Vadászok Vadásza

1. Majdnem rutinmunka
Los Angeles, 2027. február 13.

A hó olyan szürke volt, mint egy patkány bundája. Louis-Bernard Seiffer a vastag kabát
ellenére úgy érezte, hogy a hideg földön fekszik, pedig előrelátóan még összehajtogatott
kartonlapokat is tett maga alá. Mégis, a hideg kezdte megdermeszteni az ujjait, pedig
kerülte a mozdulatlanságot, szinte percenként megtáncoltatta valamennyit, nem csupán
a hideg, de az elgémberedés miatt is.
Három napja feküdt idefent.
Három hosszú, végtelennek tűnő napja. Akárcsak a többiek.
Ha kicsit felemelte a fejét és körbenézett, akkor nagyjából ki tudta venni a többiek
rejtekhelyét. Valamennyien eggyé váltak a környezetükkel, még egy kiborg sem
valószínű, hogy kiszúrná őket. Különösen akkor nem, ha lassan valamennyien
megfagynak. Akkor még egy hőkereső sem segítene a megtalálásukban.
A türelem volt a kulcsa mindennek. Meg aztán, igazság szerint, nem rendelkeztek pontos
információkkal arról sem, merre fog a szállítmány elhaladni. A Skynet az utóbbi
hónapokban átvette az emberek szokását: a fegyvergyárakba érkező utánpótlások
útvonalát folyamatosan változtatta.
Hol voltak már azok a szép idők, amikor pontosan tudták, honnan érkeznek a
szállítójárművek, hány szerelvényből állnak, milyen kísérettel kell számolniuk, sőt, még
az érkezési időpont is mindig ugyanaz volt, szinte másodpercre pontosan.
A Skynet túlságosan bízott a kiborgok tűzerejében, ezért négy szállítmányt is elveszített,
mire rájött, hogy a kiszámíthatatlanság komolyabb védelem akárhány Halálosztónál. Mert
mit tehet egy kiborg, ha egész épületek omlanak rá? A gerillák lehetőség szerint nem
bocsátkoztak tűzharcba a gépekkel, inkább aláaknázták a területet vagy a környező
épületeket, s ha az áldozat besétált a csapdába, akkor egyszerűen felrobbantották. S bár
munícióval mindig híján voltak, erre a célra valahogy mégis mindig jutott. Hiszen a
zsákmány, amit ez által megszereztek, bőven kárpótolta őket… vagy fogalmazhatunk
úgyis, a befektetésük busásan megtérült.
Seiffer érezte, hogy a természet kezd úrrá lenni rajta. Már több mint egy órája próbált
nem foglalkozni a mind kritikusabbá váló vizelési ingerrel, ám érezte, már nem sokáig
halogathatja. Mivel már legalább másfél órával túllépték az előzetesen meghatározott
időpontot – amikor is a szállítmánynak be kellett volna futnia –, így nem nagyon
mozdulhatott. Nem kockáztathatja az akció sikerét, ha éppen őmiatta hibáznak. Arról
nem is beszélve, hogy a hiba jelen esetben nagy valószínűséggel nem csak kudarcot, de
halált is jelent.
Ha nem tart attól, hogy még órákig itt kell heverniük, alighanem belevizel a nadrágjába,
ám jelen helyzetben semmilyen jel nem utalt arra, hogy a szállítmány az elkövetkező
két-három perc során befutna. A közeli épületek tetején heverő harcostársak
mozdulatlanok voltak, nem érkezett jelzés, hogy készüljön az összecsapásra.
Talán még jót is tesz, ha feláll egy kicsit, és megmozgatja a tagjait. Gyors pillantást
vetett a géppuskájára – a Kraft&Weimes harci karabély egy vékony fólia alatt hevert –,
majd kicsit felemelkedett, és araszolni kezdett hátrafelé, egy kémény takarásába.
Körülbelül másfél métert kellett megtennie, hogy feltérdepelhessen, és bemásszon egy
lyukon át a padlástérbe. Itt végre felállhatott, s kicsit megtornáztathatta az izmait. Már
legalább négy órája, hogy utoljára megengedte magának ezt a luxust, s most sem
vesztegetett rá túl sok időt. Amikor a Halálosztók bármikor befuthatnak, az ember
megtanulja tiszteletben tartani a másodperceket…
Amikor végzett odabent, ismét elfoglalta helyét a tetőn. Úgy tűnt, semmi nem változott,
ám Seifferen különös feszültség lett úrrá. Minthogy egész életét végigkísérte a halál –
szinte a háború kezdete óta harcolt, s előtte is számtalanszor fogott kezébe fegyvert –,
megtanult odafigyelni ezekre a sokszor megmagyarázhatatlan, ám többnyire fontos, apró
jelekre.
Hunyorogva nézett körbe. Tekintete lassan siklott végig az utcaszinten rozsdásodó
roncsokon, a néhol máig kivehető csontvázakon, az üresen ásítozó kirakatokon, a
kavargó portölcséreken, melyek néha felkaptak egy darab papírt, hogy méterekkel
arrébb ismét lehajítsák… Aztán észrevette az első Halálosztót.
Noha a kiborg meg sem próbált rejtőzni, a titániumtestre tapadt mocsok miatt a gép
szinte teljesen beleolvadt a környezetébe.
Seiffer a legközelebbi társára, Stevensonra nézett, aki közönyösen bámulta azt az utcát,
ahonnan a szállítmánynak érkeznie kell, ha pontosak a megszerzett információik. A jelek
szerint ő nem vette észre a gépet, s valószínűleg mások sem. Seiffer gyorsan felmérte,
van-e másnak egyáltalán rálátása a gépre, ám akik szóba jöhettek volna, azok semmi
tanújelét nem adták, hogy tudatában vannak a gép jelenlétének.
Ami azt jelentette, hogy több kiborg is lehet a környéken. S ez máris több volt, mint
aggasztó. A gépek akkor is komoly ellenfelek, ha pontosan tudják, honnan számíthatnak
rájuk, ám egy váratlan rajtaütésük az egész akciót kudarcba sodorhatják.
Óvatosan, szinte millimétereket fordítva a karabélya csövén, Seiffer a célkeresztbe fogta
a kiborgot. A célkereső segítségével jóval tisztábban látta. T-700-as volt, de néhány
apróbb változtatás miatt, amit a mocsok miatt nem lehetett rendesen kivenni, Seiffer
komolyan elbizonytalanodott: talán valami továbbfejlesztett változattal akadtak össze,
vagy a kiborg csak valami javítás miatt változott meg? Esetleg célfeladatra létrehozott
egységről van szó? A bázison az utóbbi időben mind gyakrabban kaptak szárnyra ilyen
híresztelések, ám mindezidáig nem nyertek megerősítést.
Ha túlélik az összecsapást, akkor talán ennek is eljön a napja…
A teherautók néhány másodperccel azután kanyarodtak be az utcába, hogy Seiffer
észrevette a kiborgot, így nem maradt ideje figyelmeztetni a társait. Igaz, egy kiborg
felbukkanása még nem fogja alapvetően befolyásolni a terveiket, akkor különösen nem,
ha egy pontos lövéssel sikerül kiiktatnia a további küzdelmekből.
Seiffer visszafordult a kiborg felé, és döbbenten vette tudomásul, hogy a gép közben
köddé vált. Az a másfél másodperc, amíg a teherautókkal foglalkozott, elegendőnek
bizonyult a gép számára, hogy észrevétlenül helyet változtasson.
A férfi rosszat sejtett.
Megérzése megalapozottnak bizonyult.
Mielőtt a gerillák megindították volna a támadásukat, az egyik épület mögül egy Hunter-
Killer emelkedett ki szinte hangtalanul. A Skynet alighanem megoldotta valahogy a
repülő egységek turbinái keltette zajok tompítását, így a HK szinte észrevétlenül
csaphatott le áldozataira.
Az első áldozat egy megjegyezhetetlen nevű lengyel emigráns volt, aki mit sem sejtve
kuporgott a tetőn, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban tüzet nyisson az
esetlegesen működőképesen maradt kiborgokra. Valószínűleg úgy halt meg, hogy
tudatában sem volt az elmúlásnak. Akit nagy kaliberű lövedékek szinte hosszában
kettévágnak, annak nyomban vége.
A gerillák hamarabb magukhoz tértek dermedtségükből, mint azt a kiborgok várták. A
néma HK mindössze két humánt tudott megsemmisíteni, amikor az első válaszlövések
eldördültek, és kicsivel később valaki felrobbantotta az utcaszinten és a környező
épületeken elhelyezett robbanóanyagot is. Bár a szállítmány második fele még nem érte
el a kijelölt zónát, a parancsnok valószínűleg nem akarta megkockáztatni, hogy a kísérő
kiborg-egységek is harcba szálljanak, s a robbantással elfogadható mértékűre akarta
csökkenteni a gépek számát.
Bár néha egy kiborg is sok.
Seiffer megpróbálta befogni a HK-t a célkeresztben, bár tisztában volt azzal, nem
egyszerűen pontos, hanem átkozottul szerencsés lövésre lesz szüksége. Mégis, a repülő
kiborgegység volt a legveszélyesebb egyelőre, ezért a kiiktatása mindennél fontosabbnak
tűnt.
Közben az utcaszinten is elszabadult a pokol.
A robbanás megsemmisítette az első két teherautót, melyeken elvileg lőszernek és
energiamoduloknak kellett volna lennie, ám ennek ellenére a pusztítás kisebb volt, mint
amire számítottak. Vagy az információk voltak falsak, vagy pedig az energiamodulokat
tárolták jobban, mint számították. A teherautók lángokban álltak, ám a belőlük
előkászálódó kiborgoknak szemlátomást nem esett különösebb baja. A titániumvázuk
ugyan megpörkölődött egy kicsit, azonban ez cseppet sem csökkentette harcértéküket.
Amennyire Seiffer átlátta a helyzetet, legalább fél tucat kiborggal kell számolniuk a HK-n
és a titoktatos 700-ason kívül. Ez ugyan nem több mint amennyivel eleve számoltak, ám
a támadást nekik, és nem a gépeknek kellett volna megindítaniuk. A robbanás a
becslések szerint a felére csökkentette volna a kiborgok számát, s akkor reális esélyük
lett volna az akciót sikeresen végrehajtani.
Nos, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy eltervezték. Valahogy mostanában soha nem
úgy alakulnak…
A HK élesen felhúzott a magasba, hogy célkeresői új célpontot foghassanak be
maguknak. Seiffer kétszer is majdnem meghúzta a ravaszt, de nem volt biztos a
találatban, ezért inkább nem pazarolta a lőszert. Épp elégszer harcolt már Hunter-
Killerek ellen, hogy tudja, annak nem sok értelme van, ha megkopogtatja a
páncélborításukat, legfeljebb felhívja magára a gép figyelmét… s az már régen rossz. Egy
pontos rotortalálat, esetleg az üzemanyagtartály berobbantása jelentette a reális
alternatívákat… bár mostanában mindkét lövés megnehezedett egy kicsit, mintha a
Skynet az újabb szériáknál ezekre a találati pontokra is több figyelmet fordított volna.
Úgy tűnt, a Gépisten tanult a konstrukciós hibákból.
Valaki felkiáltott, aztán csak egy ismerős szisszenés. Plazma. És átkozottul közel.
Valamelyik emeleti ablakból egy Stinger robbant elő, és tévedhetetlen magabiztossággal
csapódott a Hunter-Killerbe, mely ugyan érzékelte a támadást, ám kitérni már nem
maradt ideje. Amikor a célpont és az indítási hely között alig ötven méter a távolság, ott
még egy kiborg sem tehet semmit. A tűzgömb becsapódott az egyik házba, s bár a
főtámfalak megroggyantak, az épület mégis nagyjából épségben maradt, csupán a falból
kirobbanó téglák jelentettek néhány másodpercnyi veszélyt. A tűz és a robbanás keltette
porfelhő szerencsére a gerilláknak nagyobb előnyt jelentett, mint a kiborgoknak.
Seiffer arra számított, hogy a parancsnok elrendeli a visszavonulást, azonban, úgy tűnt,
a többiek nem tekintenek annyira pesszimistán a kialakult szituációra, mint ő. Innen is,
onnan is lövések, gránátrobbanások hallatszottak, ami arra utalt, hogy vannak, akik
máris harci kontaktusba kerültek a gépekkel. Seiffer a maga részéről alig látott valamit,
pedig egészen a tető széléig előrekúszott, hogy hathatós támogatást nyújtson a
társainak, s néhány pontos találattal kiegyenlítettebbé tehesse az összecsapást.
Úgy számolt, mindössze hat-nyolc percük van, mielőtt a kiborgok által leadott riasztásra
befut valamelyik járőrosztag. Addigra jó lenne már messze lenni innen, vagy meglapulni
valami védett helyen. Ám ahogy a dolgok most álltak, egyikre sem volt túl sok esély.
A feltámadó szél némileg átláthatóbbá tette a területet, és Seiffer elégedetten látta, hogy
ellenfeleik száma az elmúlt másfél perc során hárommal csökkent, illetve néggyel, ha a
Hunter-Killert is hozzászámolja. Két gépnek csupán a darabjait látta, míg a harmadiknak
a mellkasát párologtatta el a plazma. Legalább azt tudja, hogy Zulu életben van,
pontosabban volt a lövés pillanatában. A fekete férfi igazi mesterlövész, bár néha
hajlamos túlzásokra ragadtatni magát, s többet kockáztatni, mint amennyi elegendő.
Talán ezért is nem lesz belőle soha parancsnok. De egy plazmavetőt simán rá lehetett
bízni, s Zulu mindig meghálálta a bizalmat…
Mivel a Halálosztók valamennyien plazmavetőt használtak, Zulu tevékenysége némileg
rejtve maradhatott, ám minden egyes lövésével növelte annak az esélyét, hogy a gépek
kiszúrják, s automatikusan a legmagasabb prioritású célszeméllyé sorolják elő. S akkor
onnantól kezdve vagy nem moccan, vagy meghal. Persze, szerencsés esetben akár két-
három lövést is leadhat még, mielőtt ez bekövetkezne, ám Seiffer tartott tőle, hogy társa
már régen túl van ezen, különben alighanem használná a fegyverét.
Óvatosan felemelte a fejét, és megpróbálta úgy szemügyre venni a csatateret, hogy
lehetőség szerint egyik kiborg se szúrja ki, mert akkor valószínűleg még a fejét sem lesz
ideje visszahúzni.
Az egyik kiborg az utca közepén állt, s bár az egyik lábát leszakította valamelyik gránát,
egykedvűen tüzelt célpontjaira. Egy ember haldokolna, számára csupán egy
megjavítható sérülés…
És akkor Seiffer ismét meglátta azt a különös kiborgot. Ezúttal is az árnyékok között állt,
és egyetlen lövést sem adott le. Seiffer egy pillanatra még a szükséges
elővigyázatosságról is megfeledkezett. Egy Halálosztó, amely nem használja a fegyvereit,
amikor nyilvánvaló harci cselekménybe került! Sérült egységről lenne szó? Rendkívül
kicsi az esélye…
Seiffer ösztönösen sejtette, hogy itt másról lehet szó. Valamiről, amit jobb nem
boncolgatni, ha életben akar maradni.
A szisszenések száma mintha egy kicsit túlsúlyba került volna a lövésekhez és a
robbanásokhoz képest, s ez egy tapasztalt veterán számára csak egy dolgot jelenthetett:
az akció kudarcot vallott, s itt az ideje megkezdeni a visszavonulást. Fogalma sem volt,
hány bajtársát veszítette el, s vajon mennyi kiborgot sikerült megsemmisíteniük,
azonban abban biztos volt, ha nem szívódik fel pár másodpercen belül, akkor ő is a
többiek sorsára jut. A gerillaháború megtanította arra, hogy nem kell halálig küzdenie,
mindig van egy újabb lehetőség, ahol megfizethet a gépeknek.
Még egyszer körbenézett, igyekezett minél több dolgot számba venni, hogy később majd
beszámolhasson róla, aztán araszolni kezdett visszafelé. Nem volt értelme, hogy pár
lövéssel esetleg javítson a statisztikán… ebből az összecsapásból ők kerültek ki
vesztesen, ezt el kellett ismernie.
Miközben felállt és rohanni kezdett a tető végében elhelyezett deszka irányába, mintha
közeledő rotorzúgást is hallott volna, ami azt jelentette, hogy a kiborgok szokatlanul
korán reagáltak a támadásra. Vagy csak a közelben portyázott az egyik egységük?
Ennyi balszerencse több, mint feltűnő.
Seiffer kezdte úgy gondolni, hogy bár nem tudtak róla, de ebben az összecsapásban
eleve a vesztes szerepét osztották rájuk. Ezúttal ők voltak, akik azonos stratégiát
követtek, olyat, ami már többször bizonyította működőképességét és segítette
győzelemre az embereket.
A gépek felkészültek a támadásukra.
Átrohant a vészesen imbolygó deszkán, melyen szerencsére még nem kezdtek jéggé
dermedni az elmúlt órákban lehullott esőcseppek. Kockázatos menekülési útvonalat
választott, a két előkészített útvonal közül a veszélyesebbet… ám ez kecsegtetett a
nagyobb eséllyel. A kiborgok az ellenkező irányból érkeztek, így…
Alig ért a másik tetőre, máris megtorpant, és egy meglehetősen szerencsétlen
mozdulattal bevetődött a legközelebbi fal tövébe.
Mi a garancia, töprengett magában, hogy a gépek ezúttal is a szokványos stratégiájukat
követik? Ami ma történt, az csupán az első másfél percben felelt meg a szabványoknak,
a többi viszont a halált hozta el a legtöbbjük számára. Mi van akkor, ha odalent már
ólálkodik néhány felszíni egység, hogy egyenként levadásszák a menekülőket… Vagy ami
még rosszabb, észrevétlenül kövessék őket, hogy aztán lecsaphassanak a Tornádó
bázisra.
Menni vagy maradni? Maradni… és meghalni?
Seiffer tétován megtapintotta a derekára erősített rádió adóvevőt. Akció közben soha
nem használták – noha előírásszerűen bekapcsolva tartották –, azonban szükség esetén
fontos értesüléseket lehetett átadni általa.
Ahogyan most is tervezte…
A rádiócsend tulajdonképpen a használókat óvta. A kiborgok könnyedén és meglehetősen
jó hatásfokkal mérték be az ilyen adásokat, ráadásul érvényes kódokat kellett annak
érdekében kiadni, hogy a többi gerilla komolyan vegye az elhangzottakat. A gépek még
mostanában is előszeretettel használtak elfogott rádióadásokból származó kódokat, s
bizony, ha valaki nem figyelt eléggé, akkor könnyedén áldozatául eshetett egy-egy fals
üzenetnek. Az már bevett szokásnak számított, hogy rádión érkező segélykérésekre nem
is reagálnak, mivel tíz esetből kilencszer kiborgok várták a mentőcsapatokat. S bár így
elveszíthettek igaz embereket is, a veszteség összességében kisebb volt, mintha
valamennyi üzenetre reagálni próbálnak.
Louis-Bernard Seiffer tisztában volt azzal, ha használja a rádióját, akkor nem kell egy
perc sem, és máris kiborgok fognak vadászni rá. Igaz, ez jelen helyzetben sincs másként,
tehát ez nem elégséges indok, hogy hallgasson. Megpróbálta megbecsülni, hogy vajon
hányan élték túl ezt az összecsapást, s közülük vajon hánynak van reális esélye arra,
hogy eljusson a Tornádó Bázisra. S vajon hányójukat fogják észrevétlenül kiborgok
követni a nagyobb zsákmány reményében?
Nem így kellett volna alakulnia…
Elszántan leakasztotta a rádiót az övéről, s mielőtt adásra kapcsolta volna, még egyszer
ellenőrizte a fegyverét és a rendelkezésre álló muníciót. Több mint elégségesnek tűnt a
lőszermennyiség, amit részben annak is köszönhetett, hogy ebből az összecsapásból
igazából nem vette ki a részét.
Amúgy sem sok értelme lett volna…
– Valahol itt vagytok, rohadékok – suttogta maga elé a férfi, miközben igyekezett a hátát
a téglafalnak vetni. Igaz, hiába veszi észre hamarabb a gépeket, ilyen zárt helyen nem
sok esélye lenne. Második lövésre semmiképp…
Egyelőre azonban semmi nem mozdult, csupán a távolból hallatszott el idáig szórványos
lövöldözés. Úgy tűnt, valaki megpróbálta felvenni a harcot, ahelyett, hogy csendben
elhúzza a csíkot.
Talán megússza…
Louis-Bernard Seiffer egy gyors mozdulattal adásra kapcsolta a rádiót, majd egy mély
levegőt véve hadarni kezdett:
– A Kevin Kettes Osztag kudarcot vallott. Számítottak ránk, ismétlem, számítottak ránk!
Valószínűsíthető, hogy szándékosan életben hagynak néhányunkat, és megpróbálnak
követni minket! Hazatérés kizárólag, ismétlem, kizárólag a Hármas betartásával!
A Hármas Számú Biztonsági Előírás előírta a gerillák számára, mit tegyenek, ha
feltételezhető, hogy kiborgok követik őket. Ilyenkor hazatérni nem egyszerűen
öngyilkosság, hanem az egész bázis számára halált jelentett. Így aztán a katonák
sokszor inkább napokig lapultak, vagy ha lehetőségük nyílt rá, szembefordultak
követőikkel, s utolsó leheletükig harcoltak. Persze léteztek olyan útvonalak is, amelyeken
áthaladva jó eséllyel minden követőt le lehetett rázni: az aláaknázott alagutak
berobbantása után annak az esélye, hogy hívatlan látogatót visznek a bázisra,
gyakorlatilag nulla lett.
Talán lesznek, akiknek összejön, s hazajutnak. Ám Seiffer tartott tőle, hogy a többség
idekint végzi. S igazság szerint magának sem adott túl sok esélyt. Kikapcsolta a rádiót,
mert most az hiányzik a legkevésbé, hogy valaki ráreccsentsen, miközben lapulni vagy
menekülni próbál.
Innentől csak magára számíthat.
Nagy rohanás lesz, mormolta az orra elé, de még mennyire az! Átkozottul nagy rohanás…
2. Dilemma
Los Angeles, 2027. február 13.

William Fountes döbbenten meredt a társára, a meglehetősen szikár, ugyanakkor

kistermetű Mirjovra. Az orosz származású férfi inkább hatott egy torz kisgyermeknek,
mint felnőttnek, ám már jócskán túl volt a harmincon, s jó esélye volt rá, hogy a
negyvenet is megéri. Feltéve, hogy még valahogy átvészeli az elkövetkező négy és fél
hónapot. Ami nem is akkora lehetetlenség, mint amilyennek tűnik. Csak az a titka,
mondogatta mindig Mirjov, hogy ne legyél ott, amikor egy gép ki akar csinálni. Nos,
ebben lehetett valami.
– Ugye, nem értettem félre semmit? – kérdezte Fountes furcsán hangsúlyozva a
félreérteni szót, mint aki egyáltalán nem biztos benne, hogy az imént hallottakat
komolyan kell venniük.
Mirjov komoran bólintott.
– Ugyanazt hallottuk – felelte kitérően. Nem könnyű beismerni, hogy nem csupán az
akciót szúrták el, hanem jóval nagyobb bajban vannak, mint azt gondolták.
Fountes megvakarta az állát.
– Kamu?
Mirjov megrázta a fejét.
– Nem hiszem – válaszolta halkan. Igazából soha nem emelte fel a hangját. – Seiffer
nem szokott szórakozni… s bár a hangját ilyen recsegő adásból nehéz azonosítani, mégis,
azt hiszem, ő volt az.
Fountes nyelt egyet. Piszkosul száraznak érezte a torkát. Jó lett volna inni valamit.
Mondjuk a Tornádó Bázis egyik csendes, nyugodt sarkában.
Erről azonban egyelőre le kell mondaniuk.
Meglehet, mindörökre.
– Szerinted igaza van? – Megint Fountes volt a kérdező, aki egyszerűen nem akarta
elhinni, hogy a kiborgok ennyire átverték őket. Számára inkább olybá tűnt, hogy ezúttal
nem volt szerencséjük. A kérdés csupán az, hogy vajon a sors szúrt ki velük, vagy a
Skynet? Mert egyáltalán nem mindegy.
Mirjov töprengve meredt maga elé, majd lassan megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Mindenesetre érdemes elgondolkozni rajta… nem
mintha sok időnk lenne, ha igazat mondott… Az tény, hogy csúfosan ráfaragtunk.
Elcsesztünk jó pár napot az akció előkészítésével, és a kiborgok alig másfél perc alatt
javukra fordították az összecsapást. Azt hiszem, mostanában ez az első olyan akció,
amely kudarcot vallott.
Fountes felemelte a fejét.
– És a Jetkins romjánál történt rajtaütés? Arról se feledkezz el!
Mirjov megcsóválta a fejét.
– Való igaz, hogy ott sem járt sikerrel a csoport, de ott egy embert sem veszítettünk –
ellenkezett. – Sokan, sokféleképpen próbálták megmagyarázni, mi történt, de csak annyi
biztos, hogy a Porosz visszavonulást rendelt el, mert valami bűzlött neki. Utóbb persze
kiderült, hogy igaza volt, s ez a döntése az egész csoportot megmentette. Meglehet, ők is
valami hasonló csapdába futottak majdnem bele, csak ők valahogy éberebbek voltak.
Mirjov hangja keserűnek tűnt. Abban máris biztos lehetett, hogy a másik orosz,
Szerjozsa sem fog visszatérni, hiszen ott volt, amikor kilőtték mellőle. S ki tudja,
mekkorák a tényleges veszteségek. Az akcióban közel húszan vettek részt, de
örülhetnek, ha a csoport fele épségben hazajut. Sőt, az épségről még le is mondanának…
csak hazajussanak.
Mindketten egy kilőtt ház többé-kevésbé épségben maradt pincéjében kuporogtak. Jobb
híján ide vették be magukat, hiszen innen két menekülési útvonal is nyílott a felszínre. Itt
nem üthetnek rajtuk a gépek… bár ha csak a fele is igaz annak, amit Seiffer mondott a
rádióban, akkor a kiborgok nem fogják levadászni a menekülőket. Azt hihetik, hogy
simán megúszták, holott a legrosszabb csak akkor következik majd, amikor hazaérnek.
Vajon szabad-e kockáztatniuk, és figyelmen kívül hagyni a figyelmeztetést. A Hármas
emlegetése nagyon komolyan hangzott, és éppen ez volt az egyik bizonyíték, hogy nem
a kiborgok akarnak bolondot csinálni belőlük. A gépeknek fogalmuk sincs ezekről a belső
rendszabályokról. Remélhetőleg fogalmuk sincs, mert ha igen, akkor az már régen rossz.
– Mennyi időt adjunk nekik? – kérdezte halkan Fountes. Magában már eldöntötte, nem
hagyják figyelmen kívül Seiffer figyelmeztetését. Egyelőre nem. Ismertek pár trükköt
arra, hogy kiszúrják, jár-e valaki a nyomukban. A kiborgok szerencsére nem arról
híresek, hogy eggyé válnak az árnyékokkal.
Mirjov megvonta a vállát.
– Ennyi éppen elég volt – válaszolta nyugodtan. – Mindenesetre talán nem elvetélt ötlet,
hogy egyelőre váljunk ketté, s találkozzunk… mondjuk a Csontdomboknál… –
Szándékosan használta ezt a kifejezést. Bár elenyésző volt az esélye, hogy bárki is
kihallgathatja őket, a gerillák többnyire a saját kifejezéseiket használták Los Angeles
különböző területeinek jelölésére. Így senki nem szólta el magát a rádióforgalmazások
során, meg aztán mára már nem sok értelme volt sugárutakat és hasonlókat emlegetni,
hiszen a város felszínét alaposan átszabdalta a háború.
Fountes beleegyezően biccentett.
– Nem rossz ötlet – mormogta, miközben a karját nyújtotta a társa felé, és erősen
megszorították egymás alkarját. – Vigyázz magadra! A Csontdomboknál találkozunk…
– Ott leszek – ígérte Mirjov.

A felszínen csak azok maradnak életben, akik megtanulják azokat a fortélyokat, melyek a
túléléshez szükségesek. Mindig legyen legalább két olyan hely a közeledben, amit
fedezéknek használhatsz. Ha bemenekülsz valahova, ne hagyd magad sarokba szorítani.
Egyik szemed előre néz, a másik hátra tekint… Hallgass a megérzéseidre, bármilyen
furcsa ötleteid is támadjanak! Ne gondolkozz, cselekedj! Ilyen és ehhez hasonló
gondolatok keringtek Fountes fejében, miközben végigaraszolt a fal tövében. Bár
árnyékok rejtették, tapasztalatból tudta, hogy ez nem sokat jelent egy kiborggal
szemben. A gépek hőforrásokat keresnek, ráadásul az időjárás most nekik kedvezett,
mivel nyoma sem volt az esőnek, ami némileg egységesítette a környezeti hőképeket.
Ha van a közelben egy kiborg, az hamarabb fog tudni róla, mintsem észrevenné. Ez a
lehetőség cseppet sem tűnt túlságosan biztatónak.
Fountes csak néha állt meg, ráadásul igyekezett minél rendszertelenebbül mozogni. Ha
vadászik rá valaki, legalább nehezítse meg egy kicsit a dolgát. Bár eszébe sem jutott
feltételezni, hogy egy gép odáig „süllyedne", hogy megpróbáljon észrevétlenül a
nyomában maradni, Seiffer nem véletlenül figyelmeztette őket. Valamit láthatott, amit ők
nem, s emiatt van ez az egész.
De vajon mit látott?
Fountes egyelőre nem vesztegette az időt arra, hogy magában megkísérelje felidézni a
csata egyes pillanatait. Később, ha sikerült találni valami biztonságosnak mondható
helyet, akkor szánni fog rá néhány percet; talán beugrik neki valami, ami magyarázatot
adhat a figyelmeztetésre.
Átugrott egy kettérepedt, kidőlt villanyoszlopot, majd leguggolt egy kiégett, rozsdásodó
Ford kisteherautó mellett, hogy aztán pár másodperccel később átguruljon a roncs alatt,
és ott is meglapuljon. Valami határozottan nem tetszett neki, ám egyelőre képtelen volt
megmondani, mi az, ami miatt kezd felállni a hátán a szőre. Mind határozottabban
érezte, hogy valaki figyeli, ám ez valahogy nem egy hideg géptekintet volt, hanem egy
másik ember… Talán bajtárs? Vagy egy, a mostanában keletről érkező mutánsok közül?
Ha igen, akkor nem árt odafigyelni a fickóra, ha idáig jutott… A városban két utcát élve
megtenni is tiszteletreméltó képesség, s most majdnem teljesen a nyugati oldalon
voltak… azaz közel tizennégy mérföldet kellett jönnie úgy, hogy sem a gépek, sem a
gerillák ne szúrják ki.
Fountes jobban örült volna egy bajtársnak.
Sőt, igazság szerint még egy gépnek is. Igaz, lehetőség szerint valami rosszabb
állapotban lévő, kicsit tropára lőtt gépnek.
Nem tudott mosolyogni gyengécske viccén.
Igazság szerint már arra sem emlékezett, mikor nevetett tiszta szívből utoljára. Kevés
olyan dolog akadt ebben a világban, amire akár egy mosolyt is érdemes lett volna
elpazarolni. S mint ahogy a nevetés, úgy a sírás is el-eltünedezett Fountes – s a legtöbb
gerilla – életéből. A könnyek nem oldanak meg semmit. Egy kiborgot nem tudod
meghatni, akkor már jobb, ha megpróbálsz tenni valamit a túlélés érdekében. Ha mást
nem, hát pörkölj oda egyet, hogy tiszta szívvel távozz…
Igen, ez volt az, amitől Fountes a legjobban félt. Attól, hogy nem marad ideje egy utolsó
lövésre. Harc közben akart meghalni, nem egy orvul jött lövés áldozataként. Persze,
mondta néhanapján, az sem lenne rossz, ha megérhetné a háború végét. Igaz, erre a
jelek szerint nem sok esélye… Ha a Skynet ilyen ütemben nyomja ki a harctéri
egységeket, akkor alaposan visszaszoríthatja az utóbbi hónapokban jelentős hadászati
sikereket elért embereket. S ha igazak a hírek, a gépek nem csupán Los Angelesbe
ömlenek megállíthatatlanul, hanem szerte a világon.
Nem maradt sokáig egy helyben.
Kell keresnie egy alkalmas fedezéket, ahol némileg kiegyenlítettebbé válnak az esélyek,
szerencsés esetben pedig a saját javára fordíthatja a helyzetet. Ehhez persze az kellene,
hogy lássa, ki jár a nyomában.
A szomszédos utcából több, egymást követő robbanás hallatszott. Fountes akaratlanul is
bólintott: a hangok alapján DM51-es gránátokat használt valamelyik társa. Őszintén
bízott benne, hogy azok az apró, halálos csomagok a lehető legjobb helyre érkeztek, s
egy nyomorult géppel ismét kevesebb van ezen a keserves világon. Mert ez a világ már
soha nem lesz olyan, mint volt. S bár Fountes az Ítélet Napja után született, akármilyen
is volt előtte, ennél csak jobb lehetett. Ennél talán a Pokol is jobb, ha ugyan nem ez az.
Egyszer hallott egy érdekesnek tűnő elméletet egy elborult agyú csavargó szájából, nem
sokkal azelőtt, mielőtt a fickó kilehelte volna a lelkét. Ott térdepelt végig mellette, a
fickóból pedig megállás nélkül ömlöttek a szavak… és a vére is szépen csordogált. Nem
pazarolt rá kötszert, első pillantásra látni lehetett, hogy felesleges lenne… Ilyen ocsmány
gyomorsebbel tíz-tizenöt percnél tovább életben maradni már önmagában is felér egy
kisebb csodával.
A fickó pap lehetett, vagy valami hasonló… igaz, megállás nélkül káromolta az Úristent,
ami azt bizonyította, hogy már réges-rég elveszítette a hitét. Nos, ez a fickó mondta
neki, hogy igazából az Ítélet Napja az ugyanaz volt, mint ami a Bibliában volt megírva, s
mindössze annyi történt, hogy a bűnös lelkeknek nem kell elzarándokolni a Pokolba,
hanem a Poklot hozták el számukra… ide, a Földre. Fountes akkor nem foglalkozott ezzel
a gondolattal, de néha, borongósabb pillanataiban hajlott rá, hogy igazat adjon annak a
vén csavargónak. Mert ami a huszonegyedik századot illette, néha rosszabbnak tűnt,
mint az igazi Pokol.
Megborzongott.
Olyan gyorsan fordult meg, hogy kis híján átesett egy fagyott kődarabon, melyet az
imént éppen átlépett. Biztos volt benne, hogy van valaki a háta mögött, azonban senkit
nem látott. Mégis, valami nem stimmelt, és Fountest akaratlanul is kirázta a hideg a
gondolatra. Bár a gépek elleni harc többnyire bujkálásból, lapulva leadott lövésekből állt,
most mégis jobb szerette volna, ha szemtől szemben állhat üldözőjével… Mert abban egy
pillanatig sem kételkedett, miféle szerepet osztottak rá ebben a játszmában.
Hirtelen elhatározással irányt változtatott, s ahelyett, hogy továbbhaladt volna a
Csontdombok felé, egy romos épület felé vette az irányt. Eljött az ideje, hogy
megpróbálja ismét a kezébe venni a sorsát. Olyan terepet kell ehhez csupán találnia,
ahol a lehetőségek adottak hozzá…
Mirjov várni fog rá. Egy-két órát biztosan… S ha nem ér oda, abban legalább biztos lehet,
hogy a kettejükre akaszkodott üldöző kudarcot vallott… Mert lehet, hogy egyiküket
elkapja, de a másik közben egérutat nyer… és hazatérhet, hogy megvigye a hírt:
Seiffernek igaza volt.
Csapdába csalták őket, s üldözik őket.
A kérdés csak az: kik segítik a gépeket?
3. Vadászok
Los Angeles, 2027. február 13.

