani erőiket a célpontok között.
Ez pedig a gerillák esélyeit javítja.
Los Angeles utcáin régen sem lehetett túlzottan száguldozni. Akkor a forgalom, a
huszonegyedik század harmadik évtizedének végén pedig a romok tették ezt
lehetetlenné. Bár mindkét sofőr ügyesen kerülgette a törmelékeket, az egymásba
torlódott gépkocsikat, a különféle akadályokat, mégsem tudtak olyan gyorsan haladni,
ahogyan kellett volna. A HK-k mindenképp előnyben voltak, hiszen ők nyílegyenesen
haladhattak.
Aztán a zúgás felerősödött, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a kiborgok nem a
kézenfekvő megoldást választották: szétválás helyett csupán az egyik teherautóra
koncentráltak.
Wakeford felsóhajtott.
Pedig már éppen kezdtek jól menni a dolgok…
A sofőrnek nem volt könnyű dolga, mivel a megpakolt teherautóval sokkal nehezebben
lehetett manőverezni a romok között. A férfi mégis mindent megtett, ami emberileg
lehetségesnek tűnt. Nem kímélte a kocsit, csupán arra vigyázott, hogy menetképes
maradjon, hiszen ha megállnak, az egyet jelent a halálukkal, de a szállítmány
elvesztésével mindenképpen.
A HK-k egyelőre egyetlen lövést sem engedtek el, bár jócskán belül voltak azon a
határon, ahonnan könnyűszerrel találhattak volna. A vezérgép pillanatnyilag minden
kommunikációs kapacitását arra igyekezett felhasználni, hogy kapcsolatot találjon a
rohamosan romló légköri viszonyok ellenére a Skynettel, vagy valamelyik felsőbb szintű
vezérlőegységgel, amelyik megerősíthetné vagy elvethetné a támadási parancsot.
Az ok a Skynet által kiadott utasítás volt – egy délről érkező, teherautókból álló konvojra
vonatkozott –, mely mindeddig nem került feloldásra. Bár itt csupán egyetlen
teherautóról volt szó, a kiborg látta a másikat is elmenekülni, ezért inkább a kivárás
mellett döntött. Az első parancs túlságosan magas prioritáson érkezett ahhoz, hogy egy
hétköznapi harci szituáció felülbírálhassa, ezért amikor a teherautók felől felcsattantak az
első lövések, a HK-k felemelkedtek a magasba, s lemaradtak. Éppen csak annyira, hogy
ne veszítsék szem elől a teherautót, de a rajta utazó humánoknak ne legyen esélye
találatra.
Odalent döbbenten figyelték az eseményeket.
– Kíséretet kaptunk? – A gerillák egyszerűen nem hittek a szemüknek, ám nyilvánvalóvá
vált, hogy addig semmiképp nem fordulhatnak rá az átrakó raktárhoz vezető útra, amíg a
kiborgok a nyomukban vannak. Könnyen meglehet ugyanis, hogy a HK-k azért nem
támadtak, mert azt akarják megállapítani, mi a teherautó úti célja.
– Ez nem normális dolog – motyogta Wakeford morózusan. Túl sok minden történt
mostanában körülötte, hogy mindent a véletlennek és a szerencséjének tudjon be. Egy
pillanatra sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a Skynetnek határozott céljai vannak a
teherautókkal, ám mind ez idáig képtelen volt elfogadható magyarázatot találni rá.
Nem lehetett véletlen, hogy éppen őket kapták el – bár honnan a pokolban tudták azok a
nyavalyás kiborgok, hogy merre fognak elhaladni. Az Alfák, a másolatok elkészítése
olyan húzás volt a Skynet részéről, melyre eddig nem volt példa, és sikerült szinte
mindenkit megtéveszteni vele. Ha ők hárman nem menekülnek el, akkor talán sohasem
derül fény a…
Wakeford megcsóválta a fejét.
Honnan tudták egyáltalán a többiek, hogy Alfák utaznak a teherautón, s nem az eredeti
személyzet? Alkalomadtán utána kell járnom, határozta el nyomban, mert pillanatnyilag
sem a hely, sem az idő nem tűnt alkalmasnak egy kis csevegésre. A HK-k egy pillanatra
sem tűntek el mögülük, s ez határozottan idegesítette a teherautón utazó embereket.
Nem kellemes dolog egy ilyen díszkíséret, s bár egyik kiborg sem mutat támadó
szándékot, a gerillák nem tápláltak hiú reményeket. A támadás késik ugyan, de aligha
fog elmaradni.
A vezérgép belső memóriájában megjelent a sikeres összekapcsolódást jelző üzenet. Bár
nem sikerült közvetlenül a Skynetet elérnie – prioritása ezt amúgy is csak bizonyos
feltételekkel tette volna lehetővé –, biztos lehetett benne, hogy a feltett kérdésre
mindenképp választ kap.
S a HK-nak nem is volt többre szüksége.
Az adatátviteli sebesség többször is a kritikus szint közelébe süllyedt, ám az
átjátszóállomásoknak mindannyiszor sikerült stabilizálnia a helyzetet, s így a kérdés és a
válasz egyaránt akadálytalanul juthatott el a címzettekhez.
Kilenc értékes másodperc telt el, amíg a vezérgép választ kapott. Mindössze két szóból
állt: TÁMADÁST BEFEJEZNI! A kiborg nem töprengett a miérteken, egyszerűen
végrehajtotta a kapott parancsot. Nem az ő feladata volt a gondolkodás, neki a
végrehajtás jutott.
A HK-osztag egyszerűen felhúzott a magasba, majd egy széles ívű kanyart csinálva
elindultak a saját körzetűk felé, hogy folytassák a járőrszolgálatot. Talán akad néhány
humán, aki elég ostoba ahhoz, hogy kilépjen a felszínre.

Miközben a többiek vigyorogva vették tudomásul, hogy kéretlen kísérőik lemaradnak,

Steven Wakeford gondterhelten bámult maga elé. Örülnie kellett volna, de egyszerűen
képtelen volt rá. Gondolatai újra és újra visszatértek a problémához, de a megoldás még
váratott magára. Pedig ösztönösen érezte, hogy jó irányba tapogat.
Hogy lefoglalja magát, felmászott a ládák tetejére, és elkezdte számba venni a
zseblámpája fényénél – melyet a tenyerével tompított derengéssé –, hogy miféle
ajándékokat kaptak Mexikóból. A szállítmány jelentős részét ugyan fegyverek és
muníciós ládák tették ki, ám néhány láda oldalán a „Gyógyszer” feliratot is ki tudta venni.
Bízott benne, hogy egy kis cigaretta és kávé is akad valahol a dobozok legalján, meg
valami édesség, amit az erős dohányosok szívesen elcserélnek vele a kiutalt bagójára.
Ráadásul itt, a ládák között elviselhető meleg volt, amit Wakeford már napok óta
hiányolt. Csak most döbbent rá, mennyire fáradt. Amíg az élete forgott kockán, ilyen
„hétköznapi” gondolatok meg sem fordultak a fejében, akkor csak az elkövetkező perc
számított, s az, hogy valamiképp túlélje azt.
A legszívesebben összekuporodott volna, hogy aludjon egy kicsit, ám egyelőre elfojtotta
fáradtságát. Még néhány órát kell kibírnom, szuggerálta magának, aztán akár egy teljes
napot is végigalhatok.
Mégis, nehéz volt küzdeni a szükségletei ellen.
Túl fáradt volt hozzá.
Hogy elterelje a figyelmét a fáradtságáról, a férfi nekilátott a – ládák megszámolásának,
és gondolatban osztályozni is kezdte azokat. Mivel önmagában a számolás eléggé
monoton tevékenység lett volna, ezért jobb híján kihúzott egy lötyögő szeget az egyik
deszkából, és apró jelet karcolt azon ládák oldalára, melyet egyszer már leltárba vett.
Az apró, fekete műanyaglap először nem szúrt szemet neki, ám amikor már a második
láda oldalára erősítve is megpillantott egyet, akkor homlokráncolva irányította rá a
zseblámpáját. Semmi különös nem volt benne, olybá tűnt az egész, mintha a láda része
lenne – amolyan adatlap, melyet régebben gyakran használtak. Még pereme is volt, ami
megtartja a papírlapot, amire a láda tartalmát szokás feljegyezni.
Wakeford megvonta a vállát, és felsóhajtott.
Pihennem kellene, mormogta magában. Már mindenhol rémeket látok…
A kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni. Kipattintotta az egyik műanyagot, s némi
megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy meglepően nehezen enged. Csak akkor sikerült
leszednie, amikor a kését előhúzta, s annak pengéjét feszítette alá. Fémes csikordulás
hallatszott – ami elég különös volt műanyag esetén –, aztán a lap elvált a ládától.
Wakeford kíváncsian fordította meg, s amit látott, attól kis híján megállt a szívverése.
A műanyag lap túloldalán ugyanis halvány, ám tisztán kivehető áramköri vonalak
futottak, melyek aligha képezhették részét eredetileg egy adatlapnak. Bár Wakefordnak
fogalma sem volt arról, mit tart a kezében, az évek során kifejlődött benne az az
egészséges paranoia, ami a túlélést szolgálja.
Valahogy érezte, hogy ennek az izének semmi keresnivalój

a itt. Minthogy nem volt minden láda oldalára erősítve egy-egy, Wakefordban óhatatlanul
felmerült a kérdés, vajon valamiféle megkülönböztetésre szolgál, vagy esetleg más célja
van. Mindenesetre ezt később is ráér megvizsgálni, első és legfontosabb feladata, hogy
megállapítsa, egyáltalán mit tart a kezében.
S minthogy az ő tudása kevésnek tűnt a rejtély megfejtéséhez, a legközelebbi társához
fordult, s a kezébe nyomta:
– Szerinted mi ez? – kérdezte.
A gerilla, egy alig húsz éves kölyök egy darabig forgatta a kezében, majd visszaadta.
– Fogalmam sincs…
Wakeford nem adta fel.
Csak akad valaki ezen a nyavalyás kocsin, akinek legalább sejtése van arról, milyen célra
szolgálhat ez a tenyérnyi műanyag! Tudnom kell!
A műanyag kézről kézre járt a gerillák között, de többnyire csak sajnálkozó vagy
közömbös fejrázás volt a válasz Wakeford kérdésére. A férfi már-már feladta a reményt,
hogy többet megtudhat erről a különös műanyagról, amikor a csoport legidősebb tagja,
egy deresedő halántékú férfihoz került a lelet. Csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán
rekedten felhördült, és a padlóra dobta, majd lendületesen rátaposott, apró darabokra
törve a titokzatos tárgyat.
– A rohadt életbe, egy jeladó!
És akkor Steven Wakeford mindent megértett. 19. Megtenni a lehetetlent
Los Angeles; 2029. február 10.

A jeladó volt a kulcsa mindennek. Emiatt hagyta a Skynet, hogy a teherautók

elmeneküljenek, s ezért hajszolták oly elszántan őket. Az Alfák átvették volna a
szerepüket, s ha valami megmagyarázhatatlan csoda folytán az emberek nem jönnek rá,
hogy kiborgok ülnek a volán mögött, akkor egészen az átrakó raktárig juthatott volna a
szállítmány. Igaz, ott az Alfák talán lebuktak volna – bár az sincs kizárva, hogy a
Gépistennek volt valami ötlete az ott lévő kutyák feltűnés nélküli likvidálására is –, ha
pedig mégsem, akkor a beszivárgó egységek az eredeti személyek helyett bejuthattak
volna a Központi Bázisra.
Ennél nagyobb csapást pedig Wakeford nehezen tudott elképzelni. Hol volt már az az idő,
amikor az Alfák segítségével számolta fel a Skynet azokat a humánokat, akik kis
csoportba összeverődve élték életüket. Az ellenállás megerősödésével az emberek
koncentrálódtak, egy bázison néha több százan is helyet kaptak, így ezek pontos
koordinátáiért a Skynet mindent megadott volna.
A szállítmány azért juthatott vissza az emberekhez, mert a Skynet így akarta. A szinte
észrevehetetlen jeladók, melyeket egy kevésbé kíváncsi gerilla aligha kezdett volna
piszkálni, valószínűleg folyamatos adásra voltak beállítva, s ezeket követve a kiborgok
könnyedén eljuthattak az átrakó raktárhoz.
Ám nem az volt a céljuk.
A Skynet tudta, hogy az utánpótlást tovább fogják szállítani a humán bázisokra, s ha
senki nem fedezi fel a jeladókat, akkor a Gépisten egy szempillantás alatt megismerheti
Los Angeles gerilláinak szinte összes, jelentősebb rejtekhelyét. Épp ez volt a
legszörnyűbb az egészben: az utánpótlást az emberek igyekeznek minél igazságosabban
elosztani a bázisok között, így nagy a valószínűsége, hogy mindenhova jut legalább egy,
jeladóval felszerelt láda.
S ezért fordultak vissza a HK-k is.
Nem volt rájuk szükség.
A jeladók majd megmutatják, hova kell küldeni a Terminátorokat.
Az Isten verje meg!
– Az első teherautót már lepakolták? – kérdezte idegesen Wakeford, miközben a társai
kétségbeesett igyekezettel fésülték át a szállítmányt, újabb jeladók után kutatva, hogy
mielőbb megsemmisítsék azokat.
A csoport parancsnoka komoran bólintott.
– Igyekeztünk, amennyire csak lehet – válaszolta dühösen, miközben önvád marcangolta
lelkét. – Alapvető szabály, hogy minél hamarabb célba kell juttatni a szállítmányt.
– Van esélyünk arra, hogy utolérjük valami módon a szállítókat, s figyelmeztessük őket a
veszélyre?
A parancsnok megrázta a fejét.
– Nem ismerem a megfelelő kódokat, s azok használata nélkül bármit beszélek, nem
fognak hinni nekem… Hiszen egy Terminátor is lehetnék. A kódokat csak a
Főparancsnokság ismeri…
Már nyúlt is az adóvevőért.
Ám a légköri viszonyok az elmúlt percekben csak romlottak, így sztatikus recsegésnél
többet nem sikerült előcsikarni a tenyérnyi készülékből.
Wakeford csalódottan meredt rá.
Titokban abban reménykedett, hogy sikerül kapcsolatba lépniük a vezérkarral, s így egy
csapásra megoldódnak a gondjaik. Most azonban rögtönözniük kellett, nem volt más
választásuk.
S akkor Steven Wakeford lelki szemei előtt Andrew O'Leary arca jelent meg. Akkor, ott a
háztetőn sem volt esélyük, hogy tisztázzák magukat, a mesterlövészek egyszerűen nem
adtak rá lehetőséget. O'Leary mégis belevágott, és sikerült.
– Kérem az adóvevőt! – nyújtotta Wakeford határozottan a kezét a csoport parancsnoka
felé, s a férfi csupán egy pillanatig gondolkozott, mielőtt engedelmeskedett volna.
Hogy a fenébe kezdjem, gondolta Wakeford, de nem sok ideje maradt a töprengésre.
Minden pillanat számított. Lenyomta az adás gombot, s beszélni kezdett:
– Steven Wakeford vagyok, és minden olyan egységnek szól az üzenetem, amelyik az
elmúlt harminc percben utánpótlást kapott. – Most nem számított, hogy veszi-e az adást
valamelyik kiborg. – Azonosítási számom AA-13-2-Alfa-34384. Ezen kívül nincs semmi,
amivel hitelt érdemlően igazolhatnám magam, nem is vesztegetem hát az időt. A
Mexikóból kapott szállítmány egyes darabjain jeladók találhatók, melyek első pillantásra
egy hétköznapi, fekete műanyag lapnak tűnnek. Eltávolításuk nehézkes, de nem jár
veszéllyel. A lapok belső oldalán áramköri rajz vehető ki halványan. A Skynet
valószínűleg folyamatosan veszi az adást, így pontosan tudja, hogy az egyes darabok
hova kerülnek… Kérlek titeket, ellenőrizzétek szavaimat, s a megtalált jeladókat
haladéktalanul semmisítsétek meg!
Elhallgatott. Fogalma sem volt, mit mondhatna még. Érezte, hogy még szükség lenne
valamire, néhány szóra, amivel az esetleges kétkedőket meggyőzhetné, ám túlságosan
fáradt volt. Ezzel az utolsó fellángolással szinte elszállt belőle az erő, apró, vörös karikák
kezdtek táncolni a szeme előtt, aztán minden elsötétedett.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, nedves kendőt érzett a homlokán, és a szájában
valami hihetetlenül keserű íz áradt szét, melytől akaratlanul is köpködni kezdett.
– Nyugalom! – szólalt meg mellette egy határozott bariton, s Wakeford érezte, amint
karok segítenek neki a felülésben. – Túlságosan ki vagy merülve… Hamarosan
megérkezünk a raktárba, ott keresünk neked valami kocsit. Még egy kicsit bírd ki, utána
kipihenheted magad!
– Mi ez a szar? – kérdezte Wakeford, amint levegőhöz jutott. A keserű íz egész a torkáig
hatolt, s szabályszerűen sokkolta. Igaz, ennek köszönhetően olyan energiatartalékok is
felszabadultak a testében, amelyekről nem is tudott, de Wakeford sejtette, hogy
szervezete később kamatos kamattal fogja követelni a magáét.
– Koffeinkivonat – érkezett a válasz.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – A férfinak nem esett nehezére kitalálni, mi történt
vele.
– Néhány percig csupán…
– Vajon sikerült? – Wakeford nem merte végiggondolni, mi történik akkor, ha a jeladók
végül célba érnek.
– Jobban, mint reméltem. – Wakeford csak most fedezte fel a mellette ülő alakban a
csoport parancsnokát, akitől az adóvevőt kapta. – Valaki továbbította a felhívásodat a
Főparancsnokságra, és nem sokkal később John Connor reagált rá. Igaz, változtatott a
terven… a jeladókat nem megsemmisíteni kell, hanem olyan területekre juttatni,
melyeken élénk kiborg tevékenység észlelhető. Így, ha az a kibaszott Skynet valami
drasztikusabb megoldással próbálkozna, akkor a sajátjait pusztítja el.
– Remek – nyögte Wakeford rekedt hangon, aztán nekidőlt az egyik ládának, lehunyta a
szemét, hogy végre pihenjen egy kicsit. 20. Menni vagy maradni és meghalni?
Los Angeles; 2029. február 10.

