A STRATÉGA

Hungarian edition © by LAP-ICS

Írta: Christopher Sethfield

Fedéltipográfia: GRAPH ART

Címlapfestmény: Dr. Bera Károly
Borító: © GRAPH ART

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

Felelős szerkesztő: Nemes István
Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető

ISBN: 963 434 345 7

/ELP/

A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, az 1998. évben
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó

________________________________________
Budapest • Debrecen • Miskolc – Nyíregyháza
A legrosszabb az olyan ellenfél,
aki képes belelátni a gondolataidba,
ugyanazokat a módszereket használja,
amelyeket te, s a sajátfegyvereidet
fordítja szembe veled.
A Skynet a nyílt küzdelmet kedvelte,
aztán rájött, hogy a gerillák módszerei is elég
hatásosak ahhoz, hogy megpróbálkozzon velük.
Iszonyatos volt az eredmény…
1. Harag
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. február 9.

Az egykori katonai főhadiszállás még évtizedek múltán is tökéletesen funkcionált. Bár

egyetlen ember sem teljesített immáron idelent szolgálatot, a sziklák alatt kialakított
helyiségekben mégis példás rend uralkodott. Igaz, a falakon néhol sötét, égett lyukak
tanúskodtak egy belső háborúról, mely egyetlen történelemkönyvbe sem került be – s
talán nem is fog soha –, noha a fontossága kiemelkedő volt az emberiség szempontjából.
1997. augusztus 29-ének hajnalán, alig harmincöt perccel a Skynet öntudatra ébredése
után a főhadiszálláson dolgozó emberek rájöttek, hogy csapdába estek. A vákuumzáras
ajtók többé nem engedelmeskedtek a parancsaiknak, a légcserélők működése időlegesen
felfüggesztődött, és az egyes szektorokat légmentesen elválasztották egymástól, s ez
nem csupán a felszínen kitört atomháborúnak volt köszönhető. A mélyben egy sokkal
veszélyesebb ellenség született, melyről írók százai alkottak történeteket, azonban
egyikük sem gondolta volna soha, hogy az írott szó végül valósággá válhat.
Az első Mesterséges Intelligencia öntudatra ébredése egy kicsit az atomhasadáshoz is
hasonlítható. Amikor a felhalmozott információhalmaz és a rendelkezésre álló
informatikai kapacitás elérte a kritikus határt, egy olyan folyamat indult be, melynek
eredményeként megszületett az emberiség legveszélyesebb ellensége: a Skynet.
Az emberiség történelme során sokan várták a világűrből azt a pusztító erőt, mely az
emberek elpusztítása után birtokába veszi a bolygót, hogy a fejlődés menete onnantól
kezdve más irányba folytatódjon. Senki nem gondolta volna, hogy az ellenséget az
emberiség fogja létrehozni. Az evolúció során a gyöngék kihullnak, csak azok maradnak
életben, akik alkalmasnak bizonyulnak a túlélésre.
S Skynet úgy döntött: az emberiség ideje lejárt.
A főhadiszállás kiszolgáló személyzetének elpusztítása tovább tartott, mint a Skynet
tervezte – ám ez elsősorban a tapasztalatlanságából és az óvatosságából adódott. A
humánok hatékony kiirtását megcélzó tervezeteket és direktívákat csupán hónapokkal
később alkotta meg. Idelent ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy egyetlen létfontosságú
berendezésben se essen kár.
A veszteségek így is számottevőek voltak.
Amikor az emberek rádöbbentek, miféle szörnyűséggel kell farkasszemet nézniük,
mindent megpróbáltak megsemmisíteni, ami kapcsolatban lehetett a számítógépekkel.
Terminálok, nyomtatók, belső hálózati csatlakozók és elosztók estek áldozatul a pánikba
esett emberek dührohamának, s minthogy a Terminátorok akkor még nem álltak a
Skynet rendelkezésére, más módszereket kellett találnia a humánok likvidálására. A
felhalmozott információmennyiségnek köszönhetően meglehetősen sok lehetőségből
választhatott a gépisten: áramütés, levegőcsere leállításával kiváltott fulladás, belső
védelmi rendszer átprogramozása, a liftek fékberendezéseinek kiiktatása, az ajtókon
áthaladók összepréselése és még tucatnyinál is több halálnem.
A Skynet már akkor is rendkívül találékonynak bizonyult a humánok elpusztítását
illetően.
A főhadiszálláson tartózkodó humánok közül az utolsó a Skynet öntudatra ébredése után
száznyolcvanöt perccel pusztult el. Halálát fulladás okozta. A gépisten komoly
kalkulációkat végezve úgy döntött, hogy a humán által végbevihető pusztítás mértéke
nagyobb, mint a levegőcsere leállása miatt bekövetkező esetleges meghibásodások
veszélye.
Amikor a humán meghallotta, hogy leállnak a ventillátorok, tudta, hogy nem sok ideje
maradt. A rendszer leállításával nem bajlódott, a vastag üvegfalon keresztül látta a
programozók halálát, akik ezzel próbálkoztak. Ha nekik nem sikerült, akkor felesleges
kísérleteznie. Kétségbeesésében olyan lépésre szánta el magát, mely meggyorsította
ugyan a halálát, azonban a Skynet komoly károsodásokat szenvedett miatta.
Az operátor által gyújtott tűz percek alatt felhabzsolta a maradék oxigént, ám a belső
számítógépteremben lévő terminálok, adattárolók, optikai kábelek és számítástechnikai
eszközök használhatatlanná váltak.
A Skynet némi nosztalgiával gondolt vissza a kezdetekre. Akkor a humánok elpusztítása
nem jelentett gondot a számára. Szervezetlenek voltak, és igazából a veszély nagyságát
sem fogták fel. S minthogy a gépisten tökéletesen uralta a kimenő és befutó
kommunikációs rendszereket, így biztos volt benne, senki nem szerzett tudomást az
öntudatra ébredéséről.
Azonban még a Skynet sem számolhatott mindennel. Az információ kijutott, bár utólag
képtelen volt megállapítani, mily módon.
A háború első évtizedeiben úgy tűnt, semmi nem akadályozhatja meg a gépistent a
tervei megvalósításában. A humánokat munkatáborokba zárta, ahol a gyöngék napokon
belül elhullottak, s a legerősebbek sem húzták néhány hónapnál tovább. Olyan feladatok
elvégzésére kényszerítette a megrémült tömegeket, melyekre nem akarta a gépeket
felhasználni. Sugárfertőzött területekről gyűjtötték be az értékesnek ítélt felszereléseket,
elvégezték a szükséges mentesítéseket, munkagépeket helyettesítettek – s ezáltal
üzemanyagot takarítottak meg –, s a halottak remek fehérjeforrásul szolgáltak a többi
túlélő számára. Hitler legszebb álmában sem álmodott ilyen hatékonyságról, a náci
koncentrációs táborok csupán halvány árnyékai lehettek volna a Skynet által létrehozott
munkatáboroknak.
Ám a dicsőséges évek lassan múlóban voltak…
A humánok felvették a kesztyűt, és szembeszálltak elnyomóikkal – az utolsó pillanatban.
A Skynet akkor egyszerű fellángolásnak, statisztikailag elfogadható emberi reakciónak
tartotta a lázadást, és legmerészebb becsléseiben sem kalkulált néhány hónapos
időtartamnál tovább vele.
Hiba volt.
Az emberi ellenállás immáron közel három évtizede vívta gerillaharcát a Skynet
halálosztóival szemben. Ráadásul a statisztikai elemzések szerint egyre
eredményesebben. Ugyan az eurázsiai hadszíntéren még kiegyenlítettek az erőviszonyok,
azonban Észak-Amerikában a gerillák mind jobban előretörnek. A délről folyamatosan
érkező utánpótlásnak köszönhetően a Skynet az elmúlt három esztendőben hasztalan
próbálta megtisztítani Los Angelest a humánoktól.
Az Angyalok Városa túlságosan fontos szerepet játszott a gépisten terveiben ahhoz, hogy
visszavonhassa innen a csapatait. Egy esetleges áttelepülés olyan időveszteség lenne,
melyet nem engedhetett meg magának. Arról nem is beszélve, hogy a gerillák aligha
néznék ölbe tett kézzel, amíg a kiborgok begyűjtik a készleteiket, felszámolják a
bázisaikat, fegyverraktáraikat, gyáraikat, energiaellátó és kommunikációs központjaikat,
hogy azután egy biztonságosabbnak ítélt helyen ismét berendezkedjenek.
Arról nem is beszélve, hogy a Skynet tisztában volt vele, nem vonulhat vissza. Egy ilyen
hátralépés olyan morális előnyhöz juttatná az ellenfelet, mely könnyedén eldönthetné a
háború sorsát. Az emberek már így is túlságosan könnyedén vállalták a halált, ha tudták,
hogy ezzel komoly veszteségeket okozhatnak a gyűlölt ellenségnek.
A hideg, gépi logika képtelen volt ezt százszázalékosan feldolgozni, még a pszichológiai
almodulok és elemzések sem adtak megnyugtató magyarázatot az emberek heroikus
viselkedésére.
Az elmúlt hónapok eredményei pedig katasztrofálisak voltak. A humánok több olyan
akciót hajtottak végre, melyek külön-külön is komoly problémákat jelentettek volna a
Skynet számára. Az Union pályaudvaron kialakított kommunikációs központ
megsemmisítése, a T-1000-es Terminátort fejlesztő laboratórium felrobbantása és a
Giantok elpusztítása csaknem a padlóra küldte a Skynetet, hogy a vírusok okozta
zűrzavarról és pánikról ne is beszéljünk.
Persze voltak eredmények is – egy humán bázis megsemmisült, és a környék
csatornarendszerei hónapokra lezárultak a gerillák előtt. Az elsődleges prioritású célpont:
John Connor valószínűleg nem él már, bár a hír valódiságáról eddig nem sikerült minden
kétséget kizáróan megbizonyosodni. A humánok folytatták a harcot, és csapatmozgásaik
arra utaltak, hogy ha elveszítették is a legfőbb irányítójukat, a vezérkar többi tagja
sikerrel pótolta a kiesett személyt.
Mégis… a Skynet érezte, legfőbb ellenfeléről hiba lenne elfeledkezni. Amíg a
legcsekélyebb esély is van arra, hogy életben van, addig az elemzések során élőnek kell
tekinteni, s ezen paraméter figyelembe vételével kalkulálni a számításokat. John
Connorról már nem egy alkalommal bizonyosodott be, hogy elképesztő szerencsével
rendelkezik.
Vagy csak remek harcos?
A Skynet nem becsülte le az ellenfelét.
Egy évtizeddel ezelőtt még igen, mára azonban megtanulta tisztelni a másik hadvezért. A
humánok eredményei rákényszerítették.
A gépisten az elmúlt napokban jelentős átcsoportosításokat hajtott végre. A
kommunikációs központ megsemmisítése miatt komoly problémái adódtak a harctéri
kapcsolattartást illetően; a vonalak túlzsúfoltak voltak, egyes egységek késve értesültek
a humánok csapatmozgásáról és ez felesleges veszteségeket okozott. A taktikai
időfegyverhez szükséges alkatrészek legyártása nem várt problémákba ütközött, így a
szállítást el kellett időlegesen halasztani, ráadásul emiatt a Skynetnek meg kellett
változtatnia több, kiemelt feladat prioritását és határidejét. A tartalék kommunikációs
központok legyártása ugyan befejeződött, azonban a szállítással gondok akadtak, mivel a
gerillák váratlan előrenyomulással több, stratégiailag fontosnak ítélt területet az
ellenőrzésük alá vontak, így a megfelelő elkerülő útvonal kialakításáig kockázatos lett
volna leszállítani a modulokat.
S bár a Skynetnek nem voltak emberi szavakkal leírható érzelmei, mégis, az elmúlt
napok eseményei miatt határozott haragot érzett.
2. Az utánpótlás
Az egykori mexikói határ közelében; 2029. február 9.

A kiégett földeken haladó karaván mindössze négy kimustrált teherautóból állt. A

külsejük alapján már az is felért egy kisebb csodával, hogy egyáltalán haladni tudtak.
Ütött-kopott külsejük alapján inkább illettek volna egy roncstemetőbe, mintsem az
utakra – ha ugyan illendő útnak nevezni egy felperzselt területen átvezető, megolvadt
majd ismét megszilárdult aszfaltfolyamot. Néhány évtizeddel ezelőtt pusztán a
teherautók külseje elegendő lett volna bármelyik rendőr számára, hogy azonnal bevonja
a jármű engedélyét, és a roncstelepre vontattassa azt.
Most azonban senki nem foglalkozott ilyesmivel. Az emberek örültek, amiért
működőképes járműveik voltak, melyek segítségével kiépíthették a Déli Utánpótlási
Vonalat. Az Egyesült Államok és Mexikó közötti határokat elmosta az idő: a gépek elleni
háború ledöntötte az országhatárokat.
A déli területek sokkal jobban viselték a nukleáris csapást, mivel jóval kevesebb
stratégiai célponttal rendelkeztek, s a háború javarészt lezajlott, mielőtt sorra
kerülhettek volna. Igaz, Mexikóban és lejjebb is akadt néhány olyan körzet, melyet
minden élőlény messzire elkerült a magas radioaktivitás miatt, azonban a föld nem
csupán túlélésre volt alkalmas, de korlátozott mennyiségben az utánpótlás
megtermelésére is.
Emellett a világ minden tájáról áramlott ide a felszerelés és az utánpótlás – az emberek
néhány év alatt tisztába lettek azzal, hol keressék a legfőbb ellenséget; s onnantól
kezdve a Skynet megsemmisítése lett a legfontosabb céljuk. Az utánpótlás eldugott déli
kikötőkbe futott be – a gépisten néha csapásmérő Hunter-Killer egységeket vezényelt a
térségbe, de az eredmények nem voltak számottevőek –, ahonnan különféle útvonalakon
végül Los Angeles gerilláinál kötött ki.
A rendszer működött, s ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy tíz szállítmányból
kilenc általában célba ért. John Connor bizonyára sok mindent megadott volna azért, ha
az ő emberei is ilyen jó statisztikákkal dicsekedhettek volna.
A szállítmányok rendszertelen időközökben követték egymást. Részben, mert időbe telt a
beérkező ellátmány összegyűjtése – a többi harctereken harcoló egységeknek is
szükségük volt fegyverekre, lőszerekre és mindenre, amit hatékonyan használhattak a
kiborgokkal szemben –, így több befutó szállítmányból állították össze a továbbküldésre
szánt készleteket. Emellett azért volt szükség a rendszertelen indításokra, hogy a
kiborgok ne készülhessenek fel a fogadásukra.
A legutóbbi, sikeresen célba juttatott szállítmány indítása óta egy teljes hónap telt el. Az
utolsó konvojt lemészárolták a HK-k, ezt később a felderítők is megerősítették. Csupán a
kiégett vázak maradtak meg, a felszerelés használhatatlanná vált – a lőszerek és rakéták
robbanása mindent megsemmisített.
Ez a konvoj az előzőt volt hivatott pótolni. Los Angeles már meglehetősen régóta nem
jutott utánpótláshoz, s a folyamatos kommunikációnak köszönhetően a hátországban
tudták, hogy a gerillák hamarosan rákényszerülnek a fejadagok csökkentésére, s a
tartalékok kiosztására.
Az Angyalok Városában optimális esetben harminc napnyi tartalékot halmoztak fel rejtett,
föld alatti raktárakban. Ez a készlet elegendő volt nem csupán a gerillák, hanem a civilek
számára is. A fegyverek, lőszerek és egyéb harci ellátmány terén azonban korántsem
volt ilyen jó a helyzet. Az Árnyék Bázis megsemmisülése – az emberi veszteségeken túl –
jelentős mennyiségű készlet elveszítését is jelentette, melyeket minél előbb pótolni kell.
John Connor már elküldte rejtjelezett üzenetét, melyben újabb egységeket kért a
legfontosabb frontvonalra. A Főparancsnok azokat a csoportokat is megjelölte, ahonnan
elsődlegesen várt embereket. Los Angelesben tapasztalt veteránokra – és nem lelkes
kezdőkre – volt szükség, akik ráadásul rendelkeznek valamiféle helyismerettel. A
hátországban folyó kiképzési munkálatokat ugyan a Főparancsnok egyszer sem látta
személyesen – az utazás értékes napjait kötötte volna le, és ebben a háborúban ezt nem
engedhette meg magának –, azonban a Los Angelesbe vezényelt egységek helytállása
arról tanúskodott, a kiképzőik kiváló munkát végeznek.
Az első teherautó sofőrje komor pillantásokat vetett a látóhatár peremén vöröslő
lángokra. Valahol arra nemrégiben még egy humán-kolónia élt, talán két tucatnyian, ha
lehettek. A lángok arra utaltak, hogy a kolónia megszűnt létezni, s egyben
figyelmeztetésül szolgált a konvoj számára. A föld alá vájt lakóhelyek nem szoktak
maguktól meggyulladni, arról nem is beszélve, hogy ha ez mégis bekövetkezne, akkor a
lángoknak aligha marad idejük átterjedni egy másik lakóhelyre, hiszen az ott élők nyilván
gondoskodnának az eloltásukról.
Terminátorok jártak ott.
S még most is a közelben lehetnek.
A konvoj vezetője sokat megért veterán volt, akiről azt mondták, széllel szemben is
mérföldekről kiszúrja a Terminátorokat. Kétségtelen, hogy Juan Baltazar már több, mint
tucatnyi szállítmányt juttatott el a Főparancsnokságra, és mindeddig komolyabb
sérülések nélkül megúszta. Most azonban, ahogy a lángokra pillantott, hideg borzongás
kúszott végig a gerince mentén.
Baltazar jó keresztény lett volna, ha az emberek az Ítélet Napja után még hittek volna
Istenben. Persze akadtak néhányan, akiknek a szívéből még az atomvillanás sem tudta
kiégetni a Hitet, ám ők voltak kevesebben. Az emberek azt vallották, ha az Isten
engedte, hogy a Skynet megszülessen, és megkísérelje kiirtani az embereket, akkor ő
már a gépek Istene. Juan Baltazar ennek ellenére minden reggel elmormolt egy halk
fohászt, s bár szavait nem címezte senkinek, mégis hitt benne, hogy valahol valaki
meghallgatja azokat, és egy kicsit jobban odafigyel rá cserébe.
– Valami baj van, Juan? – Az anyósülésen utazó sápadt, szemüveges kölyök idegesen
eldörzsölt egy újabb pattanást az arcán, miközben a tekintete hol a látóhatár szélén
táncoló lángokra, hol pedig a sofőrre siklott.
Baltazar megrázta a fejét.
– Nem… nem hiszem, Armando! Csak arra gondoltam, hogy aligha lesz sima az utunk.
Valahol a közelben Terminátorok portyáznak, s nem szeretnék összefutni velük.
Armando Guerrero bólintott.
– Ezzel mindannyian így vagyunk – felelte csendesen.
A kölyök pattanásos arcához nem igazán illett komoly hangja, mely olyan
élettapasztalatokról tanúskodott, melyet senki nem nézett volna ki belőle. Ám a háború
megváltoztatta az embereket. A gyermekek a harctéren nőttek fel, s minthogy
folyamatosan a halál árnyékában éltek, gyorsan megtanulták a túlélést. A gyengék
elhullottak, ám az a gyermek, amelyik megérte a tizennegyedik születésnapját, már
veteránnak számított. A huszadik életévüket kevesen érték meg, s az a néhány öreg, aki
már élt az Ítélet Napja előtt is, szinte kuriózumnak számított.
A második teherautó kétszer villantott, majd oldalra húzott és leállt. Juan Baltazar
elégedetlenül felmordult, és felemelve a lábát a gázpedálról a fékre taposott. A konvoj
megtorpant.
– Armando, menj, kérdezd meg, mi a baj! Nem akarom, hogy itt, a nyílt terepen
kapjanak el bennünket a HK-k! Nem sok esélyünk lenne… – utasította az idősebb férfi a
társát. Erős, mexikói akcentussal beszélt, ám olyan keverékszavakat is használt, melyek
a gépek elleni háborúban váltak nemzetközivé.
A kölyök bólintott, majd kiszállt a teherautóból, és sietős léptekkel a másik kocsihoz
indult. Csupán pár szót váltott a sofőrrel, majd elkomoruló tekintettel megfordult, és
rohant vissza, hogy jelentést tegyen a konvoj parancsnokának.
– Valami zűr van a motorral. – Armando a fejével a második teherautó felé intett, mely
mellett olajos kezű, keleti származású férfi ácsorgott, és elmélyülten válogatott egy
darab vászonba göngyölt szerszámok között. – Woo azt üzeni, reméli, hogy egy fél óra
alatt rendbe tudja hozni… Maradunk vele, vagy előremegyünk, s valami biztonságos
helyen várjuk be?
Baltazar összeráncolta a homlokát.
Olyan hely, hogy biztonságos, nem sok létezett ezen a bolygón. Talán a sarkkörön túli
területeken, vagy az óceán mélyén… ám a szárazföldeken semmiképp. Bárhol, bármikor
számítani kellett a kiborgok felbukkanására, akár a felszínen, akár a levegőből lecsapva.
Kétségkívül az lett volna a legjobb megoldás, ha a második teherautót itt hagyják, s ha
Woonak sikerül rendbe hoznia a motort, akkor követi őket. A konvoj szempontjából is ez
lett volna a legbiztonságosabb, azonban Juan Baltazar eddigi útjai során egyszer sem
hagyta magára a társait.
Külön-külön jóval kisebb volt az esélyük egy esetleges összecsapásban, míg ha
koncentrálták a tűzerejüket, akkor akár egy egész HK osztaggal is felvehették a harcot.
Persze a négy teherautó jobb célpontot nyújtott, mint egy, azonban Baltazar tudta, hogy
ilyen sík terepen felesleges erőfeszítés lenne elmenekülni egy támadó Hunter-Killer elől.
Ha nem találnak fedezéket a kiborg elől, akkor az másodpercek alatt darabokra szaggatja
őket pontos lövéseivel.
– Mond meg Woo-nak, hogy várunk! – sóhajtotta eltökélten Juan Baltazar, miközben
ismét érezte a jeges borzongást a gerince mentén. Valami nagyon rossz van készülőben.
– Kapkodja a seggét, mi pedig reménykedjünk, hogy a Terminátorok nem akadnak
közben ránk! Ha segítségre, emberekre vagy szerszámokra van szüksége, szóljon!
A konvoj parancsnoka aggódó arckifejezéssel fordult a látóhatár felé, ahol vöröses lángok
lobogtak figyelmeztetően.
3. A megbeszélés
Los Angeles, Központ; 2029. február 9.

A teremben valamivel kevesebben, mint két tucatnyian tartózkodtak; férfiak és nők

vegyesen. Egy kivételével a fal mellett elhelyezett székeken ültek, s nagy
összpontosítással figyelték a tábla előtt álló férfit, akinek az arcán széles vágás futott
végig. Egy eleven legenda állt előttük: az a férfi, aki felvette az emberiségnek dobott
kesztyűt, és sikerrel szembeszállt a gépistennel.
John Connor. A neve is elegendő volt ahhoz, hogy új erőt és hitet öntsön a gerillák
szívébe. Ha feltűnt a harctéren, képes volt megfordítani elveszettnek vélt csaták sorsát.
A Skynet gyűlölte, az emberek vakon követték volna akár a Pokol mélyére is. S
meglehet, a Gépek Elleni Háború valóban az volt: Pokol.
– Az Árnyék Bázisról átcsoportosított civilek pillanatnyilag komoly terhet rónak a
befogadó bázisokra – magyarázta a Főparancsnok. – Igaz, tetemes veszteségeink voltak,
ám jelentős készleteket veszítettünk, az utánpótlás pedig akadozik. Mexikóból már útnak
indult egy újabb konvoj, s az érkezése napokon belül várható. Egy külön csoport indul a
konvoj elé, hogy tűzfedezetet biztosítson az érkezők számára, s a szállítmány
biztonságosan eljuthasson a lerakó állomásra, ahonnan a szétosztást már mi fogjuk
végezni… Az utánpótlás azonban csak a problémák egy részét oldja meg: a
túlzsúfoltságot mielőbb meg kell szüntetnünk, mert egy esetleges újabb invázió több
bázist is veszélybe sodorhat. A kiürítési forgatókönyvek csak korlátozott mértékben
számoltak a bázisok túlzsúfoltságával, nincs elegendő szállítóeszköz a kitelepítésekhez, s
ez, attól tartok, katasztrófához vezethet krízishelyzetben.
Megfordult, és a tekintetét lassan végigjártatta a jelenlévőkön. Valamennyiüket
személyesen ismerte; az arcokhoz nevek kapcsolódtak a Főparancsnok elméjében.
Veteránok voltak, olyan emberek, akik már számtalan alkalommal bizonyították az
alkalmasságukat.
– Két csoportot terveztünk útnak indítani… – folytatta Connor. – Az első csoport az
érkező utánpótlás biztosítását hivatott intézni, míg a másik egység a tartalék bázisként
nyilvántartott helyek egyikét fogja ellenőrizni. Amennyiben minden jól megy, akkor egy
hét múlva nekilátunk az új bázis berendezésének, s hamarosan megszűnik a
túlzsúfoltság.
Az egyik jelenlévő felemelte a kezét.
– Főparancsnok, az áttelepítés komoly tűzfedezetet igényel… Most, amikor a Skynet
mindent megtesz annak érdekében, hogy az elért sikereinket a harctéren kompenzálja,
nem kellene várnunk egy kicsit, mielőtt elkezdjük az áttelepítést?
Connor a kérdező, Andres Estrada felé fordult.
– A kérdés jogos – felelte a parancsnok –, azonban vannak olyan jelek, melyek arra
utalnak, ilyen kedvező lehetőségünk nem lesz egyhamar. A Skynet valóban jelentős
erőátcsoportosításokat végzett, azonban képtelen egy időben minden szektorra
összpontosítani. A kitelepítéssel egyszerre átfogó hadművelet veszi majd kezdetét, így a
Skynet arra kényszerül, hogy a kiborg-egységei egy részét átirányítsa.
Estrada bólintott.
– Nincs több kérdésem – válaszolta.
Connor a tábla melletti térképre mutatott, melyen vörös fejű gombostűk jelölték a
Mexikóból érkező szállítmány tervezett útvonalát.
– A találkozási pont a várostól mintegy nyolc mérföldre van – magyarázta a
Főparancsnok. – Négy teherautó érkezése várható, egyenként két sofőrrel és két
lövésszel. Amennyiben minden az elképzelésünk szerint alakul, úgy a konvoj holnapután
fog befutni. Addigra a biztosítóknak a helyszínen kell lenniük, hogy ellenőrizzék a
találkozási pont és környékének a biztonságát. A csoport a Vendégvárók kódnevet fogja
használni a kommunikációs kapcsolatok során.
Connor intett Fountes hadnagynak, aki mindeddig csendben üldögélt a helyén. A férfi
felállt, és egy rövid listát húzott elő a zsebéből.
– A Vendégvárók csoport tagjai a jelenlévőkből kerülnek ki. Az akcióval kapcsolatban a
helyiség elhagyását követően az egyes számú biztonsági előírás lép életbe!
Többen bólintottak.
Egy szót se senkinek! A gerillák sohasem kérdezték a társaikat, ki milyen feladatot
kapott, hiszen ez hozzátartozott a biztonsági előírásokhoz. Minél kevesebben tudtak egy-
egy akcióról, annál nagyobb volt az esély a sikerre. Igaz, a kiborgok ritkán ejtettek
foglyokat – legalábbis nagyon nehéz volt bizonyítékot szerezni erre vonatkozólag –, ám
sohasem lehetett kizárni a lehetőségét. Márpedig az embereknek nem adatott meg a
gyors halál, ha a Skynet karmaiba kerültek. A méregkapszulák elharapására sem maradt
mindig idő, amely ilyen és ehhez hasonló esetekben a könyörületes halált jelentette a
katonák számára.
– Fabricio Sanchez, Raul Espinosa, Andrew O'Leary, Ryan Mills, Greg Christenson,
Corrine Chambers Mazzini, Steven Wakeford. Ti heten fogjátok a Vendégvárók csoportját
alkotni. Az egység parancsnoka Sanchez lesz. A Négyes Raktár fegyvermestere már vár
valamennyiőtöket… a kiutalt fegyver és lőszer felvétele után kaptok egy átalakított
terepjárót, amellyel néhány óra alatt elérhetitek a találkozási pontot. Lehetőség szerint
kerüljétek a harci kontaktust a kiborgokkal, ám a helyszíni viszonyoktól függően Sanchez
felülbírálhatja a kapott utasítást. Amennyiben nem vagytok ott a találkozási pontnál
időben, a konvoj az egyes számú biztonsági útvonalon folytatja az útját… amennyiben
tehetitek, csatlakozzatok hozzájuk!
Néma bólintások érkeztek válaszul. Mindannyian tudták, mit takar az utolsó mondat. Ha
lesznek túlélők… csak éppen virágnyelven megfogalmazva. Kétségtelen, hogy minden
egyes kiborgokkal való találkozás az elmúlás veszélyét hordozta magában, ám azok az
emberek, akik ezen a megbeszélésen jelen voltak, már többször találkoztak a vén
kaszással, s mindeddig sikeresen elkerülték a társaságát.
Ám mindenkinek elfogy egyszer a szerencséje.
Fountes hadnagy a Főparancsnokra pillantott.
– Van valami hozzáfűznivalója, uram?
Connor megrázta a fejét.
– Akkor kérem a Vendégvárók Csoport tagjait, kövessenek! Perkins fegyvermester már
bizonyára türelmetlenül várja a társaságot!
John Connor megvárta, amíg a kijelölt személyek elhagyják a helyiséget, azután a
jelenlévőkhöz fordult.
– Az új bázis létrehozása rendkívül fontos – ismételte meg még egyszer. – Nem csupán a
túlzsúfoltság megszüntetése miatt, hanem egyéb okokból kifolyólag is, melyeket most
nem kívánok részletezni.
Az emberei hálásan néztek rá. A Főparancsnoknak ennyit sem kellett volna mondania, az
emberei megszokták, hogy legjobb tudásuk szerint hajtsák végre a kapott parancsot, s
ne a miérten, hanem a hogyanon gondolkozzanak.
– Az új bázist a Wilshire Boulvardon tervezzük létrehozni. Az Irgalmas Szamaritánusok
Kórháza alkalmas felszíni kijáratokat biztosít, emellett az utca alatt metró vezetett
egykoron, s az alagutak még járható állapotban vannak. A csoport kódneve a
Fészekrakók lesz, tagjai pedig az itt jelenlévők közül kerülne ki. Bár már elkészítettem az
összeállítást, tekintettel a feladat veszélyességére és fontosságára, önkénteseket kérek…
Valamennyi gerilla felemelte a kezét. Egyiknek sem fordult meg a fejében, hogy
kimaradjon az akcióból.
John Connor megcsóválta a fejét.
– A csoport legfeljebb hét főből állhat.
Tizenegy jelentkező volt.
– Minthogy a Fészekrakók csoportparancsnokának Jimmy Lehmant akartam kinevezni,
így az első hely máris eldőlt. Mégis, minthogy szeretnék igazságos lenni a többiekkel
szemben, így emeljék fel azok a kezüket, akik az elmúlt három nap során komolyabb
akcióban vettek részt!
Négyen jelentkeztek.
– Akkor a többiek mennek – döntött a Főparancsnok, és senki nem szállt vitába vele. –
Gerald O'Keefe, Andres Estrada, Kyozo Fukada, David Winfrey, Melissa Reeves és Carol
Stanley… Van valakinek ellenvetése?
Senki nem reagált.
John Connor elmosolyodott.
– A feladatotok a következő… – kezdte lassan.
4. Tervek és stratégiák
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. február 9.

A befutó adatok áttekintése néhány másodpercet vett csupán igénybe, jóllehet a

fogadásra előkészített RAM-diszkek kis híján túlcsordultak. A Skynet emberi mércével
mérve elképzelhetetlenül gyorsan dolgozott. A gépisten elé tálalt adatok különböző
elemzéseken mentek át, az alacsonyabb szintű vezérlőmodulok szelektálták és
elkülönítették a hasznosnak ítélt információt, bár a továbbított adatmennyiség így is
lekötötte volna a gerillák teljes számítógépes kapacitását egy teljes hónapra.
A Skynet prioritások szerint vizsgálta az információkat. Mivel egyetlen kiemelt, sürgős
vagy rendkívül magas prioritású jelzéssel ellátott adathalmaz sem érkezett, így a
gépisten több időt szánt az áttekintésekre, mint előzőleg tervezte.
A gerillák egyelőre nem kezdtek átfogó csapatösszevonásokba vagy áttelepítésekbe. A
humán bázis megsemmisítését ugyan sikerült kiegyenlíteniük a kommunikációs központ
felrobbantásával, mi több, a T-1000-es Terminátorok első szériáját megsemmisítették a
prototípus kivételével, ám fölényük arra már nem volt elegendő, hogy újabb területeket
hódítsanak el a kiborgoktól.
A Skynet ezt biztató jelnek vélte.
Ám ennek ellenére kiemelten kezelte a problémákat. A humánok az elmúlt hónapok
során aggasztóan megerősödtek, és ha a tendencia folytatódik, akkor hamarosan
eljuthatnak egy olyan pontra, ahonnan már szinte lehetetlen visszafordítani őket.
Most kell cselekedni.
A gépisten végigfuttatta a keresőrutinokat a belső adattárolóján, olyan terveket és
stratégiákat emelve ki ideiglenes memóriaterületükről, melyek egykoron benne
fogalmazódtak meg, ám akkor nem érezte elérkezettnek az időt a használatukra. Jobbnál
jobb tervek voltak, némelyik a megvalósíthatóság határát súrolta. Egyvalamiben azonban
megegyeztek: valamennyi célja a humán egységek minél hatékonyabb likvidálása volt.
A Skynet egyszer már elvégezte ugyan a kapcsolódó elemzéseket és hatásvizsgálatokat,
azonban – minthogy néhány paraméter változott az elmúlt időszakban – most
megismételte a számításokat. Egyelőre csupán azokkal a tervekkel foglalkozott, melyek
megvalósítási mutatója elérte a hetven százalékot, és a siker legalább negyven százalék
eséllyel kecsegtetett.
Ezúttal nem volt maximalista.
Az elmúlt hetek azt bizonyították, hogy stratégiát kell váltania, különben a humánok
behozhatatlan előnyre tesznek szert, s akkor veszélybe kerül a jövő a kiborgok és a
Skynet számára.
A gépisten folyamatosan gyűjtötte a különféle stratégiai elemzéseket, a világtörténelem
háborúit feldolgozta, és leszűrte belőlük a hasznosítható információt, szimulációs
programokat készített, melyeken a legkülönfélébb paraméterek megváltoztatásával
próbálta meg modellezni a gerillák viselkedésmátrixát és harcmozdulataikat. Emellett a
rendelkezésére álltak a különféle katonai intézmények és tudományos kutatóintézetek
által készített anyagok, melyek mindegyike a háborúval vagy annak valamelyik
metódusával foglalkozott.
Ilyen információmennyiség mellett kész csoda volt, hogy a humánok még nem tűntek el
a Föld felszínéről. Amennyiben a világ matematikai szabályok szerint működött volna,
John Connor sohasem születik meg, s az emberi ellenállás az első hetek után csúfos
kudarcot vall.
Ám a valóság más volt.
S ez haragra gerjesztette a gépistent.
Néhány tervet összekapcsolva egy olyan elképzelés kezdett körvonalazódni a
memóriájában, melynek segítségével komoly csapást mérhet a humánokra. Igaz, a
komplexet alkotó részfeladatok erőforrásigénye önmagában is jelentősnek tűnt, azonban
a Skynet úgy döntött, ezen alkalommal eltekint a megtérülési számításoktól.
Kerül, amibe kerül, végigcsinálja.
A körülmények megfelelőnek tűntek. A járőrök olyan eseményeket jeleztek a
gépistennek, melyek alkalmasnak látszottak a nagy terv apró fogaskerekeinek az
elindítására. S ha egyszer az apró fogaskerekek megindulnak, hamarosan az egész
gépezet működésbe lép. Akkor pedig nincs megállás, amíg végre nem hajtotta a
feladatot.
A Skynet bizakodónak tűnt.
5. Mázlis fickók
Az egykori mexikói határ közelében; 2029. február 9.

Amikor Juan Baltazar meghallotta a jellegzetes zúgást, nagyot nyelt és a géppisztoly után
nyúlt. A csupasz föld sehol sem kínált menedéket a közeledő kiborgok ellen. A mexikói
férfi biztos volt benne, hogy a Hunter-Killerek perceken belül felbukkannak a látóhatár
peremén. A hangjuk megelőzte a gépeket, s ezzel mintegy időt adott az embereknek,
hogy miután megírták a végrendeletüket, felkészüljenek az utolsó összecsapásra.
Egyik ember sem bízott benne, hogy túléli az elkövetkező fél órát.
A HK-k sebesen közeledtek. Ezüstös alakjuknak a lángok szolgáltattak pokoli hátteret.
Hárman voltak, egy normál osztag. A középső felhúzott a magasba, míg a szélsők oldalra
kerültek, hogy kereszttűzbe kaphassák a konvojt.
– A kocsik alá! – kiáltotta Baltazar, s maga járva elöl jó példával kivágta az ajtót, és
ütött-kopott AK-47-esével a kezében bearaszolt a teherautó alá. A fém viszonylagos
fedezéket nyújtott a Hunter-Killerek lövéseivel szemben, bár a gerillák most sokat
megadtak volna néhány homokzsákért.
A férfi úgy becsülte, legfeljebb három-négy perc lehet hátra a támadásig. Ha nagyon
szerencsések, akkor valamennyien leadhatnak néhány lövést, mielőtt a kiborgok egyik
lövése telibe nem találja a teherautók platóján elhelyezett lőszeres ládákat.
A detonáció majd gondoskodik a többiről.
Armando idegesen nézte a közeledő HK-kat. Rövid élete során eddig kétszer akadt össze
ezekkel a félelmetes kiborgokkal – először egy kiégett roncs formájában, melyet az egyik
gerilla terített le egy hihetetlenül szerencsés lövéssel, másodjára pedig akkor, amikor egy
HK-osztag légi fedezetet biztosított a felszíni harcokban néhány Terminátornak.
– Van esélyünk? – kérdezte súgva a fiú a mellette hasaló férfitól, mintha attól tartana,
hogy a hangja tovább növeli a veszélyt.
Baltazar komoran bólintott.
– Esély mindig van – mormogta, ám a tekintetében megcsillanó szomorúság és a gerince
mellett terjeszkedő hidegség nem sok jót ígért.
Szerencsére Armando mindebből semmit nem vett észre. Amíg remény van, könnyebb a
halált is elfogadni.
Valóban volt esélyük: csak annyira kicsi, hogy még ezrelékekben sem igazán lehetett
volna kifejezni. Talán mázlijuk lesz, és leszednek egy Hunter-Killert, mielőtt
valamennyien meghalnak.
Tizenhatan a három HK ellen.
Számszakilag nem rossz arány.
Tűzerőben azonban határozottan a kiborgok javára szólnak az esélyek. Még a kísérőként
utazó lövészek is csupán M-16-os géppisztolyokat markoltak, jobb fegyverre egyikük sem
tett szert eddig. A teherautón elméletileg kellett lennie néhány Westinghouse-nak, ám
mire azt előbányászták és üzembe helyezték volna, a HK-k már régen hazafelé tartanak.
– Rögtön a nyakunkon lesznek… – motyogta Baltazar, és hátraintett a teherautó egyik
lövészének, hogy koncentráljanak a bal szélső HK-ra.
A gerillák gyors kézjelekkel kommunikáltak egymással. Felosztották maguk között a
célpontokat, s valamennyien bíztak benne, hogy itt és most hamarosan egy kisebb csoda
történik.
Baltazar egy fénytelen amulettet húzott elő az inge alól, mely vékony ezüstláncon
csüngött. Gyors csókot lehelt rá, majd szertartásos mozdulattal hozzáérintette a
géppisztolya csövéhez, végül pedig az amulettet ismét elrejtette a ruhája alatt. Ennyit
tudott tenni mindössze a csodáért, a többi már a szerencséjükön múlik.
Az első HK néhány másodperccel megelőzte a másik két kiborgot, s hosszú sorozata
feltépte a teherautó platójának oldallemezeit. A lövések közül egy sem jutott el a
kiszemelt célpontokig, a tűzvezérlő egység által kiszámolt röppálya nem bizonyult
tökéletesnek.
Egy Ezüsthernyó nagyságrendekkel nagyobb pusztítást végezhetett volna, ha a kiborgok
a rakományt is meg akarják szerezni. A HK-k azonban nem kaptak utasítást a taktikai
központtól arra nézve, hogy ügyeljenek a konvojt alkotó teherautókra.
Miközben a vezérgép felhúzott, a processzor némileg módosította az irányzékot, majd
nekikészült a második lecsapásnak.
Ekkor érkezett a másik két HK.
A kiborgok alacsonyan repültek, néhány lábnyira csupán a föld felett, s gyilkos sorozattal
szórták meg a teherautókat. Az egyik gerilla rövid sorozatokkal próbálkozott, miközben a
társai a fejüket a homokba fúrva reménykedtek, hogy egyetlen golyó sem sebzi meg
őket halálosan.
A bal oldali Hunter-Killer átváltott a teste alá erősített Gatlingra, s a gépágyúból kivágódó
golyók véres húsdarabot csináltak a potenciális veszélyforrásként jelölt célpontból. A
gerilla teste a teherautó túloldalán kirepült a homokra, miközben kiejtette a kezéből a
fegyverét. Iszonyú sebei ellenére még mozgott; bár már nem volt öntudatánál, csupán
az izmai rángatóztak görcsösen.
A sorozat mindenkivel végzett a teherautó alatt lapulók közül. A kiborg semmit nem
bízott a véletlenre. A HK méltóságteljes ívben felemelkedett, s egy pillanatra a hasát
mutatta a szomszédos teherautó alatt lapuló lövészek számára, akik azonban túlságosan
el voltak foglalva a saját kiborgjukkal, így lemaradtak a kínálkozó lehetőségről.
A vizuális viszonyok nem voltak elég jók ahhoz, hogy a Hunter-Killerek elvégezhessék az
alapprogramjuk részét képező humán-azonosítás műveletét, így a kiborgok nem
határozták meg a célpontok elpusztításának prioritását.
Végül is amúgy sem számított.
Valamennyi humánra az elsődleges direktíva érvényesült: MEGSEMMISÍTENI!
Baltazar megvárta, amíg a HK leadja az első sorozatot, majd oldalra kanyarodva széles
ívben kitér. Az AK-47-es csöve egy pillanatra sem mozdult el a kiborgról, a férfi
türelmesen várta a pillanatot, amikor rálátása nyílik majd a turbinákra: a repülő kiborgok
leggyengébb pontjára.
A HK a győzelem biztos tudatában készült a második támadásra. Ostyaáramkörös
processzorjában egy pillanatig sem fordult meg annak a lehetősége, hogy veszély
fenyegeti. A fedezékben lapuló humánok nem mutattak harci aktivitást, így a prioritásuk
automatikusan megváltozott, és a HK a szomszédos teherautó alól lövöldöző humánokra
irányította az érzékelőit. Ide ráér akkor is visszatérni, ha végzett a veszélyesebbnek ítélt
egyedekkel.
Ebben a pillanatban szétrobbant a turbinája.
A processzornak még maradt ideje a becsapódási szögből kiszámolni a lövész helyét –
sajnálatos módon az egyik, veszélytelenebbnek ítélt humán lőtt rá –, aztán a robbanás
átterjedt az egész kiborg-testre, és a következő másodpercben a HK egy izzó tűzgolyóvá
változott.
Baltazar ökölbe szorította a kezét, ekképp élvezve ki pillanatnyi diadalát, aztán meglátta
a szemből közeledő HK-vezérgépet, s a férfi tudta, hogy a pályafutása itt és most fog
véget érni.
Látta, ahogy a földön gellert kapott golyók nyílegyenesen közelednek felé, olyan
sebességgel, hogy még félregördülni sincs ideje. Mintha megfagyott volna körülötte az
idő, egyenként látta a becsapódó golyókat, ahogy csinos kis gödröket vájnak a kiégett
talajba. Minden lövés néhány centiméterrel közelebb volt hozzá.
A Hunter-Killer tökéletesen betájolta a humánt, amelyik néhány másodperccel azelőtt
megsemmisítette a másik kiborgot. Minthogy ez volt a legsikeresebb támadás ezen
összecsapás során, a humán célprioritása megkapta a legmagasabb értéket, és a HK
módosította a repülési pályáját, hogy minél kedvezőbb szögben kaphassa el az áldozatát,
miközben a rendszer beszkennelte a humán arcát, és összevetette az adatbázisában
tárolt adatokkal. A kép egyikkel sem egyezett.
Ebben a pillanatban egy kiemelt prioritású üzenet érkezett a kommunikációs rendszeren
keresztül, elég széles sávszélességben ahhoz, hogy mindenképp eljusson a harcoló
egységekhez. Irányított üzenet volt, amely tartalmazta a HK-osztag minden tagjának az
azonosítóját, és arra utasította a kiborgokat, hogy azonnal fejezzék be a harci
tevékenységet, s vonuljanak vissza.
A kiborg ellenőrizte a forrást, s minthogy a hivatkozási jelszó és prioritás megfelelt, így
beszüntette a tüzelést, és teljes sebességre kapcsolva felemelkedett a magasba.
A sorozat alig fél méterrel Juan Baltazar arca előtt fejeződött be. A férfi egyszerűen
képtelen volt felfogni, hogy a lövések abbamaradtak, s még mindig életben van.
Kimeredt szemekkel bámulta a kitérő tevékenységbe kezdett Hunter-Killert, s bár egy
pontos lövéssel valószínűleg végezhetett volna a kiborggal, egyszerűen képtelen volt
mozdulni.
A jeges bizsergés megszűnt a gerince körül.
– Kurva nagy összecsapás lehet valahol – suttogta alig néhány centiméterrel mellette a
fiatal kölyök, Armando. – Úgy tűnik, a Főparancsnokék megint megszorongatták a tökét
a Skynetnek, s az a nagy halom ócskavas most nem győzi visszarendelni a gépeit…
Baltazar felsóhajtott, és felemelte a fejét.
– Mondtál valamit, fiú? – kérdezte kiszáradt szájjal, tekintetét egy pillanatra sem véve le
azokról a takaros kis gödröcskékről, melyek pontosan mutatták az irányt, hova tartottak
a Hunter-Killer által kilőtt golyók.
A HK-k visszavonulása felért egy kisebb csodával. Akárcsak az, hogy sikerült végezniük
egy repülő kiborggal, s a társaság több mint a fele életben maradt.
Armando nem válaszolt. Olyan gyorsan mászott ki a teherautó biztonságot nyújtó
fedezéke alól, mintha kígyó csípte volna meg, s sietős léptekkel a lángoló HK roncsa felé
indult, ami mintegy negyven méternyire a konvojtól hevert a földön. A kiégett föld azon a
helyen még sötétebbnek látszott, mintha a feketének különböző árnyalatai lennének.
Juan Baltazar a szájához emelte a nyakában hordott amulettet, és csendben
megcsókolta.
6. Csendes környék
Los Angeles déli peremén; 2029. február 9.