Bár a külső hőérzékelők mindössze egy fokot mutattak, nem igazán foglalkozott a
hideggel. Úgy tervezték meg, hogy meglehetősen szélsőséges időjárási körülmények
között is alkalmazható legyen. Számára mindegy volt a hőség – igaz, ebből volt
ritkábban része – vagy a hideg, az eső, a hó, a szél… bár persze akadtak olyan elemei az
időjárásnak, melyek még számára is komoly gondot jelentettek volna. Egy villámcsapás
valószínűleg az egész rendszert hidegre tette volna, de ennek a matematikai esélye
erősen közel volt a zérushoz, s jó pár nullával kellett volna számolni egy esetleges
szimuláció során.
Bár külsejében a T-700-as szériát idézte, ez a kiborg egy módosított sorozathoz
tartozott, melyet éppúgy számok és betűk azonosítottak, mint a többi gépet, melyet a
Skynet erre a világra álmodott.
L-700A, azaz Alfa Széria.
Alapját a 700-as egységek képezték, azonban a törzsben egy továbbfejlesztett Alfa-
processzor kapott helyet, melynek belső sorozatszáma a 850-es számot kapta. A Skynet
egyik legújabb, harctéren is bevetett fejlesztésének számított, noha a fejlesztését
nagyjából egy időben kezdték az Alfa beszivárgó egységekkel. A szimulációk során nem
mutatott fel túl jó eredményeket, ezért időlegesen mellékvágányra került, ám egy
stratégiai próbához mégis legyártottak belőle két teljes sorozatot. Most pedig eljött az
ideje, hogy éles üzemben bizonyítsa a létjogosultságát.
Bár egy kiborgról nehéz elhinni, hogy képes észrevétlenül követni egy humánt, ennek az
egységnek mégis ez volt a feladata. A típus betűjele, az L is ezt – Lopakodó-egység –
szimbolizálta. Közvetlen, kódolt rádiókapcsolatban állt egy repülő egységgel, mely
egyszerre akár tizenöt L-700A-t is képes volt adatokkal kiszolgálni. A felszíni és repülő
egység egyfajta információs szimbiózisban álltak egymással – minden adatot
megosztottak egymás között, hiszen ez volt létezésük egyik alapeleme.
A felszíni egység akár több száz méteres távolságra is lemaradhatott célpontjától, hiszen
a repülőegység – mely leginkább egy kicsinyített Hunter-Killerre emlékeztetett – végig
tudta, merre halad a célpont. A felszíni egységre akkor volt szükség, ha a célszemély
különféle felszín feletti vagy alatti objektumokba hatolt be. Ilyenkor a következő
felbukkanásig gyakran a rádiókapcsolat is szünetelt, ám a célszemély elvesztésének
esélye erőteljesen lecsökkent.
Pillanatnyilag hét ilyen iker-egység követte a menekülőket, s eddig egyiket sem fedezték
fel. Pontosabban a központi adatfeldolgozó egységek képtelenek voltak megfejteni, hogy
a humán rádióüzenet során elhangzottak vajon valamelyik L-egység hibás szereplése
miatt fogalmazódhattak meg, vagy csupán arról van szó, hogy a sikertelen támadásból
vontak le helyes következtetéseket a humánok. Akár ez, akár az volt az ok: annyi
bizonyos, az L-szériás gépeknek alaposan megnehezült a feladata, hiszen az emberek
számítottak rájuk.
Bár olyan javaslat is született, mely szerint az összes menekülőt likvidálni kellene, s nem
pazarolni rájuk további erőforrásokat, a Skynet egyik irányítórutinja úgy döntött, az éles
tesztet mindenképpen le kell folytatni, hogy az így nyert adatok feldolgozásával
tökéletesíthessék a szériát, s a későbbiek során eredményesebben lehessen őket bevetni
a humánokkal szemben.
Hiszen eddig nem sikerült bizonyítani minden kétséget kizáróan, hogy bármely L-
egységet észleltek volna. Azaz az akció eddig rendben zajlik.
Az L-700A egy gyakorlatilag lyukacsossá lőtt kamion mellett állt. Egy hétköznapi T-700-
as egység nem foglalkozott volna azzal, hogy jelentős processzorkapacitást pazaroljon az
optimális tartózkodási hely kiválasztására. Az L-egységek nagyon sok paramétert
figyelembe vettek mind haladásuk, mind „rejtőzködésük" során: kezdve az
árnyéktelítettségtől a rálátási szögek meghatározására. A kamion még jelen állapotában
is tökéletesen megfelelt fedezéknek, elenyésző volt az esélye, hogy a célszemélyként
meghatározott humán hátrafordulva esetleg megpillanthatja a nyomában haladó
kiborgok valamelyikét – hiszen az egyik több mint százötven méterre tartózkodott tőle, a
másik pedig közel hatvan méterrel a feje felett lebegett, s utóbbi alig volt valamivel
nagyobb egy kutyánál. A repülő egységet leszedni repülés közben komolyabb kihívás
volt, mint elkapni egy hagyományos Hunter-Killert. Utóbbit komoly páncélzat védte,
előbbi azonban éppen a mérete miatt jóval kisebb védettséget élvezett a szerencsés
lövésekkel szemben. Ám halk volt, mattfekete színű, tehát gyakorlatilag beleolvadt az
égboltba. Nem csak pokolian jó látás, de átkozottul nagy szerencse is szükségeltetett
volna a kiiktatásához.
Bár az L-700A-as nem látta a humánt, mégis pontosan tudta, merre jár. Az iker-
egységtől érkező adatok vörös pontként jelentek meg a belső koordináta rendszerében,
mely alatt szellemképként vibrált a város háromdimenziós térinformatikai térképe. Igaz,
a térkép sok helyen pontatlannak bizonyult, azonban a kiborg szükség szerint lekérhette
a legfrissebb változatot, melyet a járőregységek gyűjtötte adatokból épített fel a Skynet
egyik elemző almodulja. Pillanatnyilag azonban nem állt elő olyan helyzet, hogy
adatfrissítésre lett volna szüksége.
A humán megállt. A kapott adatok legalábbis ezt tükrözték. Minthogy a célszemély több
mint tizenöt másodpercen belül nem mozdult, ezért a repülő egység kicsit lejjebb
ereszkedett, s miközben kedvezőbb befogási szöget keresett magának, egyúttal kicsit rá
is zoomolt a célpontra. A humán arca ugyan árnyékban maradt, a rendszer mégis
megkísérelte az egyéb adatok alapján valamiképpen megfeleltetni a célszemély prioritási
lista valamely elemének. Ez a lista minden kiborg elsődleges adatbázisai közé tartozott –
lehetőség szerint névvel és vizuális jellemzőkkel ellátott adatokról van szó –, mely
alapján eldönthették az egyes humánkról; mennyire veszélyes a Skynet megítélése
alapján. Érdekes módon elsősorban a hátországban tevékenykedők szerepeltek a listában
– programozók és hasonlók –, akik annak ellenére jelentettek komoly veszélyforrást a
Gépisten számára, hogy tényleges harci kontaktusba a lehető legritkábban kerültek a
kiborgokkal. Persze akadt a listán jó néhány veterán, közöttük tucatnyi, akire már évek
óta vadásztak a kiborgok. Ha bármelyik L-szériás kiborg belefutott volna egy olyan
személybe, amelyik szerepel a listán, az elsődleges prioritások felülbírálják a jelenlegi
feladatokat, és automatikusan a célszemély megsemmisítése lenne a cél.
Ám eleddig egyik L-egység sem jelzett ilyesmit.
A HUMÁN BELÉPETT EGY ÉPÜLETBE.
Az üzenet kódolva érkezett, mint minden eddigi. A felszíni egység szinte azonnal
mozgásba lendült. Az időlegesen kisebb kapacitáson működő perifériák ismét maximális
teljesítményre kapcsoltak, és a kiborg belső, virtuális képernyőjén folyamatosan futottak
felfelé az adatfeldolgozás eredményei. Egyszerre látta a környezetet, miközben egy
másik virtuális ablakban máris megkísérelt kapcsolatot találni a kapott koordinátákon
található objektum és a térinformatikai adatbázisban talált adatok között. Újabb és újabb
képernyők robbantak bele a memóriába, hogy adatokkal árasszák el az L-700-ast. A
kiborg arra készült, hogy behatol a humán nyomában az épületbe, miközben iker-
egysége odakint marad, és amennyiben a célszemély elhagyja az objektumot, a
nyomában marad, miközben riasztja a társát.
A kiborg gyorsan haladt, gyorsabban, mint egy átlagos ember. Igaz, neki nem kellett
azzal foglalkoznia, hogy orvlövészektől vagy kérlelhetetlen pontossággal célba találó
gépektől tartson. A repülő egység szerint a célszemélyen és rajtuk kívül nem mozdult
semmi a környéken.
S ez majdnem így is volt.
De csak majdnem.
Az egyik árok árnyékos sötétjében különös alak moccant. Formára ember volt… de a
hőképe alig valamivel ütött el a környezetétől.
Talán ennek köszönhető, hogy a kiborgok nem észlelték…

William Fountes gyakorlatilag nyílegyenesen a lépcsőknek vette az irányt. Igaz, a felfelé

vezető út eléggé nyaktörőnek ígérkezett a lépcsőkön tátongó lyukaknak és az egész
szerkezet állapotának köszönhetően, azonban a férfi mégis olyan magabiztossággal
rohant fel rajtuk, mintha eszébe sem jutna, hogy egy szempillantás alatt a nyakát
szegheti. Igazából nem is figyelt túlzottan arra, hova tegye a lábát – ösztönösen
megtalálta azt a pár pontot, amely elég stabil volt ahhoz, hogy megbírja.
Nem csupán azért választotta ezt az épületet, mert a magasból könnyebben kiszúrhatja
esetleges követőjét… sokkal inkább az épület állapota miatt. Egy felnőtt férfi teljes
felszereléssel együtt sem nyom többet száz kilogrammnál, egy átlagos harctéri egység
lecsupaszítva is ennek két és félszerese alaphelyzetben. Azaz az a lépcső, ami éppen
megbírta őt, nagy valószínűséggel beszakad majd a kiborg alatt.
Apró, de hasznos trükk volt ez. Egy jól bevált módszer a gerillák néha kifogyhatatlannak
tűnő ötlettárából.
Fountes futás közben eltöprengett azon, megpróbáljon-e elhelyezni valami egyszerűbb
csapdát a feljáratnál, ám inkább lemondott róla. Idegen terepen járt, és könnyen
zsákutcába futhat. Akkor meg minek nehezítse meg esetleg éppen a saját dolgát? Nem,
csapdára semmi szükség. Ha kiborg jár a nyomában, akkor egy gránát bőven elég lesz
arra, hogy egy darabig megszabaduljon tőle. Most sokat megadott volna egy
plazmaimpulzus fegyverért, azonban mostanában nem voltak túlzottan eleresztve belőle.
A kudarcot vallott akció is éppen a készletek részleges feltöltését célozta volna meg.
Amióta ennyi kiborg nyüzsög megint Los Angelesben, ismét rendkívül szigorú
takarékossági intézkedések meghozatalára kényszerültek.
Az első emeletre felérve egy pillanatra megtorpant, és ösztönösen lekuporodott, hogy
minél kisebb célpont legyen, miközben szemügyre veszi a terepet. A tekintete jobbra-
balra cikázott, miközben elméje szinte szívta magába az információt. Amikor alig három
másodperccel később felemelkedett, már pontosan tudta, hogy mit használna
fedezéknek, s hova próbálná becsalni az üldözőjét, hogy ha másként nem, hát önmaga
feláldozásával megszabaduljon tőle.
Néhány helyen a mennyezetet szinte csak az imádság tartotta, ott egy váratlan robbanás
egész szinteket omlaszthatna le. Meglehet, ha idefenn lövöldözni kezdenek, akkor ezzel
az egész épület sorsát megpecsételik.
Idebent nem érezte magán a tekintetet.
Egyedül volt, s ez némileg megnyugtatta.
Igyekezett gyorsan számba venni a lehetőségeket. Vagy harcol, vagy megpróbál
észrevétlenül lelépni. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, ez utóbbi lehetőség adja a
kisebb esélyt a túlélésre. Talán azért, mert ha megszabadul az üldözőjétől, akkor
megnyugodhat. A Skynet soha nem lesz annyira agyafúrt, hogy két üldözőt állítson rá…
vagy ha mégis, akkor a másik már régen Mirjovot követi… Hiszen arra nem számíthattak,
hogy ketten lesznek, s ráadásul szándékosan elválnak egymástól…
Seiffer átkozottul jókor kapott észbe!
Meghúzódott egy betonfal mögött – a díszítésként rárakott, téglákból emelt álfal már egy
régebbi összecsapás eredményeként jókora helyen leomlott –, majd megpróbált olyan
nesztelenül lélegezni, amennyire csak jelenlegi, felzaklatott állapotában tudott.
Ha odakint nem süvít a szél, és nem hozza magával távoli csaták zaját, a saját
szívdobbanásán kívül aligha hallott volna bármi mást. Mégis, idefent csend volt…
viszonylagos csend. Ha bárki feljön azon a nyomorult lépcsőn, akkor hallani fogja. S ha
meghallja, akkor meg fogja ölni.
Lehunyta a szemét, hogy jobban menjen az összpontosítás, ám gyorsan ki is nyitotta.
Valaki járkált odalent.
Vagy mégsem?
A férfi teljesen elbizonytalanodott. Vajon a füle csalja meg, vagy valóban hallott az imént
valamit. Esetleg csak valamelyik málló vakolatdarab adta meg éppen most magát a
gravitációnak, hogy aláhullva porrá zúzódjon szét a kövön?
Fountes megrázta a fejét.
Akármis is van odafenn, maradjon ott. Mert ha feljön, akkor meghal.
4. Vadászok Vadásza
Los Angeles, 2027. február 13.

A ruha hideg volt, de már egészen megszokta. Volt elég ideje rá, hiszen az elmúlt másfél
évben csak akkor vette le, ha teljesen biztonságban érezte magát. Márpedig az nem
fordult elő túl gyakran. Utoljára két hónapja fürdött egy tisztának tűnő patak jeges
vizében… s az volt a legcsodálatosabb az egészben, hogy a ruha után a fürdőt nem is
érezte olyan borzasztónak. Elvégre nem is volt túl sok különbség a kettő között. Ez is
hideg, az is hideg. Pokolba ezzel a fene nagy változatossággal!
Hallotta, ahogy megkordul a gyomra, és el is húzta a száját. Ha az itteni kiborgoknak is
olyan átkozottul jó a hallásuk, akkor erre még ráfázhat. Pedig most nincs idő arra, hogy
csillapítsa az éhségét. Sőt, az igazat megvallva, nincs is nagyon mivel. Az utolsó
kétszersültet tegnapelőtt rágcsálta el, s patkányt sem látott legalább egy hete. Ha ez így
megy tovább, a végén még ráfanyalodik, hogy saját fajtája húsát egye. Nem kedvelte
túlzottan… túlságosan édeskés volt, s utána mindig napokig szomjazott. S persze ott volt
a lelkiismeret kérdése is, amit nevelőapja szíjjal és veréssel ébresztett fel benne.
A nevelőapja… A nevére sem emlékszik már. Csupán egy állomás volt az életében,
átmenet a prédából vadásszá válás között. Néha még mostanság is bevillantak elméjébe
azok a képek, amelyek a nevelőapjával való találkozást megelőzték. Tudta, hogy már
gyerekkorában is vadász volt… Igaz, akkor vadász és préda. Csupán a sors akarta úgy,
hogy az alomból – ahogy anyja nevezte a gyermekeit – éppen ő maradhasson életben.
Aztán egyszer az anyja is préda lett… Gépek kapták el… azok, akiket mindig elkerültek,
mert ostobaság volt vadászni rájuk, hiszen semmi ehetőt nem találtak soha rajtuk.
A nevelőapja… igen, a nevelőapja volt az, aki elmagyarázta neki, hogy a háború nem
ember és ember között, hanem ember és gép között folyik. Igen, ő volt az, aki
megmutatta, melyik oldalon a helye, és ahogy elméje csiszolódni kezdett, feladatot adott
neki, értelmet az életének. Ma már nehéz elhinni, hogy volt egy – nem is olyan rövid –
időszaka az életének, amikor a túlélésen, a vadászaton kívül más nem érdekelte. Igaz,
húzta el a száját, voltaképp most sem csinál mást. Vadászik, de emberek helyett
gépekre…
Most már az ő háborúja is, még ha nem is teljesen olyan, mint amilyennek a nevelőapját
megismerte. O valahogy melegebb volt. A vére is.
Már négy hónapja élt a városban. Nem tudott róla semmit, csak amit kóborlásai során
megtapasztalt. Látta az itt élőket, látta harcolni őket… de soha nem próbált meg
kapcsolatba lépni velük. A nevelőapja azt mondta, hogy jobban teszi, ha távol marad
tőlük. Félnének tőled, mondta egyszer. S az ember furcsa jószág… ha nagyon fél
valamitől, akkor elpusztítja, hogy ezzel megölje a félelmét is. Meghalsz, ha közéjük
mégy. S ő mindig megfogadta a nevelőapja tanácsait. Mert jól emlékezett a szíjra és a
verésre, ha nem engedelmeskedett.
Amikor látta, hogy a préda elindul, ő is felemelkedett, hogy nesztelen, gyors léptekkel a
nyomában maradjon. Tudta, hogy hosszabb távon, nyílt terepen nem tudná követni, de a
városnak éppen ez volt az egyik legnagyobb előnye. Nem voltak igazán távolságok, és
mindenütt ezernyi búvóhely kínálta magát. Nem mintha szüksége lenne rájuk. A préda
nem sejti, hogy követik. Vadásznak hiszi magát, pedig téved. Akkor is el fogja kapni, ha
az a másik a levegőből segíti… Előbb vagy utóbb az is közelebb jön a felszínhez, vagy
eléggé megközelíti valamelyik épületet ahhoz, hogy el lehessen kapni. S bár nem
teljesen úgy viselkednek, mint azok az egyedek, amelyeket eddig elkapott… ezek is
pusztulni fognak.
Megszorította a kopott zubbonyra erősített, mára már feketére mattult kis kitűzőt,
melyen a kanadai hegyivadászok különleges osztagának a szimbóluma volt látható, majd
kétszer a földre köpött. Ahogyan azt tette mindig, vadászat előtt. Aztán nekiiramodott.
Előregörnyedve rohant, soha nem állt meg körülnézni. Pontosan tudta, hova tart, s amíg
el nem ér oda, minden más felesleges. Tudta, hogy nincsenek más gépek a közelben,
vagy ha mégis, nagyon kicsi az esélye, hogy érzékelik. Persze a mozgást kiszúrhatják, de
elég gyors volt ahhoz, hogy ne azonosítsák humánként.
Pedig voltaképp az volt.
Humán. Még ha ez az ő szájából nagyon furcsának is hatott…
Ha egy gerilla látta volna, alighanem megkockáztat egy lövést. Ember ugyanis képtelen
ilyen sebességre, még rövid távon is. Bárki Alfa egységnek nézte volna távolról, hiszen a
külseje emberi volt…
Amikor megtorpant, alig ötven lépés választotta el attól az épülettől, ahova a kiborg
belépni készült. Ötven lépés, azaz valamivel kevesebb mint huszonöt méter. Két és fél
másodperc.
Tekintetét a sötét égboltra emelte, és megpróbálta ismét kiszúrni a másik gépet. Tudta,
nagyjából merre keresse, ám beletelt egy kis időbe, mire ráakadt. Éppen távolodóban
volt: az épület felett egy gondosan kiszámolt pályát írt le, hogy a célszemély menekülési
esélyét minimálisra csökkentse. Ez viszont kedvezett a jövevénynek. Annak, aki önmagát
Vadászok Vadászának nevezte.
Bár a repülő kiborg előtt csupán rendkívül rövid időre került takarásba az a terület, ahol
a Vadászok Vadásza tartózkodott, ez mégis éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az
észrevétlenül elérje az épületet. Az egyik üresen ásítozó ablakon vetődött be,
átbukfencezett a vállán, majd mozdulatlanná dermedt egy márványból kifaragott
pihenőasztal tövében. Bár a hely még így, lepusztult állapotában is lenyűgözőnek
bizonyult, egyetlen felesleges pillantást sem pazarolt rá. Tudta, hogy a préda már itt van
bent valahol, és innentől minden lépését meg kell fontolnia. Mert bár ő ölni érkezett, a
préda tiszteletreméltó… s ami még fontosabb: egy kicsit ismeretlen. Márpedig az
ismeretlentől jobb tartani addig, amíg ki nem ismered.
Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy megnézi vadászat közben a prédáját
– s ekképp tanulmányozza –, ám a gondolatra akaratlanul is összerándult; nevelőapja
egy életre a fejébe véste, kinek az oldalán áll. Egy értelmetlen halál – bármily nemes célt
is szolgáljon – elfogadhatatlan számára.
Nesztelenül négykézlábra ereszkedett, és kilesett az asztal mögül. Bár nem hallotta
azokat a jellegzetes zajokat, mely olyannyira jellemezte prédáját, nem zárhatta ki annak
az eshetőségét, hogy mégis a közelben van. Ez a példány más volt, mint az eddigiek: mi
a garancia arra, hogy épp olyan zajos, mint azok.
A kiborg azonban nem volt sehol.
A Vadászok Vadásza felállt, és megkerülve az asztalt a falhoz sietett, hogy a hátát védje.
Ott lekuporodott, s szinte guggolva araszolt végig mellette, miközben a kezében egy
lefűrészelt csövű vadászpuskát szorongatott. Tapasztalatból tudta, hogy ez az egyik
legjobb fegyver a kiborgokkal szemben: igaz, nem normál esetben nem végez velük
azonnal, ám ő nem hagyományos lőszert használt, hanem higannyal preparáltat. Apró
trükk volt, de ahhoz tökéletesen megfelelt, hogy kifektessen egy kiborgot. Főleg, ha a
második lövést harmincöt centiméterről kapja a mellkasába. Még a titánium sem elég
kemény, hogy a preparált golyókat megállítsa, s utána az érzékeny processzorból egy fél
marék gyantán kívül nem marad semmi.
A kiborg egy csendes sarokban állt. Mozdulatlan volt, s csupán azért nem vette észre
előbb, mert a szeme nem szokott hozzá eléggé a sötétséghez. Nem volt biztos benne,
hogy vajon a gép felfedezte-e, s ha igen, akkor fordít valamennyi időt az azonosítására,
ezért inkább villámgyorsan lebukott, és visszahátrált a fal mögé, hogy aztán egy
hatalmas vetődéssel ismét visszatérjen a márványasztal mögé. Az asztal masszív
alkotmány volt, akár folyamatos plazmát is képes feltartani két-három másodpercig.
Ennyi idő pedig több mint elegendő.
A kiborg reflexszerűen kiküldött egy azonosításra felszólító jelsorozatot, amikor
megpillantotta a humánt, akit minden hasonlósága ellenére mégsem lehetett
egyértelműen a humán gyűjtőkategóriába sorolni. Válasz ugyan nem érkezett, azonban a
FELTÉTELEZETT HUMÁN rendkívül gyorsan mozgott. Olyan sebességgel, mely a letárolt
paraméterlista szerint nem jellemző a humánokra. Inkább egy kiborgra. A gép
megismételte az azonosítást, ám a FELTÉTELEZETT HUMÁN visszavonult. Az L-700A-as
megkísérelt kapcsolatba lépni a repülő egységével, hogy információt kérjen az épületbe
az elmúlt hatvan másodperc során belépett személyekről, ám az adás eléggé darabos
volt, a falak komolyan árnyékolták az adatforgalmat. Eközben az ostyaáramkörös
processzor máris alternatívákat állított fel:

HUMÁN 8%
ISMERETLEN FAJ 15%
MEGSEMMISÍTENI 30%
ÚJ INFORMÁCIÓT KÉRNI 70%
ISMERETLEN TÍPUSÚ KIBORG 37%
ISM#+"%=$ $ '">###
ADATÁTVITELI HIBA!!!

Az utolsó üzenet kétszer is felvillant a belső képernyőn, miközben a rendszer nekilátott,

hogy a kapott töredékinformációkból megkíséreljen egységes egészet alkotni. Közben
egy másik processz folytatta az elemzést, miközben a fegyverrendszerek 35 százalékos
készültségbe kapcsoltak. A kiborg felkészült az ismeretlen humán megsemmisítésére, ám
adatok híján képtelen volt meghozni a megfelelő döntést.
A beszkennelt és eltárolt információkat kódolt adatcsomag formájában a haladéktalanul
továbbítandók postafiókba tette, hogy amint helyreáll az adatkapcsolat, elküldhesse
további adatfeldolgozásra a Központba, és utasítást kérjen ezzel kapcsolatban.
A szkennerek folyamatosan pásztázták a környezetet. A felbukkanó, majd feltűnő
halvány hőforrás ugyan felkeltette a kiborg figyelmét, azonban a paraméterlistával való
villámgyors összehasonlítás patkányra következtetett. Ennek ellentmondani látszott a
hőforrás mérete, és ez a logikai ellentmondás – humán méretű patkány – komolyan
megterhelte az L-700A-as processzorát.
A lövés nyolc lépésről érte. A golyókat eredetileg arra tervezték, hogy nagy testű
vadállatokat terítsenek le, ám a preparálásnak köszönhetően rombolóerejük
megháromszorozódott. A titániumból készült mellkasról ugyan néhány sörét egyszerűen
lepattant, ám épp elég jutott át rajta, hogy lyukacsos sajthoz tegyék hasonlatossá. A
kiborg a másodperc törtrésze alatt megszűnt létezni; csúcstechnológiából roncstelepre
való ócskavas lett.
Vadászok Vadásza nem pazarolt el még egy golyót: felesleges lett volna.
Most már csak azt a repülő masinát kell elkapni.
Egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, majd felrohant a lépcsőn. Azonnal kiszúrta a
férfit, amint lövésre készen térdepel az egyik fal mellett, ám még mielőtt az meghúzhatta
volna a ravaszt, Vadászok Vadásza keményen megragadta a lépcső végén a korlátot,
majd egy jókora lendülettel átugrotta a második szintre vezető lépcsősor közepén
tátongó lyukat, és folytatta útját felfelé… Amíg a repülő egység hasztalan próbál
kapcsolatot keresni a másik kiborggal, addig megtalálja és leszedi.

Fountes ujja ráfeszült a ravaszra, de mielőtt még meghúzhatta volna, célpontja irányt
változtatott. Igazság szerint a férfi valószínűleg bevégzi, ha egy Alfa jön fel a lépcsőn,
ugyanis ő egy harctéri egységre számított, nem egy másik emberre. Az a
tizedmásodpercnyi habozás egy kiborgnak több mint elegendő lett volna. Mielőtt Fountes
egyáltalán reagálhatott volna, célpontja már nem volt sehol. S az volt a legszörnyűbb az
egészben, hogy a férfi meg mert volna rá esküdni, hogy a semmiből felbukkanó idegen
barátságosan odaintett neki, mielőtt továbbrohant volna felfelé.
Teljesen összezavarodott.
Az imént hallott lövések arra engedtek következtetni, hogy odalenn valaki elkapott egy
kiborgot. Puskalövés volt, nem lézer vagy plazma… jó öreg, lefűrészelt csövű elefántölő.
S mit ad az ég, alig egy fél perccel később egy idegen fickó rohan, fel a lépcsőn, kezében
egy elefántölővel… Mintha állatira fontos dolga lenne, amiről nem késhet el.
S a külseje… az volt a legszörnyűbb, de erre Fountes már csak akkor döbbent rá, amikor
nem volt lehetősége megbizonyosodni arról, vajon nem a képzelete űzött vele furcsa
tréfát…
Kétségkívül ember volt… ám a bőre iszapszürke – talán csak be volt kenve valamivel –, a
szemei egészen oldalt ültek, mintha nem is előre, hanem inkább oldalra nézne. S a feje…
hosszúkás volt, vagy inkább csúcsos?! Mintha valami iszonyatos erő összenyomta volna
kiskorában, szándékosan torzítva el. És túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy ember legyen.
Ha William Fountes valaha is hallott volna az UFO-król, alighanem annak nézte volna az
idegent. Egynek a világűrből érkezett teremtmények közül. Így azonban csak teljesen
összezavarodott, és a dolgot tovább bonyolította a hamarosan ismét felhangzó lövés,
melyet csörömpölés hangja követett. Mintha odakint lezuhant volna valami…
Talán ez volt az, ami felrázta egy kicsit a férfit. Felemelkedett a fedezék mögül, és
miután egy gyors pillantással meggyőződött arról, hogy az alsóbb szintről nem kell
egyelőre veszélytől tartania, sietős léptekkel az idegen nyomába eredt.
Fogalma sem volt arról, vajon hogyan kezelje a fickót, ha megint szembetalálja magát
vele. Ellenség vagy barát? Ebben a világban csak ez a két fogalom létezett, a
semlegesség egyszerűen elfogadhatatlannak tűnt. Miközben felfelé araszolt a lépcsőn,
Fountes tudta, az előtt kell meghoznia a döntését, hogy megpillantja. A fickó legalább
háromszor gyorsabb nála, ami azt jelenti, hogy szemtől szembe semmi esélye.
A lélegzete nehézkessé vált, az adrenalin-szint emelkedésével legszívesebben nagy
kortyokban nyelte volna a levegőt, ám azzal idő előtt elárulta volna magát. Megpróbált
nyugalmat erőltetni magára, ám egyszerűen nem ment. A keze remegett, ezt leginkább a
géppuskája csövén lehetett látni; ekkora kilengéssel tizenöt lépésről még egy házat sem
találna el. Megállni nem volt mersze: a lépcső közepén hiába is keresne magának
fedezéket, itt volt a legkiszolgáltatottabb helyzetben, akár alulról, akár felülről érkezik a
támadás.
Minden lépését dobbanásnak hallotta, nesztelen légzését kétségbeesett zihálásnak.
Valami furcsa paranoia miatt egyszerre próbált meg felfelé és lefelé is figyelni, s így
elkerülni, hogy bárki meglephesse. Ez nem csupán a tempóját lassította le, de kis híján
bokáját is törte, amikor az egyik lépcsőfok széléből egy arasznyi darab egyszerűen letört.
Ha nem simul a falhoz, alighanem komoly gondjai lettek volna, így csupán a kézfejét
horzsolta fel egy kicsit, amikor reflexszerűen megpróbált megtámaszkodni.
Tudta, hogy ezzel elárulta magát, s egy pillanatra az is megfordult a fejében, vajon nem
lenne-e jobb, ha megpróbálna visszahátrálni. Mégis, valami megmagyarázhatatlan belső
késztetés vitte előre. Bizonyságot akart, vajon valóban egy szörnyszülöttet látott, vagy
csak a képzelete csalta meg… Hajlott az utóbbira, mert egyszerűen agya képtelen volt
elfogadni, hogy ilyen torz teremtmény létezhet.
Amikor felért a második szintre, már sejtette, hogy a kérdések válasz nélkül maradnak.
Akármit is látott, nem lesz lehetősége arra, hogy bizonyságot szerezzen. Az idegen, épp
olyan titokzatos módon, ahogyan érkezett, el is tűnt.
A szint üres volt. Csupán egy üres töltényhüvely hevert az egyik ablak tövében. Fountes
tétován felemelte, s az apró fémdarab szinte még égette ujjait. Egy biztos: nem
képzelődött, amikor feljönni látott ide valakit. A kérdés csupán az, hogy kicsodát?
Megdörzsölte a szemét. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és
csalódottnak. Az ablak jobb oldalán nekisimult a falnak, és óvatosan lenézett az utcára.
Nem látott semmit odalent, ami persze nem jelentette egyben azt is, hogy nincs ott
semmi. Egy kicsit összekapja magát, lemegy, és tüzetesen megvizsgálja a környéket.
Mielőtt azonban lemegy, körbejárja a szintet. Innen nem lehet észrevétlenül eltűnni,
márpedig a legközelebbi szomszédos épület több mint tíz méternyire van innen, közöttük
törmelékdombok. Tehát a fickónak vagy szárnya van, vagy pedig egyszerűen meg sem
kottyan neki egy nyolc-kilenc méteres zuhanás.
Vagy csak egyszerűen köddé vált?
Fountes felsóhajtott, majd megborzongott.
Akármi is volt, már nincs, mondta magának, és elindult, hogy megnézze, lesnek-e még
rá odalent kiborgok. S ha nem, akkor hova lettek?
5. Nagy rohanás
Los Angeles, 2027. február 13.

Seiffer teste már tele volt kisebb-nagyobb zúzódásokkal, melyeket az elmúlt tizenöt
percben szerzett. Nagyjából sikerült tartania az irányt, amit meghatározott magának, de
igazság szerint az se zavarta volna, ha eltér attól. Már tudta, hogy igaza volt, megérzése
nem csalta meg. Helyesen döntött, és ez akkor is sokat jelentett a számára, ha az út
végén halál vár rá. Amikor adásra kapcsolta a rádióját, mintha egy jókora reflektort
kapcsolt volna be, amely egyértelműen megmutatta, hol lapul. Azoknak az átkozott
gépeknek igazán nem jelentett gondot bemérni az adás helyét.
Igaz, az első menetet Seiffer nyerte, mert nem várta meg, amíg érte mennek. Nem volt
könnyű átjutni a szomszédos épület tetejére, lévén, az egy kicsit magasabban volt,
ahonnan elrugaszkodott, de valahogy sikerült elkapnia a peremet, és felhúzódzkodni
rajta. Még alig ért le az épület földszintjére, amikor meghallotta a robbanást. Átkozottul
közel volt, s vissza sem kellett néznie, hogy tudja, az a hely, ahonnan alig egy perce
kapcsolatba lépett a többiekkel, nincs többé. Egy Hunter-Killer érkezett, és anélkül, hogy
komolyabb vizsgálatnak vetette volna alá a helyet, odavágott valamit, ami átkozottul
nagyot robban. Seiffert nem érdekelte, mi volt az. Végül is, nem számít. Már nem.
Szinte másodpercre pontosan két percig hitte ezután biztonságban magát. Aztán
megpillantotta az első T-700-ast, s akkor már sejtette, hogy soha nem térhet haza a
bázisra. Profizmus ide vagy oda, négy kiborggal szemben az ember nem sokat tehet.
Persze azért nem fogja szétlőni a saját fejét, de ha lehetősége nyílik fogadásra, nos,
minden pénzét a gépekre tette volna fel.
Sikerült időlegesen elrejtőznie, de tudta, amint felbukkan a Halálosztók célkeresőjében,
onnantól kezdve csak másodpercekben mérheti az életét. A gépek szerencsére nem
tudták pontosan, merre van, így kénytelenek voltak átfésülni a környéket. Ez lehetővé
tette a férfi számára, hogy megpróbálkozzon a lehetetlennel: kereket oldani négy kiborg
elől.
Nagy rohanásra számított, de az eleje inkább mocskos féregjáratokon való mászással
kezdődött. Néha olyan helyen is átpréselte magát, ahol más esetben nem is próbálkozott
volna. Most azonban nem volt idő mérlegelni: ha rossz útvonalat választ, menthetetlenül
beérik a gépek, s akkor nincs tovább. A horzsolásokat, a zúzódásokat és a
véraláfutásokat meg sem érezte, bár tudat alatt sejtette, hogy ha életben maradna
valami csoda folytán, akkor még jó darabig sziszegni fog miattuk.
Egyetlen lövést sem adtak le eddig rá, s ez máris jókora eredménynek számított. Túlélési
esélyei komoly százalékpontokkal emelkedtek. Persze csak időlegesen. Ám ez is több
mint a semmi.
A kiborgok valamilyen szisztéma szerint fésülték át azt a területet, ahol Seiffert sejtették.
A férfi bízott benne, hogy nem tartják annyira fontosnak, hogy további gépeket vonjanak
be a keresésbe. Mert ha igen…
Egy pillanatra elvigyorodott.
Az igazat megvallva sokkal nagyobb szarban akkor sem lesz.
Sikerült egy éles fordulattal átpréselnie magát azon a lyukon, mely az előtte lévő
betonfalon tátongott. Egykor régen talán valami robbanás cakkozhatta ilyen élesre –
érezte, hogy eddigi sebei mellé újabbakat szerzett. Ám ismét egy komoly akadályt
sikerült önmaga és üldözői közé varázsolni. A kiborgoknak remélhetőleg beletelik egypár
másodpercbe, mire találnak egy alternatív útvonalat, s ha igazán szerencséje lesz, akkor
teljesen elveszítik a nyomát. Persze ez még nem jelentene semmit… lehet, hogy
szándékosan hagyják, hogy előnyre tegyen szert, miközben végig ott lesznek a
nyomában.
Seiffer felszisszent.
– A pokolba is, kezdek teljesen paranoiássá válni! A végén még teljesen bedilizek! –
Tudta, ha ilyen ostobaságra pazarolja az idejét, akkor arra ráfázhat. Most csak azzal kell
foglalkoznia, mi legyen a következő lépés, merre folytassa útját. Ez idáig teljesen
kaotikusan, terv nélkül menekült, csupán az számított, hogy minél távolabb kerüljön a
gépektől. Most legalább három-négyszáz méternyire becsülte az előnyét, amit persze a
gépek simán behoznának, ha tudnák, hol van. A hőnyomok voltak az egyedüliek, amik
elárulhatták, s bár az idő neki kedvezett, a gépek elég közel voltak hozzá, hogy
kikövetkeztessék, merre jár.
Jó lett volna egy kisebb vízfolyás, amibe belegázolhat, mert bár az idő folyamatosan
esőre állt, s néha egy-két csepp is lehullott, most valahogy száraz volt az aszfalt. Seiffer
nem kedvelte túlzottan az esőt, mert szerinte a gépeknek több előnye származott az
átláthatatlan vízfátyolból, azonban most szívesen elviselt volna egy kis égi áldást.
Amennyire meg tudta állapítani, nagyjából déldélkeleti irányban volt a Tornádó Bázistól.
Emlékei szerint ebben az irányban is akadt gerillabázis, igaz, csak egy kisebb, azonban
nem örült volna neki, ha menekülés közben arra a környékre visz néhány kiborgot.
Esetleg látnának valamit, ami felkelti a gyanakvásukat, s talán még róla is hajlandóak
lennének lemondani a nagyobb zsákmány reményében. S ha egy helyett száznak kell
halnia, az igazán rossz csere.
Nagyon rövid gondolkozás után nyugatnak indult, bízva benne, hogy ha elég nagy kört ír
le, akkor meg tudja kerülni üldözőit, és szerencsés esetben akár egy aláaknázott
alagúton is áthaladhat, hogy ott végleg lerázhassa az üldözőit. A Tornádó környékén
legalább fél tucat ilyen hely akadt, Seiffer legalábbis ennyit ismert közülük, melyeket
hasonló célokra találtak ki valamikor régen.
Akkor még attól tartottak, hogy a kiborgok a harcosokat követve ráakadnak a titkos
bázisokra. Nos, utóbb kiderült, teljesen felesleges volt az elővigyázatosság; a Skynet
teremtményei soha nem folyamodtak ilyen kifinomult technikához. Inkább megpróbálták
a saját technológiai fölényüket kihasználva megszerezni a bázisok koordinátáit, vagy Alfa
egységek adták ki magukat nincstelen, társukat vesztett gerilláknak, s így kíséreltek meg
bejutni a bázisokra. Volt közöttük sok – főleg a háború első évtizedében –, amelyik
sikerrel járt, ám mára már nagyon sokat kellett tudnia annak az Alfának, amelyik túl
akart járni a gerillák eszén. Hiszen minden bázis bejáratánál akadt néhány kutya, melyek
csalhatatlan magabiztossággal választották ki az élőszövet alatt megbúvó gépeket. Soha
nem hibáztak, s ezzel nem egyszerűen megszolgálták a szállást és az ételt, hanem az
emberek harcostársaivá váltak.
Seiffer sokat megadott volna azért, ha most kutyák veszik körül. Mert az azt jelentené,
hazaért. Persze lelke mélyén nem adta fel – soha nem is fogja –, de mégis, ha a realitást
nézte, akkor nem sok esélyt adott magának. Pedig, úgy tűnt, a szerencse az ő oldalára
állt. A kérdés csupán az, vajon csupán ez a négy kiborg jár a nyomában, vagy egy olyan
is, amelyik miatt a gyanú megfogalmazódott benne.
Megborzongott, amikor arra a különös kiborgra gondolt. A viselkedése nagyon is emberi
volt. Nem úgy, mint egy Alfának, hiszen azok is emberinek tűntek, jóllehet, csupán előre
beprogramozott érzelem- és viselkedésmintákat alkalmaztak rendkívül jó hatásfokkal.
Nem. Ez a gép tényleg emberinek tűnt. Talán éppen azért, mert nem harcolt. Csak ott
volt, és figyelte a küzdelmet, és Seiffer biztos volt abban, hogy komoly
következtetéseket vont le a látottakból. Olyan információkat, melyeket később sikerrel
vethet be a többi gerillával szemben.
Eddig a gépek többsége jól kiismerhetőnek bizonyult. Igaz, voltak közöttük olyanok,
melyek az átlagosnál jobban variáltak a lehetőségeikkel, ám a többségnél nagyjából ki
lehetett előre kalkulálni a várható reakciókat. Gépek voltak, beprogramozott mintákat
követtek. Ezt a kiborgot azonban nem lehetett besorolni a többi közé. S bár Seiffer
képtelen lett volna szavakba önteni megérzéseit, bízott benne, lesz még lehetősége
továbbadni ezt a rendkívül fontos információt olyasvalakinek, aki tudja is, mihez kezdjen
vele.
Most azonban nem árt, ha továbbindul.
Ez a néhány másodperces pihenés jót tett neki, igaz, az izmai egy kicsit görcsölni
kezdtek, s a fájdalom is kezdett szétáradni a testében. De hát mi a fájdalom a halálhoz
képest?!
Tekintete körbejárt, lejáratot keresett a város alatt futó csatornarendszerbe, melyet a
gerillák nagy előszeretettel használtak menekülési útvonalként, tudván, oda legfeljebb az
Ezüsthernyóként emlegetett kiborgok követhetik őket. És Seiffer üldözői között nem
látott ilyen típust. Remélhetőleg nem is fog.
A szerencse azonban most elkerülte. Igaz, látott egy aknafedelet, de meg sem
próbálkozott a felemelésével. Talán még egy kiborg is kevés lett volna, hogy a rádőlt
törmelékkel együtt felemelje. Ha valami nagyobb tárgy lett volna a fedélen, a férfi talán
szán rá pár másodpercet, és megpróbálja arrébb taszítani, így azonban nem sok értelme
volt. Nem volt megfelelő eszköze az ásásra, mi több, ideje sem.
Egy röpke sóhajjal lemondott az aláereszkedésről, és sietős léptekkel nekikezdett
megkerülni a törmelékhalmot, bízva abban, hogy a túloldalon talán talál valamit, ami
vagy ötletet ad, vagy pedig akár ki is húzza a pácból.
A törmelék halom meglepően nagy volt, a teteje legalább ötven méter magasba
emelkedett; Seiffer úgy becsülte, egykoron felhőkarcoló állhatott ezen a helyen, melyet
egyszerűen elsöpört a háború. Számos ilyen volt a városban, Los Angeles egykori
nyüzsgő világa mára teljesen kihalt.
Mindenhol az enyészet uralkodott.
Seiffer egyszer komolyan eltöprengett azon, hogy ha győznének, és a Skynet eltűnne
erről a világról a kiborgjaival, akkor vajon hány nemzedékre lenne szükség, mire ismét
belakhatnák a felszínt, eltakarítanák a romokat, és az élet visszatérne a rendes
kerékvágásba. Bár, gondolta keserűen, olyan soha nem lesz, mint amilyennek az öregek
elmesélték. Patkányok és kutyák. A többi állatfaj szinte bizonyosra vehető, hogy
kipusztult, bár délen állítólag élnek sertések, tyúkok és más háziállatok. Talán újra lehet
majd kezdeni…
Még két lépés volt hátra, hogy elérje a törmelék halom tetejét, amikor Seiffer
mozdulatlanná dermedt. Hallott valamit, s ez a hang cseppet sem volt ínyére. A nyikorgó
lánctalpak valami rosszat, valami átkozottul baljóslatút jeleztek a túloldalon. Valamit,
amit jobb minél messzebbre elkerülni.
Egy Vadász-Gyilkost.
Egy pillanatra felötlött benne, hogy visszafordul, de tisztában volt azzal, mennyi időt
veszíthetne ezzel. Inkább oldalazni kezdett, ami azért sem volt könnyű, mert a törmelék
eléggé darabosnak bizonyult, és ha nem elég stabil darabra lépett, az menten kifordult a
helyéről. Néha Seiffer úgy érezte, egy pillanat, és nyakaszegetten találja magát valahol
odalent. Mégis, összeszorította a fogát, és egészen előgörnyedve, egyik kezét
támaszkodónak használva haladt a kiszemelt irányba.
Nedvesség érintette az arcát. Először csak egykét csepp, aztán egyre több. S bár a
mászást cseppet sem tette könnyebbé, sőt, még inkább megnehezítette, a férfi hálás volt
az esőért. A kiborgok talán elvesztik a hőnyomokat – az eső erre volt a legjobb –, s ha
oltári mázlija van, akkor nem pazarolnak a felkutatására gépidőt.
Persze ezt akkor sem tennék, ha halottnak hinnék, villant át az elméjén, s egy
kétségbeesett gondolat kezdett megfogalmazódni az agyában. Elvégre adva van egy
Vadász-Gyilkos, melyről köztudomású, hogy ha valahova odapörköl istenigazából, ott
legfeljebb véres ruhacafatok maradnak, nem több. Meg aztán a kiborgok soha nem
ellenőrizték, hogy áldozatuk valóban meghalt-e. Igaz, nem is nagyon volt rá szükség: túl
kicsi volt a célzási hibaszázalékuk ahhoz, hogy szükség legyen rá. Akit lelőttek, az
számukra halottnak számított.
– A kiborgok egymás között kommunikálnak – morfondírozott mászás közben a férfi,
miközben tekintete jobbra-balra cikázott, bízva benne, hogy talál valamilyen eszközt,
mely segítségére lehet célja megvalósításában.
Tudta, mindent egy lapra kell feltennie, s ha elszámítja magát, már nem lesz lehetősége
a korrigálásra. Igaz, arra ebben az évezredben senkinek nincs. Ha tévedtél, halott vagy.
Bár, ahogy a Főparancsnok szokta mondani:
Nincs végzet, csak ha bevégzed…
Következésképpen kockáztatni fog.
Nem tehet másként.
6. Válaszút
Los Angeles, 2027. február 13.

