Stephen R.-nek és Ian M.

-nek,
akik sosem fognak tudni róla, és akiket nem lehet hibáztatni
ezért.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban....
 ELSŐ RÉSZ
ÉHES ÉGBOLT ALATT
 Első
fejezet

Hatmilliárd nap és semmi

I.
A Polyneuson, ahol Wyl Lark megszületett, és a Hik’e Mátriárka sun-
lamasainak felügyelete alatt felnőtt, a város és a kert szavak szinonimák
voltak. A bolygó települései szurdokok falát lepték el, akár a moha, vagy
éppen erdők talajából nőttek ki. Cliffben, ahol Wyl megtanult a sur-
avkákkal repülni, minden egyes monszun idején víz árasztotta el és formálta
át az utcákat, majd a lakók átalakították otthonaikat, hogy illeszkedjenek
ahhoz, amit a sors és az áradatok tettek a környezetükkel.
Wyl számos világon megfordult azóta, hogy elhagyta a Polyneust. Ám
csak a Troithe-on döbbent rá, hogy még sosem látott igazi várost.
RZ-1 elfogó vadászának hajtóművei fülsértőén dübörögtek, mialatt
elfordult egy éjfekete fémlemezekkel borított, aranyló boltívekkel teli
homlokzattól, aztán magas tornyok között, villamosvonalak alatt száguldott
tovább. A digitális hirdetőtáblák sorai felett óriási lebegőtükrök sugározták
szét a nappali fényt. A fekete égbolton ragyogó foltok segítettek Wylnek
tájékozódni a nagyvárosi labirintusban. Az adóvevőből Nath Tensent hangja
hallatszott.
– Mondd, hogy nem menekülsz, testvér! – mondta a férfi vidáman.
– Nem menekülök – felelte Wyl. – Csak körözök.
– Elég nagy az a kör... Eltűntél a szenzoraim hatótávolságából.
– Talán azért, mert a műszereid öregebbek, mint én – vágott vissza Wyl,
de valahogy elfelejtett mosolyogni, és nem figyelte, hogy mit mond.
Belevezette a gépét egy füstfelhőbe, és mialatt csökkentette a sebességet,
hamupelyhek kenődtek körülötte a fülketetőre. A tolóerő-szabályzóval és a
lebegtetőrendszer vezérlőmoduljával birkózva lepillantott a
felderítőrendszer képernyőjére – szabad szemmel semmit sem látott –, aztán
a gyomra lódult egyet, amikor az A-szárnyú vagy száz métert zuhant, és
kisuhant a felhőből.
Tőle jobbra többszintes siklóparkoló magasodott. Három emeletből
lángnyelvek törtek ki – innen származott a füst –, míg két másik szinten
vörös sugárnyalábok villogtak. Némelyik lövedék a fémelemekbe égetett
lyukat, mások a tartósbeton tartóelemekből hasítottak ki kisebb-nagyobb
darabokat. Wyl elkanyarodott a tűztől, mire sugárnyalábok kezdtek
záporozni rá, ekkor újabb, szűk fordulóba vitte a gépét, és látta, hogy a
védőpajzsai fel-felfénylenek a találatoktól.
Lefelé nézve észrevette a széles sugárutat, és a két egymással harcoló
csapatot. A siklóparkolóra zúduló lövedékek egy részét egy UT-60D U-
szárnyúnak szánták, ami húsz méteres magasságban lebegett az egyik
csapat felett, és folyamatosan lőtte a másikat. Wyl egy szempillantás alatt
feldolgozta a látványt, és mivel már káprázott a szeme az állandóan villogó
fények miatt, pár másodpercig az érzéseire hagyatkozva vezette a gépét.
– Kairos! Szükséged van támogatásra? – kérdezte fennhangon.
Rögtön ezután kikerült egy fémtornyot – ami vagy dísz volt, vagy egy
ősrégi hírközlő eszköz, Wyl nem tudta eldönteni –, s közben mély
dörmögésre emlékeztető hangot hallott.
Ezt nemnek veszem – gondolta, és összerezzent, mert az U-szárnyú ismét
tüzet nyitott a lézerágyúival, és a lövedékek éles hangon vijjogtak.
– Kairosnak arra van szüksége – mondta ekkor Nath –, hogy intézzük el a
célpontunkat. Tíz másodperc múlva lecsapok rá. Melyiket akarod: magasan
vagy alacsonyan?
– Magasan – felelte Wyl, azzal úgy fordította a hajóját, hogy a fő
sugárútra merőlegesen repüljön. A tekintetével a láthatáron magasodó
épületeket pásztázta – a kupolás operaházakat, a hatalmas spirált formázó
bevásárlóközpontokat és a repedezett kristálygömböket, amelyekben valaha
sportversenyeket rendeztek –, majd arra a titáni fémszörnyetegre
összpontosított, ami négy vékony lábán lépkedett felé. A gépezet fém
rovarfejének alsó részéből fegyvercsövek meredtek előre, a
páncélburkolatot égésnyomok tarkították, valamint por és hamu borította.
Jóllehet eltörpült a körülötte álló épületek mellett, úgy haladt át közöttük,
mint egy fűben mozgó ragadozó.
Wyl mindeddig csak holofilmen látott efféle gépezetet. Annak idején Sata
Neek és Sonogari sokat meséltek a birodalmi lépegetőkről, amelyek
csapatosan felvonulva egész űrkikötőket tudtak a földig rombolni. Ez a
bizonyos szörny egy teherszállító modell lehetett – a felszíni egységek is ezt
jelentették –, de egyetlen lövésével is tucatnyi katonát hamvaszthatott el.
Így aztán Wyl magasan támadott, egyre gyorsulva száguldott a fej felé,
hogy magára vonja a tüzérek figyelmét, aztán már cikázott és fel-le
röpködött, amikor energianyalábok villogtak körülötte. Magasan repült,
ezért a célt tévesztett lövedékek a környező épületekbe csapódtak. Az egyik
sorozat az operaház kupoláját lyuggatta ki, egy másik a kristály
sportcsarnok oldalát tépte fel – és mindegyik megsemmisítette a Troithe
történelmének egy-egy darabkáját.
De nem ártottak az Új Köztársaság gyalogságának.
Wyl levette a tolóerőt, és lassabban repült, hogy a lépegető
lőelemképzője követhesse. A sugárnyalábok annyira közel húztak el
mellette, hogy a visításukba még a csontjai is beleremegtek, és olyan vakító
fényt árasztottak, mint a villámok. Ide-oda dülöngélt az ülésben, a sisakja
többször nekivágódott a fejtámasznak, de igyekezett egy lépéssel az
ellenség előtt járni.
– Láttad ezt? – suttogta, és majdnem elharapta a nyelvét, amikor az A-
szárnyú megint rándult egyet. – Nath mindjárt itt lesz. Már csak néhány
másodperc!
A főmonitoron az egyik szimbólum fényesebb lett, és rögtön ezután Nath
hangja hallatszott az adóvevőből:
– Megint a hajódhoz beszélsz?
Wyl szégyenkezés nélkül, hangosan nevetett, közben meglátta a társát: az
Y-szárnyú bombázó alig tíz méteres magasságban repült az utca felett. Wyl
elhúzott a lépegető mellett, és mialatt kikerült a lövegek tűzmezőjéből, a
bombázó – mennydörgéshez hasonló hang kíséretében – kilőtte a
lövedékeit. A pilóta azonnal visszafordult, hogy fedezze Nathet, ha szükség
lesz még egy rácsapásra, ám ekkor már elektromos kisülések táncoltak a
mozdulatlan lépegető héjazatán.
– Iontorpedók, telitalálat! – jelentette Nath. – Azt hiszem, elintéztem.
A lépegető felemelte az egyik lábát, és látni lehetett, hogy a tartóelemei,
illetve dugattyúi görcsösen rángatóznak. Aztán a fémfej oldalra lendült, és
ettől jobbra tolódott a hatalmas gépezet súlypontja. A gravitáció pedig tette
a dolgát, mint mindig. A lépegető először lassan, majd egyre gyorsulva dőlt
egy fényreklámokkal és éttermek teraszaival teli, kerek toronyház felé. A
páncélozott test valahol a hetedik szint magasságában érte el az épületet,
bezúzta az oldalát, és szétszaggatta a tartógerendáit. Továbbra is
energiaívek pattogtak a burkolatán, és az építmény falában rejtőző, eltépett
elektromos vezetékek, illetve az összezúzott energiatároló telepek lángra
lobbantak. Amikor a lépegető feje egy duracél tartóelemnek ütközött, az
épület homlokzatán hullámok futottak végig. Aztán ágyúdörgéshez hasonló
dübörgés kíséretében a torony beleomlott az alján terjengő por- és
tűzfelhőbe. A lépegető előbukkant még egy pillanatra, mintha valamilyen
módon kioltotta volna maga körül a lángokat, aztán végleg eltűnt a lezúduló
törmelék alatt. A por miatt immár semmit sem lehetett látni, de még vagy
két percen át hallatszott az omlás dübörgése és a lángok süvítése.
Az adóvevő ekkor valaki nevetését közvetítette.
– Az biztos, hogy elintézted! Viszont jól jönne egy kis segítség! –
kiabálta egy nő, akinek a hangját Wyl nem ismerte fel.
A pilóta felfelé vezette a gépét, hogy a felhő ne érhesse utol, és a felszíni
csapat felé vette az irányt. Rákényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza.
A fülketetőt korom és hamu borította.
– Ez azt jelenti, hogy vége a küldetésednek? – érdeklődött Nath.
– Úgy érted: a te küldetésednek? – kérdezett vissza a nő. – Hamarosan
hírt kell kapnunk a behatoló egységtől. De nem igazán örülnek annak, hogy
leromboltad azt a tornyot. Tökéletes hely lett volna a mesterlövészeknek.
Wyl a felderítőrendszer képernyőjére pillantott, és azt látta, hogy rajta
kívül csak Nath és Kairos repülnek, aztán lenézett a sugárútra és a
gyalogságra. A katonák visszavonultak a feléjük terjedő porfelhő elől,
csakhogy ezzel kikerültek az U-szárnyú árnyékából.
– Senki sem látott civileket? – kérdezte Wyl színtelen hangon.
– Egyet sem azóta, hogy hat órával ezelőtt behatoltunk ebbe a kerületbe –
válaszolta az ismeretlen nő, aztán odakiáltott egy-két parancsot a
katonáinak, majd folytatta: – Az eligazításon azt hallottuk, hogy ez
régebben szórakozónegyed volt. Komoly pénzeket fektettek be itt, amikor
először megjelentek a birodalmiak, de mára legnagyobbrészt elhagyatott a
környék.
Az „elhagyatott” kifejezés semmit sem garantált.
– Értem – felelte Wyl. – Tartjuk a pozíciót, amíg nem szóltok.
– Vettem. És szóljatok az U-szárnyú pilótájának, hogy a hajója takarja a
fényt. Alig látok!
Wylnek ezúttal sikerült elmosolyodnia. Bárcsak lenne fény, amit
takarhatna – gondolta, de persze továbbította az üzenetet Kairosnak, aki tíz
méterrel távolabbra vitte a hajóját az osztagtól. Az utcának az a szakasza,
ahol a katonák lapultak, semmivel sem tűnt világosabbnak.
– Nem érzed úgy, hogy túlzásba viszed a gyalogság védelmét? – kérdezte
ekkor Nath.
Kairos nem válaszolt.
Wyl szórakozottan végigtapogatta a műszerfalat, hogy megkeresse egy
halk csörömpölés forrását. A porfelhő tovább kavargott, és lassan ritkult
körülötte. Hol a pusztítással, hol az előrenyomuló csapattal kapcsolatos
gondolatok keringtek az elméjében.
– Tudod, hogy annyira óvatosak vagyunk, amennyire csak lehetséges –
mondta neki Nath, miután átváltott egy zárt sávra. – Igen, szép volt az az
épület, és nem érdemelte meg, hogy leromboljuk.
– Tudom – felelte Wyl. – Nyugi, nem lesz semmi bajom...
– Megvannak a célszemélyek! – jelentette ekkor a felszíni egység
parancsnoka. – Három birodalmi gerilla. Bezsákolva, megbilincselve,
kihallgatásra készen! Hát igen, a behatoló csapat elvégezte azt a munkát,
amihez ti, pilóták hat tonnával nehezebbek vagytok a kelleténél.
– Vettem – válaszolta Wyl, majd nekilátott, hogy rákapcsolja az
adóvevőjét a Troithe hosszú hatótávolságú hálózatára. – Lássuk csak, el
tudok-e küldeni egy üzenetet – dörmögte közben –, amit a társaink várnak
valahol...

II.
A csillagtérképeken a Cerberon rendszerként szerepelt, és az is volt, csak
éppen nem csillagrendszer, mert fél fényévnyi távolságban egyetlen csillag
sem akadt a környékén. A bolygói, holdjai és aszteroidái a Cerberon
szingularitás körül keringtek – egy lángoló szemgolyóra emlékeztető fekete
lyuk körül, amelynek fekete pupilláját az elégő törmelék izzó gyűrűje vette
körül. A számítások azt jelezték, hogy a Troithe-ot, a Catadrát, a Verzant és
más bolygókat pár éven belül behúzza az objektum gravitációja – egy, még
a leghatalmasabb birodalmi halálosztó gépezetnél is erősebb erő. És néhány
ezer év múlva a legközelebbi csillagok is erre a sorsra jutnak...
A Mélymag bolygóinak égboltján a fekete lyuk egyszerre volt a
legsötétebb és legfényesebb objektum. Chass na Chadic újra és újra
eltöprengett azon, hogy a rendszer lakói hogy nem őrülnek meg. Az egész
egy olyan helynek tűnt, amiért nem éri meg harcolni – ám az Új
Köztársaság vezetői attól féltek, hogy a birodalmiak a Cerberonon átvágva
rövid úton eljutnak a Magvilágokig, és Chass most már tudta, hogy ha
valaki a győztes oldalon áll, az azt jelenti, hogy néha hülyeségekért harcol.
Elszakította tekintetét a baljós szemtől, és végignézett a körülötte lebegő
aszteroidákon, majd átfordította a B-szárnyú testét, hogy a pilótafülke alá
kerüljön. Szürke sziklatömb sodródott el felette; mostanában gyakran repült
atmoszférában, ezért félig-meddig várta, hogy a hajója remegni kezd.
Növelte egy kicsit a tolóerőt, majd mocorgott, hogy kényelmesebben üljön,
és megszólalt:
– Miről is meséltem, mielőtt elértük az aszteroidamezőt?
– A Slipglass Konglomerátumról – válaszolta egy rekedtes hangú nő.
– Á, igen! – felelte a nő. – Tehát, a birodalmiak a konglomerátumnak
adták az Eufornis Minor teljes szállítmányozásának ellenőrzését. A
villamosra sem szállhattál fel a megfelelő engedélykódok nélkül, hát még
egy kompra. Így aztán ott ragadtam a mocsár kellős közepén. És mit
gondolsz, mit csináltam?
– Szükséged volt egy saját járműre!
– Úgy bizony! – vágta rá nevetve Chass. – Viszont addig sosem repültem
mással, csakis azzal a kivénhedt Voltec légisiklóval. Alig működött. Egy
éjjel a fickó megint a fajomról faggatott, és ekkor elegem lett. Így aztán
fellopóztam a fedélzetre, elkezdtem vizsgálgatni a műszerfalat, egyszerre
egy gombot...
A történet hazugság volt – nem minden szava, de annyi igen, hogy
hazugságnak minősüljön –, és a pilóta örömmel szövögette, menet közben
kitalálva a képtelen eseteket. Mesélt egy kar hosszúságú parazitáról, amit a
Voltec hajtómű-rekeszében talált, és ami felnyársalta magát az ő szarvaira;
mesélt arról, amikor is egy viharban manőverezve menekült a bolygó
biztonsági szolgálata elől; mesélt az esetről, amelynek során tüzet nyitott a
konglomerátum droidjaira, miközben az űrkikötő határában landolt.
Biztosra vette, hogy az utóbbi történet nyomán felvetődnek majd kérdések –
amennyire ő tudta, a Voltec siklói nem hordoztak fegyvereket –, de egyelőre
senki sem tiltakozott.
Hirtelen vörös fény villant tőle jobbra, mire gyorsan megmarkolta a
botkormányt. Látta, hogy kődarabok repülnek felé, és a társa odaszólt neki:
– Lehet, hogy a történeted nem tetszett annak az aszteroidának. De azért
csak folytasd!
 Chass megvonta a vállát, és engedelmeskedett. Egyre csak mondta és
mondta, mígnem azzal zárta a mesét:
– Végül elhagytam a bolygót, és sikerült kapcsolatba lépnem a Véreb
osztaggal. Jó érzés volt visszatérni.
Nagyon jól tudod, hogy ez is hazugság! – figyelmeztette magát
gondolatban. – Mostanra tudnod kell. A Véreb osztag csak később
következett.
– El tudom képzelni – felelte Yrica Quell.
Chass a fejét hátra vetve kacagott, és majdnem súrolt egy másik
aszteroidát.
– Ebben mi volt vicces? – kérdezte Quell, az irónia minden jele nélkül.
A pilótanő ekkor arra gondolt, hogy Quell talán gúnyolódik vele. Vagy
valamilyen oknál fogva barátkozni próbál. Akármi volt is az igazság, a
dolog szórakoztatónak tűnt, de ő nem ezt várta egy nőtől, aki körülbelül
annyira rajongott a káoszért, mint egy rosszkor feltörő böfögésért. Maga elé
képzelte Quell arcát – a sisak alá gyömöszölt szőke hajfürtöket, a kiugró
orrot, a barna bőrt, a szempárt, ami a derű minden nyoma nélkül mered a
sötétségbe...
– Az égvilágon semmi – felelte a pilótanő. – A célpont mindjárt
lőtávolságon belül lesz. Belevágunk?
– A felszíni egység megadta a jelet. Elfogták a gerillákat, akiknek nem
sikerült riasztaniuk a társaikat. Most pedig... – Quell hirtelen elhallgatott.
Chass szaggatott sípolást hallott, majd fojtott hangon elmormolt
káromkodást.
– Továbbra sem jössz ki az új droiddal? – kérdezte megkomolyodva.
– Semmi bajom vele – válaszolta Quell. – CB-9 tanácsot akart adni, de
azt mondtam neki: most a készletszállítóra fogunk vadászni.
Chass módosított az irányon, és meghúzott egy kart. A vízszintes
vezérsíkok a szervók halk zúgásától kísérve kinyíltak, így a hajó felvette a
jellegzetes kereszt alakot. Chass az állapotjelző képernyőre pillantva látta,
hogy a számítógép automatikusan átirányította az energiát és a hőt. Az
ionágyúk tűzkész állapotba váltottak. Az elsődleges torpedóvető tökéletes
működést jelzett. A másodlagos kivető teljesen döglöttnek tűnt, mint a
Pandem Nainál lezajlott csata óta mindig, de a nő tudta, hogy ha szüksége
lesz rá, működni fog.
Végül beállította a kommunikációs rendszert. Halk, lassú dobolás és hutt
akcentusú ének töltötte be a fülkét: egy narvathi retro shudder. Ez a szám
arról a zenekártyáról származott, amit egy részeg bolondtól lopott a Nyugati
Végek egyik világán. Ekkor elégedetten hátradőlt, és eleresztette az első
torpedót.
A célpont egy aszteroida volt, a méretei vetekedtek egy orbitális harci
állomáséval. A vakító fényt árasztó lövedék detonációja annyi követ
kiszakított belőle, hogy abból egy kisebb hegy is kitelt volna. Chass kilőtt
még egy torpedót, majd átkattintotta a tűzváltó kart, és sugárnyalábokkal
folytatta. Hangosan énekelt, a zene ritmusára nyomogatta a tűzkioldót, és
úgy módosította az irányt, hogy tovább lőhesse az aszteroidát, mialatt elhúz
mellette. A főmonitorra pillantva azt látta, hogy az X-szárnyú tartja az
eddigi távolságot, vagyis Quell készen áll, de egyelőre nem avatkozik be.
Önfeledten lövöldözött tovább, a zene ütemére mozgott, és időről-időre
ellenőrizte a fegyverei folyamatosan csökkenő energiaszintjét. Hirtelen
észrevette, hogy képjelek jelennek meg a főmonitoron, ezzel egy időben
meghallotta Quell hangját.
– Elindultak a vadászok! – közölte a parancsnok. – Szakadj el a sziklától,
és ellenőrizd a védőpajzsaidat!
Chass felváltva figyelte a felderítőrendszer monitorát és az aszteroidát.
Pár pillanattal később meglátta az apró, fényes pontokat. Legalább tucatnyi
gépet számolt össze – valamennyi alap TIE-vadász volt, melyek gömbölyű
testét két széles, lapos panel fogta közre.
Egy tapasztalt pilóta kezében a TIE-vadász tőr volt – fürge, karcsú és
halálosan veszélyes egy olyan nehézkes fenevadra, mint a B-szárnyú. Ám
ha gyengébb képességű pilóta vezette, akkor nem volt több, mint egy
ágyúkkal felszerelt, védtelen szemetesvödör.
Az Alphabet osztag elég időt töltött a Cerberonon ahhoz, hogy Chass
megértse, mit várhat.
– Nézz rájuk! – dörmögte a fejét ingatva. – Még arra sem képesek, hogy
tartsák az alakzatot.
Quell mordult egyet, de nem vitatkozott. A TIE-vadászok külön pályákon
repülve egyre távolodtak egymástól, míg végül az utolsó hajó is megjelent:
egy teherkomp, ami a szögletes és aszimmetrikus testével, valamint a négy
vezérsíkjával egy évtizedekkel korábbi stílust képviselt. Chass előhívta a
gép koordinátáit, és megszólalt:
– Úgy látom, menekül... Utánamész?
– Nem.
– Emiatt vagyunk idekint?
 – Igen – erősítette meg Quell. – Most, hogy a troithe-i rejtekhely nincs
többé, pontosan tudjuk, hová megy az a hajó. De nem kelthetjük azt a
látszatot, hogy szándékosan hagyjuk megszökni!
Nyolc TIE-vadász repült az Új Köztársaság gépei és a komp között. A
birodalmi gépek párokba rendeződtek, és igyekeztek az aszteroidák
közelében maradni.
– Ezt kétféleképpen tehetjük meg – mondta Chass. – Többen vannak,
mint mi, vagyis elmenekülhetünk vagy keményen harcolhatunk, úgy, hogy
nem próbálunk győzni. Tudod, hogy én mire szavazok.
A nő azt is sejtette, hogy Quell mire szavaz. De minden jobbnak tűnt
annál, mint hogy hazatérjen, ledőljön a priccsére, és várja a következő
küldetést. A narvathi retro shudder véget ért, és elkezdődött az új szám,
amelynek énekese fejhangon visított egy olyan nyelven, amit Chass nem
ismert fel.
– Hatvan másodpercnyi harc – felelte végül Quell. – Ha nagyon
megszorongatnak minket, felrobbantunk egy sziklát, és a törmelékzáporba
rejtőzve lelépünk.
Chass nevetett, több energiát adott a pajzsainak, és az ellenség felé vette
az irányt. A parancsnoka sokat változott, és neki kimondottan tetszett ez az
új Quell.
– Áll az alku! – vágta rá elégedetten. – Csak igyekezz leszedni őket
rólam, rendben?
A TIE-vadászok az aszteroidákat használták menedéknek. A terv
alapjában véve nem volt rossz, de a válasz sem volt nehéz: Chass
sugárnyalábok özönét zúdította a sziklatömbökre, és milliónyi kőszilánkot
robbantott ki belőlük. A pajzsai folyamatosan villogtak, valahányszor
nekirepült egy-egy kisebb-nagyobb darabnak. Úgy számította, hogy némi
szerencsével egy szilánk kilyukasztja valamelyik TIE-vadász burkolatát, de
csak annyit ért el, hogy jókora zűrzavart teremtett, és jelentősen
lecsökkentette a szenzorok hatékonyságát.
Elkanyarodott a céltól, míg Quell gyorsított, hogy fogadja a feléjük tartó
első párost. Az ösztönei megsúgták Chassnek, hogy mi fog történni –
tucatnyi módot súgtak neki, amellyel győzhet, és ötvenet, amelyek révén
meghalhat, de az elmúlt hetek során megtanulta, hogy a halál sem mindig
biztos. A Verzanon működő birodalmi helyőrséget szétzúzták a Lodestar
sorozatai és az Alphabet protonbombái. A Catadra templomai és palotái
porig égtek, mialatt a védőik turbólézer-sortüzeket zúdítottak a
köztársaságiakra, javarészben teljesen hatástalanul. A harccsoport alig egy
nap alatt elfoglalta a Troithe fő űrkikötőjét. A Cerberon-rendszerben egy
elvesztett csata semmiképpen sem lehetett a háború utolsó ütközete; nem
létezett olyan csapás, ami után az Új Köztársaság ne tudott volna felállni,
hogy tovább harcoljon az alaposan megfogyatkozott és szétszóródott
birodalmiak ellen.
Sokan meghaltak, legtöbben a felszíni egységek katonái közül. Ám a
TIE-kötelékek szűkében voltak az utánpótlásnak, már nem tarthattak ki
sokáig, ezért teljesen felesleges lett volna hősködni – főleg hősi halált halni.
Chass a legkevésbé sem vágyott erre a helyzetre, de úgy gondolta, ha már
így alakult, akár élvezheti is.
Módosított az irányon, és tüzet nyitott az elsőnek érkező TIE-ra, mialatt a
parancsnoka szétlőtte a másodikat. Aztán balra fordította a gépét, és éppen
csak kitért egy sorozat elől, miközben az ellenfele elhúzott mellette. Nem
fordult utána, hogy üldözőbe vegye, hanem a gyorsan közeledő többi gépre
összpontosított.
– Egyet el kell intéznem – morogta, és leadott néhány rövidsorozatot az
ellenséges rajra.
– Rálövök a teherkompra! – közölte Quell. – Tarts ki!
Chass félig vicsorogva, félig nevetve figyelte az X-szárnyút, amint
átsiklott néhány aszteroida között, és vadul lövöldözött egy célpontra, amit
ő ekkor már nem láthatott. A hét megmaradt TIE-vadász irányt váltott, és
úgy manőverezett, hogy bekerítsék – egyet megsemmisített, egy másiknak
súlyos sérülést okozott, aztán azt látta, hogy zöld energianyalábok villannak
el a gépe mellett. Egy közeli aszteroida találatot kapott, és a belsejéből
kitörő, éghető gáz jókora lángcsóvává alakult. Chass elfordította a gépét a
tűztől, és azon töprengett, hogyan fog életben maradni.
Átirányította az energiát az elülső pajzsra. Nem lepődött meg, amikor a
hozzá legközelebb repülő TIE-vadász minden előjel nélkül felrobbant. A
következő pillanatban egy A-szárnyú száguldott ki a tűzfelhőből,
villámgyors fordulót hajtott végre, és megsemmisített egy másik birodalmi
gépet is.
– Te tudtad, hogy a többiek is jönnek? – kérdezte kissé ingerülten Chass.
– Igen, tudtam – válaszolta Quell. – Ezért kaptál hatvan másodpercet.
A pilóta lenézett a műszerfalra. Mivel a törmelék még ekkor is zavarta a
szenzorokat, nem látta sem az U-szárnyút, sem az Y-szárnyút, de bízott
abban, hogy azok is a közelben vannak.
 – Igen, én is örülök a viszontlátásnak! – mondta ekkor Nath az adóvevőn
át. – Játssz nekünk valami zenét, és hagyd, hogy megmentsük a seggedet!

III.
A Chass által szolgáltatott zene szólt az adóvevőben – leginkább egy
haldokló állat visítására hasonlított –, mialatt Nath Tensent a csata helyszíne
felé száguldott. T5 újrakonfigurálta a hajtómű teljesítményét, de Nath
kételkedett abban, hogy a droid képes lesz még többet kicsikarni az elaggott
Y-szárnyúból.
– Csak tartsd üzemképes állapotban a gépet! – kiáltotta, ám a hajó az
eddiginél is jobban rángatózott.
Arra gondolt, hogy talán nem is olyan nagy baj, ha lekéste a harcot.
Quell parancsokat sorolt. Nath leadott pár lövést, és majdnem eltalált egy
TIE-vadászt, de ekkor előkerült Kairos – hogy éppen ő! –, és szétlőtte a
célpontját. A titokzatos nő nem tartozott sem az ász pilóták, sem a nagy
taktikusok közé, és elsősorban támogató feladatokat kapott, de azért az
összecsapások során bevitt egy-egy kőkemény ütést.
Chass ezalatt több TIE-vadászt intézett el, mint amennyi elméletileg
lehetséges lett volna egy B-szárnyúval. Mire Nath az optimális lőtávolságon
belülre ért, nem maradt más a környéken, csak roncsok, valamint egy
aszteroida, ami úgy izzott, mint egy félig leolvadt reaktormag.
– Sosem lehet tudni, mi gyúlékony idekint – dörmögte. – Kész vagyunk?
Nem vadászunk túlélőkre?
– Az egyik gép belevágódott abba az égő kőtömbbe – válaszolta Wyl. –
Odarepülök, és megnézem.
Szegény fiú – sajnálkozott magában Nath, közben mosolyogva
csóválgatta a fejét.
– Rendben, de igyekezz! – felelte Quell. – Kairos, kísérd el Larkot, hátha
talál valamit! Chadic, nézz körül, nem közeledik-e erősítés! Xion, figyeld
az összes frekvenciát, és gondoskodj róla, hogy a teherkomp ne adjon le
vészjelzést!
Wyl és Chass nyugtázta a parancsot. Kairos felzárkózott az A-szárnyú
mögé. Ez alighanem azt jelenti, hogy én vagyok Xion – állapította meg
magában Nath, de nem szólt Quellnek a nyelvbotlás miatt, hanem utasította
T5-öt, hogy hajtsa végre a parancsot. Úgy tűnt, rajta kívül senki sem vette
észre, mi történt.
 – Szóval akkor most elkezdjük végrehajtani azt a tervet, amit Adan és te
főztetek ki? – kérdezte derűsen Nath.
– Amikor kész lesz, szólok – felelte ridegen Quell.
Néhány perccel később végeztek, és a Troithe felé vették az irányt. Az öt
hajó egymás közvetlen közelében, szabályos alakzatban repült ki az
aszteroidamezőből, és ugyanígy merültek bele a bolygó légkörébe.
Átvágtak egy feldúlt sziget és egy kisebb tenger felett, majd a hatalmas
területű városkontinens egy pajzzsal nem védett szektora felé ereszkedtek.
A naptükrök ekkor már nem a nappal sárgás árnyalatú, hanem az
alkonyat kékes fényét vetítették a felszínre, a leromlott felhőkarcolókra és a
nem működő ipartelepekre. Óriási gyárak és üzemek tanúsították, hogy a
bolygó ezer éven át töretlenül virágzott és fejlődött, bár ez a folyamat már a
Birodalom felemelkedése és bukása előtt megszakadt. Néhány évszázaddal
korábban a Troithe a Coruscant vetélytársának és a Köztársaság ékkövének
számított. A város elfoglalta a fél bolygót, és több milliárd teremtmény élt
benne – akik közül sokan a galaxis köztiszteletben álló arisztokrata
kereskedőcsaládjaihoz tartoztak.
A Troithe az a fajta világ volt, amilyennek a Középső Gyűrű
rozsdavilágai próbálták mutatni magukat: a fejlesztés és a gyártás fontos
helyszíne, ahol az ügyes mesterek reggel feltaláltak egy kognitív modult,
délben részt vettek egy menő zenekar koncertjén, éjszaka pedig egy
droidsereg összeszerelését felügyelték. Mindettől függetlenül, a Troithe
lemaradt a versenyben. A Coruscant – ami máris a Köztársaság politikai
központja volt – tízezrével vonzotta a bevándorlókat, számtalan
szövetségest szerzett, valamint folyamatosan épült és bővült, szektorról
szektorra, szintről szintre. És fokról fokra lehagyta a Troithe-ot annak
köszönhetően, hogy sokkal többen éltek ott, így számtalan faj egyedeinek
kezét és elméjét foghatták munkára.
És mialatt a Coruscant egyre erősödött, a Troithe tovább gyengült,
részben a bányák kimerülése miatt, részben azért, mert a Köztársaság a
Kolóniák és a Belső Gyűrű felé terjeszkedett, így a Cerberon mind
kevesebb lehetőséghez jutott, részben pedig azért, mert mindenki tudta,
hogy a Troithe egyre szűkülő pályán a fekete lyuk felé tart. Tovább rontotta
a helyzetet egy rövid ideig tartó polgárháború, ami a vegyes fajú alsó
osztályok és a többségi emberpopuláció között zajlott le – és ezt a
konfliktust bizonyos mértékig a haszonleső arisztokrata kereskedőcsaládok
idézték elő, illetve manipulálták. Mire kitört a klónháború, a Troithe
elvesztette korábbi jelentőségét, és folyamatosan hanyatlott. Az eredetileg
több milliárd főt számláló lakosság évről évre csökkent.
Minden egyes évben bezártak egy-két ipartelepet, és lakónegyedek
ürültek ki.
A Troithe lakói közül sokan örültek, amikor Palpatine császár azzal
kecsegtette őket, hogy segít visszaszerezni a bolygó régi fényét. Az
uralkodó meg is tartotta néhány ígéretét, és a lakosság jelentős része
megmaradt birodalmi szimpatizánsnak. Ez volt az egyik oka annak, hogy a
bolygó elfoglalása lassan haladt.
A felhőkarcolókkal teli dombok között elterülő medencét alacsony fém
platformok és állványzatok töltötték meg, míg az utak és a felszállópályák
mentén sátrak és előre gyártott elemekből felhúzott lakóépületek álltak. A
múltban a menekültek enklávéjaként működő területen ma már hangárak
sorakoztak, a parkolópályákon több tucatnyi teherhajó, korvett és
vadászgép állomásozott. Középen a Lodestar állt, az Acclamator osztályú,
kivénhedt csatahajó, ami ide-oda szállította a Alphabet osztagot a
galaxisban.
– Idáig érezni az égésnyomok bűzét – állapította meg Nath.
– Az öreglány hetek óta nem mozdult el innen, de még most is egy alapos
lesúrolásra vár.
– Neked való nő! – válaszolta Chass, és hangosan kacagott.
A vadászgépek nem a Lodestar, hanem egy fél kilométer hosszú
betonsáv felé ereszkedtek, míg Kairos kivált az alakzatból, és a
teherhajóknak kijelölt pálya felé vette az irányt. Húsz perccel később Nath
letette a gépét, szólt a kiszolgáló egységnek, hogy elhasználta az összes
lőszerét (csakis az alap karbantartást bízta a csapatra, annál többet soha), és
kiemelte T5-öt, hogy feltöltésre küldje. Végül megvárta Wylt, majd együtt
ballagtak a fekete égbolt alatt a hordozójuk felé.
Mindkettőjük kezeslábasán verejtékfoltok sötétlettek, és mindketten a
jobb hónuk alatt tartották a sisakjukat. Az öltözetet és a testtartást
leszámítva nem hasonlítottak egymásra: Nath széles vállú, izmos férfi volt,
Wyl pedig karcsú; míg Nath hátrafésülve viselte még sötét, de ritkuló haját,
addig Wylé barna volt, és gondosan rendezett; míg Nath bőre barnás
színben játszott, addig Wylé olívaárnyalatban.
És mégis, noha majdnem két évtized korkülönbség választotta el őket
egymástól, mindketten a fiatalság magabiztos, kissé kérkedő lépteivel
jártak.
 Többet beszéltek a körülöttük mozgó társakkal, mint egymással – mialatt
végigmentek a betonsávon, Wyl odaintett a Jégeső osztag két pilótájának,
akik a hajóikat babrálták. Nath pedig ugratásnak szánt sértéseket és
célozgatásokat kiabált a mellettük elhaladó robogópilótáknak, amelyekért
cserébe vigyorokat és visszavágásokat kapott.
– Látod valahol Chasst? – kérdezte Wyl egy idő után.
– Oda ment, ahová a küldetések után menni szokott. Reggelre alighanem
visszatér – válaszolta Nath.
És Quellt sem látták – Nath gyanította, hogy a parancsnokuk máris
bezárkózott Caern Adannel a rögtönzött hírszerző-állomásukon –, viszont a
Lodestar közelében összeakadtak Kairosszal. Ha a hallgatag nő megizzadt
is, a verejtéke nem ütött át sem a testére tekert, több rétegű öltözékén, sem
az arcát rejtő, szegecsekkel kivert fémmaszkon. Szótlanul felzárkózott
mögéjük, és követte őket, mialatt átvágtak a vontatókkal, rakodógépekkel,
és készleteket tartalmazó ládákkal teli területen, majd felmentek a
beszállórámpán. A gigászi hangár belseje az űrkikötőben lévő civil tábort
tükrözte: színes sátrak sorakoztak mindenfelé, a levegőben a sütőlemezeken
sistergő olaj szaga terjengett, és több száz beszélgetés zagyva morajlása
hallatszott. A katonák ettek, a fegyverüket tisztogatták, vagy éppen harsány
röhögések kíséretében, durva tréfákkal szórakoztatták egymást.
– Az Alphabet osztag hősei! – kiáltotta egy testes őrmester, aki a
birodalmi rohamosztagosok módjára vágatta a haját. – Idejöttetek, hogy
megtapsoltassátok magatokat?
– Ha tapsolni akarsz, csak rajta! – biztatta Nath a férfit.
Az őrmester – Nath emlékezett rá, hogy a társai Carvernek hívják – csak
legörbítette a száját, vetett egy pillantást Wylre, majd lendületesen
biccentett Kairosnak, és kijelentette:
– Aki igazán megérdemli a tapsot, az sosem kéri! A csapásmérő egység
üdvözletét küldi! Derekas munkát végeztél!
Kairos sehogyan sem reagált a dicséretre, csak elfordult, és elindult egy a
hangárba csatlakozó folyosó felé. Dacára annak, hogy a gyalogság
támogatása során gyakran került halálos veszélybe, sosem kereste a katonák
társaságát.
Wyl megpróbálta kimenteni magát, de Nath karon ragadta, és bevonta a
gyalogság katonáival folytatott beszélgetésbe. Mialatt az Alphabet osztag
elméletileg az Új Köztársaság Hírszerzésének dolgozott, támogatást
nyújtott a 61. Űrszállítású Gyalogságnak, ami kitartóan nyomult előre a
Troithe negyedeiben. Ha lassan is, de felmorzsolták az ellenséget, és a
végeredmény nem lehetett kétséges – ugyanez állt az egész galaxisra, ahol a
Pandem Nainál lezajlott csata óta senki sem ért el döntő győzelmet –, és
mert sok múlt a gyalogságon, Nath úgy gondolta, nem árt jóban lenni velük.
– Légy elbűvölő! – súgta oda Wylnek, mialatt egy Twitch nevű,
idegesnek tűnő nő arról mesélt, hogyan szúrt le egy-két birodalmi gerillát
egy sikátorban. – Ha leszednek az égről, szükséged lesz ezekre az alakokra.
– A Troithe lakóinak van szükségük rájuk – válaszolta fojtott hangon a
férfi. – Syndulla tábornoknak van szüksége rájuk. Nekem egy kiadós
zuhanyozásra van szükségem, mielőtt ismét kiküldenek minket.
– Jól van, menj! – biztatta Nath a vállát vonogatva. – Majd én ünnepelek
az egész osztag nevében.
És valóban belevágott. Miután Wyl elsietett, megismerkedett egy Zab,
egy Vitale és egy Junior nevű katonával. Sorban felfedezte a kimerültség, az
unalom, illetve a lázas izgatottság jeleit a katonák szemében, mialatt
hazugságokat mesélt arról, hogy az Alphabet osztag hogyan jött össze, Hera
Syndulla tábornok miért hozta őket a Cerberonba, és parancsolta meg, hogy
vegyenek részt a felszíni csatákban. Órákon át képes lett volna folytatni, ám
végül jelzett az adóvevője, és meglepetten hallotta Quell hangját.
– Nem érem el a többieket – mondta a parancsnok. – Add tovább: holnap
reggel eligazítás a tábornok részvételével.
– Jó hírek vagy rosszak? – kérdezte Nath.
– Adan és én elkészültünk a tervvel – közölte Quell. – Régóta dolgoztunk
már rajta, és végre megkaptuk a várt információt.
– Látták őket? – kérdezte Nath, és nem kellett kimondania, hogy kikre
gondol.
A Pandem Nainál lezajlott csata óta az Árnyék ezredet senki sem látta.
Az Alphabet osztag tagjai nem is beszéltek arról az ellenségről, amelynek
semlegesítésére megteremtették a csapatot. Konokul kerülték a témát azóta,
hogy elérték a Cerberont, és a bolygó elfoglalására tett erőfeszítéseiket csak
néha-néha szakította meg egy-egy megmagyarázhatatlan titkosszolgálati
művelet.
– Nem igazán – felelte Quell.
– Hát akkor?
Quell sokáig hallgatott, míg végül Nath azt hitte, megszakadt az adás.
– Egy ideje a Cerberon térképét nézegetjük – mondta végül a parancsnok.
– Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy csapdát állítsunk.
 Nath elégedetten vigyorgott. Alapjában véve hazug, álszent háborús
bűnösnek tartotta Quellt. De azt is elismerte magában, hogy jobb napjain
van stílusa a nőnek.
 Második
fejezet

Egy napi tisztes munka

Soran Keize az Aerie parancsnoki hídján állt, halványan fénylő taktikai
térképek, csillagtérképek és állapotjelzők között. Nem figyelte tudatosan a
holomezőket, sem a képernyőket – a tudatalattijára bízta, hogy feldolgozza
az adatokat, és zsigeri megérzéssé formálja az információkat. A lelki
szemeivel egy TIE-vadász ablakán nézett ki, és a gép ikerhajtóművének
képzeletbeli süvítését hallgatta.
Valójában a sivár Jarbanov égboltján csillogó roncsgyűrűket látta,
valamint egy távoli telep kupoláit, amelyek úgy emelkedtek ki a láthatárból,
mintha három nap fénylett volna ott.
Az egyik gyűrűből fényes pontok áradtak a légkör felé. Bőrszárnyú
madarak portyáztak a levegőben, olykor Keize felé kanyarodtak, majd
elfordultak, hogy más prédát keressenek.
– A Négyes osztag elérte az előírt pozíciót, őrnagy! – jelentette egy tiszt
az adóvevőn át. – Mit gondol, mi legyen a következő lépésünk?
Soran pislogott néhányat, hogy elűzze a gondolatait. Megfordult, és pár
pillanatig azt figyelte, hogyan reagálnak a tisztek Gablerone százados jól
érzékelhető szarkazmusára.
– Haladjanak tovább a terv szerint – válaszolta aztán halkan, de
határozottan. – Látjuk önöket a képernyőkön, és szükség esetén támogatást
nyújtunk.
– Vettem, Aerie! – felelte Gablerone, majd a kötelékhez beszélt:
megközelítési vektorokat sorolt, megjelölte a célpontokat, és kiadta az
utasítást egy utolsó rendszerellenőrzésre.
Ezalatt az Aerie hídján a szolgálattevő tisztek a konzoljukra, illetve a
rádióforgalomra összpontosítottak, és egyetlen pillantást sem vetettek
Soranre, aki a legtöbbjükkel a közelmúltban találkozott először. Annyit
máris meg tudott állapítani róluk, hogy bár értenek ahhoz, amit csinálnak,
van bennük egyfajta merevség.
 Ha egy tiszt a feladatai legapróbb részleteivel is tisztában volt, és
otthonosan mozgott a szerepében, az egyfelől meglátszott a testtartásán,
másfelől a kommunikációján is érződött – nyugodtan, már-már könnyed
hanghordozással beszélt.
Viszont a hallgatag katonák olyan katonák voltak, akikben kimondatlan
félelmek munkáltak.
Soran ezzel a problémával csakis később foglalkozhatott. A híd
személyzetét jelenleg nem fenyegette veszély. A pilótáira kellett figyelnie.
A Négyes osztag szinte egy időben csapott le az első két célpontra.
Seedia hadnagy – az osztag legújabb tagja, akit azután helyeztek át és
léptettek elő, hogy Draige meghalt a Pandem Nainál –, valamint a kísérője
alaposan megsorozta a telep elsődleges bontóműhelyét. Soran eredetileg azt
javasolta, hogy Arronnak adják Draige helyét, csakhogy Arron életét
vesztette egy küldetés során az Oridol-halmazban. Ezért a veszteségért
Soran a saját távollétét okolta. Mindeközben Kandende hadnagy raja
majdnem túl későn vette tűz alá az akkumulátor-feldolgozót ahhoz, hogy
komoly károkat okozzon.
Soran megjegyezte magának, hogy a bevetés utáni tájékoztató alatt
beszélnie kell erről a hibáról.
Adj nekik időt! – parancsolta magának gondolatban, de rögtön rájött,
hogy ez az, ami nem fog menni. Az idő most ellenük dolgozott.
– Segélykérő üzenetet küldenek! – jelentette be Rassus, és Soranre
pillantva megkérdezte: – Zavarjuk az adást?
– Ne! – vágta rá az őrnagy gondolkodás nélkül.
Rassus már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de ismét a konzoljára
fordította a figyelmét.
Soran a legszívesebben odaszólt volna neki, hogy kérdezzen vagy
hallgasson, de mindenképpen mutassa magát magabiztosnak a többiek előtt.
Bár gyanította, hogy mások talán észre sem vennék a különbséget.
A vadászgépek folytatták a brutális munkát. Gablerone raja utakat és
hidakat árasztott el tűzzel. Soran precízen időzítette a támadást, hogy a
munkások még elhagyhassák a gyárakat a délutáni műszak végén. Sokkal
több lett volna a civil áldozat (már amennyiben az Új Köztársaság
hadseregét ellátó telepesek civilnek minősültek), ha éjszakai csapás mellett
döntött volna, de ez mellékes szempont volt a számára. Úgy számította,
hogy minél kevesebb munkás tartózkodik a munkahelyén, annál nagyobb
lesz a zűrzavar.
 Ezt a leckét évekkel korábban tanulta meg, a Roona elleni támadások
után. Akkor még kegyetlennek találta a lázadók taktikáját. Ma már úgy
vélte, ahhoz, hogy a gyengébb fél tovább vívhassa a háborút, talán kell
némi kegyetlenség.
– Járőrhajókat látunk – jelentette Gablerone. – Közeledik az ellenség.
– Akkor, ahogy megbeszéltük: ne bocsátkozzon harcba! – válaszolta
Soran.
A taktikai térképre fordította a figyelmét, és látta, hogy a TIE-vadászok
fokozzák a sebességüket, mialatt áthúznak a telep felett. A helyi milícia
csakis légköri repülőkkel rendelkezett – a hírszerzési adatok szerint,
amelyeket Sorannek sikerült megszerezni, egyetlen ellenséges vadászgép
sem akadt a rendszerben –, de ilyen közel a felszínhez a TIE-vadászoknak
nem volt semmiféle természetes előnyük a páncélozott felhőkocsikkal
szemben. A pilóták kitérő manőverekbe kezdtek, jobbra-balra kanyarogtak
az utcákon, tűz alá vették az elébük kerülő célpontokat, és igyekeztek távol
maradni a járőröktől.
Soran elég jól ismerte az embereit, így tudta, milyen nehezen türtőztetik
magukat – egyiküknek sem tetszett, hogy el kell menekülniük a
veszélyforrások elől. Ugyanakkor kiválóan manővereztek. Jelentős túlerő
vette körül őket, ismeretlen terepen mozogtak, olyan taktikákhoz
folyamodtak, amelyekre a szimulátorok nem készítették fel őket, és mégis,
könnyedén felülmúlták az ellenségeiket. Az egyik járőrhajó eltűnt a
monitorról, és Seedia hadnagy nyomban közölte az okot: a gép
belevágódott egy hulladékfém-tárolóba, mialatt megpróbált egy TIE
oldalába kerülni.
– Pont jó helyre csapódott be – tette hozzá büszkén Seedia –, így
legalább nem kell elszállítania a roncsot annak, aki majd rendet rak.
Akár féltek, akár nem, akár kételkedtek, akár nem, a Jarbanov felett
repülő nők és férfiak továbbra is a 204-es pilótái voltak. Továbbra is az
Árnyék ezredhez tartoztak. Ha nem tökéletes pontossággal hajtották végre a
feladatukat, az azért történhetett meg, mert valamikor a múltban átrepültek
a pokol kapuján, majd visszatértek, hogy megvívjanak egy háborút, amire
senki sem készítette fel őket – és nem azért, mert az elmaradott telep
milicistái egyenértékűek voltak velük.
– Mennyi időnk maradt? – kérdezte az őrnagy, és lassú léptekkel Rassus
mögé ment.
– Három perc. Talán négy – felelte az ősz hajú őrnagy.
 Soran ekkor több jelentést is végighallgatott, amelyek lángoló
feldolgozókról, valamint szétkergetett hulladékszállító karavánokról
szóltak. Közben az egyik konzolon megjelenítette a Négyes osztag
pilótáinak adatait. És ezek megint eszébe juttatták, hogy mennyire
megváltozott az egység. Nemrégiben azzal szembesült, hogy az Árnyék
ezred alaposan megtizedelődött, ráadásul elvesztette Shakara Nuress
ezredest, és a veszteséglista hosszabb lett, mint valaha gondolta.
A férfi és még sokan mások úgy hívták Nuresst: a Nagymama.
Valamennyien csodálták az asszonyt, aki a Birodalom egyik legjobb harci
alakulatává formálta a 204-est. Ezenfelül Soran a barátjának tartotta, és
többek között az ő emléke tiszteletére tért vissza, hogy átvegye a
parancsnokságot, formába rázza a csapatot, miután egyszer, a legsötétebb
órán, nem volt hajlandó együtt harcolni a pilótáival.
A visszatérése... bonyolultnak bizonyult. Nem kapta meg a parancsnoki
pozíciót.
Ismét a taktikai térképre pillantott, és fennhangon megszólalt:
– Gablerone százados? Lenne egy javaslatom!
A hallgatás tovább tartott, mint amennyi idő még tetszett volna neki, de
Gablerone végül azt felelte:
– Hallgatom!
– Az ellenség túlerőben van. A kereszttűz-helyzetek előnyösek lennének
az önök számára. Talán nem ártana ennek megfelelően átrendezni az
alakzatot.
– Igyekszem megjegyezni, őrnagy – válaszolta Gablerone.
Aztán nem rendezte át az alakzatot, Soran pedig nem erőltette a dolgot.
Az Árnyék ezredtől való távolléte alatt más ember lett. Jól emlékezett
még, milyen érzés volt Devonnak lenni, és sajnálta mindazt, amit elvesztett.
Devon sosem értékelte igazán a helyzetét – azt, hogy mentes volt minden
felelősségtől, leszámítva azokat, amiket önként vállalt. Nem tudta értékelni,
milyen fényűzés az, ha valaki kegyelmet gyakorolhat, és van ideje.
– Egy perc! – jelentette be Rassus.
– Amint kész vannak, vonja vissza az egységeket! – javasolta Soran.
De azt is tudta, hogy Devon nem sokáig maradt volna életben a 204-
esnél.
A taktikai képernyőt figyelve azt látta, hogy a Négyes osztag lerázza az
üldözőket, majd a gépek egy darabig a bolygó felszíne felett repültek, végül
meredek emelkedésbe kezdtek. Seedia a raj végén száguldott, menet közben
letért az irányról, és találomra kilyukasztott néhány tartályt – holott Soran
az eligazítás alatt puszta óvatosságból arra intette a pilótákat, hogy
tartózkodjanak az efféle tettektől. Most mindenesetre megjegyezte
magának, hogy hol történt az eset, és hogy figyelmeztetnie kell a felszíni
egységeket.
– Gratulálok, Seedia hadnagy – mondta aztán komoran. – Könnyen
meglehet, hogy sikerült radioaktív területté változtatnia az egész jarbanovi
kolóniát!
– Tiltakozik, tanácsadó? – kérdezte a nő.
Tanácsadó... Seedia hangjában semmi sem utalt tiszteletlenségre, de még
Gablerone is őrnagynak szólította Sorant.
– Nem – válaszolta –, de azt javaslom, a visszatérését követően maradjon
a gépében, amíg minden radioaktív részecskét lesúrolnak a hajójáról!
– Kiválóan érzem magam a pilótaöltözetemben – felelte Seedia. –
Folytatjuk a kivonást!
Ekkor vihogás hallatszott az adóvevőből, de az illető rögtön észbe kapott,
és elhallgatott.
A bolygó körül keringő egyetlen köztársasági korvett megpróbálta
feltartóztatni a Négyes osztagot, de a TIE-vadászok – a gyorsaságukat
kihasználva – messze maguk mögött hagyták. Egyenesen a Jarbanov
holdjának távolabbi oldala felé tartottak. A terv úgy szólt, hogy ott
találkoznak az Allegiance nevű cirkáló-hordozóval, ami rögtön a
megérkezésük után a hipertérbe ugrik. A menekülés könnyűnek ígérkezett,
még akkor is, ha jól érzékelhetően akadtak gondok a fegyelemmel.
Ami azt jelentette, hogy Soran más problémákra fordíthatta a figyelmét.
Kinézett az ablakon, és a hatalmas kiterjedésű roncsmezőt figyelte,
amelyben az Aerie sodródott. Most, amikor a hajó rendszerei csökkentett
üzemmódban működtek, és a telepesek a TIE-vadászokkal foglalkoztak, a
hajó bemanőverezhetett a belső rendszerbe, és így veszedelmesen közel
került a Jarbanovhoz.
Maga a bolygó a hulladékrendszerek peremén keringett. Hivatalosan nem
tartozott a céhhez, de így is fontos ipari központnak számított – mindent
feldolgoztak itt, a hajóroncsoktól kezdve a leselejtezett bányagépekig.
Sorannek nem kevés erőfeszítésébe került, és a személyes befolyását is be
kellett vetnie, de végül sikerült megbízható szövetségest szereznie, aki a
Jarbanov orbitális osztályozójában dolgozott.
– Látunk már valamit? – kérdezte Soran.
 Rassus bólintott, átváltott egy kapcsolót a konzolján, és bejelentette:
– Aktiváljuk a vonósugarat!
Felfénylett a másodlagos monitor, és megjelent rajta az Aerie
főhangárjának képe. Az elektromágneses zárómezőn túl a környező űr tele
volt felismerhetetlen plasztoid darabokkal és meggörbült válaszfalakkal. A
hulladék között egy teherszán siklott a hajó felé, egy ötven méter hosszú,
önvezérlő platform, amelynek karcsú törzséből mágneses fogókarok álltak
ki.
Amikor a vonósugáron utazó jármű közelebb ért, a rakománya is
láthatóvá vált: kilenc fogókarjával egy-egy TIE-vadász roncsát tartotta. Az
egyik hajónak hiányzott a jobb oldali vezérsíkja, egy másiknak az elülső
ablaka, amitől úgy nézett ki, mintha kivájták volna a szemét. Egy harmadik
TIE mindkét vezérsíkját elvesztette. Valamennyit égésnyomok borították,
továbbá elszakadt kábelek és csövek lógtak ki belőlük.
Soran végignézett a híd személyzetén. Észrevette, hogy egyesek
lebiggyesztik a szájukat, mások értetlenül bámulják a maradványokat. És
fennhangon kimondta a kérdéseket, amelyekről tudta, hogy ott köröznek a
fejekben:
– Ezért kockáztattuk az életünket? Ezért tettük ki a támadás veszélyének
magunkat és a Négyes osztag pilótáit? Roncsokért?
Lendületesen megrázta a fejét, és megvárta, hogy mindenki felé
forduljon. Amikor ez megtörtént, folytatta:
– Ezek a mi hajóink! Ezek a Birodalom vadászgépei, és a pilóták, akik
repültek velük, feláldozták az életüket a fivéreikért és nővéreikért. És most
esélyt kapnak rá, hogy ismét harcba szálljanak. Helyrehozzuk őket, hogy
újra repülhessenek!
Gondosan időzítette a szavait. Akkor fejezte be a mondandóját, amikor a
vonósugár kikapcsolódott, és a teherszán alja halk koppanással találkozott a
hangár padlólemezeivel. Aztán szempillantás alatt átment szónokból
parancsnokba, és fennhangon hozzátette:
– Lezárjuk a hangárt, és átvágunk a törmelékmezőn, azon az útvonalon,
amelyen jöttünk. Készüljenek fel a hiperugrásra!
A személyzet tagjai szerencsére engedelmeskedtek. Még Rassus sem
hozakodott elő kérdésekkel. Valaki azt suttogta:
– Csak perzseljünk már fel egy bolygót!
Pár pillanat múlva Soran megérezte, hogy a talpa alatt remegni kezd a
padló, ami azt jelezte, hogy beindultak a cirkálóhordozó hajtóművei.
 Minden, amit mondott, színigaz volt. A művelet előtt bosszantotta, hogy
trükköket kell alkalmaznia csakis azért, hogy megszerezzen néhány
vadászgépet, amelyeket a Birodalom inkább megsemmisített volna,
semmint megjavítsa. De még a köztársaságiaknak sem kellettek! Nem
szívesen vetette be a pilótáit, amikor még aligha mondhatta egységesnek és
összetartónak a csapatot.
Ám azt is tudta, hogy a 204-es jelentősen meggyengült. Már korábban
számba vette az életben maradt pilótákat, illetve a megmaradt gépeket, és
egyikből sem rendelkezett elég sokkal ahhoz, hogy végrehajtsa a rájuk váró
feladatot. Nem vezethetett egy olyan vadászezredet, amelyik az első
csapástól összetört volna; csakis úgy menthette meg az egységét, ha először
újjáépíti.
Ehhez persze idő kellett. De Soran megfogadta, hogy helyreállítja az
Árnyék ezred régi dicsőségét.
 Harmadik
fejezet

A múlt és a jövő dicsőségei

– Xionnak neveztem. Az akció kellős közepén Xionnak szólítottam
Tensentet. De azt hiszem, nem vette észre.
– És ha mégis, az olyan szörnyű volna? – kérdezte a droid, és kitágította
a fotoreceptorán a vörös foltot, amitől úgy látszott, mintha vádlón nézne
Yrica Quellre, aki már rég hozzászokott a jelenséghez. – A pilótái tudják,
hogy ön régebben a Birodalmat szolgálta.
– Nem igazán – mormolta Quell.
– Nem. Nem igazán – visszhangozta a gépezet.
Az IT-O egység gömbölyű teste körülbelül két méterre lebegett Quelltől,
a villamoskocsi vezetőaknája felett. Maga Quell az ajtóval szemben ült,
ahol valaha vaskos korlát választotta el a vállalkozó kedvű utasokat a jármű
majdnem teljesen automata kezelőrendszerétől. Ám a kocsi hetek óta nem
mozgott – azóta, hogy a köztársaságiak elfoglalták a Troithe fő űrkikötőjét,
de valószínűleg már az azt megelőző zűrzavarban sem. Az átprogramozott
vallatódroid lefoglalta irodának a járművet, megalapozottan feltételezve,
hogy senki másnak nem lesz szüksége rá.
– Most már állandóan rám törnek az emlékek – mondta Quell, és ez volt
élete legnehezebb vallomása.
A cerberoni törmelékmezőben felidéződtek benne egy másik küldetés
képei. Ő és a társai a Cathar peremvidékén járőröztek, röviddel azután,
hogy Quell kikerült a Birodalmi Akadémiáról. A felszállás alatt észrevette,
hogy a sisakja tejszínes kukoricától és epétől bűzlik. Akkoriban csatlakozott
az osztaghoz, és nem mert szólni senkinek a szagról. Miután visszatért a
Pursuer csillagrombolóra, még három szolgálat telt el, mire Greef őrmester
rajtakapta, amint a felszerelését súrolja. Ekkor derült ki, amit páran már
tudtak, hogy Xion egy alkalommal, amikor rosszul lett és hánynia kellett,
történetesen Quell sisakját kapta fel.
A parancsnok nem tudta, miért éppen ez az eset idéződött fel benne, de
ez történt. A feltörő emlékei gyakran szóltak jelentéktelen dolgokról – az
Árnyék ezred pilótáiról, akik meghaltak az ő aktív szolgálatának első
évében, vagy az Aldraig gyáraiból kikerülő konzervételek kesernyés
utóízéről. Néha nyomasztó események jutottak eszébe – például az, amikor
át kellett manővereznie a Tassahondee állomás flottabontó aknákkal teli
útvesztőjén, vagy az a nap, amikor az űrben repülve majdnem összeütközött
egy lázadó pilótával, aki valamivel korábban katapultált.
Néha pedig az járt a fejében, hogy amikor még a 204-es Birodalmi
Vadászezrednél szolgált, részt vett egy megbocsáthatatlan bűntett
elkövetésében. Tevékeny részese volt a Nacronison lezajlott népirtásnak. És
ha rajta múlt volna, tovább játszotta volna a gyilkos, a háborús bűnös, az
osztagparancsnok szerepét. Csakis a mentora mentette meg ettől a sorstól.
– Az emlék minden esetben egy kitalált és összeállított valami – közölte a
droid. – Az ön fajánál az emlékezés nem egyetlen, tiszta felvétel
visszajátszása, hanem a releváns adatok összeállítása. A Pandem Nainál
történt csata előtt elfojtotta magában a 204-es-hez fűződő emlékeit. De
most, miután felismerte, hogy milyen trauma érte, nem meglepő, hogy az
emlékek a felszínre törnek.
Annak idején, mialatt a Nacronis pusztaságát szemlélték, Soran Keize
őrnagy azt mondta Quellnek: „Mert ha ezt fogja művelni, nem lesz semmi,
ami elűzné.” Arról is beszélt, hogy a morális betegség előbb-utóbb
megsemmisíti őt, és figyelmeztette, hogy ha a 204-es egységnél marad,
vagy az undora végez vele, vagy a lázadók.
Keize gyakorlatilag parancsba adta neki, hogy lépjen le, és ő megtette.
Nem volt bátorsága vitatkozni. Hazudott a köztársaságiaknak a dezertálása
körülményeiről, azt hazudta a baj társainak, hogy megpróbálta
megakadályozni a nacronisi népirtást, hazudott a feletteseinek és hazudott
saját magának.
Utóbb rájött, hogy amíg kitartott amellett, hogy Yrica Quell egy
tisztességes nő – akit régebben túl messzire hajszoltak, majd hiába próbálta
megakadályozni a Parázs hadművelet végrehajtását –, addig képes volt
szinte lelkiismeret-furdalás nélkül vadászni a régi bajtársaira.
De most már valaki ismerte a titkát: a droid. Többé nem tudott hazudni
saját magának.
Így hát elkezdett emlékezni.
– A tanúja volt egy szörnyű bűntettnek – folytatta IT-O. – Szörnyű
bűntudat gyötri, és napról napra megtéveszti a társait, akik önre bízták az
életüket. A gondolat, hogy mindez nem befolyásolja az egészségét,
teljességgel abszurd. Az egyetlen kérdés, hogy szeretné-e, hogy
begyógyuljanak a sebei, vagy beéri azzal, ha csak javul a helyzet.
– Itt vagyok, nem igaz? – kérdezte Quell.
– Igen, itt van. És elismerem, hogy ez máris fontos lépés. Mindazonáltal
nem biztos, hogy világosan értem, mit vár ezektől a kezelésektől. Talán még
ön sem tudja.
– Azt akarom: mutasd meg, hogyan tudok ismét összpontosítani. Ha
ehhez gyógyszerek kellenek, akkor adj gyógyszert!
A droid megmozgatta a fő manipulátorkarját – az ahhoz csatlakozó
fecskendő üres volt.
– Rendkívül kevés a gyógyszerünk – felelte. – Segítek, hogy
működőképes maradjon, de a tünetek kezelése nem azonos a betegség
kezelésével.
Quell kinyújtotta a lábát, és megdörzsölte a felkarját, amelyen az
Alphabet címerét ábrázoló tetoválás díszelgett.
Okosabb volt, semhogy vitába szálljon a droiddal. Tudta, hogy a gépezet
jót akar, ám úgy gondolta, hogy a gyógyulás fényűzés lenne az ő esetében.
Az egyetlen tartós megoldást abban látta, hogy befejezi a küldetését, és
olyan messzire menekül az Alphabet osztagtól, az Új Köztársaság
hírszerzésétől és Caern Adantől, amilyen messze csak lehetséges.
Elmenekül azoktól, akik ismerik a titkát, és azoktól, akik elítélnék, ha
megismernék.
– Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte fojtott hangon.
– Szeretnék visszatérni a Nacronis témához – válaszolta IT-O.
– Elsősorban az ön által kitalált történet érdekelne, és némelyik részlet,
ami az ön döntésén múlt. Nem tudom, észrevette-e, de amikor...
Ebben a pillanatban valaki megkopogtatta a kocsi oldalát, és a droid
elhallgatott.
Quell felkapta a fejét, és megfeszítette az izmait, hogy felpattanhasson. A
droid egy gombot megnyomva aktiválta a villamos belső hangrendszerét.
– Gravas vagyok – mutatkozott be a jövevény. – Yrica Quellt keresem.
– Épp egy kezelés közepén járunk – válaszolta a droid. – Értesíthetjük, ha
végzünk?
– Adan úr eléggé elfoglalt – felelte Gravas. – És a tábornok is. Most
tudnak Quell-lel beszélni.
A nő kulturált, de nem kimondottan udvarias hangnemben beszélt, amit
csakis egyféleképpen lehetett értelmezni.
 A droid nem vitatkozott tovább.
– Nyitom az ajtót!
Quell felállt, a kijárat felé fordult, és a gépezet ekkor utánaszólt:
– Holnap ismét találkozunk?
– Ha lehet, igen – felelte Quell –, és ez a válasz egyfelől igaz volt,
másfelől elég homályos ahhoz, hogy ne kötelezze őt semmire.

– El tudjuk foglalni a kormányzati negyedet – jelentette ki Syndulla

tábornok, és az állát felszegve végignézett a teremben tartózkodókon. – A
kérdés csupán az: mennyi idő kell hozzá, és mekkora árat fizetünk érte?
Az eligazítást a Lodestar taktikai központjában tartották. Mivel a hajó
jelenleg a bolygón állomásozott, a személyzet egyetlen tagja sem dolgozott
a konzoloknál, noha áttetsző képernyők és holomezők derengtek szinte
mindenütt. Quell, Caern Adan és Syndulla az egyik terjedelmes
holoasztalnál álltak, körülöttük városi utcákat, birodalmi bunkereket és
bolygópajzsok elhelyezkedését ábrázoló képek világítottak. Wyl Lark,
Chass na Chadic és Nath Tensent az asztal másik végénél ültek, és a
tábornokot figyelték. Kairos lassú léptekkel sétált egyik holomezőtől a
másikig, és az adatokat tanulmányozta.
Quell a legszívesebben rászólt volna, de már hónapokkal korábban
elfogadta, hogy a titokzatos nőnek akad egy-két furcsa szokása.
– Az Alphabet osztag – folytatta Syndulla – fontos szerepet játszott a
cerberoni műveletek során, és sokat tett azért, hogy eljussunk idáig. Most,
hogy az Előőrs osztag különleges akciót hajt végre a Bormea-szektorban,
csakis az Alphabettel, a Meteorral és a Jégesővel számolhatunk a hadjárat
hátralévő részében. Ugyanakkor – egy pillanatra elhallgatott, és végignézett
a pilótákon – nem felejtettem el az Árnyék ezredet. És tudom, hogy önök
sem. Adan százados megosztotta velem az ezred valószínűsíthető
felbukkanásának helyszíneit tartalmazó listát, és egyetértek azzal, hogy a
veszély továbbra is fennáll.
A nő észrevette, hogy Adan feléje pillant. A férfi adattáblát tartott a
kezében, a csápjai göndör, fekete hajában rejtőztek, és az arckifejezése
egyszerre tükrözött derűt, illetve önelégültséget.
– Tudjuk, hogy miben mesterkednek? – tudakolta Tensent. Emelni kezdte
a lábát, hogy feltegye a holoasztalra, de hirtelen meggondolta magát. – A
Nagymama halott. Láttak valahol egy még aktív birodalmi harccsoportot?
Adan képeket jelenített meg a holovetítőn: férfiak és nők arcképeit,
akikben Quell az Árnyék ezred osztagparancsnokait ismerte fel. Más
felvételek egy birodalmi csillagrombolót és két cirkáló-hordozót ábrázoltak.
Quellnek kényszeríteni kellett magát, hogy ne nézzen másfelé.
– Több elgondolásunk is van – mondta fennhangon a százados.
– Azt hisszük, hogy az egység nem olvadt bele egy nagyobb hajóhadba,
ezért joggal feltételezhetjük, hogy megpróbálják újjáépíteni magukat.
Könnyebben kitalálnánk, hogy ki most a parancsnok, ha tudnánk, hogy kik
élték túl a Pandem Nai-i csatát, de önök is látták a névsort, amit Quell
állított össze a lehetséges jelöltekről.
– Amíg nem tudunk többet az akcióikról, a legjobb tippem: Rassus
őrnagy – közölte Quell, azzal rámutatott egy savanyú képű, középkorú férfi
képére. – Tapasztalt, engedelmes, és sosem elég különleges ahhoz, hogy
felhívja magára a figyelmet, vagy veszélyeztesse valaki pozícióját.
Valószínűleg követi a Nagymama utolsó parancsait, és igyekszik irányban
tartani az osztagparancsnokokat.
Syndulla fél kézzel megtámaszkodott az asztalon, néhány pillanatig a
képeket tanulmányozta, majd sóhajtott egyet, és kijelentette:
– Függetlenül attól, hogy ki a parancsnok, a veszély valós. Amikor a 204-
es az előző alkalommal végrehajtotta egy halott vezető parancsait, milliók
haltak meg a Nacronison.
Quell ismét észrevette, hogy Adan feléje pillant. Azt várta a férfitól, hogy
megforgatja a tőrt a sebében, vagy gúnyolja egy, a Parázs hadműveletre tett
megjegyzéssel, amit csakis ő érthet. Ezzel szemben Adan csak annyit tett,
hogy a többi pilótára nézett, és azt mondta:
– Quell és én beterjesztettünk egy tervet Syndulla tábornoknak, amely
mindkét problémát érinti: a Troithe-on kialakult helyzetet és a 204-es által
képviselt veszélyt. Tábornok, nem szeretnénk vesztegetni az idejét, de
összefoglalná a stratégiai helyzetet?
Syndulla elfordult a holomezőtől, és a képernyők felé lépve megszólalt:
– Hastemoor kormányzó a megmaradt katonáival és páncélosaival
bezárkózott a rezidenciájába, míg a légiereje a közelben van, a városban és
a környező szektorokban. A rendszer harci űrhajóit gyakorlatilag az utolsó
szálig megsemmisítettük, de az ellenség még így is jelentős katonai erővel
rendelkezik. Továbbá, a régiót védő energiapajzsok tökéletesen működnek.
Akkor se mennénk sokra egy bombázással, ha nem lenne több millió civil a
környéken.
Normális esetben egyenként elfoglalnánk a kormányzati negyedet övező
ellenséges szektorokat, és egy hónap leforgása alatt szorosra húznánk a
hurkot. A végén csak maga a kormányzati szektor maradna birodalmi
kézen, és a kormányzó azon kapná magát, hogy ostrom alatt áll az erődje.
Ha nem is tudnánk kiéheztetni, átkozottul közel jutnánk hozzá. – Syndulla
rövid szünetet tartott, közben térképeket és a városrészt ábrázoló
felvételeket jelenített meg a holovetítőn, majd folytatta: – Ez a stratégia a
lehető legkevesebbre csökkentené a veszteségeinket. Továbbá, az ellenség
beszorulna, és nem menekülhetne sehová. Azt jelentené, hogy amint
megszálljuk a kormányzati negyedet, a Troithe a miénk...
Természetesen mindenki tudta, hogy a dolog valójában nem ilyen
egyszerű, még a legjobb esetben sem. A Troithe nem olyan volt, mint a
Ryloth vagy az Abednedo – ennek a világnak a lakói nem sínylődtek
éveken át a Birodalom igájában. Quell korábban hallotta a hírszerzés
elemzőit arról vitatkozni, hogy a lojális gerillák meddig fognak kitartani,
függetlenül attól, hogy mi lesz a háború végeredménye.
Ezt Syndulla tábornok is tudta. Egyszerre csak egy csatát vívjunk meg –
gondolta Quell.
A tábornok tovább beszélt:
– Mindezek helyett nyílegyenesen nekimegyünk a kormányzati
negyednek! – Belenyúlt a holomezőbe, és az ujjával vonalat húzott az
űrkikötőtől a szóban forgó kerületig. – Gyorsan kell haladnunk,
máskülönben bekerítenek és elvágnak minket. A légi és a felszíni csapatok
egyaránt nagy veszélyben lesznek. Ám a taktikai droidok egyetértenek
abban, hogy a terv megvalósítható. Amikor végzünk a feladattal – vagyis
elfogtuk a kormányzót és elfoglaltuk a kormányzati negyedet –, a kontinens
tekintélyes része továbbra is az ellenség ellenőrzése alatt fog állni. A
bolygó a mi kezünkben lesz, de ha valaki vissza akarná szerezni,
bizonyosan meglátja a lehetőséget.
Tensent értette meg elsőként, milyen következményekkel járhat ez a terv.
– Átkozott egy ötlet! – fakadt ki. – Gondolja, hogy a 204-es képes lesz
eljönni a Magig, hogy visszafoglalja a Cerberont?
Adan a tábornokra pillantott, és amikor Syndulla bólintott, a százados a
pilóták felé fordulva megszólalt:
 – A dolognak ezzel az oldalával én foglalkozom. Gondoskodom róla,
hogy megtudják, mi történik itt. Tudni fogják, hogy a Cerberon elég értékes
ahhoz, hogy harcoljanak érte, és azt is, hogyan szerezhetik meg.
Miután a hírszerző elhallgatott, Syndulla vette át a szót:
– Van egy ötletünk arra, hogyan késztessük őket cselekvésre. Nyitva
hagyjuk a bolygó védelmi rendszerének egyik hátsó ajtaját... Valamit,
amiről azt hiszik majd, hogy nem tudunk róla. Azt a látszatot keltjük, hogy
egy vadászezred könnyedén visszafoglalhatja a Troithe-ot.
– Ennek a bizonyos hátsó ajtónak van valami köze a legutóbbi
küldetésünkhöz? Amikor megkergettünk egy teherkompot a
törmelékmezőben? – kérdezte Chass na Chadic, és előre dőlve lekönyökölt
az asztalra.
– Jelenleg csak annyi részletet hallhatnak, amennyiről tudniuk kell –
válaszolta Adan. – De időben meg fogják kapni a tájékoztatást. Most elég
annyi: képesek vagyunk pontosan megjósolni, hogy az Árnyék ezred hol és
mikor fog megjelenni. Jómagam nem aggódom a végső ütközet miatt.
Tensent széles vigyorra húzta a száját, a könyökével oldalba bökte
Chadicet, és odaszólt neki:
– Ki hallott már olyant, hogy egy csapda nem működött?
A százados dühösen nézett a férfira, Chadic felnevetett, majd Tensent
legyintett egyet, és azt mondta:
– Azért nekem tetszik. De tényleg! Ha elintézzük a 204-est, nagyjából
teljesítem azt, amit vállaltam.
– Hányadán állunk az erősítéssel? – tudakolta Chadic. – Úgy értem: a mi
erősítésünkkel?
– Egyelőre erről sem kell tudniuk – válaszolta Adan. – De Quell hadnagy
már munkára fogta a tapasztalatait, míg Syndulla tábornok áttekintette a
tervet.
– Szó sincs öngyilkos küldetésről! – jelentette ki Quell. Meglepődött
Adan nagylelkűségén, bár gyanította, hogy a hírszerző Syndulla miatt
viselkedik így. – Le tudjuk győzni az Árnyék ezredet! Ezt már
bebizonyítottuk. Azért vagyunk itt, hogy befejezzük a munkát.
Chass na Chadic inkább unottnak tűnt, semmint meggyőzöttnek. Ennek
okát a parancsnok nem tudta kitalálni. Wyl Lark összefonta maga előtt az
ujjait, és a tenyere élét az asztalhoz dörzsölgetve megkérdezte:
– Nem lehet baj, ugye?
 Adan már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Syndulla a kezét
feltartva jelzett neki, hogy várja meg a folytatást. És Wyl pár pillanattal
később hozzátette:
– Ön azt mondta, ez a kockázatosabb megoldás. A Pandem Nai-nál kis
híján vesztettünk, mert rosszul mértük fel a helyzetet. Mi van, ha megint
veszélybe sodorjuk a civileket?
– Jogos a felvetés – ismerte el bólogatva Syndulla. – De ez nem a
Pandem Nai, és tanulunk a hibáinkból, mialatt továbbra is igyekszünk
pontosan felmérni a pillanatnyi helyzetet. Biztosra veszem, hogy a civilekre
leselkedő veszély, noha elég magas, nem magasabb, mint akkor lenne, ha
más megközelítést alkalmaznánk. Őszintén szólva, én inkább a saját
veszteségeink miatt aggódom. – Wyl ekkor meg akart szólalni, de a
tábornok intett neki, és folytatta: – Ha így vesszük be a kormányzati
negyedet... sokan fognak meghalni. A felszíni alakulatok komoly
veszteségeket fognak elszenvedni, akárhogyan próbáljuk is megelőzni ezt.
De terv jó, és háborúban minden akció – a tétlenséget is beleértve –
veszteséget okoz. El kell döntenünk, mennyit ér meg nekünk, hogy
megállítsuk az Árnyék ezredet.
Nem kellett megismételnie. Quell tudatában ott keringtek a tábornok
iménti szavai: „Amikor a 204-es az előző alkalommal végrehajtotta egy
halott vezető parancsait, milliók haltak meg a Nacronison”.
Ugyanakkor Syndulla még nem fejezte be. Szelíden megcsóválta a fejét,
és pontosította az előző kijelentését:
– Nekem kell eldöntenem. Tábornokként az én felelősségem a döntés, és
ígérem önöknek, hogy mindent megteszek, amit csak tudok.
Csend telepedett a taktikai központra. Larkon látszott, hogy maradtak
még kételyei, de odabólintott a tábornoknak. Chadic a vállát vonogatta, és a
tekintetét Larkon tartotta. Tensent ugyanakkor Quellt nézte, aki majdnem
összerezzent – a férfi úgy tanulmányozta őt, mintha ugyanazok a
kimondatlan szavak keringtek volna a fejében, mint az övében.
Kairos mozdulatlanul állt az egyik taktikai képernyő előtt. Aztán lassan,
nagyon lassan Syndulla felé fordult.
A csendet végül Adan törte meg.
– Emellett – mondta halkan – ez az egész rendszer háborús zóna. Nem
nehezíthetjük meg jobban a lakói életét.
 – Azt hittem, rákérdez az Árnyék ezred felbukkanásával kapcsolatos
adatokra – vallotta be Adan, amikor már az apró irodájában, az iratokkal
teli, keskeny íróasztal mögött ült. Megragadta a székén lógó köpeny ujját,
és dörzsölgetni kezdte vele az adattáblája képernyőjét. – De igaza volt. Úgy
tűnik, a tábornok mellettünk áll.
– Az sem lett volna nagy baj, ha előhozza a témát – vélekedett Quell, és
átnézett a félig áttetsző falon abba a helyiségbe, ami régebben a
villamoshálózat vezérlőközpontjaként szolgált. Öt-hat teremtmény
dolgozott a munkaállomásoknál, vagy éppen fojtott hangon beszélgettek.
Nem viseltek sem egyenruhát, sem fegyvert, dacára annak, hogy bár az Új
Köztársaság Hírszerzése nem tartozott a hadsereghez, fontos szerepet
játszott a háború során. – Vannak adataink...
– Találgatásaink és sejtéseink vannak – vágott közbe a százados. – És a
jelekből ítélve ez is elég.
Aztán elsötétítette a falakat, és egyenesen a nő szemébe nézett.
Adant nehezen lehetett elviselni a Lodestar fedélzetén, amikor is úgy
működtette az akciócsoportját, hogy alig kapott támogatást a harccsoporttól
és a tábornoktól. Viszont a Pandem Nai-i csata óta elismerték és tisztelték őt
úgy a hadseregnél, mint a hírszerzésnél. Ez a jelenség eltakarta a
legutálatosabb vonásait – egy ideje nem ordítozott és nem káromkodott –,
de Quell óhatatlanul önelégült arroganciának gondolta a férfi nyugodt
önbizalmát.
Adan ugyanakkor újra és újra bebizonyította, hogy ért ahhoz, amit csinál.
Okos és fontos bevetéseket szerzett az Alphabet osztagnak, amelyek szoros
összefüggésben álltak a harccsoport általános stratégiájával. Az elemzői
rendszeresen feltártak olyan utakat, amik aztán katonai győzelmekhez
vezettek, és amelyek máskülönben láthatatlanok maradtak volna. Quell úgy
érezte, ha nem az élete függne a férfitól, alighanem tisztelné mindazért,
amit elért.
– Hírt kaptam a feletteseimtől a felderítő küldetéssel kapcsolatban –
közölte Adan, míg Quellnek kényszerítenie kellett magát, hogy a férfi száját
nézze, és meghallja a szavait. – Nagyjából azt, amire számítottunk.
Visszafogott dicséret a munkánkért, és nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy
semmilyen módon nem vagyunk felelősek azért, hogy az Új Köztársaság
egyetlen harccsoportja sem foglalt el egyetlen árva rendszert sem, immár
hetek óta. De plusz forrásokról sem ejtenek szót.
 – Hát... – mormolta a parancsnok. – Örülök, hogy a háború nem miattunk
állt le.
– Megnyugtató, nem igaz? Viszont ez azt jelenti, hogy az akciócsoport itt
ragadt... ez még akkor is így lenne, ha akadna egy nyom, amit
követhetnénk.
Quell tudomása szerint Adan volt az egyetlen, aki még manapság is „a
204-es Birodalmi Vadászezred ellen létrehozott hírszerző akciócsoport”-
ként hivatkozott az Alphabet osztagra. Gyanította, hogy a századosnak
minden joga megvolt ehhez – ő alapította a csapatot.
– Mi van az Előőrs osztaggal? – kérdezte. – Van rá esély, hogy
megkapjuk őket egy felderítő küldetéshez?
– Lehetséges – felelte Adan, azzal letolt egy adattáblát az asztalba épített
holovetítőről. Megnyomott pár gombot, és kékes fényű képek jelentek meg
a berendezés felett – az egyik csillagrendszert ábrázolt, a másik egy
hajógyárat, a harmadik egy tervrajz volt –, és egy rövid szöveg is megjelent,
amit Quell nem tudott elolvasni onnan, ahol ült. – Csakhogy az Előőrs
fontos feladatot kapott, enyhíteni próbálják az általános hajóhiányt.
Különleges küldetés Lindon Javestől, Syndulla különleges tanácsadójától.
– Szakmai vagy személyes rivális? – érdeklődött Quell.
Rögtön rájött, hogy ostobaság volt feltenni ezt a kérdést, de a férfi csak
lebiggyesztette a száját, és azt mondta:
– A fickó előszeretettel bírálja a dolgainkat, még akkor is, amikor senki
sem kéri rá.
– Bosszantó vonás egy olyan valakitől, akinek nincs mindig igaza –
dünnyögte a pilótanő, és mert úgy érezte, az imént túl messzire ment, sietve
áttért egy másik témára. – Szóval nem lehetünk biztosak abban, hogy az
üzenet eljutott az Árnyék ezredhez. Felállítunk egy csapdát, de nem biztos,
hogy képesek vagyunk megfelelően felcsalizni.
– Van még időnk, és több lehetőség van előttem. Magától nem kérek
mást, mint a lehetséges szektorok listáját!
Ekkor nekiláttak az igazi munkának. Adan incidenseket ásott elő,
amelyeket megjelöltek vagy a saját elemzői, vagy a hírszerzés
parancsnoksága, vagy a katonai droidok, és amelyek adatai, illetve
jellemzői az Árnyék ezred felbukkanására utaltak. Quell és Adan egyenként
áttekintették az anyagot. A Skako felett lezajlott rajtaütést elvetették azon
az alapon, hogy a támadók túl fegyelmezetlenek voltak. (Quell úgy vélte:
„még ha elvesztették is a Nagymamát, nem lehetnek olyan ostobák, hogy
beleragadjanak egy gravitációs kútba.”) Aztán az, hogy a Bantha Charge
eltűnt valahol a Rimma Kereskedelmi Úton, túl jelentéktelen ügynek tűnt.
(„Ha nyomozni kezdünk minden egyes elveszett hajó után, amit a
tulajdonosok szerint TIE-vadászok intéztek el, megérdemeljük a kudarcot”
– morogta Adan.)
Más események némi meglepetést okoztak. Egy a Pyke Szindikátusba
beépült ügynök azt jelentette, hogy nemrégiben egy súlyosan sérült Quasar
Fire osztályú cirkáló-hordozó érkezett a Gyndine feletti hajógyárba, és
segítséget kért. A forrás megbízható volt, de kevés információval szolgált.
Quell megjelölte a Gyndine-t a felbukkanásokat ábrázoló térképen, és mellé
tett egy „közepesen megbízható” indikátort. A Jarbanovon dolgozó
köztársasági ügynökök ezzel szemben bőségesen szolgáltattak adatokat
azokról a TIE-vadászokról, amelyek megtámadták azt a bolygót, viszont
hiányoztak belőlük az Árnyék ezredre utaló, jellegzetes ismertetőjegyek.
– Akárkik hajtották végre, jók voltak – ismerte el Quell, mialatt Adan égő
szerelőcsarnokokat ábrázoló képeket jelenített meg a holovetítőn. Más
felvételek sugárvédelmi öltözetet viselő munkásokat ábrázoltak, akik úgy
leptek el egy lezuhant járőrhajót, mint a kukacok egy holttestet. A nő
meglepetten tapasztalta, hogy az elméje nyugodt maradt, nem idézett fel
semmit abból a korszakból, amit a 204-esnél töltött. – Csakhogy pontatlanul
céloztak – tette hozzá rövid mérlegelés után. – Ha megfigyeli az alakzatot, a
jelek fegyelmezetlenségre utalnak. Nem látok semmi olyat, amit rendszerint
az Árnyék ezredhez társítunk, még akkor sem, ha nincs velük a Nagymama,
aki kikényszerítené a szabályok betartását.
– Lehet, hogy taktikát váltanak? – vetette fel Adan.
– Igen, ez lehetséges – felelte Quell. – De ha nincs más okunk ezt
feltételezni, én nem építenék rá tervet.
– Akkor megkímélem a sugárzás okozta sérüléseket bemutató képek
látványától – válaszolta a százados. – Mindenesetre engem nem a repülési
szokásaik aggasztanak.
Megjelölték a térképet egy alacsony megbízhatóságot jelző indikátorral,
majd az Anx Minornál lezajlott mészárlás áttekintésével folytatták (ami
alapos és véres volt, továbbá a jellemzői összeillettek azzal, amit az Árnyék
ezred művelt a Beauchennél, jóllehet a helyszín messze esett más
felbukkanások helyeitől). Ezt követően áttértek arra a hírre, amely szerint
egy átfestett „szellem TIE-vadászt” láttak a Koda Spurnál. Miután
elolvasták az utóbbi jelentés részleteit, Quell kért egy listát az ismert túlélő
birodalmi ászokról a keresztellenőrzéshez.
– Ma nem – válaszolta Adan, és ezzel elnapolta a témát.
Miután végeztek a térkép megjelölésével, a férfi fintorgott, és bólogatva
kijelentette:
– Átküldöm a droidoknak, és meglátjuk, mit tudnak kihozni belőle. –
Megnyomott egy gombot, és a holokép egy villanással eltűnt. – Van még
pár hetünk a határidő végéig. Elég hosszú idő ahhoz, hogy egy üzenet
bejárja az egész galaxist.
Quell biccentett, és azt kérdezte:
– Még valami?
– Mi a helyzet az osztagával?
A parancsnok kiegyenesedett ültében, és a szemét résnyire vonva nézte a
férfit.
– Tessék? – bökte ki meglepetten.
Adan felállt, és odalépett az iroda sarkában álló irattartó szekrényhez.
Kinyitotta a fémajtót, kivett egy palackot, és becsukta az ajtót.
– IT-O megemlítette, hogy szeretne elbeszélgetni a többiekkel – mondta
aztán. – Nem szívesen vesztegetném az idejüket, hacsak nem
elengedhetetlenül szükséges. Szóval, osztagparancsnokként mi a véleménye
a pilótáiról?
– Jól vannak. Jobb teljesítményt nyújtanak, mint valaha. Lark és Chadic
kijönnek egymással. Tensent nem okoz gondot. Őszintén szólva, azt
hiszem, kevesebb stressz éri őket, mint az utóbbi években.
Adan horkantott egyet, nekidőlt a szekrénynek, mintha oldottnak és
lezsernek akarta volna mutatni magát, és azt kérdezte:
– És ez igaz?
Quell a nyakához emelte a kezét, és megtapogatta az inge alatt viselt
függőt – ami egy memórialapka volt, az utolsó darabkája D6-L-nek, a
droidnak, ami megsemmisült a Pandem Nainál, miután oly hűségesen
szolgálta a csapatot a küldetés során.
– Győzelemre állunk – felelte a hadnagy, rövid gondolkodás után. –
Ahhoz voltak szokva, hogy hátrányos helyzetből harcoljanak, és sokszor
kellett menekülniük. Most bombatámadásokat hajtanak végre, és amikor
hazatérnek, meleg vacsora várja őket.
Ekkor kopogás hallatszott az egyik fal felől, a félig áttetsző üvegen egy
sziluett sötétlett.
 A százados nem törődött a jövevénnyel.
– És Kairos?
Quell megpróbálta kitalálni, hogy Adan egészen pontosan mit kérdez. A
férfi Kairost vette be elsőnek a csapatba, és nem tudta, hogy ők ketten
mennyi ideig dolgoztak együtt, bár arra már rájött, hogy Adan ismeri Kairos
egy-két titkát.
– Kairos az Kairos – válaszolt végül.
– Mint mindig – dörmögte Adan, és kinyitotta az ajtót.
Nasha Gravas várakozott odakint. Az acélkék szemű nő a karcsú
alakjának, illetve hibátlan, világos bőrének köszönhetően nagyon fiatalnak,
szinte gyereknek tűnt. A valódi korát Quell nem bírta kitalálni, csak annyit
tudott biztosan, hogy Gravas egy veterán érdes modorával bír.
– Érkezett egy hivatalos panasz – közölte Gravas. – Az Üres Nap
Gyermekei elhanyagoltnak érzik magukat.
– A catadrai kultuszhívők? Mondja meg nekik, hogy ha bombáztuk az
egyik telepüket, akkor forduljanak Syndulla tábornokhoz! – válaszolta a
százados.
– A jelekből ítélve bizonyos csempészek, akik készleteket szállítanak a
birodalmiaknak – azok, akiket most kaptunk el –, a kultuszt is ellátják –
magyarázott Gravas minden együttérzés vagy ítélkezés nélkül. – Nem sok
kultuszhívő él a Troithe-on, de elegen vannak ahhoz, hogy nyomást
gyakoroljanak a civilekre.
– Remek – dohogott Adan. – Próbáljuk elsimítani a dolgot a titkos
pénzalap felhasználásával. Ön felügyeli a műveletet!
Gravas bólintott, olyan pillantást vetett Quellre, mint egy gyilkolni
készülő orvlövész, majd elhátrált a bejárattól.
A férfi megvető arcot vágva csóválta a fejét.
– Vallási fanatikusok jelennek meg mindenütt a galaxisban – mondta
komoran. – Ezek az alakok azt mondják, ők egy vallási szövetség tagjai, de
a kultusz megnevezés pont megfelel rájuk. A parancsnokság úgy foglalt
állást, hogy kerülnünk kell a velük való konfliktusokat.
– Szerencséje van Gravasnak, hogy neki jutott a feladat – jegyezte meg
Quell.
– Tekintetbe véve, hogy honnan került ide, én is ezt gondolom.
Quell elég jól ismerte már Adant ahhoz, hogy pontosan tudja, mit jelent
ez: nem azt, hogy „beszéljünk egy kicsit Nasha Gravas-ról”, hanem azt,
hogy „ismerek titkokat, amiket maga nem”.
 – Ő tud róla? – kérdezte a hadnagy.
– Miről?
– Tud a Nacronisról? Vagy bárki más a csapatában?
Gravasnak több oka is lehetett arra, hogy megvesse és gyűlölje
őt, de mind közül az igazság volt a legjobb.
– Emiatt tényleg ne aggódjon! – válaszolta Adan, és a mosolya fele olyan
megnyugtató sem volt, mint amilyennek lennie kellett volna. – Garantálom,
hogy csak az tudjon róla, akinek kell.
Quell tudta, hogy a maga módján ez is fenyegetés, mert azt jelentette,
hogy senkinek sem kell tudnia róla, amíg ő nem csinál zűrt. De hát a
kettejük beszélgetései mindig így alakultak, akárkiről kérdezett: Gravasról,
Adan feletteseiről vagy Syndulla tábornokról.
Eltöltöttek még néhány percet azzal, hogy megvitatták a közeljövő
küldetéseit, és attól, hogy a lehetőségei megfogyatkoztak, Quell
könnyebben tudott a munkára összpontosítani. A gondolatai csak azután
kalandoztak el, miután kilépett a százados irodájából.
Nasha Gravas elkísérte Quellt a turbóliftig, mintha attól tartott volna,
hogy valaki válla felett átnézve kikémleli a titkos adatokat.
Quell már a felvonóban állt, amikor odaszólt a nőnek:
– Adan jobban megbízik bennem, mint maga!
Aztán várta a reakciót. Remélte, hogy felfedez valami csillogást Gravas
szemében, bármit, ami elárulja, hogy a nő tud-e a titkairól, vagy nem.
De Gravas csak komor mosolyra húzta a száját, és azt felelte:
– Ez nem a bizalomról szól. Adan jobban kedveli magát, mint én.
És mialatt a kabin ajtaja becsukódott, Quell hangosan felnevetett.
 Negyedik
fejezet

Felszín alatti rothadás

I.
Soran Keize gyerekkorában felkereste Navosh-Hul romjait, a Fedalle
bolygó Torzföld nevezetű síkságán. Az ősrégi maradványok állapota
jócskán leromlott az idők folyamán, ráadásul a modern kellékek – a
felügyelő droidok, a bársonykötelek és a magyarázó feliratok – zavarónak
hatottak, de Soran így is mélyen átérezte, milyen fenséges helyen jár.
Mialatt az idegen palotákban bolyongott, tudva, hogy valaha az összes
óriási csarnoknak és kilométeres hosszúságú folyosónak saját neve volt,
továbbá egy rég elfeledett nép céljait szolgálta, életében először áhítatot
érzett.
Évekkel később, amikor első ízben lépett egy csillagromboló fedélzetére,
a végeérhetetlennek tűnő, széles folyosók láttán fel-idéződött benne a
gyerekkori emléke. És ekkor ismét áhítat szállta meg, részben attól a
tudattól, hogy egy ekkora hajó megépítéséhez sokkal több munkás kellett,
mint Navosh-Hul megteremtéséhez – mert bár a fedalle-i teremtmények
több nemzedéken át ástak, véstek és falaztak, hogy felhúzzák azokat a
palotákat, több tízezer birodalmi dolgozott a gyártósorok mellett és a
tervezőirodákban, hogy életre keltsék a csillagrombolót. Soran nem tartotta
magát sem művésznek, sem történésznek, de mindig is vonzotta a
Birodalom nagysága és fenségessége, ahogyan vonzónak találta a múlt
ködébe veszett fedalle-i civilizáció eredményeit is.
Az Aerie cirkáló-hordozó nem volt csillagromboló. Nem keltett benne
áhítatot, ami mindig eszébe jutott, valahányszor a hajó zsúfolt belső
tereiben járt. Hatékony, funkcionális gépezet volt, amelynek minden
fülkéjét és zugát gépek, műszerek és felszerelés töltötte meg, míg a
vezetékek olyan közel futottak a világítótestekhez, hogy azok fénye furcsa
árnyékokat vetett minden felületre. Soran gyanította, hogy egyetlen
birodalmi kadétnak sem volt a vágya egy Quasar Fire osztályú cirkáló-
hordozón szolgálni, függetlenül attól, hogy ezek a hajók milyen hasznosnak
bizonyultak a flottában.
Leereszkedett egy létrán, de mielőtt lelépett volna a padlóra,
elbizonytalanodott és megállt. Fontolóra vette, hogy más útvonalon közelíti
meg a tárgyalótermet. Aztán elvetette a gondolatot, mert úgy érezte,
gyávaságra vallana ez a viselkedés. Folytatta útját, és hamarosan elérte a
fedélzet közelében lévő kereszteződést.
Középen vörös bőrbe és szövetbe öltözött humanoid alak állt, aki jelenleg
az oldalát mutatta Soran felé. Az arcát fekete üveg helyettesítette, és a
mozdulatlansága elárulta, hogy vagy szobor, vagy gép. Soran tudta, hogy az
alak időről időre elfordult, és másik folyosót nézett – mint valami ősrégi
óramű vagy egy kezdetleges iránytű, ami mindig egy-egy fontos helyszín
felé mutat.
A kereszteződést különféle kisebb-nagyobb tárgyak díszítették – vagy
éppen felszentelték, gondolta Soran, felidézve magában a Fedalle népének
rituáléiról tanultakat. A csövek és a falak közötti résekben rangjelzések,
tiszti sapkák és ki tudja, hol kotyvasztott italokat tartalmazó palackok
sorakoztak. Egy lassan lengedező, lecsüngő vezetéket kitüntetések
tarkítottak. A falakon tőrrel felvésett vagy lézeres hegesztővel beégetett
nevek sötétlettek – az elesett bajtársak nevei.
A kereszteződés részben a Birodalomnak szóló emlékhelyként szolgált,
részben pedig a közepén álló teremtmény szentélyeként. A vörös köpenyes
Hírnök a császár halála után érkezett az Árnyék ezredhez. Soran tudomása
szerint csak egyszer szólalt meg, amikor is kiadta a parancsot a Parázs
hadművelet végrehajtására.
Azóta hallgatott, de az egységgel maradt. Követte a Nagymamát a
Pandem Naihoz, és elmenekült onnan, ahonnan az ezredes nem tudott
elmenekülni.
Ugyanebben a kereszteződésben állt akkor is, amikor megérkezett az
Aerie-re. Nyugtalanította a különös gépezet jelenléte – túl nagy befolyással
bírt, a halott császár nevében és az ő hangján beszélt, az uralkodóén, aki
legalább annyira fojtogatta a galaxist, mint amennyire táplálta –, ám a hajó
személyzetének viselkedése még jobban zavarta. A szentély napról napra
bővült és gyarapodott. A pilóták elhallgattak, és fejet hajtottak, amikor
áthaladtak itt. Soran fontolóra vette, hogy azt javasolja: vigyék át a droidot
egy raktárba, de tartott attól, hogy ezért a lépésért egyesek meggyűlölnék.
 Amikor elment előtte, vetett egy pillantást a gépezet kifejezéstelen,
fekete üvegmaszkjára. Semmit sem tudott leolvasni róla. Két perccel
később belépett a tárgyalóba.
A helyiség java részét egy óriási asztal foglalta el; a széle és a fal között
alig maradt hely a székeknek. Odakint, az Aerie folyosóin csend uralkodott,
csak a hajtómű örökös zúgását lehetett hallani, míg idebent hatan-nyolcan
beszéltek, vagy inkább kiabáltak egyszerre.
– A Yaga Minor elleni támadás felért egy öngyilkossággal...!
– Cherroi arra panaszkodik, hogy lemaradt az Ötös osztaggal folytatott
versengésben. Ez már tényleg...
– ...a lázadók propagandája az egész. Lehet, hogy győzelemre állnak, de
az eszmények, amelyekben hiszünk...
Soran végigoldalazott a fal mellett, és letelepedett az asztal végén álló
székre. A többiek fokozatosan elhallgattak, ő pedig lassan végighordozta
tekintetét az arcokon. A 204-es hat osztagparancsnoka, valamint az Aerie és
az Allegiance főtisztjei vettek részt a gyűlésen. Most már valamennyien őt
nézték, közönyösen, türelmetlenül, vagy éppen gondterhelten.
Vett néhány mély lélegzetet, és az asztal szélének támasztotta
összekulcsolt kezét. Tartozott nekik azzal, hogy mindent megtesz, ami tőle
telik.
– A jarbanovi akció sikeres volt – jelentette ki végül, és észrevette, hogy
a helyiség akusztikája jelentősen letompítja a hangját.
– Nulla veszteséggel hajtottuk végre a feladatot, és a vadászgépeink is
csupán kisebb sérüléseket szenvedtek. A mérnökeink jelentették, hogy nem
kevesebb, mint hét vadászgépet képesek lesznek harcképes állapotba hozni,
míg a maradék kettő alkatrész-forrásként fog szolgálni. Ezzel jelentősen
közelebb kerülünk ahhoz, hogy az egység teljes vadászezred legyen – amire
azért van szükségünk, hogy a jövőben is cselekedhessünk.
Mialatt beszélt, ő maga is úgy érezte, hogy az akcióval nem arattak
különösebben nagy győzelmet. És a beszámolója senkit sem késztetett
tapsolásra.
Eszébe jutott az eset, amikor Devon néven, csavargóként élve maga köré
gyűjtötte Bádogváros lakóit, és megtanította őket, hogyan védekezzenek a
helyi bandák ellen. Az élete akkoriban sokkal egyszerűbb volt, mint
manapság.
– Ugyanakkor akár sikeres volt az akció, akár nem – folytatta –, sok
mindent tanulhatunk belőle. Egyikünket sem tanították arra, hogy aggódni
kell a célt tévesztett lövésekkel elpazarolt energia miatt, és nem szoktunk
hozzá olyan ellenséghez, ami képes komoly erőket bevetni egyik pillanatról
a másikra. Mindazonáltal az ezred nagy árat fog fizetni, ha nem tud
alkalmazkodni. Minden egyes bevetéssel finomítanunk kell a
módszereinket. Valamennyiünknek.
Csend telepedett a helyiségre. Némelyik osztagparancsnok
elgondolkodva bólogatott.
Gablerone mereven ült, szemmel láthatóan kínosan érezte magát.
– Én azt hittem – bökte ki végül –, hogy ez a találkozó a háború állásáról
szóló tájékoztató lesz.
Soran pár pillanatig hallgatagon tanulmányozta Gablerone-t. A Négyes
osztag kerek képű, göndör parancsnoka olyan bajszot viselt, ami
évtizedekkel ezelőtt kiment a divatból a Magvilágokon. Soran évek óta
ismerte a századost, és továbbra is úgy gondolt rá, mint a férfira, akit
Coovern moff azért küldött, hogy átvegye Nuress ezredes helyét az Árnyék
ezred élén. És dacára annak, hogy Nuress nem óhajtott visszavonulni,
Gablerone becsülettel, hűségesen szolgált, nem mutatta sem az
engedetlenség jeleit, sem azt, hogy dühös lenne, mert nem teljesültek a
vágyai. A kettejük közötti nézeteltérések ellenére Soran tisztelte a
századost, és elismerte a képességeit.
– Ezt a témát a végére akarom hagyni – felelte. – Nem sok jót tehetünk a
Birodalomért, ha nem maradunk életben. Viszont nem szeretném túllépni a
hatáskörömet. Azért vagyok itt, hogy tanácsokkal szolgáljak. Ha önök
egyetértenek azzal, hogy változtassunk a napirenden, legyen úgy!
A közelmúltban Gablerone elsőként értett egyet Soran tanácsadói
kinevezésével. Szintén elsőként szegezett rá fegyvert, amikor visszatért az
Aerie fedélzetére, és dezertálással vádolta. Soran ezért is tisztelte őt.
A tisztek összenéztek, a vállukat vonogatták, végül Gablerone azt
mondta:
– Először mondja el, mi a véleménye a jarbanovi akcióról, aztán
beszéljünk a háborúról! Az embereim hallani akarják a legfrissebb híreket.
Innentől kezdve senki nem élt ellenvetéssel. Áttekintették a támadás
során készült felvételeket, majd Soran behívta Gablerone helyettesét, Palal
Seediát, hogy beszámoljon a raja tetteiről. Noha bizonyosan akadtak hibák
a támadás során, Soran nem akarta az ellenségévé tenni a Négyes osztag
pilótáit. Átadta a szót Gablerone-nak és Seediának, és csak akkor adott
hangot az aggodalmainak, amikor elengedhetetlenül szükséges volt.
 Amíg Gablerone egy folytonos kitöréssel fenyegető, érzelmi viharfelhő
volt, Seedia már-már közönyösen nyugodt maradt. A fekete hajú, karcsú nő
orvosi hangsugárzóval tudott csak beszélni, és igyekezett védeni a pilótái
tetteit. Amikor Soran felvetette, hogy a túl feszes manőverezés jelentős
mennyiségű üzemanyag-veszteséggel jár, Seedia azzal érvelt, hogy ha
logisztikai problémákkal terhelné a pilótáit, az végzetes hibákhoz vezetne.
Soran ahelyett, hogy ingerülten reagált volna, egyetértett azzal, hogy a
megoldást nem az önkényes korlátozások jelentik, hanem az, ha
megváltoztatják a repülési sablonokat az alacsony kockázatú helyzetekben.
A hadnagy helyében ő is ugyanezzel az érvvel hozakodott volna elő, és
nem hibáztatta Seediát azért, mert védte az embereit.
Mialatt a többiek is kifejtették a véleményüket, legalább tizenöt percig
várt, majd megkérdezte Seediától, hogy miért tért le az útvonalról, és
lyukasztotta ki a telep radioaktív anyagokat tartalmazó tárolóit.
– Kellően le volt kötve a figyelmük – tette hozzá megfontoltan.
– Semmi szükség nem volt arra, hogy sugárzó anyagokkal szórja tele a
telepet.
– A Pandem Nait sem kellett felgyújtani – válaszolta Seedia. – És a
lázadók mégis tétovázás nélkül megtették. Egyetért ezzel?
– Hadnagy! – mordult fel Gablerone.
– A Jarbanovról beszélünk – jegyezte meg Soran –, nem a Pandem
Nairól.
De elengedte a dolgot, és majdnem elmosolyodott.
Mire kielemezték szinte az összes lövést, amit a pilóták leadtak a
feldolgozó világ felett, és valamennyi üzenetváltást („Abból kell
kiindulnunk, hogy minden adásunkat rögzítik, dekódolják és továbbítják az
Új Köztársaság Hírszerzésének” – figyelmeztetett Soran), a tisztek egyre
nyugtalanabbak lettek. Soran végül kiküldte Seediát, és nekilátott, hogy
teljesítse a korábbi ígéretét. A háború hírei aligha lelkesíthették fel a
parancsnokokat, de nem lehetett az örökkévalóságig kerülgetni a témát.
– Az Új Köztársaság propagandaadásai nem megbízhatóak – mondta
bevezetés gyanánt. – De kiegészítő bizonyítékként hasznosak lehetnek. Úgy
tűnik, Pandion moff valóban meghalt, és a csapatai beolvadtak Rae Sloane
seregébe. Sloane flottája egyértelműen gyarapodik, és a jelekből ítélve a
főadmirális elsősorban a Külső Gyűrűben hajt végre műveleteket.
A kommunikációs szakértőinknek sikerült rácsatlakozniuk egy
hírcsatornára, amit a Fekete Nap egykori ügynökei működtetnek. Ez nem
sokkal megbízhatóbb forrás, mint a köztársasági propaganda, de megvan a
maga haszna. Ha az ebből származó értesüléseket vegyítjük a hulladék-
feldolgozóban működő ügynök jelentéseivel, bátran kijelenthetjük, hogy az
Új Köztársaság pontosan olyan kaotikus, mint azt várni lehetett. A katonai
ellátó vonalaik rendkívül hosszúra nyúltak, ráadásul a normálisnál
hatvanszor több kalóztámadás történik. A Birodalom már csak elszigetelt
szektorokban létezik, de azokon a helyeken rend uralkodik.
Teso Broosh, az Ötös osztag parancsnoka az összegzés alatt a falat
bámulta, és most csupán annyit kérdezett:
– És mi a helyzet a Coruscanton?
Rassus őrnagy Soranre nézett, aki intett neki, hogy beszéljen.
– A rendszer továbbra is blokád alatt áll – közölte Rassus. – De a
köztársasági csapatok egyelőre nem hatoltak be a fővárosba. Amedda
nagyvezírről továbbra sincs hír.
– Áttörhetnénk a blokádon – vélekedett Darita százados, a Kettes osztag
parancsnoka. – Nem tartósan, de el tudnánk érni a Coruscantot.
Besegíthetnénk a harcokba, és talán kimenthetnénk Ameddát.
– Ha Amedda ki akarna jönni onnan, megtalálná a módját – válaszolta a
fejét ingatva Gablerone. – Egyetlen vadászezred nem képes felszabadítani a
Coruscantot.
– Ha azt nem is, mi van más területekkel, amelyek ostrom alatt állnak? –
vetette fel Phesh, az asztal fölé hajolva. – Továbbra sem jutnak ki hírek az
Anoatból, nyilván szoros ellenőrzés alatt áll. Felajánlhatnánk a
szolgálatainkat...
– És az lesz a vége, hogy egy hatalomra éhes, önjelölt császárnak
dolgozunk, akit a legkevésbé sem érdekel a galaxis egésze – tiltakozott
Darita, és hevesen megrázta a fejét. – Én nem akarok társulni holmi
hadúrral, aki rég kilépett a parancsnoki láncból!
– Akkor válasszunk ki egy célpontot! – kiáltott Phesh. – Ha nem
csatlakozunk a flottához, bármelyik flottához, akkor legalább romboljunk le
ezt-azt!
Soran hagyta vitatkozni a tiszteket, akik hol óvatos, hol abszurd
javaslatokkal hozakodtak elő, mialatt célt és rendeltetést kerestek a 204-es
vadászezrednek. Nem szólt közbe, nem hozott ítéletet még magában sem,
mígnem Rassus azt kérdezte:
– Mi van a császár Hírnökével? Ha velünk maradt, bizonyára vannak
parancsai...
 Soran ekkor felállt, és az asztalra csapott a tenyerével.
– Ezt a problémát nem ma fogjuk megoldani! – jelentette ki fennhangon.
– Nem is kéne próbálkoznunk vele. Amíg nem nyerjük vissza az erőnket,
nem állítjuk helyre az egységet, merőben feleslegesen tervezgetjük a jövőt!
– Látta, hogy Gablerone szája megrándul, és még a lojális Rassus is
mocorogni kezd, de nem hagyta abba. – Azt javaslom, napoljuk el a témát,
és holnap ismét ülésezzünk!
A tisztek morogtak és káromkodtak, de kivonultak a teremből. Amikor az
ajtó becsukódott, Soran felnézett, és meglepetten látta, hogy Broosh bent
maradt.
– Miért hagyja, hogy vitatkozzunk, ha nem fogadja el az ötleteket? –
kérdezte halkan és szelíden Broosh.
A magas férfi gondosan nyírt szakállt viselt, és az arca mintha minden
hónapba egy évet öregedett volna az endori csata óta.
– Egyelőre nem bíznak az ötleteimben – válaszolta Soran. – És ha
kérdéseik vannak felém, azt akarom, hogy nyíltan tegyék fel azokat, hogy
vezethessem magukat... nos, valami felé, ami nem öl meg mindnyájunkat.
Broosh nevetett – elég udvariasan, de azért érződött a hangján, hogy nem
igazán jókedvűen teszi. Soran elég régóta ismerte őt ahhoz, hogy fel tudja
mérni a hangulatát.
– Mondja el a véleményét! – kérte halkan az őrnagy. – Ön más, tisztább
szemszögből látja a többieket.
Broosh sóhajtott egyet, az ajtó felé nézett, és azt mondta:
– Nem az ötleteivel van baj. Szerintem egyikünk sem gondolja, hogy
alkalmasabb lenne az ezred vezetésére, mint ön... A pokolba is, ez az
egyetlen oka annak, hogy még nem hajították ki valamelyik zsilipen! Ön a
probléma, őrnagy! Maga a probléma számukra.
– Folytassa! – felelte színtelen hangon Soran. Nem akarta sem
megnyugtatni, sem bátorítani Broosht. És nem is kellett.
– Maga elhagyott minket – mondta Broosh. – A nacronisi támadás után
azt mondta az osztagparancsnokoknak, hogy elvesztettük a háborút, hogy a
további harc teljesen értelmetlen, aztán dezertált. – A hangjában nyoma sem
volt haragnak, inkább megbántódva, szemrehányó hangsúllyal beszélt, mint
egy szülő, ha hazugságon kapja a gyermekét. – Megmutatott nekünk egy
lehetséges kiutat. A maga módján ez is tiszteletet érdemelt, és én tudom,
hogy próbált példát mutatni, de elhagyott minket a legsötétebb óráinkban.
 És nem látta, mi történt a Pandem Nainál. Nem értheti meg a pilótákat,
akik nem biztonságra vágynak, hanem bosszúra. Ők pedig nem érthetik
meg önt.
Shakara Nuress a barátom volt – gondolta Soran. – Én legalább annyira
szeretnék bosszút állni, mint bárki más.
De tudta, hogy ez nem igaz.
Amikor elhagyta az Árnyék ezredet, kiszámított kockázatot vállalt. Azért
tette meg, mert így mutatta meg a többieknek, hogy ez a lépés nem csupán
lehetséges, de szükséges is ahhoz, hogy életben maradjanak. De semmit
sem tanultak a példájából. Azzal szembesült, hogy a feltételezései tévesek
voltak. Attól, hogy elhagyta a csatateret, nem találta meg a békét. Csak
annyit ért el, hogy elszigetelődött a szövetségeseitől, míg a köztársaságiak
vadásztak rá. És ezalatt az egysége ki volt téve az ellenség minden dühének.
A 204-es katonái tévesen gondolták azt, hogy még győzelmet arathatnak.
Tévesen hittek abban, hogy a bosszú bármilyen módon kielégülést vagy
megnyugvást hozhat nekik. Azt viszont jól gondolták, hogy az Új
Köztársaság sosem fogja békén hagyni őket.
– Nagyra értékelem az őszinteségét – mondta végül.
– Persze – dörmögte Broosh. – Csak...
– Még egy kérdés. Mit gondol Seedia hadnagyról?
Broosh felvonta a szemöldökét.
– Ha már a bosszúról beszéltünk? – kérdezte gondterhelten. – A
radioaktív tároló felrobbantása rossz húzás volt. Csakis ő volt képes
megtenni.
– Rendkívül dicséretes – mormolta Soran. Elgondolkodott pár pillanatra,
majd felállt, és az ajtóra mutatva hozzátette: – Köszönöm, parancsnok. És
még egyszer: nagyra értékelem az őszinteségét!
Broosh kurtán biccentett, és távozott.
Soran úgy érezte, a férfinak mindenben igaza volt. Majdnem mindenben.
De ez csak egy újabb ok volt, hogy rendeltetést találjon és biztonságot
teremtsen az Árnyék ezrednek.