John Connor egyedül volt a szobájában. Ez az aprócska lyuk, mert másnak botorság lett
volna nevezni, szolgált a Főparancsnok számára végső menedékként. Ide vonult vissza,
ha nem akart senkivel beszélni, legjobb gondolatai is ezen a helyen születtek, s ha már
végképp nem bírt a fáradságával, pihenni bármikor betérhetett. Igaz, Connornak nem
voltak nagy igényei, egy asztal, egy szék és egy priccsre emlékeztető ágy, ennyiből állt a
bútorzat. Régebben volt még egy szekrény is idebent, telis-tele papírokkal, fontosnak
ítélt iratokkal, ám a Főparancsnok nem szerette maga körül a rendetlenséget, s minthogy
egyedül úgysem lett volna ideje rendet tartani közöttük, így az egészet kipateroltatta az
irodából, olyan helyre, ahol az emberei is hozzáférhettek.
Két papírlap feküdt előtte az asztalon.
Az első egy rövid kivonat volt a mexikói konvojról, néhány tollal ráírt megjegyzéssel
kiegészítve, melyeket Connor órákkal ezelőtt készített. A teljes kép apró mozaikokból állt
össze, ám a Főparancsnok most végre tisztán látta maga előtt az egészet. A Skynet
valahogyan értesült az érkező szállítmányról. Csapdát állított, és elkapta a kíséretként
kiküldött embereket –„Utánanézni az adatszivárgásnak!” állt a papír szélén Connor
feljegyzése, hiszen a Skynet meglepően jó információkkal rendelkezett –, majd legyártott
néhány Alfát, akik átvették az emberek helyét. Minthogy meglepően gördülékenyen ment
az egész, Connor feltételezte, hogy az MI elég sok időt szentelt az akciónak.
Gyorsan újabb gondolatot jegyzett a papírra:
„Ellenőrizni, hogy csak egy példány készült a másolatokról, vagy többel is számolnunk
kell?!”
Az máris nyilvánvaló volt, hogy a túlélők semmiképp nem maradhatnak a városban,
hiszen bármikor lejöhet a futószalagról egy újabb sorozat Alfa az eredeti példányok
vonásaival. Kézenfekvő lett volna egyszerűen kiiktatni ezt a lehetőséget, ám a
Főparancsnok elvetette ezt a megoldást. Addig, amíg van másik lehetőség, senkit nem
fog a halálba küldeni.
„Átirányítani a túlélőket!”
Újabb sor a papíron.
A konvoj túl értékes volt az emberek számára, hogysem lemondjanak róla, a Skynet
helyesen kalkulált. Talán szándékosan tette lehetővé az emberek számára, hogy
megtudják, Alfák ülnek a volánnál. Bár erről Connor nem volt teljesen meggyőződve,
mégsem vethette el a lehetőséget. Igaz, utólag visszagondolva nem sok jelentősége volt
az egésznek.
A Skynet tudta, hogy a szállítmány mindenképp el fog jutni arra a helyre, ahonnan aztán
az emberek továbbszállítják majd. A jeladók olyan húzás volt, melyre senki nem
számított. Az emberek túlságosan örültek az értékes rakomány visszaszerzésének. Ha
nincs Wakeford, akkor most hihetetlenül nehéz helyzetben lennének. Két kisebb kolóniát
így is ki kellett telepíteniük, mert a figyelmeztetés nem jutott el hozzájuk időben. Nem
kockáztathattak.
A jeladók megsemmisítése logikus lépés volt, s ha nincs Fountes, akkor nyilván Connor is
jóváhagyja. A hadnagy azonban, miután végighallgatta Steven Wakeford szavait,
nyomban előrukkolt ötletével.
Tűz ellen tűzzel…
Ha a Skynet a jeladókat figyeli, akkor van némi esély arra, hogy végül a saját fegyverét
fordíthatják szembe vele. Connor úgy sejtette, hogy az MI komoly támadást akar indítani
az emberi bázisok ellen.
A második papír arról tájékoztatott, hogyan.
S az írás nem sok jót ígért.
A Skynet első alkalommal az Ítélet Napján vetett be nukleáris fegyvereket az
emberiséggel szemben. A hatás leírhatatlan volt, milliárdok pusztultak el a világégésben.
Azóta előfordult még néhány alkalommal, hogy a Gépisten nukleáris bombákkal mért
komoly csapást ellenségeire, legutóbb az Árnyék Bázis ellen próbálkozott vele. Igaz, ez
csupán korlátozott hatóerejű nukleáris csapás volt, ám éppen elegendő ahhoz, hogy a
város jelentős részét lakhatatlanná tegye.
S most, úgy tűnt, a Skynet ismét valami hasonlóra készül.
Jimmy Lehmannak nem kevés próbálkozásába került, amíg végre sikerült kapcsolatba
lépnie egy olyan egységgel, aki továbbította a jelentését a Főparancsnokságra. A férfi
életét kockáztatva felmászott egy jókora, ingadozó vasoszlopra, mely egy félig összedőlt
romház tetejéről nyújtózkodott az ég felé. A légköri viszonyok így is elég recsegős
kapcsolatot produkáltak, ám Lehman nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Neki csak az
számított, hogy a figyelmeztetés eljusson John Connorhoz, s ennek érdekében még a
közvetlen kapcsolatról is hajlandó volt lemondani. Kénytelen volt megbízni abban a
járőrben, aki felvállalta az adattovábbítást.
S csak remélhette, hogy az üzenet eljutott a megfelelő helyre, hiszen eszközök híján
képtelen volt ellenőrizni az igazságot.
Connor mélyet sóhajtott.
Lehmant és társait személyesen jelölte ki az új bázis tervezett helyszínének felderítésére.
A parancsnokot megbízható, hideg fejjel gondolkodni képes katonának ismerte, így nem
tűnt valószínűnek, hogy hamis riasztással zavarná meg a főparancsnokságot.
Ugyanakkor a jelentés nem szólt arról, hogy kinyitották volna a kiborgoktól zsákmányolt
ládát, csupán gondoskodtak a városból való eltávolításáról.
Pontosabban megpróbálkoztak vele.
Jimmy Lehman nem kertelt az igazsággal: társuk, Andres Estrada elég rossz esélyekkel
vágott neki az északnyugat felé vezető útnak, hiszen kiborg vonalakon kellett áthaladnia
a fonó rakománnyal. Igaz, a terv arra épült, hogy a ládát szállító teherautó vagy maga a
láda valamiképp azonosítja magát – mondjuk egy jeladó segítségével –, így a kiborgok
nem fognak támadást intézni ellene.
Úgy tűnt, minden egybevág.
A Skynet a jeladók segítségével megkísérli behatárolni, hol találhatók az egyes
gerillabázisok, majd egy nukleáris csapást követően az összevont kiborg egységeket a
helyszín közelébe irányítja, hogy az esetleges túlélőknek se legyen esélyük.
Hiszen voltaképp az Árnyék Bázisnál is valami hasonló játszódott le.
Ám akadt néhány kérdés, mely sehogy sem hagyta nyugodni a Főparancsnokot. Az első
és a legfontosabb: vajon csak egy bomba lenne? Hiszen ha az korlátozott robbanóerejű,
s mondjuk csak egy-két mérföldes sugárban csinál poklot a felszínből, akkor a Skynet
nem éri el célját. Ha viszont ennél nagyobb, akkor mi szükség van a jeladókra? Egy olyan
nukleáris robbanás, mely telibe kapná a várost, éppen elegendő lenne…
Több bomba lenne?
Végül is nem lehet kizárni.
Connor azonban nem értette, miért folyamodott volna a Skynet ilyen nehézkes, könnyen
megsemmisíthető járműhöz a veszélyes teher célba juttatására… Egy HK sokkal
alkalmasabb lenne erre a feladatra. Felhúzna magasra, majd teljes sebességgel zuhanva
célpontja felé senkinek nem lenne esélye időben kilőni…
Miért választott ilyen bonyolult megoldást?
John Connor úgy meredt a két papírlapra, mintha azoktól várná a megoldást.
Menni vagy maradni?
Egy célirányos nukleáris támadást senki sem élne túl. Mégis, az egész városra kiterjedő
robbanás nem tűnt valószínűnek. A Skynet nem hozna ekkora áldozatokat. Pillanatnyilag
éppen az volt a helyzet, hogy jókora erőátcsoportosításokat észleltek, melynek az iránya
azonban Los Angeles volt. S egy logikusan gondolkozó teremtmény nem fogja a saját
haderőit értelmetlen pusztulásba küldeni…
Azaz a város elleni támadás kizárva.
A jeladók kiküszöbölve.
Ám így az egésznek nem volt sok értelme.
Mi a szerepe annak az átkozott teherautónak?
John Connor felállt, és sétálni kezdett az asztal körül. Gondolatai egyre csak a teherautó
és a nukleáris töltetet tartalmazó láda körül forogtak. Mire volt jó ez az egész? A
beszámoló alapján a Skynet mintha szándékosan rendezte volna meg az egészet,
feláldozva néhány kiborgot a cél érdekében…
Mint a sakkban.
Áldozat a későbbi győzelmért.
John Connor kénytelen volt feltételezésekre támaszkodni, s bár légvárakból nem lehet
palotát építeni, neki mégis meg kellett próbálkoznia vele. A Skynet nem mérhet nukleáris
csapást a városra, mert azzal komoly veszteségeket is kénytelen lenne elszenvedni. Az
már az Árnyék Bázis esetében is kiderült, hogy az MI igyekszik csökkenteni a várható
veszteségeket, hiszen a bázis elleni inváziós csapatok jelentős része nem sokkal a bomba
becsapódása előtt visszavonult a harctérről. A kiborgok egy része valószínűleg csak azért
maradt, hogy helyhez kösse az embereket. A teherautón talált láda akár rejt bombát,
akár nem, mindenképp figyelmeztetés. Méghozzá szándékos figyelemfelhívás, erről
Connor mindinkább meg volt győződve.
Gondolkodjunk logikusan…
A Főparancsnok igyekezett beleképzelni magát abba a helyzetbe, hogy miként kellene
ésszerűen reagálnia a hírre. Egy nukleáris robbantás gyakorlatilag egyszer s mindenkorra
elsöpörné Los Angelest a bolygó felszínéről, s vele együtt pusztulnának azok az emberek
is, akiknek most otthont adnak a romok. Egy felelős parancsnok részéről a
legnyilvánvalóbb lépés az lenne, hogy haladéktalanul nekilátna az evakuációinak,
kihasználva azt a kevés időt, ami a tervezett robbanásig hátra lehet.
A városban élő több ezer ember kitelepítése nem kis feladat, s bár léteztek előzetes
tervek az evakuációra, szerencsére élesben még sohasem kellett alkalmazni azokat.
Mindenesetre Connor biztos volt benne, hogy amint az első emberek megjelennének a
felszínen, az összevont kiborg csapatok támadásba lendülnének. Képtelenség ennyi
embert épségben kimenekíteni Los Angelesből, még akkor sem, ha csupán a szokásos
intenzitású kiborg támadásokkal számolnak.
Igen, egy nukleáris robbantás híre elég lenne hozzá, hogy a felszínre kergesse az
ellenállókat.
John Connor fordulásból az asztalra csapott.
A fenébe is, ez lesz az!
Bár érezte, hogy nem sikerült minden apró részletet a helyére illesztenie a Skynet
tervében, mégis közel állt hozzá. Ennek ellenére megértette a terv lényegét, és bár
gyűlölte az MI-t, akaratlanul is elismeréssel adózott az elképzelés iránt.
Az elgondolás logikus felépítése sikert ígért, ám a Skynet nem számolhatott azokkal az
apró buktatókkal, melyek végül a terv összeomlásához, majdan kudarcához vezettek. Ha
az a programozó kölyök nem annyira szerencsés, vagy Wakefordnak nem sikerül
megszöknie, hogy később felfedezze a jeladókat… nos, akkor kétségtelenül baljós napok
köszöntöttek volna a Los Angeles-i gerillákra.
Ám most, hogy John Connor rájött a Skynet tervére, nem elégedett meg ennyivel.
Minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy a saját előnyükre fordítsák a helyzetet.
Most sem lesz másként… 21. Melegre áhítozva
Los Angeles; 2029. február 10.

Jimmy Lehman némileg megkönnyebbülten törölte meg a homlokát. Melissa Reeves a

saját kabátját terítette a teljesen átfagyott férfi hátára, miközben mind a négyen egy
betonteknőben kuporogtak, szorosan egymáshoz préselődve, hogy egy kicsit
átmelegítsék a Fészekrakók csoportparancsnokát. Amikor a két páros ismét
összetalálkozott, nyilvánvaló volt, hogy egy percig sem halogathatják a kapcsolatfelvétel
megkísérlését tovább. S bár Lehman előtte már több alkalommal is hiába próbálkozott, a
légköri zavarok lehetetlenné tették a kommunikációt, ezúttal mindenképpen megoldást
kellett találniuk arra, hogy értesítsék a Főparancsnokságot a nukleáris veszélyről.
A magas épületek sok veszélyt hordoztak magukban, ám nem volt más megoldás: meg
kellett próbálkozniuk az egyik meghódításával. Ráadásul vihar készülődött, s az égboltot
mind gyakrabban szabdalták villámok, ám egyelőre az eső váratott magára.
Csak kevesen vannak annyira ostobák, hogy ilyen időben felmerészkedjenek egy épület
tetejére, s ott hosszú perceket töltsenek el egy fémantennán lógva, miközben bármelyik
pillanatban beléjük csaphat egy villám.
Jimmy Lehman közéjük tartozott.
A kényszer hajtotta, s az a tudat, hogy talán az ő kezükben van Los Angeles összes
gerillájának az élete. Ugyan mit számít egy, ha ezrekről van szó, kérdezte Lehman
eltökélten, amikor Reeves felhívta a figyelmét a veszélyre.
S miközben az épület tetején Jimmy Lehman felmászott az egykori antenna csonkjára,
mely így is jó harminc méterrel a földfelszín felett lengedezett, a társai kibiztosított
fegyverrel lesték az éjszakát, nem közeleg-e valahonnan egy Terminátor, hogy egyszer s
mindenkorra semmivé foszlassa a reményeiket.
Szerencséjük volt. Nem jött egy kiborg sem.
– Úgy ülünk itt, mint a patkányok… – didergett Lehman, jó negyedórával azután, hogy
befejezte a jelentését, és lemászott az antennáról.
O'Keefe elvigyorodott.
– Nekik melegebb a fészkük – jegyezte meg. Bár ők nem fagytak át annyira, mint a
csoportparancsnok, nekik is kijutott a hidegből.
Minthogy egyiküknek sem akarózott kimászni a jó melegből, ezért az időt kihasználva
Melissa Reeves röviden és lényegre törően összefoglalta az elmúlt órák eseményeit.
Megosztotta gyanújukat az Atyát és a szektát illetően, illetve nem feledkezett meg
azokról a kérdésekről sem, mely az egyik szektatag, egy nő ártalmatlan elszólásából
fakadtak.
– Baltimore-ból? – kérdezte hitetlenkedve Carol Stanley. A szülei a keleti partról
származtak, így volt némi fogalma a távolságról. – Onnan ember élve nem jut el idáig…
Keresztül a kontinensen, nem, ez képtelenség!
– Nem volt oka, hogy hazudjon… – mormogta Reeves, miközben igyekezett egészen
odabújni Lehmanhoz, hogy felmelegítsék egymást. – Legalábbis erre a véleményre
jutottunk.
– Nem tűnt zavartnak? – kérdezte O'Keefe elgondolkozva. – Tudjátok, mire gondolok!
Lehman megrázta a fejét.
– Nem volt őrült, vagy ha igen, akkor ennek nem adta semmi jelét – válaszolta
határozottan, és magához ölelte Melissát. Volt valami ebben az ölelésben, ami egy kicsit
túllépett a szokványos kapcsolaton, de a nő túlságosan fázott ahhoz, hogy észrevegye. –
Annál különösebb viszont, ahogy az Atya kijavította az elszólást. Utána pedig más
témára terelte a szót, mielőtt bármit is kérdezhettünk volna.
– Akármilyen titok is lappang körülöttük, addig semmiképp nem vihetjük be őket egyik
gyűjtőközpontba sem, amíg nem tisztázzák a félreértéseket – szögezte le Carol Stanley.
– Túl nagy a kockázat, s bár nem kevés emberről van szó, mégis azon a véleményen
vagyok, hogy várnunk kell.
Reeves bólintott.
– Ebben mindannyian egyetértünk. A kérdés csupán az, mi módon tudnánk hitelt
érdemlő információkat szerezni a szektáról? Akármelyiket kérdezzük, mindig fennáll a
veszélye annak, hogy hazugsággal fognak traktálni bennünket, vagy az Atya egyszerűen
megtiltja a válaszadást.
– Még az sem biztos, hogy csatlakozni akarnak hozzánk – jegyezte meg Lehman
szkeptikusan. – Amikor felajánlottam a lehetőséget, az Atya nem igazán lelkesedett az
ötletért, a csoportja pedig nélküle aligha fog velünk tartani. A prédikátor talán attól tart,
hogy egy normális közösségbe bekerülve elveszíti a híveit.
Carol Stanley sóhajtott.
– Ez bizony könnyen előfordulhat.
Valamennyien a gondolataikba merültek.
– Kell lennie valami megoldásnak! – törte meg a csendet kisvártatva Stanley. – Mondjuk
odalopakodhatna az egyikünk…
Lehman halkan felnevetett.
– A gondolat nem új – jegyezte meg, miközben egy lapos tárcát vett elő a zsebéből, és
apró, sárgás cukorkát csúsztatott a szájába, majd körbekínálta az édességet. – Amikor
számba vettük a lehetőségeket, mi is erre a döntésre jutottunk. A gond ott kezdődik,
hogy ha lelepleződünk, akkor elveszítjük a csoport bizalmát…
– Kit érdekel? – hördült fel O'Keefe. – Nekünk elsősorban a saját érdekeinket kell szem
előtt tartanunk!
– Az emberek érdekeit – javította ki Lehman, keményen a szemébe nézve társának. –
Éppen ez a morális probléma az, ami pillanatnyilag béklyóba köti a kezünket. A kiborgok
az ellenségeink, s persze a Skynet, minden gonoszság forrása.
O'Keefe felemelte az ujját.
– Csak óvatosan ezekkel a kijelentésekkel! – intette a parancsnokát komolyan. – Úgy
látom, az a nyomorult próféta máris megfertőzte a gondolataidat. Még hogy a Skynet
minden gonoszság forrása?! Az emberek azok, akik lehetővé tették a megszületését…
– Ezen nem fogunk összeveszni – visszakozott Lehman, ösztönösen megérezve, hogy
olyan vizekre eveztek, mely könnyedén vitához vezethet. Márpedig erre volt a
legkevésbé szükség a csoporton belül.
– Talán előtte még egyszer szóba állhatnánk az Atyával és az embereivel – jegyezte meg
halkan Carol Stanley. – Próbáljuk meg az ő szemszögükből nézni az eseményeket!
Ugyanúgy gyanúsak lehetünk a szemükben, ráadásul megöltük a csoport egyik tagját…
Igaz, kényszerhelyzet volt, de akkor is mi végeztünk vele. Természetes, hogy
megpróbálják eltitkolni előlünk a céljaikat, a forrásaikat, mindent, amit esetleg később
felhasználhatunk ellenük. Talán attól tartanak, hogy Alfák vagyunk, akik megkísérelnek
beférkőzni a csoportba…
Lehman megrázta a fejét.
– Ettől biztosan nem – jegyezte meg. – Ha kiborgok szabadulnának be a csoportba,
akkor egyszerűen lemészárolnának mindenkit, nem foglalkoznának ilyen kacifántos
megoldással. Abban viszont igazad van, hogy semmit nem tudunk róluk. Talán azért
bizalmatlanok, mert rossz tapasztalataik vannak, talán egyszerűen csak a közösséget
féltik a széthullástól.
– Akkor engedélyezel még egy beszélgetést? – csillant fel Stanley szeme. – Szívesen
magamra vállalnám az egyik követ szerepét!
A csoportparancsnok bólintott.
– Rendben van… – jelentette ki. – De akkor engem kell elfogadnod társadul. O'Keefe és
Reeves kint maradnak, hogy szükség esetén tűzfedezetet adhassanak, ha az események
mégsem úgy alakulnának, ahogyan szeretnénk. Rám pedig azért van szükség odabent,
mert engem már ismernek, s talán egy kicsivel több bizalommal lesznek irántam, mintha
Gerald menne. Egy ismerős arc nem árt a tárgyalás során.
Senkinek nem volt ellenvetése. 22. Langyos… meleg… forró!
Los Angeles; 2029. február 10.