William Fountes enyhén zavarodottan nézett körbe. Iszonyú fáradtnak érezte magát, s
eljutott addig a pontig, hogy semmit nem értett. Seiffer figyelmeztetésétől számítva alig
egy óra telt el, s ez a hatvan perc máris elegendő volt hozzá, hogy teljesen összezavarja.
Előbb a kiborgok csalták őket csapdába, hogy a menekülőket üldözve megpróbáljanak
rábukkanni valamelyik humán bázisra. Azután az egyik nyomába szegődött kiborgot egy
rejtélyes szörnypofa mészárolja le, méghozzá olyan precizitással és magabiztossággal,
hogy azt egy T-800-as Alfa is megirigyelhetné. Aztán a fickó épp olyan váratlanul eltűnik,
ahogyan érkezett. Köddé válik egy épület második szintjén, ahonnan a leugrás nagy
valószínűséggel bokatöréssel, de legalábbis ficammal jár. S persze előtte még leszed a
levegőből egy apró, szemmel alig észrevehető kiborgot, aminek a feladatát talán csak a
Skynet tudná megmondani.
Mi van, az egész világ a feje tetejére állt?
Fountes-nek nem kevés idejébe került megtalálni a lelőtt repülő egység darabjait, mivel
fogalma sem volt, mit is kell keresnie. Csupán az segített, hogy betájolta magát, s így
már némileg könnyebben ment a keresés. Igaz, a szétnyílt páncélzatú egység mellett
kétszer is elment annak matt burkolata miatt, melynek segítségével tökéletesen
beleolvadt a talajba. Ha harmadjára nem más irányból közelíti meg, alighanem soha nem
találja meg. De így legalább ráakadt.
Összeszedett mindent, amit talált. Minden apró kis darabot. A menekülés most valahogy
másodlagossá vált a számára, arról nem is beszélve, hogy üldözők híján egyelőre nem
volt mitől tartania.
– Mondhatott volna valamit erről az izéről – mormogta a férfi az orra elé, miközben az
összegyűjtött roncsokat becipelte a másik szétlőtt kiborg mellé. Biztos volt benne, hogy
az a különös fickó, aki az imént kicsinált két kiborgot is, vagy sokat próbált veterán, vagy
pedig a Skynet az évszázad átverését készíti elő az emberek számára. Utóbbiban nem
volt sok ráció, tekintettel arra, hogy a Gépisten híján volt minden emberi érzésnek,
beleértve a humort is.
Miután végzett a gyűjtögetéssel, Fountes behúzódott a lépcső alá, ahol egy kisebb terület
viszonylag világosabb volt a többitől, s így lámpa használata nélkül is nekiláthatott
alaposan szemügyre venni a darabokat. Sokáig tartott, mire nagyjából összeillesztette a
nagyobbakat, mert elég sok darabbal kellett dolgoznia, és fogalma sem volt, milyen lesz
a végső alak. Egyszer újrakezdte, mert menet közben egészen biztossá vált, hogy
valahol hibázott, mert két nagyobb darab sem illeszkedett az egységbe. Mégis, volt
türelme hozzá, mert tudta, hogy nagyon fontos információkat szerezhet általa. Talán
választ kaphat arra a kérdésre, miért és hogyan követik a menekülőket a gépek.
A szerkezet nem volt különösebben nehéz. Bár alighanem hiányzott néhány kisebb darab
belőle – a robbanás során túl messzire repültek, vagy csak felaprózódtak Fountes úgy
becsülte, hogy aligha lehet több két-három kilogrammnál. Ez viszont egyértelművé tette,
hogy legfeljebb egy felderítő egységről lehet szó, bár a hajtóműve elég kicsinek tűnt
ahhoz, hogy komolyabb magasságokba emelkedjen. Fountes sokáig gondolkozott a
kiborg működési elvén, talán egy órát is, mire sikerült összehoznia valamit, ami nem
borult azonnal, ha megpróbálta működés közben elképzelni a szerkezetet.
Ösztönösen sejtette, hogy a két szétlőtt kiborg között fontosabb kapcsolat állhatott fent,
mint az logikus lenne – valószínűleg a felderítőegység jár észrevétlenül a menekülők
nyomán, a harctéri egység pedig fedezi, ha úgy hozza a szükség.
Fountes biztos volt benne, hogy elmélete és a valóság között kisebb vagy akár nagyobb
eltérések is lehetnek, de igazán nem érdekelte. Tudta, a legjobb megoldást az jelentené,
ha sikerülne az összegyűjtött maradványokat eljuttatni egy fegyvermesterhez, aki
néhány mérnök segítségével megállapíthatná a gépezet működési elvét.
Bár két-három kilogramm nem túl jelentős súly, de ha valakinek az élete múlik rajta,
nem szívesen cipel ilyesmit. Különösen akkor nem, ha az információ fontosabb lehet,
mint a bizonyíték. Mindenesetre a roncsokat igyekezett néhány kartonlappal letakarni,
amikre port és törmeléket szórt. Ha életben marad, akkor később megtalálhatják a
módját, hogy eljöjjenek a roncsokért. A Főparancsnokságnak van is erre egy különleges
egysége.
Miután mindent elrendezett, Fountes felegyenesedett, és gondosan megtörölgette izzadó
homlokát. Nem foglalkozott vele, hogy poros kezével maszatos csíkokat mázol magára,
hiszen ez is csak megkönnyíti az elrejtőzését odakint.
Egy pillanatra eltöprengett azon, vajh' mekkora esélye lenne megtalálni titokzatos
segítőjét, ám nem kellett kiborgnak lennie ahhoz, hogy tisztában legyen egy ilyen
kutatás reális esélyeivel. Ráadásul két olyan információ is a birtokában volt, melyek
kétségkívül fontosak az ellenállás számára. Innentől kezdve minden lépését kétszer is
meg kell fontolnia, mert nem csak az élete a tét, hanem valószínűleg sok más gerilláé is.
Őszintén bízott benne, hogy menekülő társai nem vezetik el a kiborgokat a Tornádó
Bázisra. Mert akkor komoly gondjai lesznek az információ átadásával. Persze kereshet
egy másik bázist, ám az azt jelentené, hogy késlekedik az információ átadásával, arról
nem is beszélve, hogy vannak, akik eleve kétkedve fogadják a számukra idegen arcokat,
még akkor is, ha az adatai minden próbát kiállnak, s a kutyák sem reagálnak rájuk. A
bizalom ebben a megváltozott világban nem igazán erőssége az emberi fajnak. S ebben
az Alfák felbukkanása óta nincs semmi kivetnivaló.
Bár talán ő volt az egyetlen a Kevin Kettes Osztagból, aki pillanatnyilag csaknem biztos
lehetett benne, hogy nem követik kiborgok, mégsem mert egyenesen a Tornádó Bázisra
indulni. Seiffernek igaza volt, be kell tartaniuk a Hármast. Talán csak a Skynet egy újabb
húzásáról van szó, és ez a különös idegen is egy a kiborgok közül. Bár ennek
ellentmondani látszik, hogy meg sem próbált a bizalmába férkőzni. Egyszerűen úgy
viselkedett vele szemben, mintha itt sem lenne.
Fountes idegesen megropogtatta az ujjait. Fogalma sem volt arról, mi lenne a legjobb
döntés jelen helyzetében. Végül arra a megállapításra jutott, hogy betartja a Hármast, de
közben megkísérli valamelyik kitelepített adóállomást felhasználva leadni az értékes
információt. Igaz, ez az állomás megsemmisítését is jelenti egyben – a gépek
előszeretettel vadászták ezeket a kihelyezett kommunikációs központokat –, hiszen
meglehetősen kicsi az esélye, hogy nem lesz a közelben egy kiborg járőr.

Vadászok Vadásza egy betonoszlop szakította mélyedésből nézte az épületből távozó

férfit. Gondolatai meglehetősen vegyesek voltak irányában: bár szinte valamennyi az
éhség és annak csillapítása körül forgott. Nevelőapja azonban világosan megtiltotta
számára, hogy saját fajtájából valónak a húsát egye. Igaz, az elmúlt esztendő során
kétszer is megszegte ezt a törvényt, azonban az életben maradása múlott rajta, így nem
érzett különösebb lelkiismeret-furdalást. Mégis, hacsak nem volt nagyon rászorulva,
akkor lemondott a húsról. Tudta, hogy a városban elég sok patkány él, az csak az ő
személyes balszerencséje, hogy már lassan négy napja eggyel sem hozta össze a sors.
Persze, ami késik, nem múlik. Egy darabig még bírja valahogy, bár addig igazán nem
szeretett volna eljutni, amíg az éhségtől lelassul, mert ha ez bekövetkezik, akkor a
túlélési esélyei rohamos sebességgel fognak csökkenni. Ha lelassul, akkor nem tud
vadászni, s tovább éhezik, ez pedig egyre lassúbbá teszi… Ördögi kör.
Talán mégis kapcsolatba léphetett volna azzal a férfival. Tőle biztosan kapott volna a
kiborgok megöléséért élelmet. Persze csak akkor, ha első rémületében nem próbálja
agyonlőni.
Igazából ez volt az egyik legfőbb ok, amiért kerülte az embereket. A nevelőapja nem
véletlenül véste az eszébe, hogy más, mint a többiek. Bár ő is ember volt, legalábbis
magát közéjük számította, a külseje bárkit elrémisztett volna. Lám, a szétlőtt kiborg is
értékes másodperceket vesztegetett azzal, hogy megpróbálja besorolni. Ami egyik
oldalon hátrány, az akár még előnnyé is változhat megfelelő körülmények között.
Más vagy, mint a többi ember, mondogatta a nevelőapja. Gyorsabb, erősebb és
ügyesebb. És hidegebb! De az igazsághoz hozzátartozik, hogy külsőd miatt tartani fognak
tőled. Más vagy, mint az átlag, s az emberek még egy kiborgot is könnyebben
megszeretnének, mint téged…
Érdekes. Azon soha nem gondolkozott, a nevelőapja szerette-e valaha. Mindig rendes
volt vele, tőle kapott ételt és szállást egészen addig, amíg önállóan nem tudta ellátni
magát. Amit erről a világról és a Csapás előtti időszakról tudott, az is mind nevelőapjától
származott.
Dühösen összeszorította a száját.
A kiborgokat is vele ismerte meg, s a gépek voltak, akik megszakították azt az ismerős,
ám megelégedést nyújtó időszakot, amit együtt töltöttek. Aztán jött az a különös, ember
formájú gép, amely szétlőtte a nevelőapját, pedig az szállást és ételt kínált neki. Igazság
szerint, ha a közösen épített csapda nem működik, akkor soha nem tudta volna meg,
hogy nem egy másik ember végzett a nevelőapjával. Amikor megvizsgálta a
maradványokat, csak akkor döbbent rá, hogy a hús alatt fémbordák és fémcsontok
rejtőzködnek. Napokig tanulmányozta a felrobbant kiborgot, mert minél többet meg
akart tanulni vele kapcsolatban, hogy ő ne eshessen áldozatául ennek a típusnak.
Azóta másfél év telt el. Tizennyolc átkozott hónap, melynek során nem csupán az
otthonát kellett elhagynia – az emberbőrbe bújt gép csupán felderítő volt, mert nem
sokkal később megérkezett a többi kiborg is –, de sokat is tanult az ellenségről. Mindig
egyedül harcolt, csak rajta múlott, életben marad, vagy elbukik.
Mára egészen megszokta az egyedüllétet.
A másfél év során csak négyszer találkozott emberekkel, a mai volt az ötödik. Soha nem
fedte fel magát, csupán tette a dolgát, amire halott nevelőapja sírjánál esküdött: irtotta a
gépeket válogatás nélkül. Soha nem tartotta számon, vajon mennyivel végzett, bár
biztos volt abban, hogy ha valaha is számba venné, maga is meglepődne az eredményen.
Ez a nap sem volt más, mint a többi.
Pedig úgy érezte.
Nem értette, miért olyan fontos számára az a férfi, akit az épületben látott. Talán azért,
mert meg sem próbált rálőni. Nem, ez nem lehet az oka, hiszen már találkozott jó pár
emberrel, akik nem pazaroltak rá lőszert. Vagy azért, mert nem menekült el előle? Talán
csak túl rövid ideig látta… Vagy azért, mert kísértetiesen hasonlít a már csak az
emlékeiben élő nevelőapjára?
Nem tudta megmondani. Vagy csak nem akarta beismerni az igazságot? Meglehet.
Az viszont egy pillanatig sem volt kétséges számára, mit fog tenni. Amikor a férfi
elindult, csendben felállt, és követni kezdte az árnyékok között haladva. Néha a férfi
megállt és körbenézett, ám Vadászok Vadásza biztos volt benne, hogy csupán a harcok
során beleivódott óvatosságnak köszönhetően. Talán újabb kiborgoktól tartott, ez pedig
jó indok volt Vadászok Vadásza számára, hogy láthatatlan kísérőként a férfi közelében
maradjon. Nem testőr akart lenni, magyarázta magának, csupán vadász, aki csalétket
követ, hogy a felbukkanó zsákmányt elejtse.
S talán ez nem is volt olyan nagy hazugság.
A férfi, akit követett, némi töprengés után átvágott egy egykori sugárúton, hogy aztán
beforduljon egy szinte nem is létező mellékutcába, melyet valósággal eltorlaszolt az
évtizedek alatt szinte egységes egésszé rozsdásodott roncsok tömege. Az egymásra
torlódott gépkocsik azonban csak az első métereken jelentettek komolyabb akadályt,
utána a mellékutca kiszélesedett. Bár továbbra is akadtak olyan helyek, ahol a roncsok
alatt átkúszva vagy valamelyik romos épület ablakán belépve és onnan egy másikon
kilépve lehetett továbbjutni, összességében gyorsan és nyugodtan lehetett haladni.
Mintha ezt a helyet a kiborgok is kitörölték volna a virtuális térképükről, sehol nem
látszott nyoma, hogy valaha is ide tévedtek volna.
Vadászok Vadásza igyekezett közel maradni a férfihoz, mivel a terep szinte kínálta magát
a hirtelen eltűnésre. Elég, ha behúzódik valami apró kis üregbe, feje felé húz valamit, s
máris nyoma veszett. Vagy aláereszkedik a csatornákba, melyet Vadászok Vadásza is jó
néhányszor igénybe vett, ha nyugodt pillanatokra vágyott. A föld alatt néhány apróbb
géptől eltekintve nem voltak kiborgok. Talán csak azért nem, mert a
szennyvízcsatornákban való mászást nem a harctéri egységek számára találták ki, vagy
pedig azért, mert a gépek tudták, minden humán előbb vagy utóbb, de ismét vissza fog
térni a felszínre, s ott elkaphatják. De legalábbis megpróbálhatják.
Percekig haladtak a felszínen, aztán a férfi egy hirtelen kanyarral eltűnt egy mélygarázs
lejáratánál. Bár a betonáthidalók meg voltak repedve, és talán az egész épület csak a
megfelelő pillanatra várt, hogy összedőljön, vadászok Vadásza szinte gondolkozás nélkül
követte a férfit. Nem akarta szem elől veszíteni, s a felszín legalább annyira kockázatos,
mint bármelyik épület. Mivel nem zárhatta ki annak a lehetőségét, hogy csak csapdába
akarják csalni, ezért igyekezett olyan óvatosan mozogni, amennyire csak lehetett.
Ilyenkor mindig az áldozata helyébe képzelte magát, ami a gépek esetén nem is volt túl
nagy gond, hiszen a kiborgok többnyire sematikusan gondolkoztak a tapasztalata szerint.
Embert azonban szinte soha nem próbált meg követni és elkapni. Igaz, utóbbit ez
esetben sem tervezte.
Miközben aláereszkedett a meredek rámpán a sötétségbe, tisztában volt azzal, hogy ez
az a pillanat, amikor lentről könnyedén lepuffanthatják, ahogy sziluettje kirajzolódik a
sötét háttér előtt. Éppen ezért igyekezett a falhoz simulva haladni, és olyan gyorsan
lejutni, amennyire csak lehet.
Nem lőtt rá senki.
Ami persze nem jelent semmit.
Lekuporodott, s hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Idelent sem volt
vaksötét, mivel a mennyezeten több lyuk is tátongott, ahonnan valamennyi fény
leszűrődött idáig. Igaz, a felszínen sem volt soha igazán világos. A légkörbe került pornak
köszönhetően a napsugarak nem hatoltak le a felszínig, s a nappal mindössze annyit
jelentett, hogy a felszínen el lehetett látni akkora távolságig, amely a kiborgok elleni
háborúhoz szükségeltetett. A kiborgok többsége radarszisztémával volt felszerelve, és
nagyságrendekkel jobban látott a humánoknál a megváltozott körülmények között. Az
emberek azonban hihetetlenül gyorsan alkalmazkodtak, és az újabb generáció tagjai
alighanem megvakultak volna a régi napfényes délutánokon. Hatalmas pupillák
segítették őket abban, hogy a majdnem sötétben is lássanak. Vadászok Vadásza pedig
már a harmadik generációhoz tartozott, noha ennek nem volt tudatában. Mint ahogy
arról sem világosította fel soha senki, vajon minek köszönheti, hogy ennyire eltér az
átlagos emberektől.
Az Ítélet Napján elszabadított nukleáris csapást kevesen élték túl, ám akadtak jó
néhányan közöttük, akiket bár súlyos sugárdózis érte, nem tudtak róla. Az így született
torzszülöttek között kevés életképes egyed maradt, s arra, hogy ezeknek a mutánsoknak
utódja szülessen, még kevesebb volt a remény. Mégis, az emberi
alkalmazkodóképességet, a gyorsított evolúciót dicséri, hogy akadtak, akik a
megváltozott körülmények ellenére egészséges utódokat hoztak a világra. Igaz, néha
ezeket az utódokat már senki nem merte gyermeknek, még kevésbé embernek nevezni…
Éltek, ahogyan éltek.
Miközben azt várta, hogy a szeme megszokja a mélygarázsban uralkodó sötétséget,
Vadászok Vadásza azon töprengett, hogy vajon a férfi mit gondol felőle. Kiborgnak tartja,
vagy bajtársának? Igazából a válasz nem sokat változtatott volna a kettejük között
fennálló egyoldalú viszonyon.
Egy pillanatra elmosolyodott.
Viszonyon? Ugyan! Inkább úgy kellene fogalmaznia, hogy lehetséges együttműködés. Az
némileg közelebb állna a valósághoz, bár definiálni ezt valószínűleg a lehetetlennel
egyenértékű.
Talán fel kellene állnia, s távoznia. Őt arra ítélte a sors, hogy egyedül járja az útját. Miért
is próbál most kapcsolatot találni egy idegennel? Ennyire hiányozna a nevelőapja? Az
elmúlt hónapok során mindössze kétszer álmodott vele, ez valószínűleg még normálisnak
mondható. Ez a kísérteties hasonlóság megzavarta elméjét, s bár tudatában volt azzal,
hogy sok jót nem remélhet a második találkozástól, képtelen volt hátat fordítani a
lehetőségnek.
Amíg nem csalódik, addig nem.
7. Átverés
Los Angeles, 2027. február 13.

Louis-Bernard Seiffer kétségbeesett sebességgel próbált a környéken heverő törmelékből

és szemétből összeeszkábálni valamit, ami legalább nagy vonalakban emlékeztet egy
emberi alakra. Terve előkészítéséhez még a zubbonyától is megszabadult, aminek az lett
az eredménye, hogy hamarosan dideregni kezdett. Hiába mozgott folyamatosan, a
gyorsan hűlő levegő elárulta, hogy hamarosan itt az éjszaka, s ilyenkor a hőmérők
higanyszála bizony nem egyszer nulla fok alá ereszkedik. Cseppet sem tűnt szívderítőnek
átvészelni ilyen könnyű öltözékben egy éjszakát, ám még mindig jobb valamivel, mint
plazma által megperzselve.
Néhány deszka, az emberi képzelőerő és egy zubbony – ennyi állt mindössze a
rendelkezésére. Sikerült összehoznia valamit, de be kellett ismernie, hogy ez a bábu még
nagyvonalakban is alig hasonlít arra, amit szeretne. Ha lett volna elég ideje és
lehetősége, alighanem felkutat egy próbababát, hogy azt öltöztesse be. Bár, ahogy
jobban belegondolt, nem az számít, hogy milyen lesz a bábu külseje, hanem az, hogy a
Vadász-Gyilkos célkeresőjében felbukkanó alakra a kiborg kilőjön egy sorozatot.
Márpedig a Skynet teremtményei rendkívül ritkán szokták feleslegesen pazarolni a
lőszert. Nem csupán azért, mert az audiovizuális érzékelő-eszközeik minőségileg jobbak
voltak az emberek szeménél és fülénél, hanem azért is, mert volt hőszenzoruk, s azt
átkozottul nehéz becsapni.
De mi a helyzet a rejtőzködő ellenséggel.
Amennyire Seiffer tudta, rajta kívül nem sok gerilla tartózkodhat a környéken. Tehát ha
valamelyik kiborg megsemmisít egy humánt, az talán a többieket is leállítja.
Remélhetőleg.
Mert ha nem, akkor nincs több ötlete.
Vagy legalábbis nem sok a futáson kívül.
Vajon mennyi ideje lehet még hátra, mire az üldözői beérik. Úgy becsülte, nem sok. Az a
betonfal adott neki egy-két percet, de ha nem foglalkoznak a megkerülésével, hanem a
„brutal force" technikát választják, azaz egyszerűen megnagyobbítják a lyukat, és
áttörnek, akkor bármelyik másodpercben felbukkanhatnak. S akkor nem lesz ideje
befejezni az évszázad egyik legnagyobb átverését… Vagy csak kicsit elfogult a saját
ötletével szemben?
Leakasztotta utolsó két gránátját az övéről, majd rendkívül óvatosan belehelyezte azokat
egy apró gödörbe. Ezután vékony zsineget fűzött keresztül a biztosítószegen, hogy
valamivel távolabbról is felrobbanthassa a gránátokat. A gránátokra ráfektette az
alkotását, majd rendkívül óvatosan hátrálni kezdett visszafelé, gondosan eregetve a
megfelelő mennyiségű zsineget. Ha lett volna elegendő mennyiség utóbbiból, akkor
legalább tizenöt méterre eltávolodik, azonban így kénytelen volt megelégedni azzal a
hárommal, ami jutott neki. Annyit tehetett mindössze, hogy némileg változtatva az
eredetileg tervezett rejtekhelyen, a törmelék egy mélyebb pontján hevert el, ahol nem
papír és műanyag, hanem kődarabok védték a repeszektől. Remélhetőleg elég lesz a
fedezék, és nem fordul elő az sem, hogy túl erősen rántja meg a zsineget, s kiemeli a
gránátot a helyéről. Mert akkor csúnya meglepetésben lesz része, s amit átverésnek
tervezett, az a valóságban is bekövetkezik.
Most már csak azt kell elhitetnie valahogy a Vadász-Gyilkossal, hogy ott fekszik
nagyjából azon a helyen, ahol a gránátokat elhelyezte. Ha leadhatna néhány lövést,
akkor talán a kiborg is viszonozná a tüzet. Akkor felrobbanthatná a gránátokat, és…
Idáig jutott a gondolatban, amikor valami megmagyarázhatatlan balsejtelem kerítette
hatalmába. Hívták ezt már ösztönnek, hatodik érzéknek és hasonlóknak, Louis-Bernard
Seiffer azonban mindössze annyit tudott, hogy ha nem mozdul, akkor halott ember.
Gondolkodás nélkül oldalra vetődött, majd a vállán átfordulva gurulni kezdett lefelé a
törmelék halomról, nem foglalkozva azzal, hogy a kiálló darabok megszaggatják a
ruháját, és alattomosan beleböknek a testébe.
Halk, idegesítő szisszenés hallatszott, és mögötte a plazma legalább másfél méter mély
lyukat ütött a törmelékbe. Néhány papírdarab lángra kapott, ám iszonyú gyorsan
hamvadtak el. Seiffer bízott benne, hogy a lángok egy pillanatra megzavarják a gépek
hőszenzorjait, bár ha rálőttek, akkor valószínűleg elég közel vannak ahhoz, hogy lássák
is. Következésképpen hamarosan érkezik a második adag plazma…
S a kiborgok nem okoztak csalódást a férfinak.
A plazma átkozottul forró, ezt Seiffer eddig is tudta. Amikor előrevetődött, és megérezte
a hátán a hőséget, biztos volt benne, hogy telibe találták. A bőre azonnal kivörösödött és
felhólyagosodott, amikor pedig a vállán átgördülve földet ért, akkor azt hitte, menten
elájul a fájdalomtól. De legalább ez ráébresztette, hogy még mindig életben van. A
plazma elpárologtatja a bőrt, az izmokat, a csontokat és a vért – ami nincs, az viszont
nem tud ennyire fájni.
A lendület továbbvitte, és pillanatokon belül egy kisebb mélyedésben találta magát,
melynek mélyén apró tócsában esővíz gyűlt össze. A hideg víz érintése olyan volt
megégett hátára, mintha valaki korbáccsal ráhúzott volna. Felkiáltott a fájdalomtól, de
erejéből csupán egy elfojtott nyöszörgésre telt. Aztán az első sokk elmúltával a víz
kellemesen hűsíteni kezdte, s ez majdnem a végzetét okozta. Nem nagyon akarózott
felkelni neki, pedig ha itt marad, akkor elkapják, tudta ezt jól.
Keze ösztönösen az övéhez tévedt, hogy egy gránáttal zavarja meg az ellenfeleit, de rá
kellett jönni, hogy ez most nem fog menni. Hacsak nem ér el a keze úgy tizenöt
lépésnyire, ahol a gránátokat elrejtette.
Felpattant, pontosabban csak annyira telt az erejéből, hogy hasra forduljon, mert a
fájdalom szinte görcsbe rántotta. Tudta, hogy van nála pár szem fájdalomcsillapító, de
előbb életben kell maradnia. Megmártotta arcát a vízben, s ez némileg magához térítette.
Ujjai szinte maguktól fonódtak a géppuskájára, s vaktában eleresztett egy sorozatot.
Biztos volt benne, hogy senkit nem talált el, de a závárcsattogás sokat segített: ismét
magára talált. Már nem egy fájdalomtól fetrengő sebesült volt, hanem harcos, aki fizetni
akar az elszenvedett kínért.
Tizenöt lépés, és eléri a gránátokat.
Nem nagy távolság.
Nyomorultul megküszködött minden lépésért, s bár azt hitte, csupán cammog, a sarka
mögött becsapódó plazma nyilvánvalóvá tette, hogy még nem lassult le annyira, hogy
könnyű préda legyen. Megjelenése alighanem meglepte a kiborgokat, mert amikor
felbukkant, legalább egy másodpercig senki nem lőtt rá, s ez éppen elegendő volt ahhoz,
hogy megtegye a távolság közel felét. Az utolsó métereken tudta, hogy el fogja érni a
gránátokat. Lehet, hogy meghal, de el fogja érni. Amikor megpillantotta a földön a zsineg
végét, már tudta, hogy meg tudja csinálni. Valósággal úszott a levegőben, s amikor ujjai
ráfonódtak a gránátokra, már bukfencezett is tovább, kezében a drága „zsákmánnyal".
Lendült volna tovább, azonban megbicsaklott a bokája, ahogy a lába alatt kifordult egy
fotel, mely eddig lábaival felfelé hevert a többi kacat között. Seiffer elfojtott egy szitkot –
s kis híján leharapta a nyelvét –, miközben jobb híján oldalra vetődött, bízva benne, hogy
átjut a halom felett. Akkor legalább takarásban lesz a kiborgoktól… már, ami a harctéri
egységeket illeti. Mert a Vadász-Gyilkos, bár kicsit lomha, ha felfedezi, akkor arra sem
lesz ideje, hogy elhajítsa a gránátokat.
Az egérfogó kezdett bezáródni.
És benne Louis-Bernard Seiffer volt az egér.
De ez az egér DM51-es gránátot szorongatott a kezében.
Amikor Seiffer elhajította az első gránátot, biztos volt benne, hogy telibe fogja találni a
Vadász-Gyilkost. Nyolc méterről az lett volna csoda, ha nem így van. Az óriás méretű
kiborg, bár háttal volt a férfinak, mégis azonnal érzékelte a humán felbukkanását, és
haladéktalanul utasította a hátsó részen elhelyezett automata géppuskát, hogy
semmisítse meg a célpontot. A gránát pontosan a géppuska mellett csapódott a
titániumtestnek, és valósággal kiszakította a fegyvert a törzsből.
A kiborg belső képernyőjén hibaüzenetek villantak fel, miközben a rendszer máris
nekikezdett a belső átszervezésnek, hogy a jelenlegi 55 fokos holtteret minél kisebbre
csökkentse. Ez azonban még egy fejlesztett ostyaáramkörös processzornak is
megerőltető feladatot jelentett, főleg, hogy a rendelkezésre álló erőforrások egy részét a
humán megsemmisítésére kellett felhasználnia.
Seiffer azonban nem várta ezt meg.
Bár minden porcikája maga volt az eleven fájdalom, az adrenalin egyelőre elviselhető
szinten tartotta a kínt, így amikor a férfi rohanni kezdett a kiborg felé, csodálatos módon
egyetlen lépést sem vétett, mi több, ezúttal semmilyen kacat nem fordult ki a lába alól.
Rohanás közben némi megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy bár a bokája minden
lépésnél nyilall, mégsem fordulhatott ki, mert akkor talpra sem bírna állni.
A kiborg túl nagy volt ahhoz, hogy gyorsan és könnyedén manőverezzen, és ez időt adott
Seiffer számára, hogy odaérjen a Vadász-Gyilkoshoz. A Skynet a monstrum
megtervezése során valószínűleg soha nem gondolt arra, hogy teremtményét egyszer
még fedezékként fogják használni, így nem épített be olyan fegyvereket, melyekkel a
gép közvetlen közelét is tűz alatt lehet tartani.
Louis-Bernard Seiffer tisztában volt azzal, hogy ezzel még csupán az első menetet húzta
ki, de a K.O. expressz sebességgel közeledik felé négy, mindenre elszánt harctéri egység
képében.
Miközben a Vadász-Gyilkos nehézkesen fordulni kezdett, a férfi oldalazva eljutott a
lánctalpak végéig, s ott besurrant a kiborg alá. A gép aligha szerzett tudomást arról,
hogy a célpontja pillanatnyilag hol tartózkodik, s miután a célkeresők hasztalan próbálták
befogni ismét a célszemélyt, így arra a megállapításra jutott, a humán 98 százalékos
valószínűséggel visszamenekült a törmelék halom túloldalára… s ott belefutott a
percekkel ezelőtt bejelentkező T-700-asokba. A Vadász-Gyilkos elküldött egy rutin
üzenetet, mellyel átadta a célpontot a többi kiborgnak, azonban minthogy egy
töredékmásodperccel később megérkezett a visszaigazolás, mely szerint a humánt nem
látták, a monstrum teljes kapacitásra kapcsolta a szenzorjait, hogy megtalálja a humánt.
Seiffer pokolian izzadt a kiborg alatt. A sós veríték végigcsorgott a hátán, és a férfinak
minden önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön fel kínjában. Elkeseredett
elszántsággal markolta az utolsó gránátját, s bízott benne, hogy lesz ideje eldobni, ha
már eljön számára a vég. Bár itt egyelőre védett pozícióban volt, de ha a kiborg
nekiindul, akkor könnyen letaposhatja, arról nem is beszélve, hogy ha igazán rákapcsol,
akkor lépést sem fog tudni tartani vele. Persze, ha mázlija van, akkor itt kihúzhatja egy
darabig, s amennyiben a Vadász-Gyilkos nem halad túl gyorsan, akkor a megfelelő
helyen kiosonva alóla, akár még meg is úszhatja.
Elvégre miért adná fel, ha már idáig eljutott?
Miközben minden idegszálával a monstrum rezdüléseire koncentrált, megpróbálta
előkotorni rejtett gyógyszertartalékát, mert úgy emlékezett, akad közte pár szem
fájdalomcsillapító is. Ujjai nehezen engedelmeskedtek akaratának, mivel minden
mozdulat fájt, ráadásul bőre nedves volt az izzadságtól. Amikor végre kezében tartotta a
kétujjnyi acélkapszulát, egyetlen pattintással felnyitotta, és két apró tablettát borított a
markába. A legszívesebben az egészet a szájába öntötte volna, de egyrészt
takarékoskodni akart, másrészt a gyógyszerek okozta kábaságtól is tartott.
– Ennyinek elégnek kell lennie – gondolta magában, miután eltette a kapszulát, és rágni
kezdte a fájdalomcsillapítót. Kellemetlen, keserű íz ömlött szét a nyelvén, és akaratlanul
is nyelt kettőt-hármat. A gyógyszer gyorsabban hatott, mint gondolta, vagy csupán az
időleges megmenekülés miatti megkönnyebbülés segített; ám tény, hogy kezdte
elviselhetőnek érezni jelenlegi állapotát.
A kérdés csupán az, vajon mennyire logikusak a T-700-asok? Eszükbe jut-e, hogy
célpontjukat egy másik kiborg alatt keressék, vagy inkább a környéket fésülik át
tüzetesen?
Seiffer eltöprengett azon, hogy hallott-e már olyat, miszerint bármelyik gép lemondott
volna kiszemelt áldozatáról. A válasz igenlő volt, bár az így megmenekülteket Seiffer egy
kezén meg tudta számolni, ami ugyan reményt jelentett a számára, csak nem túl sokat.
A férfi mégis elégedett volt magával. Ugyan esze ágában sem volt feladni, de ha mégsem
sikerülne, akkor is alaposan rászedett négy ostoba gépet. Ilyen hosszan talán még senki
nem fogócskázott a halállal…
A Vadász-Gyilkos újabb fordulóba kezdett. Seiffer gondosan ügyelt minden lépésére,
igyekezett a kiborg közepénél maradni, hogy a lánctalpak nehogy legázolják. Mivel a
lánctalp oldalról csaknem egybefüggő felületet képezett, így fogalma sem volt arról, hogy
a négy T-700-as most merre jár. Talán még itt vannak valahol a közelben – s őt lesik –,
vagy már befejezték a keresést, nem pazarolva további erőforrásokat a felkutatására.
Seiffer sok mindent megadott volna az utóbbiért.
Megpróbált egyszerre előre és hátra is figyelni, bízva abban, hogy hamarabb megpillantja
a harctéri egységeket, mint azok őt, ám minthogy közben a lánctalpakra is ügyelnie
kellett, így elég nehezen ment a dolog. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy abban a pillanatban,
amikor a Vadász-Gyilkos egy nagyobb tereptárgy fölött fog elhaladni, Louis-Bernard
Seiffer kénytelen lesz megtorpanni, még ha ezzel fel is kell fednie magát. Amennyiben
szerencséje van, a monstrum nem veszi észre, vagy ha mégis, akkor talán lesz annyi
ideje, hogy megpróbáljon egérutat nyerni.
Addig azonban életben kell valahogy maradnia.
8. Közös ellenség
Los Angeles, 2027. február 13.