II.
Az X-szárnyú nagy sebességgel húzott át az égbolton, a vezérsíkja
csukott állapotban volt. Wyl Lark a fúvókák gyenge fényén tartotta a
szemét – halványabbak voltak, mint a csillagok a Troithe furcsa egén –, és
kellő távolságot tartva követte a jobbra-balra kanyargó, fel-le táncoló gépet.
Hamarosan már a bolygó naptükrei alatt jártak, aztán még mélyebbre
ereszkedtek, a szinte láthatatlan védőpajzs alá, majd felszáguldottak a
légkör felső rétegébe olyan sebességgel, hogy Wyl szédülni kezdett, és a
szeme előtt apró pontok ugráltak.
A magasban végre vízszintesbe fordította a gépét, mélyen magába szívta
a kellemesen hűvös oxigént, és ekkor nem csekély megdöbbenéssel
felfedezett valamit, méghozzá azt, hogy jobban repül, mint Yrica Quell.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy a parancsnoka jobb vadászpilóta, mint ő.
– Mondd, hogy megvannak a képek! – kérte panaszos hangon.
– És nem lesz szükség még egy ilyen körre!
– Megerősítem – felelte Quell, és ha elakadt is a lélegzete, a hangjából
nem lehetett megállapítani. – CB-9 jelenti, hogy a kamera kétezer-kétszáz
felvételt készített a célterületről. Ha a tied is működött, akkor hetven
százalékos lefedettségünk van.
Wyl felidézte magában az eligazításon hallottakat. A cél 63 százalék volt.
– Ezek szerint vége a bevetésnek? – kérdezte reménykedve.
Megnyomott néhány gombot, és navigációs adatok jelentek meg a
főmonitorán, egy a bolygó északi féltekéje felett átvezető pálya adatai.
– A hosszabb utat választjuk – közölte Quell. – A kommunikációs
hálózat kihagyásokkal üzemel, úgyhogy jobb lesz, ha nem vágunk át még
baráti terület felett sem. Semmi szükség arra, hogy megijesszünk valakit.
– Vettem – válaszolta Wyl, és nem kérdezett tovább.
Nem volt szüksége magyarázatra. Már azzal is beérte, hogy végre
repülhet. A törmelékmezőben végrehajtott akció óta nem hagyta el a
Troithe-ot, és az elmúlt napokat azzal töltötte, hogy házak között cikázott,
felszínlevegő-rakéta elől menekült, és lépegetők-re lövöldözött. Átkísérte
Kairos teherhajóját a Cybersynth kerület kohói felett, és kimerítette a
telepeit, amikor is megsemmisítette a rohamosztagosokkal teli Glimmere-
torony tizenöt emeletét. Ezek után a harc nélküli repülés vegytiszta örömöt
okozott neki.
És mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Quell megkérdezte tőle:
– Élvezed a szünetet?
– Mindennél jobban – vallotta be Wyl, bár meglepődött azon, hogy a
parancsnoka ilyesmit kérdez. Quell sosem bocsátkozott felesleges
beszélgetésbe, sem a pilótafülkében, sem azon kívül. – Köszönöm, hogy
elhoztál magaddal!
 Nyolcvannégy kilométeres magasságban repültek, felhőtlen égen. Wyl a
gépét az oldalára döntve lenézett a városra. A kisebb részleteket nem
láthatta, de felfedezett jókora, sötét foltokat, amelyek azt jelezték, hogy
azokon a környékeken szünetel az energiaszolgáltatás; látott különböző
geometrikus mintázatokat, amelyek híven megmutatták, hogyan változott az
építészeti stílus az évszázadok folyamán, mialatt a város mind nagyobbra
terjeszkedett; látott összezsúfolt építményeket ott, ahol egy-egy
hegyvonulat, folyó vagy sivatag határt szabott a telepeseknek, akik
kénytelenek voltak ennek megfelelően formálni az új negyedeket. A város
helyenként sárgában játszott, másutt a piros és a zöld árnyalataiban, attól
függően, hogy a naptükrök éppen milyen szögben szórták a fényt, valamint,
hogy a helyi gyárak mennyire szennyezték a levegőt.
– Én az egész hadjáratról beszélek – mondta Quell.
– Megint itt tartunk? – dünnyögte Wyl, és a várossal kapcsolatos
gondolatai szertefoszlottak.
– Nem azt akarom mondani, hogy a mostani dolgaink könnyűek –
válaszolta megfontoltan Quell. – Tudom, hogy ugyanolyan keményen
dolgozol, mint eddig. Ráadásul durva kihívásokkal nézünk szembe most,
amikor az Előőrs osztag messze jár, továbbá sebezhetőnek kell mutatnunk
magunkat anélkül, hogy elveszítenénk a kisebb ütközeteket. Ha mindez
nem lenne elég, össze kell hangolni a munkánkat az Adantől kapott
feladatokkal.... rengeteg a mozgó alkatrész. De ha összevetjük ezt az
egészet a Pandem Nai-i csata előtti állapotokkal? Azzal, ami az Oridol-
halmazban történt, vagy akár az endori csata előtt?
– Hát igen. Ez más – ismerte el Wyl, és ügyelt, hogy barátságos
hangnemben beszéljen. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, túl sok számára a
kihívás, netán elvesztette a hitét, bár valóban meglepődött a beszélgetésben
beállt fordulat miatt.
Amikor kirepült a bolygóvédő pajzs széle alól, halvány derengést látott a
messzeségben. Ezen a területen sötét óceán hullámzott, és a túlsó partján
sziklákkal teleszórt síkság terült el. Valahol a távolban vihar tombolt, a
villámok fényében a ritkásan lebegő felhők gáznemű obszidiántömböknek
látszottak. Helyenként meg-megvillant valami, bár hogy fém építményeket
látott-e, vagy csak simára csiszolt követ, azt nem tudta megítélni.
Ez volt a Troithe Sebe: egy egész kontinens, amit a bányagépek feltörtek,
darabokra szabdaltak, alagutakkal fúrtak teli, és addig véstek, amíg
mindabból, ami megmaradt, még egy élettelen kisbolygó szépsége is
hiányzott. Wyl igyekezett elnyomni magában ösztönös iszonyodását – ez a
pusztítás szentségtörés volt az Otthonon alkalmazott módszerekhez képest.
Meg tudtad találni a szépséget a városban – emlékeztette magát sietve. –
Ezek a teremtmények ezzel fizettek a haladásért: lefejtették a bolygójuk
bőrét, elszállították máshová, ahol másvalamit alakítottak ki belőle.
– Tizenöt napja nem vesztettünk hajót – mondta Quell. – Sem mi, sem a
Meteor, sem a Jégeső osztag. Syndulla tábornok felvetette, hogy a végén
még új rekordot állítunk fel.
Wyl hátradőlt, és egyenesbe hozta a gépét, hogy többé ne lássa a lenti
tájat.
– Igazad van – felelte aztán. – Abszolút igazad van. Én készen állok
mindenre, amíg véget nem ér az egész.
Azon kapta magát, hogy beszélni akar a parancsnokához – szeretné
bevallani, hogy esténként egyre inkább nehezére esik az Otthonról
álmodozni, és hogy el akarta hagyni az Új Köztársaság hadiflottáját, mielőtt
az Árnyék ezred pilótái megölték a barátait. Hogy még most is el akar
menni, de nem képes rá.
Quell viszont beszélt hozzá, és Wyl rákényszerítette magát, hogy
odafigyeljen.
– Én is jártam már ott, ahol most te vagy... annak idején állandóan
bombázókat kísértem. Végignézed azt, ami történik, és csak ennyit tehetsz,
viszont harcolhatsz, hogy megvédd a bajtársaidat. Tudod... ott voltam a
Mek’tradinál.
Ekkor hosszabb szünet következett. Wyl úgy érezte, az egész galaxis
felborult, úgy, hogy most a sötétség van odalent, míg a Mélymag ragyogó
csillagfénye világít fent. Ingerült lett, és bűntudata támadt attól, hogy
mennyire összezavarodott. Jól emlékezett még a felkelők Mek’tradin lévő
állomásának pusztulására – az Árnyék ezred anyagaiban olvasott róla –, és
érzékelte, hogy Quell szavai jelentenek valamit, de hogy mit, azt egyelőre
nem tudta megérteni.
Kérdezd meg tőle! – biztatta magát gondolatban. – Ha támogatásért
fordult hozzád, kérdezd csak meg!
– Mi történt a Mek’tradinál? – bökte ki végül.
De túl sokáig várt.
– Semmi – válaszolta Quell, és ezek után hallgatagon száguldottak
tovább a végeérhetetlennek tűnő feketeségben.
 Ha a Thannerhouse negyednek volt is megismerésre érdemes történelme,
az nem szerepelt a droidok által összeállított taktikai összegzésben, amit
Wyl és az osztag többi tagja kapott. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy a negyed
nagyon régi – a határait a Thanner-tó zárta körül, egy hatalmas víztározó,
amit olyannyira elborítottak a tornyok, hidak és platformok, hogy orbitális
pályáról nem látszott. Távolról nézve a víz létezését csak a vastag csövek
jelezték, amelyek ide-oda kanyarogtak az épületek között, néhol pedig
felkapaszkodtak rájuk. Magukat az építményeket a régi mon calamari
tengeri hajókat idéző, csészealj formájú erkélyek díszítették.
A környék lakóit három nappal korábban figyelmeztették, hogy az Új
Köztársaság csapatai át fognak vonulni a negyeden. A terv nyilvánosságra
hozatala kevés kockázattal járt – Hastemoor kormányzó és a tisztjei
mostanra bizonyosan rájöttek, hogy mi a köztársaságiak célja, és arra is,
hogy a legrövidebb útvonal a Thannerhouse-on át vezet. A figyelmeztetést
minden órában leadták felszíni és orbitális állomásokról egyaránt. A
civileknek azt tanácsolták, hogy hagyják el a városrészt, vagy pedig –
amikor már közeledett a támadás ideje – halmozzanak fel készleteket, és
zárkózzanak be a bombabiztos óvóhelyekre.
Az eddig célba vett kerületekben a hasonló jellegű figyelmeztetések azt
eredményezték, hogy a menekülők kilométeres hosszúságú
menetoszlopokba szerveződtek. De valamilyen oknál fogva a
Thannerhouse-ban a helyiek nem indultak útnak. Talán a Hastemoor iránti
lojalitásuk késztette őket erre, netán a kormányzótól való félelmük.
Mindenesetre az Alphabet osztag azt a feladatot kapta, hogy kísérje a
gyalogos karavánokat, és biztosítson légi támogatást arra az esetre, ha
támadás érné a csapatokat. A Meteor osztag húsz percnyi repülőútra
állomásozott vészhelyzet esetére, de a felderítés adatai azt jelezték, hogy a
kerületben nem kell komolyabb ellenállásra számítani. Ráadásul az
Alphabet vegyes típusú vadászai és bombázói – az U-szárnyú teherhajóval
együtt – a közepes méretű felszíni alakulatok meglepően hatékony
kiegészítő egységének bizonyultak. „Úgy tűnik, megtaláltuk a
rendeltetésüket” – ugratta Syndulla a pilótákat a felszállás előtt.
Így aztán a Thannerhouse negyed szelíd fényekkel megvilágított tornyai
között röpködtek, mialatt odalent robogós járőrök végeztek felderítést az
utcákon. Hallgatták Chass egyik albumát – egy verpine üvegpipa-együttes
számait, amelyre Nath azt mondta: „a droidom is több hangot tud
kiénekelni, mint ezek” –, míg alattuk gyalogosokkal teli csapatszállítók és
lebegőtankok mozogtak a házak között.
Amikor bekövetkezett az első robbanás, Wyl alig hallotta meg a hajtómű
dübörgése miatt. De az adóvevőből érkező ordításokból azonnal tudomást
szerzett róla.
Eltelt egy rémülettel és őrülettel teli perc, mire valaki megtalálta a
támadókat. Az energianyaláb, ami megolvasztott egy Juggernautot, és
elhamvasztotta ötvenkilenc utasát, alulról jött – nem egy bombázó vagy egy
óriási AT-AT lépegető lőtte ki, hanem valami, ami a víz alatt rejtőzött. Pár
pillanattal később feltört a második sugár, aztán a harmadik és a negyedik.
A lövedékek hőjétől felforrósodó víz gejzírként lövellt a magasba, a
védtelen katonák rémülten menekültek előle, mialatt a sugárnyalábok
épületekbe vágódtak bele majd egy kilométerrel a felszín felett. Akármi
bujkált odalent, nem a vadászgépeket vette célba, ám a lövedékek így is
halálos veszélyt jelentettek rájuk.
– Az asztrodroidom a sugarak irányával számolva megpróbálja
meghatározni a kiindulópontot – jelentette Quell. – A szenzorok semmit
sem jeleznek, de úgy tűnik, hat harci jármű van a víz alatt.
– Kraken osztályú mélységi lopakodók – mormolta Chass. – Találkoztam
már velük.
Wyl észrevette, hogy a monitorán megjelennek az X-szárnyúból érkező
adatok. Ellenőrizte a fegyverei állapotát, és amennyire tudta, elvégezte a
számításokat.
– Túl mélyen vannak – mondta aztán. – A rakétáink nem hatolnak le
odáig...
– Kairos és te menjetek innen! – parancsolta Quell. – Repüljetek ki a
lőtávolságból, emelkedjetek a naptükrök fölé! Idelent nem megyünk veletek
semmire.
Wyl mordult egyet, és a botkormányt elrántva elhúzta az A-szárnyút egy
feltörő sugártól, ami olvadt sávot égetett egy vállalati központ oldalába.
Aztán pár pillanatig azt hitte, hogy eleredt az eső. Jókora vízcseppek
verték körülötte a fülke borítását, és hamarosan rádöbbent, hogy az ellenség
kilyukasztotta a tó vizét tartalmazó csöveket és hatalmas tartályokat.
Hamarosan sűrű záporban repült, és csakis a műszereire hagyatkozhatott,
mert semmit sem látott. Igyekezett kimenekülni az érintett területről, hogy
aztán keressen magának valamilyen célt, egy rendeltetést, amelynek nincs
köze a felszínen harcoló csapatokhoz, sem az égen repülő osztaghoz.

– A csata tíz percig sem tartott – mondta Wyl. A Lodestar megfigyelő

fedélzetén állt, a fal hámló, vörös festékfoltjait bámulta, a kezében rögzítőt
szorongatott. Halkan beszélt, bár merőben feleslegesen, ugyanis ezen a
késői órán senki sem mozgott a hajónak ebben a részében. – A lopakodók
erős fegyverzetet hordoztak, de a páncéljuk semmivel sem volt vastagabb,
mint a lépegetőké. A győzelmet elsősorban Chassnek és Nathnek
köszönhetjük.
Leírta az összecsapást úgy, ahogyan emlékezett rá – és reményei szerint
úgy, ahogyan történt. Chass ezúttal snivvi ritmusverset hallgatott ereszkedés
közben. Nath keményen megküzdött az Y-szárnyújával, hogy időben
kiemelje a meredek zuhanórepülésből, és ne vágódjon bele semmibe. De
mindkettőjüknek sikerült beledobni az önvezérlő bombákat az épületek
közötti résekbe, és a lövedékek megsemmisítették a célokat. Kairos nem
törődött Quell parancsával, miszerint repüljön biztonságos helyre, hanem
azokat a katonákat mentette, akik a szétzúzott utcákon rekedtek, vagy
akiket a forró víz hullámai sodortak el.
– Kairos harminc főt vett a fedélzetre – mondta Wyl, mindkét kézzel
markolva a holofelvevőt. – A katonák megijedtek tőle, mivel szinte semmit
sem tudtak róla, de még sosem találkoztam senkivel, aki ilyen elszántan
küzdött a szövetségesei életéért.
Amikor kijutottam a záporból, tettem egy kört, és körülnéztem... Víz volt
mindenütt. Tartályokból és csövekből ömlött, épületek oldalán özönlött
lefelé. A bombák robbanása is magasra felverte. Valahol átszakadt egy gát,
és hallottam az áttörő víz morajlását. Sok víz kell ahhoz, hogy hallani
lehessen a hangját egy A-szárnyú hajtóművének dübörgésétől.
Ellenségeket keresve, gyorsan felderítettük a környéket, de semmit sem
találtunk. A felszíni egységek sorban bejelentkeztek, és Quell azt mondta,
jó munkát végeztünk, mert a körülményekhez képest kevés veszteséget
szenvedtünk. Chass nevetett, és azt felelte: „Ha felcsapsz porrugdosónak,
tudod, mire vállalkozol. Ha bekerülsz az első hullámba, valami biztosan
meg fog ölni.” Persze, nem azért mondta ezt, mert érzéketlen.
Valamennyien épp eleget láttuk már, hogy a katonáink megsebesülnek és
meghalnak.
Miután végeztünk a légi csapásokkal, jómagam leszálltam, és
megpróbáltam kideríteni, miben tudnék segíteni. A víz a nagy tornyok több
emeletét elsöpörte. Az egyik az összeomlás határán állt, és valószínű, hogy
más épületeket is le fog rombolni. Ahogy én látom, egy év múlva az egész
negyed romhalmaz lesz.
Nath is leszállt, és elkezdtünk mentésre szoruló sebesülteket keresni.
Megkérdeztem tőle: „Miért csináljuk ezt?”, és ő tudta, mire gondolok.
Derékig érő vízben gázolva kerestük az eltűnt katonákat. „Elfoglaljuk a
kormányzati negyedet, és elkapjuk az Árnyék ezredet” – válaszolta Nath.
Wyl nem tudta, mi fog történni, amikor megérkezik az Árnyék ezred, de
azt biztosra vette, hogy előbb-utóbb elfoglalják a kormányzati negyedet.
Eleget látott a Troithe-ból ahhoz, hogy felismerje: a birodalmiak nem
képesek megállítani a köztársasági sereget. Az ellenség csak annyit tehetett,
hogy késleltette az elkerülhetetlent, és rákényszerítette a megszállókat,
hogy életekkel fizessenek minden talpalatnyi megszerzett területért.
Valaha régen Wyl a Balhés osztag pilótája volt. Neki és a bajtársainak a
Felkelők Szövetségéért harcolva több vereségben volt részük, mint
győzelemben. Együtt sírtak és együtt táncoltak a küldetések után,
amelyekre ma már senki sem emlékezett. (Az osztagból egyedül Wyl
maradt életben, csakis ő emlékezhetett a csatákra.)
– Most már egy másfajta háborút vívunk – mondta a holofelvevőbe. – És
egy kicsit rosszul érzem magam.
Miután annak idején elhagyta az Otthont, gyakran üzent a szülőfaluja,
Cliff véneinek. Azt kérdezte tőlük, jogában áll-e gyilkolni, és hogyan
gyászolja a legyőzött ellenségeit anélkül, hogy elárulná a társait. Újra és
újra megfogadta, hogy harcolni fog a Birodalom ellen, amíg az el nem
bukik, és az Otthon ismét szabad nem lesz. Nem kaphatott választ, de az
üzenetek arra mindenképpen jók voltak, hogy mialatt rögzítette őket,
nyugalom költözött az elméjébe és a lelkébe.
És most elképzelte, hogy milyen lenne a válasz – nem az Otthon egyik
vénjétől, hanem egy titokzatos, felismerhetetlen alaktól. Halk, szelíd hangot
vélt hallani, és nem tudta megállapítani, hogy férfi beszél vagy nő.
Mindenesetre pontosan olyan volt, mint az, amit hónapokkal korábban
hallott, és nem érződött belőle, hogy a beszélő együtt érez-e vele, vagy sem.
Mit gondolsz, Wyl Lark, mire való a katona?
 És ekkor kifogyott a mondanivalóból. Nem akart mást bevallani, még
abban a tudatban sem, hogy az üzenet sosem fog célba érni. Egy gomb
megnyomásával törölte a felvételt, ahogyan mindannyiszor tette, amikor
arra készült, hogy kapcsolatba lépjen Félszeművel, a barátjával és
ellenségével. Félszeművel, aki a 204-es Birodalmi Vadászezred pilótája
volt. Félszeművel, aki megölte a Balhés osztag pilótáit az Oridol-
halmazban, és segített megmenteni a Pandem Nait.
Ám ez az egész hiába játszódott le csupán Wyl képzeletében, az Árnyék
ezred pilótája nem mutathatott kiutat neki abból a vértengerből, amelyben
most úszott. Félszemű sosem hallgatta volna meg, és az Otthon vénjei
sosem értették volna meg őt.

III.
Soran Keize kiugrott a TIE-vadászból, és a néma csendben a csizmája
talpa hangosan csattant a fém padlólemezen. Ellenőrizte, hogy a sisakja
légmentesen zár-e, majd a vészvilágítás gyenge fényében szemügyre vette a
mellkasi moduljába épített műszereket. Nem volt annyi oxigénje, hogy
bejárja az egész hajót – de erre amúgy sem lett volna ideje.
– Keize a helyszínen! – jelentette kurtán. – A létfenntartó rendszer
minimális szinten üzemel. Atmoszféra sűrűsége tizenkét százalék.
Riasztórendszer nem indult be. Mi a helyzet odakint?
– Az Ötös osztag az utolsó lázadókat üldözi – felelte Rassus őrnagy
pattogó ritmusban. – Nem jelentenek veszélyt, de lehetséges, hogy el
tudnak menekülni. Broosh készen áll arra, ha a hipertérben kell folytatnunk
a vadászatot...
– Nem! – vágott közbe határozottan Soran, és arra az esetre gondolt,
amikor az Aerie az Oridol-halmazban üldözött egy lázadó fregattot. Beszélt
az akcióban részt vevő pilótákkal, és hallotta a történeteiket arról, hogy az
ellenség hogyan ölte meg egyenként a tapasztalt, kiváló harcosokat, mialatt
a csapat pokoli és ismeretlen űrben járt. – A lehető leggyorsabban kell
elintézni ezt a dolgot. Azt akarom, hogy eltűnjünk innen, mire a lázadók
erősítése megérkezik.
A mesterséges gravitáció erejét próbálgatva átvágott a hangáron. Menet
közben tucatnyi TIE-vadász előtt haladt el. Alaposan szemügyre vette a
gépeket, és észrevette a búvónyílások vörösre festett peremét, továbbá az
elülső ablakokon bekémlelve megpillantotta a testes gépezeteket.
Drónvadászok, egytől egyig – állapította meg magában.
– Mi van a Kettes és a Négyes osztaggal? – kérdezte aztán, amikor egy
időre csend támadt az adóvevőben.
– Továbbra is felderítő repüléseket hajtanak végre, az ön javaslatának
szellemében – felelte Rassus, és Soran észrevette, hogy az őrnagy nem azt
mondta: „az ön utasításának megfelelően”. – Mozgásnak nincs jele, bár
Seedia hadnagy jelentette, hogy látott egy kialvó fényt a tizennégyes
rekesznél. De lehet, hogy még ezt is csupán műszaki hiba okozta.
– Seedia nem az a típus, aki képzelődik – jegyezte meg az őrnagy. –
Egyetért ezzel?
Rövid szünet következett, majd Rassus azt felelte:
– Nem tudom megmondani. Sosem beszéltem még vele.
Akkor bízd rám ennek megítélését! – gondolta Soran, de ezt persze nem
mondta ki.
– Kapcsoljon rá az Ötös osztag sávjára! – kérte aztán. – Szeretném
hallani őket, mialatt körülnézek.
A következő egy-két percben rövid üzeneteket hallott, amelyek
célpontokról szóltak, figyelmeztetéseket tartalmaztak, valamint az
osztagparancsnok kissé komoran elhadart dicséreteit. Soran
megnyugtatónak találta ezt a háttérzajt, mialatt elhagyta a hangárt, és
belevetette magát az Edict csillagromboló folyosórendszerébe.
A hajó keresése közben inkább csak a remény hajtotta őket. Az Edict már
az endori csata előtt is roncsként szerepelt a nyilvántartásban – rég túljutott
a virágkorán, főleg kiképző küldetéseket hajtott végre, hadgyakorlatokban
vett részt –, míg végül rengeteg alkatrészt szereltek le róla, bár az alapvető
elemeit többé-kevésbé érintetlenül hagyták. Soran tudta, hogy a hajó egyike
annak a csekély számú csillagrombolónak, amelyekről szinte mindenki
megfeledkezett a császár halálát követően. Ha valaki emlékezett is rá,
bizonyosan nem tartotta elsődleges céljának, hogy megszerezze.
Sorannek mérsékelten megbízható forrásokból származó adatokat
elemezve sikerült kiderítenie, hogy az Edict a Pormthulis-rendszer egyik
elhagyatott szektorában van, és maroknyi köztársasági őrzi. Hogy a
megszerzésére irányuló erőfeszítések gyümölcsözőek lesznek-e, azt
továbbra sem tudta eldönteni.
A folyosókon mindenütt sötétség fogadta, és nem lebegtek porszemcsék
az izzórúdja fényében. A tartalék energiát átirányítva sikerült kinyitnia a
robbanásbiztos ajtókat, és beindított több turbóliftet. Lassan, de állhatatosan
haladt a labirintusban a tizennégyes rekesz felé. Amikor Broosh főhadnagy,
az Ötös osztag parancsnoka jelentette, hogy megsemmisítették az utolsó
köztársasági űrhajót, az őrnagy elmosolyodott, de nem mondott semmit.
A tizennégyes rekesz elsősorban a személyzet szálláshelyeként szolgált –
hálótermek, étkezők és raktárak sorakoztak a főfolyosó mentén, de akadt itt
néhány, a külső burkolatba ágyazott turbólézer-ágyú és elhárító löveg is.
Semmi sem utalt arra, hogy a rekesz használatban van – csak a vészhelyzeti
energiaellátás működött, a légnyomás itt is alacsony volt, és az étkezőben
mindenütt tökéletes rend uralkodott.
Soran átváltotta az adóvevőjét egy másik sávra, és megszólalt:
– Soran hívja Seediát! Meg tudja mondani, hogy pontosan hol látta
kialudni azt a fényt?
– Nem – felelte Seedia, és a választ erős sistergés kísérte. – Akarja, hogy
még egyszer átrepüljek a rekesz felett?
– Inkább ne! Ha vannak szövetségeseink a fedélzeten, nem akarom
megijeszteni őket. Ha pedig ellenségeink vannak itt, úgy fogok meghalni,
hogy nem sok mindent bánok. Ha hirtelen megszakad a kapcsolat, lőjenek!
– Vettem, értettem – válaszolta Seedia, de Soran már nem figyelt rá.
A túlélők lassan bukkantak elő, mint a potenciális élelemforrást
megközelítő, kiéhezett vadállatok. Némelyik a szervizalagútból mászott ki,
mások egy falfülkéből. Elnyűtt, foltos kezeslábast viseltek, valamint
légzőkészüléket és oxigéntartályt. A legtöbbjük vállán kadét jelzés
díszelgett, és a fiatalság bizonytalansága áradt belőlük. Hárman jóval
idősebbek voltak – a hajuk már megőszült, vagy az utolsó szálig kihullott.
Mindössze húszan vették körül Sorant, és mindkét irányban elzárták előle a
menekülés útját.
– A köztársaságiak elől bujkálnak? – kérdezte Soran egy erős állkapcsú
századostól, aki az oldalán függő sugárvetőn tartotta a jobbját.
– Ha azt kérdezi, miért nem szálltunk harcba... – kezdte ingerülten a
százados.
– Nem! – vágott közbe a férfi. – Lehet, hogy megszegték az előírásokat,
de a körülmények fényében ez nem csoda. Ráadásul az
alkalmazkodóképesség egy katonánál nem hiba. Tehát: mostanáig
rejtőzködtek?
– Igen – ismerte el a százados, és biccentett valakinek, aki Soran mögött
állt. Talán azt jelezte az egyik kadétnak, hogy hátráljon el a jövevénytől.
Vagy azt, hogy húzódjon közelebb hozzá.
Az őrnagy erős kísértést érzett, hogy hátranézzen, de ellenállt neki.
– Az mindenesetre nem tetszik – tette hozzá a százados –, hogy egy TIE-
pilóta kérdőre von!
– Manapság keveset repülök – közölte Soran, és várta, hogy valaki
felnevessen, vagy legalább felvonja a szemöldökét, de egyik sem történt
meg. Így hát folytatta: – Soran Keize őrnagy vagyok, a 204-es Birodalmi
Vadászezred különleges tanácsadója. Az alakulatunk jócskán
megfogyatkozott, ahogyan az önöké is. Azért jöttünk ide, hogy
megerősítsük az egységünket.
Elhallgatott, az Edict túlélőit figyelte, és örült, hogy a sisak eltakarja az
arcát, így nem látszanak rajta az érzései. Mindeddig azt remélte, hogy a
csillagromboló elhagyatott lesz, vagy ami még jobb, harcedzett hajózókra
bukkan a fedélzetén, akik készek tovább háborúzni még a rájuk váró, zord
körülmények között is. Ezzel szemben tapasztalatlan kölyköket talált,
illetve a nevelőtisztjeiket. Sokat nem várhatott tőlük, legfeljebb arra voltak
jók, hogy tovább apasszák az amúgy is szűkös készleteket. És neki
valójában csakis a hajójuk kellett. Mindezek ellenére nyugalmat
kényszerített magára, és fennhangon bejelentette:
– Ha szeretnének csatlakozni hozzánk, örömmel befogadjuk önöket!

Kiderült, hogy az Edict azért sodródott a Pormthulis-rendszerben, és nem

került be egy köztársasági hajóbontóba, mert a hiperhajtóműve régóta nem
működött. A személyzete nem javíthatta meg, mivel cserére szorult egy
generátor, egy reagenskeverő injektor, egy coaxiumtároló egység és
huszonnyolc birodalmi minőségű zárócsavar. A köztársaságiak, miután
megszerezték a rombolót, szintén nem tudták vagy nem akarták elvégezni a
javítást.
Így aztán Soran Keizére maradt, hogy az Allegiance cirkáló-hordozót
feláldozva, életre keltse az Edictet. Az Allegiance derekasan szolgálta a
204-est, de senki sem kételkedett abban, hogy az őrnagy bölcsen döntött. A
hordozó hajtóművét leállították és szétszerelték, majd a részeket zéró
gravitációs folyosókon elvitték a hangárba, onnan pedig az Edict
fedélzetére. Az őrnagy felügyelete alatt a kadétok és a nevelők
tanúbizonyságát adták a képességeiknek és hozzáértésüknek, amikor is hat
óra leforgása alatt helyreállították a csillagrombolón az energiaszolgáltatást,
és működőképes állapotba hozták a hiperhajtóművet.
A munka arra az időre emlékeztette Sorant, amikor még Devon néven a
Whitedrift Exchange fedélzetén élt. A Harch műhelyében dolgozott, és az
ifjú Rikton volt a munkatársa: hajtóműveket, valamint
lebegtetőrendszereket javítottak, és még százféle hajó ezer fajta hibáját.
Erős vágyat érzett, hogy maga is beszálljon, és elkezdjen szerelni. És
meglepődött, hogy mindeddig egyszer sem gondolkodott el azon, merre
járhat Rikton; és azon töprengett, hogy talán hibát követett el, amikor annak
idején elküldte a fiút.
De nyomban arra gondolt, hogy Riktonnak talán még van jövője. Igen,
régebben a Birodalmat szolgálta, de nem vett részt olyan rémtettekben, mint
amiket az Árnyék ezred elkövetett.
Miután a számtalan alkatrészétől megfosztott Allegiance-t
megsemmisítette a Hármas osztag (Rogart Styll, a hordozó kapitánya
tiltakozott, de az érzelmek olyan terhet jelentettek, amiket a 204-es nem
cipelhetett az örökkévalóságig), az Aerie és az Edict a hipertér
fényörvényeibe menekült. Röviddel ezután Soran azt javasolta, rendezzenek
kisebb összejövetelt, hogy méltó módon üdvözöljék a 204-es legújabb
tagjait, illetve megünnepeljék, hogy a folyton gyarapodó harccsoport egy
csillagrombolóval bővült.
Ez azonban nem úgy zajlott le, ahogyan eltervezte.

– Az Andara elesett! – jelentette be Kandende az asztalon állva. A pohara

kifordult a kezéből, és a benne lévő bor a férfi egyenruhájára ömlött. – Az
Új Köztársaság bejelentette, hogy ismét győzelmet aratott! Mi pedig...
Gablerone bokán ragadta az ifjú pilótát, és a padlóra rántotta, mielőtt
elmondhatta volna a folytatást, de a baj már megtörtént. Soran gondolatban
befejezte a mondatot: mi pedig ünnepelünk, mert szereztünk egy kiképző
egységet, amin gyerekek utaztak.
A hír már az ünnepség kezdete előtt elterjedt az Aerie hangárjában. Az
őrnagy nem jókedvű katonákat látott maga körül, akik élvezettel
kortyolgatják a nagy kincsnek számító bort, hanem komor képű
osztagparancsnokokat, pilótákat és hajózókat.
 – Igaz ez? Amit az Andaráról mondott? – kérdezte a kadétok vaskos állú
nevelőtisztje, Oratio Nenvez hadnagy.
Gablerone fojtott hangon szidalmazta Kandendét. Soran szándékosan
elfordult kettejüktől, és fennhangon megszólalt:
– A lázadók propagandahálózata ezt az állítást terjeszti! Még meg kell
győződnünk róla, hogy igaz-e a hír, de az tény, hogy bizonyos jelekből
ítélve valószínűleg igaz.
– A rohadékok! – fakadt ki Nenvez. – És maguk visszavágnak?
– Ha az Andara elveszett, a közvetlen megtorlással semmire sem
megyünk. Folytatjuk az ezred újjáépítését, és lecsapunk célpontokra, ha
lehetőségünk adódik.
– És mi a célja az újjáépítésnek? – kérdezte megvető hangon Nenvez. –
Mialatt mi erősödünk, a Birodalom többi része széthullik!
Nem menthetjük meg a Birodalom többi részét – gondolta Soran. – Csakis
saját magunkat tudjuk megmenteni.
– Azért gyűjtünk erőt, hogy ha lehetőségünk támad, teljes mértékben
kihasználhassuk – felelte határozottan.
Nenvez még pár pillanatig szótlanul nézte őt, aztán kimérten biccentett,
és odébb vonult.
A régi időkben, a Pursuer fedélzetén Soran elhagyta volna az ünnepség
helyszínét. Keresett volna egy-két pilótát vagy hajózót, akik nem vettek
részt a rendezvényen, hogy letelepedjen melléjük, és beszélgessen velük,
mígnem elárulják, hogy mi nyugtalanítja őket. Mindig is ez volt a
módszere, és most erős kísértést érzett, hogy ismét alkalmazza.
Csakhogy akkoriban még Nuress ezredes helyetteseként szolgált, ami
megadta a kellő hátteret, ám erre manapság nem számíthatott. Ráadásul ő
javasolta a rendezvényt, ezért úgy illett, hogy részt vegyen rajta, egészen az
utolsó percig.
– Gondoskodjanak az embereikről – súgta oda a közelében elhaladó
osztagparancsnokoknak. Megértették az üzenetet, és csendesen maguk köré
gyűjtötték a pilótáikat, mielőtt elmentek. Darita fojtott hangon odaszólt
neki, hogy „hozza helyre ezt!”, majd folytatta útját. Soran az Edict
személyzetével távozott, valamint az Aerie és az Allegiance néhány
hajózójával.
– Jöjjenek! – mondta nekik, és letelepedett egy üres ládára.
– Mondjuk el az Andarához és az Allegiance-hez fűződő történeteinket!
Ha már gyászszertartás lett az ünneplésből, csináljuk jól!
 És valóban történeteket meséltek. Ezek nemcsak bevetésekről szóltak,
hanem olyanokról is, hogyan javítottak meg egy energiaszolgáltató
alrendszert az Allegiance-on, mialatt a Pandem Nai lángolt, és hogyan
kapott valaki eltávozást az Andarán, miután meghalt a nővére. Soran egy
szót sem szólt – az volt a dolga, hogy meghallgasson másokat, nem pedig
az, hogy uralja a helyzetet –, de felidéződött benne az eset, amikor
találkozott az Andara biztonsági egységeivel abban az időben, amikor még
fiatal és bolond volt. Egy hónappal azután történt, hogy bekerült az
akadémiára, és csak hajszál híján úszta meg a letartóztatást, ami miatt
bizonyosan mindörökre eltávolították volna a Birodalmi Hadiflottából.
– Nem hagyhatjuk, hogy mindig győzzenek – jelentette ki Creet. A nő
veteránnak számított a 204-esnél, holott még a huszonkettőt sem töltötte be.
Vaskos twi’lek akcentussal beszélt, ami miatt Soran sejtése szerint sokat
gúnyolták a kiképzés alatt a kiszolgáló személyzet köreiben. – Őrnagy,
maga is látta, mi folyik odakint. Azt hiszik, hogy már övék a végső
győzelem. Jól mondom?
– Jól – ismerte el az őrnagy, míg gondolatban azt kérdezte magától: És
nincs igazuk?
– Meg kell mutatnunk nekik, hogy még nem győztek! – folytatta Creet,
míg a többiek mind őt figyelték. – Tartozunk az Andara népének! Meg kell
mutatnunk mindenkinek, hogy vannak még olyanok, akik harcolnak.
Harcolnak értük. Harcolnak a Birodalomért.
– Úgy lesz – ígérte Soran. – Harcolni fogunk.
A válasz ugyan senkit sem elégített ki, de azért bólogattak.
– Meséljen egy kicsit, őrnagy! – kérte ekkor Creet. – Milyen a
köztársaságiak uralma alatt élni?
Soran nem szívesen mesélt arról az időszakról, amikor Devonként élt. De
még ez is jobb volt annál, mint hogy bosszút és vérontást ígérgessen. Így
hát az igazságról beszélt a hallgatóságának: hogy az Új Köztársaság egy
olyan kormányzat, ami nem tudja, hogyan kormányozzon; és mialatt egyes
világok talán élvezték az új szabadságot, más bolygók lakói élelemhiánytól,
a társadalom összeomlásától és az egyre erősödő bűnözéstől szenvedtek.
Beszélt nekik Mrinzebonról és Bádogvárosról, ahol találkozott egy
birodalmival, aki áldozatául esett ugyanannak a romlottságnak, mint ami a
lázadókat is érintette. Rossz útra tért, és a szegényeket fosztogatta, hogy ő
maga, illetve a bűntársai meggazdagodjanak.
 Soran azon kapta magát, hogy mind jobban elérzékenyülve mesél, holott
az Andaráról érkező hírek nem hatották meg ennyire. Meg sem próbálta
elrejteni az érzéseit, és a többiek a fiatalság komolyságával figyelték,
mialatt leírta nekik Gannoryt, a kocsmatulajdonost, akivel összebarátkozott,
valamint az ottani tanítványait, akiket megtanított harcolni, hogy életben
maradjanak, miközben a Birodalomnak vagy az Új Köztársaságnak kellett
volna megvédenie őket.
És amikor valaki megint azt kérdezte tőle: „Mikor mutatjuk meg nekik,
hogy még harcolunk?”, a férfi azt felelte:
– Holnap!
Másnap átnézte a csillagtérképeket, illetve a taktikai térképeket, és
kiválasztott egy célpontot. Sorban meggyőzte a parancsnokokat, majd a
Mon Gazzához repültek, ahol az Új Köztársaság létrehozott egy külső
állomást. A vadászgépek sugárnyalábokkal és protontorpedókkal percek
alatt porig rombolták az épületeket. Aztán Soran a pilótákkal együtt bejárta
a telepet, és közösen meggyőződtek róla, hogy mindent és mindenkit
elpusztítottak, továbbá arról is, hogy nem hagynak hátra semmilyen
bizonyítékot. Az őrnagy végül megparancsolta az egyik pilótának, hogy
vésse fel az egyik rom koromtól fekete falára a feliratot: „AZ
ANDARÁÉRT.”
Soran ugyanakkor gyanította, hogy soha senki nem fog rábukkanni az
üzenetre.

Az akció után Soran lezuhanyzott – csupán két percet engedélyezett

magának, mivel a vízkészlettel továbbra is takarékoskodni kellett –, majd
letelepedett az irodájában, hogy áttekintse a friss információkat, amiket a
hírszerzők szedtek ki a nyilvános hírcsatornákból. Ez ugyan nem volt a
szakterülete – nem rendelkezett egy kiképzett elemző tapasztalataival –, de
kire is bízhatta volna a munkát?
Sorra olvasta a főcímeket, és elégedetten látta, hogy semmit sem talál az
Edict elrablásáról, majd megállt, amikor elért egy javarészben zavaros
üzenethez, amely egy kódolt birodalmi sávon érkezett. Az utóbbi időben
rengeteg segélykérés futott be az ostrom alatt álló birodalmi állomásokra,
de ez magára vonta a figyelmét – már csak azért is, mert egy olyan elavult
kóddal biztosították, amit valaha a 204-es is használt.
 Az üzenet a Cerberon-rendszerből származott.
Kíváncsian olvasta el azokat a részleteket, amelyek nem torzultak
megfejthetetlen zagyvasággá. Újra és újra elolvasott mindent, aztán
anyagokat keresett a Cerberonról, a világairól és a katonai jelentőségéről.
Végül arra gondolt, hogy ha az emberei továbbra is hajlandóak az
életüket kockáztatni egy már elvesztett háborúért, akkor a legkevesebb,
amit megtehet, hogy ad nekik egy csatát, amit érdemes megnyerni.

IV.
Chass na Chadicnek ezúttal nem volt hajója, de küldetése igen. Ezzel a
ténnyel próbált vigasztalódni, mialatt az U-szárnyú fedélzete meg-
megrándult alatta, és szél süvített be a nyitott teherzsilipen. Maradhattál
volna a bázison – mondta magának gondolatban.
– Átvonszolhattad volna a seggedet a menekülttáborba, hogy kártyázz
egyet. Vagy keríts egy-két halálpálcát. De nem, te önként jelentkeztél erre,
mert ehhez a munkához nem volt szükség még egy bombázóra.
Ám mialatt a hajó tovább dülöngélt vele, és beékelte a bakancsa orrát egy
illesztésbe, nehogy kizuhanjon a gépből, nem tudta rávenni magát, hogy
örömöt érezzen. Odakiabált egy átkot Kairosnak – aki aligha hallotta meg a
szél bömbölésétől –, és nekinyomta az arcát a nehéz sugárvető
irányzóberendezésének.
– Gond van odafent? – kérdezte tőle az adóvevőn át a Vitale nevű
gyalogos.
– Hagyjátok békén Chasst! – szólt rá rögtön Nath. – Rossz hangulatban
van.
Ne beszélj rólam ilyen leereszkedően, te mogorva bunkó! – mérgelődött
magában a pilóta, miközben némi kínlódás árán sikerült a megfelelő
irányba fordítania a löveget, majd a lenti utca felnagyított képét nézte. Az út
mellett siklók parkoltak, szemét borított mindent... néhol egy-egy
kezdetleges barikád állt, amit szemmel láthatóan civilek építettek. Chass
remélte, hogy a számítógéppel megtámogatott célzórendszer felfedezi azt,
amit nem vesz észre – például, ha felbukkan valahol egy lépegető, de ő pont
másfelé néz...
Ezúttal csakis felderítést végeztek, vagyis azt kapták feladatnak, hogy
repüljenek be az ellenséges területre, és néhány kilométerrel a felszíni
csapatok előtt vizsgálják át a kormányzati negyedhez legközelebbi
szektorokat, keressék a kormányzó csapatait, és keressenek utat a
pajzsgenerátorokhoz. Chass felnézett, és meglátta a halvány derengést ott,
ahol a Cerberon szemének izzó fénye megtört a bolygóvédő pajzson. Immár
a pajzs alatt repültek, de olyan közel voltak a felszínhez, hogy egyetlen
rohamosztagos is leszedhette őket egy Plex rakétával.
Ahhoz, hogy megkezdődhessen az igazi roham, a köztársaságiaknak
először a bombázókat kellett bevetniük. Ez azt jelentette, hogy
mindenekelőtt ki kellett iktatni a gigászi pajzsot.
Chass felfedezett egy lebegőaknát, ami egy épület fele magasságánál
sötétlett, és egy rövidsorozattal elintézte.
– Felszíni egység – mondta ekkor Quell. – Van elég dolgotok? Mostanra
már biztosan kiszúrták az U-szárnyút.
– Még egy kör a villamosvonal mentén, és sokkal jobban fogom érezni
magam – válaszolta a felszíni csapat parancsnoka. – Máris küldöm az
útvonalat a pilótának.
Chass megérezte, hogy az U-szárnyú manőverező hajtóműve működésbe
lép, és egy ezredmásodperccel később a gép az oldalára dőlve fordulóba
kezdett. Meglátta a villamosvonalat, aztán a barikádokat – ezek már
betonból emelt, energiamezőkkel védett építmények voltak –, és felfedezett
néhány rohamosztagost, akik a távolban járőröztek az utcán. Érezte, hogy
az arca és az orra elzsibbad a széltől, és a nehézfegyvert elforgatva obszcén
kéz jelet mutatott a kamera lencséjének, majd ismét a feladatra
összpontosított.
– Elbűvölő – jegyezte meg Quell.
– Tudtam, hogy tetszeni fog – vágott vissza a nő.
– Csak ügyelj, hogy meglegyenek a képek!
– Ugyan már, hadnagy, jól tudod, hogy értek hozzá...
– Befejeztétek a flörtölést? – érdeklődött hirtelen Vitale.
– Te csak legyél hálás! – csattant fel Chass. Az nem zavarta, hogy az
Alphabet osztag tagjai is hallgatják őt, de az idegenek más lapra tartoztak. –
Azért végezzük el ezt a munkát, hogy ne nyírjanak ki titeket!
– És miért is nyíratjuk ki magunkat? Miért is törünk be a kormányzati
negyedbe ahelyett, hogy kiéheztetnénk a birodalmiakat?
Chass okosabb volt, semhogy szóba hozza az Árnyék ezredet egy
kódolatlan csatornán. De attól, hogy nem beszélt a csapdáról, a dolog még
betolakodott a gondolatai közé, és nyugtalan lett tőle.
– Majd máskor találgassunk – válaszolta határozottan Quell.
 – Végezzétek el a feladatot, és irány haza!
Az U-szárnyú ismét irányt váltott, és Chass széles terpeszben, dülöngélve
lépdelt a zsilip vezérlőpanelje felé. Nyitott tenyérrel rácsapott a gombra, és
mialatt az ajtó csukódni kezdett, nekidőlt a válaszfalnak.
– A rohadékok... – morogta ismét, az Árnyék ezredre gondolva. Megint
látta maga előtt Félszeműt, Szenest és Köpködőt, amint az Oridol-halmaz
felhőiben száguldanak.
De nem sokáig töprenghetett ezen, mert hirtelen lángok törtek felé, a hajó
megrázkódott, ő pedig átrepült a raktárén. Időben elfordította a fejét, hogy
az orra ne zúzódjon szét a falon, így az arcára kapott kőkemény ütést, és
úgy érezte, a bal halántékánál a szarvai beleszaladtak a koponyájába. Forró
hullám csapott a hátába, és amikor megfordult, egy rakéta burkolatának égő
darabjait pillantotta meg a fedélzeten. A személyzeti ülések lángoltak, és a
zsilipajtó bezáródott ugyan, de nyugtalanítóan csörömpölt.
– Találatot kaptunk! – kiabálta Chass. Olvadt műanyag és meg-
perzselődött szövet bűze csapott az orrába. – Csak szólok, ha netán nem
vettétek volna észre!
Az U-szárnyú felhagyott a lopakodó üzemmóddal, gyorsult és
emelkedett. Chass csak feltételezni tudta, hogy a támadók elől menekülnek.
Vett néhány mély lélegzetet, bár ezzel tekintélyes mennyiségű füstöt szívott
magába, majd elbotladozott a faltól, hogy megkeresse a padlóba süllyesztett
vészhelyzeti rekeszt. Talált egy fogantyút, és addig rángatta, amíg a lemez
felemelkedett, ekkor sietve kiemelte a mélyedésből a tűzoltókészüléket.
Két perccel később a tűz kialudt, és a pilótanő az egyik sarokba rugdosta
a rakéta maradványait. Bedugta a fejét a pilótafülkébe, hogy meggyőződjön
róla: Kairos él, és vezeti a gépet, ám a maszkot viselő nő csak egyetlen
pillantásra és egy kurta biccentésre méltatta.
– Kedves tőled, hogy aggódtál miattam – dohogott Chass, és visszatért a
raktérbe.
Amikor vissza akarta tenni a tűzoltókészüléket a rekeszbe, felfedezte a
trófeákat.
Az előbb a nagy rohanásban nem vette észre őket. A vészhelyzeti rekesz
belső felületére ragasztva sorakoztak. Az egyik oldalon birodalmi
rangjelzések és adóvevők voltak, illetve egy rohamosztagos sisakjának
repedezett optikai lencséje. A másik oldalt szövetfoszlányok tarkították,
amelyeken a lázadók csillagmadár-szimbólumai, stilizált vadállatok és
vigyorgó koponyák díszelegtek. Chass úgy sejtette, hogy ezek az Új
Köztársaság gyalogosaitól származtak.
A trófeák java része sérült volt: némelyikből hiányzott egy-egy kisebb
darab, másokon égésnyomokat lehetett felfedezni.
Kairos... mit műveltél? – gondolta Chass elképedten.
Egyszer találkozott egy kommandóssal, aki állítása szerint halott
rohamosztagosok körmeit gyűjtötte, hogy egyszer majd egy új kormányzat
genetikai eljárásokat alkalmazva meghatározhassa, melyik családok
érintettek a rémtettekben. Ő ezt a dolgot akkor a szadizmus és a politika
keverékének látta, de aztán arra gondolt, hogy talán ugyanezt csinálná, ha
porrugdosó lenne.
A pilóták nem gyűjtöttek trófeákat. Nem kerültek elég közel az
ellenséghez ahhoz, hogy megtegyék. De azért számon tartották a
találataikat.
A nő lefejtette az egyik foszlányt, és átment a pilótafülkébe, ahol ledobta
magát a másodpilóta ülésére. Az elülső ablakon kinézve azt látta, hogy
felfelé tartva távolodnak a hatszögletű lakótömböktől, és hamarosan
belerepülnek egy ritkás felhőbe. Egy-két perc múlva maguk mögött hagyták
a kormányzati negyed körüli területet, majd a védőpajzsot is. A felhők nem
takarták el a csillagos égbolt természetellenesen erős fényét, de jócskán
szétszórták, és sejtelmes derengéssé változtatták.
– Te aztán fura egy alak vagy, tudod? – dörmögte Chass.
Kairos válasz helyett növelte a tolóerőt, és továbbra is előre nézett, az
ablakon túlra. Chass szemügyre vette a nő különös öltözetét és tompa fényű
maszkját. Valahogy megviseltebbnek látta a társát, mint eddig bármikor – a
testére tekert szövetcsíkokon égésnyomok feketéllettek, a maszkját por és
hamu borította. Az elmúlt hetek során tisztán érezte, hogy Quell
megváltozott – szinte megszokta az érdes modorú dezertőrt –, de ha Kairos
változott is, az észrevehetetlenül ment végbe. Mintha azt figyelném, hogyan
nő a fű – gondolta Chass.
Nekinyomta a szövetdarabot a műszerfalnak, és gondosan lesimította az
ujjaival. A rajta lévő embléma az Alderaant ábrázolta, ami körül egy
vadászgép keringett.
– Közülünk való volt, ugye? – kérdezte halkan. – Talán... a
Thannerhouse-ból?
Kairos szorosabb fogást vett a botkormányon, és éppen csak
érzékelhetően elfordította a fejét – mindössze ennyivel reagált, és Chass
nem is várt tőle többet.
– Mi van a birodalmi cuccokkal? – kérdezte ekkor. – Azoké, akiket te
intéztél el? Vagy a mieink? Valaki más? Azért mentetted meg őket, mert
motiválnak? Vagy emléknek...?
Miután elhallgatott, az ösztönei parancsára az oldalfegyverére tette a
kezét. Eszébe jutott az abednedói eset, amikor ő és Kairos megöltek hat-
nyolc rohamosztagost. Maga is ronda munkát végzett a savval töltött
lövedékeivel, de Kairos ennél is durvábban intézte az ügyet.
Az U-szárnyú pilótája sehogyan sem reagált.
Egy ember esetében Chass az arrogancia jelének vette volna ezt a
viselkedést. Ha Quell rázta volna le így, dühöngött volna. Csakhogy Kairos
sosem viselkedett úgy, mint egy emberi lény, és mialatt Nath vagy Wyl
sosem gondolkodott el azon, hogy az ok talán a faji különbségben
keresendő, Chass hajlott rá, hogy legalább töprengjen a jelenségen.
Kairosról nem lehetett biztosat tudni, de mindenkinek számtalan
feltételezése volt vele kapcsolatban.
Így aztán Chass arra is látott esélyt, hogy a nő nem is született gyilkos.
És most, mialatt érezte a pilóta ruhájának kellemes virágillatát, meghozta a
döntést. Kairos többször is megmentette az életét, és ő tartozott neki.
– Természetesen nem fogom elmondani senkinek – mondta halkan, azzal
lefejtette a szövetet a műszerfalról, és ledörzsölgette a ragasztó
maradványát a lemezről. – Viszont... akarod hallani a javaslatomat? Ha
mindenhová magaddal viszed ezeket az izéket, túl sokat gondolsz a múltra.
Az emlékek nem változtatják meg a munkát. Csak megnehezítik, hogy a
feladatra összpontosíts.
Kairos ekkor a pilótanő felé fordította láthatatlan arcát, majd néhány
másodperc elteltével ismét az ablak irányába nézett.
Chass felállt, és átmászott a raktérbe.
– Nézz csak rám! – kiáltotta aztán a fülke felé, mialatt visszaragasztotta a
szövetdarabot az eredeti helyére. – Én nem foglalkozom a múlttal, és egész
jól el vagyok!
Amint kimondta, bevallotta magának, hogy ez nem egészen igaz. Igenis
sokszor töprengett a múlt dolgain. Csak a halottakra nem gondolt soha.
 Ötödik
fejezet

A győzelemhez vezető kanyargós út

Yrica Quell nevetett. A dolog ösztönösen jött, bár a hang eléggé
ismeretlen volt ahhoz, hogy meglepődjön, aztán a saját meglepődését is
viccesnek találta, amitől még jobban nevetett.
– Ennyire azért nem volt humoros – vélekedett Caern Adan, és halvány
félmosolyra húzta a száját.
– Tényleg nem – ismerte el Quell, és komolyságot erőltetett magára. –
Maga nem egy vicces alak.
Adan felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt. Syndulla tábornok pedig
értetlenül nézett kettejükre.
– Folytassuk! – mondta aztán, és két méterrel odébb sétált a holoasztal
mellett, amivel körülbelül negyven kilométert tett meg a Troithe felszínét
ábrázoló térképben.
A kormányzati negyed elleni hadművelet két hete vette kezdetét, és eddig
minden jól alakult. Az Alphabet nem rekedt a felszínen egy napnál több
időre valamilyen sérülés vagy műszaki hiba miatt. A Meteor és a Jégeső
besegített a nagyobb tűzerőt kívánó bevetéseknél. A gyalogságról
rendszeresen érkeztek panaszok – egyre jobban látszott, hogy az egység
még sosem vívott városi harcokat, és Quell többször is fültanúja volt, hogy
a parancsnokuk Syndullával vitatkozott –, de a Troithe szektorról szektorra
a köztársaságiak fennhatósága alá került.
A hadnagy ezalatt azon kapta magát, hogy egyre több időt tölt a
hírszerzővel és az elemzőkkel. Adan társaságában nem kellett aggódnia
amiatt, hogy valami kiszalad a száján, és elárulja a legsötétebb titkát. Adan
társaságában olyan cinikus és őszinte lehetett, amilyen csak akart. Több időt
töltött a hírszerző tiszttel, mint Syndullával, bár a tábornok egyre többször
kérte ki a véleményét.
És most a győzelem küszöbén álltak. A legnagyobb kihívást az jelentette,
hogy ne hagyjanak lehetőséget egy jövőbeni vereségre.
 Syndulla ivott egy korty cafot. Összesen hat bögre és két termosz állt a
helyiség különböző pontjain.
– Mi lenne, ha a törvényhozás épülete felé tartva lecsapnánk a
parancsnoki központokra? – vetette fel a tábornok. – Ezzel csökkentenénk
annak veszélyét, hogy oldalba támadják a gyalogságot. És némi
szerencsével talán még a kormányzót is elfoghatjuk.
– Hamarosan felrobbantjuk a pajzsgenerátorokat – válaszolta Quell. –
Minél több katonai létesítményt rombolunk le, annál kevésbé lesz
valószínű, hogy az Árnyék ezred vissza akarja foglalni a bolygót.
– Nem azért mondom, hogy vitatkozzak – felelte Adan –, de tényleg
szükségünk van a létesítményekre, ha azok segítenek állva maradni a
Birodalmi Hadseregnek? Amikor a 204-es vezetői tanulmányozzák a
helyzetet, meg fogják látni a lehetőséget arra, hogy összegyűjtsék itt...
– Nem! – szólt közbe a hadnagy, és neki támaszkodott az asztalnak. – Ott
most nincsenek nagy stratégák! Most, hogy Nuress ezredes nincs velük,
nem akarnak mást, csak egy egyszeri csapással elérhető, látványos
győzelmet. És ez csakis akkor működik, ha a visszaszerezhető
infrastruktúra többé-kevésbé ép marad.
– Akkor tehát az infrastruktúra marad! – jelentette ki Syndulla. –
Elsősorban amiatt aggódom, hogy egy halálos veszélyekkel teli területre
kell beküldenünk a gyalogságot. A légi támogatással sem javíthatunk sokat
a helyzeten. Máris sok bajtársunk életét áldoztuk fel, hogy felcsalizzuk a
csapdát. De még az is megtörténhet, hogy a művelet teljes kudarccal ér
véget.
Quell már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a tábornok a kezét
feltartva csendet kért, és egy darabig hallgatagon tanulmányozta a térképet.
Végül bólintott egyet, kihúzta magát, és megszólalt:
– Meg kell semmisítenünk a pajzsgenerátorokat, amilyen gyorsan csak
lehet. A csapataink benyomulnak a területre, és az ellenséges egységek
előbukkannak a rejtekhelyükről, hogy megállítsanak minket. Kiiktatjuk a
pajzsokat, a bombázók megtizedelik a birodalmiakat, mielőtt
visszahúzódnának a bunkerekbe. Az időzítés nem lesz egyszerű, de nem
látok megoldást arra, hogy megkönnyítsük a saját helyzetünket. Hacsak
valaki nem rejteget valahol egy Jedit...
Senki sem jelentkezett.
– Igen, néha én is álmodozom – tette hozzá szomorúan mosolyogva
Syndulla.
 A következő órát a részletek áttekintésével töltötték. Adan csapata
összeállította Hastemoor pszichológiai profilját, de ennek alapján sem
lehetett megállapítani, hogy a kormányzó milyen stratégiát fog alkalmazni.
Az U-szárnyú légi felvételeinek elemzése nyomán a droidok felvázoltak
több „minimálisan kockázatos” útvonalat a felszíni egységeknek. Quell
átnézte azokat a leltáríveket, amelyeket Ragnell őrmester készített a
vadászgépek lőszerkészletéről. (Syndullát ezek nem érdekelték, és
kijelentette: „Ha győzelmet aratunk, utána nem fogok nyugtalankodni
amiatt, hogy kevés a torpedónk”. Quellnek nem tetszett ez az elv, de nem
vitatkozott.)
A tábornok végül úgy vélte, hogy mára elég lesz ennyi.
– Bezárjuk a boltot, és holnap még átbeszéljük a legfontosabb témákat –
mondta, és elkezdte összegyűjteni a bögréket, illetve a termoszokat. –
Amondó vagyok, körülbelül hetven óránk van addig, amíg a csapataink
elérik a kijelölt helyüket, vagyis semmi szükség arra, hogy ma éjjel
kimerítsük magunkat. Viszont szeretnék beszélni Quell-lel.
– Ha problémája van az akciócsoporttal... – kezdte Adan, mire Syndulla
sietve megnyugtatta, hogy nem lesz kirekesztve semmiből.
Quell kikapcsolta a holovetítőket, és hirtelen rájött, hogy azt reméli,
Adan nyeri meg a vitát. De nyomban észbe kapott, és gondolatban rászólt
magára: Yrica Quell... Mióta szeretsz ennek a férfinak a társaságában
időzni?
Természetesen Syndulla győzött. Quell is begyűjtött néhány bögrét, aztán
együtt hagyták el a taktikai központot, és indultak a konyha felé.
– Először is, ki kell mondanom – közölte menet közben Syndulla –, hogy
az osztaga nagy utat tett meg.
– Köszönöm – felelte kurtán a nő, és nem igazán tudta, hogy mit
mondhatna még.
– Komolyan beszélek – tette hozzá a tábornok. A hajó folyosóin
nyugalom és csend uralkodott. Most, amikor nem hallatszott a hajtóművek
örökös háttérzaja, a Lodestar üresebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.
– Ön és én egyaránt emlékszünk arra, hogy nem tudta átvinni a pilótáit még
egy gyakorlaton sem valamilyen baleset nélkül. És manapság a csapata
ugyanolyan ütőképes, mint a Meteor. És erősebb a Jégeső osztagnál, mióta
elvesztettük az ikreket.
Quell várta a „de” szót. A 204-es régi eligazításaira gondolt – Keize
őrnagy aztán ritkán kímélte őt. Syndulla képlékenynek tűnt ott, ahol az
őrnagy keménynek, és a kiszámíthatatlanság feszültté tette a hadnagyot.
De talán az a gondolat nyugtalanította, hogy Syndulla kitalálhatja, mi
történt a Nacronison. Vagy az a gondolat, hogy Adan már elmondta neki.
Beléptek a konyhába, és sorban visszarakták a helyükre a bögréket és a
termoszokat.
– Egyetlen tanácsot adok magának – mondta kesernyésen mosolyogva a
tábornok. – Mégpedig, hogy tartsa a szemét a pilótáin. Az, hogy
összehoztuk őket, még csak a kezdet volt. Önnek tovább kell dolgoznia a
csapaton.
– Észrevett valami rosszat?
– Kaptam egy panaszt a kiszolgáló személyzettől. Közölték velem, hogy
Chass néha elrepül a B-szárnyúval, és ittas állapotban tér vissza. A
nyilvánvaló problémákon felül, történik vele valami. De talán csak azt
próbálgatja, hogy meddig mehet el.
Miért nem hozzám fordultak? – mérgelődött magában Quell, és ez a
kiszolgáló személyzetnek szólt, nem a tábornoknak.
– A láthatatlan rothadás okozza a legtöbb kárt – folytatta Syndulla. – Ami
Wylt, Kairost és Nath-et illeti... ne várjon, amíg összeomlik a ház. Nézzen
utána, hogy ők milyen állapotban vannak!
– Gondom lesz rá. Még valami?
– Hetven óránk van – felelte Syndulla. – Azt követően válsághelyzetek
sorozata következik, mígnem megtudjuk, hogy bevált-e a terv, vagy amíg
egyszer s mindenkorra elintézzük az Árnyék ezredet.
Pár pillanatig némán bámulták egymást. Syndulla nyilván azt várta, hogy
Quell kitalálja a többit.
– És addig...? – kérdezte halkan Quell/
– Próbáljon egy kicsit közelebb kerülni a pilótáihoz. Talán elvihetné őket
valahová ma éjjel...

– Kóstold meg a zöldet! – javasolta kitartóan Tensent, és közelebb tolta a

palackot Chadichez. – Gyerünk!
– Nem kóstolom meg!
– Mert félsz. Nem kell félned...
– Tényleg? Nem vagyok báb! Hiába mondod rám, ezzel nem fogsz
rávenni arra, hogy megtegyem.
 Quell szótlanul figyelte a pilótákat, akik a fekete lyuk izzó szemének
fényénél iszogattak. Egy hosszú fém asztalnál ültek, az űrkikötő civil
részében. Az előttük álló fűtőlámpák kellemesen melengették az arcukat, de
a hátuk már fázott a hűvös, esti szellőtől. Valahol a közelben az Üres Nap
hívői holoelőadást hallgattak, másutt gyerekek kártyáztak. Lark hozta el a
csapatot ebbe a sebtében összetákolt étterembe, ami a hirdetőtábla szerint a
„neo-coruscanti konyha” remekeivel szolgált. Valahogyan összeakadt és
összebarátkozott a főszakáccsal, aki a Troithe előkelő negyedéből
költöztette át a vállalkozását a menekültek sátorvárosába.
Quell nem tudta, hogy a szakács honnan szerzi be a hozzávalókat, és úgy
döntött, inkább nem is akarja kideríteni. Fűszerbe forgatott, ezüstös színű
csatornahalat ettek, valamint lepényt, aminek az állaga olyan volt, mint a
tengeri tajtéké, az íze pedig a sózott gyümölcsöké. Az asztalon lévő ízesítők
között akadt lila színben pompázó organikus fémpor, valamint zöld színű,
ismeretlen eredetű öntet. A tányérokra viszonylag kicsi adagok kerültek, de
a hadnagy nem kételkedett abban, hogy ez a legfinomabb étel, amit valaha
evett.
Ezt Larknak is megmondta, aki mellette ült, és vele együtt nem szólt bele
a Tensent és Chadic közötti, egyre indulatosabb vitába. Egyedül Kairos nem
vett részt a közös vacsorán.
– Gyerekkoromban bőven volt ennivalónk – mondta Quell. – De nem
beszélgettünk az ételekről. Nem nagyon törődtünk az ízekkel, leszámítva
apámat, aki sokat elemezgette a különböző fajta brandyket.
– Tudod, ez a legtöbb, amit eddig elmondtál a családodról – jegyezte meg
Lark. – Jó tudni...
A nő a fejét csóválta, és arra gondolt, hogy talán a bádogbögrékben
felszolgált, olcsó bor miatt kezd megnyílni.
– És mi a helyzet veled? – kérdezte.
– Nem sok mindent importáltunk más világokról, de szerettük a saját
ételeinket. És...
Ebben a pillanatban Tensent rátette a kezét Lark vállára, és közbevágott:
– Bocs, hogy félbeszakítom a beszélgetést. De azt hiszem, valaki téged
keres.
Nath a sátrak felé mutatott, és Quell abba az irányba nézve meglátott egy
gyalogsági egyenruhát viselő nőt. A haját szoros copfokba fonva viselte, az
arca sötét bőrét kékeszöld festéksávok tarkították. Quell nem ismerte fel a
jövevényt, de Lark udvariasan kimentette magát, és távozott.
 – Ez ki? – kérdezte halkan Quell.
– Vitale – felelte Nath. – Párszor együtt iszogattunk. Nem hiszem, hogy
meglátott minket, de a fiú megérdemel egy jó éjszakát, és nekem úgy tűnt,
ők ketten jól elvannak egymással.
Quell halkan nevetett, de nem mondott semmit.
Mire megették a vacsorát, Lark visszatért, és nemcsak Vitale-t hozta
magával, hanem még öt-hat gyalogost is. Az étterem konyhája nem tudott
több ételt kiadni, de a katonák nem bánták. Tensent elővarázsolt valahonnan
egy ölnyi birodalmi élelemadagot – a jobb fajtát, amit a pilóták kaptak –, és
szétosztotta valamennyit. Mindenkit a nevén szólított, és a maradék bort is
elosztotta. A vacsora immár kevésbé bensőségesnek érződött, de Quellnek
így is megfelelt. Ebben a helyzetben nem kellett attól tartania, hogy őrá
irányul a figyelem.
– Igaz, hogy hamarosan elkezdünk magára a kormányzóra vadászni? –
vetette fel az egyik katona, és amikor a hadnagy biccentett egyet, a férfi
káromkodott, és hozzátette: – Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag
megszereztük a rendszert?
– Miért, jobb lenne, ha nem szereztük volna meg? – morogta Chadic.
A gyalogos – egy ősz hajú, barna bőrű ember férfi – nevetett, és a fejét
rázva válaszolt:
– Csupán annyit jelent, hogy a következő hadjárat hamarabb kezdődik,
mint szeretném. Ti már tudjátok, hogy hová mentek, nem igaz?
Tensent harsogva röhögött valamin, ami az asztal távolabbi végénél
történt, Lark pedig visszakérdezett:
– Miért, ti hová mentek?
– A századosunk nem akarja beismerni – felelte a férfi –, de mindenki
tudja, hogy a Troithe csupán próbakör. A parancsnokság kipróbál több
taktikát, hogy kiderüljön, melyik működik. Mi pedig tapasztalatot szerzünk,
mielőtt beküldenek minket a galaktikus fővárosba.
– A Coruscantról beszélsz? – kérdezte Lark.
– Igen, a Coruscantról – erősítette meg a katona. – Előbb vagy utóbb, de
mindenképpen beledobnak minket a sűrűjébe. Ez a mostani küldetés nem
más, mint egy nagyszabású gyakorlat.
Quell kijavíthatta volna a férfit. Majdnem meg is tette, részben a bor
miatt, részben pedig, mert kis híján rosszul mérte fel a helyzetet. De
nyomban eszébe jutott, hogy az akciócsoport tervét jobb lesz titokban
tartani, ráadásul gyanította, hogy a gyalogos aligha örülne a hírnek,
miszerint csalinak használják a Troithe-ot.
Emellett elképzelhetőnek tartotta, hogy a gyalogosnak igaza van. Nem
tudhatta, mi jár Syndulla és a felettesei fejében. Semmit sem tudott a 61.
Űrszállítású Gyalogság parancsnokáról. Ezért nem próbált megnyugtatni
senkit abban a tudatban, hogy talán ő téved.
– Lehet, hogy csak gyakorlat – mondta végül –, de az lesz a legjobb, ha
elsőre jól csináljátok.
Az asztal körül ülők felnevettek, majd éljeneztek, és ugratták egymást.
Quell magába döntötte a maradék borát, és azon töprengett, hogy valóban
elvörösödött-e, azért érzi-e olyan melegnek az arcát.

A társaság tagjai háborús történetekkel szórakoztatták egymást. Egy Zab

nevű férfi, aki most tért vissza a Catadráról, azt állította, hogy egy ottani
incidens a Yordain Mag bukására emlékezteti, és elmondott egy túlélésről
szóló mesét, amiben fontos szerepet játszott egy papkirály áldása is. Chass
cserébe elmesélt egy történetet, ami akkor esett meg vele, amikor még a
Barlangi Angyalokkal repült. Egy gyalogos nő egy olyan esetet elevenített
fel, ami a Blacktar Cystnél történt meg vele. Quell máshogy emlékezett a
csatára, de nem szólt semmit, mivel akkor még a 204-es kötelékében
harcolt. Wyl Lark a Pandem Nainál történtekről emlékezett meg, majd Nath
és két másik férfi a hothi csatáról beszéltek.
A Hoth említése nyomán előkerült Darth Vader is, a halott császár
legfőbb végrehajtója. A gyalogosok közül többen is elmondták a Vaderhez
fűződő, saját történetüket, aztán megint Nath következett.
– Pár ezer évvel ezelőtt a Birodalmi Hadiflottában szolgáltam. Sokat
mesélhetnék arról, amiket ott hallottam... – mondta, majd rövid szünet után
Quellre mutatva befejezte a mondatot: – ...de a parancsnokunknak jobb
történetei vannak.
Quell szívesen lecsapta volna Tensentet. De amikor Nath kimondta, hogy
valaha birodalmi volt, a szeme sem rebbent senkinek, és tőle sem kérdezték
meg, hogy mikor állt át a köztársaságiak oldalára. A katonák nem tettek
mást, csak nézték őt, és várták a történetet.
– Sosem találkoztam Vaderrel – bökte ki rövid tétovázás után.
 Tensent vigyorgott, és megcsóválta a fejét úgy, hogy csakis Quell
láthatta. A többiek morogtak, és biztatták, hogy kezdjen csak bele.
– Halljuk! – kiáltott Chadic, és megszorította a parancsnoka felkarját.
A hadnagy lehajtotta a fejét, és igyekezett megfelelni az elvárásoknak.
Mesélt arról, hogy Vader megölte az alárendeltjeit, ha kudarcot vallottak, az
űrcsaták során megsemmisítette a kísérőit, ha véletlenül az útjába kerültek,
és mesélt tisztekről, akiket Vader titokzatos erődjébe rendeltek, és soha
többé nem tértek vissza.
– Az első parancsnokaim egyike Vader alatt szolgált, közvetlenül a
klónháború után, és azt mondta, hogy az az alak sokat változott az évek
folyamán. Mindig is erőszakos és durva volt, de aztán valahogyan érettebb
lett.
– Érettebb? – kérdezte az egyik gyalogos.
– Kezdetben már azért végzett valakivel, mert dühös volt – magyarázott
Quell. – Később türtőztette magát, és csak azokat ölte meg, akik hibáztak.
Lehet, hogy az illető jelentéktelen hibát követett el, de akkor is hibázott.
– Tudod, honnan szerezte a fénykardját?
– Nem – felelte a nő. – Talán megölt egy Jedit, és elvette tőle a fegyverét.
Wyl Lark mocorogni kezdett ültében, mintha kínosnak talált volna
valamit, de ezt – a jelekből ítélve – csak Quell vette észre.
És akkor a szó Vader gazdájára terelődött, a bukott császárra, és ennek
nyomán előkerültek a szellemekről szóló történetek. Quell imádkozott
magában, hogy senki se hozza fel a Parázs hadműveletet – hogy a
végrehajtására maga Palpatine császár adta ki a parancsot, azt kevesen
tudták. És mialatt a katonák sorban leírták, hogy mit művelnének az
uralkodó maradványaival, ha ki lehetne szedni a második Halálcsillag
roncsából, Quell arra az éjszakára gondolt, amikor magányosan gyalogolt a
Harkrova nevű, hideg holdon, és a császár szellemét vélte látni az erdőben.
– Bárcsak életben maradt volna! – mondta egy félszemű mon calamari,
aki az este java részében Zab mellett ólálkodott. Az arca megégett felén az
üres szemgödör akkora volt, hogy egy ember ökle belefért volna, és
Quellnek kényszerítenie kellett magát, hogy ne bámulja. – Bárcsak
láthatnám, amint bíróság elé állítják minden egyes bűntettért, amit valaha
elkövetett onnantól kezdve, hogy a Naboo szenátora volt! Lehet, hogy a per
évekig zajlana, de mindenki figyelemmel kísérné. Mindenki azt mondaná:
nem akarom, hogy még egyszer létrejöjjön egy ilyen birodalom, és amikor
végül kivégeznék Palpatine-t, az összes egykori híve rettegne az Új
Köztársaság igazságszolgáltatásától.
Vitale vigyorogva felemelte a poharát, majd köpött egyet, és azt mondta:
– És ha ő állna elsőként bíróság előtt, az összes többi birodalmi, aki utána
kerülne sorra, azzal védekezne: hé, én nem is voltam olyan elvetemült, mint
az a fickó!
– Kivégzéssel nem lehet igazságot szolgáltatni – mondta valaki, és Quell
elnézett a sátrak körül mozgó menekültek felé. A beszélgetés lendülete
megtört. A társaság fele a halálbüntetés erkölcsi kérdéseiről kezdett
vitatkozni, a többiek az Anoat-szektorban létrehozott Vasblokáddal
kapcsolatos találgatásokba bocsátkoztak.
– Na, menjünk! – jelentette ki végül Nath Tensent, és fél kézzel felhúzta
Quellt. – Hadd legyen a porrugdosóké a maradék. Mi már elég bort ittunk
ahhoz, hogy reggelig jól érezzük magunkat.

Ha Quell részeg lett volna, felhasználhatta volna kifogásnak, hogy

lelépjen. De a többiek bizonyosan látták rajta, hogy teljesen józan, ezért
nem is próbálkozott. Elsétáltak az űrkikötő villamosállomásáig, és
beszálltak egy szervizkocsiba. A hálózat többi gépével ellentétben ez a
jármű saját energiaforrással rendelkezett, és jelenleg is tökéletesen
működött.
– Nem lehet, hogy kinyírjuk magunkat? – vetette fel a hadnagy, mialatt
Tensent előhúzott egy kódhengert, és aktiválta az automata navigációt.
– A pálya fél kilométerrel a kikötő mellett fut – mondta türelmesen Lark.
– Ha vannak ellenséges csapatok ilyen közel...
– ...akkor szívességet teszünk a tábornoknak azzal, hogy előcsalogatjuk
őket! – szólt közbe Chadic, és hangosan kacagott. Aztán Quell válla köré
fonta a karját, hogy megőrizhesse az egyensúlyát, mialatt a kocsi
kiemelkedett a tartókeretéből, és nekivágott az enyhén emelkedő pályának.
Röviddel az indulás után Quell kisöpörte a fejéből az ott keringő
kérdéseket, mint például: Miért csináljuk ezt? Mit keresek én itt? Mi lesz, ha
valahol megszólal egy riasztó?, és inkább az ablakokon túli látványra
összpontosított.
Lark és Tensent lefelé mutogattak. Quell nem nézte meg, hogy mire
próbálják felhívni a figyelmét, inkább a tábor fényeit csodálta, amelyek
egyre kisebb foltokká és pontokká zsugorodtak. Aztán a titáni városképet
bámulta, amit szinte egyetlen, óriási sziluettnek látott az éjszakában,
leszámítva azokat a területeket, amelyeket egy-egy torony lámpái fénybe
borítottak. Quell érzékelte azt, amit nem láthatott – a világ ősiségét, hogy
több milliárd teremtmény élt itt az évezredek alatt, de még most is tömegek
mozogtak a sötétségben, és érezni vélte a súlyát egy egész világnak,
amelyet téren és időn átnyúló, civilizációs labirintussá formáltak a lakói.
Megpróbálta kiszámítani magában a Troithe építményeinek tömegét, hogy
azon keresztül felfoghassa az itteni léptékeket. De nem tudta, hol kezdje.
Végül nekidőlt Chass na Chadicnek, és hallgatta a többiek beszélgetését,
de innentől kezdve nem értette a szavakat.

Az este csodálatos volt.

A társaság még éjfél előtt feloszlott. Lark azt mondta, még ellenőriznie
kell a hajóját lefekvés előtt. Tensent kacsintott egyet, és elindult vissza, a
menekülttábor felé. Quell elkísérte Chadicet a Lodestarig. A theelin nő
átbotladozott az űrkikötőn, aztán a hajó csarnokain is. Végül közölte Quell-
lel, hogy nem szorul a segítségére, és mialatt betámolygott egy turbóliftbe,
kissé motyogva hozzátette:
– Minden este ezt csinálom...
Quell követte volna a pilótáját, ám ekkor léptek koppantak mögötte.
Megfordult, és a folyosó lámpáinak gyenge fényében Kairost pillantotta
meg.
Megfeszítette az izmait, és furcsa módon bűntudata támadt, mintha
rajtakapták volna valamin. Kairos nem tartott velük – talán mert nem akart
vagy nem bírt kiengedni egy kicsit –, és most mozdulatlanul és némán állt a
parancsnoka előtt.
Quell kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. Az orrát megcsapta a
különös nő felől áradó virágillat.
Kairos tett három lépést, így már csak fél méter választotta el a
hadnagytól, aki ekkor több szakadást fedezett fel a pilóta ruháján. A bal
kezén viselt bőrkesztyű résén kilátszott az alatta rejtőző szövet.
Amikor ők ketten utoljára kerültek ilyen közel egymáshoz, Kairos a
padlóhoz vágta a őt, és letépte róla a légzőkészüléket. A pilóta akkor
állhatatosnak és engesztelhetetlennek tűnt, és Quell azóta sem értette, hogy
miért hagyta őt életben.
Kairos ezúttal nem látszott sem állhatatosnak, sem engesztelhetetlennek.
Sőt, egész testében reszketett. És hirtelen megszólalt:
– Hamarosan megtámadnak minket – mondta mély, halk torokhangon. –
És akkor elűzhetjük az árnyékot. A küldetésnek sikerülnie kell!
És ekkor, mintha megszabadult volna egy igézettől, Kairos leeresztette a
vállát, megfordult, és elment abba az irányba, amelyből érkezett.

Amikor Quell belépett a hálókabinjába, az ágyán találta Chasst. A theelin

nő halkan horkolva, mélyen aludt. Az egyik lába lelógott az ágyról, a takaró
a fél arcára ráborult. Quell érzékelte, hogy a Kairosszal való képtelen és
valószerűtlen találkozás emléke elillan az agyából. Szempillantás alatt
visszatért a valóságba, és majdnem felnevetett.
Elképzelni sem tudta, hogy Chadic miért van itt. Egy ilyen eset régebben
talán megrázta volna, annak idején, amikor először találkozott a nála
fiatalabb nővel, amikor még (ezt most már bevallhatta magának) azt érezte,
hogy vonzalom ébredezik benne. Akkor még féltékeny lett, mialatt
Chadicet és Larkot figyelte a Harkrova holdon.
Az a fellángolás mostanra eltűnt, vagy inkább elfojtották a Pandem Nai-i
csata utóhatásai.
Quell leereszkedett a padlóra, és lerángatta a takaró egyik sarkát, hogy
párnának használja. Elalvás előtt még eszébe jutott az, amit Kairos mondott.
Aztán elképzelte a maszkos nőt, amint a Thanner-tó felett repül, és
megmenti a katonákat a biztos haláltól. Elképzelte Kairost, amint az U-
szárnyú ágyúival gyilkol, végül a nő bőrkesztyűbe burkolt kezét látta maga
előtt.
Biztosra vette, hogy ezek a félig-meddig összefüggő képek jelentenek
valamit, de reggelre mindet elfelejtette.
 Hatodik
fejezet

Egyenes út a tragédiához

I.
– A bombázók elérték az előírt pozíciót?
– Várjuk, hogy kezdődjön a műsor – válaszolta Nath Tensent, és
nyomban eszébe jutott, hogy ez lesz a legkevésbé szórakoztató élmény azok
közül, amelyekben hetek óra része volt. Megadta a koordinátáit a
Lodestarnak, majd hátradőlt, és azt kérdezte:
– Chass, veled mi van?
– Jól tudod, hogy a helyemen vagyok. Ha elnézel jobbra, láthatsz is –
felelte mogorván a nő. – Én vagyok az a pötty, amelyik rosszul viseli a
szelet.
A képernyő villant egyet, és Nath elolvasta T5 megjegyzését. Az
asztrodroidjának mocskos képzelete volt. Nath vigyorgott, és nehezen állta
meg, hogy továbbítsa az üzenetet másoknak.
– Ha lesz feladatotok a számunkra, csak szóljatok! – mondta a felszíni
egység parancsnokának. – A pajzson tartjuk a szemünket – tette hozzá, és
megszakította a kapcsolatot.
Mostanra Wyl és Quell a kormányzati negyed felé száguldottak – elég
alacsonyan ahhoz, hogy becsússzanak az energiapajzs alá –, és a
generátorok irányába tartottak.
Ám amíg a pajzs működött, Nathnek, Chassnek és a Jégeső osztagnak
nem sok dolga akadt. Az ő gépeik nem voltak elég gyorsak és fürgék ahhoz,
hogy kövessék az X-szárnyút és az A-szárnyút, továbbá az ellenségeik nem
voltak elég ostobák ahhoz, hogy kibújjanak a bunkerekből.
Így aztán vártak.
– Mi van, Chass, nem tudod eldönteni, hogy mit hallgass? – érdeklődött
Nath.
– Mit gondolsz, mennyi idő kell hozzá? – vágott vissza ingerülten a nő.
 – Ezek szerint nem vagy túlságosan elfoglalt, ugye? Van egy pakli
kártyám...
– Komolyan?
– Persze!
– És van egy heti fizetésed, hogy fogadj?
– Persze! – felelte ismét Nath.
Az ő egy heti fizetése több volt, mint amennyit Chass kapott, de a nőnek
ezt nem kellett tudnia. Caern Adan továbbra is külön juttatásokat
küldözgetett neki, gyakorlatilag azóta, hogy beszállt a játszmába.
Adan eredetileg a saját ügynökének tekintette őt, és külön fizetett egy-
egy alkalmi munkáért. Most, hogy egy egész részleg dolgozott a
hírszerzőnek, ő és Nath új alkut kötöttek anélkül, hogy nyíltan beszéltek
volna róla: Adan azért fizetett, hogy Nath hallgasson, valamint azért, hogy
ne hagyja el az osztagot.
Nath kiderített egyet s mást Yrica Quellről, és Adan úgy döntött, hogy
titokban tartja ezt az információt. Nathnek ez tökéletesen megfelelt. A plusz
pénzeknek mindig tudott örülni.
Elővett egy kártyapaklit, majd ő és Chass, ha nem is könnyedén, de
játszottak egy kör nyílt szabakkot, amikor valaki jelentette, hogy a felszíni
csapatok megkezdték az előrenyomulást.
– Mit szólnál egy fogadáshoz? – kérdezte Nath. – Mit mondasz arról,
hogy a kormányzó tartogat egy-két meglepetést a számunkra odalent?
Chass olyan harsogó nevetést hallatott, hogy megreccsentek a
hangszórók.
– Még szép! – kiabálta aztán. – Eszemben sincs fogadni!
Nath rántott egyet a vállán, és az ujját a sisak rögzítőszíja alá dugva
megvakargatta az állát. Tudta Chassről, hogy nem ő az osztag legokosabb
tagja, de azért nem volt ostoba.
– Te mit jósolsz? Mi lesz ebből a csatából? – kérdezte aztán.
– Az én jóslatom az, hogy Wyl és Quell egy tűzviharba repülnek. De
azért elvergődnek a generátorokig, megsemmisítik őket, és mire minket is
beküldenek, viszonylag könnyű dolgunk lesz. De ettől még a felszíni
egységekre húsdaráló vár, ez nyilvánvaló.
– Igen, nyilvánvaló – helyeselt Nath elkomorodva. Kedvelte a
Hatvanegyes katonáit, de azt már réges-régen megtanulta, hogy a
gyalogosok nem sokáig maradnak életben. Éppen ezért választotta annak
idején a hadiflottát, és nem a hadsereget. – Azt hiszem, pár óra múlva a
bolygó a miénk lesz. És akkor talán Quell vagy Adan ismertetik velünk a
tervüket.
Nath észrevette, hogy Chass pár pillanatig hallgatott, mintha bizonytalan
lett volna, és csak aztán felelte, hogy „aha”.
Hát, ez érdekes – állapította meg magában.
– Azt gondolod, hogy azután is tovább titkolóznak? – kérdezte
gyanakodva.
– Valószínűleg igen – dörmögte a pilótanő.
Nath gondolatban lejátszotta magának a beszélgetést, aztán vigyorogva
feltette a következő kérdését:
– Jól sejtem, hogy nem szeretnéd viszontlátni az Árnyék ezredet?
Chass káromkodni kezdett, mire Nath lehalkította a sávot, és válaszolt
egy, a felszínről érkező helyzetjelentésre, majd visszaadta a hangerőt, és
még elcsípte kísérője feleletének a végét:
– ...te nem tudod, mit beszélsz!
– De tudom! – vágott vissza. – Emiatt ne aggódj! Őszintén szólva
szerintem Wyl sem szeretne még egyszer összefutni velük.
– Ezt ő mondta neked?
– Wyl rendes kölyök. Egész jó parancsnok lesz belőle, ha kap rá
lehetőséget. De nem nehéz kitalálni, hogy mi jár a fejében.
Chass erre horkantott egyet, de nem válaszolt. Nath fontolóra vette, hogy
elmondja, amit Wyltől hallott, de úgy döntött, nem él vissza a kölyök
bizalmával. Egy egész estén át tárgyalták a témát, és Wyl kimondta, hogy
csalódott egy kicsit a troithe-i hadművelet miatt, mígnem kiderült, hogy
attól tart: ismét bekövetkezik egy olyan katasztrófa, mint amilyen a Pandem
Nainál történt. Amiatt aggódott, hogy mi lesz az ára egy újabb
győzelemnek.
De Nath gyanította, a félelem is szerepet játszott abban, hogy Wylből
hiányzott a lelkesedés. A fiút senki sem nevezhette gyávának, de ő is csak
ember volt. Talán azért mondta azt, hogy aggódik a terv miatt, mert nem
akart még egyszer szembenézni az Árnyék ezreddel.
Nath latolgatni kezdte, hogy sikerülne-e vallomásra bírnia Chasst. Úgy
sejtette, hogy a nőnek nincsenek kifogásai, és ha a halálvágyán túljutott is,
bizonyosan nem veszett ki belőle az Árnyék ezred iránti harag.
De mielőtt bármit mondhatott volna, Chass nekiszegezte a kérdést:
– És mi van veled?
Nath elgondolkodott néhány pillanatra, majd azt felelte:
 – Én bosszút álltam azon, akin akartam, és azok a rohadékok kétszer is
majdnem kinyírtak. Én sem vágyom egy újabb találkozásra.
Elhallgatta azokat a részeket, amiket a nőnek nem kellett megtudni: hogy
milyen jól jöttek neki az átutalások azért a kisebbfajta munkáért; mennyire
örült annak, hogy légi támogatást adhat a gyalogosoknak, akik a nevét
ordibálják, és itatják, és nagy hűhót csapnak körülötte, amikor leszáll. A
kormányzati negyed elfoglalása veszélyekkel járt. Az Árnyék ezred
csapdába csalása komoly munkának ígérkezett.
– Nos – mondta Chass –, talán elszúrjuk ezt a küldetést, és akkor többé
nem kell idegeskednünk miatta.
Nath már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor hívták őket a
felszínről.
Köztársasági katonák sebesültek meg és estek el odalent. A csata
megkezdődött.

II.
Több mint húsz évvel korábban, Palpatine császár hatalomra jutását
követően a Troithe kormányzatát átköltöztették az ezer éven át használt
otthonából, a Szent Kehely Negyedből a Troithe Bolygóvédelmi
Központba. A Birodalom felemelkedése előtt a TBK szerepe jelképes volt.
Magán katonai vállalatok vették fel a harcot a betörő szeparatistákkal a
klónháború idején, míg a TBK rakétatelepei, stadion méretű ionágyúi és
hatalmas gyalogsági telepei elhagyatottak voltak. Aztán a bolygó első
birodalmi kormányzója – hogy helyreállítsa a helyiek büszkeségét –
leromboltatta és átalakíttatta az elavult fegyvereket, hogy
feldolgozóközpontokat és modern kommunikációs létesítményeket építtetett
a helyükre. A villamosvonalak manapság luxuslakás-komplexumokká
alakított rakétasilók között vezettek el; a korszerű turbólézereket a Troithe
elfeledett hőseinek bronzszobrai vették körül; és óriási pajzsgenerátorok
álltak a feketén csillogó toronyházak között.
Noha a Cerberon csillagos égboltja borult fölé, Yrica Quell így is örült,
hogy a sisakja vizora sötétre polarizálódott, mialatt a TBK felett röpködött.
Az elhárító ágyúk sugárnyalábokkal árasztották el a légteret, minden löveg
öt másodperces sorozatokkal tüzelt. Máris megsemmisítették a Meteor
osztag két X-szárnyúját, míg a lövedékek java része vagy a környező
épületekbe csapódott, vagy a bolygóvédő pajzsba, aminek nyomán szikra-
és tűzeső záporozott a magasból. Légköri harcra tervezett TIE X1-esek
repültek a sugarak nyomában – a kormányzó légierejének maradéka. Quell
ide-oda forgatta a gépét, közben erősen markolta a botkormányt, és a
lábával felváltva nyomkodta a kormánypedálokat. Nem törődött a CB-9
felől érkező panaszáradattal, ami fénylő üzenetek formájában gördült le a
képernyőjén. Az asztrodroid keményen megdolgozott azért, hogy stabil
állapotban tartsa a hajót, másodpercenként többször is módosította a
hajtómű és a lebegtetőrendszer energiaelosztását.
Tartsd stabilan, vagy mindketten meghalunk – gondolta Quell, és
megtapogatta a nyakában függő memórialapkát.
– Zárd a vezérsíkokat! – parancsolta hirtelen. A főmonitoron
figyelmeztetés villogott, amely szerint rakéta száguldott felé. A vér a fejébe
tódult, amikor a gépét az oldalára döntve éles fordulóba kezdett, és
megkerült egy tornyot úgy, hogy alig néhány méterrel mellette repült.
– Nézzük meg, fürgébbek vagyunk-e így!
Valami felrobbant mögötte, és a lökéshullám megrázta a hajóját – de
ebből legalább tudta, hogy megszabadult a rakétától.
– Ha zárod a vezérsíkokat, nem lesz fegyvered! – figyelmeztette Meteor
Vezér Quellt, és gyorsan hozzátette: – Mindent megteszünk, hogy
fedezzünk titeket!
– Értettem – válaszolta a pilótanő, és keresni kezdte Wyl Lark gépét a
felderítőrendszer monitorán.
Lark felderítést végzett; az A-szárnyúja gyorsabb volt mindennél, ami
most a légtérben röpködött. Mialatt gyilkos sugarak áradtak felé alulról,
tornyokat kerülgetett, utcák felett repült el, alagutakon száguldott át, és
közben keresett egy útvonalat a pajzsgenerátorhoz, amelyet az X-szárnyúak
követhettek.
Quell megtalálta a képjelet – Wyl fél kilométerre volt előtte, és legfeljebb
tíz méteres magasságban repült.
– Hová mész? – kérdezte a társától, mialatt érezte, hogy a vezérsíkok
szervói működésbe lépnek.
– Rakétaplatformokat raktak a villamosvonalakra – válaszolta Lark, és a
hangja fojtott idegességről árulkodott. – Nagyon pontosan kövesd a
pályámat!
CB-9 megjelenítette az útvonalat a monitoron. Quell egy pillanatig sem
kételkedett Wylben, habozás nélkül elindult lefelé.
 Csillogó fémtornyok vették körül, amikor szintre hozta a hajóját egy
jókora rakodógép felett. Az energia olyan heves interakcióba lépett a
pajzsaival, hogy fényes gömb vette körül a hajóját, és szinte semmit sem
látott abból, ami kívül volt a fülkén. Egyik pillanatról a másikra – mialatt a
kormánnyal küzdött, és csakis a műszereire hagyatkozva tudott navigálni –,
az a benyomása támadt, hogy nem is a Troithe, hanem a Yethra felszíne
felett száguld, és a nap iszonyúan erős, a jégtáblákról visszatükröződő fénye
vakítja el. Már azt sem tudta, hogy Larkot vagy Xiont hallja-e, amikor
valaki figyelmeztette, hogy ellenséges vadászgép üldözi. A
felderítőrendszer képernyőjét figyelte, mialatt Keize őrnagy vagy a Meteor
osztag egyik vadásza megsemmisítette a támadóját, majd a lángoló roncs
belevágódott egy épületbe.
De mindez nem is számított neki. Értette, mi a feladata. Azt alig tudta,
hogy ő maga kicsoda, de tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit kell
tennie.
– Megközelítem a generátort! – jelentette Lark.
Quell visszazökkent a valóságba, és egyből növelte a tolóerőt, hogy a
társa után siessen.
És ekkor az adóvevő Syndulla tábornok hangját közvetítette:
– A felszíni egységek összecsaptak az ellenséggel! Intézzék el azt a
pajzsot, méghozzá a lehető leggyorsabban!

III.
Wyl Lark kilőtte az összes rakétáját, és érezte, hogy a gépe meglódul.
A felvonulási tér az utcaszinten volt, de úgy tűnt, mintha óriási
mélységben terülne el. Hatalmas tornyok vették körül minden oldalról, és
félig-meddig alkonyati homályba veszett. Sugárnyalábok áradtak a peremén
álló lövegtornyokból, vörös lövedékek töltötték meg a fekete égboltot. Ám
a tornyok lassan fordultak, és a gyors vadászgép könnyen elmenekült a
gyilkos töltetek elől. A pajzsgenerátor húsz méteres átmérőjű tányérjait
rozsda és kosz borította. Kezdetlegesnek és durvának tűntek a környéken
meredező, karcsú tornyokhoz képest; a belőlük áradó, irtózatos mennyiségű
energiát emberi szem nem érzékelhette.
Wyl csak az első találatot látta: a rakéta a tányérok közé csapódott, és
vakító fényt árasztva detonált, de ő már felfelé száguldott, amikor a
második lövedék célba ért. Az ég felé nézve érzékelte a pajzs által
kibocsátott, halvány derengést. A gyorsulástól a háta az ülésbe préselődött.
A monitor azt jelezte, hogy TIE-vadászok tartanak felé minden irányból.
A lövedékei nem rongálták meg eléggé a pajzsokat, így Quell-nek kellett
befejeznie a munkát. Wyl tudta, ha a parancsnok nem jár sikerrel, meg fog
halni, méghozzá úgy fog meghalni, hogy nekivágódik a gigászi
energiabuboréknak, amit nem sikerült megsemmisítenie.
– Minden rendben lesz – suttogta alig hallhatóan. – Minden rendben lesz.
– Látom a célt – jelentette Quell, Wyl pedig lehunyta a szemét, és várt.

IV.
– Bombázók! Menjenek! Támadás! – parancsolta Syndulla az adóvevőn
át, olyan váratlanul, hogy Chass megijedt. Kihúzta magát, vetett egy
pillantást a műszerfalra, és aktiválta a hajtóművet.
– Kész vagy? – kérdezte pár pillanattal később Nath.
– Persze – felelte Chass. – Amíg senki sem próbál szétlőni, egész jól
elleszek.
– Mi a helyzet az osztagunk többi tagjával? – vetette fel Nath.
A pilótanő a várakozás alatt függőleges helyzetben tartotta a gépét, mert
az nagyobb stabilitást adott neki a szélben, de repülés közben jobban
szerette a vízszintes pozíciót, ezért most elforgatta a törzset, és elindult
lefelé, a kormányzati negyedet takaró felhő irányába. Nath és a Jégeső
osztag Y-szárnyúi kicsivel lemaradva követték, de a terv az volt, hogy amint
a pajzs magassága alá érnek, a többiek előre húznak.
Már kezdett azon töprengeni, hogy alighanem baj történt, amikor Quell
jelentette:
– Lark és én sértetlenek vagyunk! Felétek tartunk, hogy kísérjünk titeket.
Kairos fedezi a felszíni csapatokat.
– Remek! – dohogott Chass. – Majd próbáljuk nem szétlőni Kairost.
Amikor kiért a felhőből, és meglátta a várost, megnyomott egy gombot.
A következő pillanatban egy loleti politi-folk énekes pergő ritmusú
hadarása töltötte be a pilótafülkéjét. A szél és a zene ütemére billegtette a
hajóját, és pár másodperccel később protontorpedók és lézervezérlésű
bombák száguldottak és zuhantak a megjelölt célok felé.
Chass tudta, hamarosan elég közel lesz ahhoz, hogy láthassa a pusztítást.
Hamarosan maga is kiválaszthatja a célokat, és kitérhet az elhárító tűz elől,
mialatt igyekszik nem megölni a köztársasági katonákat. És akkor majd
elfelejtheti a Nathtel folytatott beszélgetést... Amikor a férfi azt kérdezte
tőle: „Jól sejtem, hogy nem szeretnéd viszontlátni az Árnyék ezredet?” De
Nath tévedett. A nő sokkal jobban félt attól, ami azután fog történni, hogy
megvívják harcukat az Árnyék ezreddel.
Eleresztett egy protonbombát, és amikor az kirepült a kivetőből, érezte,
hogy a B-szárnyú megugrik. Rögtön ezután arra gondolt, hogy most viszont
azt csinálhatja, amihez a legjobban ért. Az egyetlen dolgot, amire született.

V.
Hera Syndulla tábornok a Lodestar taktikai központjában állt, és egy
holomezőt figyelt, amelyben a világító pontok egy bolygó sorsának
alakulását ábrázolták. Hallgatta a pilóták és a felszíni csapatok
üzenetváltásait, hallotta a diadalittas kiáltásokat és az ideges
figyelmeztetéseket. Az alárendeltjei a fejhallgatójukat markolták, és
válaszokat hadartak a szájuk előtt lebegő mikrofonba. Igyekezett erősnek,
magabiztosnak és könyörületesnek mutatni magát.
Minden, ami körülötte és a bolygón zajlott, egy csapda felcsalizásáról
szólt.
És azt, hogy mindez megéri-e, nem tudhatta meg addig, amíg meg nem
érkezik az Árnyék ezred. Amíg nem vív meg egy másik csatát is.
– A Lodestar felvette az előírt pozíciót – jelentette a segédtisztje, amikor
odalépett mellé. Stornvein arcára nézve Syndulla nehezen tudta elhinni,
hogy a férfi már tucatnyi korábbi csata során kimondta ezeket a szavakat. A
segédtisztje nem volt hajlandó fásulttá válni, többek között ezért tartotta
maga mellett. – Nincs sok helyünk leereszkedni, de elintézzük a TIE-
vadászokat, ha közelebb merészkednek.
– Köszönöm – felelte Syndulla. – Mi van a felszínről érkező képekkel?
– A birodalmiak zavarják az adást – közölte Stornvein –, de a szakértők
már dolgoznak az ügyön. Hamarosan rendben lesz a kommunikáció.
És valóban, az egyik holomezőben megjelent egy felvétel, amit egy
katona sisakjára szerelt kamera küldött. A taktikai központban közelről is
bepillanthattak a háború borzalmába. Tüzek égtek. Rohamosztagosok
kuporogtak egymásra hajigáit siklókból emelt barikád mögött. Egy felderítő
lépegető kiégett roncsa támaszkodott egy épület oldalának. Az égen
sugárnyalábok villantak a tér összes iránya felé, és erős fényű rakéták
röpködtek.
 Hera úgy érezte, a felszínen kellene lennie. Ezzel szemben úgy döntött,
távolról követi az eseményeket, hogy összehangolja a feladatokat a
csapatok között, amelyek túl profik, és túl szervezettek voltak ahhoz, hogy
valóban szükségük legyen egy tábornok felügyeletére.
– Sorban hallgassunk bele a sávokba! – parancsolta fennhangon. – Tudni
akarom, mi jár a fejükben.
Üzenetekből és hangtöredékekből állította össze magának, hogyan áll az
ütközet. A Meteor osztag úgy manőverezett, hogy elűzze a TIE-vadászokat,
és meghiúsítsa az ellenségnek azokat a kísérleteit, amelyek légi támogatás
biztosítására irányultak. Syndulla összerezzent, amikor a Meteor Kettes
segítséget kért, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor egy másik gép
megsemmisítette a Kettes üldözőit. A gyalogos szakaszok koordinátákat
soroltak a Jégeső osztagnak; a taktikai képernyőn számos izzó pont tűnt el,
amikor a protonbombák lépegetőket és harckocsikat semmisítettek meg.
Syndulla huzamosabb ideig hallgatta az Alphabet adásait.
– Ha ez így megy tovább – recsegte idegesen Wyl Lark –, semmi sem
marad a kerületből!
– Ez a terv – válaszolta neki Quell. – Csakis így győzhetünk.
Hera lendületesen megrázta a fejét. Megkedvelte az Alphabet pilótáit az
utóbbi hónapok során, bár alig ismerte őket. Örömmel állapította meg, hogy
Quell kiválóan vezeti az osztagát, és alkalmazza taktikai tapasztalatait. De a
lelke mélyén azt kívánta, bárcsak sosem hozták volna magukkal az
egységéhez a 204-es Birodalmi Vadászezreddel vívott háborújukat.
Jóváhagyta Adan és Quell tervét, mert jónak ítélte. Ám ez még
korántsem jelentette azt, hogy tetszik is neki.
– Mi folyik ott? – kérdezte aztán, amikor azt látta, hogy több képjel
tökéletesen szinkronban mozogva távolodik a kerület szélétől, és visszafelé
tart, a középpont irányába.
Stornvein az egyik kommunikációs tiszt mellé lépett, váltott vele néhány
mondatot, majd a tábornokra nézve válaszolt:
– A kormányzó visszavonulást rendelt el. Az ellenséges felszíni egységek
a logisztikai központ felé húzódnak. Onnan irányítják a kommunikációt, az
adatforgalmat, a polgári energiaszolgáltatást. A hivatalos neve: Tri-Center
Komplexum.
Syndulla ismerte a nevet, de azért meglepődött.
– Miért nem a kormányzó palotájához mennek? – vetette fel
elgondolkodva. – Vagy az egyik katonai állomáshoz? A Tri-Centernek nincs
erős védelme, vagy van?
– Két nagyobb úton lehet megközelíteni, és mindkettőt az ellenség
ellenőrzi – közölte Stornvein. – Talán csak jó helyen van ahhoz, hogy
rendezzék a soraikat.
A tábornok káromkodni kezdett, de nyomban észbe kapott, és kihúzta
magát. Odalépett az egyik kommunikációs állomáshoz, megnyitott
magának egy általános sávot, és beszélni kezdett:
– Syndulla tábornok minden egységnek! Ne hagyják, hogy az ellenség
elérje a Tri-Center Komplexumot! El kell vágnunk az útjukat!
A parancsnokok sorra nyugtázták a parancsot, majd egy rekedtes hangú
nő azt kérdezte:
– Mi történik, tábornok?
– Á, Quell hadnagy! – felelte Syndulla, mert ismerte a hangot.
– Amennyire meg tudjuk határozni, a parancsnokuk vagy nagyon ostoba,
vagy nagyon okos döntést hozott. – Röviden összefoglalta, hogy ő és a
tisztjei mit tapasztaltak az elmúlt percekben, és így folytatta: – Akármi a
helyes válasz, nem hagyhatjuk, hogy egyesítsék az erőiket!
– Értettem! – válaszolta Quell.
Syndulla ezt el is várta a hadnagytól – elvégre részt vett a terv
kidolgozásában.
A tábornok aztán a taktikai térkép képjeleit figyelte. Tudta, hogy
hamarosan döntenie kell, de attól félt, hogy igazából nem rajta múlik a
döntés.

VI.
Syndulla tábornok máshová irányította a bombázókat, amikor az
ellenséges csapatok megközelítették a komplexumot. Quell hallotta az erre
vonatkozó parancsot, és azonnal rájött, hogy mi az indok. A
következmények kiszámításához is csak egy-két másodperc kellett neki.
A Tri-Center nem katonai állomás volt, hanem egy létesítmény, ami
fontos szerepet játszott a bolygó infrastruktúrájának működtetésében. A
megtartásával senki sem nyerhette meg a háborút, az elvesztésével senki
sem szenvedett vereséget, ám ha megsemmisül, a Troithe-on több hónapra
eluralkodna a zűrzavar. És akkor a 204-es vezetői aligha tartották volna
fontosnak, hogy visszaszerezzék a bolygót a Birodalomnak.
 Így tehát a Tri-Centert meg kellett őrizni, máskülönben a csapda nem
működhetett.
És Quell nem akart kudarcot vallani.
Végiggondolta mindezt, mialatt kikísérte Chasst a harci zónából. Egy
TIE üldözte őket, de nem teljes lendülettel, mert alig bírt a levegőben
maradni. Quell megosztotta a figyelmét a gép vezetése és a monitorára
érkező adatok között – az utóbbiak a felszíni csapatok pozícióját jelezték,
illetve az ellenség mozgását.
Miután a bombázók visszahúzódtak, a köztársasági gyalogság légi
támogatás nélkül maradt. A Tri-Center nem rendelkezett erős védelemmel,
de erre nem is volt szükség. A köztársasági és a birodalmi felszíni seregek
nagyjából azonos ütőerővel rendelkeztek, és egy a komplexum belsejében
dúló harc bizonyosan vérfürdővel végződött volna. Továbbá, a köztársasági
gyalogság visszavonulása esetén a kormányzó (vagy ha ő meghal, az utóda)
viszonylag könnyen visszaszerezhetné a régiót, illetve összeomlaszthatná
azt a keskeny folyosót, amit Syndulla erői teremtettek az űrkikötő és a
kormányzati negyed között.
Ezek voltak a lehetőségek: több száz halálos áldozat, vagy elvész
minden, amit a köztársaságiak az elmúlt hetek során elértek.
Quell tudta, hogy ő melyiket választaná. És azt is, hogy Syndulla
tábornok melyiket.
– CB-9! Hallani akarom, hogy a felszíni egységek mit beszélnek! –
mondta hangosan.
A droid ráhangolta az adóvevőt a gyalogosok frekvenciáira. Csupán
maroknyi osztag volt olyan helyzetben, hogy feltartóztassa a Tri-Center felé
tartó birodalmiakat, és most hatalmas nyomás nehezedett rájuk. Alig tíz-
tizenkét fő tartotta a bejáratot több száz rohamosztagos és gyalogos katona
ellen. Bár a lépegetők és tankok java része megsemmisült már, a
komplexumot védő köztársaságiak nem sokáig tarthattak ki.
– Mi a parancs, tábornok? – kérdezte a gyalogosok parancsnoka. – Nem
tudom megállítani őket. De tudom még húzni az időt egy-két percig. Ötig,
ha csoda történik.
Quell találkozott már a századossal, bár a neve nem jutott eszébe. A férfi
fiatalabb volt, mint amire számított, ismerte a hadjárat minden részletét, és
újra meg újra emlékeztette a tábornokot arra, hogy minden cél elérése
katonák életébe került – de sosem tiltakozott, ha parancsot kapott. Sosem
kérdezte, hogy miért így foglalják el a kormányzati negyedet.
 Quell biztosra vette, hogy a százados képes lesz feláldozni a katonáit, ha
arra kap utasítást.
Noha tudta, hogy amit tesz, az nem helyes, mégis megszólalt:
– Öt perc elég ahhoz hogy előrehozzuk hátulról a katonáit? Hogy oldalba
kapjuk az ellenséget, és elzavarjuk a Tri-Centertől?
– Nem! – felelte a százados.
– Hozza ki őket onnan, százados! – rendelkezett Syndulla.
– Azon az úton, amit a legjobbnak tart. Sajnálom, Quell hadnagy! Quell
tiltakozott, de még ő sem hallotta saját magát. Látta, hogy mekkora munkát
végeztek, mennyi áldozatot hoztak a felszíni csapatok, és most úgy tűnt, az
Árnyék ezred megsemmisítésére szőtt terv kudarcba fullad. És úgy érezte,
nem lesz második lehetőség – ahhoz, amit ő és Adan felépítettek, az kellett,
hogy most állítsanak csapdát, nem egy hét vagy egy hónap múlva.
A szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéről, és hirtelen nagyon
sűrűnek érezte a pilótafülke levegőjét.
És ekkor az adóvevő új hangot közvetített: az egyik gyalogos szakasz
parancsnokáét.
– Százados! Látunk egy U-szárnyút! Gyorsan jön, és hatalmas pusztítást
végez. Ha ezt küldték a megmentésünkre, nem biztos, hogy túléljük a
kivonást!
Quell ezt is azonnal megértette: Kairos a saját elhatározásából akcióba
lépett.
Keményen rátaposott a kormánypedálra, és a Tri-Center Komplexum felé
vette az irányt.

VII.
Kairos jó néhány szót nem értett. Noha évek óta gyakorolta a közös
nyelvet, voltak benne olyan finom, bonyolult elemek, amiket sosem sikerült
elsajátítania. De ez nem akadályozta meg abban, hogy megértsen dolgokat,
és most is pontosan tudta, hogy mi történik a harci zónában.
Tudta, hogy miért vonják vissza a hajókat és a katonákat. És nem akart
velük tartani.
Széles sugárút vezetett a Tri-Center Komplexum felé, amibe oldalról
kisebb utcák csatlakoztak be. Fehér páncélos rohamosztagosok egész
hordája nyomult az épületegyüttes felé – a valaha áttetsző fémhomlokzat
felé, amely úgy meredt fel, mint egy sziklafal, és tele volt sugárnyaláb-
találatok nyomaival. Míg az utcákon a Cerberon örökös félhomálya
uralkodott, a komplexum belső, zárt udvara fényárban úszott. A csapdába
esett köztársaságiak világították ki, akik megpróbálták megállítani az
inváziót.
Kairos úgy gondolta, talán kijuthatnak még onnan.
Mélyrepülésben száguldott a sugárút felett, a pajzsai villózva nyelték el a
horda lövedékeit, és a hajója meg-megremegett. Ő is válaszolt, az ágyúival
tüzelt a tömegre, a robbanások nyomán lángoló testek repültek szerteszét.
Túl sokan tömörültek össze odalent, így minden lövésével megölt néhány
rohamosztagost.
Aztán eszébe jutott, hogy a köztársaságiak talán nem is szorulnak a
segítségére. Talán csak a saját kedvére cselekedett.
Vastag kesztyűbe bújtatott kezével nehezen tudta átváltani a műszerfal
kapcsolóit, és érezte a saját, eltorzult testének rothadásszagát. A füstöt vagy
a megégett hullák bűzét viszont nem érzékelte, bár mindkettőt tökéletesen
el tudta képzelni. Tíz fokkal megemelte a hajója orrát, és tovább száguldott
a komplexum fémfala felé, közben minden energiát az elülső pajzsba,
illetve az előre néző lövegekbe irányított.
A kellő pillanatban tüzet nyitott. Széthasadó fém sikolyát hallotta, és a
következő pillanatban a falon támadt nyíláson át betört az átriumba.
Szempillantás alatt aktiválta a lebegtetőrendszert, kilencven fokkal
elfordult, és tíz méteres magasságban lebegett a megrökönyödve pislogó
köztársasági katonák felett.
Kairos saját magával is háborúzott, és úgy érezte, kettéhasad a lelke.
Gyakran gondolt arra, hogy elhagyja a csapatot – elhagyja a dezertőrt és
elhagyja Adant. De Adant nem akarta elhagyni.
Hirtelen egy rakéta süvített be a falon tátongó lyukon, és az U-szárnyú
oldalába vágódott. A gép oldalra billent; Kairos látta a műszerfalon, hogy
súlyos kár keletkezett a hajtóműben és a lebegtetőrendszerben is, de a
hajója valahogy a levegőben maradt. Óvatosan állított egy karon, majd
felugrott, és átsietett a raktérbe. Kinyitotta a teherzsilipet, belépett a
felfüggesztett sorozatlövő sugárvető mögé, és ismét tüzet nyitott a hordára.
Felfogta, hogy Adan és a dezertőr megpróbálja csapdába csalni az
ellenséget – ezeket a szavakat megértette, miután Adan félrevonta őt, és
elmagyarázta valamennyi lépésüket. A Nacronis, a Pandem Nai és még oly
sok világ mészárosai nem szökhettek meg az igazságszolgáltatás elől. Sem
az a troithe-i fenevad, aki kormányzónak hívta magát, ő – aki
szörnyetegeket szabadított az ellenségeire – sem úszhatta meg a büntetést.
Így aztán Kairos elfogadta egy nála sokkal okosabb ember véleményét, és
elfogadta azt is, hogy az árat vérrel kell megfizetni.
Rövid sorozatokkal ritkította az épület felé rohanó fehér páncélos
alakokat és feketébe öltözött katonákat. Most már tisztán hallotta a
csatazajt: a kiáltásokat, a lövedékek sistergő süvítését és a lángok ropogását.
Mialatt az ellenség viszonozta a tüzet, és a fedélzet remegni kezdett a lába
alatt, arra gondolt, hogy a horda sokkal kisebbnek látszik, mint az imént.
Mióta megérkeztek a Troithe-ra, Kairos gyilkolt, és sokszor tehetetlenül
végignézte, hogy a nemes harcosokat legyilkolják. A bosszú iránti
elkötelezettségtől vezérelve elfogadta, hogy a nagy célok érdekében
katonákat kell feláldozni. Elfogadta az árat. De most nem akart, vagy
inkább nem tudott elfordulni.
A fedélzet hirtelen hatalmasat rándult, jelezve, hogy a hajója kezd
széthullani. Érezte, hogy leáll a lebegtetőrendszer; az egyik felcsapható
üléshez ugrott, és megkapaszkodott benne. Pár pillanattal később az U-
szárnyú az átrium aljára zuhant. Kairos éktelen lármát hallott, és mert
keményen beverte a fejét, semmit sem látott. Mire a látása kitisztult, a testét
kín járta át. Ha megmozdította valamijét, késéles fájdalom hasított a
tagjaiba. De átélt már ennél rosszabbat is, és kúszni kezdett a
szétroncsolódott raktérben, hogy megkeresse a fegyverét.
Nem tudott elfordulni. Most már nem. Mindazok után, ami történt,
képtelen volt rá.
Nem tudta, mi történt a köztársasági katonákkal. A vállának nyomta a
sugárvetőjét, és felhördült, amikor a fegyver minden lövésénél durván
visszarúgott. Az égő U-szárnyú füstje és lángjai betöltötték az átriumot, és a
füstfelhő vörös fénnyel derengett – mint a Pandem Nai felhői – a benne
cikázó sugárnyaláboktól.
Kairos megérezte, hogy levegő éri a bőrét. Az alkarjára tekert
szövetcsíkok megperzselődtek.
Vaktában beleküldött néhány sugárnyalábot a füstbe. Tüzelt a
rohamosztagosokra, amikor felé vetődtek. Egyre több holttest hevert előtte,
és csak lőtt és lőtt, míg már nem érzett semmit, és már állni sem tudott.
Hallotta, hogy ágyúk tüzelnek a komplexum előtt, de nem tudta felemelni a
fejét, hogy megnézze, mi történik odakint.
Hallotta a még élő köztársasági katonák kiáltásait.
 Az utolsó dolog, amit Kairos felfelé nézve maga felett látott, az Yrica
Quell – a dezertőr, az áruló – gyönyörű arca volt.