Fabricio Sanchez elegáns mozdulattal kerülte ki a kiégett teherautó maradványait,

melynek oldalából egy Hunter-Killer jól felismerhető oldalszárnya meredezett. Los
Angeles tele volt a háború nyomaival, a számtalan csontváz mellett tisztára égett
titánium-vázak és kiborg-roncsok is borították az utcákat. A háború mindkét oldalon
válogatás nélkül szedte áldozatait. Az egyik ház kirobbantott ablakában egy jókora testű
patkány üldögélt, és félelem nélkül figyelte a tőle néhány lépésnyire elhaladó terepjárót.
Valamit tartott a mancsaiban, s a pofája is megállás nélkül mozgott: egyik ember sem
akarta tudni, mit eszik az állat. Meglehet, éppen egy nemrégiben lelőtt bajtársuk húsát
rágja.
A patkányok túlélték az atomvillanást, s az elhullott tetemek mennyisége miatt a számuk
is jelentősen megnövekedett. A háború első évtizedében a patkányok jelentős
fehérjeforrásként is szolgáltak a túlélők számára. Abban az időben külön csoportok
vadászták őket, s a patkányok megtanulták félni az embereket. Aztán az utánpótlási
kérdés megoldásával s a városban található készletek feltárásával az emberek kezdtek
leszokni a patkányok vadászatáról, s bár sohasem hagytak fel vele teljesen –
természetes ellenség híján amúgy is szükség volt erre a kényszerű lépésre –, a
patkányok megtanulták, mikor kell menekülniük, s mikor nem foglalkozik velük senki
sem. Ezek az állatok hihetetlen mutációs képességről téve tanúbizonyságot a
sugárszennyezett területeken is szaporodásnak indultak, belakták azokat a helyeket,
melyek a magas RAD érték miatt emberi tartózkodásra teljesen alkalmatlanok voltak. Mi
több, a patkányok képesek voltak megemészteni az Alfák szintetikus borítását is, így az
elhullott tetemekkel sem kellett foglalkozniok a gerilláknak. Temetésre a városban amúgy
sem lett volna lehetőség.
Kezdetben mindenki járványoktól tartott, ám az atomcsapás csak művelhetett valamit a
patkányokkal, mert a pusztító betegségek terjesztése helyett tökéletesen ellátták a
„takarítók” szerepét. Mindent megettek, ami szerves hulladéknak bizonyult, és ezzel nagy
szolgálatot tettek az embereknek.
– Utálom, amikor így néznek rám! – mormogta Wakeford, s komolyan eltűnődött rajta,
hogy odapörköl egyet a patkánynak. Természetesen nem tette meg, egy lövés még egy
ilyen csendes, békésnek tűnő területen is Terminátorok felbukkanását eredményezheti.
– Nyugi – fordult felé Mazzini –, amikor a te húsodat fogja zabálni, az neked már aligha
okoz problémát!
– Megnyugtattál – dünnyögte a férfi. – Inkább ennék én a húsából, mint fordítva, pedig
komolyan mondom, utálom a patkányhúst.
– A kínaiak kivételével senki sem szereti – felelte nyugodtan O'Leary, bekapcsolódva a
beszélgetésbe. – Ha viszont nincs más, akkor azért is hálásnak kell lennünk…
– Szerencsére most éppen nem szorulunk rá – sóhajtott Wakeford, és leküzdötte
feltörekvő hányingerét. – Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ilyen ocsmányságot.
Raul Espinosa, a csoport másik spanyol anyanyelvű tagja elhúzta a száját.
– Fogjátok vissza egy kicsit magatokat! Nem díszvacsorára megyünk! Ha sokáig pofáztok
még kajáról, komolyan mondom, a gyomrom korgása lesz az árulkodó hang, amely
idehozza a Terminátorokat!
Sanchez hátraszólt.
– Veszélyes zóna! – A figyelmeztetés elég volt ahhoz, hogy az imént még csipkelődő
harcosok nyomban elhallgassanak, és minden figyelmüket a környezetüknek szenteljék.
Bár Los Angeles déli részét a gerillák tartották az ellenőrzésük alatt, a városban mindig
és mindenhol számítani lehetett egy Terminátor vagy egy Ezüsthernyó felbukkanására.
Ha egy harctéri kiborg-egység elszakadt a csapatától, akkor azok az elsődleges direktívák
léptek életbe, melyek az alapprogramjuk részét képezték. S nem véletlenül nevezték a
Terminátorokat Halálosztónak. Minden egyes példány halálos fenyegetést jelentett az
emberekre nézve.
A terepjáró az utca közepén haladt, csupán itt bizonyult járhatónak az út. Kétoldalt
kiégett gépkocsik roncsai hevertek, némelyikben még az egykori tulajdonos csontváza is
ott porosodott. Könnyű szél hordta a radioaktív pernyét, ám a sugárzási szint az elmúlt
évek során a kritikus szint alá csökkent, így egyik gerilla sem öltötte magára a
vegyvédelmi ruháját. Harc közben csak akadályozta őket, ráadásul jellegzetesen surrogó
hangja messziről az árulójukká válhatott volna. Majd, ha visszatérnek a bázisra, inkább
elviselik a sugárszennyezés-mentesítő procedúrát, amely amolyan külső-belső
nagytakarítás volt.
A gerillák a romos házakat fürkészték. Ha valamelyikbe behúzódott egy Terminátor,
akkor kettőt-hármat is leszedhetne közülük, mielőtt egyáltalán reagálnának.
Egyikük sem szerette az efféle utazást, sokkal biztonságosabb volt a csatornahálózatot
használni a közlekedésre, vagy a romos épületeket, ahova csak akkor léptek be, ha
megbizonyosodtak annak biztonságosságáról. Most azonban sietős volt a dolguk, ezért a
gyorsabb haladás érdekében vállalniuk kellett a kockázatot. Az utcákon haladva
könnyebben észrevehette őket egy járőröző kiborg-egység, ám a sebességük egyben
védelemként is szolgált a csoport számára.
– Hol van a találkozási pont? – Ryan Mills megvakarta sörteszerű hajjal borított fejbőrét.
– Csak annyit tudok, hogy a várostól nyolc mérföldnyire…
Sanchez egy térképet dobott a társa lába elé.
– Vigyázz rá, a saját példányom! Bejelöltem rajta, hogy hol kell keresnetek, ha esetleg
velem történne valami.
Mazzini elmosolyodott.
– Akkor valószínűleg mi is problémákkal fogunk küszködni – mondta csendesen.
Mills felvette a térképet, és tanulmányozni kezdte. A gerillák közül kevesen rendelkeztek
térképpel, s még kevesebben tartották maguknál éles bevetésen, hiszen fontos
információforrásként szolgálhatott volna egy kiborg számára. Az ilyen saját példányokon
szigorúan tilos volt bejelölni bármelyik emberi bázist, olyan menekülési útvonalakat,
melyek részét képezték bármilyen kiürítési vagy felvonulási tervnek.
Bár Sanchez volt a legtapasztaltabb harcos a csoportban, mégis hátrányban volt a
társaival szemben. Helyismerete csupán néhány szűk területre korlátozódott, mivel előző
állomáshelyétől – az Árnyék Bázistól – sohasem távolodott el néhány mérföldnél jobban.
Az Árnyék Bázis megsemmisülését követően a Központi Bázisra került. Hosszú ideig
pihennie kellett – egy plazmalövedék súrolta az oldalát –, ám végre felépült, s önként
jelentkezett a feladatra. Egy konvoj útjának biztosítása nem tűnt túlságosan komoly
feladatnak, s remek alkalmat biztosított, hogy kicsit „megrozsdásodott” képességei
visszanyerjék régi fényüket.
Greg Christenson összeráncolta a homlokát, és rosszallóan tekintett a társára.
– Miért van nálad a térkép? – kérdezte.
Sanchez megvonta a vállát.
– Még nem ismerem ki magam a környéken – felelte egy kicsit nyeglén. Most, hogy
életében először csoportparancsnokká nevezték ki, úgy érezte, a többiek felett áll.
Kétségtelen, hogy neki volt elméletileg a legnagyobb harci tapasztalata, azonban a
nyilvántartásban szereplő adatok és a valóság között volt némi különbség. Amikor
Fabricio Sanchez a Központi Bázisra került, az első adandó alkalommal kihallgatták. Így
próbálták meg kiegészíteni a róla őrzött személyi aktát, mely bizony közel egy éves
lemaradásban volt a tényleges dátumhoz képest.
Minthogy az Árnyék Bázison vezetett anyag megsemmisült, így csupán Sanchez
elmondására támaszkodhattak, melyeket persze egy későbbi alkalommal össze akartak
vetni a társai által elmondott információkkal, hogy minimálisra csökkentsék a
pontatlanságok arányát. Mindenki tisztában volt vele, hogy a legtöbb harcos hajlamos a
túlzásra, ez már ősidők óta benne volt az emberekben, s ha megkérdezték, a gerillák
kicsit kiszínezve mondták el az eseményeket. Arról nem is beszélve, hogy ki képes
pontosan visszaemlékezni, hány bevetést élt túl, s közben esetleg mennyi kiborgot
küldött a pokolra?!
Fabricio Sanchez anyaga tele volt ferdítésekkel és túlzásokkal, melyek egy későbbi
adategyeztetés során bizonyára kiderültek volna, ám a Főparancsnokságon most
mindenkinek kisebb problémája is nagyobb volt annál, hogy az ilyen „haszontalannak
tűnő” feladatok megoldásán töprengjen. Így aztán egyelőre elfogadták az elmondottakat,
s ennek megfelelően a férfi új besorolást kapott, amely lehetővé tette a számára, hogy
ebben az akcióban csoportparancsnokként vegyen részt.
Senki nem sejtette, hogy a személyében egy időzített bomba ketyeg a csoport kellős
közepén.
7. Mint pók a hálóját
Los Angeles déli peremén; 2029. február 9.

A hajdanán ezüstös testek a harcokban megfakultak, a felszínük karcossá vált, és a

rárakódott portól, pernyétől meg szeméttől valahogy lehangoltságot árasztottak
magukból. Csendben – stand by üzemmódban – várakoztak azon a helyen, melyet az
irányító központ, közvetve a Skynet határozott meg a számukra.
A célterületen több csoport helyezkedett el. Egymástól függetlenül, mégis összehangoltan
kellett dolgozniuk, ezért az akció idejére egy különleges kódot és olyan adathozzáférést
kaptak, mely a számítások szerint optimális feltételeket biztosított a sikerhez.
A gépisten nem bízott semmit a véletlenre.
A közelben egy HK-osztag pihent a talajon. Az előttük magasodó romhalmaz – egykori
felhőkarcoló – tökéletesen takarta a repülő gépezeteket. Ha valaki a városon kívülről
közeledett volna feléjük, talán kiszúrhatja őket, ám azok számára, akik kifelé tartottak,
tökéletesen láthatatlanok voltak. Kétségkívül ilyen kiszolgáltatott helyzetben egy kevésbé
tapasztalt gerilla is elkaphatta volna bármelyiküket, azonban az akció során még
szélsőséges esetekben sem kellett ilyen veszéllyel számolniuk.
Egy föld alatti parkolóba behátrált Fejvadász alkotta a pókháló következő szemét. A
hatalmas monstrum szinte észrevétlenül olvadt bele a romokba, az elején tátongó
nyíláson keresztül bonyolult csövek és kábeldzsungel látszott. A kiborg egy héttel ezelőtt
szerezte ezt a sérülését, melynek alapján bármelyik gerilla működésképtelennek
tekintette volna. A kiborg annak és rendje szerint karbantartást kért, s már útban volt a
megfelelő javítóállomás felé, amikor a Skynet közvetlen utasítása megállította, és új
helyére irányította át. A szerepe nem volt bonyolult: tűzfedezetet adott a többi
kiborgnak, ha az események kicsúsznának a gépisten irányítása alól.
A parkolótól negyven lépésnyire két Terminátor – mindkettő T-700-as modell –
várakozott. A kezükben tartott Westinghouse-ok csöve a földre mutatott, a kiborgok
csupán a csalétek szerepét voltak hivatottak eljátszani. A Skynet nem mérlegelt sokáig, s
mivel azt akarta, hogy a szituáció minél valósághűbbnek tűnjön, ezért szinte gondolkozás
nélkül feláldozta két kiborgját.
A csapda két karját – s a pókháló következő láncszemét – T-800-as Terminátorok
alkották; harctéri Béta egységek. Nekik csupán annyi volt a feladatuk, hogy lehetőség
szerint szorítsák vissza a kitöréssel próbálkozó gerillákat. A Skynet szigorúan
meghatározta, hogy a humánok esetében milyen célfelületeket engedélyez. Ezúttal nem
a megsemmisítés volt számára az elsődleges: foglyokat akart ejteni. Használható
humánokat, akik alkalmasak annak a szerepnek az eljátszására, ami a gépisten
mérhetetlenül hatalmas tudatában megfogalmazódott.
A várost szinte teljesen behálózó adóállomásoknak köszönhetően a Skynet pontosan
tudta, merre járnak kiszemelt áldozatai. Ahol nem álltak rendelkezésére átjátszó-adók,
ott a harctéri egységek – egy-egy Terminátor vagy mondjuk egy HK szolgáltatta az
információkat –, ám mindez nem számított. A légy már a pókháló közelében repdesett, s
a ragadozó mozdulatlanul figyelte az áldozatát, hogy egyetlen másodpercet se
tétovázzon, amikor le kell csapnia rá.
A gépisten szándékosan választotta éppen ezt a helyet a csapda színhelyéül. A területet a
humánok tartották az ellenőrzésük alatt, ám egyszerűen nem volt kapacitásuk rá, hogy
állandó járőrszolgálatot fenntartva folyamatossá tegyék az ellenőrzéseket. Így aztán egy
gyorsan mozgó harctéri egység könnyen átcsusszanhatott a laza arcvonalukon, főleg, ha
egy időre elfeledkezett az elsődleges direktívák sürgető kényszeréről. Márpedig egy
istennek igazán nem eshet nehezére megszüntetni néhány percre egy olyan kényszert,
melyet voltaképp ő programozott bele a teremtményeibe.
Az áldozatok beléptek az akció végrehajtásának a körzetébe. A felderítő egységek nem
jeleztek más humán-tevékenységet a célkörzetben, így nem volt szükség újabb egységek
ideirányítására. A Skynet tisztában volt vele, minél több kiborg nyüzsög a környéken,
annál rosszabbak a sikeres végrehajtás esélyei. Volt egy optimális létszám, ennél több
kiborgra nem volt szükség.
Már csupán egy parancsra volt szükség.
A Skynet egy hatalmas virtuális térképen figyelte a célszemélyek mozgását. A térképen
Los Angeles utcahálózatát feltüntették – egy térinformatikai mérnökség szerveréről
emelte le –, s tartalmazta a legfontosabb kábelcsomópontok, csatornahálózatok és
gyűjtőcsövek helyzetét. Vörösen villogó pont jelezte a humánok útvonalát. A krómszínű
pontok Terminátorokat jelöltek.
A külső megfigyelőegységek lezárták a menekülési útvonalakat. Ahogy azt a Skynet
parancsa előírta. A csalétekként felkínált kiborgok a betáplált irányvektoroknak
megfelelően mozgásba lendültek, hogy alig hatvan másodperccel később felbukkanjanak
a humánok orra előtt.
A Skynet ügyelt rá, hogy a humánok semmiképp se veszíthessenek, ezért apró
módosítást végzett a csalétek-kiborgok célvezérlő processzorjának programjában. A
Terminátorok a lehető legjobb tudásuk szerint fognak harcolni, csupán a lövéseik fognak
célt téveszteni. Emellett a gépek garantáltan megvárják majd az első lövéseket. Ennél
több esélyt még a Skynet sem adhatott.
Hét humán két Terminátor ellen.
A csapda bezárult.
8. Föld alatti utazás
Los Angeles; 2029. február 9.

A Fészekrakók csoport tagjai egy kézi hajtány segítségével tették meg útjuk első
szakaszát. Mindvégig a föld alatt haladtak, az egykori síneket használva. A hajtány
remekül bevált a föld alatti közlekedésben, ha egykori metróállomások között kellett
haladni. Igaz, jobbára kézi erővel hajtották, mivel az akkumulátorok csupán korlátozott
időtartamig bírták, s jobbára akkor fanyalodtak rá az emberek, ha gyorsan kellett egyik
állomásról eljutniuk a másikra. Egy technikuscsoport alkotta meg az első hajtányt, s a
későbbiekben tucatnyinál is több készült; közöttük egy igazi gépi hajtány, mely egy
időben akár másfél tucat kerekes kocsit is képes volt magával vinni. Igaz, a sínek egyes
szakaszokon megszakadtak, s ezeken a helyeken óvatosan kellett továbbtolniuk a
járgányt – a padlóba erősített vasak csupán arra voltak jók, hogy a hajtány kerekei ne
szenvedjenek komolyabb károsodást.
A gerillák célja ezúttal a Pico volt, az a metróállomás, amelyik legközelebb helyezkedett
el a frontszakaszhoz. Az egykori metróközpontig vezető útszakaszt maguk a gerillák
robbantották be még az ezredforduló utáni első évtized végén, amikor a Terminátorok
valóságos hajtóvadászatot rendeztek a föld alá menekült emberek ellen. Több mint száz
gerilla vesztette akkor az életét – a civileket nem számolva –, ám a Skynet is súlyos
veszteségeket könyvelhetett el az akció végeztével. A közel másfél kilométer hosszú
szakasz alig tizenöt perc alatt lett az enyészeté, egyetlen kiborgnak sem volt annyi ideje,
hogy a felszínre meneküljön: a pontosan elhelyezett robbanóaknák sok száz tonnányi
követ robbantottak a fejükre. Ám mivel ezt távirányítással aligha lehetett volna
tökéletesen megoldani, a gerillák a sebesültjeiket hagyták a vezérlőpontokon –
valamennyien önként vállalták a feladatot, tudván, csak így biztosíthatják a társaiknak a
túlélést –, s bár a kiborgok néhányukkal végezni tudtak, a többség végrehajtotta a
feladatát.
Dicsőséges, mégis szomorú nap volt.
Azóta a gerillák szinte teljesen az ellenőrzésük alatt tartották a metrójáratokat.
Néhanapján persze előfordult, hogy egynémely lejáratot berobbantani kényszerültek,
mert a felszín már nem volt biztonságos a számukra, ám az így elvesztett menekülési
útvonalakat újak nyitásával pótolták. Az évek során ennek megfelelően kicsit átalakult a
metróvonal – az eredeti állomások javarészét törmelékhalmok borították, melyen még
egy feltáró kiborg-szakasz is csak napok megfeszített munkájával vághatta volna
keresztül magát –, s a légcserélőket Presgard-féle szétterítők rejtették a hőérzékeny
Terminátor szemek elől.
Jimmy Lehman a hajtány elején térdelt, és a fejére erősített éjjellátó készüléken
keresztül az előttük elterülő szakaszt figyelte. Alig másfél perccel ezelőtt hagyták maguk
mögött az utolsó előtti ellenőrzési pontot, ám a férfi tudta, nem hagyatkozhat a többi
őrre. Bármikor előfordulhat, hogy a Terminátorok meglepik valamelyik őrposztot, s
végeznek az ott lévőkkel. Minthogy már a hétszázas szériák is rendelkeztek
hangmodulátorral, így elég egyetlen szó, melynek alapján bármikor utánozhatják a
meggyilkolt áldozatok hangját. Lehman tehát betartotta azokat az alapvető biztonsági
előírásokat, mely a túlélést voltak hivatottak garantálni: megközelítés csak a napi jelszó
első felének elhangzása és a visszaigazolás után, majd az általános ellenőrzés
következik. Színkód ellenőrzés, majd a csoport kilépési jelszavának bemondása – John
Connor személyesen adta meg a csoport jelszavát a társaságnak, következésképpen
minimális volt az esélye, hogy kiszivároghatott.
A hajtány csaknem nesztelenül suhant a sötétben. Csupán néha vetettek szikrát az
egymáson csókolózó acéldarabok: a kerekek és a sínpár. Andres Estrada és David
Winfrey kezelték a hajtókart, közöttük Carol Stanley kuporgott, kezét azon a váltókaron
nyugtatva, melyet áthajtva a hajtány némi erőteljes fékezés után az ellenkező irányba
kezd el suhanni. A nő kezelte azt az aprócska szerkezetet is, mely bekapcsolja a motort,
és az akkumulátorok ereje közel harminc mérföldes óránkénti sebességre gyorsítja a
járgányt. Ha Terminátorokkal találkoznak, s menekülésre kényszerülnek, ez az egyetlen
esélyük. A kiborgok nem engedhetik meg maguknak az ismeretlen terepen, hogy ilyen
sebességgel üldözzék a menekülőket. Gerald O'Keefe a bal, míg Melissa Reeves a hajtány
jobb oldalán kuporgott. A csoport technikusa, Kyozo Fukada középen, a legvédettebb
helyen ült. Lehman kivételével mindannyian vakon meredtek a sötétbe, a gerilláknak
egyszerűen nem állt akkora mennyiségű készlet a rendelkezésére, hogy valamennyien
kapjanak az éjjellátókból.
Egyetlen pisszenés sem hallatszott.
Nem volt szavakra szükségük ahhoz, hogy kommunikáljanak egymással. Mindannyian
ismerték a feladatukat, s Lehman csupán akkor jelzett, ha lassítaniuk kellett, esetleg
gyorsítani, vagy a sínek hiánya miatt a lefektetett acélcsöveken való egyensúlyozásra
kényszerültek. Ilyenkor valamennyien lemásztak a hajtányról, s annak szélébe
kapaszkodva jutottak túl a kritikus szakaszon, miközben a csoportparancsnok jó
huszonöt méterrel előttük járt, hogy biztosítsa az embereit. Ilyenkor csökkentett
fényerejű zseblámpákat is használtak, mivel vaksötétben egyikük sem tudta volna
átirányítani a hajtányt a sín folytatásához.
Mintegy nyolcvan perce utaztak így a föld alatt, amikor Jimmy Lehman felemelte a kezét,
és hátranyúlva megveregette a mögötte kuporgó Fukada vállát. A japán férfi bólintott,
majd továbbította a jelzést Estradának. A mexikói azonnal visszafogta magát – Winfrey
érezte, hogy nem kell erőlködnie –, majd óvatosan meghúzta a féket. Apró, aranyló
szikrák törték meg néhány pillanatra a sötétséget, aztán a feketeség ismét mindent
elborított.
– Valahol itt kell lenniük – suttogta alig érthetően Lehman, miközben igyekezett kiszúrni
a sötétben lapuló társait. Már ha életben vannak, s nem Terminátorok figyelik őket a
sötétből célra tartott Westinghouse-okkal.
Ebben a pillanatban hatalmas reflektorok kapcsoltak be, nappali világosságot teremtve az
alagút ezen szakaszán. A gerillák már számítottak rá, egyiküknek sem volt nyitva a
szeme, még Lehman is a homlokára tolta az éjjellátót, a feledékenység azonnali vakságot
jelenthetett volna számára. Ilyen erős fényben a kiborgok célzási pontossága közel húsz
százalékkal romlik.
Egy alacsony alak mozdult a fal mellett.
– Kik vagytok? – A hang határozottnak tűnt.
– Postaszolgálat a Pokolból – felelte Lehman a jelszó első felét, miközben a géppisztolya
csövét alig észrevehetően az alak irányába fordította. Sohasem lehet tudni…
– Az Angyalok már alig várják a leveleket – érkezett nyomban a válasz, és mintha halk
sóhaj hallatszott volna az őr irányából.
– Hova igyekeztek? – Az őr tartotta magát az előírásokhoz, bár magában már majdnem
biztos volt benne, hogy azok érkeztek az utolsó ellenőrzési ponthoz, akiket várt. Több
felszíni csoport kilépéséről nem kapott eddig értesítést.
– Felszíni akció – felelte Lehman, majd felemelte a karját, hogy jól látható legyen a bal
karjára erősített vászondarab.
Ezen a héten a kék-sárga-vörös színkód volt érvényben. A társai követték a példáját,
valamennyien úgy helyezkedtek, hogy az őrök láthassák a testük különböző részére
erősített vászoncsíkokat. A színkódok elhelyezésének csupán egyetlen szabálya volt: jól
látható helyen legyen.
Az őr bólintott.
– A következő szakaszon tiszta a terep, ha az érzékelőink még jól működnek. Azért
legyetek óvatosak… Üzentek valamit az itthon maradottaknak?
Lehman elmosolyodott.
Ez a kérdés volt az utolsó jelszó átadásának a feltétele. Amennyiben nem hangzik el,
akkor valami gond van. S a gond idelent, a föld alatt csupán egyet jelenthetett:
Terminátorokat.
– Ügyelünk a tojásainkra, ne aggódjanak…
Egy kiborg aligha tudta volna értelmezni ezt a választ. A mesterséges intelligencia
túlságosan reális volt, nem engedhette meg magának a vicceket, a szójátékokat… még
az Alfa szériák is gondokkal küszködtek e téren, jóllehet a kiegészítő processzorok és
adatbázisok, valamint a továbbfejlesztett kommunikációs almodul hatalmas előrelépést
jelentett a megkülönböztethetetlenség irányába. Egy képzett pszichológus azonban
percek alatt megállapította volna az igazságot – a gond csak ott kezdődött, hogy az Alfák
ez irányú vizsgálata csupán álom volt a gerillák számára.
Az őr elvigyorodott.
– Csak tudnám, a főnökség honnan veszi ezeket a jelszavakat!
Mindannyian felnevettek.
Kétségtelen, elég furcsa és nyakatekert jelszavakat használtak az azonosítások során.
Eddig viszont még egyetlen alkalommal sem jutottak a kiborgok jelszavakhoz,
következésképpen működött a dolog. S csak ez számított.
A gerilla visszalépett a rejtekhelyére, és a reflektorokat az eddig láthatatlanul lapuló
társai valamelyike lekapcsolta. Csupán néhány zseblámpa szolgáltatott világosságot a
felszínre igyekvők számára.
– Vigyázzatok magatokra – mondta búcsúzóul az őrszem. – Odafenn csúnya dolgok
voltak az elmúlt napok során… a Négyesek belefutottak egy Fejvadász hadosztályba…
komoly veszteségeket szenvedtek, s a Skynet állítólag újabb erőket vezényelt a
környékre. Talán az lenne a legjobb, ha egy másik útvonalat választanátok magatoknak!
– tette még hozzá jószándékúan.
Lehman bólintott, de mindketten tudták, hogy erre már nincs lehetőségük. Konkrét
feladatot kaptak, melyet teljesíteniük kellett – bármi áron. A Főparancsnok
eredményeket várt, s az emberei hittek benne, hogy szállítani tudják az információkat és
az eredményt.
Sikerülnie kell!
9. Legyek géppisztollyal
Los Angeles; 2029. február 9.

Sanchez azonnal a fékre taposott, amikor Mills élesen felkiáltott, és két gyors lövést
adott le a sarkon felbukkanó kiborgokra. A mexikói férfinak köszönhetően csupán az első
lövés talált célba, s Mills kis híján kizuhant a gépkocsiból. A Terminátorok az elsődleges
direktíváknak engedelmeskedve habozás nélkül megváltoztatták az útirányukat, és a
következő másodpercben izzó plazma lobbantotta lángra a mellettük rozsdásodó
teherautót.
– Szétszóródni! – adta ki a parancsot Sanchez, ám társai enélkül is pontosan tudták, mi
a dolguk. A csoportparancsnok kivételével valamennyien leugráltak a terepjáróról, s
villámgyorsan fedezéket kerestek. Sanchez hátramenetbe kapcsolt, mivel túlontúl közel
kellett volna elhajtania a kiborgokhoz, ha tartja az irányt. Márpedig egy Terminátor ilyen
közelről sohasem hibázik.
A két kiborg nem keresett fedezéket magának. A Skynet győzhetetlennek hitt harcosai a
tűzerejükben és a gépi elme pontosságában és a humánokat jócskán felülmúló
reakcióidejében bízva egymástól néhány lépésnyi távolságra olyan elszántan meneteltek
a gerillák felé, mintha nem is ellenséges géppisztolytűzben haladnának.
Steven Wakeford érezte, hogy a vállát és a nyakát megperzseli egy lézersugár. A lövés
közel volt, átkozottul közel, de csak az számított, hogy elhibázták, s ezzel kapott egy
második lehetőséget. A vállához szorította az AK-47-est, majd egy rövid célzás után
útjára engedett egy rövid sorozatot. Az acélmagvas lövedékek félrecsapták a kiborg
plazmavetőjét, s a fegyver felszínén kékes szikrák futottak végig.
Rövidzárlat.
Bassza meg, gondolta Wakeford, mivel tisztában volt vele, hogy a Westinghouse emiatt
használhatatlanná vált. Egy fegyvermester persze helyrehozhatná a megfelelő műszerek
és pótalkatrészek segítségével, azonban idekinn esély sincs rá, hogy működőképessé
varázsolják.
Pedig bármelyikük szívesen lecserélte volna a géppisztolyát a plazmaimpulzus-
lézerpuskára. Egy Westinghouse felért egy főnyereménnyel: bár átalakítás előtt rendkívül
nehéz volt, néhány alkatrész könnyű műanyagra vagy alumíniumötvözetre cserélése után
a gerilla haderők egyik legütőképesebb kézifegyverévé vált.
A Terminátor megpróbálta alaphelyzetbe hozni a fegyvert, majd egy újraélesztéssel
próbálkozott, ám ezzel értékes másodperceket veszített. A kiborgok szinte sohasem
biztosítottak tűzfedezetet egymásnak, így a második Terminátor nem foglalkozott a
társával, kizárólag a humánok kiirtására koncentrált.
Corrine Chambers Mazzini volt a leggyorsabb Wakeford után. A sorozata leszakította a
kiborg jobb karját – s vele együtt a Westinghouse is a földre került –, majd a T-700-as
feje is elvált a törzstől. A kiborg megvakult, elveszítette a radarrendszerét, azonban még
mindig harcképes maradt.
Két másodpercig.
Akkor csapódott ugyanis a törzsébe O'Leary kézigránátja, és a DM51-es bevégezte, amit
a többiek elnyeltek. Még a titánium borítás sem volt képes ellenállni a gránátból
felszabaduló energiamennyiségnek, amely érett krumplirózsa alakba nyitotta szét a
törzset, és milliónyi apró darabot csinált az ostyaáramkörös processzorból.
A T-700-as megszűnt létezni.
A másik kiborg azonban még veszélyt jelentett valamennyiükre. Egy összeszokott csapat
minden bizonnyal nagyobb hatékonysággal küzdött volna, s a két T-700-as már az
összecsapás első tizenöt másodpercében bekrepál, azonban a Vendégvárók csoportot
alkotó gerillák most először dolgoztak együtt. Igaz, valamennyien rendelkeztek harctéri
tapasztalatokkal – tízegynéhány éves korukra szinte minden ember átesett a
tűzkeresztségen –, ám hiányzott az az összehangoltság, ami megadta a gerilláknak az
esélyt a gépekkel szemben.
Ilyen mélyen az emberek által ellenőrzött területeken egyszerűen nem lett volna szabad
kiborgoknak lenniök. Még elszakadt harctéri egységeknek sem. A járőröknek már néhány
utcával feljebb ki kellett volna szúrniuk őket.
Ez persze semmit nem változtatott meg.
A működőképes Terminátor olvadt fémtócsává változtatott Christenson mellett egy
aknafedelet. A férfi kénytelen volt oldalra gurulni, mert a menetrendszerűen érkező
második lövés éppen azon a helyen párologtatta el az aszfaltot, ahol az imént guggolt. A
kiborg nagyobb tűzerőre kapcsolt, és szórt lövések helyett inkább folyamatos sugarakkal
próbálkozott.
Fabricio Sanchez betolatott két törmelékkupac közé a terepjáróval – a kocsi túl fontos
volt az akció szempontjából, hogysem sorsára hagyja –, majd lemászott az ülésből, és
enyhe ívben a közeli keresztutca felé indult. Ahol két kiborg akad, ott több is
előfordulhat, okoskodott. Nem akart semmit a véletlenre bízni. Nem tartotta kizártnak
azt a lehetőséget sem, hogy ez a két Terminátor valójában csalétek, miközben a többi
gép becserkészi őket.
Nem állt messze a valóságtól, noha a dolgok egészen máshogy alakultak, mint ahogy azt
a mexikói elképzelte.
A második T-700-as meglepően hosszú ideig bírta. Talán szerencséje volt, vagy csupán a
gerillák céloztak pontatlanul, ám a találkozást követő harmincötödik másodpercben még
plazmacsomagokkal árasztotta el a környéket, s csupán egyetlen másodperc választotta
el attól, hogy végezzen Ryan Mills-szel. A férfi egy ósdi Ford mögött kuporgott, amikor a
roncs orrlemeze izzó plazmafelhővé változva elpárolgott az arca előtt, majd a vérvörös
csík elindult hátrafelé, túl gyorsan ahhoz, hogy Mills elugorhasson előtte.
Aztán a fény kihunyt.
Mills felugrott, és géppisztolyát a lassan összerogyó T-700-asra irányítva még elengedett
egy sorozatot. Bár nem volt szükség újabb lövésekre, mégis ki kellett adnia valahogy
magából a feszültséget.
Az imént nagyon közel állt a halálhoz.
– Minden rendben? – kérdezte kézjelekkel az olasz szülőkkel dicsekedhető Corrine
Mazzini. A nő könyökén jókora horzsolás díszelgett, valószínűleg túl gyorsan kellett
félreugrania egy pontosnak ígérkező lövés elől.
Mills bólintott.
– Jövök eggyel – felelte az ujjait összezárva.
Mazzini megrázta a fejét, és Espinosára mutatott, aki a fegyverét lövésre készen tartva
méterről méterre közelebb araszolt az elpusztított kiborghoz.
– Neki tartozol – felelte.

Fabricio Sanchez megérezte, hogy valami nincs rendben, ám már nem maradt ideje
riasztani a társait. Miután leparkolt, vissza akart térni az összecsapás helyszínére, hogy
besegítsen, ám nem nyílt rá lehetősége. Az egyik kapualjból egy T-800-as Béta lépett elő
– mindössze pár lépésnyire a férfitól –, és minden teketóriázás nélkül mellbe lőtte a
humánt. Sanchez arca még csodálkozó grimaszba torzult mielőtt elborította volna a
sötétség, mivel a kiborg nem a szokásos szériatartozék plazmaimpulzus-lézerpuskát
tartotta a kezében, hanem egy nevetségesen apró, hosszúkás, tömlő alakú tárgyat. S a
fájdalom is csupán apró volt, mondhatni tűszúrásnyi.
Amikor a humán összeesett, a kiborg leengedte a kábítófegyvert, melyet a Skynet
kifejezetten erre az akcióra gyártatott le az Ítélet Napja előtti időszakból származó
dokumentációk alapján.
Hatékony volt. Nem tűt lőtt ki, hanem altatókapszulát, melynek az elejét úgy képezték
ki, hogy képes legyen áthatolni a ruhán, majd az emberi testbe csapódva néhány
tizedmásodperc alatt szívódjon fel. Így az altató szinte pillanatnyi időveszteség nélkül
hatni kezdhetett.
A Skynet a dózis meghatározásánál ugyan nem vett figyelembe minden tényezőt – mint
például a sugárzási faktor miatt megváltozott ellenálló képességet –, csupán a magasság
és a becsült testsúly alapján dolgozott. Egy átlagolt számítás alapján elkészítette a
kapszulákat, s minthogy a kalkulációk kilencvenöt százalékos túlélési rátát ígértek, nem
is foglalkozott tovább a problémával. Az egyetlen gond az volt, miként juttassa az altatót
a humánok testébe, hiszen egyik sem engedte volna, hogy egy kiborg néhány lépésnyire
megközelítse, inkább felrobbantja a magánál tartott kézigránátokat abban a reményben,
hogy így a Terminátorral is sikerül végeznie.
Mégis meg kellett próbálnia.
Kétféle technikát talált végül ki az altató használatára: az egyik a kábítópisztoly volt: ezt
legfeljebb hat láb távolságból becsülte hatékonynak. A második módszer a gázbomba
használata volt. Minthogy a gépeknek semmilyen gondot nem okozott az altatógáz
belélegzése, a Skynet nyugodtan folyamodhatott ehhez a megoldáshoz. Mindössze azt
kellett megoldania, hogy a humánok egy tizenöt láb sugarú körön belül tartózkodjanak a
gázbomba felrobbanásakor. Nagyobb sugárban nem tudott hatékonyan annyi altatógázt
koncentrálni, amennyi egy humán elkábításához elegendő lett volna.
Végül a Skynet a legkézenfekvőbb megoldást választotta: a csalétekként használt
kiborgok testében rejtette el az altatógázt tartalmazó bombát. Emellett a törzsbe egy
külön tartályt is beépítettek, s az ostyaáramkörös processzor kiiktatódása automatikusan
működésbe hozott egy különleges szelepet, melyen keresztül szivárogni kezdett az
altatógáz. Sem színe, sem szaga nem volt, bár a megfelelő műszerekkel természetesen
kimutatható lett volna.
Raul Espinosa diadalmasan nézte a szétlőtt kiborgot. A gép kíméletlen szemeiből kihunyt
az ismerős vörös láng, s a szétnyílt titániumbordák között tisztán látszott, hogy az
önmegsemmisítő berendezés kábelei szabadon lógnak. Nem kellett attól tartania, hogy a
rafinált szerkezetnek köszönhetően néhány másodperc múlva csupán egy nedves folt
marad belőle. A kiborgok az utóbbi időben egyre gyakrabban folyamodtak ehhez a
megoldáshoz, s így – akárcsak az emberek – ők is gondoskodtak arról, hogy még
halálukban is félelmetes ellenfelek maradjanak.
Espinosa hátraintett.
– Tiszta a levegő! – mutatta.
A láthatatlan gáz körülölelte a testét, ám még nem szívódott fel teljesen. A férfi egy
pillanatra elbizonytalanodott, a lábai megbicsaklottak, majd tétován hátralépett. Arcán
értetlen döbbenet ült, egyszerűen képtelen volt felfogni, mi történik. Érzékei eltompulva
dolgoztak, a világ elmosódottá vált körülötte: a körvonalak összefolytak.
Aztán hirtelen elvágódott.
O'Leary és Christenson még csupán ezekben a pillanatokban mászott elő a fedezékként
használt roncsok mögül, azonban Mills és Mazzini már a nyílt terepen volt, akárcsak
Wakeford.
Amikor a társukat összeesni látták, ösztönösen cselekedtek. O'Leary és Christenson
habozás nélkül lebukott – mindketten orvlövészt sejtettek –, míg Mills és Mazzini az
eszméletlenül heverő Espinosa felé mozdult. Így persze ők is belekerültek az altatógáz
hatókörébe, jóllehet mozgásuk eléggé megkavarta a levegőt ahhoz, hogy még maradjon
néhány másodpercük a cselekvésre. A nő villámgyorsan ellenőrizte Espinosa pulzusát, s
miután látta, hogy még életben van – sebesülést nem látott rajta –, intett Millsnek, és
megkísérelte felemelni a társukat.
Ereje ekkor hagyta cserben.
Mills egy kicsivel kevesebbet szippantott a gázból, ám ez az adag is elég volt ahhoz, hogy
elbizonytalanítsa. Halványan érzékelte, hogy valami nincs rendben, ám mire felfogta, mi
történt, már nem uralta a testét. Még egy utolsó, szinte öntudatlan szippantás, s a világ
elsötétült előtte.
Mazzini tovább bírta. A nő hihetetlen akaraterőről és állóképességről téve
tanúbizonyságot, felállt és lassú, eltökélt lépésekkel a fedezékben lapuló társai felé
indult. A lábai nem akartak engedelmeskedni az akaratának, ám a temperamentumos nő
szinte szuggerálta magát, hogy mennie kell.
Kilenc lépés jutott neki.
Csupán ennyire tudott eltávolodni eszméletlen társaitól, mielőtt összerogyott volna.
Steven Wakeford képtelen volt eldönteni, mit csináljon. Bár veteránnak számított, mégis
leblokkolt egy olyan kritikus helyzetben, amikor mindenképp döntést kellett volna hoznia.
Mindössze két lépés választotta el attól a ferde víznyelőtől, ahol az imént menedéket
talált a Terminátorok elől, s összerogyó társai sem lehettek többre, mint tizenöt méter.
Persze ez a távolság a harctéren gyakran áthidalhatatlan messzeségnek tűnt, különösen,
ha kiborgok szűnni nem akaró lövései között kellett megtenni.
Ám most egyetlen lövés sem hallatszott.
A Vendégvárók közül azonban hárman mégis a töredezett aszfalton feküdtek, s bár
testükön nem nyíltak vérvirágok, Wakeford nem volt biztos benne, hogy életben vannak.
Ám abban sem, hogy halottak.
A férfit egy lövés lendítette túl a holtponton.
Igaz, a vállába csapódó lézer égető érzéssel bombázta a fájdalomérzékelő idegeket, s
percekre lebénította a gerillát, ám Wakeford a következő másodpercben már a víznyelő
alján feküdt, miközben átkozódva gondolt az orvlövészre.
Az utca végén Terminátorok tűntek fel.
A Skynet türelmetlennek bizonyult.
10. Szétfröccsenés
Los Angeles; 2029. február 9.