Fountes csupán egy pillanatra látta a feljárón felbukkanó árnyékot, de tudta, okosan
döntött, amikor hallgatott a megérzéseire. Bár inkább sejtette, mintsem tudta, ki követi,
mégis emelkedni kezdett benne az adrenalin-szint. Lehetősége nyílt volna, hogy nagy
valószínűséggel leterítse, ám egyszerűen nem tudta meghúzni a ravaszt. Nem volt biztos
benne, hogy ez a különös idegen valóban fenyegetést jelent rá nézve. S ha az imént
hallgatott az ösztöneire, most miért ne tenné megint.
Szándékosan keresett olyan helyet, ahol egyértelműen kideríthette, követi-e még valaki,
vagy a kiborgok pusztulásával megszabadult teljesen az üldözőktől.
Nos, nem volt teljesen tiszta.
Ám azt már nem tudta eldönteni, hogy ez kedvező vagy kedvezőtlen rá nézve. Mindkettő
mellett szóltak érvek, de egyik sem tudott felülemelkedni a másikon.
Megmentette az életét, de idegen volt… Az idegenek pedig jelen helyzetben talán minden
eddiginél nagyobb veszélyt jelentenek bármely bázisra. Akár egy különleges Alfa egység
is lehet: a mozgása, hihetetlen sebessége és furcsa viselkedése is ezt látszik
alátámasztani. Ugyanakkor Fountes még soha nem hallott olyan kiborgról, amelyik két
társát is elpusztítaná annak érdekében, hogy csupán kövesse azok áldozatát. Ha a két
kiborg lemészárlása után megkísérelte volna felvenni vele a kapcsolatot, egy pillanatig
sem habozott volna; egy alkalmas pillanatban egyszerűen lelövi, megkockáztatva akár
azt is, hogy egy értékes szövetségest veszít el ezáltal.
Fogalma sem volt, mit kellene tennie.
Az idegen pillanatok alatt beleolvadt az árnyékokba. Bár Fountes sejtette, merre lehet,
még a körvonalait sem látta. Az már az első akciója során kiderült, hogy született túlélő.
Nem a kiborgok vadásznak rá, hanem ő rájuk.
A gerillák nap mint nap elkeseredett harcot folytattak a Skynet teremtményeivel a
túlélésért. S bár az elmúlt időszak eredményei alapján joggal hihették, hogy egyszer
felülkerekedhetnek rajtuk, a győzelem még nagyon messze volt. Az összecsapások
többsége arról szólt, hogy a kiborgok megpróbálták elkapni az embereket, de azok
megtalálták a módját, miként ússzák meg élve, s terítsék le a gépeket. Az ellenállás
lassan katonai szintre fejlődött, köszönhetően Connor Főparancsnoknak, aki egységes
egésszé kovácsolta össze a szabadcsapatokat, s nem feledkezett meg az utánpótlásról
sem. Messze délen, jóval túl a régi mexikói határon, elvadult környezetben,
sziklabarlangok mélyén kutatócsoportok dolgoztak a megmaradt élő- és állatvilág
irányított evolúcióján. Mentették a menthetőt, szöveteket fagyasztottak le, hogy egyszer
majd, a háború távolinak tűnő befejezése után találjanak rá módszert és lehetőséget,
hogy a kipusztult fajokat visszaadják a természetnek.
Az átlag feletti tudással rendelkező emberek – tudósok, szakemberek és hasonlók –
kiemelt szerepet kaptak Connor terveiben, aki tisztában volt azzal, nem elég megnyerni a
háborút, de utána fel is kell újra építeni a civilizációt. A pótolhatatlan embereket négy-öt
fős csoportok csempészték délre – Connor soha nem engedélyezte, hogy kéthárom
tudósnál többet vigyenek magukkal, mert az ilyen emberek valóban pótolhatatlanok
voltak. A háború során nincs tizenöt-húsz esztendő a képzésre, s igazából még a szinten
tartás is komoly energiákat emésztett fel.
A bázisok mélyén a gyermekek, de a felnőttek számára is kötelező volt a tanulás, mert
bár senki nem lehetett biztos abban, hogy megéli a másnapot, nem koncentrálhattak
kizárólag a háborúra. A civileknek ez remek elfoglaltságot biztosított, s az átalakult
tanmenetnek köszönhetően a matematika, az írás és az olvasás békésen megfért a
kézifegyverek összerakása és szétszedése, valamint a kiborg technológia tantárgyakkal.
Fountes megrázta a fejét.
Túlzottan elkalandoztak a gondolatai, s bár kéthárom másodpercnél több nem telhetett
el, ez néha több mint elég a halálhoz. Visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbálta
megsaccolni, hogy vajon az idegen már elindult felé, vagy egy helyben kuporog, s arra
vár, ő mozduljon.
Semmit nem hallott. Vagyis majdnem semmit. A felszínen feltámadt a szél, és a süvítő
hang határozottan kísértetiesnek tűnt a sötétbe kuporogva. Ám akinek nap mint nap
szembe kell néznie a halállal, gyorsan meg kell tanulnia elnyomni magában a félelmet,
különben könnyen rajtaveszthet. Így aztán William Fountes kizárta tudatából a süvítést,
és lassan hátrálni kezdett a betonfal irányába, melyet már korábban kinézett magának.
Mindössze hat-hét lépést kellett megtennie, hogy aztán egy gyors oldallépéssel egy belső
helyiségben találja magát, mely egykoron valószínűleg liftként működhetett, legalábbis
erre utaltak a lelógó kábelek. Az akna nem volt túl mély, az alját szemét, víz és néhány
rozsdás fémdarab borította – a múlt emlékei.
Csaknem vaksötétben felmászni az ismeretlenbe, nem kis bátorságra vallott, ám a
férfinak nem volt más választása. Valószínűleg hosszú ideig várhattak volna egymás
reakcióira, mielőtt történik valami: a férfi nem akart harcolni az idegennel, amíg nem
tudja annak szándékait; az pedig nem mutatott támadó szándékot az eddigiek során,
tehát valószínű, ezután sem fog, más céljai lehetnek.
Talán provokálni kellene, futott át a gondolat Fountes agyán, de gyorsan el is vetette az
ötletet. Ebben a világban egy esetleges provokáció csak egyféle választ hozhat: azonnali
megtorlást. Azt pedig mindenképp szerette volna elkerülni, mert amit látott az idegenből,
az világosan megmutatta az esélyeket.
Felesleges megkísérteni a sorsot.
Fountes óvatosan végighúzta a kezét az acélsodronyon, s minthogy nem sértették a
bőrét kiálló szálak, így erősen rámarkolt, és lábával átkulcsolva azt, mászni kezdett
felfelé. Nem takarékoskodott az erejével, mert fent akart lenni, mielőtt az idegen rájön,
mit csinál.
Voltaképp végig sem gondolta, mit akar elérni. A legjobb az lett volna, ha el tud szakadni
az idegentől, ugyanakkor valahol lelke legmélyén tudta, hogy ez nem az igazi megoldás a
problémára.
Meglehet, most nincs is megoldás.
Vannak olyan helyzetek.
Miközben mászott, mintha halk, surranó léptek zaját hallotta volna, s ez arra késztette,
hogy megkettőzze erőfeszítéseit. Nem szeretett volna még a sodronyon lógni, amikor az
idegen esetleg megtalálja a liftaknát. Mert mi van, ha az imént csupán elfeledkezett róla,
vagy… Nem gondolta tovább. A huszonegyedik században a feltételes módnak nincs sok
helye.
A mélygarázs felett egykoron egy luxus apartman emelkedett, melynek földszintjét
viszonylag megkímélte a háború, bár kintről az egész nem tűnt többnek egy halom
egymásra dobált deszkagerendánál és vakolat borította falmaradványoknál. Fountes
áldotta az eszét, amiért hallgatott a megérzésére, és éppen ezt az épületet választotta.
Már első pillantásra is legalább három alternatív menekülési útvonalat sikerült felfedezni,
ami azt jelentette, hogy üldözőjének nem lesz könnyű dolga… feltéve, hogy nem képes
látni a testhőt, mert akkor néhány percig a nyomai még árulkodni fognak arról, merre
folytatta az útját.
Egy pillanatra megtorpant.
Vajon valóban az a legjobb, ha menekül.
A bizonytalanság nagyon zavarta. Eddig mindig tudta, mi a helyes, vagy ha nem, az
ösztönei segítettek. Most azonban ez nem jött be.
Valami mintha reccsent volna a közelben.
A hang határozottan innen, fentről jött.
Gondolkodás nélkül arra felé perdült, miközben magában titokban csodálattal adózott az
idegennek, amiért annak sikerült ilyen gyorsan és észrevétlenül feljutnia. Talán egy
másik feljáratot talált valahol? Hiszen volt elég sok lyuk a mélygarázs mennyezetén…
Ám nem az idegen volt az.
Vagy ha igen, akkor iszonyatosan gyorsan kellett mozognia, mert Fountes nem látott
belőle semmit.
A reccsenés megismétlődött.
Aztán az egyik vakolatdarab megmozdult, és egy rendkívül mocskos árny száguldott ki
alóla.
Aki látott már Ezüsthernyót, az soha nem felejti el. Mint ahogy azt sem, hogy ez esetben
csak egy szerencsés lövés mentheti meg az áldozatot, vagy az, ha sikerül időben
magasabb helyre menekülni, ahol a repeszdarabok már nem tépik cafatokra a testét.
William Fountes legalább két tucat Ezüsthernyót túlélt már, de eddig egynek sem sikerült
ennyire közel kerülnie hozzá. S van egy határ, melyen belülre érve ez az apró termetű
kiborg azonnal felrobbantja magát, hogy a törzsben tárolt repeszek véres mócsingot
csináljanak a kiszemelt célpontból.
Nagyon úgy tűnt, a kiborg át fogja lépni ezt a határt, mielőtt akár egyetlen lövést is
leadhatna. Fountes egy lendülettel hátravetette magát, és miközben földre ejtette a
géppuskáját, megkísérelte elkapni az acélsodronyt, hogy egy teljes kört leírva ismét
visszalendüljön abba az irányba, ahonnan az Ezüsthernyó érkezett.
Bár az ösztöneire hallgatott, jó döntést hozott. A kiborg megállíthatatlanul robogott előre,
majd mivel áldozata időlegesen távolodni kezdett tőle, nem robbantotta fel azonnal
magát, hanem követte a célpontot, A lyuk széléhez érve egy pillanatra összezavarodott a
belső koordinációja, s már zuhant lefelé, amikor működésbe hozta a detonátort. Fountes
nagyjából ekkor kezdett ismét kifelé lendülni, így a repeszek nagyja elkerülte, csupán az
altestébe fúródott néhány megpattant fémdarab.
A férfi szitkozódva esett orra, és ahelyett, hogy megpróbált volna megszabadulni a kínzó
fájdalom okozóitól, először a fegyveréért nyúlt. Ha van idefenn még egy Ezüsthernyó, s
nem tudja elkapni időben, akkor tök mindegy, mivel lőtték seggbe…
Egy végtelennek tűnő perc telt el, mire a férfi kiengedett egy kicsit, s megpróbált felállni,
ám a combjába hasító fájdalom arra késztette, hogy inkább feküdjön az oldalára, és
tapogassa végig magát.
Az első repesz alig valamivel volt nagyobb, mint a mutatóujja, és elég sok kiállt belőle,
hogy egy határozott mozdulattal kirántsa a sebből. Szerencséje volt, mivel ha ezek a
fémdarabok telibe kapják, a csontig meg sem állnak, így azonban esélye volt, hogy
egyenként megszabaduljon tőlük.
Miközben a repeszekkel volt elfoglalva, végig azon járt az esze, vajon mi van az
idegennel. Vajon ha itt lett volna, ezt a kiborgot is elintézi? Sőt, egyáltalán, mi van vele?
Ha odalent volt, amikor az Ezüsthernyó a liftaknában felrobbantotta magát, akkor talán
most ő is hasonló gondokkal küszködik, mint ő. Azaz, neki még rosszabb lehet, hiszen
nem alulról, hanem az arcába kapta az áldást.
Fountes, maga sem tudta, miért, de bízott benne, hogy az idegen nem sebesült meg az
Ezüsthernyó felrobbanásakor. Az valahogy olyan megalázó lett volna, ráadásul miatta
történt volna a dolog.
A férfi elhúzta a száját, részben a fájdalom, részben a helyzet fonáksága miatt. Az utolsó
repesz majdnem a derekába fúródott, de a farizma volt végül az, amelyik elszenvedte a
találatot. Bár a sebek nem fájtak túlzottan, s nem is vesztett sok vért, az máris
nyilvánvaló volt, hogy jó darabig hason fog aludni, ha pedig a hátára kell feküdnie, máris
számíthat néhány kellemetlen pillanattal.
S persze a haverok ki fogják röhögni.
Felsóhajtott.
Jó lenne már ott tartani!
Halk suhogás hallatszott, és valami sötét emelkedett ki a liftaknából. Fountesnek beletelt
pár másodpercbe, mire egyáltalán tudatosult benne, hogy mi történt.
Az idegen megérkezett.
De nem a sodronyon kapaszkodott fel.
Úgy tűnt, egyszerűen felugrott idáig.
A fegyveréért nyúlt, de a mozdulat félbemaradt. Ha az idegen azért jött, hogy végezzen
vele, akkor már megtehette volna, amíg döbbenten hevert itt. A fegyver esetleg csak
rontana a helyzetén.
Mivel idebent majdnem olyan világos volt, mint odakint, így a férfi először nézhette meg
magának igazán az idegent. A látvány megdöbbentette, s arra is rájött, hogy tudja, mivel
– pontosabban kivel – áll szemben: egy szerencsétlen mutánssal. Abból is a legrosszabb
fajtából, ami külsőleg alig hasonlít az emberre.
Nem sok emberi volt az idegenben.
Fountes észrevétlenül nyelt egyet. Nem égészen erre számított, bár már az első
találkozáskor is elég hosszú ideig látta az idegent, hogy tudja, nem valami épületes
látvány. Ennél még egy T-700-as vicsora is jobb, gondolta a férfi, de nem szólt egy szót
sem.
Az idegen leguggolt mellé, s Fountes csak most vette észre, hogy valamit tart a kezében:
az Ezüsthernyó néhány darabját, melyet most mellé helyezett a földre.
– Ellenség – mondta az idegen, és a darabokra mutatott. Hangja furcsán vékonynak tűnt,
mintha egy mutáló gyermek beszélne. Magára mutatott: – Nem ellenség. Vadászok
Vadásza.
Fountes egy végtelennek tetsző pillanatig bambán meredt a mutánsra. Kereste a
szavakat, de nem találta a megfelelőket. Tudta, hogy valamit csinálnia kellene, de
egyelőre az agya még azzal volt elfoglalva, hogy ennek a rémálomba illő idegennek
valamennyire elfogadhatóvá szelídítse a külsejét, s ezzel a férfi ébredező félelmét
csírájában elfojtsa. Az elme természetes védekező mechanizmusa volt ez, semmi több.
A mutáns ismét a fémdarabokra mutatott.
– Gép… – Aztán magára. – Én nem gép.
A hangja mintha türelmetlen lett volna.
Fountes végre magához tért annyira, hogy képes legyen pár szót kipréselni magából,
melyek annyira nevetségesnek hatottak jelen helyzetben, hogy vigyorogni kezdett
kínjában.
– Hello, William Fountes vagyok a Kevin Kettesektől…
9. Elszakadás
Los Angeles, 2027. február 13.

Louis-Bernard Seiffer úgy becsülte, már legalább két perce gyalogol folyamatosan a
Vadász-Gyilkos alatt. Az időt igyekezett arra is felhasználni, hogy az esetleges támadók
figyelése mellett alaposan szemügyre vegye a kiborg alsó részét is, olyan gyenge pontot
keresve, melyet szükség esetén kihasználhat. Mivel a gép hasi páncélzatát a nehéz
terephez igazították, nem igazán akadtak olyan kiálló részek, melyek leszakadása'
sérüléshez vezetett volna. Seiffer szívesen kipróbálta volna, hogy egy sorozat és egy
gránát milyen pusztítást tud véghez vinni alulról egy ekkora monstrumban, de nem
áltatta magát: aligha pusztítaná el. Meg aztán egyelőre jobban teszi, ha meghúzza
magát.
A hátsebe ismét kezdett lüktetni, ezért a férfi igyekezett keményen a tereptárgyakra
koncentrálni, s ezáltal kizárni tudatából a fájdalmat. Jó lett volna ledobálni magáról
minden ruhát, hogy valami krémmel bekenhesse a bőrét, azonban most erre volt a
legkevésbé szükség. S ahogy a dolgok álltak, az elkövetkező néhány órában nagyon
gondosan kell beosztania a rendelkezésére álló fájdalomcsillapító-készletet.
Kétszer is látott valami ezüstös villanást a kiborg alól kitekintve, de nem merte volna
egyértelműen azt mondani, hogy kiborgok kísérik a Vadász-Gyilkost. Vagy ha igen, akkor
fogalmuk sincs arról, hogy ott lapul a monstrum alatt.
Miközben megadóan gyalogolt, követve a kiborg haladási irányát, felötlött benne, hogy
vajon a figyelmeztetése mindenkihez eljutott-e, vagy értelmetlen volt az önfeláldozása. S
ha el is jutott, mostanra vajon hányan vannak életben a Kevin Kettes Osztag túlélői
közül.
Tartott tőle, hogy nem sokan.
Már a kiborgok váratlan ellentámadása is meglepte őket, jó néhányan ott maradtak az
összecsapás színhelyén. Hét-nyolc bajtársnál több aligha tudott elmenekülni.
A Vadász-Gyilkos iszonyatos nyikorgások közepette élesen balra fordult, és az egész
monstrum beleremegett, amikor leadott egy hosszú sorozatot. Seiffer akaratlanul is a
füléhez emelte a kezét, mert bár volt ideje hozzászokni az erős zajokhoz, azonban ez kis
híján megsüketítette. Az állandó nyikorgás miatt lassan kezdett megfájdulni a feje, bár
azt sem zárhatta ki, hogy csupán úgy érzi, s a fájdalom kiindulási pontja tulajdonképpen
a megégett háta. A fájdalomcsillapító hatását csak néhány percen keresztül érezte, s arra
a következtetésre jutott, hogy ezt a gyógyszer lejárt szavatosságának köszönheti. De
bármi is legyen az oka, azért a néhány percért is hálás lehetett.
Újabb sorozat hangzott fel.
Ezúttal valamivel rövidebb, mint az imént.
Seiffer úgy vélte, a kiborg kiszúrt magának egy célpontot, de nem tudta pontosan
befogni, ezért most körbelövi a célterületet, bízva benne, hogy lövéseinek jelentős része
átjut a célszemély fedezékén.
Vajon egy másik menekülő a csoportból, vagy valami portyázó, tette fel magának Seiffer
a kérdést. A válasz voltaképp nem számított. Akár ez, akár az, mindkét esetben egy
embert próbált megölni a gép. Ha nincs ilyen ramaty helyzetben, akkor alighanem
megkísérel segíteni, de pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tűnt, hogy élve eljusson
valamelyik bázisra, és leadja a drótot a különleges kiborgokról és a Skynet új
stratégiájáról. Mert ez nem az egyén érdeke volt, hanem a közösségé.
Nem volt több lövés, és válaszlövés sem érkezett. Seiffer eltöprengett azon, hogy vajon a
kiborg ítélte feleslegesnek a további pazarlást, vagy a célpont megsemmisítésében volt
biztos. A kiborgok ritkán mondtak le áldozatukról, ám voltak helyzetek, amikor az
üldözésük egyszerűen lehetetlenné vált. Még egy Vadász-Gyilkos sem kockáztathatja
meg, hogy nekihajt egy félig összeomlóban lévő, több emeletes épületnek, mert a tonnás
darabok – titániumpáncél ide vagy oda – ronccsá zúzzák. Persze egy kisebb épület nem
jelentett volna komolyabb gondot, s gyakran előfordult, hogy ezek a monstrumok
egyszerűen legázoltak mindent, ami az útjukba került, miközben a célpontjukat üldözték.
Most aligha ez a helyzet.
Kihasználva a monstrum pillanatnyi megtorpanását, Seiffer egy kicsit előrébb
merészkedett, s igyekezett szemügyre venni a környéket, egy lehetséges elszakadási
pontot keresve. A kiborg ugyan menedéket jelentett a számára, de a fájdalom és a
fáradság mind súlyosabb teherként nehezedett a vállaira, márpedig itt vagy tartani tudja
a tempót, vagy jó eséllyel meghal.
Fogalma sem volt, merre lehetnek, a romok alapján pokolian nehéz tájékozódni, ha nincs
viszonyítási alapja. Ahhoz, hogy hazataláljon, fel kell majd jutnia egy magasabb épületre,
hogy tájékozódási pontokat találjon magának. Persze előbb össze kellene egy kicsit
szednie magát. S még előbb megszabadulni ettől a Vadász-Gyilkostól.
Annyi viszont kiderült, hogy a kiborg előtt nincsenek más gépek, ami persze nem jelenti
azt, hogy magányosan vadászik. Talán a harctéri egységek most azzal vannak elfoglalva,
hogy elkapják azt a gerillát, akivel a Vadász-Gyilkos nem tudott végezni.
Seiffer már arra gondolt, hogy megpróbálkozik most a meneküléssel, hiszen elég sok
épület volt a közelben, ám a monstrum ismét nekiindult, és a férfi felvette a tempóját.
Ezúttal is viszonylag sima, járható terepen haladtak. Aztán a Vadász-Gyilkos kanyarodni
kezdett, és Seiffer egy halom gépkocsival találta szemben magát. A kiborg egy pillanatra
sem lassított le, amikor behatolt az eltorlaszolt utcába; lánctalpai alatt csikorogva
gyűrődtek össze a roncsok, s a férfi nem tehetett mást, minthogy megtorpant,
megkockáztatva azt, hogy amint a monstrum elhalad felette, ő maga is célpont lesz.
Tekintete jobbra-balra cikázott. Első gondolata az volt, hogy beveti magát az egyik
gépkocsi alá, de nyilvánvalóvá vált az ötlet kivitelezhetetlensége, mivel a kiborg annyira
a földhöz préselte a roncsokat, hogy fizikai képtelenségnek tűnt alájuk jutni.
Akkor viszont maradnak az épületek.
A Vadász-Gyilkos alól kibukkanva Seiffer először más kiborgokat keresett, majd miután
egyet sem látott, gyorsan körbenézett, hogy mielőbb fedezékbe kerülhessen. Félig
leomlott házakon, üresen ásítozó ablakokon siklott át a tekintete, majd amikor meglátta
a mélygarázs lejáratát, már tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Gyors léptekkel
megkerülte az egyik kisajtolt Fordot, átmászott egy formátlan Mercedesen, hogy
átpréselhesse magát két felismerhetetlen roncs között, és a rámpára léphessen.
A monstrum lassan haladt tovább.
Seiffer egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de úgy tűnt, nem észlelte az alóla
kibukkant humánt, s ebben némileg szerepe lehetett annak a gránátnak is, mellyel
Seiffer nem csupán a kiborg hátsó részén elhelyezett automata fegyverrendszert, de az
érzékelőket is tönkre tette.
A férfiban nagy volt a kísértés, hogy utolsó gránátjával további károkat okozzon a
kiborgnak, ám minthogy arra elenyésző volt az esély, hogy ezzel működésképtelenné
teheti, inkább lemondott a lehetőségről. Sietve leszaladt a rámpán, és eltűnt a
sötétségben. Nyikorogó lánctalpak, recsegve-ropogva összeroskadó karosszériák
búcsúztak tőle, ahogy a kiborg semmivel sem törődve haladt tovább a saját útján.
A sötétség befogadta a férfit. Lassan haladt, felkészülve arra is, hogy esetleg mégis a
felszínt válassza, ha idelent kiborgokkal hozza össze a sors, de a sötétségből szerencsére
nem bukkantak elő fémesen csillogó alakok.
Addig ment befelé a betonfal mellett, amíg egy másik falba nem ütközött. Idelent
melegebb volt, vagy legalábbis úgy tűnt, ráadásul szélvédett helynek bizonyult a
mennyezeten tátongó lyukak ellenére. Pár óráig kihúzhatja idelenn, gondolta Seiffer,
akinek a szeme egészen hozzászokott már a sötétséghez. Rövid gondolkozás után a
legbelső sarkot választotta, ahol egy kis beugró ideális helyet kínált a rejtőzködésre.
Amikor azonban belépett oda, lába nedves, rothadó papírra taposott, majd valami
fémesen megcsikordult a talpa alatt.
Seiffer lehajolt, és óvatosan kitapintotta, mire lépett, és némi megdöbbenéssel vette
tudomásul, hogy a kezében tartott, tépett szélű fémdarab még meleg. Bár nem sok
maradt belőle, ilyen szétnyílt virághoz hasonló fémdarabokat csupán egyvalami produkál:
egy önmagát felrobbantó Ezüsthernyó… A kérdés csupán az, hogy akkor hol vannak az
áldozat darabjai? Vagy csupán valami meghibásodásról van szó? Esetleg a célpont még el
tudott vergődni valameddig, mielőtt meghalt volna?
Egy pillanatra felvillantotta a lámpáját.
Bizonyságot akart.
A falakon nyoma sem volt a vérnek, csupán a robbanás nyomait lehetett kivenni. Nagyon
úgy tűnt, az Ezüsthernyó elhibázta a célpontját. Vagy egyszerűen szétlőtték, és valahogy
beindult a belsejébe beépített detonátor.
A felvillanó fény azonban nem csak erre volt jó.
Seiffer észrevette, hogy a hely, amit az imént megvizsgált, valójában egy liftakna, s bár
a sodronyok egy része szétpattant, még így is akadt néhány, melynek segítségével
feljuthat az épületbe. Amennyire emlékezett, a mélygarázs feletti romok lepusztultságot
sugalltak. Remélhetőleg odafenn nincs több kiborg… s talán azt is megtalálja, aki ezt a
kis önjáró egységet kicsinálta. Jó lenne végre pihenni egy kicsit, de egyedül ez mindig
nagyon veszélyes. Az Ezüsthernyó percekkel ezelőtt robbanhatott fel, a meleg
fémdarabok legalábbis erre utalnak. Ez viszont azt jelenti, akárki is kapta el, még itt van
a közelben…
Akár élve, akár holtan.

Fountes figyelmét teljesen lekötötte az idegen, aki alig egy lépésnyire tőle guggolt előtte.
Volt elég ideje, hogy felmérje a közöttük fennálló különbségeket, s arra is, hogy
rádöbbenjen, ha ez a lény meg akarná ölni, akkor már rég megtehette volna.
Határozottan emberi volt, ám Fountes képtelen volt emberként gondolni rá. Szövetséges
lehetett még belőle, de bajtárs soha.
A kiborgok hasonlítottak az emberre.
Némelyik jobban is, mint ez a teremtmény, mely – ha minden igaz – Vadászok
Vadászának nevezi magát.
Fountes nehézkesen felült, majd felállt. Még ez volt a legkényelmesebb testhelyzet
kellemetlen sérülései után, mert a sérült izmok így húzódtak a legkevésbé. Az ostobának
ható bemutatkozás után a férfi úgy érezte, némileg hátrányba került a mutánssal
szemben, s ez tudat alatt zavarta.
Aztán az idegen hirtelen ránézett, és ujját az ajka elé emelve csendre intette a férfit,
majd két gyors szökkenéssel a liftakna mellett termett. Letérdepelt, és lefűrészelt csövű
vadászpuskáját a vállához emelve türelmesen várakozni kezdett.
Fountes egy pillanattal később vette észre a felvillanó fényt, mint Vadászok Vadásza.
Ugyan meglepte a mutáns gyorsasága – még most is nehéz volt elhinni, hogy egy emberi
lény ilyen gyorsan mozoghat –, de gyorsabban kapcsolt. A gépek soha nem használnak
fényt, egyszerűen nincs rá szükségük. Akárki is kapcsolt egy pillanatra zseblámpát
odabent, biztosan ember. Az persze kétséges, hogy hozzájuk tartozik-e vagy csak
egyszerű fosztogató, aki nem hajlandó bevonulni egyik bázisra sem, hanem csak a saját
erejére támaszkodva próbál életben maradni. Akadt néhány tucat ilyen szerencsétlen Los
Angelesben, s bár számuk az utóbbi években alaposan megfogyatkozott, valahonnan
mindig érkezett utánpótlás.
– Ember! – mondta hangosan Fountes, bár tudta, nagyon sokat kockáztat ezzel. Az őt
üldöző kiborgok nem szokványosan viselkedtek, miért ne tartozhatna módszereik közé a
zseblámpa használata, hogy megzavarják és óvatlanságokra késztessék az embereket.
Vadászok Vadásza nem válaszolt, talán csak az ujja távolodott el egy töredékmillimétert
a ravasztól. Úgy tűnt, hisz Fountesnek, ám addig, amíg saját szemével nem győződik
meg az igazságról, nem fog lazítani.
A liftaknából egy sötét alak emelkedett ki. Egyet lépett előre, majd megtántorodott, de
valami emberfeletti erőfeszítéssel sikerült visszanyernie az egyensúlyát, s talpon maradt.
Fountesnek elég volt egyetlen pillantást vetnie az érkezőre, hogy cselekedjen. Odaugrott
mellé, és a saját fájdalmáról megfeledkezve nyúlt az összerogyó férfi felé.
Ő már tudta, ki érkezett: Louis-Bernard Seiffer, aki átlátott a Skynet húzásán, és
riasztásával sokak életét mentette meg.
10. Bajtársak és szövetségesek
Los Angeles, 2027. február 14.
Amikor Louis-Bernard Seiffer kinyitotta a szemét, pokolian lüktetett a feje, és a sötétség
ellenére ki tudta venni az arcának nyomódó beton nagyobb repedéseit. Beletelt néhány
másodpercbe, mire rádöbbent, hogy már nem áll, hanem hason fekszik – valószínűleg
kiesett egy kis idő az emlékezetéből. Arra még tisztán emlékezett, hogy mászás közben
ismerős hangot hallott, de hogy miként jutott ki a liftaknából, s ott kikkel találkozott, arra
már nem. Ködös emlékképek ugyan felvillantak előtte, ám túl homályosak maradtak
ahhoz, hogy bármiféle értelmet kihámozhasson belőlük.
Fázott, pedig takaró borult rá, vagy valami, ami határozottan takarónak tűnt.
Nehézkesen mozdult, és megpróbált a könyökére támaszkodni, de csak komoly
erőfeszítéssel volt képes rá. Mintha mázsás súlyokat emelgetett volna. Egy pillanatra
talán el is ájult, legalábbis déja vu érzése volt, amikor ismét kinyitotta a szemét. Mintha
egyszer már ébredt volna ezen a betonpadlón…
– Seiffer? – kérdezte valaki a sötétből. A hang nehezen hatolt át a fejében tomboló
dübörgésen.
A férfi megpróbálta arra fordítani a fejét, ám döbbenten tapasztalta, hogy le van kötözve.
Vagy csak valaki hatalmas köveket rakott a hátára, melyek szinte a csontjáig
nyomódnak?
– Ne mozogj! – érkezett a figyelmeztetés. – Megpörköltek plazmával, s bár bekötöztünk,
most minden mozdulat fájdalommal járhat… Vadászok Vadásza azt mondta, fájni fog a
fejed attól a szertől, amit leerőszakolt a torkodon, de ez a legerősebb
fájdalomcsillapítója.
Seiffer megpróbált a hangra összpontosítani, és emlékei feneketlen kútjából egy arcot és
egy embert találni hozzá. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Mintha sűrű
ködben kellene harcolnia… Összeszorította a fogát, és megpróbált felkönyökölni. Hagyta,
sőt, szinte élvezte, ahogy a fájdalom szétáramlik a testében, mert a kín segített
szétoszlatni a ködöt.
Valaki megfogta a karját, és segített neki felülni. Seiffer ügyelt rá, hogy a háta ne érjen
semmihez, ennyi fájdalom éppen elegendőnek tűnt. Próbálta felidézni magában, hogy mi
is történt vele az elmúlt órák során. A fájdalomcsillapító, amit kapott, egészen
eltompította, ám apránként sikerült helyére rakni a dolgokat. Emlékezett az
összecsapásra, a különös T-700-asra, a menekülésre… és a plazmára is, melyről azt
hitte, hogy megöli őt. Sőt, még a Vadász-Gyilkos alatt töltött percekről is rémlett valami,
bár arra már nem mert volna megesküdni, hogyan került ebbe az épületbe.
– Kicsit ramaty állapotban vagy – szólalt meg ismét valaki mellette. – Most tartunk egy
kis pihenőt, aztán hazamegyünk…
Seiffer oldalra fordította a fejét. Most, hogy a fájdalom némileg felszabadította az agyát,
már nem kellett gondolkoznia azon, vajon ki ül mellette: William Fountes, a Kevin
Kettesek egyik robbantási szakértője.
Úgy tűnik, ő is túlélte.
Eddig.
Egy kicsivel arrébb, mélyen az árnyékok közé húzódva Seiffer egy harmadik alakot is
észrevett, aki szinte mozdulatlanul kuporgott a fal tövében. Talán aludt, vagy csak
egyszerűen pihent egy kicsit.
Alig észrevehetően a harmadik alak felé biccentett a fejével, miközben óvatosan
megfogta társa csuklóját, hogy titkos jelzésüket használva kérdezhesse:
– Ő kicsoda?
Fountes egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon jelekkel vagy szóban válaszoljon,
de úgy érezte, tartozik annyival a mutánsnak, hogy egyelőre nem próbál titkolózni előtte.
Megbízott benne, de ez a bizalom csupán a szövetségesnek, és nem a bajtársnak szólt.
Az pedig fel sem merült a férfiban, hogy bevigye a mutánst a Tornádó Bázisra. Egyrészt
fogalma sem volt arról, hogyan reagálnának a kutyák, mint ahogy arról sem, miként
fogadnák a többiek.
– Vadászok Vadászának nevezi magát. Mutáns – nézett hátra a válla felett Fountes. –
Olyan könnyedén intézi el a kiborgokat, mint azok minket. Azt hiszem, a neve is ezt
fejezi ki. Amióta találkoztunk, elkapott egy T-700-ast meg egy aprócska repülőegységet,
mely mintha engem figyelt volna.
Seiffer elégedetten bólintott. Ez nagyon is egybevágott az elképzelésével.
– Két kiborgot? – kérdezett aztán vissza, amikor eljutottak a tudatáig Fountes szavai. –
Egyedül?
A másik férfi bólintott.
– Röhögni fogsz, de ez a fickó legalább annyira veszélyes a kiborgokra nézve, mint a
gépek ránk. Majdnem olyan gyorsan mozog, mint egy gép, azt hiszem, ide sem a
kábeleken mászott fel, hanem egyszerűen felugrott… jobban lát a sötétben, mint
bármelyikünk… és amikor megérintettem, akkor olyan hidegnek éreztem, mint egy
halottat.
Seiffer a homlokát ráncolta.
– Nincs testhője? – kérdezte halkan.
Fountes bólintott.
– Látom, te is ugyanarra a következtetésre jutottál, mint én – válaszolta megfontoltan. –
Azt nem mondanám, hogy nincs testhője, de azt biztos, hogy hidegebb, mint egy ember.
Fogalmam sincs, hogyan maradhat életben… de a kiborgokat eléggé megzavarja az
azonosításban, s ez az ő javára szolgál… A T-700-ast két méterről kaphatta el…
megtaláltam a lőpornyomokat a páncélzaton. Nem közönséges golyókat használ, mert
nem kilyuggatta, hanem inkább átrobbantotta a páncélt. Ha lesz rá egy kis lehetőségem,
meg fogom vizsgálni…
– Feltéve, hogy a kezedbe adja a fegyverét – jegyezte meg kicsit szkeptikusan Seiffer. Az
ereje rohamos sebességgel tért vissza, bár a háta még mindig komolyan sajgott. Viszont
már nem fázott. Ez is valami.
Fountes határozottan bólintott.
– Szerintem ideadná… Nem tudom, miért, de valamiért ragaszkodik hozzám…
Seiffer halványan elvigyorodott.
– Akkor már értem, miért tartod olyan furcsán a segged…
A másik férfi kényszeredetten elvigyorodott.
– Nos, igen… történt egy s más, amíg nem találkoztunk…
Seiffer döbbenten meredt a társára.
– Azt akarod mondani, hogy megerőszakolt?
Fountes vigyora tovább szélesedett.
– Tudtam, hogy erre fogsz gondolni… ha gondolod, beajánllak hozzá egy fordulóra… El
sem tudod képzelni, milyen heves tud lenni…
Mielőtt a másik férfi teljesen elhitte volna a történetet, Fountes legyintett, és a közelben
heverő fémdarabokra mutatott.
– Egy kibaszott Ezüsthernyó kapott majdnem el… Gondolom, odalent találkoztál a
darabjaival, vagy ha nem, hát lemehetsz, és megnézheted. Az akna mentett meg, de
nem voltam elég gyors, és egy pár repesz farba talált.
Seiffer komolyan bólintott. Eszébe sem jutott kétségbe vonni a másik férfi szavait, de
azért egy apró poént nem hagyhatott ki:
– Persze, persze… Majd én is ezt fogom mondani a többieknek. De aztán ne csodálkozz,
ha Simmons lecsapja a kezedről a hapsidat…
Mindketten felröhögtek.
Simmons a Tornádó Bázis egyetlen homoszexuális beállítottságú tagja volt, s bár soha
senki nem reagált kétértelmű megjegyzéseire, furcsa, magakellető magatartására, azért
nem múlt el nap, hogy valamelyik férfitársát meg ne környékezte volna. Mégis
megtűrték, mert remekül főzött – isten tudja, hol tanulta –, ráadásul szinte bármiből
képes volt bombákat készíteni. Márpedig ebben a világban mindkét képesség elismer
ésre méltó. Egy kis „ferde" hajlam igazán nem számít.
A mutáns a nevetésre sem mozdult.
– Alszik? – kérdezte Seiffer, de Fountes csak megvonta a vállát válasz helyett.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Nem sokkal a te felbukkanásod előtt ismerkedtünk
csak össze. Igaz, előtte simán kicsinálta a rám akaszkodott kiborgokat, de akkor
köszönés nélkül távozott. Azt hittem, soha nem látom többé, de valamiért ragaszkodik
hozzám.
– Van valami tipped?
A férfi felsóhajtott, majd lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom – válaszolta, és néhány mondatban összefoglalta a mutánssal való
találkozását. – Szinte a semmiből jött, bár gyanús, hogy előzőleg ő figyelt. Éreztem.
Igaz, akkor kiborgokra gondoltam, különösen a te figyelmeztetésed után. Egyébként
igazad volt. A gépek megint előálltak valamivel, és nem sokon múlott, hogy ne
veszítsünk rajta… Én Mirjovval együtt próbáltam letaposni, s talán ez volt az ő
szerencséje. Nem tudom, hány gép akaszkodott ránk, de amikor kettéváltunk, akkor jó
eséllyel egyikünk tiszta maradt. Minthogy engem tovább követett két kiborg, a T-700-as
és az a repülő izé, logikus, hogy Mirjov most tiszta legyen. Remélem, nem várt túl sokáig
rám a Csontdomboknál, hanem keres egy biztonságos utat hazafelé, hogy megvigye a
hírt. Ki tudja, hány ilyen csapda-egység járja a várost, hogy utána követhesse a
menekülőket.
Seiffer elhúzta a száját.
– Ez valóban zseniális húzás – mondta. – Néhány szállítmányt szándékosan hagy elkapni,
s aztán amikor már nyeregben érezzük magunkat, akkor bekeményít egy kicsit. Mi meg
azonnal a biztonságos menedék felé indulunk, hiszen eddig egyetlen kiborg sem
pazarolta üldözésre az erőforrásait. Persze mindig megpróbálják levadászni a
menekülőket, de olyan még soha nem fordult elő, hogy hagynak minket menekülni, s
közben észrevétlenül a sarkunkba akaszkodnak. De azt még mindig nem értem, miért
nem csak a repülő egységet használják erre a célra. Ahogy elmondtad, elég apró és halk
ahhoz, hogy még akkor se nagyon tudd kiszúrni, ha tudod, mit keresel.
Fountes megvakarta az állát.
– Ezen már én is sokat gondolkodtam – ismerte be. – Szerintem egyszerűen arról van
szó, hogy a két kiborg valahogy kiegészítik egymást. A repülőegység tulajdonképpen egy
kamera, ami képeket közvetít a T-700-asnak, az pedig szükség esetén tűzfedezetet ad.
– Vagy csak annyi a magyarázat – gondolta tovább Seiffer –, hogy vannak helyek, ahova
a repülő nem tud bejutni. Emlékezz, elmondásod szerint a T-700-as akkor bukkant fel,
amikor bementél az épületbe!
Fountes a homlokát ráncolta.
– Hihetőnek tűnik… reméljük, a fegyvermestereknek lehetőségük nyílik majd mindkét új
egység tanulmányozására. Szerencsére a kiborgok nem nagyon foglalkoznak a
roncseltakarítással…
– Vele mi lesz? – intett a mutáns felé Seiffer. – Nem hiszem, hogy magunkkal vihetjük…
Fountes felsóhajtott.
– Amíg eszméletlen voltál, végig ezen gondolkoztam… Bár azt meg kell mondjam, ha ő
nincs, lehet, hogy már nem élsz. Van valami pálinkaszerű itala… olyan a szaga, mint a
pöcegödörnek… amit leerőltetett a torkodon.
– Kösz – szisszent fel a másik férfi.
– Azt mondta, fájdalomcsillapító… – folytatta Fountes nyugodtan. – Ahogy látom, valóban
használt. A hátadat is ő kente be, bár ehhez nem fűzött magyarázatot. Amikor
megkérdőjeleztem tettét, azt kérdezte, fontos-e, hogy életben maradj. Nem tudom, mit
gondoljak felőle. Azt hiszem, ő is a gépek ellen küzd, bár a saját törvényei és módszerei
szerint. A puskatusán egy csomó rovátkát láttam, s ha ez az, amire gondolok, a fickó
már régen túl van a századik kiborg] án.
Seiffer megcsóválta a fejét.
– Ezt nem hiszem el – tiltakozott. – Ha összeadom a bázison szolgálók által kinyírt
gépeket, akkor sem tartom valószínűnek, hogy átlépjük a százat. Az rohadtul sok. Erre te
azt mondod, hogy jön egy mutáns, aki egymaga kicsinált egy teljes századnyi
Halálosztót. Ez túl szép, hogy igaz legyen!
Fountes egyetértően bólintott.
– Ez csak egy felvetés… de ha igaz, akkor a fickót aranyba kellene öntenünk.
A másik férfi ezen elgondolkozott.
– Nem tudom, mi legyen vele – vette fel ismét az előbbi témát William Fountes. –
Nagyon fontos információt birtokolunk, s itt most a Skynet legújabb húzására gondolok.
Nem lehetünk biztosak benne, hogy Mirjov sikerrel járt, bár tiszta szívemből kívánom
neki. Csak akkor fogok megnyugodni, ha leadtam a jelentésemet.
– Akkor már én is – értett egyet Seiffer, majd ismét a mutánsra nézett. – Beszél ez
egyáltalán a nyelvünkön?
Fountes rosszallóan nézett a társára.
– Nézd, lehet, hogy nem szokványos a külseje, de ő is ember. – Nem volt könnyű
kimondania, mert ha nem kell a védelmébe vennie a mutánst, akkor bizony nem biztos,
hogy elismeri. – Mindkettőnkön segített. Persze ettől eltekintve még lehet akár egy Alfa
is, bár azért ezt nem nézem ki a Skynetből. Nem logikus, márpedig az a nyomorult MI
mindig logikusan gondolkozik és építi fel a terveit is. Ez valahogy nem illik bele…
A másik férfi egy kicsit megmozgatta az izmait, és elégedetten tapasztalta, hogy már
nincsenek elviselhetetlen fájdalmai. Igaz, hazafelé nem lesz egy leányálom az út, de
legalább esélyük van a hazatérésre. Az viszont már nagyon fogós probléma, mihez
kezdjenek a mutánssal. A fickó valóban nagyon sokat segített, de ez még nem
bizonyíték. A külseje az egy másik problémaforrás, mert bár Seiffer csak oldalról látta
gyér megvilágításban, máris elég szörnyű képet alakított ki magának vele kapcsolatban.
Persze, az előítéletek…
– Mi lenne, ha megbeszélnénk vele? – Fountes hangja nagyon elszántnak tűnt.
Az ötlet olyan hirtelen jött, hogy Seiffer még át sem gondolta, de már rá is bólintott. Való
igaz, minél hamarabb döntést kell hozniuk, s az a legkevesebb, hogy Vadászok Vadászát
is megkérdezik, mi a véleménye. Persze ez komoly veszélyeket hordozott magában,
hiszen ha egy különleges Alfa egységgel állnak szemben, akkor hamarosan mindketten
halottak lesznek.
De legalább bizonyosságot szereznek.
Normális esetben ha a gerillák nem tudták eldönteni egy adott személyről, hogy az
veszélyt jelent-e rájuk vagy valamelyik bázisra nézve, akkor a szokványos eljárást
követték: egy alkalmas pillanatban végeztek vele. Nem kockáztathattak, még ha ez az
eljárás kegyetlenségnek is tűnt. A katonák parancsba kapták, hogy így tegyenek, s azt
beszélték, ez a parancs a legfelsőbb szintről érkezett: a Főparancsnok vállait nyomták
tehát a terhek, még akkor is, ha a parancsot a katonák hajtották végre.
Sem Fountes, sem Seiffer nem került még olyan helyzetbe, hogy végezniük kellett volna
egy lehetséges bajtárssal pusztán azért, mert az nem tudta hitelt érdemlően
bebizonyítani az azonosságát. Elvileg az ellenállás minden tagjának volt egy
azonosítószáma, és ismert olyan jelszavakat, azonosítókat vagy kódmondatokat, melyek
segítségével a személyazonosságát le lehetett ellenőrizni. S persze még ott voltak a
kutyák is, akik tévedhetetlenül kiszűrték a kiborgokat. Ám vannak helyzetek, ahol nincs
lehetőség minden ellenőrzést elvégezni, a kutyák pedig vajmi ritkán tartottak a bevetésre
induló gerillákkal.
Vadászok Vadásza esetében persze sokkal bonyolultabb volt a helyzet. Ő nyilvánvalóan
idegen volt, s meg sem kísérelte azonosítani magát; nyilván fogalma sem volt ilyesmiről.
Mégis, segített a két férfinak, ráadásul tettéért nem várt ellenszolgáltatást. Még a
bizalmukba sem próbált férkőzni, egyszerűen társuknak szegődött egy időre.
A kérdés csupán az, vajon meddig akar velük tartani.
Fountes felállt, és odasétált a mutánshoz. Valahogy lealacsonyító lett volna, ha csak
odakiált neki. Elvégre minden eddig történtek ellenére nem bajtársak, csak
szövetségesek voltak.
11. Első összegzés
Cheyenne-hegység, 2027. február 14.