VIII.
Caern Adan hallotta a jelentéseket a falon át, de következetesen
kirekesztette őket a tudatából. Az elemzői szorgalmasan feljegyezték
valamennyi katona halálát, nyomon követtek minden egyes elnyert métert,
mintha bármivel befolyásolhatták volna a csatát az állomáshelyükről,
vagyis a villamos-irányítótoronyból. Mintha a kormányzati negyedért vívott
harc megfigyelése a feladatuk lett volna, holott éppen ellenkezőleg, elterelte
a figyelmüket a valódi munkáról.
Adannek eszébe jutott az a nyár, amit az IGBK Pénzügyi Szemléjének
szerkesztőségében töltött. A munkatársai rákaptak arra, hogy munkaidőben
sorban abbahagyták a beszélgetést, és ráhangolták a konzoljukat az éppen
zajló smashlabda-bajnokság közvetítésére. Adant nem érdekelte sem a
sport, sem az, hogy a kollégák a muunilinst csapatnak szurkoltak, és
végtelenül bosszantónak találta ezt a szokást. És bár manapság az az
időszak egy félig elfeledett álomnak tűnt, és tudta, mi a tétje a kormányzati
negyedért folytatott harcnak, feltette magában, hogy okosabban használja
fel az idejét, mint a régi és a jelenlegi munkatársai.
Végül is nem sok idő maradt az Árnyék ezred érkezéséig, és azt akarta,
hogy mire eljön a perc, ő és mindenki más teljesen felkészüljön.
Ezt mondogatta magának, holott a csápjai mereven álltak. Az irodáján
kívülről érkező hangözön rezgésbe hozta a koponyáját. Nem akart törődni a
jelentésekkel, mégis hallgatta őket. Mit mondana IT-O, ha látná, hogy nem
tudsz a munkára összpontosítani? – kérdezte magától gondolatban, és
felkapott egy adattáblát, hogy áttekintsen egy-két anyagot.
Beletemetkezett a Bormea-szektorban portyázó Előőrs osztag
műveleteiről szóló hírekbe. Egy darabig szorgalmasan jegyzetelt, mígnem a
konzolja csengetett, és értesítette, hogy közvetlen sávon keresik – a kód
katonai volt, de a hívó fél ismeretlen. Aktiválta az adóvevőt, és várt.
– Adan? – mondta Yrica Quell.
A százados arra számított, hogy a hadnagy csak órákkal a csata után fog
jelentkezni. Az utóbbi időben sokat javult a kapcsolatuk – a nő sokkal
nyugodtabbnak tűnt, és sokkal beszédesebb is lett.
 – Hallgatom. Mi történik? – kérdezte Adan, és az járt a fejében, hogy a
hadnagy talán csak manipulálni próbálja.
– Kairos megsebesült – közölte Quell színtelen hangon. – Jelenleg a
mentésen dolgozunk. Nem tudom biztosan, milyen állapotban van.
Gondoltam, tudni akarja.
– Küldje át a koordinátákat a csapatomnak! – parancsolta a férfi, azzal
megszakította az összeköttetést, és felállt. Felmarkolta a kommunikátorát,
kiment az irodából, és már félúton járt a turbólift felé, amikor eszébe jutott,
hogy nem hozta magával a felöltőjét, de aztán csak folytatta az útját. Nasha
Gravas és mások is meglepetten néztek rá, de nem törődött velük – egy-két
óráig nélküle is elboldogultak.
Igyekezett elfojtani a lelke mélyén ébredező idegességet, és máris
nekilátott, hogy összerakjon egy tervet. Úgy gondolta, ha Kairos sérülése
súlyos, elviszik az űrkikötőbe, de csak ha szállítható állapotban van.
Máskülönben eljuttatják egy tábori kórházba, viszont Adannek kompra volt
szüksége ahhoz, hogy maga is odautazzon. Megpróbálta felidézni, hogy ki
tudná most elrepíteni a célhoz – ki nem vesz részt a kormányzati negyedért
vívott harcban? –, és miközben besietett az űrkikötőbe, lefuttatott
gondolatban egy névlistát.
A halálba küldte Kairost?
Mindeddig fel sem merült benne, hogy Kairos meghalhat.
És ha meghal...
Adannek az a benyomása támadt, hogy felgyorsult az idő. Beszélt
Nashával a kommunikátoron, és ráparancsolt, hogy kerítsen neki egy siklót.
Elhaladt a menekülttábor mellett, majd kilépett a betonsávra, ahol egy
pilóta fogadta. Harminc perccel később a tábori kórházban volt, és csak
ekkor merte értesíteni IT-O-t. Biztosra vette, hogy a droid tudni akarja, még
ha ő nem is szeretett volna beszélni vele.
Réges-régen mindössze belőlük állt a csapat. Adan tartozott Kairosnak,
és megbízott benne, ahogyan a nő is tartozott neki, és megbízott benne.
A kórház mindössze néhány nagy méretű sátorból állt, amelyek egy
rögtönzött leszállópályát vettek körül, nem messze a Thanner-house negyed
elárasztott maradványaitól. A százados úgy sejtette, hogy nincs itt senki –
sem élőlény, sem droid –, aki megfelelő ellátásban tudná részesíteni
Kairost. De azért kiadta a parancsot. Elhatározta, hogy szól IT-O-nak,
nyissa ki a nő aktáját, és dekódoljon mindent, amit Kairos testének
működéséről tudni lehet, hogy az orvosoknak legyen háttéranyaguk.
 Hogy Kairos mit szól majd ehhez az egészhez, amiatt egyelőre nem akart
aggódni. Igen, a nő bízott benne, és elvárta tőle, hogy megőrizze a titkait.
Viszont tartozott neki...
Adan aktiválta az adóvevőjét, és vett egy mély lélegzetet, amikor valaki a
háta mögött a nevén szólította.
– Igen? – kérdezte, és nem fordult meg.
Nem kapott választ, de megérezte, hogy sugárvető csöve nyomódik a
tarkójának. A következő pillanatban elektromos ív sistergését hallotta, aztán
a tüdejéből kitóduló levegő süvítését.
 Hetedik
fejezet

Tervek és álmok

I.
Soran Keize gondosan ügyelt az időzítésre, és várta a pillanatot, amikor
is világossá válik, hogy milyen értékes útmutatással szolgált. Egy pillanatig
sem gondolta magáról, hogy ért a politikához – még csak nem is szerette –,
de tudta, mikor kedvelik, és mikor gyűlölik. És csak egy bolond
indítványozott volna új vállalkozást egy olyan pillanatban, amikor éppen
gyűlölték.
Így aztán Soran a Parozha VII elleni támadás másnapján konferenciára
hívta a 204-es parancsnokait. Alig hat óra telt el azóta, hogy a Kettes, a
Hármas és a Négyes osztagok lecsaptak az ellátóbázisra. Először
megsemmisítették az összes hajót a dokkokban, aztán felhasították a
burkolatot. És mialatt a lékek közelében tartózkodó teremtmények
megfulladtak, a TIE-vadászok kirobbantották a teherzsilipeket, hogy az
Edict vonósugarai kihúzhassanak mindent, ami nem volt rögzítve. Az akció
inkább kalóztámadásnak minősült, mint harci cselekménynek, de a Parozha
VII valaha a Birodalom ellátójaként működött, és ma már az ellenséget
támogatta. Az endori csata előtt a lázadók ennél kevesebbért is lecsaptak
egy-egy állomásra.
Egyes hírek szerint az állomást ugyanaz a parwai család működtette
évszázadok óta – egy több mint hetven, gombaszerű teremtményből álló
csapat. Soran úgy érezte, a galaxis egy kicsivel kevésbé csodálatos hely lesz
nélkülük.
Az osztagparancsnokok, valamint az Edict és az Aerie főtisztjei a
csillagromboló fedélzetén, a terebélyes konferenciaasztal körül ültek, míg
Soran teát kortyolgatott, és várta, hogy ráirányuljon a figyelem.
– Van egy lehetőségünk – mondta végül. – Lehetőség arra, hogy ne csak
feltöltsük a készleteket, építkezzünk és túléljünk még egy hónapot, hanem
ennél többet tegyünk. Szeretnék önök elé terjeszteni egy javaslatot!
Tudta, hogy komoly kockázatot vállal. Ezekkel a szavakkal elismerte,
hogy csupán tanácsadóként szolgál a 204-esnél, ám a hangjából hiányzott
az alázat. Még az is megtörténhetett, hogy maga ellen hangolja a
parancsnokokat.
– A Cerberon-rendszerre erős nyomás nehezedett az utóbbi hónapok
során – folytatta. – Valaha birodalmi erőd volt, de a világai sorban a lázadók
kezére kerültek, és nemrégiben kaptunk egy üzenetet, amiben az ottaniak
segítséget kértek.
Az üzenet jelentős része hibás, de úgy tűnik, Hastemoor kormányzó
szövetségesei küldték. Adatokat tartalmazott, amelyek leírták az ellenség és
a megmarad birodalmiak rendszeren belüli helyzetét. Az efféle hívások nem
számítanak ritkaságnak, de mindeddig olyanoktól érkeztek, akik túl messze
vannak, vagy túl reménytelen helyzetben voltak ahhoz, hogy megérje
foglalkozni velük.
Soran ekkor elhallgatott, és türelmesen várt. Rassus őrnagy szólalt meg
elsőként:
– Láttam az üzeneteket... Sosem erősködtem azért, hogy segítsünk
valakinek. Nem sokat tehetünk a Birodalom elüszkösödött végtagjaiért.
Szóval mondja el nekünk: miért más ez az üzenet?
– Akkor jöjjenek a részletek – felelte Soran – és egy akcióterv!
Megnyomott egy gombot a konferenciaasztal vezérlőpaneljén.
A mennyezeti lámpák elhalványultak, cserébe az asztal felett megjelent
egy hologram. A Cerberon-rendszert ábrázolta, és nemcsak a főbb
bolygókat, hanem a fekete lyuk körül keringő aszteroidákat is. Az egyik
gömb felett a „Troithe” felirat világított.
– Az üzenet küldője szokatlan megközelítést sugallt – folytatta Soran. –
A bolygót erős pajzs védi, és ellenséges flotta őrzi. A rendszer keringési
dinamikája, mint azt önök is láthatják, szélsőségesen bonyolult. A helyi
kormányzat jelentős forrásokat áldozott a fekete lyuk hatásainak
tanulmányozására. A harci tevékenységek miatt a törmelékmező instabillá
vált, aminek eredményeként bekövetkezett néhány kisebb ütközés a lakatlan
kisbolygók között.
– Itt rövid szünetet tartott, és szerényen mosolygott, majd tovább beszélt.
– Most a jelentésből idéztem. Az asztrofizika nem a szakterületem, ám az
Edict központi számítógépe ellenőrizte a számításokat.
 Seedia hadnagy feltartotta a jobb keze mutatóujját. Soran számított rá,
hogy a nő ellenvetéssel él majd valahol, bár azt hitte, hogy ez csak később
fog bekövetkezni. Most egy pillanatra a hadnagy szemébe nézett, és
biccentett egyet.
– Jómagam egy évet töltöttem a Bothawuin működő Mennyiségi
Tudományok Intézeténél – kezdte Seedia. Ez a tény nem szerepelt a nő
személyi anyagában, és Soran fejében megfordult a gondolat, hogy az
állítás talán nem is igaz.
– Ha szeretné ellenőrizni a dolgot, szívesen a rendelkezésére bocsátom az
adatokat – válaszolta, és miután Seedia elégedetten bólintott neki, folytatta:
– Ami a birodalmiak utolsó méréseit illeti, úgy tűnt, hogy egy kisebbfajta
aszteroida hamarosan átvág a törmelékmezőn, és nagy sebességgel
megközelíti a Troithe-ot. – A holomezőben erős fényre gyúlt egy apró
gömb, és hosszan ívelő pályán tartott a bolygó felé. – Fegyverként
hatástalan lenne, még ha bombázni akarnánk is azt a világot. A Troithe
védői időben aktiválnák a pajzsot, ami megállítaná a lövedéket.
Ugyanakkor, ha egy TIE-kötelék rejtőzne magán az aszteroidán... – Soran
ekkor ismét elhallgatott, hogy ki-ki levonhassa magának a
következtetéseket, mielőtt ő kimondja helyettük. – ...észrevétlenül
megközelíthetné a Troithe-ot, és támadást indíthatna annak közvetlen
közeléből, mielőtt megszólalnának a riasztók, vagy aktiválnák a pajzsokat.
A terv méltó lett volna a Lázadók Szövetségéhez, és éppen ezért undorító
volt a maga módján. De Soran tudta, hogy nyílt támadással nem tudják
megszerezni a Cerberont, és látta a parancsnokokon, hogy ezzel ők is
tisztában vannak. Darita szemlátomást le volt nyűgözve – a száját
csücsörítve és fintorogva nézte a holoképet. Teso Broosh közönyös képet
vágott, és alighanem mélyen elgondolkodott. Gablerone inkább Sorant
figyelte, semmint a térképet.
Soran gyanította, hogy képes lenne megingatni őket. Látta a gyenge
pontokat. De ez egy teljesen más ügy volt – azt akarta, hogy a tisztek
minden részletet megértsenek, mielőtt ítéletet mondanak.
– A Cerberonban zajló hadjáratot Hera Syndulla harccsoportja hajtja
végre – mondta Soran rövid várakozás után. – A vezérhajója jelenleg a
Troithe-on állomásozik.
Broosh összerezzent – Soran gyanúja szerint nem a szavak miatt, hanem
azért, mert a korbács oly gyorsan csapott le. Rassus őrnagy behúzta a
nyakát. Csakis Nenvez, az Edict személyzetének képviselője nézett
értetlenül.
– Syndulla vezette a Pandem Nai elleni támadást – közölte Rassus az új
bajtársra pillantva. – A hírnevét bizonyára ismeri.
Majdnem végzett veled – gondolta Soran. – Megölte a Nagymamát. És
majdnem hamuvá égette a Pandem Nait.
De nem állt jogában hangosan kimondani mindezt. Ő maga nem volt ott.
– Az előző alkalommal – szólalt meg ekkor Phesh százados, a Hatos
osztag parancsnoka – majdnem erőnk teljében voltunk. Igaz, nem volt
csillagrombolónk, de a hazai pálya előnye és az erős védelmi rendszer
pótolták a hiányosságokat. Erős a gyanúm, hogy ha lefuttatnánk egy
taktikai elemzést, az lenne az eredmény, hogy nem vagyunk abban az
állapotban, hogy versenyre keljünk velük.
– Nem versenyezni akarunk – kezdte Gablerone, és Soran a többit már
nem hallotta. Érvek röpködtek a levegőben, éppoly gyorsasággal, ahogyan a
halott parwaniak özönlöttek ki a Parozha VII állomás lékein. Soran nem
látott a tisztek szemében vad vérszomjas Tudta, hogy valamennyien elég
tapasztaltak már, és nem gondolják, hogy könnyű a választás. Wisp szinte a
teljes osztagát elvesztette a Pandem Nainál, és most gyors ritmusban
kopogott az ujjaival az asztalon. Darita régi anyagokat keresett elő az Edict
adattárából, és rámutatott, hogy Syndulla tábornok mindig is elsődleges
célpont volt, és még most is az. Broosh egyesével megkérdezte a többieket,
hogy szerintük hogyan fognak reagálni a pilótáik: fellelkesülnek-e vagy
megrettennek. Phesh és Rassus a Cerberon ellenőrzésének stratégiai
előnyeiről vitatkozott, valamint arról, hogy a rendszer egyáltalán hasznos
lehet-e a birodalmi flottának.
Seedia hallgatott, csak figyelte a társait, és figyelte Sorant is. Amikor
végül megszólalt, meglepően éles hang szökött ki elektronikus
hangsugárzójából:
– Syndulla tábornok és a bűntársai megölték a bajtársainkat! Becsületbeli
ügy, hogy végezzünk vele!
Soran ezért vonta be Seediát – mert tudta, hogy a nő elég merész lesz
ahhoz, hogy hangot adjon annak az érzésnek, amit a pilóták közül oly sokan
tápláltak magukban.
A parancsnokok a helyzetükből eredően ezúttal is a gyakorlati kérdések
felé sodródtak. Sorannek pedig a teljes ezred támogatására szüksége volt
ahhoz, hogy megvalósítsa a tervét. Úgy ítélte meg, hogy eljött az idő, és
megszólalt:
– Minden okunk megvan rá, hogy ezt akarjuk. Én csak arra vágyom, ami
jó a 204-esnek, és hajlandó vagyok személyesen vezetni a küldetést.
Szükség esetén... átvenni a parancsnokságot.
Valamennyien őrá néztek. Várta a vádat, hogy arra használja fel a
pillanatot, hogy magához ragadja a hatalmat.
– És képes megadni nekünk azt a győzelmet, amit Nuress ezredes nem
tudott megadni? – kérdezte Rassus.
– Nem ígérhetek semmit – felelte Soran.
Győzelemre vágytok – tette hozzá magában. – Bosszúra vágytok. Ez az
egyetlen mód, hogy megvédjetek titeket, és megadjam azt, amit akartok.
– Azt tanácsolja nekünk – kérdezte Rassus –, hogy vállaljuk fel ezt a
feladatot?
– Igen – felelte nyomatékos hangsúllyal Soran, és felállt. – Elfogadják a
döntésemet?

A tisztek természetesen igent mondtak. A konferencia után Soran

elgondolkodott azon, hogy valóban ezt az eredményt akarta-e.
Visszatért az Aerie-re, ahol a 204-es java része állomásozott – mivel az
Edict rendszerei még most is éppen csak működtek, a cirkáló-hordozó volt
az erősebb és használhatóbb hajó. Megállt egy-egy pillanatra a személyzeti
szálláshelyek ajtóinál, hallgatta a pilótáit, amint vitatkoznak, nevetnek és
gyászolnak, de senkivel sem beszélt.
Hogy az Árnyék ezrednek feladatra van szüksége, azt senki sem
vitathatta. Soran csakis úgy menthette meg az embereit, ha azok hagyják,
hogy megtegye. Megtaníthatta volna őket, hogyan maradjanak életben a
galaxis peremén, távol a háborútól, amit már elvesztettek – de a bosszúról
szőtt tévképzetekkel áltatták magukat. Harcolni akartak, ezért keresett nekik
egy hadjáratot, hogy harcolhassanak.
Csak abban nem volt biztos, hogy ez lesz az, ami megfelel a célnak.
Amikor befordult egy sarkon, halk suttogást hallott:
– Segítsen rajtunk...
Tíz méter választotta el a kereszteződéstől, ahol a vörösbe öltözött
Hírnök állt. Az áldozati ajándékok napról napra gyarapodtak, és most már a
Parozha VII apróbb maradványai is megjelentek a droid lábánál. A Hírnök
előtt a Kandende nevű, fiatal férfi térdelt – a pilóta, aki megzavarta az Edict
személyzetének tiszteletére rendezett ünnepséget.
– Segítsen rajtunk, Palpatine császár! – mondta halkan Kandende. –
Vezessen minket nemesebb célok felé!
Soran mozdulatlanná dermedve, néma csendben figyelt, mialatt
Kandende elővett egy borotvát, és a tenyerének nyomta a pengét. A Hírnök
köpenyének vörös színében játszó vér fröccsent a padlóra, majd Kandende
mindkét kezével megfogta a droid jobbját, és addig szorongatta, amíg a vére
már az alkarján csörgött, végül lecsöpögött a padlólemezre. Egy-két perc
elteltével a pilóta elhúzódott a droidtól, és a zubbonya ujját rányomta a
sebre, hogy felitassa a vért.
A Hírnök még sosem válaszolt senkinek, és most sem tette. Kandende
végül elfordult tőle, és botladozó léptekkel elsietett.
Soran felidézte magában a Hírnök megérkezését. A gépezetet komp
hozta a Pursuerre – hogy honnan, az soha nem derült ki –, és Nuress
ezredest kereste. Aztán vért vett tőle egy – a tenyeréből kiemelkedő – tűvel,
hogy azonosítsa.
Soran most a korszerű galaktikus technológiákkal találkozó, primitív
teremtményekről szóló tanulmányokra gondolt. Egyes népek istenként
tiszteltek páracsapdákat, és egész kultuszokat hoztak létre abban a hitben,
hogy a gépezeteket imádkozással lehet működésbe hozni. Gyanította, hogy
nem Kandende az első, aki így könyörög a Hírnöknek – a férfi tettei egy
rituálé ismertetőjegyeit mutatták.
Végül úgy döntött, nem számít, hogy a 204-esnek pont a Cerberonért
folytatott hadjáratra van-e szüksége, vagy sem. Még ez is messze jobbnak
tűnt, mint a másik lehetőség.

II.
– Tudom, nehéz elhinni, de végre jó hírem van! – mondta Syndulla
tábornok, mialatt a lábát maga alá húzva üldögélt a Lodestar héjazatán, öt-
hat méterre a legközelebbi szervizzsiliptől. A tábornok kisebbfajta tábort
hozott itt létre – takarót terített a páncélzatra, az egyik szélére kitett egy
fűtőrudat, a másikra pedig több adattáblát. A hadihajó ismét az űrkikötőben
állt, és a Cerberon szemének fénye a városi toronyházak mögül sugárzott.
 Három nap telt el a kormányzati negyed megszállása óta, és valóban jó
hírek érkeztek, de Quell nem tudott örülni nekik.
– Van hír ellentámadásról? – kérdezte, és felemelte a bal lábát, mert
ösztönösen járkálni akart. Syndulla ezért már megfeddte az imént. – Ha
nem hajlandó leülni – mondta neki –, tegyen nekem szívességet azzal, hogy
mozdulatlanul áll!
– Mindent szemmel tartunk a bolygó körüli pályákról – felelte Syndulla.
– Nem tartják a kapcsolatot egymással. Nincs egységes vezetés, legalábbis
mi így tudjuk. Rengetegen vannak... birodalmi csapatokkal teli szektorokat
hagytunk érintetlenül, persze szándékosan. Ezen a bolygón még jó darabig
gondok lesznek a gerillákkal. De nem tartok összehangolt cselekvéstől,
legalábbis addig nem, amíg... – A tábornok elhallgatott, megcsóválta a fejét,
és hozzátette: – Ha az Új Köztársaság meg tudja akadályozni, hogy a
birodalmiak rendezzék soraikat, és egységesen cselekedjenek, akkor
hajlandó vagyok biztonságosnak nevezni a bolygót.
– Amíg meg nem érkezik az Árnyék ezred – jegyezte meg Quell.
– Nem! Azt a dolgot az ellenőrzésünk alatt tartjuk. Az egységeink már
megkezdték a felvonulást. Ezt a tervet maga dolgozta ki, emlékszik? –
válaszolta a tábornok, és rövid hallgatás után, kissé leereszkedő
hanghordozással hozzátette: – És persze Adan. Aki tudta, mit csinál.
– Caern Adan egy rohadék – mormolta Quell.
– Tudom. És maga épp most kezdi megszokni őt – felelte Syndulla, a
kezét feltartva jelzett Quellnek, hogy várjon a válasszal, és folytatta: – Meg
fogjuk találni Adant. A csapata, a felettesei, mindenki részt vesz a
keresésben. A neve rákerült az ütközetben eltűntek listájára, a titkos és a
nyílt változatra egyaránt, úgyhogy a gyalogosok tudni fogják, hol
keresgéljenek. Nem ígérhetem meg, hogy már holnap előkerül, de mindent
megteszünk, amit lehet.
Quell lendületesen bólogatott. Semmi sem hangzott el, amit nem hallott
már, és tudta, hogy a hírszerző tiszt minden bizonnyal halott. A biztonságos
zónán kívül tűnt el, mialatt rohant, hogy találkozzon a Kairost szállító
mentőegységgel. És ha azóta nem az elárasztott Thannerhouse kerület
vizében lebegett valahol, akkor minden bizonnyal birodalmi gerillák
vallatták.
A hadnagy nem mondhatta volna, hogy hiányzik neki a férfi, de az
biztos, hogy érezte a hiányát.
– Kairosról van hír? – érdeklődött Syndulla tábornok.
 – Jó kezekben van – felelte Quell elkomorodva. – Egyelőre nem tért
magához. És senkit sem engednek be hozzá.
Syndulla várta a folytatást, de Quell csak ennyit mondhatott.
– Üljön le, hadnagy! – mondta ekkor a tábornok, és együttérzőn
mosolygott Quellre. – Kérem!
A nő letelepedett a takaróra. A csontjait valahogy törékenynek érezte,
mint a Nacronison történtek után. Tudta, hogy mi következik. Hallotta a
pletykákat, olvasta a jelentéseket, amelyeket ugyan Adannek szántak, de
azért eljutottak hozzá. Rekedtes hangon, nagy nehezen kipréselte magából a
kérdést:
– Jól tudom, hogy elmegy?
Syndulla meglepetten nézett rá, de teljesen normális hangon válaszolt.
– Igen. Remélem, nem sok időre, de az Előőrs osztagnak támogatás kell a
Bormea-szektorban. Magammal viszek pár egységet, de a Lodestar itt
marad. Némi szerencsével visszatérek, mire megérkezik a 204-es.
– Adja át üdvözletem az Előőrs pilótáinak! – dörmögte Quell.
Még sosem volt ilyen közel Syndullához, és sosem gondolta azt, hogy ők
ketten összebarátkoztak. A tábornok nem tartozott neki semmivel.
– Nem könnyű tartani az ütemtervet – mondta Syndulla. – De önnek ott
van a terv. A pilótái tudják, mit kell tenniük. A gyalogos egységek harcra
készen állnak, és elkötelezettek. Nincs szüksége rám ehhez az akcióhoz,
Yrica. Szívesen szurkolnék maguknak, de alighanem csak útban lennék.
Quell bólogatott, és nem tudott megszólalni.
Syndulla közelebb csusszant hozzá, és a vállára fonta izmos karját. Quell
tétovázott, majd esetlen mozdulattal rátette a kezét a tábornok hátára. Pár
pillanatig így, egymást ölelve ültek, aztán elhúzódtak, és Syndulla
megszólalt:
– Maga és az osztaga többet ért el, mint bárki remélte.
– Sok szerencsét! – felelte Quell, és végtelenül magányosnak érezte
magát.

A vallatódroid nem mondott ítéletet Quell felett. Alighanem arra volt

beprogramozva, hogy ne ítélkezzen, vagy legalábbis, hogy megtartsa
magának a véleményét. Ám Quell úgy érezte, valami megváltozott IT-O
viselkedésében.
 – Korábban kellett volna lépnem – mondta halkan. – Tudhattam volna,
hogy valami nincs rendben.
– Milyen értelemben? – kérdezte a droid.
– Kairos olyan... – kezdte a nő, de elhallgatott. Kinézett a villamos
ablakán, és a tekintetét a messzeségbe futó síneken tartva folytatta: –
Valami... ami jelezte, hogy Kairos nincs jól.
– Egyesek azt mondják, hogy hősiesen viselkedett. A tettével időt
szerzett, hogy a gyalogosok szétzavarhassák a birodalmi egységeket, és
győzelmet arassanak.
– Tudhattuk volna, hogy Kairos meg fog próbálkozni valamivel.
Kivehettem volna az aktív szolgálatból. Küldhettem volna egy tüzért a
hajójára...
– Évek óta ismerem Kairost – felelte IT-O. – Én is felelős vagyok azért,
ami történt.
– Vagyis hamarabb kellett volna hozzád fordulnom? – kérdezte Quell,
azzal hirtelen felállt, az ablakhoz lépett, és nekidőlt. A bal alsó sarokba
valaki odafestett egy körbe zárt keresztet, ami a helyi kultuszhívők, az Üres
Nap Gyermekeinek jelképe volt. – Ettől sokkal jobban érzem magam.
– Ténymegállapítás volt, nem vád – válaszolta a droid. – És ezek a
kezelések nem feltétlenül arra valók, hogy ön azonnal jobban érezze magát,
ahogyan ezt már a múltban megbeszéltük.
Mert te egy vallatódroid vagy? – akarta kérdezni a hadnagy, de IT-O
folytatta:
– Ugyanakkor lenne egy kérdésem... Ha semmi sem jelezte, hogy Kairos
rossz idegállapotban van, és ha azért az ügyért hozta ezt az áldozatot,
amelyért ön és a társai is harcolnak, akkor nem lehetséges, hogy a lelki
sebeit inkább a háborúban való részvételének kellene tulajdonítanunk? És
nem pedig valaki más hibájának?
A droid hangja mindvégig állhatatos és szigorú maradt. Ám a gépezet
ritkán beszélt ilyen hosszasan. Quell úgy gondolta, hogy IT-O dühös lett. A
vallatódroid dühös lett, cserébe ő maga is feldühödött.
– Kairos beszélt velem! – mondta. – Ebből tudtam, hogy baj van.
Ezt eredetileg nem akarta bevallani.
A droid fotoreceptorán kitágult a vörös fényfolt. A manipulátorkarja – és
benne az üres fecskendő – a szervók halk zümmögésétől kísérve elfordult
előbb jobbra, aztán balra, majd megint jobbra.
 – Lehetséges – mondta végül IT-O –, hogy jelenleg nem tudom megfelelő
kezelésben részesíteni önt. És ezzel megint csak nem minősítem az ön
tetteit.
Quell döbbenten bámult, és megfeszítette az izmait. Választ keresett, de
váratlanul megmenekült ettől, amikor valaki kopogott a kocsi falán, majd
Gravas hangja hallatszott:
– Gravas vagyok! Készen állunk!
A hadnagy ellökte magát az ablaktól, és az ajtó felé fordult.
– Nyomot találtak? – kérdezte sietve a droid.
– Nem valószínű. De hamarosan kiderül.
Quell már majdnem kilépett a kocsiból, amikor IT-O utána szólt:
– Amikor megtalálják Caern Adant, én is önök mellett akarok lenni!

III.
Wyl Larknak már nagyon hiányzott az űr békessége és lélegzetelállító
látványa. Dacára annak, hogy a CER952B aszteroida horizontvonala
kettészelte a végtelen feketeséget, úgy érezte, szabadon szárnyal – ami
sosem történt meg vele a Troithe végeérhetetlennek tűnő városában.
Figyelte a távoli hegyeket, majd az őrtornyokat, az erkélyeket és a kastély
falait. Felidézte magában azt a keveset, amit a Cerberonról tudott, és eszébe
jutott a legenda, mely szerint egy hold – az Erődhold – évszázadokkal
korábban darabokra tört, és a maradványai ott maradtak az egyre szűkülő
pályán, hogy végül megsemmisüljenek a fekete lyuk szívében.
Lejjebb vitte a gépét, mígnem alig tizenöt méterrel repült a sziklák felett,
és épp időben lendült a magasba, hogy átszáguldjon egy kapubástya felett.
A felderítőrendszer képernyőjére nézett, és nem csak mozgásra utaló jeleket
keresett, hanem figyelte az energia-és a hőjeleket is. Semmit sem látott, és
elégedett volt.
Három átrepüléssel később visszavette a tolóerőt, és miután teljesen
lelassult egy kráter felett, ami akkora volt, mint Cliff, a szülőfaluja,
aktiválta a lebegtetőrendszert. Lassan, óvatosan eresztette lefelé a gépét, és
részben a saját szórakoztatására, részben a küldetés érdekében megpróbált
nem hagyni nyomot a porban. Mire a fejére szíjazta a légzőkészüléket, és
kimászott a fülkéből, alakok vették körül a hajóját.
A jövevények harci öltözetet viseltek, amelyek egy részén a Felkelők
Szövetségének csillagmadarat ábrázoló címere díszelgett, másokon a 61.
Űrszállítású Gyalogság napkeltét szimbolizáló jelképe. Az Új Köztársaság
szimbólumát senki sem viselte magán. Egy elszánt tekintetű, barna bőrű,
fiatal férfi kilépett a társai közül. Wyl emlékezett rá, hogy az illetőt „a
Kapitány” néven mutatták be neki.
– Láttál valamit odakint? – kérdezte a Kapitány, aki olyan erős gyarmati
akcentussal beszélte a közös nyelvet, hogy Wyl alig értette, mit mond.
– Semmit – felelte a fejét csóválva. – A szenzorok semmit sem
érzékelnek, és szabad szemmel sem látni semmit. Biztonságban vagytok.
A Kapitány furcsa hangot adott ki, ami talán nevetésnek számított nála.
Wyl kis híján bocsánatot kért, de inkább bosszúsan nézett a férfira, és a
szájához emelte a kommunikátorát.
– Chass? – mondta fennhangon. – Te találtál valamit?
Elektronikus zene hallatszott a készülékből, aztán Chass válaszolt:
– Mindjárt végzek. Ellenőriztem a keringési pályákat, minden tiszta.
Szétlőttem pár sziklát, hogy utat nyissak magamnak.
– Vettem. Találkozzunk a helyszínen! – felelte Wyl, és miután a társa
nyugtázta az utasítást, kikapcsolta a kommunikátort, és odaszólt a
Kapitánynak: – Azt mondja, nincs odafent semmi, amit le kéne robbantani
az orbitális pályákról...
– Mi is hallottuk – felelte a Kapitány. – Rendben. Öt óra múlva
rádiócsend. Ki kell raknunk pár berendezést, de azt követően lekapcsoljuk
az összes adóvevőt és szenzort. Felderítők fogják figyelni a valószínű
leszállózónákat, de az eget nem kémleljük. Ha van még valamilyen utolsó
információ, amit megosztanál velünk, most pont megteheted!
– Részünkről semmi – közölte Wyl, és végignézett az osztagon.
Körülbelül húsz katonát látott abból a százból, akik a CER952B sziklái
között rejtőzködtek. Nyugodtan ácsorogtak, nem lehetett felfedezni rajtuk a
félelem jeleit. A legtöbben idősebbek voltak azoknál a gyalogosoknál,
akiket Wyl megismert a Troithe-on, és – igazi veteránok módján –
sebhelyeket és kibernetikus bővítményeket viseltek.
– Azok, akik hamarosan idejönnek – kezdte Wyl, de elbizonytalanodva
elhallgatott, majd rákényszerítette magát, hogy folytassa. – Az Árnyék
ezred veszélyes. Ti is tudjátok ezt, de még nem harcoltatok ellenük.
Muszáj volt hangosan kimondanom – tette hozzá magában.
– Elhiszem, hogy az űrben az ezred maga a száguldó halál – felelte
vigyorogva a Kapitány. – De idelent, ahol bujkálni fognak, amíg a Troithe
felé repülnek? Ha kiszállnak a vadászgépükből, elvágjuk a torkukat, mialatt
alszanak. Ha nem, akkor lenyírjuk a szárnyukat, és megküzdünk velük. – A
szavai ellenére a hangján nem érződött sem büszkeség, sem rosszindulat. –
Ti csak vigyázzatok a századom a Troithe-on maradt részére, mi pedig
elvégezzük az itteni feladatot, azt megígérem!
Wyl vett egy mély lélegzetet, és érezte, hogy a légzőkészülékében kezd
kicsapódni az összegyűlt pára. A Kapitány mellett álló, páncélmaszkot
viselő nő bólogatva jelezte, hogy a maga részéről megerősíti az ígéretet.
– Megteszem, amit tudok – felelte egyszerűen Wyl.
Azzal a Kapitány minden további szó vagy köszönés nélkül sarkon
fordult, és elment.

Adan tervének végrehajtása az utolsó szakaszhoz érkezett. A Troithe

immár csábító célpont volt az Árnyék ezred számára. Az akciócsoport
hírszerző részlege gondoskodott róla, hogy a bolygón kialakult helyzet
hírei, valamint a CER952B aszteroida adatai eljussanak a 204-eshez.
Lehetett rá számítani, hogy néhány nap múlva az ellenség belopózik a
Cerberon-rendszerbe, és megszállja az aszteroidát abban a hitben, hogy az
elhozza a Troithe közvetlen közelébe.
Ám azon az apró égitesten a birodalmiakat válogatott köztársasági
katonák várták, szabotázsakciók és orgyilkos merényletek szakértői
mindahányan. Wyl jónak tartotta a tervet. Adan a közelmúltban azt mondta
neki és a társainak: „Az Árnyék ezred az űrben a legerősebb. Miért
könnyítenénk meg a dolgukat?” – és ő megértette a hírszerző tiszt
gondolkodásmódját. Kicsit furcsa érzést okozott neki a tudat, hogy úgy
fognak leszámolni a legfőbb riválisukkal, hogy az Alphabet osztag egyetlen
lövést sem ad le, míg Syndulla tábornok messze jár a kérdéses időpontban.
Ám azt is belátta, hogy ez a megoldás sokak életét fogja megmenteni; és
nem történik meg még egyszer az, ami a Nacronisszal történt.
Felmerült benne a kérdés, hogy hallani fogja-e ismét Félszemű hangját.
Remélte, hogy az aszteroidán várakozó katonák adnak esélyt az
ellenségnek, hogy megadja magát. Ugyanakkor senki nem várhatta el tőlük,
hogy kockázatot vállaljanak.
Wyl nem ítélte el őket. És nem tudta elképzelni, milyen érzés lehet
szemtől-szembe gyilkolni oly régóta, ahogyan ők tették.
 Chass tőle balra repült, az aszteroida már csak apró fényfoltként
derengett mögötte, míg a Cerberon izzó szeme a spirális törmelékmezőn át
kémlelte őt. Végiggondolta mindazt, amit Adan elért az akciócsoporttal,
kezdve azzal, hogy összehozta a csapatot, és bűntudatot érzett, amiért
sosem próbálta megismerni Adant. Nem kedvelte különösebben, viszont
nem is adott neki lehetőséget arra, hogy megkedveltesse magát.
Hirtelen Kairos jutott eszébe – akinek megismeréséhez minden
lehetősége megvolt. Túl könnyen feledkezett meg arról, hogy mi történt a
nővel. A távolléte csendje kicsit más volt, mint a jelenléte csendje.
– Küldöm az iránymódosítás adatait – mondta Wyl, és megtervezett egy a
törmelékmezőn átvezető utat. A számítógép is továbbíthatta volna az
adatokat a B-szárnyú számítógépének, de Wyl hallani akart egy hangot,
még ha csak a sajátját is.
– Vettem – válaszolta Chass, majd pár másodperces hallgatás után azt
kérdezte: – Quell felől van hír?
– Amennyire én tudom, egyelőre az elemzőknek segít – felelte Wyl,
holott Quell ennél kicsivel többet mondott neki.
– Azt lehet tudni, mikor tér vissza? – kérdezte a nő kissé aggodalmas
hangon.
Wyl meglepődött. Mindeddig nem ismerte fel, hogy Chass kötődik
Quellhez, bár az elmúlt hetek során látott erre utaló jeleket. Szomorúan
mosolygott, mialatt régi, elfeledett fájdalom ébredezett a bensőjében.
– Semmi hír – felelte. – De biztosra veszem, hogy rendben van.
– Cseszd meg! – dohogott a pilótanő.
Wyl a monitorra pillantva észrevette, hogy a társa irányt vált, és nyomban
megszólalt:
– Chass! Mit csinálsz....
– Ha Quell nem tér vissza a Lodestarra, nekem miért kéne? – vágott
közbe Chass. – Majd találkozunk!
Wyl fontolóra vette, hogy üldözőbe veszi a társát. Könnyen utolérte
volna, és szükség esetén kilőhette volna a hajtóműveit. De most nem várta
őket bevetés, és Chass egy beszélgetés alkalmával a fejéhez vágta, hogy
többször is kivette a kezéből a döntés jogát...
Megsimogatta a műszerfalat abban a reményben, hogy vigaszt merít az
érintésből, és tartotta az irányt a Troithe felé. Ám a hajója csupán egy
gépezet volt, nem pedig a szülőbolygója egyik suravkája, így hiányzott
belőle a képesség, hogy megnyugtassa őt.
 IV.
– Tehát, mi az ördögért hoztál el engem? – kérdezte Nath Tensent, és
nekidőlt a műbőr borítású, szakadozott párnázatnak. A teherhajó, amivel
utaztak, egy régi kuati modell volt, amit alighanem egy roncs telepről
kotortak elő – az a fajta, amit Nath könnyű prédának ítélt volna annak
idején, amikor még védőkíséretet adott a TIE-vadászával.
– A droid javasolta – felelte Quell. Tekintetbe véve a hangjából áradó,
gyilkos közönyt, Nath már azon is meglepődött, hogy a nő egyáltalán
rápillantott, mialatt válaszolt. Aztán ismét a csillagokra szegezte a
tekintetét.
Nath szorosabbra húzta a biztonsági övét, és nekinyomta a lábát egy
csörömpölő panelnek, hogy elhallgattassa.
– Tehát, hogy van ez, droid? – kérdezte aztán félig hátrafordulva. – Mi az
ördögért hoztál el?
– Mert tapasztalt, és képes a gyors alkalmazkodásra – válaszolta a hátsó
kabinban tartózkodó IT-O. – Ez az utóbbi képesség ritka, és éppen ezért
rendkívül értékes.
Nath mosolygott, és gondolatban lefordította magának a feleletet: neked
és Quellnek fogalmatok sincs, hogyan kéne lebonyolítani egy ilyen
küldetést. De gorombaság lett volna kimondani ezt, azért így válaszolt:
– Emlékszel még rá, hogy amikor először találkoztunk, te nyakon döftél
egy tűvel?
– Igen – felelte kurtán a vallatódroid, mire Nath hangosan és hosszasan
nevetett.
Nem hitte, hogy az állítólagos alkalmazkodóképessége miatt van itt, de
miközben nem rajongott Caern Adanért, sosem félt a kemény munkától.
Annak idején az elöljárói és az oktatói néha lustának nevezték, de valójában
csak tudta, mire érdemes időt és energiát áldozni, és mire nem. Adan
megmentését kevés kockázattal járó játszmának tartotta – tucatnyi módon
végződhetett, és ebből csak egy volt teljességgel elfogadhatatlan a számára.
– Ellenőrizd az atmoszférikus vezérlést! – parancsolta Quell.
– Nem bízom abban, hogy ez az izé egyben marad a légkörbe való
belépés alatt.
– Pont ilyeneket akarok hallani a pilótámtól – dohogott Nath, és átfutotta
a hőelvezető rendszerről szóló jelentést, majd némi többletenergiát
irányított a gravitációs pufferekbe. – Akarod, hogy utánanézzek a
leszállópályának?
– Egyelőre nem intéztem pályát magunknak – felelte Quell, és ezúttal
nem nézett Nathre.
A teherhajó hevesen megremegett, amikor behatolt a Catadra légkörébe.
Az űr végtelen mozdulatlansága után – ahol a csillagok, a holdak és az
aszteroidák mintha oda lettek volna rögzítve a helyükre – furcsa érzés volt a
száguldó felhőket bámulni. Aztán Nath megpillantotta a zöld sávokkal teli,
szürke hegycsúcsokat, amelyek túl keskenyek voltak ahhoz, hogy építkezni
lehessen rájuk; majd a fennsíkokat, ahol a naptükrök fényéből táplálkozó,
fakó gombák tenyésztek; végül a lejtőket, amelyekbe a bolygó lakói utcák
füzéreit, templomokat és palotákat véstek. Nem láthatta ugyan a háború
okozta sebeket, de el tudta képzelni őket. A Catadra a második célpontjuk
volt a Cerberon-rendszerben, és bőségesen kivették a részüket a
lerombolásában.
– Van egyáltalán terved? – kérdezte Nath. – Van okod azt hinni, hogy
Adant ide hurcolták?
– Két okom is van – felelte Quell higgadtan, mialatt a hajó ismét táncolni
kezdett. – Az elemzők belenéztek a Troithe műholdas védelmi hálózatának
szenzoradataiba. A hálón jókora lyukak tátonganak, de találtak nyomokat,
amelyek megerősítik, hogy két nappal ezelőtt egy hajó átcsúszott az egyik
lyukon. Nem szerepel a nyilvántartásban, és nincs hiperhajtóműve.
– Mostanra bárhol lehet. Talán csak egy csempész.
– Ez a második okunk. Gravas azt mondja, valakik valahol egy bizonyos
árverésről beszéltek, amire a Catadrán kerül sor. Ha nem a birodalmiak
rabolták el Adant, hanem egy nagymenő bűnöző, akkor talán így akar sok
pénzt keresni.
Nath végiggondolta az elhangzottakat. Ha nagymenő bűnöző lett volna,
aki a Cerberonban ragadt úgy, hogy egy köztársasági hírszerző tiszt fekszik
a raktérben, talán ő is ugyanezt tette volna.
– A Catadrán alig van katonai jelenlét, úgyhogy biztonságosabb, mint a
Troithe. De ki venné meg itt Adant? A kultuszok és a hadiárvák aligha
dúskálnak a pénzben.
– Ezt fogjuk kideríteni – felelte Quell.
– És ezért van szükséged alkalmazkodóképességre?
Egy légörvény megtaszította a hajót. Nath akkora erővel lódult előre,
hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből, míg Quell éppen csak dülöngélt
egy kicsit, majd higgadtan közölte:
– Pontosan!

A Catadra levegőjében még ekkor is érezni lehetett az olvadt plasztoid és

a hamu szagát. Civilek tömegei lepték el a lépcsőket és az átjárókat.
Számos híd leomlott a bombázások alatt, így a megmaradtakon dugók
alakultak ki. A Troithe-on az űrkikötő menekülttábora szánalmas volt, de
jól irányították. A Catadrán tombolt a fejetlenség, amit csakis a bandák, a
szekták és néhány köztársasági küldött enyhített.
Ugyanakkor ezen a bolygón századannyian sem éltek, mint a Troithe
gigászi városában. Az itteniek szerencsésnek mondhatták magukat, hogy
legalább annyi figyelmet kaptak, amennyit kaptak.
A teherhajót a vallatódroid és egy kibernetikus egységeket viselő weeqay
felügyeletére bízták, akinek Nath a gép elsősegély-készletében talált
stimulálószerekkel fizetett. (A droid ugyan figyelmeztette, hogy azokra
talán szükség lesz, ha Adan megsebesült, mire Nath a szemét forgatta, de
egy adagot a ládában hagyott.) Az űrkikötőből egyenesen az árverés
helyszínére siettek, egy Ambrózia Atya Dicsőséges Kinyilatkoztatása nevű
kocsmába, amit a helyiek egyszerűen csak Atyának neveztek.
Az intézmény egy türkizkék kőből épített torony összenyitott felső
szintjein működött. A belső falakhoz létrák támaszkodtak, az asztalok a
több méteres magasságban futó gerendákra épített platformokon álltak.
Nath ment elöl, számolgatta magában, hogy hány részeg eshetett már le
odafentről, és azt kiabálta:
– A Catadra megmentői vagyunk! Hozzatok valamit inni, de nagyon
gyorsan!
Gondoskodott róla, hogy az oldalfegyvere jól látható legyen, és jelzett
Quellnek, hogy tegye közszemlére az osztag címerét ábrázoló tetoválását.
A nő ingerülten horkantott egyet, de értette a dolgot. Teljes
magasságában kihúzta magát, és az állát gőgösen felszegve nézett végig a
helyiségen. Aztán, mialatt a vendégek sietve félrehúzódtak az útjából,
döngő léptekkel odament egy asztalhoz, Nath pedig követte.
– Annak idején megtanultad, hogyan kell viselkedni a különböző
bolygókon? – kérdezte Nath, miután letelepedtek.
 – Azt tanították, hogy amikor eltávozáson vagyunk, legyünk óvatosak –
felelte Quell. – Általában nem olyan bolygókon állomásoztunk, ahol
gyűlölték a Birodalmat. De az sosem ártott, ha erősnek mutattuk magunkat.
– Aha... értelek – dünnyögte Nath, és intett egy pincérdroidnak.
Valaha ő is ugyanezt tanította az osztagának – a Magrendszereken kívül
eső bolygókon a helyiek féltek a Birodalomtól, vagy gyűlölték. Ha valaki
egy idegen városban kószált, nem ártott, ha tartottak tőle. Ma nem az volt a
lényeg, hogy megfélemlítsék a Catadra lakóit, hanem az, hogy felhívják
magukra a figyelmet, de a régi trükkök még most is működtek.
Anélkül, hogy megbeszélték volna, úgy állították be fémvázas széküket,
hogy beláthassák az egész belső teret. Nath több vendéget rajtakapott, hogy
őket nézik, és haragosan meredt rájuk, hogy elbátortalanodjanak. Azt
akarta, hogy figyeljék őket, de fenn kellett tartania a látszatot.
– Meddig várunk? – mormolta Quell, miután a droid leereszkedett
melléjük, és letette a poharakat az asztalra.
– Eltarthat egy darabig, mire elterjed a hír. Vagy lehet öt perc is, ha valaki
úgy érzi, nem kell titkolóznia.
– Ha túl sokáig maradunk, az gyanús lehet – vélekedett a hadnagy.
Nath felemelte a bádogbögrét, amiben a buborékos és párolgó italnak
olyan szaga volt, mint a nedves szőrnek és a káposztának.
– Részemről rendben. Helyezkedjünk el kényelmesen, lassan
iszogassunk, és tegyünk úgy, mintha jó éreznénk magunkat.
Quell mordult egyet, aztán ittak pár kortyot. Nath nem lepődött meg
rajta, hogy a parancsnokának nincs kedve társalogni. Felhozott néhány
ártalmatlan témát (háborús hírek a déli galaktikus kvadránsból; civil
felszabadítási próbálkozások a Troithe-on; találgatások Chass esti
elfoglaltságairól, ugyanis a társuk rendszeresen eltűnt, és úgy tett, mintha
nem ez történt volna), de a nő egyik csalira sem harapott rá. Ezek után a
férfi úgy döntött, hogy ha Quell nem akar együttműködni, akkor akár
előveheti azokat a kérdéseket is, amelyek valóban érdeklik, és azt mondta:
– Találhattál volna valaki mást is ehhez a munkához.
– Helyetted?
– Magad helyett – válaszolta Nath a fejét csóválva. – Az Új Köztársaság
Hírszerzésénél manapság már rajonganak Adanért. Ha tényleg azt hiszik,
hogy ez a legjobb mód arra, hogy előkerüljön, bevethettek volna egy
ügynököt is. – A szájához emelte a bögrét, és hozzátette: – Most, hogy a
tábornok elment, és hamarosan befut az Árnyék ezred, neked a
felkészüléssel kellene foglalkoznod.
Quell elnézett a férfi válla felett, és elgondolkodva válaszolt:
– A terv kész. A csapatok a kijelölt helyeken vannak. Több napunk van
az Árnyék ezred megérkezéséig. Gondoltam, addig részt veszek a
keresésben.
– Sosem hittem volna, hogy ennyire fontos neked az a fickó.
A hadnagy a homlokát ráncolva nézett maga elé, ivott egy nagy kortyot,
és csak annyit felelt:
– Nem az.
Nath úgy érezte, a parancsnoka már így is eleget mondott, és nem
erőltette a témát.
Caern Adan tudta az igazat arról, ami a Nacronison történt – hogy Yrica
Quell hadnagy ahelyett, hogy megpróbálta volna megmenteni a bolygót a
pusztulástól a Parázs hadművelet alatt, tevékeny résztvevője volt a
népirtásnak. Az Új Köztársaság vezetői egyelőre inkább csak beszéltek a
háborús bűnökről, semmint bíróság elé állították az elkövetőket, de
közeledett a perek ideje, és Nath egy pillanatig sem vette biztosra, hogy
Quellt futni hagyják.
A tény, hogy a nő gyakorlatilag felügyelet nélkül maradt, azt sugallta,
hogy Adan senkinek sem mondta el az igazságot. Leszámítva talán magát
Quellt.
Nath pedig azért tudta, mert Adan megbízására ő szerezte meg az
információt a Pandem Nai felett. És Quell erről bizonyosan nem tudott.
Nath észrevette, hogy az elmúlt hetek során valamilyen kötelék kezd
kialakulni Adan és Quell között. Persze továbbra sem voltak kedvesek
egymáshoz, de legalább úgy tűnt, kölcsönösen tisztelik a másikat.
Mindenesetre felszabadultabbnak tűntek, mintha elfogadták volna a
kapcsolatuk természetét. Nath még a Buried Treasure fedélzetén is látta
őket annak idején, amikor Adan azzal fenyegetőzött, hogy kivégezteti a nőt,
és Quell nem tűnt olyan típusnak, aki hamar elfeledkezik a dühéről. Valami
megváltozott, és a nyilvánvaló válasz a Nacronisszal kapcsolatos igazság
volt.
Nath fejében megfordult a gondolat, hogy Quell talán nem is akarja
megtalálni Adant. Talán csak meg akar győzni mindenkit, hogy ő mindent
megtesz, amit lehet, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel alhasson, miután
Adan soha többé nem kerül elő, vagy csak holtan.
 Aztán Nath majdnem felnevetett, amikor eszébe jutott az egyszerűbb
válasz: a nő nem akarja, hogy Adan más dolgokat is elmondjon azoknak,
akik elfogták.
Nem irigyellek a problémáidért, Yrica Quell – gondolta végül, és köröket
rajzolt a poharával, amitől a pára spirális alakban szállt fel az italból.

Jóval éjfél után történt – vagy azután, ami az éjfélnek felelt meg a
Cerberon-rendszerben –, hogy kiszúrták az alakot, aki figyelte őket. Nath az
ötödik italát kortyolgatta, míg Quell komoly erőfeszítéseket tett, hogy tartsa
az iramot – sikerült felhígítania a durva főzetet annyira, hogy józan
maradjon, bár az ajka így is zöldre színeződött tőle.
Nath vette észre a sarokban ülő, zömök utait, aki igyekezett feltűnés
nélkül nézni őket rövid kocsányon ülő szemével. A fickó zöldségeket
majszolgatott egy apró tányérból, és Nath gyanította, az illető kizárólag
azért kereste fel ezt a helyet, hogy kettejüket figyelje.
Nath és Quell összesúgtak, és megállapodtak a következő lépésükben.
Nath hangosan kijelentette, hogy „megnézem azt a dolgot”, és kivonult a
teremből. Úgy sejtette, hogy az utai vagy a nyomába szegődik, vagy az
alkalmat kihasználva odamegy a nőhöz – és mindkét megoldás megfelelt
neki.
Amikor ráfordult egy lépcsőre, a szeme sarkából meglátta az utai
árnyékát, és elmosolyodott. Tett néhány lépést lefelé, aztán szándékosan
megbotlott, és mélyen lehajolva maradt. Kisvártatva közeledő lépteket
hallott, majd a kellő pillanatban felegyenesedve nyakon ragadta a
teremtményt. Pár pillanattal később Quell is megjelent felettük, és
sugárvetőt szegezett az utai fejének, mire az abbahagyta a vergődést.
– Akarod csinálni? – kérdezte Nath.
Quell lesietett melléjük úgy, hogy a fegyverét mindvégig az utain tartotta.
– Tudsz az árverésről? – kérdezte, és a szemében nem volt semmi
kedvesség.
– Én csak egy kőműves vagyok! – felelte vékonyka hangon az utai. –
Csak egy kőműves! Falazok, és malterrel vonom be a falat!
Nath felvonta a szemöldökét, és a teremtmény válla köré fonta a karját.
– Én régebben birodalmi voltam – felelte ridegen Quell.
 Az utai zihálni kezdett, és rémülten pislogott. A hadnagy megmozdította
az ujját az elsütőbillentyűn.
– Az Erő irányítja minden tettemet – suttogta az utai olyan hangsúllyal,
mintha imádkozott volna. – És a mestereim tanításait követve harmóniát
találok az Erő útmutatásaiban.
– Nem erre számítottam – vallotta be Nath. – Erő vagy sem, továbbra is
válaszra van szükségünk.
– Hol van Caern Adan? – kérdezte Quell.
– Kicsoda? – nyüszítette az utai.
– Az Új Köztársaság hírszerző tisztje, akit elraboltak a Troithe-on –
mondta Quell.
– Az, akit eladtatok – tette hozzá Nath. – Tudni akarjuk, ki vette meg.
– Nem tudom! – kiáltotta az utai. – Tényleg nem tudom! Birodalmiak
voltak! De nem én adtam el. Azért mentem oda, hogy megvegyem. Csak
végül a licitnél valaki többet kínált!
– De azért fogadni merek, hogy tudsz segíteni nekünk – jegyezte meg
Nath, mire az utai szaporán bólogatott.
 Nyolcadik
fejezet

A csillagok mindent megvilágosító ragyogása

I.
Soran Keize azt tartotta magáról, hogy elsősorban katona, és csak
másodsorban pilóta, de a legtisztább örömben akkor volt része, amikor
vegyítette a kettőt. Sok idő telt el azóta, hogy harci küldetésben vett részt,
és bár az ágyúi nem működtek, valamint a számítógéppel szimulált lövegek
nem hallatták az igazi fegyverek jellegzetes zúgását, mérhetetlenül élvezte
az élményt. Az Edicten és az Aerie fedélzetén élt élete értelmetlennek tűnt,
mint egy álom. De még a Devonként való létezése is szürke, jellegtelen
semminek érződött most, mialatt TIE-vadásszal száguldott egy névtelen
hold jégtömbökből álló gyűrűje felett.
– Módosítsák az irányt! Készüljenek támadásra!
Soran sietség nélkül adta ki a parancsot a támadásra, noha mind jobban
verejtékezett a vastag öltözetben. Ellenőrizte a pilótái reakcióját, mialatt a
tizenkét vadász együtt merült, majd párokba szétválva száguldott tovább a
fagyott felszín felett. Az Aerie hídjáról is irányíthatta volna az osztagot, de
tudta, hogy hamarosan ő maga is repülni fog, és fel akarta frissíteni a
tudását.
És be kellett bizonyítania az Árnyék ezred embereinek, hogy képes
vezetni őket.
Hamarosan kiemelkedtek a gyűrűből, és az Edict felé vették az irányt. A
csillagrombolóból még most is csak néhány ponton áradt fény, de a
személyzet ezekben a percekben is keményen dolgozott, hogy a megfelelő
helyeken módosítsa a hajót. A kadétok válaszfalakat bontottak le,
átkábelezték a turbólézer-ütegeket, és összekötötték a lőelemképző
számítógépeket, hogy akár néhány tiszt is tudja kezelni a hajó teljes
fegyverzetét. Az elhárítólövegeket nem lehetett működtetni több száz tüzér
nélkül, és ezen nem tudtak változtatni. Minden jel arra vallott, hogy az
Edict így is rendkívül hasznos lesz a Cerberon elleni támadás során.
– Haladjanak tovább a kijelölt célpontok felé! – rendelkezett Soran. –
Szabadon tüzelhetnek!
A vadászok az Edict héjazata felett száguldva több tucatnyi szimulált
lövést adtak le a létfontosságú rendszerekre. Soran hamis szenzoradatokat
küldött a gépek felderítőrendszerének, és utasításokat sorolt, hogy a pilótái
térjenek ki a köztársasági X-szárnyúak vagy rakéták elől. Észrevette, hogy
Vann Bragheer utálja a nulla tolóerővel végrehajtott fordulókat, míg Karli
genFries jellemzően csak azután nyit tüzet, hogy jóval a lőtávolságon
belülre ér. Csodálattal adózott annak, hogy Ran Chorda tökéletes
szinkronban repül a rajparancsnokával. Palal Seedia nem adta jelét annak az
aggasztó agressziónak, amit a köztársaságiakkal szemben szokott tanúsítani.
Soran meg akarta beszélni mindezeket a pilóták parancsnokaival, és némely
esetben egy-egy pilótával is.
De előtte még egy utolsó próba elé állította az osztagot. Elindított egy új
programot a számítógépén, elküldte a többieknek is, és megszólalt:
– Minden pilótának: új gyakorlatot kezdünk! Mostantól ne törődjenek az
Edicttel. Az egyetlen cél az, hogy megsemmisítsenek engem!
A hosszúnak és fárasztónak ígérkező beszélgetéssorozat előtt még jól
akarta érezni magát...
Miután átalakították az Edict turbólézereinek vezérlését, Soran
nekiállította a kadétokat a TIE kiképző drónok átprogramozásának. A
csillagromboló egy teljes osztagnyi autonóm működésre alkalmas drónt
szállított. Még a klónháborús droidvadászoknál is rosszabbul repültek, de
használhatónak tűntek a közelgő ütközetekben. Soran teljesíthetetlen
határidőt adott meg, és remélte, hogy a fiatalok felnőnek a feladathoz.
Senki sem emelt kifogást az ellen, hogy ő lett az ezred parancsnoka. Úgy
gondolta, hogy ha sikerül jól egyensúlyoznia a képzelet és a gyakorlatiasság
között – a vasököl és a vigasztaló kéz között –, valamint tanúbizonyságát
adja az alkalmasságának, senki nem is fog tiltakozni ellene.
A legtöbb figyelmet a pilótáinak szentelte. Az osztagok ütőképessége
tetszett neki – a szimulált összecsapás során a tizenkét ellenfeléből kilencet
iktatott ki, mielőtt egy lövés végül megbénította a hajóját. Nem tartotta
ideális eredménynek, de ez a teljesítmény nem volt jelentősen rosszabb
annál, amit a 204-es legjobb korszakában látott. A pilóták képességei
megmaradtak, mialatt ő messze járt, és a saját képességei sem romlottak le
annyira, hogy ne lehetett volna visszahozni őket a korábbi szintre.
Így aztán, amikor eligazítást tartott az ezrednek – nem valamelyik
készenléti teremben, ahogyan a szabályzat előírta, hanem az Aerie
hangárában, a vadászgépek között – nemcsak a hadi terv részleteiről vagy a
Cerberon-rendszer anomáliáiról beszélt, hanem a leendő ellenfeleikről is.
Lejátszott néhány régi felvételt Hera Syndulláról és az ő Ghost nevű,
módosított teherhajójáról. Elemezte azokat a taktikákat, amelyeket a
köztársasági tábornok a Pandem Nainál alkalmazott – a vállalt
kockázatokat, valamint azt, hogy Syndulla kész volt minden rendelkezésére
álló erőt bevetni, amivel kis híján a bolygó pusztulását okozta.
– Nem Syndulla tábornok az egyetlen ellenfél, akit azonosítottunk a
Pandem Nainál – mondta aztán Soran, mialatt a pilótái között járkált. Az
osztagparancsnokok hallották már ezt, ezért a pilótáikat figyelték, akik
cserébe Sorant figyelték. – Azt gondoljuk, hogy az előőrs pilótái között
legalább ketten harcoltak az Aerie ellen az Oridol-halmazban.
A B-szárnyú pilótája ismeretlen, de összeállítottunk róla egy anyagot,
amit mindenki tanulmányozzon! Kiválóan céloz, könnyű rávenni, hogy
magányosan repüljön, és rendkívüli módon ért a hajójához. Viszont... az a
gép egy B-szárnyú, amivel szemben a mi gépeink számos előnnyel
rendelkeznek, és ezeket kell szem előtt tartanunk.
Sokkal érdekesebb az A-szárnyú pilótája, egy fiatal férfi, aki Wyl Lark
néven mutatkozott be egy nyílt sávon. Ő volt az, aki megpróbálta
megakadályozni a katasztrófát a Pandem Nainál. Későn lépett ahhoz, hogy
sokakat megmentsen, de több erőfeszítést tett, mint bárki más. A repülési
stílusából, illetve az akcentusából ítélve úgy tűnik, hogy Lark egyike a
Százhúszaknak – vagyis a polyneusi terroristáknak, akik valamennyien
elsőrangú pilóták. Tanulmányozzák figyelmesen az átküldött felvételeket!
Soran egy évvel az endori csata előtt találkozott egy polyneusival. Akkor
egy örökkévalóságnak tűnt az a tizenhárom perc, amíg átcikáztak a Holdak
Zuhatagán, és még most is jól emlékezett rá, mennyire sajgott utána a karja.
Majdnem elmosolyodott, de mert nem lehetett még biztos a pilótái
lojalitásában, inkább nem tette.
A távvezérlő egyik gombjának megnyomásával átváltott egy másik
hologramra. Az U-szárnyút ábrázolta, amelynek pilótája vakmerően, sőt
olykor őrült stílusban repült – Soran gyanította, hogy az illető ezt a tudását
nem hivatalos kiképzésen szerezte. Aztán az Y-szárnyú következett,
amelyet a Pandem Nai feletti csata során egy ideig a fedélzeti asztrodroidja
irányított. Miután Soran ismertette a droid szerepét, a kiszolgáló személyzet
egyik tagja engedélyt kért, hogy alaposan megvizsgálhassa a felvételt.
Soran átváltott az X-szárnyúra, ami lezuhant, miután lángra gyúlt a Pandem
Nai atmoszférája. Tanulmányozta egy ideig a pilótáját, mert a repülési
stílusa nagyban hasonlított egy volt TIE-pilótáéhoz, ám aztán más dolgok
követelték a figyelmét.
Mialatt közösen áttekintették az adatokat, megpróbálta felmérni a
hallgatósága hangulatát. Azt akarta, hogy az emberei elkötelezettek,
elszántak és céltudatosak legyenek, ám tisztában volt azzal, hogy ha
eluralkodik rajtuk a bosszúvágy, akkor bizonyosan el fogja veszíteni őket.
– Lark úgy nevezte az egységet: Alphabet osztag – mondta fennhangon.
– Tekintetbe véve az összetételét, bátran feltételezhetjük, hogy Syndulla
állította össze, hogy megtámadja a 204-est a Pandem Nainál, bár arról nem
tudtunk meggyőződni, hogy sértetlen maradt-e. Mivel a pilótái tudomással
bírnak a hadműveleteinkről, valamennyien elsődleges célpontok.
Ugyanakkor Syndulla harccsoportjának valamennyi egysége ismerős a 204-
es számára.
Most pedig térjünk át a Jégeső nevű osztagra...
Ebben a pillanatban Seedia felállt, és megszólalt:
– Uram... ami Wyl Larkot illeti...
– Mi van vele? – kérdezte Soran.
– Ott voltam az Oridol-halmazban – felelte Seedia. – Van egy ötletem!

A rendfokozati jelzést Teso Broosh adta át Sorannek, egy az

osztagparancsnokokkal közös vacsora végén. Maga a vacsora jó
hangulatban telt. A társaság tagjai lehetőségeket elemezgettek, tervekről
vitatkoztak, és sokat nevettek. Gablerone ugyanolyan elviselhetetlen volt,
mint mindig, és Darita ugyanolyan okos, de most már lett egy közös ügyük.
Miután mindenki végzett, az Ötös osztag pilótáinak lelkiállapotáról
beszélgettek. Röviddel azután, hogy Soran elkezdte összeszedni a tálcákat,
Broosh odalépett elé.
– A többi parancsnok és jómagam... úgy döntöttünk, hogy itt az idő –
mondta, és maga elé tartotta a színes lapocskát.
– Soran Keize ezredes? – kérdezte meglepetten Soran.
 – Már nem különleges tanácsadó – felelte Broosh. – Akár megérdemelte,
akár nem, ez az ön új szerepe. Egyeseknek nem tetszik, de mindenki tudja,
hogy a pilótáknak tisztelniük kell önt. Nőjön fel a feladathoz, rendben?
Soran átvette a jelvényt, és tétován végighúzta az ujját a kék és vörös
négyzeteken. Aztán halkan nevetve a zubbonyára erősítette, majd a bal
kezével megmarkolta Broosh vállát, és kijelentette:
– Megpróbálom! Esküszöm!
Miután elbúcsúzott mindenkitől, egyenesen a hálókabinjába sietett, és
derűsebb hangulatba került, mint az elmúlt hetek során bármikor. Leült az
íróasztalához, és az elődjére gondolt, Shakara Nuress ezredesre, akit a
barátjának tartott, és akiről ma már tudta, hogy bukásra volt ítélve a császár
halálának napjától kezdve.
Ebben a galaxisban nem sokáig maradhattál életben – üzente
gondolatban egykori parancsnokának. És érezte, hogy ez milyen
mélységesen tragikus: hogy egy olyan bátor, zseniális és lojális tiszt, mint
Shakara Nuress, nem tudott alkalmazkodni a galaxist uraló zűrzavarhoz, és
hogy a 204-es tisztjei között egyetlen igazi birodalmi sem akadt, mert egy
igazi birodalmi nem húzhatta sokáig ebben a világban. Nuress nem
folyamodott volna gerillataktikákhoz, és szentségtörésnek tartotta volna az
Edict csillagromboló kibelezését és átépítését. Ő betörte volna a kadétokat
ahelyett, hogy nevelné őket. Kiállt volna az Új Köztársaság flottája ellen,
egészen a halála pillanatáig.
Soran olyannyira csodálta őt azért az acélos bizonyosságáért.
Éppen felidézte a közös beszélgetéseiket – szinte valamennyi katonai
ügyekről szólt, akár logisztikai adatokat tekintettek át, akár a személyzet
torzsalkodásairól vitatkoztak –, amikor az íróasztalán a belső hírközlő
villogva jelezte, hogy üzenetet kapott a hídról.
Arra számított, hogy megint befutott egy elkeseredett birodalmi üzenet,
amelyben valaki segítséget kér egy régi frekvencián a közelében tartózkodó
szövetséges egységektől. De a készülék felett megjelenő hologram
Madrighast ezredes megviselt arcát mutatta. Sorannek eszébe jutott, hogy
Nuress ezredes mindig is megvetette Madrighastot, míg ő maga
szórakoztatónak találta a férfi folytonos hencegését.
Akinek hangjából ezúttal mindenestől hiányzott a hencegés, és a háttérzaj
miatt alig lehetett érteni a szavait.
– ...ha túlélték a csatát a Pandem Nain. Mindenesetre együttműködésre
szólítom fel a 204-es Birodalmi Vadászezred valamennyi megmaradt
egységét!
A kép heves sistergés közepette eltűnt, és nem tért vissza. A sávon egy
darabig hangos pattogás hallatszott, majd érhetővé vált a szöveg:
– ... hogy Rae Sloane admirális átvette a flotta parancsnokságát. Ezt nem
tudom megerősíteni, de megpróbálunk találkozni a mellékelt
koordinátáknál. Nem hiszem, hogy ez a lázadók csapdája, de azt sem, hogy
az utazás könnyű lesz. Van információnk arról, hogy a lázadók gravitációs
csapdákat helyeztek el a hipersávok mentén...
A hangsávot ismét erős recsegés és sistergés árasztotta el, és többé nem is
lehetett mást hallani. Soran még húsz másodpercig hallgatta, mígnem a
felvétel véget ért.
Ha megkérdezték volna tőle, hogy kit tart alkalmasnak a birodalmi flotta
maradványainak egyesítésére, Rae Sloane admirális nem került volna rá a
rövid listájára. A nő lojális és rátermett csatlós hírében állt, és állítólag
benne volt a zsenialitás szikrája, ám ritkán kapott rá lehetőséget, hogy
megmutassa a képességeit. Soran nem tartotta karizmatikus vezetőnek, de
szembe se szállt volna vele, ha Sloane-nak sikerült volna a zűrzavar fölé
emelkednie és elfoglalnia a parancsnoki pozíciót.
Nem hitt abban, hogy akár a főadmirális, akár valaki más képes lesz
teljes egésszé kovácsolni a Birodalom szilánkjait.
És nem óhajtott híresztelések nyomába eredni Madrighast ezredes
társaságában.
Az emberei elkötelezték magukat. Kaptak egy feladatot, amiben hittek –
egy olyant, ami kemény próbát jelent majd számukra, mialatt szép
jutalommal kecsegteti őket.
Soran biztosra vette, hogy az újjászülető Birodalommal kapcsolatos
álmok kergetése ugyanolyan biztosan megsemmisíti őket, ahogyan
megsemmisítette Shakara Nuresst. Gyanította ugyan, hogy az alárendeltjei
nem értenének egyet ezzel, csakhogy most már ő, Soran Keize ezredes volt
a parancsnok.

II.
Chass na Chadic egy kicsivel többet ivott a kelleténél, de legalább nem
egyedül tette. Szert tett néhány új barátra. Különböző méretű és formájú
barátokra, akik feltették ugyan magukban, hogy megszerzik a B-szárnyúját,
de ettől még a barátai voltak.
 – Ötvenet a kékre! – mondta fennhangon, és az asztalra csapott.
– És hozzatok valamit, ami erősen pezseg!
A Winker nevű intézmény, ami egyszerre volt kocsma, kártyabarlang,
kereskedelmi és üzemanyagtöltő-állomás, gyorsan növekedett a Verzan
helyőrség-világ romjain, a Cerberon-rendszer peremvidékén. Miután
Syndulla harccsoportja lerombolta a Verzan levegőtlen felszínének java
részét, egy Edineezious Winker nevű, vállalkozó szellemű kalóz kihasználta
a nagy, üres telek előnyeit. Mivel a Verzan túl kicsi volt ahhoz, hogy
légköre lehessen, mágneses mezővel zárta körül a szikla teljes lakosságát –
a húszhuszonöt fős személyzet állandóan készen állt, hogy kiszolgáljon
akár egy száz fős vendégsereget is.
A Winker vendégszeretetét élvezők közül a legtöbben egyszerűen itt
rekedtek: kevés volt az üzemanyag, csak néhány kereskedő repkedett a
Troithe és a Catadra közötti útvonalakon, és rég eltűnt innen mindenki,
akinek a hajója hiperhajtóművel rendelkezett. Ám a kártyaasztalok éjjel-
nappal várták azokat, akik el akarták ütni valamivel az időt.
– Ötvenet a kékre – ismételte a számítógép. Aztán Chass káromkodott,
amikor a kék jel szürkére váltott. Nem ismerte alaposan ezt a játékot, de azt
tudta, hogy ez nem jó.
– Kár, kár, nagy kár! – sopánkodott a tőle jobbra ülő vurk. A hüllőszerű
fickó teljes fél méterrel magasodott fölé, a taréját vörös és kék
örvényminták díszítették. – Az agyad máshol van ma este!
– A fekete lyuk felé tart... ezt csinálja – helyeselt bólogatva Chass. Újabb
ital jelent meg előtte az asztalon. Fél kézzel megragadta, a másikkal
megpróbált új tétet tenni, de a számítógép elutasította. Háromszor csapott rá
a gombra, mire rájött, hogy nem ő jön. – Mit is mondtam az előbb?
– Valamit a barátokról – válaszolta a balján ülő kel dór a légzőmaszkja
mesterséges hangján. – De kérlek, most összpontosíts...
– Nem kell összpontosítanom! – vágott közbe Chass, és mialatt
ellendítette a poharat magától, érezte, hogy az ital a kezére löttyen. – És
nem a barátaim miatt vagyok itt. A barátaim jól vannak!
A számítógép jelezte, hogy új kör kezdődik. Chass a kel dor maszkját
bámulta, és Kairosra gondolt. A különös nő baktatartályban lebegett
valahol, és szerencséje volt, hogy ebben a gyógyszerhiányban megkaphatta
ezt a kezelést. Vagy talán egy műtőasztalon feküdt valahol, egy sebészdroid
rozsdás szikéje alatt...
 – Nem aggódom Kairos miatt – motyogta Chass, és ivott egy kortyot. –
Fura alak, nem sokat beszél, de szívósabb annál, mint amilyennek látszik.
Igen! – tette hozzá, és hirtelen felnevetett.
– Kairos már csak ilyen!
Hiányoztak neki. Quell és Kairos is. A közelükben valahogy
biztonságban érezte magát. Ami talán undorító volt, de valós.
– Legközelebb a barátaidat is elhozhatnád ide – javasolta a vurk.
– Az ő kreditjeiknek is örülnénk.
– Ők dolgoznak – felelte Chass. – Van egy nagy terv! Tényleg
nagyszabású, és nagyon fondorlatos... de ne is próbáljatok rávenni, hogy
beszéljek róla, mert titok!
– Eszem ágában sincs – jelentette ki sietve a vurk, és Chass arra gondolt:
valószínűleg hazudik. – Akkor hozd ide őket, miután elvégezték a munkát!
Ünnepeljünk együtt!
Chass a fogait kivillantva vicsorgott, és lecsapta a poharát az asztalra, de
amikor megszólalt, lágy hangon beszélt:
– Utána már nem fog menni. Akkor már nem lesznek a barátaim. Ne légy
idióta!
Végső soron ezért jött a Winkerbe. Ezért töltötte az estéit azzal, hogy hol
magányosan ivott, hol pedig gyalogosokkal és menekültekkel, akik a
Cerberon peremvidéke felé húzódtak: hogy ne kelljen arra gondolni, mi lesz
az Árnyék ezreddel való csata után.
Cseszd meg, Wyl Lark! – gondolta szempillantás alatt feldühödve. Ha
meghalt volna az Oridol-halmazban vagy a Pandem Nainál, hősként halt
volna meg. Most már csak a vesztesek és a bolondok haltak meg. A
vesztesek, a bolondok, a gyalogosok és Kairos.
Hirtelen észrevette, hogy valahogy játszott még három kört. Nem tudta
biztosan, mikor szólalt meg.
– Itt az idő – jelentette ki a vurk, és óvatosan végighúzta a karmait Chass
alkarján. – Lement a játszma, és most fizetni kell!
– A pénz ott van az asztalon – dörmögte a nő, és bambán pislogott a
vurkre. – Ne szórakozz velem!
– Nincs pénzed! – szólt közbe a kel dor. – A hajódat ígérted pénz helyett!
Chass hallotta, hogy többen mozgolódni kezdenek mögötte. Valaki
oldalazva távolodott tőle, mások elállták a kijáratot.
– Zagyvaság! – fakadt ki, és a nyomaték kedvéért megint lecsapta a
poharát az asztalra. – Azt hiszitek, hogy ennyire le vagyok égve?
Kifizettelek titeket!
Ebben a pillanatban a tudata mélyén ébredezni kezdett a kétely, de
gyorsan elfojtotta.
– Elveszem a hajódat – jelentette ki a vurk. – Jár nekem, és nem fogok itt
maradni még egy hónapig...
Chass az öklével csapott a vurk felé, de mintha egy falat ütött volna meg.
Még kétszer odavágott, de semmit sem ért el vele. A következő pillanatban
azt érezte, hogy a levegőben repül a kocsma vendégei felé. Megfeszítette az
izmait, és felkészült a kemény fémpadlóval való ütközésre, ám egy
megtermett alakra zuhant, aki egyből talpra állította.
– Gyere! – förmedt rá egy férfi, és erős kéz kulcsolódott az alkarjára.
A nő nem akart elfutni, de azért megpróbált elhúzódni. Ám amikor
meglátta a felé siető vurköt, követte a megmentőjét. Együtt vágtak át a
vendégek között, majd kirohantak a helyiségből, és egyből befordultak egy
állomás ócska épületei között húzódó, keskeny sikátorba. Chass felfedezte,
hogy a férfi kockás öltözetet visel – a Troithe-on látott hasonló ruhákat –, és
valahogyan megelőzte az illetőt. Tovább futott, és hamarosan kiért a
leszállópályára, vagyis egy repedezett felszínű, jókora, üres területre.
Három kábítólövedék elektronikus zúgását hallotta, és ózon szaga csapta
meg az orrát. Hirtelen megfordult, és azt látta, hogy a megmentője a földön
heverő, mozdulatlan vurk felett áll.
– Mi volt ez? – dadogta, és elindult a vurk felé. – Senki sem kérte tőled,
hogy megöld!
– Csak elkábítottam – felelte a férfi.
– Ismered a vurkök élettanát? Tudod, mit művel három kábítótöltet egy
ilyen teremtménnyel? – kérdezte éles hangon, és ekkor szemügyre vette a
megmentőjét. Egy középkorú ember férfi állt előtte, akinek az arcán és
fejbőrén hegek sötétlettek.
Aztán lepillantott a vurkre, és látta rajta, hogy még lélegzik.
– El kéne hagynod a Winkert! – javasolta a férfi. – És jobban teszed, ha
bekapcsolod a robotpilótát.
Chass megingott, majd horkantott egyet, és elnézett a B-szár-nyú felé.
– Te nem akarsz tőlem valamit? – kérdezte gúnyosan.
– A szívedben máris hozzánk tartozol – válaszolta a férfi, és úgy beszélt,
mintha lett volna értelme annak, amit mond. – Láttalak már itt. Válaszokat
keresel. És társakat.
A nő nem tudta eldönteni, hogy jól érti-e, amit hall.
 – Nem akarod lefeküdni veled – morogta.
– És én sem veled – felelte a férfi. – De ha valaha szeretnél válaszokat
kapni a kérdéseidre, keress meg minket! Az Üres Nap Gyermekei örömmel
látnak mindenkit, aki kész letenni a fegyverét, és felhagyni az erőszakkal az
Erő akaratáért.
– Te a helyi kultusz tagja vagy? – mordult fel Chass, és köpött egyet.
– Úgy nevezel minket, ahogyan a kedved tartja – mondta rendíthetetlen
nyugalommal a férfi. – Célt és táplálékot adunk – szellemit és testit
egyaránt – a Catadra és más világok népeinek. Az Erő és a vezetőnk
útmutatásával...
Nem fejezhette be a mondatot, mert kemény ütést kapott a torkára, és
köhögve összeroskadt. Chass lerázta a kezét, majd elindult, és tántorgó
léptekkel tartott a vadászgépe felé. Miután odaért, ügyetlenül matatva
bemászott a hajóba, és azt kívánta, bárcsak hagyta volna a férfi, hogy a vurk
felzabálja őt.
Valamivel később, mialatt hazafelé repült, az anyjára gondolt, és
mindazokra a kultuszokra, amiket az eddigi élete során megismert. És
remélte, hogy amikor majd felébred, nem fog emlékezni arra, ami a
Winkerben, az előző órák során történt vele.

III.
A Catadra holdját Narthexnek hívták, és bár valaha értelmes lények
lakták, az idők folyamán mindenki elhagyta, így manapság csak a tőrfűnek
nevezett, gyorsan növekvő, tüskék bokrok burjánzottak a felszínén. A
palakék tőrfűről visszaverődő fény az atmoszférát is megszínezte kissé,
amitől az a látszat keletkezett, hogy a levegőben örökösen füst lebeg.
Quell viszonylag könnyen megtalálta azt az építményt, amelyben sejtése
szerint Caern Adant rejtegették. Az utai elvezette őt és Nathet egy Sarvada
Dream nevű sovány nőhöz, aki valaha szerelmi viszonyt folytatott Adan
elrablójával, egy csempésszel, akit az Alphabet osztag kergetett ki a
Cerberon törmelékmezőjéből. Sarvada megerősítette, hogy Adant
birodalmiak vették meg, akik a közelmúltban tértek vissza egy a fekete lyuk
közelében végrehajtott, különleges küldetésből. Nath kérésére a nő
elvezette őket egy gyorsbüféhez, amelyben illegális kommunikációs
állomás is működött. A tulajdonos, egy aleeni férfi beismerte, hogy
rendszeresen továbbított adatokat a Catadra holdján lévő, régi
obszervatóriumba.
Quell és Nath lassan és óvatosan közelítették meg az égitestet, és az
obszervatóriumtól fél kilométerre landoltak. IT-O a teher-hajón maradt, míg
ők ketten felvergődtek egy tőrfűbokrokkal teli emelkedőn, mígnem
meglátták a dombtetőbe ágyazott, bunkerszerű építményt.
– Ez még a felkelés legrosszabb napjaiban is pocsék rejtekhelynek
minősült volna – dörmögte Tensent, mialatt két kőtömb mögött lapulva
figyelt. – Szerintem legfeljebb öt-hat birodalmival kell számolnunk... Bár a
körülmények miatt trükkös is lehet a dolog. Talán ide kéne hívni az
akciócsoport többi tagját is.
Quell egy kezén is meg tudta számolni, hány tűzharcban vett részt úgy,
hogy nem egy pilótafülkében ült. Letérdelt Tensent mellé, és fojtott hangon
válaszolt:
– Nem kell csapásmérő egység. Most akarom csinálni, és egyedül.
– Ki akarod nyíratni magad? – kérdezte Tensent szenvtelenül.
– Jelenleg nem tűzerőre van szükségünk, hanem lopakodásra.
Jobb lesz így.
Mialatt beszélt, az járt a fejében, hogy ha Adan odabent van, akkor
alighanem kivallatták. És ha kiszedték belőle az igazságot, akkor a hír már
terjed, mint egy vírus.
Tensent nem mondott semmit, de megcsóválta a fejét.
– Ki kell hoznunk onnan, mielőtt beszél nekik a csapdáról – tette hozzá
Quell, és ebben valóban sok igazság volt.
Tensent visszanézett a teherhajóra, majd a hangját szinte suttogásig
tompítva felelte:
– Ha Adan odabent van, semmi sem garantálja, hogy sértetlen. Vagy ha
sértetlen is, semmi sem garantálja, hogy ki tudjuk hozni onnan.
Quell értetlenül nézett a férfira, és megpróbálta megfejteni, amit hallott.
– Ha Adan holttestét visszük a Troithe-ra – magyarázott Tensent a száját
keserű mosolyra húzva –, ki tudná megállapítani, hogy mikor és hogyan
halt meg? De ha te egyedül hatolsz be, szinte biztosan meg fognak ölni.
Quell érezte, hogy jeges verejték csordogál a hátán.
Egyszeriben rádöbbent, hogy Tensent tud valamit. És az imént talán arra
célzott, hogy hajlandó hallgatni, ha ő netán el akarná tenni láb alól azt, aki
leleplezhetné.
– Kihozom onnan! – jelentette ki határozottan. – Te pedig idekint őrködj!
 Quell nem akarta megölni Caern Adant, de készen állt rá, hogy gyilkossá
váljon.
Nemcsak a teherhajót és a sugárvetőt vette kölcsön az Új Köztársaságtól,
hanem egy kézi szenzort is. A berendezés megmutatta, hogy
mozgásérzékelők veszik körül a csillagvizsgálót. Kettőt hatástalanított úgy,
hogy a burkolatuk illesztésénél egy-egy tőrfűszálat szúrt beléjük. Munka
közben a saját ujját is sikerült felhasítania. Egy az ingéből letépett
szövetcsíkkal bekötötte a sebet, és intett Tensentnek, hogy jöjjön közelebb.
Egy-két perc alatt megfigyelték az épület bejáratánál őrködő
rohamosztagos mozgását, és megállapodtak egy tervben. Quell elővette a
hordozható zavaróegységet, és az aktiválógombra tette az ujját, Tensent
pedig elindult a rohamosztagos felé.
A hadnagy az izmait megfeszítve várakozott. Tensent nesztelen, de gyors
léptekkel surrant a neki háttal álló katona felé, majd kinyitotta a vibrokését,
és villámgyors, pontos mozdulattal a rohamosztagos sisakja és mellvértje
közötti résbe döfte a pengét. Oly zökkenőmentesen, már-már lezseren
hajtotta végre mindezt, hogy Quell biztosra vette, nem először csinálta.
Odasietett a holttesthez, és meglátta, hogy a valaha fehér páncélzatot
szürke mocsok borítja. Akármelyik egységhez tartozott is a férfi, az
lecsúszott és elvadult, mint a Birodalom többi része.
Tensent megvonta a vállát, és intett a nőnek, hogy mehet.
A kézi szenzor jelezte, hogy a csillagvizsgáló bejáratának közvetlen
közelében nincs élőlény. Quell úgy sejtette, az épület egy nagyobb
helyiségből és néhány kisebb tárolóból áll. Robbanótöltetet erősített az
ajtóhoz, és a szúrós bokrokat kerülgetve átment az építmény másik
oldalához, ahol szellőzőnyílást keresett. Miután egyet sem talált, magához
intette az egyre türelmetlenebb Tensentet, és felemeltette vele magát az
alacsony tetőre, majd odakúszott a teleszkóphoz. Óvatosan felállt, és
örömmel látta, hogy a hatalmas lencse rég összetört.
Elővett egy kisebbfajta gáztartályt a zsákjából. Nem számított rá, hogy
sokra megy vele – a láthatatlan ciklo-dioxin nem volt mérgező, ráadásul a
rohamosztagosok sisakjának szűrői ártalmatlanították –, de azért beledobta
a tartályt a teleszkópba, és hallgatta, hogy hangosan csörömpölve
végigpattog a távcsövön, végül kitöri az alsó lencsét. Ekkor felvette a
légzőmaszkját, és aktiválta a kioldókapcsolót – egy pillanattal később
meghallotta az altató hatású aeroszol sziszegését.
Pár másodperccel később valaki megpróbálta kinyitni az ajtót. A töltet
automatikusan detonált, és a második rohamosztagos is meghalt úgy, hogy
az arca tele volt szilánkkal, míg a felsőteste feketére perzselődött.
Tensent tüzet nyitott valakire, Quell pedig a bejárat felőli oldalon
lecsúszott a tetőről. A talajra érkezve megpördült, maga elé rántotta a
fegyverét, és lelőtt két rohamosztagost, akik még ekkor is a sisakjuk
rögzítésével voltak elfoglalva. A megmaradt katonák hálóruhát viseltek, és
a szétroncsolódott ajtó felé kúsztak a ciklo-dioxin felhőben. Quell vetett egy
pillantást véreres szemükre, alultápláltságtól beesett arcukra, és egyenként
végzett velük. Még kettőt talált az első hálófülkében – keskeny priccsen
aludtak, és rothadás bűze, illetve sebkenőcs szaga lengte körül őket. Bár a
keze mind jobban reszketett, őket is lelőtte abban a tudatban, hogy Syndulla
tábornok, Wyl Lark, de talán még Chass, na Chadic is mást tett volna a
helyében.
Csakhogy, vele ellentétben, nekik nem voltak titkaik.
Amikor megérezte, hogy valaki van mögötte, gondolkodás nélkül
mozdult. Az ösztönei megmentették attól, hogy a sugárvető bezúzza a
koponyáját, de így is durva ütést kapott a vállára. Izzó fájdalom rohant
végig a karján, és térdre roskadt. Rögtön fordult egyet abban a reményben,
hogy sikerül térden vágnia a támadóját, de csak a fehér páncélba burkolt
lábszárat találta el a fegyvere markolatával.
Egy rohamosztagos tornyosult fölébe. Sisakja nem volt, viszont
légzőmaszkot viselt. Előre szegezte a sugárkarabélyát, mire Quell
hátravetette magát, és tüzelt, pontosan abban a pillanatban, amikor az
ellenfele is lőtt. Forróság csapott az arcába, és a saját megégett hajának
bűzét érezte – a sugárnyaláb alig egy-két ujjnyira húzott el a feje mellett.
Újra és újra lőtt, mígnem a rohamosztagos előre dőlve rázuhant. Pár
másodpercig csak feküdt a holttest alatt, és hevesen zihált.
Miután sikerült talpra vergődnie, megtalálta Adant: eszméletlenül feküdt
egy priccsen a második hálófülkében. A száját beszáradt vér borította, és
egy kiterjedt zúzódás szinte felismerhetetlenné tette az arca bal oldalát. Az
egyik csápja kissé messzebbre kiállt, mint a másik, és erősen meghajlott,
mintha megtört volna. Quell hirtelen észrevette, hogy a szeme könnyben
úszik, és gyorsan megtörölte, attól tartva, hogy a könnyei reakcióba lépnek
a ciklo-dioxin gázzal.
 A priccsen hagyta Adant, és gyorsan megvizsgálta a fő helyiségben lévő
hordozható számítógépeket. Csak az egyikbe tudott belépni – a többi le volt
zárva, vagy nem működött –, de nem talált mást, csak a Cerberon
törmelékmezőjének legbelső részeit ábrázoló térképeket. Semmit sem
ismert fel, és nem talált nyomot, amit összeköthetett volna a CER925B
aszteroidával, vagy az Árnyék ezrednek állított csapdával.
Aztán, amikor az anyagok áttekintése után az első, ösztönös gondolata az
volt, hogy lője szét a számítógépet, hirtelen felkacagott. Kíváncsi volt, hogy
ez a módszer jellemző-e az összes, a felszínen harcoló katonára, vagy csak
az amatőr gyilkosokra.

Öt perccel azután, hogy a lövöldözésnek vége lett, megérkezett a droid.

Adan felett lebegett, mialatt a gáz lassan eltűnt a helyiségből, és Nath
Tensent a csillagvizsgáló közelébe hozta a teherhajót. Röviddel ezután
Quellnek és Tensentnek sikerült nagyobb rázkódás nélkül a géphez
szállítani Adant. Felvitték a fedélzetre, és óvatosan lefektették a személyzeti
hálókabin egyik priccsére.
Tensent mindeddig egy szót sem szólt az obszervatóriumban történt
mészárlásról, és most is csak annyit mondott:
– Igyekeznünk kell! Adannek valószínűleg jobb kezelésre van szüksége
annál, amit tőlünk kaphat.
– Nem találok belső sérüléseket – jelentette IT-O. – Azt hiszem, a vallatói
értékesnek találták, és megkímélték az életét.
– Te már csak tudod – dörmögte Quell.
Tensent rántott egyet a vállán, és a folyosóra kilépve elindult a
pilótafülke felé.
Quell letérdelt Adan mellé, és hamarosan megérezte, hogy remegni kezd
a padló annak jeleként, hogy a hajó felszállt. A droid különféle
gyógyszerkeverékeket injektált a hírszerző tisztbe, és szonikus
impulzusokkal bombázta, amivel nem ért el látható eredményt, de azt igen,
hogy Adan nyöszörögni kezdett álmában.
– Az állapota stabil – közölte végül IT-O. – Alultáplált és kiszáradt, de a
sérülései nem életveszélyesek.
– Azt hiszem, valamennyien alultápláltak voltak – felelte Quell, és arra
gondolt, hogy azok a katonák alighanem régóta menekültek és bujkáltak. A
holdon nem találhattak túl sok ennivalót.
A droid nem válaszolt. A hadnagy érezte, hogy a teherhajó elhagyja a
Narthex légkörét – a padlólemezek vibrációja csökkent, majd megszűnt, és
a hajtómű hangja is elmélyült. Valahol csavar koppant a padlóra.
Adan furcsa hangokat hallatott, de értelmes szót nem mondott. Lassan
elfordította a fejét, és Quell vizet hozott neki. A szájához tartotta a dobozt,
mire a férfi kivette a kezéből, és bár a keze erősen reszketett, sikerült
egyedül meginnia a vizet.
– Quell... – recsegte aztán alig érthetően.
A pilótanő azon töprengett, Adan tudja-e, hogy a vallatódroid tőlük alig
három méterre lebeg.
– Igen, itt vagyok – felelte halkan. – Biztonságban van.
Adan nem próbált felülni. Mozdulatlanul feküdt a priccsen, és továbbra is
rekedtes hangon azt kérdezte:
– Mi történt Kairosszal?
Quell megfeszítette az izmait. Nem ezt akarta hallani, bár azt nem tudta
volna megmondani, hogy akkor mit.
– Életben van. Kórházban fekszik, orvosok kezelik, de nincs magánál.
Amint elhallgatott, észrevette, hogy IT-O közvetlenül a háta mögött
lebeg. Adan egész teste remegni kezdett a droid halk zúgásának ritmusában.
Aztán a férfi elcsendesedett, és a szemét lehunyva suttogott:
– Nem mondtam el nekik. Nem beszéltem nekik a küldetésről. A
Lodestarról és az osztagokról igen. Sosem tették fel a megfelelő kérdést...
– A részletek várhatnak! – szólt rá a droid. – Most pihenjen!
Adan olyan arcot vágott, mintha tiltakozni akart volna, de nem tette.
Mialatt folytatták útjukat a Troithe felé, Quell mindvégig Adan mellett
maradt. Figyelte a légzését, figyelte a csápjait, amelyek fokozatosan
kiegyenesedtek, és végül elernyedtek. A gondolataiba merülve kiitta a
maradék vizet a dobozból, és emlékeztette magát, hogy meg kell töltenie.
Végül Tensent belépett a kabinba, körülnézett, és anélkül tért vissza a
pilótafülkébe, hogy egyetlen kérdést feltett volna.
Quell meglepődött, amikor Adan megint kimondta a nevét. Mostanáig azt
hitte, hogy a férfi mélyen alszik.
– Itt vagyok – felelte halkan.
Adan többször megnedvesítette a száját a nyelvével, és majdnem tiszta
hangon azt kérdezte:
– Mennyi idő telt el azóta, hogy elraboltak?
 – Egy hét – válaszolta Quell rövid gondolkodás után. – Pontosan egy hét.
Adan furcsa hangot hallatott, ami lehetett köhögés vagy akár nevetés is.
– Sajnálom – mormolta aztán. – Sajnálom...
Quellnek fogalma sem volt, hogy miről beszél a hírszerző, Adan pedig
nem adott magyarázatot.

IV.
A fekete hengert két férfi mozgatta – az egyik előtte ment, hogy helyet
csináljon neki, a másik mögötte, és a kormányt kezelte. A lebegőkeretbe
zárt henger jellegtelen volt, sima felszínéből csupán egyetlen, tenyérnyi
méretű panel emelkedett ki. Wyl Lark régebben látott néhány, egy
temetésről készült képet, amelyeken különféle teremtmények koporsót
kísértek, és a látvány most ezeket a felvételeket juttatta eszébe.
Ez a két ember azonban orvos volt, és jobbat érdemeltek az ő keserű
cinizmusánál.
Menj oda hozzájuk – biztatta magát gondolatban. – Beszélj nekik a sun-
lamasok gyógymódjairól!
De száműzte a tudatából a gondolatot. Semmit sem mondhatott, aminek
az orvosok hasznát vehették volna.
Remélte, hogy a Bright Vigil nevű kórházhajó specialistái megfelelő
kezelésben tudják részesíteni Kairost. A droidok csak annyit árultak el neki,
hogy a baktakezelés kudarcot vallott, és komolyabb szaktudásra van
szükség. A fekete henger egy sztázis-cső volt, ami arra szolgált, hogy
megállítsa Kairos testének bomlási folyamatait, amíg el nem érik vele a
Chandrilát.
– Az Erő legyen veled! – suttogta Wyl, mialatt a henger becsusszant
néhány sikló mögé, és eltűnt a szeme elől. – A leheleted legyen a szél
lehelete!
Még egyszer körülnézett abban a reményben, hogy megpillantja Nathet,
Quellt vagy Chasst, amint felé sietnek a betonon. De Nath és Quell
elmentek, hogy kiszabadítsák Adant, Chass pedig... ki tudja, hol járt.
Wyl rájött, hogy késésben van. Meghallotta, hogy felzúg egy hajtómű, és
futásnak eredt. Teljes erőbedobással rohant, mígnem a hónalja verejtékben
úszott, és abban a pillanatban ugrott rá a Lodestar rámpájára, amikor az
elkezdett emelkedni. Az egyik technikus ingerülten morgott, míg Borys
őrmester, aki a kiszolgáló személyzetet irányította, mialatt Ragnell a
Troithe-on az újonnan felállított vadász-helyőrség előkészítésében vett
részt, harsogva nevetett, és odakiáltott Wylnek:
– Azt tudod, hogy csak orbitális pályára állunk? Naponta háromszor
kompok közlekednek majd a gép és a felszín között!
– Ha valaha kiderülne rólam, hogy kompon utaztam, a társaim nem
hagynának élni! – válaszolta Wyl vigyorogva, majd az elébe gördülő,
zömök droid felé fordult. T5 valójában Nathé volt, de valahányszor
meglátta őt, barátságosan üdvözölte.
Egy darabig türelmesen hallgatta a derűsen trillázó gépezetet, majd
elbúcsúzott tőle. Mialatt kifelé tartott a hangárból, váltott néhány szót Yava-
Thine őrmesterrel, valamint P’ivel, a fészektársával. Rögtön ezután
összefutott a Lodestar hídján szolgáló személyzet három tagjával, és pár
percig elbeszélgetett velük a háború híreiről. Mire a hálókabinjához ért,
megfeledkezett Kairosról, és a hangulata sokat javult. A galaxis arra
emlékeztette, hogy még ha a társai máshol járnak is, soha nincs egyedül.
Leült a priccse szélére, és ekkor észrevette, hogy az éjjeliszekrényen álló
kommunikációs egységen világít az üzenet érkezését jelző indikátor.
Megnyomott egy gombot, és meglepetten látta, hogy a küldő nem más, mint
Caern Adan. A voltaképpeni üzenet előtt a technikai fejléc egy sor
titokzatos utasítást vagy rövidítést tartalmazott.

Biztonsági dekódolás: Multiszinkron 7-es típus / Késleltetett

továbbítás (Rendszer belépés-felülírás /170 std óra /
Engedélyszint: 5/ Címzettek névsora titkos)

Wyl értetlenül bámulta a feliratokat, majd rátért a bevezetőre:

Caern Adan váratlan halála vagy eltűnése esetén továbbítandó!

Tárgy: Yrica Quell, az Új Köztársaság Hírszerzésének
ügynöke.

Wyl tovább olvasott, noha a megérzései azt súgták, hogy jobb lenne, ha
nem tenné.
 Kilencedik
fejezet

Nagy sebességű becsapódások

i.
Két óra kellett a teherhajónak, hogy a Narthextől indulva elérje a Troithe-
ot. Tensent eleve nem is hajszolta a gépet, hogy ne tegye ki további
megpróbáltatásoknak a sérült Adant. Megvitatta IT-O-val, hogy óvatosan
kell repülnie, de Quell emlékeztette arra, mennyire remeg a hajó, és végül
megállapodtak, hogy bölcs gondolat jelentősen lecsökkenteni a sebességet.
Mire a bolygó közelébe értek, a hadnagy elfoglalta a másodpilóta ülését,
és meglepetten látta a monitoron, hogy egy nagyobb hajó kering a Troithe
körül. Aztán eszébe jutott, hogy a vezérkar úgy döntött, felküldi orbitális
pályára a Lodestart.
– Remélem, elbúcsúztál a lenti barátaidtól – dörmögte Tensent.
– Miért kellett volna elbúcsúznom, ha kapcsolatban maradunk? –
kérdezte Quell. Az anyja megszidta volna a szarkazmusért, de Tensent csak
nevetett.
Aztán a Lodestart hívta, és engedélyt kért, hogy berepülhessen a
hangárba. A repülésirányító elbizonytalanodott, talán azért, mert a teherhajó
nem szerepelt az adattárban, de sietve megadta az engedélyt, amikor
Tensent közbeszólt, és közölte, hogy Caern Adan a fedélzeten van.
– Elnézést a késlekedésért – mondta a tiszt egy újabb, pár másodperces
szünet után. – Lark úr azt kérte, hogy értesítsük, amint önök megérkeznek.
– Lark úr – visszhangozta Tensent, és a fejét csóválva vezette a gépet a
hangár felé. Miután a hajó megállapodott a padlón, Quell a teherrámpához
ment, míg IT-O a hírszerző mellett maradt, aki még ekkor is mélyen aludt a
lesötétített személyzeti hálókabinban.
A hangárban csak a kiszolgáló személyzet néhány tagja tartózkodott; egy
X-szárnyút töltöttek fel üzemanyaggal. A rámpa aljánál Wyl Lark és Chass
na Chadic várta az érkezőket. Mindketten civil ruhát viseltek, ami azt
sugallta Quell számára, hogy nincs sürgős dolguk. Lark feszültnek tűnt, de
uralkodott magán, míg Chadic véreres szemét kimeresztve figyelt, és
meglepően szaporán vette a levegőt.
– Mi a helyzet? – kérdezte Quell. Érzékelte, hogy valami nincs rendben.
– Hogy van Adan? – kérdezte Lark.
– Stabil az állapota – válaszolta Quell. – Orvosi ellátásra szorul, de IT-O
szerint talpra fog állni.
– Pontosan az történt, amit gondoltatok – tette hozzá Tensent –, a
birodalmiak alaposan megdolgozták. De azt mondja, nem beszélt a
csapdáról.
– Helyes – dörmögte Lark. – Helyes.
Amikor Quell leért a rámpa aljára, Lark és Chadic nem léptek félre az
útjából. Visszanézett Tensentre, aki megvonta a vállát, és megállt. A
hadnagy ekkor ismét Lark felé fordult, és szótlanul várt.
Chadic felmordult, és Lark kissé remegő hangon bejelentette:
– Tudunk a Parázs hadműveletről!
– Azt hagyjuk! – fakadt ki Chadic. – Tudunk a Nacronisról!
Quell megdöbbent, de rögtön vigyázott, hogy szenvtelen arcot vágjon,
mielőtt az érzései megmutatkoznának rajta. A látótere leszűkült, és a
határain sötét árnyék jelent meg.
– Mi van a Nacronisszal? – kérdezte.
– Én Quell-lel vagyok – közölte Tensent, majd leugrott a rámpáról
oldalra, és azt kérdezte: – Tehát, mi van a Nacronisszal?
Lark szemlátomást nehezen vette le a tekintetét Quellről. Egy pillanatra
Tensentre nézett, aztán ismét a hadnagyra, és kibökte:
– Ez a nő részt vett a megsemmisítésében!
– Én úgy emlékszem – válaszolta Tensent nyugodtan –, hogy
megpróbálta megakadályozni.
– Olvasd el az üzeneteidet! – szólt oda neki Chadic. – Adan előkészített
egy személyi anyagot arra az esetre, ha eltűnne. Valószínűleg attól félt,
hogy Quell fejbe lövi. Quell részt vett a bolygó megsemmisítésében, és
hazudott róla!
– Hacsak nincs másik magyarázat – jegyezte meg Lark.
Valamennyien elhallgattak. Az osztagvezető érezte, hogy most van
lehetősége válaszolni – kimagyarázni a bűneit, és okosan megválasztott
szavakkal lecsendesíteni a pilótáit. Kereste a szavakat, de egyet sem talált.
A lehetőség ott volt előtte, de bátorság vagy ész híján nem tudta
kihasználni.
A pillanat elmúlt anélkül, hogy bármit mondott volna.
– Ez a nő azt tette, amit a Halálcsillag tüzérei! – visította Chadic. – Részt
vett egy egész bolygó megsemmisítésében!
Quell összerezzent és megingott. De nem hátrált meg. Chadic rekedtes
hangon tovább beszélt:
– Iszapba fojtott több millió teremtményt, összetörte a hajóját, és
dezertőrnek adta ki magát. Aztán felajánlotta, hogy harcol a régi egysége
ellen, mert azt hitte, hogy így megúszhatja! Börtönben a helye! És talán
Adannek is. Mindenkinek, aki engedélyezte, hogy egy osztagot irányítson!
– Adan nem tudott róla – mondta halkan Quell, és nyomban megértette,
mekkora hülyeséget mondott. – Syndulla tábornok sem.
– Felőlem Adan megrohadhat! – ordította Chadic. – Az egész korrupt Új
Köztársaság megrohadhat, ha így bánik a tömeggyilkosokkal.
A Meteor osztag technikusai meghallották a kiabálást, és innentől kezdve
ők is a jelenetet figyelték. Quell tudta, most már semmi sem akadályozhatja
meg, hogy a hír szétterjedjen a hajón.
Megint szavakat keresett, és alig kapott levegőt. Végül csak annyit
sikerült kipréselnie magából:
– De leléptem. Tényleg megszöktem.
Ez a kijelentése sem felelt meg teljes egészében a valóságnak.
– Még most is hűséges vagy hozzájuk? – kérdezte Lark továbbra is
szenvtelen arccal. – Az Árnyék ezredhez?
– Nem! – jelentette ki Quell, de a hangja erőtlenül szólt.
– És mi a helyzet a Pandem Naival? Azzal az esettel, amikor majdnem
felgyújtottuk a bolygót? Van valami köze a...
– Nincs! – vágott közbe a nő, noha nem értette, hogy Lark hová akar
kilyukadni.
– Volt valami köze a Nacronishoz? – próbálkozott ismét Lark.
– Vagy a hazugságokhoz? Vagy Adanhez?
– Semmi! – tiltakozott Quell harmadjára is. – Semmi! – A látóterének
határán terjengő sötétség befelé kúszott. A Pandem Naira gondolt,
belekapaszkodott az emlékbe, és megtalálta a vallomást, amit reményei
szerint Lark hallani akart: – Csak egy hülye hiba volt. Az egész egy ostoba
hiba volt!
 Chadic keserű nevetést hallatott, és elfordította a fejét. Lark vett egy
mély lélegzetet, és azt kérdezte:
– A Nacronison történtek is?
– Igen – felelte Quell.
Tensent ekkor odaszólt Larknak, de a fiatal férfi nem hallotta meg,
hanem elcsukló hangon tovább kérdezett.
– És ha nem a Nacronis lett volna a célpont? Hanem a Troithe? Vagy a
szülőbolygód?
Nekem nincs szülőbolygóm. A Gavana állomáson nőttem fel, és ezt te is
tudod – gondolta Quell, bár eszébe jutott az a beszélgetésük, amelynek
során Lark azt mondta neki, hogy sosem beszél a családjáról.
Lark nem várt válaszra, hanem halkan feltette a következő kérdését:
– És ha a Polyneus lett volna a célpont?
A hadnagy tudta, hogy a kölyök most a saját szülőbolygójáról beszél.
– A Nacronis volt az egyetlen célpont – felelte. – Soha senki nem hallott
róla, mielőtt megkaptuk a parancsot.
– Talán mondanod kéne valamit arról, hogy végül miért dezertáltál –
vetette fel Tensent, a többieknél sokkal nyugodtabban.
– Adan valamiért megbízott benned. Vagy legalábbis a vallatódroid.
Chadic haragos pillantást vetett a férfira, míg Lark lassan bólogatott.
– A pokolba! – folytatta Tensent. – A te indítékod talán tisztább, mint az
enyém! Mindenkinek van valamilyen története...
Quell felismerte, hogy Tensent mivel próbálkozik. A férfi egyszer már
közbelépett az érdekében, és megmentette, amikor Adan azzal fenyegette,
hogy kihajítja egy zsilipen. De Tensent akármit tudott róla, azt nem érthette
meg, hogy az indokai milyen szörnyűségesen hibásak voltak. Hogy nem ő
maga, hanem Soran Keize hozta meg a döntést, ami megkímélte attól, hogy
az Árnyék ezreddel éljen és haljon meg. Hogy magától nem volt elég erős
sem ahhoz, hogy folytassa a gyilkolást, sem ahhoz, hogy elszökjön.
A nő megcsóválta a fejét. Tensent szótlanul várt, de kérdőn nézett rá,
mintha biztatni akarta volna, végül sóhajtott egyet, és belépett Lark és
Chadic mögé.
– Ezek szerint nincs mondanivalód – dörmögte. – Sajnálom, hadnagy. A
hallgatás még nem bizonyítja a bűnösségedet, de elég rossz fényt vet rád.
– Valószínűleg börtönben lenne a helyed – vélekedett Lark.
– Minek? – mordult fel Chadic. – Az Új Köztársaságnak ez az állapot
tökéletesen megfelel. Sőt, az lesz a vége, hogy letartóztatnak minket, mert
elolvastuk Adan üzenetét.
Quell ekkor számba vette, hogy még ki kaphatta meg az anyagot.
Syndulla is? Lehet, hogy a tábornok visszaszáguld a Bormea-szektorból,
hogy bíróság elé rángassa őt, mialatt a képébe vágja, hogy mennyire
csalódott? Sokkal valószínűbbnek találta, hogy soha többé nem fog
találkozni a tábornokkal – Syndulla egyszerűen csak leírja őt, és
megszabadul tőle, ahogyan a hajók szabadulnak meg a hulladéktól, mielőtt
fénysebességre ugranak.
– Hívhatjátok a biztonságiakat, ha akarjátok – mondta végül, és a
fegyveréért nyúlt. Mialatt megmarkolta, észrevette, hogy Tensent megfeszíti
az izmait, mintha ugrani akarna. Aztán kiemelte a fegyvert a tokból, és
ledobta a fedélzetre. – Nem sok értelme lenne a harcnak, nem igaz?
– Valószínűleg nem sok – erősítette meg Tensent. – Most mindenki
vonuljon el a kabinjába, és aludjon egyet! Holnap tiszta fejjel és lehiggadva
még egyszer megvizsgáljuk ezt az ügyet.
Quell tudta, hogyan fog kinézni a dolog. A bűnei utolérték, és az élete az
Új Köztársaságnál véget ért. Már csak az volt a kérdés, hogy miután
őrizetbe veszik, megöli-e valaki, akiben úgy forr a bosszúvágy, hogy nem
képes uralkodni magán.
Gyanította, hogy vagy így, vagy úgy, de börtönben fog meghalni. De azt
megfogadta, hogy nem adja olcsón a bőrét.
Chadicre pillantott, aztán Larkra, majd Tensentre, és azt latolgatta,
hogyan reagálnának, ha azt mondaná: bocsánat. De amikor megszólalt,
egészen mást mondott:
– A terv továbbra is érvényes. A csapda működni fog.
Ebben a pillanatban felvisítottak a szirénák, és többé senki sem figyelt
Quellre.

II.
Soran Keize ezredes az Edict csillagromboló hídjának elülső ablakán át
figyelte a hipertér gyorsan szétfoszló fényörvényeit. A szempillantás alatt
megjelenő csillagok különösen fényesnek tűntek, és Soran rájött, hogy
azért, mert a Mélymag magas csillagsűrűségének köszönhetően közelebb
van hozzájuk a megszokottnál – és az élmény egészében véve az ellentéte
volt annak, amire számított. A Cerberon sötét szíve, a rendszer
középpontjában lévő szingularitás kiválóan látszott még az Edict
pozíciójából is, bár nem az volt a legpompásabb látvány az űrben.
– A szenzorok ráálltak az Aerie-re – jelentette Styll. Az Allegiance
egykori kapitánya büszkén állt az ezredes mellett, mintha az Edict
irányítása megtiszteltetés lett volna a számára, mintha nem áldozták volna
fel imádott hajóját a csillagrombolóért, és mintha a személyzete tapasztalt
harcosokból állna, nem pedig kadétokból. Soran csodálattal adózott Styll
lelkesedésének, és remélte, hogy a tisztjei is ugyanígy éreznek. – A
megérkezés koordinátái a tűréshatáron belül. Harminc másodpercet késtünk
a számított időponthoz képest.
– Rendben – válaszolta Soran. – Folytassák a terv szerint! Folyamatos
tájékoztatást kérek, ameddig csak lehetséges!
– Értettem! – felelte katonásan Styll.
Soran még egyszer végignézett a hídon. A kadétok a konzolokra
összpontosítottak, Nenvez közöttük járkált, és parancsokat osztogatott, Styll
középen állt, és mindenki más körülötte keringett.
Sok szerencsét – gondolta, de nem mondta ki hangosan. Adott egy
küldetést az embereinek, és felkészítette őket. Egyelőre nem adhatott nekik
többet.
Bement a turbóliftbe, és számolta magában a másodperceket. Igyekeznie
kellett, hogy az ütemtervnek megfelelően induljon el. Háromszáz métert
kellett megtennie olyan rekeszekben, amelyekben nem üzemelt a
létfenntartó rendszer, hogy elérje a hangárt, de már a pilótaruháját viselte,
és az osztaga többi tagja a helyén volt. Aktiválta a kommunikációs
egységét, és a fejére húzta a sisakot.
– Seedia hadnagy! Minden rendben? – kérdezte határozottan.
– Igen, ezredes! – válaszolta Seedia. – Bragheer hadnagy velem van. A
programokat betöltöttük.
– Örülök – felelte kurtán Soran. Az átszellemült vakmerősége miatt
választotta a nőt ehhez a feladathoz, Bragheert pedig ellensúlynak. Seediát
kiváló és veszedelmes pilótának ítélte, aki megfelelő útmutatással sokra
viheti még. Bragheer a 204-es egyik fő támasza volt, és végtelenül
megbízható. Az ezredes biztosra vette, hogy ők ketten, párba állítva, jó
munkát fognak végezni. – Mindjárt ott leszek!
A lift ajtaja kinyílt, és Soran végigfutott a vészlámpák gyenge fényével
megvilágított folyosókon. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy jó
tervet kovácsolt-e.
 Ha a számítások pontosak voltak, az aszteroida már ezekben a percekben
is a Troithe felé száguldott úgy, hogy a köztársaságiak nem figyeltek fel rá.
Azon a sziklán elég hely volt a 204-es összes vadászgépének, vagyis
lehetővé tette, hogy az ezred az utolsó lehetséges pillanatig rejtőzködve,
váratlanul csapjon le a Troithe-ra, és a köztársaságiaknak ne legyen idejük
megszólaltatni a riadószirénákat, sem aktiválni a védőpajzsokat.
Soran az egész stratégiát a CER952B aszteroidára alapozta. A tervet most
is jónak ítélte, bár bőven akadtak benne bizonytalan pontok.
Soran Keize nem azért jött a Cerberonba, hogy megszerezze a galaktikus
császárnak, vagy Sloane admirális flottájának, sem pedig holmi ideológiai
megfontolásból. Nem akart zászlókat kitűzni. Azért jött, hogy végzetes
csapást mérjen Hera Syndulla tábornokra, és megadja az Árnyék ezrednek
azt a győzelmet, amire a pilótáknak már régóta nagy szükségük volt.
 Tizedik
fejezet

Vadászgépek tánca

I.
Quell dermedten állt, mialatt körülötte pilóták rohantak a vadászgépek
felé. A technikusok kábeleket csatlakoztattak le a hajókról, vagy éppen
asztrodroidokat emeltek az X-szárnyúakba. A szirénák tovább visítottak,
bár az átható hang tompulni kezdett a folytonos ismétlődéstől.
Lark elrohant, hogy elcsípje a Meteor osztag egyik pilótáját. Chadic a
helyén maradt, az őr szerepét játszotta, és szemlátomást nem törődött a
zűrzavarral. Az eldobott sugárvető még most is a padlón hevert. Quell
eltöprengett azon, hogy ha valaki rájuk néz, mit gondolhat róluk – ők ketten
mozdulatlanul és hallgatagon álltak, mialatt mindenki más futott és
ordítozott.
Tensent néhány méterrel odébb T5 előtt guggolt, és kezét a füléhez tartva
próbálta megérteni a megviselt asztrodroid füttyögését. Aztán hirtelen
felegyenesedett, köpött egyet, és Quell, illetve Chadic felé fordulva kiabálni
kezdett:
– Két birodalmi egység hatolt be a Cerberon-rendszerbe! Egy
csillagromboló és egy cirkáló-hordozó!
– A pokolba – morogta Chadic, de továbbra sem mozdult.
Quell a taktikai helyzetet kezdte elemezni magában, már csak azért is,
hogy elterelje a figyelmét a bensőjét marcangoló iszonyatról. A gondolatai
lassan és zavarosan forogtak, de maga elé képzelte a rendszer térképét, és
elhelyezte rajtuk a hadihajókat és a vadászgépeket ábrázoló képjeleket.
Noha az Előőrs osztag és Syndulla különítménye messze járt, a köztársasági
egységeknek elsősorban védekezniük kellett, ami előnyt biztosított a
számukra.
– Tarthatjuk a Troithe-ot – mondta a hadnagy.
 Lark visszatért hozzájuk, és bár uralkodott az arcvonásain, a tekintete
mélységes aggodalomról tanúskodott.
– Két hajó! – közölte fennhangon. – Egy csillagromboló és...
– Tudjuk! – vágott közbe idegesen Chadic.
T5 ismét fütyült, Tensent pedig fordított:
– Az imént a csillagromboló elindított egy TIE-osztagot. Továbbá, TIE-
vadászok kísérik a cirkáló-hordozót, ami a Catadra felé tart. A
csillagromboló pedig felénk jön.
Quell továbbra is jócskán összezavarodva megpróbálta értelmezni, amit
hallott, és frissítette a fejében őrzött térképet. Az agya azonban hibaüzenetet
adott: Vége! A Bűnbánat-telepen kellett volna maradnod!
– Kemény csapást fognak mérni a Catadrára – mondta bizonytalanul. –
De a Troithe pajzsait még egy csillagromboló sem képes áttörni.
– Pofa be! – förmedt rá Chadic.
Lark elnézett a hangárkapu felé, ahol az elsőnek induló X-szárnyú éppen
áthaladt a láthatatlan zárómezőn.
– Ki kell jutnunk innen! – mondta aztán. – Ha a... a Catadra védtelen.
Képzeljétek el, milyen pusztítást végeznének a TIE-ok egy bombázással.
– Quell itt marad! – jelentette ki Chadic, azzal rá taposott Quell
fegyverére, és odébb húzta.
– Egyetértek – felelte Lark. – De így csak hárman leszünk, vagyis be kell
sorolnunk a Meteor osztagba.
– Részemről rendben – vágta rá Tensent, és intett az asztrodroidjának,
ami nyomban elindult az Y-szárnyú felé. A férfi tétovázott még pár
pillanatig, majd gyors léptekkel követte a gépezetet.
– Tudok segíteni – bökte ki váratlanul Quell. Maga sem tudta, hogy miért
mondta. Talán nem akarta, hogy a pilótái nélküle haljanak meg.
Chadic fintorgott, és a fogait kivillantva vicsorgott.
– Inkább kilyuggatom pár helyen a koponyádat – felelte dühösen –,
semmint még egyszer veled repüljek!
Lark összerezzent. Újabb vadászgép hagyta el a hangárt, és a
légörvények meglobogtatták a haját.
– Te nem repülhetsz! – jelentette ki. – Csak arra lennél jó, hogy lekösd a
figyelmünket!
Aztán csak ingerülten nézett, amíg Quell vonakodva bólintott. Ekkor
Lark vállon fogta Chadicet, hogy elvontassa onnan, és odasúgta neki:
 – Quell nem megy sehová. Majd akkor zárjuk le az ügyet, amikor
visszajöttünk.
Chadic káromkodott, de ellenállás nélkül követte Larkot.
Quell nem mozdult, még csak nem is gondolkodott, mialatt a Meteor
osztag vadászgépei elhagyták a hangárt. Aztán az A-, az Y- és a B-
szárnyúak következtek. Forró légáramlatok örvénylettek körülötte, és az
elégett üzemanyag bűze miatt könnyezni kezdett a szeme. Hamarosan
átlátott a kiürült hangáron, amelynek padlóján vezetékek hevertek, létrák és
diagnosztikai modulok álltak. A tekintete végül az egyetlen gépen
állapodott meg, a magányos X-szárnyún, aminek az orrát az Alphabet
osztag jelvénye díszítette. Ez volt a második ilyen típusú hajó, amivel
repült, mivel az első megsemmisült D6-L-lel együtt.
Az asztrodroid sem tudott a bűneiről... Quell tétova mozdulattal
megtapogatta a nyakában függő memórialapkát.
Onnan, ahol állt, jól látta CB-9 kupola formájú fejét. Elindult felé, és
hosszú léptekkel, pár másodperc alatt odaért a géphez.
– Nyisd ki a fülketetőt! – parancsolta fennhangon. – Szükségük van ránk
odakint.
Az asztrodroid furcsa, zúgó hanggal válaszolt.
– Egy csillagromboló tart errefelé – tette hozzá türelmetlenül Quell. – A
Lodestaron túl kevesen szolgálnak, és a védői többsége a Catadra felé repül.
Ennek a hajónak jól jön a plusz segítség. Még ha egyetlen vadászról is van
szó.
A droid megint csak halkan és dühösen zúgott, mint egy zárt ajtó vagy
egy számítógépes aljzat, ami nem fogad el egy bele nem illő csatlakozót.
Quell rácsapott a gépe oldalára, és felkiáltott:
– Nyisd ki!
A droid nem engedelmeskedett.
Quell nekivetette a hátát a hajónak, és a hangárkapun kinézve figyelte a
Meteor és az Alphabet osztag fényeit, amint gyorsan távolodtak tőle,
mígnem eltűntek a szeme elől.