Landon Tweet utált veszíteni. S bár néha elég nehéz eldönteni egy adott dologról, hogy a
győzelem vagy a vereség kategóriájába tartozik, Tweet ezúttal egyértelműen kudarcként
értékelte a keresés hiábavalóságát. Bár már összesen kilenc órát töltött a hálózaton –
ilyen sokáig talán még sohasem lógott rajta –, mégsem tudott semmilyen kézzel fogható
eredményt produkálni. Ráadásul minden egyes perc, amit a Neten töltött, növelte a
lelepleződés veszélyét. Igaz, eddig semmilyen jel nem utalt arra, hogy bárki is kiszúrta
volna, hiszen a memóriában tevékenykedő programok közül kettőnek kifejezetten az volt
a feladata, hogy jelezzenek, ha az elkerülhetetlen bekövetkezne. A programozók tudták,
hogy a Skynet képes visszakeresni a forrást, amennyiben észleli a betolakodót, s ez
komoly veszélyt jelentett nem csak rájuk, de arra a bázisra nézve is, ahol a számítógép
helyet kapott.
A második bögre kávé régen elfogyott, mint ahogy a rágcsálnivaló is, melyet utolsó
cigarettáiért kapott néhány nappal ezelőtt. Most, jobb híján, egy arasznyi, vékony
fadarabot rágcsált, melynek felületén a bemélyedések elárulták, hogy nem első
alkalommal van alávetve ilyen megpróbáltatásnak.
A képernyőn csak egy apró, csillagokból növekedő sor mutatta, hogy a számítógép egy
pillanatra sem pihen. A keresés azonban nem járt sikerrel, pedig Tweet már mindenféle
trükköt bevetett. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a Skynet egyszerűen olyan
rendszerre mentette át a T-1000-es prototípusának adatait – ha ugyan valóban létezik a
másolat –, melyet képtelenség normál módon elérni.
Tweet immáron negyedik azonosítóját használta, a biztonságos kapcsolathoz az is
hozzátartozott, hogy időről időre levetette „álcáját”, hogy aztán egy másikat kapjon
magára. Ez többnyire annyit jelentett, hogy az előző azonosítót lementette egy aprócska
állományba, hogy szükség esetén – ha valamelyik védelmi rutin kiszúrja –, akkor a
szokásos menekülési procedúra során ismét használatba vehesse.
Persze, a legegyszerűbb az lett volna, ha lekapcsolják a gépet a hálózatról, ám a Skynet
ennek ellenére képes volt elég közel jutni a számítógéphez a routerek és csatlakozási
pontok adminisztrációja alapján, hogy egyetlen programozó se érezze biztonságba magát
ezzel a módszerrel. Célravezetőbbnek és hatékonyabbnak bizonyult a logfájlok és
adatnaplók manipulálása, melyeket általában vírusokkal vagy direkt felülírással oldottak
meg a tapasztaltabbak. Létezett persze néhány előre megírt program is, amit főként a
fiatalabbak használtak, akiknek még nem volt meg a kellő tapasztalatuk a hálózati túlélés
terén.
A profik azonban csak önmagukban bíztak.
Tweet egészen mélyen bent járt a rendszerben. Legutoljára egy európai szerveren találta
magát, mely egykoron valami katonai kutatóintézeté lehetett, mára azonban jobbára
csak archiválási feladatokat látott el. A különböző számítógéprendszerek önmagába
integrálása közben a Skynet az értékesnek ítélt anyagokat biztonságos helyekre
menekítette, majd többszörös felülírással lehetetlenné tette az adatok visszaállítását. A
legnehezebb dolga az orosz számítógéprendszerekkel volt, mivel gyakran kompatibilitási
problémák merültek fel, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ilyen rendszer független
volt mindenféle hálózattól, s csupán egyetlen független, kapcsolattartó gép létezett,
ahova mágneslemezen, szalagokon vagy egyéb adathordozókon juttatták el a
továbbításra szánt anyagokat, illetve az érkezetteket is manuálisan másolták vissza.
Tweet tapasztalatból tudta, hogy a Skynet olyan helyeken igyekszik elhelyezni a
legértékesebb adatait, ahol kicsi annak az esélye, hogy a humánok manuálisan
hozzáférhetnek, s esetleg magát az adathordozót is megsemmisíthetik. Minthogy a
Skynet ritkán vette a fáradságot, hogy megváltoztassa az eredeti szervereken található
installálási bejegyzéseket, ezért egy kis keresgéléssel a legtöbb esetben megállapítható
volt a szerver neve, esetleg az intézményé is, amely az Ítélet Napja előtt birtokolta azt.
Ebből pedig a földrajzi elhelyezkedésre lehetett következtetni. A grönlandi számítógépek
gyakorta rejtettek forró anyagokat, ám Tweet ezúttal semmilyen kapcsolódó hivatkozást
nem talált rajtuk, aminek a segítségével továbbléphetett volna.
Már-már ott tartott, hogy lekapcsolódik, s alszik egy keveset, mielőtt ismét próbálkozna,
amikor a képernyőn néhány semmitmondó üzenet íródott ki. Tweet automatikusan
pötyögtetni kezdett a billentyűzeten, hogy törölje a képernyőt, amikor a tekintete
megakadt az utolsó soron, mely a találatok számát és a kapcsolódó hivatkozásokat
mutatta.
S bár egyetlen találat sem érkezett, a keresőrutin talált valamit, ami felkeltette Tweet
érdeklődését. Egy naplófájl bejegyzése volt csupán, ám amikor Tweet a képernyőre kérte
a teljes anyagot – pontosabban a kiemelt rész előzményét –, akkor kiderült, hogy egy
belső adatmozgásról – áthelyezésről – van szó.
Egy meglehetősen nagy méretű anyagról, melyet közvetlenül a T-1000-est kifejlesztő
laboratórium felrobbantását megelőző napon irányítottak át egy Théta kódnéven jelölt
helyre. A naplóállományból az is kiderült, hogy a kiemelt sor csak a véletlen folytán
maradt meg, mivel az első három karaktere valószínűleg adatátviteli hiba folytán tévesen
került bejegyzésre.
A Skynet eltüntette az áthelyezés nyomait, azonban nem végzett elég alapos munkát. Az
a tény, miszerint a Gépisten ilyen lépésekre kényszerült, azt mutatta, hogy az emberek
programozói meglepően eredményes munkát végeztek. A Skynet a kezdeti évek
magabiztossága után rájött, hogy akkor jár a legjobban, ha a kiemelt prioritású
anyagokat olyan helyen tárolja, melyhez nem tudnak hozzáférni a humánok, sem a
hálózat segítségével, sem pedig fizikailag.
Ám megvolt az első nyom, s most csak ez számított. Landon Tweet újult erővel vetette
bele magát a keresésbe, követve a másolás nyomait. A Skynet megelégedett a
bejegyzések kitörlésével, s nem foglalkozott azzal, hogy több szerveren is átfuttassa a
másolt fájlokat, lehetetlenné téve azok követését.
Hibázott, s Tweet nem habozott kihasználni.
Első lépésként generált magának egy új azonosítót, melynek mintájául a
naplóállományban talált bejegyzést használta. Tweet pillanatnyilag egy feljegyzés
formájában volt jelen a hálózaton, melynek fejlécét úgy alakította ki, mintha éppen egy
küldésre váró adatcsomag lenne, melynek konkrét célpontja a naplófájlból kiolvasott
hálózati cím volt.
Innentől kezdve nem volt sok dolga.
Csak ülni és reménykedni.
Figyelni a képernyőt, hogy a tűzfal programok átengedik, vagy riasztják a rendszert.
Harminckilenc másodpercbe telt, mire az egyik rutin kiszúrta a küldésre váró
adatcsomagot, s funkcióját maradéktalanul végrehajtva a legközelebbi postaládához
továbbította. Az adminisztráció ellenőrizte a fejlécet, kiolvasta belőle a szükséges
adatokat, majd hozzákapcsolta a saját ellenőrző kódszámát. A következő akadály a tűzfal
program volt, melyen minden beérkező és kifelé haladó adatcsomagnak át kellett
haladnia.
A rutin végighaladt az adatcsomagon, ellenőrizte a kódszámot, majd továbbengedte a
fájlt. Azzal, hogy az anyag forrásaként megjelölt szerver már nem létezik, nem
foglalkozott; nem szerepelt a feladatai között. A Skynet túl hatalmas volt ahhoz, hogy
folyamatosan számon tartson minden egyes, a testébe integrálódott szervert,
számítógépet és kapcsolódó egységet. Ennek köszönhetően a Béta Állomás felrobbanása
során megsemmisült szerverek logikailag még mindig léteztek a rendszerben, jóllehet, a
feléjük irányított adatállományok hibaüzenetei miatt az utóbbi órákban a befelé érkező
adatfolyam gyakorlatilag nulla volt.
Tweet idegesen figyelte a képernyőt.
Ez az időszak volt a legnehezebb.
Semmilyen kontrollal nem rendelkezett a saját azonosítója felett, hiszen ha megkísérelte
volna befolyásolni az állomány haladását, akkor azzal nyomban le is leplezi magát. A
tűzfal programok rendkívül érzékenyek voltak az ilyen közbeavatkozásokra, s amióta
Tweet egyszer megégette magát, s kénytelen volt kimenekülni a rendszerből, jobbnak
látta betartani az alapszabályokat.
A fájl könnyedén keresztüljutott négy tűzfalon, s ha Tweet valamiképp ki tudta volna
olvasni a pillanatnyi pozíciót, igencsak meglepődött volna. Mélyen bent volt a Skynet
testében, talán évek vagy évtizedek óta nem jutott ennyire közel senki az MI tényleges
valójához. A Cheyenne-hegység számítógéprendszere mintegy kétszázötven méterrel
található a föld alatt, optimális körülmények között. Folyamatosan tizennyolc fokos
hőmérséklet uralkodik ezekben a helyiségekben, a levegő páratartalmát és összetételét
okos gépek szabályozzák, s hihetetlen kapacitású áramfejlesztők és számítógép vezérelte
feszültségkiegyenlítők gondoskodnak arról, hogy egy pillanatra se maradjanak áram
nélkül a gépek.
Minden tökéletes, mert annak kell lennie.
A tűzfalon belül Tweet néhány paranccsal visszaszerezte a fájl feletti irányítást. Mielőtt
még célba érhetett volna az anyag, a memóriában lemásolta önmagát, majd miközben az
eredeti továbbhaladt a meghatározott célpont felé, Tweet lázas igyekezettel kaparta az
előkészített papírra a képernyőn megjelenő sorokat. Persze most lett volna igazán jó egy
nyomtató, azonban szinte senki nem akadt, aki egymaga használhatott volna egy
printert. Nem csupán ritkaságuk miatt, hanem a festékpatronok, festékkazetták és
szalagok is hiánycikknek számítottak.
A képernyőn gyorsan gördültek felfelé a sorok, Tweet alig győzte követni. Mindenféle
rövidítést használt, hogy semmi ne maradjon ki, miközben őszintén remélte, hogy utólag
majd sikerül kibetűznie, mit is akart lejegyzetelni.
Hawkins megérzése helyesnek bizonyult.
A Skynet másolatot készített a T-1000-es prototípus gyártási tervének nagy részéről, s
azokat az emberek számára elérhetetlennek tűnő helyre menekítette. Onnan kibányászni
még a legjobbak számára is lehetetlenség.
Vagy mégsem?
Landon Tweet egy pillanatra sem hagyta abba az írást, miközben torkaszakadtából
üvölteni kezdett a szomszéd szobában dolgozó társainak:
– Hawkins! O'Hara!
Néhány másodperc elteltével a szomszéd szobából elboruló székek csattanása hallatszott,
s a következő pillanatban feltépték kintről az ajtót, majd Hawkins valósággal berobbant
rajta. O'Hara egy kicsivel lemaradva követte.
Nem volt szükség hosszas magyarázatra.
A képernyőn sorjázó karaktersorozatok mindent elárultak.
– A Skynet szívében vagyok – mondta Tweet. – A Cheyenne-hegység alatt…
Megtaláltam. 23. A bejelentés
Los Angeles; 2029. február 10.