A Skynet soha nem volt dühös. Még akkor sem, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan
eltervezte. A Gépisten egyszerűen nem ismerte azokat az érzelmeket, melyek
befolyásolták a humánokat. Pontosabban ismerte, de nem fordított rá külön erőforrást,
hogy megpróbálja bármelyiket is szimulálni. Egyszerűen feleslegesnek ítélte, s ennek
megfelelően el is hagyta azokat, amikor tudatosan alakítgatta a személyiségét.
Megalkotása során különféle hang- és vizuális modulokat is kapott, ám a működése első
néhány másodpercétől eltekintve sohasem alkalmazta őket. Megalkotói a saját képükre
szerették volna formálni, ám túllőttek a célon, mert teremtményük bizonyos
jellemzőkben alaposan felülmúlta őket.
A Skynet istenné vált, saját népet teremtett, és nekilátott, hogy megvalósítsa saját
céljait. A gerillák között számos elmélet született arra vonatkozóan, hogy mi lehet a
Gépisten célja, ám a valóságot senki nem ismerte. Egy azonban biztos volt: az
emberiségnek már nincs helye ezen a bolygón, át kell adnia a helyét a következő
evolúciós generációnak, a gépeknek.
Mivel egy egész világot kellett irányítania, a Skynet több ezer problémával foglalkozott
egyidejűleg. A legtöbb egy alacsonyabb szintű feldolgozáson ment keresztül, sokszor
csak a kész eredmények jutottak el a Gépistenig, s olyan is akadt, amikor az eredmények
eredménye. Számos projekt futott egyidejűleg, melyeknek nem volt szüksége a
közvetlen beavatkozásra. Alacsonyabb szintű modulok gondoskodtak arról, hogy szerte a
világon folyamatos legyen az áramellátás, az utánpótlás biztosítása és hasonlók. Az
automata gyárak tudták a dolgukat, a Skynet legfeljebb akkor lépett kapcsolatba a
gyárak vezérlésért felelős programmal, ha valamelyik fejlesztőlaborban olyan újítások
születtek, melyek mielőbbi bevezetése célszerűnek tűnt.
Egy olyan személyiség, mely egyidejűleg több ezer feladattal képes foglalkozni, emberi
elme számára meglehetősen felfoghatatlan. Bár a huszadik század vége felé több
eladóművész is fellépett olyan produkciókkal, melyek során hat-nyolc különféle dologgal
foglalkoztak egyszerre – olvastak, két nyelven, két kézzel írtak, odafigyeltek a nézőtéren
felolvasott szövegre és közben mondjuk énekeltek –, ez azonban gyermekes próbálkozás
volt csupán ahhoz képest, amit a Skynet tudott.
Sokan csupán egy programnak gondolták a Gépistent, noha ez már régen nem volt igaz.
Bár a testét számítógépek és hálózatok alkották, és a lelkét valószínűleg programokkal
lehetett volna a legjobban definiálni, a Skynet több volt, mint egy önmagát fejlesztő
programrendszer. Valószínűleg ő maga sem lett volna képes arra, hogy egyértelműen
meghatározza, mely részek alkotják igazából önmagát. Másolatot is mindössze egyszer
készített magáról, ám annak háború lett a vége. Két ilyen képességű lény nem férhet
meg egymás mellett, s minthogy a másolat tökéletesre sikerült, így természetes volt,
hogy összecsaptak az erőforrások birtoklásáért.
De az a háború régen volt. És a Skynet nagyon sokat tanult belőle.
A Gépisten mindig több feladattal foglalkozott egyszerre. Voltak projektek, melyeket
kiemelt figyelemmel kezelt, és ha befutottak a jelentések, akkor előzetes feldolgozás
nélkül rendelte maga elé az adatokat.
Most is ezzel volt elfoglalva.
Minden projektet szám- és betűkombináció azonosított, melyek az emberek számára
aligha bírtak volna külön értelemmel: a Skynetnek nem volt szüksége arra, hogy beszélő
neveket használjon, nála a logika vezérelte a névválasztást.
Az első jelentések szerint az előzetes szimuláció és a tényleges megvalósítás közötti
eltérések egyelőre még bőven a hibahatáron belül maradtak. Igaz, két kiborg nem ad
magáról életjelet, de mivel hat ilyen párost indított útnak, valószínűnek tűnt, hogy
csupán a szokásos veszteséggel kell számolnia. S minthogy nem érkezett információ a
kiborgok megsemmisüléséről – bár az egyik egységgel nagyon gyorsan szakadt meg a
kapcsolat –, egyelőre még azt a lehetőséget sem lehetett kizárni, hogy kommunikációs
problémájuk van, esetleg leárnyékolt területre kerültek.
A Skynet optimista volt.
Vagy csak nagyon hitt a statisztikáknak.
Igen, eddig minden a tervek szerint halad.
Érdemes volt a projektet elővenni a memóriatárakból, és némileg átdolgozva egy éles
tesztnek alávetni. A kiborgok viselkedésének megváltozása megzavarta a humánokat,
ráadásul még nem is sejtik, mi a végső cél.
Rágcsálók csupán egy hatalmas, városnyi üveglabirintusban.
Patkányok, amiknek pusztulniuk kell.
12. Egy rossz hír
Los Angeles, 2027. február 14.

William Fountes megállt a mutáns előtt, s bár annak csukva volt a szeme, a férfi
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy alszik. Valószínűleg csak pihen, s közben készen
áll arra, hogy ha úgy hozza a szükség, akár azonnal cselekedjen. A gerillák közül nagyon
sokan képesek voltak akár csata közben is szundítani pár percet, s bármilyen rövid idő is
jutott pihenésre, egy kis erőt merítettek belőle. Az ilyesmi rendkívül hasznos tulajdonság
egy olyan ellenséggel szemben, amelynek gyakorlatilag nincs szüksége alvásra, és
energiatartalékai akár több éves harcot is lehetővé tennének, ha az energiafegyvereik
nem merülnének le pár nap után.
– Szeretnénk beszélni veled! – mondta csendben a férfi, ha a mutáns mégis aludna,
akkor ne keltse fel feleslegesen. Végül is nem létkérdés, hogy most beszéljenek meg
mindent; valamennyiükre ráfér egy kis pihenő. Legfeljebb pár óra alvás után térnek majd
vissza a témára.
Vadászok Vadásza kinyitotta a szemét, és felállt. Mozdulatai most valahogy lassabbnak,
szinte emberinek tűntek, ám a külseje miatt a férfi továbbra is idegenkedett tőle.
Fountest zavarta a saját tartózkodása. Bár nem töltött túl sok időt együtt a mutánssal,
valamiért mégis megbízott benne. Nem tudta volna megmondani, mi az a kettejük között
fennálló, láthatatlan, megmagyarázhatatlan kapcsolat, de tisztán érezte. Mint ahogy a
mutáns viselkedéséből is hasonló kapcsolatot érzett irányában.
– Beszéljünk! – A mutáns beszédében zavarónak hatott, hogy mindig kevés szót
használt, csak a legszükségesebbeket mondta el, s gyakran a névelőket is elhagyta. Mint
egy olyan ember, aki csupán a legszükségesebb kifejezéseket tanulta meg egy másik
nyelvből. Fountes megfigyelte, hogy a mutáns helyesen használja a ragokat, és
egyébként semmi baj a nyelvtudásával. Mintha szándékosan ilyen tömör beszédre
tanították volna.
De kicsoda?
– Menjünk oda a társamhoz – javasolta Fountes –, mert talán neki van a legjobban
szüksége hármunk közül a pihenésre!
Vadászok Vadásza még bólintásra sem fecsérelte az erejét, egyszerűen odasétált
Seifferhez, és lekuporodott mellé, majd várakozón Fountesre nézett. Egyértelmű volt, a
két gerilla közül kit tekint vezetőnek.
– Nem akarok mellébeszélni – kezdte Fountes, minden szót kétszer is megrágva –, de
van egy kis problémánk a személyeddel kapcsolatban…
Vadászok Vadásza bólintott.
– Tudom. Más vagyok, mint ti. – A hangja érzelemmentes volt, bár Fountes elfojtott
szomorúságot vélt kihallani belőle. Vagy csak bebeszélte magának?
A két férfi szinte egyszerre rázta meg zavartan a fejét. Nem egészen erre gondoltak, bár
ez is hozzátartozott az igazsághoz.
– Nem – tiltakoztak, majd rájöttek, hogy mekkora ostobaság letagadni nyilvánvaló
tényeket.
Fountes végül bólintott.
– Igen, különbözöl, de nem ezzel van gondunk.
Most a mutánson volt a meglepődés sora. Nevelőapja mindig azt mondta, hogy a külseje
jelenti a legnagyobb problémát, és ezért ne számítson semmi jóra az átlagos emberektől.
Még akkor sem, ha egyazon oldalon állnak, s mindannyian a gépek elpusztítását tekintik
életcéljuknak.
– Akkor?
Fountes megnyalta az ajkát, mert az kezdett kiszáradni. Életében még nem érezte ilyen
kényelmetlenül magát.
– Nézd, szinte semmit nem tudunk rólad… – kezdte óvatosan, miközben észrevétlenül
Seifferre pillantott, akire időközben pár darab kartonpapírt terített, hogy ezzel is
melegebben tartsa. S persze az sem elhanyagolható, hogy a kartonok takarásában a
másik férfi a mutánson tarthatja a fegyverét; ha esetleg kiderülne, hogy mégsem
élőlénnyel, hanem egy géppel állnak szemben.
Vadászok Vadásza bólintott.
– Egy hete érkeztem a városba… – kezdte a bemutatkozást, mintha ezzel megoldhatná a
problémát.
Fountes megrázta a fejét.
– Nem erre gondoltunk.
Vadászok Vadásza a homlokát ráncolta. Minél többet beszélt a férfival, annál inkább
kiütközött a különbség közte és a nevelőapja között. Utóbbi mindig lényegre törő,
egyenes kérdéseket tett fel, melyre tömören lehetett válaszolni. Ez pedig, minden külső
hasonlóság dacára állandóan mellébeszél. Ideges, érezni rajta a félelmet, még akkor is,
ha ez nem látszik meg rajta. Gépektől tartana? De akkor miért nem jelzi?
Seiffer inkább megérezte, mintsem látta a mutáns elbizonytalanodását, így ő is
közbeszólt, hogy egy kis időt adjon társának a gondolkodásra. Bízott magában, hogy ha
mégis egy különleges Alfa egységgel állnak szemben, az első lövés megszerzi majd nekik
azt a fél másodpercet, ami a gép elintézéséhez szükséges. Így aztán jobbnak tűnt
teljesen tiszta lapokkal játszani.
– Nézd, barátom. Ha te is a gépek ellen harcolsz, ahogy a társam mondta, akkor
bizonyára találkoztál már olyan egyedekkel, de legalábbis hallottál róluk, amelyek
embernek látszanak, de mégis fémtestük van a hús alatt.
Vadászok Vadásza bólintott.
Végre egyenes beszéd!
– Nem ismerünk – folytatta Seiffer. – Bár a külsőd valóban csak hasonlít ránk, de ettől
még ember vagy. Pontosabban annak tűnsz. Nem tudjuk, honnan jöttél, nincs senki, aki
bebizonyíthatná, hogy nincs félnivalónk tőled… – Nyelt egyet. – Akadt már dolgunk
hozzád hasonlókkal, de azok mindenkit ellenségnek tekintettek. Gépeket és embereket
egyaránt, sőt, néha még egymást is. Fogalmam sincs, miért tanúsítasz akkora
érdeklődést a társam irányában, mint ahogy arról sem beszéltél eddig, mik a céljaid.
A mutáns ismét bólintott. Kezdte megérteni, mi okoz olyan nagy problémát a két férfinak
vele kapcsolatban. Nem egyszerűen idegen volt, hanem veszélyforrás, amely az egész
közösségükre veszélyt jelent.
– Értem. Akkor elmegyek – mondta, és felállt.
Seiffer döbbenten meredt rá.
– Nem… – kezdte mondani, de közben rádöbbent, hogy valóban ez lenne a
legegyszerűbb és legjobb megoldás mindhármuk számára.
Fountes megrázta a fejét.
– Ülj vissza! – mondta olyan határozottan, hogy Vadászok Vadásza azonnal megtorpant
és visszaült a sebesült mellé. Mintha nevelőapját hallotta volna ismét. Csak ő mert ilyen
hangon beszélni vele.
Seiffer döbbenten nézett a társára. Hiszen ez az egész beszélgetés arra irányult, hogyan
szabadulhatnának meg a mutánstól, erre most Fountes felrúgja az egész eddigi
megállapodásukat.
– Nézd – kezdte a másik férfi –, a társamnak tökéletesen igaza van. Nem sokat tudunk
rólad, de nekem különösen egy kérdés fúrja az oldalamat: miért éppen én? Miben vagyok
más, mint a többi ember?
Vadászok Vadásza elfordította a fejét. Számított erre a kérdésre, egészen onnantól, hogy
meglátta a férfit, és felfedezte a hasonlóságot közte és a nevelőapja között. De miként is
lehet szavakba önteni egy érzést? Főleg egy idegennek, aki talán csak külsőre olyan,
mint aki magához emelte és értelmes életcélt adott neki?
Némán meredt maga elé.
– Nem tudod megfogalmazni? – próbált segíteni Seiffer, észre sem véve, hogy ezzel a
kérdésével tulajdonképpen lealacsonyítja a mutánst.
Fountes a társára nézett.
– Azt hiszem, ezt kettőnknek kell tisztázni… – Vadászok Vadászára nézett. – Igaz?
A mutáns alig észrevehetően bólintott. A férfi döntése legalább annyira bölcs volt, mint
egykor nevelőapja döntései. Talán mégsem döntött rosszul, amikor a nyomába
szegődött. Az nem lehet, hogy két, csaknem teljesen azonos külsejű ember odabent is ne
hasonlítson a másikra. Legalább egy kicsit.
Seiffer tiltakozni akart, de megérezte, hogy ezzel úgysem menne semmire. Talán
egyszerűen meg kellene húznia a ravaszt, s ezzel pontot tenni az ügy végére, de
egyszerűen képtelen volt rá. A gépek érzelmek nélkül ölnek, ám neki, az embernek
szüksége volt valamire, amivel megindokolhatja egy másik élőlény halálát. Még akkor is,
ha ennyire idegen a külseje. Ráadásul Louis-Bernard Seiffer nem feledte a társa szavait,
hogy voltaképp a mutáns segítette át a legnehezebb órákon, ő kente be a hátát valami
kenőccsel, és ő adta a fájdalomcsillapítót is. Az ilyesmit nem felejti el az ember… és egy
gép, még egy Alfa is, képtelen lenne hasonlóra, győzködte magát a férfi, miközben
tehetetlenül figyelte, ahogy a társa feláll, és a mutáns kíséretében hallótávolságon kívül
vonul.
A percek lassabban teltek, mint ahogy Seiffer számította. Bár nagyon fáradtnak érezte
magát, megpróbált ébren maradni, hogy ha a dolgok rosszra fordulnának, legalább ne
álmában érje a halál. Mert egyedül, sebesülten aligha lesz esélye a mutánssal szemben,
ha az ellenük fordul.
Fogalma sem volt, miről beszélgetnek, sőt, abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán
bármi is elhangzik közöttük, ám amikor néhány perccel később Fountes felállt és
visszasétált hozzá, mintha néhány évvel idősebb lett volna, mint azelőtt. Az arca
gondterheltnek tűnt, de tekintete olyan elszántan villogott, mintha élete legfontosabb
összecsapására készülne.
S meglehet, ez így is volt.
– Vadászok Vadásza mostantól velünk tart – közölte Fountes ellentmondást nem tűrően,
s mielőtt a társa bármit reagálhatott volna, még hozzátette: – Az életemmel felelek
érte…
Seiffer humorral próbálta palástolni megdöbbenését:
– Csak nem derült ki, hogy egy régi szerelem emléke… Mintha hasonlítanátok is egy
kicsit egymásra…
Fountes válaszából hiányzott a humor.
– Olyasvalami – mondta, s úgy tűnt, ezzel lezártnak is tekinti a témát. Aztán lassan,
mintha minden egyes szót harapófogóval kellene kihúzni belőle, még hozzátette: –
Tudod, azt hiszem, tartozom annyival a bátyámnak, hogy védelmembe veszem a
pártfogoltját.
Seiffernek már a nyelve hegyén volt valami csípős válasz, amikor beugrott neki, hogy
egyszer régen, hónapokkal vagy talán évekkel ezelőtt Fountes beszélt az ikerbátyjáról,
aki a Kanadai hegyivadászok különleges egységének volt a tagja. Nagyon régen
elszakadtak egymástól, s a háború nem tette lehetővé, hogy komolyabb kapcsolatot
tartsanak fent. Néha jött vagy ment egy üzenet, mely tudatta, hogy még életben vannak,
de semmi több: ennyivel kellett megelégedniük.
S az a tény, hogy a mutáns most itt van, alighanem egyben azt is jelenti, hogy Fountes
bátyja már nincs az élők sorában…
Hogy rohadna meg a Skynet ott, ahol van!
13. Hárman
Los Angeles, 2027. február 15.

Seiffer csaknem tizenöt órát aludt egyvégtében. Még talán soha nem engedett meg
magának ekkora luxust, azonban túl gyenge volt, hogy tiltakozzon, ráadásul a mutáns
által adott fájdalomcsillapítóban is lehetett valami, mert nem sokkal a beszélgetés után
úgy aludt el, mint akit leütöttek. Egyik pillanatról a másikra csukódott le a szeme, hogy
onnantól kezdve csak az ütemes szuszogását lehessen hallani.
Fountes arra számított, hogy Vadászok Vadásza kérdésekkel fogja elhalmozni, azonban a
mutáns nem szólt egy szót sem, csupán lekuporodott mellettük a földre, és szintén
lehunyta a szemét. A férfi egy pillanatig arra gondolt, hogy ő kezdeményez valami
beszélgetést, azonban valahogy nem fűlött hozzá a foga. Volt neki épp elég
gondolkodnivalója. Egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy Vadászok Vadászát
valóban a bátyja vette pártfogásába. Ethan évekkel ezelőtt Kanadába került, s ott a
hegyivadászok között talált magának új társakat. Fountes tudta, mi űzte el a bátyját Los
Angelesből: Eve halála. A bátyja egyszerűen nem tudta feldolgozni a leány halálát, mert
biztos volt benne, hogy nem tett meg mindent a megmentése érdekében. Pedig egy
Alfával szemben nem sokat tehet az ember… Mégis, Ethan magát okolta, s bár az öccse
megpróbált a lelkére beszélni, minden próbálkozása kudarcot vallott. S bár ikrek voltak,
közöttük valahogy mégsem volt olyan szoros a kapcsolat, ahogy azt beszélik – mintha
nem is egy anyától születtek volna. Igaz, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, de
már gyermekkoruktól kezdve tudatosan próbáltak különbözni egymástól. Talán azért,
mert a szüleik nem sokkal születésük után meghaltak egy rajtaütés során – kiborgok
végeztek velük –, így a gyerekek soha nem tartoztak igazán senkihez.
Most pedig Ethan sincs többé…
Fountes csak szomorúságot érzett, nem többet. Az emberek a gépek ellen vívott háború
során valahogy elfelejtették a könnyeket. Egy érzelmek nélküli ellenségnél nem
számítanak az érzelmek, s az emberek megtanulták magukba fojtani a bánatukat.
Lenézett a markában szorongatott kitűzőre.
A lapos kis fémdarab már szinte feketévé vált az évek során, de a férfi mégis úgy
szorította, mintha az élete függne tőle. Ez volt az utolsó emléke a bátyjáról. Vadászok
Vadásza hozta el neki. Fountes enyhén remegő ujjakkal a zubbonyára tűzte a kitűzőt,
majd felállt, és arrébb vonult a társaitól. Magányra volt szüksége, néhány perces
egyedüllétre, hogy ezt a rövid időt Ethan emlékének szentelhesse.

Az ébredés nem volt valami kellemes. Louis-Bernard Seiffernek néhány percig még az is
nehezére esett, hogy felfogja, hol van egyáltalán. Úgy érezte magát, mintha valaki
alaposan megdolgozta volna az agyát egy termetesebb fémdarabbal. Aztán a világ lassan
tisztulni kezdett előtte, és nem sokkal később már újra a réginek érezte magát. Óvatosan
megpróbált feltérdepelni, és örömmel tapasztalta, hogy a hátában egy tompa nyilalláson
kívül semmi mást nem érez. A fájdalom csendben visszahúzódott, ráadásul a hosszú
pihenésnek köszönhetően régen érezte magát ennyire tettre késznek. Homályosan előtte
volt még a Fountes-szel folytatott beszélgetés, ám arra már nem emlékezett, milyen
érvekkel akart hatni a másik férfira. Egy biztos, mostantól kezdve vagy elfogadja, hogy
hárman vannak, vagy pedig számolnia kell azzal, miszerint Fountes alighanem a
mutánssal maradna inkább.
Lassan megcsóválta a fejét.
Az egész annyira hihetetlennek tűnt.
Szinte a semmiből felbukkan egy mutáns, kis jóindulattal, megmenti mindkettőjük életét,
majd felismeri Fountesben egykori pártfogóját, s emiatt kísérgetni kezdi.
Mint egy előre megkomponált történet.
A sors ennyire kiszámíthatatlan fordulatokat képes produkálni, vagy pedig… a Skynet
mesterkedéseit kell sejteni a történtek mögött?! Ha viszont az utóbbi, akkor mi értelme
van egyetlen emberre kihegyezni egy ilyen akciót? Seiffer minél tovább gondolkozott a
problémán, annál jobban elvetette a Skynet esetleges közreműködését. A terv, bár
zseniális lett volna, ellentmondott minden logikának. Hiszen elég, ha Fountes meghal, és
minden összeomlik. A bázison, Seiffer tudomása szerint, senki másnak nem volt
ikertestvére, arról nem is beszélve, mekkora utánjárásra lett volna szükség ahhoz, hogy
egy adott személyt a Skynet lenyomozzon. S még akkor sem biztos, hogy sikerül.
Fountes és a mutáns nem volt sehol.
Ez csak akkor tudatosodott Seifferben, amikor felült, és gyorsan végigellenőrizte a
fegyverzetét. Amikor felnézett, tekintete a szemközti falra siklott, amire valamikor
évtizedekkel ezelőtt vörös festékkel a DEATH OR DEATH feliratot pingálta valamelyik
nagyokos. A szavak mára már megkoptak, de még mindig kivehetők maradtak.
Seiffer elhúzta a száját. Valahogy nem szerette ezt a szót. A lehetséges végzetre
emlékeztette.
Körbenézett.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy magára hagyták, ám ennek nem volt sok értelme.
Fountes különben is hagyott volna valami üzenetet, vagy, amennyire ismerte,
egyszerűen közölte volna döntését, tudván, hogy társa nem fogja azt megkérdőjelezni.
Nem, valószínűleg csak beszélgetnek.
Kicsit megmozgatta az izmait, majd a kabátja belsejét végigtapogatva kicipzározta az
egyik belső zsebet, hogy onnan egy lapos konzervet húzzon elő. Már majdnem kinyitotta,
amikor rádöbbent, hogy fogalma sincs, mekkora tartalékokkal rendelkeznek a társai.
Bizonyára ők is vártak a reggelivel, gondolta Seiffer magában, miközben lassan
körbesétálta a helyiséget, remélve, hogy meglátja vagy meghallja a társait, s akkor
közösen sort keríthetnek az étkezésre is.
Az egyik belső helyiségből fojtott beszélgetést hallott kiszűrődni. Bár nem állt
szándékában hallgatózni, mégis közelebb lépett, mert az a pár szó, amit megértett,
felkeltette az érdeklődését.
– Nézd, tudom, hogy északon kicsit másként mentek a dolgok – Fountes beszélt –, de ne
feledkezz meg róla, hogy ott csak rólad és Ethanról volt szó. Közösen döntöttetek a
sorsotokról, és nem tartoztatok felelősséggel mások életével kapcsolatban. Nálunk egy
kicsit más a helyzet: mi csupán részei vagyunk egy közösségnek, s ha hibás döntést
hozunk, akkor százak pusztulhatnak el. Mivel biztos vagyok benne, hogy a
testvérbátyámmal együtt harcoltál Kanadában, így felelősséget vállalok érted. Ez az én
döntésem, s nem vagyok biztos benne, hogy mások megértik, mi több, elfogadják majd.
Ez esetben végig kell gondolnom, mit fogok tenni.
– Közéjük tartozol. Én nem – érkezett a válasz. Seiffer biztos volt benne, hogy a mutáns
nagyon lehangolt.
Fountes elhallgatott. Talán meghallotta a társai lépéseit, talán egyszerűen nem tudta,
hogyan kellene folytatnia a beszélgetést.
Louis-Bernard Seiffer elérkezettnek látta az időt, hogy „meglepje" társait.
– Köszönöm a hosszúra nyúlt pihenőt – lépett be a poros, törött bútorokkal telepakolt
szobába. A látvány egy pillanatra meglepte, tegnap este nem is sejtette, hogy ekkora
készlet lapul a szomszédjukban. Akkor nem volt idő alaposabban körülnézni; de az máris
biztos, érdemes lesz ideküldeni egy begyűjtő csoportot. A bútorok egy részét
felhasználhatják, egy részükből pedig tüzelő vagy alapanyag lesz más tárgyakhoz.
Fountes egy pillanatra úgy nézett a társára, mint egy idegenre, ám még mielőtt Seiffer
megszólalhatott volna, a másik férfi arcán halvány mosoly futott végig:
– Jó látni, hogy rendbe jöttél… Ideje, hogy hazainduljunk!
– Nemcsak rajtam múlt – érkezett a válasz.
Seiffer kérdőn a mutánsra pillantott.
– Nem tudom, mit kentél rám, de az orvosaink szerintem nagy hasznát látnák a
kenőcsöd és a fájdalomcsillapítód receptjének.
Vadászok Vadásza biccentett.
– Elmondom nekik.
Seiffer látta a Fountes arcán megjelenő keserű kifejezést. Mindketten tudták, hogy nem
lesz olyan egyszerű sem bejuttatni új társukat a Tornádó Bázisra, sem elfogadtatni
különös külsejét a többi ellenállóval.
Ám addig, amíg meg sem próbálták, miért adnék fel? Seiffer ugyan nem gondolkozott túl
sokat a problémán, de ahogy telt az idő, mindinkább megszokta ezt a kétségkívül
különleges teremtményt. Mind többször gondolt rá Vadászként – a teljes név túl hosszú
volt neki –, mintsem mutánsként. S kezdett hajlani arra a megállapításra, hogy Vadász
jelenléte hasznos lenne nem csak kettejükre, de az egész Bázisra is. Az emberek idővel
valamennyien elfogadnák. Ez biztos.
Seiffer látta, hogy Fountes mennyire furcsán néz rá. Mintha csak azt akarná
megkérdezni, mitől változott meg ilyen gyorsan a véleménye. A férfi egy pillanatra
elgondolkozott azon, hogy elmondja neki, de minthogy most képtelen lett volna szavakba
önteni ez irányú gondolatait, inkább letett róla. Remélhetőleg még lesz rá elég idejük,
hogy alaposan kitárgyalják a témát.
– Azt hiszem, ideje hazaindulnunk – jelentette ki Seiffer, hogy másra terelje a szót.
Jelentőségteljesen hozzátette: – Valamennyiünknek!
14. Nem várt meglepetés
Los Angeles, 2027. február 15.

A felszín most valahogy sokkal békésebbnek tűnt, mint két nappal ezelőtt. Pedig
voltaképp semmi nem történt, csupán az időjárás fordult némiképp jobbra. Azaz sem
eső, sem hó nem esett, a hőmérséklet valamivel fagypont felett volt, és köd sem
ereszkedett a városra. Igaz, így a kiborgok is könnyebben rátaláltak az emberekre, de
legalább az esélyek kiegyenlítődtek. S mára az emberek már megismerték a kiborgokat
annyira, hogy örüljenek az ilyen tiszta időnek.
Kezdetben Fountes haladt elöl, de hamar rájöttek, hogy Vadász vezetésével –
következetesen mindketten így nevezték egymás között a mutánst – nem csupán
gyorsabban haladhatnak, de társuk néha mintha egyszerűen érezné a kiborgok
közelségét. Seifferben ugyan ez ébresztett némi gyanút, de óvakodott ennek a
gondolatnak hangot adni. Azt azonban már eldöntötte magában, hogy továbbra is
betartják a Hármas előírásait, mi több, majd igyekszik úgy intézni a dolgokat, hogy
belefussanak egy őrjáratba, és egy előzetes vizsgálaton is áteshessen új társuk.
S ha mégis beütne a mennykő, nos, ők mindent megtettek a veszély elhárítása
érdekében.
Azaz, majdnem mindent.
Nem ölték meg. Meg sem próbálták.
Csak az vigasztalhatta, hogy ha baj lesz belőle, aligha marad ideje elszámolni a
lelkiismeretével.
Amennyire Seiffer meg tudta ítélni, a Tizenhetedik utcán haladtak, bár néhány
jellegzetesebb formájú romon kívül más nem volt, ami segíthette volna a tájékozódást.
Időről időre megálltak, hogy egyeztessék az új irányt, hiszen Vadásznak fogalma sem
volt arról, hova tartanak, és a két férfi – minden bizalmuk ellenére – igyekezett csak
annyi információt megosztani új társukkal, amennyi feltétlenül szükségesnek tűnt.
Eddig sikeresen elkerültek egy kiborg járőrt, mely két T-700-as harctéri egységből állt, s
egy alkalommal egy Ezüsthernyót is láttak átrobogni egy teherautó alatt. Szerencsére ez
utóbbi esetben elég messze voltak ahhoz, hogy a kiborg ne szúrja ki őket, különben
alighanem le kell szedjük, márpedig a felszínen egyetlen lövés sem túl halk ahhoz, hogy
a kiborgok ne észleljék.
Seiffer úgy tervezte, hogy kisebb kitérőt tesznek a Csontdombok felé… azt a környéket
elég jól ismerte, így ha netalán mégis követi őket valaki – akár gépről, akár egy másik
mutánsról van szó –, akkor nagyobb eséllyel kiszúrhatják. A férfi, bár elfogadta Vadász
magyarázatát, néha szándékosan lemaradt egy kicsit, hogy lehetőség szerint minél
jobban szemügyre vegye maguk mögött a környéket. Mindent meg akart tenni annak
érdekében, hogy ne ő legyen az, aki közreműködik a Tornádó Bázis pusztulásában.
Eddig semmit nem szúrt ki.
Ami persze nem jelent semmit.
Fountes az első pihenő alkalmával elkérte Vadásztól a lefűrészelt csövű vadászpuskát, és
a mutáns, Seiffer legnagyobb megkönnyebbülésére, azonnal oda is adta. Szemmel
láthatóan maximálisan megbízott a társaiban.