II.
Az Alphabet osztag – pontosabban az, ami maradt belőle – ék alakzatban
repült. Wyl Lark vezette a köteléket, a Catadra felé tartó Meteor osztagot
követve. Könnyen tarthatta volna az iramot az X-szárnyúakkal, de nem
hagyhatta maga mögött Nathet és Chasst.
– Lassítás négy perc tíz másodperc múlva – közölte a Meteor Vezér az
adóvevőn át. – Ha a droidoknak igazuk van, körülbelül harminc
másodperccel a cirkáló-hordozó megérkezése előtt fogunk belépni a
Catadra felségűrébe. Lesz időnk alakzatba állni, de nagyon szűk a
hibahatár!
– Vettem – válaszolta Wyl. – A hordozó indította már a TIE-vadászait?
– Jelenleg csak a csillagrombolóról indított kíséretet észleljük. És egy
Quasar Fire osztályú hajónak nincs erős fegyverzete!
– Ez a támadás talán csak elterelő hadművelet – vélekedett Tensent. – A
TIE-vadászok civil célpontokat támadnak a Catadrán, közben a
csillagromboló megpróbálja megtörni a Troithe pajzsát.
Wyl a következő hangot jól ismerte: Meteor Négy szólalt meg, egy
Neihero nevű rodiai, akivel a múlt hónapban kellemesen elflörtölgetett egy-
két alkalommal.
– Egyetlen csillagromboló nem sokat ér a bolygó pajzsai ellen. Sokkal
valószínűbb, hogy az orbitális állomások darabokra tépik.
– Jól sejtem, hogy valamennyien admirálisok szeretnétek lenni? –
érdeklődött a Meteor Vezér. – Fejezzétek be a csevegést, vagy váltsatok
külön sávra! A Lodestar parancsnoka tudja, mit kell tennie, ránk pedig vár
egy ütközet!
Egy pillanattal később az adóvevőből már csak halk sziszegés áradt. Wyl
megigazította a sisakját – felszállás előtt túlságosan sietett, ráadásul máshol
járt az esze, ezért nem vett fel rendes pilótaöltözetet, ami azt eredményezte,
hogy a sisakja nem zárt légmentesen, vagyis nagy bajba kerülhetett, ha
megsérül a hajója – és megpróbálta kisöpörni a tudatából az üres tekintetű
Yrica Quell képét.
Quell miért nem állt ki magáért? Miért nem vallotta be a bűneit, vagy
kért bocsánatot a hazugságokért? Csak állt ott, és hallgatott – a nő, aki részt
vett a Nacronis megsemmisítésében, és a volt bajtársai ellen vezette az
Alphabetet. – Wyl félig-meddig azt remélte, hogy a hadnagy elkezd
morogni, káromkodni, és megpróbálja védeni a tettét azzal, hogy szükséges
volt a galaxis rendjének megőrzése érdekében. Ez tisztábbá tette volna a
dolgokat. Vagy, ha nem, kérhetett volna megbocsátást...
Csakhogy Wyl nem tudta, hogy képes lenne-e megbocsátani neki.
Még sosem sóvárgott az Otthon után úgy, mint ezekben a percekben.
 Végül a hajója ellenőrzésével foglalta el magát. Megvizsgálta az A-
szárnyú alrendszereit, amit indulás előtt kellett volna megtennie;
összehangolta a lőelemképzőt Chass és Nath gépének számítógépével arra
az esetre, ha közös támadást hajtanának végre a cirkáló-hordozó ellen;
módosította az energiaelosztást a hajtómű, a pajzsok és a fegyverek között.
Gondolnia kellett volna a taktikára, felmérni, hogy az Alphabet hogyan
támogathatja a Meteort a Catadra védelmében, de túl sok minden történt
körülötte, és különben sem ő volt a parancsnok.
A Mélymag ragyogó csillagait látta minden irányban. A törmelékmező
sávja tőle balra ívelt a fekete lyuk felé. Előredőlt, és kinyújtotta a nyakát,
hogy ne lássa se a műszerfalat, se a fülketető tartóelemeit. A végtelen űr
látványa mindig megnyugtatta. Végül sajogni kezdtek a hátizmai, és
visszadőlt az ülésbe.
A Catadra közelébe érve a Meteor osztag lassítani kezdett. Wyl negyven
másodpercet várt, hogy csökkentse az Alphabet és a Meteor közötti
távolságot, majd jelzett a társainak, hogy ők is lassítsanak. Két percre jártak
a Catadra orbitális pályáitól, amikor az adóvevő aktiválódott, és valaki azt
kérdezte:
– Wyl Lark?
Az adás torz volt, sistergés és hangos pattogás kísérte a szavakat. Wyl azt
sem tudta megállapítani, hogy férfi vagy nő beszél hozzá, nemhogy
felismerte volna az illetőt a hangjáról. Az A-szárnyú számítógépének nem
sikerült azonosítania a forrást, mindenesetre a hívás nem egy nyílt
frekvencián érkezett – valaki a jeladója kódját használva közvetlenül
rácsatlakozott az adóvevőjére.
– Hahó! – válaszolta bizonytalanul.
– Wyl Lark! – mondta a titokzatos idegen. – Találkoztunk már.
Beszéltünk egymással az Oridol-halmazban, aztán a Pandem Nai felett is.
Érted?
Wyl azonnal megértette, és hirtelen az az érzése támadt, hogy a galaxis
összeszűkült körülötte.
Félszemű beszélt hozzá.
– Értem. Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten.
– Nincs sok időm. Azonnal fordulj meg, és térj vissza a Troithe-hoz!
Vetted?
Wyl rájött, hogy ha Félszemű kommunikál vele, az azt jelenti, hogy az
Árnyék ezred a Cerberonban van. Azt jelenti, hogy a Catadra felé száguldó
cirkáló-hordozó ugyanaz, mint amelyikkel az Oridolban találkozott. Azt
jelenti, hogy Félszemű megkapta az üzeneteit, végighallgatta az ő titkos
vallomásait...
Sosem küldted el azokat az üzeneteket! – szólt rá magára gondolatban.
Teljességgel értelmetlennek tűnt minden...
– Vettem... – kezdett válaszolni, ám ebben a pillanatban fülsértő sistergés
tört elő a hangszórókból. Azonnal felismerte egy zavarójel jellegzetes
hangját, de a műszerfalra pillantott, hogy megerősítse a feltételezését. A
felderítőrendszer képernyőjén több száz jel hullámzó és villódzó mezője
látszott. Zavaróadás árasztotta el az összes létező hullámhosszt. Wyl
felnézett, és végighordozta a tekintetét a csillagokon, a törmelékmezőn és a
fekete lyukon, és meglátta a Catadra felé tartó Meteor osztag halvány
fényeit. Amennyire meg tudta ítélni, a közvetlen környezetében semmi sem
változott – nem bukkant elő a semmiből egy ellenséges flotta.
Ezek után az tűnt valószínűnek, hogy a csillagromboló sugározza a
zavarójelet – a cirkáló-hordozó nem rendelkezett annyi energiával, hogy a
fél rendszert lefedje, de az óriási hadihajó alighanem igen. A birodalmiak
úgy döntöttek, hogy elszigetelik és elhallgattatják a Catadrát és a Troithe-ot
– ami azt jelentette, hogy a birodalmi és a köztársasági pilótáknak úgy kell
majd harcolniuk a két bolygó felett, hogy nem kommunikálhatnak a
bajtársaikkal.
Wyl átváltotta az adóvevőt egy másik frekvenciára, és megszólalt:
– Lark az összes köztársasági egységnek: itt az Árnyék ezred! Ismétlem:
az Árnyék ezred megérkezett. Az ellenség a 204-es Birodalmi Vadászezred!
Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy az üzenete eljut-e
másokhoz.
Félszemű az imént azt mondta neki, hogy térjen vissza a Troithe-hoz.
Hogy miért, azt nem tudta, és azt sem, hogy mi késztette erre a birodalmi
pilótát: a tisztelet, ami a Pandem Nai felett született, és személyesen neki
szólt; az a késztetés, hogy elhárítsanak egy újabb katasztrófát; a dezertálás
szándéka; vagy egy akármilyen fajta, aljas indok. Elképzelte a lehetséges
végkimeneteleket, felidézte magában a Félszeművel folytatott
beszélgetéseit, és azt, hogy mit tud a pilótáról.
De talán nem is számított mindez, amikor az ösztönei arra biztatták, hogy
csináljon valami őrültséget. A Meteor osztagnak nem volt szüksége rá. A
Troithe-nak valószínűleg igen.
 Amikor a zavarójel elvágta a gépek közötti összeköttetést, az Alphabet
vadászainak számítógépei nem tudták egyben tartani az alakzatot. Wyl a
kormánypedálra taposva széles ívű fordulóba kezdett, és aktiválta a
hajtóművét. Mialatt a gyorsulás az ülésébe préselte, azt remélte, hogy Nath
és Chass meglátják a fúvókái fényeit a sötétségben, rájönnek, hogy
visszafelé tart, a Troithe irányába, és elindulnak utána.
Wyl nem hitt a szerencsében, de úgy gondolta, ha netán mégis létezik,
akkor legfőbb ideje, hogy végre egy kicsit mellé szegődjön.

III.
Chass na Chadic pocsékul érezte magát.
A szája kiszáradt, és csak egy-egy adag felöklendezett epe nedvesítette
meg. Indulás előtt sikerült felmarkolnia egy tartalék pilótaöltözetet, ám túl
bő volt neki, ráadásul folyton didergett, mert a hőszabályzó rendszer
vacakolt valamiért. A feje kegyetlenül lüktetett. Az éjszaka folyamán
legfeljebb negyven percet aludt.
És ha mindez nem lett volna elég, kiderült, hogy Yrica Quell elárulta őt
és a társait.
Valahol számított rá, hogy előbb-utóbb megtörténik, mivel a nő sosem
adott neki okot arra, hogy megbízzon benne. Így aztán beérte azzal a
ténnyel, hogy Quell jól érzékelhetően kedvelte, és nem törődött a
figyelmeztető jelekkel.
Egy alkalommal a hadnagy priccsén aludt, és ezt kapta cserébe.
Chass mostanra kijózanodott, de mialatt a fogát csikorgatva ült a
kabinban, és minden zökkenéstől összerezzent, gyanította, hogy nincs
bevetésre alkalmas állapotban.
Amikor a Catadra felé száguldva megkezdte a lassítást, valahol
működésbe lépett egy zavaróegység. Az adóvevőből csak sistergés áradt, a
monitoron zűrzavar látszott. Chass megpróbált keresni valamit, amivel
letakarhatná az idegesítően villogó képernyőt, de tudta, mi a különbség a
hülyeség és a hülyeség között. Mialatt a fejét lehajtva ült, valami elvillant a
gépe előtt, de mire felnézett, már eltűnt. Talán az összecsapás első sortüze
volt, vagy ami még valószínűbb, egy a fekete lyuk felé keringőző
törmelékdarab.
– Mennyi idő múlva érjük el a cirkáló-hordozót? – motyogta magának. –
Kilencven másodperc, uram! Készüljenek támadásra!
 Kinek volt szüksége kommunikációs eszközökre, hogy tudja, miket
beszélnek a Meteor pilótái?
Elkezdett kotorászni a kedvenc zenéit tartalmazó adatkártyák között, ám
ekkor észrevette, hogy egy indikátor vörös fénnyel villog a műszerfalon.
Előbb értetlenül bámulta a lámpát, majd megerősíttette a számítógéppel az
információt, végül arra gondolt: hogy juthattam oda, hogy kevés az
üzemanyagom?
De tudta a választ, és halkan felnevetett. Alig négy órával korábban tért
vissza a Winkerből, és mialatt oda-vissza megjárta a Cerberont, alaposan
kiürítette a tartályait. Félig-meddig emlékezett egy beszélgetésre, amelynek
során odaígérte valakinek a fél üzemanyagkészletét, hogy tovább
játszhasson, bár ez lehetett a képzelete szüleménye is. De akárhogy történt
is, nem csodálkozott azon, hogy a létszámhiánnyal küzdő kiszolgáló
személyzet a nagy kapkodásban nem töltötte fel a gépét.
Az egész olyan volt a számára, mintha nem az Új Köztársaság, hanem a
felkelők katonája lett volna.
Chass fáradt, féloldalas mosolyra húzta a száját, és mert nem tehetett
mást, folytatta az utat. Elég üzemanyaga volt, hogy elérje a Catadrát, és
elég fegyvere, hogy elintézzen egy cirkáló-hordozót. Szükség esetén
egyedül is meg tudta nyerni az egész csatát.

IV.
Quell céltalanul bolyongott a Lodestar folyosóin. Mindenütt hajózók
rohantak a harcálláspontjuk felé, droidok siettek a szolgálati helyükre. A
hajtóművek működésbe léptek, és a hajó manőverezni kezdett a Troithe
felett. De Quell-lel senki sem törődött. Azok, akik tudomást szereztek a
bűneiről, máris elítélt bűnözőnek tekintették. Ami pedig a többieket illeti,
még nem jutott el hozzájuk a hír.
A köztársaságiak jó hasznát vették volna a képességeinek és a
tapasztalatainak. Maga sem értette, hogy miért, de még most is részt akart
venni a csatában.
A hídra érve kilépett a felvonókabinból, és félrehúzódott, hogy ne
akadályozzon senkit a mozgásban. Egy rég nem használt tartalékállomás
mögé állva figyelt. A személyzet lármája szinte fülsiketítő volt, a konzolok
mögött a keskeny folyosókon hemzsegtek az altisztek. Amikor információt
keresve körülnézett, csakis elsötétült taktikai térképeket látott, míg néhány
holokészülék felett a Troithe képe derengett. Aztán észrevette, hogy egy
fiatal zászlós megközelítési vektorokat rajzol fel egy papírlapra. Rádöbbent,
hogy mi történik, és kezdett értelmes mondatokat kihallani a zagyva
hangözönből.
A csillagromboló zavarta a szenzorokat és a kommunikációs eszközöket,
így a Lodestar tisztjei csakis a vizuális megfigyelésre hagyatkozhattak. A
tömeg kommunikációs szakértőkből, valamint futárokból állt, akik hozták-
vitték az információkat a híd és a taktikai központ között. A felderítők
pedig előrevetített röppályák és becslések alapján próbálták meghatározni
az ellenség pozícióját.
– A romboló öt percre van! – kiabálta egy férfi a kezét feltartva a
fegyverkonzolok közelében.
– Indították már a vadászokat? – kérdezte valaki, mire a tömeg szétvált,
és keskeny folyosó keletkezett a fegyverkezelő állomások és a híd közepe
között, ahol Giginivek kapitány állt, egy karcsú ociock, akinek egykor
büszke tollazatát szürkés csomókká ritkították az évek. A hangja vékony és
rekedtes volt, de így is tekintélyt hordozott.
– Még nem, leszámítva a catadrai különítményt – jelentette egy másik
tiszt. – Talán attól tartanak, hogy a romboló lehagyja a vadászgépeket. De
gyorsan ki fogják szórni őket, ha belekezdenek.
Száznegyven másodperc kell a teljes ezred indításához – gondolta Quell,
de hangosan nem mondta ki ezeket a szavakat. És persze semmi sem
garantálta, hogy teljes a létszám – az endori csata óta sok minden
megváltozott –, továbbá a bombázók és az elfogóvadászok jelenléte is
módosíthatta ezt az időt.
– Megpróbáljunk közelebb húzódni, uram? – kérdezte egy a navigációs
állomásnál álló nő. – Ha feltartóztatjuk őket, mielőtt elérik a Troithe-ot,
megakadályozhatjuk, hogy a TIE-vadászok megtámadják a bolygót.
– Közben kikerülnénk a Troithe orbitális állomásainak lőtávolságából –
felelte Giginivek kapitány. Megvakargatta rövid, töredezett karmaival az
állát, és hozzátette: – Mi a jobb: csak üldögélni és várni? Vagy pedig
üldögélni, várni és harcolni?
Quell nem ismerte a kapitányt – Syndulla mondta egyszer, hogy kedveli
–, de ő maga sosem beszélt vele személyesen. Azt sem tudta, hogy
Giginivek felismeri-e őt, ha meglátja, ahogyan azt sem, hogy Adan
információja elért-e már a kapitányhoz.
 – Akárki parancsnokol azon a rombolón, nem bolond! – mondta
fennhangon. Kilépett a konzol mögül, és átnyomakodott a tömegen. –
Tudnia kell, hogy harci állomások keringenek a Troithe körül, ami azt
jelenti, hogy ha közeledik, azt nyomós okkal teszi.
A kapitány kilencven fokkal elfordította a fejét anélkül, hogy a testét
megmozdította volna.
– Honnan tudjuk, hogy nem bolond? – kérdezte a tekintetét Quellre
szegezve.
A nő meghallotta, hogy valaki belemondja a nevét egy kommunikátorba.
Valaki, aki már tud az ő bűneiről?
– Az a parancsnok átvészelte az endori csata óta eltelt időt. Nem lehet
bolond! – jelentette ki határozottan, és örömtelen mosolyra húzta a száját. –
Lehet, hogy öngyilkos hajlamú, de nem bolond. Minél tovább várunk, annál
több időt hagyunk neki, hogy úgy közelítsen, ahogyan neki előnyös.
– Nos... egyetértek – bökte ki Giginivek kapitány, és a navigációs
állomás felé fordulva folytatta: – Vigyen ki minket, hadnagy! Kétlem, hogy
a Troithe pajzsai hamar összeomlanának, de inkább nem kockáztatom meg,
hogy a romboló elérje a fegyvereivel a várost. Egyetlen tömb
megsemmisülése is több millió teremtmény halálát eredményezné.
És még ez is – gondolta Quell, és igyekezett elfojtani a bensőjéből előtörő
szégyenérzetet.
A fedélzet megremegett, amikor a Lodestar letért az orbitális pályáról.
– Ezekhez a koordinátákhoz, hadnagy! – parancsolta Giginivek kapitány
az egyik taktikai térképre mutatva. – Szükség esetén visszavonulhatunk a
Troithe-hoz, és kérhetünk támogatást a védelmi létesítményektől.
Quell jónak ítélte a tervet, bár azt rég megtanulta, hogy háborúban semmi
sem garantált.
A személyzet tagjai folytatták a tervezést. Ezúttal egy befogópályát
próbáltak kiszámítani, hogy elérjék az ellenséget, aminek a mozgásáról
keveset tudtak. Mivel a felderítő műszerek továbbra sem működtek, az
elhárítólövegeket használták teleszkópnak, hogy minden irányba
figyeljenek. Valaki jelentette, hogy ha az előzetes becslések nagyjából
pontosak, akkor a cirkáló-hordozó már összecsapott a Meteor osztaggal a
Catadra felett.
Néhány másodperccel később az egyik felderítőtiszt fennhangon
megszólalt:
– A Troithe vadászgépei felszálltak! Felénk tartanak!
 Quell a homlokát ráncolva próbált emlékezni arra, hogy Syndulla hány
gépet hagyott a bolygón kialakított helyőrségben. Bizonyosan nem sokat.
– És két szövetséges hajó közeledik a Catadra felől! – tette hozzá a
hadnagy. – Egy A-szárnyú és egy Y-szárnyú.
A kapitány érdeklődve pillantott felé, de nem tett fel kérdéseket.
Nath Tensent és Wyl Lark – állapította meg magában Quell. Kinyitotta a
száját, hogy odaszóljon a kapitánynak, de nem tudta biztosan, hogy mit
mondjon.
Mindenesetre volt valami furcsa ebben a csatában. Sőt, minden furcsa
volt.
Quell, a tekintetét az egyik működésképtelen taktikai képernyőre
szegezve, azon törte a fejét, hogy mi az, amit nem vett észre.

V.
Minden a terv szerint megy – gondolta Soran. – De hát az elején mindig
minden a terv szerint megy.
Ő vezette a köteléket az Aerie mögött; a hajtómű megnyugtató zúgása
finom rezgésbe hozta a gép tartószerkezetét. Hűvös levegő keringett a
sisakjában, amiben a penész szagát vélte felfedezni – az előző repülése után
elfelejtette fertőtleníteni a csöveket.
Régebben, amikor még Devonként csavargott a galaxisban, sosem
feledkezett meg az efféle rutinműveletekről.
Ugyanakkor Devon nem szolgált rá, hogy bárki bármiért hibáztassa.
Soran Keize ezredes volt az, aki nem figyelt kellően.
Most, amikor az Edict zavaróberendezései teljes erővel működtek, ő is
csak optikai kommunikációval teremthetett kapcsolatot a pilótáival. A
mögötte repülő kilenc kiképző drónt úgy programozták, hogy a hajtómű-
kibocsátását kövessék, és reagáljanak a megfelelő ritmusban leadott
lövésekre. Tartott tőle, hogy amint kezdetét veszi a tűzharc, a gépek
kiválnak a kötelékből, mivel a harci protokolljuk kap elsőséget, de tudta,
hogy a számítógépek továbbra is fel fogják ismerni őt, ám csak akkor, ha a
látóterükben repül. Seedia és Bragheer hadnagyokra várt a feladat, hogy a
kellő pozícióba tereljék a gépeket, miután elszabadul a káosz.
Az ezredes mindkettőt jó katonának tartotta. Bragheer egy pillanatig sem
tétovázott, amikor figyelmeztette, hogy valószínűleg nem fogja túlélni ezt a
bevetést. Seedia megdermedt, de nem tett fel kérdéseket – amivel Yrica
Quellre emlékeztette.
Az Aerie ék alakú testén túl a Catadra egyre nagyobbnak látszott. Soran a
bolygót körülölelő sötétséget fürkészte, hogy megpillantsa a Troithe felől
érkező köztársasági gépeket. A zavarórendszer aktiválása előtt az Aerie
felderítői megadták az ellenség érkezésének várható idejét és vektorát, ő
pedig lefuttatta az adatokat a lőelemképző számítógépén, hogy leszűkítse a
keresést.
Élvezd, hogy szenzorok és adóvevő nélkül repülsz! – biztatta magát
gondolatban. – Élvezd a csata előtti nyugalmat! Úgyis hamar vége lesz.
Kis híján felnevetett. Az ötlet vonzotta, de nem egykönnyen került
ellazult hangulatba.
Hirtelen meglátott egy csillogó pontot a távolban, és felé fordította a
gépét. Az egyik másodlagos monitorra kapcsolta a hátrafelé néző kamera
képét, és elégedetten látta, hogy a drónok tartják az alakzatot, illetve vele
együtt gyorsítanak. Nem kevés idő telt el azóta, hogy vizuálisan kellett
távolságot megállapítania, mindenesetre úgy becsülte, fél perce van, mielőtt
eléri az ellenség pozícióját.
Hatalmas volt a tét. Ám Soran Keize, az ászok ásza sok-sok évvel ezelőtt
megtanulta, hogyan szabaduljon meg a haláltól, a kudarctól és a
felelősségtől való félelemtől – a tisztjeit is igyekezett megtanítani erre,
változó sikerrel. Fokozatosan ellazította az izmait, egy kézzel fogta a
kormányt, míg a másikat maga mellett pihentette.
Minden parancsot kiadtál. Már nem parancsnok vagy, hanem csak egy
katona, és tudod, hogyan harcolj!
A gondolat nyomán meglepően kellemes érzés szállta meg.
Hamarosan meglátta az ellenséget. Még csak nem is egy teljes osztag
érkezett, ami három lehetőséget sugallt: az ellenség valahol vár, és
rajtaütésre készül; Syndulla harccsoportja jelentősen megfogyatkozott a
Pandem Nai-i csata óta; vagy a tábornok a vártnál több egységet tartott
vissza a Troithe védelmére.
Ez az utóbbi még komoly gondot jelenthetett. De Soran úgy volt vele,
hogy ha alkalmazkodnia kell, akkor alkalmazkodik.
Az apró pontok egyre növekedtek előtte, mígnem észrevette a nyitott
vezérsíkkal repülő X-szárnyúak alakját. Meglátták őt, és arra készültek,
hogy megállítsák és bekerítsék az osztagát. Jobbra fordult, bízva abban,
hogy a drónok követik, és úgy manőverezett, hogy oldalba kapjon egy X-
szárnyút.
Ha az ellenségeinek lett volna használható felderítőrendszere vagy
adóvevője, talán máshogy döntött volna. Azonban ilyen körülmények
között nem tudtak összehangoltan reagálni. Mialatt elhúzott az alakzat előtt,
meglátta, hogy a legközelebbi gép egyenes vonalban repül – a pilóta
nyilván nem tudta eldönteni, hogy kitérjen vagy harcba szálljon. Soran
felismerte a lehetőséget. Növelte a tolóerőt, és éles fordulóba kezdett. A
kellő pillanatban tüzet nyitott, és a sorozat telibe találta az ellenséges gépet.
Rögtön a másik irányba fordult, így nem láthatta a folytatást, de a fülkéjét
betöltő sárgás fény biztosította arról, hogy a célpontja megsemmisült.
És ezzel kezdetét vette az ütközet.
Soran négy másodperccel később kilőtte a második ellenfelét.
Hónapok óta most érezte először, hogy végre valóban visszatért.
 Tizenegyedik
fejezet

Gigászok tánca

I.
Nath Tensent távolról figyelte az egy pont felé tartó hadihajókat –
mindkettő teste ék alakú volt, és mindkettő akkora tűzerővel rendelkezett,
hogy pár óra alatt lerombolhatott egy nagyvárost. Az űrben eltorzultak a
léptékek, mindenesetre a Lodestar sokkal kisebbnek tűnt, mint a
parancsnoki modulokkal és pajzsgenerátorokkal teletűzdelt csillagromboló,
ám csak az egyik hajó tartozott a galaxis legfejlettebb harci egységei közé.
Nath meglátta a rombolóról kilőtt rakéták távoli csóváit, mialatt a
lövedékek felfoghatatlan sebességgel száguldottak a célpont felé. Aggódott
amiatt, hogy a harc egyoldalú lesz.
De nem ez volt a legnagyobb aggodalma. Újra és újra Wyl utolsó üzenete
járt a fejében.
T5 valahogy a zavarómező zűrzavarában is elcsípte a kölyök jelzését.
Miután felfedezte, hogy Wyl irányt vált, a nyomába szegődött, a droid
pedig kitartóan dolgozott, hogy megfejtse a zagyva adást. Már félúton
jártak a Lodestar felé, amikor Nath meghallotta a szavakat: „Itt az Árnyék
ezred!”.
Ebből persze nem derült ki, hogy Wyl mit tervez – ha egyáltalán tervezett
valamit –, sem pedig az, miért döntött úgy, hogy a Meteor osztagot és
Chasst elhagyva visszatér a Troithe-hoz. Nath nem tudta, a társa honnan
szerezte az információt, és azt sem, hogy ez mit jelent.
Az Árnyék ezrednek csak napok múlva kellett volna megérkeznie. Lehet,
hogy Adan mégiscsak beszélt a csapdáról a birodalmiaknak? Lehet, hogy az
Árnyék ezred parancsnokai a megérkezés után vetettek egy pillantást a
CER952B aszteroidára, túl gyanúsnak találták a dolgot, és úgy döntöttek,
hogy inkább egyszerűen csak támadást indítanak? A köztársaságiak
tervének pont az volt a lényege, hogy elkerüljék a nyílt összecsapást...
 Az Alphabet osztag kitett magáért a Pandem Nainál. De Nathnek az a
nyomasztó érzése támadt, hogy ami itt készül, az olyasmi lesz, mint az az
eset, amikor első ízben találkozott a 204-essel, a Trenchenovunál. Akkor
lesből támadtak az osztagára, és megölték Reekát, Mordeaux-t, Pitert és a
csapat többi tagját.
És ezt nem akarta még egyszer átélni.
Mostanra a Lodestar és a csillagromboló uralták a látóterét. Mindkét hajó
turbólézer-sorozatokkal támadta a másikat, mialatt elhaladtak egymás
mellett. Még nem kerültek az optimális lőtávolságon belülre – a
smaragdzöld sugarak nem törtek át a védőpajzsokon, és ilyen messziről
egyik fél sem használhatta az elhárító-lövegeit –, de Nath tudta, hogy az ő
szempontjából ez nem számít, ha Wyllel együtt bekeveredik a gigászok
közé. Egy olyan lövedék, ami meg sem karcolta egy Acclamator osztályú
hajó páncélzatát, szempillantás alatt elhamvasztott egy vadászgépet.
És persze pontosan az történt, amire számított: Wyl nyílegyenesen a
kataklizma közepe felé repült.
Nath káromkodott, rávágott egyet az öklével a műszerfalra, majd számba
vette a lehetőségeit. Akármi történt körülötte, nem rendelkezett annyi
információval, hogy kidolgozzon egy tervet. A gépe tele volt rakétákkal és
torpedókkal, de egyetlen hajó nem sokat ért egy ilyen csatában. T5
figyelmeztetéseket visítozott, és a zavarómező továbbra is aktív volt. Nath
ennek ellenére úgy döntött, hogy megpróbálja értesíteni a parancsnokságot,
és bekapcsolta az adóvevőt.
– Tensent a Lodestarnak! – mondta fennhangon. – Itt van az Árnyék
ezred! Az Árnyék ezred megérkezett! Ismétlem: az Árnyék ezred
megérkezett!
Csakhogy T5-nek az előbb szerencséje volt, hogy el tudta csípni Wyl
adását alig fél kilométeres távolságból, viszonylag nyugodt körülmények
között. De itt és most, a sugárnyalábok és a védőpajzsok energiaözönében
Nath még csak nem is remélhette, hogy a Lodestar veszi az üzenetét.
És bár gyűlölte bevallani magának, elsősorban Quelltől várhatta, hogy
kitalálja, mire készülnek a birodalmiak. Nem tudta biztosan, mi jár a nő
fejében azóta, hogy a titka kitudódott, de valamilyen módon kapcsolatba
kellett lépnie vele.
– Jól van! – morogta, amikor elaggott hajója megremegett alatta –,
készülj fel, droid! Most nagy hülyeséget fogunk csinálni!
 II.
– Ez meg mit művel?
Quell nem tudta, hogy a hídon tartózkodó húsz-huszonöt tiszt közül
melyik csattant fel, de valamennyiük nevében beszélt.
Röviddel a Lodestar és a csillagromboló első tűzpárbaja után a közeledő
Lark és Tensent más pályára tért át. Mialatt Lark a sugárnyalábok között
cikázott, és ellenséges rakétákat semmisített meg, Tensent a Lodestar felé
tartott, és most alig két méterrel a hajó héjazata felett repült. A szenzorok
használhatatlanok voltak, de a kamerák követték őt, mialatt a gépét
felrántva elsuhant a híd elülső ablaksora előtt, és három lövést adott le a
duplacsövű lövegével.
A váratlan húzás kérkedésnek tűnt, méghozzá veszedelmes kérkedésnek.
Ha a Lodestar hirtelen új manőverbe kezdett volna, az Y-szárnyú
belevágódott volna a páncélzatba. Márpedig minden hencegése ellenére
Tensent nem volt az a típus, aki felesleges kockázatokat vállal – ha ilyesmit
tett, annak nyomós oka volt.
Tehát mi az? – tette fel magának Quell a kérdést.
Giginivek kapitány parancsokat harsogott, mire a Lodestar fordulóba
kezdett, hogy közelebb kerüljön a csillagrombolóhoz. A kapitány utasította
a kommunikációs tiszteket, hogy próbálják kiszűrni a zavarójelet, és
teremtsenek kapcsolatot az Y-szárnyúval. De Quell elég időt töltött már a
köztársaságiak között, hogy felismerje a felkelők jellegzetes
gondolkodásmódját: mindig próbáld megvalósítani a lehetetlent, és reméld,
hogy valahogyan sikerül. Eszménynek szép volt, de tervnek pocsék.
Odaoldalazott a egyik üres ellenőrző állomáshoz, és addig állítgatta a
rendszert, amíg az egyik tenyérnyi monitoron megjelent a Y-szárnyú képe.
Tensent továbbra is a Lodestar felett száguldott, és megint tüzet nyitott,
ezúttal akkor, amikor elhúzott az elülső megfigyelőfedélzet felett. Megint
három lövést adott le mindkét ágyújával: előbb egyet, aztán rövid szünet
után még kettőt.
Ugyanígy tüzelt az előző alkalommal is, másodpercre pontosan.
Quell rájött, hogy Tensent üzenni akar valamit. Felidézte magában a
birodalmi kódokat, a lázadó kódokat, és minden általa ismert módszert,
amivel betűkké lehetett alakítani az egyeket és a kettőket. Hirtelenjében
nyolc-tíz lehetséges értelmezést talált ki, de egyik sem tűnt értelmesnek.
 Tensent ezalatt eltávolodott a Lodestartól, és a nagy hajók tűzmezőjén
kívül maradt. Quell lejátszotta magának az egész felvételt...
... és hirtelen meglátta.
Nem egy lövést követett kettő – az ikerágyú két sugárnyalábot lőtt ki,
majd pillanatnyi szünet után négyet.
Kettő-semmi-négy. Kettő-nulla-négy.
Quell kiegyenesedett, de olyan szédülés tört rá, hogy meg kellett
támaszkodnia a konzolon. Régebben a rémálomba illő nappalok után, késő
este megnyugvást talált a taktikai elemzésben és a kódfejtésben. De ez már
a múlté, és a hangárban történt fordulat után mintha láthatatlan erők
szorongatták volna a mellkasát, hogy kipréseljék a levegőt a tüdejéből. De
összeszedte magát, átvágott a hídon, és a kapitány közelébe érve kiabálni
kezdett:
– Az Árnyék ezred! Tensent azt üzeni nekünk, hogy ez az Árnyék ezred!
Giginivek kapitány a csőrét nyitva felejtve bámult rá. Quell állta a
tekintetét, és várta a kérdést: „Ez meg mit jelent?”, vagy: „Honnan tudja?”,
vagy akár: „Hogyan harcoljunk ellenük?”
Ám a kapitány mindezek helyett azt kérdezte:
– Ha az ott az Árnyék ezred, akkor hol vannak a TIE-vadászok?
Quell nem tudta a választ.

III.
Mit akar Félszemű?
A gondolat folyton ott keringett Wyl tudatában, újra és újra visszatért,
mint Chass egyik kedvenc számában a kórus. Jobbra-balra kanyarogva, fel
és le cikázva kerülgette a vakító fényű turbólézer-nyalábokat. Átirányított
némi energiát a pajzsokból a hajtóműbe, és olyan vad fordulókkal
száguldozott, hogy szédülni kezdett. Figyelte a romboló lövedékeinek
jellegzetes csóváit, és azokat követte, aztán egyre jobban elzsibbadó ujjával
megnyomta a tűzkioldót, végül felrántotta a gépét, és elhúzott a felrobbanó
rakéták felett.
És egész idő alatt Félszemű üzenetére gondolt: „Azonnal fordulj meg, és
térj vissza a Troithe-hoz!”
Mi az Árnyék ezred célja? Melyik oldalon áll Félszemű? Mit akar
Félszemű?
 Wyl úgy döntött, hogy a Lodestart védi, mert mást nemigen tehetett. A
zavarás miatt nem kaphatott parancsot, de ha védhette a társait, az sosem
lehetett hiba.
És amikor majd nem jön több rakéta? Amikor a Lodestar és a
csillagromboló energiafegyverekkel harcol tovább, vagy amikor a
birodalmiak végül elindítják a TIE-vadászokat? Tudni fogja, hogy mit
tegyen?
Mit akar Félszemű? És hol van? A csillagrombolón?
A sugárnyalábok ragyogása halványulni kezdett, amikor a két hatalmas
hajó elhaladt egymás mellett, és irányt váltott a következő összecsapáshoz.
Wyl vett néhány mély lélegzetet, többször megfeszítette és ellazította az
izmait, majd a műszerfalat simogatva fürkészte a feketeséget. Felfedezett
egy fényes pontot, amiről gyanította, hogy Nath Y-szárnyúja lehet, de aztán
meglátott mögötte még egyet, és egy harmadikat is. A Troithe irányából
közeledtek: megérkeztek a bolygó helyőrségének gépei!
Wyl széles ívű fordulóba kezdett, hirtelen megpillantotta az Y-szárnyút –
és teljességgel sértetlennek látta. Megkönnyebbült attól, hogy a társa él,
ugyanakkor sejtette, hogy Nath tőle vár útmutatást.
– Jól van... jól van – dörmögte halkan. – Akkor most szépen
visszamegyünk. Megígértük, hogy védjük őket, és végigcsináljuk a háborút.
És meg is tesszük.
Növelte a tolóerőt, felkapta a gépe orrát, és addig fordulózott, amíg
pontosan maga előtt nem látta a csillagrombolót.

IV.
Ezek a TIE-pilóták nem voltak ászok, de okosabbnak tűntek az átlagnál.
Keményen harcoltak a Meteor osztag X-szárnyúi ellen. A gépük
gyorsaságát és mozgékonyságát kihasználva próbálták szétszedni a
köztársasági rajokat, és elszigetelni egy-egy vadászgépet. Minden egyes
megsemmisített TIE-vadászra – Chass kettőt is elintézett, mialatt minden
fegyverével tüzelve átszáguldott a csataszektoron – egy elvesztett
köztársasági gép jutott.
Chass káromkodott, mert a TIE-hullám ismét közeledett, méghozzá a
hajóját a legközelebbi Meteor egységtől elválasztó rés felé. Leadott egy
sorozatot, majd levette az ujját a tűzkioldóról – a csata sűrűjében,
megbízható lőelemképző nélkül könnyen eltalálhatott egy baráti gépet. Egy
TIE-vadász olyan közel húzott el mellette, hogy majdnem lenyírta a bal
oldali ionágyúját. Egy másik a fizika törvényéivel dacolva oldalazó
szökkenésekkel haladt, és kilőtt egy X-szárnyút, aztán egy másikat.
Sugárnyalábok csapódtak Chass alig létező pajzsaiba. Halk nyögést hallatva
elforgatta a hajója testét, hogy megzavarja a támadója lőelemképzőjét, és
kirepült a csataszektor közepéből abban a reményben, hogy a TIE nem
veszi üldözőbe.
A fülke hangszóróiból egy csilingelő hangú énekes hangja áradt, aki a
felfedezés öröméről dalolt, zenei kíséret nélkül. Chass mordult egyet, és
belerúgott a műszerfalba – a szám nemigen illett a hangulatához. Hirtelen
erős fény töltötte be a fülkét körülötte, amikor egy vadászgép felrobbant a
háta mögött.
Valószínűleg egy TIE – gondolta reménykedve. – Talán egy TIE.
Ez egyszer azt kívánta, bárcsak tudna beszélni Wyllel vagy Nath-tel,
vagy akár Quell-lel is. A TIE-pilóták pocsékul repültek, de valahogy helyes
lépéseket tettek. Chass észrevette, hogy az egyik ellenséges gép több
telitalálatot is elér, és arra gondolt, hogy talán ez az ellenség gyenge pontja
– egyetlen pilóta vezet egy idiótákból álló egységet. Csakhogy a zavarás
miatt nem tudta nyomon követni azt a bizonyos hajót.
Három figyelmeztető indikátor gyúlt fényre a műszerfalán. Az egyik
rögtön el is sötétedett (a hátsó védőpajzs végképp kiesett), egy tovább
világított (az üzemanyag mennyisége a nullához közelített), egy pedig olyan
hibáról értesítette, amit azonnal megpróbált kijavítani (a jobb oldali
vezérsík elosztója riasztóan felforrósodott). Mindent egybevetve, a hajója
szebb napokat is látott már...
De arra gondolt, hogy mindez talán nem is számít. A Troithe állomásai és
a Lodestar elintézik a csillagrombolót, a Catadra pedig...
Wyl és Lark talán a Catadra felé vették az irányt.
Chass megfordult, és mialatt betájolta magát, hogy visszatérjen az
ütközetbe, meglátta a cirkáló-hordozót. A hatalmas hajó folytatta útját a
Catadra felé, miután kieresztette a vadászait, hogy azok feltartóztassák a
Meteor osztagot, de úgy tűnt, nem fog belépni a bolygó légkörébe. A
fúvókái erős fénnyel ragyogtak, továbbá a jelenlegi pályája elvezetett a
bolygó mellett, és a Cerberon törmelékmezője felé irányult.
Chass felnézett, és pár pillanatig a vadászgépek harcát figyelte.
– Úgy látom, jól szórakoztok. Semmi szükségetek egy bombázóra,
úgyhogy megyek, elintézem a hordozót – mondta halkan, és a következő
pillanatban rádöbbent, hogy elfelejtette aktiválni az adóvevőt.
Tényleg rossz állapotban vagy ahhoz, hogy repülj – figyelmeztette magát
gondolatban, de úgy érezte, neki már ez sem számít.
Hátradőlve elhelyezkedett, növelte a tolóerőt, és a cirkáló-hordozó felé
vette az irányt. A Catadráról visszaverődő csillagfény kék és zöld árnyalatú
derengésben fürdette a pilótafülke belsejét. A zene változott, immár egy
kriptoszimfonikus egyveleg szólt, ami egy régi koréliai népdalt használt
alapnak. Chass elismerően morgott, és ritmusra billegtette a fejét, mialatt
előrehajolt, hogy jobban lássa a célpontját.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy mindez ismerős a számára. Mintha
átélte volna már ezt a harcot – üldözte már ezt a cirkálóhordozót, talán
álmában. Megrázta a fejét, megpróbálta ismét felmérni a helyzetet, és
szemügyre vette a hordozót.
Ismerősnek találta a hajtóművek feletti, szétzúzott páncéllemezeket.
Ismerősnek találta a sérült tornyokat és a héjazaton sötétlő égésnyomokat.
És ekkor rádöbbent, hogy valóban ismeri ezt a hajót. Megtámadta az
Oridol-halmazban, és újra találkozott vele a Pandem Nai felett...
Sajogni kezdett az állkapcsa, és rájött, hogy csikorgatja a fogait. Az
alacsony üzemanyagszintre figyelmeztető jelzéssel nem törődve növelte a
tolóerőt, hogy utolérje a távolodó óriást. Sehogyan sem stimmelt, amit
megtapasztalt – az ellenség taktikája, a vadászgépek furcsa viselkedése,
ráadásul az Árnyék ezred hordozójának egyáltalán nem lett volna szabad itt
lennie.
Ugyanakkor, bár alig maradt üzemanyaga, és a pajzsai épphogy
működtek, ezen a napon még egyetlen torpedót sem lőtt ki. És néha a
legegyszerűbb válaszok voltak a legjobbak...

V.
A tánc folytatódott. A Lodestar minden egyes elhaladásnál közelebb
került a rombolóhoz, míg végül bevetette az elhárítólövegek, és a
turbólézer-sorozatokon felül sziporkázó iontölteteket zúdított az ellenségre.
A híd folyamatosan rázkódott a pajzsokat ostromló energiavihartól, és a
személyzet számos tagja elsietett más harcálláspontra, vagy beszíjazta
magát az ülésébe. Néha elhúzott az ablak előtt egy-egy köztársasági
vadászgép, majd a veszedelmes lövedékzáporban a csillagromboló felé
fordult.
 A birodalmiak egyelőre nem indítottak TIE-vadászokat. Még nem
vetették be az Árnyék ezredet.
– Irányítsanak minden energiát a bal oldali pajzsokba! – rendelkezett
fennhangon a kapitány. – Ezt az össztüzet nem sokáig bírjuk!
– Uram, ha felbukkan még egy hajó, vagy nyomkövető rakétákat
indítanak... – mondta Quell, de nyomban rászólt magára gondolatban: ez
nem az a hely, ahol kíváncsiak a véleményedre!
– Ha valamelyik megtörténik, majd a helyzetnek megfelelően osztjuk el
az energiát – felelte Giginivek kapitány, és az ablak felé fordult.
A kapitányt nem érdekelte az Árnyék ezred. A hadnagy úgy látta, rajta
kívül senki sem fogta fel, hogy ez a csata nem az, amit meg kell nyerniük.
Ha Tensentnek igaza volt, és valóban megérkezett a 204-es, akkor mindaz,
amit eddig a romboló művelt, teljesen felesleges volt, a források pazarlása.
Hacsak nem egy baljós valamit igyekeztek leplezni vele...
Quell fejében egymást követték a kérdések. Miért jött ide az Árnyék
ezred? Hogyan tudta meg Tensent? Hol vannak a vadászgépek?
Az Árnyék ezreddel kapcsolatos gondolatai elvezették ahhoz az
irracionális feltételezéshez, hogy a birodalmiak érte jöttek. Hogy a bajtársai
megpróbálják kimenteni, miután fény derült a titkára, és többé nincs helye
az Új Köztársaságban – legfeljebb valamelyik börtönben. Az Árnyék ezred
elviszi őt innen, visszatér a szolgáláihoz, a családjához és a
szörnyűségekhez, amelyek elől elmenekült, és a régi bajtársai oldalán fog
harcolni az élete hátralévő részében, értelmetlen mészárlásokban vesz részt,
mígnem utoléri a végzet...
– Ha nem segítesz, tűnj el a hídról! – förmedt rá valaki Quellre, és oldalra
taszította. A Lodestar megbillent, a tartóelemei hangosan recsegtek. Quell
térdre esett, és beverte a kezét a konzol oldalába.
– Kisebbek vagyunk, de a lőelemképző rendszerünk sokkal fejlettebb –
vélekedett a kapitány. – És az a hajó alighanem súlyos sérülésekkel érkezett
ide. De lehetséges, hogy tovább bírják, mint mi. Előbb vagy utóbb
szükségünk lesz a Catadrához küldött vadászokra, vagy vissza kell
vonulnunk a Troithe-hoz.
Quell sziszegve rázogatta a kezét, de a fájdalom legalább kiűzte belőle az
önsajnálatot. A többi gondolatát sikerült kisöpörnie a fejéből, és elkezdett
töprengeni azon, hogy mi lehet az Árnyék ezred parancsnokának terve.
– Mi történik a Catadránál? – kérdezte hangosan. – Van valamilyen
információnk? Van összeköttetésünk a...
 Ebben a pillanatban az egyik kommunikációs tiszt közbeszólt.
– A csillagromboló a troithe-i helyőrség gépeivel harcol! Ha meg tudjuk
gyengíteni valahol a pajzsát, a gépeink koncentrált támadást indíthatnak! És
akkor valóban súlyos károkat okoznának.
„Nem azt a csatát vívjátok, amelyiket kellene” – akarta mondani nekik a
nő, de nyomban rájött, hogy nem hibáztathatja a kapitányt a tévedésért.
Ebben a helyzetben nem sokat számított az, hogy neki az Árnyék ezred
legyőzése volt a fő feladata. A Lodestarnak a csillagrombolóra kellett
összpontosítania, mert amíg a szenzorok használhatatlanok voltak, nem
találhattak más célt.
Quell úgy érezte, neki kell megtalálnia azt a célt.
A kezét tapogatva előbb a monitorokra pillantott, majd a rendszer
térképére, végül a kapitányra. Senki sem törődött vele, amikor kisietett a
hídról, és elindult a hangár felé.

VI.
– Gratulálok! – kurjantott Nath Tensent, amikor két torpedó eltalálta a
csillagrombolót. A tűz több hullámban terjedt szét, amelyek úgy törtek meg
a parancsnoki modulon, mint az óceán hullámai egy világítótornyon. –
Igazad volt! Tényleg felhasították a pajzsokat.
A droid választ fütyült, és Nath nem mosolyodon el, mialatt jobbra
fordulva bedöntötte a gépét, és megszemlélte az okozott károkat. Igen,
kemény ütést vitt be az ellenségnek, csakhogy a csillagromboló óriási volt,
és ettől a csapástól még nem semmisült meg.
– Újra támadunk, amint találsz nekem egy másik gyenge pontot – mondta
aztán. – És a kölyöknek kéne vigyáznia ránk, nem pedig fordítva.
Azzal elfordította a gépét az ellenséges hajótól. Valahol a közelében tüzet
nyitott egy elhárító löveg, és a vakító villanástól káprázni kezdett a szeme,
de a lövedék olyan messze száguldott el, hogy bizonyosan nem ő volt a
célpont. Ebben az ütközetben sok furcsaság akadt, és a birodalmi tüzérek
teljesítménye is ezek közé tartozott.
A droid riadót vijjogott. Nath felnézett, és meglátta, hogy az A-szárnyú
védőpozíciót vesz fel.
– Látod? – kérdezte derűsen. – Wyl nem játszhatja a saját játszmáját, de
így is tudja, hogy mi a dolga.
 Ekkor ismét fényes sorozat húzott el mellette, ezúttal sokkal közelebb,
mint az előző. Összerezzent, és kanyarogni kezdett a gépével, hogy az
elhárítólöveg lőelemképzője ne foghassa be. Az a tény, hogy számos
különös dolog történt körülötte, még nem mentette meg egy jól irányzott
lövéstől.
Fontolóra vette, hogy mi legyen a következő célja. A maga részéről
leadta az üzenetet a Lodestarnak, ahogy éppen tudta, de abban nem lehetett
biztos, hogy az eljutott Quellhez. Wyllel maradt a Catadrától egészen idáig.
Most már tiszta lelkiismerettel leléphetett volna, ami nem is tűnt rossz
ötletnek – színlelhette volna, hogy meghibásodott a hajója, hogy aztán
biztonságos helyre meneküljön.
A Nagymama meghalt. Azok az emberek, akik megölték a régi bajtársait,
szintén meghaltak. És fennállt a veszély, hogy ha tovább harcol az Árnyék
ezred ellen, hamarosan követi Reekát, Pitert és a többieket a halálba.
Már kiszámított egy pályát a Troithe felé, és eldöntötte, hogy melyik
alrendszert béníttatja meg az asztrodroiddal, amikor meglátta, hogy Wyl
megbillegteti a gépét, és visszakanyarodik a romboló felé. A fiú lassan
repült, ami könnyű célponttá tette, de ahhoz is elég lassan, hogy Nath
követhesse.
Az Y-szárnyúja alkatrészeinek fele a klónháború idejéből származott, a
másik felét saját kezűleg szedte ki siklókból, valamint leselejtezett
teherhajókból, ráadásul ő maga alakította át és szerelte be valamennyit.
Mindenki elhitte volna, hogy egy hűtővezeték lékesedése miatt ki kell
szállnia a csatából. Még Adan sem tartotta volna vissza a fizetését.
– Jó, rendben, még egy kör – dörmögte, és megfordult, hogy üldözőbe
vegye Wylt. – Aztán... meglátjuk.

VII.
Chass maga mögött hagyta a Meteor osztagot. Hamarosan apró
fénypontoknak látta a vadászgépeket, aztán azok is eltűntek a szeme elől, és
már csak egy-egy villanás jelezte számára, hogy ott tovább dúl az
összecsapás.
Végül már villanásokat sem látott.
Talán nem ártott volna tudnia, hogy mit jelent ez, de csak az tűnt
fontosnak, hogy többé ne figyeljen hátrafelé, hanem minden idegszálával az
Árnyék ezred cirkáló-hordozójára összpontosítson.
 Az ellenséges hajó hajtóművei elég fényesen izzottak ahhoz, hogy rájuk
hagyatkozva navigálhasson, viszont a hordozó minden pillanatban
távolodott tőle. A szomorú igazság úgy szólt, hogy a nehézkes mozgású
csatagép hajtóművei nem érhettek fel egy cirkáló-hordozóéval. Chass már
korábban becsukta a vezérsíkokat, hogy takarékoskodjon az energiával, és
csökkentse a hőfelhalmozódást. Lekapcsolta a műszerfalon világító
vészjelzőket. Még azt is fontolóra vette, hogy eldobja a lövedékeit, hogy
csökkentse a hajója tömegét – de elvetette az ötletet, mert emlékezett rá,
hogy a rég halott Fadime egyszer arról mesélt neki, hogy hasonló
körülmények között megtette ezt a lépést, és nem jött be a számítása.
Nath nemrégiben azzal vádolta őt, hogy nem akar szembekerülni az
Árnyék ezreddel. És ez talán igaz is volt – nem állt készen arra, hogy az
Alphabettel megnyeri a háborút, aztán elfelejtik, mint mindenki mást –, de
abszolút készen állt arra, hogy elkapja a célpontját, és annyi lövedéket
zúdítson rá, amennyi szétzúzna egy kisebbfajta holdat.
Pocsék nap volt mögötte. Összekapart párt kreditet a Winker-ben, de
később mindet elvesztette. A társai otthagyták a csata kellős közepén, és
még most sem tudta, hogy miért. És Quell...
A pokolba Quell-lel! – gondolta ingerülten. – Gondold azt, hogy ő is ott
van azon a hordozón, a Halálcsillag csapatával együtt.
A lejátszóban elindult egy szám: egy weeqay visított egy balladát arról,
hogy valaha egy hutt rabszolgájaként élt. Chass hallott már arról, hogy a dal
megtörtént eseten alapul, és a weeqay utolsó tette a kivégzése előtt az volt,
hogy felvette a történetét, de Chass ezt nem igazán hitte el.
Ismét egyre fényesebbnek látta a cirkáló-hordozó hajtóműveit, ami azt
jelentette, hogy valamilyen módon csökkentette a távolságot.
Hátradőlt az ülésben, és a műszerfalat fürkészve keresett valamit, amiből
kiderülhetett, hogyan sikerült megvalósítania ezt a bizonyos csodát. A
hajtómű teljesítménye nem változott. A felderítőrendszer képernyőjén
továbbra is csak zavaros jelek ugráltak. A szemét résnyire vonva figyelte az
ellenséges hajót, aztán megnyalta a száját, amikor rájött, hogy mi történik.
A cirkáló-hordozó elérte a Cerberon törmelékmezőjét, és lassított, hogy
átmanőverezzen az aszteroidák, elveszett üstökösök és széttört világok
között. Neki csak annyit kellett tennie, hogy tartja a sebességet.
Harminc másodperccel később elhúzott egy magas fémtartalmú
sziklatömb alatt, ami szinte ragyogva verte vissza a fekete lyuk körüli gyűrű
fényét. Leárnyékolta a szemét a kezével, és nem állt meg, még csak az
irányon sem módosított. Hamarosan belerepült egy kisebb porfelhőbe, és a
szemcsék fel-felvillantak, amikor lepattantak az elülső pajzsáról, vagy
éppen izzó plazmává hevültek. Épp időben fordította el a hajója törzsét,
hogy ne ütközzön egy hatalmas, sárga jégtömbbel – a kikerülésével értékes
másodperceket veszített volna.
Egész idő alatt mind nagyobbnak látta a cirkáló-hordozót, amelynek
fúvókái mostanra úgy ragyogtak előtte, mint megannyi nap. Szenzorok
híján nem tudhatta biztosan, hogy mikor ér lőtávolságon belülre, de előre
élesítette a lövedékeit, és kinyitotta a vízszintes vezérsíkokat. Megpróbálta
felidézni, hogy mekkora egy Quasar Fire osztályú hajó turbólézereinek
optimális lőtávolsága, és úgy vélte, nem lehet sokkal több, mint a B-szárnyú
protontorpedójáé.
Hirtelen megugrott a szívverése, és szaporábban lélegzett, amikor az első
zöld fénysávok átvillantak a látóterén. A weeqay az utolsó versszakot
énekelte. A hordozó hátsó lövegei ismét tüzeltek, annyi energiát szabadítva
el, amennyi elpárologtatta volna a vadászgépet, ha telibe találja. De Chass
nem halt meg, és úgy döntött, hogy most már elég közel van az ellenséghez.
A hajója megrándult, amikor kilőtte a torpedóit, aztán eleresztette a
második sorozatot is, és a feje akkora erővel lódult hátra, hogy éles
fájdalom hasított a gerincébe.
Harmadszorra az ionágyúival tüzelt, és a tekintetével követte a cirkáló-
hordozó felé száguldó, fényesen ragyogó nyalábokat.
A fegyverek visszarúgása miatt kissé balra sodródott. Nekifeszült a
védőhámnak, kinézett az ablakon, és várta, hogy a hordozó lángra
lobbanjon, míg a fúvókái elsötétednek.
A műszerfalon megszólalt egy riasztó. Chass füst és kenőolaj bűzét
érezte, és észrevette, hogy a tolóerő nullára csökken.
A torpedók és az iontöltetek elhúztak a cirkáló-hordozó alatt, és nem
tettek benne kárt.
Chass na Chadic – kifogyva minden üzemanyagból és lehetőségből –
hátradőlt az ülésben, és a törmelékmezőt bámulta, mialatt a B-szárnyúja
irányíthatatlanul sodródott a Cerberon-rendszer törmeléke és hulladéka
között. Aztán üvöltve verte az öklével a fülketetőt, amikor egy TIE-vadász
száguldott el a közelében a hordozója felé tartva, de a pilóta túl elfoglalt
volt ahhoz, hogy megszabadítson egy köztársaságit a szenvedéstől.
 Tizenkettedik
fejezet

Csillagászati objektumok hosszú árnyéka

I.
Quell gyors léptekkel vágott át a hangáron, de nem futott. Nem futott,
mert arra bizonyosan felfigyelt volna valaki. Ráadásul eleshetett és
megsérülhetett volna, mivel a Lodestar gyakorlatilag folyamatosan
rázkódott a pajzsokat érő találatoktól. Nagy ívben kikerülte a
rakodógépeket és az üzemanyag-szivattyúkat, mert jól emlékezett az esetre,
amikor a lázadók felrobbantottak egy, a Pursuer csillagromboló mellett
elhaladó aszteroidát, és mialatt annak maradványai a hajóra zúdultak, a
hangárban egy elszabaduló gép agyonnyomott egy fiatal kölyköt. Úgy volt
vele, hogy ha meg kell halnia ezen a napon – és ennek esélye egyre
nagyobb lett –, akkor legalább pilótaként haljon meg.
Felment a rozsdás teherhajó rámpáján, végigsietett a közlekedőfolyosón a
pilótafülkéig, ahol elvégzett egy gyors és felületes ellenőrzést, aztán
beindította a hajtóműveket és a lebegtetőrend-szert. Mivel a vadászrajok
már kirepültek, a hangárkaput bezárták az ütközet miatt, de
osztagparancsnokként Quell rendelkezett a megfelelő engedélykóddal, hogy
kinyissa. Begépelte a számsort, és elégedetten látta, hogy a hatalmas,
páncélozott kapuszárnyak félresiklanak. A Birodalmi Hadiflottában azonnal
letiltották volna minden hozzáférési engedélyét egy olyan vád után, amit
Adan emelt ellene. De ami a köztársaságiak szabályokhoz és
protokollokhoz való viszonyát illeti, a Lodestaron ugyanazok a lázadók
hajóztak, mint mindig. Ez a tény ez egyszer a javára szolgált.
A hadihajó lódult egyet. Válaszul a teherhajó megremegett, és a
lebegtetőegységei hangosan visítottak, mialatt Quell igyekezett
megakadályozni, hogy a gépe nekivágódjon egy válaszfalnak, vagy ami
még rosszabb, egy olyan valaminek, ami hajlamos felrobbanni. Ózon szaga
csapott az orrába – az energiacellák túltöltődtek de nem törődött vele, csak
finoman növelte a tolóerőt, és átvezette a hajót a zsilip nyílásán.
A kapu azonnal bezárult mögötte, ő pedig a turbólézerek zöldes fényénél
úgy fordította a gépét, hogy minél gyorsabban eltávolodjon a Lodestartól. A
manőver kellős közepén tartott, amikor meghallott egy ismerős hangot.
– Egészen pontosan hová is megyünk?
A következő pillanatban a vallatódroid besiklott a pilótafülkébe. Quell
teljesen megfeledkezett a gépezetről – azt hitte, elkísérte Adant a
kórházrészlegbe.
– Van egy küldetésem – felelte, ami egyfelől nem volt igaz, másfelől nem
a kérdésre válaszolt vele. – Te miért vagy még itt?
Gyors fordulót vett a hajóval, hogy megzavarja a vizuális alapú
ellenséges lőelemképzőket.
Pár másodperccel később már eléggé messze járt a Lodestartól és a
csillagromboló elsődleges tűzmezőjétől, de egy éles szemű tüzér még
kiszúrhatta. Hallotta a droid szervóinak halk zúgását, aztán tompa dobbanás
ütötte meg a fülét, majd halk kiáltás.
– Azért vagyunk még itt – mondta Caern Adan rekedtes hangon –, mert
azt mondták, nem kéne átsétálnom a kórházba.
Quell elfordította a fejét, és meglátta a hírszerzőt, amint az ajtókeretnek
támaszkodva behajol a fülkébe. Adan megviseltnek és soványnak tűnt, de
az arckifejezéséből és a tekintetéből ítélve teljesen magánál volt.
– Úgy tudtam, magát rég elszállították – felelte a nő szinte gyerekesen
vékony hangon.
– Hát nem – válaszolta Adan. – Mondja, mi folyik itt?
Quell várt a válasszal, amíg úgy manőverezett a hajóval, hogy a Lodestar
közte és a csillagromboló között legyen. Több felelet is átsuhant az agyán,
de sorban elvetette őket. Adannek nem kellett tudnia arról, hogy Lark,
Chadic és Tensent felelősségre vonták a hangárban. Tudta, hogy a sorsa
eddig is hidegen hagyta a férfit, és az sem érdekelte, hogy mi lesz vele az
Új Köztársaságban.
– Megérkezett az Árnyék ezred – közölte végül a tekintetét az ablakon
tartva. – Nem tudom, hogyan és miért, de megtámadták a Cerberont. Nem
ugrottak bele a csapdába. Azt hiszem, meg tudom találni a gyenge
pontjukat.
– Remek! – válaszolta Adan. – Tegye meg, amit kell! Én megnézem,
találok-e egy működő mentőkabint.
 Erősen kétlem – gondolta a hadnagy. Fontolóra vette, hogy megkérdezi a
férfit, vissza akar-e térni a Lodestarra, viszont Caern Adan mindig is nyíltan
megmondta neki, hogy mit vár tőle. Akármilyen állapotban volt is,
meghozta a döntést.
Hallotta, hogy Adan a tat felé csoszog a közlekedőfolyosón. A
vallatódroid a pilótafülkében maradt.
– Ha segíteni akarsz, akkor segíts! – szólt oda ingerülten Quell, és
megnyomott egy gombot, amivel aktivált egy másodlagos képernyőt. –
Máskülönben menj innen!
A vallatódroid válasz nélkül kisiklott a fülkéből.
Quell előkereste a rendszer térképét, megint módosított az irányon, és
növelte a tolóerőt, mígnem úton volt a törmelékmező felé, illetve távolodott
a két hadihajótól. Időről időre figyelmeztető fények villantak fel a
műszerfalán, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a Catadra felé repülve
megtapasztalt. Két perccel később megpillantotta a törmelékmező felől
közeledő TIE-rajokat. És a legkevésbé sem lepődött meg.

II.
Chass na Chadic a Cerberon izzó szemét bámulta, mialatt vékony hangú
pergőbop szólt a lejátszóban, és a B-szárnyúja irányít-hatatlanul sodródott a
sziklák és roncsdarabok között. Az járt a fejében, hogy most már az ő hajója
is a törmelékmező része. Megtapogatta a tűzkioldót, és várta, hogy
megjelenjen a közelében egy TIE-vadász. De egy sem jött. Az
üzemanyagmérője nulla értéket jelzett. Egyre szaporábban lélegzett, és
kezdett azon töprengeni, hogy mi lesz vele, ha a köztársaságiak veszítenek,
és senki sem indul a keresésére.

III.
A TIE-vadászok minden előjel nélkül bukkantak fel – a közeledésüket
nem vezette be csatakiáltás, sem hideg szélroham. A több tucat gép a
Lodestar felé vette az irányt, ami kénytelen volt úgy manőverezni, hogy a
meggyengült pajzsait mutatta a csillagromboló felé, máskülönben a
vadászok apránként darabokra tépték volna. A TIE-ok megsemmisítették az
X-szárnyúakat, átkergették Wyl Larkot a gigászi hajó gyilkos tűzmezőjén,
és rákényszerítették, hogy elszakadjon Nath Tensenttől annak érdekében,
hogy nyerjen még néhány másodpercnyi életet. Az Árnyék ezred végre
megmutatta magát, és az ütközet, amit az Új Köztársaság itteni flottája már-
már megnyert, mostanra a túlélésért vívott, elkeseredett harccá alakult.
– Nath! – kiáltott Wyl. – Hallasz engem? Veszed az adást?
Pár másodperccel azután, hogy a TIE-vadászok megérkeztek, a
birodalmiak kikapcsolták a zavarórendszert. Most, hogy az osztagai harcba
szálltak, az Árnyék ezrednek nem maradtak titkai.
– Igen, hallak! – válaszolta Nath idegességről és ingerültségről árulkodó
hangon. – Vettem az utolsó üzenetedet! Úgy tűnik, nem haraptak rá a
csalira, mi?
– Hát nem – erősítette meg Wyl. Lézersorozat húzott át felette olyan
közel, hogy a pajzsai a látható fény összes spektrumában villóztak. Rögtön
ezután észrevette, hogy két TIE-vadász üldözi, és arrafelé fordult, ahol a
legsűrűbben röpködtek a turbólézer-sugarak, abban a reményben, hogy oda
már nem merik követni.
– Nem tudom, rájöttek-e, hogy az aszteroida csapda, vagy pedig... –
mondta, de hirtelen elhallgatott, mert egybeolvadó hangok hallatszottak az
adóvevőből, az egyik köztársasági pilóta segítséget kért, míg a Lodestar
arra utasított valakit, hogy álljon készenlétben. Wyl hallgatta még pár
pillanatig a zagyva egyveleget, majd ő is beleszólt: – Köztársasági
egységek, itt Wyl Lark az Alphabet osztagtól! Az ellenséges gépek egy
birodalmi elit egységhez tartoznak, és a legnagyobb elővigyázatossággal...
Másodszor is elhallgatott, mert át kellett manővereznie két turbólézer-
nyaláb között – az egyiket a Lodestatról lőtték ki, a másikat a
csillagrombolóról. Verejték csörgött a bal szemébe, és nem merte kipislogni
a cseppeket – de legalább az üldözői lemaradtak.
– Nem veszik az adást, testvér! – szólt rá Nath. – De ha van terved, én
örömmel meghallgatom!
– Nem igazán terv – felelte Wyl. Lenézett a monitorra, felfedezte, hogy
van egy rés a TIE-rajok között, és rögtön afelé vette az irányt. – Az a
romboló... láttad már, hogy tüzet nyitott valamire a Lodestaron kívül?
– Nem hiszem. Miért?
Wyl a két főhajó közötti folyosó végére érve meglátta, hogy tőle nem
messze három TIE-vadász hajszol egy X-szárnyút. Eleresztett egy
sorozatot, bár nem is remélte, hogy ebből a távolságból célba talál.
Mindenesetre a lövéseivel helyet teremtett az X-szárnyúnak a
manőverezéshez, és minden jót kívánt a pilótának, majd balra fordult, mert
észrevette, hogy ráállt egy célkövető rakéta.
– Az ellenség elhárítólövegei... – préselte ki magából a szűk forduló alatt.
Hirtelen a Lodestar töltötte be a látóterét, mire felkapta a gépe orrát. A
rakéta nem tudott ilyen gyorsan reagálni, és a hajó héjazatába vágódva
felrobbant. Wyl gondolatban bocsánatot kért, és azzal vigasztalta magát,
hogy a páncélzat biztosan kibírta a találatot. – Azokat még most sem vetik
be, és nem hiszem, hogy a zavarás lenne az ok.
– Lehetséges. Mondjuk, hogy csak a turbólézerek teljesen
működőképesek. Mihez kezdjünk ezzel, amikor ötven TIE kering
körülöttünk?
Wyl igyekezett összpontosítani, és felidézte magában a Pandem Nai
felett, illetve az Oridol-halmazban lezajlott csatákat. Aztán az endori csatát
is, amikor a felkelők flottája inkább összeakaszkodott a birodalmi
csillagrombolókkal, semmint szembenézzen a Halálcsillag tűzerejével.
– Menjünk közel, amennyire csak lehet – javasolta végül –, és sorozzuk
meg alaposan a rombolót! Talán leszállnak rólunk a TIE-pilóták, ha fennáll
a veszélye, hogy szétlövik a saját hajójukat.
Az adóvevő előbb Nath nevetését közvetítette, majd egy köztársasági
pilóta rémült kiáltását.
– De az is lehet, hogy a TIE-vadászok rámásznak a Lodestarra –
vélekedett Nath. – Vagy az is, hogy a csillagromboló elhárítólövegeinek
valójában semmi bajuk.
– Igen, mindez lehetséges – ismerte el Wyl. – Akkor... velem tartasz?
Ekkor végre megtalálta az Y-szárnyú jelét a főmonitoron. Nath
közvetlenül a Lodestar héjazata felett repült, de most irányt váltott, hogy
csatlakozzon hozzá.
– Veled tartok – válaszolta már-már derűsen. – Kerítsünk magunk mellé
még néhány barátot, és robbantsuk fel azt a szörnyeteget!

IV.
Quell átvágott a törmelékmező határán, és ezzel behatolt abba a hatalmas
szalagba, ami egy több ezer kilométer hosszú spirált kirajzolva vezetett a
Cerberon fekete lyukához. A teherhajó szenzo-rai ismét működtek, és még
sikerült azonosítania a célpontot.
 Valamivel korábban kiszámította a releváns röppályákat, és tudta, hová
nézzen.
A cirkáló-hordozó távol maradt a csataszektortól, de nem rejtőzött el.
Quell útközben megfejtette az Árnyék ezred támadási tervét, bár ezzel
most már nem sokra ment. A csillagromboló csali volt – kevés működő
fegyvert hordozott, valószínűleg a kelleténél kevesebb hajózó kezelte, és
alighanem a köztársaságiaktól rabolták el, valahol a Külső Gyűrűben. (A
hadnagy nem kapott meg minden hírszerzési anyagot, ami bejutott a
Cerberonba, de ha az Új Köztársaság világainak egyikétől elloptak volna
egy elfogott rombolót, arról bizonyosan hallott volna – egy ilyen eset
megszólaltatta volna az összes riasztót.)
A rombolót azért küldték a Troithe-hoz, hogy lefoglalja a bolygó védőit,
mialatt a cirkáló-hordozó a hosszabbik úton, a rendszert megkerülve
közeledett. Menet közben megsemmisítette a kisebb köztársasági
egységeket, majd rászabadította a vadászait a meggyengült Lodestarra.
Mindez mostanra teljesen egyértelművé vált Quell számára. A vadászok
nem törődtek vele, mialatt elhaladtak mellette, csakis a Troithe-ra
összpontosítottak. Azt viszont nem tudta kitalálni, hogy mihez kezd a 204-
es a Lodestar kiiktatása után. A vadászezred nem bírt akkora tűzerővel,
hogy lerombolja a Troithe védelmi létesítményeit, bár azt sem lehetett
kizárni, hogy hamarosan erősítést kap.
Vagy talán az Árnyék ezred azért jött, hogy bosszút álljon – hogy
megsemmisítse a Lodestart, majd ismét eltűnjön a galaxisban. A
Nagymama sosem hagyott volna jóvá egy ilyen tervet – Quell gyanította,
hogy eszébe sem jutott volna a végtelenül gyakorlatias ezredesnek –, de
nem tudta, hogy jelenleg ki a parancsnok. A Cerberon elleni támadás az a
fajta agresszív, vad roham volt, amit a lázadóktól várt volna az endori csata
előtt, a legrosszabb napjaikban. Nehezére esett elképzelni, hogy Rassus
őrnagy vagy más tisztek főzték ki. És ugyanilyen nehezére esett elképzelni,
hogy az Árnyék ezred pilótái egyetértettek vele.
Quell keserű nevetést hallatott. Nemrég még arra gondolt, hogy az ezred
érte jön, hogy hazavigye. De mára az Árnyék ezred is a
felismerhetetlenségig megváltozott.
A monitorra pillantva látta, hogy folyamatosan közeledik a cirkáló-
hordozóhoz, és megpróbált ismét a repülésre összpontosítani. A
csillagromboló csali volt – egy mérsékelten ütőképes, sérült csali. A
Lodestar és a megmaradt vadászok elég erővel rendelkeztek ahhoz, hogy
végezzenek vele, és az Árnyék ezred hajlandó volt feláldozni. Ez az
jelentette, hogy a 204-es a cirkáló-hordozóval akart távozni – a TIE-
vadászok csak azzal ugorhattak a hipertérbe.
Ez pedig azt jelentette, hogy a hordozó a gyenge pont. A szenzoros
felderítés adatai szerint a hajót semmi sem védte.
A nő megpróbált kódolt üzenetet küldeni a Lodestarra, hogy megadja a
cirkáló-hordozó koordinátáit, és minden más adatát. A törmelékmező és a
csata okozta interferencia miatt nem tudhatta biztosan, hogy az adás célba
ért-e – sem azt, hogy a köztársaságiak hallgatnak-e rá. Ráadásul a
köztársaságiakat több perces repülőút választotta el a hordozótól; a
birodalmiaknak bőven lett volna idejük, hogy módosítsák a stratégiájukat,
miután észreveszik, hogy történt valami.
Jól van – gondolta Quell. – Miféle fegyverei vannak ennek a repülő
roncshalomnak?
Leállította a nem létfontosságú rendszereket, és szemügyre vette a
képernyőket. A cirkáló-hordozó elég nagy volt ahhoz, hogy könnyű legyen
megkülönböztetni az aszteroidáktól, de a teherhajó – űrszemétnek álcázva –
a közvetlen közelébe manőverezhetett. De ha ez sikerül is, mi legyen a
következő lépés? – kérdezte magától a hadnagy. A hajó tetejébe épített,
körbeforgó, egycsövű lézerágyú működőképesnek tűnt. A két elülső löveg
„inaktív” megjelöléssel szerepelt a listán, ami jelenthetett egyszerű
kontakthibát az ellenőrző rendszerben, de azt is, hogy rég eladták
ócskavasnak a fegyverek csövét. A teherhajó nem hordozott szilárd
lövedékeket, a pajzsait pedig arra szánták, hogy a magas energiájú
csillagrendszerek sugárzásától védje a hajót, nem pedig a sugárnyalábok
ellen. Harci járműként szóba sem jöhetett.
Quell szeme megakadt a rendszerellenőrző lista alján lévő, vörös sávon.
Átváltott néhány kapcsolót a műszerfalon, és átirányította az energiát,
mígnem a vörös sáv zöldre váltott.
A vonósugár immár működőképes volt.
Harci járműként egy katasztrófa vagy – mondta gondolatban a hajónak,
és elmosolyodott. – De teherhajónak? Sokkal jobb annál, mint amilyennek
kinézel.
Aktiválta a belső hírközlőt, és megszólalt:
– Adan? Ha ki akar próbálni egy mentőkabint, harminc másodperce van
rá! Aztán megkezdem a támadást!
 Aktiválta a hajtóművet, rövid löketekkel gyorsított, és egy – a hajójánál
kétszer nagyobb – jégtömb felé vette az irányt. A szenzoradatok szerint a
jég alatt fémmag rejtőzött, így a meteoroid tökéletesen megfelelt ahhoz,
amit tervezett.
A pilótanő már teljesen feltöltötte a vonósugár-generátort, mire Adan azt
felelte:
– A mentőkabinnak még csak ajtaja sincs. Maradunk.
A teherhajó rándult egyet, amikor Quell aktiválta a sugarat, és befogta
vele a jégtömböt.
– Biztos benne? – kérdezte olyan halkan, hogy ő maga is alig hallotta, de
minden szelídség hiányzott a hangjából.
– Meg akar halni? – kérdezett vissza Adan.
– Nem! – jelentette ki határozottan Quell, és magában hozzátette: bár
korántsem biztos, hogy életben maradok.
Hirtelen észrevette, hogy megfeszíti a váll- és karizmait, míg a csípője
nagy erővel nyomódik neki az ülése fémkeretének. Ismét aktiválta a
hajtóművet, és addig vontatta a meteoroidot a törmelékmezőben, amíg
egyenes és nyílt utat talált a cirkáló-hordozó hasához. A birodalmi hajó nem
módosította az irányát, és nem vetette be a fegyvereit.
– Adan, kösse be magát! – kiabált hátra Quell. – IT-O, te is rögzítsd
magad!
Fokozatosan, óvatosan növelte a tolóerőt, és a hajó meg-megrándulva
gyorsult. Noha szeretett volna sietni, nem kockáztathatta meg, hogy a
vonósugár esetleg szétszakítja a gépét. Arra összpontosított, hogy stabilan
tartsa a hajót: fél kézzel az energiaelosztást szabályozta, fél kézzel
kormányzott.
A Quasar Fire osztályú cirkáló-hordozókban négy vadászhangárt
alakítottak ki a hajó alsó részén, a főreaktor alatt. Quell jól látta a hajó belső
fényeit a zsilipkapu elektromágneses zárómezőjén át. A személyzet nem
zárta be a kapukat arra az esetre, ha vészhelyzet állna elő, vagy a
parancsnok visszavonulást rendelne el. Normális körülmények között ez a
döntés teljességgel észszerű lett volna.
Mialatt a teherhajó egyre jobban nekilódulva haladt a hordozó felé, a
hadnagy átirányította az energiát a hajtóműből a védőpajzsokba. Bízhatott
abban, hogy a lendület elrepíti egészen a céljáig. Lekapcsolta az oldalsó és
a hátsó pajzsokat, mígnem az elülső pajzsok kaptak minden szikrányi
energiát, amit a hajtómű elő tudott állítani.
 És ekkor fontolóra vette, hogy mindez elegendő lesz-e. A pilótáira
gondolt: Lark, Tensent és Chadic egy olyan ellenséggel küzdöttek, amit
nyílt ütközetben sosem győzhettek le; Kairos a sztáziscsőben feküdt. Tudta,
hogy a velük való kapcsolata véget ért, hogy minden köteléket elmetszett a
penge, ami a torkánál lebegett azóta, hogy a Bűnbánat-telepre került.
Ugyanakkor ő volt a parancsnokuk. Sokkal inkább megérdemeltek egy
esélyt, mint ő maga.
Már olyan közel járt a hordozóhoz, hogy az ablakon kinézve csakis a
hordozó szürke héjazatát látta. A hangárokból kiáradó fény egyértelműen
jelezte neki a cél helyzetét; elszántan birkózott az ősrégi kezelőszervekkel.
Folyamatosan módosította az irányt, karokat húzogatott, ide-oda rángatta a
botkormányt. Minden második másodpercben odakapott a vonósugár-
generátor kezelőpaneljéhez, és korrigálta az energiaáramlás zavarait –
ezeket nyilván egy hibás alkatrész okozta, amit idő híján nem javíthatott
meg. Aztán a finomabb módosítások lehetetlenné váltak, amikor a hajó
ugrálni kezdett, de nem maradt más választása, mint hogy kitart, és csak
azért is megpróbálja.
Sugárnyalábok villogását látta, de most már nem állíthatták meg, mert túl
közel volt. A kivilágított hangár betöltötte a látóterét, és a tágas kapu úgy
nyelte el a hajóját, mint egy titáni fenevad pofája.
A teherhajó neki vágódott a mágneses függönynek. A mező persze
engedett, de ez ennél a sebességnél keveset számított. A hajó hirtelen
lefékeződött, a tartóelemei fülsértően recsegtek, sistergő kisülések táncoltak
a héjazatán, és az éktelen lármát a túlterhelődő áramkörök és
pajzsoszcillátorok harsány pattogása szakította meg. A műszerfalon nem
látszott más, csakis riasztások és figyelmeztetések. Quell az ülésbe kötve
rángatózott, és bár nem látta a indikátorokat, tudta, hogy az elülső
védőpajzs sértetlen maradt – ez volt az a lándzsahegy, amelyet felhasználva
áthatolt a mágneses mezőn, egy energiafegyver, ami ugyanolyan jó
szolgálatot tett néha, mint egy lézerágyú.
A kormányt markolva hol előrerándult, hol hátra, és alig érzékelte, hogy
mi történik körülötte. A következő másodpercben már tudta, hogy a hajója
átvészelte az ütközést, de azt is, hogy azonnal fordulnia kell, különben
nekirepül egy válaszfalnak. Az utolsó pillanatban sikerült elkanyarodnia,
majd sietve lassított, és szintre hozta a hajóját valamivel a hangárpadló
felett. Kinézett a fényes, fekete felületre, majd a TIE-vadászok
indítókereteinek hosszú sorára, hogy felmérje, mi legyen a következő
lépése, és egy gyors mozdulattal kikapcsolta a vonósugár-generátort.
Az energia váltakozó hangmagasságú zúgása megszűnt. Erős
szélrohamok lökdösték a teherhajót. A mágneses zárómező megtört, és a
cirkáló-hordozó levegője hatalmas sebességgel süvített ki az űrbe.
A következő rész nem lesz egyszerű – állapította meg magában Quell.
Mostanra sokat veszített a sebességéből, és kilencven fokkal elfordult
úgy, hogy az egyik vezérsíkja a padlón csúszott – ami tovább lassította a
gépét.
Őrjítő csikorgás kíséretében siklott a hangár hátsó fala felé. Rászánt egy
pillanatot, hogy odakapjon a fegyverzet kezelőpaneljéhez – megforgatta a
felső löveget, és tüzet nyitott. Alaposan megszórta a hangárt,
sugárnyalábokat küldött a válaszfalakba és a kiszolgáló gépekbe, teljesen
véletlenszerűen. A műszerfalról eltűnt egy csomó adat, aminek láttán
biztosra vette, hogy elvesztette a szenzorai egy részét, de ez nem gátolta
meg abban, hogy befejezze a fordulót, és a hangárkapu felé vegye az irányt,
pontosan abban a pillanatban, amikor a meteoroid felbukkant a nyílásban.
Quell aktiválta a hajtóművét.
Az ekkor következő dübörgéshez képest az előző lárma finom
szimfóniának tűnt. Quell szinte csak egybeolvadó zúgást hallott. Nem látott
más, csak feketeséget, amiben néha fények villogtak. Amennyire tudta, a
sötétség felé kormányozta a hajóját azt remélve, hogy üresség várja ott, nem
pedig kemény anyag. A hajója annyira remegett, hogy az egész teste
elzsibbadt.
Viszont jó munkát végzett. Végrehajtotta a küldetését. A többi nem
számított.
Megint a pilótáira gondolt: Larkra, Tensentre, Chadicre és To-nasra és
Barathra és Xionra. Lehunyta a szemét.
A rázkódás gyorsan csillapodott, végül teljesen megszűnt.
Mire Quell kinyitotta a szemét, és kinézett az ablakon, már az űrben
repült. Az ellenséges hajót robbanások rázták, és hatalmas tűznyelvek
szakadtak ki belőle. Nem tudta megállapítani, hogy mekkora károkat
okozott. Gyanította, hogy nem sikerült végzetes csapást mérnie az óriásra,
de miután tett egy kört a hajójával, és felfelé nézve szemügyre vette a
szétroncsolódott hangárokat, biztosra vette, hogy a cirkáló-hordozó immár
nem képes a hipertérben utazni.
 Nem menthette meg a Troithe és a Catadra felett harcoló vadászokat, de
komoly zavart okozott, és az ellenség már aligha hajthatta végre az eredeti
tervét. És már ez is jelentős eredmény volt.
A cirkáló-hordozó nem vette tűz alá, mialatt távolodott tőle – a hadnagy
gyanította, hogy ezekben a percekben nem ő a legfontosabb a személyzet
számára. A műszerfala még működő részein vörös fények világítottak, de
úgy tűnt, a teherhajó nem szenvedett végzetes sérülést: a hajtómű sértetlen
maradt, és a létfenntartó rendszer is működött, bár ez az állapot nyilván
nem tarthatott a végtelenségig.
– Adan! – mondta fennhangon Quell, miután aktiválta a belső hírközlőt. –
Sikeresen elmenekültünk!
Az aszteroidák mozgó labirintusa felé kormányozta a hajót, amikor
megszólalt egy új riasztó. A felderítőrendszer képernyőjén egyetlen hajó
látszott, ami a méretéből ítélve TIE-vadász lehetett.
Quell fáradtan sóhajtott egyet, és ismét bekapcsolta a felső toronylöveget.
Megfordult a fejében a gondolat, hogy talán egy egész osztagot küldtek rá a
hordozóról, de valószínűbbnek tűnt, hogy egy a társaitól elszakadt gép
érkezhet a Catadra felől.
Az elülső védőpajzsa nem működött, de sikerült elég energiát átirányítani
a hátsóba ahhoz, hogy életre keltse. A lomha teherhajóval még a legjobb
körülmények között sem rázhatott le egy TIE-vadászt, de a gép
manőverképes maradt annyira, hogy megnehezítse az ellenfele dolgát.
Addig nyomkodott egy gombot, amíg a toronylöveg célzóképernyője
működésbe lépett, és ekkor megpillantotta a támadóját.
Egyetlen találatra volt csak szüksége. Nem kellett megsemmisítenie a
TIE-t – elég lett volna annyi, hogy kilő egy darabot valamelyik
vezérsíkjából, ennyivel már rákényszerítette volna, hogy a hordozó felé
vegye az irányt.
A távmérő indikátor jelezte, hogy a két gépet elválasztó távolság gyorsan
csökken. Quell érezte, hogy megizzad a keze, amivel a botkormányt
markolja. Megosztotta a figyelmét az előtte lévő törmelékmező és a
mögötte száguldó vadászgép között, abban a biztos tudatban, hogy
mindkettő megölheti egy szempillantás alatt. Akármennyire megvetette is
Tensentet, most jó hasznát vette volna másodpilótaként.
A lőelemképző számítógép harsány csengéssel jelezte, hogy befogta a
célt, Quell pedig megnyomta a tűzkioldót, és balra rántotta a hajót. Arra
számított, hogy a TIE vagy leszakad róla, vagy izzó gázfelhővé robban.
Ezzel szemben a vadászgép villámgyors, laterális fordulót hajtott végre
előbb balra, majd jobbra, amihez a hajtómű és a lebegtetőrendszer
lehetetlenül pontos használata kellett. Quellnek esélye sem volt
kompenzálni, mielőtt egy sorozat megsemmisítette az egyetlen megmaradt
vezérsíkját és az egyik manőverező modulját. Megszólalt egy vészjelző,
majd széthasadó fém harsány recsegésétől kísérve kiszakadt a teherhajó
oldala.
Mialatt a gép forogva repült a törmelékmezőben, a TIE elsuhant mellette.
A pilóta nem állt meg, hogy végezzen a megsebzett áldozattal, hanem
egyszerűen a Troithe felé vette az irányt, és elrepült.
Quell döbbenten nézett utána, és gondolatban lejátszotta magának az
imént látott manővereket. Ismerte ezt a technikát, legalább százszor látta
már élőben, de felvételeken is. Sokszor beszélt róla a pilótával, aki képes
volt ezekre a trükkökre, de fel nem foghatta, hogy itt és most hogyan
találkozhatott vele.
Soran Keize őrnagy, az én egykori mentorom életben van – gondolta
elképedten.
Keize annak idején azt ígérte neki, hogy elhagyja az Árnyék ezredet, de
ezek szerint megszegte az ígéretét.
Megszegte a neki tett ígéretét, és most másodjára is a sorsára hagyta.

V.
Soran Keize a törmelékmezőben száguldott, maga mögött hagyva a
megnyomorított teherhajót, hogy hadd sodródjon a kőtömbök között, amíg
utoléri a végzete. Az az ellenséges pilóta nem okozhatott több kárt. Az
ezredes gondolatait javarészben az Aerie fedélzetén bekövetkezett
emberveszteség kötötte le, de végül úgy döntött, hogy később gyászolja a
halottakat, Seediával és Bragheer-rel együtt. A kísérői és a drónok
odavesztek a Catadra felett, de addig nem sirathatta őket, amíg a 204-es
akárcsak egyetlen tagja is veszélyben volt.
Azt máris tudta, hogy az Aerie súlyosan megsérült, és az Árnyék ezred
csapdába esett a Cerberonban – hacsak neki nem sikerül megoldást találnia.
A felelősség hatalmas súllyal nehezedett rá. Felmerült benne a gondolat,
hogy talán a pusztulásba vezette az embereit, de sietve kisöpörte a fejéből.
Ekkor az adóvevő Rassus őrnagy hangját közvetítette:
– Ezredes?
 – Jelentést kérek! – felelte Soran. – Mi a helyzet az Aerie-n?
– A reaktor leolvadását sikerült megelőznünk, de a technikusok közölték,
hogy a héjazat sérüléseit nem tudjuk kijavítani a rendelkezésünkre álló
anyagokkal. Az elmúlt óra során gyors ütemben veszítettünk levegőt.
Soran elgondolkodva nézte a műszereit, és módosította az irányt, hogy
kikerülje egy széthullott hold egyik jókora darabját, amelyen még most is
növények zöldelltek.
– Ez hogyan lehetséges? – kérdezte végül, mert képtelenségnek érezte,
hogy a személyzet ennyi idő alatt sem tudta rendezni a helyzetet.
– Az elsődleges mágneses zárómező megsérült, és nem tudjuk
elszigetelni a sérült rekeszeket – magyarázott Rassus. – Tömítő-habot
kellene pumpálnunk a lékekbe, de abból hiány van azóta, hogy megjártuk
az Oridol-halmazt. Legfeljebb a lyukak hetven százalékát bírjuk lezárni.
A pokolba – szitkozódott magában az ezredes, és örült, hogy hangosan
nem mondta ki.
– A mentőkabinok és a valós téri hajtóművek? – kérdezte.
– Készenlétben és működőképesek. El tudunk vánszorogni a Troithe-ig,
de nem vehetünk részt az ütközetben.
– Értem – felelte Soran. – Tegyenek meg akkora utat, amekkorát csak
tudnak, mielőtt elhagyják a hajót! Aztán pedig...
Aztán pedig... mi legyen? – kérdezte magától gondolatban. Azért vezette
az Árnyék ezredet a Cerberonba, hogy bosszút álljanak. Ezzel szemben az
Aerie mentőkabinjai valószínűleg a köztársaságiak kezébe hullanak majd,
és a katonák, akiket megnyert magának, és akiket fellelkesített, az új
kormányzat börtöneiben fognak elrohadni.
– Várják a parancsot, ameddig lehetséges! – folytatta a férfi rövid szünet
után. – Ha bekövetkezik a legrosszabb, ne feledjék: a hadifogoly
legfontosabb dolga, hogy megszökjön!
Azért beszélt így, mert nem látta értelmét, hogy szépítse az igazságot.
Rassus megszakította az adást. Soran a törmelékmező széléhez közeledve
a monitort fürkészte, amelyen sorban megjelentek az
Edict, a Lodestar és a vadászgépek szimbólumai. Megfigyelte és
elemezte úgy a baráti, mint az ellenséges gépek taktikáját, és még mielőtt
ráhangolta volna az adóvevőjét az osztagok frekvenciájára, biztos volt
abban, hogy a csata a terv szerint zajlik le. Broosh, Gablerone és más
parancsnokok visszafogottan manővereztek, védelmezték a sajátjaikat az
ellenséges vadászoktól, és a Lodestar elhárítólövegeire összpontosították a
támadásokat. Időközben a köztársaságiak felfedezték, hogy az Edict
sebezhető, és elsősorban a rombolót támadták.
Az Edict egyelőre megúszta súlyos sérülések nélkül. Az ezredes
megtehette volna, hogy elrendeli a visszavonulást – beküldi a vadászokat a
rombolóba abban a reményben, hogy a hajó képes lesz kiszabadulni a
csatából annyi időre, amennyi a hiperugráshoz kell. Nem lett volna
végrehajthatatlan feladat, de Soran nem bízott a kadétokból álló
személyzetben. Ráadásul ez a küldetés teljes kudarcát jelentette volna: ha a
Lodestar harcképes marad, és Syndulla tábornok túléli a csatát, akkor ő a
semmiért hagyta a sorsára az Aerie személyzetét, és a semmiért áldozott fel
legalább két pilótát.
Nincs értelme megvívni egy olyan csatát, amit nem lehet megnyerni –
emlékeztette magát. – Ne ess áldozatául annak a kétségbeesésnek, ami ebbe
a helyzetbe juttatta a Birodalmat! Ne legyél olyan, mint Nuress ezredes, ne
vezesd a tűzbe az embereidet csak azért, mert nem tudod elfogadni, hogy
vége a háborúnak!
Már látta a turbólézerek izzó nyalábjait, amikor rájött, hogy van még egy
megoldás. Aktiválta az adóvevőt, és megszólalt.
– Keize ezredes minden egységnek! – mondta, és örömmel állapította
meg, hogy a nyugtalansága nem érződik a hangjából, amit alighanem az egy
évtizednyi harci tapasztalatnak köszönhetett.
– Támadják kettőzött erővel a Lodestart, de hagyjanak neki egy tiszta
sávot a visszavonuláshoz. Amikor megindul a Troithe felé, maradjanak
vele! Maradjanak a közelében! Hamarosan csatlakozom önökhöz!

VI.
Ionenergia hullámai terjedtek szét a csillagromboló héjazatán ott, ahová
Nath torpedói becsapódtak. Wyl csodálattal adózott a látványnak. Mintha
felhőalakzatok lennének – gondolta, noha tudatában volt annak, hogy a
csillagrombolónak mindjárt vége – tucatnyi rekesze füstölt és szikrázott.
Ugyanakkor elsősorban arra összpontosított, hogy elvonja a TIE-vadászok
tüzét az Y-szárnyúról, hogy az befejezhesse a támadást.
És mialatt a bombázó felett, illetve mögött röpködött, meglepetten
tapasztalta, hogy egyetlen sugárnyaláb sem villan át a látóterén. Lepillantott
a monitorra, és azt látta, hogy a legközelebbi TIE-vadászok a Lodestar felé
tartanak.
 Az Acclamator osztályú hadihajó percekkel korábban elhallgatott,
amikor is találat érte a fő kommunikációs egységét, de első pillantásra
látszott, hogy mi folyik ott. Mialatt a birodalmi vadászok folyamatosan
zaklatták, a Lodestar a Troithe felé tartott, és alig egy percnyi utazás
választotta el az orbitális pályáktól.
– Kergessük el a vadászokat a Lodestartól! – kiabálta Wyl. – Az orbitális
állomások elintézik a rombolót, de a barátainknak végük, ha nem segítünk
nekik!
Az egyik X-szárnyú pilótája nyugtázta a kérést, egy másik pedig azt
kérdezte:
– Van hír a Meteorról?
– Ha elindultak volna ide, mostanra itt lennének – felelte Nath.
– Hallgassatok Larkra, és teremtsünk védőövezetet a Lodestar körül!
Néhány pillanatig Wyl úgy repült a nyílt űrben, hogy nem féltette az
életét. A csillagromboló már alig tüzelt, mivel a vadászai körülrajzották a
Lodestart. Immár a lopakodó ragadozó szerepét játszva terelte az ellenséget
a Troithe felé. A TIE-vadászok már eltávolodtak Wyltől. Vett egy mély
lélegzetet, és igyekezett megnyugvást találni az őt és a hajóját körülölelő,
iránytalan semmiben.
Aztán szempillantás alatt visszatért a harc sűrűjébe.
Ha nem látta volna odalent a Troithe fénylő gömbjét, azt hihette volna,
hogy ismét az Oridol-halmazban repül. Jól emlékezett még az Árnyék
ezreddel vívott, ottani utolsó csatájára. TIE-vadászok cikáztak a
köztársasági hordozó, a Hellion’s Dare körül, hosszú sorozatokkal tépték-
szaggatták, közben egyenként megsemmisítették a köztársasági vadászokat.
Wyl akkor nem védhette a hordozóját, és ezúttal sem volt biztos benne,
hogy más lesz a helyzet. Máris lecsapott rá két TIE, és átkergették a
Lodestar ék alakú teste felett.
A többi köztársasági pilóta – Wyl hatot számolt össze, magát és Nathet
beleértve – friss információkat, céladatokat és sérülésekről szóló
jelentéseket közölt. Ez is különbözött attól, ami az Oridolban történt – Wyl
akkor jól ismerte valamennyi pilótát, és a könnyeivel küszködött, amikor
meghaltak. Ezúttal idegenek vették körül. Alig tudott valamit a Meteor
osztagról vagy a Troithe-ra beosztott pilótákról. Chass, Quell és Kairos,
akiknek ott kellett volna lenniük mellette, messze jártak.
– A csillagromboló nem áll meg! – kiabálta Nath az adóvevőn át. – Már
az orbitális állomások lőtávolságán belül kell lennie!
 Wyl elhúzott a Lodestar alatt, és sugárnyalábok villantak el közvetlenül
mellette. Megtehette volna, hogy a bolygó felé menekül, de akkor a TIE-
vadászok zavartalanul támadhatták volna a hordozót. Tudta, ha lassít, hogy
bevárja Nathet, akkor a TIE-ok oldalba kapják, és kereszttűzbe kerül.
Körülnézett, és felfedezte, hogy pokoli tűz tombol a Lodestar hasi
energiaelosztójánál – rossz jel volt ez a csata végkimenetelére nézve, de
neki jól jött. Megfeszítette az izmait, hogy felkészüljön a vad fordulókra, és
a lángözön felé vette az irányt.
A kék-fehér lángokat a hadihajó belsejéből kiszökő gázok táplálták, és
olyan forróak voltak, hogy pár másodperc alatt megolvasztották volna egy
vadászgép héjazatát. Wyl nem tudta, mennyit bírnak ki a pajzsai, de bízott
abban, hogy a TIE-vadászok még rosszabbul járnak. A ragyogás elvakította,
amikor belerepült a tűzbe, és érezte, hogy a fülke levegője azonnal
felmelegszik. Ettől függetlenül csökkentette a sebességét, és imádkozott,
hogy a TIE-vadászok húzzanak el mellette – mert akkor, ha élve keveredik
ki ebből a pokolból, pontosan előtte lesznek, amikor kibukkan a másik
oldalon.
És remélte, hogy nem Félszemű ül valamelyik gépben.
Kitört a ragyogó felhozol, meglátta a birodalmi vadászokat, és azonnal
megnyomta a tűzkioldót. Messze elhibázta a célokat – annyival, hogy attól
félt, az ágyúi megsérültek a tűzben –, de az ellenfelei elkanyarodtak,
aminek láttán fél másodpercre feltámadt benne a remény.
És ekkor erős robbanások következtek be a Lodestar fedélzetén. A
héjazat három helyen felszakadt, és roncsok repültek mindenfelé ott, ahol
három turbólézer-nyaláb a hajóba fúródott. A kiáradó levegő és törmelék
lökéshulláma megrengette az A-szárnyút, mire Wyl a kormánnyal küzdve
menekült a hordozó közeléből. Az adóvevő káromkodásokat és átkokat
közvetített, majd egy nő sírva kiabált:
– A Lodestarnak vége! A Lodestarnak vége!
És Wyl tudta, hogy ez igaz.
A csillagrombolót nem látta, mert eltakarta előle a köztársasági hajó. Az
összecsapás alatt mindenki mással együtt ő is behatolt a Troithe légkörébe,
és lefelé nézve megpillantotta a kontinenst elborító várost. A gravitáció
gyenge volt ebben a magasságban, de így is lefelé húzta a
manőverképtelenné vált Lodestart.
Wyl lerázta magáról a megdöbbenés és a bizonytalanság okozta
kábulatot. Nem tudta, mit tegyen, de Nath még élt, a vadászgépek még
aktívak voltak, így hát kiválasztotta a legközelebbi célpontot, és felé
száguldott, hogy megütközzön vele. Észrevette, hogy a TIE-vadászok a
zuhanó Lodestar közelében maradnak, de hogy miért, azt nem értette. És
azt sem értette, hogy mi az a ragyogó folt magasan felette, a Lodestaron túl.
– Bosszút álltak ezért a szépségért – közölte vele Nath az adóvevőn át.
– Micsoda? – kérdezte Wyl.
– Az orbitális állomások kivégezték a csillagrombolót – magyarázott
higgadtan Nath. – Túl közel merészkedett hozzájuk, mialatt bevitte a
kegyelemdöfést a Lodestarnak. Az is le fog zuhanni.
Wyl tűz alá vett egy TIE-vadászt, és maga elé képzelte a Troithe felszíne
felé tartó óriásokat. Megint megtörténik – kesergett magában, mert jól
emlékezett még a Pandem Nai felszíne felé zuhanó állomásokra és
gáztartályokra. Az ottani városok szörnyű veszélybe kerültek az Alphabet
osztag bosszúhadjárata miatt. Elképzelte, hogy a Lodestar és a
csillagromboló mind hevesebben lángolva átvág az atmoszférán, és több
kilométeres körzetben megsemmisíti a lenti felhőkarcolókat, lakótömböket
és kulturális központokat.
Ekkor eszébe jutott a védőpajzs, és kicsit megkönnyebbült.
Itt nem fordulhatott elő az, ami a Pandem Nain történt. Ezt a bolygót erős
pajzs védte, amit az orbitális bombázások elleni védelemre terveztek.
Wyl nem tudta, hogy a pajzs kibírja-e, ha két hatalmas hajó vágódik bele
– de remélni még tudott.

VII.
A TIE-vadászok beléptek az atmoszférába, és füstcsíkot húzó, izzó
szilánkok és kisebb-nagyobb roncsdarabok zápora zuhogott rájuk. Soran
rosszabb körülmények között is repült már, de nem gyakran, és a
megszokottnál jóval szorosabban kellett markolnia a kormányt, hogy
kézben tartsa hevesen rázkódó hajóját. Az alap TIE-vadász burkolata és
ablaka nem annyira erős védőfal volt, mint inkább egy – a pilótát körülvevő
– membrán, és ettől lett olyan gép, amivel egyetlen lázadó vadász sem
vehette fel a versenyt. Soran többek között ezért nem fogadott el tartós
megbízást egy sokkal erőteljesebb TIE-elfogóvadászra. Ez a modell fegyver
volt, amit a pilóta kezelt, mialatt az űrben száguldott. Ugyanakkor nem
lehetett letagadni, hogy akadtak hátrányai is, ha barátságtalan környezetben
repült.
 – Tartsák stabilan a gépüket! – parancsolta az ezredes, és felmordult,
mert a gépe hirtelen ugrott egyet, és ő majdnem elharapta a nyelvét. –
Maradjanak a hadihajók mellett, de ne menjenek a közelükbe!
Az osztagparancsnokok sorban nyugtázták az utasítást. Soran tisztán
hallotta Broosh és Gablerone, Darita és Phesh, Hussor és Wisp hangját, és
valamennyi erőt adott neki a folytatáshoz. És valamennyi felerősítette azt a
félelmét, hogy csak a katonái sírját ássa.
Az Edict hevesen lángolt felette. A hajtóművei leálltak, és a
lebegtetőrendszer nem tudta a levegőben tartani az óriási testet. Styll
életben tartotta Nenvezt és a kadétokat a csata alatt, és a vártnál jobb
teljesítményt nyújtott, de most már a hősies erőfeszítései sem menthették
meg a hajót. Miután az energiapajzsok felmondták a szolgálatot, a héjazat
hatalmas darabokban szakadt le a törzsről, és a széthullás irama egyre
gyorsult. Soran már korábban engedélyt adott a személyzetnek a hajó
elhagyására, de gyanította, hogy Styll – aki feláldozta az Allegiance cirkáló-
hordozót, hogy az Edict újjászülessen, és akinek nem jutott volna
parancsnoki pozíció, ha élve kerül ki a Cerberonból – az utolsó pillanatig a
fedélzeten marad. Gyanította, de remélte, hogy nem így lesz.
Az ezredes lefelé nézve a Lodestart látta, ami szintén lángolt, mialatt
mentőkabinok röppentek ki belőle. Nem csupán a hajtóművei álltak le, de
elvesztette az egyik fő lebegtetőmodulját is. Soran nem tudta elképzelni,
hogy Syndulla tábornok ugyanúgy a hajóján marad, ahogyan talán Styll.
Régebben, lázadó korában talán megtette volna, de most már bizonyosan
nem, amikor is tetszése szerint szerezhetett magának parancsnoki pozíciót
az Új Köztársaság hadiflottájában.
A Lodestar és az Edict között TIE-vadászok száguldottak, míg a
köztársasági gépek továbbra is hiábavaló támadásokat indítottak ellenük.
Az ellenséges hajók inkább csak zavart okoztak, semmint súlyos veszélyt
jelentettek, de szélsőséges körülmények között még a zavarok is
végzetesnek bizonyulhattak.
– A Lodestar a bolygóvédelmi pajzs felé közeledik! – jelentette Hussor
az adóvevőn át.
Soran a magasságmérőre pillantott, majd kinézett az ablakon. Innen már
jól látta a sötét város felett halvány fénnyel derengő, óriási energiaburkot.
Megpróbálta felidézni a rendszer műszaki adatait – a küldetés tervezése
során órákon át tanulmányozott jelentéseket és műszaki leírásokat, hogy
kiderítse, pontosan milyen jellegű támadásokat visel el a pajzs. De most
csak megbecsülni tudta a terhelést: a Lodestar tömege szorozva a
sebességgel, amit a Troithe gravitációja növel, de a még működő
lebegtetőmodulok ereje csökkent, és a már megtett távolság...
Valakinek el kellett volna végeznie a számítást... Az ezredes nem tudta.
Ezekben a pillanatokban nem.
Hirtelen egy X-szárnyú száguldott felé, és mind a négy ágyújából tüzelt,
miközben vadul ingadozott és bukdácsolt a Lodestar mögötti
légörvényekben. Bosszúsan fintorogva ráadta a teljes tolóerőt, a lendülettel
és az atmoszférával megküzdve a támadója felé fordult, és egy sorozattal
elintézte.
Csapjuk hozzá az X-szárnyút is a terheléshez – gondolta elégedetten.
Néhány másodperccel később a Lodestar nekivágódott a pajzsnak. Soran
a hajója védőburkán át is érezte a szonikus lökéshullámot, ami felfelé
kényszerítette a vadászgépét, mialatt tűzből, füstből és fémdarabokból álló
felhő robbant az ég felé egy plazmabomba erejével. Noha a gépe össze-
vissza bukdácsolt, egy pillanatra lenézett, és meglátta, hogy a Lodestar
törzsének egy hatalmas darabja a pajzson fekszik, míg kisebb roncsok egyre
gyorsulva pattognak lefelé az energiaháló domború felületén.
Kitart – állapította meg magában a férfi.
– Most! – kiáltotta, és ezúttal nem bánta, hogy a nyugtalansága érződik a
hangján. – Gyerünk!
A TIE-vadászok szétszóródtak, aztán valósággal leszakadt az égbolt. A
Cerberon örökös éjszakájában az Edict nem vetett árnyékot. A lenti tűz
fénye visszaverődött a romboló héjazatáról, és vöröses-sárga, pokoli
derengésbe vonta a bolygó felszínét. Így nézett ki a Pandem Nai is? –
töprengett magában Soran, mialatt a társai után száguldott, hogy eltűnjön a
környékről, mielőtt bekövetkezik a második becsapódás.
Ez a lökéshullám sokkal erősebb volt, mint az előző. A tűzfelhő az alig
ötven méterrel a pajzs felett repülő gépek fölé emelkedett. Soran látta, hogy
az egyik TIE hirtelen zuhanásba megy át, és súrolja az energiahálót – a
vezérsíkja leszakadt róla, és a gép pár pillanattal később felrobbant. Egy
másik TIE irányíthatatlanul pörögve repült, mígnem felbukkant mögötte
egy Y-szárnyú – pont egy Y-szárnyú, a lázadók leglomhább hajója! –, és
tüzet nyitott rá, mialatt a birodalmi pilóta megpróbálta visszanyerni az
uralmát a gépe felett. Az ezredes a lélegzetét visszafojtva kinézett a két
óriás roncsára, és a szemét erőltetve figyelt, hogy felfedezi-e a pajzs
halvány derengését.
 Néhány pillanatig látni vélte, hogy a maradványok lassan süllyednek,
mintha a Nacronis iszapmocsarába csapódtak volna. Ez ugyan lehetett
optikai csalódás is, vagy valami, amit a kétségbeesett remény festett elé, de
erőt merített belőle. Ami a következő másodpercben történt, az már teljesen
egyértelmű volt: mennydörgéshez hasonló csattanás reszkettette meg a
levegőt, fénylő peremű nyílás jelent meg a roncsok alatt, és szempillantás
alatt hatalmasra tágult, mígnem a pajzs mindenestől eltűnt. A Lodestar és az
Edict maradványai ismét zuhanni kezdtek a város felé.
– Irány lefelé! – parancsolta Soran. – Irány lefelé!
Levette a tolóerőt, és leállította a lebegtetőrendszert, majd – mialatt a
gépe meredeken zuhant vele – pár pillanatig a súlytalanság állapotában
lebegett. Rákényszerítette magát, hogy inkább a műszereit figyelje,
semmint a külvilágot, és látta, hogy az osztagai is lefelé száguldanak. Két
másodperccel később növelte a tolóerőt, és szintre hozta a gépét. Felnézett
az égre, és azzal szembesült, hogy a bolygóvédelmi pajzs ismét kialakul a
magasban.
– Minden egységnek! – mondta fennhangon. – Ereszkedjenek, és kezdjék
meg a támadást! Kényszerítsék védekezésre az ellenséget! Ne hagyják,
hogy szervezett ellentámadást indítsanak, és csak addig tartsák a
pozíciójukat, amíg feltétlenül szükséges! – Elhallgatott néhány pillanatra, és
miután a TIE-vadászok különböző irányokba tartva szétszóródtak a város
felett, tovább beszélt:
– A következő órák, talán napok vagy hetek során kemény
megpróbáltatások várnak ránk. De önök a legjobbak, akiket a Birodalom
valaha kitermelt magából. Önök a 204-es vadászezred pilótái. Életben
maradnak, és győzni fognak!
Az osztagok már a kő-, üveg- és acélfalú szurdokokban száguldottak. Az
ismét működő pajzs alatt csapdába esve igazából csak egy választásuk
maradt – de ez része volt a tervnek. Soran nem tudta, mi történt az Edict és
az Aerie mentőkabinjaival, de a navigációs rendszerüket valószínűleg elég
okosra programozták ahhoz, hogy elkerüljék a pajzzsal való, közvetlen
ütközést. A személyzet tagjainak bizonyosan volt valamennyi esélyük arra,
hogy életben maradjanak.
Az Árnyék ezred nem tudta elhagyni a Troithe-ot, hát még a Cerberon-
rendszert. De Syndulla tábornok vezérhajója megsemmisült. A Cerberont
védő flotta majdnem teljesen megsemmisült. A birodalmiak bosszút álltak
azokért a társaikért, akik meghaltak a Pandem Nai felett.
 Soran Keize ezredes úgy számította, van még idejük arra, hogy
eltűnjenek innen.
És ő még most is visszaszerezheti a becsületét.
MÁSODIK RÉSZ
A MÉLYSÉG FELETT
 Tizenharmadik
fejezet

Árnyak alkonyat idején

I.
A TIE-vadászok szétrebbentek és eltűntek, mint egy a földön delelő
madárraj, amit felzavar egy elhaladó sikló. A még élő köztársasági pilóták –
és legfeljebb maroknyian maradtak – az ellenséges osztagok után vetették
magukat. Tudniuk kellett, hogy nem sok esélyük van, de követni akarták a
támadókat, mielőtt eltűnnek a városban.
Wyl kicsivel lemaradva kísérte Nathet, együtt kerülgették a sötétbe borult
toronyházakat. Az Y-szárnyú sérült lebegtetőrendszere gyakori
kihagyásokkal üzemelt, de Wyl elsősorban T5 miatt aggódott. Attól félt,
hogy a droid is találatot kapott, de okosabb volt, semhogy kérdésekkel
terelje el Nath figyelmét, mialatt mindketten a túlélésért küzdenek.
Inkább a köztársasági hadsereg hullámhosszán hallható adásokat figyelte.
A pajzsgenerátorok állomásai és a rögtönzött katonai bunkerek segítséget
kértek. Az űrkikötőből a Lodestar állapota felől érdeklődtek.
– A Lodestar lezuhant – közölte Wyl, miután senki más nem válaszolt. –
Maradt néhány vadászgépünk. Ki most a felszíni védelmi létesítmények
parancsnoka?
– Miféle védelmi létesítmények? – kérdezett vissza egy nő, és keserű
nevetést hallatott. – Mialatt a kormányzati negyed felé tartottunk,
felrobbantottuk a légelhárító fegyvereket. Hacsak nem akarod, hogy a
katonák a sugárvetőjükkel lőjék a TIE-vadászokat...
– Megvan! – szólt közbe ebben a pillanatban Nath. – Kaptam egy jókora
szilánkot a hajóm oldalába! Még most is ott van, de sikerült átirányítanunk
az energiát.
– Mire van szükséged? – kérdezte Wyl, bár hirtelenjében maga sem tudta,
kitől, a társától vagy az űrkikötőben tartózkodó nőtől.
– Add meg, hogy kivel beszélhetek! – felelte habozás nélkül a nő.
 – Ha elvesztettük a Lodestart, akkor a Meteor Vezér a parancsnok...
– Vége – felelte kurtán Nath.
– Akkor talán az Alphabet Vezér? Quell hadnagy...
– Vége – mondta ismét Nath.
Wyl összerezzent a közönyös kijelentés hallatán. Lehetségesnek ítélte,
hogy Quell még életben van – sok mentőkabin hagyta el a Lodestart. És
arra is látott esélyt, hogy Chass és a Meteor pilótái is élnek még.
Elfordította a hajóját, és a legnagyobb TIE-raj felé vette az irányt. Tovább
hallgatta a sávokon érkező adásokat, a monitorra tette a Troithe térképét, és
repülési időket számolgatott. Kirekesztette a tudatából Nath és a nő hangját,
mígnem elcsípett egy töredékes adást – valaki segítséget kért a
Thannerhouse-ban, ahol a köztársaságiak létrehoztak egy készletraktárt a
kormányzati negyed elleni gyalogsági támadáshoz.
– Nézzük meg, mi van ott! – javasolta Nathnek, és átküldte neki a
koordinátákat. – Egy csomó TIE tart arrafelé. Amondó vagyok, hogy
nekünk most ez a legfontosabb feladatunk.
– A hölgy az űrkikötőből épp az előbb mondta, hogy védeni kéne a
pajzsgenerátorokat, hátha meg akarják támadni őket – felelte Nath tőle
szokatlanul határozott hangnemben.
– Láttad a Thannerhouse-t – válaszolta Wyl. – Elárasztotta a víz, de még
most is rengeteg civil van ott. Ha szétválunk, nagyobb területet tudunk
lefedni.
– Arról szó sem lehet! – jelentette ki Nath. – Azt mondtad:
Thannerhouse, és felőlem mehetünk!
Wyl ismét belehallgatott a rádióforgalomba. A birodalmiak máris
megsemmisítettek hat célpontot, és további négy felé haladtak. Egy
célpontra egy köztársasági vadász jutott, ami sehogyan sem lehetett elég.
– Figyelj, Nath! – mondta Wyl. – Felgyorsítok a maximális sebességre, te
pedig gyere utánam, ahogy tudsz!
Útközben Wyl a Thannerhouse negyedből érkező jelentéseket hallgatta.
– Hármat látok a monitoron! Megpróbáljuk evakuálni a civileket!
– A gátakat lövik! El akarnak árasztani minket!
– Lázadó... köztársasági, a fenébe is, szóval, köztársasági felszíni egység
megpróbálja leszedni őket. Egy Plex rakétánk maradt, de megtesszük, amit
tudunk!
Wyl a negyed közelébe érve sugárnyalábok fényét látta a víz felszínén.
Nath jócskán lemaradt mögötte, de úgy manőverezett, hogy a legközelebbi
TIE-vadász szimbóluma a monitorja közepén legyen, és már azelőtt tüzet
nyitott, hogy lett volna esélye célba találni. Most nem az volt a fontos, hogy
megsemmisítse a birodalmiakat, hanem hogy beszüntessék a támadást, de
tudta, hogy azonnal ellene fognak fordulni.
És valóban ezt tették. A három TIE-vadász elszakadt a felszíni céltól, felé
vették az irányt, és eltávolodtak egymástól, hogy bekényszerítsék a
tűzmezőjükbe. Wyl tudta, hogy akármelyikre áll rá, menekülni fog előle, és
ha üldözőbe veszi, a másik kettő a nyomába ered, és végez vele. Az A-
szárnyúja nem volt sem lényegesen gyorsabb, sem mozgékonyabb a TIE-
vadászoknál, és a pajzsai nem sokáig bírták volna két ellenfél össztüzét.
Így aztán ahelyett, hogy harcba szállt volna, meredek zuhanó-repülésbe
kezdett, majd az épületeket kerülgetve cikázott, hogy a TIE-vadászok ne
tudják több irányból támadni. Ettől függetlenül tűz alá vették, és idegesen
zihált, amikor a sugárnyalábok homokzsákokból emelt gátakba, kocsmákba
és energiamező-sugárzókba vágódtak odalent. Szűk folyosókon vezette át
az üldözőit, majd olyan alacsonyan repült a tó felett, hogy a haj tómű-sugár
magasra felverte a vizet mögötte. Aztán, amikor meglátta, hogy egy neki
szánt sorozat felborít egy távoli csónakot, amiben ül valaki, felkiáltott
ijedtében, és felrántotta a gépét, hogy magasabban repüljön.
Quell azt javasolta volna neki, hogy kapcsolja ki a hajtóművét, zuhanjon,
lassítson, és alulról lője a birodalmiakat, vagy lője bele a megmaradt rakétái
egyikét a tóba, és használja ki a felverődő vízfüggönyt. De ő az Otthon sur-
avkáitól tanult repülni, ráadásul túl fáradt volt ahhoz, hogy kitaláljon
valamilyen technikai trükköt.
Pár pillanatig majdnem függőlegesen tartott felfelé, és már a csontjai is
kezdtek sajogni a megterheléstől. Sugárnyalábok húztak el mellette. A
műszerfalán vörös fények villogtak, és egy riasztó arra figyelmeztette, hogy
a pajzsai összeomlottak. A botkormányt ütközésig maga felé rántva a hátára
döntötte a gépét, majd rövid hurkot leírva száguldott lefelé, a TIE-vadászok
és a tó irányába. A vére a fejébe tódult, és alig látott, de nekivadulva tüzelt.
Zöld fénnyel izzó sugárnyalábok téptek a vezérsíkjába, és erős fájdalmat
érzett, mintha a hajójával együtt ő is megsebesült volna, aztán keserű
nevetés szakadt ki belőle, amikor a birodalmiak szétszóródtak előtte.
Nem tudta, hogy eltalálta-e valamelyiket. Abban biztos volt, hogy nem
semmisültek meg. De legalább csinált valamit.
Szikrák záporoztak a fülketetőre, mialatt felhúzta a gép orrát, hogy ne
vágódjon bele a tóba. Meghallotta, hogy a TIE-vadászok hajtóműveinek
jellegzetes süvítése megváltozik, és egy mélyebb dübörgés csatlakozott a
kakofóniához. Még ekkor sem látott rendesen, mindenesetre a korábbinál
óvatosabban merült a géppel, és megpróbálta megakadályozni, hogy a sérült
A-szárnyú balra dőljön.
Az adóvevőből érkező hangot azonban tisztán hallotta.
– Dobj be még egy-két ilyen trükköt, és mialatt téged bámulnak, alaposan
megszórom őket!
Wyl pislogott néhányat, és mialatt tág ívű spirálban tartott az ég felé,
lenézett a főmonitorra.
– Hová tűntek? – mormolta értetlenül.
– Elhúztak – közölte derűsen Nath. – Vegyél egy mély lélegzetet! Senki
sem halt meg, vagyis mondhatjuk, hogy ez győzelem volt.
Az A-szárnyú tíz fokkal balra dőlve és bukdácsolva repült, és Wylnek
minden pillanatban mozdulnia kellett az ülésben. Csak a lebegtetőrendszere
üzemelt, és furcsa csend vette körül, amit először annak tulajdonított, hogy
nem működik a főhajtóműve. Aztán rájött, hogy valamikor – az iménti
összecsapás alatt – megszűnt minden rádióforgalom.
Végigment az összes hullámsávon, de csak statikus zaj áradt a
készülékből.
– Nath! Nem veszek semmilyen adást.
– És nem is fogsz – felelte higgadtan Nath.
– A következő célponthoz kell mennünk! – hadarta Wyl abban a hitben,
hogy rosszul hallotta a társát. – Szükségünk van a koordinátákra, és...
– Nyugi, testvér! – szólt rá Nath. – Szinte biztos, hogy leállt a globális
kommunikációs hálózat. A birodalmiak nyilván azt lőtték szét először.
Mindaddig, amíg a felszín közelében vagyunk, csakis a rövid hatótávolságú
modult tudjuk használni, hacsak nem rejtegetsz az ülésed alatt egy csodás
teljesítményű adóvevőt.
Wyl megborzongott, kihúzta magát ültében, és szorosabbra rántotta a
biztonsági övét.
– Akkor az ellenség utolsó ismert pozíciója alapján fogunk dolgozni.
Űrkikötő, pajzsgenerátorok, bunkerek! – mondta határozottan.
Nyomkodni kezdte a navigációs panel gombjait, és kitett a képernyőre
több alacsony felbontású térképet. A Lodestarról vagy egy felszíni bázisról
érkező adatok nélkül csak a fedélzeti számítógépben tárolt információk
alapján navigálhatott, és ezek nem tartalmaztak titkos adatokat, mivel
fennállt a veszély, hogy a gép az ellenség kezébe kerül.
 – Ha alacsonyan repülünk – tette hozzá elgondolkodva –, körülbelül húsz
perc alatt elérünk egy másodlagos űrkikötőt. Az is lehet célpont a
birodalmiaknak.
– Igen, lehet – erősítette meg Nath egy a tanítványát ugrató tanár flegma
modorában.
– Hacsak nem akarsz visszatérni a fő űrkikötőhöz! – válaszolta Wyl. – A
menekülttáborban alighanem válsághelyzet alakult ki. Az elmúlt napok alatt
a katonai személyzet java része kivonult onnan, de Adan elemzői talán még
a toronyban üldögélnek...
– Ne hidd, hogy ez jó ötlet!
– Nath...
– Figyelj rám, Wyl! – szólt közbe Nath elkomolyodva. – Azt gondolod,
hogy ez a dolog rettentően sürgős, de az a helyzet, hogy pánikolsz.
Ez igaz, ismerte el magában Wyl, de nem számít.
Megpróbált beszélni, de Nath folytatta:
– Adj hatvan másodpercet, hogy elmondjam, én hogy látom a dolgokat.
Csak ennyire van szükségem.
Wyl lendületesen bólogatott, holott a társa nem láthatta.
– Először az alapok – kezdte Nath. – Sokkal kevesebben vagyunk, mint a
birodalmiak. A Meteor osztag még nem tért vissza a Catadrától, és kétlem,
hogy valaha is visszatér. Syndulla és az Előőrs osztag talán hetekig nem jön
vissza. És a felszíni helyzet hamarosan még rosszabbra fordul.
Az itteni birodalmi bázisoknak nincs számottevő légierejük, viszont
rengeteg rohamosztagost hagytunk életben, mialatt Hastemoor kormányzót
hajszoltuk. És ők ki fogják használni ezt, hogy cselekedjenek. Ezenfelül
támogatni fogja őket a lakosságnak az a kettő, tíz vagy negyven százaléka,
ami még most is a Birodalom híve. Számítanunk kell lázadásokra,
zűrzavarra, és a bolygón tartózkodó köztársasági szövetségeseknek egy
darabig rengeteg dolguk lesz.
Mialatt Wyl a társát hallgatta, észrevette, hogy milyen nedves a ruhája. A
pilótaöltözetét úgy tervezték, hogy minél kevesebb vizet szívjon magába,
csakhogy továbbra is civilben volt.
– Mármost, röpködhetünk még egy darabig – folytatta Nath –, de
mindkettőnk gépe megsérült, és szerintem egy órát sem tartanánk ki. Én azt
javaslom: repüljünk alacsonyan, hogy ne vegyenek észre minket, és
próbáljuk elcsípni a helyi adásokat. Keressünk támogatást, ha lehet, és
akkor álljunk neki tervezni, amikor már kettőnél többen leszünk.
 Wyl elsőre taszítónak találta a gondolatot. Az Árnyék ezred támadásba
lendült, és ha ők azt tennék, amit Nath javasolt, akkor a sorsukra hagynák a
birodalmiak áldozatait.
– Gyűlölöm ezt a dolgot – dörmögte végül.
– Fogadni mertem volna.
Wyl felnevetett, és kijelentette:
– Jól van! Rendben!
A legszívesebben letépte volna a fejéről a sisakját, hogy a tóba hajítsa.
Szeretett volna egy napba nézni, ami nem létezett a Cerberonban, és
sütkérezni addig, amíg megszárad a ruházata. Ha már nem harcolhatott, ezt
akarta csinálni.
Forrón remélte, hogy Chass sokkal jobban boldogul, mint ő.
És rákényszerítette magát, hogy egyáltalán ne gondoljon Quellre.