Az Atya nem lepődött meg különösebben azon, hogy Jimmy Lehman egy másik nővel tért
vissza a búvóhelyükre. Az alagsorban ezúttal nem lapult őr, nyilván a szekta tagjai
rádöbbentek, hogy fegyvertelenül nem jó életbiztosítás odakint kuporogni. Ugyanakkor
Lehman az utolsó pillanatban vett észre egy apró, szinte észrevehetetlen drótot, melyet
ráadásul a por alá rejtettek. A drót néhány üres konzervdobozhoz csatlakozott, s a
legkisebb érintés is elegendő volt ahhoz, hogy a bennük elhelyezett kavicsok zörögni
kezdjenek.
A férfi egy darabig gondolkozott azon, hatástalanítsa vagy sem, aztán úgy döntött, hogy
talán nem árt, ha az Atya előre értesül az érkezésükről. Meghúzta kétszer a drótot, majd
bekiáltott:
– Jimmy Lehman vagyok. Az a férfi, aki tegnap járt már nálatok… Békével jöttünk!
A törmelék halom túloldaláról tisztán hallani lehetett a futó lábak dobogását. Az Atya
ezúttal előrelátóbb volt, odabent helyezte el az őrt, aki a kavicszörgést meghallva
azonnal értesítheti a többieket.
Gyorsan tanulnak, jegyezte meg Lehman.
Nem indult neki azonnal a törmelék tetején lévő keskeny alagútnak. Várt egy kicsit, amíg
a lábdobogás eltávolodott, aztán néhány követ hajított a törmelék tetejére, s miután
meggyőződött arról, hogy nem kell meglepetéstől tartania, felkapaszkodott az átjáróhoz,
és hason csúszva átpréselte magát az alagúton. Néha megállt, és a zseblámpája
segítségével megpróbálta megállapítani; milyen vastag lehet a belső helyiségeket az
alagsor külső területétől elválasztó törmelékdomb vastagsága. Úgy becsülte, legalább
négy méter, ami nem kevés munkára utalt, ám a hely kétségkívül biztonságosnak volt
mondható.
Amikor átjutott, körbevilágított, de egyetlen lelket sem látott. A biztonság kedvéért
hőérzékelős maroktávcsövével is meggyőződött erről – lekapcsolva a lámpa fényét –, s
csak azután szólította maga után a társnőjét, amikor megbizonyosodott arról, hogy ezen
az oldalon biztonságban vannak.
Vagy legalábbis egyelőre úgy tűnik.
A biztonság túl relatív fogalom.
Igazság szerint Jimmy Lehman tartott tőle, hogy a tegnapi elhamarkodott lövésnek
következményei lesznek, s a szekta tagjai esetleg megpróbálnak bosszút állni megölt
társukért. A feltételezés azonban eddig nem igazolódott be.
S remélhetőleg ezután sem fog.
Stanley éppen átérkezett, amikor zseblámpa fénye villant a folyosó végén, s maga az
Atya sietett eléjük, két híve társaságában. Valamennyien a szokásos zsákvászon
ruhájukat viselték, bár az Atya ezúttal egy különös, fémből készült keresztet is a
nyakába akasztott, melyen egy stilizált Krisztusra emlékeztető alak függött.
– Legyetek üdvözölve, gyermekeim! – tárta kezét ölelésre a próféta, ám minthogy sem
Lehman, sem Stanley nem viszonozta a gesztust, csupán biccentéssel köszöntek, így az
Atya erőltetett mosolyt erőltetve az arcára leengedte a kezét, és fürkésző pillantást
vetett rájuk.
– Beszélnünk kell – mondta Lehman.
Az Atya elgondolkozva nézett rá, de nem lépett félre az útjukból, hogy a belső
helyiségekbe kísérje őket. Úgy tűnik, benne is nyomot hagyott a tegnapi találkozás, s
valószínűleg úgy döntött, hívei jobban járnak, ha nem találkoznak az idegenekkel, mert
így nem születhetnek eretnek gondolatok a fejükben.
– Hallgatlak! – válaszolta végül.
Carol Stanley magához ragadta a szót.
– Tegnap a társaim már felajánlották a vendégszeretetünket – kezdte nyugodtan,
miközben a tekintetét mereven az Atya szemébe fúrta. Szüksége volt erre a kontaktusra,
mert bízott benne, hogy ezáltal a másik ember meg fogja látni benne az őszinteséget. –
Az ajánlat továbbra is érvényes, azonban mielőtt iderendelnénk a teherautókat, melyek
eljuttatnak titeket a megfelelő helyre, tudnunk kell rólatok néhány dolgot.
Az Atya elmosolyodott.
– Minden kérdésre szívesen válaszolok…
Stanley tekintete megrebbent.
Vagyis szó sem lehet arról, hogy a hívek közül bárkivel is beszéljen… Hacsak a kísérők
valamelyikével nem, ám nyilván azért hozta éppen ezeket magával a próféta, mert
maradéktalanul megbízik bennük.
Érdekes hozzáállás.
– Természetesen utána ti is feltehetitek a kérdéseiteket – jegyezte meg Stanley,
igyekezve mindvégig magánál tartani a kezdeményezést. Bízott benne, hogy a gesztus
viszonzásra talál.
Az Atya bólintott.
– Köszönettel vesszük…
– Mindenekelőtt szeretném, ha elárulnád, mikor és honnan kerültetek a városba!
Az Atya felsóhajtott.
– Meglehetősen messziről indultunk… – kezdte, miközben egy pillanatra Lehmanra kapta
a tekintetét, majd látva, hogy a férfi is őt fürkészi, inkább a padlót kezdte el bámulni. –
Az Isten Kiválasztottai hitközösség eredetileg Baltimoreban szerveződött nem sokkal a
nukleáris háború előtt. Tagjai között egyaránt voltak munkásemberek, ügyvédek vagy
éppen orvosok, és több száz különféle szakma tagjai. Sem kor, sem nem, sem bőrszín
nem számított kizáró oknak, s éppen ezért hitközösségünk nagy népszerűségnek
örvendett az emberek között.
Lehman gúnyosan elhúzta a száját.
Jól ismerte az efféle népszerűséget.
– Amikor kitört a háború, az emberek a kontinens belseje felé menekültek – folytatta a
próféta, tekintetét továbbra is a földön tartva. – Hitközösségünk egy kicsiny, ám erős
magja együtt maradt, mivel úgy tartották, csak együtt lehetnek képesek ellenállni a
gonosznak, ami megkísérli bekebelezni a világot… Évekig tartott a vándorlásuk, melynek
során sokan meghaltak közülük, de mindig akadtak újak, akik a kihullottak helyére
léphettek, s tovább vitték a hitet, mely nélkül az ember végül a gonosz karmaiban végzi.
Lehman már nyitotta a száját, hogy megjegyzést fűzzön az elhangzottakhoz, ám még
időben meggondolta magát, s magába nyelte indulatos szavait.
Nincs szükség vallási vitára!
– Az elmúlt éveket a hegyek között töltöttük, egy apró völgyet próbáltunk műveléssel
alkalmassá tenni az életre. Mintegy száz fős kolóniánkra azonban Isten újabb
megpróbáltatásokat rótt, amikor egy szép napon fémemberek bukkantak fel, s
közösségünk tagjait lemészárolták. Csupán azok maradtak életben, akik velem egyűtt
éppen egy sziklatemplom kialakításán fáradoztak, jó másfél mérfölddel arrébb. Mire
visszatértünk otthonunkba, már minden elvégeztetett. Testvéreink füstölgő testtel
hevertek a földön, házaink tűzben emésztődtek el; a gonosz szörnyű pusztítást végzett
közöttük.
Olyan szuggesztíven beszélt, hogy Stanley szinte látni vélte maga előtt a felperzselt
kolóniát. Az Atya szavai azonban nem ébresztettek részvétet Carol Stanley lelkében,
ahhoz a nő már túl sok borzalmat látott a háború során. Közömbösen hallgatta az Atyát,
miközben minden elhangzott szót igyekezett mélyen az emlékezetébe vésni, s odafigyelni
az esetleges elszólásokra is.
– Megértettük, hogy nem maradhatunk ott tovább. – Az Atya szomorúnak tűnt. –
Nyugatra indultunk, s bíztunk benne, hogy hamarosan új otthont találhatunk
magunknak. Nem sokkal azelőtt, hogy elértük a várost, álmot láttam az egyik éjjelen,
melyen Isten megmutatta, hova kell mennünk. A gonosz szerencsére elkerült minket, s
bár több alkalommal hallottuk az összecsapások iszonyú hangjait, Isten megóvta
Kiválasztottainak életét.
Az Atya elhallgatott, és Stanley-re nézett.
– Kívánsz még mást is tudni, gyermekem?
A nő bólintott. Bár sok kérdésre választ kaptak, valahogy a történet túlságosan is kerek
egésznek tűnt, melyet az Atya úgy adott elő, mintha betanulta volna.
– Mikor érkeztetek?
Az Atya mintha egy kicsit meglepődött volna a kérdés nyersességén, ám az arcáról nem
lehetett letörölni a kenetteljes mosolyt;
– Alig több mint egy hete. Éjszaka – tette még hozzá magyarázatképpen.
– S melyik irányból? – Még Lehman kérdése sem tudta kizökkenteni nyugalmából az
idősödő férfit. Kezét szertartásos mozdulattal a szívére tette, majd a kérdező felé
fordulva válaszolt.
– Nyugatról…
– Ezek szerint megkerültétek a várost? – érdeklődött Lehman homlokráncolva, s látszott
rajta, hogy egy szavát sem hiszi az Atyának.
– Ez logikus. – Carol Stanley válasza legalább annyira meglepte az Atyát, mint Jimmy
Lehmant. A gerilla nem számított rá, hogy saját társnője fogja a védelmébe venni a
jövevényeket. – Bizonyára messziről észrevettétek, hogy nyugaton komoly kiborg erők
gyülekeznek… Dél felé át kellett volna vágnotok a kiégett pusztaságon… Északról
megkerültétek a várost, s a tenger felől érkeztetek, hiszen azt a környéket a kiborgok
messzire elkerülik…
Az Atya mosolyogva bólogatott.
– Majdnem pontosan így történt…
– Az északi városrész még mindig annyira elhagyatott? – kérdezte Stanley, nem
foglalkozva Lehman szigorú pillantásával. – Tudod, Atya, az ellenállás azt tervezi, hogy
napokon belül áthelyezi északra két jelentős bázisát, mert a nukleáris robbantás miatt
azokban lehetetlenné vált az emberi élet. Olyan lépésekre kényszerültünk a Skynet
miatt, melyekre senki nem számított. Nekünk is tulajdonképpen az a feladatunk, hogy
előkészítsük a kiszemelt épületeket a csoportok befogadására. Ha véletlenül nem
pillantjuk meg az egyik társadat… – Jelentőségteljesen elhallgatott.
– Hogyan oszthatod meg ezt az információt egy idegennel? – Lehman valósággal
tajtékzott, s látszott rajta, nem színleli érzéseit. Nyilván félreértett valamit. Carol Stanley
látszólag valóban ostobán viselkedett, ám a nő pontosan tudta, mit csinál. Ám a hely és
az idő nem volt alkalmas arra, hogy mindent elmagyarázzon a társának.
Majd később. Ha túl lesznek rajta.
– Mindannyian emberek vagyunk, s egy ellenség ellen harcolunk – válaszolta Stanley
nyugodtan, miközben magában azon imádkozott, hogy a férfi ne rontsa el azt a törékeny
tervet, amit hamarjában sikerült összehoznia. – Az a legkevesebb, ha nem hallgatok el
semmit az Atya előtt, ő pedig annyit ad tovább a csoportja tagjainak, amennyit jónak lát.
Nem szabad beavatkoznunk ennek a kis közösségnek a működésébe! Mindenkinek meg
kell hagyni a magánszféráját!
Az Atya ünnepélyesen bólintott.
Határozottan tetszett neki, ahogy a nő rendre utasította társát, aki bár idősebbnek és
tapasztaltabbnak tűnt első pillantásra, mégis meglepően nehézfejűnek bizonyult.
S túlságosan kíváncsinak.
– Köszönöm, gyermekem! – fordult az Atya Carol Stanley felé, és gyengéden
megszorította a kezét. – Igazság szerint, ha ti nem kerestek meg minket, akkor magunk
indulunk a nyomotokba… Tegnap éjjel ugyanis közösen imádkoztunk Istenhez, s az ő
kegyelme végtelen… Látomást küldött mindannyiunkra, melyből kiderült, azért érkeztünk
ebbe a városba, hogy csatlakozva az itt harcolókhoz minden erőnket a gonosz ellen
fordíthassuk! Így hát élünk meghívásotokkal, s mielőbb csatlakozni szeretnénk
hozzátok… Annyit kérünk mindössze, hogy még egyszer, utoljára, hadd imádkozzunk
közösen Istenhez, hálát adva neki az útmutatásért! Mire felveszitek a kapcsolatot a
vezetőtökkel, addigra készen állunk majd valamennyien az indulásra.
A két gerilla értett a szóból.
Gyertek vissza később!
Stanley bólintott, és kedvesen elmosolyodott, amitől Lehmant kis híján megütötte a guta.
Mit szórakozik ez a nő? Neki is elment teljesen az esze, vagy…
– Odakint lesz egy-két szavam hozzád! – jegyezte meg Jimmy Lehman a fogai között
szűrve a szót, miközben valósággal betuszkolta társnőjét a keskeny alagútba, mely az
alagsor külső részébe vezetett. Aztán megfordult, és az Atyához fordult: – Egy-két napba
beletelhet, amíg mindent elintézünk, de jó lenne, ha készen állnátok az indulásra,
bármikor is érkezzünk.
A próféta bólintott.
– Mi mindig készen állunk! Isten velünk van! 24. Újabb tényező
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. február 10.

A Skynet másodpercekkel azelőtt kapta a jelentést, hogy utasítást adott volna a kiborg
erők újabb átcsoportosítására. A fájl azonban azzal a különleges kóddal érkezett, mely
automatikus keresztüljutott a tűzfalakon, s közvetlenül a Gépisten elé került.
Tulajdonképpen audio-input volt, bináris formára átkonvertálva. Bár a Skynet közvetlenül
is végighallgathatta volna az üzenetet, úgy döntött, értelmezhetőbb formában tekinti
meg. Éppen elég problémát jelentett a számára, hogy rákényszerült erre a kapcsolatra.
Voltaképp előrelátásnak köszönhette, hogy egyáltalán rendelkezett ilyen típusú
fegyverrel. Mert a Skynet fegyverként tekintett rá, mivel funkcióját és céljait tekintve
ebbe a kategóriába illett a legjobban. Nagyjából a T-700-as Terminátorok és a beszivárgó
egységek, az Alfák keverékeként lehetett volna besorolni, ha a hatékonyságát tekintjük.
Eddig mindössze két alkalommal került bevetésre, ám mindkét esetben beváltotta a
hozzáfűzött reményeket.
Ahol a Terminátorok kudarcot vallottak, ott ez a fegyver tökéletesen működött, és
végzett azzal a humán közösséggel, mely a nehezen megközelíthető pozíció miatt
gyakorlatilag hosszú hónapokon keresztül dacolt a kiborgokkal.
Mindössze két napba telt…
A Skynet már többször is komoly számításokat végzett a különleges fegyver Los Angeles-
i alkalmazását illetően, ám a kalkulációk azt mutatták, hogy várhatóan nem lesz elég
hatékony az alkalmazása, ezért a Gépisten eddig minden alkalommal elvetette a
bevetését.
Most azonban eljött az idő.
Nem volt könnyű bejuttatni a fegyvert a városba, de most már minden a helyére került, s
a terv többi részének köszönhetően vélhetőleg az együttes alkalmazásuk meghozza a
kívánt eredményt. S Los Angeles követi azon városok példáját, ahol kizárólag kiborgok
tartózkodnak.
Mint New York esetében.
A Skynet évek óta várt a pillanatra, mely végre bekövetkezni látszott. A jelentés azonban
olyan információkat is tartalmazott, melyek elég nyomatékosnak bizonyultak ahhoz, hogy
a Gépisten megváltoztassa a tervezett kiborg erők átcsoportosításának mind irányát,
mind időpontját. A villámgyorsan lefuttatott elemzések alapján ugyanis ez a módosítás a
végső terv – a gerillák minél hatékonyabb elpusztítása – közel 150 százalékos
növekedését ígérte. Ez pedig elég nagy arány volt ahhoz, hogy a Skynet hajlandó legyen
egy kis változtatásra. Igaz, némileg érthetetlen volt, miért szánták el a humánok
magukat erre a lépésre, ám a háború folyamán már több alkalommal bebizonyosodott,
hogy ellenfelei gyakran alkalmazzák a legmeglepőbb megoldásokat, melyek minden
előzetes statisztikai elemzés ellenére határozottan hatékonynak bizonyultak.
Nyilván most is erre számítanak.
Ám ezúttal kudarcot fognak vallani.
A Skynet ellenőrizte, hogy a változás miként illeszthető a végső tervbe, s ennek
megfelelően legenerálta a városban található kiborgok elhelyezkedésének
háromdimenziós térképet, s az egészet rávetítette arra a térinformatikai rendszerre,
melyet egy helyi szerverről emelt le nem sokkal a háború kitörése után.
Az északi és keleti hadműveleti zónákból ideszállított kiborgokkal együtt közel ezerötszáz
kiborg várakozott a bevetésre, igaz, ebbe a létszámba bele kellett érteni a Centuriókat,
HK-kat, valamint az Ezüsthernyókat is. Ennyi Terminátor bőségesen elég lenne akár a
Negyedik Világháború megvívásához is, különösen akkor, ha egy olyan katonai zseni
irányítja a hadműveletet, mint a Skynet.
A Gépisten parancsára több száz kiborg mozdult egyszerre, hogy elfoglalja azt a pozíciót,
melyet Teremtőjük határozott meg a számukra. 25. Szarvánál fogva kell vezetni a bikát…
Los Angeles; 2029. február 10.