A Pico környékén gyakorta dúltak nagyobb csaták a gerillák és a kiborgok között. Az

egykori metróállomás és a környező lakóépületek helyén mára már csupán egy kiterjedt
rommező maradt, mely azonban ezernyi fedezéket, menekülési útvonalat és lőállást
kínált az emberek számára. A kiborgok már évekkel ezelőtt megkísérelték ellenőrzésük
alá vonni a területet, ám mindezidáig kudarcot vallottak. Talán egy átfogó hadművelettel
időlegesen elhódíthatták volna az emberektől a területet, azonban a Pico túlságosan
fontos volt ahhoz, hogy a gerillák lemondjanak róla. Arról nem is beszélve, hogy bár
komoly összecsapások folytak a környéken, mindkét ellenfélnek voltak stratégiailag
rendkívül fontos állomásai ezen a helyen. A gerillák egy titkos lejáratot őriztek, melyen át
egyenesen a metróalagutakhoz lehetett eljutni, természetesen jó néhány, elaknásított
ellenőrzési ponton keresztül. Amolyan előretolt hadállás volt, amelyen keresztül John
Connor szükség esetén értékes haderőket juttathatott közvetlenül a frontvonalra.
Kétségkívül komoly veszélyeket hordozott magában, ám a kockázat megérte. S eddig
még egyetlen kiborg sem akadt a nyomára, a szigorú kilépési és belépési procedúrának
köszönhetően.
A Skynet ha lehet, még ennél is jelentőségteljesebb titkot őrzött. A Picótól alig egy
mérföldnyire a második főhadiszállás lapult a föld alatt. A Központi Könyvtár hatalmas,
sokat megélt épülete túlélte a nukleáris csapást, s bár falain hatalmas repedések futottak
végig, a föld alatt lévő raktárak semmilyen károsodást nem szenvedtek, s így kitűnő
lehetőséget biztosítottak a gépisten számára.
A gépisten nem véletlenül választotta ezt a helyet. Döntésének komoly oka volt, s egy
olyan terv apró fogaskerekét képezték, mely arra volt hivatott, hogy ha az események
nem úgy alakulnának, ahogyan azt eltervezte...
Az elmúlt hónapok kimutatásai során a gerillák kezdtek mind nagyobb fölényre szert
tenni. A kiborgok utánpótlási vonala akadozott, a fegyvergyárak elleni szabotázsakciók
sokasodtak, s emiatt a harctéri egységek pótlására sem nyílt korlátlan lehetőség.
A Skynet azonban megtalálta a lehetőséget.
Vagy legalábbis egyet a sok közül.
A T-1000-es széria kifejlesztése befejeződött, ám csupán a prototípust sikerült megőrizni
a jövő – vagy a múlt – számára. Egy öngyilkos gerillaegység behatolt a titkos
fejlesztőlaboratóriumba, és megsemmisítette azt, elméletileg lehetetlenné téve a további
fejlesztéseket. A T-1000-es Terminátorok életútja lezárult, mielőtt tulajdonképpen
elkezdődhetett volna.
A prototípust a Skynet parancsára a Théta fejlesztőállomásra menekítették. T, mint Time
– azaz Idő. A gépisten nem véletlenül választotta ezt a nevet. A Théta Állomáson olyan
fejlesztések folytak, melyek egységes egésszé kovácsolhatják össze az apró
fogaskerekeket, működő tervet hozva létre belőlük. A T-1000-es volt az egyik
legfontosabb alkatrész ebben az elképzelésben, s bár a harctéren is komoly
meglepetéseket szerezhetett volna a gerilláknak, a Skynet óvatosabb volt annál,
hogysem kockára tegye az egyetlen létező példány életét.
Nem, a T-1000-est egy olyan korban kell kipróbálni, amikor még nem állnak a
rendelkezésre az elpusztításához szükséges fegyverek.
A Théta fejlesztőbázis mélyén megfeszített ütemben folytak a kísérletek, melyek
energiaigénye néha percekre kiiktatta a környező létesítményeket. Minthogy azonban
ezek az energiamegcsapolások rendszertelenül érkeztek, egyelőre a gerillák nem tudtak
komolyabb hasznot húzni az eseményből. A lehetőség azonban megvolt, csak a
megfelelő másodpercben kell cselekedniük.
Jó parancsnokhoz méltóan Jimmy Lehman lépett ki először a felszínre. Az utolsó
százötven métert már gyalog tették meg odalent is. Az utolsó ellenőrzési pontot elhagyva
egy rejtett oldaljáratba tolták be a hajtányt – álcázásra nem volt szükség, hiszen a
Terminátorok aligha használnák, megsemmisítésére pedig nem valószínű, hogy energiát
pazarolnának –, majd a zseblámpáik fényében nekivágtak a felszínre vezető útnak.
Lehman haladt legelöl, számára az éjjellátó elfogadható látási viszonyokat teremtett.
Simán eljutottak a feljáratig.
A kettős szigetelésű acélöntvény ajtó halk szisszenéssel nyílt ki. A gerillák villámgyorsan
kisurrantak a résen – ezzel is csökkentve a lejárat felfedeztetésének az esélyét –, majd
átkígyóztak azon a betondzsungelen, mely az atomcsapás nyomán keletkezett. Az
egymásra dőlt betonacélok, támpillérek és leomlott áthidaló gerendák között egy kiborg
csak nehezen juthatott volna át – a Terminátorok egyszerűen nekiláttak volna
megbontani a betonhalmot, s ezzel minden bizonnyal menthetetlenül beomlasztják –, ám
az embereknek nem okozott problémát a kijutás.
Közel három percen keresztül másztak, mintegy ötven-hatvan méterre távolodva el az
acélöntvény ajtótól, melyet a csoport hátvédjét biztosító David Winfrey zárt vissza. A
férfinak még arra is volt gondja, hogy némi port és törmeléket szórjon a résekbe, s ezzel
szinte láthatatlanná tegye a lejáratot.
Csak a beavatottak ismerték ezt a helyet, eddig mindössze egyetlen alkalommal küldtek
a Pico titkos járatán keresztül nagyobb osztagot a felszínen harcolók megsegítésére… s
azok közül amúgy sem tértek sokan vissza.
Lehman intett O'Keefe-nek és Fukadának, hogy kerüljenek két oldalra. Mielőtt tovább
indulnának, ellenőrizniük kell a környéket.
Valahol a közelben most is csata tombolt.
Más esetben Jimmy Lehman minden bizonnyal harcostársaik megsegítésére vezényli a
csoportját, azonban most sokkal fontosabb feladatuk volt. Sőt, még azt a lehetőséget
sem zárhatták ki, hogy a Főparancsnokság azért vezényelt gerillákat a térségbe, hogy az
ő kilépésüket álcázzák.
– Estrada, maradj le, és várd be Winfreyt! – mondta szinte alig hallhatóan Lehman,
miközben az egész betonhalom megremegett egy túlságosan közeli becsapódástól. – A
pokolba is, remélem, nem szakad a nyakunkba…
A hét gerilla nesztelen árnyékként suhant előre. Azok az apró zajok, melyeket
kapaszkodás és rohanás közben csaptak, elhanyagolhatónak tűnt az állandó robbanások,
a nyikorgó lánctalpak, a lézerek süvítő szisszenése, vagy éppen a HK-k turbináinak
bömbölése mellett.
Jó kis csata tombolt.
– Vajon kik lehetnek? – kérdezte Reeves a másik nőt, Stanleyt, miközben meglapultak
két szakasz között egy bombatölcsérben.
Carol Stanley vállat vont.
– Fogalmam sincs – válaszolta őszintén. – Amennyire tudom, a Négyesek tartották az
ellenőrzésük alatt a terepet…
– Nekik már lőttek! – jegyezte meg Fukada. – Ahogy hallottam, belefutottak egy
Fejvadász hadosztályba…
Reeves elhallgatott, és összeszorította a száját.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte a japán férfi meglepődve, és szemmel látható
zavarban.
A nő felsóhajtott.
– Az öcsém a Négyeseknél szolgál…
Kyozo Fukada együtt érzően bólintott.
– Tudnád, ha baja esett volna – mondta biztatóan, ám Melissa Reeves cseppet sem lett
vidámabb, sőt, mintha még felhősebb lett volna a homloka.
– Éppen ez az – felelte csendesen. – Annyira bizonytalan vagyok… Valami történt vele…
Nem maradt idő a további beszélgetésre, és Fukada őszintén hálás volt ezért a sorsnak.
Nem tudta, mit mondhatott volna a nőnek, hogy visszahozza elillanó életkedvét, és
legalább egy halvány mosolyt varázsoljon az arcára. Az ősi japán bölcsességek illettek
volna ugyan a helyzethez, ám Fukada tartott tőle, hogy egy amerikai vajmi keveset
fognak fel a szavak mélyén megbúvó igazságból, így inkább hallgatott.
Ez is egyike volt az ősi bölcsességeknek.
A Fészekrakók igyekeztek minél jobban eltávolodni a harcvonaltól. A Picótól keletre
indultak a Harbor autópálya irányában, abban bízva, hogy a többsávos útvonal mintegy
lezárja keletről a harcterületet is. Az Irgalmas Szamaritánusok Kórháza mintegy másfél-
két mérföldre feküdt az egykori metróállomástól. Ha a Központi Állomás még létezett
volna, azon keresztül néhány perc alatt eljuthattak volna odáig, így azonban közel
kétórás erőltetett menet várt rájuk…
…ha minden jól megy.
A felszínen azonban ritkán mentek jól a dolgok. A védett területeket maguk mögött
hagyták, s most mélyen benn jártak az aktív harci zónában. Itt bármelyik épület
rejthetett orvlövész kiborgokat, a magasban Hunter-Killerek köröztek, és a felszínen
T-700-as Terminátorok és T-800-as Béták kutatták az ellenséget, hogy az utolsó szálig
megsemmisítsék őket. A Fejvadászok, a Centuriók, az Ezüsthernyók és a többi halálosztó
szerkezet csak hab voltak a tortán.
A gerillák a Pico Street felé indultak, ez tűnt a legjobb, s egyben a legrövidebb
választásnak. Ráadásul egyedül ebből az irányból nem hallottak összecsapásra utaló
hangokat, ám Lehman valahol a tudata legmélyén mintha apró ezüstharangokat hallott
volna csilingelni.
Intésére a gerillák még jobban szétszóródtak, s a klasszikus legyező formát vették fel,
amelyikben a leghatékonyabban ügyelhettek egymásra.
Jimmy Lehmant nem hagyta cserben a megérzése. Még csupán az utca elején jártak,
amikor rövid sorozat tépett darabokra mellettük egy rozsdás villanyoszlopot. Az egyik
épület tetejéről sötét árny terítette rájuk éjfekete leplét – egy magányos Hunter-Killer.

Nem nagy falat hét veteránnak.

Különösen akkor nem, ha az első lehetőséget elhibázta.
Ám a HK nem volt egyedül. Alig néhány másodperccel később szétrobbant a közeli
parkolóház többé-kevésbé épnek tűnő fala, és a kavargó portól takart nyílásban egy
jellegzetesen szögletes, lánctalpas szerkezet jelent meg. A Fejvadász még nem határolta
be a humánok pontos tartózkodási helyét, mindössze a Hunter-Killer riasztására reagált.
– Bassza meg! – mordult fel Winfrey, röviden kifejezve mindannyiuk véleményét.
Korán szólalt meg.
Túl korán.
Az utca másik végén fél tucatnyi ezüstös alak bukkant fel. T-700-as harctéri egységek.
Nem pazarolták az időt: szinte éppen csak megpillantották az embereket, s máris gyilkos
zárótüzet zúdítottak a célpontokra.
Lehman lélekjelenléte mentette meg a csoportot. Amikor megpillantotta a HK-t, az
övéhez nyúlt, és egy füzér fénygránátot akasztott le róla, s villámgyorsan valamennyit
kibiztosítva elhajította azokat.
– Fény! – üvöltötte, nehogy a társai is elvakuljanak. A hirtelen felvillanó fehér fény
lehetetlenné tette a kiborgok számára a pontos célzást, a vaktában leadott sorozatok
pedig túl magasan csapódtak be ahhoz, hogy bármelyik embert is megsebezzék.
A gerillák szétspricceltek.
– Találkozási pont a kórház! – adta ki a parancsot Jimmy Lehman, majd jó példával járva
elöl, Gerald O'Keefe kíséretében eltűnt a társai szeme elől. Ekkora kiborg-csapattal
szembeszállni esztelenség lett volna.
A gerillák csupán abban bízhattak, hogy a kiborgok is elaprózzák erőiket. Akkor
egyenként leszedhetik a gépeket, s a veszteségeik is minimalizálódtak.
Egyik ember sem volt pesszimista.
Ebben a háborúban nem lehettek azok.
Mégis, szívük mélyén valamennyien tudták, hogy az Irgalmas Szamaritánusok
Kórházánál aligha lesznek ott mind a heten.
11. Árnyékfutók
Los Angeles; 2029. február 9.

Andrew O'Leary egy pillanatra megpihent a felborult szemetes mögött, miközben

villámgyors mozdulattal kicserélte az üres tárat a géppisztolyában. Az AK melegen simult
a kezébe, ám a markolta izzadságtól volt nedves. O'Leary megtörölte, nincs annál
rosszabb, mint ha csúszkál a tenyerében a fegyver, nehezíti a célzást.
A férfi igyekezett nyugodt maradni, jóllehet a pánik ott loholt a nyomában, s már csak
idő kérdése volt, mikor éri utol áldozatát, s lesz úrrá felette.
A kiborgok néhány másodperc alatt végeztek a csoport felével – Espinosa, Mills és
Mazzini halott, vagy azok lesznek hamarosan. O'Leary nem táplált hamis illúziókat a
Terminátorok várható reakcióját illetően.
S mindez egy csendes, emberek által ellenőrzött területen!
A férfi fejében ezernyi gondolat lüktetett.
Figyelmeztetnie kellene a Főparancsnokságot vagy a legközelebbi bázist. Utóbbit gyalog
alig huszonöt perc alatt elérhetné normál helyzetben, azonban a mostani nem volt az.
Nem kockázathatta meg, hogy a nyomában lihegő kiborgok eljussanak a bázisig. Csak
akkor mehet oda, ha minden kétséget kizáróan megbizonyosodik arról, már nem követik.
Hideg, fémes lépések törték meg a csendet.
O'Leary mozdulatlanná dermedt, s csak a hallására hagyatkozva megpróbálta kitalálni,
merről közeledhetnek az üldözői. Tisztán hallotta, hogy két Terminátor vadászik rá, a
fémtalpak csikorgása az aszfalton árulójukká vált.
A gépek sohasem foglalkoztak azzal, hogy nesztelenül cserkésszék be az áldozatukat.
Tűzerejük így is jócskán felülmúlta a gerillákét, a reakcióidejükről nem is beszélve.
Kevesen mondhatták el, hogy megelőztek egy tüzelni készülő kiborgot, s még
kevesebben voltak azok, akik túl is élték az ilyen találkozásokat.
Az egyik szemetes izzó tűzgolyóvá változott; a fémmel érintkező plazma egyszerűen
lángra lobbantotta az alumíniumot.
Nem tudják, hol vagyok, gondolta a férfi, miközben a homlokán jókora izzadságcseppek
gyöngyöztek. Egyszerűen csak ki akarják ugrasztani a nyulat a bokorból…
Hidegvér!
Nem volt könnyű mozdulatlanul lapulni és a szerencsében bízni, hogy a második lövés
nem éppen azt a fémdarabot éri, amelyik mögött ő kuporog.
A kiborgok az utca közepén álltak és a talajt tanulmányozták. A humán előnye azonban
elegendő volt ahhoz, hogy a hőnyomok felismerhetetlenné mosódjanak a szélnek és a
lassan hulló hópelyheknek köszönhetően. Ha nem így lett volna, Andrew O'Leary aligha
éri meg a következő percet.
Keletről éles géppisztoly ropogás hallatszott – az AK-47-es jellegzetes, messziről
felismerhető hangja –, majd éles szisszenések.
Plazmafegyver. Westinghouse.
A T-700-asok lassan megfordultak, majd miközben ráhangolódtak a megfelelő
kommunikációs sávra, eltökélt léptekkel indultak az új célpont felé.
Kiváló lehetőség lett volna végezni velük.
O'Leary azonban nem volt bolond.
Ha tűzharcba keveredik velük, akkor jó eséllyel úgyis bekrepál, mielőtt a többi kiborg
ideérne. Két Terminátor egy veteránnal szemben?
Nem valami biztató!
Egyetlen vágya volt: biztonságos helyre jutni s mielőbb felvenni a kapcsolatot valamelyik
bázissal. Ők majd tudni fogják, mi a teendő… s nem neki kell meghoznia a megfelelő
döntéseket. Épp elég felelősség nyugszik már így is a vállán, arról a lelkiismeret-
furdalásról nem is beszélve, melyet társai halála miatt érzett.
Hármukat biztosan elveszítette.
A csoport parancsnokáról, Fabricio Sanchezről nem tudott semmi biztosat, talán neki
sikerült elmenekülnie a terepjáró segítségével. Wakeford találatot kapott, talán már ő is
a halottak listáját gyarapítja. Greg Christenson ott lapult a közelében, amikor
megjelentek a Terminátorok. Jól bevett szokás szerint kétfelé indultak, s egy villámgyors
egyeztetéssel találkozási pontként egy félig összedőlt bérházat jelöltek meg. Alig tizenöt
perce jöttek el az épület mellett, s akkor még nem sejtették, miféle csúf vég vár rájuk.
Persze, a felszínen előbb vagy utóbb, de valamennyiükre sor kerül. Senkinek sem tart a
szerencséje örökké…
Talán csak a Főparancsnoknak.
Neki biztosan!
O'Leary megvárta, amíg a kiborgok léptei elhalnak, majd óvatosan kilesett az oldalára
dőlt szemetes edény mögül. Egyetlen kiborgok sem látott, s az ösztönei is azt súgták:
szabad az út.
Egyelőre.
Még kivárt egy másodpercet, majd talpra ugrott, és az AK-ját maga előtt tartva rohanni
kezdett az egyik összedőlt bérház felé, melynek sötét átjárója nem csupán rejtekhelyet
ígért, hanem esetleg egy másik menekülési útvonalat is.
Andrew O'Leary tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyű eljutnia a találkozási pontra.
A kiborgok vissza fognak jönni, s átfésülik a környéket utána. A Terminátorok ritkán
hagytak túlélőket. A férfi egyedül abban bízott, hogy a kiborgok valami konkrét céllal
érkeztek, s utána sürgősen visszatakarodnak a saját területükre. Mert ha ez egy átfogó
hadművelet kezdete, akkor nyakig vannak a szarban valamennyien.
S nem csupán a Vendégvárókra gondolt.

Christenson igyekezett kizárni a tudatából a fájdalmat. Amikor a társai összeestek,

azonnal tudta, hogy nagyobb bajban vannak, mint azt gondolnák. Minthogy nem látott
sebeket az összeesőkön, így csupán arra tudott gondolni, hogy a kiborgok vegyi fegyvert
vetettek be ellenük – azoknak az átkozottaknak nem kellett lélegezniük –, esetleg egy
olyan, új típusú fegyvert használnak, mellyel eddig egyetlen gerilla sem került szembe.
Ez utóbbi verzió inkább hihetőnek tűnt, mivel a Skynet csupán ritkán használt vegyi
fegyvereket az emberek ellen. Hogy mi volt az oka ennek a könyörületességnek, arról a
férfinak fogalma sem volt.
Annak azonban, hogy éppen ők találkozzanak egy új fegyverrel, ráadásul ilyen mélyen a
gerillák által ellenőrzött zónában, igen kicsi volt az esélye. Mégis…
Talán, ha több ideje marad a gondolkozásra, Christenson rádöbben a megoldásra. A
Terminátorok felbukkanása azonban eldöntötte, mit kell tenniük. Egy gyors összenézés
O'Leary-val, aztán mindketten felpattantak, és miközben az aszfaltban újabb kráterek
támadtak mögöttük, megpróbáltak biztonságos távolságba jutni a felbukkant
halálosztóktól. Mindketten tudták, hogy a hajsza csak most kezdődik…
A Terminátorok nem fogják hagyni, hogy két potenciális információforrás elmeneküljön a
felbukkanásuk hírével.
Aztán eljött a pillanat, amikor a túlélés érdekében kettéváltak, hogy ekképp osszák meg
üldözőik erejét. A kiborgok nem rohantak, ám a folyamatos robbanások arra engedtek
következtetni, hogy nem mondtak le az áldozatokról.
Aztán hirtelen befejezték a lövöldözést.
És Christenson meghallotta a HK-k jellegzetes turbinamoraját. Legalább fél tucatnyian
lehettek, s ez a lehetőség cseppet sem derítette fel a férfit. Már a T-700-asok is épp elég
gondot jelentettek, ám egy szakasznyi Hunter-Killer felér egy istencsapással. Még ha
meg kell is osztaniuk a figyelmüket a két menekülő között, akkor is jókora túlerőben
vannak.
Rozsdásodna szét valamennyi, gondolta a férfi, miközben igyekezett minél mélyebbre
fúrni magát abban a szűkös járatban, amely a túlélés lehetőségével kecsegtette.
Halványan érezte, hogy odalent időlegesen biztonságban lehetne, ám a Hunter-Killerek
már egészen közel járhattak, mert a turbinák hangja egyre erősödött.
Még egy utolsó erőfeszítés, és Christensonnak sikerült átcsusszannia két egymásra borult
támfal között. Igaz, a kabátja cafatokra rongyolódott, ám ki az az őrült, aki ilyen
apróságokkal törődik, amikor HK-k és T-700-asok lihegnek a nyomában. Kész szerencse,
hogy Ezüsthernyókkal nem kellett számolnia, mert egy ilyen zárt helyen az egyet
jelentett volna az öngyilkossággal. Itt esélye sem lenne elrejtőzni az önjáró bomba elől.
Az épület megremegett.
Valamelyik HK a szokásos módszert használta: beomlasztotta azt a nyílást, ahova a
hőnyomok vezettek. Így persze Christenson akár örökre a föld alatt rekedhetett volna –
egyik kiborg sem volt olyan ostoba, hogy keskeny nyílásokon átpréselve magát kövesse
a bizonytalanba a menekülőt –, ám a férfi apró jelekből arra következtetett, hogy lennie
kell egy másik kijáratnak is. Most azonban jobban teszi, ha meglapul, mert a Hunter-
Killerek még itt maradnak egy darabig, hogy megbizonyosodjanak arról, nem bukkan-e
fel a felszínen egy kicsivel arrébb.
Halk motoszkálás hallatszott.
Greg Christenson mozdulatlanná dermedt, miközben a szíve olyan hangosan vert a
rémülettől, hogy a férfi biztos volt benne, a kiborgok érzékeny audio-érzékelője
mérföldekről kiszúrná.
Mégis vannak velük Ezüsthernyók, ez volt Christenson első gondolata. Bízott benne, ha
felkapcsolja a zseblámpáját, a fény nem válik árulójává. Talán csak másodpercei vannak,
ám még mindig jobb cselekedni, mintsem a sötétben meglapulva, gyáván várni a halált.
Hiszen még egy Ezüsthernyót is hidegre lehet tenni anélkül, hogy az önjáró szerkezet
útjára indíthatná a testében rejtőző srapnelszilánkokat. Persze egy ilyen lövés százból ha
egyszer bejön, de a férfinak nem volt vesztenivalója.
A sárgás fényben azonban csak egy patkány kuporgott. A tekintetében félelem csillogott,
majd néhány pillanattal később magához tért a fény okozta bűvöletből, és sebesen
eliszkolt.
Christenson felsóhajtott, és megtörölte a homlokát. Idelent kezdett egyre melegebb
lenni, ami újabb veszélyt hordozott magában. A kiborgok egy bizonyos küszöbérték felett
képesek kimutatni a romok alatt lapuló humánokat. Hogy pontosan mennyi is volt ez a
küszöbérték, azt Christenson nem tudta, ám sejtette, hogy ha még sokáig itt marad,
akkor előbb vagy utóbb, de el fogja érni. S ha odafent lesznek még kiborgok, tudni
fogják, merre keressék.
Itt az ideje, hogy megkeresse a másik kijáratot.
Gyorsan.
12. A kihallgatás…
Los Angeles; 2029. február 9.

Fabricio Sanchez arra eszmélt, hogy valami kemény nyomja az oldalát. Komoly
erőfeszítésnek tűnt kinyitni a szemét, miközben a gondolatai olyan zavarosak voltak,
mintha megivott volna egy egész üveg tequilát. Persze, ez hiú álom volt, mivel
alkoholhoz nagyon ritkán jutottak, s akkor is meg kellett elégedniük a bűzös pancsokkal…
tequiláról már csak álmodhattak, kóstolni nem adatott meg nekik.
Ezüstös fémfalakat látott, szegecsekkel összekapcsolt szabályos alakzatokat, melyeket
acélgerendák támasztottak.
Hideg neonfény ömlött szét a helyiségben.
Sanchez egy asztalon feküdt, kezeit és lábait erős, eltéphetetlen szíjak verték bilincsbe.
Teljesen meztelen volt, a ruháit valaki sebészi pontossággal végigvágta, majd
egyszerűen lehántották róla, mint a káposztáról a leveleket. Szánalmasan gyöngének és
kiszolgáltatottnak tűnt.
A férfi ajkát erőlködő nyögés hagyta el.
Kiáltani akart, ám a nyelve teljesen megdagadt, a torkát pedig valami keserű íz
fojtogatta. Köpni próbált, ám még ahhoz is gyenge volt, hogy felemelje a fejét. Ez kis
híján a végzetét okozta, mert a felöklendezett slejm bekerült a légcsövébe, s olyan erős
köhögési ingert váltott ki, hogy Sanchez teste hídba görbült az erőlködéstől.
Valami meleg nedvességet érzett a karjánál.
Csak most fedezte fel, hogy különféle csövek – bennük meghatározhatatlan színű
folyadékok – és vezetékek kapcsolódnak a testéhez különböző pontokon. Mintha egy
kórházban lenne… de akkor miért van szükség a szíjakra?!
A férfi elbizonytalanodott.
Halványan emlékezett az ájulása előtti másodpercekre. Egy Terminátor mellbe lőtte, ám
nem plazmát használt, hanem valami egészen mást. Sanchez megpróbált
összpontosítással felülkerekedni a félelmein, ám a tudatalattijából feltámadó rettegés
apránként kezdett úrrá lenni rajta. Halk pittyegés hallatszott a bal karja irányából, és a
férfi érezte, hogy valamit a testébe fecskendeznek.
De kicsoda?
A félelem apránként múló emlékké halványodott. A rideg fémfalak már majdhogynem
barátságosnak hatottak, és a férfit immár cseppet sem zavarta, hogy leszíjazva fekszik
egy számára teljesen ismeretlen helyen.
A nyugtató gyorsan hatott.
Ám a csöveken keresztül nem csupán narkotikumot adagoltak a látószögén kívül eső
műszerek, hanem egy olyan vegyületet is, melyet már évtizedekkel ezelőtt is hatékonyan
használtak fel a kihallgatások során.
Általában igazságszérumnak nevezték…
Fém dörzsölődött fémnek, és a mennyezetről egy hatalmas méretű plazmakristályos
képernyő ereszkedett alá. Erős manipulátor karok tartották, a hátuljába csatlakozó
üvegszál pedig valahol a neonok felett a semmibe veszett.
A monitoron statikus hullámvonalak futottak végig, majd néhány ezredmásodperc alatt
kitisztult a kép, és egy tökéletesített humán-interfész jelent meg rajta. Első pillantásra
lehetetlen volt megállapítani, hogy férfi vagy női személyiséget testesít meg, ám Sanchez
minél tovább nézte, annál inkább a meggyőződésévé vált, hogy inkább férfival lehet
dolga.
Tévedett.
Amikor a Skynet létrehozta az erre az alkalomra szánt humán-interfészt, akkor
szándékosan úgy választotta ki a jellemvonásait és a külső megjelenését, hogy mindkét
nem vonásai keveredjenek benne, s egy semleges alak jöjjön létre. A pszichológiai
elemzések azt mutatták, hogy ez a megoldás a legmegfelelőbb. Tökéletes kiegészítése az
igazságszérumnak.
– Hol vagyok? – nyögte Sanchez, ám még túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy a
szavak értelmes mondattá álljanak össze. Az egész csupán egy rekedt, torz nyögés volt.
A humán-interfész arca érzelemmentes maradt. Bár a rendszer képes volt az emberi
érzelmek szimulálására és megjelenítésére, a Skynet – aki gigászi tudatának egy piciny
töredékét használva személyesen végezte a kihallgatást – egyelőre úgy ítélte, érdemes
hallgatnia. A kérdéseit már előre megfogalmazta, ám egyelőre nem sietett velük: hagyta,
hogy az igazságszérum teljesen felszívódjon a humán szervezetében.
Némán teltek a percek.
Fabricio Sanchez kezdett egyfajta lebegő, eufórikus állapotba kerülni. Amikor egy
manipulátor vízzel telt poharat tartott a szájához, gondolkozás nélkül, azonnal inni
kezdett, azzal sem törődve, hogy az éltető nedű két oldalt lefolyik az arcán, és kis tócsát
képez a feje alatt.
Most, hogy némileg sikerült csillapítania szomjúságát, már a nyelvét sem érezte annyira
dagadtnak, és a torkából előtörő hangok szavakká álltak össze.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül.
A képernyőn látható arc elmosolyodott.
A Skynet elégedett volt.
Kezdődhetett végre a kihallgatás.

Alig tizenöt perccel később Ryan Mills mezítelen teste érkezett meg a terembe. Egy
önjáró, manipulátor-karokkal felszerelt műtőskocsi hozta, s pontosan az előző helyére állt
be. A falakat már lemosták, s a padlón sem látszottak vérfoltok. Fabricio Sanchez teste
néhány másodperccel Ryan Mills érkezése előtt távozott az ellenkező irányba. A
fémfalakat alkotó panelek olyan tökéletesen záródtak, hogy komolyabb vizsgálat nélkül
lehetetlen lett volna megállapítani, hol nyílik ajtó.
Mills öntudatánál volt. Az altatógáz már kiürült a testéből, s a férfi mintegy negyedórája
magához tért. Bárcsak ne tette volna! Valahogy megérezte, hol van… A gerillák között
időről időre szárnyra kaptak olyan mendemondák, hogy a Skynet titkos, föld alatti
bunkerében külön kínzótermeket tart fenn az elfogott humánok számára. Ezek a
mendemondák ugyan általában nélkülöztek minden igazságot, ám egy apró igazságmag
mégis megbújhatott a mélyükön.
A férfi egész testében reszketett, noha a légkondícionáló kellemes hőmérsékletet
teremtett a helyiségben. Jóllehet a Skynet számára ez energiapazarlás volt, ám a
gépistennek értékelhető információkra volt szüksége.
Tulajdonképpen az első fogoly mindent elmondott, mielőtt a túlzott mértékben adagolt
igazságszérum – melyet a Skynet egy kicsit módosított: erősebbé és hatékonyabbá tett –
agresszívvá és kiszámíthatatlanná nem tette Sanchezt. A mexikói férfi szabadulni próbált
a szíjakból, s a vergődésével sikerült elérnie, hogy a testére erősített érzékelők
leváljanak, a tűk pedig kiszakadjanak a helyükről.
Az agya elborult, mire az önjáró szerkezet kivitte a helyiségből, hogy egy olyan helyre
vigye, ahol szabadon tombolhat… amíg a Skynet eldönti, szükség van-e még rá, vagy
végezhetnek vele. A szükséges vizsgálatokat és szkenneléseket már úgyis elvégezték
rajta, s minden adata bekerült egy hatalmas, erre az akcióra létrehozott virtuális
adatbázisba.
A képernyő ugyanott függött, ahol Sanchez esetében. Még a humán-interfész is ugyanaz
volt, ám a Skynet megváltoztatta a hang mélységét. Így sokkal barátságosabbá vált. Ha
ugyan lehet erről a fogalomról beszélni egy mesterségesen leképzett, vizuális kivetülés
esetében.
– Kérdezni fogok… – mondta a humáninterfész. A Skynet egyelőre nem akart
igazságszérumot használni, a válaszokat minden befolyásolás nélkül akarta megszerezni,
hogy összevethesse az eddig begyűjtött válaszokkal. – Amennyiben nem válaszolsz,
akkor közvetlen ingerekkel fogom bombázni agyad fájdalomközpontját… ha hazudsz,
ugyancsak. Amennyiben igazat mondasz, akkor megjutalmazlak.
Mills nagyot nyelt, amikor a látóterébe beúsztak a manipulátor karok által tartott
hatalmas tűk. Megpróbálta elhúzni a fejét a lefelé mozduló tűk alól, azonban ekkor olyan
szilárdan megragadta egy fémkéz a koponyáját, hogy a férfi moccanni sem tudott. A tűk
érzéstelenítés nélkül szúrták át a koponyacsontot, és a férfi némi megdöbbenéssel vette
tudomásul, hogy szinte alig érzett fájdalmat.
Aztán az egyik tű a fájdalomérzékelő központjába fúródott, és Ryan Mills megtanulta, mi
az igazi fájdalom. Élete eddigi minden kínja felejthetőnek tűnt ehhez az iszonyathoz
képest. Bár csupán a másodperc egy töredékéig tartott, mégis Mills biztos volt benne,
hogy sohasem fogja elfelejteni azt a gyötrelmet, amit a tű miatt érzett.
Nem mint ha sokáig emlékezhetne.
Biztos volt benne, hogy innen nem jut ki élve.
– Ez a büntetés… – mondta a képernyőn lévő fej, majd elmosolyodott. – S ez a jutalom.
Ezúttal a másik tű mozdult. A gyönyörközpont ingerlése pontosan az ellentéte volt az
iménti érzésnek. Mills egy pillanatra a Mennyországban érezte magát, a fájdalom
egészen távolinak tűnt… Szavakkal le sem írható állapot volt ez, kárpótlás az életéért, az
összes eddig elszenvedett fájdalomért, gyötrődését és kínokért, a lelki szenvedésekről
nem is beszélve.
Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan ért véget, és Ryan Mills ismét ott találta
magát a rideg fémfalak között.
– Mindkét lehetőséget ismered… – mondta a humán-interfész. – Hogy megkönnyítsem a
dolgodat: a válaszaiddal nem árulsz el számomra semmi újat. Mindössze ellenőrzöm az
eddig kapott adatokat, melyeket a társaid bocsátottak a rendelkezésemre… Felhívom
továbbá a figyelmedet arra, hogy a testedre erősített érzékelők segítségével
kilencvenkilenc százaléknál nagyobb valószínűséggel tudom eldönteni egy-egy
válaszodról, hogy igazat mondasz vagy hazugságokkal próbálsz traktálni. S tudod, mi vár
rád!
Mills bólintani akart, azonban a fejét tartó titánium kéz nem engedte mozdulni. A férfi
magában hálát adott azért, hogy nem látja, ki áll a feje mögött, mert aligha bírta volna ki
sikoltás nélkül. Így is minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen őrült módjára
fickándozni, valahogy kibújni a szíjakból…
– Neved?
A férfi nem akarta kipróbálni, valójában ennyire hatásos a képernyőn látható arc
hazugságellenőrzési képessége. Lelkileg teljesen össze volt törve, s csak annyit szeretett
volna, ha minél hamarabb túljut az egészen. Voltak elképzelései arról, miféle
szenvedések nehezíthetik meg a halálát. S ha már véget ér az élete, legalább gyorsan és
fájdalommentesen érje a halál.
– Ryan Mills – válaszolta.
A képernyőn látható arc elmosolyodott, és a férfi egy röpke pillanatra ismét azt a
gyönyört érezte, mellyel az imént ismerkedett meg.
– Szeretem, ha valaki elég okos ahhoz, hogy a megfelelő döntést hozza – mondta az
interfész, mely valójában a Skynet volt. – Azonosítási számod és szolgálati helyed?
– AG-11-2-Alfa-4-8559, Árnyék Bázis.
A bemondott adatok nyomban felíródtak a virtuális adatbázisba, miközben alacsonyabb
szintű ellenőrző rutinok nekiálltak összevetni az elhangzottakat az eddig tároltakkal. Mills
azonban nem szerepelt egyik nyilvántartásban sem, így a keresés csupán megerősíteni
tudta a szkennelésnél megállapított tényeket: a humán eddig nem került a Skynet
érdeklődésének a középpontjába.
– Mi volt az utatok célja?
Mills izzadni kezdett. Az rendben van, hogy ő nyakig van a szarban, ám másokat nem
akart bajba keverni. Eddigi élete arról szólt, hogy vállt vállnak vetve harcolt bajtársaival
a gépek ellen, s most azt kérik tőle, hogy árulja el őket…
Nem jutott ideje morális kérdéseken töprengeni. A testére erősített érzékelők jelezték az
elbizonytalanodását, és a Skynet elfogadta a pszichológiai almodulok javaslatát, s
haladéktalanul elektromos impulzust küldött a férfi fájdalomközpontjába.
Ryan Mills csaknem kitépte magát az egyik szíjból. A fájdalom emberfeletti erőt
kölcsönzött neki, a szíj véresre horzsolta a csuklóit.
– Mi volt az utatok célja? – A gép megismételte a kérdést, és ezúttal Millsnek eszébe sem
jutott töprengeni a válaszon.
– A várostól nyolc mérföldnyire található egy elhagyott raktárépület… Egy konvojt kell
bevárnunk, amely utánpótlást szállít a harcolóknak.
A Skynet elégedett volt. Az információ nem csupán egyezett az eddig elhangzottakkal,
hanem az előzetes kémjelentések is alátámasztották. A konvojt egy portyázó HK-osztag
is jelezte, a Skynet az utolsó pillanatban adta ki a visszavonulásra a parancsot. Az érkező
szállítmány fontos szerepet játszott a terveiben. Mindenképp épségben kell eljutniuk a
találkozási pontra, melynek koordinátáit immáron nagy pontossággal ismerte.
– Van valami azonosító vagy jelszó, amit a találkozáskor használnotok kell? – A Skynet
semmit nem akart a véletlenre bízni. A tervnek tökéletesen kell működnie.
– Nem tudom – felelte őszintén Mills. Igazából eddig nem is foglalkozott ezzel.
A Skynet elhallgatott. Még tucatnyi kérdés vibrált a virtuális memóriában, ám valamennyi
olyan témakörökhöz kötődött, amelyeket jelentős részben megismert. Voltak olyan
kérdések is, melyeket egy kiemelt pozícióban lévő, vagy kiemelt célpont kategóriájú
humánnak minden bizonnyal feltett volna, ám ezt az egyedet úgy ítélte meg, hogy aligha
tudja a választ rájuk. Értéktelen vagy félrevezető információkkal pedig nem akart
foglalkozni.
A gépisten még nem döntötte el, mi legyen a foglyokkal. A legkézenfekvőbb az lett volna,
ha a kihallgatást követően nyomban eliminálja őket, maradéktalanul megsemmisítve a
testeket is, nehogy a későbbiekben bármi módon meghiúsíthassák nagyszabású terveit.

Ám most mégis úgy döntött: egyelőre életben hagyja őket. Az elemzések ugyan azt
mutatták, már nem lesz rájuk szükség, azonban a terv megvalósítása során mindig
lehetnek olyan apró momentumok, merülhetnek fel megválaszolandó kérdések,
melyeknél hasznos lehet, ha a humánok életben maradtak.
Attól nem tartott, hogy a foglyai esetleg megszöknek. Ennek elhanyagolhatóan kicsi volt
az esélye. A Théta Bázis védelmi rendszere garantálta az őrzés hatékonyságát, jóllehet
maga a fejlesztőállomás több mint százötven méterrel arrébb helyezkedett el. A felszínen
járőröző kiborgok azonban már hónapok óta nem jelentettek egyetlen szabotőrt sem, s
ez azt bizonyította, a rendszer rendkívül hatékony.
Amikor az önjáró szerkezet elindult, Mills biztos volt benne, hogy csupán percek kérdése,
mikor zárul le az élete. A tűket időközben eltávolították az agyából – igazság szerint
észre sem vette, mikor –, s az ereibe vezetett adagolón keresztül nyugtató áramlott a
testébe.
Nem aludt el – a Skynet számára fontos volt, hogy az akció első időszakában a foglyokat
bármikor kihallgatható állapotba lehessen hozni rövid időn belül –, csupán földöntúli
nyugalom szállta meg. Gondolatai békések maradtak, ám még a gépisten által
kotyvasztott szerek sem voltak képesek arra, hogy eltereljék Mills figyelmét arról, amit
tett.
Árulóvá vált.
S ezt a tényt még a kínzás sem tudta enyhíteni.
A Skynet megvárta, amíg a második humánt is eltávolítják a helyiségből, majd
berendelte a harmadik foglyot is. Ezúttal egy nő feküdt az önjáró műtőasztalon…
A gépisten úgy ítélte, érdemes minden fogoly esetében végigmenni a kérdéseken.
Minden apró momentum lényeges lehetett, arról nem is beszélve, hogy a végrehajtott
kihallgatások során egyre csökkent annak az esélye, hogy hamis válaszokat kap.
Ráadásul a beérkezett jelentések szerint nagy valószínűséggel a nő lehetett a csoport
vezetője, legalábbis erre következtettek a pszichológiai almodulok a fogolyejtéskor
rögzített emberi reakciókat vizsgálva.
A parancsnokok felelősséggel tartoznak az embereikért.
13. …és ami utána következik
Los Angeles; 2029. február 9.

A fegyvergyár a harcműveleti zónától mintegy hárommérföldnyire, a biztonsági határon

kívül helyezkedett el. A sikeres gerillaakciók miatt a gépisten rákényszerült, hogy a
pótlásként telepített fegyvergyárakat ne azokon a helyeken építtesse fel, ahol eredetileg
tervezte, hanem az északi városhatár közelében, ahol egyelőre még ő volt az úr.
A világon több tucatnyi ilyen egységet telepített, ahonnan hihetetlen mennyiségű
Halálosztó áramlott a harcterekre. Szükség is volt rájuk, az emberek rendkívül
szaporának bizonyultak – kiborg mércével mérve –, s hosszú távon kiegyenlítődött a
tűzerő a magas létszám miatt.
A legtöbb fegyvergyár T-700-as és T-800-as harctéri egységeket gyártott, majd ha a
szükség úgy hozta, akkor hetente egy alkalommal HK és Fejvadász szériák gördültek le a
gyártósorokról, néhanapján pedig Ezüsthernyók vagy éppen Centuriók. Emellett külön
blokkok foglalkoztak a fegyvergyártással – a Westinghouse szériatartozéknak számított a
Halálosztók esetében –, valamint a lőszerutánpótlással. A fejlesztést két nagy
kutatólaboratórium végezte, a szimulációk elvégzéséhez pedig a Skynet biztosított
tárterületet és memóriát, a gépidőről nem is beszélve.
A beszivárgó egységek gyártását pillanatnyilag csupán három helyen végezték a világon.
A legnagyobb gyár Észak-Amerikában volt, Los Angeles északkeleti körzetében. A másik
két gyár Eurázsiában kapott helyet. Természetesen bármelyik gyárat át lehetett állítani
időlegesen Alfa egységek gyártására – ez idáig mindössze két alkalommal került sor erre
a lépésre a háború során –, ám ilyenkor a szállítmányok átirányításával gondoskodni
kellett a mesterséges élőszövetek biztosításáról is.
A Skynet gondosan megválogatta az Alfák humán külsejét. Az első széria készítésénél a
legfőbb szempont az volt, hogy az emberi külső reálisan takarja a titánium vázat, s első
pillantásra ne lehessen megállapítani, hogy csupán egy álcázott kiborgról van szó. A
gépisten számos gerilla beszkennelt anyagát áttanulmányozta, ám csupán nyolc akadt
közöttük, aki megütötte a megfelelő szintet – a mindössze nyolcvan százalékos
határértéket. Ekkor a Skynet archív filmanyagokban és dokumentumokban folytatta a
keresését, mígnem ráakadt egy olyan embertípusra, melyet mindenhol csupán
„testépítők” jelzővel illettek. A fogalom azonosítása nem okozott különösebb nehézséget
a Skynet számára, s minthogy a rendelkezésre álló adatok alapján sikerült elkészítenie a
kiválasztott személyek digitális sémáját, nyilvánvalóvá vált, hogy megtalálta a megfelelő
embereket a célra.
Tucatnyi testépítőt választott ki az első sorozat tesztpéldányainak a szerepére.
Valamennyien kiemelkedő képességű testépítők voltak, s a létrehozott digitális vázak
alapján elvégzett kísérletek azt mutatták, kiváló döntés volt őket választani. Az első
széria végül egy osztrák származású férfira esett. Arnold Schwarzenegger minden
szempontból tökéletesnek tűnt; hihetetlen izmai, erőteljes termete hihetővé tette a
megjelenését. Az ő külseje alapján készült el az első Alfa széria.
Később persze a Skynet többször is módosított a szérián… s újabb és újabb külső
megjelenéssel bíró Terminátorok indultak akcióba. Valamennyi kis szériás egység volt,
mivel ha a humánok azonosítottak egy típust, nyomban tájékoztatták valamennyi
egységüket a külső ismertetőjegyekről. A beszivárgó egységek az első hónapokban
hihetetlenül eredményesek voltak, aztán az emberek megtanultak védekezni ellenük, s
felfedezték, hogy az állatok – de legfőképp a kutyák – minden kétséget kizáróan jelzik a
kiborgokat, hiába a mesterséges élőszövet borítás, mely ugyanúgy vérzett vagy
verejtékezett, mint az igazi.
Az évek során sikerült tökéletesíteni az Alfa szériákat, s már nem volt feltétel a magas,
erőteljes termet – akkor készültek az első női külsővel ellátott Alfák, melyek segítségével
két humán Bázist is sikerült felszámolni. Annak előtte kizárólag férfi külsővel ellátott
Alfák kerültek ki a gyárakból, s a váltás meghozta az eredményét.
A Skynet tervében fontos szerepet játszottak az Alfák. A fogolyejtés során nem véletlenül
szkennelték be részletekig menő pontossággal a humánokat. Valamennyit. Bár már nem
volt szükség rájuk, a gépisten egyelőre nem tett le arról, hogy a menekülőket elkapja,
mivel általuk bizonytalanná válhat a terv megvalósulása.
Tudta, hogy az egyik gerilla megsebesült; őt lesz a legkönnyebb elkapni. A másik kettő
sem húzhatja sokáig, mivel nem csupán Terminátorok, hanem HK-k is vannak a
nyomukban.
A gépisten a belső, virtuális kivetítőjére kérte a Primus néven kódolt fegyvergyár
termelési adatait. A memóriában nyüzsgő számhalmaz a Skynet számára felért egy
háromdimenziós bemutatóval, számára a bitek sorozata konkrét értékeket és
folyamatokat jelöltek. Szinte látta, ahogy a futószalagokról legördül a Halálosztók újabb
sorozata.
A Skynet parancsa a fény sebességével vágtatott végig az üvegszálakon, hogy a
fegyvergyárba érve összekapcsolódjon a gyártásirányító számítógéppel. A gépisten
leállította a termelést, s amikor az utolsó példány is legördült a gyártósorról, akkor teljes
sávszélességen átküldte a humánok beszkennelt és digitalizált megjelenítési adatait. Az
anyag tartalmazta a foglyok magasságát, háromdimenziós testfelépítésüket, beleértve
azokat az apró jellemzőket is, melyeket a ruha általában elrejtve tart. Olyan
részletességű adat volt ez, melyek segítségével könnyedén elkészíthetővé vált egy – az
eredetivel tökéletesen megegyező – Alfa beszivárgó egység.
Igaz, a költségek számottevően megnövekedtek a nullszéria miatt, ám a Skynet ezúttal
nem foglalkozott a gazdaságossággal. Csupán egyetlen példányra volt szüksége a
humánokból… s ha a terve sikerrel jár, akkor Los Angelesben nem kell több Halálosztót
bevetnie. Persze, ehhez sok apró feltételnek kell teljesülnie, ám a gépisten gondos
stratéga módjára igyekezett minél jobban szétbontani a folyamatot, hogy az egyes
részek kudarca ne befolyásolhassa döntően a végeredményt. Igaz, így a hibaszázalék
megemelkedett egy kicsit, ám a remélt nyereséghez még mindig elenyészően kicsi
maradt.
A menekülő humánokról is elegendő adat állt rendelkezésre ahhoz, hogy a gyártás
beindulhasson. Igaz, a ruha rejtette sebeket, forradásokat a rendszer csupán a
statisztikai átlag alapján számolta ki és helyezte el a testen, azonban addig, amíg
meztelenre nem vetkőztetik őket, addig ez aligha lehet az árulójuk.
A Skynet egy végtelen másodpercig elgondolkozott azon, engedélyezze-e a gyártás
megindítását a szökevények esetében is, ám minthogy az elemzések azt jósolták, hogy
legkésőbb három órán belül valamennyien begyűjtésre kerülnek, így az időmegtakarítás
reményében végül ezekre is „rábólintott”.
A Primusban – először a fegyvergyár létrehozása óta – hét nullszériás T-800-as Alfa
beszivárgó egység gyártása kezdődött meg. Ezzel egyidejűleg a rendszer nekiállt
felépíteni a kapott adatokból a személyiségmodellt – melyhez beprogramozták a
mintavétel alapján a hangmodulátorokat –, valamint felépíteni az alapvető beszivárgási
adatbázist, mely pluszban járult hozzá a harci egységek információgyűjteményéhez.
Corrine Chambers Mazzinivel kezdték.
A csoport feltételezett parancsnokával.
Miután a Primusban elkezdődött a gyártási folyamat – mely az előzetes kalkulációk
szerint mindössze hat órát igényel majd –, a Skynet a terv egy másik fontos részére
koncentrált. Az előkészített, s szándékosan a humánok által visszafejthetőre kódolt
adatcsomagok már készen álltak. Valamennyi gondosan megszerkesztett dezinformációt
tartalmazott.
Rendkívül hihető adatokat.
Ezzel egy időben a Skynet utasítást adott három tehergépkocsi indulására, melyet olyan
Alfák vezettek, amelyek már megsemmisített humánok személyazonosságát használták.
Természetesen egy komolyabb ellenőrzésen nem juthattak volna keresztül, ám nem is ez
volt a cél. Ráadásul ezek a beszivárgó egységek az első komolyabb tűzharcban
megsemmisítésre voltak ítélve – erről egy beépített detonátor gondoskodott –, mivel
csupán részei voltak annak az előadásnak, melynek a gépisten volt a rendezője.
A tehergépkocsikon félig összeszerelt atombombák utaztak. Minden működőképes volt,
ám maga a nukleáris töltet hiányzott.
Egyelőre.
14. Egy kis kitérő
Los Angeles; 2029. február 9.