II.
Chass na Chadic a Cerberon rendszer törmelékmezőjében lebegett. A
tagjait szétvetve ült az ülésben úgy, hogy az arca a fülke páncélüveg
borításához nyomódott. Keménynek és hűvösnek érezte az áttetsző fémet. A
csillogó pontokkal teli sötétséget fürkészte, és néha átváltotta a lejátszót egy
másik számra, de igazából nem figyelte a zenét.
Megint életben maradt. Megint túlélt egy csatát, amiben oly sokan
odavesztek. Mostanra talán megszokhatta volna...
Három óra telt el a Catadra feletti ütközet óta, és egyetlen hajó sem
bukkant fel a felderítőrendszere képernyőjén. Az adóvevője sem fogott
adásokat. Akárhogy ért véget a harc, az eredmény nem lehetett jó az Új
Köztársaságnak – és talán az Árnyék ezrednek sem, bár ezt sehogyan sem
deríthette ki. Mialatt múltak a percek, előbb csalódott volt, aztán dühös,
végül eluralkodott rajta a kétségbeesés. Végül, miután párszor a
fülkeborításnak verte a fejét, mélységes apátiába zuhant.
Wylre gondolt, és Nathre és Quellre, akik minden bizonnyal meghaltak
(kivéve talán Quellt, az egyetlent, akinek a halála örömet okozott volna). A
gondolat nyomán elszorult a torka, de tudta, hogy a fájdalom nem tart
sokáig. Majd szépen oda teszi magában Wylt és Nathet, ahová Fadime-et,
Yeprexit és Quaysailt tette, a Véreb osztag elesettjeit, akikre ma már ritkán
gondolt; vagy akár Batriokot és Snivelt, a Barlangi Angyalok pilótáit.
 Szeretted Snivelt. Nagyon szeretted Snivelt. Mikor is gondoltál rá
utoljára?
Előre tudta, hogy ugyanez lesz az Alphabet osztag tagjaival.
Megint nekivágta a fejét a páncélüvegnek, hogy valami érzést verjen a
koponyájába. A száját nyitva hagyva lélegzett, és keserűen nevetett. Látni
vélte, hogy apró fényfoltok keringenek az aszteroidák körül.
Aztán Jyn Ersóra gondolt, a fiatal nőre, aki az életét adta azért, hogy a
felkelők megsemmisíthessék a császár első Halálcsillagát. A nőre, akinek az
áldozata arra ösztönözte őt, hogy elutazzon a romos Jedhára, és arra is,
hogy csatlakozzon a Barlangi Angyalokhoz. Számtalan, mártírokról szóló
történetet hallott gyerekkorában, és sokat tanult Howeth Zaubra
reinkarnációjáról, valamint a Kashevon atya által bevezetett Bűnhődés
Napjáról, de azok hazugságok voltak, amiket arra szántak, hogy
manipulálják velük a hiszékenyeket. Jyn azonban valódi volt.
Chass úgy érezte, hogy ő Jyn Erso tökéletes ellenpontja. Míg Jyn
meghalt, ő élt. Amíg Jyn életét adta, az ő útját barátok megégett holttestei
szegélyezték. Jyn egy szörnyű túlerőben lévő ellenség ellen harcolt egy
olyan küldetés során, amit nem élhetett túl. Ő maga az erőfölényben lévő
fél pilótájaként harcolt egy könnyű háborúban – még akkor is, ha az Új
Köztársaságnak éppen rossz napja volt.
Hirtelen halk zümmögést hallott, és a fájdalom, illetve az önsajnálat
kábulatában arra gondolt, hogy egy rovar röpköd a pilótafülkében. Vaktában
odacsapott a műszerfalra, és várta az érzést, hogy a kitinpáncél összeroppan
a tenyere alatt.
De hamarosan rájött, hogy egy riasztó szól, mire visszavergődött az
ülésbe, és végignézett a műszerein.
Az oxigénmérő meghibásodást jelzett, ami jelenthette azt, hogy az egyik
tartály kilyukadt, de azt is, hogy megsérült egy szenzor.
Chass halkan káromkodott, és vett egy mély lélegzetet. Az ízével nincs
baj – állapította meg magában, ám az indikátor nem hagyta abba a villogást.
Két perccel később még mindig villogott.
Meddig akarsz várni? – kérdezte magától. – A fulladásos halál lassú, de
legalább a végén elalszol.
A lehetőség a legkevésbé sem vonzotta. Benyúlt az ülés alá, ahol a
fegyverét tárolta – a savval töltött lövedékeket tartalmazó KD-30-ast –, és
megtapogatta a csövet. A fegyver ott volt neki, de a gondolatot, hogy a sav
organikus masszává alakítja az agyát, semmivel sem találta vonzóbbnak,
mint azt, hogy megfullad.
– Akkor kimegyünk oda – mormolta, és kotorászni kezdett a vészhelyzeti
tartalékokat tartalmazó dobozban. Remélte, hogy a kiszolgáló személyzet
azt legalább feltöltötte valamikor a közelmúltban, ha a tartályait nem is.
A B-szárnyú oxigén tartályaihoz egy külső szervizpanelen át lehetett
hozzáférni, a pilótafülke mögött. Elméletileg a pilótaülés mögötti válaszfal
leszerelésével is el lehetett volna érni, de mi értelme lett volna? Chass tudta,
hogy elsősorban kívülről találhatja meg a hibát.
Nem kereste elő a hajó tervrajzát, sem holmi kézikönyvet. Az utolsó
csavarig ismerte a B-szárnyúját, ugyanolyan jól, mint Nath az Y-szárnyúját.
Erre a Barlangi Angyalok szoktatták rá, még ha nem is szerette órákon át
olvasgatni a műszaki leírásokat, és nem szívesen szerelgette a gyakorló
modelleket. Így csak felidézte magában a diagnosztikai és javítási
eljárásokat, majd felvette a légzőkészüléket, légmentesen lezárta túlméretes
pilótaöltözetét, rögzítette a szabad tárgyakat a fülkében, és felülírta a
létfenntartó rendszer biztonsági protokollját.
Amikor a rendszer kiszivattyúzta a fülkéből a levegőt, és eltűnt a
mesterséges gravitáció, Chass kinyitotta a fülkeborítást, és körülnézett.
A fekete űr vette körül minden irányban. Megmarkolta a botkormányt, és
kioldotta a biztonsági övét. Észrevette, hogy kapkodja a levegőt, és
rákényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, majd fél
kézzel elengedte a kormányt, és megkapaszkodott a fülke oldalsó
peremében.
Lassan, csak lassan! – figyelmeztette magát gondolatban, és óvatos
mozdulatokkal kihúzta a testét a fülkéből. A lába kilendült a semmibe, mire
elcsavarta a törzsét, és maga alá húzta mindkét lábát, mígnem rá tudta tenni
a vezérsíkra. Tudta, hogy nem lesz képes mindvégig a géphez tapadni, de a
pillanatnyi biztonság is jobb volt, mint a semmilyen biztonság.
Nem egyszer látta már, hogy a vákuum kiszippantja a bajtársait a
hadihajók oldalába robbantott nyílásokon. Egyes űrjárókban különféle
fóbiák alakultak ki az efféle élmények után, de ő csak ocsmánynak találta a
dolgot.
Talán ez történt Quell-lel, miután a csillagromboló összecsapott a
Lodestarral.
Végigaraszolt a pilótafülke oldalán, fél méterrel a tat felé nyújtotta a bal
kezét, kitapintott egy fémcsövet, majd kissé odébb mozdulva a jobbjával is
megfogta. A burkolaton könnyen talált kapaszkodókat, de hamarosan
kénytelen volt egész testében kinyújtózni, és kiugró fémgombokat
markolni, vagy a térdével szorítani egy-egy terelőlemezt. Ha hátradöntötte a
fejét, láthatta a végtelen feketeséget, ám ekkor az a furcsa érzése támadt,
hogy zuhan, és majdnem rosszul lett. Aztán, a gép mögé érve
megpillantotta a Cerberon izzó szemét, és szinte megkönnyebbült a
látványtól. Hogy könnyebben betájolja magát, elképzelte, hogy a fekete
lyuk a lent, és az univerzum többi része a fent.
Lassan, csak lassan!
Legfeljebb öt percbe telhetett, hogy elérje a gép hátsó részét, de egy
órának érezte ezt az időt. Fél kézzel egy girostabilizátort markolva
szemügyre vett egy megperzselődött burkolólemezt, amin jókora nyílás
tátongott, ráadásul elmozdult a helyéről. Indulás előtt magához vett egy
multifunkciós szerszámot, de nem volt szüksége rá – benyúlt a lyukon, és
egyszerűen levette a helyéről a panelt, ami még ekkor is melegnek érződött.
Óvatosan ellökte magától, és a sérült lemez lassan elsodródott tőle.
A rekeszben kábelek és csövek voltak bezsúfolva minden ujjnyi térbe,
amit nem foglalt el a két vöröses-barnás színű oxigéntartály.
Maguk a hengerek sértetlennek tűntek, Chass nem látott rajtuk sem
lyukat, sem repedést.
Szenzorhiba. Nem lehet más – állapította meg magában.
Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és érezte, hogy kicsapódó pára
gyülemlik fel a szája körül. Most már biztosra vette, hogy ha meghal ezen a
napon, nem fulladás végez vele.
És ekkor a kábelek között fény villant – szikra csapott ki valahonnan.
Chass ijedtében ellökte magát a hajótól, hogy távolabb kerüljön a
veszélyforrástól.
Túl későn döbbent rá, hogy hibát követett el – már nem érte el a B-
szárnyút, és lassan sodródva távolodott tőle. Körülnézett, mintha találhatott
volna egy kézre eső faágat vagy állványt vagy bármit, amiben
megkapaszkodhatna, de persze semmit sem látott. Rugdosni kezdett
mindkét lábával, és a hajója felé nyújtotta a karját, de semmire sem ment
vele. Valaha megtanították a zéró gravitációs manőverezésre, de az már
régen történt, és különben is annyira eluralkodott rajta a vakrémület, hogy
nem tudott észszerűen cselekedni.
Kezdjük az egyszerű dolgokkal! Ha semmi sem állít meg, ugyanebbe az
irányba fogsz sodródni az örökkévalóságig.
 Eszébe jutott a multifunkciós szerszám. Dobd el! – javasolta magának,
arra gondolva, hogy ha az irányával ellenkező irányba hajítja, akkor
visszalökődik a B-szárnyú felé. Sikerült előkotornia a zsebéből, aztán
hatalmas küzdelembe került, mire valamennyire elfordult a függőleges
tengelye körül. Amikor végre eldobta, csak egy kicsivel csökkent a
sebessége.
Lassan, de biztosan növekedett a távolság, ami elválasztotta a hajójától.
Ha a fegyvere nála lett volna, elsüthette volna – annak lenne akkora
visszarúgása, hogy az ellenkező irányba taszítsa. Végigtapogatta a zsebeit,
de a fegyvert a pilótafülkében hagyta. Ha egy X- vagy egy Y-szárnyúval
repült volna, utasíthatta volna az asztrodroidot, hogy vigye oda hozzá a
hajót.
Gyorsabban gondolkozz! – figyelmeztette magát kétségbeesetten, mialatt
a lehetőségeit elemezte.
A légzőkészüléke csak néhány percre elegendő oxigént tartalmazott.
Megfordult a fejében, hogy a végén mégiscsak meg fog fulladni.
A B-szárnyú nem volt messze tőle. Egy bolygó felszínén pár másodperc
alatt odaért volna hozzá. Szinte azt kívánta: bárcsak eltűnne a hajó a
messzeségben, mert akkor legalább nem gyötörné a látvány.
Ha már úgyis meg kell halnod, legalább csatában halnál meg...
Chass sodródott, lélegzett, és meglepetten vette észre, hogy könnyes a
szeme. Sosem így akart elmenni, még a legsötétebb pillanataiban sem,
amikor az Árnyék ezred mindent elvett tőle, vagy amikor elveszett az
Uchinaón, vagy amikor először tört ki abból a nyomorult életből, amit az
anyjától kapott.
Azon kezdett töprengeni, hogy mennyi időbe fog telni, mire a holtteste
csatlakozik a törmelékhez, és fellángolva belezuhan a Cerberon szemébe.
Aztán, mialatt a látása kezdett elhomályosulni, és oxigénhiánynyal küzdő
agya egyre lassabban dolgozott, az a furcsa benyomása támadt, hogy
fényeket lát.

III.
Hideg volt a teherhajó pilótafülkéjében, de Quell így is izzadt. Az izmai
kezdtek begörcsölni, az ujjai és a csuklója hol fájt, hol elzsibbadt. Öt órája
görnyedezett az ülésben. A kopott párnázaton át a fémkeret a hátába
nyomódott, mialatt egyetlen manőverező hajtóművel navigált a
törmelékmezőben.
A lebegtetőrendszer és a főhajtómű rég nem működött. Egyvalamit tudott
csinálni: balra tolni a hajóját, és ezt tette újra és újra, mialatt átvágott a
mind sűrűbben felbukkanó sziklatömbök között. Néha hold méretű
aszteroidákat látott, amelyek körül kisebb kövek keringtek, és vigyázni
kellett a hajtóművel, mert ahányszor aktiválta, vörös fények villogtak a
műszerfalán. Nem tudott megfordulni, és a gravitáció a rendszer szívében
lévő fekete lyuk felé húzta.
Aggódnia kellett volna emiatt, de győzelem volt számára, valahányszor
elkerült egy végzetes ütközést, viszont a kimerültség garantálta, hogy
hibázni fog még jóval az előtt, hogy a fekete lyuk problémát jelenthetne
számára. Azokban a rövid időszakokban, amikor éppen nem száguldottak
felé kövek, Soran Keize őrnagyra gondolt. A teherhajó kamerarendszere
helyrehozhatatlanul meghibásodott, ezért nem nézhette vissza a felvételt, de
gondolatban újra és újra lejátszotta a TIE-vadász manővereit, és nem tudott
másra következtetni, mint hogy a mentora visszatért az Árnyék ezredhez.
És Keize volt az, aki a nacronisi kataklizma során azt mondta neki:
menjen el. Sőt, parancsba adta, és megígérte, hogy ő is ezt fogja tenni.
Keize elárulta őt. Vagy azért hazudott neki, hogy biztosan
engedelmeskedjen? És ez számít még egyáltalán?
És én elárultam őt? – kérdezte magától a hadnagy.
Rekedtes kiáltás hallatszott a folyosó felől. A vallatódroid stimulánsokat
injektált a páciensébe, hogy ébren tartsa. Quell kezdett hozzászokni ezekhez
a hangokhoz.
Valamivel korábban megkérte a droidot, hogy végezzen el egy-két
javítást, valamint próbáljon kiutat találni a törmelékmezőből – vagyis,
vegye át a terhek egy részét. De sem a gépezet, sem Adan nem rendelkezett
olyan tudással, aminek hasznát vehette volna. Arra még futotta a
képességeikből, hogy tömítőhabot fújtak a héjazat két lékébe, de a droid
még annyit sem tudott a hajtóműről, mint ő. És gyanította, hogy ha Adan
egészséges lenne, vele sem menne sokkal többre.
Quell hol az ablakon nézett ki, hol a monitort figyelte, mialatt a hajó egy
kisbolygó felé közeledett. Két másodpercre aktiválta a manőverező fúvókát,
és ezzel sikerült elkerülnie a gyors halált. Ezúttal nem villantak fel új
figyelmeztető jelzések, amiből arra következtetett, hogy a hajtómű talán
bírja még egy darabig.
 És mialatt a következő akadályt keresve fürkészte a képernyőt, megakadt
a szeme egy szenzoradaton.
– IT-O! – kiáltott hátra. – Ha ott tudod hagyni egy percre Adant, gyere
ide!
Egy perccel később a gépezet halkan zúgva besiklott a fülkébe. Quell
nem mert odanézni, csak a monitorra mutatott, és azt mondta:
– Nézd meg azt az energiaértéket! Úgy tűnik, a kisbolygóról jön. Gyenge,
de állandó. Képes vagy azonosítani a forrást?
A droid a műszerfalhoz siklott, és ezzel megjelent Quell látóterének
perifériáján.
– Nem – felelte pár pillanattal később. – De felismerem ezt a régiót.
– Akárcsak én – mormolta a nő, és rákényszerítette magát, hogy ne
nézzen a gépezetre. Nem engedhette meg magának, hogy valami elterelje a
figyelmét. – Azok, akik megvették Adant, feltérképezték a
törmelékmezőnek ezt a sávját. Vagy legalábbis jártak itt. Vagy tervezték,
hogy idejönnek.
– Egyetértek azzal, hogy van valamilyen jelentősége, tekintetbe véve azt
az energiaértéket. De ez a dolog túl messze esik a szakterületemtől ahhoz,
hogy találgassak.
– De azért ez is valami – felelte Quell szinte suttogva. – Ez is valami...
– Adan magánál van – közölte a droid, és kissé halkabban zúgott. –
Figyelembe véve azt, amit mondott, nem tartom valószínűnek, hogy van
információja a birodalmiak itteni tevékenységéről. De ha óhajtja,
megkérdezem tőle.
A pilótanő a navigációs panel gombjait nyomkodva potenciális
megközelítési vektorokat keresett, és egyik sem nyerte el a tetszését.
– Semmi értelme – válaszolta aztán. – Ahhoz, hogy odajussunk, most
kellene módosítanom az irányt.
– Úgy érti: le akar szállni arra az aszteroidára?
– Vagy leszállunk, vagy tovább sodródunk, amíg nekimegyünk
valaminek – felelte keserűen mosolyogva Quell. – De azt, amire készülünk,
aligha nevezhetjük leszállásnak.
A droid elindult a folyosó felé.
– Rögzítem Adant és magamat – közölte menet közben. – Mire számít,
mit fogunk ott találni?
– Nem számítok semmire – felelte Quell a vállát vonogatva. – Egy hajót,
ha szerencsénk van. Ha nincs, akkor egy döglődő navigációs bóját.
 Ha a droid válaszolt is valamit, már nem hallotta meg. Aktiválta a
manőverező fúvókát, figyelte a növekvő hőmérsékleti és energiaadatokat,
valamint a röppálya változását. A teherhajó recsegve tiltakozott, és
rángatózott. De Quell tudta, hogy nem ez az igazi kihívást jelentő rész – ha
jól időzíti a begyújtást, és sikerül felvennie a számítógépen megtervezett
útvonalat anélkül, hogy teljesen megsemmisítené a meghajtást, akkor
nyílegyenesen száguld majd a kisbolygó felé, és sehogyan sem lassíthat,
leszámítva némi légköri súrlódást – ha a kisbolygónak van egyáltalán
atmoszférája.
Ellenőrizte a biztonsági övét, és órák óta első ízben hátradőlt.
Nyugalom – mondta magának. – Hamarosan vége lesz. Vagy így, vagy
úgy, de vége lesz.
 Tizennegyedik
fejezet

A közös szenvedés örömei

I.
Soran Keize határozott léptekkel haladt a Raddakia téren álló
kommunikációs központ folyosóin. A bal karjával a pilótasisakját szorította
a testéhez, jobbjában a sugárvetőjét tartotta. A talpa alatt a padlólemezek
folyamatosan remegtek a több kilométerre becsapódó protonbombák
robbanásai miatt. Menet közben dúdolgatott magában, aztán, jobb kedvre
derülve, halkan énekelt:

Előre, fiúk, a fekete éjbe,

Kergessük az ellent szerteszét!
Előre mind, bele a veszélybe,
S elnyerjük Gann királynő kegyét!

Ez a koréliai dal több évszázados volt, és a szövegében szép számmal

akadtak értelmetlen szavak, mint például farvitorla, tarcskötél, horgonylánc.
Egy veszedelmes utazásról szólt, és amikor Soran rájött, hogy mit énekel,
azonnal abbahagyta.
Ez volt az a dal, amit Gablerone előszeretettel harsogott, amikor ivott.
Soran sosem kedvelte Gablerone-t, de hosszú, nagyon hosszú ideje
bajtársak voltak. És Gablerone meghalt, elhamvadt a Troithe felett vívott
összecsapásban – hogyan és mikor, azt az ezredes egyelőre nem tudta. Nem
ő volt a Cerberon elleni támadás első áldozata, és bizonyosnak tűnt, hogy
nem is az utolsó.
Amikor Soran megérkezett az irányítóközpont bejáratához, erős kísértést
érzett, hogy belerúgjon az ajtóba, de nem tette meg. Vett néhány mély
lélegzetet, megnyomta a nyitógombot, és belépett.
A küldetés előtt olvasott néhány dolgot a Raddakia Központról, és ezek
miatt választotta leszállózónának, illetve műveleti központnak. (Sosem
szeretett tanulni, és úgy gondolta, nem rendelkezik különösen magas
intelligenciával, viszont úgy tartotta, hogy a katona akkor marad életben, ha
felkészül minden lehetőségre.) A kommunikációs központot az endori csata
után ürítették ki, amikor is a kormányzó áthelyezte a bolygón tartózkodó
összes birodalmi egységet; ugyanakkor egy olyan területen állt, amelynek
lakossága hosszú idő óta a Birodalmat pártolta.
Csak egy bolond hitte volna biztonságosnak, de jobban megfelelt soraik
rendezéséhez, mint más helyszínek.
A teremben tartózkodó pilóták a 204-es összes osztagát képviselték. A
gépek megsérültek, vagy feltöltésre és javításra szorultak. Mialatt a
bajtársaik a városi célpontokat bombázták vagy a köztársasági egységeket
zaklatták, azok, akik a felszínre kényszerültek, átvették azokat a
feladatokat, amelyeket az Edict és az Aerie hajózói láttak volna el, ha
előkerültek volna. Hat fiatal nő és férfi jött-ment a konzolok között, és
próbálta életre kelteni a rég elhanyagolt rendszereket. Hárman a téren álló
TIE-vadászokat őrizték, míg ketten a hajók kisebb sérülésein dolgoztak.
Valamennyien alaposan megizzadtak munka közben, bár levették a
sisakjukat és kesztyűjüket, miközben átkábelezték a terminálokat, és a
középen álló, nagy méretű holoasztal felett kiáltoztak egymásnak.
Egyiküket sem efféle feladatokra szánták, de a TIE-pilóták alapos
kiképzést kaptak, így szét tudtak szedni egy ionhajtóművet, szükség esetén
újraprogramoztak egy lőelemképző számítógépet, vagy éppen vészjelző
adót építettek egy sikló roncsából. Nem pótolhatták a szakképzett
kiszolgáló személyzetet, de korántsem voltak hasznavehetetlenek.
– Van már adatkapcsolatunk? – kérdezte Soran.
Nord Kandende hadnagy – akit az ezredes nemrég rajtakapott, amint a
vérével áldozott a császár Hírnökének az Aerie fedélzetén – felállt az
állomása mellől, és intett a többieknek, hogy folytassák a munkát.
– Van egy sávunk, de nem sok adat érkezik rajta – jelentette.
– Összevegyítjük az elérhető egységek szenzoradatait. Egész láncolatot
alakítottunk ki, hogy minél messzebbre lássunk és halljunk, bár a Hármas
osztag túl messzire kóborolt.
– Egyelőre elég ennyi – felelte Soran, azzal odament a holoasztalhoz, és
addig kapcsolgatott, amíg a vetítő működésbe nem lépett.
– De azt akarom, hogy a fő adóvevő napnyugtára üzemkész legyen!
Kandende tétovázott pár pillanatig, aztán sietve visszatért a munkához.
Sorannek fogalma sem volt, hogy tartható-e a határidő, de gyanította, hogy
a pilótáknak sincs. De néha a motiváció is elég volt.

Soran több mint egy órán át bámulta a város holoképét, és a Troithe

felszíne felett cikázó TIE-vadászokat nézte. Amikor elkezdte a
megfigyelést, maroknyi ellenséges és civil gép repült a légtérben, a végén
egy sem. A Cerberonból eltűnt gyakorlatilag az összes polgári hajó, míg a
kormányzó légiereje alaposan megfogyatkozott az előző hetek során. Nem
maradt más, csak Syndulla tábornok harccsoportjának túlélői, akik vagy kis
magasságban rejtőztek, vagy elhagyták a TIE-vadászok járőrkörzeteit.
Ezek szerint pillanatnyilag az Árnyék ezred volt a Cerberon uralkodó
légi- és űrereje. Egyelőre elsöprő fölényben volt. Még ha harcoltak is
köztársasági egységek a felszínen, a 204-es lezárhatta a Troithe-ot.
Amint Soran átlátta a helyzetet, kijelölte a célpontokat, és parancsokat
osztogatott valamennyi rajnak. És amikor a közvetlen veszély elhárult –
miután a TIE-bombázók alaposan megszórták a legerősebb köztársasági
állomásokat, és megsemmisítették a légelhárító fegyvereket –, visszahívott
két osztagot, és megszervezte a váltásokat, hogy a fáradt emberek
pihenhessenek valamennyit.
Ez volt a legtöbb, amit megengedhetett az ezrednek. Szóba sem
kerülhetett, hogy leállítja a járőrözést, mivel az ellenséges sereg bármikor
rendezhette a sorait. Minden bizonnyal a köztársaságiak is kimerültek a
hosszú harcokban, de hamar összeszedhették magukat. Az Árnyék ezred
nem tehette meg, hogy beéri az eddigi eredményeivel, és nem tesz további
lépéseket.
Végül összeállt egy megbízható veszteséglista, és Soran megtudta, hogy
még három pilótája vesztette életét a harcokban. Kettőt ismert közülük:
Thrail LeNorrát, egy komoly, fiatal újoncot, aki egy mezőgazdasági világról
származott, és röviddel az endori csata előtt csatlakozott. Az ezredesnek
újra és újra győzködnie kellett, hogy szükség esetén bátran kérjen tanácsot.
(„A tapasztalatlanság nem hiba” – mondta újra és újra a fiúnak, mialatt
próbált nem mosolyogni.) A másik Wilhona Breathe volt, akinek az
idegrendszerét még gyerekkorában súlyosan károsították a szeparatisták
mérgei a klónháború idején. A nőre hosszas haldoklás várt negyvenéves
kora környékén. Erről sosem beszéltek nyíltan, Soran is csak Breathe
személyi anyagában olvasta, és nem szólt semmit, viszont örült magában
annak, hogy a nő összebarátkozott az osztaga tagjaival, és sorban elmondta
nekik a titkát. A harmadik áldozat Bangroft Casas volt, aki zászlósi
rendfokozatban a Nagymama komppilótájaként szolgált, majd a Pandem
Nai-i csata után TIE-pilóta lett belőle. Soran szeretett volna személyesen
elbeszélgetni azokkal, aki a távolléte alatt kerültek az ezredhez, de sosem
tudott rá időt szakítani.
Ne keress kifogásokat! – szólt rá magára. – És összpontosíts a jelen
feladataira! Mihez kezdesz most?
Hordozó nélkül az Árnyék ezred nem tudta elhagyni a Cerberon-
rendszert. Soran sosem akarta veszélybe sodorni az embereit azzal, hogy
megszállja a bolygót. És most részben önmagát vádolta a helyzetért,
részben úgy érezte, mozognia kell. A legszívesebben kivonult volna az
irányítóközpontból, hogy beüljön a TIE-vadászába, és a járőröző pilóták
védelmére siessen.
Kezdesz szétesni, Soran! Ez sosem történt volna meg azelőtt, hogy
Devonként éltél.
Ebben a pillanatban megszólította valaki:
– Uram!
A férfi megpördült.
– Mi van? – csattant fel durva hangon, és rögtön észbe kapott: így aligha
ösztönözte az embereit arra, hogy megnyugodjanak, és feltámadjon az
önbizalmuk.
Végignézett a pilótaöltözetet viselő, fiatal nőn, akinek az arcán égési
sérülések vöröslöttek, és az egyik karja fel volt kötve. Sikerült előkotornia a
nevet az emlékezetéből: Falshoi hadnagy. A nőnek szeme sem rebbent a
hangnemtől, talán azért, mert már ahhoz is fáradt volt, hogy megijedjen.
– Broosh az osztagával visszatért a beszerző kőrútról – jelentette Falshoi.
– Berendeztek egy konyhát az egyik konferenciateremben. Ennie kéne...
Hozhatok önnek valamit, ha szeretné.
– Hát persze! – felelte Soran. – Köszönöm!
Ismét a holomezőre fordította a tekintetét, és összeszámolta a halottakat.
Több embert veszített egyetlen nap alatt, mint az endori csata előtt egy
hónap alatt, és a Troithe-ért vívott háború még csak most kezdődött el.
Felidéződött benne Gablerone dala, és maga elé képzelte a századost, amint
részben megvetően, részben derűsen nézi őt.
Az ezredparancsnoka akartál lenni – mondta neki Gablerone szelleme. –
Te akartad a felelősséget. És most mihez kezdesz vele?
 Soran az ételből nem meríthetett nyugalmat, de azért evett. A frontról
érkező hírek szórványos légelhárító tűzről és lázadásokról szóltak –
némelyiket köztársaságpártiak, másokat birodalomhű polgárok robbantották
ki, bár nehéz volt megkülönböztetni őket egymástól – és ezek sem
csillapították azt a vágyát, hogy csatlakozzon az osztagaihoz, de azért
végighallgatta valamennyit.
Végül áttért a Troithe holoképéről a Cerberon-rendszer térképeire.
Utasított három pilótát, hogy keressék az Edict és az Aerie mentőkabinjait,
és nézzenek körül a védőpajzson kívül eső területeken is – a bolygó
óceánján és a feldúlt kontinensen. Más gépeket felküldött az űrbe, hogy
járőrözzenek a Cerberonban, és figyeljék a menekülni próbáló hajókat.
Tudatában volt annak, hogy amint a köztársaságiak hírt kapnak a
rendszerben történtekről, azonnal megkezdődik a visszaszámlálás, és a
folyamat vége csakis az Árnyék ezred veresége lehet. Senki sem hagyhatta
el a Cerberont, hogy erősítést hívjon.
És Soran továbbra sem tudta, hogy mihez kezdjen.
Valamivel éjfél előtt Kandende jelentette, hogy kódolt birodalmi adást
fogtak be, ami a kontinens északi végéből, egy régi feldolgozónegyedből
érkezik. Az egyik TIE-járőr csípte el, amikor már harmadszorra repült át a
terület felett.
– Rendben, lássuk! – parancsolta Soran.
A holoasztal felett előbb fényszalagok vibráltak, amelyekből egy nő
fejének háromdimenziós képe alakult ki. Az arca fiatalos volt, bonyolult
csigákba font haját apró ékkövek díszítették. Az arckifejezése annak az
embernek a hivatalos méltóságát tükrözte, akinek nem maradt mása, csak a
hivatalosság és a méltóság. A szeme alatti ráncok kimerültségről
tanúskodtak.
– ...veszi valaki? – mondta éppen kissé rekedtes hangon. – Kilenc, kettő,
alfa csatorna, engedélykód hat, három, delta, delta...
A nő folytatta, és minden szótagot külön hangsúlyozott.
Soran nem ismerte a kódot, és az Aerie vagy az Edict központi
számítógépei nélkül nem is győződhetett meg az érvényességéről. De úgy
döntött, kevés kockázatot vállal azzal, ha válaszol, ezért megnyomott egy
gombot a holoasztalon, és megszólalt:
 – Itt Soran Keize ezredes, a 204-es Birodalmi Vadászezred parancsnoka.
Kivel beszélek?
Ha a nő meglepődött is, nem mutatta.
– Fara Yadeez ügyvezető kormányzó vagyok – felelte. – Megtiszteltetés,
hogy beszélhetek önnel, ezredes.
– Ügyvezető kormányzó? – ismételte a kifejezést az ezredes kérdő
hangsúllyal. – Mi történt Hastemoor kormányzóval?
– A kormányzati negyed elleni támadás során megölték a lázadók –
közölte Yadeez. A hangjából keserűség érződött, de bánat nem. – A
kormányra és a tanácsadó testületre óriási nyomás nehezedett az utóbbi
hónapok alatt. Nem tudom, hallották-e az endori csata után küldött
üzeneteinket...
– Csak egy részüket.
– Akkor elég annyit mondanom, hogy én következtem az utódlási
sorrendben. Én vagyok a bolygó jog szerinti kormányzója mindaddig, amíg
nem vált le a szektorparancsnokság vagy egy még magasabb rangú hatóság.
Soran egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy milyen magasra került
Fara Yadeez. De megértette a célzást, és így felelt:
– Nem azért jöttem, hogy leváltsam. A Birodalom hálás önnek, amiért
hűségesen teljesíti a szolgálatát ebben a nehéz és zűrzavaros időszakban. –
Ez persze hazugság volt a részéről, de gyanította, hogy Yadeez nagyra
értékeli, vagy ha nem, akkor egyszerűen bóknak veszi. – Nagyon kevés
információnk van a Troithe lojalista erőiről. El tudja mondani, hogy
jelenleg milyen állapotban vannak?
– Nincs támadásra készülő, titkos hadseregünk, ha erre gondol –
válaszolta a kormányzó. – Feltérképeztük az ellenállás kisebb-nagyobb
bázisait, de nem kezdtünk tárgyalni a gerillaharcosokkal, sem a
birodalomhű kerületi vezetőkkel. A köztársaságiak agresszív módszereket
alkalmaztak, hogy elvágjanak minket egymástól. Vállalom a teljes
felelősséget a kialakult helyzetért... és ha lennének javaslatai, örömmel
meghallgatnám.
Yadeezen látszott, hogy nehezére esik így beszélni, és most el is
hallgatott. Pár pillanattal később lefoszlott róla minden hivatalosság és
méltóság, és nagyon is emberinek tűnt.
– Köszönöm, hogy eljöttek! – folytatta. – Sosem áltattam magam azzal a
gondolattal, hogy a Cerberon a Birodalom fontossági listájának élén
szerepel, és nem tudom, mi késztette önöket arra, hogy pont most jöjjenek
ide, de... régóta álmodozunk erről a napról. Most kaptunk egy esélyt. Most
már reménykedhetünk.
A nő megint elhallgatott, és várt.
Nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük a világodat – gondolta Soran.
Nem mondott semmit, és látta, hogy Fara Yadeez visszaváltozik a Troithe
kormányzójává.
– Adja meg a helyzetét – kérte ekkor –, hogy személyesen
találkozhassunk. Sok mindent kell megbeszélnünk.

II.
A háromszintes siklószerviz legalsó szintjén üldögéltek, a High-garden
kerületben. A negyedet nem gazdagok lakták, és nem is zöldellt, bár Wyl
látott néhány elektrokerítéssel védett területet, amelyek talán parkok voltak
egy másik korban. Magát a szervizt karbantartó droidoknak és egy méteres
magasságú undibundi munkásoknak építették, aminek következtében
Wylnek, Nath-nek és a két tucatnyi katonának, pilótának és szerelőnek
folyton vigyáznia kellett, hogy ne verje be a fejét a csövekbe, valamint a
nem működő lámpatestekbe.
Az épület meg-megrezzent a távoli robbanásoktól, valahányszor
becsapódott egy-egy ionbomba vagy tüzérségi lövedék.
– A keleti oldalon egyre ádázabb harc dúl! – kiabálta egy gyalogos, aki a
bejáratot lezáró fémrácsnál ült, és elektrotávcsővel fürkészte a messzeséget.
– Rengeteg sugárnyalábot látok. Kézifegyverekből származnak, nem
ágyúkból. A java része alighanem pisztolyokból. Elég közel vannak ahhoz,
hogy beszállhassunk a játszmába!
Wyl mocorogni kezdett ültében. Nath felé nyúlt, mintha vissza akarná
tartani. De Carver őrmester volt az, aki megszólalt, miután feltápászkodott
onnan, ahol mostanáig feküdt:
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Senki nem megy sehová!
– Miért is nem? – tudakolta Nath.
A többiek felváltva figyelték kettejüket. Wyl felismerte azt a hangot, amit
az idősebbik pilóta használt. Nath pontosan tudta, hogy Carver mit fog
mondani, és gondoskodni akart róla, hogy legyen lehetősége kimondani.
– Először is – kezdte az őrmester. – Ez a találkozási pontunk, és még
húsz-harminc társunk felbukkanhat. Itt akarok lenni arra az esetre, ha ez
bekövetkezik. – Elhallgatott egy pillanatra, és a lábszárát vakargatva
körülnézett, mintha azt kereste volna, ki száll vitába vele. – Másodszor, ha
belesétálunk abba az őrületbe, jó esélyünk van rá, hogy veszítünk. Nem
tudjuk, kik harcolnak ott. Nem ismerjük a terepet. Ha a helyiek mészárolják
egymást, semmi esélyünk rá, hogy jót tegyünk. Emlékeztek még
Switchmountra?
A távcsővel nézelődő férfi komoran bólogatott.
– Vagy Mardonára – tette hozzá egy nő. Wyl körülnézett, de nem
egykönnyen találta meg, mígnem felfedezett egy rongyos takarókból álló
halmot a sarokban.
– Köszönöm, Twitch! – felelte Carver. – Azonkívül ti is tudjátok, hogy
működnek ezek a lázadások. Hajnalra véget érnek.
Az őrmester szélesen vigyorgott, mintha vicceset mondott volna. Wylnek
nem lett jobb a kedve, de Nath felnevetett, majd több gyalogos is
csatlakozott hozzá, míg Vitale azt kiáltotta:
– Akkor várjunk reggelig!
Ekkor már mindenki nevetett, Wylt kivéve, de még ő is rákényszerítette
magát, hogy elmosolyodjon. Rosszabbakat is hallott már a Balhés
osztagban, de nem bánta volna, ha a dolog itt véget ér. Ám a tréfa és a
nevetés jobb kedvre derítette a katonákat, és elkezdtek mesélni régi
csatákról és olyan esetekről, amikor a helyi lakosság beszorult a felkelők és
a birodalmiak közé. Régi csatákról, amelyek során a 61. Űrszállítású
Gyalogságot a sorsára hagyta a Felkelők Szövetsége. Zab őrmester – akivel
Wyl akkor találkozott, amikor Yrica Quell velük vacsorázott a
menekülttáborban – a Sulluston lezajlott ütközetről mesélt.
– Akkoriban vesztettük el a hordozónkat. Igen, a Lodestar szebb volt, de
semmi sem múlja felül a...
Ez a kijelentés kirobbantott egy a Lodestar érdemeiről szóló vitát. Wyl a
Troithe felé zuhanó hadihajóra gondolt, amit a TIE-vadászok tüze
darabokra tépett, majd belevágódott a pajzsba. Aztán a mentőkabinokra
gondolt, és azt latolgatta, hogy Quell azok közé a szerencsések közé
tartozott-e, aki el tudták hagyni a hajót. Nem hibáztatta a gyalogosokat
azért, mert közönyösen beszéltek a Lodestarról – nem töltöttek hosszú időt
a fedélzetén, és nem is látták a saját szemükkel a pusztulását.
– Bocs, de járok egy kicsit – súgta oda Nathnek, majd a fejét lehajtva
kiment a helyiségből úgy, hogy a kezét a mennyezeten csúsztatva tartotta
meg az egyensúlyát.
 A következő órát Wyl a szerviz legfelső szintjén töltötte, ahol a két
vadászgép állt. Az egyik sarokban ipari húsdaráló rozsdásodott, a burkolatát
gyanús eredetű, zöld foltok borították. A mennyezet itt már elég magas volt
ahhoz, hogy egy ember felegyenesedhessen, de a szag az alsó szintre űzött
mindenkit.
Wyl segített T5-nek meghegeszteni az Y-szárnyú leszállótalpának egyik
elemét. Munka közben meghallotta, hogy súlyos léptek döngetik a
rácspadlót, aztán Nath szólalt meg mögötte:
– Nincs kedved beszélgetni?
– Túl kevés idő telt még el ahhoz, hogy a Lodestaron nevessünk –
válaszolta Wyl a vállát vonogatva. – Ennyi az egész.
– És ugye, nem rajongsz különösebben a gyalogosokért?
Wyl megfordult, felegyenesedett, közben óvatosan megtámaszkodott T5-
ön. A droid boldogan trillázott, alighanem a szeretet jelének vette a dolgot.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Wyl. – Rendes fickóknak tűnnek.
– Ezt gondolod az Árnyék ezred pilótáiról is – válaszolta Nath, és Wyl
vitába szállt volna, csakhogy eszébe jutott Félszemű. – Nem kell
szégyenkezned miatta, de ha egyszer fél napig hallgatnád a szerelőket,
amint az anyjukról beszélnek, nem zavarnának ezek a szövegek.
– Nem sok közös van bennünk...
– Nem rajongsz a nyílt összecsapásokért sem, és nem szereted, ha arra
emlékeztetnek, hogy ilyen szokott történni.
Wyl megint vitatkozni akart, de végül azt felelte:
– Lehetséges... Ha megsértettem valakit odalent, bocsánatot kérek. Majd
visszamegyek, miután...
– Egyikük sem az a sértődős fajta. Csak gondolj arra, hogy ha már velük
együtt szorultunk be ide, talán nem ártana, ha őszinte lennél magaddal.
Nath megszemlélte az új varratot, és a tekintete arról árulkodott, hogy
vannak kételyei, de nem bírálta az eredményt. Ismét munkához láttak, és
egymás mellett dolgoztak, mígnem T5 ívhegesztőjének forrósága
megizzasztotta őket, és kiültek egy párkányra, ahonnan belátták a
Highgarden kerület utcáit. Hideg szél fújt, az ég sötét volt, leszámítva az
örökké fénylő csillagokat, a Cerberon izzó szemét.
– Adan nem akarta, hogy harcoljunk ellenük – dörmögte Wyl.
– Egyikünk sem akart harcolni ellenük. Ezért üldögél a társaság fele egy
aszteroidán, arra várva, hogy lemészárolja a Birodalom kedvenc pilótáit. De
úgy néz ki, hogy ez már nem fog összejönni.
 Wyl bólogatott, és a lábát lóbálva elnézett a messzeségbe, ahol vörös
fények villogtak. Egy ideje nem hullottak bombák a városra.
– Ez most már a mi felelősségünk – mondta halkan.
– Csak akkor, ha akarod – felelte Nath szokatlanul komolyan.
– A mi felelősségünk – válaszolta Wyl. – Mi hoztuk ide az Árnyék
ezredet. Nekünk kell eltakarítanunk innen.
Egy darabig hallgatagon üldögéltek. A városban meglepő módon csend
uralkodott. Nem zúgtak járművek, még egy távoli nevetést sem lehetett
hallani. Nath végül visszatolta magát a peremről, és megszólalt:
– Aludjunk egyet! A gyalogsági parancsnokok reggel megbeszélést
tartanak. Meghívattam magam, de szerintem neked is ott kéne lenned.

A naptükrök nem ragyogtak fel, amikor eljött a reggel. Senki sem tudta,
mi történt a rendszerrel: szándékosan szabotálták vagy megsérült a harcok
idején. Mindenesetre a várost csak a csillagfény és a fekete lyuk körüli izzó
gyűrű fénye világította meg – ahhoz elég volt, hogy tájékozódni lehessen,
de folyton emlékeztette a bolygón tartózkodókat arra, hogy az ég az
árnyékok birodalma.
Az éjszaka folyamán megérkezett néhány katona – pilóta egy sem –, ám
a csapat létszáma így sem haladta meg az ötven főt. Talán húsz önkéntes
jelentkezett, mindössze ennyien képviselték a Troithe lakóit. Wyl nem
tudta, milyen alapon állt össze a parancsnokság, mindenesetre rajta és
Nathen kívül a vegyes társaság hat képviselője ült az alacsony mennyezetű
helyiségben, a szerviz második emeletén. Valakinek sikerült rákötnie egy
tartalék generátort a számítógép-hálózatra, és most öt-hat katona nézte
halkan dörmögve a Troithe holoképeit.
Carver is a gyalogsági parancsnokok között volt, akárcsak a Twitch nevű,
középkorú nő, aki az előző éjszakán takarók alatt hevert a sarokban. Egy
Vifra nevű ember nő képviselte az életben maradt technikusokat, és
mindenét hamu borította, aminek láttán Wyl gyanította, hogy Vifra órákat
töltött egy szétbombázott épületben. Egy Junior nevű, ember férfi komoran
bámulta a számítógépes képeket, és egy holojátékot babrált. Végül pedig
egy karcsú sullusti nő bejelentette, hogy ő az összekötő a köztársaságiak és
a helyi harcosok között, és az utóbbiak képviseletében vesz részt a
megbeszélésen – a nevét Wyl nem értette.
 Miután mindenki elhelyezkedett, Carver emelt hangon megszólalt:
– Alapjában véve nyakig benne vagyunk, már megint. A századosunk
egy aszteroidán lebeg valahol, és azon töpreng, hogy miért nem bukkant
még fel az Árnyék ezred, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Hatvanegyes
parancsnoki posztja rám szállt.
– Néhányan tiltakoztak, de Carver leintette őket, és folytatta:
– Ugyanakkor, mivel a Troithe lakóinak vendégei vagyunk, és a
vadászrajokban szolgáló barátaink magasabb rangúak náluk, úgy gondolom,
képesek leszünk szót érteni egymással.
Wyl és Nath összenéztek. Ha Carver nem tudott arról, hogy az Alphabet
osztag hivatalosan nem a hadiflottához, hanem a hírszerzéshez tartozik, ez a
perc aligha volt megfelelő, hogy felvilágosítsák.
– Ha nincs ellenvetés – mondta Carver olyan hangnemben, amivel
elárulta, hogy nem szeretne ellenvetéseket –, akkor nézzük végig, hogy
mivel dolgozhatunk. Azután megvizsgálhatnánk a bolygón kialakult
helyzetet. Végül pedig sorra vehetjük a lehetőségeinket.
Carver javaslatának megfelelően jártak el, és Wyl számára hamarosan
egyértelművé vált, hogy a helyzet rosszabb, mint gondolta. A század
nemcsak létszám-, hanem felszereléshiánnyal is küzdött. A gyalogosok java
részét bombatámadás érte, és a felszerelésüket hátrahagyva menekültek el a
harcálláspontjukról. Twitch jelentette, hogy az egyik raj összes fegyvere
egy darab rohamtőr. Vifra nem rajongott a felvetésért, hogy vegyék fel a
kapcsolatot más gyalogsági egységekkel, arra hivatkozva, hogy az
adóvevővel leadott üzeneteket a birodalmiak is hallják. Az Alphabet osztag
megfogyatkozott lőszerkészletű A-szárnyúja és elaggott Y-szárnyúja pedig
a légierő hiányosságairól mesélt.
Ezt követően áttértek a taktikai helyzet elemzésére. A sullusti
összeállított egy jelentést a lázadásokról és az ellenség bombatámadásairól.
Azokban a kerületekben, amelyeket a köztársaságiak érintetlenül hagytak a
kormányzati negyedet célzó előrenyomulás során, egyre nagyobb zűrzavar
uralkodott, viszont kevés számú, de erősen felfegyverzett birodalmi gerillák
megpróbáltak lezárni és védeni bizonyos területeket. Az Árnyék ezred
gépei megváltozott útvonalakon járőröztek, elsősorban a köztársaságpárti
városrészek felett repültek. A bombázások gyakorisága csökkent az utóbbi
tizenkét óra folyamán, viszont a 204-es még most is percek alatt lerombolt
egész lakótömböket, ha valahol lázadás kezdődött.
 – Egy jelentés szerint néhány TIE-vadász elhagyta a bolygót – közölte
végül a sullusti. – Nem tudjuk megerősíttetni senkivel. Ugyanakkor
lehetséges, hogy szétszóródnak az egész rendszerben.
– Kit érdekel? – mordult fel Twitch. – Mi itt rekedtünk. Hacsak ti nem
mentek valahová – tette hozzá Wylre és Nathre pillantva. Az utóbbi gonosz
mosollyal reagált, míg Wyl csak megcsóválta a fejét.
– Én úgy látom – mondta Carver –, hogy a legtöbb esélyünk akkor lesz,
ha létrehozunk egy műveleti bázist. Talán úgy, hogy elvesszük az
ellenségtől. Gyors és kemény csapással kezdjük, működésbe hozzuk a
légelhárító fegyvereket, és kialakítunk egy gyűjtőkörzetet a jelenleg máshol
lévő köztársaságiaknak. Aztán kiderítjük, hol van az ellenség támaszpontja,
és...
Ekkor újabb vita robbant ki, amelyben Wyl nem vett részt. Úgy érezte,
nem elég tapasztalt ahhoz, hogy véleményt alkosson a tervről – bár
ugyanúgy látta a hibáit, mint mindenki más, nem tudott más megoldásokat
javasolni. Hallgatta a többieket, amint légelhárító kapacitásokról és
utazósebességekről vitatkoztak, közben felkészült, hogy megszólaljon, és
beszéljen az Árnyék ezred képességeiről, de aztán rájött, hogy erre semmi
szükség. A parancsnokok arról vitáztak, hogyan maradjanak életben addig,
amíg megérkezik az erősítés, nem pedig arról, hogyan semmisítsék meg az
ellenséget.
Egy ideig az arckifejezésüket figyelte. Ha jobban ismerte volna őket,
mélyebbre áshatott volna, előcsalogatva belőlük az eltitkolt érveiket,
kifogásaikat és aggodalmaikat. Ha feldühödtek volna, játszhatta volna a
béketeremtő szerepét. De ő egészen más dolgokhoz értett.
– Nem azért, hogy kimondjam azt, ami nyilvánvaló – dörmögte aztán
Nath, amikor Junior köhögni kezdett, és a többiek elkövették azt a hibát,
hogy vártak –, de a kormányzónak nincsenek légelhárító lövegei, amelyek
leszedhetnék a vadászainkat. Mindösszesen hat-hét felszínlevegő-rakétánk
maradt, és ennyivel nem sok kárt tehetünk az Árnyék ezredben. Ha nem
tudjuk a felszínen tartani a TIE-vadászokat, kár okoskodni.
– Egy jókora iontöltet lesöpörné őket az égről – jegyezte meg Vifra.
– Ha volnának olyan lövedékeink – válaszolta ingerülten Carver –, akkor
most nem vitatkoznánk arról, hogy mit csináljunk.
A bombázások dörgése folytatódott. Wyl a Vifra arcára rakódott hamut
nézte, és megpróbálta elképzelni, milyen messzire képesek elmenni a
birodalmiak annak érdekében, hogy megsemmisítsék mindazt, ami
megmaradt a köztársasági csapatokból. A képzelete felhőkarcolókat
leromboló lépegetőket és a Pandem Nai lángoló égboltját ábrázoló képeket
vetített elé.
A város és a bolygó holoképébe fúrta a tekintetét, és addig nézte, amíg
égni kezdett a szeme.
– Vissza kéne vonulnunk – mondta előbb halkan, majd miután a többiek
ránéztek, hangosabban is megismételte: – Vissza kéne vonulnunk.
– Nincs hová menekülni, fiú! – vágta rá gondolkodás nélkül Twitch, és
felvihogott, de mások nem követték a példáját.
– A 204-es megsemmisített már egész bolygókat – felelte Wyl.
– Amíg itt vagyunk a városban, képesek lesznek a földdel egyenlővé
tenni egész negyedeket, megölni több millió teremtményt... vagy akár több
milliárdot. A kormányzónak érdekében áll megkímélni a várost. Az Árnyék
ezrednek nem. Ez a konfliktus más lesz, mint az előző. Nem harcolhatunk
itt. Amíg itt vagyunk, vadászni fognak ránk, és veszélybe sodorjuk a civil
lakosságot.
– Akkor szétszóródunk – jelentette ki Vifra, és támogatást keresve
végignézett a társain. – Ha amúgy sem tudunk komoly károkat okozni,
akkor elrejtőzünk. Megint lázadók leszünk. Szétszóródunk, és kitartunk,
amíg nem változik valami.
– De mi lesz, ha nem mi kapunk erősítést, hanem a birodalmiak? –
vetette fel Carver. – Nyomós okunk van rá, hogy sosem szóródunk szét, ha
nincs megbízható tervünk az újbóli egyesülésre. Nem lennénk ekkora
zűrben, ha a század fele nem az űrben volna...
A houk megmoccant, haragos pillantást vetett Carverre, és kinyitotta
széles, vaskos száját, hogy válaszoljon, de Junior megelőzte.
– Mi van a másik felével? – kérdezte, és letette a játékot, majd
kapcsolgatni kezdett a középen lévő holovetítőn.
A bolygó képe elfordult, mígnem a Troithe Sebe került felülre – a feldúlt,
élettelen kontinens, amely nyersanyagokkal szolgált a város felépítéséhez.
– Ott nincsenek civilek, akik miatt aggódnunk kellene – ismerte el
Carver. – De mihez kezdenénk azon a helyen?
A sullusti lekuporodott Junior mellé, és gombokat nyomkodva
kinagyította a sivár tájat. A sziklás síkságok és szakadékok között villogott
valami.
– Az utolsó bányát sosem szerelték le – mondta a sullusti. – A járatok
több kilométer hosszúak... magfúráshoz és teherhajók indításához
használták pár évtizeddel ezelőtt.
– Elég mély ahhoz, hogy védelmet nyújtson a bombázások ellen? –
kérdezte Vifra.
– Vessetek rá egy pillantást! – felelte a sullusti a vállát vonogatva.
Ismét kezdetét vette a vita, míg a sullusti a nyilvános hálózaton elérhető
műszaki adatokat keresett elő. Carver úgy vélekedett, hogy a visszavonulás
nem bölcs ötlet, és nincs is rá szükség, de osztozott a civilek biztonsága
miatti aggodalomban. Twitch közönyösnek tűnt, mígnem Junior felvetette a
kérdést, hogyan fogják elszállítani a katonákat ilyen messzire, amikor is a
nő ádázul ellenezni kezdte a tervet arra hivatkozva, hogy az egy
„halálmenet” lesz, és a szakasza bizonyosan meg fog semmisülni.
Ugyanakkor a bányatelep jól védhető helynek tűnt.
– Talán sikerül észrevétlenül eljutnunk oda – vélte Junior. – Később
pedig támadásokat indíthatunk onnan.
– A biztonságos helyről indított, gyors csapások sokat javíthatnak a
helyzeten – ismerte el Carver. – Időt nyerünk és mozgásteret adunk a
helyieknek. Mit gondoltok, pilótafiúk, ha teremtünk nektek egy biztonságos
támaszpontot, képesek lesztek elintézni az ellenséget?
Wyl a társára pillantott, de Nath azt várta, hogy ő szólaljon meg előbb.
Vett egy mély lélegzetet, és úgy beszélt, mintha hangosan gondolkodott
volna:
– Valahányszor megvert minket az Árnyék ezred, azért volt, mert az
összecsapások a birodalmiak által kiválasztott körülmények között zajlottak
le. Kiváló pilóták, de nem legyőzhetetlenek. Viszont... mindössze két
vadászgépünk van.
Carver sóhajtott egyet, de mielőtt megszólalt volna, Nath közbevágott:
– Nincs szükségünk vadászgépekre. Csak légierőre. Talán itt az idő, hogy
lejjebb tegyük a mércét.
– Ezt hogy érted? – tudakolta Carver.
– Lark uraság valaha madarakon repült a szülőbolygóján – felelte Lark. –
Egy akkora városvilágon, mint a Troithe, csak van valami, ami képes
felszállni...
– Civil siklók! – vágta rá a sullusti. – Vagy talán öreg rendőrségi
cirkálók, a Birodalom előtti korból, viszont...
– Vannak hordozható ágyúink, nehéz sugárvetőink – tette hozzá Vifra
elgondolkodva. – Én tudok hegeszteni, és értek az elektromos
rendszerekhez. De még most is olyan járművekről beszélünk, amelyek
sebesség és tűzerő tekintetében nem érnek fel a TIE-vadászokhoz.
Nath a fogait kivillantva mosolygott, és kijelentette:
– A TIE-vadászok pedig nem érnek fel egy X-szárnyúhoz. Amint Wyl
említette az imént: ezúttal mi fogjuk megválasztani a körülményeket.
Gondoskodunk biztonságos útvonalról a visszavonuláshoz. Összehozunk
egy saját légierőt, a bányatelep lesz a bázisunk, kitűzünk magunk elé fontos
célokat, és megvalósítjuk őket!
– Azt mondod, felállítunk egy légi egységet – mormolta Carver, mire
mindenki őrá nézett. – Te leszel a parancsnok?
– Dehogy, a pokolba is! – tiltakozott Nath, azzal kinyújtotta a lábát, és a
hüvelykujjával Wyl felé bökve hozzátette: – Ezért van itt a kölyök!

Csak késő délután tudtak négyszemközt beszélni, amikor is Wyl

odaballagott az Y-szárnyúhoz, amelyet Nath éppen repülésre készített elő.
– Mondd meg, hogy miért! – kérte határozottan.
A társa a gépe burkolatán guggolt, és előre-hátra tologatta T5-öt, mígnem
a droid pontosan illeszkedett az aljzatába. Nath nem is próbált úgy tenni,
mintha nem értené a kérdést.
– Talán nem akarom azzal tölteni a napomat, hogy személyi anyagokat
olvasgatok – felelte elgondolkodva –, és megpróbálom eldönteni, hogy a
porrugdosók közül ki alkalmas arra, hogy repüljön.
– Jobb parancsnok lennél, mint én! – állította Wyl, és az idősebb férfi
arcát fürkészte. – Egyszer voltam ideiglenes parancsnok, amikor muszáj
volt. Te viszont már irányítottál egy egész rajt. És jobban ismered a
katonákat, mint én. Sőt, téged kimondottan szeretnek! Örömmel
követnének!
– Tényleg kedvelnek – ismerte el Nath. – Mert több órát töltöttem velük,
mint te. De téged máris tisztelnek, nem csak azért, mert megmentetted az
alfelüket, hanem mert polyneusi vagy. Kiderült, hogy a Meteor pilótái
széltében-hosszában terjesztik a legendádat.
Wyl nevetett, de Nath nem. Az Y-szárnyú előbb csikorgó csörömpölést
hallatott, aztán zúgni kezdett.
– Én azt hittem, te terjeszted a legendát – felelte Wyl. – Tehát: miért?
 – Fogalmazzunk így: nem akarok a parancsnoka lenni ezeknek a
fickóknak. Ha te nem vállalod, nem lesz más.
Wyl megpróbálta kitalálni, mi jár a társa fejében. Nem értette, miről szól
a dolog, de a hajthatatlanság jeleit felismerte.
– Jól van – dörmögte végül. Azt azért tudta, hogy akármi legyen is a
teljes igazság, Nath nem téved. – Ez azt jelenti, hogy te is végrehajtod a
parancsaimat?
– Ez a terv – felelte Nath vigyorogva, és szempillantás alatt átváltozott
elbűvölő kalózzá, ellenállhatatlan szélhámossá. – Hamarosan visszatérek,
remélhetőleg egy rakás hajóval. Hacsak az Árnyék ezred el nem kap
valahol útközben.

III.
Quell arra eszmélt, hogy alig kap levegőt, és nem érzi a tagjait.
Kegyetlen nyomás nehezedett a mellkasára, és valahányszor mozdulni
próbált, éles fájdalom hasított a gerincébe. Rájött, hogy hason fekszik, és a
tenyerét az alatta lévő, billegő fémlemezre tapasztva lassan felnyomta
magát, mígnem végre teleszívhatta a tüdejét levegővel.
Ahogy az agya ismét oxigénhez jutott, kitisztult a látása, és felfedezte,
hogy a teherhajó pilótafülkéjében van. Az ülése kiszakadt a padlóból, és a
műszerfalhoz préselte őt – ez talán szerencsés fordulat volt, mert az ablak
három helyen is betört, és a szilánkjai belefúródhattak volna a testébe.
Vérszínű homok folydogált befelé a nyílásokon, és a kintről behatoló, hideg
szellő újra és újra végigsöpört a fején és oldalán.
Érezte, hogy a haja nedvesen tapad a fejéhez, ahol van egy rendkívül
érzékeny folt. Ha mindez nem lett volna elég, a nyakláncán viselt
memórialapka mély sebet hasított a mellkasába.
De életben maradt. Ez volt a leginkább meglepő felfedezése.
Megpróbált kimászni az ülés és a műszerfal közötti résből, de rájött, hogy
a biztonsági öv még most is fogva tartja. Az automata kioldó nem
működött, ezért percekbe telt, mire sikerült kiszabadulni. Mialatt az övvel
kínlódott, egyre jobban szédült, de legalább meggyőződött róla, hogy
valamennyi végtagja működik, és viszonylag kevés vért vesztett. Ha el is
törött egy-két csontja, akkor csak olyanok, amelyek nem tartottak semmi
létfontosságút
– legfeljebb a bordái vagy az ujjcsontjai repedtek meg. Talán a válla.
 Remélte, hogy ezúttal nem a válla sérült meg.
Kivergődött a pilótafülkéből, és belépett a közlekedőfolyosóba. A hajó
legalább tíz fokkal balra dőlt, emiatt minden lépésénél támasztékot kellett
keresnie a lábának. Két métert tett meg így, amikor rádöbbent, hogy a hajó
egész bal oldala eltűnt: a válaszfalak és a tartóelemek szétszakadtak, és
mindenütt homok tódult be a belső térbe.
Quell még most is kába volt kissé, de felfogta, hogy a hajó
helyrehozhatatlanul megsérült. Egyelőre nem akart belegondolni, hogy ez
mit jelent, csak elraktározta az információt az agyában.
Hamarosan eljutott a jobb oldali fülkéig, ahol Adant és IT-O-t hagyta.
Kiálthatott volna, de sajgott az álla, és félt, hogy epe tör fel a gyomrából, ha
vesz egy mélyebb lélegzetet. A világítás nem működött, és a csillagfény
nem hatolt be a hajó belsejébe, ezért tapogatóznia kellett az utolsó
fordulóban, majd várni kényszerült, hogy a szeme hozzászokjon az erős
félhomályhoz.
Pár másodperccel később beóvakodott a kabinba, és körülnézett. A
bútorok szanaszét hevertek, egy vaskos kábelköteg kiszakadt a falból, és
most betakarta a fél padlót. A hírszerző tiszt az egyik priccs alatt feküdt, és
első ránézésre sértetlennek tűnt. Quell letérdelt mellé, hogy megvizsgálja.
Melegnek érezte a férfi kezét, és hamarosan sikerült kitapintania a
pulzusát.
Most itt hagyhatod...
Meglepődött a gondolaton, de tovább bontogatta magában. Adan elárulta
őt. Leleplezte az osztag előtt. Gondoskodott róla, hogy ne legyen jövője
sem az Új Köztársaságban, sem másutt. Amikor kimentette Adant a
birodalmiak markából, úgy döntött, hogy életben hagyja, de most?
Most kapott egy második esélyt.
Kínjában hangosan nyögve felemelte a priccset, beékelte alá az egyik
térdét, és a vállánál fogva kirángatta onnan Adant, mit sem törődve azzal,
hogy talán súlyosbítja a sérüléseit. Egy-két percig csak pihent, hogy
kilihegje magát, majd ismét megfogta a férfi vállát, végigvonszolta a
közlekedőfolyosón, végül kihúzta a vörös homokra.
A teherhajó roncsa védelmet nyújtott a széllel szemben, ami fantomokra
emlékeztető porfelhőket felverve fújt a síkság felett. A törmelékmező
valamennyire megszűrte a csillagfényt, de a Cerberon izzó szeme úgy
lebegett a láthatár felett, mint egy obszcén szivárvány, és elég fényt adott
ahhoz, hogy látni lehessen. A hajó mély krátert vágott a talajba, ám ezen
felül térdmagasságú homokdombok terültek el mindenfelé – a környék
egészében véve úgy nézett ki, mint egy megdermedt vértenger.
Quell leült Adan mellé, és rádöbbent, hogy az erőkifejtés jóvoltából
hevesen zihál. A gondolat nyomán felmérte a saját állapotát: az öltözete
számos helyen kiszakadt, mindkét kézfejét sebek és horzsolások borították.
Ösztönösen kinyújtotta az egyik lábát, a másikat pedig maga alá húzva
olyan testhelyzetet vett fel, hogy csökkentse a gerincében érzett fájdalmat.
Igyekezett erőt gyűjteni, hogy visszatérjen a hajóba, amikor Adan
mozgolódni kezdett mellette. Sikerült félig az oldalára fordulnia, de végül
visszadőlt, és megint a hátán hevert.
– Hol vagyunk? – suttogta alig hallhatóan.
– A törmelékmezőben – felelte Quell, majd köhögött egyet, és kiköpött
néhány homokszemcsét. – Az volt a helyzet, hogy vagy itt landolunk, vagy
sehol.
Adan lehunyta, majd kinyitotta a szemét, óvatosan elfordította a fejét, és
azt kérdezte:
– IT-O?
A nő felidézte magában, hogy mit látott az előző percekben. A teherhajó
tekintélyes része eltűnt, így nem sok hely maradt, ahol a droid meghúzhatta
magát. Átkutatta az emlékezetét, hogy látott-e egy fekete gömböt a roncsok
között, és nem talált semmilyen nyomot.
– A hajó a leszállás alatt hullott szét – mondta a fejét csóválva, és a
horizont felé nézve hozzátette: – Szerintem IT-O már nincs velünk.
Adan nagy erőfeszítések árán felkönyökölt.
– Meg kell keresnünk! – mondta, de a hangja túl gyenge volt ahhoz, hogy
elég tekintélyes legyen. – Azonnal ki kell derítenünk, hogy hol van!
Quell felismerte a hangnemet, és úgy érezte magát, mintha megint a
Bűnbánat-telepen lett volna, vagy a Buried Treasure fedélzetén vagy pedig
a Lodestar készenléti termében – és megint mintha ráförmedt volna egy
olyan férfi, aki minden hibát vagy kudarcot a zendülés jelének tekintett.
Az az Adan, akit kezdett megkedvelni – a férfi, akivel együtt evett a
Troithe-on, akivel együtt dolgozott, hogy megingassák a tábornokot, akivel
együtt nevetett a hideg reggeleken, mialatt az osztag repült –, szempillantás
alatt eltűnt.
A hadnagy belenézett a sötét arcban fehérlő szempárba, és azt felelte:
– Egyelőre nem. Nem vagyunk olyan állapotban, hogy elmenjünk innen.
 Adan egyre szaporábban zihálva próbált ülő helyzetben maradni, majd
indulatosan kifakadt:
– Nem hagyom a sorsára a droidomat!
– Ha a droid működésképtelen, nem számít, ha még néhány órán át
egyedül lesz – vitatkozott Quell, közben felállt, és leguggolt a hírszerző
mellé. – Összeszedünk mindent, ami az életben maradáshoz kell – vizet,
élelmiszert, talán egy ponyvát és elsősegély-készletet, aztán tábort verünk,
és ellátjuk az ön sérüléseit. Holnap lesz idő megkeresni a vallatódroidot.
Maga is érezte, hogy a szavaiból hiányzik a határozottság. És kételkedett
abban, hogy lenne ereje ellenállni. Ugyanakkor azt látta, hogy Adan arcáról
eltűnnek a rémület jelei, és nyugodt, bár elég keserű kifejezés költözik a
vonásaira.
– Jó... akkor holnap – mormolta a férfi.
– Én is kedvelem IT-O-t – jegyezte meg Quell, és felegyenesedett.
A következő órát a roncs átkutatásával töltötték. Quell valamivel
gyorsabban mozgott, mint Adan, de észrevette, hogy a férfi is megteszi, ami
tőle telik. Kevés hasznosítható tárgyat találtak, amelyek közül a
legértékesebb egy mini páracsapda volt, ami egy ideális légkörű bolygón
megtermelte egy ember egy napi vízszükségletét. Az összenyomódott, de
sértetlen csomagolású táprudak, amikre Adan bukkant a pilótafülkében,
nagyjából egy hétig lehettek elegendőek kettejük számára. A fegyverek,
amiket Quell a Lodestarról hozott el, az utolsó darabig eltűntek –
gyanította, hogy ezért a pilótafülke ablakán tátongó lyukak a felelősek.
A hajó szél védett oldalán vertek tábort, takarókból és pokrócokból
építettek ócska és rozoga sátrat. Egy vízhatlan ponyván feküdtek,
egymáshoz elég közel ahhoz, hogy melegítsék a másikat, de úgy fordultak,
hogy Adan a hajó felszakadt héjazatát bámulta, Quell pedig a lobogó
takarókat. A nő fáradt volt, de érezte, hogy nem képes elaludni.
– Mi történt Kairosszal? – suttogta alig hallhatóan Adan.
Ezt már megkérdezted – gondolta Quell. – Ezt kérdezted először, amikor
megmentettem az életedet.
– Kórházban van – felelte fojtott hangon. – Úgy tűnik, most már életben
marad. Hacsak nem történik valami.
Hacsak az Árnyék ezred nem végez vele – tette hozzá magában.
– Hacsak nem vallottak kudarcot az erőfeszítéseim, amit azért tettem,
hogy adjak az osztagomnak egy esélyt.
 Ekkor elkezdett azon töprengeni, mi történhetett azután, hogy Soran
Keize megrongálta a teherhajót, és tovább repült a Troithe felé. Viszont, ha
most azt latolgatta volna, hogy Lark, Tensent és Chadic élnek-e még, az
nem segített volna rajta. És az sem, ha a Lodestar sorsán rágódik.
– Yrica – suttogta Adan.
– Tessék? – kérdezte Quell.
– A küldetés a magáé volt. Ha valami történik vele... ha valami történik
Kairosszal... magát fogom hibáztatni.
Ezt követően Adan mélységes hallgatásba merült – talán elaludt –, Quell
pedig addig mocorgott, amíg a ponyván át sikerült egy kis gödröt
kialakítania a fejének a homokban.
Adan miatt a legkevésbé sem aggódott – mit is tehetett volna vele a
súlyosan sebesült férfi?
 Tizenötödik
fejezet

Dicsőséges napok ábrándjai

I.
Chass na Chadic az álom és az ébrenlét közötti, ködös birodalomban
járva azon kapta magát, hogy ismét fiatal. Távoli énekszó ütötte meg a
fülét, az a dal, amelyet mindennap hallott a nyolcadik születésnapja óta,
amikor az anyja döntését követve összepakolták a holmijukat, és
átköltöztek a Jóindulat-toronyba, ami New Vertica határában állt, Nar
Shaddaa hosszan elterülő városában.
A torony különbözött mindentől, amiben addig laktak, és Chass főleg a
fehérségre emlékezett vele kapcsolatban – a megvilágítása mérhetetlenül
távol állt a szmogban és neonfényben úszó utcákétól. A csatornákra néző
ablakokat a lakók sárgásfehér szövetekkel fedték le, más ablakokat zöld
növények sűrű szövevénye borított. Az anyja azt mondta: azért kell ez,
hogy senki ne lásson be, és senki ne kémkedhessen utánuk, és ne ismerje
meg a Kristály Örököseinek titkait. Chassnek két év kellett ahhoz a
felismeréshez, hogy valójában azért volt úgy az ablak, hogy senki ne tudjon
kinézni.
Ám a Jóindulat-toronyban töltött első időszakban, mielőtt rájött volna,
hogy az anyja belerángatta őt egy kultuszba, amelynek tagjai fegyvereket
halmoznak fel, és egy fűszerfüggő félőrültet követnek – egy férfit, aki úgy
gondolja, hogy egy megnyerő mosoly és egy hamis kyberkristály elegendő
alap egy valláshoz –, Chass olyan békés nyugalomban élt, amelyhez
foghatót azóta sem tapasztalt. Felnőttként kezelték – ami ma már
kihasználásnak látszott, de akkor kiváltságnak hitte –, és ebédet főzött,
meghibásodott fertőtlenítőtartályokat szerelt, kristályt csiszolt és
fegyvereket válogatott a többiekkel együtt. Amikor az anyja egyre több időt
töltött a prófétával, nem törődött vele, mert végső soron miért is lett volna
szüksége az anyjára? Az Örökösök egyetlen nagy családot alkottak.
 Chass őszintén hitt ebben. És a folytonos, rejtett félelemről, a kudarctól
való rettegésről – pontosabban a kudarc következményeitől való rettegésről
– azt gondolta, hogy minden családban jelen van. Része annak, hogy valaki
egy közösség tagja, és felelősséget érez a sorsáért.
Idővel rájött, hogy mi az igazság.
Mindazonáltal, mialatt Chass élt már rosszabb helyeken is, mielőtt és
miután a Jóindulat-toronyban lakott, jól emlékezett még, milyen
elviselhetetlenül magányosnak érezte magát, miután elszökött. Emlékezett
még, milyen érzés volt, amikor hitetlennek bélyegezték és kitaszították, azt
állítva, hogy elszakadt a kozmikus Erőtől. Azt mondogatta magának, hogy
bár a próféta tanításait már nem fogadja el, igenis mélységesen hisz.
És amikor Chass magához tért, miután nem sikerült megjavítania a B-
szárnyúját, és majdnem megfulladt az űrben, éneklést hallott – és egy
pillanatig ismét hitt. Mámorító érzés volt.

Chass rájött, hogy valóban énekszót hall. Mozdulni próbált, de rájött,

hogy dohos szagú vászonba csavarva fekszik egy csillaghajó
lövegtornyában. Magát az ágyút rég leszerelték, és az ablak nagy részét
színes szövetek borították, amelyeken olyan feliratok szerepeltek, mint „Az
Erő az élet”, illetve „A szövetség a teremtés”. Chass ragacsosnak érezte a
nyelvét, a szája teljesen kiszáradt, de meglepően éber volt ahhoz képest,
hogy halottnak kellett volna lennie.
Most már azt is érzékelte, hogy inkább kántálást hall, semmint éneklést.
Kibontotta magát a vászonból, talpra vergődött, és a hangokat követve,
imbolygó léptekkel végigment egy rövid folyosón. Egy nyitott zsilipen át
meglátott egy kerek parancsnoki központot, amit ugyanolyan dekorációk
díszítettek, mint a lövegtornyot, és három alak ült benne egy holovetítő
körül.
A kántálásnak vége szakadt. A holokép egy középkorú, humanoid nőt
ábrázolt, akit gombatelepek színes foltjai borítottak – tucatnyi apró gomba
nőtt a vállán, az arcán és a fülén. Chasst kettős érzés szállta meg – erős
késztetést érzett, hogy undorodva elforduljon, és hogy álmélkodva bámulja
tovább az elképesztő látványt. Ismerősnek találta a nőt, akiből még így,
holokép formájában is egyfajta szelíd tekintély sugárzott.
 – A mai tanítás a szövetségről és a technikáról fog szólni – mondta a
különös teremtmény. – Nyilván feltettétek már magatoknak a kérdést: az
Üres Nap Gyermekei miért vetik el a droidok használatát? Sokkal jobb
lenne, ha egy gép húzna vizet vagy javítaná meg a kommunikációs
rendszert, mint én...
Chass suttogva káromkodott egyet. A kultuszhívők a Troithe
menekülttáborában is órákon át nézték az efféle holofelvételeket.
– Á, felébredt a vendégünk! – kiáltotta egyikük, és megállította a
felvételt.
Chass őt is ismerősnek találta – az arcán és a fején lévő égési sérüléseket,
a tarkabarka öltözetet. Ez volt az a férfi, aki megmentette őt a vurktől, és
megpróbálta megnyerni a szektának.
– Hol vagyok? – kérdezte recsegő hangon, és a fegyveréért nyúlt, de az
nem függött az oldalán.
– Gruyver Nap vitorlásának hívjuk ezt a hajót, mert én Gruyver vagyok,
ez pedig a napvitorlásom – közölte a férfi. – Régebben más volt a neve,
mielőtt rátértem az igaz ösvényre, de mi haszna úgy bánni a gépekkel, mint
az értelmes lényekkel, ha az lesz a vége, hogy úgy bánunk az értelmes
lényekkel, mintha gépek lennének?
– Felállt az üléséről, mire Chass megfeszítette az izmait, de nyomban el
is lazította őket. – Az űrben találtunk rád, a semmiben lebegtél. Szerencséd,
hogy időben érkeztünk.
– Megtaláltatok? – csattant fel Chass. – Úgy érted: nyomon követtetek.
Azóta követtetek, hogy elhagytam a Winkert?
– Apró egybeesés egy univerzumban, amit az Erő irányít – válaszolta
Gruyver. – De ez egy szörnyen gyanús ugrás!
Nem tagadta, hogy követtek – állapította meg magában Chass. Ismét
káromkodott egyet, majd bevonult a terembe, és eltolt a kommunikációs
konzoltól egy fehér szőrrel borított nőt, akinek a fején szarvak meredeztek.
A képernyőkön nem sok minden látszott, legfeljebb annyi, hogy a hajó a
Catadra felé tart.
– Mi lett a csatával? A hordozó, a csillagromboló... – kérdezte
aggodalmasan.
– A napvitorlások nincsenek felszerelve nagy hatótávolságú szenzorokkal
– jelentette ki a szőrös nő, aki olyan erős akcentussal beszélte a közös
nyelvet, hogy alig lehetett érteni a szavait.
 – Sem hiperhajtóművel, sem fegyverekkel, sem hiperanyag-reaktorral –
tette hozzá Gruyver. – A TIE-vadászok valószínűleg ezért hagynak békén
minket. Sajnálom, kislány, de a hírek szerint a köztársaságiak vesztettek.
Hallottuk, hogy a csatacirkálójuk a Troithe-ra zuhant, és azóta csak
birodalmi adásokat veszünk.
Chass érezte, hogy a bensőjében fellángol a harag. Azon kezdett
gondolkodni, hogyan haltak meg a baj társai – a vákuum végzett velük,
vagy sugárnyaláb semmisítette meg a testüket, netán elégtek a légköri
belépés alatt? – Aztán emlékeztette magát: tedd oda őket ahová a Véreb
osztagot tetted! És a Barlangi Angyalokat. Nincs ebben semmi újdonság a
számodra.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezte jócskán lehiggadva.
– Talán egy nap telt el a csata óta. Mi kint voltunk fémet begyűjteni.
Most már hazafelé tartunk.
– Hazudsz! – vágta rá Chass. Nem tudott hinni a férfinak. Nem mintha az
Árnyék ezred még sosem verte volna meg a köztársaságiakat, de a válasz
így is fájt neki. – Hol van a hajóm? Hol van a B-szárnyúm?
Hirtelenjében arra gondolt, hogy ha át tudná szivattyúzni a hajó
üzemanyagát a saját gépébe, a meglepetés erejét kihasználva lecsaphatna az
Árnyék ezredre. Ha sikerülne megsemmisítenie a cirkáló-hordozót, bosszút
állna a társaiért, és mindent egyenesbe hozna...
– Túl nagy volt ahhoz, hogy a napvitorlással vontathassuk – felelte
Gruyver, és már-már őszinte együttérzés érződött a hangjából. – Sajnálom.
Chass kinyitotta a száját, de azon kapta magát, hogy nem tud mit
mondani.
A szekta harmadik tagja, aki mindeddig nem szólalt meg, elfordította a
vállából kiemelkedő, remegő kocsányi, ami alighanem a feje volt, és
visongott valamit. Gruyver bólintott, és kijelentette:
– Helyes! Hívd az otthoniakat, és mondd nekik, hogy készítsenek elő
szálláshelyet egy újabb vendégnek!
Chass alig figyelt oda. A kántálás visszhangzott a fülében, amiről eszébe
jutott a zene, ami meghozta számára a felismerést, hogy ha a hajója
elveszett, akkor a gyűjteménye is. Ritka dalok. Tiltott számok. Halott
énekesek és halott civilizációk művei. Némelyik felvétel talán az utolsó és
egyetlen volt a galaxisban...
És most odavesztek... mint Wyl, Nath és Quell.
 – Elviszünk a Catadrára – mondta neki Gruyver. – Rendbe hozhatod
magad, és kapsz enni. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább. Rendben?
– Fogoly vagyok? – kérdezte Chass tompa, színtelen hangon. – A szekta
túsza?
– Az vagy, ami lenni akarsz, és amit az Erő kíván – felelte Gruyver, bár
Chass számára ez a válasz nem volt elég egyértelmű.
Egy fanatikus hívő számára az Erő azt kívánta, amit a fanatikus hívő
kívánt.

A napvitorlás sokkal lassabban repült, mint egy harci gép, és Chass egy
ablakból figyelte az apránként kirajzolódó templomokat, palotákat, hidakat
és lépcsőket. Gruyver teát hozott, és közhelyeket mondott neki, ő pedig
fontolóra vette, hogy leüti a fickót, és megpróbálja átvenni az irányítást a
hajón. Viszont egyedül volt, és sehol nem látott fegyvert – se egy
sugárvetőt, se egy tőrt, de még csak egy nagyobb csavarkulcsot sem, amivel
lecsaphatott volna valakit.
Mindez azt jelentette számára, hogy alacsony szintű kultuszhívőkkel van
dolga. Nem ismerte az Üres Nap Gyermekeit, de azt tudta, hogy minden
szekta ugyanolyan: a békéről prédikálnak, de alaposan felfegyverzik a
vezetőket.
A leereszkedés alatt a kocsányfejű teremtmény figyelmeztetést visított. A
következő pillanatban a hajó meglódult, és olyan hangot hallatott, mint a
kiszáradt fába csapódó villám. Chass egy pillanatig lebegett, majd a térdére
érkezett, és a szeme sarkából zöld fényt látott az ablakon túl.
Rögtön ezután füst szivárgott a kabinba, és Gruyver felkiáltott:
– Elhagyni a hajót!
Minden jel arra utalt, hogy a Gruyver Napvitorlása le fog zuhanni. Chass
nem készült gyászolni, és talán nevetett volna azon a gondolaton, hogy
éppen csak megmentették, de mégis meg fog halni, ha nem kezd el
fuldokolni. Az egyik kultuszhívő – a szőrös nő – nagy erővel meglökte,
mire áttántorgott egy szűkös zsilipen, és szabályosan bezuhant egy kabinba,
amiben éppen csak elfért. Ám a nő is bemászott mellé, és Chass hamu,
illetve ápolatlan haj szagát érezte.
– Gyerünk! Gyerünk, te ócskaság! Indulj már! – kiabálta a nő, és a
tenyerével verte a szűk kabin falait.
 A napvitorlás ismét meglódult, és Chass a testét elcsavarva úgy
helyezkedett, hogy kilásson a néhány tenyérnyi ablakon, amit pár
centiméter választott el az orrától. Az univerzum vadul forgott és ide-oda
lendült körülötte, aztán megértette, hogy egy mentőkabinban fekszik, és a
Catadra felszíne felé zuhan. Meglátott egy TIE-vadászt, ami éppen elhúzott
egy ovális alakú, lángoló hajótesttől, ami előtt tarkabarka napvitorlák
lebegtek.
Óvatosan kitapogatta a kabin apró műszerfalát. A társa feljajdult, amikor
az oldalába nyomta a könyökét. Nem törődött a nővel, és végre megtalálta a
kezdetleges, egyszerű botkormányt. A kabinnak nem volt igazi hajtóműve,
csak kis méretű manőverező fúvókái, de némi erőlködés árán sikerült az
ereszkedéshez megfelelő szögbe fordítania a kabint. A naptükrök fénye
megvilágította annyira a felszínt, hogy tájékozódhasson – tisztán látta a
hegyoldalakba vésett, ősrégi kőépületeket, és a lejtőket borító növény-
takaró sötét foltjait.
Mennyire máshogy néz ki, amikor nem lőnek rád – állapította meg
magában.
Nekilátott, hogy kiválasszon egy területet a leszálláshoz, és úgy juttassa
célba a kabint, mint egy bombát. Bombázta már a Catadrát, és tudta,
hogyan találjon el egy célpontot.
Kiszúrt egy krátert, ahol valaha turbólézer üteg állt két gránit torony
között.
– Egyszer már eltaláltak – dörmögte, és érezte, hogy a bőre bizseregni
kezd annak jeleként, hogy a kabin elektromágneses fékjei működésbe
léptek. Kirekesztette a tudatából a társa kántálással vegyes imádkozását, és
felkészült az ütközésre.

Chass túlélte a becsapódást, a társa nem. A nő teljesen ernyedten feküdt,

a feje természetellenes szögben kicsavarodott. A test még meleg volt, és
mert gyakorlatilag egymáshoz préselődtek, Chass érezte volna a
szívverését, ha a társa életben marad.
Majdnem megsajnálta a teremtményt. Majdnem elsuttogta a Kristály
Örököseinek egyik imáját, hogy az Erő kegyelmébe ajánlja a halott nőt.
Ezzel szemben a lehető leggyorsabban kimászott a kabinból, és szemügyre
vette a körülötte elterülő várost.
 A TIE majdnem egy órán át röpködött a Catadra egén. Néha
mélyrepülésben száguldva smaragdzöld sugarakkal árasztott el egy-egy
épületet, és ugyanolyan alaposan megsemmisítette, mint egy protonbomba
tette volna. Chass fél szemmel folyton az eget kémlelve gyalogolt az
utcákon, és hagyta, hogy a tömeg haladása határozza meg az irányát. Vagy
száz faj képviselői tolongtak és rohantak körülötte, és bár az Új Köztársaság
pilótaöltözetét viselte, sikerült úgy beleolvadnia a sokaságba, hogy senki
sem figyelt fel rá.
Bízott abban, hogy a birodalmiak a kommunikációs állomásokat és a
leszállópályákat támadják, mert az a céljuk, hogy elvágják a Catadrát a
Cerberon-rendszer többi részétől, valamint az egész galaxistól. Gyalogosan,
fegyvertelenül, mit sem tudva a bolygóról, sehogyan sem avatkozhatott be.
De az agya még működött, és úgy számolta, hogy ha az Árnyék ezred
egyetlen vadászgépet küldött ide, akkor az azt jelenti, hogy a birodalmiak
nem tartják szilárdan a markukban a Cerberont. Azt jelenti, hogy az
ellenség fél az ellen-támadástól, és attól is, hogy valaki kimenekül a
rendszerből, és erősítést hív. Chass úgy gondolta, hogy a félelem bűze
egészen frissítő hatású, ha másra nem is jó.
Szüksége volt egy hajóra. Egyelőre nem tudta, hogy mit akar csinálni, de
mindenképpen szereznie kellett egy hajót.
Mialatt elhaladt egy védőfal alatt, kiabálást hallott fentről. Mocskos és
megsárgult rohamosztagos-sisakok sorakoztak a lőrésekben – trófeák
lehettek, vagy figyelmeztetésnek szánták őket, és nyilván abból az
időszakból származtak, amikor a birodalmiak elmenekültek innen. A
Catadra lakói most ölszámra szedték össze és tüntették el a sisakokat.
Nem egy megbocsátó népség, de nem ostobák – vélte magában Chass. –
Én sem akarnám, hogy ez a látvány fogadja a visszatérő birodalmiakat.
Aztán azt latolgatta magában, hogy ha kerít valahonnan egy hajót, képes
lesz-e egymaga elkergetni innen az Árnyék ezredet, vagy eljuttatni egy
üzenetet Syndulla tábornoknak. Feltámadtak a régi ösztönei – annak
reménye, hogy hősi halált hal, mialatt megkísérli megsemmisíteni az
ellenséget, ami megölte a társait, hogy egy kedvenc dalát harsogva
beleszáguld egy hordozó szívébe –, de keserű ízt érzett a szájában. Az
Alphabet osztag csalta az Árnyék ezredet a Cerberon rendszerbe, méghozzá
egy Yrica Quell nevű népirtó áruló parancsára. És mert látni lehetett, hogy a
háborúnak hamarosan vége, egy efféle dicsőséges áldozatnak már nem sok
értelme lett volna.
Chass valószínűnek ítélte, hogy túléli a háborút, és akkor megint abban a
pocsék helyzetben lesz, amiben mindig is élt.
Tőle nem messze öt-hat ember ugrott át egy részben leomlott híd egyik
hasadékán, közben holmi bujkáló eretnekről kiabáltak.
Körülnézett, hogy hol ihatna valamit, aztán tovább szedte a lábát, és
várta, hogy a tömeg egy kocsmához sodorja.

Chass éjféltájban, a harmadik palack ital után úgy döntött, hogy nem
iszik többet. Azt mondogatta magának, hogy egyáltalán nem alkoholista,
csak rákapott, hogy lekösse valamivel a figyelmét, viszont ezen az estén
nem volt szüksége rá.
Talált egy vendéget a kocsmában, aki hajlandó volt elcserélni egy szürke
inget és egy oldalzsebes nadrágot az ő pilóta-kezeslábasáért, aztán elkezdett
kérdéseket feltenni a helyi erőviszonyokról. Kiderült, hogy az endori csata
óta eltelt hónapok során fél tucat szekta jelent meg, és ezek közül az Üres
Nap Gyermekei a legnagyobb.
– Főleg azért – magyarázott egy hosszú csőrű ishi tib –, mert ételt
osztanak a szegényeknek, és régi, romos palotákat vásárolnak fel, hogy ott
helyezzék el a menekülteket. Én ugyan nem bízom bennük, de ha már
valakinek kormányoznia kell, akkor inkább a Gyermekek, mint a Minden
Fény Felfalói vagy egy másik tébolyult csapat.
Chass bólogatott, és megpróbált a szavakra összpontosítani, hogy ne
emlékezzen egy másik ishi tibre, aki a bajtársa volt. Valóban és őszintén
kedvelte Sata Neeket.
Tedd oda őt is, ahová a Véreb osztagot tetted!
Amikor végül kiballagott a kocsmából, a fejében formálódni kezdett egy
terv. Eszébe jutott, hogy mit mondott Gruyver a napvitorlás fedélzetén: „És
mondd nekik, hogy készítsenek elő szálláshelyet egy újabb vendégnek!” Ez
még nem bizonyította, hogy a kultuszhívők más köztársaságiakat is
fogságban tartanak, de fennállt a lehetőség, és Chass úgy gondolta, hogy jól
jönne neki egy kis segítség. Így aztán ide-oda vándorolt az egyre ritkuló
tömegben, mígnem megérkezett a fehér és kék kőlapokkal burkolt
palotához, amiről az ishi tib mesélt neki.
 Egy sárga köpenyt viselő férfi állt a repülő kígyót ábrázoló mozaikkal
díszített, boltíves kapuban. Chass észrevett egy sugárvető alakú
domborulatot a köpenyen, és a legkevésbé sem lepődött meg.
– Ma este nem osztunk több ételt – közölte vele a férfi. – Gyere vissza
reggel!
– Nem ennivalóra van szükségem – felelte Chass. – A nevem: Maya
Hallik. Úgy érzem, spirituális tekintetben tévúton járok. Nem látok magam
előtt mást, csak zsákutcákat. Arra gondoltam, hogy itt útmutatásra lelhetek,
és szeretnék csatlakozni hozzátok.
Talán meggyőzőbben beszélt volna, ha rászán némi időt a történetére, de
még sosem hallott olyan kultuszról, ami elutasította az önként
jelentkezőket. Gyanította, hogy az Üres Nap Gyermekei nevű szekta sem
különbözik azoktól a szélhámosokkal, fanatikusokkal és elkeseredett,
szánalmas alakokkal teli társaságoktól, amelyekkel már oly sokszor
találkozott.
Így hát elnyomta magában az undorral vegyes megvetést, és a fogait
kivillantva, derűsen mosolygott.

II.
Yrica Quell nem emlékezett rá, hogy mit álmodott – ha álmodott
egyáltalán –, de amikor felébredt a vörös sivatagban, nyugtalanabb volt,
mint mielőtt elaludt. Emlékezett rá, hogy időről időre ébredezni kezdett,
mert remegést érzett – gyenge földrengéseket, amiket csak akkor észlelt, ha
a ponyvának nyomta az arcát. Néha változtatott a testhelyzetén, hogy
enyhítse a gerincében érzett fájdalmat, de máskülönben meglepően jól
aludt.
– Ennek nem volna szabad itt lennie – mormolta, mialatt áttöltötte az
összegyűlt vizet a páracsapdából a kulacsba. Reggelire egyetlen táprúdon
kellett megosztozniuk.
– Minek? – kérdezte Adan. A ponyván ült, a hátát a hajónak támasztva.
Ébredés után lebontották a rögtönzött sátrat – hajnalra a szél elállt, mintha
megrettent volna a fekete lyuk izzó szemétől, ami lassan kúszott a láthatár
fölé.
– A víznek. A légkörnek nem volna szabad ennyi nedvességet
tartalmaznia. Sőt, egy ilyen apró kisbolygónak nem lehetne ilyen sűrű
légköre.
 Adan csak bámult, de még a táprúdba sem harapott bele.
– Ez mit jelent? – kérdezte a szemét résnyire vonva. – Azon kívül, hogy
az univerzum tele van csodákkal?
A hangja a legkevésbé sem csengett derűsen, és Quell nem is nevetett.
– Nem tudom! – felelte határozottan, és ivott egy korty vizet.
Quell annak a pilótának a gépies fegyelmezettségével rágcsálta az íztelen
ételt, akit megtanítottak rá: sose engedje, hogy az érzései befolyásolják a
táplálkozását. Adan apró darabokat harapott a rúdból, de végül az övé is
elfogyott.
Reggeli után még egyszer átkutatták a roncsot, és ezúttal nem találtak
semmit, aminek hasznát vehették volna. Ezt követően Quell megpróbálta
rekonstruálni a leereszkedést, a becsapódást és a teherhajó széthullását.
Röppályákat rajzolgatott a homokba, hogy megbecsülje, hol lehet a hajó
másik fele. Ő és Adan egy-két szóval megállapodtak abban, hogy
körülnéznek, hátha találnak még valamit, ami jól jöhet. A nő nem igazán
remélte, hogy a droid sértetlen maradt, de úgy gondolta, talán rábukkannak
valami másra – például a hajó nagy hatótávolságú adóvevőjére, vagy egy
hordozható szenzorra, amivel meghatározhatják a titokzatos energiaforrás
helyét.
Nem volt sem táskájuk, sem zsákjuk, de Quell ezt nem is bánta, mert
mindenük elfért a zsebeikben.
A sivatagban csak lassan tudtak haladni. Jóllehet a homok meglepően
keménynek bizonyult, és a dűnék alacsonyak voltak, a sérüléseik miatt
minden lépésükért meg kellett küzdeniük. Adan kifejezetten nehezen
mozgott, és már röviddel az indulás után kezdett lemaradozni. A kettejük
közötti távolság előbb egy-két, aztán öt, tíz, végül húsz méterre nőtt.
Amikor a hadnagy egy alkalommal visszanézett, már csak a láthatárból
kicsit kiemelkedő, sötét sziluettnek látta a hírszerzőt. Erős kísértést érzett,
hogy fokozza az iramot, és elképzelte, hogy Adan minden lépésénél egyre
mélyebbre merül a homokba, míg az végül nyakig elnyeli őt, aztán feltámad
a szél, és a szemcsék elevenen megnyúzzák.
Maga is meglepődött a kegyetlen képen... az efféle morbid képzelgések
mindig is távol álltak tőle.
Várt néhány percig, majd miután a férfi a közelébe ért, odaszólt neki:
– Szeretne pihenni?
Adan azonban megrázta a fejét, és folytatták útjukat a végeérhetetlennek
tűnő, vörös síkságon.
 Messziről kiszúrták a holttestet, de csak a közvetlen közelébe érve látták,
hogy mit találtak: egy birodalmi rohamosztagos részben homokkal lepett
maradványait.
– Halott – mormolta Quell, és órák óta most szólalt meg először. A
bakancsa orrával megbökdöste a tetemet, mire a fehér páncél egy részéről
lecsorgott a homok, és láthatóvá vált egy megperzselt szélű lyuk, ami a
katona háta közepén feketéllett.
– Mikor történhetett? – vetette fel Adan.
– Mondja meg maga! – felelte Quell a vállát vonogatva. Várt egy
darabig, és miután a férfi hallgatott, ismét megszólalt: – Azon a helyen,
ahol megtaláltuk magát, azon a birodalmi rejtekhelyen, láttam térképeket.
Az egységnek voltak térképei a törmelékmezőről, vagyis lehet, hogy azok a
katonák jártak már itt.
– Ő is közéjük tartozott? – kérdezte Adan, de rögtön megcsóválta a fejét,
és hozzátette: – Nem. Lehetséges, de alig emlékszem valamire. Ha itt jártak,
akkor azelőtt történt, mielőtt elraboltak.
Quell bólogatott, és körüljárta a tetemet. A homokot fürkészte, hátha talál
egy sugárkarabélyt, vagy bármi más hasznos tárgyat, de semmit sem látott.
– Minek jöttek ide? – vetette fel Adan.
– Honnan tudhatnám? – mordult fel ingerülten a nő. – Miért tudnék
többet róluk, mint maga?
– Láthatott valamit a megközelítés és a leszállás alatt – felelte higgadtan
Adan.
Quell továbbra is mérges volt, de elismerte magában, hogy van abban
valami, amit a hírszerző mond.
– A műszerek magas energiaértéket érzékeltek, ami a kisbolygóról jött –
mondta, és nyugalmat kényszerített magára. – Nem volt lehetőségem fényt
deríteni a jelenség okára. A szenzorokkal amúgy sem mentem volna sokra.
– Magas energiaérték... – ismételte Adan, és letérdelt, de legalább egy
méterre a tetemtől, így aligha vizsgálhatta át. – Akkor tételezzük fel, hogy
ők is a forrást keresték. Hogy megszerezzék? Hogy hasznosítsák?
– Mit szól ehhez a kérdéshez? – vágott vissza Quell. – Ki halt meg itt, és
hogyan? Vannak más hullák is errefelé? És ha igen, mindegyiket hátba
lőtték?
 Ez a rohamosztagos talán nem volt hajlandó végrehajtani egy parancsot
– tette hozzá magában.
És hangosan felnevetett, ám pár pillanattal később a talaj hirtelen
remegni kezdett alatta. A rengések nem voltak elég erősek ahhoz, hogy
elveszítse az egyensúlyát, de azonnal felfigyelt a jelenségre. Néhány
másodperc múlva a rengés egy akkora rándulással ért véget, hogy a dűnék
oldalain csúszni kezdett a homok.
Quell ekkor a hírszerzőre pillantott. Adan az imént letette a kezét a
talajra, hogy megtámassza magát, de most talpra állt.
Még egyszer körülnéztek, majd folytatták útjukat.

Quell azon kapta magát, hogy a gondolatai elkalandoznak – mintha

egyfajta félálomba merült volna, ahol a valóságot a szimbólumok és a
képzelgések útvesztője váltotta fel. A sivatagban baktatott, és az Árnyék
ezred járt a fejében, valamint az, hogy mi baj volt a csapdával, amit a
CER952B aszteroidán állítottak. Soran Keize őrnagyra is gondolt, és azon
vívódott, csupán a képzelete szüleménye volt-e a férfi ígérete, hogy
elhagyja a 204-est. Sőt, talán a saját távozása is a képzelete szüleménye
volt, mert a birodalmi bajtársaival érkezett a Cerberon-rendszerbe, majd
fogságba ejtette Caern Adan, az Új Köztársaság hírszerző tisztje. Gondolt
Chass na Chadicre és Wyl Larkra és Nath Tensentre, és elképzelte őket,
amint az Árnyék ezred ellen harcolnak, és sorban meghalnak.
Valahányszor nélküle vették fel a harcot az Árnyék ezreddel, veszítettek.
Miért történt volna most másként?
A Cerberon szeme magasan járt az égen, amikor Quellnek eszébe jutott,
hogy alighanem aggódnia kellene a saját mentális állapota miatt. Talán a
sérülései vagy a vérveszteség az oka, hogy egyre jobban összezavarodott.
Vagy talán a kisbolygó levegője gyakorolt rá ilyen hatást – nem tudhatta,
hogy mennyire biztonságos belélegezni.
Ezt követően igyekezett a túlélésre összpontosítani. Akármi zajlott a
Cerberonban, neki épp elég problémája volt anélkül is, hogy olyan dolgok
miatt nyugtalankodjon, amelyekre úgysem tud befolyást gyakorolni.
 Megtalálták a teherhajó darabjait: szétszakadt válaszfalakat és a héjazat
megperzselődött maradványait – egy dűne tetejéből az egyik leszállótalp
meredt ki, mint valami jelzőpózna –, de semmi nem maradt sértetlen.
Semminek nem vehették hasznát. És a vallatódroidnak nyoma sem volt.
Nem beszélgettek, de Quell igyekezett Adan közelében maradni, mert
látta, hogy a férfi egyre lassabban mozog. Hallotta, hogy minden lépésénél
zihál, és elnyomta magában a bosszúságát. Nem azért csinálja, hogy téged
idegesítsen – mondogatta magában, de nem volt teljes mértékben
meggyőződve arról, hogy ez az igazság.
Megtalálták a közlekedőfolyosó félhenger formájú falának egy darabját,
és megpihentek mellette, mert védte őket a széltől. Megint megosztoztak
egy táprúdon, és azon a vízen, amit a páracsapda termelt. Ezt követően
Quell készen állt, hogy tovább gyalogoljon.
Adan azonban a fejét félrebillentve, a szemét lehunyva ült. Ha nem
lélegzik, Quell halottnak hitte volna.
– Adan! – mondta hangosan.
A férfi nem reagált.
– Caern! – szólt rá Quell még hangosabban.
Adan nyögött egyet, kinyitotta a szemét, és felfelé sandítva azt mormolta:
– Mi van?
Megsebesültél – felelte gondolatban Quell. – Lehet, hogy haldokolsz.
Meg kéne vizsgálnunk a sebeidet, hogy megvitassuk, képes vagy-e folytatni
az utat. Hogy itt hagyjalak-e...
– Kezd lelassulni – válaszolta aggodalmasan.
Adan mordult egyet, és lehunyta a szemét. Quell tudta, ha nem tesz
valamit, a férfi mindjárt elveszíti az eszméletét.
Nem ezt akarod? – kérdezte magától gondolatban, de nyomban odaszólt a
hírszerzőnek:
– Miért aggódik ennyire Kairos miatt?
Nem tervezte előre ezt a kérdést, de úgy érezte, ebben a pillanatban
nyugodtan felteheti. Nem tűnt valószínűnek, hogy feldühíti vele Adant.
– Mit számít az? – mormolta Adan.
A nő megvonta a vállát, és a mozdulat tompa fájdalmat ébresztett az
izmaiban.
– Ha nem akarja elmondani, ne mondja el! – felelte, és mozdult, hogy
felálljon.
– Várjon... – mondta neki Adan, mire visszaereszkedett a helyére.
 A férfi egy-két percig még hallgatott, majd belekezdett a történetbe.

– A táborban találkoztunk – mormolta Adan, és bár Quell nem kérdezte

meg, hogy melyikben, egyből a Bűnbánatra gondolt, majd mindazokra a
börtönökre és munkatáborokra, amelyek nevét oly gyakran olvasta a
Birodalom katonai térképein. És eszébe jutottak azok a toborzófilmek,
amelyeket kamaszkorában látott – a rossz minőségű, szemcsés felvételeken
árammal feltöltött kerítések és csontig soványodott teremtmények
szerepeltek.
– Körülbelül három hónapig tartottak ott – folytatta a férfi továbbra is
halkan, de mindinkább erőre kapva. – Épp csak addig, hogy rádöbbenjek:
tovább is ott lehetek. Hogy a munkaadóim lemondtak rólam, és őket is
bebörtönözték. És azért tartanak fogva, mert így gyanússá válók attól, hogy
börtönben voltam. Úgy gondoltam, az adja a legtöbb reményt a
szabadulásra, ha új igazgató érkezik, és egy teljes körű ellenőrzéssel kezdi a
működését. Arra gondoltam, hogy talán egy újonnan kinevezett birodalmi
hivatalnok számára nem jelenti a tekintélye elvesztését, ha kilök engem
Koru Neimoidia utcáira.
Nem volt ostobaság ebben reménykedni. De azt hinni, hogy kitarthatok
öt-tíz évig, amíg leváltják a vezetést? Na, ez ostobaság volt.
Adan már korábban elmesélte Quellnek, hogy valaha pénzügyi újságíró
volt. Akkor beszélt első ízben a régi életéről. Egy alkalommal írt egy cikket,
amelyben a Kol Hurón zajló droidgyártás kilátásait elemezte, és annak
megjelenése után letartóztatták – hogy miért, azt azóta sem tudta meg.
Kérdezték arról a cikkről, de sok más írásáról is.
Három hónap elteltével áthelyezték a tábor külső övezetéből a belső
telepre. Ablaktalan magánzárkába került, ami épp csak annyira volt széles,
hogy ülő helyzetben ki tudja nyújtani a lábát. Semmiből sem állapíthatta
meg az idő múlását – rendszertelenül kapott enni, és a telep lámpái
állandóan ugyanazzal a gyenge fénnyel világítottak. Ha teljesen kinyújtotta
az érzékelőcsápjait, hallott hangokat a fenti és a lenti cellából, de a félelem
meggátolta abban, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni más rabokkal.
– Attól tartottam, hogy amputálják a csápjaimat, ha rajtakapnak –
mondta, és óvatosan megtapogatta a fejét. – Ha megtudják, hogy
hallgatózom. Így aztán egyre kevesebbszer hallgatóztam, noha ez volt az
egyetlen mód, hogy halljak másokat.
Adan csakis két okból hagyta el a cellát. Néha – talán hetente egyszer –
egy rohamosztagos átkísérte egy betonfalú verembe, hogy mozoghasson.
Az öt méter mély gödörben mindig hideg volt, de legalább járkálhatott
néhány percig.
– És az eget is láthattam – mondta bólogatva. – Néha csak ültem, és
bámultam az eget.
Ezenkívül akkor hagyta el a cellát, amikor elvitték kihallgatásra.
– Minket vittek a droidhoz, és nem a droid jött hozzánk... ez is része volt
a játszmának. Így akartak megfélemlíteni bennünket.
Eleven teremtmény nem hallgatta ki, miután bekerült a telepre, ami újabb
bizonyítékkal szolgált a számára, hogy ő már senkinek sem fontos.
– De néha, amikor a droidhoz vittek, vagy elhoztak onnan, láttam valakit,
akit szintén kihallgatásra kísértek, vagy vissza, a cellájába. Az útjaink
keresztezték egymást. Pár centire haladtunk el egy másik teremtmény
mellett – egy olyan valaki mellett, aki nem viselt fehér sisakot.
Hárman voltunk, akik egymást váltottuk a vallatódroidnál. Nem tudom,
hány rab volt a táborban, de mi hárman újra és újra láttuk egymást a
vallatóhelyiség felé tartva.
Hát így találkoztam Kairosszal.
Adan elmondta, hogy ezek a találkozások nem adtak neki reményt, de
legalább volt valami, amit várhatott. Valami, ami segített számon tartani az
idő múlását. Valahányszor megpillantotta Kairost, látta, hogy mennyire
megváltozott, mennyit szenvedett, és tudta, hogy a nő is látja rajta ugyanezt.
– Quellnek lettek volna kérdései – például, hogy mit látott Adan a különös,
hallgatag nőben; Kairos viselt-e már maszkot akkoriban; és mennyiben
változott meg. De nem tette fel ezeket, Adan pedig nem árult el többet.
Viszont a hírszerző sokat beszélt a trió harmadik tagjáról.
– Úgy hívták: Ver Iflan. Láttam rajta az ellenállás nyomait, minden egyes
alkalommal.
Ahogyan ezt kimondta, abból a hadnagy számára nyilvánvaló volt, hogy
hazudik.
– Ő találta ki, hogyan kommunikáljunk – folytatta Adan. – Ismert valakit
a fajomból, tudta, hogy mit érzékelünk, és mit nem, és beszélt hozzám a
cellájából. Nem tudom, hány hónap telt el azóta, hogy bevittek a telepre, de
megint elkezdtem hallgatózni.
 Ver Iflan tervet szőtt. Beszélt hozzám, bár én sosem válaszoltam neki.
Elkezdte a munkát, de nem tudta végrehajtani a tervét. Nekünk sikerült.
Kairosnak és nekem sikerült.
Adan elhallgatott, és sokáig nem szólalt meg, mígnem Quell végül
rákérdezett:
– Hogyan szökött meg?
– Mit gondol? – mormolta Adan. – Szert tettünk egy új barátra. Viszont
elvesztettük Iflant, aki csodát tett a gépekkel. Így hát megint hárman
lettünk.
– A vallatódroid lett az új barát?
– Pontosan. Ver Iflan átprogramozta. Igen, ez volt a mi új csapatunk:
Kairos, IT-O és én.
Quell erre nem mondott semmit. Semmivel sem vigasztalhatta a férfit. És
nem jutott eszébe olyan kérdés, amire sejtése szerint választ kapott volna.
– Az előbb Kairosról kérdezett – mondta végül Adan, és az állapotához
képest meglepően gyorsan felegyenesedett ültében. Kinyitotta a szemét, és
Quellre nézve folytatta: – Egyedül az számított, hogy ő látott engem, én
pedig őt. Minket hármunkat erős szálak fűztek egymáshoz. És most már
talán csak én vagyok életben a csapatból.
– Ezt nem tudhatja – jegyezte meg a pilótanő.
– Tudom, hogy lehetséges – válaszolta Adan. – Ahogyan maga is.
Quell felállt, és odanyújtotta a jobbját a férfinak. Adan vetett egy
undorodó pillantást az alvadt vérrel borított, horzsolásokkal teli kézre, és
inkább Quell alkarját markolta meg.

A Cerberon szeme lassan a láthatár alá ereszkedett mögöttük, amikor egy

hosszú lejtőhöz érkeztek, aminek a végén vörös sziklafalakkal határolt
völgy terült el. Egyre kevesebbszer találkoztak a teherhajó maradványaival,
de azért még felfedezték a héjazat egy-egy nagyobb darabját, vagy egy
kábelt, ami úgy állt ki a homokból, mint egy támadásra készülő kígyó.
Quell azon töprengett, mit csináljanak, miután elérik a roncsmező szélét
– visszatérjenek-e a hajóhoz, vagy folytassák az utat az ismeretlenbe –,
amikor megint megremegett a föld a talpa alatt. A rengés ezúttal olyan
erővel pattant ki, hogy Quell előrelódult, majd kétrét görnyedve, az ujjait a
homokban húzva tántorgott, mire visszanyerte az egyensúlyát. Adan állva
maradt, bár szaporán lihegve lélegzett.
A rengések egyre erősödtek. Quell megragadta Adan alkarját, és egymást
támogatva imbolyogtak lefelé a lejtőn. Pár pillanattal később fülsértő
reccsenés hallatszott, ami kicsit sem hasonlított mennydörgésre, és sötét
foltok jelentek meg a homokon. Quell attól félt, hogy szakadék alakul ki
pont előttük, de aztán észrevette, hogy körös-körül fekete sziklák ugranak
ki a homokból – mintha a kisbolygó betegségtől sújtott csontjai emelkedtek
volna a felszín fölé.
Az élekkel teli, hegyes tömbök akkorák lehettek, mint Adan, és teljesen
véletlenszerűen helyezkedtek el a völgyben. Quell a hírszerzőt ide-oda
húzva igyekezett messze elkerülni valamennyit, attól tartva, hogy a
közelükben újabb sziklák pattannak elő, és felnyársalják őket. Egyre jobban
a hatalmába kerítette a félelem, és miután a rengések gyengültek, csak azért
nem kezdett rohanni, mert tudta, hogy Adan nem lenne rá képes. Végül
mindketten leroskadtak.
Hamarosan az utolsó remegések is elhaltak. Quell a talajt bámulta, és
mélyeket lélegzett, hogy összeszedje magát.
– Minden rendben? – kérdezte Adan meglepően barátságos és
aggodalmas hangon.
– Remekül vagyok – dörmögte a nő, ám amikor felnézett, meglátta, hogy
a férfi nem hozzá beszélt.
Tőlük nyolc-tíz méternyire szenzorokkal és manipulátorokkal teli, fekete
gömb lebegett. A felszínéről több helyen lejött a festék, az indikátorai
gyengén világítottak, de a fotoreceptora a megszokott fénnyel izzott, míg a
belsejéből olyan mély hangú zúgás tört elő, hogy Quellnek rezegni kezdett
a fogsora.
– Működőképes vagyok – közölte IT-O, és Quell ekkor felfedezte, hogy a
gépezet kissé megdőlve lebeg. – Nem tudok hozzáférni a teljes
diagnosztikai készletemhez, de minden programom és a memóriám a
vészhelyzetben elfogadható paraméterekkel üzemel.
Adan elmosolyodva bólintott egyet, és kissé megingott, de állva maradt.
A hadnagy leporolta magát, és odaszólt a droidnak:
– Hol voltál? Láttál valamit?
– Amikor kiszakadt a héjazat, behúzódtam a hajtómű-rekeszbe –
válaszolta IT-O. – Aztán kirepültem onnan, és a talajra zuhantam egy innen
északra lévő sziklacsoport közelében. Csak nemrég nyertem vissza az
ellenőrzést a meghajtórendszerem felett. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: – Mialatt a lebegtetőmodulokat töltöttem, volt időm elemezni a
rengéseket, valamint azokat az energiaadatokat, amiket a teherhajón
észleltünk.
Adan nyomkodni kezdte a derekát, de nem vette le a szemét a droidról.
– Jól sejtem, hogy jó híred van? – kérdezte már-már derűsen.
– Valaki számára bizonyosan – felelte a gépezet. – Jóllehet a
bonyolultabb számításokat nem tudtam elvégezni, azt hiszem, ez a
kisbolygó kezd széttöredezni. Egyre gyorsulva száguld a rendszer közepét
elfoglaló fekete lyuk felé.
A szél ismét felerősödött, és Quell homok ízét érezte a szájában. Köpni
akart, de inkább lekényszerítette a torkán a szemcséket – nem akarta
pazarolni a testében lévő vizet.
– Mennyi időnk van? – kérdezte aztán.
– Nem tudom biztosan – válaszolta IT-O. – Mindenesetre a kisbolygó
nem olyan erős. Már jóval azelőtt szét fog hullani, hogy a fekete lyuk
közelébe érne. Becslésem szerint legfeljebb néhány napig tarthat ki.
Adan és Quell egy darabig hallgattak, és nem néztek egymásra.
– Mennünk kell – jelentette ki végül a nő, bár fogalma sem volt, hogy
hová mehetnének.