Amikor ismét kibukkantak a felszínre, Jimmy Lehman képtelen volt tovább magában
tartani a dühét. Odabenn még csak-csak megbirkózott vele, mert nem akarta, hogy az
Atya vagy valamelyik csicskája meghallják a veszekedésüket, de most úgy robbant ki
belőle, mint valami tűzhányóból az izzó láva.
– Mondd, Carol, neked teljesen elment az eszed? – kérdezte tajtékozva a férfi. Nem
kiabált, inkább sziszegett valami olyasfajta kifejezéssel, mely a gutaütés és az elmezavar
közötti határon lehet. – Ezért felesleges volt összehozni egy második beszélgetést! Egek,
egyszerűen képtelen vagyok _még mindig elhinni, hogy amikor már kezdett volna egy
kicsit szorulni a nyavalyás körül a hurok, te belepofázol, s mindent elrontasz! Inkább
maradtál volna csendben, ám ez egyszerűen… Nem találok szavakat!
– Akkor hallgass! – tanácsolta a nő kedvesen, s úgy tűnt, számított valami hasonló
reakcióra a férfi részéről. – Ha adsz öt percet, akkor szívesen megosztom veled a
gondolataimat, de nem most és nem itt. Arról nem is beszélve, hogy O'Keefe és Reeves
már várnak minket, s jobban tennéd, ha addig lehiggadnál, míg odaérünk hozzájuk! Hidd
el, csak magadból csinálnál bohócot!
Lehman nem válaszolt, csak dühösen belerúgott egy kiálló kődarabba, mely szerencsére
nem rögzült túl erősen a földbe, ám a férfi arcán átfutó fájdalmas fintor így is azt jelezte,
hogy elhamarkodott döntés volt ekképp kifejezni a dühét.
Amikor visszamásztak a betonteknőbe, melyet ideiglenes főhadiszállásnak neveztek ki –
az elnevezés bár kicsit nagyképűnek hatott, mégis hűen kifejezte, mit éreznek ők négyen
pillanatnyilag eme kicsiny, meleg hely iránt –, O'Keefe nyomban kiszúrta, hogy valami
gond van a két társuk között. Valami, ami mindkettejük kedvét elrontotta, jóllehet, az
addig sem volt valami rózsásnak mondható.
– Na, elő a farbával! – mondta O'Keefe. – Tudni akarom, miért néztek úgy ki, mint két
búval bélelt szerencsétlenség… hogy egy kicsit finomítsam, mit gondolok rólatok…
Lehman mély levegőt vett, s már majdnem ott tartott, hogy még egyszer lehordja a
sárga földig Stanley-t, azonban az utolsó pillanatban sikerült nyugalmat erőltetnie
magára, és mogorván a nő felé biccentett a fejével, s csak ennyit mondott:
– Majd ő elmondja!
O'Keefe megvonta a vállát. Bár még sohasem látta ilyen feszültnek a
csoportparancsnokot, úgy volt vele, hogy mindenkinek szíve joga bosszúsnak lenni,
feltéve, hogy ez nem veszélyezteti a csoportot.
Hiszen felelősséggel tartoztak egymásért.
– Szóval te vagy a fekete bárány! – fordult O'Keefe Carol Stanley felé. – Nos, akkor tőled
várjuk a magyarázatot…
Stanley felsóhajtott.
– Csupán kihasználtam egy lehetőséget – válaszolta csendesen –, ám Jim félreértette
szándékomat, s ezért felszívta magát egy kicsit.
Lehman csúnyán nézett rá, de nem szólt.
– Pontosítanád, ha megkérlek? – szólalt meg O'Keefe. – Megköszönném, ha nem kellene
harapófogóval kihúznom belőled a szavakat!
– Az Atya számított a megjelenésünkre – folytatta Stanley nyugodtan –, s ha meg is
lepődött azon, hogy Mel helyett én tartottam Jimmel, nem mutatta. A tegnapi látogatás
viszont kétségkívül rossz hatással volt rá és csoportjára, mivel nem invitált be
bennünket, hanem odakint, a folyosón beszélgettünk, közvetlenül a torlasz után.
Reeves pár szóban elmagyarázta O'Keefe-nek, mit értett a társnőjük torlasz alatt.
– Az Atya rendkívül készséges volt, vagy legalábbis annak próbálta mutatni magát – vitte
tovább a szót Carol Stanley. – Magyarázatot adott a tegnapi elszólásra is, azt állítva,
hogy a csoport Baltimore-ban jött létre, nem sokkal az Ítélet Napja előtt. Különös, hogy ő
nem Ítélet Napjaként emlegette a nevezetes időpontot, hanem a nukleáris háború
kezdeteként. Mintha egyszerűen nem venne tudomást arról, hogy voltaképp kinek is
köszönhetjük ezt az egészet.
Reeves megvonta a vállát.
– Talán nem tud róla – vélte. – Egy ilyen elborult agyú vallási közösség esetében ez még
érthető is…
Stanley bólintott.
– Igazad van – értett egyet, ám nyomban folytatta: – Azonban akad itt más is, ami
különössé teszi a történetét… Fémemberekről beszél, s nem Terminátorokról, gonoszról
Skynet helyett. Persze ez önmagában még elmegy valahogy, de bennem óhatatlanul
gyanút ébresztett.
– S ha esetleg éppen a vallásuk tiltja, hogy nevükön nevezzék a dolgokat? – jegyezte
meg O'Keefe. – Talán csak ez az oka.
Stanley elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Az Atya azt állította, hogy Istene útmutatásainak köszönhetően kerültek a városba
körülbelül egy hete. Éjszaka érkeztek, mivel akkor kisebb az esélye, hogy valaki kiszúrja
őket.
– Logikus – mormogta O'Keefe.
– Amikor Jim rákérdezett, hogy merről érkeztek, átvettem a szót az Atyától, mintegy
szembefordulva saját társammal.
Lehman felemelte a fejét a kijelentés hallatán.
– Igen, szándékos volt – nézett rá Stanley –, s mindenképp meg kellett tennem, ha
hazugságon akartam kapni az Atyát. Amit addig elmondott, akár igaz is lehetett volna.
De nem az. Már a meséje is túlságosan kerek egész volt, mintha gondosan papírra
vetette volna a gondolatait, majd amikor elégedett lett az eredménnyel, betanulta azt.
Azzal azonban nem tudott mit kezdeni, hogy én az ő pártját fogom, s ezzel sikerült egy
kicsit kizökkentenem a szerepéből. Azt mondtam, hogy északról kerülték meg a várost, s
végül a tenger felől, nyugatról jutottak el ide, ahol most lapulnak. Közben mellékesen
megkérdeztem, hogy az északi területek vajon még mindig annyira kihaltak, mint néhány
éve voltak…
Lehman bocsánatkérően elvigyorodott.
– Mekkora marha vagyok!
Senki nem szállt vitába vele.
– Az Atya rábólintott szavaimra, pedig ha északról kerülik meg a várost, akkor aligha
lehetnének itt, túl nagy arrafelé a kiborg tevékenység. – Stanley szavai baljós hangulatot
kölcsönöztek a társaságnak. – Biztos voltam benne, hogy végig hazudik nekünk, de
egyszerűen képtelen voltam megérteni, miért… Igazság szerint még most is csak
elképzeléseim vannak… Először felvetődött bennem, hogy mi van akkor, ha egy átkozott
Fémkrisztus-szektával van dolgunk, ám ezt el kellett vetnem.
A csoport többi tagja közül egyedül O'Keefe hallott a Fémkrisztust imádó emberekről, így
egyedül ő tudta teljes egészében felfogni Stanley szavainak súlyát. Az Ítélet Napját
követően Európában komoly vallásháborúk alakultak ki – ami részben a világ többi
részére is átgyűrűzött, de sehol sem tombolt olyan eszement erővel, mint ott –, melyek a
huszonegyedik század első évtizedének végén csitultak csak el, főként annak
köszönhetően, hogy a felbukkant Terminátorok csaknem mind egy szálig kiirtották a
testvérháborúban megritkult híveket.
– Miből gondolod, hogy nem egy túlélő csoportról van szó? – kérdezte különös
hangsúllyal O'Keefe. – Egy olyanról, amely a világtól elzárva túlélte az elmúlt két
évtizedet, s most elhatározták, hogy eszement eszméiket hirdetni fogják a világban.
Stanley megvonta a vállát.
– Nem tudom megmagyarázni – válaszolta a férfi szemébe nézve. – Nem több ez egy
megérzésnél… Nincs kizárva, hogy tévedek, de azt hiszem, nem lenne szabad nekünk
ítéletet hozni ennyi ember felett. Az a véleményem, hogy fel kellene vennünk a
kapcsolatot a Főparancsnoksággal, s kikérni a véleményüket.
Persze, ez a felelősség átruházása, ezzel maga Carol Stanley is tisztában volt. Ám
egyszerűen nem érzett magában erőt ahhoz, hogy életek felett döntsön. Bár előfordult
néha, hogy Terminátorokkal kellett harcolnia, de az ő világa a számítógépek voltak. Ott
érezte igazán elemében magát, a felszínt, a harcot és az ilyen helyzetekkel járó
felelősséget meghagyta másoknak.
– Akkor azért meséltél nekik az északi területen létesítendő bázisokról! – villant meg
Lehman szeme. – Én meg azt hittem, elment az eszed… Bocsáss meg érte!
– Van egy régi mondás, azt hiszem, olasz, bár nem vagyok biztos benne… A szarvánál
fogva kell vezetni a bikát… Nyilvánvaló volt, az Atyának fogalma sincs arról, hogy az
északi területet már évek óta a Skynet birtokolja, vagy ha igen, akkor elég ostoba ahhoz,
hogy elhiggye, valóban oda akarunk átköltöztetni két bázisunkat. Persze, azt sem
zárhatjuk ki, hogy miközben mosolyogva bólogatott minden szavunkra, pontosan tudta,
hogy igazság egy szemernyi sincs bennük. Ennek ellenére én úgy vélem, legalábbis az
Atya gesztusai erre engedtek következtetni, hogy sikerült a bizalmába férkőznöm, s
eszébe sem jutott megkérdőjelezni állításaimat.
Lehman bólintott.
– Magam is így gondolom… Nyilván úgy tekint rád, mint egy új bárányra, akinek csupán
egy kis időre van szüksége, hogy befogadja a tanításokat.
Stanley akaratlanul is megborzongott, amikor megpróbálta elképzelni, hogyan nézne ki
zsákruhában, üdvözült arckifejezéssel imádkozva a szektatagok között. Még rágondolni is
szörnyű!
– S mit vársz ettől a beszélgetéstől? – kérdezte Reeves, miután úgy tűnt, Stanley
befejezte mondanivalóját.
A másik nő megvonta a vállát.
– Tulajdonképpen nem sokat – ismerte be. – Az nyilvánvaló, hogy az Atya hazudik, s
valamit eltitkol előlünk. Amikor a végén közölte, hogy már éppen szándékában állt
felkutatni minket, valahogy az az érzésem támadt, mintha egy töltött Browningot
szorongatna a ruhája alatt. Veszélyes, s talán maga a csoport is az. Ha megkísérli
elterjeszteni hitét a bázis lakói között, azzal komoly gondokat okozhat… Bár nem
ismerem a tanításait, mégis, tartok tőle, egyikünknek sem tetszene túlságosan.
– Felvesszük a kapcsolatot a Főparancsnoksággal – bólintott Jimmy Lehman. – Majd ők
eldöntik, mi legyen ezzel a csoporttal. Azt hiszem, egyelőre valamelyik gyűjtőállomásra
fogják vinni őket, aztán néhány hetes megfigyelés után eldöntik, mi lesz a további
sorsuk. Talán, ha az Atyát kiemelik a hívek közül, akkor hasznos tagjai lesznek az
ellenállásnak…
Nem tette hozzá, hogy ez mit jelentene az Atya számára. Mindannyian tudták. A
bajkeverőkkel szemben Connor kíméletlen volt. Márpedig egy önjelölt próféta, aki már
bizonyította ékesszólását, nem kívánatos személy a társadalomban.
Még ha ez kíméletlenségnek is tűnik.
Az emberiség túlélése előrébbvaló, mint a hit. 26. Tüske a szívben
Los Angeles; 2029. február 10.

A társai arckifejezése alapján Landon Tweet bejelentése körülbelül olyan hatást keltett,
mintha egy T-800-as Alfa lépett volna be a szobába, kezében egy ezüsttálcát tartva,
melyen gőzölgő kávé illatozik. Hawkins azonnal visszarohant a saját székéért, s bár alig
fértek el ebben a szobában, odahúzta az asztal mellé, hogy egészen közelről követhesse
Tweet ténykedését. O'Hara megállt a kölyök háta mögött, s mindhárom szempár a
képernyőre meredt.
– Honnan tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte Hawkins, miközben megkísérelte a
lehetetlent: egyszerre nézni a képernyőn futó kiírásokat, valamint kibetűzni Tweet
jegyzeteit.
– A rendszer azonosította magát…
O'Hara elvette a jegyzeteket, s gyorsan átfutotta. Igaz, néhány rövidítéssel
megszenvedett, ám összességében sikerült kihámoznia a lényeget. Landon Tweet
valóban bejutott a Skynet legbelső hálózatára, ahol tulajdonképpen a Gépisten
megszületett, amikor az erőforrások kapacitása átlépte az utólag kritikus mennyiségként
definiált határt.
– A Skynet ide másolta át a prototípusról és a kapcsolódó kísérletekről készült
anyagokat… Egy naplófájlban sérült volt az egyik bejegyzés, ezért nem törlődött utólag.
Készítettem egy fiktív állományt, melyet egyszerűen feltettem a kimenő postaládába –
magyarázta Tweet hadarva, megosztva társaival a módszert. – Az üzenetet továbbító
rutin nem foglalkozott azzal, hogy az a szerver, amely elvileg az üzenetet generálta,
fizikailag nem létezik. Onnantól kezdve már viszonylag egyszerű dolgom volt: csak ültem
és néztem a képernyőn felvillanó üzeneteket.
Hawkins felhördült.
– Nem hagyhatjuk ki a lehetőséget! Maradjatok valahogy odabenn, én pedig hozok
néhány programot a saját gépemről…
O'Hara megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy sikerülne vírust bejuttatnunk! – jegyezte meg szkeptikusan,
miközben Hawkins elé tolta a papírlapokat, mutatóujjával jelezve azt a részt, ami éppen
erről szólt. – A jegyzetek szerint négy tűzfalon kellene keresztülverekedned magad, az
pedig még neked is nagy falat.
Hawkins makacsul meredt a nőre.
– Nem lesz még egy ilyen lehetőségünk! – ellenkezett olyan eltökéltséggel, mely még
O'Harát is meglepte. – Meg kell próbálnunk!
O'Hara hajthatatlannak bizonyult.
– Nem. A legtöbb, amihez hozzájárulhatok, hogy odaülsz a gép elé, s Tweet jelenlegi
hozzáférésével megpróbálsz minél több problémát okozni a Skynetnek. Ám abban a
pillanatban, amikor úgy ítélem meg, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezedből, vagy a
lelepleződésünk esélye valószínűvé válik, azonnal le kell kapcsolódnod a rendszerről!
Hawkins kelletlenül bólintott.
– Rendben! Kölyök, menj odébb egy kicsit!
Tweet más esetben talán megsértődött volna, azonban a helyzet különlegessége miatt
eltekintett a visszavágástól. Amúgy is egyetértett Hawkinsszal: ilyen lehetőségük nem
adódik még egyszer. Igaz, a bejutási módszer talán alkalmazható lenne más esetekben
is, ám Tweet ösztönösen érezte, hogy ez alkalommal is többet köszönhet már-már
legendássá váló szerencséjének – amiben kezdett megbízni –, mintsem tényleges
tudásának. Most azonban Leslie Hawkins személyében egy sokat tapasztalt cracker ült a
számítógép elé, s bár a rendelkezésére álló eszközök meglehetősen szegényesnek
tűntek, Tweet biztos volt benne, hogy a Skynetre nehéz percek várnak.
Néhány gyors szóval elmondta, milyen programok ülnek pillanatnyilag a gép
memóriájában, nehogy Hawkins meglepődjön egy hirtelen felvillanó üzeneten, s helytelen
következtetéseket vonjon le belőle. Tweet a rendszerben pihenő azonosítókról sem
feledkezett el, ám Hawkins már nem nagyon figyelt oda a szavaira. Ha menekülnie kell a
hálóról, akkor úgyis a saját elképzelései szerint próbálkozik, mert a keresgéléssel csak
feleslegesen vesztegetné az időt.
– Nyugalom, Landon! – tette O'Hara a kölyök vállára a kezét, mert látta ifjabb társán,
hogy az alig bírja türtőztetni magát. Tweet egyszerre akart aktív és passzív résztvevője
lenni ennek a nem mindennapi akciónak. A nő a cracker felé intett a fejével. – Tudja, mit
csinál…
Hawkins néhány gyors paranccsal lefoglalt egy memóriaterületet magának, melyhez
elvileg csak neki volt hozzáférése. Persze, ha a Skynet kiszúrja, akkor simán felülírhatja,
ám a férfi abban bízott, hogy marad néhány perce, mielőtt ez bekövetkezne. A kiemelt
memóriaszegmens független volt a védelmi programoktól, mivel Hawkins egy apró
trükkel láthatatlanná tette a számukra, valahányszor a kezdő címet próbálta egy rutin
beolvasni, nyomban a végpozíción találta magát. Persze, ha egy védelmi rutin kétszer
próbálkozik az ellenőrzéssel, nyilván ki fogja szúrni a „láthatatlan területet”, s riaszt, ám
Hawkins eddigi tapasztalatai szerint ritkán fordul ilyesmi elő.
A lezárt memóriaterületen a cracker már szabadon tevékenykedhetett. Ujjai sebesen
jártak a billentyűzeten, miközben emlékezetből igyekezett összehozni egy kezdetleges,
ám nagy rombolóerővel rendelkező vírust, melyet elszabadíthat odabenn.
Ám ez csupán az első lépcsőfok volt.
Néhány vírus, még ha komoly károkat is képes okozni, nem tudja padlóra küldeni a
Skynetet. S bár Hawkins nem táplált hiú reményeket, s önmagát sem akarta túlértékelni,
mégis, lelke legmélyén bízott benne, a Gépisten nem tudja kiheverni majd azokat a
károkat, melyek okoz neki.
Persze ez már az álmok kategóriájába tartozott.
S a tündérmesékébe.
A vírusok elkészítése egyetlen percig sem tartott. Annak, aki az évek során több százat
készített, tulajdonképpen csak a gé
pelési sebesség szab határt. Voltaképp Hawkins egy régebben írt vírusát pötyögtette be
ismét, s bár néhol módosított rajta, ahol ésszerűnek tűnt, alapjában véve azonosat
alkotott ismét. O'Hara csupán egyetlen alkalommal szólt közbe, amikor Hawkins
véletlenül felcserélt két utasítást, ám miután a hiba kijavításra került, ismét hallgatásba
burkolózott.
Eddig minden rendben ment.
Igaz, a felvillanó üzenetek alapján az egyik védelmi modul átfutott a
memóriaszegmensen, ám simán megette Hawkins trükkjét.
Tweet elbűvölten nézte a crackert. Bár látott már programozókat munka közben, ez
valahogy egészen más volt. Hawkins arra tette fel az életét, hogy olyan programokat
gyártson, melyek károkat okoznak a Skynetnek, adatokat mozgatnak át, törölnek le,
dekódolnak vagy éppen változtatnak meg. Persze előfordult, hogy a tudását adatlopásra
használta fel, de igazából ez volt az ő élete: behatolni és rombolni.
Hawkins a víruskód begépelése után egyszerűen felpattant a székről, majd egy rövid –
„senki ne nyúljon semmihez!” – felkiáltás kíséretében kirohant a szobából. Talán húsz-
huszonöt másodperc telhetett el a visszatérésig, miközben O'Hara és Tweet feszülten
bámulták a képernyőt, hogy ha mégis úgy hozná a sors, s felfedezik őket, nyomban
közbeavatkozhassanak.
Ám Hawkinsnak szerencséje volt.
Egy kézzel írt papírlappal a kezében telepedett vissza a számítógép elé, melyet a
meglepődött Tweet kezébe nyomott:
– Olvasd fel hangosan!
Utána máris nekilátott a pötyögésnek, miközben a kölyök igyekezett olyan tempóban
olvasni, ami Hawkins gépelési sebességének is megfelelt. Landon Tweetnek mindössze
annyit sikerült felfogni a látszólag értelmetlen programsorokból, hogy valamiféle
önmagát folyamatosan átkódoló programról lehet szó, ám képtelen volt megfejteni annak
lényegét. Annyi biztos, hogy nem lehet egyszerű rombolórutin, mert azzal Hawkins fejből
is megbirkózik.
Natalie O'Hara előrehajolt, és miközben Tweet diktált, ő is olvasni kezdte a programot. A
homlokráncolás elárulta, hogy neki is nem kevés agymunkát jelent a program
működésének megfejtése, ám a ráncok apránként kisimultak, s végül O'Hara elismerően:
bólogatni kezdett.
– Talán bejön – mormolta magában.
Hawkins programja különleges alkotás volt. Kifejezetten tűzfalak megsemmisítésére
koncentrált, illetve azon biztonsági modulok átkódolására, melyek a Skynetet védték a
behatolóktól. Az alapelv szerint ez a program hamis riasztásokat generált, majd amikor a
tűzfalak és a védelmi modulok kétségbeesetten keresni kezdték a riasztások okát, olyan
hivatkozásokkal látta el őket, mely egy önmagába forduló rendszert eredményezett. S
bár élesben még sohasem került kipróbálásra a program, Hawkins bízott benne, hogy
nincs hiba az elképzelésében.
Ha minden működik, akkor a Skynet védelmi rendszere voltaképp önmagát fogja kiirtani,
s ezáltal a Gépisten védtelenné válik.
Feltéve, hogy nem jön rá a lényegre.
– Csináljátok! – mondta O'Hara némi gondolkozás után. – Szólok a többieknek, hogy
talán lesz néhány perc, amíg a Skynet védtelenné válik. Akkor megszorongatjuk egy
kicsit!
Hawkins bólintott, miközben ujjai olyan szemkápráztató sebességgel jártak a
billentyűzeten, hogy Tweet szinte követni is képtelen volt. S ami a legmegdöbbentőbb,
miközben Hawkins két ujjal gépelt, egyetlen hibát sem vétett. Vagy ha igen, akkor túl
gyorsan javította ki azt, hogysem a kölyök észrevehette volna.
A percek gyorsan teltek.
Talán túlságosan is.
Alig jutottak túl a felén a gépelnivalónak, amikor figyelmeztető üzenet villant a képernyő
felső sorában: az egyik védelmi modul túl behatóan kezdett érdeklődni az elzárt
memóriaterület iránt; nyilván kiszúrta, hogy nincs minden rendben.
Hawkins egy pillanatra befejezte a gépelést, valamit morgott az orra alatt, miközben
taszkot váltott, és útjára engedte a vírusokat, úgy intézve a megjelenésüket, mintha egy
egészen más memóriaterületen bukkantak volna fel.
A figyelmeztetés továbbra sem tűnt el a képernyő felső sorából, ám Hawkins nem
foglalkozott vele. Tudta, hogy a vírusok adnak egy kis munkát a Skynet védelmének, s
az alatt talán befejezheti, amit elkezdett.
– Gyorsabban! – mordult rá Tweetre, s amit a kölyök eddig elképzelhetetlennek tartott,
Hawkins fokozta a gépelés sebességét. Igaz, több hibát is vétett, ám összességében így
is gyorsabban haladtak, mint előtte. Versenyt futottak az idővel, és Hawkins mindent
megtett annak érdekében, hogy ne a Skynet legyen a befutó.