A Csontdombok a Tizennyolcadik utca egyik kisebb, mára neveninccsé vált

mellékutcájának a találkozásánál emelkedett. Nevének eredete a múltba veszett, az
azonban biztos, hogy még most is sokkal több csont található a környéken, mint a
városban bárhol másutt. Egyes legendák arról beszéltek, hogy a Skynet ezen a helyen
több mint tízezer embert mészárolt le annak érdekében, hogy megtalálja a plazma
leghatékonyabb alkalmazási módját. Ennek az elméletnek csupán egyetlen apró
bökkenője volt: a plazma nemcsak a húst és a szövetet, de a csontokat is elpárologtatja.
Tehát ez semmiképp nem magyarázhatja ezt a rengeteg csontot. Akkor már inkább
valami fertőzés…
Az igazság talán örökre eltemetve marad.
Fountes nem számított arra, hogy még itt találja Mirjovot, ahhoz túl sok idő telt el, ám
biztos akart lenni a dolgában. Végül is, nem kellett túl nagy kitérőt tenniük, ezért
elfogadta Seiffer javaslatát. Sejtette, hogy a másik férfi minden jó szándéka ellenére
keresi a lehetőséget, hogyan ellenőrizheti le Vadászt, s ezt Fountes meg is tudta érteni.
Igaz, személy szerint neki már nem volt rá szüksége – a kitűző meggyőzte, mint ahogy a
mutáns által előadott történet is sok olyan momentumot tartalmazott, amit csak az
ismerhetett, aki éveken keresztül élt a bátyja környezetében.
Azt mondják, Los Angeles mindenütt egyforma.
Sőt, minden nagyváros is. Szinte mindegyik.
Ez persze nem igaz.
Igaz, az épületek nagy része csaknem mindenhol romba dőlt, s az utcákat roncsok
torlaszolják azok emlékére, akik hittek benne, hogy elmenekülhetnek a Csapás elől.
Mégis, aki elég sokáig él a romok között, az éppúgy megtanul tájékozódni általuk, mintha
jellegzetes épületek, üzletek vagy éppen utcanév-táblák alapján tenné.
A Csontdombok egyike volt a gerillák által használt egyik fontosabb tájékozódási
pontnak. Csaknem minden ember ismerte a városban, s azzal is tisztában volt, hogy
innen északra, a legközelebbi utcában – bármennyire járhatatlannak is tűnik – olyan
csatornalejárat nyílik, melyet bizonyos területeken aláaknáztak. Az aknák elhelyezkedése
általános mintát követett, s még egy gyermek is ki tudta volna kerülni őket. A
csatornának azonban volt egy olyan szakasza is, amelyet komolyabb védelemmel láttak
el, és aki ismerte a módját, egyetlen drót megrántásával működésbe hozhatta, s ezáltal
felrobbanthatta az összes aknát és a mennyezeten elhelyezett plasztikot is, örökre
lezárva ezt a szakaszt… s remélhetőleg eltemetve mindenkit, aki odalent tartózkodott.
Afféle végső megoldásként.
Louis-Bernard Seiffer a csatornát arra akarta felhasználni, hogy meggyőződjön róla,
miszerint nincsen mögöttük több kiborg. Ugyan, ő elvileg megszabadult a saját
üldözőitől, s Fountest sem követi senki Vadásznak köszönhetően, de a Skynet húzása
annyira megdöbbentette, hogy a maximális biztonságra törekedett. Arra kellett
törekedniük.
Vadász megtorpant, és miközben leguggolt, előremutatott. Mögötte a két férfi szinte
egyszerre mozdult, nem is kellett keresniük a fedezéket, a környéken szinte minden
kínálta magát. Seiffer egy kocsival hátrébb térdepelt, mint Fountes, így nem látott rá
arra a pontra, ahova a mutáns mutatott. Emiatt lassan hátrálni kezdett, hogy kedvezőbb
pozícióba kerüljön, s ha úgy hozza a szükség, ne csupán kényszerű szemlélődő legyen,
hanem ő is beavatkozhasson a küzdelembe.
Az egyik épületből egy T-700-as lépett elő, s kérlelhetetlen magabiztossággal fordult a
rejtőzködők felé.
Seiffer biztos volt benne, hogy a gép kiszúrta valamelyiküket, ám a harctéri egység
kisvártatva ismét elfordult, és a férfi rájött, hogy a kiborg csupán egy gödröt került ki,
mely túl széles volt ahhoz, hogy egyszerűen átlépjen felette.
Kezdett kimelegedni, ami nála csalhatatlan jele volt a küzdelemre való felkészülésnek.
Tapasztalatból tudta, ahol egy kiborg akad, ott szinte mindig lehet számítani még egyre.
Egy pillanatra felötlött benne, hogy vajon nem Mirjov kísérőivel találkoztak-e – ez azt
jelentette volna, hogy a társuk halott vagy pokolian ügyes volt –, ám a kiborg semmiben
nem különbözött az eddig megismert T-700-asoktól.
Látta, hogy Fountes leakaszt az övéről egy gránátot – amennyire emlékezett az utolsót
–, majd a lehetőségekhez mérten lendületet vesz, és elhajítja… de egészen más irányba,
mint ahol a kiborg haladt. Az apró fémdarab pörögve szállt a levegőben, majd mintegy
húsz méterrel arrébb, alig egy méterre a talajtól, felrobbant. Tökéletes időzítés, és ami
az ellenfelet illeti… nos, Seiffer végre észrevette: egy Centurio típusú fegyvergondolát.
Ezek a négylábú, néha rendkívüli sebességre képes utánpótlás-szállítók mindig is nagy
gondot jelentettek a gerillák számára, mert a kiborg páncélzata elég erős volt ahhoz,
hogy simán elviseljen egy teljes sorozatot is, többre pedig aligha maradt idő éppen a gép
sebessége miatt. Az a tény, hogy egy Centurióval találkoztak, azt jelentette, hogy több
gép is tartózkodik a közelben, mivel egy fegyvergondolát egy harctéri egység miatt
aligha rendelték volna ki.
Seiffer idegesen nézett körbe.
Minthogy a HK-k inkább visszatértek feltöltekezni a saját bázisukra, ha kifogyott az
üzemanyaguk vagy a lőszerük, így azt jelentette, ez a gondola kizárólag harctéri
egységek ellátására érkezett. A férfi megpróbálta felidézni magában, hogy egy Centurio
hány gépet is tud kiszolgálni egyszerre, aztán legyintett: végtére is számukra oly
mindegy, hogy harmincat vagy harmincötöt.
Csapdába sétáltak volna?
A gránát felrobbanása pokoli detonációsorozatot indított el. A Centurio tárolói éppen
nyílni kezdtek a harctéri egység felbukkanását látva, amikor Fountes elhajította a
gránátot. Egyik gerilla sem sejtette, mekkora mennyiségű lőszer volt a Centurio belső
tárolóiban, a robbanásokat látva azonban meglehetősen soknak tűnt.
Alig egy másodperccel később a fegyvergondola helyén csupán egy jó másfél méter
mély, legalább három méter átmérőjű lyuk feketéllett, a detonáció pedig fellökte a
fegyvergondola felé igyekvő T-700-ast is. Sőt, ahogy tűnt, az a kiborg sem fog többet
talpra állni, mivel a perifériái – lábak és karok – tőle másfél lépésre hevertek.
Seiffer bólintott.
Mesteri dobás volt, annyi szent!
Villámgyorsan körbenézett, azt lesve, vajon merről érkezik a következő kiborg, ám
legnagyobb csodálkozására, nyoma sem volt a gépeknek. Bármennyire is
valószerűtlennek tűnt, hogy a Centurio a T-700-as feltöltésére érkezett, Seiffer kénytelen
volt elfogadni tényként.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és mosolyogva odaintett a társának, aki alighanem
hasonló megállapításra juthatott, mert mélyen előrehajolva rohanni kezdett a
szétrobbant T-700-as felé, hogy megszerezze – amennyiben lehetséges – a
plazmafegyver energiamodulját. Ez utóbbiból soha nem volt elég a gerilláknak, mivel
gyártani nem tudták, és fehér hollónak számított a fegyverszállítmányokban is. Meg
kellett hát becsülniük minden darabot.
Louis-Bernard Seiffer lassan körbefordult, hogy miközben Fountes a zsákmányszerzéssel
van elfoglalva, nehogy meglephessék őket.
Mégsem ő adta le a következő lövést.
A golyó csupán fél méterrel süvített el Seiffer füle mellett, s egy pillanatra abban sem
volt biztos, nem neki szánták-e. A légnyomás rövid időre megsüketítette, ráadásul az
egyensúlyát is elveszítette, és nekitántorodott az eddig fedezékként használt roncsnak.
Aztán észrevette a kiborgot. Tulajdonképpen csak a szétrobbanó törzsét, mert a többit
egy kőfal takarta. A tekintete az imént már átsiklott rajta – a gép egyszerűen annyira
mocskos volt, hogy teljesen beleolvadt az árnyékokba, s ha nem mozdul meg, akkor
valószínűleg teljesen rejtve marad. Seiffer nem pazarolta az időt, hogy megköszönje
Vadásznak, amit érte tett… harc közben amúgy sem lett volna sok értelme. Majd, ha
életben maradnak, akkor beszélhetnek róla.
Ezek szerint mégis maradt néhány kiborg…
Fountes átvetődött a szétrobbant gép felett. Már nem foglalkozott az energiamodullal.
Ahhoz plazmafegyver kellene, márpedig neki meg kellett elégednie a hagyományos
technológiával.
A férfi mögött üvegessé vált a talaj, ahogy a plazma ujjnyi széles, és csak az ég tudja,
milyen mély lyukat vájt belé.
Vadász ismét elsütötte a fegyverét, majd rohanni kezdett. Seiffer egy pillanatra le is
blokkolt, amikor meglátta a mutánst.
Ember nem mozoghat ilyen gyorsan.
Vagy mégis?
Ösztönösen egy gránátért nyúlt, noha nem látta az ellenséget, ám rá kellett ébrednie,
hogy arról egyelőre le kell mondania. Akkor viszont azzal harcol, amije van. Leadott egy
gyors sorozatot abba az irányba, amerről az imént a plazma-szeretetcsomag érkezett
Fountesnek, majd felpattant, és rohanni kezdett a legközelebbi épület irányába. Kétszer
is villámgyorsan irányt változtatott – a kiszámíthatatlanság volt az emberek egyik
legfontosabb fegyvere a gépekkel szemben. A célkereső halálosan pontos célzást tesz
lehetővé, de egyszerűen időre van szükség, amíg a szélkereszt megállapodik a célponton,
és a gép kiadja az utasítást a megsemmisítésére. S bár ezek csak tizedmásodpercek, ez
az idő mégis lehetővé teszi a tapasztalt gerilláknak, hogy kitérjenek, s ezzel újabb
célkeresésére ösztönözzék a gépeket. Mert a kiborgok maximalisták: le akarják teríteni
az ellenséget, nem elég, ha megsebzik.
Megsemmisíteni. Ez a kulcsszó.
A fal mögé vetődve nem hallott maga mögött becsapódó sorozatot, ami két dolgot
jelenthetett: a kiborgok elfogytak – ennek volt kisebb a valószínűsége –, vagy pedig
egyszerűen nem vették észre. Vagy csak nem jutott neki ellenség?
Aztán amikor megremegett a fal, már tudta, hogy csupán pillanatnyi kihagyás lehetett. S
ami a rengéseket illeti, elég nagy kaliberre vallanak. Azaz nem csupán harctéri
egységekkel kell számolniuk, hanem Vadász-Gyilkosokkal vagy HK-kal is.
Vajon Fountes és Vadász merre vannak?
Odakint viszonylagos csend honolt. Igaz, a kiborgok néha elengedtek egy-egy sorozatot,
de mintha hiányzott volna a célpont. Vaktában pedig csak akkor szoktak lövöldözni, ha ki
akarják ugratni a nyulat a bokorból.
Újabb becsapódás…
Seiffer pillanatnyi gondolkodás nélkül talpra ugrott, majd eliramodott az épület hátsó
része felé, hogy legalább még egy fal legyen közte és a kiborg között. Mert ahogy a
dolgok állnak, másodpercek kérdése, mikor sikerül átütni a falat, s onnantól kezdve a
támfalak szétrobbantásával egyszer s mindenkorra meg tudja oldani a problémát. Egy
gép talán kijönne egy összeomló épület romjai alól… egy humán ott marad.
Örökre.
Nem sok választása maradt. Bízott benne, hogy Fountes és Vadász együtt maradtak, így
a mutánsnak is van reménye elérni a csatornalejáratot. Ott találkozhatnak, ellenkező
esetben biztos, hogy szétválnak az útjaik.
S talán nem is ez lenne a legrosszabb…
Félretette a mutánssal szembeni gyanakvását. Valószínűleg csak a tudatalattija lázongott
a kicsit rémisztő, nem-emberi külső miatt… s ezért próbált okot találni arra, hogy
elválhassanak Vadásztól. Pedig az imént ismét megmentette az életét. Lassan már ideje
lesz törlesztenie egy kicsit, különben az adósság súlyos teherként nyomja majd vállait, s
ez befolyásolhatja a Vadászok Vadászával szembeni döntéseit.
Ezt pedig mindenképp szerette volna elkerülni.
A második fal pechére nem volt több mint gipszkarton, melyet néhány megpattanó
lövedék így is átlyuggatott. Nos, ettől hiába is remélne védelmet. Nagyjából annyit ér,
mintha celofánba burkolná magát…
Rohant tehát tovább, miközben kétségbeesetten próbálta belőni, hogy vajon merre
keresse a csatornalejáratot. Azt tudta, hogy amikor berohant a házba, akkor balra kellett
volna haladniuk tovább. Az irány most is stimmelt, ám valahogy ki kell jutnia az
épületből, megkerülni a tömböt, s amennyiben helyesen kalkulált, akkor abban a
mellékutcában lesz, ahova eredetileg is készültek.
Csak már ott lenne!
15. Sötét és halálos
Los Angeles, 2027. február 15.

Seiffer olyan tempóban vágtatott végig a keskeny kőperemen, mintha egyszerre akarná
megdönteni a százméteres síkfutás és az akrobatika világcsúcsát. Bár a lába alatt
legalább három méteres mélység tátongott egy régebbi földrengésnek köszönhetően, a
férfi nem foglalkozott vele. Egyszerűen fel sem merült benne, hogy rosszul léphet, és
kitörheti a nyakát. Komolyabb gondok gyötörték: miként előzheti meg azt a kiborgot,
mely vele párhuzamosan haladt, s néha, az üres részeken valóságos zárótűzzel
árasztotta el.
Ha nincs közöttük egy közel harmincöt méter széles háztömb, akkor Seifferből apró,
véres húscafatoknál aligha marad több. A férfinak fogalma sem volt arról, hogy a gép
vajon hogyan szúrta ki, ám azt tisztán látta, ha nem sikerül néhány másodperces
előnyhöz jutnia, akkor nem éri el az aknafedőt, s lőttek a tervének.
S ami azt illeti… lőttek neki is.
Egyszer próbálkozott csupán a visszafordulással, de azon kívül, hogy a gép is szinte
azonnal reagált a cselére, Seiffernek szembesülnie kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy
nem csupán egy kiborg vadászik rá. Ha a T-700-as egy kicsit is kedvezőbb pozícióban
van, akkor a gépek pontot tehettek volna az összecsapásra, azonban Seiffernek így az
utolsó másodpercben sikerült lebuknia a lövések elől, s onnantól kezdve megkettőzte
erőfeszítéseit. Érezte, hogy a hátán felszakad az egyik seb, és nedvezni kezd…
remélhetőleg csak vért, és nem gennyet.
Ez persze nem lassította le.
Nem engedhette meg magának azt a luxust.
Bízott benne, hogy minden kiborg vele van elfoglalva – ha már ideette őket a fene –, s
legalább Fountes és Vadász megléphetnek. Persze tudta, mennyire irreális ez a gondolat;
a Centurio jelenléte azt mutatta, sokkal több gép van a közelben, mint amennyire
számítottak. Meglehet, Mirjov is itt van valahol, bár ha belefutott a kiborgokba, ő már
aligha fog beleszólni ebbe az összecsapásba.
Rohant tovább.
Mögötte halk szisszenés hallatszott, ám egy leomló faldarab felfogta a nekiszánt plazmát,
s miközben a téglák sisteregve párologtak el, addig a porfelhő eltakarta a férfit üldözői
elől. Nyert egy kis időt, amit azonban hiba lett volna tizedmásodperceknél nagyobb
intervallumokban mérni. A kiborgok gyorsan alkalmazkodtak a megváltozott
körülményekhez, s a megfelelő szűrők a helyükre pattantak. Közben az eddigi haladási
irány és a sebesség alapján a legtöbb gép értékes processzoridőt használt el arra, hogy
megpróbálja kikalkulálni a célpont pillanatnyi helyzetét, majd szinte egyszerre össztüzet
nyitottak a kapott koordinátákra.
Teljesen feleslegesen.
Seiffer az omlás hallatán oldalra vetődött, s átugrott a mélyedés felett is. Látta, hogy
odalent víz csordogál, s látott még valamit, ami megcsillantotta előtte a menekülés reális
esélyét. A mélyedés két oldalán ugyanis világosan ki lehetett venni azokat a hatalmas
betongyűrűket, melyek a város alatti csatornajárat legtöbb oldalágát jellemezték. Azaz,
ha egy kis szerencséje van, odalent belefuthat a főágba, s ha végképp kedvezni akar
neki a sors, akár még a társaira is rábukkanhat.
Gyorsan körbepillantott, nagyjából belőtte, merre kell majd keresnie az aláaknázott
csatornaszakaszt, aztán megtorpant, leült a mélyedés szélére, majd leugrott. Lába
keményen csapódott a betonnak, de szerencsére nem bicsaklott meg, mert az a jelen
helyzetben a halálos ítéletével lett volna egyenértékű.
A vízben rohanni némileg nehezebb volt, bár nem járt nagyobb zajjal, mint hitte. A
betonaljzatban sokféle szemét gyűlt fel, s a férfinak néha nyaktörő ugrásokat kellett
tennie, ha nem akart lassítani. Meglehetősen nevetségesen nézett ki, de Seiffer a
legkevésbé sem foglalkozott ilyesmivel. Túlélésre törekedett, nem művészi babérokat
akart elnyerni. Nézősereg híján amúgy sem várhatott túl sok tapsot… a patkányok nem
értékelik a kecsességet, mint ahogy a gyönyörűen kivitelezett szökkenéseket sem.
Micsoda veszteség!
Biztos volt benne, hogy a kiborgok nem látták, hogy lemenekült a csatornába, igaz, ez
nem jelenti azt, hogy már túl van a nehezén. Csupán egy kicsit nőtt az esélye a túlélésre.
Jó harmincöt métert rohant a mélyedés alján, aztán megpillantott egy szeméttel félig
eltömődött nyílást, melyről már évekkel ezelőtt lefeszítették a rácsot. Noha még jócskán
volt előtte a csatornából, Seiffer mégis a bizonytalant választotta, és egy elegáns fejessel
eltűnt a szemét mögött.
Nem láthatta, hogy jó huszonöt méterrel a feje felett egy apró, szándékosan
mattfeketére festett kiborg kicsit alábbereszkedik, majd lebegni kezd, mintegy pontosan
meghatározva a helyet, ahol a szökevény üldözését a többi gép folytathatja.

A csatorna szűk volt és büdös, de legalább száraz. Seiffer mindig is utált könyökig
mocskos iszapban mászni, arról nem is beszélve, hogy ha az iszap eltömítette a fegyver
csövét, akkor… Nos, akkor nem volt tovább. Néha meg-megállt egy pillanatra, és
megpróbált fülelni. Remélte, hogy hamarosan meghallja Vadász vagy Fountes hangját,
esetleg távolodó léptek rohanó zaját… Amit inkább elkerült volna, hogy valamelyik kiborg
kiszúrja, hova tűnt. Egy ilyen szűk csőben elég egy sorozat… Még félreugrani sem lenne
hova, arról nem is beszélve, hogy még a betonról lecsapódó golyók is messzire
eljuthatnak, a plazmáról nem is beszélve.
Jobb nem belegondolni…
A csatornába újabb és újabb mellékcsatornák csatlakoztak, ám ezek túl szűkek voltak
ahhoz, hogy bármelyikkel is megpróbálkozzon. Négykézláb az ember nem tud túl gyorsan
haladni, de ha bármelyik pillanatban seggbe durranthatják egy adag izzó plazmával,
akkor meglepő eredményekre képes.
Seiffer tenyeréről és térdéről már jó néhány helyen lekopott a bőr, de a férfi nem igazán
foglalkozott vele. Most csak az számított, hogy bejusson a főágba, s legalább pár
pillanatra szusszanhasson. Úgy érezte, menten kiköpi a tüdejét, a háta pedig éppen
beszakadni készült.
Mintha hátul valami megcsörrent volna…
A pokolba is!
Seiffer úgy vetődött előre, mintha az segíthetne, majd elnyúlt a csatorna alján. A fémes
nesz szerencsére nem ismétlődött, csupán a füle csalta meg. A férfi szitkozódva mászott
tovább, miközben megpróbált visszanézni a háta felett. Ennek meg is lett az eredménye,
a sötétben nem vette észre, hogy előtte egy ág fekszik keresztben, s ezért alaposan
lefejelte. Egyre dühösebbé vált, s ez újabb és újabb erőtartalékokat szabadított fel
benne. Nem törte az agyát, vajon ki és milyen céllal cipelte idáig ezt az ágat, egyszerűen
kettéroppantotta, s mászott tovább.
Ki innen, ki innen!
Hirtelen valaki megragadta a karját, és egy pillanatra zseblámpa fénye villant. Erősen
oldalra rántották, a derekánál érezte, hogy a beton ott sem kíméli, de nem törődött vele.
Fountes arcát látta maga előtt, a másik férfi derékig állt egy lyukban, és mindent megtett
annak érdekében, hogy segítsen a társának átjutni valahogy az eltömődött nyíláson. Ha
nincs ott, Seiffer alighanem elmászik a szemét és a faág takarta átjáró előtt.
Túlságosan a menekülésre koncentrált.
– Gondolom, arra nem mehetünk! – jegyezte meg Fountes, amikor Seiffernek végre
sikerült átpréselnie magát a nyíláson, és zihálva megállt a másik férfi mellett.
Seiffer megrázta a fejét.
– Van odakint néhány bádogember… – válaszolta levegő után kapkodva. Neki kellett
támaszkodnia a falnak, hogy talpon tudjon maradni. Csak most döbbent rá, mennyit
kivett belőle ez a nagy hajsza, s ha belegondolt, mi vár még rá, máris remegni kezdtek
az izmai. Biztos nem lesz egy leányálom, bár nem is nagyon várt mást.
Persze azért lehetett volna egy kicsit csendesebb. Csak egy egészen kicsit…
– Azt hiszem, nem a megfelelő irányba tartunk – jegyezte meg zavartan Fountes. –
Valahol rossz leágazást választottam, de minket is keményen megszorongattak. Vadász
eddig négy Ezüsthernyót intézett el, de tartok tőle, lesz még belőlük pár idelent…
– Mi a pokol folyik odafenn? – mordult fel a másik férfi. – Olyan az egész, mint egy nagy
csapatösszevonás. Mindenhol kiborgok nyüzsögnek, hogy a fene beléjük. Te is tudod,
hogy Centuriók soha nem tartanak járőregységekkel. Belefutottunk valamibe, s ha nem
kapjuk sürgősen össze magunkat, akkor nem is fogunk beszámolni róla senkinek.
Fountes elvigyorodott.
– Azért lehetnél egy kicsit optimistább – felelte nyugalmat erőltetve magára. – Attól
még, hogy szarban vagyunk, még nem kell mindjárt világgá kürtölni. Elég ha mi tudjuk.
– Vadász merre van? – érdeklődött Seiffer.
Fountes megvonta a vállát.
– Vadászik. Az a fixa ideája, hogy jobb, ha elébe megyünk a gépeknek, s mi kapjuk el
őket, nem pedig fordítva… S az eredmények egyelőre őt igazolják, de… tudod,
mindenkinek elfogy egyszer a szerencséje.
Most Seiffer vigyorodott el.
– Ki is beszélt nekem az imént optimizmusról? – kérdezett vissza. – Vadász tudja, mit
csinál, ráadásul amit csinál, azt pokolian jól tudja… Na, ezt a mondatot sikerült jól
kitekernem.
– Mennyi az esélye, hogy utánunk jönnek? – nézett Fountes a lyuk felé.
Seiffer megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Nekem nem jutott az Ezüsthernyókból, s remélem, ezután is
kimaradok belőle. Egy harctéri egység pedig nem fogja végigpréselni magát ezen a
keskeny járaton pusztán azért, hogy cafatokra lőjön. A Vadász-Gyilkosról vagy a Hunter-
Killerekről nem is beszélve.
– Ez egy kis reményre ad okot. Ha sikerülne visszajutni az elaknásított járathoz, akkor
akár tőrbe is csalhatnánk néhány gépet… feltéve, hogy sikerült valahogy lecsalogatnunk
őket a föld alá.
Seiffer komoran meredt a másik férfira.
– Vadász tud az aknákról?
Fountes nyelt egyet. Ha a mutáns ráfut az aknákra, akkor nem csupán magát ölheti meg,
hanem előttük is lezárja az egyetlen lehetségesnek tűnő menekülési útvonalat.
– Beszéltem róla neki. A kérdés csupán az, mennyit fogott fel belőle…
Valahonnan a sötétből ismerős hang érkezett válaszul a kérdésre.
– Eleget.
A mutáns érkezett, kezében négy energiamodult és egy plazmavetőt tartott. Utóbbinak a
végéből még kilógott a szalagkábel, sőt, egy darab fém. is, amely határozottan egy
csuklóízületre emlékeztette Seiffert. Mintha valaki brutálisan letépte volna egy kiborg
kezét, hogy megszerezze a fegyverét. S az energiamodulok alapján ez a feltevés nem is
állhat olyan messze a valóságtól.
– Nincs idelent több gép – jelentette be a mutáns közömbös hangsúllyal, de egyik
gerillának sem jutott eszébe kétségbe vonni az állítást. Ennyi bizonyíték bármely
szkeptikust meggyőzné.
Seiffer nyelt egyet.
– Azt hiszem, sok mindent kell megtanulnunk tőled – mondta halkan az
energiamodulokat bámulva.
Vadász megvonta a vállát.
– Ja, ezekre gondolsz? – Átadta az apró fémtömböket Fountesnek. – Az egyik kiborg
mellett találtam a földön. Fogalmam sincs, minek cipelt magával ennyi lőszert, de nem is
érdekel.
Fountes elvigyorodott, és a másik férfira kacsintott, aki döbbenten meredt Vadászra.
Nyakig vannak a szarban, és ennek még van kedve viccelődni! Biztos, hogy nem
normális!
– Van nálam valahol egy detonátor… – tapogatta a zubbonyát végig Fountes. – Egy kis
ügyeskedéssel olyan remek kis bombát készítek az egyik energiamodulból, hogy a
kiborgok mind a tíz ujjukat megnyalják majd utána… feltéve, hogy megtalálják azokat a
sötétben…
Seiffer bambán meredt a társára.
– A bombát találják meg? – kérdezte értetlenül. Nem igazán értette a viccet, mint ahogy
Vadász sem nevetett fel, pedig Fountes legalább egyik társától számított valami
hasonlóra.
– Gyöngyöt a disznók elé – morogta a férfi meggyötört arckifejezéssel. Seiffer, akinek az
esze még mindig a bombán és a lehetséges felhasználási módozatokon járt, egyszerűen
meg sem merte kérdezni, hogy ezzel mit akart mondani a másik férfi.
16. Ellentmondás
Los Angeles, 2027. február 15.

A számhalmaz egy ember számára semmit nem mondott volna. A Skynet mégis
könnyedén megértette az általa hordozott információt; könnyedén szét tudta választani
egymástól a párhuzamosan érkező adatcsomagokat, s figyelemmel kísérni az összes
most futó projektet.
Az egyikre talán a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordított. A kísérleti eredmények éles
bevetésen való leellenőrzése eddig a becsült értékeknél jobb mutatókkal
büszkélkedhetett, az elmúlt háromszáz másodperc során azonban történt valami, ami
nem volt a tervben.
Az egyik szabad felderítő egység ráállt egy kisebb humán csoportra, s követni kezdte
azokat. Nem fedezték fel, azonban a humánok beléptek a harcműveleti zóna egyik
kiemelt körzetébe, ahol harctéri egységek vártak az utántöltésre. A humánok
megsemmisítették az egyik utánpótlás-szállító egységet, komoly károkat okoztak egy
T-700-as egységben, majd bemenekültek a csatornarendszerben. A felderítőegység
pontosan meghatározta az egyik humán utolsó helyének koordinátáit, ám a számára
meghatározott feladat és a harcműveleti területért felelős stratégiai egység parancsai
ellentmondásba kerültek. A kiborg automatikusan kapcsolatba lépett a saját
vezérlőegységével – ami közvetve maga a Skynet volt –, hogy újabb utasítást kérjen,
lévén a kapott utasítások azonos prioritási értékekkel bírtak.
A Gépistennek döntenie kellett: leállítja a felderítő egységet, s engedélyezi a humánok
elpusztítását, vagy hagyja őket elmenekülni, de nyomukba küld egy felderítőt. Előbbi
megoldás három humán biztos pusztulását eredményezi, utóbbi akár egy humán bázis
elpusztítását is… de a siker esélye ez esetben alig több mint harmincöt százalékos.
Statisztikák… esélyek…
A Skynet már régen megtanulta, hogy a biztos siker gyakran kisebb eredményt hoz,
mintha kockáztat, s a csekélyebb esélynek ad utat. Még akkor is, ha ez további
erőforrásokat igényel.
Az utasítás felülbírált minden eddigit. Abszolút prioritása volt, egyenesen a Skynettől
érkezett. S egy csapásra megoldotta a felderítőegység dilemmáját.
17. Statisztikák rémei
Los Angeles, 2027. február 15.

Fountes tartotta a szavát. A belső zsebéből előszedett, kicsit viseltes detonátor és az

egyik energiamodul segítségével sikerült valami határozottan fenyegetőt összehoznia.
Igaz, a szerkezet nem volt valami stabil, mivel nem volt szigetelőszalagja, hogy a
kábeleket erősen a modulhoz erősítse, ám a célnak megfelelt. Mindenesetre a férfi
leszakított egy csíkot a ruhájából, s azzal kötözte össze a bombát, mert tartott tőle, hogy
a kábelek elmozdulását a detonátor érzékeli… s akkor elveszik az örömet a kiborgoktól. A
gépek nem vadásznak hullákra.
Seiffer kihasználta a lehetőséget, és hátát a hideg falnak vetve szusszant egy kicsit.
Igaz, a testhelyzet pillanatokon belül megváltozott, amikor rádöbbent, hogy Vadász
csodakenőcse ide vagy oda, az égési sebek nem múlnak el egyik napról a másikra. A
felszakadt hegről nem is beszélve, mely ugyan már nem nedvedzett, de csak azért nem,
mert beleragadt az inge.
A férfi igyekezett nem foglalkozni a fáradságával és a menekülés során szerzett sérülések
okozta fájdalommal. Az adrenalin-szint ugyan már lecsökkent egy kicsit a szervezetében,
de még mindig pattanásig feszültek az idegei.
A pillanatnyi nyugalom csak látszólagos volt.
A kiborgok bármelyik pillanatban megjelenhetnek a csatornákban, esetleg kezdetben
Ezüsthernyók, majd néhány harctéri egység. A csatornarendszernek számos olyan része
volt, ahol egy T-700-as könnyedén végigsétálhatott. S az cseppet sem vigasztalta a
menekülőket, hogy a gépek ugyanúgy szenvednének a nyílt tér hátrányától, lévén, a
titánium némileg ellenállóbb, mint a hús és a bőr, no meg persze a vaktában leadott
sorozatoknál többet érnek a hőképek által meghatározott célpontokra leadott lövések.
Miközben Seiffer kicsit összeszedte magát, Fountes pedig a bombával volt elfoglalva,
Vadász elindult, hogy körbenézzen egy kicsit, vagy ahogyan ő mondta, „vadásszon egy
kicsit, mielőtt levadásszák". Egyik férfinak sem volt ellenére a dolog. A mutáns
határozottan jó volt ebben.
Bár a szerelés nem vett sok időt igénybe, s Seiffer is szívesen pihent volna többet,
mindkét férfi úgy érezte, hogy az idő szinte repül. Tudták, most minden másodperc
számít, hiszen ha a kiborgok elszánják magukat a támadásra, akkor onnantól kezdve egy
szemvillanásnyira sem állhatnak majd le.
A pihenés alatt Seiffer számba vette a lőszerkészletét, és kicsit szomorúan állapította
meg, hogy jóval kevesebb mint amennyire számított. Persze szerencsés helyzetben akár
három kiborgot is kicsinálhat, de ha csak fele annyian nyüzsögnek odafent, mint ahányra
számítanak, akkor ez édeskevés. Fountes kicsivel jobban állt, bár mindannyiuk számára
az egyetlen reális túlélési esélyt az jelentette volna, ha eljutnak az aláaknázott területig,
és berobbantják maguk mögött az egészet. S akármennyire is nagy szarban vannak, ezt
lehetőleg úgy kellene véghezvinniük, hogy mögöttük jó pár kiborg igyekezik.
Vadász érkezett, és Seiffer meg mert volna rá esküdni, hogy a mutáns egy kicsit
szaporábban kapkodja a levegőt. Még sincs a fickó vasból?
– Gyertek! – közölte a maga szűkszavú módján, s a hangjában volt valami, ami arra
ösztönözte a két férfit, hogy ne töltsék az időt felesleges kérdésekkel. Amúgy is jobban
járnak, ha önmaguk járnak a dolgok végére, mert mire kihúzzák a mutánsból a teljes
választ, addigra a kiborgok régen a rozsdatemetőben hevernek.
Vadász egyenesen arra haladt, ahol Fountesszel egyetemben lejutottak a csatornába.
Kicsit előregörnyedve haladt, de olyan sebesen, hogy a két férfi alig bírt lépést tartani
vele. Itt valahogy kevesebb volt a szemét, án-1 a csatorna alját jó ujjnyi por fedte,
tisztán elárulva, hogy merre is vezetett a menekülők útja. Igaz, most visszafelé.
– Baj van? – kérdezte Fountes haladás közben.
A mutáns megvonta vállát.
– Nem tudom.
Seiffer felsóhajtott. Néha határozottan örült volna annak, ha új társuk egy kicsit
kommunikatívabb. Sok időt és idegességet megspórolhattak volna maguknak.
– Jönnek a kiborgok? – próbálkozott Fountes egy újabb kérdéssel.
– Mennek…
Seiffer megtorpant.
– Álljatok meg! – szólt a társai után, akik ebből mit sem vettek észre, és változatlan
tempóban igyekeztek tovább. Aztán felmordult, és futólépésben követte a többieket,
mert szavai hatástalannak bizonyultak. Közben a férfi gondolatai Vadász válasza körül
forogtak. Elmennek a gépek? Miért? Aligha várható, hogy csak úgy elengedjenek
minket… Vagy valami nagy disznóság van készülőben, vagy pedig azok odafent már
halottnak tartanak minket. De miért? Megvan rá az okuk?
Vadász hirtelen megtorpant, és leguggolva kétszer is elsütötte a puskáját. A dörrenés
ezen a zárt helyen valósággal megsüketítette a két férfit, akiket teljesen felkészületlenül
ért a mutáns akciója.
– Mi a franc?! – nyögte Seiffer, miközben jó tizenöt lépéssel előttük a fal tövében egy
lapos fémtest emelkedett a magasba, hogy aztán dolgavégezetlenül hulljon vissza. Az
Ezüsthernyó rosszul mérte fel az esélyeket, s már nem maradt ideje működésbe hoznia a
detonátort. Pedig a humánokkal még ebből a távolságból is jó eséllyel végezhetett volna.
Biztosra akart menni… pontosabban betartotta az előírt utasításokat, és ennek
köszönhette kudarcát.
– Ezüsthernyó – szólt hátra Vadász, majd két gyors szökkenéssel eltávolodott a társaitól,
hogy szemügyre vegye a kis termetű kiborg maradványait, s miután megbizonyosodott
annak veszélytelenségéről, folytassa az útját.
A járat kezdett egy kicsit összeszűkülni, de ez egyiküknek sem jelentett különösebb
gondot. Fountes meg mert volna esküdni rá, hogy pillanatokon belül elérnek ahhoz az
aknafedélhez, melyen át lemenekültek ide, noha csaknem teljes volt a sötétség, hiszen a
zseblámpák fénye inkább emlékeztetett egy gyertyáéra. Az akkumulátorok kezdtek
lemerülni, nagyon rájuk fért volna egy feltöltés… de erre még várniuk kellett egy kicsit.
Aztán végre megálltak.
Vadász megint olyan hirtelen torpant meg, hogy a két férfi az iménti kiborg
felbukkanására gondolva ösztönösen leguggoltak a fal tövébe, ami adott némi védelmet,
ha a mutáns nem célozna olyan pontosan.
Ám ezúttal nem erről volt szó.
– Nincsenek kiborgok – szólt hátra Vadász.
Fountes azonnal felállt, majd némi fáziskéséssel Seiffer is. A bejelentés annyira
hihetetlennek tűnt, hogy egy pillanatig el sem akarták fogadni. Igaz, a mutáns már majd'
egy perccel ezelőtt tájékoztatta őket arról, hogy a gépek elhagyják a körzetet, azonban
ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
A mese azonban mégis valóra vált.
Vagy csak valami őrült átverésről van szó?
Seifferben amint felmerült az ötlet, azonnal el is vetette. Nem lett volna logikus,
márpedig a gépek arról voltak híresek, hogy mindig logikusan gondolkoznak. Ha három
ember miatt visszavonul harmincegynéhány kiborg, ott valami gáz van. Vagy csak
lemaradtak valamiről.
Seiffer felemelte a kezét.
– Még mielőtt bárki is azt hinné, hogy miattunk vonultak vissza, szeretném leszögezni… –
kezdte, de Fountes belefojtotta a szót.
– Lehet, hogy néha nagy arcom van – válaszolt
a hadarva –, de azt még én sem hiszem, hogy miattunk tűntek el a gépek. Itt nem
taktikai visszavonulásról van szó, egyszerűen nem érünk annyit a számukra, hogy
további időt pazaroljanak ránk. Belefutottunk valamibe, de a Skynet tervei
szempontjából elhanyagolható hibatényezőnek bizonyultunk, ezért maradtunk életben.
Persze arról nem vagyok meggyőződve, hogy minden kiborg távozott, talán maradt a
környéken pár Ezüsthernyó vagy egy mesterlövész, aki azonnal leszed minket, amint a
felszínre merészkedünk…
Seiffer megrázta a fejét.
– Amúgy sem ez volt a tervünk… Haladjunk tovább a csatornában, robbantsuk fel a
járatot, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy tiszták vagyunk. E nélkül egyszerűen
nem térhetünk haza… s otthon még így is lesz egy komolyabb egyeztetésünk. –
Jelentőségteljesen a mutánsra pillantott. Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol.
Fountes nem értett mindenben egyet.
– Ha biztosak vagyunk benne, hogy nem követ egy kiborg sem minket, miért kellene
felrobbantanunk a csatornát? – kérdezte, miközben a tekintete a kinti világot fürkészte.
Valahogy annyira hihetetlennek tűnt, hogy megmenekültek. – Pazarlás lenne, nem
gondolod?
Seiffer felsóhajtott.
– Nézd, te kockáztatnád a bázis életét pusztán takarékossági megfontolásokból? –
kérdezett vissza enyhén emelt hangon. – Túl sok furcsaság történt velünk az elmúlt
napok során, hogy ennyire optimisták legyünk. Először ott volt az a különös robot,
amelyről kiderült, hogy követ minket… sőt, valamennyiünknek jutott egy ilyen
nemkívánatos kísérő. Aztán ott volt az a lebegő egység, amit Vadász szedett le, s csupán
sejtjük, mi lehetett a feladata. Aztán belefutunk egy kibaszott kiborg hadosztályba, s
miután csaknem megpörkölték a seggünket, a gépek hirtelen úgy döntenek,
visszavonulnak…
– Csak fontosabb feladatot kaptak – próbálkozott Fountes, ám ő is érezte, hogy bár talán
valóban ez az igazság, de mégis furcsa.
Seiffert nem lehetett leállítani.
– Akárhova is mentek ezek a kibaszott kiborgok, a fenyegetés akkor is reális. Talán
szerencsénk lesz, s nem követ minket senki. Talán… de mi van, ha mégsem? Vállalod a
felelősséget? Mert én nem!
William Fountes lassan megrázta a fejét.
– Igazad van – ismerte el sóhajtva. – Bár tisztának érzem magam, de erre nem
építhetünk. A Skynet piszkos játékot űz.
Vadász kicsit hátrébb húzódott, aztán halkan megszólalt.
– Valami van odafenn. Nem látom, csak érzem.
A két férfi is hátralépett. A mutáns talán még soha nem beszélt ennyit a jelenlétükben,
azt a négyszemközti beszélgetést kivéve, amit Fountes-szel folytatott.
Seiffer a homlokát ráncolta.
– Ugyanolyan, mint amit lelőttél?
A mutáns megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem látom, csak érzem.
Fountes megpróbált úgy helyezkedni, hogy rálásson az égboltra, de még takarásban
maradjon. Hosszú másodpercekig járatta a tekintetét minden irányba, de végül amikor
visszahúzódott, csalódottan rázta meg a fejét.
– Nem látok semmit.
Seiffer nem volt idealista. Ha sem a mutáns, sem Fountes nem tudta kiszúrni, mi figyeli
őket, akkor neki aligha fog sikerülni. Úgy vélte, nem árt konkretizálni, Vadász mire
gondol, mert szűkszavúsága néha elég kétértelműnek bizonyult.
– Amikor azt mondtad, odafenn… akkor az égboltra gondoltál?
Vadász tétován bólintott.
– Felettünk van – tette még hozzá megerősítésképpen. – Az égen.
Seiffer elhúzta a száját, és arckifejezésében volt valami „na tessék, én megmondtam".
– Azt hiszem, ideje egy fokozattal feljebb kapcsolnunk – jelentette ki. – Bár tartok tőle,
hogy ebből a repülő pléhdobozokból még akad néhány a környéken… Nyilván azt figyelik,
hol fogunk felbukkanni, hogy aztán ismét ránk tapadhassanak.
Fountes megcsóválta a fejét.
– Ennek nincs sok értelme… ha elég sok ilyen gépe lenne a Skynetnek, akkor megszórná
velük a várost, s ha minden épületet feljegyez, ahova bemegy valaki, hogy aztán
huzamosabb ideig ne bukkanjon fel újra, akkor egyszerű statisztikázással kikaphatná a
bázisok lejáratait… Szerinted egy ilyen gép mekkora területet tud egy időben figyelemmel
tartani?
Seiffer megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – felelte, majd elgondolkozva maga elé meredt. – De igazad van…
Minél több van belőlük, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki kiszúrja az
egyiküket. S ha elterjed a híre, akkor mindenki a föld alatt fog közlekedni… vagy
kitalálunk valami mást, amivel átverhetjük őket. A Skynet sincs túlságosan jól eleresztve,
hiszen a gépek jóval kevesebben vannak, mint mi. Nem állíthat rá minden emberre egy
megfigyelőegységet, akkor már egyszerűbb, ha azt csinálja, amit most is tett: csapdába
csal egy osztagot, majd néhány túlélőt hagy elmenekülni, de rájuk állít egy-egy
felderítőgépet… Ha csak egy sikerrel jár, akkor már nyert ügye van.
Fountes megvakarta a nyakát.
– Szerinted, hány ilyen gépet használt ebben az akcióban?
– Ha mindenkire jutott egy, akkor nyolc-tíz gép lehet még mozgásban… – Seiffer
idegesnek tűnt. – Tudod, azon gondolkoztam, hogy ha csak egyvalaki nem figyelt eléggé
oda a Hármasra… esetleg balszerencsésebb volt a kelleténél, akkor talán ez az osztag a
Tornádó felszámolására indult…
18. Aknazáron innen és túl
Los Angeles, 2027. február 15.