III.
Az Y-szárnyú meredeken ereszkedett a helyiek által Hálónak nevezett
negyed felé, és Nath Tensent minden pillanatban a droidját átkozta. A hajó
ide-oda lódult a szélben, és hogy ne fedezzék fel, a hajtóműve nem
működött, csak a lebegtetőrendszer mozgatta. Nath tudta, hogy a legkisebb
tévedés is végzetes lehet, mialatt átvágott a vaskos betoncsövek között,
amelyek hálózata úgy szőtte be az egész kerületet, mint valami óriási
pókháló.
– Kinyírsz minket! – jelentette ki Nath. – Beszélnünk kell!
A droid ingerült választ visongott.
– Hát, a kis barátaid akkor is bosszúsak lesznek, ha nélkülem mész
vissza! – felelte ingerülten Nath.
A csövek mérete és szaga közelebb állt a csatornákéhoz, mint az égi
utakhoz, viszont összekötötték a városrész elaggott gyárait. Ezek zöme már
jó ideje nem működött, és a helyiek szinte kivétel nélkül a csövekben
laktak. Némelyiket élénk színekkel megfestett tájképek vagy zászlók
díszítették, de a legtöbbet az a narancssárga moha színezte meg, ami úgy
emésztette el a durva felületet, mint valami sav.
Két protonbomba, és ez az egész eltűnik – állapította meg magában Nath,
bár egy ideje nem látták a környéken az Árnyék ezred járőreit. Viszont a
bombázások másutt is megritkultak, alighanem azért, mert a birodalmiak
takarékoskodni akartak a hadianyaggal.
Nath elindított egy szenzoros letapogatást, és hamarosan felfedezte az úti
célját: egy tágas csövet, amin tooka-macskákat ábrázoló festmények
virítottak. Lassan haladt előre a gépével, mígnem felnyílt előtte egy fém
zárófedél. Besiklott a csőbe, amelynek falait legfeljebb fél méter választotta
el a hajójától minden oldalon. Ettől függetlenül tovább araszolt előre – a
munka java részét T5 végezte, de azért ő is figyelte a műszereket –, és
várta, hogy a szeme megszokja az idebent uralkodó, sűrű félhomályt.
Hamarosan hordozható generátorokat, fűtőegységeket és felfüggesztett
izzófüzéreket pillantott meg, valamint sátrakat, amelyek között alakok
álltak. A teremtmények szétváltak, hogy helyet csináljanak a leereszkedő Y-
szárnyúnak. A legtöbben emberek voltak – réges-régen kegyvesztetté vált
nemesi és kereskedőcsaládok leszármazottai –, viszont sokan viseltek
mechanikus és elektronikus bővítményeket. Nath kiszúrt pár kibernetikus
adatcsatolót, illetve sebészi úton beültetett étvágy-korlátozót, és részben
nosztalgiát, részben undort érzett fiatalkora bandái iránt.
A hajó ránehezedett a leszállótalpaira. Kisebb tömeg zárta körül, aminek
láttán Nath megmarkolta a sugárvetőjét. Azt mondták neki, hogy itt fogja
megtalálni az összekötőt, hogy az itteniek gyűlölik Hastemoor kormányzót,
és a helyzetük tartós javulását remélik a köztársaságiaktól. Csakhogy egy
titkos találkozóra számított, nem egy lázadásra kész sokaságra.
Amikor felnyitotta a fülketetőt, többen ordítozni kezdtek. Felállt a
fülkében, és szívélyesen rávigyorgott a sovány, mocskos alakokra. Már-már
vidám kiáltásokat hallott, és eszébe jutott a bolygóért vívott hadjárat első
szakasza, amikor a gyalogosok vagy a menekültek tapsa fogadta,
valahányszor visszatért egy bevetésről. Azt hitte, az Árnyék ezred
megérkezése jóvoltából csökken majd a helyiek lelkesedése, ezzel szemben
a civilek közül sokan szinte mániákusan reménykedtek az Új
Köztársaságban, amiben talán a Felkelők Szövetségét látták.
Ezúttal pedig tőle várták a sorsuk jobbra fordulását, őbenne
reménykedtek.
 Légy óvatos! – intette magát gondolatban. – Kezded megszokni, hogy
figyelnek rád!
Kiugrott az Y-szárnyúból, és mielőtt leérkezett volna, elkapta két festett
képű, megtermett férfi. Egy zsíros hajú, vad teremtés kicsiny gyermeket
emelt a fejek fölé, Nath pedig az ösztönei parancsára egy táprudat csapott
az apróság markába, bár nyomban rájött, hogy ezzel felbátoríthatja a
sokaságot, míg az végül további zsákmány reményében széttépi.
Többen kérdéseket kiabáltak:
– Mi történik a Thannerhouse-ban?
– Mikor hoz a Birodalom felszíni egységeket?
– Igaz, hogy a kormányzó még él?
– Hé! – ordította torkaszakadtából, hogy mindenkit túlharsogjon. –
Mindenről beszélni fogunk. Megadok minden választ, amit csak tudok! De
előbb segítenetek kell a barátaimnak! Nem én vagyok a köztársasági sereg
parancsnoka. Különleges küldetést teljesítek. Azért küldtek ide, hogy
keresselek meg titeket, mert csak ti tudtok segíteni nekünk. Készletekre és
felszerelésre van szükségünk, és ami a legfontosabb: járművekre.
Nem tudom megmondani, hogyan és mikor, de felvesszük a harcot az
ellenséggel. Már korábban is legyőztük, és most is vissza fogjuk venni tőle
a Troithe-ot.
A tömeg valósággal felbömbölt, a hangok azonban egybeolvadtak, és
Nath egy szót sem értett. Aztán kihallott egy-egy kérdést, és válaszolt,
ahogy tudott. Kisvártatva meglátott egy alacsony férfit, aki vékonyka,
mechanikus lábakon imbolygott felé. A többiek távolabbra hátráltak, hogy
utat nyissanak a jövevénynek, de akkor sem csendesedtek, amikor az azt
kérdezte:
– Miféle járművekre?
– Légi és felszíni gépekre – válaszolta Nath. – A lehető legszívósabbakra.
Ne akard ismerni a részleteket, de induljunk ki abból, hogy durva
környezetben kell majd mozogniuk.
A férfi lába megnyúlt, mígnem az arca egy magasságba került Nath
arcával.
– A szalonok zárva vannak, de fogadok, hogy összehozunk valamit.
Tudod, hogy mi ez a hely?
– A Háló?
– Hogy mi volt itt a Háló előtt! – válaszolta a férfi. – Ezekben a
gyárakban járműveket gyártottunk, amíg a Birodalom be nem záratta
valamennyit. Folyton ígérték, hogy átállítják őket TIE-vadászok gyártására,
de erre sosem került sor. De valaha itt készültek a B-14-esek, a Troithe
legnépszerűbb légisiklói. Pontosan itt, méghozzá azokból az anyagokból,
amiket troithe-i munkások bányásztak ki a Troithe bányáiból. Röppenőkre
vágysz? Terepmászókra? Csonttörőkre, amik úgy ráznak, hogy eltörnek a
csontjaid? Mi valóra válthatjuk az álmaidat!
– És mi lenne az ár? – kérdezte Nath. Mindig is élvezte a jó alkudozást,
és bár most a mosolyával jelezte, hogy mindent ért, de a szíve mélyén még
kételkedett.
– Elkergetitek innen a birodalmiakat, és az Új Köztársaság beindítja a
gyárakat.
– Áll az alku! – vágta rá Nath. Igaz, nem volt felhatalmazása efféle
megállapodásokat kötni, viszont biztosra vette, hogy mire a Háló lakói
rájönnek erre, ő már messze lesz a Troithe-tól és a Cerberon-rendszertől.

Miután Nath végzett a Hálóban, felkereste a Highgarden kerületen kívül

állomásozó csapatokat. Noha alacsonyan és lassan repült, hogy a
birodalmiak ne fedezzék fel, annyi idő alatt vágott át oda-vissza a kontinens
egyharmadán, amennyi alatt a gyalogság legfeljebb húsz kilométert tett
volna meg.
– Azt hiszem, megkapjuk, amire szükségünk van – közölte végül Wyllel,
és rácsapott a kölyök keskeny vállára. – Megmondtam nekik, hogy nincs
szükségünk semmire, ami lassabb egy harcképes-besorolású felhősiklónál.
Jeems, aki valaha művezető volt az egyik gyárban, azt mondja, alighanem
elő tud kaparni tíz-tizenkét gépet, ami megfelel az igényeinknek, továbbá
felszíni járműveket is. Tételezzük fel, hogy túloz, de akkor is jobb, mint
amire számítottunk.
– Jó! – vágta rá Wyl. Egy keskeny sikátorban ballagtak, ami a hajóik
tárolóhelyeként szolgáló parkoló, valamint a gyalogság táborhelye, egy
játszótér között húzódott. – A nap java részét a pilóták kiválasztásával
töltöttem. Egy sincs köztük, aki repült volna már vadászgéppel, de akad pár
ígéretes jelölt. Vitale régebben légköri gépekkel járőrözött egy biztonsági
szolgálatnál. Prinspai azt mondja, hogy az ő faja egyedeinek fiatal korukban
van szárnya, és ez talán azt jelenti, hogy van érzéke a manőverezéshez. Ma
este kéne összeállítanom a végleges listát.
 – Ismerd be: tetszik, hogy te vagy a parancsnok! – mondta vigyorogva
Nath. Ha másról lett volna szó, alighanem azzal tréfálkozott volna, hogy a
fiú szándékosan hagyta el Quellt a Lodestar fedélzetén. De okosabb volt,
semhogy ilyesmivel ugrassa Wylt.
– Jó érzésed van velük kapcsolatban?
Wyl elmosolyodott, amitől az állán lévő apró ráncok valóságos
szakadékoknak tűntek, és a fejét csóválva felelt:
– Még ha tudnak is repülni, meg kell tanítanom nekik a harci taktikákat,
az osztagmanővereket, és mindent, amit az Árnyék ezredről tudunk. És
mindezt néhány nap alatt. Lehet, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk, de nem
állítom, hogy remekül érzem magam.
Nath fontolóra vette, hogy faggassa-e tovább Wylt, vagy áttérjen egy
másik, ártalmatlan témára. A döntéstől T5 mentette meg, ami füttyögve és
vijjogva gurult feléjük. Wyl szempillantás alatt átváltozott fiatal kölyökké,
és odarohant a droidhoz.
Röviddel ezután Wyl ismét a leendő pilótákkal foglalkozott, és T5
továbbra sem tágított mellőle. Nath távolabbról figyelt, és egyszer sem szólt
közbe, mialatt Wyl és a katonák letelepedtek a játszótér mászókái és hintái
körül – csillogó szemű fiatalok és sebhelyes képű veteránok gyűltek össze,
emberek és Nath számára ismeretlen népek gyermekei egyaránt. A fáradt,
de végtelenül türelmes Wyl alakzatokat rajzolt a földre, és hol elküldött
jelentkezőket, hol fogadott néhány újat.
T5 még akkor is Wyl mellett maradt, amikor lefeküdtek a fűre, hogy
aludjanak. Nath nem szólt rá a droidra, holott rendszerellenőrzést kellett
volna végeznie az Y-szárnyún. Gyanította, hogy mindketten Piterre
gondolnak, a rémült kölyökre, akit Nath tanított meg mindenre; a kölyökre,
akit védelmezett, amikor elhagyták a Birodalmat, hogy csatlakozzanak a
Felkelők Szövetségéhez.
Piter halt meg elsőként, amikor az Árnyék ezred lecsapott az osztagra a
Trenchenovu hajógyárainál. Az összecsapást csak Nath és a droidja vészelte
át. Úgy tűnt, Wyl alkalmas rá, hogy tovább húzza, mint Piter – Nath
elismerte magában, hogy Wyl jobb pilóta, mint Piter volt –, de mennyi ideje
van bármelyiküknek a Troithe-on?
Nath a hátán feküdt, és egy edzőgép rácsán keresztül bámulta a
túlságosan fényes csillagokat.
Nemrégiben rengeteg kockázatot vállalt azért, hogy bosszút álljon
Piterért, Ferrisért, Reekáért és a többiekért. Ostoba volt, hogy megpróbálta,
és szerencsésnek mondhatta magát, hogy túlélte.
Nem engedhette meg magának, hogy még egyszer a bosszú legyen a fő
célja.

A gránát olyan halkan ütődött a száraz fűvel borított földnek, hogy Nath
félig felébredve azt hitte, egy katona lépteit hallja. A fülsiketítő dörrenés és
a vakító fény meggyőzte róla, hogy tévedett. Ha mindez nem lett volna
elég, a következő pillanatban föld és éles betonszilánkok zuhogtak rá.
Gurult egyet fektében, majd feltérdelt, előhúzta a sugárvetőjét, és
megpróbálta kideríteni, hogy hová lőjön.
Katonák kiáltoztak körülötte, de mert iszonyúan csengett a füle, egy
szavukat sem értette. Káromkodott egyet, és ellenállt a kísértésnek, hogy
vaktában lövöldözzön.
– Nem látok! – ordította dühösen, mire valaki derékon kapta, és
vonszolni kezdte a tér egyik oldala felé. Sugárnyalábok kezdtek cikázni
mindenfelé, és a levegőben ózon szaga terjengett.
Mire Nath ismét látott és hallott, a megmentője eltűnt. A sikátor
torkolatában állt, és a játszóteret nézte, ahová vörös sugarak áradtak egy
ötemeletes iskolaépület ablakaiból. A köztársasági katonák szétszóródva
menekültek a fegyverek tűzmezőjéből. Nath a játszótér távolabbi szélét
kémlelve felfedezett két sötét árnyalakot, akik talán Wyl és T5 lehettek.
Tőlük nem messze köztársasági katonák hasaltak, és hamarosan
viszonozták a tüzet.
Nath nem rohanhatott oda Wylhez anélkül, hogy ne kapott volna pár
lyukat a mellkasába. Ha meg akarta menteni a baj társát, más megoldást
kellett találnia.
Rászánt még egy pillanatot, hogy felmérje a helyzetet, aztán erős
szédüléssel küzdve végigsietett a sikátoron. Elhaladt egy katona mellett, aki
egy véres és mocskos test mellett guggolt – a ruházatából ítélve civil
lehetett az illető, valószínűleg egy szimpatizáns, aki segített tábort verni a
köztársaságiaknak, és talán hozott nekik egy tányér meleg ételt.
Nath egyikükhöz sem szólt semmit, csak tovább szedte a lábát, mígnem
meglátta az Y-szárnyút, ami szerencsére sértetlenül állt a parkolóban.
Felmászott a hajótestre, beült a fülkébe, és matatni kezdett a műszerfalon,
hogy beindítsa a gépet. A folyamat lassan és nehézkesen ment T5
támogatása nélkül, de nem volt szüksége az asztrodroidra ahhoz, amit
tervezett. A füle még most is csengett, de hamarosan meghallotta a hajtómű
dübörgését.
A rendszerellenőrzés következett, majd a manuális energiaelosztás (a
hajtóműre, a stabilizátorokra, a pajzsokra, a fegyverekre, mindent a
megfelelő sorrendben, nehogy túlterhelődjön a reaktor). Az atmoszférikus
kompenzátorok működésbe léptek, és megpróbálták kiegyensúlyozni a
hajót a légköri repüléshez. Nath letiltotta ezt az alrendszert, és bevonta a
leszállótalpakat. A következő pillanatban máris emelkedett, mialatt sűrű
porfelhő csapott ki a gépe alól.
Eszébe jutott a sikátorban látott katona és a civil, és tartott attól, hogy a
forró hajtóműsugár őket is eléri. Gondolatban bocsánatot kért tőlük, de
biztosra vette, hogy túl fogják élni.
Addig emelkedett függőlegesen felfelé, amíg a környék épületei fölé ért,
aztán egy pillanatra növelte a tolóerőt, hogy elinduljon a játszótér felé.
Sugárnyalábok özöne áradt az iskolából a térre és viszont. Nath a játszótér
közepe fölé manőverezett, az ellenség pozíciója felé fordította a gépe orrát,
és gyorsan ereszkedve megnyomta a tűzkioldót.
A nagy energiájú sugarak áttörtek a falakon, és robbanások következtek
be az épületben. Az Y-szárnyú fegyvereit úgy tervezték, hogy a lövedékük
áthatoljon a csatahajók páncélhéján is, így a közönséges tégla- vagy kőfalak
nem jelentettek akadályt a nyaláboknak. Az épület harmadik emeletén
pokoli tűzvész tombolt, aztán a negyedik és az ötödik szint leroskadt, és az
egész homlokzat a játszótérre omlott.
A tűzharcnak azonnal vége lett. Nath mintha por szagát érezte volna,
holott a szemcsék nem juthattak be a légmentesen lezárt pilótafülkébe.
A szenzorai nem érzékeltek más gépet a légtérben. Belehallgatott a
felszíni rádióforgalomba, és sebesültekről, valamint a környék felderítéséről
szóló jelentéseket hallott. Senki sem kért további tűztámogatást – a jelek
szerint a támadók birodalomhű gerillák voltak, nem tartoztak nagyobb vagy
jobban koordinált egységhez.
Nath lenézett a felszínre, és félig eltemetett holttesteket látott a
törmelékben – civil ruhát viseltek, akárcsak az a férfi, aki a sikátorban
feküdt a kövezeten. Előbb lebiggyesztette a száját, majd hosszú sóhaj
formájában kiengedte a tüdejéből a levegőt.
Úgy érezte, ez a veszteség elkerülhető lett volna. Nem tudta pontosan,
hogy ő maga mennyiben hibás, de gyanította, hogy a válasz úgy hangzik:
„egy kicsit biztosan”. Viszont az imént gyorsan kellett cselekednie.
A csapata hullámhosszára állította az adóvevőt, és megszólalt:
– T5...? Te és kölyök egyben vagytok?
A droid igenlő választ sípolt.
– Mi a helyzet az új pilótákkal? – tudakolta Nath.
A válasz ezúttal aggodalmas trillázás volt: legalább egy jelöltet
elveszítettek.
Ezért nem szabad összebarátkoznod senkivel! – intette magát
gondolatban Nath.
– Jól van... Odalent találkozunk!
Kisöpörte az áldozatok képét a tudatából. Az elsődleges célja a túlélés
volt – a sajátja és Wylé –, és pontosan azt tette, amit tennie kellett.
Mindenki más a Troithe-on, az új osztag tagjait is beleértve, csakis
másodsorban következhetett.

IV.
Soran Keize ezredes kialakított magának egy rutint. Bántotta a gondolat –
amikor mindenki szenvedett, és a megsemmisüléstől csakis egyetlen rossz
döntés választotta el, a kényelmes ütemterv fényűzésnek tűnt –, de ez
lehetővé tette számára, hogy komoly támogatást nyújtson a 204-esnek. A
legjobb képességeit kamatoztatva szolgálhatta az embereit, a háborús
gépezet egyik megbízható fogaskerekeként.
Emiatt színlelt önbizalmat, mialatt ide-oda járkált a Raddakkia
kommunikációs központban, és az Árnyék ezred, valamint a helyi
birodalmiak jelentéseit olvasgatta. Rámosolygott Yadeez kormányzóra,
valahányszor összeakadt vele, és igyekezett eljátszani, hogy tiszteli a nő
rosszul felszerelt, szedett-vedett gerillaseregét. Higgadtan nyugtázta, hogy
az emberei alig aludtak a megérkezésük óta, és zokszó nélkül teljesítették a
kötelességüket.
Sem az osztagparancsnokok, sem a pilóták nem hibáztatták nyíltan a
történtekért. A lelke mélyén azt kívánta, bárcsak megtennék – aggasztotta,
hogy az emberei úgy viselkednek, mintha az, hogy a Troithe-on ragadtak,
csak egy fokkal lenne rosszabb annál, ahogyan eddig éltek. Mintha
pontosan arra számítottak volna, hogy az ezredesük katasztrófába vezeti
bele őket. Nem a lojalitás vagy a hit miatt tartották magukat a
kötelességükhöz, hanem inkább a más lehetőségek hiánya miatt.
 Mit művelt veletek a Nagymama? – kesergett magában Soran.
– És mit tettem én, amikor elhagytalak titeket? Miket láttatok azóta, hogy
a Birodalom széthullott?
Az első négyórás szolgálat alatt a frissített taktikai térképet
tanulmányozta Fara Yadeezzel. A fiatal nő minden méltósága és büszkesége
ellenére készséggel átengedte neki a kezdeményezést, mivel kettejük közül
ő rendelkezett katonai és háborús tapasztalatokkal. Alig két napja ismerték
egymást, de Soran máris kellemesen érezte magát a nő társaságában.
Yadeez egy termoszból italt töltött magának, ami olyan maró szagú volt,
hogy két lépés távolságból is csípte az ezredes orrát. Az első találkozásuk
alkalmával a kormányzó őt is megkínálta, és a baráti hangulat érdekében
elfogadta, majd miután megkóstolta, pillanatokig hitte, hogy megmérgezték
– amin Yadeez harsogva kacagott. A kormányzó most mélyen behajolt a
holoasztal fölé, és mialatt a képek egy része az arcán, illetve az állán
táncolt, elkomorodva megszólalt:
– A Kilenc Csónak kerületben romlott a helyzet. Egyetért ezzel?
– Milyen értelemben romlott? – kérdezett vissza Soran.
A holofelvételen egy lázadás látszott, pontosabban egy lázadás
következményei. Gyújtópalackokkal felfegyverkezett civilek menekültek
egy ellenőrzési ponttól, amit Yadeez katonái védtek. A birodalmiak
válogatás nélkül, újra és újra belelőttek a tömegbe. A sebesültek között egy
rohamosztagos járkált, aki nem viselt sisakot, és agyonlőtte a társaik által
hátrahagyott, hason kúszó civileket.
– A csapataink veszteségei... – kezdte Yadeez, majd tétovázott pár
pillanatig, aztán felegyenesedve folytatta: – Beszélhetek őszintén, ezredes?
– Természetesen.
Yadeez sóhajtott egyet, és olyan hangnemben folytatta, mintha vallomást
tett volna.
– Amikor befutott a hír, hogy az Új Köztársaság flottája megérkezett a
Cerberon-rendszerbe, a Kilenc Csónak egyike volt azon negyedeknek,
amelyekben azonnal eluralkodott a zűrzavar. A köztársasággal szimpatizáló
polgárok csapásokat mértek a birodalmi egységekre, még mielőtt az
ellenség hajói leszálltak, és lezárták a villamos állomásokat. A helyi
rohamosztagosok azzal reagáltak, amire azt mondták nekem, hogy az
előírásos tömegoszlató eljárás, de a gáz és a kábítóbotok nem bizonyultak
elégségesnek, olyan sokan voltak a lázadók.
 A csapatainkat lerohanták, és... többeket egyszerűen agyonvertek.
Másokat a saját fegyverükkel lőttek le. A lázadók megszerezték a
sisakkamerák felvételeit, és feltették azokat a kommunikációs hálózatokra.
– Yadeez undorodó arcot vágott, és hozzátette: – A túlélők, mármint a mi
túlélőink támogatás nélkül harcoltak több mint két hónapon át. Szörnyű
dolgokat láttak. A vezetőik halottak, de a lázadók mégis őket nevezik
szörnyetegeknek. Bosszúra szomjaznak, és én nem tudom megfékezni őket.
– Nem engedelmeskednek önnek? – kérdezte Soran minden vádló
hangsúly nélkül.
– Ha közöttük lennék, természetesen végrehajtanák a parancsaimat. De
így, hogy ötszáz kilométerre vagyok tőlük, és kódolt üzeneteket
küldözgetek nekik, amiket talán meg sem tudnak fejteni...? – válaszolta
Yadeez a vállát vonogatva. – A nagyapám mesélt klónháborús történeteket,
bolygókról, ahol az éhezés és a düh miatt iszonyatos dolgok történtek...
Elakadt a hangja, és ismét a holoképre fordította a tekintetét.
– Nem azért vagyok itt, hogy ítéletet mondjak a katonái felett – jelentette
ki Soran. – Ilyen időkben... – Ezúttal ő hallgatott el. Beszélhetek őszintén,
kormányzó? – akarta kérdezni a nőtől, de helyette így folytatta: – ...ilyen
időkben egyikünk sem alkalmas arra, hogy megítélje a társai erkölcseit.
Csak annyit tehetünk, hogy úgy cselekszünk, ahogyan szerintünk helyes és
tisztességes.
– És ön miben hisz, ezredes? – kérdezte Yadeez. – Milyen Sarkcsillag
hozta önt a Troithe-ra?
A férfi örömtelen mosolyra húzta a száját. Yadeez sokkal fiatalabb volt
nála, de máris sokat elsajátított a politikusok tudásából és tapasztalataiból.
Akár azt is kérdezhette volna: „Ki küldte ide magát? Mi a feladata?” De
persze arra is volt esély, hogy a kérdés valóban olyan személyes,
amilyennek első hallásra tűnt.
– Én az embereimet szolgálom – felelte Soran. – Ahogyan sejtésem
szerint ön is a saját népét.
Fara Yadeez kormányzó a hologram kék fényében kirajzolódó
borzalmakat figyelve, lassan bólogatott.

– A nő intelligens. Elszánt. A katonai ügyekhez nem ért, de a származását

tekintve ez nem csoda – jelentette ki Soran, majd megforgatta a tányérján
fekvő, összepréselődött gyümölcsöt. Abban a kisebbfajta tárgyalóban
voltak, amit a kommunikációs központ konyhájából alakítottak ki. Rajta
kívül Broosh és Darita vett részt a megbeszélésen – az előbbi az ajtó
közelében állt, az utóbbi a tálalópulton ült. Mindketten kezeslábast viseltek,
noha több mint egy órával korábban visszatértek a bázisra.
– Úgy beszél, mintha összemelegedett volna vele – dünnyögte Broosh.
– A kormányzó tudja, hogy amint kijutunk innen, ejtjük őt? – kérdezte
Darita.
– Egyelőre nem említette a témát. Nem lennék meglepve, ha
gyanakodna... Tudatában van annak, hogy a Troithe csupán egy kis,
jelentéktelen része a háborúnak – magyarázott Soran, és a csukott ajtóra
nézett, mintha azon keresztül kiláthatott volna a külvilágba. – Ettől
függetlenül, figyeljék a pilótáikat! Nem akarom, hogy túlságosan
összebarátkozzanak az itteniekkel.
Darita százados halk nevetést hallatott, és kesztyűs kezével
megdörzsölgette az arcát.
– Ma üzenetet vittünk a nyugati pajzsállomásra, az előbb jöttünk vissza.
Egy kis erőd a semmi közepén. Az ottaniak már azért is kitüntetést akartak
adni, mert beállítottunk hozzájuk.
– Hasonló a tapasztalatunk – fűzte hozzá Broosh. – Senki sem tölti az
idejét barátkozással, de könnyű megfeledkezni róla, hogy nem azért
vagyunk itt, hogy visszafoglaljuk a Troithe-ot. Az utóbbi hónapok után... jó
érzés, ha úgy kezelnek minket, mint a bolygó megmentésére siető
bajnokokat.
Soran gondolatban végigvette a pilótái névsorát, és megpróbálta kitalálni,
hogyan reagálnak majd az emberei arra, hogy a troithe-i katonákkal kell
együttműködniük. Azok számára, akik elkeseredetten vágytak fontos
célokra és feladatokra, irányt mutathatott. Másokban felidézhette a Pandem
Nai helyi csapataival való közös erőfeszítéseket vagy az Edict kadétjainak
befogadását. Azt mindenképpen biztosra vette, hogy ha bevonnak itteni
katonákat a 204-esbe, az egy sereg új problémával fog járni.
És azon is elgondolkodott, hogyan reagálna Quell hadnagy – aki a lelke
mélyén mindig is hős akart lenni –, de aztán eszébe jutott, hogy a fiatal nő
rég eltűnt a csapatából.
– Azt javaslom, igyekezzünk elérni, hogy a pilótáink a kötelességükre
összpontosítsanak – mondta végül. – Épp elég bajunk van így is. Ha valaki
rákérdez, hogy mi a célunk, emlékeztessük, hogy sikeresen
megsemmisítettük a Lodestart. Szeretném, ha valahogyan meggyőződnénk
róla, hogy Syndulla tábornok halott, de amíg ez nem történik meg, azt kell
hangsúlyoznunk, amiről biztosan tudjuk, hogy már megvalósítottuk.
Úgy tűnt, Broosh és Darita elfogadták ezt a választ, majd áttértek arra a
témára, hogy képesek lesznek-e helyrehozni a legsúlyosabban sérült TIE-
vadászokat. Mialatt erről vitatkoztak, a kormányzó egyik segédtisztje
bejelentette, hogy megtalálták a köztársasági egységeket.

– Egy teljes napot töltöttek a Highgardenben – közölte Yadeez, és addig

forgatta a holografikus gömböt, amíg a város keleti része került elé,
amelyen villogó pont jelzett egy helyszínt. – Az egyik legnagyobb
köztársasági gyalogos csapat, korlátozott légi támogatással. Egy éjszakai
rajtaütést követően járműveket szereztek, és most elindultak. Hogy hová
tartanak, azt nem tudjuk.
– Honnan származik az információ? – kérdezte Soran.
– Több helyen látták őket, és az előző kormányzó Különleges Hírszerző
Egységének egyik elemzője összekötötte a dolgokat. Szerencse, hogy az
illető a környéken tartózkodott.
A hangjából árnyalatnyi bizonytalanság sem érződött. A férfi biccentett,
és annyit mondott:
– Folytassa!
– Ezenfelül kaptunk még jelentéseket, hogy köztársaságiakat láttak itt és
itt – mondta Yadeez a térkép két pontjára mutatva, majd az ujjával vonalat
húzott, ami elvezetett a Highgardentől.
– Ezeket egyelőre nem erősítették meg, de elkezdtük összeállítani a
lehetséges célok listáját. A stratégiailag fontos állomásokét, amelyeket talán
megpróbálnak megsemmisíteni vagy elfoglalni.
A kormányzó megnyomott egy gombot, és legalább húsz új fénypont
jelent meg a térképen; mindegyik mellett szerepelt egy név és két
koordináta. Soran azt kívánta, bárcsak lenne annyi tapasztalata, hogy rögtön
átlássa az egészet. Arra gondolt, hogy ha Syndulla még él, akkor bizonyára
pontosan tudja, hogy mit csinál. Hitt abban, hogy kettejük közül ő a jobb
pilóta, de abban sem kételkedett, hogy Syndulla a jobb hadvezér. Ha ehhez
még hozzáadta azt, hogy a köztársasági tábornok valószínűleg jobban
ismeri a terepet nála, akkor alighanem szerencsésnek mondhatja magát, ha
Syndulla valóban meghalt a Lodestar fedélzetén.
– Beszéljen róluk! – kérte Soran a kormányzóról. – Valamennyiről.
És Yadeez megtette. Az ezredes fél órán át figyelmesen hallgatott. A
célpontok némelyike ismerős volt számára, mivel a támadás előtt
tanulmányozta a bolygót, viszont Yadeez így is hasznosítható ötletekkel
szolgált. Mialatt a nő a Hoorn égi út jelentőségéről beszélt – amit a
köztársaságiak talán meg akarnak szerezni, hogy átvegyék az ellenőrzést a
szállítási infrastruktúra felett –, Soran szeme megakadt a térkép egyik
távolabb eső, világító pontján. Tovább hallgatva Yadeezt, előkereste a
vonatkozó anyagokat, és végül közbeszólt:
– Mi a helyzet azzal a bányateleppel?
– A Kilences Maggal? – felelte Yadeez, és a fejét csóválva folytatta. –
Nem túl valószínű, hogy azt szemelték ki, de elérhetik. Viszont nem sok
mindent tudnak kezdeni vele.
– Működik? – kérdezte Soran, és a képernyőt kopogtatva hozzátette: – A
köztársaságiak talán azt remélik, hogy felszerelést és készleteket
szerezhetnek ott, és talán azt hiszik, hogy a telepet nem őrzik.
– A bányát sosem szerelték le – közölte Yadeez. – Hogy mekkora része
működik még, azt nem tudom.
Az ezredes bólogatott, és észrevette, hogy Yadeez kíváncsian figyeli őt –
és óhatatlanul azon gondolkodott, hogy mi járhat a nő fejében.
– Később visszatérünk rá – mondta végül. – Elnézést, folytassa, kérem,
az égi úttal!
Yadeez megtette, Soran pedig ismét őt hallgatta, de közben máris a
lehetőségeken töprengett.
Akármit akartak a köztársaságiak, a bányatelep valószínűleg az ő számos
problémájára megoldást kínált. Rengeteg minden lehetett ott, amire a 204-
esnek szüksége volt. Soran elhatározta, hogy ennek megfelelően alakítja át
a fontossági sorrendet.
Szívből sajnálta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz elárulni a kormányzót,
de elsősorban a saját embereiért tartozott felelősséggel.
 Tizenhatodik
fejezet

Napok mélysége

I.
Quell továbbra sem tudta mérni az idő múlását. A droid belső
kronométere megsérült, és megbízhatatlanul működött; neki ugyan volt egy
órája, de összetört a becsapódás pillanataiban, és a teherhajó roncsában
hagyta. A Cerberon szeme rendszeresen felkelt, átvágott az égen, majd
lenyugodott, de mert nem tudta, hogy a kisbolygó mennyi idő alatt fordul
meg a tengelye körül, ebből sem állapíthatta meg, hogy mennyi idő telt el a
megérkezésük óta.
Még a bioritmusuk is csalóka volt – a sérüléseik rákényszerítették őket,
hogy gyakran pihenjenek, viszont szintén a sérüléseik miatt a mély,
pihentető alvás messze elkerülte őket. Amikor úgy érezték, hogy nem
képesek továbbmenni, letáboroztak, majd miután a csalódottság és az
idegesség hajszolni kezdte őket, folytatták útjukat.
IT-O korábban azt mondta, hogy a zuhanás alatt látott valamit: egy
árnyalakot, ami ugyanúgy lehetett egy hegy, egy szakadék, mint egy épület
is. Az irány egybevágott az energiaforrás irányával. Így aztán kelet felé
gyalogoltak abban a reményben, hogy találnak valamit, ami megmenti őket,
mielőtt a fekete lyuk gravitációja darabokra tépi a kisbolygót.
– Ha azok a birodalmiak, akik megvettek engem, valóban jártak itt –
mondta Adan –, akkor valószínűleg nem találtak semmi fontosat. – Ezekben
a percekben egy széles völgyön vágtak át, két-felől magas sziklák
tornyosultak fölébük. A homok itt már lazább volt, mint a síkságon, és
nehezebben jártak rajta. – Ha van itt egy bázis vagy kommunikációs
állomás, a rohamosztagosok alighanem az utolsó csavarig kifosztották.
– Ezt nem tudhatjuk – jegyezte meg Quell.
– Azt sem tudjuk, van-e előttünk valami. De mi másért jöttek volna ide
egy hadjárat kellős közepén?
 Quell is tudta, hogy jogos a kérdés, mégis erős vágyat érzett, hogy a
homokba nyomja Adan arcát, és addig ott tartsa, amíg a férfi megfullad.
– Mi van, ha a birodalmiak taszították le a kisbolygót az eredeti
pályájáról? – vetette fel aztán. – Mi van, ha meg akarták semmisíteni azt,
ami itt volt, hogy senki se bukkanjon rá?
Adan a fejét oldalra fordítva pár pillanatig a nőt nézte, majd ismét a lába
elé, a homokra szegezte a tekintetét. Lassan ballagtak tovább, és amikor
Quell már kezdte azt hinni, hogy vége a beszélgetésnek, Adan megszólalt:
– Számos jelentést olvastam, amelyek arról szóltak, hogy az endori csata
után a birodalmiak megsemmisítettek egy sor raktárt és laboratóriumot,
feltehetően magának a császárnak a parancsára. Ez a Parázs hadművelet
kevésbé dicsőséges része volt, de attól még a része volt.
A szél kezdett felerősödni, és Quell egyre jobban fázott. És ekkor
váratlanul megszólalt a droid:
– Ha Yrica Quell kém, akkor nem túl jó kém.
Mindketten a mögöttük lebegő gépezet felé fordultak. Az elsődleges
manipulátorkarja meg-megrándult, a fotoreceptorán a fénykör az egyik
pillanatban kitágult, a másikban összeszűkült. Néhány másodperccel később
mindkét jelenség megszűnt.
– Elnézést – mondta IT-O. – A memória-áramköreim hibásan üzemelnek.
Egy pillanatra összezavarodtam. Folytassák, kérem!
Adan és Quell megint a menetirányba fordultak, és tovább vonszolták
magukat.

Múlt az idő, és nem tértek vissza arra a kérdésre, hogy mi várja őket az út
végén. Sziklák között gyalogoltak, hamura emlékeztető homokban, míg
felettük a csillagokat gyakran eltakarta a törmelékmező egy-egy nagyobb
darabja. Az örökké éhes fekete lyuk felettük lebegett, a szél kitartóan fújt,
és újra meg újra felkavarta a port.
A Parázs hadműveletről nem beszéltek, de más dolgokról igen. Adan
megkérdezte, hogy mi történt az Árnyék ezred támadása alatt, Quell pedig
elmondta mindazt, amit tudott, a csillagromboló és a cirkáló-hordozó
megérkezésétől kezdve, a Catadra feletti űrcsatán át a Troithe-nál lezajlott
összecsapásig. Amikor Adan nekiszegezte a kérdést, hogy miért nem ő
vezette az Alphabet osztagot, Quell csak annyit felelt:
 – Megkapták a maga üzenetét.
Adan erre már nem mondott semmit.
Később Adan azt kérdezte Quelltől: honnan tudta, hogy az Árnyék ezred
az ellenfél, a hadnagy pedig elmesélte neki, hogyan továbbította Nath az
információt.
– Lehetséges, hogy nem is a 204-essel állunk szemben – dörmögte Adan.
– Lehet, hogy Tensent tévedett.
– Nem tévedett. Én is láttam őket – jelentette ki Quell.
– A megszállottsága ronthatja az ítélőképességét – vágott vissza Adan.
Láttam Keize őrnagyot – felelte gondolatban Quell. – A mentorom lőtte ki
a hajónkat. Nem lehetett más.
Ezt azonban nem mondta ki. Korábban azt mondta Adannek, hogy Keize
meghalt a Nacronison, és ha most előhozakodott volna az igazsággal, azzal
olyan témák kerültek volna elő, amelyekkel most nem akart foglalkozni.
Így csak megvonta a vállát, mással nem reagált a sértésre.
– Ha maga elvégezte volna a feladatát – felelte fojtott hangon akkor
ráharaptak volna a csalira. És akkor most az aszteroidán lennének, a
Hatvanegyes markában.
Adan káromkodott, és morgott valamit, amit Quell ugyan nem hallott, de
így is tudta, mi volt az.
A vallatódroid mindvégig hallgatott. Quell mindig is béketeremtőnek
tekintette a gépezetet, viszont Adan volt a gazdája, és neki talán hálásnak
kellett volna lennie, amiért IT-O nem állt egyikük mellé sem.

Miután a Cerberon szeme a nyugati hegygerinc mögé ereszkedett, a

völgynek egy annyira kanyargós részén jártak, hogy Quell már nem tudta
követni, milyen irányba tartanak. Egyre meredekebb és magasabb sziklák
vették körül őket, és az, hogy átmásszanak rajtuk ilyen állapotban, szóba
sem kerülhetett.
– Nincs értelme visszafordulni. Tovább kell mennünk, amíg nem találunk
egy utat, ami kivezet a völgyből – vélekedett a nő, és Adan egyetértett vele.
De nem találtak kivezető utat. A Cerberon szemének eltűnése után a szél
felerősödött, és homokszemcsékből szőtt, összevissza lobogó szalagokkal
korbácsolta őket. Közelebb húzódtak a sziklafalhoz, de az sem nyújtott
menedéket. Quell dühösen felordított, amikor egy homokkorbács lesújtott a
lábára, és pihenőt javasolt. Adan ezúttal sem tiltakozott, és a pilótanő ekkor
észrevette, hogy a férfi arca verejtéktől fénylik. Elnyomva magában a
bosszúságát odakínálta Adannek mindazt a vizet, amit a páracsapda egy nap
alatt begyűjtött. A hírszerző majdnem mindet megitta, majd visszaadta a
kulacsot anélkül, hogy megköszönte volna.
Találtak egy kisebbfajta üreget a sziklafalban, és úgy döntöttek, hogy
abban fognak megpihenni. Az alig öt méter hosszú barlangban kintről nézve
nyomasztó sötétség uralkodott, és Quell szívből sajnálta, hogy nincs
semmijük, amivel világíthatnának. Ám ekkor IT-O lefuttatott egy szenzoros
felderítést, és miután jelentette, hogy semmit sem talált, bementek az
üregbe, és letelepedtek.
Itt legalább nem ér minket a szél – gondolta a hadnagy, majd röviddel
ezután elaludt.
Amikor felébredt, ugyanolyan sötétség vette körül, mint amikor álomba
merült. Nem tudta, hogy egy órát aludt, vagy nyolcat, mindenesetre kicsit
sem érezte azt, hogy frissebb lenne, és a feje kegyetlenül lüktetett. A szél
hangját alig hallotta, viszont most halk, de állhatatos sípolás visszhangzott a
kőfalak között. Először arra gondolt, hogy a droid meghajtórendszere
hibásodon meg, viszont sehol sem látta a gépezet fényeit.
Ahogy a szeme hozzászokott a sűrű félhomályhoz, észrevette Adant –
tőle egy méternyire állt, a falat bámulta és halkan nyöszörgött. A csápjai
félig-meddig felmeredtek, bár az egyik még most is megtörve,
természetellenes szögben állt.
– Innom kell valamit – suttogta rekedtes hangon a férfi.
– Mindjárt megnézem a páracsapdát!
– Nekem egy ital kell – recsegte Adan, és dühödten nézett Quellre. – És
szükségem van egy kiadós alvásra. Ki kell jutnom innen.
Quell összerezzent, és lassan feltápászkodott.
– Ha van javaslata, örömmel meghallgatom – felelte a férfinak, akiből
most csak egy a barlang torkolatát eltakaró, fekete sziluettet látott. – Maga
az akciócsoport parancsnoka. Maga a...
– Nincs akciócsoport! – kiáltotta Adan. – Nincs más, csak maga és én, és
annyi vegyszer a véremben, hogy mindjárt lángra lobban. Mit akar, mit
mondjak magának?
– Összevissza beszél! – válaszolta döbbenten Quell.
– Én vagyok az egyetlen, aki értelmesen beszél! Szükségük van rám,
mindenkinek szüksége van rám, hát nem érti? Megteszek mindent, amit
tudok... – hadarta Adan, azzal lépett egyet előre, és Quell meglátta az arcát.
Vad, haragos kifejezés ült a vonásain, és hiába volt hideg, dőlt róla a
verejték. – És maga az, aki egész világokat pusztít el! Aki egész családokat
gyilkol meg!
Quell rájött, hogy a férfi hallucinál, és gyanította, hogy sajnálnia kellene
őt. Talán elfertőződtek a sebei, és a fertőzés betört a vérébe. Vagy talán a
fájdalom miatt borult ki ennyire. De semmit sem érzett Adan iránt, és
amikor a férfi feléje lódult, nem tért ki előle, hanem megvetette a lábát.
Adan erősebbnek bizonyult annál, mint amire számított. A férfi akkorát
lökött rajta, hogy nekitántorodott a falnak, és beverte a jobb térdét. Éles
fájdalom hasított a lábába, de összeszedte magát, és eltaszította magától
Adant, aki nekiesett a másik falnak.
Quell biztosra vette, hogy a hírszerzőnek nincs fegyvere, viszont neki
sem volt. Érezte, hogy meg tudja állítani a férfit, de attól tartott, hogy
közben újabb sérülést okoz neki – például megrepeszti a koponyáját vagy
eltöri a lábát.
Adan zagyvaságokat kiabálva ismét támadásba lendült, Quell pedig
időben egyenesedett fel, hogy elkapja a férfit, és vele együtt forduljon.
Egymásba kapaszkodva forogtak, mígnem Quell a térdével lágyékon rúgta
Adant, majd durván eltaszította magától. Rögtön ezután felemelte és ökölbe
szorította mindkét kezét, hogy szükség esetén bevigyen még egy-két ütést
is.
Adan azonban térdre roskadt, és a kezével tartotta magát. A háta mögött
vörös fény izzott, ami a vallatódroid fotoreceptorából származott. Quell a
sötétben nem látta a fecskendőt a gépezet manipulátorában, de tudta, hogy
ott van.
Adan megremegett, lassan eldőlt, és többé nem mozdult.
– A nyugtató néhány óráig fog hatni – közölte a droid.
– Hol voltál? – kérdezte Quell rekedtes hangon, erősen zihálva.
– Úgy döntöttem, nem kapcsolok készenléti állapotba, amíg önök
alszanak. Annak esélye, hogy nem sikerül felébrednem, elég csekély volt,
de azért láttam rá némi esélyt. Úgy gondoltam, hogy inkább előremegyek,
és felderítem az utat, semmint ebben az üregben pazaroljam az energiát.
– Legközelebb szólj! – morogta a hadnagy, azzal letérdelt Adan mellé, és
a droid is fölé siklott. – Mi baja van?
– Számos sérülést szenvedett. A delíriumot kérdezi? – felelte IT-O, majd
miután halk zümmögést hallatott, tovább magyarázott: – Nem észlelem
fertőzés jeleit. Lehet, hogy a gyógyszerek mellékhatása, ami kombinálódott
az idegesség és az alultápláltság hatásaival. Azt hiszem, ha a testi egészsége
helyreáll, ez az állapot magától elmúlik.
– Mit tegyünk? – kérdezte Quell a gépezet fotoreceptorába nézve.
– El kell vinnünk a kisbolygóról, amilyen gyorsan csak lehetséges. De
addig is, nem folytathatja az utat, mert attól tovább romlana az állapota.
Quell szeretett volna üldögélni néhány percet, de inkább felegyenesedett,
és azt latolgatta, mennyit sikerült aludnia.
– Én továbbmegyek – mondta végül. – Te maradj Adan mellett! Elkezdte
felszedegetni a holmiját, és kettéosztotta a megmaradt ennivalót és a vizet.
– Elkísérem! – válaszolta a mögötte lebegő IT-O.
– Adannek szüksége van valakire, aki vigyáz rá.
– Szerintem tud magára vigyázni, és a gyógyszerkészletem mostanra
majdnem teljesen elfogyott.
– Azért csak vigyázz rá!
– Yrica...
Quell a neve hallatán megfordult, és megfeszítette az izmait.
– Mi van? – kérdezte ingerülten.
– A felderítés során találtam valamit. Jöjjön velem, és megmutatom.
Feltétlenül látnia kell!

A Cerberon szeme a láthatár alatt volt, mialatt Quell a laza homokon

gyalogolt, mindig egy lépéssel a vallatódroid mögött. A völgy ezen a részen
annyira összeszűkült, hogy inkább szurdoknak lehetett nevezni, és többször
is elágazott. Minden alkalommal a bal kézre eső ágban haladtak tovább, bár
Quell mindegyiket ugyanolyannak látta.
Végül felmentek egy emelkedőn, amelynek a felső végénél egy majdnem
függőleges falakkal határolt, kisebbfajta fennsíkra érkeztek, amit különös
módon homok borított. Quell kitartóan lépkedve sorban felmászott az
alacsony dűnékre, leereszkedett a másik oldalukon, közben az ingével
igyekezett védeni az arcát a levegőben szállongó, finom homoktól.
A torony lassan, fokozatosan bontakozott ki a sötétségből. Távolról
nézve természetes képződménynek látszott, a földrengések során a felszínre
került, fekete tömbök gigászi változatának. De aztán, ahogyan Quell
közelebb ért hozzá, felfedezte, hogy a tetejéből két keskenyebb ág nyúlik
ki, amelyek előbb kifelé, majd befelé ívelve egy jókora, áttetsző
lencseféleséget fognak közre, ami letompítja és megtöri a mögötte lévő
csillagok fényét.
A torony alapjánál semmit sem lehetett látni. Nem vezetett hozzá ösvény,
és nem hevertek a közelében halott rohamosztagosok, amelyek jelezték
volna a hely fontosságát.
Eszébe jutott az, amit Adan mondott a Parázs hadművelet titkos
célpontjairól.
– Tudod, hogy mi ez? – kérdezte halkan a droidtól.
– Ennél közelebb nem mentem hozzá – felelte IT-O.
Quell azt kívánta, bárcsak ne szólalt volna meg. A hangos beszédet
valahogy szentségtörésnek érezte.
Óvatosan lépdelt tovább, és hamarosan láthatta, hogy a torony valóban
olyan kőből készült, mint amiket a földrengés hozott a felszínre, és a látszat
szerint egyetlen óriási tömbből vésték ki. A felületén sekély mélyedések
egész hálózata rajzolt ki bonyolult mintákat. A tövénél vaskos, szögletes
fémajtó állt, ami ugyanolyan színben játszott, mint maga az építmény.
Első pillantásra látszott, hogy a torony ősi időkből származik. A sarkai
valaha szögletesek lehettek, de mára a homok és a szél gömbölyűre koptatta
valamennyit. Quell ösztönösen érezte, hogy az épület öregebb, mint bármi
más, mesterséges építmény a Cerberon-rendszerben. Eszébe jutott egy Jedi
Templom, amit egy alkalommal felkeresett a Harkrova holdon, és ezen
emlék nyomán valamiért felötlött benne egy szó, amit annak idején a
lázadók propagandafilmjeiben hallott: Sith.
De akárhogyan próbálkozott is, nem tudta felidézni a szó jelentését.

A torony ajtaja zárva volt, és sehogyan sem reagált arra, hogy Quell
odaért hozzá. Hiába nézett körül alaposan, fogalma sem volt, hogyan
nyithatná ki. Nem látott vezérlőmodult, és amikor nekinyomta a vállát a
hideg fémlapnak, az meg sem moccant. Háromszor is megkerülte az
épületet, de továbbra sem talált semmit, aminek hasznát vette volna.
A droid nem követte, hanem a bejárat közelében maradt.
– Van valamilyen gépezet a falban – közölte aztán, amikor a nő visszatért
hozzá. – Fejlett bioszenzorok rejtőznek odabent.
– És mit csinálnak?
 – Ezeket be lehet programozni arra, hogy letapogassanak valakit, és
keressenek bizonyos biofizikai ismertetőjegyeket – egy egyénét, egy
vérvonalét vagy egy fajét. Tekintetbe véve a berendezés helyét, talán az
nyitja és csukja az ajtót.
– Az ajtó automatikusan kinyílik annak, aki a betáplált
ismertetőjegyekkel rendelkezik?
– Lehetséges. Ugyanakkor... – A droid elhallgatott néhány pillanatra.
Quell azt latolgatta, hogy a gépezet a begyűjtött adatokat elemzi-e, vagy
éppen eldönti, hogy mit áruljon el neki. – Ugyanakkor a rendszer sokkal
fejlettebb annál, mint amennyi egy alapvető genetikai letapogatáshoz és
elemzéshez kellene. Be lehet állítani, hogy észleljen bizonyos élettani
reakciókat.
– Ez mit jelent? – kérdezte meglepetten Quell. – Érzékeli a hangulatot?
– Nem tudom – felelte IT-O.
– Lehet, hogy semmi nincs odabent... lehet, hogy ennek az egésznek
semmi haszna számunkra.
– Megerősítem: valóban fennáll a lehetőség – válaszolta a vallatódroid.
Quell ide-oda járkált, és a nyakát nyújtogatva fürkészte a tornyot.

Quell továbbra is az épületet tanulmányozta, amikor odafent a lencse

halvány fénnyel felderengett a felfelé tartó Cerberon szemének tüzes
fényétől. A pilótanő lassan hátrált, és úgy helyezkedett, hogy átlásson a
toronyból kimeredő ágak között. A lencse mintha felragyogott volna egy-
egy pillanatra. Quellnek az a lehetetlen érzése támadt, hogy a tudata elválik
a testétől, és ha gyengén is, de érzékelte a szelet, ám közben teljes
egészében az égen felfelé kúszó, izzó szemre összpontosított.
Felidéződött benne egy napfogyatkozás, amit gyerekkorában látott a
Gavana orbitális állomás fedélzetén. Polarizált szemüvegén át nézte végig,
hogy egy hold besiklik a nap elé, túl lassan ahhoz, hogy érzékelni lehessen
a mozgását. Ez a mostani látvány ugyanúgy megigézte, mint az a régi.
Az izzó szem elérte a lencse középpontját, és Quell azt tapasztalta, hogy
a fénylő kör gyors ütemben – a szívverése ritmusára – kitágul a lencse
határáig, majd nyomban összehúzódik az eredeti méretére. Hamarosan már
csak a lencsét látta, minden más megszűnt számára, és valami befelé, a
belső világa felé vonzotta a figyelmét.
 Láthatatlan erő vonzását érzékelte, aztán belezuhant a sötétségbe, a
mindent összezúzó fekete lyukba.
A jéghideg űrbe.
A saját elméje feketeségébe.
Amikor a látása kitisztult, egy iszapvihar sárga és kék sávjait látta maga
körül. Sár fröcskölt az arcába, és a fejére tapasztotta a haját, mialatt egy
máris combközépig érő, de tovább mélyülő mocsárban gyalogolt. A hideg
nem zavarta. Végignézett néhány tartósbetonból emelt, kupola formájú
építményen, amikre a szélben repülő iszap élénk színű sávokat festett.
Megdördült az ég, de alig lehetett hallani a fergeteg dübörgésétől és néhány
ionhajtómű süvítésétől.
Yrica Quell pontosan tudta, hol jár.
Vele szemben, egy elárasztott utcában világítótorony dülöngélt az erős
szélben. Hirtelen villám csapott a csúcsába, mire kövek váltak le róla és
zuhantak a sárba, mígnem láthatóvá vált a fehér izzásig hevült fém
tartószerkezet. Quell kiáltásokat hallott, és oldalra fordulva azt látta, hogy
az örvénylő áradat nekivág egy a vízben sodródó, ősz hajú férfit egy ház
oldalának. A hullámok újra és újra nekitaszították a betonfalnak a férfit, aki
mindannyiszor megpróbálta megragadni egy nyitott ablak peremét, de
hiába. Aztán a víz tovább sodorta a férfit, majd, ahogy a híg sár szintje
tovább emelkedett, valaki becsukta azt az ablakot.
Quell tudta, hogy a házban tartózkodó teremtmények nem fogják túlélni a
katasztrófát. A Nacronis egyetlen lakója sem élte túl.
A sár lassan ellepte a házakat. Azok a pilóták, akik kizuhantak a
gépükkel a felhőkből, megfulladtak. A fémajtók leszakadtak a
függesztőpántjaikról, az áradat betört a lakásokba, iskolákba és
műhelyekbe. TIE-vadászok hajtóművének süvítése hallatszott minden
irányból. Quell csak figyelt, és nem tett semmit, holott a sár már a nyakáig
ért, és körülötte az utca tele lett lebegő holttestekkel. Az egyik hozzáért a
kezéhez – nyers sebekkel teli, hideg bőrt tapintott az ujjaival. Erezte, hogy a
szél addig ostromolja az elméje gátjait, amíg az a teljes közöny, amivel az
eseményeket szemlélte, és ami menedéket adott neki, lassan szétszakad, és
a darabjai elrepülnek. És akkor szempillantás alatt átérezte az egész
borzalmat. Ekkor már nem a nacronisi áldozatok között volt, hanem egy
TIE-vadásszal repült. Tüzelt a bolygó védőire, hogy óvja az osztagát, és
tartotta magát a tervhez, ahhoz a stratégiához, amit Soran Keize dolgozott
ki, és amelynek végrehajtására a császári Hírnök adott parancsot. A
természet törvényeivel dacolva visszafelé haladt az időben, és látta
valamennyi döntését, amelyek lehetővé tették számára, hogy tovább
harcoljon, hogy részt vegyen egész bolygók elpusztításában.
Megtehette volna, hogy a társai ellen fordul. Megrongálhatta volna a
bombázókat még indulás előtt. Küldhetett volna üzenetet a Nacronisra
útközben, vagy meggyőzhette volna a társait, hogy ne hajtsák végre a
parancsot, vagy megfojthatta volna Keize őrnagyot a Pursuer fedélzetén.
Mindezek helyett mindent megtett, hogy biztosítsa az Árnyék ezred
küldetésének sikerét, és mocsárrá változtasson egy világot, ahol a halottak
majd mumifikálódnak és évszázadokon át megőrződnek.
Ez volt Yrica Quell hagyatéka, és semmit sem tehetett, hogy
megváltoztassa.
Amikor Quell ismét a fekete tornyot és a névtelen kisbolygó vörös
fennsíkját látta maga előtt, azon kapta magát, hogy a homokban térdel.
Remegett a hidegtől, és görcsösen öklendezett – a szervezete meg akarta
tisztítani önmagát –, de semmi sem jött fel a gyomrából.

– Egy időre cselekvésképtelenné vált – közölte a droid. – Talán több

órára. Folyamatosan ellenőriztem az életjeleit.
Quell továbbra is térdelt, és mélyen előregörnyedve a homokra
támasztott alkarján nyugtatta a fejét.
– Életben vagyok? – kérdezte halkan.
– Igen, életben van – válaszolta IT-O –, és szenved. Együtt érzek önnel,
bár ez nem sokat ér.
A nő bólogatott, és érezte, hogy az álla eléri a homokot. Függőleges
helyzetbe nyomta magát, és azt mondta:
– A torony tette...
– Igen – erősítette meg a droid. – És a torony is figyelte az életjeleit.
Mialatt ön átélte azt, amit átélt, a szenzoros berendezés aktív volt, és a
rejtett mechanizmusok a jelek szerint dinamikusan reagáltak.
– Ez mit jelent? – kérdezte Quell, és értetlenül nézett a gépezetre.
– Nem tudom biztosan. Úgy tűnt, hogy ön minél távolabb került a tudatos
gondolkodástól, az ajtóba épített rendszer annál több energiát vett fel.
További szenzorok léptek működésbe, amelyek mérték az ön szívverését,
agyi aktivitását és hasonlókat.
 Quell elgondolkodott mindezen. Meglepődött azon, hogy milyen tiszta
lett az elméje, noha még érezni vélte a bőrén a sár és a tetemek érintését.
– Olyan volt, mintha keresett volna valamit bennem – mondta végül. – A
rendszer egy bizonyos reakciót keresett, hogy aztán kinyissa az ajtót.
– Igen, ez lehetséges.
– Akkor újra meg kell tennem, hogy bejussak. És ezúttal a megfelelő
módon kell csinálnom.
A droid a megszokottnál mélyebb hangon zúgott.
– Támogatásra lesz szüksége. Meg kell határoznia azt a biofizikai
állapotot, amit az ajtónyitó berendezés vár, és ki kell találnia, hogyan éri el
ezt az állapotot.
Quell tétovázott pár pillanatig, mert nem tudta eldönteni, hogy milyen
választ fog kapni.
– És te segíthetsz nekem – mondta végül.
– Igen – erősítette meg a vallatódroid.

II.
Az élet a szektában egyszerre volt bénító és gyötrelmes. A nő, akit az
Üres Nap Gyermekei Maya Hallik néven ismertek, „az első bepillantás
keresője” besorolást kapta. Ez lényegében azt jelentette, hogy csak a palota
meghatározott részeibe léphetett be, és előbb kapott enni, mint a hitetlen
menekültek, de később, mint az a négyszáz hívő, akik hamarabb
csatlakoztak, mint ő, továbbá bent alhatott valamelyik épületben, ha esni
kezdett a hamuval vegyes havas eső.
Chass gyanította, hogy a havas eső még nem tartalmazott hamut, mielőtt
az Új Köztársaság felszabadította a Catadrát, de úgy döntött, hogy ezt
inkább nem kérdezi meg senkitől.
Azért a kiváltságért, hogy újonc kultuszhívőnek mondhatta magát,
elvárták tőle, hogy minden reggel részt vegyen a közös éneklésben.
(Némelyik dal az elveszett gyűjteményében is szerepelt, bár a szövegek
sokat változtak, és kevésbé az ősi civilizációk, mint inkább a közösség és a
szövetség dicsőségét zengték. Mindenesetre reggelente dühösen ment
énekelni, de aztán kis híján sírva fakadt a dalok szépsége miatt.) Elvárták
tőle, hogy csak akkor beszéljen a szektán kívüli teremtményekkel, ha
csatlakozásra biztatja őket, egyébként a többi Gyermekkel alakítson ki
kapcsolatot. (Ehhez még tartotta is magát, mert úgy ítélte meg, hogy semmi
hasznát nem veszi azoknak, akik nem tartoznak a szektához.) Elvárták tőle,
hogy segítsen a konyhában, valamint takarítson, és vegyen részt a palota
omladozó falainak javítgatásában.
És ami a legfőbb, elvárták tőle, hogy nézze és hallgassa Let’ij, a
gombával lepett nő adásait. Let’ij alapította az Üres Nap Gyermekei
nevezetű szektát, és úgy nevezte magát: a Tároló. Ezen a reggelen a
galaktikus politikáról beszélt.
– Ne nyugtalankodjatok amiatt, hogy a Birodalom visszatér a Catadrára.
Az egyik elnyomó ugyanolyan, mint a másik – mondta szelíden a holoalak.
– Igaz, hogy Palpatine császár és a megbízottjai nem sokra tartottak minket,
sem a Catadra többi szektáját, amiből valaha sok létezett. Ám az Új
Köztársaság csak a szavaiban különbözik a Birodalomtól, a tetteiben nem.
Chass egy közös helyiségben ült, ahol a hívek általában főzni és
kártyázni szoktak, vagy éppen a hordozható lejátszójukon hallgattak
valamit. A terem akár a troithe-i menekülttáborban is lehetett volna, azzal a
különbséggel, hogy amikor megkezdődött Let’ij adása, mindenki letette a
kártyát vagy a fejhallgatót, és a holoképet figyelte.
– A birodalmi katonák nyíltan megvetettek mindenkit, aki nem tartozik
az emberi fajhoz, és az uralkodó osztály nemigen avatkozott bele ebbe. De
hányszor hallottuk az Új Köztársaság kancellárjától, hogy véget vet az
idegengyűlöletnek, mialatt marékszám osztogatja a kitüntetést a csupa
emberből álló halálosztagoknak? Találkoztunk az Új Köztársaság
csapataival, és láthattuk, hogy azok javarészben emberekből állnak.
A birodalom rákényszerítette a Catadrán működő vallásos Rendeket,
hogy költözzenek át a Jedhára, ahol csempészekkel és csalókkal
viaskodtunk, hogy életben maradjunk, függetlenül attól, hogy mi mást
szerettünk volna. Az Új Köztársaság az egyik legnagyobb hősének nevez
egy saját maga által kinevezett Jedi lovagot; ezek után bízhatunk abban,
hogy nem fogja támogatni annak a szektának az újjászületését az összes
többivel szemben?
Let’ij minden indulat nélkül, békésen, sőt derűs nyugalommal beszélt. És
ez majdnem elég volt ahhoz, hogy Chass odafigyeljen.
– Csak a bolond keresi a békét a bürokrácián át, vagyis nem mindegy,
hogy a Birodalom vagy a Köztársaság dobál bombákat? A békét egyedül az
Erőben lehet megtalálni, márpedig csakis a kiválasztott teremtmények
látomásain át teremthetünk kapcsolatot az Erővel, és csak akkor, ha
harmóniában és összetartó közösségben élünk.
 A hívők közül többen is megismételték az utolsó mondatot. Chass azon
kapta magát, hogy ő is suttogja, és nehezen állta meg, hogy köpjön egyet.
Fontos célod van, azért vagy itt – figyelmeztette magát gondolatban. –
Nem tartozol közéjük!
Valamennyi tanítás ugyanazt az utat járta be. Egy a galaxissal
kapcsolatos, keserű igazsággal kezdődött, és azzal az ígérettel ért véget,
hogy az Üres Nap Gyermekei a megoldás arra a keserű igazságra. Chass
régóta ismerte már ezt a szélhámosok által gyakran alkalmazott trükköt: ha
valaki elfogadta az elejét, akkor már könnyen elfogadta a végét is.
Felmarkolt egy fejhallgatót egy takaróról, és a fülére csapta.
A trükk valóban egyszerű volt – de csak az együgyűek dőltek be neki.

Amikor Chass nem Maya Hallikot, a rendes kis kultuszhívőt játszotta,

nekilátott átkutatni az épületegyüttest. A palotát márvánnyal burkolt, tágas
folyosók hálózták be, és tele volt aranyozott medencékkel, amelyekből
hiányzott a víz – egyet leszámítva, amelyik mellett hívők guggoltak, és
ruhát mostak. A folyosók mentén sorakozó sötét fülkék ágyneműt,
tányérokat, evőeszközöket és gyerekjátékokat tartalmaztak. Némelyik
teremnek leomlott a mennyezete, de ezek szinte teljesen üresek voltak, míg
a kitört ablakokat műanyag függönyök fedték.
Chass nem számított rá, hogy használható dolgokra bukkan a palotának
azon a területein, amelyeket bejárhatott. De gondosan az emlékezetébe
véste a lezárt ajtók és a kóddal védett felvonók helyzetét. Több alkalommal
is látta, hogy a szekta megbízhatónak ítélt tagjai lesietnek a lépcsőkön,
amelyeket tagbaszakadt gamorreaiak, valamint egy nyurga harch őriztek.
Egyszer elindult, hogy körbejárja a palotát, és megismerje a méretét, de
hamar eltévedt a város utcáin, és többször nem próbálkozott ezzel.
Azt tudta, hogy van valahol egy fogoly, aki az Árnyék ezreddel vívott
összecsapás után került ide. Többször is meghallotta, amint a hívők egy
bizonyos „vendég”-ről beszélnek, és majdnem nekik ugrott, hogy addig
fojtogassa őket, amíg többet mondanak.
Gyanította, hogy van valahol egy hajó, amin a vezető elmenekülhet, ha
például lázadás tör ki, vagy hasonló probléma áll elő. És a hívők talán egy
hipertéri adóvevőt is rejtegettek, amivel ő felvehette volna a kapcsolatot az
Új Köztársasággal.
 Elhatározta, hogy ezeket is megkeresi, de előbb a foglyot akarta látni.
Egy délutánon a palota mélyebb részeit derítette fel, amikor halk
kántálást hallott. A hangok alapján tájékozódva bejutott egy tágas terembe,
amit harcias, vörös fény világított meg. A kántálás egy lámpaként is
szolgáló hangszóróból származott, ami egy olvasztókemencének látszó
valami felett függött. A kemencéhez vezető szállítószalag mellett egy
köpenyt viselő kultuszhívő állt, és úgy nézett a közeledő menekültekre,
mint egy uralkodó az alattvalóira. Chass az ajtó mögött rejtőzve figyelte a
jelenetet.
A menekültek sorából kilépett egy gran, letérdelt a hívő előtt, és
átnyújtott neki egy hosszú csövű sugárkarabélyt.
– Lemondasz az erőszakról és az erőszak eszközeiről? – kiáltott a
kultuszhívő, és a gran bólogatott. – Elkötelezed magad az Erő Tárolója és
Szószólója mellett, aki gondját viseli az Üres Nap Gyermekeinek?
A gran ismét bólintott, mire a hívő átvette tőle a fegyvert, és gyengéden
ráfektette a szállítószalagra, ami átvitte előbb egy semlegesítő mező karjai
között, aztán bele a villódzó fénybe.
– Hát akkor légy üdvözölve, nővérem! – folytatta a köpenyes alak. –
Hagyj fel a lázadással, és keresd velünk az igazságot!
A gran odébb lépett, mire egy másik szektatag átadott neki egy
összehajtogatott köpenyt, aminek a tetején kisebbfajta csomag feküdt –
valószínűleg egy adag ennivaló. Aztán a következő menekült tett egy lépést
előre, a kultuszhívő felé nyújtott egy ősrégi gépfegyvert, és megismétlődött
az előbbi jelenet.
Chass majdnem öklendezett az undortól, és arra gondolt, hogy azok a
kultuszhívők, akik mellett éjjelente aludt, eladták a fegyverüket és a
szabadságukat egyetlen tányér ételért. A fegyverekre összpontosított: most
egy DH-17-es haladt végig a szalagon, és került a tűzbe; alighanem egy
lázadó teteméről szedték le. Egy primitív sugárcső következett, ami talán
egy régi templom romjai közül került elő.
Chass heves vágyat érzett, hogy szerezzen magának valamit. Úgy
gondolta, hogy ha egy darabig még itt kell élnie, legalább legyen fegyvere.
Eljátszott a gondolattal, hogy beront a terembe, felkap egy sugárvetőt,
aztán kitör a palotából – vagy ide-oda kúszik-mászik benne, mint egy
gerilla, míg végül kiszabadítja a foglyot, és megtalálja a hajót, amivel aztán
elhagyja a bolygót. De aztán fontolóra vette a reális lehetőségeit: mi lenne,
ha ellopná a sorban állók egyikének fegyverét? Vagy leverné a lámpát, és a
sötétben felmarkolna egy sugárvetőt?
Aztán rájött a megoldásra, mialatt a köpenyes kultuszhívő átvett egy
újabb fegyvert, és nyájasan rámosolygott az előtte álló alakra.
Chass két órán át ácsorgott az ajtó mögött, mire véget ért a szertartás, és
mindenki kivonult a teremből egy másik kijáraton. Nesztelen léptekkel a
szállítószalaghoz surrant, ráhasalt, és a kemence nyílásához kúszott.
Benézett a nyíláson, és nem látott semmit ott, ahol nemrég még tűz égett.
Nem érzett meleget. Bedugta a karját a kemencébe, és lapos lencséket,
valamint fogaskerekeket tapintott ki. Aztán sűrű kenőzsírba nyúlt, és egy
éles valami megbökte a tenyerét. Végül egy kis méretű sugárpisztoly bőrrel
bevont markolatára fonódtak az ujjai.
A szektatagoknak természetesen eszük ágában sem volt beolvasztani a
fegyvereket, inkább felhalmozták őket. A fegyverek megsemmisítése
hazugság volt – mint minden más a palotában.
Chass pillanatokkal később leugrott a szállítószalagról, és kirohant a
folyosóra. Hamarosan befordult egy sarkon, és a háta mögé nyúlva a
nadrágjába dugta a fegyvert. Rögtön ezután megfordult, és nekiütközött
valakinek, aki felordított ijedtében.
Chass rémülten hátrált, és már az imént szerzett fegyverért nyúlt, amikor
felismerte a férfit, aki szintén felismerte őt.
– Hát túlélted! – kiáltotta Gruyver, és széttárta a karját. – És megtaláltad
a hozzánk vezető utat!
Chass a kezét a fegyvere közelében tartva figyelte a férfit, aki
megmentette őt a vurktől a Winkerben, majd megint megmentette a
megfulladástól az űrben. Tudta, hogy ha Gruyver nem holmi agymosott
tébolyult, akkor valami annál is rosszabb – az Üres Nap Gyermekeinek
ügynöke, aki tevékenyen részt vesz az egész, nagyszabású
szélhámosságban.
– Hát, úgy néz ki – dünnyögte Chass, és az oldala mellé engedte a kezét.
Most már volt fegyvere. Most már bármikor lelőhette a férfit.

Chass elmesélte Gruyvernek Maya Hallik történetét, ami számos ponton

megegyezett Chass na Chadic történetével. Maya is köztársasági
vadászpilóta volt, és ő is egy vallásos közösségben nevelkedett.
 – Anyám azért választotta éppen azt, mert egy theelin volt a vezetője. Azt
mondták rá, hogy egy régi theelin isten megtestesülése, és mi tartottuk a
régi theelin szokásokat – magyarázott, mialatt a konyhában ebédeltek. –
Persze hazugság volt az egész. Ezért reagáltam olyan rosszul a
napvitorláson. És a Winkerben. Nem igazán bízom a kultuszokban.
– Mégis idejöttél – felelte Gruyver. – Mégis beléptél közénk.
Chass mordult egyet, és bekapott még egy kanál búzagombócot. A lé az
állára csöppent, és marni kezdte a bőrét.
– Hová is mehettem volna? – mondta aztán. – Egy idegen bolygóra
zuhantam, és nem sok lehetőségem volt.
Gruyver felnevetett, és összedörzsölte a két tenyerét a tányérja felett, ami
szinte csak levest tartalmazott, gombócot alig.
– Örülök, hogy megtetted. És ígérem, itt nincsenek testet öltött istenek!
Ettől kímélj meg! – kérte tőle gondolatban Chass, és várta, hogy a férfi
belekezd egy prédikációba.
– Edd meg ezt is! – mondta neki Gruyver, és átöntötte a levese felét a
tányérjába. – És mesélj egy kicsit a repülésről!
Chass nem talált megoldást arra, miként úszhatná meg a beszélgetést, így
hát elbeszélgetett a férfival. Kiderült, hogy Gruyver még sosem hagyta el a
Cerberont, és most a hipertéri utazásról kérdezgetett – hogyan működik,
milyen érzés, és mennyi bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyszemélyes
vadászgéppel hajtsa végre a hiperugrást, és így tovább, és így tovább. A
kérdések nem hatoltak túl mélyre, és Chass rájött, hogy azzal is kitérhet a
válaszadás elől, ha csak a vállát vonogatja.
Végül ő tett fel kérdéseket a férfinak úgy, hogy igyekezett közönyösnek
mutatni magát, de érzékelte, hogy körülbelül úgy beszél, mint egy részeg
nő, aki próbálja eljátszani, hogy józan.
– Került ide másvalaki is a csata után?
– Én egy személyről tudok – felelte Gruyver. – Hozzád hasonlóan ő is az
űrben sodródott. Ha minden igaz, még most is a kórházban van.
– Aha... – dünnyögte bólogatva Chass. Úgy sejtette, hogy ha megkérdezi,
meglátogathatja-e az illetőt, akkor nemleges választ kap. Másrészt, talán
gyanúsnak találták volna, ha nem kérdezi meg.
– Van rá lehetőség, hogy beszéljek vele? – kérdezte végül.
– Amint meggyógyult, bizonyosan lesz rá lehetőséged – felelte Gruyver.
– Remek. Szóval, miről is beszéltünk az előbb? Azt mondtad, még sosem
láttál igazi napot...?
 A következő három nap során, a reggeli imádkozás után Gruyver
megkereste Chasst, és bemutatta a szekta azon tagjainak, akiket mindaddig
sikerült kikerülnie. Egy twi’lek nő, akit Gruyver az unokahúgának nevezett,
imádta a robogókat, és hol a hajtóművek szereléséről mesélt, hol a
száguldás örömeiről áradozott. Egy clawdite alakváltó bevallotta Chassnek,
hogy egy alkalommal felvette Let’ij alakját, ám rajtakapta maga a kultusz
vezetője. A szekta legtöbb tagja a Catadrán született, de bevándorlók is
akadtak köztük. Chass szentül hitte, hogy egyikük egy hírhedt fejvadász,
aki a Meridián-szektorban dolgozott, mielőtt beállt kultuszhívőnek. Egy
másik, aki Új Hajnalnak nevezte magát, egy hónapot töltött a Jedhán, és
hosszasan beszélt Chassnek arról a száz szektáról, amelyekkel találkozott –
hogy mennyire hasonlítanak és mennyiben mások, és hányan vesztek oda,
amikor megsemmisült az a szent világ.
A hívők elmondták Chassnek, hogy szeretnének terjeszkedni és kerteket
létesíteni a városban, hogy ennivalóval láthassák el a szegényeket. Úgy
beszéltek erről, mintha teljesen normális dolog lett volna. Mintha a galaxis
lakói gyakran álmodoztak volna egy háború és zűrzavar nélküli jövőről...
Chass gyűlölte azt, amit ettől az egésztől érzett, de elviselhetőbbé tette a
tudat, hogy immár van fegyvere. Most már kijuthatott innen, ha úgy
alakultak volna a dolgok.
Már az első napon megtalálta a kórházrészleget, de csak a harmadik nap
estéjén mert besurranni az ajtaján, amikor biztosra vette, hogy a személyzet
nem tartózkodik odabent. Üres ágyak között vágott át, aztán az egy-két
személyes betegszobákhoz érve, sorban benézett az ajtókba épített, apró
ablakokon.
A negyedikben egy humanoid teremtmény, egy nő feküdt a sarokban álló
ágyon. Részben szövet, részben bőr, fekete öltözetet viselt, amit
fémlemezek és csövek egészítettek ki.
Csövek? – kérdezte magától megrökönyödve Chass.
Aztán megakadt a tekintete a nő vállán fehérlő címeren – a Galaktikus
Birodalom hatágú szimbólumán.
– Az Árnyék ezred pilótája vagy – mondta mély, vészjósló hangon Chass.
Az idegen nő az ajtóba ágyazott ablakra nézett, de nem mozdult.
– Mondj egy okot, hogy miért ne öljelek meg! – tette hozzá Chass.
– Köztársasági vagy? – kérdezte a nő rekedtes hangon.
 Chass bólintott.
– Legalább annyira szeretnék eltűnni a Catadráról, mint te – mondta a nő.
Chass felemelte a sugárpisztolyt, és belőtt az ablakon. A nő felkiáltott, és
az alkarjára csapta a tenyerét, ahol egy olvadt bőrdarabból fekete füst szállt
fel. Pár pillanattal később megszólaltak a kórház riasztócsengői.
– Engem ne próbálj manipulálni! – recsegte haragosan Chass.
A nő a fogát kivillantva vicsorgott rá, ő pedig sarkon fordult, és elrohant,
mielőtt bárki elkaphatta volna.

III.
Csak nyugalom – gondolta Wyl Lark, és finoman végighúzta ujjait a
műszerfalon, mintha egy sur-avkát simogatott volna. – Eléggé bízom
benned ahhoz, hogy vakon repüljek, ráadásul annyira azért nincs sötét
idelent.
De nem mondta ki hangosan ezeket a szavakat, mert az adóvevője aktív
volt, és a többi pilóta aligha bízott volna meg egy olyan emberben, aki
beszél a hajójához.
– Tizenöt kilométer – mondta fennhangon, bár továbbra is eléggé
bizonytalanul mozgott ebben az új szerepében. – Eddig egész jól haladunk.
– Na, most ki a gyors, és ki tud fürgén manőverezni? – kérdezte Nath. –
A te A-szárnyúd hirtelenjében nem is ér olyan sokat!
A többiek nevettek, és Wyl hálát érzett Nath iránt.
Nem látott csillagokat odakint, de még csak a város fényeit sem. Csakis a
saját gépe reflektorainak fénye világította meg előtte az utat, fehérre festve
a sziklákat és a cseppköveket, valamint megmutatta neki a nyílásokat,
amelyek túl keskenynek tűntek ahhoz, hogy átrepüljön rajtuk, mígnem
odaért hozzájuk, és akkor már tágra nyitott szájaknak látta őket. A Troithe
kérgét átszövő alagutak helyenként olyan szélesek és egyenesek voltak,
mint a sugárutak, másutt olyan keskenyek és kanyargósak, mint egy
csatacirkáló szervizjáratai. Wyl annyira lassan repült, hogy egy felszíni
sikló is lehagyta volna, de csakis így volt elég ideje, hogy lebukjon egy-egy
kőfüggöny alá, vagy kikerüljön néhány kristályoszlopot.
Elsősorban nem amiatt aggódott, hogy nekimegy valaminek, hanem
amiatt, hogy betéved egy olyan keskeny járatba, amelyben majd nem tud
megfordulni. Nem tartotta magát klausztrofóbiásnak, és annak idején
többször is járt az Otthon barlangjaiban, de most az az érzése támadt, hogy
a bolygó teljes súlya nehezedik rá. Nem szeretett volna egyedül
szembenézni a Troithe alvilágával.
És nem szeretett volna elszakadni az új osztagától, nem akarta védtelenül
hagyni az új társait.
Az adóvevő megreccsent, majd valaki megszólalt:
– Házak vannak idelent! Egész falvak!
Wyl felismerte Denish Wraive hangját – a kétszáz éves teremtmény
nyolcvan éve nem vett részt sem légi, sem űrcsatában, de olyan lelkesen
vezette feljavított siklóját, ahogyan az Otthon gyermekei szoktak felmászni
az első hátasukra.
– Én azt hallottam, van egy szellemcivilizáció a város alapjai alatt –
válaszolta Gorgeous Su, és a szavait halk sistergés kísérte. Wyl gyanította,
hogy a nő egy távoli alagútban repül éppen. A legnyughatatlanabb felderítő
lévén gyakran úgy keresett rövidebb utakat, hogy nem kért engedélyt. Egy
houknak volt a húga, akivel Wyl a gyalogsági parancsnokok között
találkozott, és alig tudta belepréselni jókora testét a Humble Hovercat
pilótafülkéjébe.
– De alighanem ez is azok közé a legendák közé tartozik, amiket jobb, ha
nem ismerünk.
– A tudatlanság mint a helyi kultúra elleni védelem – dörmögte
Ubellikos. A fiatal ember férfi egy hutt hangerejével és akcentusával
beszélt, és az örökös ingerültségével Chassre emlékeztette Wylt. – Ez a
hozzáállás inkább a birodalmiakat jellemzi!
– Így van – erősítette meg Prinspai a rovarok ciripelését idéző
beszédmódján.
– Néha viszont remekül működik – jegyezte meg Nath, mire mindenki
felnevetett.
Wyl elégedetten gondolta, hogy íme, ez az ő osztaga. Alig ismerte a
társait, de az ő pilótái voltak.

Egyikük sem aludta ki magát azóta, hogy leereszkedtek a város alá. A

Hatvanegyes katonái fegyvertelen csonttörőkön, alagúttankokon,
tehersiklókon és lebegőkocsikon utaztak. Ezek a felszíni járművek
folyamatosan haladtak, a vezetőik rendszeres időközönként váltották
egymást. Az így előálló karaván viszonylag lassan, de kitartóan haladt a
Troithe Sebe felé.
Wyl is azok közé tartozott, akik a föld alatti útvonal mellett érveltek – a
térképek szerint ezen sokkal gyorsabban eljuthattak a célig, mint a föld
felett, ráadásul kevésbé vonhatták magukra a birodalmiak figyelmét. Ám
hamar kiderült, hogy a térképek elavultak, és ki kellett küldeni a légi
járműveket, hogy felderítsék a járatokat és a kisebb-nagyobb üregeket. A
felszíni gépekhez képest a hajók is ritkán álltak le – a nagy teherszállítók
egyszerre kettőt tudtak cipelni, nem többet, így egyszerre csak két pilóta
pihenhetett.
Wyl mindenki másnál kevesebbet aludt. Amikor éppen nem felderítést
végzett, a pilótákat oktatta, vagy taktikai térképeket tanulmányozott. Az
alagutakban nem volt annyi hely, hogy megfelelő kiképzést tartson, ezért
kis sebességgel gyakorlatoztak, és méterekben mérték a távolságot, nem
pedig kilométerben.
Wyl hiába ereszkedett rá a teherszállítóra, pihenés helyett a tervekről
beszélt Carverrel, vagy utánanézett, hogy állnak a gyalogság technikusai.
Két jármű még javítás és átalakítás alatt állt – egy lebegtetőrendszerrel
felszerelt légköri gép, amiről Wyl azt gyanította, hogy nem fog megfelelni
az osztaga igényeinek, valamint egy a klónháború idejéből származó,
rozsdás vadászgép, amit Nath V-szárnyúnak nevezett. Ez az utóbbi egy
TIE-vadász és egy A-szárnyú megcsonkított gyermekének tűnt, és Wyl
előre odaígérte Vitale őrmesternek, feltéve persze, hogy a gép valaha képes
lesz repülni.
Wyl a karaván mellett repült, míg a többiek felderítést végeztek. A
szenzoraikból áradó adatok kirajzolták a környező alagutak térképét a
főképernyőjére, és ő egyre álmosabban figyelte ezt, amikor a rádió
Gorgeous Su bejelentését közvetítette:
– Kezdődik a játszma!
– Ellenség? – kérdezte Wyl szempillantás alatt felélénkülve.
Nath nevetett, Ubellikos morgott valamit, míg Vitale, aki a karaván és az
osztag közötti összekötő volt, azt kérdezte:
– Ugye, úgy érted: az igazi játszma?
– Kit? Mi? Hol? – mondta fennhangon Su. – Máskülönben halálra unom
magam.
„A feladatra összpontosítsatok” – akarta mondani Wyl, mert ez volt az,
amit Quell vagy Rununja mondtak volna az Alphabet vagy a Balhés
osztagnak. Viszont nem ártott enyhíteni egy kicsit a feszültséget, ezért úgy
döntött, hagyja őket játszani.
A pilóták és Vitale megvitatták, hogy ki kezdje, és Nath mellett
döntöttek, aki ezekben a pillanatokban négyszáz méterrel a karaván előtt
repült az Y-szárnyúval.
– Kit értesítsetek arról, hogy meghaltam? – kérdezte Nath, és érződött a
hangján, hogy vigyorog. – Mindenkit, aki pénzzel tartozik nekem. Hadd
legyen egy jó napjuk! Mi végezzen velem? Egy vibrotőrrel felszerelkezett
alak, aki hírnevet akar szerezni. Hol történjen? Az egyik Echo-rendszerben.
Mindig is ábrándoztam arról, hogy egyszer visszavonulok oda, és veszek
egy csőjachtot.
T5 megszólalt a háttérben, Vitale pedig megjegyezte, hogy a „mi”-t Nath
nem fejtette ki kellő részletességgel, míg Su és a többiek azon civakodtak,
hogy ki folytassa. Wyl az utolsó ilyen játékra gondolt, amit még a Balhés
osztag tagjaival játszott a Hellion’s Dare fedélzetén. Akkor is az Árnyék
ezred elől menekültek, és valahogy ízléstelennek találta ezt a fajta
szórakozást.
Épp kezdenek összebarátkozni! – szólt rá magára gondolatban.
– Hadd menjen! És vegyél részt benne!
– Kit értesítsetek elsőnek? – kezdte végül Vitale. – Az unokaöcsémet, aki
a Korélián él. Rendes kölyök, és szeretném, ha megőrizné az emlékezetében
a nagynénjét. Mi vigyen el? Mas Amedda nagyvezír testőrsége nyírjon ki.
Hol? Természetesen a Coruscanton. Túléljük ezt a küldetést, és előbb-utóbb
elindulunk oda.
Su következett, és úgy beszélt, mintha előre begyakorolta volna a
válaszokat:
– Kit? A férjemet és szerelmemet, Thage Howlesst, akárkié legyen is az a
fekete szíve. Mi végezzen velem? Az, hogy belerepülök az Árnyék ezred
vezérhajójának parancsnoki hídjába egy robbanóanyaggal teli siklóval.
Hol? Valahol a Rimma kereskedelmi útvonal mentén, miután kiűztük a
rohadékokat a Magból.
– Egészen pontosan hogyan is akarsz elrepülni egy Humble HoverCattel
a Rimmáig? – érdeklődött Denish Wraive.
– Gyűlölöm a nevét – vallotta be Su. – Egy gyerekjátékkal repülök.
– Nem beszélve arról – mondta Vitale –, hogy elsősorban az Alphabetet
illeti az Árnyék ezreddel való leszámolás joga.
– Osztozhatunk – dörmögte Nath.
 Vitale harsogva röhögött, majd azt kérdezte:
– Wyl, te mit szólsz ehhez?
Wyl érzékelte, hogy nem kell komolyan vennie a dolgot, és jól
emlékezett még arra az estére, amikor az Alphabet osztag tagjaival
vacsorázott a menekültek között.
– Az Árnyék ezred elég nagy. Bőven jut belőle mindenkinek – válaszolta
mosolyogva. – De reménykedjünk, hogy nem kell osztoznunk...
Ubellikos morogva tiltakozott, Vitale nevetett, és a játék folytatódott.
Wraive következett, aki hosszú mesét szőtt arról, hogy szívrohamban fog
meghalni a háború utolsó napjaiban, miután megmenti az ükunokáját.
Prinspai rövidre fogta, és holmi oxigéntúladagolásról ciripelt. Wyl tudta,
hogy hamarosan ő jön, és megpróbált kitalálni valamit, ami lefegyverző és
őszinte lesz, nem pedig lehangoló, de csak az járt a fejében: nem fogok
meghalni. És nem hagyom, hogy közületek valaki meghaljon.
Aztán megszólalt a közelségi riasztó, és. ez megmentette attól, hogy
válaszoljon. A felderítőrendszer képernyőjére pillantott, és látta, hogy
azonosítatlan cél mozog egy mellékjáratban.
– Ellenség! – kiáltott Vitale. – Most már élesben megy a játék!
A TIE-vadász úgy suhant át a csonttörők és lebegőkocsik felett, mint egy
szellem – csak az elülső reflektorai világítottak, míg a hajtóműsugara
halványan derengett mögötte. A süvítése felerősödve és eltorzulva
visszhangzott a falak között, és Wyl néhány másodpercig megigézve
bámult, aztán észbe kapott, és üldözőbe vette a betolakodót.
– Egyetlen TIE-vadász! – közölte a társaival. – Valószínűleg felderítő.
Utánamegyek. Ne tüzeljetek a karaván közelében! Más már nem is
hiányzik, mint egy omlás.
– Más már nem is hiányzik, mint még harminc ilyen fickó a nyakunkba –
dörmögte Nath.
Alighanem a TIE-pilóta is tartott egy omlástól – nem nyitott tüzet,
mialatt Wyl végigkergette a lebegőkocsik sora felett. A gyalogosok közül
páran alacsony energiájú sugarakat lőttek az ellenségre, de csak annyit értek
el, hogy Wylnek káprázni kezdett a szeme a villogó fények miatt. Lenézett
a főmonitorra, kivárta, hogy kitisztuljon a látása, majd követte a TIE-t, ami
időközben berepült egy mellékágba.
Átvillant az agyán a gondolat, hogy talán találkozott már az ellenséges
pilótával. Félszemű bizonyosan felismerte volna, és kapcsolatot teremtett
volna vele. A többieket a hajójuk sérülései és a harci stílusuk alapján
azonosítaná, de itt és most egyikre sem támaszkodhatott.
– Honnan tudták, hogy hol keressenek minket? – vetette fel Ubellikos.
– Valaki megláthatta, hogy milyen járműveket szereztünk – felelte Nath.
– És ebből kiszámították, hogy levonulunk a felszín alá.
Az A-szárnyú könnyedén tartotta a TIE iramát, és Wyl ritkán tévesztette
szem elől a célpontja fényeit. Ám a birodalmi pilóta tapasztaltnak
bizonyult, és alighanem pihent volt. Sokszor az utolsó pillanatban váltott
irányt, és repült át az alvilág egy teljesen másik rétegébe. Az egyik szűkös
járatban Wylnek az oldalára kellett döntenie a gépét, nehogy a sziklák
lenyírják a vezérsíkjait. A TIE csak egy kicsivel volt keskenyebb az A-
szárnyúnál, de most ez a kis különbség is előnyt biztosított neki.
Az A-szárnyú védőpajzsai felderengtek, amikor az elektromágneses
mező elérte a falat. A hajó reszketett és meg-meglódult. Wyl felforrósodott
vezetékek szagát érezte, és teljesen kikapcsolta a pajzsait. Na, most már
egyenlőfeltételek mellett harcolhatunk – gondolta a TIE-vadászt figyelve.
Hamarosan behatoltak egy tágasabb üregbe, és ekkor meglátta a
lehetőséget. A TIE-vadász hirtelen megfordult, és pontosan szembe repült
vele, hogy oldalirányú kitérésre kényszerítse. Ő azonban tartotta a
pozícióját, gyorsan aktiválta az adóvevőt, és megszólalt:
– A TIE-vadász pilótájához beszélek! Azonnal csökkentse a sebességét,
és adja meg magát!
Tudta, hogy nem fog bejönni. És nem is jött be. Csökkentette a fegyverei
energiaszintjét, megpróbálta eltalálni azt az intenzitást, amellyel a lövedékei
sérülést okoznak a TIE-vadásznak, de nem omlasztják a fejére a barlangot,
ha célt téveszt.
Mielőtt azonban lőtt volna, a ellenfele tüzet nyitott. A birodalmi pilóta
rögtön emelkedni kezdett, és a barlang mennyezetét lőtte – nyilván azért,
hogy ráomlassza az üldözőjére, míg ő maga megáll, vagy valahogyan kitér
a lezúduló kövek elől. Wyl aktiválta a fékező rakétákat, valamint a
lebegtetőrendszert, és megnyomta a tűzkioldót. Erős fények villogtak
mellette, porfelhő csapott felé, és éktelen dübörgés kíséretében leszakadt
előtte a mennyezet. Tovább lassított, amennyire csak tudott, és jobbra
kanyarodott, hogy inkább a kőzápor szélébe repüljön bele, semmint a
közepébe. Nem kellett volna kikapcsolnod a pajzsokat – gondolta, mialatt
egyszerre mosolygott és összerezzent.
 Kőnek ütköző fém recsegését hallotta, aztán törmelék kopogott a gépén.
A szeme sarkából látta, hogy mellette tovább zuhognak a kőtömbök,
veszedelmes közelségben a bal vezérsíkjához. A jobb oldalára döntötte a
gépét, hogy ha többel nem is, legalább egy méterrel távolabb kerüljön a
gyilkos záportól, ennél többet nem tehetett.
Aztán a dübörgés elhalkult, majd teljesen megszűnt. Wyl körülnézett, és
meglátta a TIE-vadász roncsát – pontosabban az egyik összetört vezérsíkot,
ami egy kőhalomból meredt ki. A birodalmi pilóta trükkje nem vált be.
Wyl kitörölte a szeméből a belecsorgott izzadságot, és arra gondolt, hogy
szerzett némi idő a karavánnak. Ám tisztában volt vele, hogy ha a
birodalmiak egyszer rájuk találtak, akkor újra meg fogják találni őket.
És tudta, hogy az osztaga még nem áll készen a csatára.

Nem sok mindent tehettek. Szóba sem kerülhetett, hogy szétválasszák a

karavánt – légi felderítés nélkül a nehézkesen mozgó tehergépek sosem
érték volna el a bányatelepet.
– Azt is megtehetjük, hogy letáborozunk idelent, és beássuk magunkat –
vetette fel Twitch, amikor a parancsnokok megbeszélést tartottak az
adóvevőn át, de még ő maga is nevetett az ötleten.
– Mindenki péppé zúzódna egyetlen bombától, de legalább felkészülten
várnánk.
– Haladjunk tovább! – javasolta Carver. – Távolodjunk el minél
hamarabb attól a helytől, ahol ránk találtak, és reménykedjünk, hogy
hamarosan elérjük a felszínt.
Wyl úgy gondolta, hogy ez nem annyira terv, mint inkább
szándéknyilatkozat, de nem akadt jobb ötlete. (Quellnek és Rununjának
biztosan lett volna, de nem kételkedett abban, hogy ő nem olyan okos, mint
Quell, és nem olyan tapasztalt, mint amilyen Rununja volt.) Elmagyarázta a
helyzetet a pilótáinak, és miután a végére ért, részben együttérző, részben
elszánt hangnemben hozzátette:
– Jelenleg nem az a dolgunk, hogy legyőzzük az Árnyék ezredet, vagy
visszafoglaljuk a Troithe-ot. Hanem az, hogy megvédjük a gyalogságot.
Valamennyien fáradtak vagyunk, de ezt mindenképpen meg tudjuk tenni!
Gorgeous Su, Denis Wraive, Prinspai, Ubellikos és Nath Tensent
ünnepélyes komolysággal nyugtázták a kijelentést. Wyl kiosztotta a
feladatokat, és kezdett felkészülni a felderítő útjára, amikor Nath azt
kérdezte:
– A te fülkéd is verejtéktől és vizelettől bűzlik, mint az enyém?
Wyl még ebben a szorult helyzetben is felnevetett.
– Valószínűleg – felelte aztán. – Próbálok nem gondolni rá.
– Mikor másztál ki utoljára friss levegőt szívni? – érdeklődött Nath. –
Pontosabban azt, ami itt a friss levegőnek felel meg?
– Lehet vagy nyolc órája – felelte Wyl. – Tudok vigyázni magamra, Nath.
De azért kösz!
– Vannak előnyei annak, ha valaki parancsnok. Senki sem gátol meg
abban, hogy letedd a gépet az egyik csonttörőre, és aludj pár órát.
– Te ezt tennéd, ha egy osztag parancsnoka lennél? – kérdezte Wyl, és
valóban elgondolkodott azon, hogy Nath hogyan kezelné a helyzetet.
– Hogy én mit tennék, az nem számít. Csak azt mondom, amit gondolok.
Wyl pár pillanatig az ujjaival dobolt a műszerfalon, majd ismét
megszólalt:
– Nath...
– Mondd, testvér!
– A többiekre is vigyázz! Úgy, ahogyan rám. Jó hasznát vennék, ahogyan
nekem is hasznos.
– A többiek nem csinálták végig azt, amit te és én. Megteszem, ami tőlem
telik, de...
– A 204-es mindenkinek keményen odavágott. Ők is sok mindenen
mentek keresztül. Kérlek!
Nath sokáig hallgatott. Wyl hallani vélte T5 hangját a háttérből.
– Megteszem, amit tudok – ígérte végül Nath.
Kérlek – gondolta Wyl, de nem mondta ki azt, amit szeretett volna: hogy
a „Kit? Mi? Hol?” játékban egyedül Nath volt elég bátor ahhoz, hogy
elképzeljen egy háború utáni életet. Ez azt jelentette, hogy a többiek már
nem is reménykedtek semmiben, és Wyl gyanította, hogy inkább
hallgatnának Nathre, mint őrá.

Wyl a csonttörőn álló A-szárnyú pilótafülkéjében aludt, és éppen

mézvirágokról álmodott, amikor az adóvevő megreccsent, és Su kiáltását
közvetítette:
 – Itt vannak!
Egyből magához tért, és néhány pillanattal később megértette, hogy mi
történt: egy teljes TIE-osztag tartott a karaván felé, és legfeljebb öt perc
maradt a megérkezésükig. A felderítést végző Su kiszúrta őket, és most
leadta a szenzorai által begyűjtött adatokat. Wyl leválasztotta a hajóját a
jókora teherszállítóról, de egyelőre nem szállt fel, hanem az alvás
utóhatásaival küzdve szemügyre vette a legközelebbi járatok térképét.
– Nincs sok hely a hajó-hajó elleni küzdelemhez – állapította meg Nath.
A karaván ezekben a percekben egy jókora sziklacsarnokon vágott át,
amelynek mennyezetét megkövesedett fákra emlékeztető oszlopok
támasztották alá. – Prinspai annyira elöl van, hogy nem érem el adóvevőn.
Hogyan akarod lejátszani ezt a kört?
– Megpróbálhatjuk elzárni az utat – vetette fel Wyl, és végighúzta a
mutatóujját a térképen, közben a másik kezével becsatolta a sisakja állszíját.
– Keresünk egy szűk szakaszt, és leomlasztjuk a járatot, ahogyan a TIE
csinálta nemrég.
– Az, amelyik eltemette magát? – szólt közbe gunyoros hangon Gorgeous
Su.
– Carver elővetette a fegyvereket – közölte Vitale ingerült, pattogó
hangon. – Nem állítjuk meg a karavánt, de talán lesz egy-két találatunk.
Wyl tudta, hogy kézifegyverekkel leszedni egy TIE-vadászt elég rázós
feladat, de nem lehetetlen. Továbbá, fegyelmezett és tapasztalt katonák
utaztak a járműveken, és az üregben a támadók nem nagyon
manőverezhettek. Csakhogy a gyalogos csapatok nagyon közel voltak
egymáshoz, ami azt jelentette, hogy a birodalmiak egyetlen rácsapással több
járművet is megsemmisíthettek, a rajtuk utazó húsz, harminc vagy akár
ötven katonával együtt.
– Egyelőre nem látnak minket – mondta Wyl. – Su, elindulok feléd! Mi
ketten elcsaljuk őket a karavántól, és később csatlakozunk hozzá.
A menetoszlop eleje ekkor már a csarnok távolabbi végénél járt, és egy
formátlan torkolat felé tartott, ami éppen csak elég széles volt az
alagúttankoknak. A csonttörők erőlködve kúsztak felfelé az emelkedőn, és
ledöntötték az útjukban álló cseppköveket.
– Wyl, ha elszakadtok tőlünk, soha többé nem találtok vissza hozzánk –
jegyezte meg Vitale.
Wyl megfeszítette az izmait. Igazat adott a nőnek, de fájt neki, hogy
félelmet hall ki a hangjából.
 – Su, amikor szólok, zavard az összes frekvenciát! – parancsolta
határozottan. – Nath, te és Denish maradjatok a karaván mellett! Ha nem
jövök vissza, te vagy a parancsnok, és majd a felszínen megkereslek titeket.
– Rossz ez a terv, testvér – morogta Nath.
Wyl előre nézve láthatta az Y-szárnyú hajtóművének fényét, és azt is,
hogy a karaván eleje behatol az alagútba.
A következő pillanatban megszólalt Carver, és meg sem próbálta leplezni
a haragját.
– Wyl, ezt a tervet senki sem hagyta jóvá! Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy elveszítsünk két hajót! Hé, egy átkozott légi háborút
vívunk!
– Én vagyok az osztag parancsnoka – felelte higgadtan Wyl. – Su?
Aktiváld a zavarómodult!
– Igenis, uram! – vágta rá színtelen hangon Su.
Az adóvevőből innen kezdve csak halk sistergés áradt. Wyl is aktiválta a
saját zavaróegységét, felemelte a gépét, és megint szemügyre vette a
térképet abban a reményben, hogy időben odaér Suhoz. A hajtómű
vibrációja megrázta a testét, mialatt az alatta kígyózó menetoszlopot
figyelte. A járművek tetején kuporgó katonák sugárkarabélyokat és más
nehéz fegyvereket tartottak a kezükben, de aprónak és sebezhetőnek látta
őket.
Alig volt annyi helye, hogy megfordítsa a gépét. A karaván végén haladó
járművek még a sziklacsarnokban jártak, és rajtuk túl zöld fények villantak.
A TIE-vadászok közeledtek, és tűz alá vették Gorgeous Sut.
Wyl növelte a tolóerőt, és a gépe úgy csörömpölt, mint egy laza burkolati
elem.
– Igen, tudom, hogy te is fáradt vagy – mormolta, de közben mosolygott.
Ez volt az ő küldetése – hogy az Árnyék ezred ellen harcoljon, életeket
mentsen, és úgy állt a helyzet, hogy ezt most ősidőkből származó, geológiai
csodák között fogja megtenni. Arra gondolt, hogy ha így fog meghalni –
távol az Otthontól –, akkor elégedetten távozik.
Kit? Mi? Hol? – villant át az agyán a három kérdés, aztán már ismét a
közelgő összecsapásra összpontosított.
Az oszlop utolsó járműve – egy húsz főt szállító teherhajó – bedübörgött
az alagút bejáratán, pont akkor, amikor Wyl a közelébe ért. Lassított, és ki
akarta kerülni a járművet, ám az is lelassított, majd megállt. A bejáraton túl
megint zöld fények villogtak, és Wyl megpróbálta kideríteni, mi folyik ott.
 A lökéshullám keményen megtaszította a gépét – nekivágódott az
ülésnek, amikor a hajója vadul előrelendült, és fehér fény árasztotta el
körülötte a fülkét. Hangos dübörgést hallott, mint akkor, amikor a TIE-
vadász leomlasztotta a mennyezetet, de a műszerfalán nem kezdtek villogni
figyelmeztető jelzések, és nem találta el semmi a gépét. Megállította az A-
szárnyút, és az ujját a tűz-kioldón tartva várt.
Miután a por eléggé eloszlott, döbbenten nézte az alagút torkolatának
helyén emelkedő törmelékhalmot. A sorban utolsó teherszállító eltűnt, és
Wylnek émelyegni kezdett a gyomra a gondolattól, hogy pontosan tudja, mi
történt.
Kikapcsolta a zavarómodult, és várta, hogy valaki megerősítse a
gyanúját.

Hat órával később Carver megállította a menetet, hogy a technikusok

megjavíthassanak egy járművet, aminek túlhevült a lebegtetőrendszere. Wyl
leszállt, hogy járkáljon egy kicsit, de elég bizonytalanul mozgott a
gödrökkel és kövekkel teli talajon. Pár percig egy kristályokkal bélelt
hasadékot bámult, amit foszforeszkáló ásványok gyenge fénye világított
meg – és remélte, hogy élete végéig emlékezni fog a csodás látványra.
Aztán, amikor visszatért a gépéhez, Nath odament hozzá, és azt kérdezte
tőle:
– Teljesen rendben vagy?
– Igen – felelte Wyl.
Az idősebb férfi előhúzott egy cafrudat a zsebéből, kibontotta, kettétörte,
majd beleharapott az egyik felébe, míg a másikat Wyl felé nyújtotta. Wyl
rövid tétovázás után elfogadta, és rágcsálni kezdte.
– Semmit sem tehettünk már Suért – dörmögte Nath. – Túl sokan
támadtak rá, és túl közel voltak hozzá, hogy elmenekülhessen. Te is így
látod, ugye?
– Igen – felelte Wyl.
És valóban így látta. A teherszállítón utazó húsz katona – akik
felrobbantották a járművüket, hogy megállítsa az TIE-vadászokat – egész
más lapra tartozott. De Nath nem kérdezett felőlük, és egyelőre Wyl sem
akart beszélni róluk. Inkább azt kérdezte a társától:
– Rossz döntéseket hoztunk? Beterveztünk egy ilyen ellentámadást?
 – Mondd meg te! El akartad hagyni a várost, és elhagytuk a várost.
Egyetértettél azzal, hogy cselekednünk kell, és egy légierő ígérte a legtöbb
esélyt. Többen meghaltak azért, hogy ez megtörténhessen, úgyhogy ha van
másik ötleted, most kéne előhozakodnod vele.
Wyl nem ezt szerette volna hallani.
– Tudom – felelte halkan. – De pillanatnyilag jól jönne, ha hallanék más
véleményeket is.
– Az enyémet ne akard hallani! – jelentette ki Nath, és elnézett a
járművek felé, ahol gyalogosok és pilóták ültek, és egymást túlharsogva
röhögtek a durva tréfákon. – Én melletted állok, de ha azt szeretnéd, hogy
valaki fellelkesítsen... Vagy ha azt szeretnéd, hogy valaki lelket öltsön
Wraive-be, Prinspaiba, Ubellikosba vagy Vitale-ba... Én sem ismerem őket
jobban, mint te, és nem is érdekelnek. Nem ezért vagyok itt.
Wyl pár pillanatig hallgatagon figyelte a barátját. Aztán elnyomta
magában a haragját, illetve az aggodalmait, és úgy beszélt, ahogyan azt egy
parancsnoktól várták.
– Rendben! Akkor haladjunk tovább!

IV.
Soran Keize ezredes és Fara Yadeez kormányzó lassú léptekkel sétáltak
azon az úton, amit mindketten megkedveltek az elmúlt napok során – egy
útvonalon, amelyen feljutottak a Raddakkia tér feletti lebegőteraszokra és a
Taa komplexum tetőkertjei fölé. Yadeez elmesélte, hogy a felszín alatti
üvegházakat a helyiek különböző éghajlatok szimulálására használják.
– Volt már hóesésben, ezredes? – kérdezte, amikor elértek egy
tépőszirom-virágokkal teli tisztásra. – Amikor nem holofilmen látta, vagy
egy ablakon át, hanem ténylegesen érezte, hogy milyen?
– Olyan helyen nőttem fel, ahol nyolc hónapig tartott a tél. Vagyis,
pontosan tudom, milyen érzés – felelte Soran, és elmosolyodott, mert a
szavai felidézték benne a rordashgyökérből készült cider ízét, és a fagytól
elzsibbadt arca sajgó fájdalmát.
– Hát akkor azt kívánom, bárcsak lenne annyi felesleges energiánk, hogy
ön megmondhassa, az éghajlat-szimulátorunk menynyiben jeleníti meg a
valóságot – válaszolta Yadeez, és a vállát vonogatva hozzátette: – Viszont
azt hallottam, hogy az Új Köztársaság börtönt akar kialakítani a Hoth
bolygón. Állítólag azok kerülnének oda, akik lojálisak maradtak a
Birodalomhoz. Lehet, hogy egy napon lesz lehetőségem megtapasztalni az
igazi hóesést és fagyot.
Soran nem hallotta még ezt a szóbeszédet, és nem is érezte hihetőnek –
mert a köztársaságiak minden álszentsége ellenére a kancellárjuk
elkötelezte magát amellett, hogy az igazságszolgáltatást részesíti előnyben a
megtorlással szemben. Az a terv, hogy a Hothon építenek börtönt – azon a
jeges világon, ahol a lázadók súlyos vereséget szenvedtek –, a túlságosan
élénk képzelet szüleménye lehetett.
Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Yadeez megelőzte:
– Ne törődjünk az önsajnálatommal! Szóval, a Kilences Magról akart
beszélni velem?
– Arról. Ma reggel a felderítőim odarepültek, és érintetlenül találták a
telepet, nagyjából olyan állapotban, amilyenben az öntől kapott aktákban
szerepelt. Megerősítették, hogy van egy ércszállító teherhajó az
űrkikötőben. Több mint száz éves, és tele van mynockokkal, de a szerkezete
épnek tűnik.
– Tehát a teherhajó érdekli...
– Az is – felelte Soran. Gyanította, hogy ha nem beszélne róla többet, a
nő nem tenne fel további kérdéseket. Viszont már előre lejátszotta magában
a beszélgetést, és kiválasztott egy utat, ami érzése szerint a legjobban
szolgálta a céljait. – Ha sikerül működésre bírni, komoly segítséget nyújthat
a küldetésünk végrehajtásához.
– Mennyi ércet akar elvinni a Troithe-ról, ezredes? – kérdezte Yadeez
színlelt derűvel, és éberen figyelte a férfit, mialatt a park kavicsos ösvényén
sétáltak.
Soran megállt, és fél térdre ereszkedett egy sárga szárú növény mellett,
amelyen zöld virágok pompáztak. Mélyen magába szívta a chandrilai
vaníliáéra emlékeztető illatot, majd halkan azt mondta:
– A csillagrombolóm és a hordozóm megsemmisült. Gondolja végig,
mennyit nyerhetünk, ha lesz egy felfegyverzett teherhajónk. Persze jelentős
átalakítás kell hozzá, de talán kiemelhetünk működőképes fegyvereket az
Edict roncsából. Ha felszereljük őket a teherhajóra...
Elhallgatott, hogy Yadeez felfoghassa az elhangzottakat, és
elábrándozhasson róla, hogy ez mit jelentene őrá nézve.
– De attól az még egy teherhajó lenne – válaszolta a kormányzó. –
Jóllehet, egy olyan, ami képes hegyeket szétzúzni. Lecsaphatna az
ellenséges célpontokra anélkül, hogy veszélynek tenné ki a TIE-vadászait.
Talán még a bolygó védőpajzsai feletti irányítást is megszerezhetné.
A birodalmiak máris visszaszereztek több generátorállomást, de még így
is jó néhány maradt a köztársaságiak kezén.
– Ezek szerint megértette – jelentette ki Soran, azzal felállt, és a nő felé
fordult.
– Megértettem, ezredes. Akármivel segíthetem önt és a seregét,
megteszem.
Továbbsétáltak, és elkezdték kidolgozni a terv részleteit – honnan
szereznek szerelőket; hogyan szállítják őket az Edict roncsához, valamint a
Kilences Maghoz; mennyi idő alatt kerülhet hadra fogható állapotba a
teherhajó; és sikerül-e megtisztítani az ellenséges elemektől a Kilences
Magot, mielőtt Syndulla tábornok harccsoportjának megmaradt egységei
megérkeznek. A férfi számára ezek a témák már sokkal kellemesebbek
voltak, kezdett olyan érzése támadni, hogy a Birodalom egyik
társaságkedvelő ügynökével beszélget.
Ilyen körülmények között könnyen megfeledkezhetett volna a teherhajó
valódi rendeltetéséről. Azért akarta megszerezni, mert megoldást kínált a
problémáira – a Troithe-on ez az egyetlen hajó volt elég nagy ahhoz, hogy
elvigyen a bolygóról egy ezrednyi TIE-vadászt, és a hiperűrbe ugorjon.
Meg kellett szereznie annak érdekében, hogy a 204-es fennmaradjon.
Soran sajnálta ugyan, de a Troithe birodalomhű lakóit a kormányzóra
kellett hagynia. Hozzá hasonlóan Yadeez is elsősorban a saját népe sorsáért
felelt.

Soran azon az éjszakán részt vett Garmen Naadra gyászszertartásán. A

hadnagy a Troithe felszíne alatt, egy üregben vesztette életét, mialatt a
Hármas osztag tagjaként az ellenség felkutatásán dolgozott. Ő volt az első
pilóta, aki meghalt a Lodestarral vívott ütközet óta, ennélfogva az első, aki
tisztességes búcsúztatásban részesülhetett, mert egyedül halt meg, nem
pedig sokakkal együtt veszett oda.
Soran jól ismerte Naadrát, bár az előző év során kevés időt töltött vele.
Röviddel azután, hogy a fiatal nő kikerült az akadémiáról, tanítani kezdte,
bevezette a taktikai tervek világába, és szimulátorban gyakorolt vele
hónapokon át, amíg megerősödött az önbizalma. Másokkal ellentétben
Naadra sosem adott hangot erkölcsi aggodalmaknak, és sosem mesélte el,
miért jelentkezett a flottához. Nem akart mást, mint hogy egyre jobb pilóta
legyen, és ezzel legyőzze a félelmeit.
Az ezredes mindebből semmit sem mondott el a Taa Komplexum egyik
parkjában rendezett szertartás alatt, amit Darita százados vezetett. A
Birodalom katonai előírásai ellenezték ugyan a hivatalos
gyászszertartásokat, de minden egység kialakította a maga diszkrét
hagyományait. A Pursuer fedélzetén ez egy rövid ceremóniát jelentett, amit
Nuress ezredes vezetett. Ennek során előbb megünnepelték az elhunyt
helyére vezényelt tiszt előléptetését, majd az elesett bajtárs
osztagparancsnoka felolvasta a végrendeletet – ha volt –, végül
szétosztották a személyes holmikat.
Naadra végrendelete és minden holmija az Aerie fedélzetén maradt, míg
a holtteste és a vadászgépe mindörökre elveszett a felszín alatt. Semmiféle
tárgyi emlék nem maradt utána, és senki sem vehette át a helyét.
Így aztán a társai történeteket meséltek róla. Amikor a megemlékezés
megkezdődött, Darita kihívó pillantást vetett Soranre, mintha őt tartaná
felelősnek ezért a halálesetért, de az ezredes nem vette sértésnek, és amikor
rákerült a sor, ő is elmondott egy történetet Naadráról. Később, az éjszaka
folyamán tüzet raktak vékony faágakból, és a Blacktar Cystről beszélgettek,
valamint a Redspace Zátonynál lezajlott hajszáról, amelyről a Pursuer,
vagyis az Üldöző a nevét kapta.
Soran a szertartás alatt gyászolta Palal Seediát is, akit a halálba vezetett a
Catadra felett. Azt kívánta, bárcsak jobban ismerte volna a nőt, és
végignézhette volna, hogy kibontakoznak a képességei. Vann Bragheer is
súlyos veszteség volt az ezred számára. Soran ezenkívül újra és újra
átérezte Gablerone hiányát. Nem tudott elbúcsúzni tőlük, és mindeddig arra
sem volt ideje, hogy tisztességesen megemlékezzen róluk. De most legalább
rászánhatott néhány percet, hogy rájuk gondoljon.
Mióta visszatért a 204-eshez, most érezte először azt, hogy a sajátjai
között van. Sokan megváltoztak, és ő maga is megváltozott. De ettől még az
Árnyék ezred katonái maradtak, és Soran örült, hogy ilyen emberei vannak.