A Gépisten egyetlen másodperccel a riasztás után értesült a vírusokról. Ha lehet pánikról

beszélni egy Mesterséges Intelligencia esetében, akkor az most következett be a Skynet
életében. A Cheyenne-hegység alatti Főhadiszállás volt a Skynet szíve. A vírusok
megjelenése körülbelül olyan hatást váltott ki belőle, mintha egy tüskét szúrtak volna
bele.
Fájdalmas és könnyen halálossá válhat.
A legegyszerűbb megoldás a fehér zaj lett volna, melyet már oly sokszor alkalmazott a
humánok által fejlesztett vírusokkal szemben, azonban ezúttal sokkal körültekintőbben
kellett eljárnia. Nem törölhetett le mindent válogatás nélkül, mert úgy fennállt annak a
lehetősége, hogy olyan állományokat vagy memóriaterületeket is felülír, melyek később
pótolhatatlannak bizonyulnak. Ráadásul folyamatosan érkeztek a világ minden tájáról az
információk, melyek között nem egy akadt, ami azonnali döntést kívánt.
A Skynet még soha nem került ilyen kritikus helyzetbe. Sorra fagyasztotta be az éppen
futó processzeket, csupán azokkal foglalkozva, melyek leállítása komoly gondokat
okozott volna. Igyekezett minél jelentősebb erőforrást felszabadítani a védelmi rendszer
részére, mely így is kiemelt prioritással dolgozott, s már önműködően is beleavatkozott a
rendszer működésébe. Azok az információforrások, melyek nem voltak létfontosságúak a
Skynet számára, egy ezredmásodperc alatt bedugultak, amikor a villámgyorsan kiadott
utasítások lezárták a beérkező adatvonalakat.
A vírusveszély miatt szinte semmi nem juthatott ki a Főhadiszállásról, ami azt jelentette,
hogy szerte a világon komoly fennakadások keletkeztek a rendszer működésében. Romos
épületek eldugott alagsorában íródtak ki hibaüzenetek a porlepte képernyőkre, a
stratégiai pontokon lévő kiborgok központi irányítás hiányában önálló döntési módra
kapcsoltak át, s ez számos esetben hibás döntésnek bizonyult számukra. A vonalak
túlterhelődtek, mivel a végpontok válasz híján újra és újra megkísérelték az
adatcsomagok elküldését, hiszen a visszaigazolást az előzőről nem kapták meg. Totális
káosz kezdett eluralkodni a Skynet testében, ebben a világméretű információs hálózaton.
Az adatátviteli csatornák bedugulása miatt a rendszer jelentősen lelassult, s a kialakult
krízishelyzet hibaüzenetek árasztották el tömegesen a szervereket, értékes erőforrásokat
kötve le ezáltal.
A Gépisten mindent megtett annak érdekében, hogy valamiképp úrrá legyen a helyzeten.
Mindent lekapcsolt, amire pillanatnyilag nem volt szüksége, miközben a tűzfal programok
azonosították a vírusokat, s nekiláttak a megsemmisítésüknek.
Úgy tűnt, a dolgok kezdenek rendbe jönni.
S akkor Leslie Hawkins leütötte az utolsó billentyűt is, majd lezárta az állományt, és egy
alacsony szintű azonosítót generálva útjára bocsátotta azt. 27. A káosz elszabadul…
Los Angeles; 2029. február 10.

Leslie Hawkins nem véletlenül került a Skynet halállistáján a tiszteletreméltó

negyvenhetedik helyre. Épp elég kárt okozott már eddig is a kiborgok megteremtőjének,
az emberiség legfőbb ellenségének. S az is bizonyos, ha a Skynet rájön, hogy kinek
köszönheti ezt a hihetetlen káoszt, Hawkins néhány hellyel előrébb rukkolhat. S persze
Tweet is számíthat rá, hogy bekerül az első százba. Ám ahhoz a Skynetnek előbb össze
kell szednie magát, hogy megkísérelhesse kideríteni a vakmerő humánok kilétét.
A vírusok nem okoztak igazán számottevő pusztítást, ám közvetett hatásuk olyan
rombolóerővel bírt, melyet tucatnyi vírus mutációja sem tudott volna előidézni. A
vírusokat azonban detektálni lehetett, majd villámgyorsan megalkotva az ellenszert,
egyenként levadászni és megsemmisíteni valamennyit. Minthogy Hawkinsnak nem volt
ideje arra, hogy egy önmagát átkódoló változatot alkosson meg – csak az alapvető
vírusfunkciókat pakolta össze egyetlen, néhány száz byte hosszúságú programocskává –,
így a védelmi rutinoknak nem volt különösebben nehéz feladatuk.
Úgy tűnt, nagyobb a felhajtás, mint amire szükség lenne. Igaz, ennyire mélyen a
rendszerben még soha nem észlelt vírust a Skynet, érthető volt tehát az aggodalma, s
túlzott reakciója is.
Hiszen számára a vírusok a halált hordozták.
És amikor a Skynet már kezdte azt hinni, hogy megbirkózott a problémával, elszabadult
a káosz. Leslie Hawkins programja ugyan jócskán csiszolgatásra szorult volna, ám a
logikája és a felépítése alapvetően megfelelt a célnak, mi több, egyetlen olyan
programhiba sem akadt benne, ami miatt lefagyott volna.
A legenerált hamis riasztások egy második pánikhullámot váltottak a védelmi rendszerek
részéről, s miközben azok mindent megtettek az újabb behatolók lokalizálása érdekében,
Hawkins programja elkészítette első ál-hivatkozását, mely egyenesen az egyik tűzfal
alapmoduljára mutatott, majd ezt követően már olyan riasztást generált, melyben ez a
modul volt fertőzési forrásként megjelölve.
A védelmi rendszer nem vesztegette az időt az azonosításra, vagy a riasztás
ellenőrzésére – hiszen utóbbi meglehetősen valódinak tűnt –, hanem azonnal eliminálta a
kérdéses állományt. Nem csupán a háttértárolókról törölte a veszélyesnek ítélt fájlt,
hanem a memóriaszegmens is felülírásra került, melyet éppen birtokolt.
Esélye sem volt.
Egy akadállyal kevesebb.
S Leslie Hawkins programja egy pillanatra sem pihent. A riasztások között egyre több
olyan akadt, mely értékes állományokat jelölt meg fertőzési gócként, s ez gyakorlatilag
megpecsételte a sorsukat. A rendszer pillanatok alatt összeomlott, s miközben a Skynet
mindent megtett annak érdekében, hogy valamiképp kijavítsa a hibát – számára olybá
tűnt a dolog, mintha a vírusok okozták volna a problémát –, újabb behatolásokról
érkezett üzenet.

Natalie O'Hara maga is a számítógép előtt ült, s mellette legalább tucatnyi programozó
verte lelkesen a billentyűzetet. A Skynet még sohasem volt ennyire kiszolgáltatva, hiszen
most, hogy a humánok tudták azoknak a Cheyenne-hegység alatti szervereknek az
elérési címét, célirányosan azokat támadhatták. Ráadásul a védelmi rendszer túl nagy
hibaszázalékkal dolgozott, ezért pillanatokon belül mintegy hatezer különféle vírus
szabadult rá az ott tárolt állományokra, amikor az egyik programozó a learchivált
vírusgyűjteményét is bevetette a nemes cél érdekében.
– Nem ártana szólni a Főparancsnoknak sem! – jegyezte meg az egyik programozó,
miközben a tekintetét egy másodpercre sem vette le a képernyőről. – Ezt neki is látni
kellene…
O'Hara bólintott.
– Winston! Menj, szólj a Főparancsnoknak! – utasította az egyik adatrögzítőt, aki eddig
tátott szájjal figyelte a hihetetlennek tűnő akciót. Bár a képernyőkön futó számsorok
aligha érdekeltek volna bárkit is, ám mindenki tudta, mi folyik, ezért nem volt nehéz
elképzelniük, hogy minden egyes utasítás, amely a rendszerbe kerül, hatalmas károkat
okoz a Skynet számára'.
O'Hara maga is vírussal próbálkozott, annak a típusnak a továbbfejlesztett változatával,
mely egyszer már bebizonyította hatékonyságát. Ez a különleges programocska igen
rövid volt, s képes rutinokat lopni más programokból, és saját céljaira felhasználni azt. A
programozó nő nem volt biztos abban, hogy minden erőfeszítésük ellenére a Skynetet
sikerül végleg a padlóra küldeniük, ahhoz túl racionálisan gondolkozott.
Amennyiben mégis megtörténne a lehetetlen, legfeljebb feleslegesen dolgoztam,
vigasztalta magát, miközben igyekezett olyan helyre eljuttatni a vírust, ahonnan az
később aktivizálódhat. Egy egyszerű rutinnal három órányi késleltetést határozott meg az
önálló programindításra, majd a műveletet megismételte. Úgy tervezte, egészen addig
fogja folytatni az időzített bombák telepítését, ameddig a Skynet bele nem pusztul a
támadásokba, vagy végső megoldásként le nem zárja a beérkező adatsávokat, ezzel
rekesztve ki a támadókat a rendszerből.
A Skynet még sohasem élt át ilyen támadást. Igaz, eddig is előfordult már, hogy a
humán programozók vírust juttattak a rendszerébe, ám azokat a legtöbbször időben
észrevették, vagy ha nem, akkor sikerült lokalizálni a helyűket, s a kimenő és bejövő
adatcsatornákat lezárva megakadályozni a továbbterjedésüket, majd egy vírus befogása
és visszafejtése után a megfelelő ellenszert megalkotni.
Ha pedig végképp nem boldogultak a fertőzéssel, jöhetett a fehér zaj; az a folyamat,
amikor tulajdonképpen egyesekkel, majd nullákkal írták újra a megcélzott területet,
többször egymás után, esélyt sem adva az ott tartózkodó programoknak az esetleges
„túlélésre”.
Eddig két alkalommal volt erre szükség.
S úgy tűnt, ezúttal sem lehet elkerülni.
A Skynet azonban egyre halogatta a fehér zaj alkalmazását, mivel azzal olyan
állományokat is meg kellett volna semmisítenie, melyek később esetleg pótolhatatlannak
bizonyulnak. Igazság szerint maga a Gépisten sem volt pontosan tisztában önmaga
működésével – pontosabban létezésével –, s bár több alkalommal is megkísérelte
számba venni, melyek azok az állományok, melyek úgymond elengedhetetlenül
szükségesek az életben maradásához, sohasem jutott elfogadható eredményre. Minthogy
nem nyílt lehetősége a kísérletezésre – hiszen egy kritikus állomány törlése, átnevezése
vagy átmozgatása esetleg a megsemmisülését jelentette volna, ahonnan nincs
visszatérés –, ezért pusztán hipotézisekre támaszkodhatott.
A humánok támadása ezúttal közvetlenül fenyegette a létezését, ezért a Skynet
kényszerűségből ahhoz a lépéshez folyamodott, mely garantálta – de legalábbis
valószínűsítette – a túlélését, ugyanakkor komoly hátrányt okozott a globális
hadműveletek terén.
Egyszerűen lezárta a bejövő és kimenő adatvonalakat, s ezzel ideiglenesen elszigetelte
magát a külvilágtól. Így minden erőforrását a veszély elhárítására fordíthatta, s nem állt
fenn annak a veszélye, hogy miközben semlegesít egy vírust, közben másik érkezik
valamelyik csatornán. Igaz, így mindennemű kapcsolata megszakadt a harctéri
egységekkel, a fegyvergyárakkal, az összes fontos és kevésbé fontos objektummal.
A Skynet gyakorlatilag funkcionálisan megvakult és megsüketült.
Ám ez volt az egyetlen megoldás.

Leslie Hawkins hitetlenkedve meredt a képernyőre, melyen a „KAPCSOLAT

MEGSZAKITVA” hibaüzenet villogott. Egyik pillanatról a másikra leszakadtak a hálózatról,
és semmi nem utalt arra, hogy ez miért következett be. A cracker ingerülten rávágott az
asztalra, majd a következő másodpercben az ujjai ismét sebesen kopogtak a
billentyűzeten, megpróbált feljelentkezni, ám a kommunikációs program minduntalan
„NINCS KAPCSOLAT” üzenettel tért vissza.
– Hogy dögölnél meg! – szitkozódott a férfi. Tehetetlennek érezte magát, pedig
ösztönösen érezte, hogy nem álltak messze a győzelemtől, minden ember legforróbb
kívánságtól.
Landon Tweet felsóhajtott.
– Talán éppen azt teszi – mormogta az orra alatt, miközben felállt, hogy egy kicsit
megmozgassa elgémberedett izmait. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Igazság
szerint nem kis esély volt arra, hogy az adatkapcsolat megszakadása a Skynet
pusztulását jelzi. Annyi minden esetre valószínűnek tűnt, hogy a Gépisten most nagy
bajban van.
Kisvártatva nyílt az ajtó, és O'Hara lépett be rajta. Mögötte egy férfival, akinek vonásait
kevesen ismerték, ám a nevét annál többen.
John Connor.
Az élő legenda.
Az ellenállás katonai parancsnoka, aki személyesen jött gratulálni annak a két férfinak,
akik lehetővé tették ezt a fényes győzelmet. Mert akármit is gondolt magában a
Főparancsnok, szavaiban győzelemnek nevezte, s a hír gyorsan elterjedt a bázison,
Connor helyettesei pedig gondoskodtak arról, hogy mindenhova eljusson az egész
világon.
Hiszen gyorsan kellett cselekedniük.
Amíg a Skynet tehetetlen.
– Nehéz szavakba önteni, amit most gondolok a munkájukról! – mondta csendesen
Connor, és a kezét nyújtotta a lassan lehiggadó Hawkins és a megilletődött Tweet felé. –
Most legyen elég annyi, hogy köszönöm…
Egy gyors kézfogás, aztán az élő legenda megfordult, és kisietett az ajtón. O'Hara egy
másodpercre elbizonytalanodott, hogy menjen, avagy maradjon, majd megcsóválta a
fejét, és sebes léptekkel a Főparancsnok után iramodott. Most mellette a helye, a
gratuláció később is ráér.
Hawkins hitetlenkedve meredt maga elé, majd lassan elvigyorodott, és oldalba bökte
Tweet-et, aki még nem tért teljesen magához az iménti aprócska közjáték nyomán.
– Megcsináltuk, kölyök! Megcsináltuk!
Tweet akkorát sóhajtott, mint aki percek óta nem vett levegőt. Meglehet, ez valóban így
is volt, a „nagy ember” jelenléte egyszerűen megdermesztette a gondolatait. Aztán,
mintha mély álomból ébredne, elmosolyodott, s ez a mosoly végül széles vigyorrá
terebélyesedett. Tweet képtelen volt megszólalni, csak vigyorgott, mint akinek elment az
esze, majd végül mégis erőt vett magán, s nagy nehezen kinyögte:
– Ezek után tuti, hogy egy hétig nem mosok kezet! Micsoda megtiszteltetés!
Hawkins barátságosan hátba vágta.
– Ne fesd magad, öcsi! Te akkor láttál utoljára vizet, amikor félrevonultál vizelni… 28. A
Fémkrisztus gyermekei
Los Angeles; 2029. február 10.

Gerald O'Keefe hitetlenkedve meredt a Fészekrakók csoportparancsnokára, Jimmy

Lehmanra. Utóbbi arcán félreérthetetlen vigyor ült ki, mely jelen helyzetükben valahogy
erőltetettnek tűnt, jóllehet, a férfi talán még soha nem hallott olyan jó hírt, mint most.
– A Skynet begubózott? – kérdezte O'Keefe olyan hangsúllyal, hogy az már-már
sértésszámba ment. Ám Lehman most nem foglalkozott ilyen apróságokkal.
– Néhány programozónak sikerült beszabadulnia a Skynet főhadiszállására, s
gyakorlatilag megbénították a védelmi rendszerét… Nem értettem pontosan, mit
műveltek azzal a nyavalyás MI-vel, de a végén a Skynet annyira kiakadt, hogy
egyszerűen megszakított minden kapcsolatot a külvilággal.
– Ez azt jelenti, hogy nincs kapcsolata a Terminátorokkal? – O'Keefe egyszerűen nem
bírta felfogni a jó hírt.
Lehman bólintott.
– A kiborgjai cél nélkül bóklásznak szerte a városban, s bár továbbra sem lehet leírni
őket, pillanatnyilag az előny a mi oldalunkon van – válaszolta Lehman lelkesen. Komoly
erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy ne kiabáljon örömében. – A Főparancsnokság
máris komoly ellentámadásba ment át, s ha minden jól megy, akkor jelentős károkat
sikerül okoznunk, mire a Skynet ismét összeszedi magát. Ha ugyan nem marad a padlón
végleg.
Reeves felsóhajtott.
– De szép is volna! – suttogta.
– Akkor egyelőre a szekta marad, ahol van – szögezte le Lehman, s a tekintetében némi
elégedettség csillogott. – Addig sem zavarnak sok vizet.
Stanley legyintett.
– Mielőtt bármiféle következtetést vonnál le, szeretném kijelenteni, hogy egyáltalán nem
tekintem szívügyemnek az Isten Kiválasztottainak sorsát. Legalábbis mint szektát,
semmiképp. Ám arról nem szabad elfeledkeznünk, hogy emberekről van szó. Bizonyára
akadnak közöttük olyanok, akiket a próféta mézesmázos ígéretei térítettek a soraikba, s
csupán azért maradtak velük, mert nem létezik más kiút a számukra. A csoport a túlélés
garanciája, ezt mindannyian tudjuk.
Reeves bólogatott, és O'Keefe is egyetértett, így Lehman kénytelen volt beadni a
derekát.
– Nem bánom, tehetünk velük egy kísérletet. Annyi bizonyos, hogy egyelőre egyik
bázisra sem vihetjük be őket, valamelyik gyűjtőállomásra fognak kerülni… Ám
pillanatnyilag egyetlen teherautót sem tudnak nekünk biztosítani, a Főparancsnokság
igyekszik maximálisan kihasználni a váratlanul előállt helyzetet… Várnunk kell, s közben
akár visszatérhetnénk az eredeti feladatunkhoz is. Amennyiben a szektatagjai, de
legalábbis egy részük, csatlakozik az ellenálláshoz, akkor a bázisokon uralkodó
túlzsúfoltság csak növekedni fog… – Nem tette hozzá, hogy ha komoly összecsapások
alakulnak ki a város területén, akkor az is előfordulhat, hogy ideiglenesen hely szabadul
fel. Sok hely. Ez is része volt a háborúnak. – Ugyan eddig senki nem kérte számon
rajtunk az új bázis felderítéséről szóló jelentést, de el fog jönni a perc, amikor szükség
lesz rá. S akkorra készen kell lennünk vele…
Senki nem vitatkozott.
Hiszen valóban az új bázis miatt jöttek ide.
– Szólnunk kellene az Atyának, hogy a teherautók késni fognak néhány napot – jegyezte
meg Stanley, aki a csoport leghumánusabb tagjának bizonyult.
Lehman megrázta a fejét.
– Semmi értelme – válaszolta. – Látni fogja, hogy senki nem jött értük, hát vár egy
kicsit. Aki hajlandó szembenézni a realitásokkal, s nem egy felsőbb hatalomtól vár
minduntalan segítséget, az megértheti: egy kiborgok által megszállt területen néha
másként történnek a dolgok, ahogyan eltervezzük. Majd utólag megmagyarázzuk…
O'Keefe elgondolkozva nézett maga elé.
– Talán a szekta megérne még néhány órát…
Lehman összeráncolt homlokkal nézett társára. Kezdett nagyon elege lenni az Atyából és
Isten Kiválasztottaiból. Sokkalta fontosabb dolguk van, a társai pedig egyszerűen
képtelenek ezt felfogni. Bár ő volt a csoport parancsnoka, jobb szerette volna, ha a
többiek önként teszik egyelőre talonba a témát, s helyette arra koncentrálnak, ami
valóban fontos a számukra, s az ellenállás számára.
– Mire gondolsz? – kérdezte mégis.
– Azt már biztosan tudjuk, hogy valamit elhallgatnak előlünk – válaszolta Gerald O'Keefe.
– Némi sejtésünk is van, miért teszik, ám az igazságot egyikünk sem ismeri. A bázis
valóban fontos, ám úgy vélem, mielőtt a terület átfésülésére koncentrálnánk, nem ártana
körbeszimatolni egy kicsit a Kiválasztottak körül. Valami azt súgja, még sok bajunk lesz
velük, s mivel a jelentésben amúgy is ki kell térnünk a tervezett bázis helyén
megtelepedett esetleges csoportokra, úgy vélem, fordíthatunk a sorrenden. Először
tisztázzuk a szektával kapcsolatos problémákat, aztán jöjjön a régi metróalagút!
Lehman megvonta a vállát.
– Hajlandó vagyok még három órát rászánni a szektára – jelentette ki határozottan, s
hangjából érezni lehetett, hogy ez a legtöbb engedmény, amit hajlandó megadni. –
Hogyan képzeled a probléma megoldását?
O'Keefe elengedte a füle mellett az enyhén gúnyos hangot. Látta, hogy a
csoportparancsnok eleve úgy áll hozzá a dolgokhoz, mint aki azt szeretné, hogy bárcsak
szabadulna be egy osztagnyi T-700-as a szekta búvóhelyére, hogy egyszer s
mindenkorra megszabaduljanak tőlük.
S talán valóban ez lett volna a legjobb.
– Egyszer már felvetődött az ötlet, hogy talán érdemes lenne kihallgatni őket, megnézni,
mivel foglalkoznak, amikor nem vagyunk ott – válaszolta O'Keefe, pillanatnyi kétséget
sem hagyva a társaiban, hogy kit tart a csoportban a legalkalmasabbnak az ötlet
megvalósítására.
Reeves megrázta a fejét.
– Ha őrt állítottak, akkor nincs esélyed – jelentette ki Melissa Reeves, felidézve magában
a Kiválasztottak búvóhelyének nehézkes megközelítését. – A hely rendkívül biztonságos,
s elég egyetlen őr ahhoz, hogy kiszúrjon bárkit, aki megpróbál átkúszni az alagúton.
Lehman bólintott.
– Ráadásul van néhány kezdetleges riasztójuk, melyek akkor is figyelmeztetik a bent
lévőket, ha az őr esetleg elbambult volna.
– Ahogy leírtátok azt a helyet, nehezen tudom elhinni, hogy szellőzőnyílások nélkül
életben maradhatnak odalent – válaszolta homlokráncolva O'Keefe.
Carol Stanley felnyögött.
– A fenébe is, ez egyre cifrább! Nem hinném, hogy a rejtekhely fel lenne szerelve
Presgard-féle szétterítővel, akkor viszont miért nem találtak rájuk eddig a Terminátorok?
Hiszen azt állították, hogy már egy hete itt vannak. Jelenlétük régen szemet kellett volna
szúrni valamelyik kiborg járőrnek… Belegondolni is rossz, hogy mi lehet ennek az oka…
– Mindannyian veled tartunk! – szögezte le Jimmy Lehman, és jelentőségteljesen
megemelte a géppisztolyát. – Veszélyes vizekre eveztünk…