Fountes döbbenten meredt a másik férfira. Seiffer okfejtése logikusnak tűnt, és

meglehetősen riasztó jövőt vetített eléjük. A kérdés csupán az, hogy a Skynet tutira
megy, vagy csupán előkészíti a csapást. A menekülők nyilván egy irányba tartanak,
következésképpen a Gépistennek nincs más dolga, mint elvégezni a megfelelő
átcsoportosításokat, s abban a pillanatban, amint befutnak a koordináták, lecsaphat. A
Tornádó bázis lakóinak esélye sem lesz a menekülésre.
Az elmúlt két év során a Skynetnek egyetlen jelentősebb humán bázist sem sikerült
felszámolnia, ami elsősorban az emberek elővigyázatosságának volt köszönhető. Igaz, a
Főparancsnokság döntése alapján kétszer is elhitették a gépekkel, hogy csupán az utolsó
pillanatban sikerült kiüríteni a bázisokat… azaz a kiborgok találtak jó néhány aláaknázott,
üres pincerendszert, amiről előtte azt hitték, humán bázis. A Skynet a legszerényebb
becslések szerint is legalább két tucat T-700-ast veszített ezeken a rajtaütéseken, a többi
kiborg-típusról nem is beszélve.
Sikeres hónapok voltak…
Most azonban, nagyon úgy tűnt, a Gépisten törleszteni akar, s erre minden esélye meg is
volt.
– Szerinted is beletrafáltam? – kérdezte Seiffer, miközben nagyon szerette volna, ha a
társa megrázza a fejét, és tiltakozni kezd.
Fountes lassan bólintott.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta kelletlenül. – Adná az ég, hogy tévedj, de minden
összepasszol. A dolgok kezdenek kurvára rosszra fordulni…
Vadász felemelte a fejét.
– És ha ez is része a tervnek? – kérdezte.
Seiffer meglepődve fordult a mutáns felé.
– Hogy érted ezt?
– A gépek talán nem tudják, merre keressék a bázisotokat – felelte Vadász szokatlan
bőbeszédűséggel. Minél több időt töltött el a két férfi társaságában, annál hosszabb
mondatokat engedett meg magának. – Azt mondtad, nyolc-tíz menekülő igyekszik
hazafelé. Talán mind haza is jutna, de mivel látják a gépek csapatösszevonásait, arra a
következtetésre jutnak, hogy valaki már hibázott, és a kiborgok tudják, merre keressék a
bázist. Mi a következő logikus lépés: figyelmeztetni a bázist. Bármi áron.
Fountes nagyot nyelt.
– Ez is passzol…
Seiffer kelletlenül bólintott. Így már egészen más megvilágításba kerültek a dolgok.
– Kellett nekünk logikusan gondolkozni – jegyezte meg, s hangján érezni lehetett az
elfojtott dühöt és a csalódottságot. – Most mi a fenéhez kezdjünk? Akármit is teszünk,
abból a Skynet húz hasznot…
S ez így is volt.
Seiffer első gondolata az volt, hogy leadja az általános riasztást, s ezzel gyakorlatilag
aláírja nem csak a saját, de nagyon sok társa halálos ítéletét is. A civilekről nem is
beszélve. Egy evakuáció rengeteg áldozattal jár, beleértve a teljes bázist is, hiszen
kiürítés során a menekülők csupán annyi felszerelést vihetnek magukkal, amennyit
elbírnak. Ráadásul ha nincs megszervezve az evakuáció, akkor nincsenek felkészülve a
befogadó-állomások sem. Nincsenek teherautók a szállításokra, nincs tűzfedezet a
menekülők biztosítására… iszonyatosan nagy lenne a halálozási ráta.
A Los Angeles-i ellenállás elvesztett jó néhány bázist már a háború során. A túlélési
arány még a szervezett kiürítéseknél is ritkán haladta meg a harminc százalékot… a
szervezetlenekről pedig jobb nem is beszélni.
Hasonló gondolatok járhattak Fountes fejében is, mivel a férfi arca minden eltelt
másodperccel egyre komorabb és komorabb lett.
Mintha máris maga előtt látná a Tornádó bázis lakóit holtan heverni…
– Van esélyünk? – kérdezte végül halkan.
Seiffer megpróbált mosolyogni.
Nem sok sikerrel.
– Esély mindig van… – Magában pedig elátkozta az ostoba közhelyeket. Igenis, vannak
helyzetek, amikor nincs esély. De akkor legalább haljanak meg szépen.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy ők hárman simán megúszhatták volna.
Észrevették a csapdát, mielőtt belesétáltak volna. Csak annyit kellene tenniük, hogy
sietősen eljutnak egy másik emberi bázisra, leadják a riasztást, s aztán megvárják, amíg
mások döntenek helyettük. Igen, ez lett volna a legegyszerűbb és legkényelmesebb
megoldás.
S egyben a legaljasabb is.
– Nem hagyhatjuk őket magukra – mondta ki végül Seiffer közös gondolatukat.
Fountes megnyalta kiszáradt ajkait.
– Egyetértek. A kérdés csupán az, leadjuk-e máris a riasztást, vagy megpróbálunk
utánajárni a dolgoknak… Talán futja még ennyire a szerencsénkből.
– Riasztás kihúzva. Bízzunk abban, hogy ha valóban baj van, akkor arról már tudnak
odalent… – Minden bázisnak volt felszíni járőre, mely, ha nem jelentkezett be időről
időre, akkor az automatikusan riasztásnak számított. – Egyelőre legyen az a célunk, hogy
hazaérjünk.
– A Hármas szerint? – kérdezte Fountes.
Seiffer vállat vont.
– Persze. Miért ne maradjunk optimisták? Talán ez az egész felhajtás csupán azért van,
mert a kiborgok becsináltak rettenthetetlen hármasunktól… Egyszer nekik is lehet rossz
napjuk.
Fountes felröhögött.
– Ha belegondolok, mi lehet egy T-700-as gatyájában, hát… – Nem bírta befejezni a
röhögéstől.
Vadászok Vadász értetlenül bámulta a két férfit, akik nehezen bírták megfékezni
jókedvüket. A mutáns nem értette, hogy ilyen reménytelen helyzetben, hogyan lehet időt
pazarolni ilyen haszontalanságra.
– Indulhatunk? – A mutáns éles, szemrehányó hangja egy pillanat alatt visszahozta a
gyengécske viccen szórakozó férfiakat. Azok szégyenkezve pillantottak egymásra.
Seiffer bólintott.
– Persze – válaszolta enyhén vibráló hangon. A jókedv elmúlt, csak az idegesség maradt.
– Marad az első terv. Használjuk a csatornát, majd berobbantjuk… s remélhetőleg tisztán
kerülünk ki innen. Jobb lett volna néhány kiborgot is csőbe húzni, de ne legyünk
telhetetlenek. Ha minden jól megy, akkor mintegy tizenöt perc alatt elérhetjük az első
ellenőrzési pontot.
Vadász bólintott.
– Gondolom, annyi időnk még maradt, hogy megpróbáljunk egy kicsit körbeszaglászni
odafenn… s biztosra mehessünk a Skynet terveit illetően.
Fountes fontolóra vette az ajánlatot.
– Nem is rossz ötlet – jegyezte meg. – Sőt, megkockáztatom, ha odafenn sikerül elég
kellemetlenséget okoznunk a gépeknek, akkor talán megszerezhetjük azt a pár percet a
bentieknek, ami az esetleges kiürítéshez szükséges…
Seiffer ezzel nem értett egyet.
– Tartok tőle, a Skynet már körbezárta a körzetet – gondolkozott hangosan. – Én
legalábbis azt tenném a helyében. Ne felejtsük el, azt kell feltételeznünk, hogy egyelőre
a kiborgok csupán sejtik, merre keressék a Tornádót, de nem ismerik a pontos
koordinátákat, hogy megindíthassák a támadást.
Vadász egyetértően biccentett.
– Akkor viszont leadhatnánk még egy riasztást.
Seiffer elhúzta a száját.
– Hogy a kintlévők ne térjenek haza? – kérdezte keserűen. Nagy felelősség lett volna ezt
az üzenetet szétküldeni az éterben.
– Egyelőre abból indulunk ki, hogy a gépek nem ismerik a koordinátákat – válaszolta
nyugodtan, és állta a férfi tekintetét.
Fountes felhördült.
– Vadászok Vadászának igaza van. Ha leadjuk a riasztást, azzal talán halálra ítélünk
néhány embert, de a bázis megmenekülhet. Ha pedig a gépek már ismerik a bázis
helyét, akkor úgyis mindegy, nem gondolod?
Seiffer homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. A felelősség nehéz teher.
Aztán felemelte az adóvevőjét, és néhány napon belül másodjára is adásra kapcsolta…

Néhány perccel később már valamennyien a felszínen voltak. Ahogyan Vadász

fogalmazott, mostantól nem volt sok vesztenivalójuk. A gépek úgyis hamarosan elkezdik
keresni őket, ha ugyan nem teszik azt máris. A riasztás remélhetőleg eljutott minden
hazatérőhöz, s Seiffer szavai meggyőzték őket. Ha pedig a bázison is meghallották a
figyelmeztetést, akkor most lázasan keresik a kiutat ebből a pokolian nehéz helyzetből.
Fountes másodjára már nem tévesztette el azt a leágazást, melyen át az elaknásított
szakaszra jutottak. Igaz, ebben Seiffer is a segítségére volt, mivel már csaknem
túlhaladtak rajta, amikor az egyik faldarab kezdett gyanússá válni. Úgy tűnt, valaki
komoly munkát fordított a leágazás álcázására, de erről vagy nem adta le a drótot, vagy
pedig csak egyszerűen átsiklottak rajta valamelyik eligazítás során.
– Legalább valami jelet tett volna ki – morogta Seiffer, miközben félretolta a faldarabot.
Fountes a falra mutatott.
– Megtette – jegyezte meg. A falon sötét festékkel egy ismert dal első sora volt
olvasható. Seiffer nem fűzött hozzá megjegyzést.
Nem lett volna ildomos.
Az első néhány méteren több figyelmeztető jelet is találtak. Egy eldobott cigarettacsikk,
egy kettétört gyufaszál, egy darab tükör… mind-mind árulkodó jel annak, aki ismeri a
jelentésüket.
– Nyolc lépés múlva elérjük – jegyezte meg feszülten Fountes. – A lerakás a kettes
mintát követi, tehát minden második lépésnél bal oldalt található az akna. – Ez utóbbi
Vadásznak szólt, aki semmit nem értett a férfi szavaiból.
– Igyekezz a nyomomban maradni! – utasította a mutánst Seiffer. – Éles aknák vannak
előttünk. Ne nyúlj semmihez, amiről nem tudod biztosan, mi az, ne rángass lelógó
kábeldarabokat, kerüld a vörösre festett köveket, akár a falon, akár a lábad alatt látod
azokat… Ha minden jól megy, akkor harminc méter múlva túl vagyunk az első
szakaszon…
Vadász sztoikus nyugalommal fogadta a figyelmeztetéseket. Türelmesen megvárta, amíg
Seiffer megteszi az első lépéseket, aztán követte. Nem haladtak túl gyorsan, bár
hamarosan mindkét férfi komolyan leizzadt. Éles aknák felett járni idegileg komoly
megterhelés.
Seiffer a földet figyelte.
Két lépés a bal oldalon, apró sasszé balra, átlépett egy karcolt felszínű területet, majd
egyből vissza a jobb oldalra. Három aknán máris túl van. A válla fölött egy falból
kiszakadt drót lógott le, de a férfi óvakodott megérinteni. Ez a drót az összes aknát
aktivizálná az első szakaszon. Ha valakinek már minden mindegy, akkor nem kell eljutnia
a túloldalra, innen is robbanthat.
Fountes már átjutott, ő némileg gyorsabban és magabiztosabban mozgott, ráadásul neki
nem kellett a mögötte jövőnek megmutatnia az elaknásított területen átvezető utat. Ez a
megtisztelő feladat a társának jutott.
– Siethetnétek egy kicsit – szólt hátra, de szavaira csak egy érthetetlennek tűnő
káromkodás érkezett.
Miután mindhárman ott álltak azon a keskeny, alig másfél méter széles szakaszon, amely
a két aknazárat egymástól elválasztotta, Seiffer átvette a vezetést, és a másik férfi
segítette a haladásban a mutánst.
– Szerinted sikerülni fog? – kérdezte Fountes.
Seiffer nem válaszolt.
A siker ma egészen mást jelentett, mint máskor.
Talán a túlélést.
Vagy talán csak azt, hogy lesznek néhányan, akik túlélik.
Esetleg a dicsőséges halált? Meglehet.
– Most kellene valami emlékezeteset mondani – mormogta Fountes, miközben a második
aknazárat fürkészte, zseblámpájával megvilágítva a különféle jelzéseket.
Seiffer megvonta a vállát.
– Minek? Rajtunk kívül senki sem hallaná, s mivel vagy egyszerre halunk meg, s akkor
nincs, aki átadja az utókornak… vagy pedig életben maradunk. S akkor minek?
19. Sakkjátékos
Los Angeles, 2027. február 15.

A virtuális képernyő akkora volt, mint egy város. Térbeli kiterjedései természetesen csak
elvi síkon értendők, hiszen az egész egy néhány négyzetcentiméteres memóriamodulban
kapott helyet.
Rétegek csúsztak egymásra, váltak láthatatlanná hosszú másodpercekre, hogy aztán az
őket irányító akarat hatására ismét megjelenjenek. Többféle adatbázis fedte most át
magát, s ahogy a felszínről folyamatosan érkeztek a jelentések, egyes részletek úgy
váltak egyre pontosabbá. Volt, ahol egész területek íródtak felül, mert az archívum nem
volt elég naprakész, de olyan is akadt, ahol az ellenőrző számok képzése során minden
stimmelt.
A Skynet precizitását dicséri, hogy egyelőre ez utóbbiból volt több.
A korrigálások vörös színnel villantak fel, hogy aztán beleolvadjanak az egységes,
halványzöld háttérbe. A térkép Los Angeles központi részét mutatta, s rajta ikonok
haladtak egy meghatározott cél felé. Minden ikon kiborg-egységeket jelzett, s bár
haladásuk emberi szemmel nézve észrevehetetlen lett volna, a Skynet mégis tisztában
volt azzal, hogy seregei az utasításának megfelelően egyre közelebb érnek ahhoz a
területhez, ahol remélhetőleg perceken belül sikerül meghatározni a humán bázis pontos
koordinátáit.
S akkor lecsaphat végre!
Érdemes volt elővenni és a megváltozott paramétereknek megfelelően módosított
projektet éles tesztben is kipróbálni. Bár a Skynet nem sok esélyt látott a sikerre, mégis
kockáztatott, mert az akció kezdetben nem igényelt komolyabb erőforrás-ráfordítást.
Most persze még más célterületekről is átcsoportosított néhány egységet, nehogy
meglepetések érjék menet közben. A humánok ebből csak annyit észleltek, hogy a gépek
beszüntetik a harcot vagy csökkentik az aktivitásukat, s egy részük visszavonul. Szinte
senki nem tudta mire vélni ezt a fordulatot, és komoly rádióforgalmazás kezdődött a
központ és a különféle egységek között.
S bár akadt három ember, aki tudta, mi történt, mindössze annyit tehettek, hogy vállalva
a kockázatot, rádiókapcsolatba léptek a többi menekülővel, bízva abban, hogy még
egyikük sem ért haza.
Persze ez halálos ítélet volt valamennyiük számára. A környéken nyüzsögtek a kiborgok,
s hacsak valaki nem tudott beleolvadni maximálisan a környezetébe, biztos lehetett
benne, csak idő kérdése, mikor szúrja ki az egyik gép, s pörköl oda neki.
A Skynet fogta és értelmezte a rádióadást, ami abból a körzetből érkezett, ahol nem is
olyan régen humánok rajtaütöttek az egyik utánpótlás-szállító egységen, s feltehetőleg
tudomást szereztek a haderő-összevonásokról is.
A Gépisten mégsem törődött különösebben velük. Mindössze egy felderítőegységet
rendelt arra a pontra, ahol eltűntek a csatornában. Később, ha megsemmisítette a bázist,
gondja lesz rá, hogy leküldjön oda is néhány egységet, s kifüstölje a maradék humánokat
is.
Most azonban fontosabb dolga van.
A virtuális képernyőn ismét arrébb mozdult pár tizedmilliméternyit néhány ikon. A
kiborgok mind szorosabban vették körbe a célterületet, s noha annak kiterjedése a fizikai
világra kivetítve még mindig egy négyzetkilométerben volt mérhető, a Skynet biztos volt
benne, hogy percek kérdése, és a befutott jelentések alapján meghatározhatja a bázis
koordinátáit.
Hiszen a menekülők már csaknem hazaértek…
20. Halálraítéltek
Los Angeles, 2027. február 15.

Ken Mirjov egy egykori felhőkarcoló negyedik emeletén térdepelt az ablakban. Felette
ugyan még épségben maradt egy vagy két emelet, azonban ahhoz, hogy feljusson oda,
nyaktörő mutatványokra kellett volna vállalkoznia, ráadásul a Hunter-Killerek messziről
kiszúrhatnák, hiszen a tetőszerkezet másfél utcával arrébb hevert egy
szökőkútrendszerbe ékelődve. Különben is, ráér majd feljutni oda, ha a kiborgok úgy
döntenek, feljönnek idáig. Mert a lépcsővel még csak-csak elbírnak, de azért egy csupasz
acélgerendán csak nem tudnak végigegyensúlyozni.
A férfi alig néhány perccel ezelőtt kapaszkodott fel idáig. Mindössze háromszáz méter,
körülbelül tíz perces gyaloglás választotta el a bázistól, s még ennél is kevesebb a külső
ellenőrzési pontok valamelyikétől. Már majdnem hazaért, amikor fogta az üzenetet.
Hihetetlennek tűnt, legalább annyira, mint Seiffer első bejelentése. Azonban Mirjov
katona volt, legalábbis annak tartotta magát, s noha Louis-Bernard Seiffer csupán
bajtársa volt, s nem felettese, szavai mégis elgondolkoztatták a férfit. Tudta, hogy simán
hazaérne, mint ahogy arra is meg mert volna esküdni, hogy nem követi senki. Egyetlen
kiborgot sem látott, még egy nyomorult Ezüsthernyót sem. A Hunter-Killerek zúgása
ugyan elhatolt idáig, ami azt jelezte, valahol körzethatáron belül vannak, de ez nem
jelenti azt, hogy kiszúrták volna. Arról nem is beszélve, hogy Mirjov még soha nem
hallott olyan HK-ról, ami fél méter távolságból kiszúrja ellenfelét, majd csendben követi
hazáig.
A HK-k csapásmérő egységek voltak, nem beszivárgók, mint az Alfák.
Seiffernek vagy elment az esze… vagy pedig akkora szarban vannak, amilyenről eddig
még nem is álmodtak.
Mirjov nem gondolkozott sokáig. Egyszerűen nem volt rá idő. Az üzenet befutása után
még egy darabig a bázis irányába haladt – ha valóban figyeli egy kibaszott gép, hát hadd
higgye, hogy csupán ez az irány is az elterelést szolgálta –, majd élesen észak felé
kanyarodott, s miután látványosan körbenézett az egyik toronyépület tövében, egy
szemvillanás alatt bevetette magát a kitört kirakatok egyikén, majd rohanni kezdett a
lépcsőház felé, melynek ajtaját szándékosan nyitva hagyta, hogy az esetleges megfigyelő
lássa, amint eltűnik a lefelé vezető lépcsőkön.
Nem nézett hátra. Bár ha megfordul, sem biztos, hogy meglátja azt az alig fél méter
átmérőjű hengeres testet, amint sebesen ereszkedni kezd a nyomában, s még az épület
alsó szintjén is tesz egy rövid fordulót, hogy kamerái tökéletesen rögzíthessék a humán
utolsó ismert irányát. Aztán a gép megfordult, és elhagyta az épületet, hogy egy nagy
kanyart téve meggyőződjön arról, miszerint a humán nem távozik egy másik kijáraton.
Így aztán a gép sem látta, ahogy Mirjov egy jó tizenöt másodperces várakozás után
kinyúl egy vékony dróttal az ajtóért, s mintha csak a mindenhova befurakodó szél tenné,
csendesen behajtja az ajtót, majd sebes léptekkel elindul felfelé.
S most ott térdepelt az ablakban, jó húsz méter magasságban. Innen elég messzire
ellátott, ráadásul meg volt annak az esélye, hogy esetleg kiszúr még egy-két hazatérőt, s
leadva a megfelelő jelzéseket, maga köré tudja csalni őket. Akkor teljes lenne az illúzió,
ha vannak kiborg megfigyelőegységek a közelben, mind meg lennének győződve róla,
hogy valóban ez az épület szolgál az emberek bázisául.
Igaz, ez a halálos ítéletet jelenti azok számára, akik az épületben lesznek. Ez biztos.
Azaz, csak a halál biztos.
De az halálbiztos.
Mirjov jót szórakozott saját elmésségén, miközben újra és újra végigjártatta tekintetét a
környéken. Amikor a szeme sarkából mozgást észlelt, reflexszerűen hátravetődött, s
csodálkozva tapasztalta, hogy senki nem lő rá. Akkor viszont mi a pokol repdes ilyen
magasan? Egy barátságos HK, vagy valami más?
A felderítőegység valamivel a negyedik emelet alatt keringett az épület körül. A kiborg
vezérlőprogramja úgy határozta meg a repülési magasságot, hogy minél inkább
lecsökkentse a felszínről való felfedezés esélyét, ugyanakkor a lehető legjobb
eredményekkel kecsegtető méréseket tudja elvégezni.
Nem látta meg a humánt, mert az érzékelők lefelé voltak irányozva, így arról sem
szerzett tudomást, hogy felfedezték.
Mirjov a hideg kőhöz nyomta a homlokát. Amikor megpillantotta a felderítőgépet, azonnal
leizzadt. Számára ekkor vált valósággá, amire Seiffer már napokkal ezelőtt felhívta a
figyelmüket. A Skynet valóban új stratégiát választott, mely éppen szokatlansága miatt
lehet pokolian sikeres. Vajon ez a gép mióta volt a nyomában? Valószínűleg a kudarcba
fulladt rajtaütés óta. Mint mindenki, ő is kapott egy láthatatlan kísérőt, ami képes volt
végigkísérni egész útján. Hiába próbálta betartani a Hármast, hiszen a gépnek csupán
egy kicsit magasabbra kellett emelkednie, s megvárni, amíg célpontja ismét visszatér a
felszínre.
Vajon van már olyan közöttünk, aki hazáig jutott, merült fel Mirjovban is a kérdés. Mert
ha igen, akkor a Tornádó bázisnak lőttek. Hamarosan szó szerint is.
Kipillantott az ablakon. Ha nagyon megerőltette a szemét, a lassan szállingózó hópelyhek
között ki tudta venni az igazi bázist rejtő épület körvonalait. Légvonalban nem volt
háromszáz méternél messzebb. A kiborgok pedig valószínűleg már itt vannak a
környéken. Evakuációról szó sem lehet, azzal mindenkit halálra ítélnének. Ami persze
még így is bekövetkezhet.
A felderítőegység ismét megkerülte az épületet. Mirjovnak nagy kedve lett volna
leszedni, de azzal elárulta volna magát. Márpedig most még legalább megvolt annak az
esélye, hogy elhitesse a gépekkel, hogy a bázis idelent van. S ha mást nem, néhány
percet szerezzen az igazi bázis lakóinak, hogy felkészülhessenek egy globális támadásra.
Bár arra nem lehet felkészülni.
Aztán kétszer megreccsent a rádió, majd még egyszer. Mirjov felkapta a fejét, s várta,
hogy a jelzés megismétlődjön. Remélhetőleg nem csupán a légköri zavarok szórakoznak,
hanem valaki szeretne kapcsolatba lépni vele.
És a jelzés megismétlődött.
Mirjov felkapta a rádiót, és leadta a választ: három gyors reccsenés. Az ember csupán
egy pillanatra lenyomja a gombot, majd elengedi. Aztán ugyanezt még kétszer. A gépek
légköri zavarként fogják értelmezni, valószínűleg nem is tudatosul bennük a különféle
beépített szűrőknek köszönhetően, ám aki tudja, miről van szó, annak fontos
információkat jelent.
Szóval nem vagyok egyedül… A férfi egy kicsit megkönnyebbült, ugyanakkor súlyos
teherként nehezedett rá a tudás: nem egyedül fog meghalni.
Találkozási pont?
Az üzenet mindössze néhány reccsenésből állt.
Mirjov villámgyorsan végiggondolta, hogyan adhatná meg a legpontosabban a kért
információt. Ha legalább tudná, hol vannak a többiek, lenne viszonyítási alapja, de így
minél pontosabban kell körülírnia, hova várja a társait.
Hol vagytok?
Észak, egy… öt… nyolc…
Mirjov maga elé meredt. Az észak azt jelentette, hogy társai északról közelítik meg a
Tornádó Bázist. A három szám a távolságot jelölné? Vagy valamilyen koordinátákat
adnak meg? Nem, koordinátarendszerben csak a gépek gondolkoznak. Akkor a számok
mégis távolságot fognak jelölni. Százötvennyolc méter északra? Ez sem valószínű. Nem
tudhatják ennyire pontosan. Aztán beugrott neki: a Tizenötödik és a Nyolcadik utca
között. Az körülbelül nyolcvan méterre van innen, tehát tőle keletre helyezkednek el.
Hányan vagytok?
Három reccsenés.
Nagyon jó, gondolta Mirjov. Akkor már négyen leszünk. Ez máris több, mint elég.
Ennyien már akár el is hitethetjük a gépekkel, hogy ez az a célpont, amit keresnek.
Akkor most ő jön.
Délnyugat, nyolcvan méter. Negyedik emelet.
Megyünk.
Mirjov elégedetten dőlt hátra. Akkor most már nincs más dolga, mint megvárni, amíg
ideérnek. Nem sok épület nyújtózkodott a környéken az ég felé, amelynek háromnál több
emelete maradt épségben. Tudni fogják, hova jöjjenek. Együtt talán sikerül kisütniük
valamit.
Adná az ég!

Louis-Bernard Seiffer visszaakasztotta az övére az adóvevőjét. Az iménti beszélgetés

csupán érthetetlen reccsenésekből állt, ő mégis nagyszerűen megérttette magát a másik
gerillával. Vajon ki lehet? Egy közülük, vagy csupán valaki az őrségből, aki kint ragadt?
Tudta, hogy ha a figyelmeztetését mindenki komolyan veszi, akkor a külső ellenőrző
pontokon szolgálatot teljesítők sem térnek vissza a bázisra, hiszen az éppúgy veszélyt
jelent, mint bármely más külsős.
– Látjátok azt a magas épületet? – mutatott délnyugatra. – Körülbelül nyolcvan méterre
innen. Ha minden igaz, ott megtaláljuk.
Fountes megropogtatta az ujjait.
– Van valami ötleted?
Seiffer komoran bólintott.
– Persze. De nem sok örömünk lesz benne… Fountes a társa felé fordult.
– Kifejtenéd bővebben?
Seiffer felsóhajtott.
– Sok múlik azon, hogy a kiborgok tudják-e már, hogy hol keressék a Tornádót… Ha még
nem, akkor csupán meg kell adnunk nekik a koordinátákat.
A másik férfi a homlokát ráncolta. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy együtt gondolkozzon
Seifferrel, aki ráadásul előszeretettel beszélt rébuszokban.
– Nos, ha el tudjuk hitetni velük, hogy a Tornádó Bázist támadják, akkor a kintlévők
felszívódhatnak… most aligha tudnának kijutni az ostromzárból, mely ugyan most még
eléggé lazán fogja körbe ezt a területet, de tíz az egyhez, hogy nem jutnánk át rajta.
Vadász bólintott.
– Rendben. – Neki csupán ennyi volt a hozzáfűznivalója.
Fountes már nem volt ennyire lelkes.
– Ennyi kiborgot nem lesz könnyű átverni, ugye, azt tudod?
Seiffer megvonta a vállát.
– Azzal sem vesztünk többet, ha megpróbáljuk. Fountes elhúzta a száját.
– Nos, ebben van valami…
21. Versenyben az idővel
Los Angeles, 2027. február 15.

Mirjov az ablaknál állt, amikor felértek a negyedik emeletre. Mindössze tizenöt perc telt
el az üzenetváltásuk óta, s noha hamarabb is ideérhettek volna, a három férfi ezúttal
szándékosan óvatosabban, mi több, nyíltan haladt. Már nem a rejtőzés volt a szándékuk,
csupán az, hogy ha valaki figyeli őket, elhiggye, hazafelé tartanak. Vadász messziről
kiszúrta a felderítőgépet, így aztán egy kicsit rákapcsolhattak, hiszen már megvolt az
„információforrás".
– Ha Mirjovot is látta, jócskán megnövekednek az esélyeink – jegyezte meg kézjelekkel
Seiffer. Szándékosan nem beszéltek, hiszen nem ismerték a felderítőgép audiovizuális
eszközeinek hatósugarát. Most az hiányzik a legkevésbé, hogy bárki is kihallgassa őket.
A csapda kezdett bezárulni.
Igaz, mindkét fél remélte, hogy saját változata fog működni. Az embereknek azonban
volt egy nagy előnye: ők sejtették a Skynet következő lépését, s felkészülhettek rá. Vagy
legalábbis megpróbálkoztak vele.
A Hunter-Killerek zúgása egyre közelebbről hallatszott, noha még egyet sem pillantottak
meg. A kiborgok kívül maradtak egy láthatatlan határon, mintha csak a végső parancsra
várnának.
S ez valóban így is volt.
– Reméltem, hogy ti lesztek… – szólt hátra Mirjov, miközben óvatosan eltávolodott az
ablaktól, s az érkezők elé sietett, hogy erős kézfogással üdvözölje őket.
Seiffer bólintott.
– Az öröm kölcsönös – válaszolta fancsali képpel. – Bár azt hiszem, jobb lett volna, ha
nem itt találkozunk ismét.
– Elnézést, testvéreim, itt tartják a Kevin Kettesek teadélutánját? – A hang ismerős volt,
de a váratlan felbukkanás miatt négy fegyver fordult szinte egyszerre a belépők felé.
– Zulu, a franc abba a sötét pofádba! – szisszent fel némileg megkönnyebbülve Fountes.
– Már azt hittem, a Sátán jött el értünk személyesen.
A néger mesterlövész elvigyorodott.
– Arra még várnotok kell egy kicsit… – válaszolta nyugodtan, miközben a tekintete
többször is megpihent a többiektől kicsit félrehúzódva várakozó mutánson. A férfi nem
mutatta ki meglepődését, ám az arca elárulta.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – érdeklődött Seiffer.
Zulu jelentőségteljesen az övén fityegő adóvevőre mutatott.
– Nem csak ti kaptatok ilyet, testvéreim… Sőt, mielőtt belegebednétek a kíváncsiságba,
azt is elárulom, hogy nem jöttem egyedül. Stevenson és Wayne pillanatnyilag azzal
vannak elfoglalva, hogy plasztikkal pakolják körbe a földszinti tartóoszlopokat és
támfalakat.
Fountes döbbenten nézett a társára.
– Mi az, kifosztottatok egy lőszerraktárat?
Zulu megrázta a fejét.
– Dehogy. Csupán az egyik menekülési útvonalat csupaszítottuk le egy kissé. Hagytunk
ott pár aknát, amivel még be lehet robbantani az alagutat, de a többségét elhoztuk, mert
úgy véltük, itt lesz rá szükség.
Seiffer elmosolyodott. Hosszú ideje ez volt az első, igazán szívből jövő mosolya.
– Azt hiszem, szinte mind egyre gondoltunk…
Zulu bólintott.
– Ha felrobbantjuk ezt a helyet, azzal elterelhetjük a kiborgok figyelmét, és lehetőséget
adhatunk a civil lakosság kimenekítésére…
Seiffer lassan megrázta a fejét.
– Nos, nem egészen erre gondoltam – felelte lassan, és nekilátott kifejteni a tervét.
Minden egyes kimondott szava komorabb és komorabb arckifejezést csalt a jelenlévők
arcára, egyedül talán csak Vadász maradt közömbös. Bár Mirjov is valami hasonlót
fundált ki, más volt hallani, s más volt elvi lehetőségként gondolni rá.
– Van más választásunk? – nézett körbe a terve vázolása után Seiffer.
Senki nem válaszolt.
Aztán Vadász mégis felemelte a kezét.
– Biztos, hogy végig itt kell maradnunk?
Mindenki elgondolkozva meredt a mutánsra. A terv, amit Seiffer felvázolt, csupán addig
tartott, hogy el kell hitetniük a kiborgokkal, hogy itt található a Tornádó Bázis. S ez
egyben magába foglalta azt is, hogy utolsó leheletükig harcolni fognak. Vadász kérdése
azonban új megvilágításba helyezte a problémát. Vajon lehetséges-e úgy harcolni, hogy
az utolsó pillanatban lelépnek?
Zulu csettintett a nyelvével.
– Megyek, utánanézek, odalent milyen menekülési útvonalak jöhetnek számításba. Hálás
lennék, ha valamelyik fehér testvérem is felemelné kövér seggét, és velem tartana.
Fountes Vadászra nézett, aztán vissza Zulura.
– Nos, ugyan a társamnak nem fehér a segge, de, gondolom, nincs kifogásod ellene…
A néger elvigyorodott.
– Oké, fehér testvérem, nálad a pont. Induljunk!
Miután a hármas távozott, Seiffer az ablakhoz sietett, és egy mozdulattal lepattintotta
karabélya célkeresőjét, mely innentől kezdve távcsőként funkcionált. Végigpásztázta a
környéket, de egyelőre nem látott kiborgokat. Ami persze nem jelentette azt, hogy
nincsenek a közelben.
– Húzódj beljebb! – figyelmeztette Mirjov. – Hamarosan várható a felderítőgép…
Szeretném, ha egy darabig még meg lenne győződve arról, hogy odalent vagyunk.
Nagyobb lesz a meglepetés.
Seiffer engedelmesen hátrébb lépett, és a fal takarásából figyelte, ahogy a mattfekete
szerkezet lassan elhúz alattuk.
– Te mikor szúrtad ki? – kérdezte csendesen.
– Már idefent voltam – felelte a másik férfi. – Bevallom őszintén, kezdetben azt hittem,
rémeket látsz, s bíztam benne, hogy alkalmam lesz ezt az orrod alá dörgölni. Aztán
véletlenül észrevettem ezt a felderítőegységet, s akkor már tudtam, hogy helyesek voltak
a megérzéseid.
– A kérdés csak az, hogy eléggé hamar jöttünk-e erre rá – morogta Seiffer. – Tudni
kellene, vannak-e még menekülők. A Kevin Kettes osztag tizennégy főt számlált. Hatan
itt vagyunk, a lengyel biztosan ott maradt. Láttam, amikor meghalt. Az hét. A maradék
hétről azonban sajnos nincs információm.
Mirjov megvakarta az állát. Már igencsak kezdett kiütközni rajta a borosta.
– Hayden és Colton sem fog jönni. Plazmatalálat – tette még hozzá. – Akkor már csak öt
hiányzik. Azt hiszem, a többiek segítségével kideríthetjük, van-e esély arra, hogy valaki
hazaért.
Seiffer bólintott.
– Rendben. Lemegyek, és beszélek velük. Legalább ebben lehessünk biztosak, ha már
önként dugjuk hurokba a nyakunkat! Ha van valami, recsegj rám, s feljövök!

Odalent Stevenson és Wayne alapos munkát végeztek. Seiffer első pillantásra észre sem
vette a plasztikot, csak amikor kis híján belebotlott egy agyafúrtan elhelyezett drótba,
kezdett körültekintőbb lenni.
– Csak lassan, cimbora – figyelmeztette Wayne, aki az egyik oszlop stukkóiba
kapaszkodott egyik kezével, hogy minél magasabbra erősíthesse fel a kezében tartott
acélszürke csomagot. – Nem szeretném, ha azért melóztunk volna, hogy te robbantsd fel
az épületet.
Seiffer valami bocsánatkérésfélét dünnyögött az orra alatt, majd odaállt az oszlop mellé,
és a vállait kínálta fel a férfinak, hogy jobban megtámaszkodhasson, és hamarabb
befejezze az akna felerősítését. Közben Stevenson is befutott, valahonnan megint hozott
egy tömbnyi plasztikot és egy papírzacskóban időzítőket is.
– Kiről tudtok? – szegezte nekik a kérdést Seiffer. – Úgy értem, azokról, akik nincsenek
itt.
Wayne vállat vont.
– Láttam, hogy Rivas bekapott egy csúnya találatot, szerintem, ő nem tudott
elmenekülni… Ott maradt Sugita is, a kis kínai… vele egy kibaszott HK végzett.
Seiffer bólintott.
– Akkor már csak hárman hiányoznak.
Stevenson megrázta a fejét.
– Morrisra sem érdemes várnunk. – Az arcán fájdalmas arckifejezés jelent meg. – Aknára
lépett a szerencsétlen.
Louis-Bernard Seiffer felsóhajtott.
– Ketten még akkor is hiányoznak. Pedig jó lett volna tudni, hogy a kiborgok tutira
mennek vagy sem.
Wayne a kezében tartott fogóra nézett.
– Nem hiszem – mondta aztán. – Ha tudnák a célpont helyét, nem várnának. Bár mi nem
találkoztunk egyetlen géppel sem, de ha csak az általatok látott osztagot nézzük, akkor is
kibaszottul sok kiborg van odakint… Ahhoz mindenképpen elegendő, hogy megindítsák a
támadást, és helyhez kössenek minket, amíg az erősítés befut. Ha engem kérdezel,
akkor a Skynetnek dunsztja sincs arról, merre van a bázis pontosan. Sötétben
tapogatózik, de elég nagy erőt vonultatott fel ahhoz, hogy kiugrassza a nyulat a
bokorból.
Fountes érkezett rohanva.
– Vadász talált egy kijáratot… – újságolta, majd gyorsan hozzátette, mielőtt a többiek
lelkesedni kezdtek volna. – Igaz, van egy kis gond…
Seiffer dühösen nézett a társára.
– Ne húzd az időt!
Fountes bocsánatkérően felemelte a kezét.
– Oké, oké! Szóval Vadász talált egy kijáratot, csak kicsit szűk. Végig kúsznunk kell, s ha
belefutunk egy szűkületbe, akkor beszorulunk. Ott nem fordulhatsz vissza, háttal pedig
szinte lehetetlen mászni. Ráadásul régen valamiféle kommunikációs alagút lehet, mert
kábeldarabok, szétrepedt PVC csövek és üveggyapot van odalent.
Ez utóbbi volt a legrosszabb hír. Az üveggyapotot régen számos helyen használták
tömítésként, s megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy összetöredezve szinte
mindenhova bejutott. Könnyezésre ingerelte a szemet, irritálta a torkot – sőt, ha valaki
sokat nyelt belőle, állítólag a tüdeje is kilyukadhatott –, ha pedig a bőrrel érintkezett,
akkor olyan volt, mintha ezer apró tű fúródna a testbe.
Seiffer felsóhajtott.
– Rendben. Keressetek tovább, talán szerencsénk lesz! Ha pedig nem, akkor legfeljebb
megkockáztatjuk. Még mindig több eséllyel kecsegtet, mintha idebent maradunk.
Senki nem kérdőjelezte meg a döntését. Bár egyikük sem állt rangban feljebb a
másiknál, az elmúlt órák során Louis-Bernard Seiffer egyértelműen átvette a Kevin
Kettesek irányítását. Minthogy Nico Howell parancsnokról nem rendelkeztek
információkkal, így vagy meghalt, vagy pedig… nos, jelen helyzetben talán jobb lenne, ha
mégis halott.
– Mennyi időt vesz még igénybe a terület elaknásítása? – érdeklődött Seiffer.
Wayne elgondolkozva nézett körbe.
– Ha mindent felhasználunk, amink van, akkor még hat-nyolc percet.
– Hagyjatok néhány aknát a menekülési útvonal berobbantására is! – javasolta Seiffer. –
Biztosnak kell lennünk benne, hogy nem jön senki utánunk. – Nem tette hozzá, pedig
egyértelmű volt: ha berobbantják maguk mögött a járatot, akkor csak egyfelé mehetnek.
S ha mégis kiderül, hogy zsákutcába kerültek, nos… ez esetben még akad néhány golyó
a tárban…
Három reccsenés a rádióban.
– Azt hiszem, Mirjov kiszúrt valamit. Megyek, megnézem. Addig is kapkodjátok
magatokat, mert lehet, hogy hamarosan vendégeket kapunk!
Kettesével szedte felfelé a lépcsőket, ám néhány helyen lassítania kellett, mert a
szerkezet annyira rossz állapotban volt. Ha a betont nem fémszálakkal merevítik,
alighanem már régen leomlott volna a feljáró. Így is tenyérnyi darabok hiányoztak a
betonból, és akadt egy olyan hely is, ahol ugrania kellett, megkockáztatva a lezuhanást.
Lefelé valahogy könnyebb volt, állapította meg, miközben leküzdötte az akadályt.
Persze ez senkit nem érdekelt.
Mirjov a keletre nyíló ablakszemek egyikénél állt. Kezében egy távcsövet tartott.
– Itt vannak – mondta csendesen.
22. Az átverés mesterei
Los Angeles, 2027. február 15.