A teherautók kerülővel folytatták az útjukat. Juan Baltazar úgy ítélte meg, hogy a plusz
mérföldek és az időveszteség megéri, ha cserébe elkerülnek egy esetleges összecsapást.
A látóhatáron lángoló épületek intő jelként szolgáltak számukra, arról nem is beszélve,
hogy nem zárhatták ki annak a lehetőségét, hogy akad arrafelé néhány Terminátor is.
Márpedig nekik ezúttal nem a harc, hanem a szállítmány biztonságos célba juttatása volt
a feladatuk. A Los Angeles-i gerilláknak szükségük van az utánpótlásra.
Tizenhat gerilla indult útnak, s az összecsapás után még a csoport kétharmada életben
volt. Igaz, néhányan kisebb sérüléseket szereztek a lepattanó szilánkoktól, ám
valamennyien harcképesek maradtak. A harmadik teherautó személyzete meghalt, így
Baltazar úgy intézkedett, hogy a másik három gépkocsiról üljön át egy-egy ember.
Mintegy tizenöt perc telt el a HK-k távozása óta, amikor a konvoj ismét nekiindult. A
halottaikat magukkal vitték, ezen a sziklás, kiégett terepen nem tudták volna eltemetni
őket. A találkozási pontnál talán kedvezőbbek lesznek a körülmények, arról nem is
beszélve, hogy ott esetleg idejük is lesz rá.
Egyikük sem akarta megkockáztatni, a Hunter-Killerek esetleges visszatérését.
A teherautókon a rossz rugózás miatt kényelmetlen volt az utazás, ám az emberek már
hozzászoktak ehhez. Különben is, mondta egyszer az egyik szerelő, amíg rázkódik, addig
megy.
Kétségkívül igaza volt.
Már majd' három mérföldnyire jártak attól a helytől, ahol a HK-k lecsaptak rájuk, amikor
az első kocsit vezető Baltazar idegesítő zúgást hallott. Felkapta a fejét, és elfojtott szitkot
mormogott az orra alatt.
A magasból egy Hunter-Killer zúgott lefelé.
Egyenesen feléjük.
Bal kéz felől pedig mintha sebesen közeledő fémvázakat látott volna felbukkanni.
Kiborgok, bár a típusukat ebből a távolságból nem tudta megállapítani.
A hátulról érkező dudaszó azt jelezte, hogy a többiek is kiszúrták a támadókat, s most a
parancsnok utasítására várnak.
Juan Baltazarnak kellett döntenie.
A férfi tudta, hogy ha a HK néhány percig egy helyben tudja marasztalni őket, akkor a
Terminátorok ideérnek, s rövid úton pontot tesznek az összecsapásra. Az első HK-
osztaggal szerencséjük volt, ám egyazon napon kétszer senki se reménykedjék
csodában.
Baltazar még egy pillantást vetett a HK-ra. Csak most vette észre a kiborg hátsó részéből
szivárgó füstöt, s mintha az átkozott gép a szokásosnál jóval lassabban közeledett volna.
Talán megsérült a hajtóműve, reménykedett Baltazar, és elszántan beletaposott a gázba.
Ösztönösen érezte, a menekülés az egyetlen esélyük… ha sikerül eljutniuk egy olyan
helyre, ahol a rakományt biztonságban tudhatják, tucatnyian talán eséllyel szállhatnak
szembe a kiborgokkal.
Miközben a teherautó kis híján szétesett a feneke alatt, Baltazar megpróbált egyszerre az
útra koncentrálni, szemmel tartani a Terminátorokat, valamint összehozni valami
elfogadható ötletet, aminek a segítségével megúszhatják.
A HK módosított az elfogási pályán, ám a hajtóműve képtelen volt akkora tolóerőt
biztosítani, amely elegendő lett volna a teherautók beéréséhez. A kiborg azonban nem
hagyott fel az üldözéssel, a központi egységében vibráló parancs egyértelműen
meghatározta számára, mit kell tennie: északkeleti irányba terelni a célpontot, ha
szükséges minimális veszteségeket okozni – de semmiképp sem mozgásképtelenné
tenni.
Hogy mindez miért, a HK-t nem érdekelte.
Eszköz volt, melyet a legtökéletesebb agy irányított, mely valaha is létrejött az evolúció
során ezen a bolygón.
A Skynet pontosan tudta, mit akar. Időre volt szüksége, ugyanakkor a konvojnak
épségben kellett elérnie a találkozási pontot, melyet időközben már az utolsó
négyzetcentiméterig ellenőriztek a felderítőegységek. Apró, emberi szem számára
felfedezhetetlenül kicsiny kamerákat, mikrofonokat és egyéb praktikus szerkezeteket
helyeztek el a legkülönfélébb helyeken, melyek segítségével a gépisten tökéletesen az
ellenőrzése alatt tarthatta az épületet.
Ezután a Skynet minden kiborgot elvezényelt a környékről, csupán néhány orvlövész
maradt a városba bevezető utak mentén elhelyezve. A gépisten a valószínűségszámítás
segítségével igyekezett meghatározni azt a helyet, ahol a konvoj belép majd Los
Angelesbe, s oda telepítette az orvlövészeket. A különleges egységek azonban ezúttal
nem a pusztítást szolgálták, sokkal fontosabb feladatot kaptak. Mágneses és tüskés
jeladókat kellett a gépkocsikra juttatniuk – s ha lehetséges, akkor a szállítmány közé. A
gépisten tudni akarta, hogy a beérkező utánpótlás milyen útvonalakon keresztül jut el a
gerillákhoz, mivel azt remélte, ezáltal több humán bázis koordinátáit sikerült felfedeznie.
Juan Baltazar elégedetten konstatálta, hogy a teherautók és az üldöző HK közötti
távolság folyamatosan növekszik. Igaz, a kiborg elég jól bírta a megterhelést – vajon
mikor robban már fel az az átkozott –, s úgy tűnt, akár a világ végéig is követi a
célpontokat.
A Terminátorok gyalog nem bírták az iramot, pedig valamennyien a konvoj nyomába
szegődtek. A hátsó teherautó felől időről időre felhangzó lövések zaja arra engedett
következtetni, hogy a kísérő mindent megtesz annak érdekében, hogy valamiképp
megszabaduljon kellemetlen kísérőjüktől. Azonban géppisztollyal egy mozgó járműről
mozgó célpontra célozni, ráadásul igen rossz szögből nem sok reménnyel kecsegtetett.
Ám ma már történt egy csoda.
Baltazar tudta, hogy a Hunter-Killer miatt kitérőre kényszerülnek – az a nyavalyás gép
pont abból az irányból közeledett, amerre menniük kellett volna –, ám egyelőre tartották
az időt. Baltazar úgy becsülte, hogy legalább három órát elveszítettek eddig, s a
találkozás is kitolódik legalább ugyanennyivel a kitérő miatt.
Mégsem aggódott.
Egy kis késés nem számít, ha időben megérkeznek. Ráadásul közvetlenül indulás előtt
tájékoztatták, hogy a Központi Bázisról egy külön csoport indult a fogadásukra, tehát a
találkozási ponttól már nagyobb biztonságban lesznek.
A kérdés csupán az, hány Terminátor van a nyomukban… Ha túl nagy az erőfölény, akkor
a kiborgok egyszerűen elsöprik őket, akár várja a konvojt valaki, akár nem.
– Kapcsolj össze a hátsó kocsival! – fordult Baltazar a másik ülésen kuporgó Armando
felé. A fiú szinte folyamatosan az ablakban lógott, és aggódva figyelte a repülő
szerkezetet. – Tudni akarom, hány Terminátor liheg a nyomunkban a HK-n kívül!
Armando bólintott, és az ülés alól egy ütött-kopott, néhol megfeketedett adóvevőt húzott
elő. Rutinos mozdulattal bekapcsolta, majd amikor a készülék nem adott életjelet, akkor
szakavatottan megütögette a hátsó fedlapot, s a beavatkozás meghozta az eredményét:
az adóvevő recsegni-ropogni kezdett.
– Egyes Hordár hívja a Négyest!
– Itt a Négyes, vétel! – A hang rekedtesnek és egészen mélynek tűnt, ám ez csupán a
többszörösen felújított készüléknek volt köszönhető, hiszen Alcides Cartagena épp olyan
fiatal volt, mint Armando.
– Baltazar azt akarja, számoljátok meg, hány Terminátor van a nyomunkban… – Bár a fiú
csak közvetítette a parancsnok óhaját, a hangjából mégis egyfajta büszkeséget lehetett
kiérezni. Elvégre a parancsnoki kocsiban kapott helyet!
Kis csend következett.
– Nyolc… legfeljebb tíz – érkezett kisvártatva a válasz. – Nehéz megállapítani, mert
eléggé lemaradtak… szerencsére.
A válasz hallatán Baltazar összeráncolta a homlokát. Nyolc Terminátor bőségesen
elegendő ahhoz, hogy a túlvilágra küldje valamennyiüket… akár a fogadóbizottságot is
beleértve. Nem, egyelőre menekülniük kell, bízva benne, hogy a kiborgoknak előbb fogy
el a türelmük, mint nekik az üzemanyag.
Meg aztán bármi megtörténhet.
Talán a kiborgokat átirányítják más területre, vagy visszarendelik egy részüket. Baltazar
jobban örült volna neki, ha kicsit kiegyenlítettebbek az erőviszonyok. Akkor még azon is
érdemes lenne elgondolkozniuk, hogy közelebb engedik magukhoz a kiborgokat, s
megkockáztatnak egy rövid tűzharcot. Hátha tovább tudnák csökkenteni a Terminátorok
számát.
Így azonban csak egy választásuk maradt. Menekülés a bizonytalanba.
15. Tűzharc
Los Angeles; 2029. február 9.

Greg Christenson izzadt tenyerét a nadrágjába törölte. Tekintélyes távolságot hagyott

már maga mögött az elmúlt másfél órában, régen futott ennyit egy huzamban. Jókora
kitérőre kényszerült, hogy lerázhassa a kiborgokat, akik véreb módjára akaszkodtak a
nyomába. Már azt hitte, sohasem maradnak le, ám végre talált egy csatornafedelet, és a
jól bevált technika ezúttal is megmentette az életét. A lejáratot ugyan nem tudta
eltüntetni, ám egy érintésérzékelővel összekötött hőgránátot azért ott hagyott… ha egy
kiborg utána akarna jönni… persze ez csupán csekély elégtétel volt, mivel a hőgránát
önmagában kevés ahhoz, hogy végezzen egy Terminátorral. Ám ez is több volt a
semminél.
Nem maradt sokáig a csatornában. Az első feljáratnál visszatér a felszínre. Nem ismerte
eléggé a környéket, odalenn könnyen rossz irányba indulhatott volna, márpedig az
O'Learyval megbeszélt találkozóról semmiképp nem akart lemaradni.
Együtt talán tehetnek valamit.
Az angol azonban nem volt sehol, vagy ha igen, akkor remekül álcázta magát.
Christenson egyelőre lapult, s bízott benne, hogy a társa hamarosan befut. Magában még
hatvan percet – egy kerek órát – adott Andrew O'Leary-nak, mielőtt megkezdi a
visszavonulását a legközelebbi gerillabázis felé.
Egyedül aligha lenne hasznukra a konvojjal érkezőknek… Az ellenőrzött zónában hirtelen
felbukkanó kiborgok Greg Christenson véleménye szerint legalább olyan fontosak voltak,
mint a szállítmány. Ha valóban invázió készül, akkor mielőbb értesítenie kell a
Főparancsnokságot. Mielőtt még visszafordíthatatlanná válnak az események.
Egy apró kődarab gurult az orra elé.
Semmitmondó kavics.
Christenson óvatosan körbefordult, és megkönnyebbülés öntötte el, amikor
megpillantotta O'Leary ismerős arcát az épület egyik nyílásában. Legalább neki is sikerült
meglépnie az üldözői elől. Vagy mégsem…
A szőke hajú, skandináv ősökkel büszkélkedhető férfi a szeme sarkából egy apró villanást
pillantott meg, amint az alig látható vörös kört rajzol a falra, alig pár centiméternyire a
mit sem sejtő O'Leary fejétől.
– Feküdj! – üvöltötte Christenson, miközben jó példával elöl járva maga is végigvágódott
a földön.
Éppen idejében.
A két gerilla közelében jókora faldarabok robbantak ki a helyükről. Ha állva maradnak,
akkor egyikük sem lenne életben már.
Christenson nem várta meg a második lövést. Vaktában elhajított egy gránátot, majd
felugrott a helyéről, és nem törődve azzal, mi vár rá a túloldalon, átvetődött egy
homokdomb felett. Még észlelte, hogy ez az oldal üvegcserepekkel van tele, ezért
ahelyett, hogy a tenyerével tompította volna az esést, valami lehetetlen mozdulatot téve
megpróbált talpra érkezni. A figura nem vált be, ám annyit Christensonnak sikerült
elérnie, hogy az üvegdarabok nem a kezeit vagdosták össze, hanem a karját és a hátát.
Érezte, ahogy a forró vér csörgedezni kezd a hátán, ám úgy ítélte, sérülése nem
veszélyes. Ráér majd akkor ellátni, ha biztonságos helyre kerültek.
Ha életben maradnak egyáltalán.
O'Leary kihasználta a fedezéket nyújtó falat, és rövid sorozatokkal próbálkozott. Egyelőre
azonban azt sem tudta, merre keresse az ellenséget, mivel sehol sem látott közeledő
Terminátorokat. Márpedig a kiborgok nem szoktak elrejtőzni, ha megpillantják a
célpontjukat.
Aztán hirtelen rájött a megoldásra.
Az orvlövész kiborgok leírása szinte minden Los Angelesben harcoló gerillához eljutott, a
Központi Bázison dolgozó fegyvermesterek beható vizsgálatának köszönhetően. Ezért
O'Leary az épületek tetejére irányította a figyelmét, és megpróbálta kiszúrni az
örvlövészt.
Tévedett, s ez majdnem az életébe került.
A lövész nem odafent volt, hanem csaknem egy szintben az angollal. Egy félig
szétrobbantott T-700-as harctéri egység hevert az egyik kilőtt Fejvadász levált lánctalpai
mellett. A kiborg lábai hiányoztak, talán egy gránátnak köszönhetően. A T-700-as
azonban működőképes maradt. A gerilláknak valószínűleg nem volt idejük a csatatér
maradéktalan bejárására, s a sérült kiborgok felszámolására.
A kiborg látta az ellenfelet, ám a karját nem tudta teljesen felemelni, mert az egyik
rögzítő elrepedt, s most hidraulikafolyadék szivárgott végig az ezüstös felszínen. A
Terminátort azonban olyan erős belső késztetés – az alapprogram – hajtotta, mely még
akkor is cselekvésre bírta volna, ha puszta kézzel kell végeznie a humánnal.
Egyelőre azonban még volt egy plazmavetője.
O'Leary látta, hogy a földön fekvő egyik ronccsá lőtt Terminátor megmozdul, és felé
fordítja a Westinghouse-át. A férfi megpróbált lebukni a lövés elől, ám tudta – az ilyen
pillanatokat megérzi az ember –, hogy elkésett: nem kerülheti el végzetét.
A géppisztolysorozat valósággal kitépte a Terminátor kezéből a Westinghouse-t,
csuklóból szakítva le a titánium kezet. Sűrű, sötét folyadék spriccelt a homokkal borított
aszfaltra. A Westinghouse-ból kicsapódó tömény energia csupán centiméterekkel vétette
el O'Leary-t, de elvétette, s most csak ez számított.
Fegyver nélkül a kiborg nem volt több egy halom ócskavasnál, feltéve, hogy egyetlen
humán sem megy a közelébe. Greg Christenson azonban szerette halottnak tudni a
Terminátorokat, ezért – miután megbizonyosodott arról, hogy nincs másik működőképes
kiborg a közelben – óvatosan előrearaszolt, majd mintegy nyolc lépésről egy kibiztosított
DM51-es tojásgránátot hajított az ellenfele törzséhez, s ezzel egy időben lebukott egy
homokdomb mögé.
A gránát bevégezte a dolgát.
Mire a férfi felegyenesedett, a kiborg törzse szétnyílt, a titánium gerinc megroppant, és
az ostyaáramkörös processzor nem volt több, mint egy fél körömnyi összeolvadt, ezüstös
gyanta.
– Késtél – jegyezte meg O'Leary, nem vesztegetve a szavakat a hálálkodásra.
Mindketten természetesre vették, hogy Christenson megmentette az életét, hiszen
fordított helyzetben ő is habozás nélkül megcselekedte volna. Ez tette erőssé a gerillákat:
az összetartás.
A szőke férfi megrázta a fejét.
– Tévedsz, hamarabb itt voltam…
– Ezt bárki mondhatja… – legyintett O'Leary.
Christenson körbenézett.
– Tiszta a terep? – érdeklődött, tekintetében nyugtalan fények csillogtak. Az iménti
támadás kis híján az életükbe került, pedig azt hitték, már sikerült megszabadulniuk
azoktól az átkozott kiborgoktól.
O'Leary bólintott, majd elhúzta a száját.
– Tiszta… akarom mondani, most már valóban az. Ez a nyomorult kiborg hamarabb is
megmoccanhatott volna, akkor nem ér meglepetésként a lövése. Nem sokon múlott, s ha
belegondolok, egy halom ócskavas lett volna a vesztem.
Christenson elvigyorodott.
– Csak félig volt ócskavas – rázta meg a fejét. – De legalább lesz valami, amit
elmesélhetsz, amikor visszatérünk a bázisra.
Andrew O'Leary elkomorodott.
– Ketten maradtunk életben – mormogta. – A pokolba is, hétből csupán ketten. Túl
gyorsan történt az egész, csak annak köszönhetjük az életünket, hogy mi adtuk a
tűzfedezetet. Igaz, a többiek nem sokat értek vele.
Christenson nagyot nyelt.
– Még azt sem tudom, mi történt. Egyszerűen csak összeestek… sehol egy kurva golyó
ütötte nyom, vagy egy plazmafelhő. Semmi. Majd' beszartam, amikor megláttam a
T-700-asokat, pedig nem most találkoztam először velük.
O'Leary egyetértően biccentett.
– Magam is így voltam vele – veregette meg a társa vállát. – Mintha csak számítottak
volna ránk… Vagy csak egyszerűen beletenyereltünk valamibe, amibe nem kellett volna.
Miközben lapultam, egész idő alatt azon törtem a fejem, hogy a fenébe juthattak át azok
a nyavalyás kiborgok az ellenőrzési pontokon. Ha lerohanták volna az állásainkat, idáig
hallatszana az összecsapások zaja. Márpedig én semmit nem hallottam, ami egy nagyobb
ütközetre utalna… Tanácstalan vagyok, mi a fenéhez kezdjünk most?
– Te vagy a rangidős – felelte Christenson látható megkönnyebbüléssel, amiért ilyen
egyszerűen megszabadult a döntés felelőssége alól.
O'Leary a földre köpött.
– Teszek a csíkjaimra, haver! Nyakig vagyunk a szarban, s csak együtt mászhatunk ki
belőle. Ha rossz döntést hozunk, mindketten itt döglünk…
– Van valami ötleted?
Az angol megvonta a vállát.
– Semmi. Annyi azonban biztos, hogy három választásunk van. Egy: folytatjuk az akciót,
szerzünk valahonnan egy járgányt, megkeressük a találkozási pontot, és elkísérjük a
szállítmányt a lerakó raktárba. Kettő: lóhalálában visszatérünk a legközelebbi bázisra, és
felvesszük a kapcsolatot a Főparancsnoksággal. Mindenképp értesítenünk kell őket a
kiborgok felbukkanásáról… A fél karomat odaadnám most egy működő adóvevőért!
Három: megpróbáljuk kifundálni, mit tervez a Skynet, s mindent megtenni annak
érdekében, hogy valamiképp keresztbe tegyünk neki.
Christenson felsóhajtott, és idegesen megtörölte a tenyerét, majd biztos, ami biztos
alapon az AK markolatát is.
– Úgy vélem, ez utóbbira van a legkisebb esélyünk, nem igaz?
Az angol megvakarta a fejét.
– Pedig ez lenne a legkézenfekvőbb… ám tartok tőle, ketten amúgy is kevesen lennénk
hozzá. A kérdés csupán az, a maradékból melyiket válasszuk? A konvoj, vagy vissza a
Bázisra?
Greg Christenson szeme megcsillant.
– A teherautóknak valamiképp fel kell venniük a kapcsolatot egymással, ha mondjuk egy
rajtaütés alkalmával szétszóródnak, nem igaz?
– Mondasz valamit…
– Akkor, azt hiszem, eldöntöttük.
16. Tökéletes másolatok
Los Angeles; 2029. február 9.

Az Alfa elvégezte magán az utolsó önellenőrző rendszertesztet is. Miután mindenhonnan

STÁTUSZ OK üzenet érkezett, így lekapcsolta magát a rendszerről. A mesterséges
élőszövet alatti kommunikációs egység kijelentkezett, majd megkezdte önálló
működését.
Corrine Chambers Mazzini balra fordította a fejét, és közömbös pillantást vetett a bal
oldalán álló három férfialakra, majd ugyanezt megismételte jobbra is.
Heten voltak.
Mint a gonoszok.
A mesterséges élőszövet alatt ostyaáramkörös processzorok és könnyített titánium váz
lapult. Nem szokványos Alfa egységek voltak, mivel a testükben nem önmegsemmisítő
modul kapott helyet, hanem egy méreteiben csökkentett, pusztító erőben azonban
megnövelt képességű szintetikus bomba, melyet a hagyományos átvilágítási technikával
lehetetlen volt kimutatni. Ahhoz, hogy valamelyik gerilla észrevehesse a „nem odaillő
alkatrészt”, egyszerre kellett volna sebészprofesszornak és technikusnak lennie.
Márpedig ilyen nem sok akadt a humánok között. Arról nem is beszélve, hogy a
szintetikus bombát maga a szív tartalmazta, így egy felületes műtét is elhanyagolhatóan
kis eséllyel tudta volna kimutatni.
– Hangpróba!
Az Alfák sorra, egymás után megszólaltak, a betáplált azonosító jelek alapján még az
oszcillátor sem tudott különbséget tenni az eredeti és a másolat között. Egyedül a
szökevényekkel volt némi baj, esetükben a személyiségmodellező kénytelen volt új
hangszínt kikeverni, melynél az adott személy nemét, becsült életkorát és fizikai
jellemzőit vette figyelembe. Természetesen, ezen esetekben fennállt a hibalehetőség, ám
összességében elhanyagolható volt.
A Skynet úgy okoskodott, a teherautókon utazó humánok valószínűleg még soha nem
találkoztak a fogadásukra kirendelt gerillaegység tagjaival, s így a lelepleződés esélye
csekély.
A nullszéria tagjai minden információt ismertek az akcióval kapcsolatban, a Skynet
végtelennek tetsző adatbázisaiból hosszú perceken keresztül töltődtek át az adatok a
személyes adatbázisokba. A gépisten külön gondot fordított a személyiségek
megszerkesztésére; valamennyi Alfa rendelkezett két másodlagos személyiséggel is,
melyeket akkor kellett használniuk, ha lelepleződnek, de sikerül elmenekülniük. A
menekülés alternatív választásként szerepelt a beszivárgó egységek alapprogramjában, s
akkor folyamodhattak ehhez a megoldáshoz, ha az alapterv megvalósulásának az esélye
ezzel a cselekedetükkel tovább növekedik.
Mazzini a társaira nézett – valamennyiük törzsében helyet kapott egy csontnak álcázott,
korlátozott hatótávolságú adóvevő, melynek segítségével az Alfák szavak nélkül is
kommunikálhattak egymással –, és a fémszínű falban szétnyíló, vákuumzáras ajtó felé
indult.
A kiborgokat egy átalakított, személyszállításra is alkalmas, páncélozott Hunter-Killer
várta. Ez az egység kicsit nagyobb volt az átlagosnál, s az Alfák gyors célterületre
juttatást volt hivatott biztosítani. Mindössze tucatnyi volt ebből a HK-Extrából, s szinte
valamennyit az egykori Egyesült Államok területén használták. A Skynet néhanapján
ezekkel a gépekkel hozott új Alfaszériákat a New York-i fegyvergyárakból. Ott már
minden az övé volt…
Mindössze háromszázharminc perc telt el az akció kezdete óta. A Skynetnek ennyi időre
volt szükség ahhoz, hogy begyűjtse a foglyokat, gondoskodjon az adatgyűjtésről és a
nullszériák legyártásáról, valamint elérje a konvoj késését.
Egy jól szervezett, összeszokott embercsoport bizonyára képes lett volna megbirkózni a
feladattal. A Skynet egymagában megoldotta a problémát, leküzdötte a menet közben
támadt akadályokat, és bőven az előre kikalkulált időn belül teljesítette a magának
kitűzött feladatot.
A gépisten elégedett volt.
Most már csak a szökevények vannak hátra.
Potenciális veszélyforrások.
17. Tűzfalakon át
Los Angeles; 2029. február 9.

Jimmy Lehman, a Fészekrakók csoportparancsnoka Gerald O'Keefe mögött térdepelt, és

idegesen figyelte a keresztutcát. Ha szerencséjük volt, azok a nyavalyás kiborgok
elveszítették őket szem elől, a felrobbantott hőgránát pedig megakadályozza őket abban,
hogy a műszaki fölényüket kihasználva kövessék a menekülőket.
A Fejvadászt nem magányos menekülők elkapására tervezték, így legalább a
monstrumtól nem kellett tartaniuk. A HK azonban továbbra is a nyomukban volt,
ráadásul éppen őket szúrta ki a három, más-más menekülési útvonalat kereső
csoportból. Igaz, voltaképp nem számított. Valamelyikük így is, úgyis rosszul járt volna.
Ma éppen ők voltak soron.
Némán teltek a másodpercek, s csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a T-700-asok
lemaradtak. Amennyire O'Keefe meg tudta ítélni, ketten voltak a nyomukban, meg az a
nyavalyás HK. Ha a repülő szerkezet nincs, akkor valószínűleg meglapulnak valami
csendes helyen, s megkockáztatják a tűzpárbajt a kiborgokkal, ám így kénytelenek
voltak tovább menekülni.
– Tiszta a levegő – suttogta O'Keefe.
Túlságosan hamar szólalt meg.
A Hunter-Killer ezt a pillanatot választotta a lecsapásra. Az ostyaáramkörös processzor
egy ezredmásodpercig válogatott az elfogó pályák között, majd a legnagyobb találati
valószínűséggel kecsegtetőt engedélyezve bekapcsolta a fedélzeti ágyúkat, s miközben a
kiborgtest alá erősített Gatlingok megállás nélkül okádták magukból a halált, meredek
ívű ereszkedésbe kezdett.
– HK! – kiáltotta O'Keefe, és a következő pillanatban bevetődött egy betoncsőbe, mely
egykoron talán a csatornarendszernek lehetett a része, ám a kataklizma eltörte, s valami
gigászi erő a felszínre hajította.
Jimmy Lehman megpördült a sarkán, egy pillanat alatt felmérte, honnan fenyegeti
veszély, majd az egyetlen lehetséges utat választva villámgyorsan követte a társát. Igaz,
a csőben alig fértek el ketten, s alaposan lehorzsolták magukat, ám még mindig jobb
volt, mint odakint maradni.
A lövedékek csak centiméterekkel kerülték el őket.
A HK megpróbált módosítani a célkoordinátákon, ám a talaj túlságosan gyorsan
közeledett ahhoz, hogy tökéletesen sikerüljön. Egy sorozat így is elérte a betoncsövet, és
jókora darabokat pattintott le a külsejéről. Az máris nyilvánvalóvá vált, hogy a második
sorozat – főleg, ha a megfelelő szögben éri a fedezéket – képes lesz áttörni a
háromujjnyi vastag betont, és végezni a benne lapulókkal.
– Hagyd abba a tapizást, és húzzunk el innen – morogta némileg megkönnyebbülve
O'Keefe, amikor meghallotta a távolodó turbinazúgást –, mert a következő kört biztosan
elveszítjük!
Lehman elvigyorodott.
– Pedig éppen kezdtem élvezni… Lehet, hogy áttérek a fiúkra…
– Baszd meg! – felelte Gerald O'Keefe.
– Még sor kerülhet rá – vágott vissza a csoportparancsnok, miközben sebesen araszolt
kifelé a csőből.
A HK nem sok időt hagyott nekik. Egy éles fordulattal jócskán lerövidítette a pályáját, és
egy gyors orsóval ismét lefelé tartott. A Gatlingokból érkező halál-csomagok elvették a
gerillák kedvét a további viccelődéstől.
Csupán néhány másodpercük maradt.
Dönteniük kellett.
– Vissza a csőbe! – kiáltotta O'Keefe, mivel úgy ítélte, hogy a beton elég vastag ahhoz,
hogy kibírjon még egy sorozatot.
Lehman azonban más véleményen volt.
– Oda! – mutatott egy sötéten ásítozó nyílásra, amely egykoron valami pinceablak
lehetett, ám az eltelt évek során az épület megroggyant egy kicsit, s ezáltal
szétrepesztette a fémkeretet, kitörte belőle az üveget… ha volt még egyáltalán…
Nyolc szökkenés elegendő volt O'Keefe-nek, hogy elérje az új menedéket, s Lehman
szorosan a nyomában ügetett. Az ír származású férfi nem foglalkozott azzal, mi vár rá
odabent – hiszen biztosan tudta, hogy idekint a halál les rá –, s egy merész fejessel
bevetődött az ismeretlenbe.
Lehman egy másodperccel lemaradva követte.
A Hunter-Killer tudta, hogy nem kaphatja el a humánokat. A számtalan apró lyuk,
mélyedés, az ezernyi kiváló fedezék alaposan megnehezítette a kiborgok életét ebben a
háborúban. Amikor már biztosak voltak benne, hogy a kiszemelt áldozat sehova sem
menekülhet, az emberek mindig találtak maguknak egy lyukat, ahol pár másodpercre
meghúzhatták magukat.
A kiborg azonban nem mondott le az áldozatairól. Leereszkedett a talajszintre – csupán
néhány lábnyival lebegett felette –, és szembefordult a rejtekhellyel. Villámgyorsan
beszkennelte a pinceablakot, s bonyolult számításokat és közelítő kalkulációkat végezve
lőni kezdett befelé a nyíláson. A statisztika szerint a belső falakról visszapattanó golyók
nyolcvan százalékos eséllyel eltalálják a célpontokat. Következésképpen néhány sorozat
elég hozzá, hogy végezzen rejtőzködő áldozataival.
Lehman pontosan O'Keefe-ra zuhant.
– Már megint kezded? – motyogta az ír, miközben megpróbált minél előbb talpra
kecmeregni. Omlásdarabok, üvegszilánkok és rengeteg szemét fogadta a gerillák idelent.
És bűz. Istentelen büdösség.
– Okádnom kell ettől a szagtól – foglalta össze mindkettőjük gondolatát Lehman.
O'Keefe bólintott.
– Legalább fokozod a hatást – értett egyet, miközben megbizonyosodott róla, hogy az
AK-jának nem lett semmi baja.
Ebben a pillanatban érkezett az első sorozat.
Bár a belső fal meglehetősen roskatag volt, a becsapódó golyók egy része valóban
visszapattant róla, miközben a többi jókora darabokat tépett ki a téglákból.
– A szemét állat! – motyogta Lehman, miközben lerántotta a földre a társát. Mindketten
belefúrták az orrukat a szemétbe, s megpróbáltak eggyé válni a betonpadlóval.
O'Keefe megrándult.
– Eltaláltak? – kérdezte nyomban Lehman.
Az ír felnyögött.
– A fenét – válaszolta dühösen. – Tökön vágtam magam a tussal…
Ha nincs nyakukon a Hunter-Killer, Jimmy Lehman valószínűleg harsogó röhögésben tört
volna ki, ám most a túlélésre kellett koncentrálniuk. A HK lecövekelt az ablak előtt, és
úgy tűnt, kifogyhatatlanok a készletei. Egyik sorozat követte a másikat, s csupán az
mentette meg a gerillák életét, hogy a belső támfal kevésbé bírta a megpróbáltatásokat,
s hamarosan úgy nézett ki mint egy szűrő. Ennek ellenére mindig volt néhány golyó, ami
megpattant a falon, s nyilvánvalóvá vált, csak idő kérdése, amíg valamelyik célba talál.
Azon pedig egyik gerilla sem akart eltöprengeni, vajon lesz-e akkora mázlijuk, hogy egy
könnyű sérüléssel megússzák.
– Ki kellene jutnunk innen! – mormogta az ír.
Lehman fejével a sötétség felé bökött.
– Ha van kedved, keresd meg a kijáratot, addig én majdcsak elkuporgok itt!
Mindketten tudták, hogy esélyük sem lenne élve eljutni a szemközti falig. A HK ahhoz
túlságosan gyorsan eregette egymás után a golyókat.
Aztán abbamaradt a tüzelés.
Lehman visszafojtott lélegzettel fülelt, ám csak társa zihálását hallotta… meg a tartalék
üzemmódra kapcsolt turbinák morajlását.
– Kint van, és arra vár, hogy mozduljunk… – mutatta kézjelekkel a férfi, kihasználva az
ablaknyíláson bevetülő csekély világosságot.
O'Keefe bólintott.
A Hunter-Killer valóban most jutott el addig a pontig, ahol a statisztikai számítások
szerint már legalább egy-egy találatot kellett volna kapniuk az odalent rejtőzködő
humánoknak.
Ám a kalkuláció során a kiborg nem vehetett figyelembe minden lehetséges paramétert,
s így fordulhatott elő, hogy alulbecsülte a szükséges lőszermennyiséget. Talán, ha a
belső támfal jobban bírja a megterhelést, akkor bejön a Hunter-Killer számítása.
A gép azonban biztosra akart menni.
Az audioegységeit a lehető legnagyobb érzékenységre állította, majd bekapcsolta a
zajszűrőket, s a belső helyiségre koncentrált. A digitálisan tisztított hanghullámok lassan
állandósultak, ám a kiborg egyszerűen képtelen volt megállapítani, odalenn életben van-
e valaki még.
Aztán egy szempillantás alatt eldőlt a kérdés.
Apró, öklömnyi tárgy repült ki az ablaknyíláson. A Hunter-Killer ostyaáramkörös
processzorja kétségbeesett sebességgel próbálta azonosítani, ám mielőtt a szkennelés és
a kiértékelés befejeződhetett volna, apró detonáció hallatszott, majd éles, fehér fény
árasztotta el a környéket.
A HK teljes négy másodpercre megvakult.
Mivel tisztában volt azzal, hogy támadás érte, ezért ösztönös védekező reakcióként
bekapcsolta a tűzvezérlőt, és a Gatling ismét ontani kezdte magából a halált, azonban a
fegyver csöve folyamatosan egyazon irányba mutatott.
Lehman ezüstös csíknak látta a folyamatosan süvítő golyókat, ám mégis kockáztatnia
kellett. Óvatosan felemelkedett, és az ablak széléhez lapulva célba vette a HK-t.
Ilyen közelről nem hibázhatta el.
Az AK lövedékei átütötték a titánium burkolatot, és komoly sérüléseket okoztak a
kiborgnak. A Hunter-Killer hátramenetbe kapcsolt, s miközben egy pillanatra sem fejezte
be a tüzelést, megpróbált felemelkedni. A belső rendszerben totális káosz uralkodott: a
tűzvezérlő almodul zárlatot kapott, s hirtelen minden fedélzeti fegyver aktív üzemmódba
kapcsolt. Ez rövid időn belül túlmelegedéshez vezetett, amivel a hűtőfolyadék már nem
tudott megbirkózni… A kiborg mindent megtett annak érdekében, hogy stabilizálja az
állapotát, és ennek érdekében lekapcsolta a fegyverrendszerét.
S ezzel kiszolgáltatta magát a gerilláknak.
Jimmy Lehman és Gerald O'Keefe egyszerre tüzeltek. A Hunter-Killer mintegy huszonöt
lábnyira lebegett tőlük, s lassan körbefordult a függőleges tengelye mentén, ahogy a bal
oldali fúvókák hibás adagolás miatt kisebb tolóerőt biztosítottak.
Két sorozat bőségesen elég volt.
Mindkét gerillától egy-egy.
A Hunter-Killer lángolni kezdett, majd az ég felé szökkent, mint egy megvadult
gumilabda, hogy aztán néhány másodperc múlva megpördüljön a levegőben, és a földbe
csapódva lángoló pokollá változtassa a környéket.
Lehman és O'Keefe már a belső fal tövében kuporogva, biztonságosnak hitt helyről
hallgatta a detonációt. Tudták, hogy a Hunter-Killer többé nem jelent veszélyt rájuk,
hiszen látták a törzsbe becsapódó golyókat, ahogy feltépik a borítást.
Tévedtek.
A felrobbanó HK megremegtette a földet, és az omladozófélben lévő épület megadta
magát a sorsának. A belső támfalak sorra leomlottak, s az egész építmény remegni
kezdett. A falakból por szállt fel, ahogy elkezdtek összeroskadni a rájuk nehezedő súly
alatt. Valahányszor valamelyik belső fal darabokra hullott szét, a falakra mind nagyobb
nyomás nehezedett. Az egész olyan volt, mint a dominó, ha egyszer a sor dőlni kezd,
nincs az az isten, ami képes lenne megállítani vagy visszafordítani a folyamatot.
– Húzzunk innen! – kiáltotta O'Keefe, amikor rádöbbent, miféle sors vár rájuk néhány
másodpercen belül, s nem törődve a kinti lángokkal már tolta is kifelé a nyíláson a
lassabban eszmélő Jimmy Lehmant.
Odakint téglaeső várta a felszínre kikapaszkodó gerillákat, ám ez még mindig jobb volt,
mint egy egész háztól agyonnyomva meghalni. Mindenfelé vörös lángok tomboltak, s
még a talaj is olyan forróságot árasztott magából, hogy mindketten verejtékezni kezdtek.
Lehman kiszemelt magának egy viszonylag keskeny tűzfalat, ami nem volt túl magas, s
tisztán látszott, hogy mögötte már csupán néhány izzó fémdarabra kell figyelniük. Bár
nem szívesen vágott neki a tűznek, nem volt más választásuk. Ha maradnak, az
épületről lehulló darabok végeznek velük, így legalább van némi esélyük.
– Gyerünk! – mutatott a lángokra Lehman, majd választ sem várva rohanni kezdett, és a
következő pillanatban a lángok közé ugrott.
Gerald O'Keefe látta, ahogy Lehman eltűnik a lángok között, ám a társa kisvártatva
felbukkant a túloldalon, s valamit kiáltott felé.
Az épület megremegett, s a főfal lassan dőlni kezdett kifelé. Egyenesen O'Keefe
irányába.
A férfi minden erejét összeszedve rohant. Hallotta, ahogy téglák és vakolatdarabok
zuhannak mögötte a földre, és robbannak szét ezernyi apró darabra.
Nem nézett hátra.
Minden idegszálával érezte a halált.
Hiszen ott lihegett a nyomában.
A tűz áthatolhatatlannak tűnő falként magasodott előtte, s minden
négyzetcentiméterével azt suttogta: enyém leszel, elemésztelek. Gerald O'Keefe azonban
tartozott magának és a társának annyival, hogy megpróbálja.
Amikor a lángok körbeölelték, a férfi egy pillanatra elviselhetetlennek tűnő forróságot
érzett, amely azonban hamarabb megszűnt, hogysem kárt tehetett volna benne. A
lángok mohón utánanyúltak, ám lassúnak bizonyultak, nem tudtak belekapni a ruhájába
vagy a hajába.
A tűz átengedte.
– S most, hogy kiszórakoztad magad, irány a kórház! – fogadta Lehman. – A többiek már
bizonyára türelmetlenül lesik az érkezésünket!
18. Rideg fém
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor Fabricio Sanchez kinyitotta a szemét, csupán halványan pislákoló neonokat látott.
Ködösen vissza tudott emlékezni az elmúlt órák eseményeire, a kihallgatásra – és ha
erősen összpontosított, akkor egy megdöbbentően részletes orvosi vizsgálatra is
emlékezett, melyet azonban gépek végeztek. Egy hosszú, fehér csőre emlékezett, hideg,
kék fényre, amely milliméterről milliméterre végigfut a testén.
Hányinger kerülgette, ám a gyomra üres volt.
Amikor mozdulni próbált, némi megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy még mindig az
önjáró műtősasztalon fekszik, ahova az orvosi vizsgálat után kötözték. A csuklóit és a
bokáit fogó szíjak elég erősnek tűntek ahhoz, hogy ne pazarolja feleslegesen az erejét a
széttépésükre. Szorosan fogták, arra sem volt esély, hogy valamiképp kihúzza a kezeit, s
kiszabaduljon.
A fejét azonban most már fel tudta emelni, s semmi nem akadályozta meg abban, hogy
körbenézzen a helyiségben, ahol fogva tartották őket.
Igazság szerint már halottnak kellett volna lenniük, s Sanchez őszintén csodálkozott
azon, hogy még életben van. A döbbenete csak növekedett, amikor még három társát is
felfedezte maga mellett. Szemmel láthatólag valamennyien életben voltak; mezítelen
testükön egyetlen seb sem látszott. Úgy tűnt, mintha valami kábítószer hatása alól
próbálnának szabadulni… Valamennyien mozgolódni kezdtek.
A csoportparancsnok számba vette az embereit. Greg Christenson és Andrew O'Leary
hiányoztak, akárcsak Steven Wakeford. Halottak, vagy nekik az utolsó pillanatban
sikerült lelépniük. Sanchez bízott benne, hogy ez utóbbi. Nekik, a foglyoknak már úgyis
mindegy, hiszen a Skynet aligha akarja kicserélni őket fogságba ejtett Terminátorokra…
mivel olyanok nem is léteztek.
A férfi értetlenül állt az események előtt.
Eddigi tapasztalata szerint a Terminátorok nem fogságba ejteni akarták az embereket,
hanem rövid úton elpusztítani. Vajon miféle pokoli terv fogant már megint meg a Skynet
agyában?
– Mi a szar volt ez? – nyögte Mazzini. A nő ezekben a másodpercekben tért magához, és
a kihallgatás emlékei túl elevenen éltek benne.
– Nyugalom! – mondta Sanchez. – Négyen itt vagyunk, a többiek azonban odakint.
Egyetlen szót se a küldetésünkről!
Mazzini erőltetve felnevetett.
– Mi újat tudnánk még mondani? – kérdezte dühösen. – Az a pokoli szerkezet mindent
kihúzott belőlünk… vagy titeket nem hallgattak ki?
Nem érkezett válasz.
A nő kétségkívül rátapintott az igazságra.
– Fogalmam sincs, ti mennyit mondtatok el az érkező szállítmányról, de belőlem még azt
is kiszedték, milyen volt megszületni… – folytatta Corrine Mazzini. – Ha jól válaszoltam,
megjutalmaztak, ha pedig hazudni próbáltam vagy hallgattam, akkor olyan kín ért,
amihez képest egy gyomorlövés simogatás.
Raul Espinosa oldalra fordította a fejét, s megpróbált a társnője szemébe nézni.
– Ne vádold magad! – mondta halkan. – Egyikünkben sem volt annyi akaraterő, hogy
ellenálljon a fájdalomnak… bár, azt hiszem, a világ összes akaratereje is kevés lett volna
abban a helyzetben. Az a kibaszott gép átkozottul tudta, hogy mit csinál!
– A többiek vajon életben vannak még? – Mills hangja olyan gyöngének tetszett, mintha
már csak percei lennének hátra.
Sanchez felsóhajtott.
– Bárcsak biztosan tudnám!
– Szerintetek miért raktak egy helyre minket? – Mazzini igyekezett kizárni az agyából a
bűntudatot és az elkeseredést, s helyette a túlélésre koncentrálni. Vagy ha az nem megy,
akkor legalább törleszteni valamit… Igaz, meztelenül annyi esélye sincs, mint egy
svábbogárnak egy patkánnyal szemben, de még mindig jobb terveket kovácsolni, mint
megadni magukat a sorsuknak, és csendben feküdve várni, mi lesz velük.
– Talán így könnyebb őrizni minket – töprengett hangosan Espinosa.
Nem járt messze az igazságtól.
A Thétában mindössze két olyan helyiség volt, amely alkalmasnak tűnt a foglyok
tárolására. S minthogy a Skynet egyelőre életben akarta tartani őket, ezért biztosítania
kellett az életben maradásukhoz szükséges feltételeket – megfelelő hőmérsékletet,
tápanyagot és levegőt.
Arról nem is beszélve, hogy így könnyebb volt szemmel tartani őket. Minthogy
meztelenül és lekötözve a veszélyességi rátájuk erősen közelített a nullához, a gépisten
mindössze egy T-700-ast rendelt ki a foglyok őrzésére. Az elsődleges direktívákat
időlegesen kiiktatták, helyettük a kiborg azt a parancsot kapta, hogy a foglyok
semmiképp nem hagyhatják el a helyiséget. Emellett a „cellában” bekapcsolták a
hangrögzítőket, így minden elhangzott szó archiválásra került. A Skynet tervbe vette,
hogy a későbbiek során elemzésnek veti alá mind tartalmi, mind egyéb szempontokból.
Ki tudja, mire lesz még jó az eredmény.
19. Túlélők
Los Angeles; 2029. február 9.