O'Keefe és Lehman csalhatatlan ösztönökkel találták meg a szellőzőnyílásokat, melyek a

szomszédos romos épület közelében rejtőzködtek. Első pillantásra inkább tűntek
aknatölcséreknek, melyeket félig ellepett a törmelék és a szemét, azonban amikor
O'Keefe lemászott az egyik aljára, kinyújtott kezével megérezte a langyos, állandó
levegőmozgást. Biztos volt benne, hogy ez a hely minden álcázása ellenére odafentről
egy gigászi hőfoltnak látszik.
Valóságos kiborg-csalogató.
Miért nem nyüzsög hát egy sem errefelé?
Odalentről halkan, de tisztán kivehetően beszélgetésfoszlányok szűrődtek fel idáig.
O'Keefe végighasalt a földön, s a fejét beledugva a sötét lyukba hallgatózni kezdett. Bár
kicsit nehezen tudta megérteni, miről is folyik a vita – igen, komoly összetűzés volt
éppen odalent, melyet az Atya és egy nő folytatott –, mivel az előzményeket nem
ismerte.
Percek teltek így el, aztán halk csattanás hallatszott, melyet még a közelben kuporgó
Lehman is tisztán hallott. Amikor O'Keefe felemelte a fejét, tekintetében vérszomj
tükröződött.
– Lemegyek, és kitaposom a belét annak a szemét állatnak!
A Fészekrakók csoportparancsnoka még sohasem látta ilyennek a társát.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Fémkrisztus – felelte fogait csikorgatva a másik férfi, miközben ösztönösen leellenőrizte
a fegyverét, mielőtt elindul beváltani az ígéretét. – Egy kibaszott Fémkrisztus-szektával
van dolgunk…
Lehman nem szólt egy szót sem, csupán ő is rápillantott a fegyverére, majd elindultak
vissza a társnőikhez, akik egy szomszédos romépület belsejében vártak rájuk.
– A csattanás? – kérdezte menet közben.
– Az egyik nő ki akart szállni… – válaszolta a másik férfi szikrázó tekintettel. – Azt
hiszem, az lehetett, akivel te is beszéltél. A próféta szóban beleegyezett ugyan a
távozásába, de szerintem ez csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmét, mert nem
sokkal ezután hallottuk a csattanást. Pisztoly lehetett, viszonylag kis kaliberű…
A nők cseppet sem lelkesedtek a bejelentésért.
– S most mi lesz? – kérdezte Stanley.
O'Keefe megvonta a vállát.
– Veszélyt jelentenek ránk nézve – válaszolta egyszerűen, s ebben minden benne volt.
– A gyerekek is?
A férfi nem válaszolt. Erre nem lehet mit válaszolni. Tartott tőle, hogy az igen lenne a
legmegfelelőbb, ugyanakkor a gyermekek az eljövendő nemzedék kulcsai voltak. O'Keefe
bízott benne, hogy még nem fertőződtek meg annyira a hamis eszméktől, hogy ne
lehetne jó harcosokat nevelni belőlük.
A Fémkrisztust imádó szekták nem voltak teljesen ismeretlenek előttük, igaz, már évek
óta nem hallottak egyről sem ezen a kontinensen. Európában persze mindmáig fel-
felbukkant néha egy-egy csoport, aki a Kibernetikus Urat, a Fémkrisztust vagy éppen a
Tökéletes Fémembert imádta, de ezek ritkán húzták tovább néhány hónapnál; a gerillák
tűzzel-vassal irtották őket, ha sikerült megtudni a rejtekhelyüket. Ezek a szekták ugyanis
nem elégedtek meg azzal, hogy csendben imádják az új istenséget, ahogyan ők
nevezték, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy mielőtt bekövetkezhessen
az evolúciós változás. Az ostobák abban hittek, ha az emberiség elveszti a háborút, azok,
akik hűségesnek és áldozatkésznek bizonyultak, elnyerik a jutalmukat, s belőlük is
kiborgok válhatnak, egy új faj tökéletes egyedei.
Persze ez csak álom volt.
Az emberek számára igazi rémálom.
A Gépek Elleni Háború nem arról szólt, hogy emberek harcoljanak emberek ellen. A
nukleáris csapásokat túlélt szerencsétleneknek így is nap mint nap meg kellett küzdeniük
a túlélésért, a Terminátorok állandó támadásairól nem is beszélve. Így amikor az első
Fémkrisztus-szekták felbukkantak – nevüket a legelső vallási közösségről kapták –, az
emberek egyszerűen nem tudtak mihez kezdeni velük. A módszer túl egyszerű volt
ahhoz, hogy hatékonyan védekezni lehessen ellene: a szektatagok egyenként bejutottak
valamelyik emberi kolóniára, úgy tettek, mintha nem ismernék egymást, majd kisebb
szabotázsakciókat hajtottak végre. Mivel nem voltak gépek, csak elborult agyú, fanatizált
emberek, ezért a kutyák nem tudták jelezni a veszélyt.
Aztán, amikor eljött a megfelelő pillanat, a fanatikus hívők megölték a kutyákat, s
megnyitották a kapukat a kiborgok előtt, akiket ők maguk csaltak oda. Persze jó
néhányan odavesztek az összecsapásokban, ha nem a gerillák végeztek velük, akkor a
kiborgok, akiknek akkor fogalma sem volt arról, hogy vannak humánok, akik nem
ellenük, hanem az oldalukon kívánnak harcolni.
Idővel persze a Skynet a beérkezett jelentések alapján tudomást szerzett a létezésükről,
s a megfelelő információgyűjtés után felvette a kapcsolatot az arra érdemesített
csoportokkal. Hogy ez pontosan miként zajlott le, csupán elképzelések vannak, mivel ha
valakiről kiderült, hogy a Fémkrisztus híve, az ritkán élt néhány percnél tovább; erről a
gerillák gondoskodtak.
S ahol még az Alfák sem tudtak eredményt felmutatni, a titkos fegyver – a megfelelően
agymosott szekták, akik komoly támogatást kaptak új istenüktől: jutalmat hűségükért és
elkötelezettségükért cserébe – mindig bevált. Számuk azonban az évek során gyorsan
csökkent, mivel hiányzott az utánpótlás, az emberek megtalálták a kapcsolatot az
ellenállással, s a csoport biztonságot, a túlélés lehetőségét nyújtotta számukra, így a
szekták ígérete gyorsan vesztett értékéből.
Úgy tűnt, valamennyien elpusztultak.
Ám most mégis felbukkant egy.
– S ha csak az Atyával végeznénk? – kérdezte Reeves közömbös hangon, mintha csak
arról beszélne, hogy milyen típusú lőszert tárazott be. Ebben a háborúban kevesen
vannak, akik néhány hónap alatt nem fásulnak bele. S bár egy embert nem könnyű
megölni – morális okokból –, a négy gerilla között egy sem akadt, aki ne húzta volna
meg habozás nélkül a ravaszt, ha a városban élő többi emberről lenne szó.
Ám a gyermekek… az egészen más kategória.
Ha szétlövöd egy Terminátor ostyaáramkörös processzorját, csupán egy halom értéktelen
ócskavas lesz belőle. Miért ne működne ez a szekta esetében is. Húzd ki a kígyó
méregfogás, s nem kell tartanod tőle.
– Nem tudjuk megcsinálni – jelentette ki szinte egyszerre a két férfi, de bizonytalannak
tűnt a hangjuk.
Stanley megrázta a fejét.
– Addig, amíg nem próbáltuk meg, ne állítsátok ilyen határozottan! – intette a társait. –
Nem lesz könnyű, de a lehetetlen más fogalmat takar.
– Meg aztán melyikőtök vállalná magára a gyermekeket? – tette hozzá Stanley. A háború
még inkább kihozta az anyai ösztönt a nőkből, s bár sokan akadtak közöttük, akiknek
méhe képtelen volt a fogantatásra, egy közösségen belül ritkán számított, ki kinek a
gyermeke.
Lehman lehajtotta a fejét.
– Rendben van. Megpróbáljuk. 29. Testvér testvér ellen
Los Angeles; 2029. február 10.

Az Atya dühöngött. Nem elég, hogy képtelenek felvenni a kapcsolatot Istennel, ráadásul
még az elégedetlenség is felütötte fejét a csoportjában. Az idegenek felbukkanása túl
váratlanul érte őket, hogysem felkészülhettek volna rá. Nem kellett volna engedélyeznem
a beszélgetést, morogta magában az idősödő férfi, noha tudta, hogy ezzel csak a
gyanakvásukat keltette volna fel. Mégis, megjelenésük károkat okozott, komoly károkat,
melyek rendbehozatala hosszú hónapokat fog igényelni. A renitenskedőket persze meg
kell büntetnie, ám manapság, amikor nehéz utánpótlást találni, minden báránynak meg
kell adni a második lehetőséget.
Florance azonban nem kapta meg.
Az Atya rögtön látta rajta, hogy nincs értelme prédikációknak, sem büntetésnek. Egy
sem lett volna elég hatásos, a fiatal nő túlságosan elszántnak tűnt, elhatározása azonban
– miszerint otthagyja a csoportot, mely hosszú hónapokon keresztül biztonságot és
túlélést nyújtott neki – az egész csoport jövőjére veszélyt jelenthetett volna. A rossz
példa ragadós, így az Atya megtette, amit tennie kellett.
A nő halála gyors volt és fájdalommentes.
Elég egyetlen golyó, ha tudja az ember, hova kell célozni. S az Atyának volt ideje
megtanulni, hiszen az Ítélet Napja előtt zsoldosként szolgált a világ több országában is.
Idegen eszmékért, más emberekért harcolt, s csupán egyetlen dolog foglalkoztatta: a
pénz.
Pontosabban a pénz és a túlélés.
Amikor megérkeztek Los Angelesbe – a csoportból egyedül az Atya és két helyettese
tudta pontosan, hol landolt velük a csapatszállító helikopter – még nem sejtette, hogy az
események váratlan fordulatot vesznek. Normális esetben nekik kellett volna
megtalálniuk a gerillákat, s nem fordítva. Valaki óvatlanul viselkedett a felszínen, s az
Atya sejtette is, hogy kicsoda. Ám minthogy akkor nem büntette meg, utólag már
értelmetlen volna: csak közvetlenül a hiba után szabad büntetni, különben a fenyítés
elveszti hatékonyságát, s nem megfelelő gondolatokat ébreszthet egyesekben.
Bár csoportja tagjai, még a legtöbb gyermek is engedelmeskedtek általában a
parancsainak, ezúttal egy kicsit más volt a helyzet, s az Atya tartott is a problémáktól.
Még nem volt elég ideje a felkészítésre, a kiesett tagokként befogadott „újoncok”
kondicionálása nem volt tökéletesnek mondható, s ezt a legjobban Florance Hewitt
bizonyítja. Halála bizonyos szempontból értelmetlen volt, másrészt viszont világossá tette
az életben maradottak számára, hogy mi jár annak, aki megtagadja a tanításokat.
Több időre lett volna szükségük.
Isten azonban ismét szent harcba hívta őket, így menniük kellett. Az Atya fejében
egyébként sem fordult meg, hogy ellentmondjon azoknak az utasításoknak, melyeket a
szobájában elhelyezett három tenyérnyi készülék közvetített neki, s mely mindig
világosan megmondta, mit kell tennie.
Nem csupán a jólét és a védelem miatt, amit Isten biztosított a számukra. Az Atya az
évek során valóban hinni kezdett a Fémkrisztusban, ahogyan néhányan a Skynetet
emlegették. Sok-sok órát töltött magányosan, amikor bőségesen nyílt alkalma az
elmélkedésre. Sajátságos életszemléletet alakított ki magának, melyben a racionalitás és
az irracionalitás elemei keveredtek; egyfajta új vallási irányzatot, mely a Skynetet
Krisztus utódjának tekintette, aki apja halála után megörökölte a Földet. Eretnek
gondolatok voltak ezek, ám kevesen élték túl az igazi papok közül a háborút ahhoz, hogy
ezért bárki is felelősségre vonhassa az Atyát.
Isten Kiválasztottainak sohasem voltak gondjaik a Terminátorokkal, amióta az úr
kiterjesztette feléjük oltalmazó karjait, egyetlen kiborg sem bukkant fel a közelükben.
Mintha tudnák, hogy merre járnak a Kiválasztottak.
S meglehet, ez valóban így is volt.
Az, hogy honnan és miként jutottak el hozzájuk azok a készletek, melyek lehetővé tették
számukra a túlélést, soha nem érdekelte az Atyát. Elfogadta, s bár tudat alatt sejtette,
hogy Isten a teremtményeit, a Terminátorokat használhatja fel erre a célra, nem törődött
vele. Szolgálataikért cserébe járt a jutalom.
Most azonban a küldetésre kell koncentrálnia.
Nyílt az ajtó, és két helyettese tért vissza. Csupán apró biccentésük árulta el, hogy
végeztek a rájuk kiszabott feladattal; Florance Hewitt tetemének eltüntetésével. Igazság
szerint az Atyának szólnia sem kellett, amikor a nő holtan a földre hanyatlott, két
hűséges társa előlépett a döbbenten bámulók közül, felnyalábolták a halottat, majd
kisiettek vele a folyosóra. Az Atya nyomban ezután imádkozni kezdett, hangosan és
erőszakosan, s senki nem akadt a csoportban, aki ne csatlakozott volna hozzá.
Ha keltett is visszatetszést Florance halála bárkiben, nem mutatta. Hogy ez az imának
vagy a félelemnek volt köszönhető, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte az Atyát.
– Az Úr új utat szabott ki számunkra, melyet végig kell járnunk! – Az ima szinte
észrevétlenül fordult át prédikációba. Az Atya mesterien értett az akarat nélküli csoportok
manipulálásához, szuggesztív hangja, gesztusai mind-mind azt sugallták a jelenlévők
számára, hogy amit tesznek, az fontos és elengedhetetlen. Nem csupán az ő számukra,
hanem az egész emberiségnek is. – Azért jöttünk ebbe a bűnös városba, hogy
megtisztítsuk a gonosztól, s visszavezessük az eltévelyedett bárányokat az igaz útra…