Azon az éjjelen Riktonnal álmodott, akit még Devonként ismert meg – a

fiú a kísérőjeként szolgált, mialatt elindultak a gépeikkel, hogy bosszút
álljanak Garmen Naadra haláláért. De aztán Naadra előbb Fara Yadeez lett,
majd Yrica Quell, végül Rikton és Quell meghaltak a Bűnbánat nevű
köztársasági fogolytáborban. Ilyen álom után Soran megkönnyebbült, és
boldog volt, amikor felriadt a kommunikátora sípolására – az üzenetben a
kormányzó a téren kialakított űrkikötőbe hívta.
Mire Soran megérkezett, Yadeez már a helyszínen volt. A nő vékony
szövetből szabott, halványlila ruhát viselt, ami a bokájáig ért, és meg-
meglebbent a szellőben. Maga Soran az elmúlt napok során szinte állandóan
a pilótaöltözetében volt, de most abszurdnak érezte, hogy abban jelenjen
meg, ezért egy a kelleténél bővebb inget és nadrágot viselt, amit az
ellátósok szereztek neki valahonnan.
Yadeez nem tűnt fáradtnak, sőt, derűs kifejezés honolt az arcán.
– Nos, ezredes, van egy ajándékom az ön számára – közölte vidáman.
– Ajándék? – ismételte a szót meglepetten Soran.
Yadeez oldalra billentette a fejét, mintha így akarta volna elkerülni, hogy
végignézzen a téren sorakozó TIE-vadászokon. Mindegyiken sérülések
látszottak, még azokon is, amelyeket az ezred nemrég mentett ki a Jarbanov
körül keringő roncsmezőből. A vadászgépek között egy zömök légköri
repülő állt, ami valaha talán fényűzőnek számított, de Soran most már
elavultnak látta. Nem tartozott a 204-es gépállományába, vagyis nyilván a
kormányzó emberei repültek vele.
– Ma reggel visszatért az első keresőcsapat – közölte Yadeez.
– Egész nap a csillagrombolójuk maradványai között dolgoztak, és
tájékoztattak, hogy találtak valamit... amiről azt gondoltam, hogy alighanem
látni akarja.
A légköri gép teherrámpájának tetején megjelent két civil ruhás, de
katonás mozgású alak, és elindultak lefelé úgy, hogy néhány lépésenként
hátranéztek.
– Hastemoor kormányzónak nem lett volna szabad tudnia róla – folytatta
Yadeez –, de érdekes helyeken is voltak kémei, és az aktáiban olvastam
erről a valamiről, ezért nyomban felismertem. Nem tudom...
A nő hirtelen elhallgatott, mert egy harmadik alak is elindult lefelé a
rámpán. Menet közben furcsán imbolygott, mintha ittas vagy sebesült lett
volna. Soran először a köpenyének szegélyét látta meg, a vörös szövetet és
bőrt, ami sosem érte a földet. Aztán a karcsú test következett, amin nem
akadt semmi különös, leszámítva azt, hogy a bal karja a felkar felénél véget
ért, és a csonkból most szikrák pattogtak.
 Soran nem akart az alak arcába nézni, de furcsa késztetést érzett, és
mégis megtette. Az üveglap sértetlen maradt, és halvány fény villódzott
mögötte – egy holografikus arc rajzolódott ki a fényből, egy besüppedt
szemű, öreg férfi ráncos arca. A kékes fényű, háromdimenziós kép egy
pillanatra fénypontok halmazává esett szét, de nyomban ismét kialakult,
végül teljesen eltűnt.
Az ezredes tudta, mit lát, de fel nem foghatta, hogy a droid hogyan
vészelhette át az Aerie megsemmisülését, és hogyan került az Edict
roncsába.
– Ez a Hírnök, ugye? – kérdezte halkan Yadeez.
– Igen – felelte Soran.
A pilótái megváltoztak a távolléte alatt, és megint megváltoztak a
visszatérése után. Mindeddig remélte, hogy miután a hordozóik
megsemmisültek, és ők a Troithe-on rekedtek, megszabadulhatnak a
múltjuktól.
De most úgy tűnt, a császár árnyéka elől sosem menekülhetnek el.
 Tizenhetedik
fejezet

Rémálmok és szétzúzott világok

I.
Mire Chass na Chadic ismét találkozott a fogollyal, a birodalmi pilótát
már elbocsátották a kórházból, és megengedték neki, hogy a kultuszhívek
között mozogjon. Acélmankóra támaszkodva sántikált, továbbra is
pilótaruhát viselt, és két „egészségügyis” kísérte, bár inkább őröknek
látszottak. Így, hármasban haladtak el a vízzel teli medence mellett, ahol
Chass egy inget mosott éppen. A pilóta meglátta őt, de nem nézte sokáig.
Helyes – gondolta Chass. – Talán megtanulta a leckét. Talán felfogta,
hogy legközelebb szíven lövöm, ha úgy adódik.
Eredetileg azért jött ide, hogy megmentsen egy köztársasági pilótát, és
kitalálja, hogyan hagyja el a Catadrát, illetve, hogyan semmisítse meg a
204-est. Ezzel szemben szerzett egy fegyvert, talált egy birodalmi pilótát, és
semmit többet. Lassan haladt, emiatt mind türelmetlenebb lett, de már
nekilátott egy terv kidolgozásának.
Gruyver továbbra is egyre több szektatagnak mutatta be, és bár emiatt
mind elfoglaltabb lett, most már legalább bíztak benne.
Kapott egy saját szobát – pontosabban egy csupasz kőfalakkal határolt,
parányi cellát. Meghívták, hogy vegyen részt a kerti munkálatokban a
következő hónapban. Egy gyermek ajándékokat adott neki: drótból
hajtogatott állatfigurákat. Chassnek nem volt szíve elutasítani, és
valamennyit felsorakoztatta a cellája falánál. És ami a legfontosabb, sikerült
lopnia egy rádiót, így a hozzá tartozó, apró füldugót használva figyelni
tudta a valós tér halk sistergését, mialatt színleg Let’ij tanítását hallgatta –
és várhatta az Új Köztársaság üzenetét, vagy a birodalmi erősítésről szóló
híreket, vagy bármi mást, amit a készülék befog.
Még azon az estén ismét találkozott a fogollyal, mialatt a cellája felé
tartott, hogy pihenjen, és tovább szövögesse a tervét. A TIE-pilóta
meglepően fürgén mozgott, és amikor egymás közelébe értek, letette a lábát
a kövezetre, és az egyik mankójával Chass orrába döfött. A támadás
váratlanul érte Chasst, de azonnal rávetette magát a nőre. Egymásba
gabalyodva elzuhantak, és az egészségügyisek odarohantak hozzájuk, hogy
szétválasszák őket.
Chass éppen megpróbálta szétverni az ellenfele fejét a márványpadlón,
ám a nő hirtelen fellökte magát, és közvetlen közelről a fülébe suttogott:
– Tudsz az Árnyék ezredről?
Amikor utoljára beszéltek, Chass a fáradtságnak és a sérüléseknek
tulajdonította azt, hogy a nő rekedtes hangon beszél. Ezúttal valami új
dolgot hallott, egyfajta halk zúgással vegyes sistergést, és megsejtette, hogy
a birodalmi pilóta orvosi hangsugárzóval beszél.
– Aha – morogta dühösen.
– Ott voltál a Pandem Nainál! – folytatta a nő.
Az egészségügyisek mind erősebben rángatták Chasst, a nő pedig
beleharapott a fülébe, de rögtön kinyitotta a száját, és azt suttogta:
– Tudok egy hajóról. Tudom, hol van.
Mire szétváltak, Chass füléből bőven csörgött a vér. A birodalmi pilóta a
szemébe nézett, és fejet hajtott neki, de úgy, hogy a gesztus már-már
alázatosnak hatott.
Egy orvos megvizsgálta Chass orrát és a szarvait, méghozzá olyan
szakértelemmel, amilyent nem tapasztalt az Új Köztársaságnál – de ezt csak
magának vallotta be. Röviddel azelőtt, hogy végeztek, megérkezett
Gruyver, hogy meglátogassa őt.
– A fajára való tekintettel szüksége van valamilyen kiegészítő kezelésre?
– kérdezte az egyik egészségügyis. Chass válaszul horkantott egyet, de
rögtön megbánta, mert erős fájdalom hasított az orrába, és vér csörgött le a
torkán, aminek következtében a hang hörgéssé alakult.
– Nincsenek szegények odakint, akiknek nagyobb szükségük lenne
kezelésre, mint nekem? – kérdezte ingerülten Gruyvértől, miután az
egészségügyisek távoztak.
– Mindenkit szívesen befogadunk – válaszolta a férfi. – De nem
kényszeríthetjük őket semmire.
– Az orvosok kimehetnének a Catadra népéhez ahelyett, hogy baktát
ígérnek nekik arra az esetre, ha belépnek a szektába – vágott vissza Chass.
Ügyelt a hanghordozására, mm nem akarta elveszíteni a férfi bizalmát, de a
válasza így is elég megvetően hangzott.
 A sebhelyes férfi azonban csak felnevetett, és a fejét csóválva
kijelentette:
– Úgy látom, nehéz veled szót érteni, amikor sebesült vagy! Nem
beszélhetek Let’ij nevében, mert ő az Erő nevében beszél, de mindig azt
mondja, hogy elsősorban a szövetség, a közösség egészsége a fontos.
– Ebben az esetben, miért mentettél meg? És miért szedtétek fel azt a
birodalmit?
– Mennyi időt töltöttél a Catadrán? – kérdezett vissza Gruyver.
– Az, hogy nem robbantunk ki lázadást, és nem indítunk szent háborút a
Birodalom ellen, még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk könyörületesek.
– És azért őrzitek a birodalmit, mert...?
Gruyver derűsen mosolygott, és meglengette a mutatóujját Chass orra
előtt. Ezúttal Chass nevetett, bár csak rövid ideig, és minden öröm nélkül.
És egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy az a nő eddig hány szektatag
végtagjait törhette el.
A férfi végül megvonta a vállát, és odakínálta a karját Chassnek, hogy
lesegítse a vizsgálóasztalról.
– Amikor megtalálták, azt mondta a társunknak, hogy a neve: Palal
Seedia, és hadnagyként szolgál – közölte aztán Gruyver. Egymás mellett
lépkedve kivonultak a kórházból, és elindultak a palota azon termei felé,
amelyeket a szektatagok nappal használtak.
– Nagyjából ennyit árult el magáról. Let’ij azt mondta, fogadjuk be, hát
befogadtuk. Neked is el kéne fogadnod őt, hogy példát mutass.
– Miféle példát?
– Megmutathatnád, hogyan fog kinézni a jövő. A lázadók és a
birodalmiak túlteszik magukat a múlt sérelmein és gyűlöletén, és együtt
dolgoznak egy szép, új világ felépítésén...
Chass gúnyosan mosolygott, és megtapogatta az orrát, amitől megint
fájdalom nyilallt a fejébe.
– Tehát, egyértelműen nem vagyunk túszok, akiket fel akartok majd
használni, ha a rendszer új gazdája vet egy közelebbi pillantást a
szektátokra?
– El akarsz menni, Maya? – kérdezte Gruyver, azzal hirtelen megtorpant,
és Chass felé fordult. – Nem vagy túsz! Távozhatsz, ha úgy érzed, hogy
muszáj.
Csak nyugodtan, ne vidd túlzásba! – intette magát gondolatban Chass,
míg azt felelte a férfinak:
 – Gyerekkori trauma. Belekeveredtem egy rossz kultuszba. Emlékszel?
– Hogyne! – válaszolta Gruyver. – És talán Palal Seedia láttán is
felkavarodnak benned bizonyos rossz emlékek? A köztársasági barátaidhoz
fűződő emlékek?
Chass sosem beszélt a barátairól – sem Mayáéról, sem Chasséről. Nath
Tensentre gondolt, majd Wyl Larkra, és gyorsan kisöpörte őket a tudatából,
mielőtt eszébe juthatott volna mindaz a rossz, ami hozzájuk kötődött.
– Nem voltak barátaim – felelte végül.
– Mindenkinek voltak barátai, mielőtt belépett a szövetségbe. De tudnod
kell, hogy most már van családod – de ha van valaki, akire vigyáznunk
kéne... Valaki, akit szeretnél biztonságos helyre juttatni, szeretnéd, ha
rátalálnánk, mialatt a semmiben lebeg... csak szólj.
Chassnek bevillant egy név, holott nem akart gondolni az illetőre. A nőre,
aki visszaélt a bizalmával, aki hazudott neki, akihez lojális volt, és aki
cserben hagyta őt. Ha látjátok Yrica Quellt – mondta magában a férfinak. –
És még életben van... akkor végezzetek vele!
Könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan pislogott néhányat, aztán a
szavak gondolkodás nélkül törtek ki belőle:
– Ismerek egy Kairos nevű nőt. Nem tudom, hogy életben van-e még, de
jobbat érdemel annál, mint hogy egy sztáziscsőben haljon meg.
– Hát persze – dörmögte Gruyver. – Hát persze...

Gruyver arra biztatta Chasst, hogy mutasson példát, és ez megkönnyítette

a nő számára, hogy találkozzon a birodalmival, méghozzá úgy, hogy ne
keltsen feltűnést. Másnap reggel összeakadt vele egy félig leomlott, poros
folyosón, és egyből sarokba szorította, majd megfenyegette, hogy megöli.
Seedia türelmesen végighallgatta a különösen nagy kínnal járó
halálnemekről szóló leírásokat, majd azt kérdezte:
– Ezekkel tudsz várni addig, amíg kijutunk innen?
– Azt mondtad, van valahol egy hajó? – kérdezte válasz helyett Chass.
Azt már korábban megfogadta, hogy ha Seedia részt vett a támadásban –
ha részt vett az Alphabet osztag, a Balhés osztag és a Véreb osztag
felszámolásában –, akkor meg fogja ölni. De ha előtte elvezeti őt a
bűntársaihoz, akik szintén halált érdemelnek, hát annál jobb.
 – Amikor a szektatagok behoztak ide, azt hitték, eszméletlen vagyok.
Nem voltam az – mondta Seedia. A hangsugárzója úgy zümmögött, mint
egy rovar, de vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele. – Tudom, hol
állomásozik a hajójuk. De egyedül nem tudok eljutni oda ezekkel – tette
hozzá, és megmozdította a mankóit.
Chass lenézett rájuk, és azt kérdezte:
– Fel kell mászni valahová?
– Nyitókódra vagy négyes fokozatú robbanóanyagra van szükség.
Normális esetben magam is képes lennék ellopni vagy az egyiket, vagy a
másikat, vagy mindkettőt. De ilyen állapotban...
– Értem – szólt közbe Chass. Össze tudott volna rakni egy egyszerű
bombát, ha feláldozza a sugárvetője telepét, beszerez egy-két alkatrészt a
konyhából és a fürdőszobából, de a négyes fokozat azt jelentette, hogy egy
az átlagosnál erősebb ajtón kellett áttörniük. – Kinek van nyitókódja?
– Nem tudom biztosan. Gyanítom, hogy még az Erő Szent Tárolójának is
kódhenger kell – felelte Seedia olyan megvető hangon, hogy Chass az
érzései ellenére elmosolyodott.

Semmi sem ment könnyen. Chass megtudta, hogy Nukitának hívják a

kislányt, aki továbbra is ajándékokat adott neki, és felfedezte, hogy a palota
néhány folyosójának végét festetlen gránitfal vagy éppen törmelékhalom
zárja le. Hiábavalóan keresett szektatagot, aki csempészáruval kereskedik,
vagy valakit, aki hozzáférést enged neki a komolyabb fegyverekhez. Talált
egy évszázadokkal korábban használt kriptát, és rájött, hogy a magány
mennyire békés is lehet.
Látta, hogy a kultuszhívők igyekeznek befogadni Seediát, ahogyan vele
is tették. A birodalmi részt vett a közös étkezésekben, és vonakodva
eszegette a sült rovarokat, majd feltűnés nélkül elhagyta az étkezőt. A
szekta tagjai minden alkalommal megpróbálták bevonni a beszélgetésekbe,
az ételről kérdezgették, és hogy tetszenek-e neki a ruhák, amiket kapott – és
nagy ívben kerülték a személyes vagy a politikai témákat. Seedia azonban
csak szűkszavúan válaszolgatott, és éreztette, hogy nem akar beszélni.
Ám egy alkalommal Nukita adni akart neki egy drótból készült
állatfigurát, mire Seedia súgott valami a fülébe, és a kislány hangosan
zokogva elszaladt. Chass végignézte a jelenetet, és felfordult a gyomra.
 Megjegyezte magának: úgy kell végeznie a nővel, hogy kínok között
vergődve, lassan haljon meg.

A legközelebbi alkalommal, amikor a kultuszhívők Let’ij tanítását

hallgatták, Chass kivette a füléből az apró dugót, és odafigyelt.
– Közületek hányan próbálták megölni magukat, mielőtt Gyermekké
lettetek? – kérdezte a gombákkal lepett nő holoalakja. – Hányan adták át
magukat olyan élvezeteknek, akár tudatosan, akár tudatlanul, amelyek
csakis a halálba vezettek volna titeket? – Szelíd mosolyra vonta a száját, és
folytatta: – Keményen dolgoztatok, droidoknak engedelmeskedtetek,
amelyekről azt hittétek, hogy ti vagyok a gazdájuk? Loptatok és csaltatok,
hogy pénzt szerezzetek, amit aztán fűszerre és halálpálcára költöttetek?
Netán harcoltatok, és azzal áltattátok magatokat, hogy egy nemes ügyért
teszitek?
Nézzetek a mellettetek ülőkre! Ők is ezt csinálták. Ebben a galaxisban
nincs miért szégyenkeznetek, az önáltatást leszámítva. Semmi értelme
magatokkal cipelni a múltatok terhét, vagy a jövőről szőtt álmok terhét. Az
Üres Nap Gyermekei számára nincs jövő!
Na, ez a legőszintébb dolog, amit valaha mondtál – állapította meg
magában Chass, és mocorgott egy kicsit. Egy számára ismeretlen szektatag
nekidőlt, és a vállára eresztette a fejét.
– A Jedik történeteket meséltek olyanokról, akik nagy dolgokat vittek
véghez, és akiket az Erő választott ki, hogy szörnyű dolgokat műveljenek.
De az Erő nem vágyik a nagyságra. Az Erő az egyszerűségre, az életre és a
szeretetre vágyik. Az Üres Nap Gyermekei egyszer talán jelen lesznek
mindenütt a galaxisban, de mint egyének? Minden reggel felkelünk,
énekelünk, eszünk és neveljük a gyermekeinket, összhangban azokkal a
törvényekkel, amiket a kozmikus igazságból olvasunk ki.
Közöttünk nincsenek bűnözők. Nincsenek a pusztulásba vezető utak. És
nincsenek hősök.
Az előadás sokáig tartott, és miután véget ért, a kultuszhívők
összegyűltek az úgynevezett „beszámolásihoz, vagyis kis csoportokban
letelepedve addig vártak, amíg egyikük felállt, és beszélt arról, amire
állítólag az Erő késztette.
 Ezek a beszédek általában kisebb-nagyobb bűnökről szóltak, amiket az
illető az élete valamelyik szakaszában követett el. Chass gyanította, hogy
egyesek így szereznek tudomást titkokról, amikkel aztán megzsarolhatják a
szekta tagjait. Szinte biztosra vette, hogy mikrofonok rejtőznek a
termekben, és Let’ij, valamint a bizalmasai végighallgatják mindazt, ami
elhangzik. Látott már efféle trükköket, és tudta, mennyire hatékony ez az
eljárás.
Ezen a napon Gruyver beszélt elsőnek, méghozzá arról, hogy évekkel
korábban elhagyta a lányát és a feleségét. Egy sápadt gyermek bevallotta,
hogy nyers nektrózkristályt evett, holott a szektában nem engedélyezték az
édességek fogyasztását. Egy aqualish hosszasan beszélt egy olyan nyelven,
amiből Chass egy szót sem értett, de a többiek megtapsolták és megölelték
az illetőt, amikor a végére ért. Chass keresett valamit, amit előadhatna, mert
sejtette, hogy előbb-utóbb rákerül a sor – valamit, ami illett ahhoz az
élethez, amit Maya Halliknak talált ki.
A vallomások folytatódtak, de őrá senki sem nézett.
Aztán Palal Seedia feltápászkodott, és egyetlen mankóra támaszkodva
állt a többiekkel szemben. Ezúttal civil ruhát viselt, és elektronikus úton
felerősített hangja újra és újra visszaverődött a terem kőfalairól.
– Én... részt vettem egy bolygó elpusztításában – kezdte Seedia.
– Részt vettem a Parázs hadművelet végrehajtásában, és személyes
felelősség terhel a Nacronis katasztrófájáért.
A szektatagok mozgolódni kezdtek, de nem szóltak közbe.
– Nem hiszem, hogy ez volt a legrosszabb, amit valaha elkövettem –
folytatta a birodalmi pilóta. – Ezzel nyilván sokan nem értenek egyet...
Gondolom, a köztársaságiak felakasztanának érte, miután
végigcsináltatnának velem egy megalázó büntetőpert. De engem úgy
neveltek, hogy higgyek a kötelességben, és engedelmeskedjek azoknak,
akik felemeltek engem, és kiváltságokban részesítettek. Nem bírom rávenni
magam, hogy azt higgyem: az engedelmesség rossz lehet. A legrosszabb
esetben olyan, mint egy napkitörés – ha rosszul jön ki a lépés, nagy baj
lehet belőle, de hiányzik belőle a szándékosság. Nem végezhetünk ki egy
napot azért, mert elhamvaszt egy a közelében elhaladó teherhajót.
Ugyanakkor sok mindent tettem, amiért szégyellem magam. Az
ikerhúgomra hagytam a családi birtokot, holott megígértem apámnak, hogy
gondozni fogom, és tovább adom a gyermekemnek. Egyszer... hibákat
követtem el a küldetések alatt, amelyekért mások az életükkel fizettek, és
egyszer...
Seedia elhallgatott, végignézett az arcokon, majd fojtott hangon beszélt
tovább:
– A legrosszabb, amit valaha elkövettem, a dolog, amiért a legkínzóbb
bűntudat gyötört, és amit többször is csináltam... nem mondtam meg a
barátaimnak, hogy szeretem őket, amikor bevetésre mentek, amit nem éltek
túl.
Nem azért, mert féltem, vagy... nem azért, mert féltem. Hanem mert úgy
éreztem, nem illik a méltóságomhoz. És a barátaim úgy haltak meg, hogy
nem tudták, mennyire szeretem őket.
Seedia elhallgatott, és visszaült a helyére. Néhányan tapsoltak, aztán
ismét csend telepedett a teremre.
Mi a pokol volt ez? – kérdezte magától Chass, és nagyjából sejtette, hogy
mi a válasz.

Azon az éjszakán Chass találkozott Seediával a palota parkjában. Még a

törött orrával is érezte az aljnövényzet erős szagát.
– Mardroon, egy réges-régen élt tangrada-nii tábornok úgy nevezte: a
tükör küszöbének átlépése – közölte minden bevezető nélkül Seedia.
– Mi van?
– A pillanat, amikor meglátod az ellenséged arcát. Amikor olyan közel
jutsz hozzá, amikor oly sokat tudtok egymásról, hogy az győz, aki megteszi
az első lépést – mondta a birodalmi pilóta színtelen hangon, közönyösen,
mintha egy olyan dologról magyarázott volna, amit mindenkinek illene
ismerni. – Veszedelmes percek. De a legnagyobb veszély akkor leselkedik
rád, ha túl sokáig vársz. Ha azt hiszed, hogy még nem érkeztél meg a
küszöbhöz, pedig igen. Azt kockáztatod, hogy az ellenség megismerése
helyett te magad válsz ellenséggé.
Chass nem volt ostoba. Megértette. Többé-kevésbé.
– A szekta számára? Vagy rólad és rólam van szó? – kérdezte.
– Mondd meg te! – válaszolta Seedia. – A mai napon megpróbáltam
elnyerni a bizalmukat, de te is láthattad az eredményt. Ezek agymosott
idióták és elmaradott tökfejek, de nem teljesen hülyék.
 – Ők legalább nem állnak neki lemészárolni egész bolygók lakosságát –
jegyezte meg Chass.
Egy darabig hallgatagon figyelték egymást, végül a csendet Seedia törte
meg.
– Azt javaslom, ha nem szerezzük meg hamarosan a kódot, akkor
szedjünk túszokat!
Chass undorodva fintorgott.
– Megszerzem a kódot – jelentette ki aztán. – Aztán vagy te halsz meg,
vagy én, és a győztesé lesz a főnyeremény.
II.

Wyl és a társai sok időt töltöttek a felszín alatt, így a Cerberon

égboltjának fényessége elvakította őket. A környéken nem léteztek lámpák,
sem neonreklámok, így a fényszennyezés majdnem nulla volt – a felszínen
nem akadtak fényforrások, leszámítva a droidok indikátorait és a járművek
műszerfalát, valamint a kék és zöld tüzeket, amelyek a távolban táncoltak a
repedezett síkságok és a lerombolt szurdokok felett.
– Gyönyörű – mormolta Wyl a jobb kezét T5 fémfején nyugtatva.
Messze felettük a város felől érkező hajók repültek.
– Ugye tudod, hogy ők is oda tartanak, ahová mi? – jegyezte meg fojtott
hangon Nath.
– Tudom – felelte Wyl, és ingerült lett, holott biztosra vette, hogy a társa
nem kioktatásnak szánta az előző mondatot. Igyekezett uralkodni az
érzésein, mert más már nem is hiányzott neki, mint hogy eltaszítsa magától
a barátját. – Nem mehetnek máshová. De ha csapdát állítanak, nem is
nagyon próbálnak titkolózni.
– Talán arra számítanak, hogy nem nézünk fel – dörmögte Nath, míg T5
halkan füttyögött, aztán a gazdája hozzátette: – Vagy talán kiszámították,
hogy nem fordulhatunk vissza. Vagy elvergődünk a bányatelepig, vagy éhen
halunk ebben a sivatagban.
– Én már azon sem lepődnék meg – dohogott Wyl, és szemügyre vette a
körülöttük elterülő, tönkretett tájat.
A 61. Űrszállítású Gyalogság túlélői egy hasadékban rejtőztek, ami olyan
sivár volt, mint egy aszteroida. Ám addig, amíg a CER952B-t
meteorbecsapódások és az erózió alakította évezredeken át, a Troithe Sebét
eleven teremtmények formálták. A hatalmas kiterjedésű területen nem
léteztek sem fenséges hegyek, sem óceánok. Egészében véve úgy nézett ki,
mint egy irdatlanul óriási üveglap, amit addig ütöttek-vágtak egy hatalmas
kalapáccsal, amíg minden tenyérnyi foltja berepedezett. A bolygó lakói
addig bányászkodtak, amíg az egész kontinens halott földdé változott, és
nem maradt itt más, csak töredezett síkságok, hasadékok és elolthatatlan
tüzek.
T5 hangosabban fütyült, és jobbra-balra dülöngélt. Nath megint felnézett,
és amikor Wyl követte a tekintetével, három új fénypontot pillantott meg. A
hajók alacsonyan repültek, és elég közel jártak ahhoz, hogy hallani lehessen
a hajtóművek dübörgését.
– A droid felismeri a hangjukat. Azt mondja, ezek teherhajók – közölte
Nath. – Úgy tűnik, a birodalmiak komoly felszerelést mozgatnak. Talán úgy
érezték, túl jó az ötletünk ahhoz, hogy ne lopják el?
Wyl felnevetett. Ekkor valaki a nevét kiáltotta, mire levette a kezét T5-
ről.
– Ha az ötlet jó az Árnyék ezrednek, akkor ennél jobb teljesítményt kell
nyújtanunk – mondta a társának, majd elsietett azok felé, akik az imént
szólították.

A parancsnokok egy hatalmas sziklatömb árnyékában gyűltek össze. A

katonák kicsivel távolabbra húzódtak, hogy ne zavarják a tanácskozást, de
Wyl így is fojtott beszédhangokat, valamint léptek tompa dobolását hallotta.
Carver kiadta a parancsot, hogy mindenki húzza meg magát a sötét
foltokban, és maradjon csendben, de a katonák néha meg-megmozdultak, és
odaszóltak egymásnak.
– A jó hír az, hogy nem keresnek minket – dörmögte Twitch, aki a
homokban kuporogva a sugárkarabélyát tisztogatta, és több figyelmet
szentelt a fegyvernek, mint a csapat többi tagjának.
– Nemcsak egy rajtaütésre készülnek, annál többről van szó – vélekedett
Carver. Az őrmesterből lett szakaszparancsnok úgy nézett ki, mintha éveket
öregedett volna pár nap leforgása alatt. – Ha mi lennénk a legfontosabb
céljuk, a környék tele lenne felderítővel. A pokolba, még azt is
megtehetnék, hogy felrobbantják a bányatelepet, hogy aztán idekint, a nyílt
területen intézzenek el minket.
 – Akkor a telep önmagáért kell nekik – jelentette ki Wyl, és végignézett a
többieken.
Senki sem szállt vitába, sőt, meg sem szólaltak. A csendet végül Carver
törte meg.
– Ugyan már, fiúk-lányok! Nekünk azért kell a telep, mert ott sokáig
tarthatjuk magunkat, és lesz egy bázisunk, ahonnan támadásokat
indíthatunk. Vagyis, mi van ott, amit a birodalmiak nem találnak máshol?
Junior, egy idős ember férfi, akit Wyl ritkán hallott beszélni, mocorogni
kezdett, és megszólalt:
– Az ott egy mélyfúróállomás. A Troithe ásványi összetétele elég
különleges. Tele van gyúlékony anyagokkal. – Egy több kilométerrel odébb
lobogó, természetes fáklya felé intett, és hozzátette: – Lehet, hogy fel
akarják robbantani.
Twitch felkapta a fejét, és kifakadt:
– Az egész bolygót?
– Lehetséges – felelte Junior. – Láncreakció... pusztító földrengések...
nem tudom.
– Figyelj ide, Lark! – kérte ekkor Carver, a szemét résnyire vonva. – Te
mondtad, hogy ezeket a birodalmiakat nem érdekli a civilek sorsa. Lehet,
hogy az infrastruktúrát sem akarják megőrizni? Képesek megsemmisíteni
egy egész világot?
– Nem tudom biztosan – felelte Wyl. Ez volt az őszinte válasz, és jobban
hangzott, mint az, hogy „remélem, nem”. – Részt vettek a Parázs
hadműveletben. Vagyis hajlandóak legyilkolni a civileket. De ha vissza
akarják szerezni a Cerberont a Birodalomnak, nem tudom, képesek
lennének-e mindent lerombolni bosszúból vagy gyűlöletből...
– Az, ha megfosztjuk az ellenséget a forrásoktól, önmagában még nem
bosszú – szólt közbe Carver.
– ...különösen azok után, ami a Pandem Nainál történt – folytatta Wyl. –
A 204-es pilótái együttműködtek velünk, hogy megelőzzük a bolygó teljes
pusztulását, holott tudták, hogy vesztésre állnak. Akármi a célja a Parázs
hadműveletnek, a Pandem Nainál végrehajtott akció a legutóbbi, amire
hivatkozhatunk.
– Nem éppen bizalomerősítő – dörmögte Twitch.
– Ne abból induljunk ki, hogy képesek felrobbantani a bolygó magját! –
javasolta Lien Toob. Wyl a sullusti nőt sem nagyon ismerte, bár az eddigi
megbeszélések során gyakorlatias gondolkodású teremtmény benyomását
keltette. – A birodalmiak szörnyetegek, nem istenek. Ne keverjük össze azt,
hogy mit akarnak tenni azzal, hogy mit tudnak megtenni!
– De ne is becsüljük le őket! – jegyezte meg Carver.
A megbeszélés ezek után több szálon folytatódott tovább. Carver, Twitch
és a Jorgatha nevű, megtermett houk – Gorgeous Su fivére – támadási
terveket rajzoltak a homokba, és arról vitatkoztak, hogy érdemes-e még
frontális támadást indítani a telep ellen, vagy már elkéstek ezzel. Junior
adatokat keresett elő, majd felsorolta a telepen lévő eszközöket és gépeket
mindenkinek, aki figyelt rá, továbbá megpróbálta kideríteni, hogy csinált-e
már valaki olyan bombát, ami megsemmisít egy egész bolygót. Lien Toob
megosztotta a figyelmét Junior és Wyl között, az Árnyék ezred múltbeli
stratégiájával és vezetőivel kapcsolatos kérdéseket tett fel, amikre Wyl
nemigen tudott válaszolni.
És mialatt a sullustival beszélt, fél füllel Juniort hallgatta, aki azt
magyarázta, hogy a felszerelés java része rég eltűnt a telepről. És így, ha a
birodalmiak valóban fel akarják robbantani a föld alatti ásványteléreket,
akkor nehézgépeket kell szerezniük valahonnan.
– Ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért röpködnek felettünk
teherszállítók – tette hozzá végül Junior.
Wyl érdekesnek találta a gondolatot, de aztán meglátott valamit a listán,
ami azonnal felkeltette a figyelmét. Mialatt a többiek tovább érveltek és
tárgyaltak körülötte, mélyen elgondolkodott, míg végül fennhangon
megszólalt:
– Lehet, hogy el akarnak menekülni.
– Tessék? – kérdezte meglepetten Twitch.
– Elvesztették a csillagrombolójukat, és ha igazak a hírek, a cirkáló-
hordozójukat is. Mi van, ha ők is itt ragadtak? – felelte Wyl, majd vett egy
mély lélegzetet, és folytatta: – Junior azt mondja, a telepen volt egy jókora
teherhajó, amivel ércet szállítottak az orbitális pályákra. Lehet, hogy még
most is ott van. Lehet, hogy a birodalmiak nem akarnak mást, csak kijutni
innen, miután a tervük kudarcba fulladt?
A többiek összenéztek, és Wyl csakis kétkedést olvasott ki a szemükből.
– Figyelj, Junior! – mondta aztán Carver. – Tényleg nincs semmi más
ezen a bolygón, ami képes elszállítani egy TIE-ezredet? És egy
bányászbárka valóban képes rá?
– Valószínűleg. Valószínűleg és valószínűleg – felelte Junior.
 – Szóval elképzelhető – folyatta Carver –, hogy az ellenségeink, azok a
fiúk és lányok, akik már elpusztítottak egy világot, akik felrobbantották a
Lodestart, és akik a gonoszságukról és aljasságukról híresültek el, most
csomagolnak és lelépnek. És az is elképzelhető, hogy nem akarnak többet
veszíteni, és megpróbálják megsütni a bolygót.
– Mindkettőt el tudom képzelni – dörmögte Twitch.
– Wyl, az biztos, hogy lépnünk kell! – jelentette ki Carver. – Ha csak
várunk, annak durva következményei lesznek.
Az őrmester agresszíven, de nem kihívóan beszélt. Wyl gyanította, hogy
a férfi hallgatni fog rá.
– Igen, cselekednünk kell – ismerte el bólogatva.
– Rendben – felelte Carver, és összecsapta a két tenyerét. – Akkor
rakjunk össze új tervet, mint mindig, amikor a feje tetejére áll minden.
Eddig arra gondoltunk, hogy a bányatelep lesz az a hely, ahol elrejtőzünk,
és megvárjuk az erősítést. Erre kiderült, hogy a telep a legújabb célpontunk.
Szinte olyan az egész, mintha újra lázadók lennénk, mi?
– Reménykedjünk, hogy az osztagod készen áll a bevetésre! – tette hozzá
Twitch.
A tanácskozás résztvevői innen kezdve ismét tereptárgyakat rajzoltak a
homokba, a telepről szóló leírásokat tanulmányozták, és órákon át
beszélgettek. Megvitatták a felszíni támadás lehetőségeit, a repülőosztag
állapotát, és hogy a V-szárnyút, illetve a siklókat fel lehet-e szerelni nagy
hatóerejű bombákkal.
Senki sem hozta fel újra a gondolatot, miszerint az Árnyék ezred talán
menekülni próbál. Wyl végül rájött, hogy mit kell tennie.

Felderítők járták a környéket, őrök álltak a tábor határán, és a katonák

közül néhányan egész éjjel kártyáztak. Denish Wraive, Prinspai, Ubellikos
és Vitale együtt töltötték az estét, és átvették mindazt, amit Wyl tanított
nekik, vagy a gyalogság katonái között terjedő szóbeszédekről vitatkoztak.
Később Wyl is csatlakozott hozzájuk – Nathtel együtt –, és felvázolta nekik
a stratégiát, valamint ígéretet tett, hogy több adatot is megad majd, miután
véglegesítik a felszíni támadás részleteit. Aztán rájuk szólt, hogy aludjanak
egyet, mert nehéz napnak néznek elébe.
 – Nem számítottunk ilyen jellegű akcióra – mondta végül –, bár azt
tudtuk, hogy előbb-utóbb harcolnunk kell. Meglepjük őket, és megmutatjuk
nekik, hogy nem a hajókon múlnak a dolgok, hanem a pilótákon és a terven.
Nem volt biztos benne, hogy meggyőzte őket, mindenesetre hamarosan
valamennyien nyugovóra tértek.
Így aztán a táborra már mélységes csend borult, amikor Wyl kibújt az
egyik csonttörőből, és a hasadék egyik oldalsó kijárata felé surrant. A vállán
bőrzsák lógott, de nem lassította le, és nem akadályozta a mozgásban.
Sziklákon mászott át, kiugró tömbök között nyomakodott át, és több
helyen is lehorzsolódott a bőre, mire beért egy széles szurdokba, ahol már
gyorsabban haladt. Indulás előtt fontolóra vette, hogy a hajójával teszi meg
az utat, de nem akarta magára vonni sem a barátai, sem az ellenség
figyelmét. Magányos küldetésre indult, és gondosan kiszámított ütemterv
szerint haladt: kilencven percig akart gyalogolni, hogy minél messzebbre
jusson a tábortól, fél órát szánt a feladatra, hogy aztán ismét kilencven
percig gyalogoljon, és visszaérjen, mielőtt a Cerberon szeme a láthatár fölé
emelkedik, és a fénye felébreszti a katonákat.
Megpróbálta felidézni, hogy mikor gyalogolt utoljára ennyit egy vad
tájon, és rájött, hogy nem csinált ilyesmit sem akkor, amikor a Lázadók
Szövetségében harcolt, sem azóta, hogy az Új Köztársaság hadiflottájában
szolgált. Minden ilyen emléke az Otthonhoz fűződött.
Hosszú ideje a világa a vadászgépére és az osztagára korlátozódott, és a
felismerés nyomán azon töprengett, hogy mikor tért le a régi útjáról.
A magány egyre jobban nyomasztotta. Ezen a kontinensen nem éltek
vadállatok, de még növények sem. Hiányzott neki a társai hangja, a mozgás
folytonos neszei, a hajtóművek dübörgése. Néha felnézett az égre, a
csillagokra és a magasban elhúzó teherhajókra, de gyakran megbotlott, ezért
egy idő után inkább csak a talajt fürkészte.
Rövidesen talált egy a szurdokból kivezető, meredek emelkedőt, és
nekivágott. Sajnálta, hogy nem hozott kesztyűt, mert gyakran kellett éles
peremű kövekbe kapaszkodnia, de annak idején sokat mászott, így a feladat
nem jelentett különösebb kihívást. Amikor felért a fennsíkra, tovább
gyalogolt, amíg már végtelennek és jellegtelennek látta maga előtt a tájat –
mígnem elfogta az érzés, hogy ha továbbmegy, nem talál vissza a
csapatához.
Ekkor letette a zsákját, és elővette az adóvevőt. Az apró képernyőn
feltűnő adatok alacsony aktivitást jeleztek szinte az összes frekvencián, de
kiválasztott egy hullámsávot, amelyen megítélése szerint az Árnyék ezred
forgalmazott. Beállította a berendezést, aktiválta a holokamerát, letette az
adóvevőt a homokra, majd elé állt, és beszélni kezdett:
– Itt Wyl Lark, az Új Köztársaság Alphabet osztagától! A 204-es
Birodalmi Vadászezred pilótáinak akarok üzenni! Tisztában vagyok azzal,
hogy ez a kommunikáció ellenkezik minden szabállyal. Azzal is tisztában
vagyok, hogy tudjátok, ki vagyok. Beszéltünk már egymással, a Pandem
Nainál és az Oridol-halmazban.
Tudjátok, hogy megbízhattok bennem – tette hozzá gondolatban, de nem
mondta ki hangosan, mert azt akarta, hogy a hallgatói maguktól tegyék meg
ezt az ugrást. Nem hozta szóba azt, hogy Félszemű üzent neki a Troithe
felett, bár azt képzelte, hogy Félszeműhöz beszél. Nem tudta, hogy a TIE-
pilóta miért figyelmeztette, és nem mert hivatkozni a dologra, mert más
birodalmiak alighanem árulásnak tartották volna.
– Hiszem, hogy közöttetek is vannak sokan, akik már belefáradtak a
harcba. Rengeteg bajtársamat veszítettem el, mialatt ellenetek harcoltunk.
Sok-sok TIE-vadászt semmisítettünk meg. És nem akarom tovább csinálni!
Nem akarom, hacsak nem kell megtennem azért, hogy megvédjek másokat,
és megakadályozzam a bajtársaim halálát.
Fáradt vagyok. Ti is fáradtak vagytok. Ha szeretnétek elmenni ebből a
rendszerből, ha szeretnétek kiutat találni ebből a helyzetből, akkor
bizonyosan találunk megoldást...
Ebben a pillanatban valaki megszólalt Wyl mögött, és ő azonnal
felismerte a hangot.
– Az lesz a legjobb, ha elhátrálsz az adóvevőtől! – mondta neki Nath
halkan és szigorúan.
Wyl lassan megfordult, de egyetlen lépést sem tett. Nath Tensent tőle öt
méterre állt, a jobb kezét a derekán függő sugárvető markolatán tartotta, az
arcán komor kifejezés honolt. Tőle nem messze T5 várakozott, az
antennáját kibocsátva figyelte a jelenetet.
– Mondd, hogy nem blokkoltátok az adást! – hördült fel Wyl.
– Mondhatnám, de hazudhatnék is – felelte Nath, és T5 felé intve
hozzátette: – A kis fickó hatótávolsága nem túl nagy, de ügyesen bánik a
zavaróegységgel. És épp időben érkeztünk.
– Tudtad, hogy mit tervezek?
– Fogalmam sem volt. Bár azt gondoltam, hogy nem árt, ha valaki rajtad
tartja a szemét.
 Wyl teljesen összezavarodva nézte a barátját.
– Nem tudom, mit gondolsz rólam, de én csak megpróbálom megmenteni
sokak életét... a miénket, a birodalmiakét, a Troithe lakóiét, mindenkiét...
– Igen, ezt felfogtam. Nem gondolom, hogy áruló lettél, de csekély az
esélye annak, hogy beválik az ötlet – jelentette ki Nath, és egy pillanatra
dühösnek tűnt. – Tegyük fel, hogy nem lő le az első felbukkanó TIE, de mit
gondolsz, mi lesz aztán? A háborúnak még nincs vége!
– Az Árnyék ezred katonái ki akarnak jutni innen – felelte Wyl, mialatt
nyugalmat kényszerített magára. – Megpróbálnak szerezni egy hajót, hogy
elhagyhassák a bolygót...
– Hallottam az elméletedet. Tudom.
– És Félszemű üzent nekem a Troithe felett. Ebből tudtam, hogy a 204-es
érkezett a rendszerbe. Félszemű figyelmeztetett, mert... nem tudom, talán
mert tisztel azért, amit a Pandem Nainál tettem. Nem tudom, de az tény,
hogy üzenetet küldött, mielőtt aktiválták a csillagromboló zavaróegységét.
Nath előbb meglepetten pislogott, majd azt kérdezte:
– És az üzenet hasznosnak bizonyult valamilyen módon?
– Ezt hogy érted?
– Félszemű szólt neked, hogy megjött a 204-es. Ez megmentette a
Lodestart? Megmentette Chasst és a Meteor osztagot? Nekem úgy tűnik,
inkább arra volt jó, hogy szétváljunk, és elterelődjön a figyelmünk.
Wyl kezdett elfordulni, de Nath olyan tekintettel nézett rá, hogy
mozdulatlanná dermedt.
– Nem – ismerte el aztán. – De néha kudarcot vallunk. Ez még nem
jelenti azt, hogy nem vagyunk őszinték. Szerintem itt és most van rá esély,
hogy mindenki megússza.
– Esély az Oridol-halmazban is volt. De a barátaid meghaltak, és most
sokkal nagyobb a kockázat – jelentette ki Nath, azzal a két kezét feltartva
elindult Wyl felé. – Beszélni akarsz velük? Lehet, hogy megölnek, vagy
hajtóvadászatot indítanak ellenünk, vagy felrobbantják az egész bolygót, ha
tévedünk azzal kapcsolatban, hogy mit művelnek a bányatelepen.
Tárgyalni akarsz velünk? Ezzel talán csak arra biztatod őket, hogy
állítsanak csapdát. Vagy kiügyeskedsz egy tűzszünetet, ami addig fog
tartani, amíg valaki félreért egy jelzést vagy egy helyzetet, és leadja az első
lövést.
És ha sikerül végigcsinálni? Ha elhagyják a bolygót? Valószínűleg
hadbíróság elé kerülsz. És szerinted mi lesz a következő lépésük? Szépen
eltűnnek, és többé nem fognak fegyvert, mert valaha megállapodtál velük
egy pár napos tűzszünetben?
Ekkor már csak két méter választotta el őket egymástól, és Wyl
megfeszítette az izmait, de Nath hirtelen megtorpant.
– Te mindig is olyan fickónak tűntél nekem – felelte halkan Wyl –, aki
nem száll harcba, ha más megoldást is lát. Olyannak, akinek a háború nem
elvi kérdés.
– Te meg lökött vagy! – vágott vissza Nath, és örömtelenül mosolygott. –
Azt hiszed, ez erről szól? Azért vagyok itt, hogy halomra gyilkoljam az Új
Köztársaság ellenségeit?
Wyl néhányszor behajlította és kiegyenesítette az ujjait, és úgy nézett T5-
re, mintha a jelenléte megnyugtatta volna. A droid semmit sem reagált.
Elsősorban az dühítette, hogy nem tudta, miért fordult ilyen irányba a
beszélgetés. De nem tehetett mást, mint hogy tovább úszott az árral.
– Nem tudom – felelte fojtott hangon. – Tudomásom szerint egyszer
tettél egy kis kitérőt, hogy bosszút állj az Árnyék ezreden.
– Azt a régi osztagomért tettem! – felelte keserűen nevetve Nath.
– Nem bántam meg, de megtörtént. Nehéz döntést kellett hoznom, de
megtettem, mert én voltam a parancsnok. Úgy tűnik, te még nem fogtad fel,
hogy most már te is parancsnok vagy.
A saját tetteid következményeitől próbálom megmenteni a nyavalyás
seggedet, testvér! Tényleg szeretnéd békésen megoldani ezt a helyzetet?
Futni hagyod azokat, akik megsemmisítették a Lodestart, és valószínűleg
megölték Quellt és Chasst? Veled vagyok! Követlek! Ezúttal nem az én
dolgom, hogy rendezzem a számlát, és soha senki nem mondhatta rám,
hogy annyira odáig vagyok az Új Köztársaságért.
Wylt még idegesebbé tette a gondolat, hogy Chass és Quell meghaltak az
űrben. Quell-lel kapcsolatban azt sajnálta, hogy nem volt alkalma sem
elátkozni, sem megbocsátani neki. Ami pedig Chasst illeti, rajta kívül csak
a theelin nő élt a Balhés osztag pilótái közül, csakis ők ketten őrizhették
meg emlékezetükben az elesett barátokat.
Mi van, ha az Árnyék ezred pilótái megölték Quellt és Chasst? Akkor ő,
Wyl, mivel tartozik nekik?
Nath vett egy mély lélegzetet, és tovább beszélt:
– De ha tényleg szeretnél kiszállni úgy, hogy egyetlen lövést sem adsz le,
készülj fel arra, hogy majd együtt kell élned ezzel a tudattal. Ha megint
beindul a Parázs hadművelet, ha az Árnyék ezred ott folytatja, ahol
abbahagyta, nem tarthatod hibásnak magad, mert belehalsz.
Nath ezalatt is tett néhány lépést, és most már kartávolságban volt
Wyltől.
– A Pandem Nainál – tette hozzá szempillantás alatt lehiggadva – nem
vigyáztam rád úgy, ahogy kellett volna. Kérdőre vontál ezért, és igazad volt.
De most vigyázok rád. Hallod?
– Hallom – mormolta Wyl, és az az érzése támadt, hogy most első ízben
érti meg Nath Tensentet. Azt mindig is tudta, hogy Nath könyörtelen, és
előszeretettel manipulál mindenkit, viszont őszinte és jóindulatú. És most
már azt is tudta róla, hogy lojális is, sokkal lojálisabb a maga módján, mint
sok más katona. – Hallom, hogy mit mondasz, csak abban nem vagyok
biztos, hogy számít.
Ha megölték Quellt – fűzte hozzá magában –, ha megölték Chasst és
Kairost és a Balhés osztag pilótáit, az mit sem változtat azon, hogy mi a
helyes.
Komolyan gondolta ezt, de nem kapott rá lehetőséget, hogy hangosan
kimondja.
Hirtelen kavicsok csikorgása és léptek dobbanása hallatszott, és
mindketten felkapták a fejüket. Elnéztek a fennsík széle felé, és
köztársasági gyalogosokat pillantottak meg. Vitale vezette a csapatot. A
haját a sisakja alá gyűrte, a sugárkarabélyát a hóna alatt hordozta.
– Jó lenne, ha elérnénk titeket adóvevőn! – kiabált indulatosan.
– Egy sikló vár odalent! Azonnal vissza kell mennünk a táborba.
– Mi történt? – kérdezte Nath.
Wyl odébb lépett, hogy takarja az adóvevőt a jövevények elől.
– Elcsíptünk egy üzenetet, baráti gerillák küldték a városból. Az összes
TIE-osztag egyenesen a Kilences Mag felé tart – válaszolta Vitale. –
Akármire készülnek, meg kell szereznünk a telepet, mielőtt az egész 204-es
megjelenik ott. Carvernek van egy terve, szóval... benne vagytok?
Nath ekkor Wylre nézett. Wyl a társaira pillantott, aztán végighordozta
tekintetét a felhasogatott síkságon. Elképzelte, hogy felkapja az adóvevőt,
és elrohan vele – de mi értelme lett volna? Ha magára marad, pocsék
alkupozícióba kerül. Semmiképpen sem tárgyalhat a birodalmiakkal, akik
aligha vennék komolyan, ráadásul a bajtársaitól is elszakad...
Wyl belátta, hogy kudarcot vallott. És ahogy Nath mondta, el kellett
fogadnia a következményeket.
– Menjünk! – mondta csendesen, és elindult a gyalogosok felé.
 Tizennyolcadik
fejezet

Az, amit magaddal viszel

– Ezúttal mit látott?
– Inkább nem mondom el.
– Megértem. Ezúttal mit látott?
Yrica Quell a vörös homokban ült, a toronynak háttal, szemben a
vallatódroiddal. A gépezet halkan zúgva lebegett előtte, és ő igyekezett nem
nézni a vörös fotoreceptorba. A tekintete minduntalan elhomályosult a
kimerültségtől, ezért elmosódott foltoknak látta a csillagokat.
– Azt a napot, amelyen csatlakoztam a 204-eshez – mondta végül. –
Amikor úgy döntöttem, hogy nem menekülök a Felkelők Szövetségéhez,
hanem elhagyom az akadémiát, és a birodalmiakkal maradok.
– Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonló döntést hozott – jegyezte
meg a droid.
– Nem, nem ez volt.
Quell elméjén emlékek villantak át – talán az iménti látomás idézte fel
őket. Annak idején azért ment a birodalmi akadémiára, hogy pilóta legyen,
és harcolhasson a lázadók oldalán. Látott másokat kilépni vagy kiesni, ők
valamilyen bűn elkövetése vagy az alkalmatlanságuk miatt nyerték el a
szabadságukat. Egyszer egy Camm nevű, fiatal fiú, aki folyton megbukott a
szimulátoros vizsgákon, le akart lépni, és Quellt is magával akarta vinni. Ő
azonban a letartóztatástól és a kivégzéstől való félelmében visszautasította –
és azért is, mert korántsem kedvelte annyira Cammot, mint a fiú őt.
Nem tudta összeszámolni, hányszor döntött úgy, hogy a Birodalommal
marad. Hányszor nem ment el, amikor lett volna rá lehetősége.
A droid zúgása egy oktávval magasabb lett, és furcsán oszcillált.
– Mit gondol, miért döntött így újra és újra? – kérdezte IT-O.
– Mert... – kezdte Quell, de nem tudta folytatni. – Mert...
– Mert mi? – erősködött a droid, és miután nem kapott választ, azt
mondta: – Nem észlelek jelentős változást a torony által az ön bioadataira
adott válaszokban. El kell kezdenie aktívan feltárni az érzéseit. A
passzivitással és ellenállással semmire sem megyünk.
– Nem állok ellen – mormolta a nő.
– Milyen gyakran gondolt a Nacronison történtekre a Pandem Nainál
lezajlott ütközet előtt?
Quell ingerülten és utálkozva fintorgott, és sanda pillantást vetett a
gépezetre – lehet, hogy gúnyolódik vele?
– Nem vádolom semmivel – folytatta IT-O. – Jól tudta, hogy mi történt.
És mégis, csak azután vallotta be önmagának, hogy Adan szembesítette a
tényekkel. És miután ez megtörtént, átszakadt a gát. Ahogyan nekem
mondta: elkezdett emlékezni a Birodalomnál élt életére. Azóta már sikerült
levonnunk bizonyos következtetéseket.
– És akkor mi van?
– Az, hogy akarata ellenére is kiválóan képes ellenállni.
– Egy órát kérek – felelte Quell –, aztán újra belevágunk.

Quell nem tudta, hány nap telt el, de egy darabig számolta, hogy
hányszor vág át a fekete lyuk a kisbolygó egén. Valahányszor azt látta, hogy
az izzó kör felfelé tart, megfeszítette az izmait, és rákényszerítette magát,
hogy ne remegjen. A szívverése felgyorsult.
Amikor a Cerberon szeme elérte a fekete torony lencséjének közepét,
Quell letelepedett a homokba, és a mindent elnyelő szingularitást bámulta,
mígnem új látomás tört rá. Ilyenkor a vallatódroid figyelte az életjeleit,
valamint a toronyban rejtőző gépezetet. IT-O elmondta neki, hogy a torony
keres valamit, valamilyen biológiai választ, aminek hatására a rendszer
kinyitná az ajtót. Rászánta magát, hogy következetes próbálkozással és a
már kipróbált lehetőségek kizárásával produkálni fogja azt a választ, amire
a torony várt. Csakis így menekülhetett el a kisbolygóról, ez volt az
egyetlen reménye.
Így aztán valahányszor a ragyogó szem ránézett a lencsén át, visszanézett
rá. És minden alkalommal valami mást tapasztalt.
Néha az idő múlása semmit sem koptatott el, például az első kadét-
egyenruhájának erős fertőtlenítőszagát. Olykor a képzelete egyik korábbi
terméke idéződött fel benne, vagy feltárult előtte valami. A Nacronis
pusztulásának képeit többször is viszontlátta. Más látomásokban a bolygó
megfulladt lakóival találkozott. Egyszer-kétszer egy X-szárnyú
pilótafülkéjéből nézte végig, hogy a Trydara felett a TIE-vadászok – az ő
TIE-vadászai – sorban, egyenként megsemmisítik a menekülő lázadókat. A
torony néha a holtak megégett, véres arcát mutatta neki – a régi bajtársakét,
Xionét, Tonasét és Jidelét, vagy éppen az ismeretlen rohamosztagosokét,
akik az Abednedo felett vesztek oda a kompjuk megsemmisülésekor, az
Alphabet osztag első éles bevetése során. A látomások néha
egybemosódtak, és néha egy is épp elég volt.
És amikor Quell magához tért, IT-O mindig ott lebegett a közelében.
– A látomás a felszólítás, és az érzés a jelszó – közölte a droid a
harmadik rémálom után. – De meg kell találnia a kapcsolatot a
képsorokban. Teljes mértékben meg kell értenie mindazt, amit tapasztal.
Quell közölte a droiddal, hogy meg akarja tenni, és keményen
próbálkozik.
Minden látomás után elmondta, hogy mit élt át, és a droid kérdésekkel
bombázta.
Ám amit műveltek, az a legkevésbé sem tűnt terápiának.

A következő alkalommal, amikor Quell felnézett a szemre, saját magát

látta, amint egy átalakított konténerben üldögél a Bűnbánat-telepen, és arról
hazudik IT-O-nak, hogy mit tett a Nacronison.
Látta a Pursuer csillagromboló hangárját azon az éjszakán, amikor
kimászott az ágyából, hogy megjavítsa a TIE-vadásza egyik
gyorsuláskompenzátorát. A nap folyamán, felszállás előtt nem vette észre a
hibát. Nem hajtotta végre a teljes ellenőrzést, és nem lett volna szabad
elhagynia a hordozót. Bizonyosan fenyítést kapott volna, ha a visszatérése
után szól a kiszolgáló személyzetnek. Viszont ő maga is meg tudta javítani
az alkatrészt úgy, hogy senki se szerezzen róla tudomást...
És látta Nette arcát, azét a lányét, aki megismertette vele a Felkelők
Szövetségét, és aki mindent, de mindent megígért neki. Nette miatt
jelentkezett az akadémiára. Aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy nem
bírta otthagyni.
 – Szerelmi viszony volt önök között? – kérdezte a droid.
– Tizenéves fiatalok voltunk. Egy évvel fiatalabb voltam Netténél. Nem
mondanám szerelemnek.
– De közel álltak egymáshoz?
Quell lehunyta a szemét, és érezte, hogy a levegőbe szálló por finoman
szurkálja a szemhéját.
– Igen, közel voltunk egymáshoz – felelte halkan.
– Mit mondott önnek, amikor úgy döntött, hogy csatlakozik a Felkelők
Szövetségéhez?
– Semmit. Beszélgettünk egy ideig a dologról, de nem jelentette be előre,
hogy elmegy.
– Nem búcsúzott el?
– Nem.
– Nagyon nehéz volt?
Quell megvonta a vállát, és mert az alfele már eléggé elzsibbadt,
feltérdelt, és ráereszkedett a lábára.
– Ha valaki annyi idős, akkor minden nehéz – válaszolta a fejét csóválva.
– De lehetett volna rosszabb is. Nem sokat beszéltünk akkoriban.
– Ön éppen harcolt. És mialatt harcolt, ez a nő elhagyta az állomáshelyét,
hogy részt vegyen egy háborúban, és csak üzenetet hagyott önnek. Jól
mondom?
– Igen.
– Gyanítom, hogy felelősnek érezte magát...
Quell összerezzent. Kinyitotta a szemét, kipislogta belőle a homokot, és
kissé előredőlve várt.
– Gyanítom – folytatta a droid –, hogy attól félt, ön késztette távozásra
Nette-et. És féltette őt, abban a tudatban, hogy cserben hagyta, amikor nem
tartott vele.
– Hová akarsz kilyukadni?
– Számos önkéntesnek nem sikerült felvennie a kapcsolatot a Felkelők
Szövetségével. Ha ön nem tud Nette sorsáról, gondolkodjon el azon, hogy
neki talán sosem volt lehetősége csatlakozni. Tudunk esetekről, amikor
egyes csempészek, akik megígérték, hogy elszállítják a leendő lázadókat a
Szövetség valamelyik titkos egységéhez, valójában bűnszervezeteknek
dolgoztak, és eladták az utasaikat rabszolgának...
Quell a droidhoz vágott egy marék homokot, de másra nem futotta az
erejéből.
 – Rohadék – suttogta rekedtes hangon.
IT-O megbillent, de nyomban egyenesbe hozta magát, és kiemelkedett a
körülötte terjengő homokfelhőből.
– Túlságosan tapintatlan voltam – mondta aztán –, elnézést kérek.
Quell a könyökére támaszkodott, és koszos kezével beletúrt a hajába.
– Mi ez az egész? – kérdezte halkan.
– Azt hiszem, előnyös lenne, ha felépítene bizonyos kapcsolatokat –
válaszolta a droid szenvtelenül. – Aggódom az ütemterv miatt, és
túlságosan hajszoltam önt annak érdekében, hogy eredményt érjen el.
– Ütemterv... – mormolta Quell.
– Igen, önnek és Caern Adannek. Korlátozott az idejük. És nem sok
maradt.
Így van – ismerte el magában Quell. – Vagy éhen halunk, vagy olyan
közel kerülünk a fekete lyukhoz, hogy nem szabadulhatunk ki a gravitációs
mezőjéből.
Mogorván bólintott egyet, mire IT-O kissé bűntudatos hangon hozzátette:
– És nekem sincs sok időm.
Quell a gépezet horzsolásokkal és horpadásokkal teli burkolatára,
valamint az elsötétült indikátorokra nézett. Eszébe jutott, hogy IT-O nemrég
meghibásodott memória-áramkörökről, illetve energiacellákról beszélt.
– Attól tartok, előbb-utóbb nem leszek képes segíteni – mondta a droid
immár olyan hangon, mintha vallomást tett volna.
– Rendben, kinyitjuk ezt az izét! – jelentette ki Quell, és talpra
kényszerítette magát.

A következő alkalommal, amikor a lencsén keresztül a Cerberon

szemébe nézett, saját magát látta, amint a Lodestar hangárjában áll, és
dühében gyomorszájon vágja Caern Adant. Látta Syndulla tábornokot,
amint részben értetlenül, részben csalódottan fürkészi őt. A Troithe-on
észrevette, hogy a twi’lek nő visszanézett rá, mialatt elsietett, hogy
támogatást nyújtson egy másik osztagnak, aminek nagyobb szüksége volt rá
– az Előőrs osztagnak, ami nem árulókból és két lábon járó csődtömegekből
állt. Quell látta D6-L-t, az asztrodroidot, amint izgatottan táncol, a fejét
forgatja, és boldogan füttyög, miután ő kimutatta a háláját a gépezetnek,
ami rendíthetetlenül szolgálta a Harkrova holdon. Látta D6-L-t, amiből
azok után, hogy a Pandem Nainál megmentette az életét, csak egy kiégett
roncs maradt, és neki csak egy memórialapkát sikerült megmentenie a
hűséges gépezetből.
Ma már tudta, hogy rosszul bánt D6-L-lel. Eszköznek tekintette, és most
a nyakában viselte egy apró darabkáját, mintha ez számított volna a
droidnak, amire rajta kívül senki sem emlékezett. Aztán pedig megvetéssel
és lenézéssel bánt CB-9-cel, mintha az lett volna a hibás az előde
megsemmisüléséért. CB-9 azzal vágott vissza, hogy kizárta őt az X-
szárnyúból, amikor megjelent a rendszerben az Árnyék ezred, és az
Alphabet osztagnak a legnagyobb szüksége lett volna rá.
Nem tudott uralkodni az érzésein, ezért elvesztette a droidját és az
osztagát.
Eddig gondolkodhatott, mert ismét látomások törtek rá.

Quell a hátán feküdt, és érezte, hogy hűvös szél söpör át verejtéktől

nedves ingén. Fázott, de nem törődött vele, hanem elmesélte a droidnak a
legutolsó látomását. Egy régi esetről szólt, amikor is eltörte azt a festett
tányért, amit az apja akasztott a konyhai lámpa kapcsolója mellé.
– Hét éves lehettem, ide-oda futkostam, és a tányér egyszer csak leesett.
Amikor apám meglátta, azt hitte, hogy a testvérem, Garrit verte le. Ordított
és ordított, és azt mondta, hogy a tányér a nagyanyjáé volt. Apám nem
szokott feldühödni, de ekkor megtörtént vele, és ordított Garrittel, aki
keservesen zokogott. Sosem mondtam meg apámnak, hogy én voltam a
hibás. Éveken át nem is gondoltam rá.
– Sajnálja, hogy nem mondta el neki? – kérdezte IT-O, mialatt szinte
megnyugtató zúgással besiklott Quell látóterébe.
– Nem tudom.
– Mit érez a dologgal kapcsolatban?
– Ugyanazt, amit akkor éreztem, amikor a felinxünk megbetegedett és
elpusztult – felelte a nő. Ezt az emléket nem a torony mutatta meg neki,
teljesen váratlanul idéződött fel benne. – A szüleim biztosra vették, hogy
szenved, és valószínűleg igazuk volt. De amikor elvitték, hogy elaltassák,
nem mentem velük. Dühös voltam és önző, és a kedvencem úgy halt meg,
hogy nem voltam mellette.
– Mondja ki! – biztatta a droid halk, megnyugtató hangon.
 – Mondja ki, mit érez!
– Szégyellem magamat.
– Gyerek volt még – felelte IT-O. – Akkor még egy másik teremtmény
volt.
– Én nem...
– Az azóta eltelt évek során – folytatta a droid – a teste összes sejtje
kicserélődött és megújult. Újjáépítette magát, testben és mentálisan
egyaránt. Nem szabadna magával hordoznia az előző inkarnációi bűneit.
Quell az oldalára fordult, és felnézett a gépezetre. Alig karnyújtásnyira
volt tőle, és eltakarta előle a tornyot.
– Épp elég bűnt követett el ez az inkarnációm is – mondta halkan, és az
ujjaival kaparászni kezdte a homokot.
– Eggyel több ok arra, hogy elengedje a távoli múltat. Egyszerre egy
lépés, rendben?
A hadnagy a szavakon töprengve, megfontoltan bólogatott.
– Maga jó ember, Caern Adan – jelentette ki ekkor IT-O. – Sokkal
bátrabb, mint képzeli.
Ezzel egy időben a fotoreceptorában villózni kezdett a vörös fény. A
gömbölyű test aztán az oldalára billent, de pár pillanattal később egyenesbe
jött.
– Bőven van még dolgunk – válaszolta Quell. Nem hívta fel a gépezet
figyelmét a hibára, mert nem látta értelmét. – Be kell jutnunk a toronyba.

Quell ezúttal a mentorát látta.

Ő és Keize Soran őrnagy egymás mellett lépkedtek a Pursuer fedélzetén,
és a férfi személyes kérdéseket tett fel neki – ő pedig attól tartott, hogy ezek
se nem ártalmatlanok, se nem helyénvalóak. Idővel rájött, hogy tévedett az
őrnagy szándékait illetően, de azon a napon félt attól, hogy mit fog kérni
tőle a férfi – elképzelte, hogy Keize korrupt és becstelen –, és emiatt
pocsékul érezte magát.
Aztán látta Keize őrnagyot, amint az osztagot vezeti a Taka Shiernél, és
együttesen felégetik a helyiek kaptárait olyan okok miatt, amit neki sosem
magyaráztak el.
Látta Keizét a Nacronison, amint felé ballag a sárban, és megmondja
neki, hogy elvesztették a háborút, majd ráparancsol, hogy hagyja el az
alakulatát, és menjen a köztársaságiakhoz. „Maga született katona” – ezt
mondta végül az őrnagy.

De Quell mindebből semmit sem mondhatott el IT-O-nak. Korábban

hazudott neki, és hazudott Caern Adannek. Azt állította, hogy Soran Keize
meghalt, bár ez a Nacronis pusztulásával kapcsolatos hazugságához képest
semmiség volt – jószerével csak fenyítést kapott volna érte az Új
Köztársaság Hírszerzésétől, vagy meg sem említették volna, ha bíróság elé
állítják a bűneiért.
De ha most igazat mondott volna Soran Keizéről, azzal bevallaná, hogy
szüksége volt egy lökésre ahhoz, hogy elhagyja a 204-est. „Mert ha ezt
fogja művelni” – mondta akkor a férfi a bolygó tetemére mutatva – „akkor
nem lesz semmi, ami elűzné.”
Így aztán Quell hazudott – már megint.
– Ismét a Nacronist láttam – mondta a droidnak. A nyelve száraz volt, a
fejét nehéznek érezte. Erősen szédült, amikor felállt, és botladozva
távolodott a toronytól.
– Nem tapasztaltam jelentős változást a rejtett mechanizmus
működésében – közölte IT-O.
– Talán azért nem, mert ugyanazt láttam.
– Amennyiben ugyanazt a látomást éli át, alkalmaznia kellene az
eljárásokat, amikről beszéltünk.
– Próbálom – válaszolta Quell, mialatt lassú léptekkel tartott a fennsík
széle felé, a gépezet pedig követte. – Azt akarod, hogy keressek
kapcsolatokat. Azt akarod, hogy találjam meg az összeköttetést a látomások
között, és adjam meg a toronynak azt, amit vár.
– Ennek ellenére felszínesen tapasztalja meg a látomásokat ahelyett,
hogy szembenézne velük, és integrálná az érzelmi töltésüket.
– Ezt honnan is tudod? – csattant fel Quell, közben megpördült, és
majdnem elesett, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
– Nem kínlódtam még eleget? Nem ástam le a szégyenem és a
szenvedésem mélyére, ahogyan akartad?
– Esküt tettem, hogy nem ártok a pácienseimnek – felelte higgadtan IT-
O. – Ezt az esküt lehet ugyan rugalmasan kezelni, de komoly és jóindulatú.
Nem lelem örömömet a torony természetében. Ha az építmény fontos volt
az uralkodónak, ha pontosan ezért meg akarták semmisíteni a Parázs
hadművelet keretében, akkor ez egy olyan létesítmény, amit csakis egy
szadista tartana értékes kincsnek.
– Ettől függetlenül kizárólag a toronytól remélhetjük, hogy kijutunk
innen! – vágott vissza Quell.
Valamivel később már nem hallotta a droid hangját. Nem is emlékezett
rá, hogy mikor evett utoljára. A szeme mintha lüktetett volna. A testi
fájdalmai menedéket nyújtottak neki a látomások óceánja elől, míg a
látomások menedéket nyújtottak neki a testi kínok elől.
– Tudom... – mondta végül. – Nem a te hibád, hogy a Birodalom tele van
rohadékokkal. Újra meg fogom próbálni. Addig fogok próbálkozni, amíg
nem sikerül.
De továbbra sem beszélt a droidnak Keize őrnagyról. Remélte, hogy a
szégyenérzete elég lesz.

Nette meghalt. Chass meghalt. Wyl meghalt. Nath meghalt. Kairos

meghalt. Syndulla tábornok meghalt. Soran Keize őrnagy vezette az Árnyék
ezredet, és felperzselte a galaxist, és sosem kérte Quelltől, hogy térjen
vissza.

Quell kiszakadt a látomásból, és biztosra vette, hogy mindjárt belezuhan

a fekete lyuk izzó gyűrűjébe. Olyan forrónak érezte a testét, hogy azt hitte,
pillanatokon belül megfeketedik és leválik a bőre, majd az izmai is
elhamvadnak, mígnem csak egy megperzselődött csontváz marad belőle.
Hangosan nyöszörögve fetrengett a homokon, és látta, hogy a droid a
manipulátorát kinyújtva lebeg felette, és az injekciós tű végén apró
vércsepp vörösük.
– Mi a pokol ez, droid? – hörögte, amikor a kínjai enyhültek annyira,
hogy képes volt megszólalni.
– A berendezéseimet ért sérülések immár a rendszereim nyolcvankét
százalékát érintik – közölte IT-O. – Ön pedig nagyon keveset haladt. Fel
kell gyorsítanunk a folyamatot. Úgy tűnik, a kapu a testi fájdalmakra reagál.
 Quell elfojtotta magában a dühét, mert az semmit sem segíthetett.
Elfogadta a választ, és folytatták a munkát.

Quell már nem figyelte, hogy mikor kel fel a fekete lyuk, és mikor tűnik
el a láthatár alatt. Ha felnézett, és azt látta, hogy kívül van a lencsén,
visszaeresztette a fejét a homokra, és tovább pihent. Ha pedig azt látta, hogy
a lencsén belül izzik, belenézett, és a bűneire összpontosított újra és újra,
azokra a jellemhibákra, amelyek idáig juttatták, és amelyek oly sok
szenvedést okoztak a bajtársainak, az ezredének és a galaxisnak.
IT-O már korábban elég jól rámutatott ezekre a hibákra. Quell pontosan
tudta, hogy mit követett el, még ha nem is vallott be mindent.
A droid tovább adagolta neki a szérumokat és vegyületeket, és
felerősítette a kínjait, amikor a torony fogékonynak tűnt. IT-O beszámolt
arról, hogy egy alkalommal erős energiaáramlást észlelt, de a nő rossz
pillanatban tért magához, és a rejtett berendezés ismét készenléti állapotba
kapcsolt. Így hát újra és újra megismételték az eljárást.
Quell nem tudta, mennyi idő telt el így, míg végül – miután új
borzalmakat látott, és arra ébredt, hogy verejtékben fürdik – elmenekült a
torony közeléből. Az ösztönei arra késztették, hogy hagyja el a szenvedései
helyszínét. Addig támolygott és mászott, amíg elérte a fennsík szélét, és egy
pillanatig arra gondolt, hogy a mélybe veti magát. Nem azért, hogy
meghaljon – nem akart meghalni, tudatosan semmiképpen –, hanem azért,
hogy még messzebbre meneküljön. A sziklaperemen hasalva leengedte a
fejét a szakadékba, és mélyen magába szívta a hűvös levegőt, mígnem
lassan megnyugodott.
Röviddel ezután a háta mögött megszólalt a droid:
– Vissza kell térnünk. Nem feledkezhet meg arról, amit látott!
– Miért? – suttogta elkeseredetten Quell.
– Mert ön csakis így menekülhet el erről a világról.
IT-O ugyanazon a hangon beszélt, amit a hadnagy már a Bűnbánat-
telepen megismert, de most volt benne valami, amitől reszketni kezdett.
Elkúszott a peremtől, megfordult, és felnézett a lebegő gömbre.
– Én? – kérdezte döbbenten. – Nem mi? Csak én?
– Igen – felelte a droid.
 Quell megismételte magában a szavakat, és olyan érzése támadt, hogy
megint látomás tört rá. Egy újabb borzalom.
– Miért érdekel téged, hogy sikerül-e elmenekülnöm vagy sem? –
kérdezte éles hangon.
– Mert ön a páciensem.
A pilótanő talpra vergődött, és a droid felé nyújtotta a kezét, hogy
megtámaszkodjon rajta. A fémburkolat meglepően forró volt, ami
valószínűleg azt jelezte, hogy túlhevültek a belső alkatrészek.
– Rendben – mondta bólogatva –, de előbb járkálnom kell egy kicsit,
hogy elmúljon a feszültség, máskülönben belehalok, ha megint belenézek a
lencsébe.
Egy darabig a fennsík peremével párhuzamosan haladtak, és Quell
egyszer sem nézett a torony felé.
– Kérdezhetek valamit? – mondta halkan. – Rólad?
– Nem azért vagyunk itt, hogy...
– Tudom! – szólt közbe Quell. – De néha megkönnyíti a dolgokat az, ha
másvalakiről beszélünk. Még ha nem is egy eleven teremtményről van szó.
Tudtad?
Ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna ki, amit a droid várt tőle. Talán
túlságosan is, de remélte, hogy a hangja rekedtsége és az imbolygó léptei
miatt teljességgel ártatlannak hat a dolog.
– Nos, rendben – felelte IT-O.
– Emlékszel még, hogy mi voltál korábban? Mielőtt pácienseid voltak?
– Igen.
– Hogyan lettél az, ami most vagy?
– Átprogramoztak.
– Ki?
– A neve úgysem mondana semmit önnek.
– Hol történt?
– Egy birodalmi fogolytáborban, a Kolóniák egyik bolygóján.
– Szóval átprogramoztak. És egyedül szöktél meg?
– Igen.
Quell tovább lépkedett, és hirtelen megérezte, hogy a bakancsa orra
beleakadt egy kődarabba. Fél térdre ereszkedett, felvette a követ, és a
zsebébe rejtette.
A következő kérdés előtt tétovázott, mert nem volt biztos benne, hogy
valóban meg akarja ismerni a választ. De végül azt kérdezte:
 – Ismersz egy Caern Adan nevű illetőt?
– Nem – válaszolta IT-O.
Quell hirtelen úgy érezte, hogy a fekete lyuk fölé borul, és magába
szippantja. Arra a kedvességre gondolt, amit a droid mutatott felé az elmúlt
hónapok során, és a Pandem Nai-i csata utáni győzelmi bulira, amikor a
gépezet a barátjának mondta magát.
– Eltűntek az emlékeid, ugye? – kérdezte halkan. – Törlődtek vagy
elfajultak?
Ekkor már egyikük sem mozgott. Quell a vörös fotoreceptorba nézett,
míg a droid az oldalára dőlt, majd egy rándulással egyenesbe hozta magát.
– A sérülés jelentős – közölte IT-O.
– Megint vallatódroid vagy, ugye? – suttogta Quell.
Azt kívánta, bárcsak lenne nála sugárvető vagy egy vibrotőr vagy akár
egy ívhegesztő. Megmarkolta a zsebében rejtegetett követ, ám az gyenge
fegyvernek tűnt a gépezet szérumaihoz, szoni-kus hullámaihoz és a
vegyszerszórójához képest. Nem számított, hogy a droid sérült – sőt, ez a
tény valószínűleg csak tovább rontotta a helyzetet.
– Már nem szolgálom a Birodalmat – felelte IT-O halk és valahogy
vészjósló hangon. – És már nem az a rendeltetésem.
– Akkor miért kínzol engem? – kiáltotta kétségbeesetten Quell.
És akkor, mintha csak a kérdésére adott válasz lett volna, fojtott dübörgés
kíséretében megremegett a föld a talpa alatt.
– Ugyan nem vagyok már vallatódroid – válaszolta IT-O de nem látok
okot arra, hogy ne használjam a rendelkezésemre álló eszközöket...
– Úgy érted, nincs okod sajnálkozni?
– ...és nincs okom arra, hogy ne büntessek meg egy birodalmi háborús
bűnöst mindazért, amit elkövetett.
Quell artikulálatlan üvöltést hallatva támadásba lendült. A droid azonban
hirtelen fél méterrel lejjebb ereszkedett előtte, és hiába sújtott le a kővel,
jócskán elvétette a célt. A következő pillanatban szonikus hullám
zsibbasztotta el a jobb lábát, és nem tudott állva maradni, de sikerült
rázuhannia a gépezetre, és mindkét karját ráfonta. A bal kezével addig
tapogatózott, amíg belenyomta az ujjait egy a burkolaton tátongó nyílásba,
míg a jobbjában szorongatott kővel lecsapott néhányszor, de teljesen
vaktában.
Hangos reccsenést és csörömpölést hallott, és valami megszúrta a
csuklóját – gyanította, hogy összetörte a gépezet fecskendőjét, és a
szilánkok szúrták meg. IT-O ezalatt forogni próbált, és ide-oda lendült,
hogy kiszabaduljon, majd a teste hirtelen síkossá vált. Quell nem talált
biztos fogást a gömbölyű, sima felületen, és hallotta, hogy a droid
lebegtetőegysége felzúg.
Egy másodperccel később égni kezdett a bal lábszára, és az égő műanyag
bűzéhez hasonló szag csapott az orrába.
Elengedte a droidot, és azt látta, hogy a nadrágja szára valósággal
megolvadt. Nem akart belegondolni, hogyan nézhet ki a bőre azon a részen,
de szerencséje volt, mert a nadrág felfogta a nagy részét annak az anyagnak,
amit az ellenfele lőtt rá. IT-O ezalatt ismét emelkedett, és Quell tudta, ha túl
magasra jut, sosem fogja elkapni. A fájdalmaival és a zsibbadással nem
törődve elrugaszkodott, megmarkolta a gépezet egyik manipulátorát, és
annál fogva lerántotta. IT-O-t alig egy méter választotta el a homoktól,
amikor megint felfelé szökkent, de Quell ismét rávetette magát, majd a
homokra zuhanva együtt gurultak és pattogtak a szakadék felé.
IT-O mondott valamit, de a hangja érthetetlenné torzult. Meg-
megrándulva vonszolta Quellt a homokban, ő pedig minden erejével
kapaszkodott, és lefelé húzta a gépezetet. Néha sikerült lesújtania rá a
kővel, míg végül szikrák pattogtak az arca előtt, és meglátta, hogy kipattan
egy zárófedél.
Csakhogy ekkor már a lába a levegőben himbálózott, és majdnem a
szakadék felett jártak. Megpróbált felmászni a gépezetre, de lecsúszott róla
a keze, és a sziklaperemre zuhant úgy, hogy a feje és a válla belógott a
szakadék fölé, ráadásul a követ is elvesztette. De a bal kezével még ekkor is
IT-O-ba kapaszkodott, ami felette lebegett, és vörös fotoreceptora úgy
izzott, mint a Cerberon szeme.
– Adan... – nyögte Quell. – Kairos... Semmi?
– Semmi, ami mentségül szolgálna arra, amit tett – válaszolta a droid
úgy, hogy minden szavánál változott a hangja – az egyiket női, a másikat
férfi hangon mondta ki.
Quell a körmével kaparta a fekete fémtest felszínét, és érezte, hogy a vére
a fejébe tódul. Az ujjai beleakadtak az imént felnyílt panelbe, és gyorsan
megmarkolta a nyílás peremét, közben látta, hogy a gépezet az arcának
szegezi a vegyszerszóróját. Valami az orrának ütközött, és attól félt, hogy a
fegyver első lövedékét érezte, de aztán sötét négyzet villant el a szeme előtt,
és rájött, hogy a memórialapkát látja, amit rövid láncon viselt a nyakában.
Pillanatai maradtak a cselekvésre – és kihasználta őket.
 Feljebb, a droid felé nyomta a felsőtestét, közben a baljával maga felé
húzta a gépezetet, míg a jobbjával megragadta a memórialapkát, letépte a
nyakából, és minden erejét összeszedve belenyomta a nyitott aljzatba.
IT-O különös hangot adott ki, ami mintha több száz egymásba olvadó
hangból állt volna össze.
Quell elengedte a lebegő gépezetet, alatta elkúszva visszavergődött a
sziklaperemre, és még mászott egy-két métert, hogy távolabb legyen a
szakadéktól. A droid hangos sistergést hallatva elforgatta a testét, és a
hajtóműve rövid löketeivel Quell felé hajtotta magát, de újra és újra megállt
a levegőben, mintha láthatatlan falba ütközött volna. A mozgása akár
komikus is lehetett volna, csakhogy a kiszámíthatatlansága miatt inkább
ijesztőnek hatott, ráadásul ettől még veszélyesebb lett. Quellnek fogalma
sem volt, hogy mi játszódik le IT-O szintetikus agyában – arra tippelt, hogy
D6-L törött memórialapkája rövidzárlatot okozott, vagy olyan hibát idézett
elő, amit IT-O nem tudott kezelni, vagy talán a lapkáról letöltődő fájlok
vírusként hatottak. Mindenesetre nem érzett örömöt attól a gondolattól,
hogy a régi asztrodroidja még egyszer, utoljára megmentette.
A droid a homokba zuhant. A manipulátorai rángatóztak és remegtek,
mint egy hátára fordított bogár lábai. A hangszóróiból fojtott
beszédfoszlányok hallatszottak, mintha a rögzített beszélgetések között
keresgélne, és elindította volna némelyiket... miért is? Hogy bevigyen még
egy utolsó döfést az ellenfelének? Hogy kegyelemért könyörögjön? Vagy ez
a megbánás jele volt?
De nem – IT-O elfelejtette, hogy mi a kegyelem és mi a megbánás,
amikor elfelejtette, hogy ki az a Kairos és ki az a Caern Adan.
Quell arra gondolt, hogy belerúgja a droidot a szakadékba – a zuhanás
végén a becsapódás biztosan megsemmisíti.
De végül elfordult tőle. Ő nem felejtett.

Mielőtt ismét felkelt volna a Cerberon szeme, Quell visszaért a

barlanghoz. Mindkét lába kegyetlenül fájt, de amennyire meg tudta
állapítani, nem szenvedett súlyos sérüléseket. Mialatt gyalogolt, kétszer is
rengett a föld, de ő éppen csak egy kicsit lassított. Eleget szenvedett már az
elmúlt napok során. Már gondolni sem akart a kínokra.
 Ott talált rá Adanre, ahol utoljára látta. A férfi arca jócskán felpüffedt, a
homlokán verejték gyöngyözött. Élelemadagok csomagolópapírjai táncoltak
körülötte a gyenge szellőben. Quell már több méterről hallotta Adan
szuszogását, és azt hitte, hogy alszik, de amikor letérdelt mellé, a férfi
felnyitotta a szemét, és megszólalt:
– Tehát visszajött.
– Csalódott? – kérdezte Quell.
– Örökösen – mormolta Adan, ám elmosolyodva hozzátette:
– De ez az én hibám, nem a magáé.
Quell ezúttal teljesen normálisnak látta a hírszerzőt, és megfordult a
fejében a gondolat, hogy ez talán a droidnak köszönhető.
– Hogy érzi magát? – kérdezte, és remélte, hogy a férfi a részvét jelének
veszi a kérdést, nem pedig a tudatlanságénak.
– Annyi bizonyos, hogy haldoklom – felelte szenvtelenül Adan.
Quell lefeküdt mellé, és megfogta a kezét.
És ekkor elkezdtek beszélgetni.
A nő is tudta, hogy Adan haldoklik, de egy darabig megpróbálta
meggyőzni, hogy nem ez a helyzet. A férfi sebei elfertőződtek, és a fertőzés
szétterjedt az egész testében. A belső szervei sorban felmondták a
szolgálatot. Quell keveset tudott a balosarok élettanáról, de azt biztosra
vette, hogy nincs semmije, amivel kezelhetné a hírszerzőt. Mindenesetre
Adan éber és összeszedett volt, és ha nem is békéit meg azzal, hogy
hamarosan meg fog halni, a látszat szerint beletörődött.
Beszélgettek, és amikor Adan feldühödött, a haragja nem Quell ellen
irányult. Azért morgott, mert tisztességtelennek érezte, hogy ez lett a sorsa,
és azt fejtegette, hogy a halála miként fog hatni az Új Köztársaság
Hírszerzésére, illetve a közelgő békeidőszakra – amikor hozzá hasonlókra
lesz szükség, hogy védjék a galaxis lakóit a gerilláktól és a
terroristaszervezetektől, amelyek bizonyosan előkerülnek. Aztán panaszos
hangon megjegyezte, hogy biztonságban kellett volna lennie a Troithe-on,
és a katonáknak meg kellett volna védenie őt. Kipislogott néhány
könnycseppet, amikor Kairosról beszélt, és nyíltan kimondta, hogy
felelősnek érzi magát a nő állapotáért. Amikor az Árnyék ezred felől
érdeklődött, és megpróbálta megérteni, hogy miért nem működött a csapda,
Quell eljátszotta a tőle elvárt szerepet, vagyis találgatásokkal és taktikai
elemzéssel hozakodott elő, mintha még most is a Lodestar fedélzetén lettek
volna, Syndulla tábornok társaságában.
 – Néha eltűnődöm azon, miért tettünk ennyi erőfeszítést – motyogta
Adan. – Ezek a birodalmiak sokkal rosszabbak, mint a többi? Nemcsak ők
vettek részt a Parázs hadműveletben... Talán el kellett volna szakadnunk
tőlük a Pandem Nai-i csata után, és nem kellett volna idecsalogatnunk őket.
– Nem hiszem, hogy rosszabbak – felelte Quell, bár gyanította, hogy a
férfi nem ezt a választ várta tőle. – De ez nem a megtorlásról szól, nem
igaz?
– Nem arról – erősítette meg Adan. – Hanem a megelőzésről. Mert addig
nem fogják abbahagyni az öldöklést, amíg valakik nem állítják meg őket, és
arra rajtunk kívül senki sem képes.
– Sajnálom, hogy nem sikerült – mondta halkan Quell. Az arcuk
majdnem összeért, és érezte a férfi testéből áradó bűzt – a fertőzés bűzét.
– Nos, azt senki sem mondhatja, hogy nem próbáltuk meg – válaszolta
keserűen Adan.
Egy ideig csendben feküdtek, és Adan elaludt néhány percre. Amikor
felébredt, kijelentette, hogy nem aggódik az elemzői miatt. Beszélt arról,
hogy Nasha Gravas bizonyosan megtalálja a módját annak, hogy életben
tartsa a csapat többi tagját. Aztán áttért az Alphabet osztagra, és arról
kérdezte Quellt, hogy szerinte Chass na Chadic, Wyl Lark és Nath Tensent
életben vannak-e még. Quell nem tudott válaszolni, majd rájött, hogy
elérkeztek egy kérdéshez, amit a hírszerző órák óta nem tett fel.
– Hol van IT-O? – mormolta végül Adan.
Quell jó előre felkészült egy válasszal, de most inkább egy másikat
mondott:
– Kimerültek a telepei. A sérülései súlyosabbak voltak, mint amilyennek
mondta őket.
Adan nyelt egyet, és azt suttogta:
– Rendes droid... rendes droid...
Ekkor ismét hallgattak egy darabig. Adan egyre gyorsabban vette a
levegőt, és Quell érezte, hogy a férfi leheletének párája kicsapódik a
nyakán.
Adan haldoklott, és bizonyosnak tűnt, hogy hamarosan meghal. Quell
sokszor találta elviselhetetlennek a férfit, de hitt abban, hogy ő is
megérdemli, hogy csendesen, békésen távozzon.
Ezért vagy itt – mondta magának. – Nem magad miatt, hanem őmiatta.
Ám egyre nőtt benne a nyomás, és miután Adan nem hozott fel új témát,
fojtott hangon megszólalt:
 – Szeretnék elmondani valamit.
– Hallgatom – válaszolta Adan.
És Quell ekkor bevallotta azt, amit IT-O-nak képtelen volt bevallani.
– A nacronisi katasztrófa után elküldtek... – kezdte rekedtes hangon. –
Nem az én döntésem volt, hogy lelépjek. Azért távoztam, mert valaki azt
mondta, hogy tegyem meg. Mert valaki azt mondta, hogy belehalnék, ha
tovább csinálnám, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy magamtól
lelépjek. Ez volt az oka annak, hogy nem távoztam már évekkel korábban.
Gyáva vagyok.
Adan halkan, erőlködve nevetett. A nő nem tartotta viccesnek a dolgot,
de nem tiltakozott – aligha volt hozzá joga –, míg végül a nevetés
köhögésbe és fuldoklásba váltott át.
– Hát nem azok vagyunk valamennyien? – hörögte Adan.
– Ezt hogy érti?
Adan megvonta a vállát, már amennyire az állapota engedte.
– Mindennap gondolok azokra, akiket otthagytam a fogolytáborban.
Kairos, IT-O és én eljöttünk, de hány százan maradtak ott? Otthagytuk Ver
Iflant, aki megmentett minket.
– De maguk nem gyilkoltak – vetette ellen Quell. – Azért hagytak hátra
másokat, mert nem tehettek mást.
– Én valóban nem gyilkoltam – felelte nyersen Adan. – Igaza van. Maga
több rémtettet követett el, mint amennyi nekem az álmaimban bukkant fel.
Ettől függetlenül a lelkiismeretem nem hagy nyugodni azóta. Mi másért
tartottam volna magam mellett egy vallatódroidot? Azt hiszi, élveztem,
hogy van valami, ami folyton a múltamra emlékeztet?
Adan mocorogni kezdett, mintha megpróbált volna átfordulni, hogy a
háta legyen Quell felé. De végül ismét mozdulatlanná dermedt, és az arcán
részben a derű, részben a bűntudat jelei mutatkoztak.
– Hogyan viseli el a tudatát annak, amit tett? – kérdezte halkan Quell.
– Iszom és dolgozom. Megteszem a galaxisért, amit megtehetek.
Kezelem a pillanatnyi helyzetet, Yrica Quell – válaszolta Adan, és
horkantott egyet, bár lehet, hogy csak hörögve vett levegőt.
– Megyek előre, mert ha leragadok a szégyenérzetemnél, azzal nem
segítek senkinek.
Te nem követtél el olyan bűnöket, mint én – gondolta Quell, de ezt már az
imént kimondta, és nem ingatta meg vele a hírszerzőt.
 Mozdulatlanul feküdt a férfi mellett, aki megmentette őt, és szidalmazta
őt, és egy rövid időre a barátja lett, aztán úrrá lett rajta a fáradtság, és
elaludt.

Quell újra és újra arra riadt fel, hogy Adan erőlködve zihál mellette. A
férfi szinte fütyülve szívta be a levegőt, és néha olyan hangokat adott,
mintha a szelet kísérte volna egy idegen, különös hangszeren. Óráról órára
romlott az állapota.
Egy alkalommal, mialatt nyöszörgőit kínjában, Quell megsimogatta a
karját, és odasúgta neki:
– Emlékezni fogok rád.
– Tudom, mit gondolsz rólam – válaszolta Adan, és köhögéssel vegyes
nevetést hallatott.
Quell csak a vállát vonogatta.
– Jól van – mondta Adan –, most már menj el! Hagyj itt! Épp elég terhet
cipelsz így is.

Nem sokkal ezután Caern Adan meghalt. Egyre inkább erőlködve,

hangosan hörögve lélegzett, aztán fokozatosan elhalkult, míg végül leállt a
légzése. Quell elgondolkodott azon, hogy eltemesse-e a férfit, de eszébe
jutott, hogy a kisbolygó hamarosan úgyis széthullik, és Adan holtteste a
sziklákkal, a toronnyal és a teherhajó roncsával együtt elég a fekete lyukat
körülölelő tűzgyűrűben.
Így aztán egy-két percig még ott ült a tetem mellett, majd összeszedte a
kevés, megmaradt készletet, és fontolóra vette, hogy mi legyen a következő
lépése. Már senkit sem kellett megmentenie, de akármi történt is vele, élni
akart. Elgondolkodott azon, hogy elfelejti a tornyot, és a sivatagban keres
megoldást, hátha rábukkan egy másik építményre, vagy egy a homokba
temetett hajóra.
Nem vágyott rá, hogy visszamenjen a baljóslatú, komor épülethez, és
nem volt oka azt hinni, hogy az ajtó valaha is kinyílik előtte.
De akárhogy forgatta magában a dolgot, mindig azt az eredményt kapta,
hogy a torony nyújtja a legtöbb esélyt.
 Így aztán összeszedte magát, még egyszer körülnézett, és elhagyta a
barlangot. Fáradtság telepedett rá, mintha valami belső tűz elemésztette
volna minden üzemanyagát, de kitartóan gyalogolt, és egy idő után a
gondolatai elkalandoztak. A 204-es Birodalmi Vadászezred távolabbinak
tűnt, mint valaha, bár valahányszor az ezredre gondolt, az emlékek könnyen
előtörtek a tudata mélyéről, és tisztábbak voltak, mint korábban bármikor.
És nem csupán azok, amiket a torony megmutatott neki, hanem kellemes,
örömteli emlékek is – ezek nagy, közös nevetésekről és barátságról szóltak,
valamint a száguldás keltette, borzongató örömről.
Az Árnyék ezreddel kapcsolatos emlékei ugyanolyan könnyedén kerültek
elő, mint azok, amelyek az Alphabet osztaghoz vagy IT-O-hoz és Adanhez
fűződtek.
Lekanyarodott az eredeti irányról, hogy megnézze a vallatódroiddal
vívott összecsapás helyszínét, és hamarosan megtalálta a gépezetet –
mozdulatlanul, működésképtelenül hevert a homokon. Leszedett róla
mindent, amit használhatónak ítélt, és folytatta útját.
A torony semmit sem változott. A Cerberon szeme a láthatár alatt járt,
így Quellnek bőven volt ideje gondolkodni és rettegni.
Az ösztönei arra késztették, hogy járkáljon, és terelje el valamivel a
figyelmét arról, ami várt rá. Ezzel szemben inkább leült, és gondolatban
végigment mindenen, amit a droid mondott neki a torony kapuját
működtető berendezésről. Biztosra vette, hogy IT-O nem hazudott neki,
mert akármi lett belőle a végére, kezdetben teljesen őszinte volt, de tiszta,
egyértelmű válaszokat így sem kapott.
Arra gondolt, szétzúzza a térdkalácsát abban a reményben, hogy a heves
testi fájdalma elvégzi a többit. És azt is megtehette, hogy a droid tanácsát
követve tovább dolgozik azon, hogy feltárja az érzéseit. Egyik megoldás
sem tűnt ígéretesnek – már így is épp elég kín gyötörte, ami pedig az
érzéseit illeti... mit is mondott neki IT-O? Hogy akár tudatosan, akár akarata
ellenére ellenállt?
A kérdés még a tudatában lebegett pár pillanatig, aztán úgy sejtette, hogy
tudja a választ.
Pedig a Pandem Nai-i csata után felhagyott az ellenállással. Azóta
minden pillanatban mélyen átérezte a bűntudatát, a gyávaságát és azt, hogy
bűnrészes egy szörnyű gaztettben. Most már értette, hogy mit tett és miért
tette. A droid azt hitte róla, hogy nem akar vallomást tenni, holott csak nem
értette a dolgot.
 És ezek után mi maradt neki?
Mit is mondott neki pár órával ezelőtt Caern Adan?
„Iszom és dolgozom. Megteszem a galaxisért, amit megtehetek. Kezelem
a pillanatnyi helyzetet, Yrica Quell. Megyek előre, mert ha leragadok a
szégyenérzetemnél, azzal nem segítek senkinek.”
És a gondolat nyomán Quell feltette magának a kérdést: ennyire egyszerű
lenne a megoldás?

Quell türelmetlenül várta, hogy a sötétség visszanézzen rá.

A Cerberon szeme besiklott a lencse mögé, mire az felragyogott, és
magába vonzotta Quell tudatát. Megint megtapasztalta a zuhanás érzését, de
immár ismerősként üdvözölte, ahogyan a rövid ideig tartó kétségbeesést is.
Rátörtek a látomások, felszították a bűntudatát, és emlékeztették minden
egyes alkalomra, amikor a gyávaságával fájdalmat és szenvedést okozott
olyan teremtményeknek, akiket szeretett, de olyanoknak is, akikkel sosem
találkozott.
Most már tudta, hogy nem szabad várnia.
Mialatt rémálmok árasztották el a lelkét, felemelte a bal lábát, és bár nem
látott semmit, tett egy lépést előre. Aztán felemelte a jobbat, és azzal is
lépett egyet. A testét idegennek érezte, mintha a fekete lyuk fogságba ejtette
volna a tudatát, de tovább lépkedett.
Megyek előre...
Zokogni akart, és talán meg is tette. De megfogadta, hogy nem térdel le,
nem adja fel. Látta a Nacronist, Nette-et, Soran Keizét és Caern Adant.
Látta a bajtársai arcát – a régiekét és az újakét is –, és felidéződött benne a
jelenet, amikor Wyl Lark, Chass na Chadic és Nath Tensent otthagyták őt a
Lodestar fedélzetén.
A láthatatlan erő, ami előre vonzotta, egyszerre volt erőszakos és csábító.
A rémlátomások szenvedést okoztak neki, de megérdemelte ezt a
szenvedést, és már a lénye részévé vált az elmúlt hónapok során. Ha most
maga mögött hagyta volna, azt is elhagyta volna, ami Yrica Quellé tette őt.
Valami azt suttogta a tudatában, hogy még nem késő visszafordulni.
Hogy még megfordulhat, és ismét belevetheti magát abba az ismerős,
megnyugtató borzalomba, amit a torony jelenített meg előtte.
De tovább lépkedett.
 Hallani vélte, hogy a fekete lyuk ott üvölt a koponyájában, és magába
húzza a teret, a csillagokat és az éveket, mint valami rettenetes erejű örvény.
Válaszképpen ő is üvöltött, mert nem tehetett mást, és minden egyes
lépésénél azt érzékelte, hogy a teste visszatér hozzá. Hamarosan megérezte,
hogy fáj a foga és hasogat a lábszára.
A fekete lyuk hirtelen elengedte, és ekkor súlytalannak érezte magát.
A látomás véget ért, és Quell arra eszmélt, hogy közvetlenül a torony
előtt jár. A nagy kapu nyitva állt, és a nyílása elég széles volt ahhoz, hogy
akár tíz ember is bemenjen rajta egymás mellett.
És Quell még ekkor is tovább lépkedett.
Az épület belsejébe érve egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglátott
egy csillaghajót – de napok óta első ízben elmosolyodott.
 Tizenkilencedik
fejezet

A közösség vége
– Éjszakánként néha álmodom – kezdte Chass a vallomását. Mezítláb állt
a széksorok között, és a padlót bámulta, hogy ne kelljen a szektatagok
szemébe néznie. Legalább húszan, de talán még többen gyűltek össze erre
az alkalomra. Chass pár pillanatra elhallgatott, és mondatokat formálgatott
magában, közben az előtte álló székre tette a kezét, de gyorsan el is vette,
amikor a széken ülő hívő megfordult, és felnézett rá.
– Jól van, szóval, sokszor álmodom – bökte ki aztán, és várta a nevetést,
de az elmaradt, így feszengve folytatta. – És hát van egy visszatérő álmom.
Még sosem jártam a Coruscanton, de biztos vagyok abban, hogy ez az álom
a Coruscanton játszódik. Valószínűleg azért, mert úgy néz ki, ahogyan a
filmekben mutatják azt a világot, de valahogy mégsem érződik valósnak.
Attól, hogy többször kimondta a bolygó nevét, valahogy elvesztette a
jelentőségét. Mondd el nekik! – biztatta magát gondolatban.
– Mondd el nekik az egészet!
– A háborúnak vége... nem úgy, ahogyan most, hanem tényleg vége.
Véget értek a harcok. Mothma kancellár, vagy akárki a főnök, feloszlatta a
hadsereget, és engem is kitettek. És életben vagyok, értitek? Túléltem az
összes csatát, és... nem erre számítottam.
Előbb vagy utóbb mindenki meghal, nem igaz? Ostoba halálok, mint
például az, ahogyan a... – Majdnem kimondta a Véreb osztag nevet, de
eszébe jutott, hogy Maya Hallik nem volt a Véreb tagja. – ...az Agyar
osztag tagjai. De én mindig arra számítottam, hogy... mindig felnéztem
azokra, akik akkor haltak meg, amikor éppen fontos dolgot csináltak. Ha
valaki tudja, hogy meg fog halni, próbálja úgy intézni a dolgot, hogy valami
nagy tettet hajtson végre. Minél nagyobbat, mert már megteheti, nem igaz?
Igaz? Igaz?
Az álom történései nem hasonlítottak ahhoz, ami Scarifon zajlott le. Nem
létezett harmadik Halálcsillag, amit meg kellett semmisíteni. Az álomban
Chass túlélő volt, elérte azt, amire minden jó katona vágyott. Nem jött el a
pillanat, amikor feláldozhatta volna magát.
– Szóval, a Coruscanton élek – folytatta rövid szünet után. – Kapok
illetményt, mert a köztársaságiak állták a szavukat, de abból a pénzből csak
egy apró, ócska lakást tudok bérelni. A bútorok azok, amiket a lakással
kaptam, és olcsó, vacak ennivalót eszem, ami jobb ízű, viszont kevésbé
laktató, mint a táprudak. Jól jönne egy kis plusz pénz, de mihez kezdjek?
Nem arról van szó, hogy nem próbálok munkát találni. Hanem arról,
hogy nincs munka. Kétszáz volt katona akad minden olyan munkára,
amihez gyilkos kell, én pedig nem értek máshoz. Nem ismerek senkit a
Coruscanton. Azok, akikkel együtt repültem, rég meghaltak, és az a három,
aki még él, visszatért a szülőbolygójára. Irigylem őket, és hát nem ilyen
befejezésben reménykedtem.
Ez a rész valójában nem szerepelt az álomban. A lakásra tisztán és
világosan emlékezett, de a többit inkább csak érezte. Egy élet szellemének
tűnt.
– Hülyeségeket csinálok, hogy elüssem valamivel az időt. Tudjátok,
miről beszélek. Jelentéktelen ügyek, semmi rablás vagy efféle, de elég
ahhoz, hogy felhívjam magamra a helyi rendőrség figyelmét. Nem másznak
rám túlságosan, mert veterán vagyok. Legalábbis kezdetben nem másznak
rám.
Aztán elveszítem a lakást. Megtartom a fegyveremet. És innentől kezdve
nincs megállás a lejtőn.
Az álom végét nem akarta részletesen ismertetni a hallgatóságával.
Tökéletesen tisztán látta maga előtt a kocsma mögötti sikátort. Látta magát,
amint teljesen józanul ül a kövezeten, a kezében forgatja a fegyverét, és azt
latolgatja, hogy mi legyen a következő lépése.
– Van egy visszatérő álmom – mondta ismét. – Az utóbbi évek során
igyekeztem gondoskodni róla, hogy sose váljon valósággá. Pár hónapja
próbálok nem álmodni.
Chass ezzel a mondanivalója végére ért. Leült a székére, lehajtotta a
fejét, és várt. A teremben furcsa, feszült csend uralkodott. Tudta, hogy mire
számíthat, de ettől nem érezte jobban magát. Aztán a szektatagok
mozgolódni kezdtek körülötte. Kezek kulcsolódtak a karjára, és valaki
talpra állította. Megborzongott az érintéstől, ami aligha szolgálta a céljait,
de nem tehetett róla. Továbbra is lesütötte a szemét, ám hallotta és érezte,
hogy a hívők minden oldalról körülzárják. Ismét kezek tapadtak rá, a
karjára, a vállára, majd ujjak simogatták a hátát, óvatosan és
tiszteletteljesen, ahogyan a zarándokok érintenek meg egy szent szobrot.
Összehúzta magát, amennyire tudta, mire a hívők még közelebb nyomultak
hozzá, átölelték, és a testének nyomták a testüket.
Szükség van erre a dologra, tűrd el! – intette magát gondolatban, de nem
igazán hitt ebben. Felemelte a fejét, és belenézett a szemekbe – emberek és
más teremtmények szemébe. Hallotta, hogy többen is a Maya Hallik nevet
suttogják, aztán az érzések áradata felemelte és szelíden sodorta.
A szektatagok megünnepelték a vallomásáért, ahogyan számított is erre.
Elkísérték egy galériára, ahol selyemruhát, valamint illatos virágfüzért
akartak adni neki, ám mindkettőt visszautasította. Ekkor egy idős asszony
hosszú szárú virágot tűzött a füle és a szarvai közé, mire eszébe jutott a
jelenet, amelynek során a Véreb és a Balhés osztag pilótái a
Csillagvadászok Királynőjévé koronázták. Az emlék hatására jobb kedvre
derült, de az öröm haloványnak és szürkének tűnt ahhoz képest, amit az
Üres Nap Gyermekei között érzett.
A Véreb osztag pilótái együtt harcoltak és ünnepeltek vele, míg a
kultuszhívők szerették őt. Igen, megtévesztett bolondok voltak, de ettől a
szeretet az szeretet maradt.

– Nem most csatlakoztam, ugye tudod – súgta oda Chass a fejét oldalra
fordítva Gruyvernek. Ebédért álltak sorba, és mivel a vallomása híre
gyorsan terjedt, a soros szakács friss gyümölcsöt keresett neki. – Egy ideje
már itt élek.
– Nem egyszerűen csak csatlakoztál hozzánk, annál sokkal jobbat és
többet tettél – felelte Gruyver, mialatt főtt ragut rakott a tányérján fekvő
forró lepényre. – Megbíztál bennünk.
– Én benned bíztam – válaszolta Chass. – De továbbra sem
találkozhatom Let’ijjel. Bár, ha személyesen találkoznánk, alighanem
elzavarna.
– Let’ij az Erő akaratának engedelmeskedik – felelte Gruyver.
– Ő a tolmácsunk, nem a vezetőnk.
Mialatt letelepedtek, Chass várta a folytatást, de miután a férfi hallgatott,
úgy döntött, hogy tovább tapogatózik.
– Ezt honnan is tudhatnám, amikor Let’ij rejtett életet él?
 – Találkozni akarsz vele? – kérdezte Gruyver, és felnevetett.
– Te vagy az első köztársasági, aki belépett közénk. Azt hiszem, azok
után, amit ma tettél, szakít rád némi időt.
Chass rákényszerítette magát, hogy egész idő alatt mosolyogjon, mert a
kultuszhívők folyamatosan odaléptek hozzá, megérintették, és minden jót
kívántak neki. Palal Seediát csak egyszer látta, egy kisebb csoport mögött
állt. A nő odabiccentett neki, de csak kurtán és kimérten.

Chass éjnek évadján kapta a hírt, hogy Let’ij hívatja. Éppen csak annyi
ideje volt, hogy a nadrágjába rejtse a pisztolyát, aztán két, számára
ismeretlen kultuszhívő elkísérte a palotának egy olyan részére, ahol még
sosem járt. Felmentek egy lépcsőn, amit három sugárpajzs védett, és ami
egy robbanásbiztos ajtónál végződött. Végül beléptek egy mozaikpadlós
terembe, amelynek mennyezetén hatalmas tetőablak engedte be a fényt.
Számos terebélyes kanapé állt benne, míg középen kisebbfajta medence
terült el, amiben az ezer színnel csillogó folyadék kellemes illatot árasztott.
Mialatt Chass letelepedett az egyik kanapéra, Let’ij egyik őre betolt egy
gyümölcsökkel és süteményekkel megrakott kocsit – ez a lakoma messze
felülmúlta azokat az élelemadagokat és sült rovarokat, amelyeken az
átlagos kultuszhívők éltek.
Chass úgy érezte, az egész teste bizsereg. Túl sok energia buzgóit benne,
de tudta, hogy most uralkodnia kell magán.
Körülbelül negyedórán át üldögélt, mígnem megérkezett Let’ij. Az
aranyló hímzésekkel díszített, vékony ruhát viselő nő úgy sietett be, mintha
a sütőben felejtett volna valamit.
– Maya! Bocsásd meg, hogy megvárattalak! – kiáltotta aggodalmasan. –
Volt egy kisebb válsághelyzet, még egy tűzeset is kapcsolódott hozzá, de
mostanra mindent rendeztünk. Az akolitusok adtak enni?
Chass az ételekkel teli kocsira mutatott, és lenyelte a szájában forgatott,
édes lepénydarabot.
– Nem tudtam, hogy ilyen jó falatok is vannak itt – jegyezte meg aztán.
– Ha lenne elég valamennyiünk számára, megosztanánk mindenkivel –
felelte zavartalanul Let’ij, azzal felkapott egy epret, és azt rágcsálva
hozzátette: – Sajnálatos módon nincs annyi. És éhesen nehéz ráhangolódni
az Erőre. Így aztán ezeket az efféle alkalmakra tartogatjuk.
 – Értem – dünnyögte Chass, és kicsit odébb mozdult, hogy érezze a
fegyvere megnyugtató domborulatát.
Let’ij letelepedett mellé, majd hátradőlt, és a jobb kezét feltette a
háttámlára. A testéből növényi olajok és petrichor illata áradt.
– Megtiszteltetés, hogy végre személyesen találkozhatom veled – mondta
derűsen. – Tudom, hogy vannak kételyeid velünk kapcsolatban, de nagy
utat tettél meg, és remélem, hogy itt maradsz még egy darabig.
– Persze – dörmögte Chass, és rájött, hogy mindeddig nem gondolta át,
mit is akar csinálni. Cselekvésre készen érkezett, elszánva arra, hogy
véghez viszi a tervét. Ám most, amikor szemtől szembe került Let’ij jel,
nem tudott belekezdeni. Túl sok energia halmozódott fel benne, és attól
tartott, felrobban, ha szabadjára engedi.
– Egyébként mi a trükk lényege? – kérdezte a nőre pillantva.
Let’ij felkapta a fejét, és várt.
– Úgy értem, a tanításaidban a békéről és a közösségről beszélsz –
folytatta Chass –, és arról, hogy mindenki hódoljon be neked. Eddig nem
hallottam semmiféle próféciáról, sem világvégéről, sem a többi
zagyvaságról.
A szavak váratlanul dőltek ki belőle, és örömmel érzékelte, hogy mennyi
keserűséget hordoznak.
Let’ij elmosolyodott, és felnézett a tetőablakra, amelyen túl néhány
csillag fénye áthatolt a Catadra felhőtakaróján.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondod – felelte továbbra is jókedvűen.
– Tehát, hol van az átverés? – tudakolta Chass. A hangja reszketett,
részben az izgatottságának, részben az elfojtott haragjának köszönhetően. –
Mi a célod? Azt akarod, hogy a Cerberon összes lakója a szektádhoz
tartozzon, és uralkodhass felettük? Vagy még nagyobb léptékben
gondolkodsz?
Let’ij várt néhány másodpercig, majd teljesen nyugodtan válaszolt:
– Az Erő minden teremtményben jelen van, de csak akkor mutatja meg
nekünk a szándékát, ha nagyobb szervezetként létezünk, vagyis
közösségben élünk. Mindent, amit tettem, azért tettem, hogy megteremtsek
egy közösséget, ami él, virágzik, és támogatást nyújt. Nincs köze sem az Új
Köztársasághoz, sem a Birodalomhoz, csak létezik, és a tagjai egymás
szeretetétől függenek.
– Egy kultuszban nincs helye a függetlenségnek – állapította meg Chass.
– Hidd el, én már csak tudom. Ám mindez nem szolgál magyarázattal a
hajókra, sem a fegyverekre, sem...
– Nem mi vagyunk azok, akik fejeket tűznek karóra! – szólt közbe Let’ij.
– Nem mi bombáztuk a Catadrát! De ha kell, megvédjük magunkat!
Chass megpróbált közbevágni, de azon kapta magát, hogy képtelen
értelmes mondatokat alkotni, a kultusz vezetője pedig tovább beszélt:
– Ugyanazon mérce szerint ítélj meg minket, mint az Új Köztársaságot!
Több száz kultúra évezredek alatt felhalmozott bölcsessége tanítja azt, amit
az Erő akar – az élet tiszteletét, a békességet, a közösség előnyeit, ám az
uralkodó hatalmak csak harcolnak. Nem hiszem, hogy a katonák valaha is
képesek lesznek felhagyni az erőszakkal úgy, mint én. Nem tudják, hogy
kell csinálni.
– De te tudod! – vágott közbe Chass, majd a fejét rázva nevetett.
– Te hallgatsz az Erőre, ezért jobb civilizációt tudsz építeni.
– Tudom, nehéz elhinni – válaszolta Let’ij –, de melyiktől várhatjuk
inkább, hogy működik? Ha folyton háborúzol, nem teremthetsz békét.
Lehet, de csak lehet, hogy én vagyok a megoldás. Egy másik megoldás.
Ezek után Chass már nem tétovázott. Az elfojtott energiákat szabadjára
engedve előkapta a pisztolyát, és mintha késsel sújtott volna le, fejbe vágta
Let’ijt a markolattal. Nem látott vért, de a kultusz vezetője kellően hangos
hördülést hallatott. Chass másodszor is odavágott, aztán harmadszor is,
mígnem Let’ij nem mozdult többé.
Chass hevesen zihált, de visszafojtotta a lélegzetét, és hallgatózott – az
őrök egyelőre nem rontottak be a terembe, ami arra utalt, hogy nem vettek
észre semmit.
Gyorsan átkutatta Let’ij ruháját, és az egyik zsebben megtalálta a
kódhengert. Egy perccel később már palota központi részeibe vezető
lépcsőn sietett lefelé. Senki sem állította meg. Menet közben jutott eszébe,
hogy nem győződött meg róla, él-e még a szekta vezetője, vagy sem.
Seedia nem volt elég ostoba ahhoz, hogy elmondja neki, hol találja a
hajót, ő pedig okosabb volt, semhogy kiadja a kezéből a kódhengert. A
kultuszhívők többsége mélyen aludt, így a palotában csend uralkodott,
mialatt egymás oldalán végigsiettek a sötét folyosókon.
Lefutottak néhány lépcsőn, míg végül a kripták szintje alatt jártak, aztán
felmentek egy toronyba, és berohantak egy vezetékekkel és gépekkel
telezsúfolt kamrába.
– Ez az! – jelentette ki Seedia, és oldalra mutatott a mankójával, amit
immár úgy használt, mint egy sétabotot.
 Chass odanézett, és egy erős, páncélozott ajtót fedezett fel. A fémkeret
körül beton-, márvány- és fadarabok látszottak, a palota egykori díszeinek
maradványai. Csupán egyetlen pillantásra méltatta ezeket, majd beillesztette
a kódhengert a megfelelő aljzatba, és elégedetten figyelte a felemelkedő
ajtót.
Pár másodperccel később, Seediával a nyomában kilépett egy nyílt
területre, ami valaha park lehetett – a közepét még most is romos szökőkút
foglalta el. Az ágyások üresek voltak, a szökőkútban nem csobogott víz, és
mindenütt csillaghajók roncsai álltak. Chass meglátott egy koréliai
teherhajót, aminek csak a váza maradt meg, odébb jókora halmot alkottak
egy napvitorlás darabjai – azé a hajóé, amelyen a bolygóra érkezett.
Idegességében remegni kezdett, és ide-oda forgolódva keresett valamit,
ami még működik. Valamit, amivel harcba szállhat, vagy legalább
elhagyhatja vele a Cerberon-rendszert.
És végül észrevette, hogy egy B-szárnyú áll a nap vitorlás maradványai
mögött. A hajó leszállótalpa körül a kövezet repedezett volt, míg a
levegőben olaj és üzemanyag-adalékok szaga terjengett. Chass ismerte a B-
szárnyú fekete sebeit, minden horpadását, minden ujjnyi foltot, ahonnan
lepattogzott a festés – még akkor is ráismert volna a hajójára, ha nem lett
volna rajta a jellegzetes jelvény.
Most már tudta, hogy el fogja hagyni a Cerberont. Mindenestől el fogja
felejteni az Üres Nap Gyermekeit. És bosszút áll az Árnyék ezreden.
Ekkor hirtelen kiáltás ütötte meg a fülét.
– Maya?
Gruyver lépett ki a teherhajó mögül, a kezében jókora hidrokulcsot
tartott. Chass éppen csak megpillantotta, aztán a férfi rekedtes hördülést
hallatva eldőlt, és amikor elterült a kövezeten, kiderült, hogy egy mankó áll
ki a hátából.
– Jobban kéne figyelned! – morogta idegesen Seedia, aki a mankó másik
végét markolta. – Ha valaki beindítja a riasztórendszert, még most is itt
ragadhatunk!
Chass a hajójára, majd Seediára, végül a hason fekvő, mozdulatlan
Gruyverre nézett. Egy ideje már nem hozott döntéseket. Valamivel a
vallomása után belekerült egy áramlatba, gondolkodás nélkül cselekedett
úgy, hogy sosem uralta a helyzetet, és nem is tudta, hogy a tetteinek mi lesz
a következménye. Odasietett Gruyverhez, letérdelt mellé, és megtapogatta a
férfi fejét, közben megpróbálta meghatározni, hogy mi az az érzés, ami
elárasztja a bensőjét: harag, rémület vagy megkönnyebbülés.
És amikor a fémrúd a fején csattant, csak arra tudott gondolni: ó, hát
persze!
Az oldalára fordult, és elkapta a másodszor is lesújtó mankót.
Megmarkolta és maga felé rántotta a gazdájával együtt, majd heves
mozdulattal elcsavarta a mankót, és Seedia felkiáltott – Chass gyanította,
hogy nem törte el a nő csuklóját, de elég közel járhatott hozzá.
Ekkor kapott egy rúgást az állába, amitől a nyelve a fogának préselődött,
és vér árasztotta el a száját. Elengedte a mankót, és megpróbált stabil állást
felvenni az ellentámadáshoz, de az ütései rendre célt tévesztettek, mialatt a
birodalmi pilóta jobbra-balra ugrált előtte. Végül a pisztolyért nyúlt, és mire
sikerült előrántania, kapott néhány ütést a vállára és a könyökére.
– Ezek szépen elintéztek téged! – mondta Seedia, és szinte csalódottnak
tűnt.
Chass előtt minden elhomályosult, aztán vörös fény töltötte be a világot,
amikor meghúzta az elsütőbillentyűt. A fegyvert két kézre fogva lőtt, és
érezte a bőrén, hogy a fémfelület kezd felforrósodni. Trágár átkokat kiabált,
és nem tudta megállapítani, hogy hová tűnt a célpontja.
De még ekkor is tovább lövöldözött. Mozgó alakot keresett az
árnyékban, ide-oda forgolódott, a fájdalmaival mit sem törődve. Különös
módon Wyl Lark arcát látta, de Gruyver vére és sebei borították, és egy
pillanatra elgondolkodott azon, hogy hová próbál menekülni a valóság elől.
Forró szél söpört át rajta, és látta, hogy tőle nem messze egy négy
vezérsíkkal felszerelt gép felemelkedik, és kissé rángatózva útnak indul.
Tüzet nyitott a hajóra, és még akkor is lőtte, amikor már alig látta. Csak
akkor hagyta abba, amikor a fegyvere már kezdett túlhevülni.
Ekkor ismét Gruyver hangját hallotta.
– Maya?
A férfi mellette állt, és minden ízében reszketett.
– Maya... jól vagy?
Chass leengedte a kezét, de a fegyvert nem tette el.
– Rakd el a pisztolyt – kérte Gruyver –, és gyere velem a
kórházrészlegbe! Az orvosok rendbe hoznak, aztán beszélünk
Chass a férfira nézett – az arca vérben úszott, de vegytiszta szeretettel
figyelte őt.
 Wyl Lark is így nézett volna rá, de Wyl rendelkezett az együttérzés nevű
ritka és bizarr vonással, míg Gruyver csak egy kultuszhívő volt a sok közül.
Chass ekkor újabb hangot hallott.
– Soha ne szégyellj semmit – kiáltott felé Let’ij –, nincs más szégyen,
csak az önáltatás!
Chass a nő felé fordult, aki a testőreivel az oldalán közeledett a kert
bejárata felől. A kultusz vezetője kendőt szorított a homlokához, ahová az
ütéseket kapta, de nyugodtan mosolygott.
– Ha most elmész is – folytatta Let’ij –, nem szabadulsz meg tőlünk.
Magadban hordozod a magot, ami idővel szárba szökken.
– Rohadjatok meg! – fakadt ki Chass, azzal futva indult a hajója felé, de
rohanás közben még egyszer megfordult, és azt kiáltotta:
– És nem Maya nevem!