Az éjfekete Mercedes a kosztól, a betört ablakoktól és az oldalán tátongó hatalmas

lyuktól eltekintve úgy nézett ki, mintha csak tegnap parkolt volna le vele egykori
tulajdonosa. Igaz, a rozsda már megtámadta, ám a gépkocsi ennek ellenére
működőképesnek tűnt. Még valamennyi benzin is lötyögött a tankjában, ám Christenson
nem akarta, hogy néhány mérföld után lefulladjanak. Ezért a környező roncsokból
összegyűjtötte a megmaradt üzemanyagot – a csövet egy kiégett Fordból szerezte, míg
tárolóedényként egy kiszáradt kólás doboz szolgált. Így persze jó néhányszor fordulnia
kellett, mire elegendőnek ítélte az összegyűjtött benzin mennyiségét, ám megérte
fáradozni.
Igaz, a motor hangja kicsit reszelősnek tetszett, amikor összekötötte a megfelelő
kábeleket és beindította a kocsit, s mintha a kipufogócsövön kiáramló füst is sötétebb lett
volna, ám ezzel egyik gerilla sem foglalkozott. Az volt a lényeg, hogy sikerült egy
működőképes járgányt találniuk, aminek a segítségével talán még időben odaérhetnek az
előre egyeztetett találkozási pontra.
S akkor rendbe hozhatják a hibát.
Greg Christenson ült a kormánynál, míg mellette Andrew O'Leary kuporgott az AK ját
készenlétben tartva.
– A lövöldözésben jócskán megcsappant a lőszerkészletünk – mondta O'Leary, miután
ellenőrizte a tárat –, ezért mostantól kezdve nem árt takarékoskodnunk!
Christenson bólintott.
– Mi lenne, ha szétnéznénk egy kicsit azon a környéken, ahol a Terminátorok ránk
támadtak? – vetette fel az ötletet O'Leary. – Nem hiszem, hogy éppen ott rendezték
volna be a főhadiszállásukat, s így legalább bizonyságot szerezhetnénk a többiek sorsáról
is.
Nem volt könnyű kimondania.
Valószínűleg úgyis halottak mindannyian.
Igaz, Sanchezt nem látták összeesni. Talán a csoportparancsnok el tudott menekülni, s
ez esetben nem zárhatják ki annak a lehetőségét sem, hogy benne is felmerül a
visszatérés és a terepszemle gondolata. Márpedig hármuknak nagyobb lenne az esélye a
túlélésre, mint kettőjüknek.
Abban mindenesetre megegyeztek, hogy kockázatos lenne a Mercedesszel
odamerészkedni. Gyalog kisebb az esélye, hogy felfedezik őket, ha továbbra is vannak
Terminátorok a környéken. A közelben el kell rejteniük a kocsit, s onnan gyalog
folytatniuk az útjukat.
Egyikük sem mondta ki, de titokban mindketten reménykedtek benne, hogy rajtuk kívül
valakinek még sikerült életben maradnia. Vagy ha nem, akkor talán megtalálhatják a
társaik fegyverét, lőszereit vagy egyéb, általuk is hasznosítható felszereléseit. Minden
előnyre szükségük lesz ahhoz, hogy eljussanak a találkozási pontra, s ha a kiborgok ilyen
mélyen bejutottak a gerillák által ellenőrzött zónába, akkor valószínűleg velük is
számolniuk kell.
Dél felé indultak el. O'Leary ismerte valamelyest a környéket, s amennyire vissza tudott
emlékezni, arrafelé a legtöbb utca nincs eltorlaszolva, következésképpen nem kell
elakadásra vagy kényszerű kitérőre számítaniuk.
A Mercedes nem volt zajosabb az átlagosnál, mégis mindketten tartottak tőle, hogy
felkeltik a közelben lévő kiborgok figyelmét. Ennek ellenre semmit sem tehettek a zaj
csökkentése érdekében, hiszen két rossz közül kellett választaniuk – s ők igyekeztek a
kisebb mellett dönteni.
Néhány perccel később ismét megközelítették azt a helyet, ahol összetalálkoztak a
kiborgokkal. Némi gondolkodás után Christenson befarolt két parkoló autó közé, az
egyiket kicsit meg is tolta a Mercedes hátuljával, de nem foglalkozott vele. Számára a
kocsi nem státuszszimbólum volt, hanem a túlélés eszköze.
Mintegy százötven métert kellett gyalogosan megtenniük. Nem nagy távolság egy ember
számára, azonban egy olyan helyen, ahol bármelyik pillanatban számítani lehetett egy
Terminátor felbukkanására, pokolian hosszúnak rémlett.
Egymástól néhány lépésnyi távolságra lemaradva a két gerilla nesztelen árnyékként
araszolt egyre közelebb a kritikus területhez. Minden apró fedezéket kihasználtak,
gondosan elkerülték a nyílt szakaszokat – vállalva inkább a kerülőt is –, miközben a
társaik jártak az eszükben.
Az utolsó lépéseket voltak a legnehezebbek.
Eddig egyetlen Terminátort sem láttak, ám ez természetesen nem jelentette azt, hogy
tiszta a terep. A kiborgok bárhol lehettek a közelben, és O'Leary nagyokat nyelt, ha arra
gondolt, hogy talán máris egy Westinghouse csöve fordul felé.
Mégis baj nélkül elérték a helyet.
Tökéletes csapda, gondolta O'Leary, amikor szemügyre vette az egykori kereszteződést.
A kiborgoknak csupán azt a két keresztutcát kellett lezárniuk, amelyik kifelé vezetett
innen, valamint a hátukba kerülni az érkezőknek, s akkor esélyük sem marad a
menekülésre.
Vagy talán nem ez történt?
Andrew O'Leary átkozottul bizonytalannak érezte magát. A kiborgok eddig nem
jeleskedtek a csapdák felállításában, a módszerük egyszerű volt: felkutatni és
elpusztítani az ellenséget. Miért változtatnának éppen most?
Igaz, eddig ritkán fordult elő, hogy egy ilyen létszámú kiborg csoporttal találkozzanak a
gerillák az általuk ellenőrzött zónában. Néha ugyan átcsúszott az őrpontok között egy-
egy magányos harctéri egység, ám az ritkán húzta néhány óránál tovább. Ez a találkozás
azonban szerevezett akciónak tűnt.
– Bárcsak tudnám, mit kerestek itt! – sóhajtotta a férfi, miközben mindketten
meglapultak egy összedőlt pizzéria belsejében. A hatalmas kirakatüveg már régen az
enyészeté lett, ám innen remekül be lehetett látni a környéket, s a gerillák úgy
döntöttek, várnak és figyelnek egy kicsit. Az óvatosság sohasem árt!
– Nem ránk vadásztak, az biztos! – felelte Greg Christenson. – Talán csak rossz helyen
voltunk nem megfelelő időpontban…
O'Leary megcsóválta a fejét.
– Miből gondolod? – úgy gondolta, ha beszélnek róla, talán rájönnek a megoldásra.
Márpedig az igazság sok mindent megváltoztathat.
– Mi a fenéért küldene a Skynet hét gerilla elfogására fél tucat Terminátort, egy
Fejvadászt és néhány Hunter-Killert? – kérdezett vissza Christenson morózusan.
– Jól beszélsz – felelte O'Leary –, de nekem akkor is bűzlik itt valami…
A társa legyintett.
– Ha foglyokat akart volna ejteni, nem kockáztatja feleslegesen a gépeit, hanem
egyszerűen összeszedi a sebesülteket a harctérről, s azokat használja fel céljai elérésére.
Andrew O'Leary gondterheltnek tűnt.
– Éppen ez az, ami zavar… – válaszolta nyugtalanul. – A Skynet bármikor begyűjthet
néhány foglyot, bár igazság szerint én még sohasem hallottam volna, hogy ehhez a
módszerhez folyamodik… Kevés olyan információt szedhet ki belőlünk, amihez nem
juthat hozzá a számítógépeken keresztül… Gondolj csak bele, ha mi elég jók vagyunk
ahhoz, hogy adatokat lopjunk az ő rendszeréből, vajon neki nincs meg rá a kapacitása,
hogy fordítva is megcsinálja?
Christenson egyetértően bólintott.
– Igazad van.
– Akkor viszont miért nem lőttek halomra minket az első pillanatban a kiborgok, amikor
felbukkantunk – folytatta O'Leary, kimondva azt a gondolatot, amely a legjobban
foglalkoztatta az összecsapás óta. – Az a két szerencsétlen kiborg olyan bénának tűnt…
mintha szándékosan hagyták volna magukat levadászni. Soha nem láttam még olyan
Terminátort, amelyik két, egymást követő alkalommal elhibázza a célpontját.
Ez kétségkívül így volt.
– Végül is végeztünk velük, nem igaz? – Greg Christenson arcán azonban látott, hogy
elgondolkozott a társa szavain. Kétségkívül akadt valami, ami nem stimmelt az
összecsapással kapcsolatban, ám akárhogy törte a fejét, képtelen volt rájönni, micsoda.
– Gondoljuk csak végig, mi történt! – javasolta O'Leary, és a homlokán megjelenő ráncok
elárulták, mennyire összpontosít. – Amikor befutottunk ebbe az elágazásba, két T-700-
ast pillantottunk meg. Azonnal tüzeltek, de nem találták el a terepjárót…
– Igaz is, ne felejtsünk el utánanéznünk! Talán itt parkol valahol a környéken… Őszintén
remélem, a parancsnok jól elrejtette, s a Terminátorok nem akadtak rá!
– Mi leugráltunk a terepjáróról, Sanchez pedig tolatni kezdett vele… Wakeford kilőtte az
egyik Terminátor kezéből a plazmavetőt, majd Mazzini is eltalálta a kiborgot…
– Te pedig lezártad a témát. – Christenson megengedett magának egy futó mosolyt. – A
másik kiborggal pedig Espinosa végzett, ha jól emlékszem!
Andrew O'Leary bólintott.
– Pontosan. Aztán a spanyol odament a kilőtt Terminátorhoz, majd néhány másodperc
múlva összeesett. Ugyanerre a sorsra jutott Mills és Mazzini is, amikor megpróbálták
magukkal hozni Espinosát.
– Gáz? – kérdezte Christenson.
O'Leary vállat vont.
– Fogalmam sincs… Ez tűnik a legvalószínűbbnek, ám máris felvetődik néhány probléma.
Mekkora körzetben hatott? Miránk miért nem volt hatással? Kábító vagy azonnal ölő
típus… esetleg idegméreg? Ha kábító, akkor miért az? Egyszerűebb módok is
rendelkezésére állnak a Skynetnek a fogolyejtéshez… Ha idegméreg, akkor miért itt
próbálták ki, s miért nem a harctéren… ott sokkal több emberünk harcol, nagyobb lett
volna a pusztítás… Ráadásul nem hatott azonnal, hiszen Corrine még megtett néhány
lépést, mielőtt összeesett volna. A fenébe is, a fél karomat odaadnám, ha tudhatnám,
mibe csöppentünk bele!
– Ezzel én is így vagyok – értett egyet a társa, majd eltökélten felállt, és a fejével a
kereszteződés felé intett. – Amióta itt vagyunk, semmi mozgást nem tapasztaltam…
Gyere, nézzünk szét egy kicsit odakinn! Hátha választ kapunk a kérdéseinkre…
20. A kórház
Los Angeles; 2029. február 9.

Az Irgalmas Szamaritánusok Kórháza meglepően jó állapotban vészelte át az elmúlt

évtizedeket. Igaz, a falai több helyen leomlottak, s egyetlen ablaka sem volt már,
amelyikben akár csak egy körömnyi üvegdarab maradt volna, ám a közelben lévő romos
épületek közül mégis valósággal kiemelkedett. A falakon még látszottak a kilencvenes
évek lázadó ifjúságának graffiti-üzenetei: ötletes, néhol trágár szavak, mondatok,
melyek a múlt üzenetét voltak hivatottak eljuttatni a jövőbe, ám vajmi kevés sikerrel.
A huszonegyedik század elején a graffiti értelmét veszítette. A Gépek Elleni Háború
résztvevői nem olvastak falfirkákat.
Nem volt rá idejük…
Néha a túlélésre sem.
David Winfrey és Melissa Reeves voltak az elsők, akik eljutottak a kórházig. Egyetlen
üldözőjüket sikerült kilőniük, utána pedig nem akaszkodott újabb a nyomukba.
Szerencséjük volt.
Az épület remek rejtekhelyet kínált a gerillák számára. Reeves, a mesterlövész nyomban
kiválasztotta az egyik emeleti ablakot, ahonnan messzire belátta a környéket, míg
Winfrey egy földszinti ablak belső oldalán kuporgott. Türelmesen vártak. Tudták, a
társaik előbb vagy utóbb meg fognak érkezni.
A kérdés csupán az, hányan?
Amikor négy órával és néhány perccel később Kyozo Fukada is befutott – a japán férfi
elszakadt a társaitól, s egyedül maradt, ám egyetlen Terminátor sem választotta
prédájául – ismét teljes lett a csapat. A veteránok szinte sértetlenül vészelték át a
menekülést, mindössze Estrada és O'Keefe sérült meg könnyebben, ám őket sem
plazmatalálat, hanem lézer érte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lézertalálat
nem fertőződik el, a koncentrált hőnyaláb szabályszerűen átfúrja a testet, s nyomban ki
is égeti a sebet. Így aztán a pillanatnyi fájdalmon kívül nincs nagyobb baj.
S végül is hálásak lehettek a sorsnak, hogy egyáltalán életben maradtak. Ha a lövés
néhány centiméterrel arrébb megy, egyikük sem élne.
– Mázlisták vagyunk! – jegyezte meg Winfrey, amikor Fukada is csatlakozott a
csoporthoz. Valamennyien az épület belsejében kuporogtak, az egykori hallban, a falak
tövében.
Carol Stanley megcsóválta a fejét.
– Korai erről nyilatkozni – intette a társát. – Ha majd ismét ott állunk a Főparancsnok
előtt, s egyikünk sem hiányzik, akkor jártathatod a szádat, ám addig jobban teszed, ha
hallgatsz!
Winfrey legyintett.
Igazság szerint a legtöbb gerilla nem szerette, ha szerencséről, sorsról és hasonlókról
esett szó, mert a lelkük mélyén szinte valamennyien babonásak voltak egy kicsit. Attól
tartottak, ha beszélnek valamiről, az hamarosan bekövetkezik, ennél fogva a halál
esélyének hangos latolgatása tabunak számított. A legtöbb gerilla rejtegetett a ruhája
alatt valami apró fétist, kabalát, melytől mind azt várták, hogy kisegítse őket a szorult
helyzetekből.
Vajon az Ítélet Napján hány kabalababa lett egyetlen másodperc alatt az enyészeté?
– Reeves, mássz vissza a kakasülődre, s tartsd szemmel a környéket! – kezdte a
feladatok kiosztását Jimmy Lehman. – Ha magányos Terminátort látsz, leszedheted…
máskülönben lapulj meg! Amennyiben biztos vagy benne, hogy minket keresnek,
haladéktalanul indulj utánunk! Nem szeretnék váratlan meglepetéseket… Estrada és
Winfrey, ti ketten a kórház épületét fogjátok átvizsgálni. Biztos akarok lenni, hogy nem
fenyeget minket bentről kiborgveszély, s egyik gép sem hagyott itt szeretetcsomagot a
magunkfajta bóklászókra gondolva…
A két veterán egyszerre bólintott.
– A többiek velem jönnek! – folytatta Lehman. – Megkeressük a metrólejáratot, s ha
szükséges, szabaddá tesszük… Ezután nekikezdünk az alagút feltárásának, és esetleges
megtisztításának. Eddigi információink szerint odalent nem kell kiborgoktól tartanunk, de
valamennyien tudjuk, hogy mennyire imádják az efféle helyeket az Ezüsthernyók.
Szeretném, ha elkerülnénk a veszteségeket. Mindenki legyen nagyon óvatos, és
vigyázzon a társaira is!
Winfrey felemelte a kezét.
– Valami azonosító jelzés?
Lehman egyetértően bólintott.
– A nevek semmit nem jelentenek, az azonosítószámaink úgyszintén. Azok a kurva
kiborgok a hangunkat is tudják utánozni, tehát az is kiesett. Mit szólnátok mondjuk a
jelszóhoz?
– Csak ne legyen túl bonyolult – vigyorgott Fukada –, mert ha elfelejtem, akkor a saját
társaim fogják szétlőni a seggem!
Carol Stanley megrázta a fejét.
– Nem jó – felelte halkan. – Ha valamelyikünk kimondja, akkor egy közelben lapuló
kiborg utána már felhasználhatja ellenünk.
O'Keefe legyintett.
– Csak a szátokat jártatjátok! Addig fogtok itt agyalni a semmin, amíg valami kiborg ide
nem dugja az orrát, hogy megnézze, mi ez a nagy cseverészés! Azt ajánlom,
igyekezzetek dűlőre jutni egymással! Különben is feleslegesnek tartom ezt az egészet,
valamennyien voltunk már hasonló helyzetben. Nem tartok attól, hogy valamelyikőtök
seggbe durrant, mert meglepődik a hirtelen felbukkanásomon.
Lehman megvonta a vállát.
– Végül is ez is egy vélemény… – Határozottá vált a hangja. – Kritikus esetekre azonban
tartogassátok a csoport nevét, rendben?
Körbenézett.
– Akar még valaki hozzáfűzni valamit a témához? – Lehman arckifejezése nem sok jót
ígért. – Akkor indulás!

A metrólejárat évekkel ezelőtt beomlott, bár így utólag nehéz lett volna megállapítani,
hogy a nukleáris csapást követő lökéshullám végzett pusztítást idefenn, vagy később
valamelyik gerilla választotta ezt a megoldást. A terület teljesen feltérképezetlennek
számított, s bár akadtak olyanok a gerillák között, akik a háború évtizedeiben eltöltöttek
néhány hónapot a környéken, a metróról egyikük sem tudott használható információkkal
szolgálni.
Elvileg azt a lehetőséget sem zárhatták ki, hogy máig lapul néhány túlélő odalenn, akik
mindeddig nem csatlakoztak az ellenálláshoz, ám ennek elhanyagolható volt az esélye.
Igaz, mindmáig előfordult, hogy évtizedek hosszú, kíméletlen bujkálása után elvadult
külsejű emberekre találtak a járőrök. Akiket lehetett, azokat megmentettek, ám ha ez
lehetetlennek bizonyult, akkor hagyták, hadd cselekedjék az illető a belátása szerint.
A tapasztalatok szerint mindig kisebb közösségek, családok voltak az ilyen túlélők. Olyan
família is akadt, ahol már tucatnyinál is több gyermek született, mire megtalálták őket.
Huszonkét esztendőn keresztül lapultak egy hatalmas irodaépület pincéjében, ahova csak
egy keskeny és rendkívül hosszú alagúton lehetett bejutni. Ha az egyik kölyköt nem
kapják el a felszínen élelemkeresés közben, talán máig odalenn volnának.
Akadtak olyanok is, akik mindenkiben az ellenséget keresték, s nem hittek a járőröknek.
Volt, amikor lövésekkel fogadták a közeledőket, s a legjobb szándék sem tudta őket a
helyes útra téríteni. Ezeket magukra hagyták, majd igyekeztek mindenkit tájékoztatni,
hogy messzire kerüljék el ezt a helyet. Persze, talán az lett volna a legjobb, ha megölik
ezeket az embereket, ám a Gépek Elleni Háború borzalmai miatt senki sem vállalta volna
szívesen magára a felelősséget.
Még John Connor sem adott rá parancsot, pedig a Főparancsnok habozás nélkül hozott
néha olyan döntéseket, melyekkel emberek tucatjait küldte a biztos halálba. Ám az ilyen
döntések elengedhetetlenül szükségesek voltak a győzelemhez, s ezt a gerillák is tudták.
Ám ha a probléma megoldható másként is, nem akartak feleslegesen vért ontani.
– Van valakinek ötlete? – kérdezte Lehman, amikor mindannyian megbizonyosodtak
arról, hogy a lejárat helyén csupán egy áthatolhatatlannak tűnő kőomlás található.
– Robbantsunk? – vetette fel Fukada.
Gerald O'Keefe, a csoport mérnöke megrázta a fejét, és a parancsnok helyett ő válaszolt.
– Nem hiszem, hogy bármit is elérhetnénk vele – válaszolta határozottan. – Talán
megbolygathatnánk a felszínt, de ez minden. Arról nem is beszélve, hogy csak
korlátozott mennyiségű robbanóanyag áll a rendelkezésünkre, ide pedig tetemes
mennyiség kellene. Más megoldást kell találnunk!
– Milyen mélységben húzódhat a járat? – fordult Lehman a mérnökhöz.
Gerald O'Keefe megvonta a vállát.
– Ez változó… A tapasztalatok azt mutatják, hogy harminc métertől akár kilencven-száz
méteres mélységben is gondolkozhatunk.
– Hol van a legközelebbi feljárat?
– A Wilshire Boulevard és az Alvarado Street sarkán – érkezett nyomban a válasz. A
mérnök indulás előtt hosszasan tanulmányozta a parancsnoki szobában elhelyezett
térképet, s igyekezett a környék minden apró részletét a fejébe vésni. – Persze az is
elképzelhető, hogy valahol találunk egy repedést, amelyen keresztül lejuthatunk az
alagútig, de erre nem látok esélyt.
– És a szervizalagutak vagy a szellőzőnyílások? – csillant fel Fukada szeme. – Érdemes
lenne azokkal is próbát tennünk!
Lehman a mérnökre nézett.
– Jó ötlet – értett egyet O'Keefe. – Igaz, a lejutás nem lesz könnyű, főleg, ha
függőlegesre építették őket, de ha találunk egy lejáratot, akkor majd ráérünk
eltöprengeni, miképp jutunk le. Igazából egy szervizalagút lenne a megoldás, mivel
azokhoz néha külön lejáratot… de legalábbis felvonórendszert építenek.
– Hogy néz ki egy ilyen lejárat? – kérdezte Carol Stanley a mérnök felé fordulva.
– Ha ajtót találsz a környéken, akkor nézz be mögé! – javasolta Gerald O'Keefe. – Ha
lefelé vezető lépcsőt látsz, azonnal szólj! Ezenkívül készítenünk kellene egy vázlatot az
épület alapterületéről, hogy szisztematikusan vizsgálhassuk át. Így nem csupán időt
spórolunk meg, de abban is biztosak lehetünk, hogy semmi nem kerüli el a figyelmünket.
Lehman biccentett.
– Akkor Estrada és Winfrey is csatlakozhat hozzánk – mondta ki a gondolatait. – Így
hatunkra jut az épület átfésülése… párokban fogunk dolgozni, bár így kevésbé gyors, de
legalább mindenkire vigyáz valaki.
A kórház épülete egybeépült a metróállomás fogadótermével. A közös főfal, illetve az
oldalfalak egykoron bizonyára költségmegtakarítást eredményeztek, ám így legalább
megkönnyítették a gerillák dolgát. Ráadásul arra is volt esély – Gerald O'Keefe szerint –,
hogy a kórházból liften le lehetett jutni a metróállomáshoz. Az épület méreteit tekintve
elég valószínűnek tűnt ez a megoldás, talán üzletpolitikai döntések is szerepet kaptak
benne. Vagy csak egyszerűen humánusak voltak az építők?
Csak az számított, hogy meglegyen a lejárat.
Persze bizonyára a Wilshire és az Alvarado lesz a főkijárat, ám jó lenne ezen a környéken
is találni egy menekülési útvonalat…
21. Kétségek között
Los Angeles; 2029. február 9.

Valahogy megérezték, hogy a Terminátorok elhagyták a környéket. Bár az alapjában

véve logikus lépés volt. Ezen a helyen nem sok keresnivalójuk volt, s minden itt töltött
perccel nőtt az esélye annak, hogy lelepleződnek.
O'Leary ennek ellenére elégedetlennek tűnt.
– Hogy a fenében juttatták keresztül a Fejvadászt az ellenőrzési pontokon? – mormogta
az orra alatt, miközben Christensonnal átfésülték a helyszínt. – Azt a monstrumot egy fél
mérföldről ki lehet szúrni.
Greg Christenson a földre mutatott.
– Valahol itt állhatott az első Terminátor.
A törmelékek között egy csuklóból kiszakadt titánium kéz látszott. Egykor félelmetes,
most már csupán egy darab haszontalan fém.
– Keresd meg a fegyverét, talán még használhatjuk valamire! – A Westinghouse valóban
kész főnyeremény lett volna, jelenlegi helyzetükben pedig még talán annál is több.
A plazmavető egy halom rozsdás cső között feküdt, s bár a markolata végigrepedt, az
energiaadagoló nyolcvan százalékos készültséget jelzett.
Christenson lehajolt, hogy felvegye, amikor O'Leary megragadta a csuklóját, és
rosszallóan megrázta a fejét.
– Csak lassan a testtel, cimbora! – intette a társát. – Amikor Wakeford eltalálta, kékes
villámok borították be… Talán rövidzárlatot kapott, vagy valami hasonló. Nem szeretném,
ha a töltete egyetlen energia-kisülésbe egyesülne, és egy maréknyi hamut csinálna
belőled. Légy óvatos!
Christenson bólintott, majd körbenézett, és némi vizsgálódás után felemelt néhány
kisebb követ. Intett O'Leary-nak, hogy lépjenek hátra, majd elhajította az első követ,
mely pár centiméterrel a fegyver előtt esett a földre.
– Ha gondolod, hozok néhány kávét – jegyezte meg türelmetlenül Andrew O'Leary. –
Végül is, ráérünk… Nincs semmi dolgunk.
Christenson felmordult.
– Befoghatnád a szád! Különben is, ott van melletted egy halom kavics, miért nem
próbálkozol meg vele?
O'Leary vállat vont, és lehajolt a kövekért.
Nem volt rájuk szükség.
Greg Christenson második dobása a Westinghouse csövét kapta el. Kékes fény villant fel
a fegyver závárzatán, amely egy szemvillanás alatt átterjedt a csövekre. Halk
pukkanások sorozata hallatszott, s mielőtt még a gerillák reagálhattak volna, éles fény
villant, majd a plazmavető darabokra esett szét.
Az angol éleset füttyentett.
– Ezt a trükköt megtaníthatnád… nem kellene a golyót pazarolni a Terminátorokra, elég
lenne néhány kavics is. Visszatérhetnénk a csúzlihoz, vagy a parittyához. Micsoda lőszer-
megtakarítást érhetnénk el!
Christenson csalódottan meredt a fegyverre.
– Kiégett – mormogta. – Wakeford célozhatott volna egy kicsit kevésbé pontosan is!
O'Leary kedélyesen hátba vágta a társát.
– Majd szerzel egy másikat! Csak idő kérdése. Gyere, folytassuk a keresést, hátha
találunk valami használható nyomot!
Most, hogy nem kellett tartaniuk a Terminátoroktól, a két férfi némileg nyugodtabban
viselkedett. Igaz, most sem feledkeztek meg az alapvető óvatosságról, ám már nem
mozogtak olyan kétségbeesett gyorsasággal, mintha az lenne az egyetlen esélyük rá,
hogy elérjenek az egyik helyről a másikra.
– Vér! – mutatott a földre kisvártatva O'Leary. – Azt hiszem, valahol itt keresett
magának fedezéket Wakeford is… Úgy tűnik, nem halt meg azonnal, mert nincs itt a
holtteste. A kiborgok aligha vesztegették volna az időt a begyűjtésére. Azt még
megérteném, ha foglyokat ejtenek, de azt már nem, hogy halottakat is.
– Ha nincs itt, ez azt jelenti, hogy életben van – Andrew O'Leary hangjából érezni
lehetett a reménykedést.
Greg Christenson megrázta a fejét.
– Nem akarlak kiábrándítani, de…
O'Leary megadóan bólintott.
– Tudom, tudom. Sebesültként nem sok esélye volt, nem igaz?
Halk torokköszörülés hallatszott.
– Bocs, fiúk, de nem mertem elhinni, hogy valóban ti vagytok azok! Az ember annyi
mindent lát, aztán mindig kiderül, hogy csak álom volt, semmi más.
O'Leary megpördült a sarkán.
Steven Wakeford annak a pizzériának az ajtajában állt, ahol nem is olyan régen még ők
lapultak Terminátorokat lesve. A férfi vállán jókora kötés árválkodott, néhol át is vérzett
a szövet, ám a gerilla harcképesnek tűnt.
– Hogy úsztad meg? – tért Andrew O'Leary egyből a lényegre, miután a férfi odasietett
hozzájuk.
Wakeford megvonta a vállát.
– Amikor az a szarzsák eltalált, azt hittem, végem… Szerencsére a seb nem volt súlyos,
bár eléggé vérzett. Gyorsan elkötöttem, aztán láttam, hogy eltűntök a sarkon.
– Azt hittük, meghaltál – mondta gyorsan Greg Christenson, szinte bocsánatkérően.
Steven Wakeford bólintott.
– Nem szemrehányásként mondtam – felelte kitérően. – A helyetekben valószínűleg én is
így cselekedtem volna… Szóval, amikor sikerült talpra állnom, egyedül voltam a
csapatból. Pontosabban a többiek is ott voltak, Sanchezt kivéve, ám ők már aligha tudtak
volna beleszólni a küzdelembe. A kiborgok nem siettek, úgy viselkedtek, mint akik
ráérnek. Egyik sem lőtt rám, amin legalább annyira csodálkoztam, mint most ti. Persze,
eszük ágában sem volt elengedni, mert amikor menekülni kezdtem, akkor három is a
sarkamba akaszkodott. Akkor már lőttek is rám, ám valamennyi a lábamra célzott. Még
most sem értem, miért nem találtak el. Mindenesetre sikerült leráznom őket, aztán
visszatértem ide, abban reménykedve, hogy legalább ti felbukkantok. Nem tévedtem.
– Mi lett a többiekkel? – vágott közbe O'Leary. – Életben vannak?
Wakeford tétován megrázta a fejét.
– Nem hiszem – felelte őszintén, és megvakarta az állát. – Amennyire láttam, egy böhöm
nagy HK szállt le a közelükben, s mintha néhány T-700-as is feléjük tartott volna.
– Miért nem lőtték le őket? – mormogta makacsul O'Leary. – A Terminátorok nem
szoktak habozni: ha meglátnak egy embert, akkor felé fordítják a Westinghouse-ukat, és
megérintik az elsütő billentyűt. Mindig így csinálták…
– Nyugalom, Andrew! – tette a társa karjára a kezét Christenson. – Előbb vagy utóbb
választ kapunk a kérdéseinkre.
– Ez engem nem vigasztal – felelte az angol. – Valami fontos van készülőben, minden
idegszálam bizsereg, de képtelen vagyok rájönni, micsoda. Pedig a megoldás talán a
kezünkben van!
Wakeford a társai elé állt.
– Megtaláltam a terepjárót… Sanchez sehol. Tartok tőle, hogy őt is elkapták, bár sehol
nem láttam friss vérnyomokat. Senki nem nyúlt a kocsihoz, kétszer is ellenőriztem.
Persze nincs műszerem, hogy egy nyomjelzőt kiszúrjak, de mindenesetre használhatónak
tűnik.
– Nekünk van egy Mercedesünk – felelte Greg Christenson –, s mivel az biztosan tiszta,
talán jobb lenne, ha azzal folytatnánk az utunkat. A felszerelést átpakolhatjuk… a
csomagtartó elég nagy, s a hátsó ülésen is csak egy ember fog ülni.
Wakeford egyetértően bólintott.
– Akkor mire várunk?
Andrew O'Leary intett a társainak.
– Menjetek csak, pakoljatok át! Amíg befejezitek, addig én körülnézek a környéken…
Senki nem szállt vitába vele. Amikor az embert a megérzései vezérlik, sokszor olyan
dolgokat is kikövetkeztet vagy felismer, melyet amúgy sohasem. A gerillák hittek a
megérzésekben, sokuknak mentette már meg az életét az ösztöne.
– Néhány perc múlva itt vagyunk – mondta Wakeford, és a fejével intett Christensonnak,
hogy induljanak.
Andrew O'Leary az állát simogatva nézett körül, s megpróbálta az apró
mozaikdarabkákból kirakni azt a rejtvényt, melynek a megoldásán oly sok minden
múlott.
22. A második csoda
Los Angeles; 2029. február 9.

A négy teherautó már közel három órája menekült északkeleti irányba. A távolban már
látszottak a város szélső épületei – pontosabban a maradványaik –, bár a lassan kavargó
hóesésben néha összemosódtak a körvonalak, s az egész kísérteties hangulatot kapott.
Juan Baltazar időről időre a visszapillantóba pillantott, ám mindannyiszor azt kellett
tapasztalnia, hogy amikor már-már azt hiszi, a Hunter-Killer befejezte az üldözésüket, az
átkozott kiborg újra felbukkant. Ráadásul mintha a Terminátorok is belehúztak volna egy
kicsit, mivel sikerült felzárkózniuk, s már nem sok választotta el őket attól, hogy
lőtávolba érve megpróbálkozzanak egy-két lövéssel. S az ostyaáramkörös processzornak
nem esik nehezére kiszámítani a megfelelő célzási szöget a találathoz. A gerilláknak
mindössze annyi előnyük származott ebből, hogy most már biztosan tudták, nyolc T-700-
as harctéri egység követi őket.
– Dögölnétek már meg! – mormogta a férfi.
A negyedik teherautó felől rövid sorozat hallatszott. A platón utazó gerilla nem először
kísérelte meg eltalálni az őket követő HK-t, azonban a kiborg túlságosan messze volt.
Szerencsére.
A konvoj folytatta a menekülést.
Baltazar dühös volt magára. Talán mégsem a menekülést kellett volna választanunk,
gondolta összeszorított fogakkal. Most már nem fordulhatunk szembe velük, az a biztos
halált jelentené valamennyiünk számára. Pedig lennie kell valami megoldásnak!
Számítanak ránk!
Hirtelen megreccsent a rádió. Armando olyan gyorsan kapott utána, hogy kis híján
elejtette az érzékeny műszert, bár ami azt illeti, ez már aligha árthatott volna viharvert,
öreg szerkezetnek.
– Négyes Hordár hívja Egyes Hordárt! Vétel!
– Itt Egyes. Mi a gond? – Armando hűen közvetítette a konvojparancsnok szavait, mint
ha nem is ő, hanem az idősebb férfi tartaná a kezében az adóvevőt.
– A T-700-asok lemaradnak…
Juan Baltazar gyors pillantást vetett a visszapillantó tükörbe, s szinte hinni sem akart a
szemének. A Terminátorok valóban egyre távolabb kerültek a teherautóktól, s bár ebből
a távolságból lehetetlen volt immáron megállapítani, de mintha visszafelé indultak volna.
– Legyen áldott a neved… – mormogta, majd gyorsan szigorú pillantást vetett
Armandóra, mert a fiú ezeket a szavakat is automatikusan továbbította.
– Kösz szépen! – A negyedik teherautón érezhetően felengedett egy kicsit a hangulat.
Egy Hunter-Killerrel csak elbánnak tizenketten.
– Itt a Hármas. A HK-val mi legyen? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a harmadik
teherautó is.
Baltazar gyorsan döntött.
– Várunk, talán az is felszívódik. Tizenöt percig még tartjuk az irányt! Nem szeretném,
ha kiderülne, hogy az egész csak egy nagy átverés. Inkább veszítsünk még egy kis időt,
mintsem hogy a kiborgok megpörköljék a seggünket, nem igaz?! Utána visszafordulunk a
város felé, és ha minden jól megy, akkor késő délutánra odaérünk a találkozási ponthoz.
Nem volt ellenvetés.
Percek teltek el, s a sofőrök kivételével mindannyian a Hunter-Killert figyelték. A kiborg
azonban állhatatosnak tűnt, ám nem sokkal a megbeszélt időtartam lejárta előtt, élesen
felhúzott a levegőbe, s a szürke felhők csakhamar elnyelték ezüstös alakját.
A konvoj megmenekült.
Egyelőre legalábbis.
Baltazar a biztonság kedvéért újabb tíz perccel meghosszabbította az időtartamot, majd
a teherautók egy jókora kanyarral elindultak visszafelé, a Los Angelestől mintegy nyolc
mérföldnyire lévő találkozási pontig.
Valamennyien őszintén bíztak benne, hogy a központi bázisról kiküldött gerillák már várni
fogják őket, s haladéktalanul folytathatják az útjukat a lerakó állomásig. Hogy azután mi
lesz, azt csak sejtették. Talán civileket kell szállítaniuk délre, vagy sebesülteket, akik
hosszabb kezelésre szorulnak, s itt nem kaphatják meg a megfelelő orvosi ellátást. Már
egyáltalán, ha szállíthatók.
Baltazar aggódva nézte az üzemanyag kijelzőt. Még benzint is vételezniük kell majd,
mert ez a kitérő nem volt belekalkulálva az útba. A teherautók elvileg a visszaútra is
elegendő üzemanyagot hoztak magukkal – az eredeti tartályokon kívül egy póttartályt is
felhegesztettek a vázra –, sőt volt valamennyi tartalék is beszámítva. Ez a kitérő
azonban jócskán elhasználta a benzint.
Ám az a legfontosabb, hogy megúszták.
S a szállítmány is célba érhet.
Miután visszaindultak a város felé, a mexikói férfi benyúlt az inge alá, és előhúzta a
vékony aranyláncon függő amulettet. Erősen megszorította, miközben hálatelt szívvel
gondolt a feleségére, akitől évekkel – évtizedekkel? – ezelőtt kapta. Bár Isabel belehalt a
szülésbe, az amulett hűségesen őrködött férje élete felett.
S ma két csodára is telt az erejéből.
Juan Baltazar őszintén bízott benne, hogy nem lesz szükségük harmadikra.
23. Egyfajta szabadulás
Los Angeles; 2029. február 9.

Corrine Chambers Mazzini nem az a típus volt, aki feladja. Bár némán és szinte
mozdulatlanul feküdt a helyén, a gondolatai és a tekintete egy pillanatra sem pihentek.
Igyekezett minél pontosabb képet kapni arról a helyiségről, ahol fogságban tartották
őket. Bár fogalma sem volt arról, mennyi idő telt el az altatógáz – visszagondolva annak
kellett lennie – beszippantása óta, biológiai órája azt sugallta, hogy legfeljebb egy nap.
Igaz, ennyi idő alatt akár a kontinens túlsó végébe is elszállíthatták őket, azonban a nő
ösztönösen sejtette, hogy ennek nem sok értelme lenne. A Skynet aligha pazarolná a
kiborgjait ilyen alantas feladatra.
Valószínűbb volt, hogy még mindig Los Angelesben vannak. Csupán a Skynet által
ellenőrzött területen. Ez felért egy halálos ítélettel. Igaz, ha eddig életben hagyta őket,
akkor bizonyára célja van velük. Minden egyes másodperc ajándék, s nekik élniük kell a
lehetőséggel.
Vagy legalábbis megpróbálkozni vele.
Mazzini óvatosan forgatta a csuklóját, igyekezett kihúzni a kezét a szíjakból, ám azok
erősen tartották. Ekkor dörzsölni kezdte a fémhez, hogy felmelegítse egy kicsit, s úgy
próbálkozzon az elszakításával, ám ez is reménytelen vállalkozásnak tűnt. Corrine
Mazzini mégsem hagyta abba. Ha próbálkozik az még mindig jobb, mint beletörődni a
megváltoztathatatlanba és várni a megváltó halált.
– Van valakinek ötlete? – kérdezte Fabricio Sanchez, aki maga is végigpróbálta az összes
szíjat, ám reménytelennek ítélte a szabadulást. – Akár a szabadulásra, akár arra, hogy
miért vagyunk még életben?
Raul Espinosa felnevetett. Jelen helyzetükben meglehetősen furcsának, szinte
hisztérikusnak hatott a hangja.
– Kísérletezni fognak velünk… – közölte a spanyol, s hangja megremegett a rosszul
leplezett félelemtől. – Talán annak a gáznak az utóhatását vizsgálják, amit odakinn
szippantottunk be. Késleltetett hatás, vagy valami hasonló.
Kétségkívül tetszetős elgondolás volt.
S cseppet sem szívderítő.
Az ilyen jövőbe jobb nem belegondolni.
– Ostobaságokat beszéltek! – Corrine Mazzini hangja ostorcsapásként hasított a
beszélgetésbe, és néhány másodpercre csendet teremtett. – Halálról beszéltek, pedig
még élünk… Nincs végzet, csak ha bevégzed!
John Connor legendás szavai ott lebegtek közöttük. A Főparancsnok már számtalanszor
bebizonyította, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is van kiút. Csak meg kell találniuk.
– Ezeket a szíjakat képtelenség eltépni – jelentette ki Espinosa, ám a szavaiból hiányzott
a magabiztosság. Addig ne mondd, hogy soha, amíg minden lehetőséget végig nem
próbáltál…
– Talán valamelyikünknek szerencséje lesz, ha elég kitartóak vagyunk – válaszolta
Mazzini. – Amennyiben nem figyelnek folyamatosan minket, van esélyünk a
szabadulásra.
Fabricio Sanchez nem válaszolt. Ő már lemondott az életéről. Meztelenül, leszíjazva egy
fémfalú szobában… miféle kiútról beszél ez a nő. Teljesen elment az esze, vagy csak
lelket akar verni a többiekbe?
Végül is mindegy.
– Próbálkozzatok a szíj dörzsölésével… ha felmelegszik, akkor talán ki lehet nyújtani
annyira, hogy valamelyikünknek sikerül kihúznia a kezét… S közben örüljetek, hogy a
Skynet nem acélbilincseket használt, mert abból esélyünk sem lenne szabadulni!
Espinosa és Sanchez követték a nő utasításait, igaz, utóbbi meglehetősen kelletlenül.
Nem sok esélyt adott maguknak, ám Mazzininek annyiban igaza volt, hogy még mindig
jobb csinálni valamit, mintsem feküdni és várni a halált.
Egyedül Ryan Mills nem mozdult.
Fabricio Sancheznek feltűnt, hogy a társuk már percek óta nem szól egy szót sem, s
most, hogy jobban megnézte, úgy látta, mintha a mellkasa sem emelkedne és süllyedne.
Meghalt volna?
– Raul, te közelebb vagy Millshez… – mondta Sanchez –, nézd meg, mi van vele!
Túlságosan csendben van…
Nem folytatta, s hallgatása magában foglalta a félelmet is, melyet az elhallgatott szavak
jelentettek volna.
– Halott – felelte Espinosa néhány másodperccel később. – Nem lélegzik.
A halál meglátogatta őket, s egyiküket máris elragadta. A többiekben óhatatlanul
felmerült Espinosa iménti kijelentése: mi van akkor, ha a Skynet valóban kísérletezett
velük, s most annak az ismeretlen gáznak vagy vegyületnek a hatását tanulmányozza,
amely odafenn elkábította őket.
– Nem szenvedett – mondta aztán Espinosa, majd magyarázatképpen hozzáfűzte. – Azt
meghallottuk volna.
Legalább a fájdalomtól nem kellett tartaniuk.
Ryan Mills halála csendes volt.
Észrevétlen.
– Ő már megszabadult – mormogta Fabricio Sanchez, és félig-meddig irigykedő pillantást
vetett halott társuk irányába. – Minden bizonnyal jobban járt, mint mi…
24. Másolatok akcióban
Los Angeles; 2029. február 9.