Jimmy Lehman nesztelenül ereszkedett alá a szellőzőnyílás falán. Minden centiméterért

meg kellett szenvednie, s bár a kiálló faldarabok, csövek és fémek alkalmasnak tűntek
arra, hogy megtartsák a súlyát, több alkalommal is előfordult, hogy a stabilnak tűnő
támaszték váratlanul megereszkedett, s a férfit csak remek reflexei mentették meg a
lezuhanástól. Itt azonban legalább a zseblámpáját használhatta, mely most az alkarjára
volt erősítve, szabadon hagyva a kezét a kapaszkodásra. Első ötletük az volt, hogy az
alagúton keresztül jutnak be a szekta rejtekhelyére, az azonban a második látogatásnál
kiderült, hogy csaknem lehetetlen feladat. Nem csupán a riasztókábelek miatt, hanem
mert sötétben lehetetlen nesztelenül végigmászni az alagúton. Ha pedig bárki felkattintja
a zseblámpáját, akkor a belső oldalon lapuló őr azonnal riaszthatja a társait.
O'Keefe amellett kardoskodott, hogy menjenek oda mind a négyen, s miközben látszólag
a csoport elszállításáról tárgyalnak, egy alkalmas pillanatban tegyék ártalmatlanná az
Atyát, s mindenkit, aki esetleg a segítségére próbál sietni. Ez valóban jó ötletnek tűnt,
azonban a lentről hallott lövés elbizonytalanította a gerillákat. Valami történt odalent,
ami esetleg mindent megváltoztatott. Valószínűnek tűnt, O'Keefe legalábbis meg mert
volna esküdni rá, hogy az Atya húzta meg a ravaszt: s ez komoly figyelmeztetés volt
rájuk nézve. A gerilla sok mindent megadott volna azért, ha a beszélgetést a legelejétől
hallja, mert úgy választ kapott volna a kérdéseire.
Talán ha belevágnak, sikerült volna.
Lehman azonban nem akart kockáztatni.
Ennek eredményeként az első tervet elvetették, s minthogy a szellőzőnyílások elég
szélesnek tűntek ahhoz, hogy egy felnőtt férfi is elférjen bennük, így ezt az útvonalat
választották. Lehman bízott benne, hogy a nyílás később nem fog összeszűkülni, de
addig, amíg nem próbálják ki, csak a szerencséjükre és a megérzésükre
hagyatkozhattak.
Nem volt könnyű lejutni, mivel kötél híján a falon kellett lemászniuk. O'Keefe és Lehman
azonban bízott önmagában, míg Stanley és Reeves azt a feladatot kapták, hogy
közelítsék meg az alagút felől a helyet, s amikor lövöldözést hallanak, jussanak be olyan
gyorsan, ahogy csak lehetséges, s így két tűz közé foghatják a szektát. Amennyiben az
Atya és közvetlen segítőtársai halála nem lenne elég, akkor komoly tűzharcra lehet
számítani.
Lehman lenézett.
Még néhány méter.
A szellőzőakna szerencsére sohasem szűkült össze annyira, hogy ne tudták volna
átpréselni a testüket a nyíláson. Igaz, néha valóságos cirkuszi mutatványokra
kényszerült a két férfi, aki egymástól mindössze három méternyire, mégis külön csőbe
mászott. Beszélgetni nem tudtak, bár egy hangos kiáltás valószínűleg áthallatszott volna
a másik csőbe. Azt azonban odalent is meghallhatják. Lehman így is tartott attól, hogy
valaki kiszúrja a kaparászást, a gyanús zajokat, s mielőtt még lejutnának, lőni fogják
őket.
Ebben az egérfogóban pedig védekezni sem lenne esélyük.
Szerencséjük volt.
O'Keefe néhány másodperccel hamarabb érhetett le, mert Lehman még javában
küszködte magát lefelé, amikor a másik férfi kaparászása abbamaradt. Amikor
mindketten lent voltak, felmérték, hova is kerültek tulajdonképpen.
A szellőzőaknák annak a négy helyiségből álló pincerendszernek a hátsó falánál
csatlakoztak be a helyiségbe, melyet pillanatnyilag a szekta tagjai laktak. A nyílásokat
rozsdás fémlapok fedték, s Lehman úgy becsülte, hogy egyetlen erőteljes rúgással el
tudná távolítani a magáét. Eddig, úgy tűnt, senki nem fedezte fel az érkezésüket, pedig a
hátsó helyiség nem volt üres; néhányan kezdetleges hálóhelyeiken üldögéltek, halkan
mormogva magukban – talán imádkoztak.
Nyilván megszokták már, hogy patkányok neszeznek a szellőzőaknában, ezért
különösebben nem zavartatták magukat.
A két férfi nem beszélt meg külön jelet a támadásra. Igazság szerint arra számítottak,
hogy látni fogják az Atyát, ám a szekta többi tagja megzavarhatta a támadást. Ám a
gerillák már megszokták, hogy rögtönözniük kell, s O'Keefe ráadásul titokban arra is
számított, hogy akadnak majd olyanok, akik melléjük állnak.
Ám a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy számítottak rá. Valahonnan a belső
helyiségek felől több, egymást követő lövés dördült, majd eszement sikoltozás, melybe
dulakodás hangjai vegyültek.
A két férfi szinte egyszerre cselekedett.
O'Keefe rúgása azonnal kiszakította a helyéről a rácsot, majd a férfi kiugrott a nyíláson.
Lehman egy kicsit késlekedett, mert az egyik csavar nem akart kiszakadni a falból, ám
végül ő is kijutott.
A szektatagok döbbenten meredtek rájuk, ám legalább annyira meglepődve próbáltak
figyelni a másik helyiség irányába is, ahonnan csattanások, káromkodások és sikoltozás
szűrődött át.
O'Keefe jelentőségteljesen megemelte a géppisztolyát a bent lévők felé, majd Lehmannal
a háta mögött gyors, elnyújtott léptekkel az ajtóhoz lépett, mely valójában csak egy
rozsdásodó fémdarab volt, bár funkcióját még mindig ellátta.
Újabb lövések dördültek.
Aztán váratlanul valaki feltépte az ajtót, majd egy asszony bukott be rajta egy véres kést
szorongatva. Néhány lépést tett előre, majd megbotlott, s elvágódott. Nem kelt fel többé.
A hátán gyorsan terjeszkedő vérfolt vált láthatóvá…
O'Keefe nem vesztegette az időt.
Két gyors lépéssel a szomszédos helyiségben termett, s igyekezett egyetlen pillantással
átfogni azt. A sarokban egy másik nő hevert, torkából sugárban patakzott a vér, s bár
még élt, látszott rajta, nem húzza sokáig.
Ketten térdepeltek mellette.
Egy nő, akinek eltorzult arcvonásai alapján lehetetlen volt eldönteni, hogy vajon a
vérszomj tette ilyenné, vagy a társa halála miatti elkeseredés. A másik alak egy
fémkeresztet próbált erőszakkal a haldokló szájához szorítani, ám az, bár alig volt
tudatánál, undorodva akart oldalra fordulni, ám a férfi megragadta a haját, és erősen
tartotta a fejét, így kényszerítve engedelmességre.
Jimmy Lehman csupán egyszer lőtt.
A keresztet szorongató férfi döbbenten meredt a falra, ahova kifröccsenő agyveleje
szeszélyes mintát rajzolt, aztán a haldoklóra hanyatlott. A mellette kuporgó, eltorzult
arcú nő vijjogva vetette magát a gerillákra, ám Lehman egy picit fordított a fegyver
csövén, s a nő meghalt, mielőtt veszélyes távolságba került volna.
Az Atya a szószék mellett hevert, s megkísérelte valamiképp csillapítani a vállából
patakzó vért. Ruháján hosszú vágás díszelgett, ám akárki is próbált végezni vele,
elvétette a döfést, s csupán megsebeznie sikerült. Az Atya háta mögött egyik segédje
kuporgott furcsa, természetellenes pózba dermedve, kitüremkedő belei bűzösen
lüktettek. Már halott volt.
Úgy tűnt; valamiféle belső lázadás történt.
Az asszonyok talán halott társnőjükért akartak bosszút állni, vagy csupán megelégelték
az Atya tanításait. Azonban kevesen voltak, s semmi szervezettség nem volt a
támadásukban.
Utólag elég nehéznek tűnt rekonstruálni a történteket, ám valószínűleg az egyik asszony
egyszerűen kést rántott elő a ruhája alól, s megkísérelte megölni az Atyát. A szúrás
félresikerült, de nem maradt ideje újabbra. Ám ez a támadás elég bátorságot adhatott
másoknak is…
Lázadás.
Igen, talán ez a legjobb szó rá.
Ám kudarcot vallott.
– Halála a ti lelketeken szárad!
Jimmy Lehman kicsit döbbenten fedezte fel, hogy az Atya beszél, ráadásul egyenesen
neki intézi a szavait.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem én voltam, ki meghúztam a ravaszt – válaszolta nyugodtan, majd az Atya felé
fordította az AK csövét. – De érted vállalom a felelősséget…
Mielőtt az Atya bármit is mondhatott volna, Lehman meghúzta a ravaszt. Ilyen
helyzetekben nincs szükség hosszas monológokra, magyarázkodásra, mert minden
másodperc veszélyt hordoz magában. A géppisztolyból kivágódó sorozat feltépte a
próféta mellkasát, vérző sebeket szakítva rajta. Azonnal meghalt, jóllehet, Lehmant nem
zavarta volna, ha szenved egy kicsit.
A felesleges kegyetlenkedésnek azonban nincs értelme. Ha ölni kell, akkor gyorsan és
lehetőleg fájdalommentesen.
Még azokat is, akik nem érdemelnék meg.
A folyosó irányából lövések hallatszottak.
Több, egymást követő sorozat, aztán egy kisebb robbanás, mely kísértetiesen
emlékeztetett egy DM51-es detonációjára.
Aztán egy szisszenés.
Egy kibaszott szisszenés!
Aki csak egyszer hallja a Westinghouse-ból kivágó tömény energia hangját, az egy életre
megjegyzi. A plazma hangja jellegzetes.
Talán túlságosan is.
Lehman a társára pillantott, majd kérdés nélkül rohanni kezdett a kijárat felé, ám nem
jutott el odáig. Az ajtó beszakadt, majd a nyílásban egy ismerős fémcsontváz jelent meg.
T-700-as Béta. Harctéri egység.
Jimmy Lehman az utolsó pillanatban vetődött oldalra, csupán méterek választották el a
kiborgtól. A Terminátor elengedett néhány lövést, melynek nyomán emberek
hanyatlottak a földre; többségüknek hiányzott valamelyik testrésze – a plazma
egyszerűen elpárologtatta azt.
O'Keefe egy rövid sorozatot engedett meg az egyik holttest mögött hasalva, majd oldalra
gördült, hogy elkerülje a szinte menetrendszerűen érkező plazmát, mely máris sötét
lyukat mart a betonba. Fedezék híján a gerilláknak nem sok esélye volt a túlélésre, ám
egyikük sem gondolkozott a végzeten.
Egy gránát jó szolgálatot tehetett volna, azonban a szűk helyen egyik gerilla sem merte
használni, mert bár a kiborgot hidegre tette volna, alighanem valamennyien cafatokra
szakadnak a detonáció során.
Odakintről ismét lövések dördültek.
Ezzel szinte egy időben Lehman hasra gördült, és lőni kezdte a kiborgot. A teljes
sorozatot beleengedte, ami lőszer még az AK-jában maradt, mivel tisztában volt vele, ha
most nem kapja el a Terminátort, akkor utána már úgysem lesz lehetősége.
A kiborg végez vele.
A lövések feltépték a Terminátor mellkasi páncélzatát, s abban a pillanatban, amikor a
processzor találatot kapott, a halálosztó megszűnt létezni. Ujjai azonban valósággal
hozzátapadtak a Westinghouse elsütőbillentyűjére, így a fegyver szinte folyamatos
sugárban okádta a plazmát, mely rövid időn belül átégette a szemközti falat, s
megsebezte az egyik mögötte lapuló férfit is.
Aztán a fegyver idegesítően sípolni kezdett.
Túlterhelés!
– Mindenki kifelé! Fel fog robbanni! – üvöltötte O'Keefe, és Lehmannal szinte egyszerre
ugorva fel, rohanni kezdett a másik helyiség felé. Ha a plazmavető felrobban, az felér
egy gránáttal idebent.
Másodperceken múlt a dolog.
Ha csak egy kicsit is késlekednek, meghalnak.
A Westinghouse nem sokkal azután robbant fel, hogy saját testi épségükkel alig törődve
bevetődtek a másik helyiségbe, s szinte nyomban a fal tövébe gördültek, hogy kívül
kerüljenek a szóráson.
A sípolás hirtelen abbamaradt, majd…
A robbanás a zárt térben felerősödött. Mint amikor a puskaport lefojtják. A koncentrált
energia ezer apró darabra robbantotta szét a Terminátort, a falak megrepedeztek, s a
helyiségben maradt emberek – akik túlságosan lebénultak ahhoz, hogysem
cselekedjenek – helyén csupán egy nedves, véres folt maradt.
Aztán csend lett.
Halotti csend.
Ám az eseményeknek még nem jött el a vége.
Az első helyiségből halk kaparászás hallatszott, jóllehet a robbanást elvileg senki nem
élhette túl.
Vagy mégis?
O'Keefe eszmélt elsőként. Bár fájt minden tagja, és apró, vörös karikák ugrándoztak a
szeme előtt, nagy nehezen talpra küszködte magát, s AK ját erősen szorítva lassan az
ajtónyíláshoz vonszolta magát, majd néhány mély lélegzetvétellel elűzve magától az
elméjére ereszkedett ködöt, belesett rajta.
Odabent kavargó porfelhő fogadta.
Szinte semmit nem lehetett látni.
Aztán ahogy a por lassan leülepedett, O'Keefe észrevette, hogy az egyik kiszakadt
faldarab lassan, de biztosan arrébb csúszik, centiméterről centiméterre, és egy véres kéz
bújik ki alóla. Egy kéz, melyről csaknem teljesen lehorzsolódott a bőr, és több helyen
fémujjak csillognak a véres hús alatt.
Egy átkozott Alfa!
A férfi nem foglalkozott azzal, hogy vajon ki fekszik a faldarab alatt. Kit érdekel? Tudta,
biztosan tudta, hogy egy kibaszott beszivárgó egységgel van dolga, mint ahogy azt is,
nem hibázhat. Egy Alfa simán túlél egy ilyen robbanást, s bár valószínűleg nem lesz egy
szemgyönyörködtető látvány, ez gyilkos képességeit semmivel sem csökkenti.
Gerald O'Keefe türelmet erőltetett magára.
Bár a legszívesebben azonnal meghúzta volna a ravaszt, kivárta, amíg az Alfa
nehézkesen letolja magáról a nehéz faldarabot, s csak akkor lőtt, amikor biztos volt
benne, egyik golyó sem fog kárba veszni.
Ilyen közelről egyszerűen nem hibázhatta el.
Aztán csend lett. 30. Az út véget ér
Los Angeles; 2029. február 10.

Melissa Reeves a földön térdepelt, s igyekezett minél kényelmesebben megtámasztani

társnője fejét. Stanley arca pocsékul nézett ki, mintha egy kiborg taposta volna meg. A
szája sarkából keskeny vércsík csordogált lefelé, ám Reeves hiába itatta fel újra és újra,
nem akadt abbamaradni.
Mindketten tudták, hogy meg fog halni.
Stanley fedezte fel a kiborgokat, s minthogy ő vágott neki elsőként az alagútnak,
kibukkanásakor a lövéseket is ő kapta. Reevesnek szerencséje volt, mert a kiborgok csak
a társnőjére koncentráltak, nem foglalkoztak azzal, hogy van-e mögötte valaki.
Aztán odabent is elszabadult a pokol, s a kiborgok nem törődtek tovább Stanley-vel,
hanem beprogramozott feladatuknak megfelelően az Atya segítségére siettek. Nem
sejthették, hogy ezúttal nem külső támadásról van szó, hanem – a szekta története
során először – lázadásról.
Reeves simán leszedte a második kiborgot, ezért társainak csupán eggyel kellett
megbirkóznia. Arra persze egyikük sem számított, hogy egy Alfa is akad a szektatagok
között – utólag elemezve az eseményeket nyilvánvalónak tűnt, hogy a Skynet sem bízott
meg teljesen az emberekben, ezért egy beszivárgó egységet telepített közéjük, akinek
nyilván az volt a feladata, hogy szükség esetén közbeavatkozzon.
Szerencsére nem volt rá ideje.
O'Keefe kuporodott oda Reeves mellé, és kérdőn a nőre pillantott, ám az lemondóan
megrázta a fejét, ügyelve rá, hogy Stanley lehetőleg semmit ne vegyen észre az
egészből.
– Mind megvagytok? – kérdezte halkan a sebesült, miközben erőlködve megpróbált
felülni, de Reeves határozottan visszanyomta, majd ismét letörölte a szájából szivárgó
vért.
O'Keefe bólintott.
– Úgy tűnik, az Atya és segítői halála elég volt ahhoz, hogy a szekta tagjai észhez
térjenek – válaszolta halkan. – Egy belső lázadásba csöppentünk bele, nyilván
látogatásaink köszönhetően akadtak néhányan, akik megkérdőjelezték az Atya tanításait.
Vannak, akik meghaltak, de a csoport több mint fele életben maradt. Azt hiszem, a
Főparancsnok délre fogja küldeni őket, ezek után aligha bízhatunk bármelyikünkben is.
– A gyerekek? – nyögte Stanley.
A férfi nagyot nyelt.
– Ketten meghaltak, de a többiek élnek… – válaszolta az igazságnak megfelelően. –
Vigyázni fogunk rájuk…
Carol Stanley megrándult.
– Azt hittem, én fogom hazakísérni őket…
O'Keefe megpróbált mosolyogni.
– Majd ha meggyógyultál – hazudta, de érezte, hogy szavai hamisan csengenek.
Stanley a férfira nézett, s igyekezett nem észrevenni O'Keefe könnyeit, melyet a férfi
meg sem próbált leplezni.
– Megcsináltuk, ez a legfontosabb. Mondtam, hogy adjunk egy esélyt nekik, nem igaz? –
Egy másodpercre lehunyta a szemét, arca elárulta, hogy komoly fájdalmai vannak,
jóllehet, Reeves már két kapszulát is a szájába erőltetett.
– Neked volt igazad. – Lehman az utolsó pillanatban érkezett, miután nyilvánvalóvá vált,
hogy a túlélőktől aligha kell tartaniuk.
Stanley elmosolyodott, arcára kiült az a békesség, melyet csak a haldoklókon láthat az
ember.
– Tudjátok, azt hittem, gyűlölöm ezt a világot… – mondta halkan, és a társainak egészen
közel kellett hajolniuk, hogy megértsék társnőjük utolsó szavait. – Most már tudom,
hogy ennek nem kell így lennie… Csak rajtunk múlik…
Elhallgatott, végleg és visszavonhatatlanul.
O'Keefe nagyot nyelt.
Ismét egy társ, aki eltávozott.
Lehman előrenyúlt, és lezárta Stanley szemét. Most, amikor szavakba kellett volna
öntenie az érzéseit, képtelen volt megszólalni. Csak annyit tudott biztosan, hogy Stanley
nélkül most egészen máshogy alakultak volna az események. Valószínűleg az életüket
köszönhetik neki, hiszen ha mindkét T-700-assal szembe kell nézniük odabenn, akkor
most ők feküdnének itt.
Nem tudott sírni. Ebben az istenverte háborúban elfelejtette, hogyan kell.
S ez volt a legrosszabb az egészben.