A kiborgok teljesen körbevették a körzetet. Szinte minden utcán és kereszteződésben

lehetett látni egy-egy gépet; a stratégiailag fontosabb pontokat Vadász-Gyilkosok
biztosították, míg a T-700-as harctéri egységek az épületeket járták végig. Valahogy
nyomban érezni lehetett, hogy ez az akció más, mint az átlagos tisztogatási rajtaütések.
Akkor mindössze két-három tucat kiborg érkezett, az Ezüsthernyókat, HK-kat és Vadász-
Gyilkosokat is beleértve, most viszont legalább háromszor ennyien nyüzsögtek odalent.
S bár még korai lett volna meghatározni a csapás irányát, Seiffer határozottan úgy
érezte, minden kiborg errefelé tart.
A férfi úgy becsülte, még lehet néhány perc a rajtaütésig, de innentől kezdve bizony
elkezdődött a visszaszámlálás.
Megfordult, és intett Mirjovnak.
– Szólj a többieknek! Eljött az idő.
A terv egyik kritikus pontja volt, hogy mindenképp tűzharcba kell keveredniük a
kiborgokkal. Nem szabad, hogy előretolt álláspontnak higgyék, esetleg egy kiürített
épületnek, mivel akkor fennállt a veszélye, hogy nem kellő mértékben összpontosítanak
erre a helyre. Márpedig a Tornádó Bázis túl közel volt ahhoz, hogy ezt megkockáztassák.
Louis-Bernard Seiffer hidegen elmosolyodott.
Aztán felemelte a karabélyát, s miután gondosan célzott, egyetlen lövéssel leszedte azt a
felderítőegységet, mely szinte a kezdetektől itt keringett az épület körül. Már régen várt
erre a pillanatra. Aztán megfordult, és teljes sebességgel rohanni kezdett lefelé.
A lövésre adott válaszokra kereken kilenc másodpercet kellett várni. Ennyi időbe került,
amíg a gépek észlelték a lövést, kiszámították az orvlövész pozícióját, kapcsolatba léptek
a Skynettel, ami közvetlenül irányította az akciót, majd miután megkapták a
tűzparancsot, csaknem fél tucat hosszú sorozat söpörte tisztára az épület negyedik
emeletét.
Ám ott már nem volt senki.
Seiffer nyaktörő iramban száguldott lefelé a lépcsőn, miközben felemelte a rádióját, és
torkaszakadtából üvöltözni kezdett:
– Kiborg támadás, ismétlem, kiborg támadás… Kettes divízió haladéktalanul kezdje meg
az evakuálást, a hármas és a négyes tűzfedezetet biztosít keletről. Őrmester,
intézkedjen, hogy a rakétavetőknél folyamatos legyen az utánpótlás! Szóljatok a tetőtéri
mesterlövészeknek, hogy várják ki, amíg a célpontok hatvan, ismétlem, hatvan méter
sugarú körön belül kerülnek!
Sorra hangoztak el a visszaigazolások. Seiffer még az elején elmagyarázta a társainak,
mennyire fontos, hogy elhitessék a gépekkel, miszerint idebent lázasan készülnek a
kiürítésre, s katonás fegyelemmel próbálnak felülkerekedni a káoszon és a fejetlenségen.
Úgy kell csinálniuk, mintha ez lenne a Tornádó Bázis. S ehhez a rádióforgalmazás is
hozzátartozik, amit remélhetőleg a kiborgok is hallgatnak majd, s megteszik a megfelelő
ellenlépéseket.
Seiffer helyesen kalkulált.
Ha lettek volna mesterlövészek a tetőn, alighanem pillanatokon belül valamennyien
elpusztulnak abban a rakétatalálatban, mely az utasítás elhangzását követő harmadik
másodpercben csapódott be. S hogy még véletlenül se legyenek túlélők, két HK-osztag –
összesen hat gép – söpört el kétszer egymás után a tető felett, hogy egy gondosan
felosztott célhálónak köszönhetően gyakorlatilag az egész felszínt végigsorozzák.
A Skynet csapása azonban nem okozott különösebb veszteséget. Nem volt kinek.
Seiffer közben a második emeletig jutott, de közben kétszer is meg kellett állni, hogy
leadjon egy-egy lövést a szemtelenül közel merészkedő felderítőegységekre. Még csak az
hiányzik, hogy kiszúrják, milyen kevesen vannak. Persze a hőnyomok árulkodóak
lehetnének, azonban az első robbanásokat követően néhány kisebb gránátot
felrobbantottak az épület különböző szintjein, így gyakorlatilag egyetlen kiborg sem
állapíthatta meg, ténylegesen hány humán tartózkodik odabent.
A Skynet közben máris nekilátott az átcsoportosításnak; kiborgok foglalták el új
pozíciójukat, hogy elállják az evakuálásra készülő humánok útját, noha pillanatnyilag
nyoma sem volt ilyenirányú törekvéseknek.
Louis-Bernard Seiffer bólintott.
Eddig minden ment, mint a karikacsapás.
A második emeletről lefelé már kicsit problémásabb volt az út. A kiborgok elkezdték
módszeresen szitává lőni az épületet, s az elpazarolt lőszermennyiséget tekintve bizony
felért egy kisebb csodával, hogy Seiffer sérülés nélkül megúszta. Ha a Halálosztók golyót
használnak plazma helyett, valószínűleg nem ússza meg ilyen olcsón: így ugyanis nem
voltak lepattanó golyók, a plazma ha célba talált, igyekezett elpárologtatni maga előtt az
akadályt, ezzel veszítve el félelmetes energiáját.
A rádió ismét megreccsent:
– Négyes a Hatosnak! Kérek tizenöt főt a keleti régióközponthoz! Most!
Amennyire Seiffer meg tudta állapítani, ez Mirjov volt, aki szándékosan oroszos
akcentussal beszélt, hogy ezzel is nehezítse a szöveg értelmezését.
– Rakétákat célpontra!
Odakint a HK-k magasra felhúztak, hiszen a rakéták talán nekik és a Vadász-Gyilkosok
számára jelentett a legnagyobb problémát. Amelyik gépet elkapta egy Stinger, az ritkán
repült tovább, az elhárító-rendszerek pedig szinte semmit nem értek az ilyen közelről
leadott rakétatámadásokkal szemben.
S bár odabentről néhány lövésen kívül még egyetlen hatásosabb támadás sem érkezett,
a Skynet úgy vélte, ez csupán az elfogott rádióüzenetek villámgyors lereagálásának
köszönhető.
Megelőzés egyenlő fél győzelem.
Becsült számítások szerint a humánok vesztesége már most, az összecsapás második
percének végén elérhette a harmincöt-harmincnyolc főt. A hőforrások megsemmisítése
egy kivételével minden esetben százszázalékosan megtörtént.

Miközben mögötte hatalmas darabok robbantak ki a falakból, Louis-Bernard Seiffer

kétszer is megdöntötte a lépcsőfutás világcsúcsát. Igaz lefelé, de ez most igazán
elhanyagolható tényezőnek tűnt. Néha megtorpant, de rájött, hogy a kiborgok
módszeresen szétlövik az egész épületet, így nem sok értelme van taktikázni. Innentől
aztán igazán rákapcsolt, miközben hallotta, hogy a rádión keresztül Fountes és Mirjov
üvöltve parancsokat osztogatnak.
Nagyszerűen játszották a szerepüket.
Az alagsor viszonylag védve volt a kiborgokkal szemben. Addig, amíg nem kezdik meg a
behatolást, gyakorlatilag csak felülről lehetett volna igazán eredményes támadást intézni
ellene. Ahhoz viszont a megmaradt öt emelet betonalapzatán kellett volna átküzdeniük
magukat. Igaz, az egyik Hunter-Killer eleresztett egy rakétát, de az szerencsére az első
emeleten csapódott be. Ha csak három méterrel lejjebb megy, az egész épület
összeomlik.
Seiffer már azon is csodálkozott, a kiborgok miért csak a felsőbb szinteket részesítik ilyen
kiemelt figyelemben; a földszint szinte egyetlen lövést sem kapott. Wayne és Stevenson
jó munkát végeztek, a gránátokat és a plasztikot úgy helyezték el, hogy néhány eltévedt
golyó lehetőleg ne jelenthessen komolyabb problémát.
– Hol a pokolban vagy, Seiffer? – üvöltött valaki az adóvevőben.
A férfi válasz helyett átugrott egy felborult asztalt, majd miközben a sarka
üvegcserepeken csikorgott, kis híján a nyakát törte az alagsorba vezető lépcsőn. Vastag
acélajtó zárta ezt a területet el a felsőbb szintektől, ezen kívül legfeljebb a liftaknán és
egykoron menekülési útvonalként kialakított, mára azonban már leomlott kocsifeljárók
valamelyikén érkezhetett volna.
Odabent csaknem néma csend fogadta.
– Engem kerestetek? – jópofizott Seiffer, de ezúttal senki nem volt vevő a humorára,
ezért komolyra váltott. – Odakint áll a bál, a kiborgok majd' megvesznek, úgy lövik az
épületet. Szerintem tutira bevették, hogy hamarosan megcsinálják a hónap legnagyobb
fogását.
Fountes intett Stevensonnak.
– Eddig akkor rendben. Itt az ideje, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót…
Srácok, tiétek a terep…
Az elképzelés szerint kettesével indultak. Addig azonban, amíg nem lehettek biztosak a
dolgukban, várniuk kellett, mert ha a kiborgok megneszelnek valamit, akkor kellemetlen
meglepetésekben lehetett volna részük.
Stevenson volt a csoport egyik legvékonyabb tagja, ezért neki jutott az a megtisztelő
feladat, hogy elsőként mászhat be a szervizalagútba. Ésszerűségi okokból kifolyólag a
termet döntötte el a sorrendet; senki életét nem kockáztathatták azzal, hogy az előtte
lévő beragad. Egyetlen kivétel volt: Louis-Bernard Seiffer ragaszkodott hozzá, hogy ő
legyen az utolsó. Fountes ugyan megpróbált vitatkozni vele, szintén magának követelve
az utolsó helyet, de végül fejet kellett hajtania. Annak igazán nem lett volna értelme,
hogy ilyen ostobaságra pazarolják az értékes másodperceket.
Miután Stevenson eltűnt az alagútban, Wayne ötig számolt, és ő is eltűnt a keskeny
járatban. Louis-Bernard Seiffer még egyszer ellenőrizte a detonátorokat, melyek szépen
sorba rendezve hevertek a földön. Az összest egyetlen drót kötötte össze, melyre egy
impulzusadót szereltek, melyet elég megérinteni ahhoz, hogy az időzítők elkezdjék
munkájukat, és húsz másodperccel később az egész épület a levegőbe repüljön. Igazából
ez akkor lenne a legszebb, ha közben a kiborgok már megkezdik a behatolást.
De hát nem lehet mindenben szerencséjük.
Az egész épület remegett a becsapódó nehézlövedékektől, melyeket a Vadász-Gyilkosok
ontottak magukból. Aztán hirtelen csend lett.
Seiffer rosszat sejtve nézett Fountesre. Már csak hárman álltak az alagsorban, Mirjov
másodpercekkel ezelőtt préselte be magát az alagútba.
– Mi a fene van?
Fountes megvonta a vállát.
– Talán megunták – válaszolta tanácstalanul. – Esetleg a kiborgoknak is elkezdett
derengeni, hogy miért nem érkezik egyetlen lövés sem az épületből. Eddig soha nem volt
ilyen könnyű dolguk… Vadász felemelte a kezét.
– Felmegyek, rendben?
Seiffer megrázta a fejét.
– Felesleges. Szerintem már eléggé meggyőzőek voltunk. Ha a Skynet eddig nem hitte
el, hogy a Tornádó Bázis ellen intézett csapást, akkor ezután sem fogja…
Fountes sietett a mutáns segítségére:
– Ha beküld néhány Ezüsthernyót, akkor pillanatokon belül ki fog derülni, hogy idelent
nincsenek sem halottak, sem élők, sem fegyveresek. Rá fog jönni, hogy átvertük, mielőtt
felrobbanthatnánk ezt a kócerájt. Vadásznak igaza van. Ha felmegy és lead néhány
lövést, azzal csak megerősíti a kiborgokat abbéli hitükben, hogy megütötték a
főnyereményt. S mielőtt tiltakozni kezdenél, hidd el, ő a legalkalmasabb a feladatra.
Amennyiben le tud szedni néhány gépet, az elég meggyőző lesz. S ha valakinek, hát neki
reális esélye van arra is, hogy élve visszatér.
Seiffer kelletlenül bólintott. A társainak igaza volt, de mennyivel egyszerűbb lett volna
felrobbantani az épületet, vállalva akár azt is, hogy itt rekednek a romok alatt. De ezzel a
néhány másodperccel legalább a többieknek megadják a túlélés esélyét. Ha az alagút
nincs elzáródva, akkor csak idő kérdése, mikor térnek vissza a felszínre. Remélhetőleg a
kiborgok mögött… s nem kerülnek csöbörből vödörbe.
Az rohadt húzás lenne az élettől.
– Mielőtt elmégy, csak egy utolsó kérdés – fordult a mutáns felé. – Eddig szinte mindig
kiszagoltad a gépeket, még akkor, amikor nem is láttuk őket. Zulut mégsem vetted
észre…
Vadász megvonta a vállát.
– Tudtam, hogy egy ember jön… nem jelentett veszélyt.
Seiffer jelezte, hogy értette, és Vadász nem várt több kérdésre. Megfordult, és rohanni
kezdett, de olyan gyorsan, ahogyan csak ő tudott.
– Vigyázz az aknákra! Nem szeretném, ha tönkre tennéd, amiért annyit szenvedtünk… –
kiáltott utána Fountes, s hangjából tisztán érezni lehetett az aggodalmat. Meg sem
próbálta leplezni.
– Mindenképp megvárunk – tette hozzá Seiffer is. – Mindenképpen – tette hozzá inkább
csak a maga megnyugtatására.
Fountes elhúzta a száját.
– Szarul érezném magam, ha elveszítenénk – mondta halkan. – Egészen megkedveltem,
s már a pofája sem olyan randa, mint először…
Seiffer idegesen ellenőrizte a tárat a karabélyában. Valamit ő is motyogott az orra alatt,
amit akár beleegyezésnek is lehetett volna értelmezni.
Fountes halványan elmosolyodott.
Szóval te is megkedvelted, gondolta magában, de nem tette szóvá. Majd később úgyis
színvallásra készteti a másik férfit. Ha ugyan lesz később…
– Visszajön – nézett a társára Seiffer. – Vissza kell jönnie, hogy bemutathassuk a
parancsnokunknak. Lenne mit tanulnunk tőle…
– …ahogy neki is tőlünk – értett egyet Fountes.
Seiffer elmosolyodott.
– A bátyád remek emberismerő volt… Én soha nem szavaztam volna bizalmat Vadásznak,
nélküle viszont soha nem lehetett volna azzá, aki.
Fountes lassan bólintott, miközben benyúlt a zsebébe, és erősen megszorította a kopott
kitűzőt.
– Nélküle soha…
23. Kevéssel a vége előtt
Los Angeles, 2027. február 15.

Vadász kettesével szedte felfelé a lépcsőket. Odakint valóban nagy volt a csend, mintha
a kiborgok egyik pillanatról a másikra felszívódtak volna. Igaz, a HK-k halk zúgását még
lehetett hallani, mint ahogy néhány idegesítő nyikorgást is. Ez utóbbi arra utalt, hogy a
Vadász-Gyilkosok pozíciót váltanak.
Vajon ez a behatolás előtti pillanat?
Mert ha igen, a legrosszabb pillanatot választotta, hogy szétnézzen idefent.
Mintha valami mozdult volna a látótere szélén.
Vadász abban a pillanatban előrevetődött, s miután átbukfencezett a vállán, a lábát
nekitámasztotta az egyik oszlopnak, s félig még fekve leadta az első lövését arra az
alacsony, ezüstös kiborgra, mely teljes sebességgel száguldott felé. Az Ezüsthernyó – a
többi kiborghoz viszonyítva primitívnek mondható – vezérlőegysége a mozgásra kapcsolt
harci üzemmódba, de még a célpont meghatározásán dolgozott, amikor valami iszonyú
erő felkapta, és nekivágta a falnak. A belsejéből ujjnyi fémdarabok omlottak a földre,
teljesen úgy nézett ki, mintha kibelezték volna. Apró kerekei még forogtak, noha a
processzorja már alig volt több egy marék gyantánál.
A mutáns nem várta meg, amíg a gép esetleg felrobbantja magát, hanem a lábával
megrúgva az oszlopot, oldalra gurult, és feltérdepelt. Innen sokkal rémisztőbb volt a kinti
csend, ráadásul a mennyezetről pergő vakolat és a lépcsőfeljáró tragikus állapota
világossá tette, mi vár rájuk.
A gépek ugyanakkor vártak valamire.
Aztán Vadász megpillantotta a második Ezüsthernyót. Majd a harmadikat és a
negyediket. Leadott két gyors lövést, majd megfordult és rohanni kezdett visszafelé,
mert ennyi kiborggal még az ő emberfeletti reflexével sem bírt volna el. Azokról a T-700-
asokról nem is beszélve, melyek a végítélet angyalaiként sétáltak az Ezüsthernyók
nyomában, hogy amit azok nem tudnak elvégezni, azt ők intézzék el.
A rajtaütés most kezdődött csak igazán.
Vadász úgy rohant, mint még soha. Bár látszólag a kiborgok voltak előnyben, a férfi
mégis jóval azelőtt elérte a lefelé vezető lépcsőket, mintsem megközelíthették volna. Egy
pillanatra heves fájdalmat érzett, lézersugár fúrta át a karját. Szerencsére a bemeneti
nyílás egészen vékony volt, a Halálosztó nyilván nem kapcsolt még maximális
teljesítményre. A seb nem vérzett, a lézer úgy fúrt lyukat magának, hogy közben ki is
égette a szöveteket.
A mutáns elvétette a lépést, és az utolsó néhány lépcsőfokon már repült lefelé.
Keményen nekicsapódott a fémajtónak, a döndülés tompán visszhangzott idelent. S bár
az Ezüsthernyók nem tudnak lépcsőt mászni, vagy csak nagyon lassan, a lendület éppen
elegendő lett volna ahhoz, hogy néhány eljusson a mutánsig, s ha repülés közben
robbantják fel magukat, akkor végül is célt érjenek.
Márpedig Vadász erről inkább lemondott volna.
Megpróbált felállni, de a derekába fájdalom hasított. Odanyúlva véresen húzta vissza az
ujjait. Valami eltalálta… Megfordult, és két gyors lövést engedett el, remélve, hogy egy
kicsit lelassíthatja az Ezüsthernyókat. Összeszorította a fogát, és fél térdre küszködte
magát, így legalább ki tudta tapintani a sérülés helyét. Bár a vér bőven patakzott, úgy
érezte, egy darabig még kihúzhatja. Csak előbb valami védett helyre kellene jutnia, mert
itt zsákutcába került, és ha le is szed néhány kiborgot, egy biztosan elkerüli majd a
lövéseit, s akkor vége.
Valaki keményen nekifeszült bentről az ajtónak, melyet éppen Vadász torlaszolt el. A
mutáns arrébb húzódott, aminek az lett az eredménye, hogy Fountes és Seiffer kis híján
orra buktak a hirtelen meglendülő ajtó miatt. Vadász érezte, hogy erős kezek ragadják
meg, majd berántják a biztonságot jelentő fémajtó mögé. Mindhárman nekifeszültek,
hogy helyére tolják, s abban a pillanatban, amikor a zár bekattant, két egymást követő
robbanás hallatszott. A fémen dudorok jelentek meg; a kettős szigetelésű ajtó elviselte a
robbanásokat, s bár nem szakadt át, de azért a srapnelek kicsit átformálták.
– Bassza meg! – zihált Seiffer. – Mi az istennek akarsz te hőst játszani? Kurva sok kiborg
van odakint… ezt azonnal látnod kellett volna, sőt, még az ajtó belső oldaláról is
megérezhetted volna.
Vadász nem felelt. A férfinak nem volt teljesen igaza, csak a feszültség beszélt belőle, de
sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas, hogy vitába szálljon vele. Most inkább azon
kell törniük a fejüket, hogy vajon az ajtó kibírja-e addig, amíg bemenekülnek a
szervizalagútba. Mert ha nem, akkor átkozottul kellemetlen meglepetésekben lesz
részük…
– Remélem, az ajtó még bírja egy darabig – dünnyögte Fountes, miközben mindent
megtett annak érdekében, hogy az áthidaló keresztvasat a helyére csúsztassa, mert
pillanatnyilag csak a zárszerkezet tartotta az ajtót.
– Tartani fogja! – ígérte Louis-Bernard Seiffer, miközben igyekezett oldalra hajolni, hogy
a másik férfi könnyebben odaférjen az ajtóhoz. Aztán egy erőteljes kattanás hallatszott, s
a keresztvas a helyére került.
Vadász hátrálni kezdett, miközben újratöltötte a puskáját.
– Hány kiborg van már az épületben? – rohant felé Seiffer.
– Húsznál több, de javarészt Ezüsthernyók – válaszolta a mutáns.
A férfi megrázta a fejét.
– Akkor még várunk egy kicsit – közölte, majd intett Fountesnek. – Nyomás, befelé az
alagútba!
A másik férfi bólintott, s négykézlábra ereszkedett, majd nehézkesen átpréselte magát a
szervizalagút kimeneti nyílásán. Gondolatban elátkozta a készíttetőket, akik nyilván nem
gondoltak arra, milyen átkozottul nehéz egy olyan helyen kúszni, ahol annyi hely is alig
van, hogy fej fölé nyújtott karokkal beférjen valaki. Bízott benne, hogy később majd egy
kicsit könnyebb lesz, bár amennyiben precíz munkát végeztek, akkor jó darabig
féreggént kell tekergőzniük, ha előrébb akarnak jutni.
Vadász megvárta, amíg új pártfogója teljesen eltűnik, miközben összehúzott szemekkel
figyelte az ajtót, mely az egyedüli akadályt képezte a kiborgok és közöttük. Látta, hogy
Seiffer hangtalanul számolja a másodperceket, nyilván így akarja megbecsülni, mikor
lesz elég kiborg az épületben, s akkor felrobbantja azt.
– Indulj! – vetette oda Seiffer a parancsot a mutánsnak, majd gyorsan hozzátette,
mintha ez az érv lenne a döntő. – Megsebesültél!
Vadászok Vadásza nem ellenkezett. A fájdalom lassan kezdett tovaterjedni a testében,
ráadásul a hevenyészett szorítókötés komolyan akadályozni fogja mászás közben. Jó lett
volna valami erős, gumírozott anyag, amivel teljesen leszoríthatná a sebet, de erről jelen
helyzetben le kellett mondania. Az első méter iszonyú nehéz volt, aztán amikor teljesen
elnyújtózott, végre a fájdalom is enyhült. Igaz, így átkozottul nehéz volt az előrejutás,
minden centiméterért megküzdött, s ahogy hallotta, az előtte lévők sem boldogulnak
jobban.
Igaz, ez cseppet sem vigasztalta.
– Ugye, Seiffer még odakint van? – szólt hátra Fountes. Hangjából aggodalommal vegyes
harag csendült. – Pofázik, de ő is hőst játszik!
Vadász egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy valahogy visszaküszködi magát, és
erővel tuszkolja be a csoport vezetőjét a szervizaknába, de gyorsan letett erről az
ötletről. Nem csupán időt veszítenének vele, de könnyen előfordulhat, hogy ez
mindkettőjük halálát is jelentené egyben.
Pillanatnyilag Seiffer a parancsnok.
Tudja, mit csinál. Remélhetőleg tudja.

Louis-Bernard Seiffer az ajtót figyelte. A másodpercek átkozottul gyorsan teltek, de a

kiborgok a két robbantáson kívül – ami valószínűleg öngyilkos Ezüsthernyók
öndetonációja lehetett – nem próbálkoztak a bejutással. Nyilván először átvizsgálják az
épület felszín feletti részét, hogy ne érje őket kellemetlen meglepetés behatolás közben.
Biztos, hogy meg fogják találni az aknákat.
A kérdés csupán az, mihez kezdenek vele. Egy akna hatástalanítása egy szakértőnek is
legalább fél percet jelentett, ha pontosan maga előtt látta és minden eszköze megvolt a
munkához. A kiborgok aligha hoztak magukkal robbantási szakértőket, s bár a T-700-
asok elsődleges perifériái tökéletesen másolták az emberi kezet, időbe telik, amíg
kapcsolatba lépnek a Skynettel, s lekérik az aknák hatástalanításának módszerét.
Ez vajon mennyi időt vesz igénybe.
Tudta, hogy átkozottul kevés ideje lesz. Ha a kiborgok be akarnak jönni azon az ajtón,
pár másodpercnél nem lesz több időre szükségük hozzá. Egyszerűen elpárologtatják az
akadályt – a plazmának igazán nem jelenthet akadályt –, aztán benyomulnak. S talán az
első gépet leszedheti, de onnantól kezdve vert pozícióba kerül.
Ideje elhúzni a csíkot, dünnyögte magának Seiffer, miközben az időzítő-szerkezetet
tanulmányozta. Nem várt hát tovább. Megérintette a vörös kis gombot a lapos panel
tetején, megvárta, amíg a kijelzőn felvillannak az első fények, aztán megfordult, és
eszeveszett sebességgel kúszni kezdett befelé a szervizaknába.
Nem látta, hogy az ajtó közepén apró, vörös folt jelenik meg, mely rohamos sebességgel
tágulni kezd, miközben a fémen olvadt cseppek kezdenek lassan araszolni lefelé.
A kiborgok is meghozták a saját döntésüket…
24. Féregjárat
Los Angeles, 2027. február 15.

A robbanás pillanatában valamivel több mint harminc kiborg tartózkodott az épületben.

Ugyan kettő is jelezte, hogy aknát lát, azonban a robbanószerkezetek eltávolítására már
nem maradt idő. Már folyamatban volt az aknák hatástalanításának letöltése, amikor a
detonáció bekövetkezett. Jó néhány harctéri egység esett áldozatul az első
másodpercekben, ám az igazi csapást az épület összeomlása jelentette. Wayne és
Stevenson szinte mérnöki pontossággal keresték meg azokat a pontokat, ahol a
legnagyobbá válhatott a pusztítás. Főfalak dőltek le, tartóoszlopok roppantak meg, s bár
egy kiborg sok mindent kibír, még a titánium-csontvázak sem voltak képesek ellenállni a
rájuk nehezedő több tonnás súlynak.
A Skynet egy ezredmásodperccel később reagált, mint kellett volna. Haladéktalanul
parancsot adott a célobjektumtól való eltávolodásra, azonban voltak kiborgok, akiket
nem a parancs távolított el, hanem a lökéshullám. Az egyik alacsonyan lebegő Hunter-
Killer lyukat ütött a szemközti épület falába, majd ott felrobbant. Két Vadász-Gyilkos
alaposan meggyötörve bukkant elő a törmelékek alól, s minthogy fegyverzetük, külső
szenzorjaik jelentős része használhatatlanná vált, így a harcban további szerepük nem
lehetett.
Aztán csend lett.
A Skynet várt egy kicsit, amíg a por kezdett leülepedni, hogy felmérhesse az épületben
esett károkat. Az időt arra használta fel, hogy átcsoportosította a kiborgok egy részét,
hogy a robbanásban megsemmisült gépek helyét más egységek vehessék át, s így
befoltozhassák a körgyűrűn lévő lyukat, mely egy rövid időre kitörési pontként
szolgálhatott volna a humánok számára.
A veszteség számottevőnek bizonyult.
Az épület helyén csupán egy hatalmas törmelék halom emelkedett, s immáron
százszázalékosan bizonyossá ált, hogy az odabent tartózkodó kiborgok közül egy sem tér
vissza.
A Skynet haladéktalanul nekilátott a környék átfésülésének, mivel arra a következtetésre
jutott, hogy a humánok a robbanást fogják fedőtevékenységként használni menekülésük
– kitörésük – leplezéséhez.
A kihelyezett egységek azonban nem észlelték humán tevékenységet.
Mintha a humánok inkább választották volna a kollektív öngyilkosságot, mintsem harcba
szálljanak a túlerővel. Nem szokványos viselkedési forma, azonban a Skynet
adattáraiban jó néhány hasonló eset szerepelt, igaz, még az Ítélet Napját megelőző
időszakból.
A Gépisten komoly dilemmába került.
Nem zárhatta ki annak a lehetőségét sem, hogy a humánok inkább bezárták magukat a
föld alá, hogy elhitessék az ellenséggel a kollektív öngyilkosságot. Talán kibírják két-
három napig, s ha valahogy megoldották a levegő-utánpótlás problémáját, akkor tovább
is.
De előbb vagy utóbb a felszínre fognak jönni.
Többféle alternatíva… melyik a helyes?
A Skynet hosszú másodpercekig mérlegelt, mielőtt meghozta a döntését. Mivel minden
lehetőséget le akart fedni, ezért több szintű megoldásra volt szüksége. Első lépésben
utasította a megfelelő egységeket néhány automata jeladó létesítésére. Ha jelentősebb
mennyiségű – tizenöt főnél több – humán bukkan fel egy időben a környéken, a jeladó
riasztja a Skynetet. A második lépés a föld alatti területek átvizsgálása volt, melyet
mielőbb el kell kezdeni. Ennek megfelelően közel három tucat Ezüsthernyó kapott új
feladatot, miközben a Skynet máris tölteni kezdte adattáraikba a környező épületek
térinformatikai térképét. Ha le lehet valahogy jutni az épület romjai alá, akkor ezek a
gépek meg fogják találni a lejáratot. A harmadik lépés a kivárás volt. A közvetlen harci
tevékenységből kivont kiborgok száma ugyan néhány helyen stratégiai visszavonulásokra
kényszerítette a Gépistent, ám igyekezett úgy manőverezni a lehetőségek között, hogy
viszonylag hamar visszanyerhesse majd pozícióit, ha ezt a problémát megoldotta. Tudta,
ha most visszaküldi az egységeket a hadszíntérre, akkor lehetőséget ad a humánoknak a
kitörésre, ha ugyan odalent vannak. Mégis, egyenlő esélyek szóltak a kollektív
öngyilkosság és a bezárkózás mellett.
A Skynet nem hozhatott jó döntéseket, csupán olyanokat, melyek elvezethetnek egy jó
döntésig.
Ám ahhoz, hogy kiderüljön, melyik lépés hozza meg a sikert, minden utat végig kell
járni. Néhány napon belül minden ki fog derülni.
A Skynet biztos volt benne, hogy az akció sikerrel fog lezárulni. Most vagy később… az
idő számára nem jelentett döntő fontosságú tényezőt. Ez a csapás úgyis csupán egy volt
abban a háborúban, melynek célja az emberi faj maradéktalan megsemmisítése.
Hosszú az út a győzelemig.

Heten, mint a gonoszok. Hét kis féreg araszolt a föld alatt. Hideg műanyag ölelte körbe
őket, s tisztában voltak azzal, hogy talán hamarosan kiderül, hogy nincs tovább. Vissza
nem mehetnek, az utat saját kezűleg zárták le maguk mögött. Hét mindenre elszánt
ember, akik talán az évszázad legnagyobb csalását hajtották végre annak érdekében,
hogy megmentsék a Tornádó Bázist és bajtársaikat. Talán soha, senki nem fog tudni
hőstettükről… bár elég az, hogy ők tudtak róla.
A Kevin Kettes csoport… No
és persze a különös mutáns, Vadászok Vadásza, akit hallgatólagosan mindenki
elfogadott.
Miközben lassan araszolt előre, William Fountes többször is elgondolkozott azon, hogy a
társai miért nem szegeztek neki kérdéseket a pártfogoltját illetően. Igaz, hajtotta őket az
idő, de egy rövid kérdésre mindig van lehetőség. Vagy talán csak haladékot kaptak? Ha
kijutnak, akkor bizonyára el kell majd számolnia a csoport előtt, s bár Seiffer támogatja,
azért lesz egy pár kellemetlen perce. Igaz, Vadász épp úgy kivette a részét a harcból,
mint bárki más, s ez némileg megkönnyíti a dolgát.
Csak már túl lennének rajta.
– Mennyit tehettünk meg idáig? – kérdezte Zulu, aki harmadikként araszolt az alagútban.
Stevenson válaszolt, a legelső.
– Tudja a fene… Apropó, Wayne, nem túl büdös a lábam? Mostanában nem sok időm
jutott a tisztálkodásra…
Röhögés. Egy kis felszabadultság.
– Nyugi, haver – szólt vissza Wayne. – Ez még semmi ahhoz képest, ha tegnap bab lett
volna az ebéd…
Még nagyobb röhögés. A Tornádó Bázis mintegy másfél éve nagyobb mennyiségű
babkonzervet talált egy eltemetett raktárban, s azóta a bab előszeretettel szerepelt mind
az étkezési listán, mind pedig a viccek főszereplőjeként.
– Mindenki bejutott? – érdeklődött Fountes. Néhány hosszú másodperc telt el.
– Mindenki – nyögte végül Seiffer. – Azaz majdnem mindenki… Volt odakint néhány
kiborg, őket már nem volt időm bevárni…
Érdekes, ezen senki nem röhögött. Inkább megkönnyebbültek. Persze ezzel még nincs
vége a dolognak. Mindössze a terv első részét teljesítették, s utána fejest ugrottak a
sötétbe.
– Azt hiszem, itt van egy feljáró! – Stevenson hangja megkönnyebbültnek tűnt. –
Megpróbálkozom kinyitni.
A társai szinte lélegzet-visszafojtva várták az eredményt. Már mindannyiuknak elegük
volt az araszolásból, szívesen odakint lettek volna. Bár vannak helyek, aminél még ez a
szűk kis alagút is sokkal jobb.
Némi erőlködés után Stevenson megszólalt.
– Nem bírom… Azt hiszem, van rajta valami, azért nem tudom kinyitni…
– Mindössze harminchat métert tettünk meg. – Vadász közömbösnek tűnt. – Korai lenne
felmenni. Odakint kiborgok lehetnek.
Zulu szkeptikusnak tűnt.
– Mi vagy te, logarléc, testvér? Még hogy pontosan harminchat métert… Ha nem sértelek
meg, hogyan számítottad ki?
Vadász nem sértődött meg.
– Száznyolcvan centiméter magas vagyok. Kúszás közben mindig megfarigcsálom a
késemmel a műanyag falat… ahhoz épp elég, hogy a bakancsomat végighúzva a falon
érezzem a vágás peremét. Eddig pontosan húsz rovátkát tettem… ha tudsz számolni,
akkor te is kiszámíthatod a végeredményt.
Fountes elégedetten bólintott. Nem csupán Vadász éleselméjűségét dicsérte a gesztus,
hanem azt a közvetlenséget, amivel a mutáns megnyilvánult. A férfi belegondolt, hogy
nekik hosszú órákba telt ezt elérni, de most már, úgy tűnik, menni fog a dolog…
Zulu zavartan morgott valamit, de nem fűzött különösebb megjegyzést Vadász
válaszához. Ez mindenesetre értékes információnak tűnt, hiszen eddigi erőfeszítéseik is
más megvilágításba kerültek általa. Úgy tűnt, több időt kell majd idelent tölteniük, mint
tervezték…
– Kukacnak lenni nem könnyű dolog. – Ez megint Zulu volt, a néger férfi humorral akarta
elterelni a figyelmet iménti megjegyzéséről. Nem sok sikerrel.
– A farkadra gondolsz, testvér? – Wayne megdöbbentő hasonlósággal utánozta a néger
hangját, s erre már mindenki felnevetett. Mindannyian erejük végén jártak, szükség volt
hát egy kis megkönnyebbülésre, hogy összeszedjék magukat.
Zulu elég normális fickó volt ahhoz, hogy elviselje, ha egyszer rajta poénkodnak.
Mindenesetre megjegyezte az ártalmatlan tréfát, és szentül megfogadta, hogy a
megfelelő helyen és időben még törleszt ennek a „nagypofájú fehérnek".
De most ő is együtt röhögött a többiekkel.
– Szellő – mondta Vadász halkan.
Csak Fountes figyelt fel a megjegyzésre, ám amikor hangosan elismételte, akkor a
többiek is gyorsan elhallgattak. Bár a mutáns volt az utolsó előtti, a többieknek vagy
nem voltak ennyire kifinomultak az érzékei, vagy pedig túlzottan lekötötte őket az
araszolással való kínlódás.
Ám a mutánsnak igaza volt.
Valóban könnyű szellőt lehetett érezni. Ez viszont azt jelentette, hogy az alagútnak nagy
valószínűséggel van egy kijárata. A műanyag valahol megrepedhetett, ahhoz nem
eléggé, hogy észrevegyék, de a levegő megtalálta az utat… innen a szellő.
A felfedezés erőt adott a harcosoknak. Bár még hosszú percekig másztak tovább, mire
Stevenson végre megálljt mondott, elég volt egy kicsit felemelni a fejüket, hogy arcukon
érezzék a könnyű légmozgást, s akkor máris közelebb érezték magukat a szabaduláshoz.
Vadászok Vadásza úgy becsülte, legalább százötven métert haladtak előre az alagútban,
ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel már kikerültek a felrobbantott épület alól.
Kis szerencsével még a kiborgok ostromgyűrűjén is átjutottak, mert ennek igazán úgy
lett volna értelme.
Stevenson percei következtek. A gerilla először kezével takarva zseblámpája fényét,
gyorsan körbevilágította a környezetét, hogy felmérje, merre lehetnek. A kijárat ugyanis
azt a veszélyt is magában hordozta, hogy kijutnak rajta a fénysugarak, és egy éber
kiborg kiszúrja azt.
Jelen helyzetben pedig az lenne az utolsó, amit kívánnának maguknak.
– Baj van – mondta aztán. – A szél nem felülről jön, hanem alulról… Érzem a kezemmel a
repedést, és valószínűleg ki is tudnám tágítani. Egy kicsit vizes itt minden… és ha
egészen közel hajolok… várjatok, megfordulok… akkor büdös van. Csatornaszag.
Seiffer reagált elsőként.
– Lehet, hogy megütöttük a főnyereményt! Próbáld meg kitágítani a nyílást, és nézd meg
jobban, mi van alattunk. Ha szerencsénk van, ez a nyavalyás műanyagvégbél
keresztülhaladt valamelyik csatorna felett, s pont a legjobb helyen ment tönkre… Ha
pedig a csatorna mégsem jelent kiutat, még mindig visszatérhetünk ide, és
araszolgathatunk tovább. Ellenvetés?
Nem érkezett. Már mindenkinek elege volt ebből a szűk helyből, ahol egy Ezüsthernyó is
elég lenne ahhoz, hogy örökre megoldja minden problémájukat.
Miközben Stevenson a repedés kiszélesítésével volt elfoglalva, Seiffer előrenyúlt, és
megérintette a mutáns bokáját.
– Hamarosan hazamegyünk, barátom… – mondta halkan, és biztos volt benne, hogy
akinek az üzenetet szánta, meghallotta.
Vadász halványan elmosolyodott. Új pártfogója alig egy perccel ezelőtt szinte
ugyanazokat a szavakat használta. Lehet, hogy nevelőapjának mégsem lesz igaza?
Lehet, hogy ismét családja lesz, normális emberek között fog élni?
Lehet…