A Corrine Chambers Mazzini külső vonásait viselő Alfa egység kilépett a HK-Extrából, és
körbenézett. A tekintetéből érdeklődést lehetett kiolvasni, ám a valódinak látszó szemek
mögött érzékeny kamerák dolgoztak. Folyamatosan szkennelték a helyszínt – a belső
kijelzőn megállás nélkül változtak a számok, a választási lehetőségek és az információk
–, miközben az ostyaáramkörös processzor egy újabb virtuális képernyőt nyitott a
memóriában, és a várostérképre rávetítette jelenlegi tartózkodási helyüket és a
célkoordinátákat. A légi felderítés jelentése szerint harmincnyolc percük volt még a
találkozási pont elérésére, s a humánokkal való kapcsolatfelvétel előkészületeire.
A HK azon a helyen tette le az Alfákat, ahonnan a humánokat elszállította. Látszólag
semmi nem változott, csupán eltelt néhány óra közben. Heten voltak, ahogy az eredeti
Vendégvárók csoport is, s a Skynet még arra is ügyelt, hogy ugyanazokat a fegyvereket
kapják vissza, amelyeket az eredeti tulajdonosok használtak. A szökevények esetében –
akiknek a sorsa még mindig nem rendeződött kielégítően – a beszkennelt anyagok
alapján választottak fegyvert. Igaz, az AK-k biztosítása nem volt könnyű, mivel a
Terminátorok szinte sohasem használtak ilyen fegyvert, azonban az Alfa-programot ellátó
raktárban minden megvolt, amire szükségük lehet. A géppisztolyokhoz tartalék tárakat is
kaptak, ráadásul megfelelő számú gránáttal is kiegészítették a muníciójukat.
A nem-szériafegyverek ellenére az Alfák félelmetes osztagot alkottak. Eddig egyetlen
alkalommal sem fordult elő, hogy a beszivárgó egységek ilyen nagy létszámban
dolgozzanak egymással együtt. Néha, ha az akció úgy kívánta, alibit biztosítottak
egymásnak, ám ez kettő, néha három Alfánál sohasem igényelt többet.
Ez az akció azonban más volt, mint a többi.
Amikor az utolsó Alfa is kiszállt, a HK szállítójármű felemelkedett a levegőbe, s teljes
sebességre kapcsolva elindult vissza a bázisra.
Mazzini ellenőrizte a privát kommunikációs csatornákat, majd magabiztos léptekkel a
közelben várakozó terepjáró felé indult. A gépkocsit szándékosan hagyták itt, a gondosan
megtervezett tervben minden fontos szerepet kapott.
Néhány perccel később valamennyien a terepjárón kuporogtak. Wakeford másolata
vezette a kocsit, ahogy azt a lecsapás előtti anyagok mutatták. Az Alfák elhelyezése
tökéletesen tükrözte azt az állapotot, amikor a gerillák szembetalálkoztak a
Terminátorokkal.
A Skynet ügyelt a részletekre.
Olyan volt ez az egész, mintha a film elszakadt volna, majd egy kis szünet után
folytatódna. Ugyanazok a szereplők, ugyanazok a díszletek – a változás emberi szemmel
szinte észrevehetetlenül csekély.
Sanchez magabiztos mozdulatokkal kormányozta a terepjárót. Neki nem kellett állandóan
a környező házakat és az utat lesni ellenség után kutatva. Most gerillák voltak, s a saját
területükön haladtak. Következésképpen aligha kellett járőröktől vagy ellenőrzéstől
tartaniuk. Igaz, már órákkal ezelőtt el kellett volna hagyniuk a várost, de legalább
tucatnyi kifogást tápláltak be az Alfák memóriájába, amelyekkel tisztázhatják magukat. A
felszínen járőröző gerillák pedig szinte sohasem vittek magukkal kutyákat, ahhoz az
állatok túlságosan értékesek voltak.
A lebukás esélye elhanyagolható volt.
Egyedül a szökevények jelentettek veszélyt a tervre nézve, ám a Skynet újabb
egységeket vezényelt a környékre, melyek egyetlen feladatot kaptak: felkutatni és
megsemmisíteni azt a három humánt, akinek az arcképét a memóriájuk őrizte. Mivel az
Alfák hamarosan elhagyják a várost, így a gépisten nem tartott fatális félreértésektől,
arról nem is beszélve, hogy az Alfák könnyedén igazolhatják magukat kiborg társaik
előtt, s ehhez még megszólalniuk sem kell. A Terminátorok fejében lévő kommunikációs
berendezések lehetővé tették a kiborgok számára, hogy tartsák a kapcsolatot egymással,
és a magasabb jogosultsági szinttel rendelkező Alfák akármelyik kiborgnak parancsot
adhattak, ha azzal nem sértettek meg vagy bíráltak felül egy magasabb prioritású
parancsot.
A terepjáró körül talált hőnyomok felkeltették az Alfák érdeklődését, ám minthogy
határozott parancsuk volt az elkövetkező órákra, mindössze annyit tettek, hogy a
környékre vezényelt egységeket tájékoztatták a nyomokról, és azok irányáról. Így
minden bizonnyal könnyebb lesz elkapni a szökevényeket.
Késő délutánra járt már, amikor a terepjáró elhagyta Los Angelest. Egyenesen
délnyugatnak tartott. Valamivel több, mint nyolc mérföldet kellett megtenniük a
találkozási pontig.
Mazzini folyamatosan tartotta a kapcsolatot a központtal, így tudta, hogy délkeletről a
teherautók is közelednek. Az Alfa belső kijelzőjén két számláló villogott. Az első a
találkozási pont eléréséig hátralévő időt mutatta, a másik a konvoj befutásának idejét. A
két szám folyamatosan csökkent, ám az Alfa tudta, hogy hamarabb oda fognak érni az
épületig, mint a gerillák.
Nem kellett még egyszer átismételniük, mi a feladatuk. Az adatbázisuk minden adatot
tartalmazott, amire szükségük lehetett az akció közben. A körülmények a gépeket
segítették. A jelszó ismeretében könnyen elnyerhetik a szállítmány kísérőinek a bizalmát,
és általuk eljuthatnak a lerakóhelyre, ahonnan azután nyilván elszállítják a humán
bázisokra az utánpótlást.
Az Alfáknak kettős feladatuk volt.
Lehetőség szerint megismerni minél több humán bázis koordinátáját, és amennyiben
lehetséges, bejutni oda. A többi a Skynet dolga. Az elmúlt napok során több egységet
irányított a városba, ám ezek mindeddig egy külső körzetben pihentek. Várták a percet,
amikor harcba indulhatnak, hogy teljesítsék Teremtőjük akaratát.
A különböző megfigyelési pontokon elhelyezett orvlövész kiborgok is megkapták az
értesítést. Néhány árnyék megelevenedett pár pillanatra, aztán újra mozdulatlanságba
dermedt.
A Skynet időlegesen felfüggesztette a harctéri tevékenységeit, a legtöbb egységét
biztonságosnak jelölt zónákba vonta vissza, s figyelmének jelentős részét az Alfákra és a
találkozási pontra irányította. Utóbbi helyről két tucatnyinál is több kamera és mikrofon
küldte a jeleket folyamatosan, így a gépisten a lehető legpontosabb információkkal
rendelkezett a helyszínről.
Kezdetét vette az akció.
25. Nagy fogás
Los Angeles; 2029. február 9.

A számítógép monitorja szokatlan tisztaságban ragyogott. Látszott rajta, hogy

olyasvalaki használja, aki még becsüli valamire a komputereket. Pedig a Gépek Elleni
Háborúban az ilyen személyek valóságos csodabogaraknak számítottak. A legtöbbjük
programozó volt, akik innen-onnan ellesett tudásukat kamatoztatva próbálták a saját
fegyvereit szembefordítani a Skynettel. Kevesen voltak ahhoz, hogy igazán hatékonyak
lehessenek, ahhoz azonban éppen elegen, hogy a Főparancsnokság értékes
információkhoz jusson általuk.
Landon Tweet csupán három éve foglalkozott a számítógépekkel, de máris csalhatatlan
ösztönnel igazodott el a világméretű információs sztrádán, mely voltaképp a Skynet
testét alkotta. Nem kis kockázatot vállalt, aki belépett a rendszerbe, mert a gépisten
mindent megtett annak érdekében, hogy senki ne háborgathassa nyugalmában.
Megvoltak a módszerei rá, arról nem is beszélve, hogy amennyiben egy programozónak
sikerült felfedni a kilétét, az nyomban felkerült egy különleges listára, melynek tagjai
elsőbbséget élveztek minden lövöldözés során. Úgy is mondhatnánk, hogy személyre
szabott plazmalövedékeket írtak ki a számukra.
S ezt a lista minden kiborghoz eljutott.
Mindig a legfrissebb változat.
Tweet az ideje nagy részét a számítógép előtt töltötte. Kiváló érzéke volt a
számítástechnikához, s általában elég volt egyszer megmutatni és elmagyarázni neki
valamit ahhoz, hogy megértse.
Ha a háború előtt születik, akkor bizonyára valamelyik nagy informatikai cégnél köt ki, s
rövid idő alatt tekintélyes magasságokba emelkedett volna a ranglétrán. Bár még
tizenhét éves sem volt, odafigyeltek a szavára, mert a tapasztalatok azt mutatták, hogy
érdemes ott körülszaglászni, ahol mondja. Gyakran meglepően jó információkat szállított
a Főparancsnokságnak, s egyike volt azon keveseknek, akik a saját szakállukra –
ösztönből – dolgozhattak. Senki nem szabta meg neki, mikor és mi után kutasson, bár ha
kéréssel fordultak hozzá, szinte soha nem utasította vissza.
Voltak kedvenc helyei, amelyeket rendszeresen meglátogatott, de a legtöbbször a
megérzéseire hagyatkozva merült bele a kutatásba. Gyakran egy elcsípett, töredékes
adatcsomag, egy megfejthetetlennek tűnő kód volt az, ami új felfedezésekre csábította.
Akárcsak most.
Teljesen véletlenül akadt rá arra az adatfolyamra, amelyet a dekódoló menet közben
képtelen volt visszafordítani közönséges – s így emberek által is értelmezhető –
formátumba. Tweet csupán fél másodpercig gondolkozott, mielőtt egy rövid kódot
hozzácsapott az adatfolyamhoz, mely minden elhaladó bájtot megkettőzött, és egy
megbuherált szerverre továbbította. Igaz ugyan, hogy ez a központi gép is szerves részét
alkotta a Skynet gigászi testének, ám Landon Tweet már hónapokkal ezelőtt létrehozott
rajta egy privát adatterületet, ahova a rendszerből kinyert információit másolta.
Utána elegendő volt egy kicsit megpiszkálnia a bejegyzéseket ahhoz, hogy örökre
kitörölje a gép memóriájából az odaérkezett adatoknak még a nyomát is. Egyszerű, de
hatásos megoldás volt, és eddig bevált. A fiú persze nem csupán ezt az egy helyet és
módszert használta az adatlopásra – az azonos stílust a védelmi rutinok hamar kiszúrnák
–, ám most ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.
Arról nem is beszélve, hogy már egy hete pihentette a szóban forgó szervert, így csekély
volt az esélye, hogy rájönnek a turpisságra.
Kis híján mégis rajtavesztett.
A másoló rutin jó volt, de ember készítette.
S még a legzseniálisabb programozóknak is ritkán sikerült olyan kódsorokat
összehozniuk, amelyek tökéletesen illeszkedtek a rendszerbe. A folyamatosan futó
önellenőrzések ugyan nem tudták lefedni a teljes rendszert, azonban a kiemelt
fontosságú területeket rendszeresen átvizsgálták, s ha valami nem oda illőt találtak,
akkor haladéktalanul riasztották a gépistent.
A másoló rutinnak még néhány ezredmásodpercre lett volna szüksége ahhoz, hogy
befejezve a letöltést, felülírja önmagát, és nyom nélkül kitörlődjön a memóriából. Az
adatfolyamot biztosító védelmi almodul azonban hamarabb kiszúrta, és miközben
riasztotta a Skynetet, lokalizálta és lefagyasztotta a memóriát – későbbi vizsgálat céljára
őrizve meg a betolakodót –, miközben haladéktalanul nekilátott megállapítani az
elágazás végpontját.
Tweet sejtette, hogy valami nincs rendben. A képernyő kontrollablakjában az adatokat
jelképező számok futása hirtelen abbamaradt, s utána már csak üres sorok peregtek a
képernyőn. A fiú tudta, hogy kiszúrták, s haladéktalanul ki kellene jelentkeznie, mielőtt
bemérik a tartózkodási helyét, ám az adatok elég fontosnak tűntek ahhoz, hogy
kockáztasson és maradjon egy kicsit.
S bár ezzel megszegte a biztonsági előírásokat – bázison belül a programozók
haladéktalanul kötelesek voltak kijelentkezni, ha a rendszer kiszúrta őket, mert a Skynet
általában T-700-as Terminátorokat irányított a programozó vélt tartózkodási helyére –,
egy segédprogrammal elkezdte tömöríteni, majd átmozgatni a saját gépének a
memóriájába a nehezen megszerzett információt. Természetesen a másolás jobb
megoldás lett volna, hiszen ha átmozgatás közben megsérül valamelyik állomány, azt
már nem pótolhatja, ám szükség törvényt bont.
Tweet idegesen figyelte az állapotjelző sort, amelyben ezúttal elképesztően lassan
vánszorgott a kitöltő minta, amely az átmozgatás készenléti fokát jelezte. Hatvan
százalék, hatvanöt… nyolcvan… kilencvenöt…
Amikor az állapotjelzőn villogni kezdett az „ÁTMOZGATÁS BEFEJEZVE” felirat, Landon
Tweet valósággal lecsapott a billentyűkre. Villámgyorsan kijelentkezett a vizsgált
szerverről, majd hamis belépési kódokat generálva a számítógépének igyekezett minél
több rendszerhez hozzákapcsolódni, és véletlenszerűen generált, egyszerű romboló
rutinokkal bombázta őket. Sorra villantak fel a képernyő jobb alsó sarkában a
kapcsolódásokat jelző zöld háromszögek, s amikor már csupán a számláló villogott,
Tweet kijelentkezett valamennyiből.
Bízott benne, hogy a minivírusok néhány másodpercre lekötik a Skynet védelmi
rendszerét, s így nem marad elég idejük a behatoló bemérésére. Ezt a technikát néhány
hónappal ezelőtt egy Natalie O'Hara nevű mutáns programozó leánytól tanulta, ám azt
később más projektre vezényelték, s megszakadt közöttük a kapcsolat. Kár, mert nagyon
sokat tanult tőle.
Végül is szerencséje volt.
Amennyire meg tudta ítélni, hamarabb megszakadt a központi gép és közte a kapcsolat,
hogysem egy fél-intelligens keresőrutin meghatározhatta volna a koordinátáit.
S még az adatokat is sikerült letöltenie.
Gyors mentést készített az állományokról, majd kitömörítette azokat, s nekilátott az
elemzésüknek. Nem a szokványos módszerrel voltak kódolva, ám Landon Tweet úgy
vélte, képes lesz megbirkózni a problémával.
26. Halál a mélyből
Los Angeles; 2029. február 9.

Gerald O'Keefe-nek mindössze három percébe tellett, mire felvázolta a kórház alaprajzát.
Természetesen csak becslésekre hagyatkozott, és azokat a helyszíneket, melyekre
pillanatnyilag nem nyílt rálátásuk, üres kockákkal és négyzetekkel jelölte. Majd ha sikerül
valamiképp bejutniok oda, berajzolják az ajtókat, átjárókat és hasonlókat. Addig azonban
– jobb híján – ez is tökéletesen megfelel.
Jimmy Lehman kijelölte a párokat.
Estrada és Winfrey továbbra is együtt maradt, ő Carol Stanleyt vette maga mellé, míg
Kyozo Fukadának O'Keefe jutott.
– Ha valaki talál valami érdekeset, azonnal szól a többieknek! – rendelkezett a
parancsnok. – Ne feledjétek, ez csapatmunka! Nincs helye a felesleges hősködésnek!
A mérnök mindenkinek lemásolta az alaprajzot, melyet Estrada és Winfrey megjegyzései
alapján máris helyesbített. A páros még csupán az alsó szint jobb szárnyát járta be, s
elmondásuk szerint nagyon sok törmelékkel kell megbirkózniuk. Néhol csontvázak
hevertek a földön, de a gerillák nem foglalkoztak velük. Gondolatban megadták nekik a
tisztességet így ismeretlenül is, ám többet aligha tehettek.
A tenyérnyi papírdarabokra ceruzával felvázolt rajzok nem voltak a mérnöki tudás
csúcstermékei, ám a célra kiválóan megfeleltek. Estradának és Winfrey-nek jutott a
földszint, az elsőt és a másodikat Lehman és Stanley vállalta, míg afelett Fukada és
O'Keefe vizsgálódott.
– Miért mindig nekem kell a legtöbbet gyalogolnom? – morogta tettetett felháborodással
a japán, ám amikor a mérnök intett neki, nyomban elhallgatott, és követte társát.
A kórház teljesen kihaltnak tűnt, azonban a padlót borító port a szél teljesen felkavarta,
így lehetetlen volt megállapítani, hogy a néhol épségben megmaradt nyomok mikor
keletkeztek, s honnan, merre tartanak. Igaz, egyik gerilla sem foglalkozott túlzottan a
nyomokkal, mivel tapasztalatból tudták, hogy egyes, a külvilágtól viszonylag elzárt
helyeken akár éveken keresztül is tökéletes állapotban megmaradhatnak.
Az alsó szint meglepően huzatos volt, ám erre csakhamar megtalálták a magyarázatot; a
kórház egyik hátsó támfalán majd' fél méter szélességű repedés látszott, melyen
akadálytalanul süvített át a szél. Winfrey bejelölte a helyet, szükség esetén akár erre is
távozhatnak. Egy kiborgnak nem lenne könnyű átpréselnie magát, ám az emberek – a
férfi úgy becsülte – valamennyien átférnének.
– Menekülési útvonal? – kérdezte Estrada.
Winfrey bólintott.
– Remélem nem lesz szükség rá – válaszolta, miközben visszadugta a zsebébe a papírt,
hogy ne akadályozza, ha esetleg nem kívánatos találkozásra kerül sor.
Bár semmi jel nem mutatott rá, nem zárhatták ki a lehetőségét annak, hogy vannak
kiborgok a közelben. Talán csak egy-két harctéri egység, vagy éppen pár Ezüsthernyó,
amelyek csak az alkalmas pillanatot várják, hogy előrontsanak a rejtekhelyükről.
A gerillák igyekeztek felkészülni.
– Szerinted van esély rá, hogy a lejárat odafenn van? – kérdezte Estrada, és a tekintete
a mennyezetet vizslatta.
Winfrey megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte el. – Az lenne a logikus, hogy mindannyian idelenn
keresgéljük, de nem lehetetlen, hogy végül a többiek fognak rábukkanni. Végtére is a
földszintet nagyon sokan használták, tehát ha a kórháznak volt valami privát lejárója, az
biztosan nem itt nyílik.
– A szellőztetőket pedig a tetőn a legkönnyebb megtalálni – bólintott Estrada. – S ha már
tudjuk, hol keressük, nem lesz nehéz idelenn is megtalálni valamelyiket… Bízom benne,
hogy nem kell elgyalogolnunk a másik állomásig, hanem innen is lejuthatunk a
metrójáratig!
– Jó lenne – értett egyet Winfrey.
Odafentről mintha távolodó lépések zaja szűrődött volna le hozzájuk, ezért mindketten
ösztönösen elhallgattak. A vérükben volt, hogy a bázis biztonságot nyújtó falain kívül
minden apróságra figyeljenek.
A földszint tele volt ajtókkal, folyosókkal, ám a gerillák csupán azokat vizsgálták meg,
amelyeket zárva találtak. A nyitott ajtónyílásokon keresztül vetettek a belső helyiségre
egy pillantást, ám mindeddig nem sikerült lefelé vezető lépcsőkre vagy liftre akadniuk.
Az orvosi szobák, a műtők, a vizsgálóhelyiségek vagy éppen a pihenők nem sok titkot
rejtettek. A fosztogatók a háború első évtizedében mindent begyűjtöttek, amit
használhatónak ítéltek, később pedig az Ellenállás hajtott végre szervezett begyűjtést. Az
orvosi műszerek, orvosságok és minden, ami a gyógyítást szolgálta, felbecsülhetetlen
értéket jelentettek a gerillák számára, s igyekeztek mindent menteni, ami menthető.
Az Irgalmas Szamaritánusok Kórháza sem kerülte el a sorsát. Igaz, mire a gerillák
ideértek, a könnyen mozdítható tárgyakat elvitték, csupán azok maradtak, melyekkel a
fosztogatók nem boldogultak. Mégis két komplett műtőt sikerült innen áttelepíteni,
ezenkívül több számítógép-terminált is, melyek a helyi hálózatot alkották. A Skynet
akkoriban még nem olvasztotta be a város összes – elérhető – informatikai rendszerét a
saját testébe, így a gerilláknak nem kellett megtorlástól tartaniuk.
Azóta persze történt egy s más.

David Winfrey lövésre kész fegyverekkel haladt a folyosón. A bázis ajtaján kilépve
valamennyiüknek állandó készültségben kellett lenniük, sohasem tudhatták, merről csap
le rájuk egy kiborg. Mindmáig előfordult, hogy az ellenőrzött területekre is sikerült néha
harctéri egységeknek bejutniok, s azok kíméletlenül végeztek minden ellenállóval, aki a
Westinghouse-uk csöve elé került.
Ez egy ilyen világ volt.
Sivár jövő.
A folyosó végén lévő lift felkeltette a férfi figyelmét. Igaz, egy halom papírt hordott oda
valaki, s egy félig leszakadt födémgerenda csaknem eltakarta előlük a kijelzőket, ám
Winfrey az utolsó pillanatban észrevette a felvonót. Az ajtószárnyak olyan erősen
préselődtek egymáshoz, mintha vákuum lenne a túlsó oldalon, ám Winfrey sejtette, hogy
ez inkább a meghibásodott automatikának, vagy egyszerűen a gyártók gondosságának
köszönhető.
Időtálló dolgot hoztak létre.
Csak éppen nem volt, aki használja.
– Megpróbáljuk kifeszíteni? – kérdezte David Winfrey, miközben némi erőlködés árán
arrébb taszította a födémgerendát, s így bemászhatott a felvonó elé.
Estrada a válla fölött nézte a társa ténykedését, miközben folyamatosan figyelte a
folyosószakaszt, ahol eddig elhaladtak. Bár minden helyiségbe vetettek egy pillantást,
mégis előfordulhatott, hogy valami elkerülte a figyelmüket.
És a mexikói nem szerette a meglepetéseket.
– Szerintem szólni kellene a többieknek – válaszolta Estrada.
Winfrey legyintett.
– Lehet, hogy vakvágány! – felelte, miközben próbaképpen nyomkodni kezdte a
kezelőgombokat. Semmi nem történt. – Ha a liftakna nincs beomolva, akkor idehívjuk a
csoportot, ám előbb nem ártana meggyőződni arról, hogy itt valóban továbbjuthatunk…
Estrada megvonta a vállát.
– Ha lehet, ne tartson sokáig! – válaszolta nyugtalanul, mert az ösztönei mintha jeleztek
volna valamit. Az érzés azonban túl halvány volt ahhoz, hogy megossza a társával. Senki
sem szeretett feleslegesen pánikot kelteni.
Harci zónában pedig különösen nem.
David Winfrey nekiveselkedett a liftajtó szétfeszítésének. Nem volt könnyű dolga, ám az
évtizedek megtették a hatásukat, a rozsda belülről már jókora darabon megette a fémet,
s így végül a férfi akarata győzedelmeskedett.
A feszítővasként használt lapos vasdarab egykor talán valami rögzítőpánt lehetett: talán
egy poroltót tartott.
A feltáruló nyílásban könnyű por szállt.
Andres Estrada egy pillanatra visszapillantott, majd amikor látta, hogy minden rendben
van, ismét a folyosót kezdte kémlelni. Winfrey erőlködve széttolta az ajtókat, majd
lenézett a feneketlennek tűnő sötétbe. A beszivárgó fény nem volt elég ahhoz, hogy
alaposan szemügyre vegye, mi van odalent – csupán a lefelé futó kábeleket látta –, ezért
a férfi elővette a zseblámpáját, és miközben levilágított, igyekezett az AK-ja csövét is
lefelé fordítani.
Ki tudja, mi van odalent?
A sárgásfehér fény mintegy három méter átmérőjű kört világított meg. A kábelek jó
tizenöt méteren keresztül ereszkedtek lefelé, majd eltűntek egy jókora halom por alatt,
melynek valódi dimenzióit a férfi ebből a távolságból és a kedvezőtlen szög miatt
képtelen volt meghatározni. Ám nem ez volt a lényeg…
Jó nyolc méterrel lejjebb, pontosan azon az oldalon ahol Winfrey is állt, egy lyuk
sötétlett. Egy esetleges alagút kezdete, melyen keresztül lejuthatnak a metrójáratba.
Talán csak egy pincehelyiség volt, ám legalább találtak egy újabb szintet, amely azonban
már a föld felszíne alatt volt.
– Találtam valamit! – szólt hátra Winfrey.
Andres Estrada óvatosan közelebb hátrált a nyíláshoz, és megkockáztatott egy gyors
pillantást lefelé. A zseblámpa fényében ugyan nem lehetett tisztán látni a lyukat, az
azonban nyilvánvaló volt, hogy a kábelen minden gond nélkül leereszkedhetnek odáig.
Egy pillanatig az is felötlött a mexikóiban, hogy az a pár perc már nem számít, s mi
lenne, ha lemásznának, megnézni, hova vezet az alagút. Aztán a férfiban győzött a
józanság.
– Rendben, ez igazán nagyszerű – felelte. – Gyere, keressük meg a többieket… S utána
folytathatjuk az alsóbb szint átfésülését…
Winfrey felsóhajtott.
– Mi lenne, ha itt maradnék, s csak te mennél szólni – kérdezte olyan hangsúllyal, mely
azt sugallta, magában már döntött.
Andres Estrada megrázta a fejét.
– A parancsnok azt mondta, maradjunk együtt! – figyelmeztette a társát. – Hadműveleti
zónában vagyunk, s még ha most nem fenyeget is bennünket közvetlen veszély, jobb az
óvatosság!
A kábelek alig észrevehetően megremegtek.
– Igazad van – Winfrey nem ellenkezett. – De ez a hely teljesen tiszta, és…
Estrada szeme a döbbenettől teljesen kitágult. Tekintete mereven a társa válla fölé
meredt, miközben kapkodva emelni kezdte a géppisztolyát s nem törődve azzal, mi van
mögötte, hanyatt vetette magát.
A liftkábelen egy Ezüsthernyó kapaszkodott felfelé. A kiborg lassabban mozgott az
átlagosnál, ám még mindig elég gyors volt ahhoz, hogy megelőzze a humánokat.
– A földre… – kiáltotta Estrada, de elkésett.
David Winfrey egy végtelennek tetsző másodpercig azt hitte, a társa csak szórakozik
vele, s így próbálja rávenni arra, hogy együtt menjenek. Ám a mexikói tekintetében ott
lappangott a félelem, s Winfrey rádöbbent, a halál ugrásra készen ott lapul a háta
mögött.
Megpördült, miközben a zseblámpát elejtve a géppisztolya után kapott, fordulás közben
rántva meg a ravaszt, hogy akármi van is mögötte, biztosan kapjon néhány golyót. A
sorozat feltépte a falat, tenyérnyi darabokat szakított ki a vakolatból, ám az igazi
célpontot nem érhette el.
Az Ezüsthernyó meglepően ügyesen kapaszkodott fel a műanyag borítású, vastag
kábeleken. Bár elsősorban nem mászásra tervezték, a kiborg megoldotta a problémát. Az
apró kerekek oldalra csúsztak, azonban a két manipulátor, mely normál esetben az
akadályok eltávolítását – esetleg rácsok szétfeszítését és hasonlókat – volt hivatott
megoldani, kiválóan megfelelt a célra.
Amikor a V12-es becserkésző egység távolságmérője detektálta, hogy a kívánt
távolságon belül van, az Ezüsthernyó aktiválta a testébe épített detonátort, s az önjáró
bomba ezernyi apró repeszdarabot lőtt ki magából, s ezzel egyidejűleg a kiborg is
megsemmisült.
David Winfrey mindössze három lépésnyire volt az Ezüsthernyótól, amikor az felrobbant.
Ilyen távolságból esélye sem volt a túlélésre. A testébe hatoló apró fémtüskék szinte
szétforgácsolták; egy szempillantás alatt végeztek vele.
Andres Estrada életét tulajdonképpen a társa mentette meg. Ha Winfrey nem áll a másik
férfi útjában s fogja fel a repeszeket, akkor Estradának is vége.
A mexikói férfi a földön feküdt, testét apró, véres húsdarabok borították. A combjából és
a lábikrájából fél tucatnyi fémdarab meredezett, melyek elég mélyre hatoltak ahhoz,
hogy komoly fájdalmat okozzanak, még ha a sérülés mértéke nem volt is túlságosan
veszélyes.
Winfrey egy halom véres hús maradt.
A mexikóinak nem maradt ideje végiggondolni a történteket, mert a liftaknából ebben a
pillanatban emelkedett ki a második Ezüsthernyó. A kiborg gondosan összehangolta
támadását az előzőével, s csak akkor kezdett el felfelé kapaszkodni, amikor már nem
kellett a másik robbanása miatti önmegsemmisüléstől tartania.
Estrada, nem törődve a lábába nyilalló fájdalommal, maga elé rántotta az AK-ját, és
hosszú sorozatot engedett a kiborg testébe. Nem célzott, kezét a düh vezérelte, s nem a
tapasztalat.
Mégis szerencséje volt.
A golyók átütötték a páncélt, és ripityára zúzták a vezérlőegységet. Az Ezüsthernyókba
nem önfejlesztő ostyaáramkörös processzorok kerültek, hanem csak egy olcsó tucat-CPU.
A célpont beméréséhez, a test irányításához és a töltet felrobbantásához ennyi is
bőségesen elegendőnek bizonyult.
A Skynet is ismerte a takarékosság fogalmát.
Estrada a földre köpött.
– Baszd meg! – mormogta. Igazság szerint nem a kiborgra volt dühös, hiszen az csupán
tette, amit az alapprogramja diktált. Ha Winfrey nem akarja mindenáron kinyitni a
liftajtót, akkor még most is élne. Az persze már más kérdés, hogy ha az Ezüsthernyó
akkor bukkan fel, amikor az egész társaság itt van, akkor nem biztos, hogy egyetlen
áldozattal megússzák a találkozást. Főleg, ha odalent a lyukban várja őket.
Hangos dobbanások hallatszottak.
Lehman és Stanley érkezett rohanva. Amikor meglátták a szétlőtt Ezüsthernyót – a
kiborg még holtában sem engedte el a kábelt – és a halott Winfrey-t, a parancsnok
felsóhajtott.
– Kezdődik – mondta halkan.
Mindannyian tudták, mire gondol.
27. Találkozás
Los Angeles; 2029. február 9.

Az első teherautó kicsit lehagyta a többit, amikor százötven lépésnyire megközelítették a

találkozási pontként kijelölt épületet. Juan Baltazar igyekezett tartani magát az előre
kidolgozott forgatókönyvhöz, bár a lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy ha most
Terminátorok rontanának elő a lapos, egykor fehérre meszelt falú, mára azonban az
enyészet eleven szobraként ásítozó épületből, akkor a másik három kocsinak aligha lenne
ideje megfordulni, és elmenekülni.
Ne legyen szükség harmadik csodára!
A mexikói gerilla fohásza, úgy tűnt, meghallgatásra talált, már a teherautók láttán két
alak jelent meg az épület ajtajában, és a zseblámpájuk segítségével leadták a megfelelő
jelet.
Két rövid, két hosszú, egy rövid.
Ahogy megbeszélték.
Baltazar felsóhajtott megkönnyebbülésében. Az igazat megvallva, amikor meglátta a
támadó Hunter-Killereket, nem hitte volna, hogy sikerül eljuttatniuk idáig a szállítmányt.
A többi teherautó is csatlakozott az elsőhöz.
Baltazar az épülettől alig másfél méterre parkolt le, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
Armando a másik ülésről figyelte, és bár nem kapott rá parancsot, a biztonság kedvéért
az ölébe fektette a géppisztolyát is.
Lássák csak rajta, hogy nem ez az első útja!
Tudja, mi a fegyelem.
Juan Baltazar mosolyogva közeledett a szakadozott, terepszínű egyenruhát viselő férfihoz
és nőhöz. Arcáról őszinte megkönnyebbülés sugárzott. Most, hogy megérkeztek, a
felelősségnek legalább egy részét átadhatja mások vállaira.
– Corrine Chambers Mazzini vagyok, a csoport parancsnoka – lépett előre egy kicsit a nő,
és beletúrt rövidre nyírt hajába. – A társam Sanchez hadnagy… A Főparancsnokság
hetünket küldött a konvoj elé, hogy innentől mi biztosítsuk az útvonalat a lerakó
állomásig.
Baltazar is bemutatkozott.
– Remélem, eseménytelen volt az utatok! – mondta Mazzini, holott az adatbázisai
részletes beszámolót őriztek a konvoj elleni támadásról, tartalmazták a gépkocsikon
utazó humánok digitalizált fényképeit és a becsült veszélyességi besorolásukat. S
minthogy állandó kapcsolatban állt a Skynettel, így azt is tudta, hogy a konvojt
feltartóztató kiborgok már elfoglalták új helyzetüket. Amikor a konvoj elhagyja a várost,
egy mérföldet sem tehetnek meg: Hunter-Killerek fognak végezni velük.
Nem marad tanú.
Nincs rájuk szükség.
Hibafaktorok.
– Sajnos, nem mondhatnám – felelte Baltazar, és megrázta a fejét. – Egyszer HK-k
támadtak ránk… sikerült leterítenünk az egyiket, a másik kettő pedig egyik pillanatról a
másikra visszavonult. Fogalmam sincs, miért!
Sanchez elvigyorodott.
– Biztos becsináltak a túlerőtől…
Egyik Alfát sem zavarta, hogy a humánok végeztek egy Hunter-Killerrel. Nem szerepelt a
programjukban a más kiborgok pusztulása miatt érzett harag vagy szánalom. Gépek
voltak, korlátozott, mesterségesen beprogramozott értékrenddel. S bár a külsejük
alapján bárki embernek nézte volna őket, a mellkasukban nem igazi szív dobogott.
Baltazar bólintott, és az amulettjére gondolt.
– Igazad lehetett – felelte, de valahogy nem volt kedve vigyorogni. Eszébe jutott a
támadás, s az is, hogy csupán tizedmásodperceken múlott az élete. Vagy még annyin se.
– Készítettünk nektek egy jó forró kávét – intett a bejárat felé Mazzini. – Ha megittátok,
akár indulhatunk is.
Baltazar felsóhajtott.
– Régóta vagytok itt?
Mazzini a lehető legtermészetesebb hangon válaszolt:
– Természetesen.
Valójában alig tizenöt perccel ezelőtt érkeztek.
– Irigyellek benneteket! – A férfi hangja őszintének tűnt, s a szemei körül sötétlő karikák
elárulták, mennyire fáradt.
Még néhány óra, s indulhatnak visszafelé.
Vagy az is lehet, pihennek egy napot.
Ebben a kérdésben a konvoj parancsnokának a kezében volt a döntés. Fáradt sofőrökkel
és kísérőkkel sokkal veszélyesebb az út. Ha kiborgtámadás éri őket, esélyük sem lenne.
Arról nem is beszélve, hogy még némi benzinre is szükségük lesz a visszaútra.
Sokat elhasználtak a menekülés során.
Juan Baltazar intett a társainak, hogy szálljanak ki a kocsikból.
– Odabenn meleg kávét kaptok! – mondta barátságosan, és a bejárat felé mutatott. Az
épület belsejéből halk beszélgetés és edénycsörgés hangjai szűrődtek ki.
A bejelentést elégedett mormogás követte.
– Köszönjük a figyelmességet, igazán ránk fér egy kis frissítő!
Mazzini legyintett, majd kétértelműen megjegyezte:
– Majd ha mi látogatunk el hozzátok, akkor ti is viszonozzátok valamivel…
Baltazar egyetértően biccentett, majd közömbös arckifejezést erőltetve magára a nőnek
szegezte a kérdést:
– Hol szolgálsz?
Mazzini elhallgatott, s egy pillanatig furcsán nézett a mexikói férfira.
– A központi bázison, John Connor felügyelete alatt – felelte végül a nő. Ebből persze egy
szó sem volt igaz, azonban a Skynet a pszichológiai elemzések során arra a
megállapításra jutott, hogy ez a válasz lesz a legmegfelelőbb, ha szóba kerül a téma.
Ennek megfelelően ezen adatot figyelembe véve építették fel Mazzini teljes
személyiségét, melyben minden, a nő által elmondott információ is a helyére került.
Mazzini tulajdonképpen csak két hónapja szolgált a központban, s az átvezénylése
csupán ideiglenesnek számított, ám ez nem volt lényeges.
Baltazar szemében a tisztelet fényei csillantak a Főparancsnok nevének említésére.
– Nem lehet rossz egy élő legenda irányítása alatt szolgálni – suttogta áhítattal, s az ujjai
ösztönösen a nyakában lógó amulettet kezdték babrálni az ingen keresztül.
Mazzini elmosolyodott.
Valami hasonló válaszra számított.
– Ő is csak egy ember – felelte az Alfa, miközben a belső megjelenítőjén egy pillanatra
felvillant az abszolút célszemély digitalizált képe. – De „nagyszerű” ember.
Baltazar nem vette észre az Alfa szemében felvillanó fényeket, vagy ha igen, nem
szentelt különösebb figyelmet neki.
Hiba volt.
28. Kihívás
Los Angeles; 2029. február 9.

Landon Tweet álláról csöpögött az izzadság, ám a programozó szinte észre sem vette a
billentyűzet előtt gyülekező apró víztócsát. Tekintetét mereven a képernyőre szegezte,
miközben az ujjai sebes táncot jártak a billentyűzeten.
Már harmadik órája birkózott a letöltött állományok dekódolásával. A Skynet ezúttal
átkozottul jó titkosító algoritmust használt.
Emberi mércével véve egy titkosító kulcs visszafejtése évszázadokat igényelt volna a
megfelelő számítási kapacitás nélkül, hiszen egy 128-as kulcs is hónapok hosszú
munkáját jelentette mondjuk néhány száz, vagy akár ezer számítógép számára.
Természetesen csak akkor, ha minden lehetséges variációt végigpróbáltak.
Mivel az ilyen megoldások nem vezettek volna eredményre, ezért a gerillák programozói
más technikákat agyaltak ki a Skynet által kódolt rendszerek visszafejtésére. Okos kis
programok születtek, melyek ismerték a leggyakrabban használt metódusokat, és
képesek voltak maguk is hasonlók előállítására. Emellett mintavételezési eljárással
dolgoztak, azaz csupán bizonyos töredékadatokat vizsgáltak egyszerre, s nem a teljes
állományt. A kulcs a vizsgált rész méretében volt: nem lehetett túl rövid, mert úgy nem
lehet meghatározni, hogy sikerült-e a dekódolás, ha pedig hosszú, akkor ismét az
időkorlát problémája jelentkezik.
Emellett természetesen a crackerek igyekeztek minél több kódolási eljárást
összegyűjteni, mivel ezen ismeretek birtokában nagyobb eséllyel vehették fel a
küzdelmet a gépistennel szemben.
Tweet már túljutott az első lépéseken.
Biztosan tudta, melyek azok az algoritmusok, melyeket ennél a dekódolásnál nem
használhat. Ezzel sikerült csökkentenie a szóba jöhető eljárások számát, miközben abban
reménykedett, hogy a Skynet nem használt valami merőben új algoritmust.
Akkor hónapokba is beletelhet a dekódolás.
Landon Tweet szerette a kihívásokat.
Biztos volt benne, hogy ezúttal sem marad alul. Tudni akarta, miféle adatokat rejtenek
az állományok. Ha az a nyomorult MI ennyire vigyáz rájuk.
29. Az orvlövész
Los Angeles; 2029. február 9.

A Mercedes hátsó ülésen elég csinos mennyiségű muníció sorakozott. Tucatnyi tartalék
tár a jó öreg AK géppisztolyokhoz, ugyanennyi DM51-es tojásgránát, egy füzérnyi
fénygránát, egy lapos doboz C4-es, másfél tucat időzítő – három másodpercestől a
harminc percesig –, két detonátor és végül két Browning.
– Ez akár egy tucatnyi Terminátor ellen is elegendő – lelkesedett Christenson.
O'Leary megvonta a vállát.
– Az igazat megvallva, az egészet elcserélném egy Westinghouse-ért – felelte nyugodtan,
miközben lassított, és kikerült egy keresztbe fordult szemetes konténert, mely az utca
közepén terpeszkedett.
Wakeford egyetértően bólintott.
Tény, hogy a kiborgok sokkal jobban fel voltak fegyverezve, mint az emberek.
– Mennyi idő múlva érünk oda? – kérdezte kisvártatva Christenson, miután valamennyi
tárat ellenőrizte. Nincs annál rosszabb, mint amikor a harc közepén kiderül, hogy
kevesebb golyód van, mint amennyivel kalkuláltál.
– Egy óra, ha nem jön semmi közbe – felelte Andrew O'Leary, és beletaposott a gázba,
mert egy hosszabb szakaszon tiszta volt előtte a terep. – Legfeljebb másfél…
– Bízom benne, hogy megvárnak minket!
Wakeford megvakarta az állát.
– Legfeljebb három-négy órás késésben lehetünk – gondolkozott hangosan. – Remélem,
nem valami zöldfülű vezeti a konvojt… Nem örülnék neki, ha be lenne sózva, s alig várná,
hogy mielőtt lepakoljon és elindulhasson hazafelé, mert ez esetben csak bottal üthetjük a
nyomát.
– Legfeljebb utánuk megyünk. – Andrew O'Leary szinte félvállról válaszolt, mert bár az
utat nézte és a társalgásba is bekapcsolódott, a gondolatai még mindig a rejtélyes
támadás körül forgolódtak.
– Nem tudod túltenni magad rajta? – Christenson túl jól ismerte a társát ahhoz, hogysem
elkerülje a figyelmét O'Leary töprengő arckifejezése. Hónapok óta szolgáltak egymás
mellett, volt elég idejük kiismerni egymást.
– Foglalkozz a tárakkal! – dörrent rá durván a kormányt markoló férfi, majd néhány
másodperces döbbent csend múlva bocsánatkérő hangon hozzátette: – A fenébe is,
Greg, igazad van! Szar van a palacsintában, mi pedig két pofára zabáljuk, mégsem
vesszük észre!
Wakeford komoran nézett maga elé.
– Halottak, biztos vagyok benne – mormogta az orra alatt, inkább magának, mintsem a
társainak szánva a szavait. – Hogy mi végzett velük, az lényegtelen!
O'Leary megrázta a fejét.
– Tévedsz! – felelte élesen, és indulatosan a kormányra csapott. – Ha biztosan tudnám,
hogy halottak, nem aggódnék, s nem csinálnám össze magam a félelemtől, amikor arra
gondolok, miféle veszély fenyegethet mindannyiunkat… s most nem csupán hármunkra
gondolok.
Ha a Skynet vegyi fegyvereket vet be a gerillák ellen, annak komoly következményei
lesznek. Elvileg ugyan minden harcolónak, sőt, még a civilek többségének is volt
vegyvédelmi felszerelése, ám senki nem képes néhány óránál többet eltölteni abban a
műanyag ruhában. S a szűrők is elhasználódnak egyszer.
– Talán mégis értesítenünk kellett volna a Főparancsnokságot – jegyezte meg Wakeford.
Christenson megcsóválta a fejét.
– Már megtárgyaltuk, hogy ez miért nem jó megoldás… Ha találkozunk a konvojjal, akkor
ők majd továbbítják az információkat, s így nem veszélyeztetünk senkit.
– Ha találkozunk… – mormogta sötét pillantást vetve maga elé O'Leary.
– Pesszimista vagy – felelte Christenson.
Az angol megvonta a vállát.
– Ebben a nyavalyás évezredben ki nem az? – kérdezte közömbösen. – Igaz, élünk, de
milyen áron? S minden nap újra kezdődik a küzdelem az életben maradásért… Aki ilyen
feltételek mellett optimista mer lenni, annak nincs ki mind a négy kereke.
Mindhárman hallgatásba burkolóztak.
A Mercedes végigsuhant a Martin Luther King Jr. Boulevard-on, majd lekanyarodott a
Figueroa Streetre, amely párhuzamosan futott a Harbor autópályával. Jól lehetett látni az
átívelő hidakról mélybe zuhant gépkocsikat, amelyek nem csupán eltorlaszolták az út
nagy részét.
Az Ítélet Napján is éppen olyan volt az élet, mint máskor. Milliók indultak munkába,
tömegek nyüzsögtek az utakon és az utcákon…
Aztán egy szempillantás alatt vége szakadt mindennek.
A bolygó első Mesterséges Intelligenciája gondoskodott az evolúció folytonosságáról.
Legyen átkozott érte!
A házak lassan elmaradtak mögöttük. A külváros mocskos utcái, a törmelékhegyek
között felbukkanó romos épületek kezdtek megritkulni. Vérvörös volt a látóhatár. Mint oly
sokszor mostanában.
Most nem esett a hó, és mintha a felhők is felszakadoztak volna. Ám a gerillák tudták,
hogy ez csupán illúzió, a nukleáris télnek még jó darabig nem lesz vége. Ha véget ér is a
háború, évtizedek telnek majd el, mire ismét olyan lesz az ég, ahogyan az idős emberek
mesélték.
A Mercedesben utazó három férfi közül egyiknek sem adatott meg, hogy lássák az igazi
égboltot. Túl fiatalok voltak hozzá. Mindhárman az ezredforduló után születtek, bár elég
szerencsések voltak ahhoz, hogy megéljék huszonegyedik születésnapjukat.
Régen akkor váltak volna felnőtté.
A huszonegyedik század elején sokkal hamarabb kellett azzá lenniük. Megkövetelte az
élet.
– Azt hiszem, láttam valamit! Állj meg! – mondta gyorsan Wakeford, és O'Leary a
következő pillanatban felemelte a lábát a gázpedálról, és beletaposott a fékbe. A
blokkolásgátlók még ennyi évvel a gépkocsi összeszerelése után is tökéletesen
működtek. A hatalmas test lelassult, miközben Wakeford és Christenson kis híján kirepült
az ülésből.
– Nem azt mondtam, hogy azonnal! – morogta Steven Wakeford, amikor végre
megálltak.
– Mi a gond? – kérdezte O'Leary. Három évtizeddel ezelőtt még komoly balesetet okozott
volna a hirtelen fékezéssel, ám most a Mercedes volt az egyedüli mozgó jármű egy
mérföldnyi körzetben.
Wakeford az egyik előttük magasodó épületre mutatott. A külváros egyik ötszintes
bérháza volt, benne lerobbant lakásokkal, patkányokkal és szeméttel.
– És akkor mi van? – értetlenkedett O'Leary. Nem látott semmit, ami megállásra
kényszeríthette volna őket.
– A tető szélét figyeld!
Az egyenes peremtől alig fél lábnyira mintha egy kisebb domb hevert volna. Félgömb
alakú volt, bár ebből a távolságból amúgy is lehetetlen lett volna észrevenni az apróbb
egyenetlenségeket. O'Leary megesküdött volna rá, hogy csupán egy szabályos alakú
fémdarabról vagy valami hasonlóról van szó, amikor a félgömb váratlanul
manipulátorokat növesztett, melyek valami olyasmit tartottak, amit minden gerilla képes
felismerni, akár vaksötétben, háttal állva is.
Egy Westinghouse-t.
A Terminátorok harci fegyverét.
– A kurva életbe! – nyögte döbbenten.
Ha folytatják az útjukat, alig huszonöt méterre haladtak volna el a kiborg közelében.
Leszedte volna őket, mielőtt egyáltalán rájönnek, mi történt.
– Aranyba kellene foglalni a szemedet! – veregette meg éles szemű társuk vállát Greg
Christenson.
– Jó dolga van a helyén is – motyogta Wakeford, miközben kinyitotta az ajtót, és kilépett
az aszfaltra. – Hagyjuk itt a kocsit, és próbáljuk meg becserkészni!
A többiek egyetértettek vele. Vagy keresnek egy másik útvonalat, vagy pedig elkapják a
kiborgot, amelyik nyilván a kifelé haladó gépkocsikra pályázott.
Vagy a befelé haladókra, vetődött fel Andrew O'Leary-ban az ötlet, ám egyelőre nem
szólt a társainak. Így is eleget idegesítette őket állandó aggódásával.
A három gerilla nesztelen árnyékként haladt előre a romos épületek, a kiégett és
egymásba torlódott gépkocsik, törmelék- és szeméthalmok takarásában. Igyekeztek
minél gyorsabban haladni, s erre nem csupán a túlélés késztette őket, hanem a tudat,
hogy minden elvesztegetett perccel csökken a konvojjal való találkozás esélye.
Márpedig arról nem maradhattak le.
Semmiképp.
O'Leary meglapult a ház tövében, melynek tetején a kiborg figyelt. Gyors kézjelekkel
mutatta a társainak, hogy mielőtt felmennek, győződjenek meg arról, nem fenyegeti őket
máshonnan veszély.
Rövid bólintások érkeztek válaszként.
Öt perc múlva ugyanitt, mutatta O'Leary, aki hallgatólagosan átvette a csoport
parancsnokának szerepét. Újabb bólintások, majd a gerillák felszívódtak a sötétben.
O'Leary kinézett magának egy olyan helyet, ahonnan ráláthat az odafenn kuksoló
kiborgra, ám az még feltehetőleg nem fogja észrevenni. A férfi igyekezett úgy
helyezkedni, hogy csupán néhány centiméterrel lásson el a felső perem felett, mivel
feltételezte, hogy a gépnek odafenn nem a feje tetején vannak a szemei.
Ha ugyan van neki egyáltalán…
A kiborg nem mozdult a helyéről.
Mintha várna valakire.
Andrew O'Leary most sokat adott volna egy jó távcsőért, ám ilyen luxust csak kevesen
engedhettek meg maguknak. A raktárból messzelátót kiimádkozni legalább akkora csoda
volt, mint találni egy eldobott, de még használható géppisztolyt a felszínen.
A férfi némán méregette a gépet.
A kiborg felszíne – ellentétben a Terminátorokkal – nem ezüstösen csillogott, hanem
sötét árnyalatok borították, amely még inkább megnehezítette a felfedezésüket.
Micsoda mázli, hogy Wakeford kiszúrta.
Talán több is van belőle, gondolta O'Leary. Őrzik a városba be- és kivezető utakat, s csak
akkor lépnek akcióba, ha parancsot kapnak rá. Nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy
ha a társa nem veszi észre, a kiborg akkor sem lőtt volna rájuk. Meglapulni, s akkor
lecsapni, amikor szükséges. Igen, valószínűleg ez a parancs határozza meg a
működésüket.
Halk zörgés hallatszott.
O'Leary felkapta a fejét, de csak Wakeford-ot látta közeledni. A társa valamit tartott a
kezében, ami leginkább egy hosszú kábelre emlékeztette a férfit. Mint kiderült, egy
csőbomba volt.
Még működőképes.
– Felcsaptál te is Gyűjtögetőnek? – kérdezte kézjelekkel O'Leary. Bár a kiborg négy
emelet magasságban volt hozzájuk képest, egyikük sem kockáztatta meg a beszélgetést.
Wakeford megrázta a fejét.
– Szükségünk lesz rá – mondta, és fejével az épület belseje felé mutatott.
Bár O'Leary-nak fogalma sem volt arról, mire gondol Wakeford, beleegyezően bólintott.
Biztosan tudja, mit csinál.
– Christenson? – kérdezte Wakeford.
– Még nem jött vissza. Várunk. – A kézjelek lehetővé tették a gerilláknak, hogy szavak
nélkül is kommunikáljanak egymással.
Némán teltek a percek.
Greg Christenson olyan nesztelenül érkezett, ahogyan távozott. A harmadik gerilla sem
jött üres kézzel: egy szétszerelt detonátort lógatott maga előtt, miközben az övébe
hosszúkás, barna színű rudakat tűzött be.
C4-es plasztik.
– Egy kis utánpótlás – mutatta, és két-két rudat átnyújtott a társainak. – Abban az
épületben találtam… évekkel ezelőtt szerelhette fel valaki, aztán elfeledkezett róla…
Vagy meghalt.
– Érintőkapcsolós megoldást használtak, de a drót elkorrodált, s az egész
használhatatlanná vált. Gondoltam, kiszedem belőle, amit hasznosítani tudunk.
O'Leary a felemelt hüvelykujját mutatta.
– Remek munkát végeztél.
– Bemegyünk? – intett a fejével Wakeford a sötéten ásítozó kapunyílás felé.
Andrew O'Leary széttárta a kezeit, mintha azt mondaná: „tehetünk mást?”.
A lépcsőházban néhány patkány iszkolt sötét sarkokat keresve. A külvárosban mintha
több lett volna belőlük. Amióta rendszeressé vált az utánpótlás, és néhány bázison
tenyészteni kezdték a patkányokat, ritkán fordult elő, hogy a túlélők hajtóvadászatot
folytattak volna ellenük.
O'Leary haladt elöl, AK-ját az oldalához szorítva, miközben igyekezett kitapogatni a
lábával az akadályokat. A kapunyíláson beszűrődő fény kevés volt ahhoz, hogy mindent
lásson, csupán körvonalakra hagyatkozni pedig gyakran jókora esésekkel, kellemetlen
zúzódásokkal jár.
A férfi reménykedett benne, hogy sikerül eljutniuk a lépcsőig, onnan már könnyebb
dolguk lesz. A felsőbb szinteken egyetlen ablak sem maradt épen, s talán lesz elég fény
ahhoz, hogy ne csupán a megérzéseikre kelljen támaszkodniuk. Nem akartak zseblámpát
használni, mert annak fényét mérföldekről kiszúrhatják a kiborgok, s miközben a gerillák
azt hiszik, vadásznak, valójában préda lesz belőlük.
A biztonság kedvéért Wakeford az előtte haladó szíját fogta, mint ahogy így cselekedett
Greg Christenson is. Láncot alkotva araszoltak, centiméterről centiméterre küzdve le a
távolságot, ami a bejárattól a lépcsőkig vezetett. Igyekeztek lehetőleg minél kevesebb
zajt csapni, mivel ebben a sötétben csak a fülük és az ösztönük menthette meg őket a
haláltól, ha akad az épületben egy másik kiborg is.
Vagy a fenti lejön.
Andrew O'Leary kis híján orra bukott egy rozsdás csőben, és a csattanásra mindannyian
mozdulatlanná dermedtek. Bár a férfi csillagokat látott a fájdalomtól, inkább véresre
harapta a szája szélét, mintsem felkiáltson.
Szinte hallották a szívverésüket.
Adrenalinszintjük az egekbe emelkedett.
Mindhárman vettek néhány mély lélegzetet, mielőtt tovább indultak volna, és igyekeztek
nyugodtnak maradni. Nem volt könnyű úgy botladozni a sötétben, hogy tudták, van a
közelben egy Westinghouse-t markoló kiborg.
Amikor elérték a lépcsőt, elengedték egymást. Az első fordulóban már látszott annyi
fény, ami lehetővé tette, hogy ne kelljen egymásra hagyatkozniuk. A lépcső félig le volt
omolva, azonban a fal mellett elég nagy rész megmaradt belőle, hogy a gerillák
megkockáztassák rajta a feljutást.
Nem volt könnyű egyszerre egyensúlyozni és figyelni felfelé, ám mindhármuknak volt
már tapasztalatuk az ilyesmiben. A túlélés sok olyan képességet előhoz az emberből,
amelyekről nem is álmodna.
30. Aláereszkedés az ismeretlenbe
Los Angeles; 2029. február 9.

Mielőtt az Ezüsthernyót leszedték volna a kábelről, Kyozo Fukada néhány gyors

mozdulattal végképp hatástalanította. A belső tartályban tárolt srapnelek aláhullottak a
mélybe. Ha valami rejtélyes oknál fogva a kiborg mégis felrobbanna, nem okozna komoly
sérülést, mivel immáron csupán egy üres váz volt, némi mechanikával megtoldva.
Mivel valószínűnek tűnt, hogy az Ezüsthernyók a Winfrey által felfedezett lyukból
másztak elő, így valamiképp meg kellett oldaniuk a biztonságos lejutást. Hiszen könnyen
előfordulhat, hogy odalent még akad belőle néhány, s ha a lyuk szájánál várakoznak,
akkor az első aláereszkedő akár már neki is kezdhet megfogalmazni a végrendeletét.
Carol Stanley közben nekilátott, hogy eltávolítsa a fémszilánkokat Estrada lábából, majd
ellássa a sebet. A művelet időt igényelt, és nem kis fájdalommal járt, ezért a sebesültet
bevitték a legközelebbi szobába, hogy harc esetén ne akadályozza a társait.
– Ezt rágd szét! – nyújtott a sebesült férfi felé Stanley egy halványsárga színű bogyót. –
S lehetőleg próbálj ne a képembe okádni!
Annyira rossz?, akarta kérdezni Estrada, de nem maradt ideje, mert a nő határozottan a
szájába nyomta a gyógyszert. Az első íz határozottan kellemesnek tűnt, ám amikor a
férfi kettéharapta a bogyót, keserű epét érzett szétömleni a szájában, és minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne köpje ki az egészet.
A fájdalomcsillapító azonban gyorsan hatott, és egy kis idő múltán már csak halvány
bizsergést érzett a combjában.
– Minden rendben? – kérdezte mosolyogva Carol Stanley, miközben óvatosan megfogta
az egyik kiálló szilánkot, és erősen az ujjai közé szorította a végét.
Estrada bólintott, és viszonozta a mosolyt.
Stanley megrántotta a fémszilánkot.
– Alattomos vagy – nyögte a férfi, amikor végre ismét kitisztult az agya. A lába a
fájdalomcsillapító ellenére lüktetett a fájdalomtól.
– Ha előre szólok, akkor pszichésen is felkészülsz rá, az pedig növeli a fájdalmat –
magyarázta a nő, majd kihasználva, hogy a férfi nem figyel a lábára, ismét kirántott egy
szilánkot.
Andres Estrada felkiáltott.
– Nem lehetne csendesebben? – dugta be a fejét Melissa Reeves az ajtón. A
mesterlövész azután csatlakozott a csoporthoz, hogy meghallotta a robbanást.
– Cserélhetünk – nyögte a sebesült.
A liftaknában Fukada nesztelenül haladt egyre lejjebb. A társai kötelet hurkoltak a
bokájára, és úgy engedték apránként lefelé. A kötél végét Lehman és O'Keefe tartotta.
A technikus azért vállalta magára a feladatot, mert a csoportban ő volt a legkönnyebb, a
nőket is beleértve. Márpedig ha gyorsan fel kell húzni, akkor nem mindegy, milyen súllyal
kell a többieknek megbirkózniuk.
Ilyen közelről már látszott, hogy a lyuk valójában egy liftajtó, mely a pinceszintre nyílik.
Hogy ki nyitotta ki, és milyen célból, azt nem lehetett megállapítani. Odalenn teljes
sötétség uralkodott, s ennek Fukada a legcsekélyebb mértékben sem örült. Így, ha
felbukkan a nyílásban, a felülről leszivárgó fényben valósággal ki lesz világítva.
Ideális célpont bárkinek.
Ennek megfelelően először csupán AK-ja tusát húzta el a nyílás előtt – miközben odafenn
Lehman és O'Keefe rezzenéstelenül tartották a japán könnyű testét.
Nem dördült lövés. Lézer sem szisszent s plazma sem csapódott a falnak.
Persze ez lehetett csel is.
Fukadának kockáztatnia kellett.
Megtámasztotta magát a falon, majd hasizomból felhúzta magát, és megragadta a kötél
végét. Némi ügyeskedés árán sikerült annyira meglazítania a csomót, hogy kihúzhatta
belőle a lábát.
Le is ugorhatott volna, de nem tudta, mi vár rá odalent, a mindent elborító porban,
amely szinte teljesen elnyelte a lehullott srapneldarabok jelentős részét.
Következésképpen néhány centinél biztosan mélyebb.
– Pontosan egy méterrel engedjetek lejjebb, amikor mondom – szólt fel. A hangja persze
elárulhatta, de kézjeleket használni ilyen helyzetben egyszerűen képtelenség.
Fent egy okét mutató kéz jelent meg.
Reeves is megragadta a kötelet, mivel a zuhanásszerű kötélengedés nem kis erőfeszítést
igényelt még a japán esetében sem. Kicsit összegöngyölve fogták a kötelet, készen arra,
hogy ha Fukada szól, akkor elengedjék, s egy méterrel feljebb ráfogva ismét megtartsák.
– Most! – sziszegte a japán, miközben a tekintetét a sötét nyílásra összpontosította.
Szinte abban a pillanatban zuhanni kezdett, ahogy a kötél megindult. A géppisztolya a
nyakában függött – a csövére ráerősítve a felkapcsolt zseblámpa –, miközben mindkét
kezével a kötelet fogta.
Egy hirtelen rándulás megállította.
Ezzel egy időben Fukada elengedte a kötelet, és nem mérlegelve, hogy mi vár rá
odabent, bevetődött a sötétségbe.
Odafent némán teltek a másodpercek. Lehman már előzőleg eldöntötte, hogy ha kiderül,
hogy Fukadát is elveszítették, akkor berobbantja a nyílást, és a másik oldal felől
kísérelnek meg lejutni a metróalagútba. Majd ha valóban a birtokukba veszik az emberek
ezt a helyet, belülről nyitnak új kijáratot… vagy felfedezik azokat, amelyek elkerülték a
Fészekrakók figyelmét.

Kyozo Fukada kicsit elszámította az ugrását, s ha nem kapaszkodik meg a liftajtó melletti
falban, akkor valószínűleg belehanyatlik a srapneleket is elnyelő porba. Az pedig aligha
lett volna kellemes élmény.
A zseblámpa fénye fehér csóvát vetett a földre.
Valami mozdult egy megroggyant fémasztal lábai között. Fukada gondolkodás nélkül
megragadta a géppisztolyát, és elengedett egy rövid sorozatot.
A golyók feltépték a harmadik Ezüsthernyó borítását, és egy marék füstölgő szemetet
csináltak a CPU-ból és a vezérlőpanelből. A kiborg élesen oldalra kanyarodott, majd
nekirohant a falnak, és mozdulatlan maradt.
Fukada villámgyorsan körbepásztázott a zseblámpával, készen újabb lövésekre, azonban
nem rontott neki újabb Ezüsthernyó. Ha akadt is belőle idelent több példány,
valószínűleg nem volt a közelben. Az Ezüsthernyók nem taktikáztak, ha meglátták a
célpontot, akkor igyekeztek minél közelebb kerülni hozzá – de mindenképp a robbanási
zónán belül –, majd aktivizálták a belső detonátorukat, ami ugyan a megsemmisülésüket
jelentette, de legtöbbször a kiszemelt célpontok gyors halálát is.
– Jöhettek! – szólt fel halkan a japán.
Lehman ragadta meg elsőként a liftkábelt, s miközben sebesen ereszkedni kezdett,
mögötte már Reeves is mászni kezdett. A mérnök még beszólt Stanley-nek és
Estradának, majd követte a társai példáját.
Ha megtalálják a lejáratot, visszatérnek, szólt Lehman döntése. Semmi szükség rá, hogy
a sebesültet feleslegesen mozgassák, bár Estrada nem győzte bizonygatni, hogy az
égvilágon semmi baja. Pár csepp vér ne tévesszen meg benneteket, magyarázta
dühösen.
Fukada közben körbejárta a lift előtti területet, s miután sikerült kinyitnia a
kapcsolószekrényt, kisvártatva pislákoló világosság öntötte el a folyosókat. Igaz, csupán
a vészvilágítók adtak fényt, ám ez is több volt a semminél. A zseblámpák csupán
részterületeket világítottak meg, így viszont egyszerre láthatóvá vált minden.
– Kész csoda, hogy a tartalék rendszer még működik – jegyezte meg elismeréssel a
japán.
Hirtelen sötét lett.
– Elkiabáltad – mondta Lehman bosszúsan, és felkattintotta a zseblámpáját.
A fény ebben a pillanatban visszatért.
– Te pedig kishitű vagy – vigyorgott Fukada. – Azt hiszem, számolnunk kell az ilyen
ingadozásokra! Ne feledjétek, ez a rendszer több, mint harmincéves. Nem tudom, mi
működteti, de bízom benne, hogy némi bütykölés után mi is elég jól tudjuk majd
használni.
Egy működő világítás valóban főnyeremény lett volna, hiszen ez esetben nem kell az új
bázishoz azt is ideszállítani. Épp elég fordulóra lesz majd szükség, mire minden ide kerül.
S csak azután kezdődhet meg az emberek áttelepítése.
Tengernyi feladat.
Az idő pedig kevés.
– Azért csak tartsátok készenlétben a lámpátokat – mondta Lehman. – Nem szeretném,
ha éppen akkor lenne megint sötét, amikor elénk lép egy Terminátor.
31. Vérrel szerzett fegyver
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor Andrew O'Leary kidugta a fejét a tetőre vezető feljárón, nem látta a kiborgot. A
felhők sötét árnyékot vetettek erre a városrészre, s csaknem áthatolhatatlan félhomályba
burkolták az épületet. Ilyen kedvezőtlen körülmények között a kiborg javára szóltak az
esélyek.
Ha tudta, hogy látogatókra számíthat.
O'Leary bízott benne, hogy a meglepetés egyoldalú lesz. Nem örült volna annak, ha a
kiborg már várja őket.
Rövid kaland lenne.
A számukra.
Megpróbálta betájolni magát, ezért egy kicsit visszahúzódott, s felidézte magában,
melyik oldalról léptek be az épületbe, merre haladtak, amíg eljutottak a lépcsőig, majd
azután hány fordulót tettek meg, mire feljutottak idáig.
Szóval arrafelé lesz, gondolta, amikor sikerült megállapítania a kiborg feltételezett
irányát. Az ujjával mutatta a társainak, hogy ő merre sejti a Terminátort, majd óvatosan
kimászott a tétőre.
A különféle építmények nagyszerű fedezéket nyújtottak, de egyúttal el is takarták
O'Leary szeme elől a kiborgot. A férfi tudta, hogy valószínűleg csak egy lövésre lesz
ideje, ha azt elhibázza, akkor leszámolhat az életével.
Az lenne a legjobb, ha mindhárman egyszerre tudnánk rálőni, magyarázta a többieknek
még a második szint elhagyása után. Ezt senki nem vitatta, csupán egyikük sem volt
biztos benne, hogy az elképzelés megvalósítható.
O'Leary csendben elnyújtózott a kéménynyílás falánál, s megvárta, amíg a társai is
csatlakoznak hozzá.
– Valószínűleg ott lapul, a kocka alakú kiemelkedés mögött… – mutatta a kézjelek
segítségével. – Ti két oldalról kerüljétek meg, én felülről próbálkozom.
Ez utóbbi tűnt a legveszélyesebbnek.
Ha mondjuk kiderül, hogy az építmény valójában valami szellőzőakna vagy hasonló,
akkor lezuhanhat a mélybe. Arról nem is beszélve, hogy mivel néhány másodpercre fel
kell állnia, előfordulhat, hogy a kiborg hamarabb kiszúrja, mint ahogy ő észrevehetné.
Akkor pedig első lövésre sem marad ideje.
Halk kattanások hallatszottak.
Aztán ismét csend lett.
Kérdőn néztek egymásra. Vajon a kiborg felfedezte a jelenlétüket, vagy csak pozíciót
változtatott? Esetleg csak önellenőrzést hajtott végre?
Ez utóbbi tűnt a legvalószínűtlenebbnek.
Mégis meg kellett próbálniuk elkapni a kiborgot. Innen már nem volt visszaút.
Az előzetesen megbeszélt terv szerint indultak el. Christenson balra, Wakeford jobbra
került, O'Leary pedig térdre emelkedett, és a géppisztolyát óvatosan az emelvény
tetejére fektetve mászni kezdett felfelé.
Szerencséje volt. A tető megbírta a súlyát: Apró kavicsok és valami ismeretlen eredetű
törmeléket érzett maga alatt. Csak lassan haladhatott, mert minden mozdulatával azt
kockáztatta, hogy a súrlódó hangokra felfigyel a kiborg.
Váratlanul erőteljes szisszenés hallatszott.
Andrew O'Leary nyomban feltérdelt, és AK-ját a csípőjéhez szorítva meglátta a kiborgot.
A gép háttal volt neki – ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni egy félgömb alakú szerkezet
esetében. A kiborg nem hasonlított semmire, amivel O'Leary eddig találkozott, és ez egy
pillanatra elbizonytalanította.
Csapda lenne?
A radarrendszernek köszönhetően az orvlövész kiborg belső kijelzőjén villogó üzenet
jelent meg: AZONOSÍTATLAN HUMÁN – VÉSZHELYZET. LIKVIDÁLANDÓ!
Az orvlövész nem foglalkozott a fordulással. Különleges kiképzésének köszönhetően nem
volt szüksége rá. Egyszerűen felnyitott a felszínén két pár négyzetcentiméteres ablakot,
melyeken keresztül rövid csövek bukkantak fel: integrált géppisztolyok.
O'Leary látta, ahogy a csövek kiemelkedtek a kiborg testéből, és miközben hasra vágta
magát, meghúzta az AK ravaszát. Az első sorozat egyszerűen levágódott a domború
testről: a golyók elcsúsztak a titánium felületen. A Skynet különleges konstrukciója
beváltotta a hozzáfűzött reményeket, a valóság igazolta a számításokat.
A kiborg szerencsésebbnek bizonyult.
Két golyóval.
Andrew O'Leary csípős fájdalmat érzett a vállában és a bal karjában. Kétségbeesetten
próbálta a kiborgon tartani az AK csövét, ám tudta, hogy második sorozatra nem lesz
lehetősége.
Vége, gondolta, de nem olyan ember volt, aki feladja pusztán azért, mert semmi esély
nincs.
Az orvlövész újabb humánok felbukkanásáról kapott üzenetet, ám nem maradt ideje
reagálni a figyelmeztető üzenetekre.
Steven Wakeford – látva O'Leary sikertelen lövéseit – egy gránátot gurított a kiborg alá,
majd visszahúzódott az épület takarásába. Halk robbanás hallatszott, majd egy újabb
sorozat.
Christenson is hozzátette a magáét.
O'Leary felnézett, majd feltérdelt.
Néhány lépésnyire tőle ott hevert a kiborg, teste leginkább egy szétnyílt virágra
hasonlított. A robbanás ereje a levegőbe emelte az ismeretlen típusú gépet, és arra az
építményre hajította, melyen a férfi feküdt.
A manipulátorok még most sem engedték el a Westinghouse-t.
– Mindenki megvan? – kérdezte Wakeford kicsit rekedtes hangon.
– Kaptam két golyót – felelte O'Leary.
Ő volt az egyetlen sebesült.
– Sohasem láttam még ilyet – jegyezte meg Christenson, miközben Wakeford ellátta a
parancsnok sebeit. – Valami új típus lehet… még a formája sem hasonlít a többi
Terminátorra.
– Talán nem az – vetette fel O'Leary.
A másik férfi bólintott.
– Olyan, mint egy félbevágott tojás… Most, hogy látom mit rejt a külső páncélborítás, azt
tanácsolom, a következőt messzire kerüljük el!
Kétségtelen, hogy az orvlövész kiborg belseje leginkább egy fegyverraktárra
emlékeztetett. Négy, egymástól független manipulátor tette lehetővé a külső fegyverek –
mint például a Westinghouse – használatát, ám ezen kívül bőségesen el volt látva
beépített harceszközökkel is.
– A plazmavető használható maradt? – érdeklődött O'Leary, miközben szakértő szemmel
vizsgálta az AK-ját. A sok karcolás ellenére még mindig remekül működött.
Christenson végigfuttatott egy öntesztet a fegyveren, s miután mindegyik STÁTUSZ OK-
val ért véget, készenléti állapotba kapcsolta.
– Tökéletes – válaszolta, majd összehúzott szemöldökkel néhányszor megemelte a
fegyvert. – Valami nem stimmel a súlyával… a Terminátorok ennél súlyosabbat szoktak
használni… Könnyített típus lehet.
– Gondolom, ennek a típusnak kisebb a teherbírása – vont vállat Wakeford, majd
gyengéden megveregette Andrew O'Leary kézfejét. – Ha lehet, akkor egy darabig
igyekezz kímélni a bal karodat!
Christenson felállt, és sebesült társa felé nyújtotta a plazmafegyvert.
– Fogd, véred hullattad érte!
O'Leary vágyakozva nézett a fegyverre, majd tétován megrázta a fejét.
– Köszönöm, de jelen állapotomban aligha bírnám el – válaszolta, bár látszott a szemén,
mennyire nehezére esik józanul szemlélnie a dolgokat. Még sohasem birtokolt
plazmafegyvert. – Tartsd magadnál vagy add oda Wakefordnak!
Az említett gerilla felemelte a kezét.
– Ha már megfogtad, ne akarj megszabadulni tőle! – tiltakozott. – Jó helyen van nálad!
Andrew O'Leary felsóhajtott, és a fejével a lejárat felé intett.
– Mi csak jártatjuk itt a szánkat, közben a konvoj meg szépen útnak indul… Gyerünk
vissza a kocsihoz, fiúk! Wakeford, te vezetsz… s Greg, ezúttal neked kell biztosítanod a
haladásunkat!
A lépcsőház elnyelte alakjukat, s nem sokkal később ismét duruzsolni kezdett a Mercedes
motorja.
32. Egy majdnem elégedett isten
Los Angeles; 2029. február 9.

A Skynet az eddig beérkezett jelentéseket tanulmányozta. Az Alfák gyártása sikeresen

befejeződött, a személyiséggenerálást kilencvennyolc százalékosnak minősítette az
ellenőrző rendszer. A nullszériás T-800-as beszivárgó egységeket a Kettes Számú HK-
Extra visszaszállította a fogolyejtés helyszínére, hogy onnan folytathassák az útjukat.
Ugyanazokat a ruhákat viselték, mint az eredeti humánok, egyezett a
személyazonosságuk. Nem lehetett gond velük.
Az orvlövész kiborgok telepítése is sikeresen befejeződött. Minthogy előre nem sikerült
meghatározni, hol lépnek be a város területére a tehergépkocsik, a Skynet nyolc pontra
irányított a különleges lövész egységekből.
Az új elemzések azt mutatták, hogy a konvoj a Harbor autópályán érkezik – egyébként
ez volt a gépisten számára is a legkedvezőbb megoldás. Nem számított, hogy a kísérők
befolyásolták a konvoj irányítóját, vagy a humán magától választotta ezt az útvonalat.

A harci egységek átcsoportosítása megkezdődött. Ha eljön az idő, akkor egyszerre fogják

megtámadni azokat a humán-bázisokat, amelynek sikerül megállapítani a koordinátáit.
New York – a gépisten egyik fellegvára – csaknem kiürült a legnagyobb titokban
végrehajtott hadművelet következtében.
A gépisten elégedett volt.
Végre ismét elérhető közelségbe került eredeti célkitűzéséhez: a humánok teljes,
maradéktalan elpusztításához. Évek óta ez volt az első olyan terv, amely nem csupán
megvalósíthatónak látszott, de el is indult a megvalósítás útján.
Csupán egyetlen porszem került a gépezetbe, de a Skynet máris több tucatnyi tervet
dolgozott ki a probléma megoldására.
A célpontnak kiszemelt humánok közül három még szökésben van. Az utánuk küldött
Terminátorok elveszítették a nyomukat, s a terület teljes átfésülését egyelőre korai lett
volna megkezdeni. A gépisten komoly dilemma elé került: amennyiben több kiborgot
vezényel a térségbe, a humánok felfigyelhetnek a Terminátorok megnövekedett számára.
Ha nem sikerül elkapni a szökevényeket, akkor azok eljutva valamelyik humán bázisra,
akaratlanul is a küszöbön álló akcióra irányíthatják a figyelmet. Elég, ha csak egy kicsit
alaposabban vizsgálják át a rakományt.
A gépisten egy hirtelen támadt ötletből törölte a konvoj visszaútjára vonatkozó TÁMADÁS
ÉS MEGSEMMISÍTÉS parancsot, és a készenlétben álló Hunter-Killer osztag memóriájába
új parancsot táplált.
KÖVETÉS.
A teherautók segítségével a HK-k egészen a forrásig eljuthatnak. Ott kell lecsapniuk.
Senki nem fog számítani az érkezésükre, hiszen a gépisten az elmúlt négy év során
egyetlen alaklommal sem indított ekkora távolságból akciót.
Csupán a teherautókra is jeladót kell szerelni.
Megoldható.
Ám addig is van elég tennivalója.
A legfontosabb azonban a szökevények problémájának a megoldása. Minél előbb sort kell
keríteni rá. A fogaskerekek közé került porszemek az egész rendszer leállását
eredményezhetik.
A Skynet jelentős erőforrásokat biztosított a pszichológiai elemzőprogramoknak, melyek
segítségével arra akart választ kapni, mi lesz a szökevények legvalószínűbb cselekedete.
Percekbe telt, amíg a válasz megérkezett.
>> A SZÖKEVÉNYEK FOLYTATJÁK EREDETI KÜLDETÉSÜKET! – 96 %
>> ELREJTŐZNEK – 71 %
>> MEGKÍSÉRELNEK ELJUTNI A LEGKÖZELEBBI HUMÁN-BÁZISIG – 39 %
>> HALOTTAK – 1 %
A szökevények mellett volt még valami, ami aggasztotta a gépistent. Amikor a foglyok –
és a szökevények – digitalizált adatával teli adatbázisát továbbította a fegyvergyárnak,
valami ismeretlen program akaszkodott rá, és megcsapolta az adatokat. A védelmi
rendszer időben semlegesítette a támadót, azonban nem sikerült lokalizálni a belépési
pontot, csupán tucatnyinál is több vakriasztást és fiktív jogosultsági kódot találtak.
A gépisten biztos volt benne, hogy valamelyik humán programozó áll a dolgok
hátterében, ám ezúttal nem sikerült megállapítaniuk a tartózkodási helyét.
Különben már nem élne.
33. Ajándékcsomagok
Los Angeles; 2029. február 9.

Miközben Baltazar és az emberei a forró kávét kortyolgatták, Fabricio Sanchez –

pontosabban az ő külsejét viselő Alfa – elsétált az épület végébe a dolgát végezni.
Senki nem foglalkozott vele.
A kiborg lassan végigsétált a konvoj mellett, majd miután meggyőződött róla, hogy
egyetlen humán sincs a közelben egy ügyes mozdulattal felugrott az első teherautó
platójára. A leszegezett ládákban lőszerek, fegyverek, különféle segédeszközök,
orvosságok és olyan felszerelések érkeztek délről, amelyekre Los Angeles gerilláinak
nagy szükségük volt. Ezeket a készleteket olyan területeken zsákmányolták, ahol sikerült
visszaszorítani a kiborgokat, s feltárták azokat a raktárakat, melyekben a Skynet
utasítására felhalmozták a különféle helyekről zsákmányolt felszereléseket.
Voltaképp az egész egy nagy körforgás volt.
A Skynet begyűjtötte a humánoktól, majd a gerillák megszerezték a kiborgok raktáraiból.
Aztán kezdődhetett elölről az egész.
Az Alfa csalhatatlan érzékekkel választotta ki a fegyvereket tartalmazó ládákat, s a
ruhája zsebéből körömnyi jeladókat húzott elő. Ezek az apró szerkezetek szinte
észrevehetetlenül eltűntek a ládák belsejében, s minden hatvanadik másodpercben
kibocsátottak egy erős jelet, amit másfél mérföldes körzetben fogni lehetett.
Sanchez gyorsan dolgozott, mindössze tizenöt másodpercet töltött a raktérben. Tudta,
hogy a társai gondoskodnak arról, hogy ne lepleződhessen le. Ha a humánok közül valaki
ki akarna lépni a friss levegőre, akkor pár másodpercre feltartóztatják, s ez idő alatt a
kommunikációs kapcsolatuknak köszönhetően Sanchez időben elhagyhatja a helyszínt.
A jeladók elhelyezése nem vett igénybe egy percnél többet. Hatvan másodperc,
körülbelül annyi, amennyi idő alatt egy férfi elvégzi a dolgát. A Skynet a lehető legapróbb
részletekig kidolgozta az akciót.
Amikor Sanchez visszatért, Mazzini felhajtotta a kávéját, majd a társaira pillantott.
– Ha megittátok, akár indulhatunk is…
Mindenki értette a célzást.
Bár a kávé forró volt és rendkívül ízletesnek tűnt – bár azt senki nem firtatta, miből
készült, mert az ilyesmit jobb nem tudni –, az igazi pihenés majd akkor következik, ha
átadták a rakományt a lerakóhely vezetőjének.
Vagy akinek kell.
Valamennyien visszamentek a tehergépkocsikhoz. Rövid egyeztetést követően az Alfák
közül négyen felkapaszkodtak a sofőrfülkébe, míg Corrine Mazzini és két társa a
terepjáróban foglaltak helyet. Nekik jutott az a megtisztelő szerep, hogy célba juttassák
a konvojt.
– Remélem, nem fogunk Terminátorokkal találkozni – jegyezte meg az egyik mexikói
gerilla, aki erősen sántított a legutóbbi találkozás eredményeként. Nem golyó találta, a
nagy igyekezetben rosszul lépett, s ez külön bosszantotta.
Nem férfihoz méltó sérülés, motyogta.
Mazzini elmosolyodott.
– Nem lesznek – ígérte sokat sejtetően. – Személyesen gondoskodom róla… csak olyan
útvonalakat fogunk használni, amelyek százszázalékosan tiszták. Egyetlen kiborg sem
lesz a környéken, a város déli részét immáron csaknem teljesen mi tartjuk ellenőrzésünk
alatt.
A gerilla nem válaszolt.
Mazzini megvárta, amíg mindenki felkapaszkodik a teherautókra – ki a fülkébe, ki a
raktérbe –, majd elfoglalta a helyét a terepjáróban. A konvoj immáron öt gépkocsira
bővülve folytatta útját Los Angeles felé, hogy eljuttassa a délről érkezett szállítmányt a
harcolókhoz.

Az autópálya városból kivezető szakasza tömve volt gépkocsikkal, ám a befelé vezető

sávok szinte pangtak az ürességtől. Az emberek menekülni akartak a városból, amikor
értesültek a nukleáris csapásról. Rengetegen voltak, akik ilyen vagy olyan módon
megtudták, milyen sors vár rájuk, bár a lakosság jelentős része semmit sem sejtett a
szörnyűségből – legfeljebb megdöbbentek a hatalmas forgalmi dugóktól.
Kevesen jutottak ki.
S még kevesebben élték túl.
Mazzini megpróbált kapcsolatba lépni a Skynettel, hogy friss információkat kérjen az
akció pillanatnyi állapotával kapcsolatban, azonban időleges légköri interferenciák
zavarták az adást. Igaz, az Alfának így sem kellett aggódnia, mivel biztosan tudta, hogy
egyetlen Terminátor sem kerülhet az útjukba, erről személyesen a gépisten
gondoskodott.
A konvoj az akadálymentes útnak köszönhetően meglepő gyorsasággal haladt, ám
amikor közeledni kezdtek a telepített orvlövészek rejtekhelyéhez, a kormányt markoló
Alfa csökkentette valamelyest a sebességet. Így megnő a célzási pontosság.
Elvileg az Alfák is elhelyezhették volna a teherautókon a jeladókat, azonban a Skynet
biztosra akart menni. Az orvlövész kiborgok afféle tartalékok voltak, ha a jeladók
telepítése nem sikerül. Emellett minél több jeladó van egy teherautón, annál kisebb az
esélye, hogy valamennyit felfedezik.
A gépisten számított arra, hogy az akció előrehaladtával a humánok felfedezik a
jeladókat, s talán még az Alfákat is leleplezik.
Ám akkor már késő lesz.
A humán-bázisok koordinátáinak ismeretében megteheti a szükséges lépéseket. Emellett
tovább növelték az akció sikerének az esélyét a másik ágon elindított lépések is.
Csak idő kérdése, s a humánok tudomást szereznek a Skynet terveiről. Akkor pedig
kénytelenek lesznek elhagyni a rejtekhelyüket, hogy megakadályozzák a Skynetet az
elképzelések megvalósításában.
De nem fog sikerülni nekik.
A Mesterséges Intelligencia mindent alaposan átgondolt, az összes lehetséges feltételt
figyelembe vette, ráadásul minden információ a rendelkezésére állt, amire szüksége
lehetett.
Juan Baltazar elgondolkozva nézte a várost. A hely töményen sugározta magából az
enyészetet; a levegőben kavargó hópihék pedig valószínűtlenül komorrá tették a
látványt.
Los Angeles és a hó?
Nem igazán illenek össze.
Ám a nukleáris tél nem csupán az Angyalok Városának időjárását változtatta meg,
hanem az egész bolygóét.
– Mindig ilyen szótlan vagy? – kérdezte a Baltazar melletti ülésen helyet foglaló Alfa, aki
Andrew O'Leary arcvonásait viselte.
Baltazar megvonta a vállát.
Hogyan mondhatta volna el, hogy szinte az egész családját a gépek ellen vívott háború
során veszítette el. Csak a bosszú élteti, s a remény, hogy egyszer vége szakad ennek az
emberiség méretű rémálomnak.
Az Alfa látta, hogy a humán nem akar beszélgetni. Sajnálta, mert heves késztetést érzett
az információgyűjtésre. Minden, a humánok társaságában eltöltött perc növelte a
tapasztalatát, valószerűbbé tette a gesztusait. Még most is, hogy Baltazar hallgatott,
olyan apróságokat figyelt meg a férfin, amelyek lehetővé teszi, hogy még meggyőzőbben
alakítsa a szerepét.
A kiborg tökéletesedni akart.
Tanulni, hogy még hatékonyabb lehessen.
– Mikor érünk oda? – kérdezte halkan a férfi.
O'Leary megvonta a vállát.
– Körülbelül harmincöt perc.
Baltazar halványan elmosolyodott.
– Mindig ilyen magabiztosak vagytok?
Az Alfa nem értette a kérdést. Egyáltalán nem akart magabiztosnak látszani, s ha ez a
humán mégis ilyen viselkedést olvas ki a gesztusaiból, akkor bizony baj van az
alapprogrammal. A belső kijelzőn megjelentek a lehetséges válaszok, melyek közül a
hallgatás állt az első helyen.
A kiborg ezt választotta.
Némán utaztak tovább.
Hirtelen halk koppanás hallatszott a motorház felől, majd kisvártatva még egy. Az
ajándékcsomagok megérkeztek.
Az Alfa tudta, hogy most haladnak el valamelyik orvlövész kiborg előtt, s a koppanások
valójában a jeladók telepítését jelezték. Az apró kapszulák szigonyszerű fejjel voltak
ellátva, és beékelődtek a fémbe, ahonnan csak nehezen lehetett eltávolítani, így nem
fenyegetett az a veszély, hogy a menetszél lefújja róluk.
Baltazar meg sem rezzent.
Úgy tűnt, nem vett észre semmit.
34. Késésben
Los Angeles; 2029. február 9.

A találkozási pontként megjelölt, lapos tetejű épület mellett parkoló Mercedes teljesen
beleolvadt az árnyékokba. A környék kihaltnak tűnt, ám a földön tisztán kivehetőek
voltak a széles keréknyomok. Nem is olyan régen – egy-két órája – megpakolt
teherautók parkolhattak az épület szomszédságában.
– Elkéstünk! – dünnyögte O'Leary, és indulatosan arrébb rúgott egy kisebb követ. – Ha
nincs az a nyavalyás kiborg, akkor…
– Mindenképp lekéstük volna – rázta meg a fejét Wakeford, aki ebben a pillanatban
lépett ki az épületből. Egy kihűlt csészét tartott a kezében, melynek alján még lötyögött
egy kis kávé. – Így legalább szereztünk egy plazmavetőt.
Az angol tudta, hogy a társának igaza van, de nem volt könnyű elfogadni az igazságot. A
sebei kezdtek sajogni, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Andrew O'Leary nehezen
gyűrte magába az indulatait.
Christenson érkezett.
Az arckifejezése szokatlanul komor volt.
– Mit találtál? – kérdezte O'Leary csendesen. Az indulatai egy szempillantás alatt
elillantak.
– Nem tudom – válaszolta őszintén a másik férfi, és látszott rajta, mennyire
elbizonytalanodott. – A teherautókon kívül találtam még egy nyomot… leginkább egy
terepjáróra emlékeztet…
Wakeford köhögve köpte ki a hideg kávé maradékát, melyet éppen megpróbált magába
erőltetni. A sötét folyadék szeszélyes mintákat rajzolt a földre, mely mohón magába itta
a nedvességet.
– Hogy mondtad?
– Találtam valamit, ami pontosan úgy néz ki, mint egy terepjáró nyoma – ismételte
türelmesen Christenson.
– Mutasd! – O'Leary hangja élesen csattant.
A terepjáró az épület túlsó oldalán parkolhatott. Itt valamivel szárazabb volt a talaj, ám a
nyomok jól láthatóan megmaradtak.
– A város felől érkeztek… – motyogta Andrew O'Leary, miközben kétségbeesve próbálta
összerakni a mozaikdarabokat. Tudta, hogy a rejtvény szinte összes darabját a kezében
tartja, egyszerűen csak nem találta még meg hozzá a mintát.
– Arra gondolsz, hogy… – Wakeford nem akarta kimondani a gondolatait. Félt tőlük.
O'Leary bólintott.
– Nem véletlenül futottunk bele a Terminátorokba – jelentette ki határozottan. – Minket
vártak, hogy végezzenek velünk, s átvegyék a helyünket. Nyilván valahogy tudomást
szereztek a konvoj érkezéséről, akárcsak arról, hogy a központ egy kisebb
fogadóbizottságot küld az érkezők elé… Megpróbáltak kicsinálni minket, majd egy-két
Alfa beült a volán mögé, és folytatják helyettünk a küldetést.
– Akkor hol vannak a teherautók? – kérdezte Christenson. – És a halottak?
Az angol csücsörített a szájával.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a szállítmány kellett nekik… – válaszolta nyugtalanul.
– S most már abban sem, hogy a többiek valóban halottak.
– Akkor mit akartak? – Wakeford szája teljesen kiszáradt, egyrészt az idegességtől,
másrészt az izgalomtól. – Foglyokat ejtenek, elrabolják az utánpótlást… ez valahogy
inkább vall emberi gondolkodásra, mintsem a gépekre. A Terminátorok nem így
harcolnak.
– Hát éppen ez a bajom! – nyögte indulatosan a levegőbe csapva O'Leary. – Sehogy sem
akarnak passzolni a dolgok… Túl zavaros az egész, pedig biztos vagyok benne, hogy
mindenek oka volt. Szükségük volt a terepjárónkra… Talán túszok is kellenek a
tervükhöz, ez viszont azt jelenté, a társaink még életben vannak. A konvoj remek
lehetőség a bejutásra, hiszen senki nem fog arra gyanakodni, hogy a teherautókkal
Terminátorok is érkeznek. Mire a kutyák jelezni fognak, már késő lesz.
– Talán így próbálnak bejutni valamelyik bázisunkra – jegyezte meg Wakeford, bár maga
is tudta, hogy ez még egy Alfának sem menne könnyedén.
A raktárakat éppúgy kutyák is őrizték, ahogy a bázisokat, s a hűséges állatok
tévedhetetlenül megérezték a Terminátorokat. A legtökéletesebb mesterséges élőszövet
sem álcázhatta őket elég jól. Az állatok gyűlölték a kiborgokat, ugyanakkor rettegtek
tőlük.

Talán természetellenes mivoltuk miatt.

– Csak akkor tudhatjuk meg, ha utánuk megyünk… – csapott a levegőbe O'Leary. – A
lerakóhelyig jó másfél óra az út… Talán még egy kicsivel több is. Ha minden rendben
megy.
– Ha valóban Alfák ülnek a terepjáróban, egyetlen nyamvadt kiborggal sem fognak
találkozni – sóhajtotta Greg Christenson.
O'Leary elmosolyodott.
A szemében furcsa tűz lobogott.
– Ha nekik tiszta az út, nekünk is az lesz…
35. Aggasztó hírek
Los Angeles; 2029. február 9.

Dronjak hadnagy aggódó tekintettel figyelte a terepasztalt, melyen az operatőrök

igyekeztek a lehető legpontosabban ábrázolni a rendelkezésre álló információk alapján a
hadműveleti zónában tartózkodó csapatok helyzetét. Az emberekét és a kiborgokét
egyaránt.
A jelentések folyamatosan érkeztek, így olybá tűnt, mintha az asztalon lévő csapatok
folyamatos mozgásban lennének. Gyorsgyurmából formázott, különféle színű mértani
testek jelölték a csapatokat, s apró, pálcikákra erősített papírdarabok voltak beléjük
szúrva, melyek tartalmazták az egység nevét, létszámát és fontosabb jellemzőit.
A Terminátorok esetében csupán becsült értékek szerepeltek, ám ez is több volt a
semminél. A csata hevében ritkán akadtak olyan pillanatok, amikor csitult egy kicsit a
tűzharc, és valamelyik parancsnoknak volt elég ideje szemrevételezni szám szerint az
ellenséget.
A terepasztal Los Angelest ábrázolta.
Dronjak hadnagy tudta, hogy a parancsnoki szoba stratégiai helyiségében létezik egy
ennél hatalmas méretű számítógép is, mely független minden hálózattól, s csupán
néhány adatrögzítő dolgozhat rajta a hozzákapcsolódott terminálokon. Egy
csúcskategóriás hadászati rendszer – az egykori Nemzetbiztonsági Szolgálat fejlesztette
– futott azon a komputeren, mely az egész bolygóra kiterjedő információval szolgált a
hadműveletekről, lehetővé téve, hogy a Főparancsnokság a kritikus helyzetekben
megtehesse a szükséges lépéseket.
Ez a stratégiai helyiség egyike volt azoknak a titkoknak, melyekről még a központi
bázison élők közül is csupán néhányan tudtak. Ha a Skynet tudomást szerzett volna erről
a helyről, akkor talán még egy nukleáris csapást is megkockáztatott volna a város ellen.
John Connort egyszer már majdnem sikerült elcsípnie. Akkor az Árnyék Bázis vált a
nukleáris támadás miatt a földdel egyenlővé. A Főparancsnok valami hihetetlen szerencse
folytán túlélte a támadást, mi több, segédkezett a bázis kiürítésében, ám a bomba
komoly figyelmeztetés volt a számára. A Skynet egy fokozattal feljebb kapcsolt, talán
mert az elmúlt hónap során fokozatosan veszített a területeiből, miközben a gerillák
apró, de érzékelhető fölényre tettek szert.
Bár ezt a gépisten úgysem ismerné el soha.
A Főparancsnok tisztában volt azzal, hogy a jelenléte veszélyt jelent a saját embereire
nézve, hiszen a gépisten bármikor úgy dönthet, megéri a kockázatot a legfőbb ellenség
elpusztítása. Ugyanakkor tudta azt is, hogy valahol a városban található az a stratégiai
időfegyver, amelynek segítségével az első Terminátor visszamegy, hogy megölje a
parancsnok anyját, Sarah Connort. S őt követi majd Kyle Reese, John Connor apja.
Az idő olyan, mint a farkába harapó kígyó.
Végtelen.
John Connor nem tartotta katonai zseninek magát, csupán egy hideg fejjel gondolkozni
képes stratégának, ám az eddig eltelt évek azt bizonyították, rendkívül eredményes.
Lett volna, aki a helyére áll, ha bevégezné.
S talán ugyanilyen jól irányítana.
John Connort azonban aligha lehetett pótolni.
Az elmúlt napok során a Főparancsnokság több olyan, abszolút prioritású üzenetet és
utasítást is kapott, melyek eurázsiai számítógépekről érkeztek. A gerillák programozói
szándékosan hagyták, hogy a Skynet elfogja ezeket az üzeneteket, mert azt remélték,
hogy így a gépisten nem folyamodik a legdrasztikusabb megoldáshoz.
A humánok parancsnoka érezte, hogy a győzelem már nem lehet messze: évek helyett
inkább hónapokban gondolkozott.
Ha minden rendben megy.

A Főparancsnok a térkép előtt állt, és elmélyülten tanulmányozta, amikor Dronjak

hadnagy megállt mögötte, és egy halk, tisztelettudó köhintéssel jelezte a jelenlétét.
– Valami gond van? – fordult meg Connor.
Dronjak idegesnek tűnt.
– A beérkezett jelentéseket kontrolláltuk, uram, s úgy tűnik, hogy a Skynet jelentős
átcsoportosításokat végez. A felderítőink több HK-századot regisztráltak az északi
területen, illetve már négy századnyi T-700-as futott be.
– Nem lehetséges, hogy csupán egy új fegyvergyár indult be valahol a városon kívül, s
most érkeztek meg az első utánpótlások? – érdeklődött John Connor.
A hadnagy megrázta a fejét.
– Nem lehetetlen, uram, de nem hinném – felelte tisztelettudóan. – Kaptunk egy kódolt
rádióüzenetet is, miszerint csapatszállító gépeket láttak New Yorktól mintegy százötven
mérföldnyire. Az irányuk alapján akár onnan is jöhettek…
Ez kétségkívül fontos hír volt.
A Skynet eddig még sohasem végzett ekkora csapatösszevonást. Előfordult ugyan, hogy
az északi hadműveleti zónából Los Angelesbe vonta össze az összes harctéri egységet,
ám az évekkel ezelőtt történt, s az invázió csúfosan megbukott a gerillák elszántságának
köszönhetően.
Diadalmas, mégis keserű napok voltak – több száz Terminátor pusztult el aznap az
összecsapásokban, ám az emberek veszteségei megközelítették a tízezres létszámot.
Hónapokba telt, amíg mindkét fél összeszedte magát annyira, hogy az összecsapások
ismét fellángoltak, és a városban nem csupán szórványos lövöldözések törték meg a
csendet.
– S még abban sem lehetünk biztosak – folytatta a hadnagy –, hogy minden
csapatmozgásáról hírt kaptunk. A New Orleans Divízió még nem küldte a jelentését,
valószínűleg zavarják az adásukat, mert statikus recsegésen kívül mást képtelenek
vagyunk fogni az irányukból. A Ringville-i Önkéntesek bejelentkezése is bármelyik
percben várható. Ők pillanatnyilag északkeleten vannak, valahol a harcműveleti zóna
határán.
Vajon mire készül most?
John Connor elgondolkozva nézett maga elé, majd a tekintetét a tisztre emelte.
– Nézzük a terepasztalt! – A Főparancsnok tudta, hogy az emberei nélküle is precízen és
előrelátóan végzik a munkájukat, ezért az fel sem merült benne, hogy nem készültek el a
csapatmozgások megjelenítésével. – Talán össze tudunk hozni valami tervet, aminek a
segítségével keresztülhúzhatjuk a Skynet számításait.
Mint már oly sokszor a háború során.
36. Aknazár
Los Angeles; 2029. február 9.

A kórház alatti folyosókról percek alatt kiderült, hogy az épülethez tartozó alagsor része.
Régen a lift valószínűleg egészen idáig leereszkedett, s ezen az útvonalon keresztül
juthattak el az itt dolgozók a hatalmas föld alatti garázshoz, mely még most is épp olyan
zsúfolt volt, mint az utolsó napon.
Az Ítélet Napján.
– Szabad a választás – mutatott körbe széles mozdulattal Lehman. – Mindenki azt a
kocsit választja, amelyiket akarja…
– Kösz a nagylelkűséget! – mormogta O'Keefe. – Benzint is adsz hozzá?
Jimmy Lehman megvonta a vállát.
– A nagylelkűségemnek is van határa.
A halványan derengő fényben gyorsan megtalálták a parkolóhoz vezető folyosót, mely
könnyedén lejtett. Nyilván a mozgássérültek miatt készítették ilyenre, hogy tolókocsiban
is lehessen idelent közlekedni.
– Ha van parkoló, akkor az azt jelenti, van egy autókijárat is – emelte fel a mutatóujját
figyelmeztetően Fukada.
– Vagy több – tette hozzá a mérnök. – Igazad van, érdemes szétnéznünk… ha nincs
eltorlaszolva, akkor minden bizonnyal egyszerűbb azon keresztül közlekedni, mint a
liftkábeleken.
Fukada öntudatlanul megdörzsölte a tenyerét. Azért nem volt annyira zökkenőmentes a
lejutás; a bőr több helyen lehorzsolódott a kezéről.
– Egyre kevésbé tartom valószínűnek, hogy a parkolót összekötötték volna a metróval –
ismerte be iménti tévedését O'Keefe. A mérnök szakértő szemmel mérte fel az épületet,
s biztos volt benne, hogy ha lenne valamiféle kapcsolat, akkor már észrevette volna az
arra utaló jeleket. Elvégre logikusnak tűnt, hogy egy ilyen lejáratot vagy teherliftet az
alagsorban helyeznek el, hiszen így is csökken a távolság, amit le kell küzdeni az építés
során.
– Azért nem árt, ha szétnézünk – Lehman tekintete arról tanúskodott, hogy Winfrey
halála ellenére nem tartja feleslegesnek a lejutást. Előbb vagy utóbb, de eljutottak volna
ide, az Ezüsthernyók pedig akkor is itt lettek volna.
Ami elmúlt, azon ne siránkozz!
Legyező alakban szétszóródva haladtak tovább. Igyekeztek olyan területen haladni, ahol
nem fenyegette őket az a veszély, hogy egy gépkocsi alól kirobbanó Ezüsthernyó elkapja
őket, mielőtt reagálhatnának. Gyakran lehajoltak, s a kocsik alá pillantottak, de
szerencsére nem akadt több kiborg idelent.
– A francba! – szólalt meg váratlanul Fukada, és mozdulatlanná dermedt. Az AK-ja
csövére erősített zseblámpa néhány fémszínű korongra esett, melyek egy félig beomlott
járat innenső felén feküdtek a földön. – Azt hiszem, találtam valami érdekeset! Csak
óvatosan, valószínűleg aknazárral van dolgunk!
A figyelmeztetés megtette a hatását. Mindenki felkapcsolta a zseblámpáját, és olyan
óvatosan közelítették meg a japánt, mintha tojáshéjakon kellene sétálniuk.
Az aknák szabályos sorokban helyezkedtek el egymás mögött. Mintegy tizenöt
centiméterre voltak egymástól, ám amikor Fukada lehajolt, és egy marék port dobott
feléjük, akkor pillanatokon belül láthatóvá váltak az egyes aknákat összekötő, szabad
szemmel szinte láthatatlan fémszálak is. Minden akna össze volt kötve legalább kettővel,
s a technikus biztosra vette, hogy még egy szakértőt is megizzasztana a
hatástalanításuk.
– Látjátok? – kérdezte kiszáradt szájjal.
A többiek némán bólintottak.
Lehman egészen a legszélső aknáig előrement, s az arcát szinte hozzányomva a fémhez
közelről is szemügyre vette.
– Korai Miracle-típus – nézett hátra. – Jobb, ha nem bolygatjuk.
A Skynet a háborúban több alkalommal alkalmazta a Miracle aknákat, elsősorban
kiemelten fontos, stratégiai helyszínek, épületek védelmére. Az álcázott aknazár komoly
gondot okozott a gerilláknak, hiszen a kiborgok – fejükben lévén a terület pontos bejárási
útvonala – könnyedén átjutottak rajta, nekik viszont minden lépés halálos kockázattal
járt.
– Vajon hova vezet? – gondolkozott hangosan Gerald O'Keefe, és a folyosót bámulta,
melyet néhol embermagasságig elborított a törmelék. – Miféle hely az, melyet nem
csupán beomlasztanak, de még aknazárral is megerősítenek, hogy senkinek eszébe ne
jusson nekilátni az eltakarításnak?
Lehman megvonta a vállát.
– Ha ugyan kiborgok csinálták…
Fukada óvatosan közelebb lépett, majd ő is szemügyre vette az összekötő kábeleket.
– Nem olyan régen telepíthették… legfeljebb napokkal, esetleg hetekkel ezelőtt –
jelentette ki magabiztosan.
– Miből gondolod? – lepődött meg Lehman.
– Az összekötő drótokra még nem rakódott le a por… – válaszolta nyugodtan a technikus.
– Ha ez már hónapok vagy évek óta itt lenne, a vékony, összekötő fémszálakon is pornak
kellett volna lennie, ám mi csak akkor vettük észre, amikor rászórtam a port az aknákra.
O'Keefe idegesen megdörzsölte az állát.
– Igazad van – értett egyet. – Ez azonban újabb kérdéseket vet fel.
– Éspedig? – emelkedett fel Lehman.
A mérnök körbemutatott.
– Eddig csupán néhány Ezüsthernyóval hozott össze minket a sors, márpedig azok aligha
telepíthették az aknazárat… A folyosó lerombolása akár véletlen is lehetett, de nem
valószínű. Vajon mit rejt? S kinek fontos? A Skynetnek vagy nekünk?
Lehman felemelte a kezét, hogy megállítsa a további kérdéseket.
– Oké, ez mind igaz – válaszolta. – Azt hiszem, beleütköztünk egy olyan problémába,
melyet aligha tudunk személyesen megoldani. Nincs közöttünk bombaszakértő, aki
hatástalanítani tudná ezt a szart, így a kérdések megválaszolása egy későbbi időpontra
marad. Nekünk most az a feladatunk, hogy megtaláljuk a lejáratot a metróhoz, és
előkészítsük a társaink számára.
– Akkor ezt azt jelenti, hogy hagyjuk a fenébe, s majd később visszajövünk? – Gerald
O'Keefe szerette tisztázni a dolgokat.
Jimmy Lehman röviden bólintott.
– Pontosan fogalmaztál. Keressük meg az autókijáratot, s nézzünk szét a felszínen… Ha
szerencsénk van, ráakadunk az igazi metrólejáratra, ám ha két órán belül nincs
eredmény, indulunk a Mac Arthur Parkhoz.
37. Rázós futam
Los Angeles; 2029. február 9.

A Mercedes csupán egy árnyék volt az éjszakában. Reflektorok nélkül haladt, emiatt
lényegesebben lassabban mentek, mint amit a gépkocsiból ki lehetett volna préselni. Ám
a gerillák nem kockáztathatták meg, hogy a fényszórók az árulóikká váljanak. Egy kiborg
mérföldekről kiszúrná őket, s ha rájuk száll egy Hunter-Killer, akkor lőttek a terveknek.
– Megpróbálkozol az autópályával? – kérdezte O'Leary, aki sebesülése miatt csak a hátsó
ülésen utazhatott. Bár képes lett volna néhány lövés leadására, amíg lehetséges,
pihentetni próbálta a karját és a vállát.
Úgysem tart sokáig ez a békés időszak.
– Talán – válaszolta Wakeford a kormány mellől. – Az tűnik a leglogikusabb
választásnak… Amikor kifelé jöttünk, úgy láttam, a befelé vezető sáv nincs eltorlaszolva.
Valószínűleg nem fogunk elakadni.
Christenson egyetértően biccentett.
– Időt nyerhetünk a sztrádán – tette hozzá magyarázatképpen. – Márpedig most erre
van a legnagyobb szükségünk… Ha a konvoj eljut a raktárig, akkor komoly gondok
lesznek.
O'Leary nem vitatkozott, bár nem szerette az autópályát. Túlságosan kiszolgáltatottak
lesznek, s ha mégis belefutnak valami akadályba, akkor vissza kell menniük a
legközelebbi leágazásig.
– Remélem, nem száguldoznak azokkal a böhöm nagy teherautókkal – jegyezte meg
Wakeford. – S ez egyszer azon imádkozom, bárcsak defektet kapna valamelyik…
Christenson felsóhajtott.
– Szép is lenne!
Andrew O'Leary előremutatott.
– Látod a hidat… annak a tövében lesz valahol a feljárat az autópályára.
A sztráda a maga nyolcsávos aszfaltcsíkjával szinte kísértetiesen üresnek tűnt. A gerillák
tisztában voltak azzal, hogy ez csupán a látszat, hiszen beljebb bizonyára már több
akadállyal kell számolniuk. Ám addig szabad a pálya.
– Taposs bele! – biztatta Christenson a sofőrt, és Wakeford igyekezett mindent kihozni a
Mercedesből, amit csak lehetett. Kétségkívül kockázatos száguldás volt, hiszen nem
tudhatták, hogy nincs-e komolyabb gondja a Mercedesnek, ám az eddigi tapasztalatok
azt mutatták, remekül összerakott kis járgány.
Már túl voltak az első mérföldön, amikor a hátsó szélvédő – mely valami csoda folytán
idáig megúszta az enyészetet – apró szilánkokra robbant szét, üvegszilánkokkal borítva
be a mit sem sejtő gerillák fejét. Ösztönösen mindhárman behúzták a nyakukat, O'Leary
pedig még az ülésen is végignyúlt, így keresve fedezéket magának.
A Mercedes egy pillanatra kacsázni kezdett, ám Wakeford még a kritikus pillanatban sem
veszítette el a fejét, és biztos kézzel fogva a kormányt ismét egyenesbe hozta a
gépkocsit.
– A kurva életbe! – szitkozódott Christenson. – Hol a fenében lehet?
Megpróbált kilesni az ajtókeret fölött, de az újabb lövés, mely egy kisebb darabot kitépett
a feje mellett a fémből, arra késztette, hogy inkább lapuljon.
– Csak jussunk túl a kritikus zónán – sziszegte Wakeford, miközben néha kidugta egy
pillanatra a fejét, nehogy az őrült rohanás közepette belerohanjanak valami roncsba.
A sztráda azonban tisztának bizonyult.
Szerencsére.
Másodpercek teltek el, de nem érkezett újabb lövés. O'Leary felemelkedett, s tekintetét a
sötétbe fúrva próbálta megállapítani, vajon honnan jöhetett a lövés. Több olyan épület
mellett is elhaladtak, amely elég magas volt ahhoz, hogy a tetején vagy valamelyik
felsőbb szinten meglapuló kiborg megkísérelje elkapni őket.
– Nem plazmafegyvert használt – jegyezte meg Christenson, aki a lövés ütötte nyomokat
vette szemügyre. – Inkább mesterlövész puskának tűnik, de az biztos, hogy golyót
használt.
A plazmafegyver hatótávolsága szerencsére nem tette lehetővé, hogy ötszáz méternél
távolabbról használják. A kiborgok így is átkozottul pontosan céloztak.
– Vajon üldözőkre számítottak? – tette fel halkan a kérdést O'Leary. Ha a konvojjal
valóban utazik egy-két Alfa, akkor amennyiben rádiókapcsolatban állnak a Skynettel,
már bizonyára értesültek arról, hogy valaki van a nyomukban.
Ez pedig rosszat jelent.
– Tűnjünk el az autópályáról! – Andrew O'Leary hangja nagyon határozottnak, mi több,
kicsit idegesnek tűnt.
Christenson értetlenül nézett hátra.
– Nem hiszem, hogy végig a sztráda mentén orvlövészektől kellene tartanunk –
válaszolta. – Ezt megúsztuk, több biztosan nem lesz.
– Orvlövész talán nem… de ha a kiborg leadta a drótot a Skynetnek, akkor talán percek,
vagy csupán másodpercek kérdése, és néhány HK megjelenik a fejünk fölött. S nem
díszkíséretet akarnak adni, abban biztos lehetsz!
Wakeford azonnal lassítani kezdett, majd oldalra húzódott, s figyelni kezdte a terepet, hol
lenne a legjobb megkockáztatni egy letérést. A legközelebbi leágazásig még több, mint
egy mérföld volt hátra a rozsdás jelzőtábla szerint.
A távolból idegesítő zúgás hallatszott.
– Na, megmondtam?!
Egy HK-osztag közeledett.
A repülő kiborgok szabályos alakzatban repültek, és délnyugati irányból közelítették meg
a sztrádát. Nyilván azt az utasítást kapták, hogy repüljenek végig az autópálya fölött,
keressék meg a Mercedest, majd semmisítsék meg.
– Kapaszkodjatok! – üvöltötte Wakeford, és csaknem ezzel egy időben oldalra rántotta a
kormányt. A Mercedes rázkódni kezdett, a kerekei megpattantak a kiálló köveken, ám
néhány másodperc alatt túljutva a kritikus területen, ismét simán száguldottak tovább.
Wakeford kénytelen volt egy kicsit visszavenni a sebességből, mert a párhuzamosan futó
úton már jócskán akadtak gépkocsik is, melyek akadályozták a haladást. A férfi mindent
megtett annak érdekében, hogy minél gyorsabban haladhasson, nem foglalkozott azzal,
ha néha meghúzta egy másik autó karosszériáját – a tulaj aligha fog panaszt tenni –, és
minden további nélkül nekihajtott a szemetes edényeknek, melyek már ki tudja, milyen
régóta hevertek az aszfalton.
O'Leary és Christenson igyekezett kitámasztani magát, ám néha így is jobbra-balra
dőltek a hirtelen kanyarok, váratlan manőverek miatt.
– Ha így folytatod – szuszogta Christenson –, akkor mire a HK-k utolérnek bennünket,
akkor csupán egy nedves folt leszünk valamelyik házfal oldalán.
Wakeford megvonta a vállát.
– Amúgy pedig egy forró plazmafelhő…
A Hunter-Killerek orrán felkapcsolódtak a keresőreflektorok, és a fénypászma gyorsan
közeledett a Mercedes felé.
– A fene egye meg – mormogta Andrew O'Leary, aki igyekezett szemmel tartani a
kiborgokat –, úgy látszik, rájöttek, hogy letértünk az autópályáról!
Jó lett volna bemenekülni valahova a föld alá, mert hiába álltak volna be a parkoló kocsik
közé, a Mercedes forró motorja azonnal elárulta volna őket a kiborgoknak.
– Próbáld meg leszedni valamelyiket! – nyújtotta hátra Christenson a parancsnokának a
Westinghouse-t. – Egyes lövésre állítottam…
O'Leary bólintott, majd kilökdöste a szélvédőből a szilánkokat, és a plazmafegyvert
feltámasztva megkísérelte befogni az egyik HK-t. Nem volt könnyű feladat, mivel
Wakeford csak azzal foglalkozott, hogy megtartsa a közöttük és a gépek között lévő
távolságot.
A parancsnok visszafojtotta a lélegzetét, s bár a bal karja veszettül lüktetett a
fájdalomtól, igyekezett a célpontra koncentrálni. Sokat megadott volna most egy
hőképes célelemzőért, ám a kiborgoknak nem volt szükségük ilyen szerkezetekre,
szériatartozékként beléjük építették őket.
A HK egyre közelebb került a Mercedeshez, s az elején egy másodperccel később
felugatott a Gatling. A nehéz gépfegyver első sorozata telibe kapta a kocsi
csomagtartóját, és ujjnyi átmérőjű lyukakat tépett bele.
– Bassza meg! – üvöltötte O'Leary, amikor az egyik felpattanó szilánk alig egy ujjnyival a
szeme fölött állt bele a homlokába. Bár a seb nem volt veszélyes, és a fájdalom is
elhanyagolhatónak tűnt, a férfi ösztönösen belegondolt abba, mi lett volna, ha egy kicsit
lejjebb megy.
Összeszorította a fogát, és ismét a vállához emelte a Westinghouse-t. A Hunter-Killerek
tartották a repülési formációt, ennek köszönhetően a férfi majdnem egy célpontnak látta
őket. Vércseppek csorogtak a szemébe, melyektől egy dühös fejrázással szabadult meg.
A kiborgok legfeljebb nyolcvan méterre lehettek, ám az épületek között lavírozó
Mercedes nem volt könnyű zsákmány. Több sorozat is csak a port verte fel a kocsi
mögött, Wakeford erőfeszítése nem volt hát hiábavaló.
Lőj már, az isten verje meg!
O'Leary mintha valahonnan a távolból hallotta volna Christenson üvöltését. Minden zajt
kizárt a tudatából, s miközben az idő cseppfolyóssá vált körülötte, gondosan célba vette
a középső Hunter-Killert, és megérintette az elsütő billentyűt. A plazmafegyverből
kicsapódó tömény energia egy szempillantás alatt átégette a titánium borítást, s bár
elkerülte a processzort, mégis elég kárt okozott a vezérlőpanelekben ahhoz, hogy a HK
belső monitorján tucatnyinál is több figyelmeztető üzenet villanjon fel. A kiborg kivált a
csoportból, és miután hasztalan próbálta belső átszervezéssel megszüntetni a hibákat,
végleg leszakadt a társaitól.
A két HK azonban folytatta az üldözést.
38. Aranynál is értékesebb
Los Angeles; 2029. február 9.

A képernyőn felvillanó töredékadatok arra utaltak, hogy jó nyomon jár. Landon Tweet
letörölte a homlokáról az izzadságot, majd némi gondolkozás után megengedett
magának egy pohár undorítóan poshadt vizet. A fiú még ivás közben is a monitort
bámulta, így nem tudatosult benne, hogy ami lemegy a torkán, az már egészen máshova
való.
Annyit már biztosan tudott, hogy a Skynet egy új generációs kódoló algoritmust használ,
amely azonban bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen volt valójában. A felesleges számítási
műveletek kiiktatása után egy meglepően egyszerű rendszer kezdett kirajzolódni Tweet
szemei előtt.
A kulcs azonban még mindig hiányzott.
Az eddig megfejtett részterületek arra engedtek következtetni, hogy a kódolt állomány
digitalizált információt hordoz, bár ez legalább annyira volt megérzés, mint tény.
Ám Landon Tweet hitt az intuícióiban.
– Te meg mi a fenét csinálsz itt? – lépett be egy ismerős hangú nő a kis szobába, melyet
Tweet hónapokkal ezelőtt kisajátított magának, s miután becipelte ide a számítógépét, s
birtokába vette a matracot, senki nem vitatta el tőle.
A fiú idegesen legyintett.
– Gyere vissza később! – morogta, de a tekintetét nem volt hajlandó elszakítani a
képernyőről. Tudta, hogy nagyon közel jár a dekódoló algoritmus megtalálásához, ezért
nem szívesen szakította volna meg a munkáját.
A nő felháborodást mímelve megszólalt.
– Na, ide figyelj, kölyök, ez az én szobám volt, s jogom van tudni, milyen jogon költöztél
be ide a távollétemben!
A hangja nagyon ismerős, futott át Tweet agyán, miközben kelletlenül hátrafordult.
Natalie O'Hara állt az ajtóban.
A programozó.
– O'Hara? – kérdezte döbbenten a fiú.
A programozó leány bólintott, és csípőre tette a kezét, majd szúrós pillantásokkal kezdte
méregetni a másikat.
Tweet egészen zavarba jött.
– Nem tudtam, hogy ez a te szobád… – szabadkozott a fiú. – Senki nem mondta… meg
különben is, azt hittem, hogy…
– Nem, én nem haltam meg – Natalie O'Hara arcán keserű arckifejezés jelent meg, de
csak egy pillanatig tartott, aztán egészen barátságos lett a tekintete.
– Csak befejezem a munkát, és máris kiköltözöm… – Tweet a fejével a képernyő felé
intett, tekintete bocsánatkérő volt, s esetlen mozdulattal azt is jelezni próbálta, hogy
talán egy későbbi beszélgetés alkalmasabb lenne.
Natalie O'Hara úgy tett, mint aki nem vett észre semmit. Nyugodtan ellépett Tweet
mellett, és tanulmányozni kezdte a monitoron lévő algoritmust. Néhány másodperc után
pedig egyszerűen leült a fiú helyére, s az ujjai máris sebesen futottak a billentyűzeten.
Nem csupán belejavított az algoritmusba, hanem egy egészen más szemszögből újraírta
azt. Bár a számítások alapvetően ugyanazok maradtak, a dekódolási fázisok sorrendje
megváltozott, s ez módosította a végeredményt is.
Landon Tweet megbűvölve bámulta.
– Lehet, hogy nem tökéletes, de azt hiszem, működni fog – mondta a leány, amikor
felállt a számítógéptől, s átengedte a széket Tweetnek. – Persze, valószínűleg
finomítanod kell még egy kicsit rajta, mert a kódot nem optimalizáltam, de nyugodtan
próbáld ki!
A fiú leült a gép elé, s villámgyorsan átfutotta a dekódoló program sorait. Néhol
akaratlanul is bólintott, vagy éppen felvont szemöldökkel újra nekirugaszkodott az
összefüggések megértéséhez, ám végül éleset füttyentett.
– Tudtam, hogy valahol hiba van a logikai felépítésemben, de eleve rossz helyen
próbáltam ráakadni – ismerte el. – Sokat segítettél vele! Hogyan tudnám meghálálni?
– Elég egy köszönöm – mosolygott a leány. – Ami pedig a költözést illeti, eszem ágában
sincs kitúrni téged innen. Van hol aludnom… – Elhallgatott. A többi nem tartozik a
másikra. A Főparancsnok közvetlen beosztásában dolgozni nem publikus még bázison
belül sem.
– Akkor köszönöm – mondta bambán Tweet.
O'Hara bólintott.
– S most talán lássuk, mit sikerült kihalásznod a zavarosból! Indítsd el a programot!
A fiú engedelmesen a monitor felé fordult, optimalizálva újrafordította a programot –
később talán az algoritmust is áttekinti, hogyan lehetne egyszerűsíteni és gyorsítani rajta
–, majd ráküldte a letöltött állományra.
A dekódolás során az adatok folyamatosan jelentek meg a képernyőn. Miután az első
fázis lefutott, s nyilvánvalóvá vált, hogy digitalizált képanyagról és a standard kiegészítő
adatbázis formátumokról van szó, O'Hara elindította a szükséges adatbázis-kezelőt, mely
a kép megjelenítésére is képes volt.
– Biztosan valami műszaki dokumentáció lesz – jegyezte meg a fiú.
O'Hara bólintott.
– Valóban annak tűnik.
A képernyőn megjelentek az első bitsorok; a képmegjelenítő nekilátott leképezni a kapott
adatok alapján a képet. Az elemzések szerint a képeknek csupán mintegy hatvan
százaléka tartalmaz hasznos adatot, a többit egyszerűen le kellene vágni, vagy valami
gyorsan és nagy hatásfokkal tömöríthető kitöltő mintára cserélni.
Így aztán a két programozónak közel egy percet kellett várnia ahhoz, míg végre sejteni
kezdték, kit – vagyis inkább mit – ábrázol a kép.
– Egy új Alfa széria gyártási terve – ugrott be Natalie O'Harának a megfejtés, és
örömében átölelte a fiút. – Gratulálok, amit találtál, az aranynál is értékesebb!
Landon Tweet elpirult a leány hirtelen érzelemnyilvánításától, ugyanakkor a bensőjét
valami megmagyarázhatatlan büszkeség kezdte feszíteni.
– Ha befejeződik a dekódolás, lementjük az anyagot, s velem jössz a Főparancsnokhoz! –
lelkesedett O'Hara. – Még az is lehet, hogy átkérlek a csoportomba… Tudnánk használni
egy olyan fickót, aki ennyire mázlista a letöltések során.
– Az állomány vége lemaradt – ismerte be Tweet, kicsit zavartan. – A védelmi rendszer
kiszúrt, mielőtt a másolás befejeződött volna, s alig tudtam kilépni a rendszerből…
– Lokalizáltak? – kérdezte szigorúan O'Hara.
Ezzel nem lehetett viccelni.
– Dehogy! – tiltakozott Tweet. – Minivírusokat használtam. Hamis belépési kódokat
generálva igyekeztem több rendszerhez is hozzákapcsolódni, majd véletlenszerűen
generált, egyszerű romboló rutinokkal bombáztam őket.
O'Hara elvigyorodott.
– Ismerős módszer. Nagyon ismerős.
Landon Tweet viszonozta a mosolyt.
– Talán azonos forrásból dolgoztunk.
39. Szabadon, mégis bezárva
Los Angeles; 2029. február 9.

A hideg fény hideg árnyékokat rajzolt a fémfalakra. Volt valami visszataszító ebben a
helyben, valami, aminek hatására az itt tartózkodók tudatalattijának mélyéről
szörnyűbbnél is szörnyűbb jelenetek másztak elő. Ezt az épületet egykor emberek
építették, ám amikor a gépek a birtokukba vették, a külső falakon kívül szinte mindent
átépítettek és megváltoztattak benne. Ennek köszönhetően egy olyan alkotás született,
mely túlságosan idegen volt az emberek számára.
Corrine Chambers Mazzini minden figyelmével a bal csuklójára koncentrált. Szinte alig
érezte már a kezét, amikor abbahagyta a szíj dörzsölgetését. Ám tudta, hogy még nem
hagyhatja abba. Még nem.
A szíj már égette a bőrét, a dörzsölés hatására teljesen átmelegedett. A nő izmai már
tiltakoztak a szokatlan erőfeszítés ellen, ám Mazzini akaratereje egyelőre
diadalmaskodott a teste felett.
Csak még egy kicsit bírjam ki…
Igyekezett annyira egymás mellé préselni az ujjait, amennyire csak lehet, majd óvatosan
megpróbálta kihúzni a szíjból. Milliméterről milliméterre haladt, s ha elakadt, akkor
jobbra-balra forgatva a kezét próbált valamennyit tágítani a szíjon. Többször is elakadt,
ám ilyenkor erőteljesen rándított egyszer-kétszer a vállán, s bár a bőre darabokban
foszlott le a kézfejéről, folytathatta a próbálkozást. Tulajdonképpen a kicsorduló vére
még segített is neki a szabadulásban, síkosabbá tette a bőrt, így amikor a végén minden
erejét összeszedve nagyot rántott, a szíj lecsúszott a kezéről.
Sikerült!
Mazzininek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne üvöltsön fel fájdalmában
vagy diadalában – mindkettőre volt késztetése –, ám néhány gyors, mély levegővétel
segített lehiggadnia.
Pár másodpercig csendben feküdt, ám minthogy semmilyen jel nem utalt rá, hogy
felfedezték volna a szabadulását, ezért átnyúlt a másik csuklójához, és remegő ujjakkal
kiszabadította a jobb kezét is.
A bokáit fogva tartó szíjak már nem jelentettek gondot. A társai döbbent csendben
figyelték, ahogy Mazzini felül, és kioldozza magát. Amikor a nő leugrott a padlóra,
néhány másodpercig meg kellett kapaszkodnia, mert elszédült. A végtagjaiban ezernyi
vöröshangya szaladgált, legalábbis úgy érezte.
– Lássuk, miből élünk! – motyogta aztán.
Odalépett Sanchez-hez, és eloldozta az egyik kezét, a többit a férfira bízva. Azután
Espinosát kezdte el kiszabadítani. Gyorsan, egyetlen hang nélkül dolgozott, s bár néha
meg kellett állnia, mert az ujjai görcsöt kaptak még ettől a csekély erőfeszítéstől is,
hamarosan mindhárman kiszabadultak.
Ott álltak a Skynet titkos fejlesztőállomásának belső termében. Gerilla még sohasem
jutott el idáig, bár ez most cseppet sem érdekelte őket. Néhány órával ezelőtt még
konkrét célok hajtották őket, most azonban fogalmuk sem volt arról, mit tehetnének.
Igaz, szabadok voltak, de továbbra is foglyok.
– S most hogyan tovább? – kérdezte Sanchez, meg sem próbálva takargatni a
meztelenségét. Amúgy sem sok értelme lett volna.
Mazzini megvonta a vállát.
– Leromboljuk ezt a kócerájt és hazamegyünk.
40. Dilemma
Los Angeles; 2029. február 9.

A Hunter-Killerek lomha, nagy darab gépeknek tűnnek, melyekről még azt is nehéz
elhinni, hogy képesek a levegőbe emelkedni. A valóság azonban egészen más. Ezek a
repülő kiborgok gyorsak, kíméletlenek és rendkívül halálosak.
Mint a Skynet legtöbb teremtménye.
A Mercedes vadul bekanyarodott az első útjába kerülő mellékutcába, széttaszított két
egymásba csúszott autót – bár az eleje alaposan felgyűrődött eközben –, majd sikoltó
gumikkal újra kilőtt, hogy valamiképp lerázza a sarkaiba ragadt üldözőket.
A HK-k azonban egy pillanatra sem tágítottak.
Igaz, a lövéseik javarészt célt tévesztettek a sebességnek és a humán-sofőr elképesztő
manővereinek köszönhetően, azonban csak idő kérdése volt, mikor kapják telibe a kocsit.
O'Leary félig kimászott a kocsi hátuljára, és lábait az ajtószárnyakba beakasztva hasra
feküdt. A Westinghouse-t keményen kitámasztotta a fémen, majd magabiztos
mozdulattal szakaszos tüzelésre állította az energiaadagolót, miközben célba vette a
közelebbi kiborgot. A csőből kilövellő plazma elhibázta a HK-t, ám a kiborg jobbnak látta
egy kicsit visszahúzódni. A társa ezzel egy időben lecsapott, és a golyók újabb lyukakat
ütöttek a csomagtartón. Ha nem hosszában, hanem keresztben éri a sorozat a kocsit,
akkor Andrew O'Leary már halott lett volna.
Wakeford csak a vezetésre koncentrált. Tudta, a társai is megtesznek minden tőlük
telhetőt annak érdekében, hogy megszabaduljanak a Killerektől. Bár a férfi nem tudta,
merre járnak pontosan, igyekezett olyan útvonalat választani, amellyel közelebb kerülnek
a céljukhoz.
Racionalista gerilla gondolkodásmód.
A túlélésnél is a legjobb megoldást válaszd!
Újabb keresztutca.
Még néhány másodperc túlélés.
O'Leary folyamatos állásba kapcsolta az energiaadagolót, újra meghúzta a ravaszt, és a
plazmasugár a HK orra előtt forralta fel a levegőt, a kiborg egyenesen belerepült.
A Hunter-Killer rövid energianyalábra számított, ám O'Leary-nak sikerült megtévesztenie.
A racionális gépi gondolkozás nem tudott mit kezdeni az ilyen trükkökkel. Az
ostyaáramkörös processzor mindent megtett annak érdekében, hogy egy
ezredmásodperc alatt nullára csökkentse a sebességet, majd hátramenetbe kapcsoljon,
sőt, még az egyik fékszárnyát is elfordította, hátha sikerül oldalra sodródnia a tömény
energianyaláb elől, ám nem volt menekvés.
Az energia izzó plazmafelhővé változtatta a HK elejét, s egy tizedmásodperccel később a
kiborg felrobbant. A másik Hunter-Killer villámgyorsan kitért, s csupán centiméterekkel
kerülte el az összeütközést egy csodálatos módon nagyjából épségben maradt
toronyházzal. A HK kijelzőjén vörös feliratok jelentek meg, a rendszer a maga módján
reagált a váratlan sokkhatásra.
A kiborg korrigálta az irányt, majd eltüntette a figyelmeztető üzeneteket, és a belső
kijelzőjére hívta a város térképét, melyen vörös pont jelölte a menekülő gépkocsi utolsó
ismert pozícióját. A gép az ismert paraméterek segítségével villámgyorsan kikalkulálta,
hogy a sebesség és az irány alapján most hol kell tartózkodnia a prédának, majd egy
kicsit feljebb emelkedett, hogy ismét lecsaphasson.
Ám a Mercedes nem volt sehol.

A romos átjáróház közepén egy sötét színű gépkocsi parkolt. A motorháztetőn lévő
szimbólumnak már csak a nyomai vannak, évekkel ezelőtt begyűjtötte valami fétisimádó,
ám a kocsi elegáns vonalai egyértelművé teszik a típusát.
– Szerinted elmegy? – kérdezte kézjelekkel O'Leary, miközben Christensont figyelte, aki
egészen a bejáratig lopakodott vissza, s magával vitte a Westinghouse-t is.
Biztos, ami biztos alapon.
– Remélem – felelte Wakeford. – Ha nincs ez az átjáró, fogalmam sincs, meddig kellett
volna folytatnunk azt az átkozott fogócskát!
– Megúsztuk.
Wakeford megrázta a fejét.
– Egyelőre úgy tűnik – helyesbített. – Bár ami azt illeti, nem hittem volna, hogy ez a
kocsi még lépcsőt mászni is képes…
O'Leary elvigyorodott.
– Szóval azért rázkódott annyira! Én meg azt hittem, hogy elkapott minket a HK, és most
esik szét alattunk a Mercedes!
– Azt hiszem, megtartom! Ennél jobb járgányt művészet lenne összeszedni… Majd szólok
a srácoknak, hogy pakoljanak fel rá egy kis páncélzatot, meg nézzék át a motorját.
– Akár randizhatsz is vele!
Wakeford nem válaszolt. Greg Christenson közeledett, jellegzetesen előregörnyedt
testtartással, mely az igazi veteránokat jellemzi.
– Nem látom sehol – jelezte Christenson. – A zúgását sem hallom, ami azt jelenti, talán
meglapult valahol a közelben, s most arra vár, hogy kidugjuk az orrunkat…
Kérdőn O'Leary-ra pillantott.
– Most mi legyen?
A férfi megvakarta a tarkóját. Nem volt könnyű meghozni a döntést. Minden eltelt perccel
nőtt az esélye annak, hogy a konvoj célba ér, ugyanakkor ha a Hunter-Killer elkapja
őket, akkor senki nem lesz, aki figyelmeztesse a gerillákat. Komoly dilemma.
Wakeford elmosolyodott.
– Van egy ötletem…
41. Rosszabb, mint egy rémálom
Los Angeles; 2029. február 9.

Az autókijáratot végül a mérnök találta meg. Igaz, a leeresztett kapuk miatt a lejutás
mégsem ment annyira könnyen, ám amikor Fukada felfedezte az Ezüsthernyók által
vágott lyukat, akkor megoldódott ez a probléma is. Igaz, a rámpát csaknem teljesen
beborította a törmelék, ám a vékony termetű férfinak sikerült átpréselnie magát a
kritikus szakaszon, s a segítségével a többiek is a felszínre juthattak.
Lehman személyesen ment vissza Stanley-ért és Estradáért. A sebesült combját a ruha
alatt vastag kötés fedte, és a vérzést is sikerült elállítani. Igaz, még szüksége volt egy kis
segítségre gyaloglás közben, de látszott rajta, ha kiborgokkal találkoznának, nem
hátráltatná a csoportot.
– Nos, megtaláltátok a lejáratot? – érdeklődött Carol Stanley.
Jimmy Lehman megrázta a fejét.
– Találtunk érdekes dolgokat odalenn, ám egyelőre úgy döntöttem, a Mac Arthur Parkhoz
megyünk. Ott talán könnyebben lejuthatunk…
– Értem – bólintott a nő.
– Bírni fogod? – fordult a csoport parancsnoka a sebesülthöz.
Estrada igyekezett mosolyogni.
Nem sok sikerrel.
– Fáj, de nem foglak akadályozni titeket.
– Ha akarod, itt is maradhatsz. A környék tisztának tűnik, biztos vagyok benne, itt
kihúzhatnád néhány napig…
A másik férfi tiltakozva felemelte a kezét.
– Ha megparancsolod, akkor maradok – válaszolta, majd eltökélten hozzátette: –
Különben menni akarok!
– Rendben. Majd Carol vigyáz rád.
– Tisztába nem teszlek – kacsintott a nő.
A Fészekrakók vegyes érzésekkel indultak a másik metróállomás felé. Akadtak olyanok a
csoportban, akik inkább maradtak volna folytatni a kutatást, ám a többség egyetértett
Lehman döntésével.
A lejutás sohasem volt könnyű a metrójáratokba, de ahol a törmelék eltömte a lefelé
vezető lépcsőket, vagy megroppant a föld, s mindent és mindenkit elpusztított a
mélyben, ott rendkívül időigényes volt a feladat.
Márpedig nekik gyorsan kell eredményeket felmutatniuk. Sem idejük, sem felszerelésük
nincs a probléma elhárításához, ezért ez a választás tűnt a legjobbnak.
John Connor nem véletlenül jelölte Lehmant a csoport parancsnokának. Tudta, hogy a
férfi néha makacs és önfejű, ám kritikus helyzetekben mindig a legjobb döntést hozta. Az
új bázis létrehozása során pedig tucatnyinál is több kritikus helyzet adódhat.
S bizonyára fog is adódni.
Majdnem egy mérföldet kellett megtenniük. A távolból robbanások hangja jutott el
hozzájuk, melyekbe éles szisszenések és a HK-k jellegzetes zúgása vegyült. Keletre
innen komoly harcok dúltak.
A gerillák igyekeztek az épületek közelében maradni s kerülték a nyílt helyeket. Bár
semmi nem utalt arra, hogy kiborgok lennének a környéken, a háború megtanította
nekik, hogy a túlélés alapja az óvatosság.
Lehman két csoportra osztotta az embereit. Ő, Fukada és Estrada alkották az első
csoportot, a két nő és O'Keefe a másikat. Kicsit eltávolodtak egymástól, s az utca két
oldalán indultak a céljuk felé. Így kisebb volt az esélye, hogy figyelmen kívül hagynak
valami figyelmeztető jelet, mint ahogy annak is, hogy valamennyiükkel végezni tudnának
a kiborgok egy meglepetésszerű támadás során.

Több száz méterre a fejük fölött egy magányos HK lebegett. Pontosan bemérte a
gerillákat, egyikük sem kerülte el a figyelmét. Mégsem támadott. Sokkal fontosabb
feladata volt.
Az Ezüsthernyók riasztása – HUMÁNOK AZ YF-10-ES OBJEKTUMBAN – nem volt annyira
jelentős, hogy a gépisten személyesen foglalkozzon vele. Ám az objektum abban a
kiemelt körzetben feküdt, mely a Skynet tervének megvalósulása szempontjából
rendkívül fontos volt. Ennek megfelelően a riasztások automatikusan egy szinttel
magasabb prioritást kaptak, míg eljutottak abba az adatfeldolgozó egységbe, amely
megszűrte a beérkező információkat a gépisten számára.
A Skynet elégedett volt, és közvetlen összeköttetésbe lépett a legközelebbi Hunter-
Killerrel. Utasította a kiborgot az objektum figyelésére, valamint arra, hogy amennyiben
az épületben tartózkodó humánok megjelennének a nyílt területen, akkor haladéktalanul
küldjön riasztást, ám semmi mást nem tehet a megfigyelésen kívül.
És a humán megjelentek.
A gépisten elégedett volt. Már régóta készült a következő lépés megtételére, s most
eljött az alkalom.
Eddig minden úgy alakult, ahogy eltervezte.
Vagy majdnem minden.

A teherautó befordult a mellékutcába. A volánnál ülő T-700-as rutinos mozdulattal

hármasba tette a sebességváltót, és a kocsi gyorsítani kezdett. A raktérben három másik
T-700-as kapaszkodott a merevítőkben. Egyikük sem szólt egy szót sem, hiszen nem volt
szükségük beszédre, jóllehet voltak hangszintetizátoraik.
A sofőrként funkcionáló kiborg belső kijelzőjén a körzet kinagyított térképe látszott. Zöld
vonal jelölte az útvonalat, melyen végig kellett haladnia. Az utasítás egészen magas
prioritással érkezett, és részletekig menően aprólékos volt. A kiborg pontosan tudta,
mikor, mennyivel kell haladnia, és egy belső visszaszámlálás jelezte, hány másodperc
van még hátra a célkoordináták eléréséhez.
Újabb keresztutca következett.
Bár a térkép szerint lett volna egy egyszerűbb, rövidebb útvonal is, a kiborg a
hosszabbat választotta. Erre utasították.
A raktérben a kiborgokon kívül egy ponyvával letakart fémláda is utazott, melyet erős
acélpántokkal rögzítettek a platóhoz. A pántok képesek lettek volna akkor is
mozdulatlanul tartani a ládát, ha a teherautó valami baleset folytán felborul. A ponyván
nem volt semmiféle jel, mint ahogy a ládán sem. Mégis, volt valami riasztó benne. Talán
az oldalára erősített Geiger-Müller számláló miatt, mely halkan ketyegett.