Amikor végre valahára felfelé száguldott, és ismét Chass na Chadicnek

érezte magát, megesküdött, hogy soha többé nem gondol a Catadrán töltött
időre, sem az Üres Nap Gyermekei között szerzett tapasztalataira.
Igyekezett minden, a szektához fűződő emlékét elnyomni magában, hogy
aztán ismét a bosszúra összpontosíthasson, rázúdíthassa minden dühét az
Árnyék ezredre, és szembenézzen azzal, amit a csata nyújt neki.
Biztosan érezte, hogy nincs szüksége Gruyverre, sem Let’ijre, sem
Nukitára. Nincs szüksége vallomásokra, sem arra, hogy unalmas
fanatikusok között vacsorázzon.
Benyúlt az ülése alá, és felfedezte, hogy a golyós fegyvere és a
zenekártyákat tartalmazó ládája eltűnt. Egy kis méretű fémdobozt talált a
helyükön, és amikor felnyitotta, meglepetten látta, hogy ez is adatkártyákat
tartalmaz. Az élükön sorszám, valamint a „Holografikus tanítás” felirat
szerepelt.
Lecsapta a fedelet, visszalökte a dobozt az ülés alá, és belerepült a
feketeségbe.
 Huszadik
fejezet

Bátorság a romok között

I.
A Kilences Mag bányatelep legalább annyira bunker is volt, mint oly sok
katonai állomás, amiket Soran Keize valaha látott. Nem rendelkezett
pajzsgenerátorral, sem jelentős fegyverzettel, de hatvan szint mélységben
nyúlt bele a Troithe kérgébe, és úgy építették, hogy kibírjon minden
földrengést és ipari katasztrófát. Soran biztosra vette, hogy az alsó része
mindent elviselne, ami gyengébb egy csillagromboló bombázásánál, és nem
csodálkozott azon, hogy Syndulla seregének életben maradt katonái ide
akartak menekülni.
Őt az alsó szintek nem érdekelték. Egy gyors felderítést leszámítva a
katonái nem ereszkedtek a mínusz 15-ös szint alá. Soran és Fara Yadeez
kormányzó együtt vágtak át a dokkon, és együtt figyelték a troithe-i
szerelőket, akik a 204-es technikusaival közösen héjazati elemeket
hegesztettek és hajtómű-modulokat javítottak. Az Edict kadétjai fel-le
rohangáltak a telep egyetlen ércszállító teherhajójának rámpáin, vagy éppen
rakodógépekkel mozgatták a nehéz rakétákat és torpedókat, amiket az
újonnan kinevezett személyzet betöltött a kivetőcsövekbe.
– Rendkívüli munkát végeztek oly rövid idő alatt – állapította meg
Yadeez. – Az emberei alkalmazkodóképessége igazán figyelemre méltó.
– Köszönjük a támogatást – felelte Soran, és ezúttal teljesen őszintén
beszélt. Yadeez húsz szerelőt varázsolt elő a Troithe zűrzavarából, akik
most durva körülmények között, kőkeményen dolgoztak. Az Edict
roncsához küldött csapatoknak sokkal több fegyvert sikerült megmenteniük,
mint korábban bárki remélte.
– Van egy vezérhajónk, amire büszkék lehetünk!
Oldalra nézve azt látta, hogy Yadeez mosolyog. A kormányzó alighanem
tudta, hogy nem annyira őszintén dicsérgeti a vezérhajót, mert akár
felszerelték plusz fegyverzettel, akár nem, alapjában vége egy ötszáz méter
hosszú fémláda volt, amire rakétavetőket és ágyúkat ragasztottak. Viszont a
raktereiben elfért a hat osztagnyi TIE-vadász, és képes volt a hiperugrásra.
Ami azt jelentette, hogy az Árnyék ezred elhagyhatja a Cerberont, ahol
oly nagy árat fizettek a Lodestar feletti győzelemért.
– Ettől függetlenül – válaszolta Yadeez –, hálás vagyok, amiért
végignézhetem az indulást. Begyűjtöttünk annyi adatot, amennyit csak
tudtunk a visszaszerzett orbitális egységektől, és azt hiszem, kellemes
meglepetésben lesz része, amikor...
Ebben a pillanatban elhallgatott, mert megszólalt egy sziréna. A
teherhajón dolgozó szerelők mozdulatlanná dermedtek, majd a tisztek
biztatására folytatták a munkát.
Az ezredes a szájához emelte az adóvevőjét, de mielőtt megszólalt,
meglátta, hogy Broosh rohan felé a felvonóakna irányából.
– Ellenséges légi egység közeledik! – kiabálta már messziről.
– Vegyes jelzések, de azonosítottunk három csillagvadászt és több légköri
repülőt. A telep felé tartanak, öt perc múlva ideérnek!
– A köztársasági túlélők? – vetette fel Yadeez, és szemmel láthatóan
összerezzent.
– Igen, ezt feltételezzük – felelte Broosh. – Más tevékenységnek nincs
jele. Nem értem, miféle támadást terveznek. A tűzerejük nem elég ahhoz,
hogy komoly veszélyt jelentsenek, tehát, mit akarnak? Csapda? El akarják
terelni a figyelmünket valamiről?
– Vagy az egyik, vagy a másik – vélekedett Soran. – De én egy frontális
támadás lehetőségét sem zárom ki.
– Hogy mondja, uram? – kiabálta Broosh a kezét a füléhez emelve.
Ebben a pillanatban valaki végre kikapcsolta a szirénát, és viszonylagos
csend telepedett a csarnokra.
– Az ellenségeink már tanúbizonyságát adták a leleményességüknek –
jelentette ki Soran. – Megerősítés nélkül semmiből se induljunk ki. Az itteni
vadászgépek készüljenek fel a felszállásra! Hamarosan közlöm a további
parancsaimat!
Az Árnyék ezred immár kétszer is megütközött Syndulla seregével. Az
első csata, amiben az ezredes nem vett részt, a Pandem Nai felett zajlott le.
A második a Troithe felett, és bár az ellenség vezérhajója megsemmisült,
hatalmas árat kellett érte fizetni.
 Sorannek nem állt szándékában végignézni, hogy a katonáit
harmadszorra is megalázzák.

II.
Wyl Lark ezúttal úgy száguldott az atmoszférában, hogy nem zavarták
sem sziklaalakzatok, sem toronyházak, és nem kellett félnie attól, hogy az
ellenséges szenzorok észlelik. Az A-szárnyúnak kevés volt az üzemanyaga,
de bőven elég egy bolygón végrehajtandó küldetéshez. A sérülések, amiket
a gép elszenvedett, nem voltak rosszabbak a múltban kapott sérüléseknél, és
Wyl megtanulta kompenzálni azt a dőlést, amit a hibásan üzemelő
lebegtetőrendszer okozott. És bár kifogyott a rakétákból, a lézerágyúi
tökéletesen működtek.
Igen, a hajója megsebesült, de ismét repült vele, ami csodás érzést
okozott.
Lehet, hogy ez az utolsó körünk – gondolta, és megsimogatta a
műszerfalat. – Gondoskodjunk róla, hogy jó kör legyen!
Aktiválta az adóvevőt, és megszólalt:
– Lark az osztagnak! Bejelentkezést kérek!
– Wraive készenlétben!
– Prinspai készenlétben!
– Ubellikos készenlétben!
– Vitale készenlétben!
– Tensent készenlétben!
Wyl tudta, hogy egy A-szárnyú elfogóvadász, egy Y-szárnyú bombázó,
egy V-szárnyú műemlék és három sikló nem sokat ér az Árnyék ezred ellen.
Négy pilótája továbbra is idegen maradt a számára. Még sosem tervezett
meg és hajtott végre küldetést osztagparancsnokként, és olyan katonákkal
az oldalán harcolt, akiknek Gorgeous Su elvesztése után nem volt okuk
bízni benne.
Nem akart – nem tudott – hazudni nekik.
– Hiszek abban, de tényleg hiszek, hogy megnyerhetjük ezt a csatát –
mondta. – Alig várom, hogy holnap kibeszéljük az eseményeket!
Ő maga is hallotta, hogy az idegessége kiérződik a hangjából. Ha szemtől
szemben állt volna velük, valószínűleg látta volna rajtuk, hogy mire van
szükségük – bátorításra, nyers őszinteségre vagy katonás beszédre, de így...
Idáig jutott a töprengésben, amikor Nath megszólalt:
 – Wyl így fejezi ki azt, hogy ezek a rohadékok trükkös fickók. De ha
beléjük lősz, felrobbannak, mint mindenki más.
A többiek felnevettek, Wyl is velük nevetett, közben gondolatban
köszönetét mondott Nathnek.
Alig két órával korábban a társa kész volt fegyvert szegezni rá. De aztán
csak vigyorgott, és elvállalta a legveszélyesebb feladatot. Wyl fejében
megfordult, hogy Nath talán próbál jóvátenni valamit, de kételkedett benne,
mert azt már rég tudta róla, hogy bonyolult alak.
Mindenesetre bízott abban, hogy Nath elvégzi a rábízott munkát.
Szurdokok és égő gázfáklyák felett száguldott, a többiek pedig kicsivel
lemaradva követték. A szenzorai hamarosan észlelték a bánya energiajelét,
ekkor előredőlve fürkészte a horizontot, de szabad szemmel nem látta a
telepet. Felfigyelt rá, hogy kezd oldalra csúszni az ülésben, mire egyenesbe
rántotta a gépét.
Röviddel ezután meredek zuhanórepülésbe kezdett, és az osztaga is
utánozta a példáját. A meredek sziklafalak felett néhány méterrel egyenesbe
hozta a hajóját, és ismét a monitorra pillantott.
– Hol van? – kérdezte Prinspai. – Itt vagyunk, közvetlenül a....
A rovarszerű pilóta sosem fejezte be a mondatot. A sziklák egyik
pillanatról a másikra eltűntek alóluk, és hirtelen egy óriási hasadék felett
száguldottak, amelyben több száz kisebb szurdok kanyargóit egy távoli
medence felé. És a medence közepén egy felül kupolában végződő, fém- és
betonhenger meredt az égre. Az óriási építmény sivár falán nem díszelgett
más, csak megfakult, sárga feliratok, amelyek nyilván a közeledő hajókat
segítették a tájékozódásban. A bányatelep a puszta méretének köszönhetően
lélegzetelállító látványt nyújtott, a körülötte álló sziklák lehetetlenül
kicsinek tűntek hozzá képest. Óriási tüske volt, amit a bolygó szívébe
döftek, mialatt feltörték és lerombolták ezt a tájat. Ezer év eróziója és
tektonikus mozgásai még éppen csak elkezdték begyógyítani a gigászi
sebet. Maga a hasadék is akkora volt, hogy másodpercek kellettek ahhoz,
hogy az osztag elrepüljön az egyik oldalától a másikig.
Wyl már ezektől a méretektől is összezavarodott, aztán még jobban,
amikor az építmény kupolája nyílni kezdett. Messziről nézve
hajszálvékonynak látszó rés támadt a tetején, majd a szenzorok jelezték,
hogy azon a nyíláson gépek repülnek ki.
Wyl pár pillanatig erős kísértést érzett, hogy eltérjen a tervtől. Arra
gondolt, hogy ha most felgyorsítana, behatolhatna a telep belsejébe, mielőtt
bezárul a kupola. És akkor belülről támadhatná az Árnyék ezredet... és
alighanem pillanatok alatt lelőnék. Nem, nem vállalkozhatott egy efféle
húzásra.
– Ellenséges vadászgépek jönnek ki! – mondta fennhangon.
– Maradjatok a közelemben! Közelebb megyünk, méghozzá gyorsan.
Szórjátok meg őket, és gondoskodjatok róla, hogy a nyomotokba eredjenek!
– Ebben az lesz a kihívás, hogy nem szabad elkapniuk minket? –
érdeklődött Wraive.
Wyl kilőtte az első sorozatot, és a társai is így tettek. Vörös
sugárnyalábok csapódtak a kupolába, de nem tettek benne látható kárt. Ám
az eddig alakzatban repülő TIE-vadászok hirtelen szétrebbentek.
– Időre van szükségük, hogy elérjék a harci sebességüket – jegyezte meg
Wyl, és a gépét a kupola felé vezetve várta, hogy a teljes TIE-osztag
kiszabaduljon az építményből. – Addig az előnyük jelentéktelen. És nem
kell sokáig lefoglalnunk őket!
Előre megtervezte, hogy mit fognak csinálni: miután a birodalmiak
üldözőbe veszik őket, tág spirálban felfelé száguldanak, hogy elcsalják a
TIE-vadászokat a telep közeléből. És azok vagy követik őket, vagy leválnak
róluk, mert nem akarnak túl messzire távolodni a bázisuktól. Wyl remélte,
hogy akármi lesz is az eredmény, elég időt szereznek a felszíni csapatoknak.
– Nath, itt Wyl! – mondta, miután vett egy mély lélegzetet. – Kiszúrtak
minket, ahogyan terveztük. Rajtad a sor!

III.
Az Y-szárnyú úgy bukdácsolt a levegőben, mint egy fahajó a háborgó
tengeren. A hajtómű morgott és köpködött minden egyes lódulásnál, míg a
képernyőkön figyelmeztető üzenetek villantak fel.
– Kiváló munkát végzel – dörmögte Nath, mire T5 ingerülten visított és
vijjogott.
Nath nem törődött a droid méltatlankodásával, hanem a tolóerő
növelésével mozgásba hozta a gépét.
Egyre gyorsulva repült a szurdokban, és fél füllel a rádióforgalmat
hallgatta, de inkább a navigálásra figyelt. A szenzorai rengeteg adattal
szolgáltak, így pontosan tudta, hol ágazik el a szurdok, viszont egy fentről
belógó kőtömb vagy egy váratlan lavina gyorsan elronthatta a napját.
 Persze a Troithe alvilágában sokkal rosszabbul érezte magát – a szűk
járatokban alig tudott manőverezni, és a fürgeség sosem volt az Y-szárnyú
erős oldala. De ott nem kellett tartania magát semmiféle ütemtervhez. Most
viszont, ha el akarta végezni a feladatát, majdnem teljes sebességgel kellett
száguldania.
– Emlékeztetnél rá, hogy miért is csináljuk ezt? – kérdezte a droidtól.
T5 válaszul megfenyegette, hogy átveszi tőle a gép irányítását. Nath
gúnyosan vigyorgott. Nem számított jobb feleletre, és igazából tudatában
volt az indokainak. Maga is ostobának érezte ezeket, de alaposan végigrágta
magában valamennyit. Gyakorlatias típusnak tartotta magát, de gyávának
senki sem nevezhette.
Ha ki akartál volna szállni – mondta magának gondolatban –, a Pandem
Nai-i csata után megtetted volna. Ha parancsnoki pozícióra vágytál volna,
küzdöttél volna érte.
De maradt, és akármennyire bosszantották is Wyl egyes húzásai, nem
akarta átvenni a fiú helyét. Egyszer már végigcsinálta azt az őrületet, és
még a legjobb csapatnak sem akart a vezetője lenni.
Ez persze korántsem jelentette azt, hogy Wyl hálátlannak bizonyult. Nath
gyanította, hogy a kölyök talán nem is érti a dolgot.
– Hé! – kiáltott hirtelen, és a műszerfalra csapott az öklével. – Mi van a
célzórendszeremmel?
A másodlagos képernyő befordult a szeme elé. A távolságjelző indikátor
kissé elmosódva világított, és visszafelé számolva mutatta a szurdok végéig
hátralévő távolságot.
Nath nem kevés esélyt látott arra, hogy ezúttal tényleg kinyíratja magát.
És miért? Az osztagáért. Wyl Larkért. Chassért és Kairosért és Quellért,
akik talán életben maradtak, talán meghaltak. Korábban keresett más
módokat arra, hogy az Alphabetet szolgálja, de nem talált jó lehetőségeket.
Amikor megölte az Árnyék ezred parancsnokát, minden adósságát
rendezte. És most megint egyre többet halmozott fel. Szűk fordulóval
bekanyarodott egy hasadékba, és a sziklafal sarka majdnem lenyírta a jobb
oldali hajtóművét. A magas falak felfogták a fenti csillagfényt, és kénytelen
volt majdnem teljes sötétségben repülni. T5 figyelmeztető üzeneteket
küldött a monitorra, amiben jelezte a tereptárgyak változásait, de még az
asztrodroid is kizárólag a szenzoraira hagyatkozva tudott navigálni.
A távjelző értéke a nullához közeledett.
 Nath élesítette a torpedóvetőit anélkül, hogy a műszerekre nézett volna.
Hirtelen kijutott a falak közül, és egy tág medence felett repült – egy akkora
gödör felett, amekkorában egy egész nagyvárosi kerület elfért volna. A
felszaggatott táj közepén a Kilences Mag bányatelep gigászi hengere állt.
Nath a felderítőrendszer képernyőjére pillantva látta a társai képjeleit,
valamint a TIE-vadászokét is, de túl magasan jártak ahhoz, hogy
nyugtalankodjon miattuk. Hamarosan meglátta a torony alján sötétlő foltot,
ami alighanem a telep felszíni bejárata volt, és módosította az irányt.
– Célon vagyok, mindjárt odaérek! – jelentette a műszereit figyelve.
A távjelző indikátor egy ébresztőóra közönyével villant egyet. Nath
megnyomta a tűzkioldót, és látta, hogy az energiaadatai nyomban változni
kezdenek – a droidja megpróbálta optimalizálni az elosztást.
A torpedó kiröppent, és Nath a géppel .együtt hátralódult, de azonnal
kilőtte a másodikat, majd a harmadikat is. A lézerágyúval is tüzet nyitott,
bár nem remélhette, hogy a töltetek súlyos károkat okoznak. Viszont ha lett
volna nála néhány ökölnyi kő, azokat is odavágta volna.
Tudta, hogy csak egy dobása van.
A robbanás fénye ragyogóbb volt mindennél, amit a Lodestar pusztulása
óta látott. Nappali fényben fürdette a medencét – igazi nappali fényben,
nem abban, amit a naptükrök sugároztak a felszínre –, és Nath jókedvűen
vigyorogva kilőtte az utolsó torpedóit. Egyelőre nem váltott irányt, hogy
kikerülje a kupolás tornyot, hanem a becsapódási pontok közelébe érve
ledobott néhány protonbombát is, ami még a kormányzati negyed elleni
támadás után maradt meg. Nem láthatta, hogy elérte-e a célját,
mindenesetre a detonációk pillanatában a torony előtt látható hullámok
futottak végig a talajon, míg a bejárat környékére sűrű porfelhő borult.
A monitorra pillantva azzal szembesült, hogy TIE-vadászok ereszkednek
felé. Érdekelte volna, hogy milyen lépést várnak még tőle, mivel az Y-
szárnyú immár majdnem minden hasznosságát elvesztette.
– Sikerült? – kérdezte a droidjától. – Vagy neki kell vágnom ezt a roncsot
a falnak, hogy befejezzem a munkát?
Csak félig-meddig szánta viccnek a kérdést. Tisztában volt vele, hogy ha
nem sikerült berobbantania a telep bejáratát, a csatának vége lesz, még
mielőtt igazán megkezdődne.
T5 megjelenített egy szenzorképet az egyik monitoron. A porfelhő
mélyén rés tátongott az épület falában. Egyelőre tűz tombolt körülötte, és
legfeljebb egy méter széles volt, de az eredmény lehetett volna rosszabb is.
 – Nath a felszíni csapatoknak! – mondta elégedetten Nath. – Ti jöttök!

IV.
Fél kilométerrel lejjebb az Új Köztársaság 61. Űrszállítású
Gyalogságának katonái kirontottak a szurdokokból – ki gyalogosan, ki
robogón –, és a telep falában ütött rés felé rohantak. Wyl kiáltásokat hallott
az adóvevőben – az osztagparancsnokok friss adatokat közöltek, de néha
csak trágár csatakiáltások harsogtak –, és a lárma lelket öntött bele. De nem
volt ideje tovább hallgatni a részleteket.
– Le! Le! – parancsolta a társainak, mire a gépek szétszóródtak, a TIE-
vadászok pedig tovább üldözték őket.
Wyl egyre gyorsulva száguldott a felszín felé, és hamarosan minden
kezdett összemosódni a szeme előtt. A főmonitorra nézve azt látta, hogy két
TIE kergeti. A társait is hasonlóképp hajszolták, aminek eredményeként
csak két ellenséges vadász maradt szabadon, hogy a felszínen harcoló
katonákat támadja. Ennél rosszabb eredményre számított, de a hibahatár
nagyon szűk volt.
Meteorként zuhant egy szurdok felé, és csak akkor hozta egyenesbe a
hajóját, amikor sziklafalak magasodtak fel mellette. Egy pillanatra
elvesztette az uralmát a gép felett – az A-szárnyú ugrált, rázkódott, és nem
reagált a kormánymozdulatokra –, ráadásul a TIE-vadászok tűz alá vették.
A pajzsok felragyogtak körülötte, ami azt jelezte, hogy valami eltalálta, de
rögtön ezután a hajó ismét engedelmeskedett a kormánynak. Csak az egyik
üldözője ereszkedett be a szurdokba, és most egymás közelében
száguldottak a sziklák felett.
Ez volt a terv – emlékeztette magát Wyl. – Pontosan ezt akartuk elérni.
A főmonitorra pillantva azt látta, hogy már a másik ellenséges gép is a
szurdokban repült. Tudta, hogy őrült taktikához folyamodott, ám a falak
pajzsként védték, és lecsökkentették a lehetséges támadószögek számát.
Ráadásul a szűk térben a birodalmiak nem használhatták ki a
gyorsaságukat, le kellett lassítaniuk a siklók sebességére. Wyl és a többiek a
bányatelep felé tartva begyűjtőitek annyi topográfiai adatot, amennyit csak
tudtak, és ez elméletileg némi előnyt biztosított nekik.
– Wraive! – mondta fennhangon Wyl, mialatt jobbra-balra cikázott a
keskeny szurdokban, és a műszerei jelezték, hogy a közelebbi TIE
megpróbálja célba venni. – El tudsz jutni a felszíni egységekhez, hogy légi
támogatást adj nekik?
– Nem megy! Két vadászgép van rajtam. Sajnálom!
Wyl állított a szenzorokkal rajzolt térképen, és épp idejében rántotta
odébb a gépét, hogy kitérjen egy hátulról érkező sorozat elől.
– Prinspai, próbálj bevágni Ubellikos mögé az Echo-szurdokban! –
hadarta aztán. – Használd az Echo-1-1-es ágat! Wraive, tartsd az irányt, és
meglátom, mit tehetek!
Mindkét pilóta nyugtázta a parancsot. Wyl átállította az adóvevőt, és
hallotta, hogy Carver épp a TIE-vadászok támadóvektorát közli a felszínről.
Megpróbálta elképzelni, mit érezhetnek a gyalogosok most, amikor erejüket
megfeszítve rohannak a torony falán ütött rés felé, és mialatt teljesen
védtelenek a nyílt területen, birodalmi vadászok köröznek felettük.
– Jövünk! – kiabálta nekik, bár gyanította, hogy senki sem hallotta meg.
Smaragdzöld sugarak árasztották el körülötte a szurdokot, és azonnal
felismerte a taktikát. A birodalmi pilóták nekivadulva lövöldöztek, de nem
végső elkeseredésükben, hanem mert így akarták rákényszeríteni, hogy
letérjen az irányról, és nekivágja magát a szikláknak. És azzal is tisztában
volt, hogy ha nem csinál valamit, akkor az ellenség terve előbb-utóbb
beválik.
Kik vagytok? – kérdezte tőlük gondolatban. – Szenes? Félszemű?
Találkoztunk a Pandem Nai felett? Ismertek engem?
Megfordult a fejében az ötlet, hogy megnyit egy sávot az ellenség felé,
ám a saját pilótái számítottak rá, utasításokat vártak tőle, és éppen eléggé
lefoglalta már az is, hogy életben maradjon. Ezzel a másik dologgal várnia
kellett.
A sebességhez folyamodott, hogy az mentse meg. Növelte a tolóerőt, és
nem fürkészte tovább a szenzoradatokat, hanem az ösztöneire bízta magát,
ahogyan akkor tette, amikor az Otthon csodás szörnyetegeivel repült. És
valóban, az A-szárnyú szinte oly könnyedén kanyargott, merült és
emelkedett, mint egy sur-avka. Wyl orsózott egyet, és tovább száguldott
úgy, hogy a vére a fejébe tódult, aztán a hajóját az oldalára döntve süvített
át a keskeny sziklafolyosókon. Kiemelkedett egy szurdokból, hogy
átváltson egy másikra, ám ekkor meglátott egy menekülő siklót. Azonnal
tüzelt, és a pillanat törtrészével később a sugarak utolérték a társát üldöző
TIE-vadászt. A gépből szikrazápor csapott ki, a vezérsíkján kisülések
táncoltak, majd az ellenséges vadász belevágódott egy sziklatömbbe, Wyl
pedig átrepült a pont előtte kialakuló lángfelhőn.
Ki voltál? – tette fel a kérdést gondolatban.
Ő lett az első, aki ezen a napon elintézett egy ellenséges gépet. Ha
kapcsolatba lépne a birodalmiakkal, most mit mondana nekik?
Viszont megszabadította Wraive-et az üldözőjétől. A saját támadója
eltűnt a szurdokok útvesztőjében. A felderítőrendszer képernyőjére
pillantott, közölte a javaslatait Prinspaijal, Ubelli-kosszal és Vitale-lal, majd
elindult vissza, a bányatelep felé.
– Tartsátok a kapcsolatot! – utasította végül a pilótáit. – És figyeljétek a
relatív pozíciót! Ezt terveztük, de a birodalmiak többen vannak mint mi, és
hamarosan elkezdik alkalmazni ellenünk ugyanezeket a trükköket!
A kockázatot vállalva kirepült a szurdokból, hogy minél kisebb
távolságot kelljen megtennie, majd meredek zuhanással beleszáguldott a
tágas medencébe, ahol a bányatelep várta. A TIE-vadászok az
előrenyomuló gyalogosok felett cikáztak. Hol lecsaptak rájuk, hol
távolabbra szökkentek, hogy kikerüljenek a légvédelmi rakéták
lőtávolságából, közben a sorozataik miatti robbanások felforgatták a talajt,
és égő tetemeket hajítottak a levegőbe.
Wyl elszakította a tekintetét a köztársasági katonákról, és eleresztett egy-
két sugárnyalábot az ellenséges gépek felé. Két TIE elszakadt a többitől, és
feléje vette az irányt, mire ő megkönnyebbülten nevetett, amikor látta, hogy
követik őt egy másik szurdokba.
Talán lehagyhatta volna őket, de attól tartott, hogy visszatérnek a
medencébe, és tovább lövik a köztársaságiakat. Ezért csökkentette a
tolóerőt, és közelebb engedte magához az ellenséget, közben
sziklaalakzatok között kanyargott. A birodalmiak tüzet nyitottak rá,
némelyik töltet olyan közel húzott el mellette, hogy a pajzsai felfénylettek,
és ilyenkor pár pillanatig alig látott valamit. Átirányította az energiát a
fegyvereitől a hátsó pajzsokba, és megpróbálta kideríteni, van-e valaki a
közelében, aki segíthetne. De amint belehallgatott a rádióforgalomba,
azonnal tudta, hogy a társainak épp elég bajuk van azzal is, hogy védjék a
felszíni egységeket.
Ezek szerint neked kell megmentened magadat! – állapította meg
gondolatban.
A szurdok egyre tágult előtte, mígnem az alsó része szélesebb lett, mint a
felső, sőt, a tetejénél annyira összeszűkült, hogy csak egy keskeny rés
választotta el egymástól a két falat. A sugárnyalábok fénye zöldre festette a
köveket. Az árnyékok elég sötétek voltak, de Wyl nem rejtőzhetett el
bennük, mert a fúvókái izzása elárulta volna, és nem válthatott át a
lebegtetőrendszerre, mert lelőtték volna, mielőtt beindulnak a modulok.
– Keresnünk kell egy megoldást! – suttogta inkább a hajójának, semmint
magának. Ezzel egy időben sajnálta, hogy cserben hagyja az osztagát és a
gyalogosokat.
Pár másodperccel később a falak már nem zöld, hanem vörös fényben
úsztak. Lézernyalábok villantak elő egy sötét nyílásból, és irányváltásra
kényszerítették a TIE-vadászokat, amivel lehetővé tették Wyl számára,
hogy egy szűk hurokkal az üldözői hátába kerüljön.
Csak egy pillanatra látta a megmentőjét, a fekete üregben lebegő Y-
szárnyút. A nagy zűrzavarban valahogyan megfeledkezett arról, hogy Nath
Tensentre mindig számíthat.

V.
A köztársaságiak bejutottak a Kilences Magba. Soran Keize ezredes egy
a biztonsági kamerák rendszerére hangolt adattáblát nézve figyelte az
ellenséges katonákat, amint bemásznak a betonfalban keletkezett nyíláson –
a látvány arra emlékeztette, hogy akármilyen óriási a létesítmény, nem
háborús célokra építették. Magát a vezérlőt is két-három biztonsági őrnek
tervezték, nem pedig parancsnoki központnak, de ez volt az egyetlen hely,
ahonnan figyelemmel követhette az eseményeket.
Yadeez egyik segédtisztje a konzolnál állt, tervrajzokat keresett elő
kétségbeesett gyorsasággal, míg Soran a szájához emelte a
kommunikátorát, és beleszólt:
– A felszíni harchoz felszerelt egységek haladéktalanul induljanak az
egy-alfa és az egy-gamma szektorok felé! Tegyenek meg mindent, hogy
megállítsák a köztársasági gyalogságot! A vadászgépeink elintézik a kinti
támogatókat!
Magabiztosan és határozottan beszélt, hogy lelket öntsön a védőkbe.
Felvett egy sugárkarabélyt az egyik asztalról, a szíjánál fogva a vállára
akasztotta, és még egyszer megszemlélte. Az energiacella kijelzője
kétharmados töltöttséget mutatott, aminek nem igazán örült, de ez volt a
legjobb, amit rövid idő alatt keríteni tudtak neki.
Barátságosan megveregette a segédtiszt vállát, és azt mondta neki:
 – Én is a helyszínre sietek. Szükségünk lesz minden fegyverre, de tartsuk
a kapcsolatot! A frontról fogok irányítani!
A tiszt sietve bólogatott. Soran sarkon fordult, és majdnem nekiment
Fara Yadeez kormányzónak, aki ebben a pillanatban lépett be a helyiség
ajtaján.
– Arra semmi szükség! – jelentette ki a nő, és az ezredes meglepődött,
hogy Yadeez ilyen nyíltan és merészen ellentmond neki, még ha közvetve
is. – A teherhajó majdnem készen áll. Jelenleg a hajtóműveket próbálják
életre kelteni. Ha ellentámadást akar indítani, akkor az lenne a legjobb, ha a
vezérhajója parancsnoki hídjáról tenné.
Soran a nő arcát tanulmányozta – ezúttal is komoly és higgadt kifejezés
honolt a vonásain.
– Végre egy jó hír! – felelte aztán. – De valakinek a védőket is
irányítania kell. Még ha van is időnk a telep kiürítésére, hosszú távon sokat
veszítünk azzal, ha átengedjük a létesítményt a köz-társaságiaknak.
A képernyőn erős fények villogtak. Az épület szűk folyosói kiválóan
védhető helyeknek bizonyultak. A birodalmiak megszálltak egy
kereszteződést, és egyelőre tartották magukat, de a férfi tudta, hogy a
katonáinak hamarosan vissza kell vonulniuk a következőhöz, aztán a
következőhöz.
– A teherhajó hamarosan indulásra kész! – jelentette ki nyomatékos
hangsúllyal Yadeez.
Soran végre megértette, hogy mit akar mondani neki a kormányzó:
„Megkaptad azt, amiért jöttél.”.
Ebben a pillanatban arra is rájött, hogy Yadeez tudja, mi az ő legfőbb
célja azóta, hogy az ezrede a Troithe-ra zuhant. A nő tudta, hogy nem akarja
visszaszerezni a bolygót, nem akar mást, csak elmenekülni innen. Akár azt
is mondhatta volna: „csak egy bolond nem használná ki a lehetőséget”.
– Jöjjön velem a fedélzetre! – javasolta Soran. – Ha a védelem
összeomlik, akkor módjában áll...
– Az a perc még nem jött el! – vágott közbe Yadeez. – Az én katonáim
azok, akik tartják a vonalat. A maga embereinek azonnal fel kell szállniuk a
teherhajó fedélzetére!
Azzal mindkét karját előre nyújtotta úgy, hogy a tenyere felfelé nézett.
Az ezredes azonnal megértette, hogy mit kér a nő.
– Erre semmi szükség – mondta halkan.
 – A Birodalom nem attól fog elbukni vagy fennmaradni, hogy mi lett a
sorsa a Troithe-nak vagy a kormányzójának. Az Árnyék ezred később még
megmenthet minket – válaszolta Yadeez, és intett az ezredesnek, hogy rajta,
csinálja már.
Soran arra gondolt, hogy a Birodalomhoz hasonlóan már a Troithe is
elbukott. A nő feleslegesen áldozta volna fel magát. Szerette volna
hangosan is kimondani ezt, de érezte, hogy úgysem tudná meggyőzni
Yadeezt. Ráadásul nem volt felelős sem érte, sem a Troithe lakóiért.
Elsősorban a saját embereiért felelt, de azt kívánta, bárcsak tehetne valamit
Yadeezért. Végül levette a válláról a sugárkarabélyt, és óvatosan ráfektette a
Troithe utolsó birodalmi kormányzójának kezére.
– Emlékezni fogok rá, hogy mit tett ezen a napon – ígérte ünnepélyesen.
– Megtiszteltetésnek tekintem, hogy megismerhettem önt.
– Számomra is megtiszteltetés, hogy megismerhettem – válaszolta
Yadeez, és ezúttal nem volt a hangjában egy csepp önteltség sem.
Soran ismét arra gondolt, hogy milyen magasra jutott a nő, milyen
messze volt az öröklési sorrendben Hastemoor kormányzótól. És ettől csak
még jobban csodálta. Yadeez komor mosolyt villantott rá, ő pedig
viszonozta, majd sarkon fordult, és elindult a teherhajó felé.

VI.
Nath Tensent egy a szurdokba behajló szikla árnyékában várakozott. A
reaktor tíz százalékon üzemelt, hogy a hajó hőjele minél gyengébb legyen,
de T5 egyetlen másodperc alatt a maximálisra növelhette a teljesítményt.
Nath a kormányon tartotta a kezét, folyamatosan figyelte a felderítőrendszer
képernyőjét, és hallgatta a rádióforgalmat. Az újfajta élmény szinte
megnyugtató hatást gyakorolt rá. Az Y-szárnyú nem igazán felelt meg az
orvlövész szerepére, de ha választania kellett a közelharc és a mostani
harcmodor között, a döntés nem lehetett kérdéses. Hallotta, hogy Wyl
megint parancsokat osztogat a pilótáinak, és látta a monitoron, hogy az A-
szárnyú többször is átvált egyik szurdokról a másikra.
– Ez hiba – dörmögte, de nem aktiválta az adóvevőjét, így csak T5
hallhatta a megjegyzést. Wylnek még sokat kellett tanulnia, de nem
érdemelte meg, hogy az egyik pilótája vitatkozni kezdjen vele egy ütközet
kellős közepén. Ezenkívül a kölyök nemcsak ahhoz értett, hogy bajba
sodorja a katonáit, hanem ahhoz is, hogy kimentse őket.
 – Mit gondolsz, fel tudod erősíteni a manőverező hajtóműveket most,
hogy már nincs szükségünk a kivetőkre? – kérdezte a droidtól. – Lehet,
hogy hasznát vesszük még ennek a roncsnak?
T5 nem felelt, mire Nath horkantott egyet, és a fejét rázta.
– Figyeld tovább az osztagot! – tette hozzá, és átállította az adóvevőt a
gyalogság hullámhosszára. Több tucatnyi katona harcolt még, hogy
eljusson a bányatelepig. Egyesek beszorultak a szurdokokba és a
barlangokba, mert amint kidugták a fejüket, a TIE-vadászok tüzet nyitottak
rájuk. Félelem és elszántság érződött a hangjukból, mialatt rohamokat,
elterelő műveleteket és több irányú támadásokat terveztek, de valamennyi
kudarcot vallott. Egy idő után Carver nem jelentkezett többé – vagy
meghalt, vagy tönkrement a kommunikátora. Junior három katonával
mászott felfelé egy meredek partoldalon, hogy a tetőre érve megpróbálják
sugárkarabéllyal leszedni a birodalmi vadászokat. Azok, akik már
behatoltak az építménybe, csak egy kicsivel álltak jobban. A támadást
Twitch és Zab őrmesterek vezették. A kiabálásból ítélve Zab stratégiája
abból állt, hogy „rohanjunk neki a rohadékoknak, amilyen gyorsan csak
tudunk!”, és ez valamennyire sikeresnek bizonyult, míg Twitch lépésről
lépésre, minden folyosót biztosítva próbált előrenyomulni, de hamar
elakadt.
– Találtunk egy parancsnoki központot – jelentette Zab. – De minden
sötét, és nincs itt más, csak egy rakás... mit tudom én, ezek a bánya
irányítórendszerei lehetnek. A lényeg: erős ellenállás minden irányban a
főhangár felé!
Nath arra gondolt, hogy Wylnek talán igaza volt: a birodalmiak talán
valóban menekülni akarnak, nem pedig felrobbantani holmi föld alatti
ásványkészletet. De ezt egyelőre egyikük sem tudhatta biztosan.
Emellett Nath úgy volt ezzel a dologgal, hogy minél több ellenséges
pilóta hal meg, hát annál jobb lesz a galaxis lakóinak.
Hirtelen meghallotta T5 sípolását, és ezzel egy időben villogni kezdett
előtte a főmonitor. Káromkodott, amikor meglátta a tíz-tizenkét új jelzést,
aztán még egy tucatnyit – a jövevények mind a bányatelep felé tartottak. Az
Árnyék ezred többi egysége is megérkezett, hogy a köztársaságiaknak ne
legyen semmi esélyük.
– Húsz az egyhez az arány, mi? – dörmögte Nath, és teljes teljesítményre
állította a reaktort. – Jobb lesz, ha megyünk, és segítünk a gyalogságnak.
 T5 füttyögve közölte, hogy egyetért. Nath elmosolyodott, és megint
átállította az adóvevőt.
Jól csináld, testvér! – gondolta, és várta Wyl parancsait.

VII.
Hat osztagnyi TIE-vadász lendült támadásba. Sugárnyalábok özönét
lőtték ki, a hajtóműveik dübörgése mennydörgésre emlékeztetett. Wyl Lark
és a pilótái nyílt helyen, a bányatelep felett vették fel a harcot, mert a
szurdokokban való bújócskázás szóba sem kerülhetett egy olyan ellenséggel
szemben, amelyik elegendő protonbombával rendelkezett ahhoz, hogy
síksággá gyaluljon egy hegyet. És hagyni, hogy ugyanez az ellenség
halomra mészárolja a gyalogosokat, szintén nem kerülhetett szóba. Így a
köztársasági gépek most TIE-vadászok között cikáztak, sugárnyalábokat
kerülgettek, és a pilóták nem annyira a harcra, mint inkább a túlélésre
összpontosítottak. Wyl korábban azt remélte, hogy mielőtt az Árnyék ezred
erősítése megérkezik, a gyalogság kinyitja a kupolát, és az osztaga
menedéket talált az építményben a vihar elől, de ezzel most már elkéstek. A
vihar odaért, és lecsapott rájuk. Csak annyit tehettek, hogy megpróbáltak
időt nyerni a gyalogságnak. Wyl utasításokat közölt, amikor felismerte az
Árnyék ezred jellegzetes manővereit – ő már látta ezeket, de a pilótái nem.
Felismerte az Ikreket, akikkel még az Oridol-halmazban találkozott, és
ezúttal is tökéletesen szinkronban repültek. Prinspaijal egy spirálmanőverrel
végeztek, majd Ubellikos esett áldozatául Pattogó tűmanőverének,
amelynek során a köztársasági pilótát valósággal a felszínhez szegezték, és
sehová sem menekülhetett. Mindketten segítséget kértek az utolsó
pillanataikban, de senki sem tudta megmenteni őket. Így az osztag már csak
Wylből, Nathből, Vitale-ból és Denish Wraive-ből állt, és Wyl tudta, hogy
nem sok idejük maradt. Hibákat követtél el – mondta magának –, de
legalább megpróbáltad.
– Jól csináltad – suttogta a hajójának.
Ebben a pillanatban minden korábbinál hangosabb dübörgés rázta meg a
csataszektort. Wyl felnézett, és felkacagott, amikor meglátta a csillagokat
kitakaró, hatalmas árnyalakot.
És az adóvevő egy magabiztosan beszélő illető tiszta, határozott hangját
közvetítette:
 – Syndulla tábornok minden köztársasági egységnek! Megérkezett az
Előőrs osztag!

VIII.
Hera tudta, hogy túl sokáig volt távol. Tiszta lelkiismerettel hagyta el a
Cerberont, abban a tudatban – vagy inkább hitben –, hogy a rendszer
biztonságos, és hogy a birodalmiaknak állított csapda bizonyosan működni
fog. A csapda, ami a könyörtelen hatékonyságán felül úgy fog működni,
hogy kevesen fognak meghalni köztársasági és birodalmi oldalon egyaránt.
Hera azért ment el, mert az Előőrs osztagnak szüksége volt rá, és mert az Új
Köztársaságnak szüksége volt azokra a hajókra és területekre, amelyeket az
Előőrs megszerezhetett. Most már nem vívódott azon, hogy esetleg hibát
követett el. Talán hibázott, talán nem. Amikor megkapta Chass na Chadic
üzenetét, lehet, hogy jobb lett volna, ha rászán némi időt arra, hogy
rendezze a sorokat, és kidolgozzon egy tervet. De még lázadó korában
megszokta, hogy hanyatt-homlok rohanjon és belevesse magát egy a jó
ügyért vívott csatába, és ettől azóta sem tudott elszakadni. És még így is az
utolsó pillanatban érkezett – az Alphabet osztagnak és a Hatvanegyes
túlélőinek percei voltak hátra. Hera most a Temperance parancsnoki hídján
állva igyekezett felmérni a helyzetet, és szilárdan eltökélte, hogy mindenkit
megment, akit csak tud.
– Készítsék elő induláshoz a vadászgépeket! – parancsolta fennhangon. –
És aktiválják a fedélzeti lövegeket! Készüljenek a felszín elleni tűzcsapásra!

A Temperance az atmoszférában, a Troithe Sebe felett lebegett. A

szenzorok már messziről érzékelték a TIE-vadászokat, és Hera úgy döntött,
hogy ha az Árnyék ezred támadást indított, akkor az ő dolga a beavatkozás,
függetlenül attól, hogy mi a helyzet a felszínen. A cirkáló az állomásokat
kikerülve sikeresen átjutott a bolygóvédelmi rendszeren, és a pajzs sem
okozott problémát, mivel nem fedte le ezt a kontinenst.
A pajzson a lakott területek felett is jókora lyukak tátongtak, de azt nem
lehetett megállapítani, hogy a védelmi létesítményeket melyik fél ellenőrzi.
A hídszemélyzet tagjai teljes mértékben átérezték, mennyire komoly a
helyzet, bár a küldetés eddig nem járt nehézségekkel. A kapitány
nagylelkűen átadta a parancsnokságot Hérának, aki most végignézett a
hídon szolgáló, tucatnyi teremtményen. Egyesek a műszerfalakat nézték,
mások a taktikai és fegyverzeti adatokat fürkészték, és próbálták
megfejteni, hogy mi történik odalent, a felszínen.
– Biztos ebben? – kérdezte Stornvein a tábornokot. A kedvenc
segédtisztje elkísérte Hérát az Előőrs pokoli küldetésére. Tettre késznek és
erősnek látszott, noha nemrégiben nézte végig világok pusztulását és
barátok gyászszertartását. – Ha belelövünk a lenti zűrzavarba, könnyen
eltalálhatjuk a mieinket is.
Hera szemügyre vette a taktikai képernyőt, ami a legfrissebb adatokat
mutatta a feltérképezett szurdokokról, valamint a gyalogság és a légi
egységek mozgásáról.
– Nem várhatjuk meg a célok azonosítását, de nem leszünk felelőtlenek –
válaszolta rövid gondolkodás után. – Turbólézerekkel nyitunk tüzet a lehető
legalacsonyabb energiaszinttel és nagy szórással. Felhívjuk magunkra a
figyelmet, és rákényszerítjük a parancsnokaikat, hogy feloszlassák az
alakzatokat.
– És reménykedünk, hogy nem esnek nekünk valamennyien? Vagy az a
cél, hogy közvetlenül megütközzünk az Árnyék ezreddel?
Hera komoran mosolygott – ez valóban kiváló kérdés volt. Másrészről,
megalapozottan hihetett abban, hogy az Előőrs és a Temperance komoly
ütőerőt képvisel, akármilyen fáradtak is a hajózok és a pilóták. Ám nyílt
ütközetben még soha senki nem győzte le a 204-est.
– Egyszerre egy problémával foglalkozunk – felelte végül, és kiadta a
tűzparancsot.
 Huszonegyedik
fejezet

A győzelem zűrzavara

I.
Ha Chass na Chadic nem egy B-szárnyúban ült volna, ő száguldott volna
a Troithe felé tartó alakzat élén. Így viszont az Előőrs X-szárnyúi mögött
várakozott, mialatt azok sorban kisüvítettek a cirkáló hangárából. Zavarba
ejtően ismerősnek találta az élményt, de nem tudta, hogy miért, és nem is
érdekelte. Nem számított. Ott volt, ahol lenni akart.
Két perccel később a B-szárnyú egyre gyorsulva zuhant a felszín felé,
néha erős oldalszél ostromolta. Chass gyors kormánymozdulatokkal
korrigálta a kitéréseket, és nem vette vissza a tolóerőt, míg végül úgy
süvített lefelé, akár egy meteor. A műszerfalon vörös fények villogtak, de
nem törődött velük. A Temperance technikusai elvégeztek egy-két gyors
javítást, de ezek annyiból álltak, hogy tömítőhabot fújtak néhány helyre,
illetve átkábeleztek egykét modult. A hajónak ugyan teljes körű javításra és
felújításra lett volna szüksége már a Catadra felett lezajlott ütközet óta, de
erre nem kerülhetett sor. Így aztán Chass sorra kapta a hibaüzeneteket,
továbbá olvadozó műanyag bűzét érezte.
Átállította az adóvevőt egy általános sávra, és kinyitotta a vezérsíkokat.
A szervók nyöszörögve tiltakoztak a túlterhelés ellen, míg a hajó
rángatózott és pattogott, amikor Chass aktiválta a fékező rakétákat és a
lebegtetőrendszert.
Ekkor már a felhasadozott kontinens töltötte be a látóterét minden
irányban, és tisztán látta a szurdokokat. Vörös energianyalábok záporoztak
körülötte, és pillanatok alatt lehagyták. Egy a távolban csillogó pont felé
vette az irányt. A pontból hamarosan folt lett, amiből alakok bontakoztak
ki: TIE-vadászok, X-szárnyúak és siklók vívtak ádáz közelharcot, az
Árnyék ezred, az Előőrs osztag és a Lodestar túlélői.
 Chass találomra beleküldött egy sorozatot a raj sűrűjébe. Úgy számolta,
hogy amilyen kevesen vannak a köztársaságiak, sokkal valószínűbb, hogy
egy ellenségét találja el, semmint egy szövetségesét. („Ha vesztésre állsz” –
mondogatta annak idején Fadime –, „sosem árt kockáztatni.”) Fontolóra
vette, hogy kilő egy rakétát vagy torpedót is abban a reményben, hogy a
lökéshullám szétszórja az ellenséges gépeket, de még neki is túl magas volt
a kockázat, hogy kárt tesz a baráti gépekben.
A védőpajzsai meg-megvillantak körülötte, míg az adóvevő Syndulla
hangját közvetítette:
– Syndulla tábornok a felszínnek. Miben segíthetünk?
És Wyl Lark válaszolt neki... Chass maga is meglepődött, amikor a régi
társ hangja hallatán megkönnyebbülten felnevetett.
– Tábornok, a felszíni egységeink megpróbálják elfoglalni a bányatelepet
– jelentette Wyl. – Nem tudjuk... nem tudom, hogy a birodalmiak miben
mesterkednek itt. Lehetséges, hogy fel akarnak robbantani valamit. Ettől
függetlenül...
– Lekötjük a TIE-vadászokat – felelte Syndulla, miután Wyl nem
folytatta –, hogy mozgásteret biztosítsunk a lenti csapatoknak, és az ön által
meghatározott módon folytatjuk. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: – Örülök, Alphabet, hogy hallok maguk felől!
Chass észrevette, hogy két TIE-vadász közeledik felé. Kitért előlük, és
majdnem belevágódott a torony kupolájába, aztán visszafordult a közelharc
színhelye felé, és megint tüzet nyitott.
– Aha, most már te vagy a főnök, mi? – kérdezte fennhangon.
Wyl úgy kiáltotta a nevét, mintha a „Chass” egy nyerő lap neve lett volna
egy kártyajátékban. Aztán Nath következett, aki derűsen kijelentette:
– Te és a hajód szívósabbak vagytok, mint amilyennek kinéztek.
– Elsősorban én – felelte a nő. – A hajóm gyakorlatilag ócskavas. Neked
tudnod kell, milyen érzés ez... te már évek óta egy ronccsal repülsz.
– Ez szép volt, kishúgom! – vágott vissza Nath. – Igazán kedves!
– Mindannyian örülünk, hogy életben vagy – mondta Wyl, és érződött a
hangján, hogy tényleg örül.
Chass nem látta maga felett az A-szárnyút, és nem volt ideje körülnézni.
Az egyik Előőrs-pilóta pont felé terelt egy TIE-vadászt. Pillanatai maradtak
a cselekvésre: célzott, tüzelt, aztán felmordult, amikor a sugárnyalábok
behatoltak a gép vezérsíkjába.
 – Hol van a... – kezdte Wyl, de hirtelen parancsokat kezdett sorolni a
bajtársainak és az X-szárnyúaknak. Chass örült a haladéknak, és mialatt
átvágott a vad forgatagon, megpróbálta kitalálni, hogy van-e egységes terv,
vagy mindenki csak összevissza röpköd és lövöldöz.
Üldözőbe vett egy TIE-t, és majdnem lelőtte, amikor egy másik lecsapott
rá, és egyetlen sorozattal elintézte a pajzsait. Trágár átkokat hadarva próbált
energiát adni a védőburkának.
– Figyelj, Chass! Odalent elég durván alakul a veszteséglista – közölte
vele Nath. – A Lodestar megsemmisült, és vele együtt odaveszett a
személyzet java része. És egy csomó pilóta. Kairosról nincs hír. És nincs hír
sem Adanről, sem Quellről, hacsak te...
– Nem tudok róluk – vágott közbe a pilótanő.
– Aha... sejtettem.
Chass meglepődött, mert a csalódottság jeleit érzékelte a férfi hangjában.
Mondott volna valamit, de inkább hallgatott, és a gép vezetésére
összpontosított.
De Quell hazudott neki, és elárulta. És ha meghalt...
Koncentrálj erre az átkozott harcra! – figyelmeztette magát gondolatban.
Wyl megint parancsokat sorolt és friss híreket közölt. Válaszul az Előőrs
gyors manőverekkel körülzárta a TIE-vadászokat, mielőtt azok lecsaphattak
volna a felszíni csapatokra. Az egyik X-szárnyú találatot kapott,
belevágódott egy szurdok falába, és a robbanás után kőlavina zúdult le a
meredek sziklafalon. Egy energianyaláb súrolta az egyik TIE-vadász
pilótafülkéjét, mire a gép pörögni kezdett, és szemmel láthatóan
irányíthatatlanul elszáguldott valamerre, de még ekkor is zöld fényű
sorozatokat küldözgetett a tér minden irányába.
Chass nem kicsit lepődött meg, amikor rájött, hogy a köztársaságiak
ezúttal életben maradnak.
Viszont nem álltak győzelemre – azért rendszerint nagy árat kellett
fizetni.
És mialatt a nő a halálra gondolt, ismeretlen, furcsa nyomás jelentkezett a
bensőjében, amit annak a ténynek tulajdonított, hogy most már felelősnek
érezte magát másokért.
Elforgatta a hajó testét, felfelé vette az irányt, és épp ki akarta deríteni,
hogy TIE-raj felé tart-e vagy sem, amikor Nath azt kérdezte tőle:
– Te, Chass, ma néma üzemmódban dolgozik a géped?
– Mi van?
 – Nincs zene!
Chass káromkodott, keserűen nevetett, és kitért egy gyilkos sorozat elől.
Nem szívesen mondta volna ki hangosan, hogy elveszett a gyűjteménye.
– Akarod, hogy énekeljek? – kérdezte inkább.
– Húsz kredit, ha megteszed.
Chass a helyzethez illő káromkodást keresett a tudatában. Nath az imént
kivetette a csalit, ő pedig ostoba fejjel ráharapott.
– Cseszd meg, Nath! – kiáltott végül. – Hát akkor: hallgasd!
Így történt, hogy mialatt Chass na Chadic az égen száguldott, és izzó
tűzfelhővé változtatta a 204-es egyik vadászgépét, rázendített egy dalra.
Csillagtérképekről, összetört szívekről énekelt, egy törvényen kívüli
teremtmény életéről. Egy régi balladát énekelt, amit húsz éven át lopkodtak
és csiszolgattak a zenészek a Külső Gyűrűben, és még manapság is sokan
imádták. Nath röhögött, az Előőrs pilótái vagy átkozták vagy nem
hallgatták Chasst, akinek énekét hajtóművek süvítése és sugárnyalábok
vijjogása kísérte.

II.
Soran Keize ezredes felismerte, hogy megváltozott a helyzet, és pontosan
tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy ellensúlyozza a változást. A bizonyosság
még nem könnyítette meg számára azt, hogy elfogadja a történteket – ha
egy terv összeomlik, azt egyetlen katona sem tudta könnyen elfogadni –, ám
az újonc és a tapasztalt parancsnok között az volt a különbség, hogy az
utóbbi nem dermedt meg, és nem tétovázott.
A teherhajó parancsnoki hídja tele volt a rakodás irányításához szükséges
modulokkal, ezért Soran csövek és kábelkötegek alatt hajlongva ment át az
elülső ablaktól a kommunikációs állomásig. A híd személyzete javarészben
az Edict túlélőiből állt – az Aerie mentőkabinjaiból nem sokan kerültek elő
–, és a kadétok fiatalsága meglátszott minden esetlen, tétova mozdulatukon.
– Teremtsenek összeköttetést a kormányzóval! – parancsolta Soran, és
egy fejhallgatóért nyúlt. – És értesítsenek, amint a hajtóművek teljesen
bemelegedtek!
Mindaz, ami a Kilences Magon kívül történt, nem igazán lepte meg. Sőt,
szerencsésnek tartotta magát, amiért a köztársasági erősítés sokáig nem
érkezett meg. Igazság szerint az ellenség későn futott be – ő már
megszerezte a teherhajót, és távozhatott úgy, hogy megvalósította a 204-es
összes célját.
A 204-esét, ha a saját céljait nem is.
Az egyik kadét fennhangon jelentette, hogy a hajtóművek üzemkész
állapotban vannak.
– Nyissák a kupolát! – rendelkezett az ezredes, közben meglátta, hogy a
fejhallgatón fényre gyúl az egyik apró indikátor.
Felvette a fejhallgatót, és sugárnyalábok fojtott süvítését hallotta.
– Yadeez kormányzó! – mondta. – Ellenséges flottakülönítmény érkezett
a Troithe-ra.
Elképzelte, hogy a nő azt feleli neki: „A 204-es a galaxis legjobb
birodalmi vadászezrede. Nem tudja elkergetni őket?”
Yadeez azonban csak annyit mondott:
– Menjenek!
Soran – a tapasztalt parancsnok – ezúttal sem dermedt meg, és nem
tétovázott. Megszakította az összeköttetést, lekapta a fejéről a fejhallgatót,
és parancsokat kiabált a kadétoknak. A hajtóművek felzúgtak és a
válaszfalak hangosan zörögtek. A külső kamerák képeit nézve Soran
láthatta, hogy tizenöt szinttel feljebb a kupola már eléggé kinyílt ahhoz,
hogy a teherhajó kiemelkedhessen az építményből.
A zubbonya ujjával letörölte a port egy képernyőről, és gombokat
nyomkodva megtervezett egy útvonalat a felső légkörig, majd kijelölt rajta
öt pontot.
– Kövessék ezt a pályát, amíg nem rendelkezem máshogyan! –
parancsolta a kormányosnak, és átküldte neki az adatokat. – A TIE-
osztagok egyenként vonuljanak vissza, és a megjelölt pontoknál jöjjenek a
fedélzetre!
Miután elhallgatott, várta a kérdést, amiről tudta, hogy valaki fel fogja
tenni. De azok után, ami Yadeezzel történt, fel volt készülve a válaszra.
– Mi lesz az utolsó osztaggal? – tudakolta a kormányos.
– Darita százados osztaga fedezi a visszavonulást – közölte az ezredes. –
Azután fognak csatlakozni hozzánk, miután elhagyjuk az orbitális pályát.
A kadét nem tett fel további kérdéseket. Soran a taktikai képernyőre
fordította a figyelmét, és azon töprengett, hogy legközelebb kit fog
feláldozni – és mikor jön el a pillanat, amikor érzéketlenné válik a vezetés
terheivel szemben.
 III.
Az Előőrs pilótái tétovázás nélkül engedelmeskedtek Wylnek, noha még
sosem szolgáltak a parancsnoksága alatt. Syndulla egyszer sem szállt vitába
vele, bár kettejük közül nyilván a tábornok volt a jobb stratéga. A
köztársaságiak minden jel szerint elfogadták, hogy ez az ő csatája – hogy az
Árnyék ezreddel vívott összecsapások során szerzett tapasztalatai
alkalmassá tették erre a parancsnoki szerepre.
Wyl büszke volt arra, hogy így kiérdemelte a bajtársai bizalmát, de
szégyenkezett is a büszkesége miatt. De főleg az ütközetre összpontosított.
Pár másodperccel korábban óriási teherhajó emelkedett ki a gigászi
toronyból, és elindult felfelé. A TIE-vadászok védőburkot alakítottak ki
körülötte, és gyors, agresszív csapásokkal igyekeztek távol tartani a
köztársasági gépeket. Két X-szárnyú lezuhant, más gépek súlyos
sérüléseket szenvedtek. Nath Tensent Y-szárnyúját a látszat szerint csakis
T5 tartotta egyben. Denish Wraive kénytelen volt visszavonulni, miután a
siklója hajtóműve túlhevült. Vitale V-szárnyújának már csak egyetlen
ágyúja működött. Wyl hajója valahogy megúszta új sérülések nélkül,
viszont ő maga fáradt és feszült volt, mialatt cikázott, orsózott, hurkokat írt
le, és újra meg újra vadul lövöldözött. A keze mind jobban remegett, és
attól félt, hogy a kimerültség miatt előbb-utóbb elkövet egy hibát. És ilyen
körülmények között egyetlen hiba is elég lehetett a megsemmisüléshez.
A felszíni egységek nem jelentették, hogy rábukkantak egy az egész
bolygót elpusztító bombára. A teherhajó – noha tele volt sebtében felszerelt
nehézfegyverekkel – jól érzékelhetően nem egy célpont felé tartott. És
mialatt a TIE-vadászok raja egyre ritkult, Wyl gyanította, hogy igaza volt:
az Árnyék ezred egyetlen célja, hogy elmeneküljön a bolygóról.
– Ellenséges osztag közeledik a teherhajóhoz – jelentette az egyik
Előőrs-pilóta. – Úgy tűnik, a raktérben dokkolnak!
Wyl jobbra rántotta a gépét, amikor sugárnyalábok özönlöttek rá alulról,
majd elhúzott alatta három TIE.
Most már tudta, hogy igaza volt.
– Alphabet Vezér? – hívta őt egy másik Előőrs-pilóta, és Wyl felismerte
Tssat, a hüllőszerű teremtmény jellegzetes, sziszegéssel vegyes
beszédmódját. – Mit csináljunk? Mit vársz tőlünk?
Wyl tétovázott, mert nem szokott hozzá, hogy egy ütközet kellős közepén
egy-két másodpercnél tovább gondolkodjon – sosem adatott meg neki az a
fényűzés, hogy gondolkodhasson.
– A többi TIE... azok is dokkolnak a teherhajón? – kérdezte aztán, pedig
a főmonitorra pillantva leolvashatta a választ.
– Nem – felelte Vitale, és ezzel Wyl nyert még néhány pillanatot.
Az Árnyék ezred menekült. Nem tudta bebizonyítani, de biztos volt
benne. És arra gondolt, hogy ha üldözőbe veszik a birodalmiakat, akkor
még több pilóta fog meghalni mindkét oldalon. Ha üldözőbe veszik a
birodalmiakat, akkor a zűrzavar még el fog tartani egy kis ideig.
És ha nem?
Hirtelen Nath szavai jutottak eszébe: „De ha tényleg szeretnél kiszállni
úgy, hogy egyetlen lövést sem adsz le, készülj fel arra, hogy majd együtt
kell élned ezzel a tudattal. Ha megint beindul a Parázs hadművelet, ha az
Árnyék ezred ott folytatja, ahol abbahagyta, nem tarthatod hibásnak magad,
mert belehalsz.”
– Együtt tudok élni vele – suttogta magának és a hajójának. És érezte,
hogy valóban képes rá.
– Készen állunk a beavatkozásra! – szólalt meg ekkor Syndulla higgadt,
bátorító hangnemben. – A Temperance kész harcba szállni!
Wyl gyanította, hogy akárhogyan dönt, a tábornok támogatni fogja.
Syndulla bízott abban, hogy ő olyan döntést fog hozni, ami a legjobban
szolgálja az Új Köztársaságot.
Egy nyílt sávra állította az adóvevőjét, és nyelt egyet. Eddig kétszer
beszélt a 204-es pilótáival, és tudta, hogy most el fog árulni valamit, vagy
valakit, de hogy mit és kit, azt nem tudta meghatározni.
– Itt Wyl Lark beszél! Ellenséges pilóták, figyelem! – mondta
határozottan. – Kapcsolják ki a fegyvereiket, és adják meg magukat!
Ismétlem: kapcsolják ki a fegyvereiket, és adják meg magukat! Minden légi
egység azonnal ereszkedjen a felszín felé, és szálljon le! – Megint nyelt
egyet, mert kiszáradt a torka, de a legnehezebb részen már túljutott. Az
utolsó szavakat könnyedén mondta ki, mintha csak kieresztette volna a
levegőt a tüdejéből:
– Épp elegen haltak már meg ezen a napon! Elég a gyilkolásból! Hagyjuk
abba!
Nem kapott választ. A TIE-vadászok tovább tüzeltek. A teherhajó
folytatta az útját.
– Alphabet Vezér... – szólalt meg az egyik Előőrs-pilóta, és Wyl
közbevágott:
 – Minden egységnek: vegyétek üldözőbe az ellenséget! Ha tüzelhettek a
teherhajóra, tegyétek meg, de egy pillanatra se vegyétek le a szemeteket a
TIE-okról!
Rununja, a Balhés osztag parancsnoka azt mondta neki valaha, hogy a
menekülő ellenségre tüzet nyitni nem bűn. „Nincs abban semmi aljasság, ha
hátulról támadjuk az ellenséget, sem abban, ha az teszi velünk ugyanezt” –
mondta akkor Rununja. – „Ez nem holmi társasjáték, amelyben mindenki
izgatottan várja a következő kört. Ez háború, és részben úgy nyerhetjük
meg, ha elpusztítjuk az ellenség katonáit.”
Wyl megértette mindezt. És mégis, mialatt a teherhajó felé száguldott, az
az érzése támadt, hogy megfeledkezett valamiről, egy nagyon fontos
valamiről.

IV.
Immár három TIE-osztag állomásozott a rakterekben. A teherhajó a felső
légkör felé dübörgött, és a fent várakozó köztársasági cirkálót nagy ívben
kikerülve tartott a bolygó sűrűn lakott régiója felé. Soran Keize ezredes
komor elégedettséggel figyelte az eseményeket, amikor a bolygóvédelmi
rendszer első sugárnyalábjai fényárba borították az égboltot.
A lövedékek javarészben a köztársasági cirkálóra irányultak – miután az
elindult, hogy elfogja a teherhajót –, bár néhányat a vadászgépeknek
szántak. Az ezredes elgondolkodott azon, mit kellett tenniük Yadeez
kormányzó katonáinak ahhoz, hogy visszaszerezzék a védelmi hálózat
irányítóközpontjait – miféle hőstetteket hajtottak végre a felszínen,
amelyekről ő mit sem tudott. Elképzelte a birodalomhű gerillákat, amint az
életük kockáztatásával megrohamozzák az állomásokat, készen arra, hogy
visszaszerezzék a Troithe-ot, majd az új kormányzójuk uralma alatt tovább
éljék az életüket.
Fara Yadeez talán ismerte a 204-es célját, de a katonái bizonyosan hittek
abban, hogy a bolygójukért harcolnak, nem pedig azért, hogy az Árnyék
ezred elmenekülhessen.
– Hozzák a fedélzetre a Kettes osztagot! – parancsolta Soran. Még a zárt
belső falakon keresztül is hallotta, hogyan süvít a szél a raktérben.
Ismét felvette a fejhallgatót, és megszólalt:
– Darita százados, itt Keize ezredes! Ön és a pilótái felkészültek?
 – Felkészültünk, és az utolsó emberig kitartunk, ezredes! Két hajót
vesztettünk, de az orbitális állomások komoly támogatást adnak, így lett
egy kis mozgásterünk. Ha nem érkeznek új ellenséges vadászok, ki tudjuk
kísérni önöket a légkörből!
Darita rekedtes hangon, kissé hadarva beszélt, mialatt újra és újra kitérő
manővereket hajtott végre. Az ezredes a taktikai képernyőn figyelte a
százados szélsebesen táncoló gépét.
– Helyes! – válaszolta. – Hamarosan találkozunk.
Darita mondott valamit, de a hangja erős sistergésbe veszett. A következő
pillanatban a hajója jele eltűnt a képernyőről.
Mélységes bánat telepedett Soranre, de csak egy-két pillanatra – ennél
többet nem engedett meg magának.
Aztán kinézett az egyik ablakon. Nem az egymással harcoló vadászgépek
vonzották a tekintetét, hanem a felszín, ahol több millió épület emelkedett
ki egy évszázadokon át formált tájból.
A Troithe a mérsékelten jelentős világok közé tartozott, ám a kormányzó
gerillái, valamint az őket támogató civilek ugyanolyan tiszteletet érdemlő,
kiváló harcosok voltak, mint az Árnyék ezred pilótái.
Soran arra gondolt, hogy ezt a bolygót a Birodalom már sosem fogja
visszaszerezni. Ám ő maga amúgy sem hitt igazán a Birodalomban. Az
emberekben hitt, elsősorban a sajátjaiban. De most kezdte érezni, hogy
abban a galaxisban, amelyben többé nem létezik a Birodalom, nemcsak a
katonáiért felelős, hanem másokért is.
Megkapta azt, amit akart, de ezt azok hátán állva érte el, akik tőle vártak
segítséget.
Felejtsd el Soran Keizét! – mondta magának gondolatban. – És idézd fel
magadban Devon tetteit!
– Élesítsék a rakétákat! – parancsolta fennhangon. – Táplálják be
valamennyi köztársasági állás pozícióját, és amikor szólok, lőjék ki mindet!
A támadást búcsúajándéknak szánta a bolygóért küzdő birodalomhű
erőknek. Nem volt valami nagy ajándék, de tudta, hogy a lövedékek óriási
kerületeket fognak lerombolni, és a lázadók bunkeréiből és állomásai
helyén csak hatalmas kráterek maradnak. Ezzel a csapással biztosíthatta,
hogy a harc folytatódjon még jóval az Árnyék ezred távozása után is, és a
több millió birodalomhű civilnek ne kelljen nyílegyenesen bevonulnia az Új
Köztársaság fogolytáboraiba.
Ennél többet nem tehetett értük.
 V.
Chass immár ritka levegőben repült, de így is hallotta a teherhajóról
kilőtt rakéták süvítését. Eldadogta a dala utolsó sorait, majd visszavette a
tolóerőt, és döbbenten pislogott.
– Rakéták! – kiabálta valaki. – A birodalmiak rakétákat indítottak!
– Ez elég komolynak tűnik – mormolta Chass, és a felderítőrendszerre
pillantva figyelte a B-szárnyúja és a teherhajó közötti sávot.
Mindössze hét TIE-vadász folytatott utóvédharcot, de keményen tartották
magukat a számbeli fölényt élvező Előőrs osztaggal szemben.
– Minden egységnek! – mondta ekkor Wyl meglepően nyugodtan. –
Kapjátok el a rakétákat! Figyelem: az elsődleges céljaink most a rakéták!
Csak akkor üldözzétek tovább a teherhajót, ha bizonyosan nem tudtok
elintézni egy elsődleges célt!
Chass valamivel korábban találatot kapott, és a sugárnyaláb kiégette az
egyik fúvókáját, emiatt jócskán lemaradt a többiektől. Alig tudta a
levegőben tartani a gépét, és már elfogadta a keserű igazságot, hogy nem
tudja utolérni a teherhajót. Lenézett a főképernyőre, fújt egyet, és új irányba
fordult.
A rakéta, amit kiválasztott, a Thanner-tó felé tartott. Hosszan elnyúló
ívben repült, és neki pár másodperce maradt arra, hogy elkapja. A
gravitációra bízta a gyorsulást, abban a tudatban, hogy ha tovább növeli a
tolóerőt, akkor felrobbantja az egész hajtóművet. Felhőfoszlányokon vágott
át, és ilyenkor egy-egy pillanatig semmit sem látott.
Ismét lenézett a képernyőre, és szinte testi fájdalmat érzett attól a
tudattól, hogy a teherhajó gyorsan távolodik tőle. Ne gondolj rá! – biztatta
magát gondolatban. – Syndulla visszatért, Wyl és Nath életben maradtak. A
többi már csak hab a tortán.
Amikor az üstökösre emlékeztető lövedék közelébe ért, átváltotta a
tűzvezető rendszert ionágyúra. A főképernyőn látta, hogy a társai más
rakétákat üldöznek. Meglepődve állapította meg, hogy Wyl nem vesz részt
a hajszában, és még jobban meglepődött azon, hogy Nath Tensent igen.
A lőelemképző kiszámította a rakétát és a B- szárnyút elválasztó
távolságot. A pilótanő az adatokat figyelve, apránként módosította az
irányt.
Eltűnődött azon, hogy az Üres Nap Gyermekei vajon mit taníthatnak a
hitetlenek megmentéséről. A gondolat a semmiből bukkant elő. És Chass
egy ütemmel később megnyomta a tűzkioldót.
Vakító fényű energia özönlött ki az ágyúiból. A lövedék még messze
volt, de tudta, ha elhibázza, ilyen sebesség mellett nem lesz még egy
lehetősége. A legjobb esetben is vethet rá egy pillantást úgy fél
kilométerről, amikor elszáguld mellette.
Az iontöltetek ösvényt vágtak a felhőbe, és a B-szárnyú követte őket.
Chass egy érzékelhetetlenül rövidnek és felfoghatatlanul hosszúnak tűnő
pillanatig várt, aztán vakító fény ragyogott fel előtte, de nem tudta becsukni
a szemét. A hajója hangosan recsegett, amikor a lökéshullám visszafelé
taszította, ő pedig nekivágta a fejét az ülés háttámlájának, mialatt repedés
jelent meg előtte az ablakon.
Röviddel ezután a fény kihunyt. A rakéta megsemmisült, de magasan a
város felett robbant.
Chass továbbrepült, és azon kezdett töprengeni, hogy mi lett belőle.

VI.
Nath Tensent alacsonyan repült, olyan alacsonyan, hogy a bolygóvédő
pajzs alatt lett volna, ha ezen a környéken még működött volna a pajzs. A
gépe többször is hevesen megremegett, és a jobb lába alatt a padló ijesztően
felforrósodott, annyira, hogy a bakancsa talpa olvadozott a
kormánypedálon. T5 könyörületesen lekapcsolt több másodlagos képernyőt,
hogy megkímélje őt a folyamatosan áradó figyelmeztetésektől és
hibaüzenetektől.
Mindez magyarázattal szolgált arra, hogy Nath miért nem vett részt a
menekülő birodalmiak üldözésében. És arra is, miért repült elég alacsonyan
ahhoz, hogy elkapjon egy holdzúzó rakétát, amit az Árnyék ezred oly
kedvesen kilőtt a távozása előtt.
Wyl parancsokat osztogatott, és sorban kijelölte a célpontokat az Előőrs
osztag pilótáinak. Nath várt, aztán összerezzent, amikor azt látta, hogy van
egy rakéta, amit senki nem vesz üldözőbe – ráadásul pontosan felé tart.
– Jól van – szólt hátra a droidnak. – Álljunk rá, és nézzük meg, mit
tehetünk!
Kissé mogorván bejelentette a szándékát egy nyílt sávon, de a
zűrzavarban senki sem reagált. Wyl talán nem is tudta, hogy ő továbbra is
részt vesz az ütközetben.
 Az Y-szárnyú lassan emelkedve száguldott a préda felé. Bár, amilyen
sérült a hajója, kisebb csoda kell ahhoz, hogy leszedje a rakétát. Még a
lőelemképzője sem működött, és azt T5 sem pótolhatta. Más lehetőségeket
keresett, és egyet sem talált. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy
legfeljebb úgy semmisítheti meg a lövedéket, ha nekirepül.
Belesüvített egy sűrű felhőbe, vett egy mély lélegzetet – amivel olvadozó
gumi bűzét szívta magába –, és Wylt, illetve Syndullát hallgatta, akik friss
adatokat közöltek a menekülő teherhajó mozgásáról. Aztán a kölyökre
gondolt, és mindarra, ami ezekben a napokban történt – az adóvevő felett
lefolytatott vitájukra, és arra is, hogy Wyl milyen átkozottul csalódott volt.
Rögtön ezután eszébe jutott az a rengeteg teremtmény, akik a Hálóba
zsúfolódva éltek, akik megéljenezték őt, és könyörögtek neki, hogy mentse
meg őket a kormányzó katonáitól. Ez az élmény különbözött attól, amit
lázadóként megtapasztalt – akkor is sokan könyörögtek neki, hogy mentse
meg őket, de ezek ostoba fejjel azt hitték, hogy képes rá.
Nath káromkodott egyet, és az előtte terjengő ködbe fúrta a tekintetét,
hátha megpillantja a rakétát. Luke Skywalker számítógép segítsége nélkül
lőtte ki a Halálcsillagot – gondolta. Csakhogy Luke Skywalker nem volt
teljesen vak, amikor megtette.
Egy perce maradt a találkozásig.
– Droid! Hová fog becsapódni ez a rakéta? – kérdezte szinte kiabálva.
Az egyik képernyő aktiválódott előtte, és a bolygó felszínének térképét
mutatta. Vörös jel villogott a központi űrkikötőtől nyolcvan kilométerre
délre – az Old Skybottom kerületben. Nath emlékezett már, hogy járt ott
egy mentőakció során, de nem tudta felidézni, hogy arról a környékről
evakuálták-e a civileket.
A lövedék egyre ereszkedve közeledett felé, ő pedig eleresztett pár
sorozatot, noha tudta, hogy a sugárnyalábok messze elkerülik a célt.
Biztosra vette, hogy mire megpillantja a rakétát, késő lesz ahhoz, hogy
csináljon valamit.
Legfeljebb tíz-tizenöt másodperce maradt.
– Hány áldozattal kell számolnunk? – kérdezte ekkor.
A droid nem válaszolt, és Nath nem várhatott tovább. Lesandított a
felderítőrendszer képernyőjére, és meghozta a döntést.
Minden energiát az elülső védőpajzsba irányított – a fegyverekből, a
lebegtetőrendszerből, a létfenntartó rendszerből, a tompítókból,
mindenhonnan –, csak a hajtóműnek hagyott annyit, hogy működőképes
legyen. A bakancsa talpa a kormánypedálhoz ragadt, és az az érzése támadt,
hogy a lábujjait lángok nyaldossák, de sikerült finomhangolnia a vektorát,
és felvennie azt, ami reményei szerint az optimális elfogópálya volt.
– Ha szeretnél valamit mondani... – kezdte, de nem fejezte be a
mondatot, amikor fehér fény izzott fel előtte.
Csak a másodperc törtrészéig látta a rakétát és a mögötte ragyogó csóvát.
T5 visított, feljajdult a közelségi riasztó, és hirtelen már a védőpajzs is
felfénylett. Nath minden energiát a bal oldaliba irányított, és a jobb oldalára
döntött a gépet, közben remélte, hogy pontosan időzítette a manővert.
Mennydörgéshez hasonló csattanás hallatszott, és az Y-szárnyú pörögni
kezdett úgy, hogy Nath majdnem kicsúszott a biztonsági övből. Éles
fájdalom hasított a bal vállába, mialatt ide-oda lódult a fülkében. A látása
elhomályosult, de azt biztosan tudta, hogy nem látott robbanásra utaló
jeleket.
Elvakultan, kábán és tétován matatott a műszerfalon. Megnyomott pár
erősen rázkódó gombot, és attól félt, hogy több kárt okoz, mint amennyi jót
tesz, de az eszeveszett forgás lelassult annyira, hogy végül a gép csak ide-
oda lengett. Nath szeretett volna köszönetét mondani T5-nek, de ennél
sokkal sürgősebb dolga is akadt.
– Hol van? – recsegte idegesen. – Hol van az az átkozott rakéta?
A fülketető bal oldala olyan feketére égett, hogy nem látott át rajta.
Szikrák pattogtak valahol, hogy honnan jöttek, azt nem tudta megállapítani.
Elfogta az aggodalom, és megfordult a fejében, hogy talán T5 fizette meg a
tévedése árát, de rögtön ezután meglátta a droid üzenetét a műszerfalon.
A felderítőrendszer nyomon követte a rakétát. Jobbra-balra rándult, és
zuhant, de most már nem a hajtóműve mozgatta, hanem a lendület és a
gravitáció.
– Gyerünk! – kiáltotta Nath, és fordulóba vitte a gépét.
Ekkor már tudta, hogy mi történt. Az imént a lövedék súrolta az Y-
szárnyú védőburkát, de magát a hajót nem érintette. A védőburok energiája
kiütötte a rakéta rendszereit, és a fegyver immár irányítás és meghajtás
nélkül zuhant a felszín felé.
– Halottnak kéne lennünk – dörmögte Nath, mialatt folyamatosan lőtte a
rakétát abban a hitben, hogy most már előbb-utóbb eltalálja. – Ezért
kitüntetést fogunk kapni!
T5 visított valamit, mire Nath hátraszólt neki:
– Többes számban beszéltem. Máris kezdhetsz örülni!
 És ekkor minden idegszálával arra összpontosított, hogy megmentse a
város egyik kerületét.

VII.
Az egész pilótafülke vörös fényben úszott. Az ezüst színű, íves
kialakítású fő műszerfal eltorzítva tükrözte vissza a mennyezeti
vezérlőegységek fényét, mindenfelé sugárzó, halvány kévék bonyolult
hálózatát teremtve meg, amitől az a látszat keletkezett, hogy a hajó nem
fémből és műanyagból épített gépezet, hanem hús-vér test. Yrica Quell
karcsú karokat húzogatott, és vigyázva váltogatta a kapcsolókat, mialatt
óvatos manőverekkel vágott át a Cerberon törmelékmezőjén.
A Troithe felett csata zajlott. Amikor utoljára látta a bolygót, akkor is
csata volt felette, bár ebben a mostaniban nem vett részt sem a Lodestar,
sem egy csillagromboló. Az Előőrs osztag X-szárnyúi üldöztek egy óriási
teherhajót, amit az Árnyék ezred TIE-vadászai kísértek, és a
köztársaságiaknak egyelőre nem bírtak áttörni a birodalmiak utóvédjén.
Több órába telt, mire Quellnek sikerült életre kelteni a különös hajó
rendszereit. A kisbolygó folyamatosan rengett, mialatt alaposan átvizsgálta
a járművet a fekete torony belsejében. Többször is térdre roskadt az egyre
erősebb lökésektől – mintha az elátkozott világ minden erejét bevetve
küzdött volna azért, hogy ne tudjon elmenekülni. De miután sikerült
kitalálnia a helyes indítási sorrendet, a távozás meglepően egyszerűnek
bizonyult. Maga mögött hagyta a tornyot, aztán már felfelé repült a
légkörben egy olyan hajóval, ami sokkal fejlettebb volt mindennél, amit
valaha látott.
Miután elérte az űrt, rászánt néhány órát, hogy felmérje a helyzetét.
Tanulmányozta a hajó műszereit, belehallgatott a rendszeren belüli
rádióforgalomba, és megpróbálta kideríteni, hogy mi történt, mialatt ő a
kisbolygón vándorolt.
A majdnem teljes csend arra utalt, hogy a köztársaságiak elvesztették a
Cerberonért vívott harcot. Az alkalmankénti birodalmi üzenetváltások is ezt
támasztották alá. Quell a történtek ellenére nyugodt maradt, és bár
holtfáradt volt, kidolgozott egy a rendelkezésére álló eszközökkel
kivitelezhető tervet.
A törmelékmező belsejében, oly közel a fekete lyukhoz nem tudta
azonosítani a jövevényt, ami a rendszer szélén tört ki a hiperűrből. Ám a
szenzorok észlelték a hiperanyag-részecskék jelenlétét, és Quell elindult a
Troithe felé. Azt mondogatta magának, hogy ha erősítés érkezett, az
lehetőséget kínál a számára. Nem számított rá, hogy ilyen hamar esélyt kap,
de készen állt, hogy kihasználja.
Most pedig, mialatt távolodott a fekete lyuktól, folyamatosan figyelte a
rádióforgalmat, bár a távolság és a dekódolás hibái miatt csak töredékeket
csípett el. Hallotta Syndulla tábornok hangját, és elmosolyodott, amikor a
mentora – a második mentora – ráküldte az Előőrs gépeit a teherhajót
védelmező TIE-vadászokra. Wyl Lark hangját is felismerte, és kicsivel jobb
kedvre derült attól a tudattól, hogy ezek szerint legalább egy pilótája
életben maradt.
Tudta, hogy mélységes csalódást okozna Syndullának azzal, amire
készült. Az osztaga tagjai bizonyára megértették volna őt. Ismerték a titkát,
és már nem okozhatott nekik csalódást.
Birodalmi üzeneteket is hallott – míg ahhoz, hogy a köztársaságiak
üzeneteit dekódolja, kulcskódokat kellett begépelni, a TIE-pilótákét a
rendszer automatikusan megfejtette. Hallotta, hogy az első mentora
tanácsokat ad az egyre fogyatkozó birodalmi pilótáknak, és valahogy
idegennek érezte Soran Keize hangját. Tudomást szerzett Darita százados
haláláról, amitől bánat telepedett rá. Alig ismerte azt a nőt, de annak idején
figyelték egymást, néha összenéztek az étkezőben, és közbeléptek, ha a
másikat zaklatta a Pursuer személyzetének egy-egy pimasz tagja. Az utóbbi
időben elfelejtette ezeket a mozzanatokat, mint oly sok másikat, ami a
Pandem Nai-i csata előtt történt.
És gyanította, hogy Darita százados is csalódott lenne.
Ami pedig Keize őrnagyot illeti... ezt nem tudta biztosan.
Elsiklott egy hatalmas aszteroida mellett, amelynek felszínét egy ősrégi
hadihajó maradványai borították. Folytatta útját a teherhajó felé, és növelte
a tolóerőt – már nem sok ideje maradt.
A fekete torony és a Cerberon izzó szeme rázúdította a múltja minden
gyötrelmét. De most a jövőjére gondolt – azóta próbálta elképzelni, mióta
maga mögött hagyta Caern Adan holttestét.
„Megyek előre” – ezt mondta a hírszerző. És IT-O is megvilágította előtte
az utat. A droid sokat tett érte, de amikor a memóriája felmondta a
szolgálatot, már csak egy kemény büntetésre méltó, háborús bűnösnek látta
őt.
De mi másra számíthatott?
 Rövidesen kiért a törmelékmezőből. Meglátta a Troithe fényes gömbjét,
és rádöbbent, hogy a teherhajó másodpercek múlva elhagyja a bolygó
gravitációs mezőjét. És akkor az Árnyék ezred ismét eltűnik a galaxisban,
és az Új Köztársaság Hírszerzése megint kezdheti elölről a hajszát – csak
ezúttal nem Caern Adan fogja vezetni az akciócsoportot.
Quell óvatosan megnyomott egy az ezüstös pultba ágyazott, fekete
kristályt, majd meghúzott egy kart a feje felett. A hajó felzúgott, a
mennyezetbe süllyesztett lámpák kialudtak, és már csak a műszerek fénye
világította meg a kupola formájú fülkét. Az egyik képernyőn megjelent a
felirat: „Álcázó rendszer aktív”.
Quell halkan, elégedetten sóhajtott egyet – ez a hajó valóban egy csoda
volt.
Egyre gyorsulva száguldott a teherhajó felé. Gyanította, hogy az álcázás
csak pár percig fog működni, de nem is volt szüksége több időre.
Ellenőrizte a kapcsolókat, amelyek sejtése vagy inkább reményei szerint a
mágneses kapcsokat működtették.
Összerezzent, amikor a bal felkarja hozzásúrlódott a biztonsági övhöz.
Odanyúlt a jobbjával, és óvatosan megtapogatta a kötést. A seb még nem
kezdett gyógyulni – röviddel a felszállás után keletkezett.
A kötszer alatt egy jókora foltot megégett és véres bőr borított
– ott, ahol nemrég még egy tetoválás díszelgett. Egy tetoválás, ami öt
különböző típusú vadászgépet ábrázolt, amint együtt száguldanak csatába.
Többé nem volt szüksége rá.
Az utolsó TIE-vadász is berepült a teherhajó rakterébe. Az X-szárnyúak
vad össztüzet adtak le, és a hatalmas gép hiperhajtóműve működésbe lépett.
Quell hallotta, hogy Wyl Lark rakéták elfogásáról kiabál, és nevetett egyet,
mialatt az őrült zűrzavarban tovább repült a célja felé.
Biztosra vette, hogy a teherhajó el fog menekülni. Most már semmi sem
állíthatta meg – és őt sem, mert egy a szenzorok számára láthatatlan gépben
ült.
Megint a jövőjére gondolt, és arra, hogy mi történne vele, ha az Új
Köztársaságban maradna. Ha bíróság elé kerülne, ki nem tekintené annak,
aminek IT-O tekintette a végén? Vagy az osztaga pilótái?
Yrica Quell nem akart meghalni.
Maga mögött hagyta a Cerberon fekete lyukának mindent összezúzó
gravitációját. Maga mögött hagyta a sötétséget, a bűntudatot és a
kétségbeesést.
 Óvatosan rátette a gépét a hatalmas teherhajó héjazatára, és a következő
pillanatban meglátta a hipertér kék fényörvényeit.
 Huszonkettedik
fejezet

Mérsékelten vidám ünneplés

I.
Több nap telt el a csata után, mire a köztársaságiak összegyűltek a
Raddakkia tér feletti tetőkertekben. A legutóbbi küldetések sikerrel jártak, a
Cerberon ellenőrzéséért vívott harc egészen jól alakult. A harccsoport
egyszer már elfoglalta a Troithe-ot és a Catadrát, és minden résztvevő
ismerte a terepet. A birodalmi gerillák kezdetben bátran küzdöttek, de
Yadeez kormányzó elfogása után az ellenség – néhány kerületet leszámítva
– mindenhonnan eltűnt. Ezeket a negyedeket a köztársaságiak egyelőre csak
körülzárták, a megszállásukra később akartak sort keríteni. Számítani
lehetett arra, hogy a gerillák egy darabig még aktívak maradnak, de ez igaz
volt a galaxis más részeire is.
Hera Syndulla úgy gondolta, hogy a flottakülönítménye győzelmet
aratott. Még az Árnyék ezred utolsó támadását is sikerült nagyrészt
meghiúsítani – csak egy-két elszigetelt bunker és irányítóközpont
semmisült meg a csapásban. A civil veszteséglistán jelenleg harminchét név
szerepelt.
Mindent megtettél, amit tudtál, ezekért a teremtményekért – mondta
magának Hera gondolatban. – A győzelemnek mindig ára van.
Igyekezett vidámnak mutatni magát, mialatt végigment a park ösvényén,
és a lentről felhallatszó, győzelemittas kiáltásokat hallgatta. A rögtönözve
felállított pecsenyesütőkből illatos füst szállt fel, és lassan belengte az egész
teret. Idefent kevesebben mozogtak, mint a téren, a ceremónia résztvevői a
fák és a bokrok között álldogáltak. Hera kezet rázott mindenkivel, aki
odalépett hozzá, biztató szavakat mondott a civil harcosoknak, akik
ellenálltak a kormányzónak és az Árnyék ezrednek, valamint a katonáknak,
akik kis híján meghaltak a Kilences Magnál, továbbá a Lodestar túlélőinek,
akik ellenséges területen értek földet, és átvágtak a fél bolygón, hogy
csatlakozzanak a bajtársaikhoz.
Aztán Hera még szélesebben mosolygott, amikor meglátta Wyl Larkot és
Chass na Chadicet – feszengve és esetlenül ölelték egymást egy kiszáradt
gyümölcsfa alatt, és fojtott hangon beszélgettek. Hera már majdnem
továbbsétált, amikor Wyl észrevette, és intett neki.
– Örülök, hogy megtalálták egymást – jelentette ki Hera, amikor odaért
hozzájuk. – Nath merre jár?
– A katonák között köröz – felelte Chass –, és a kitüntetését mutogatja. A
helyi lakosok sorban állnak, hogy köszönetét mondhassanak neki.
– El tudom képzelni – válaszolta nevetve Hera. – Szerencsések vagyunk,
amiért életben maradt... ez az alak mindig cinkelt lapokkal játszik.
– Az biztos! – helyeselt Wyl, és bár mosolygott, a tekintete arról
árulkodott, hogy valami nyomasztja – talán egy kimondatlan kétely.
Majd máskor kérdezz rá! – figyelmeztette magát Hera, és intett nekik,
hogy tartsanak vele.
Wyl és Chass pár lépéssel lemaradva követték a tábornokot az ünnepség
résztvevői között, és fojtott hangon beszélgettek. Hera meghallott egy-egy
mondatot, de nem szólt közbe – a jelekből ítélve ők ketten váltottak ugyan
néhány szót az összecsapás vége óta, de nem volt alkalmuk hosszabb
beszélgetésre. Wyl arról kérdezte
Chasst, hogy mi történt a Catadra felett, Chass pedig a Troithe felszínén
vívott harcról faggatta a fiatal férfit. Ugyanakkor egyikük sem szívesen
beszélt az élményeiről. Aztán Chass valamiért nyugtalan lett, pár gyors
lépéssel felzárkózott a tábornok mellé, és tőle is kérdezett:
– Egyébként mennyi készletet pazarolunk el erre a bulira? Rosszul
tudom, hogy a helyi lakosság fele még most is éhezik?
– Hamarosan megérkezik egy készleteket szállító hajóraj – közölte Hera.
– És ne feledjük: egy ilyen rendezvény jót tesz a morálnak.
Nem mondta el, hogy azokat a készleteket hatalmas áldozatok árán
szerezték egy három szektorral odébb lezajlott összecsapásban, amelyet
több mezőgazdasági világért vívtak. Nem ő vezette a köztársasági flottát,
viszont több éjszakán is részt vett a hadi terv megvitatására összehívott
holokonferenciákon.
– Hát nem mondhatjuk magunkat szerencsésnek, amiért elsők vagyunk a
sorban? – dörmögte Chass.
 Hérának lett volna erre egy kellően csípős válasza, de inkább hallgatott.
Nagyra értékelte a pilótanő Chass harciasságát, még ha olykor rossz célra
irányult is.
Emellett részben igazat adott Chassnek. Nem lett volna szabad
ünneplésre áldozni az időt. De miután a Lodestar megsemmisült, Adan
akciócsoportja megfogyatkozott, és a Hatvanegyes sem volt valami jó
formában, nem rendelkeztek elegendő forrással és készlettel ahhoz, hogy
csak csomagoljanak, és új hadműveletbe kezdjenek.
Valamivel odébb szétvált az ösvényt eltorlaszoló csoport, és Nath Tensent
lépett elő belőle. Menet közben a nevükön szólította a katonákat, de még
néhány civilt is. Meglátta Hérát és a többieket, vidáman integetett nekik, és
elindult feléjük.
– Ezt nézzék meg! – kiabálta már messziről, – Újra együtt, mi?
A pilótaöltözete mellzsebére tűzve viselte a kitüntetését, egy Bronz
Novát, amivel a lakosság megmentéséért tett, bátor erőfeszítéseit
jutalmazták. Sokkal elégedettebbnek tűnt, mint ahogy a társai gondolták
volna. Hera gratulált neki, amikor Chass megismételte az előző kijelentést:
– Újra együtt!
– Újra együtt! – visszhangozta Wyl is.
Hera szeretett volna rámutatni a nyilvánvaló dologra, de megértette őket.
Még nem állunk készen arra, hogy azokról beszéljünk, akiket elvesztettünk –
állapította meg magában.
Tudta, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy a maguk módján
gyászoljanak, de azért kissé csalódott volt. Mindeddig azt remélte, hogy
részben az ő, részben a saját érdekükben, elbeszélgetnek Yrica Quellről.

II.
Egy darabig még a tetőkertben bolyongtak, de végül lesétáltak a térre, és
csatlakoztak a pecsenyesütőnél tolongó katonákhoz. Chass nem szakadt el
Syndullától, Wyltől és Nathtől. Hideg, mentás italt kortyolgattak, és az
utóbbi napok eseményeit tárgyalták, amelyek javarészben a tisztogatásról
szóltak. Wylt és Nathet gyakran bevonták mások a beszélgetéseikbe, és
ilyenkor Chass kettesben maradt a tábornokkal.
– Amikor végre kiküldtünk egy csapatszállítót a CER952B-hez,
képzelheti, mi volt ott! – mondta Syndulla. – A száz legjobb katonánk ott
ragadt, mialatt a társaság többi tagja a Troithe-on harcolt. Nem tudom, a
parancsnokuk miért dühöngött jobban: amiért lemaradt az Árnyék ezredről,
vagy mert nem lehetett a katonái mellett.
– Tudom, mit érezhetett – jegyezte meg Chass.
– Hát, ahogyan mindenki más is...
Chass nem nézett a tábornokra, inkább Nathet és Wylt figyelte, akik a
Vitale nevű nővel, valamint egy hosszú hajú pilótával beszélgettek, és jókat
nevettek. Őt senki sem hívta oda, és igazából nem is várta el. Viszont
érzékelte, hogy némi távolság választja el a bajtársaitól – erre nem
számított. Talán azért, mert kimaradt az ütközetből, mert nem élte át azt,
amit Wyl, Nath és a többiek. Vagy talán azért, mert ők nem csinálták végig
azt, amit ő.
– A katonák halálra unták magukat azon az aszteroidán – mondta
Syndulla. – Ön is így járt a Catadrán?
– Aha – felelte a nő. – Unatkoztam.
Syndulla szemmel láthatóan nem hitte el a hazugságot, de ez Chasst nem
érdekelte.
Röviddel azután Wyl és Nath csatlakoztak hozzájuk, és sült hallal teli
tányérokat nyomtak a kezükbe. Chass ekkor az Üres Nap Gyermekeire
gondolt. Senkinek sem beszélt a szektáról, és nem tért vissza a Catadrára. A
Let’ij tanításait tartalmazó adatkártyákat a dobozukban hagyta, a B-szárnyú
ülése alatt, és bár nem nyitotta ki a dobozt, nem is dobta ki.
Mióta eljött a Catadráról, nem álmodott a Coruscantról, és nem ivott.
Let’ij azt mondta neki a végén: „Magadban hordozod a magot, ami
idővel szárba szökken.”
– Van hír a teherhajóról? – kérdezte, mire a többiek meglepetten néztek
rá, aminek nyomán elgondolkodott, hogy miről beszélgettek, amikor
közbeszólt.
– Egyelőre semmi – válaszolta Syndulla. – A hírszerzők összerakosgatják
a darabokat, és megpróbálják kitalálni, hogy mi történt. Tudomásom szerint
azt remélik, hogy ha kihallgatják Yadeez kormányzót, megtudnak tőle egyet
s mást, de vannak... politikai ügyek.
– A kancellár nagyon szeretne felelőst találni, mi? – dörmögte Nath. –
Akit el lehet számoltatni a Troithe-on elkövetett háborús bűnökért.
– Amiért én nem is hibáztatom – felelte Syndulla. – Ha az
igazságszolgáltatás gyorsan dolgozik, az segít elfojtani a birodalmi
ellenállást.
Erre senki sem válaszolt. Chass a kövezetre szegezte a tekintetét.
 – Mindenesetre, akárhogy alakulnak is a dolgok, meg fogjuk keresni az
Árnyék ezredet – tette hozzá Syndulla. – Ha valaki korábban nem volt
meggyőződve arról, hogy az a csapat mennyire veszélyes, most már
biztosan tudja.
– Ezt mondta az előző alkalommal is – jegyezte meg Chass, és a
felsőtestére fonta a karját, mert a levegő hűlni kezdett.
Akármi történt is, biztosra vette, hogy meg fogják találni az Árnyék
ezredet. Quell egy rohadék volt, de most már nem állíthatta meg őket.
Chass megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, végigcsinálja az egészet.

III.
Wyl Lark mindent megtett, hogy bevonja a társaságba Chasst, amikor
Denish, Twitch és Vitale elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy az Old
Skybottom kerületben mikor érnek véget a zavargások. Kínosnak találta ezt
a fajta szórakozást, de tudta Chassről, hogy élvezi ezeket a játékokat. A nő
azonban nem törődött vele, csak elfordult, és elnézett a messzeségbe – Wyl
pedig igyekezett méltósággal viselni a kudarcot.
És egyelőre Nathtel sem sikerült összebékülnie. Nem találta meg az
eszközt vagy a szavakat vagy talán az indokot. Gratulált a Bronz Novához,
és azt mondta a társának, hogy megérdemli – amit valóban így is gondolt.
Nath majdnem meghalt, hogy semlegesítse azt a rakétát, bár Wyl nem volt
teljesen meggyőződve arról, hogy Nath Tensent képes lett volna feláldozni
magát.
És most Nath lett a győzelem arca: a pilóta, aki képviselte mindazokat,
akik együtt harcoltak a gyalogsággal a troithe-i hadjárat legsötétebb
óráiban. És ő élvezte, hogy híresség lett, lelkesen barátkozott nemcsak az
újonnan érkezett katonákkal, hanem a Troithe új, ideiglenes kormányának
tagjaival is. Ezt talán ösztönösen tette, semmint tudatosan, de Wyl sejtése
szerint alighanem őt is vonzotta a hatalom. Nath Tensent így teremtett
magának lehetőségeket.
És akármit tett is, közben téged védett! – emlékeztette magát Wyl, mert
ez is igaz volt. – Találd ki, hogyan rendezed vele a dolgokat!
Egy alkalommal észrevette, hogy Syndulla őt figyeli.
– Csak gondolkodom – szólt oda a tábornoknak, és remélte, hogy ennyi
elég lesz.
 Egyre többet ettek és ittak, és ahogy múlt az idő, elkezdtek beszélgetni az
elvesztett társakról: azokról, akik aLodestaron haltak meg, valamint a
Meteor osztag szinte teljes megsemmisüléséről és az elesett gyalogosokról.
Beszéltek Gorgeous Suról és Carverről és Giginivek kapitányról, a Lodestar
parancsnokáról, akivel Wyl sosem találkozott, de akit Syndulla minden jel
szerint nagyon kedvelt. Wylnek persze nem kellett beszélnie valakiről, akit
nem ismert, és szégyellte magát, mert semmit sem tudott mondani azokról a
pilótákról, akiket a halálba vezetett, de hát nem volt idő arra, hogy
megismerje őket.
Annak idején, a Balhés osztagban valahogy mindig tudtak időt szakítani
egymásra, a körülményektől függetlenül, akármekkora zűrzavar vette körül
őket.
Mialatt Wyl, Nath, Chass és Syndulla együtt ültek egy járdaszegélyen, a
nap tükrök egyre gyengülő fényében, váratlanul Nasha Gravas bukkant elő
a tömegből, Caern Adan helyettese. A nő sokat fogyott, már-már vézna
volt, és kissé sántított a bal lábára. Mint a legtöbb köztársasági, ő is kemény
megpróbáltatásokon ment keresztül a közelmúltban. Nasha udvariasan
köszöntötte a csapatot, és néhány óvatos kérdés után odaszólt Nathnek:
– Meg kell beszélnünk pár dolgot! – Azzal ők ketten elvonultak.
– Tudja, hogy mi ez? – kérdezte Chass a tábornoktól.
– Semmi különös – felelte Syndulla. – Csak annyi, hogy jelenleg Gravas
vezeti Adan csapatát.
Chass mordult egyet, felállt és elballagott. Wyl már emelkedett, hogy
utánamenjen, de Syndulla rátette a kezét a térdére, és fojtott hangon
megszólalt:
– Tudom, hogy aggódik a társai miatt, de itt maradna még egy percig?
Wyl bólintott, és visszaereszkedett a helyére. A tábornok már nem tűnt
annyira derűsnek, mint az előző órák során, de azért még most is
mosolygott.
– Nem ismerem a részleteket, nem tudom, hogy min ment keresztül –
mondta barátságosan –, de azt igen, hogy meghozott néhány nehéz döntést.
– Én lettem a parancsnok – válaszolta Wyl a vállát vonogatva. – De ez
nem jelenti azt, hogy minden dicsőség az enyém.
– És a szégyen sem – tette hozzá Syndulla. – De sok mindent elért, és
életben tartotta a katonáit. Megakadályozta, hogy bekövetkezzen a
legrosszabb lehetőség, vagyis az, hogy az egész város lángba boruljon,
mialatt maguk a 204-es ellen harcolnak. Felépített egy osztagot, amivel
alaposan odavágott az ellenségnek. És végül, nem feledkezett meg a
küldetéséről. Szóval, Lark úr, ami engem illet, lehet, hogy elkövetett egy-
két taktikai hibát, de alapjában véve jó munkát végzett!
– Köszönöm! – felelte Wyl, és igyekezett úgy beszélni, hogy őszintének
tűnjön.
– Később persze beszélni akarok önnel azokról a taktikai hibákról –
folytatta Syndulla. – Érzésem szerint egyszer kiváló parancsnok lesz, de
most még újonc, és nem szeretném, hogy egyedül vergődjön át a
sártengeren. Ha sajnálok valamit... – Elhallgatott pár másodpercre, és
amikor ismét megszólalt, már teljesen komoly volt, mint az eligazítások
alatt. – Túl sokáig voltam távol. Nem lehetek tagja az Alphabetnek, de
támogatni fogom önöket. Együtt fogjuk végigvinni ezt az ügyet.
Megtaláljuk az Árnyék ezredet, akárhová ment is. Nem adunk lehetőséget
nekik arra, hogy megint felépítsék magukat.
– Ezt örömmel hallom – dörmögte Wyl, azzal tétova mozdulattal
odanyúlt, és kezet fogott a tábornokkal, mintha paktumot kötöttek volna.
– Mindezt egy későbbi időpontban fogjuk megbeszélni – mondta
Syndulla. – Csak azt akartam, hogy tudja.
– Nagyra értékelem, ha segít! – válaszolta Wyl, majd felállt és
körülnézett. – Pillanatnyilag csak pihenni akarok. Fárasztó napok vannak
mögöttem, és szeretnék korán lefeküdni.
Elköszöntek egymástól, és Wyl átvágott a téren. Nem érezte szükségét,
hogy tovább maradjon – Chass nem akart beszélni vele, Nath pedig
végtelenül elfoglalt volt. Az előző estén Denishsel és Vitale-lal
megemlékezett Suról, Prinspairól és Ubellikosról, és az éjszaka folyamán
alig aludt. Testben és lélekben egyaránt fáradt volt, és remélte, hogy elcsíp
egy az űrkikötőhöz induló kompot, hogy a menekültek között aludjon, a
csillagos ég alatt.
Ugyanakkor szívesen beszélt volna valakivel, hogy elmesélje mindazt,
amit átélt, és először arra gondolt, hogy összerak egy üzenetet
Félszeműnek. De rövid latolgatás után rájött, hogy már nincs kedve
üzengetni – már nem is ábrándozott arról, hogy felveszi a kapcsolatot az
Árnyék ezreddel.
Nem a birodalmiaktól akart útmutatást. És nem is Syndulla tábornoktól,
akármennyire tisztelte is. A tábornok túl régóta háborúzott ahhoz, hogy
megértse, mire van most szüksége.
 Amikor már a kompon ült egy testes katona és egy öreg civil között,
üzenetet írt az Otthon véneinek. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor
hallatott magáról utoljára – talán akkor, amikor még nem volt az Alphabet
osztag tagja, amikor még azt tervezte, hogy elhagyja a Balhés osztagot, és
kiszáll a háborúból. Amikor még azt hitte, hogy véget ért a háború.
Annak idején esküt tett, hogy csak akkor tér haza, amikor a Birodalom
már biztosan vereséget szenvedett. Syndulla azzal nyugtatta nemrégiben,
hogy jó döntéseket hozott, de ő a régi döntései közül egyet sem érzett
helyesnek.
Wyl, a Polyneus fia lehunyta a szemét, és a repülésről álmodozott. És
megfogadta, hogy megkeresi a hazavezető utat.

IV.
– Nem akarnak Quellről beszélni, ugye? – kérdezte Syndulla.
Nath Tensent hosszú és keserű nevetést hallatott.
– Hát nem! – felelte aztán, és a távolban felszálló füstre pillantott.
Gyanította, hogy sokkal inkább egy tűzijáték végét látja, semmint egy
zavargás eredményét, de nem lehetett biztosan tudni.
– És hibáztatja őket ezért? Quell a parancsnokuk volt. Az, hogy így
vesztettük el...
– Biztos benne, hogy elvesztették? Biztos, hogy meghalt?
– Lehet, hogy sikerült elmenekülnie – ismerte el Nath a vállát vonogatva.
– Viszont ha elmenekült... az tovább bonyolítja a dolgot.
Syndulla sóhajtott egyet, bólogatott, és megjegyezte:
– Én is megkaptam Adan utolsó üzenetét.
– Quell nem az volt, akinek mondta magát. Nem az én dolgom mások
erkölcsei felett ítélkezni, de hogy részt vett a Parázs hadműveletben... –
felelte Nath, és megint megvonta a vállát. – Hagyjuk, hogy Wyl és Chass a
maguk ritmusában dolgozzák fel ezt a dolgot! Majd akkor beszélünk róla,
amikor készen állnak rá.
Syndulla a háta mögé nyomta az egyik lekkuját. Nath megpróbálta
kitalálni, hogy mit gondol a tábornok, de nem látott a felszín alá. Azt
bizonyosnak érezte, hogy Syndulla akármit gondol Quellről, egyelőre nem
akarja elmondani – vagy legalábbis neki nem.
– Az osztag már nem lesz ugyanaz – tette hozzá végül. – De abban
átkozottul biztos vagyok, hogy végigcsináljuk. Akármilyennek látszik is
most a helyzet.
Nath ezzel magabiztosnak mutatta magát, holott nem volt az. Gyanította,
hogy Wyl és Chass fejében teljes a káosz. Syndulla egy árva szót sem
mondott arról, hogy a Temperance lesz-e az új hordozójuk, vagy másik
hajót keres nekik. És tekintetbe véve, hogy Wyl mit mondott Félszeműről,
egyre tisztábban látszott, hogy az Árnyék ezred bosszúhadjáratot folytat. És
ha az Alphabet osztag nem találja meg hamarosan...
Syndulla észrevett valamit, és a homlokát ráncolva figyelte. Nath is
elnézett arrafelé, és azonnal kiszúrta a magas, idegen nőt, aki egyenesen
feléjük tartott. A lába minden lépésnél megbicsaklott – úgy járt, mint egy
olaj folton csúszkáló AT-ST –, de megőrizte az egyensúlyát, és nem esett el.
Bő szabású, szürke ruhát viselt, ami úgy nézett ki, mintha szétszaggatott
pokrócokból és mocskos lepedőkből varrták volna össze.
Nath ismerősnek találta az öltözetet, de nem tudta hová tenni. Az arc
ismeretlen volt számára, de még a nő faját sem tudta meghatározni. A
kopasz fejet egymást átfedő, vékony kitinlemezek borították több rétegben.
Az arcon tátongó nyílásban mélyen ülő szempár és vékony, fekete száj
látszott.
Amikor a nő odaért hozzájuk, Nath meglátta, hogy a lemezek széle
töredezett és elszíneződött, ami azt a benyomást keltette benne, hogy egy
sebekkel teli teremtmény áll előtte.
És hirtelen meglepődött, mert a nő az ő nevét mondta ki mély
torokhangon.
Felállt, és a szeme sarkából látta, hogy Syndulla is így tesz.
Most már tudta, hogy ki a jövevény.
– Meggyógyultam! – közölte Kairos.
Nath majdnem káromkodott egyet, de még időben észbe kapott, és csak
szélesen, boldogan vigyorgott.
Ezer és ezer kérdése akadt, de ez volt a legjobb hír, amit ezen a napon
hallott.

V.
– Üdvözlöm, Keize őrnagy! Örülök, hogy végre megismerhetem!
– Én is örülök, hogy megismerhetem önt! – felelte Soran, és nem közölte
a nővel, hogy immár ezredesi rangban szolgált. A szóbeszéd szerint Rae
Sloane főadmirális számos vonásában hasonlított a néhai uralkodóra, így
aligha érdekelhette egy előléptetés.
A holoalak felkapta a fejét. Sloane alighanem kihallott valamit Soran
hangjából, de nem tett fel kérdéseket, az arckifejezését pedig alig lehetett
leolvasni a statikus zaj és az alacsony felbontás miatt.
– Kár, hogy csak most vette fel velem a kapcsolatot – folytatta a
főadmirális. – A jelentések szerint ön hősiesen küzdött a Cerberonban, de
hajók híján nem tarthatta meg a rendszert. Kemény csapást mért Syndulla
harccsoportjára, bár maga a tábornok életben maradt. Tudom, hogy a 204-es
félelmetes egység, de csupán egyetlen egység, és ma már nem élvezünk
komoly létszámfölényt.
– Tudatában vagyok ennek, főadmirális! – felelte Soran. – És...
megalázónak érzem azt, amit át kellett élnem.
Csak annyit hallott meg az imént, hogy „maga a tábornok életben
maradt”. A bosszú ígéretével vitte az Árnyék ezredet a Cerberonba, de még
azt sem sikerült megadnia a katonáinak.
– Mennyire megalázónak? – kérdezte Sloane.
Az ezredes tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. Gyanította, hogy
Sloane megszabadult jó néhány riválisától annak érdekében, hogy biztosítsa
magának a flotta parancsnoki pozícióját. Szerette volna megmutatni a
nőnek, hogy nem jelent fenyegetést a számára, de a teljes őszinteséget nem
engedhette meg magának.
Mindig azt hallotta Sloane-ról, hogy teljességgel elkötelezett a Birodalom
iránt, továbbá ízig-vérig katonatiszt. Saját magáról az elsőt sosem
mondhatta el, de remélte, hogy az utóbbit Sloane őbenne is látja.
– Ahogyan ön is említette, a 204-es egyetlen egység – mondta végül. –
Úgy gondolom, hogy parancsnokként a legfontosabb feladatom az, hogy
gondoskodjam a katonáimról. A jelenlegi helyzetben a puszta túlélés is
kemény kihívás, és tudom, hogy egyedül nem tudok befolyást gyakorolni a
háború menetére. Ennélfogva a precíziós csapásokra, a rajtaütésekre és
hasonló akciókra összpontosítottunk. Ugyanakkor a Cerberonban
kapcsolatba kerültem olyan egységekkel, amelyek az enyémnél is rosszabb
körülmények között harcoltak. A Birodalom támogatása nélkül még
kevésbé lesznek képesek életben maradni. A háborút illető látóköröm...
kitágult.
– És most megkeresett engem.
 – Pontosan! – erősítette meg Soran, és magában hozzátette: mert vannak
mások, akik a 204-estől remélik a megoldást. Mert az olyanok, mint Yadeez
kormányzó és a Troithe lakói jobbat érdemelnek. Mert mialatt nem én
felelek értük, nyomorult senki lennék, ha nem adnám meg nekik mindazt,
amit módomban áll megadni.
Mialatt ez járt a fejében, nemcsak a Troithe népére gondolt, vagy az Edict
fedélzetén talált kadétokra vagy Madrighast ezredesre és a birodalmi
flottára, hanem Riktonra is, akit annak idején megpróbált megmenteni...
– Helyes! – jelentette ki Sloane admirális kimérten bólogatva, és
hozzátette: – Elküldöm önnek az egyik harccsoportunk találkozási
pontjának koordinátáit. Ott feltöltheti a készleteit, de korlátozott
javítókapacitásra számítson! Meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy
kerítsek önnek egy jobb hordozót, de lehet, hogy egy ideig a teherhajóval
kell repülnie.
– Megértem – felelte Soran –, és nagyra értékelek minden segítséget.
Esetleg van már küldetése a számomra?
– Lehetséges – válaszolta Sloane, és kinézett oldalra, talán azért, hogy
leolvasson valamit egy képernyőről, vagy jelezzen valakinek, aztán ismét a
kamerába nézve azt kérdezte: – Az ezrede részt vett a Parázs
hadműveletben, ugye? A Nacronis-rendszerben végrehajtott akciókban?
– Igen, admirális!
– Akkor önök egy különleges csoportba tartoznak. Ez azt jelenti a
számomra, hogy a pilótái rendíthetetlenek és tapasztaltak – jelentette ki
Sloane, és bár a mondat dicséretnek hangzott, a mosolya keserű volt. – Azt
hiszem, jó hasznát vesszük maguknak! Számítson rá, hogy hamarosan új
parancsot kap!
Azzal a hologram eltűnt, Soran pedig pislogott néhányat, mert egy kicsit
káprázott a szeme. Aztán elkomorodott, és reszkető ujjaival tétován
tapogatta a kommunikációs egység vezérlőpaneljét.
Az imént alkut kötött. Gyanította, hogy hamarosan átkozni fogja magát
miatta, és a végén talán meg is bánja, hogy megtette. Elkötelezte magát és
az embereit amellett, hogy tovább harcolnak a Birodalomért, ami nem
érdemelte meg, hogy megmentsék. És mindezt csak azért, hogy az
elkeseredett katonái egy ideig még ne hulljanak a sírjukba vagy valamelyik
köztársasági börtönbe.
Ám mindeddig azt remélte, hogy többé nem hall a Parázs hadműveletről,
ami a Birodalom és a császár legdurvább rémtetteit képviselte.
 – Gondolom, most elégedett vagy... – dörmögte, és a kommunikációs
központ egyik félhomályos sarka felé nézett. Vörös köpenyes alak állt ott.
Az egyik alkarja hiányzott, az arcát helyettesítő üveglap mögött fények
villogtak, amelyekből néha összeállt a halott Palpatine császár arcának
háromdimenziós képe.
Soran senkinek sem szólt, hogy hozza a teherhajó fedélzetére a Hírnököt,
de valaki mégis megtette. Csak akkor vette észre, amikor már a hipertérben
repültek.
– Te is csak egy eszköz vagy a sok közül – mondta a gépezet az uralkodó
recsegő hangján, de aztán elektronikus sikoly tört elő belőle, majd
vékonyabb hangon megismételte a szavakat, majd harmadszor is, de ekkor
már fülsértő visítással.
Soran anélkül, hogy gondolkodott volna, odavágott egyet. Erős fájdalom
szaladt végig az alkarján, amint az ökle elérte az íves lemezt, és amikor
elvette a kezét, azt látta, hogy vér vöröslik az üvegen, ami immár tele van
repedéssel.
– Haladéktalanul kezdjék meg a Parázs hadművelet végrehajtását! –
parancsolta fennhangon a droid.
Soran azon töprengett, hogy ez a mondat visszhang csupán, vagy baljós
előjel.

VI.
Quell egy lekapcsolt felvonókabinban várakozott. Gyanította, hogy a
teherhajón ez az, ami a legközelebb áll egy cellához. Az őrét Mervais
Gandornak hívták, és fel-felhorkanva nevetett, állítása szerint banthahúson
nőtt fel, és szintén a saját állítása szerint ő volt a legügyetlenebb
lőszerkezelő a Pursuer fedélzetén.
Quell nem tudta biztosan megítélni, hogy a férfi felismerte-e. Emlékezete
szerint annak idején csak egyszer-kétszer találkozott Gandorral.
Mindenesetre nem próbált beszélgetni vele.
Ha kinézett a kabin apró ablakán, látta a raktérben takaros rendben
sorakozó TIE-vadászokat. Egyenruhás nők és férfiak rohangáltak a gépek
között, tömlőket csatlakoztattak le és fel, paneleket szereltek le, és
droidoknak való feladatokat végeztek. Quell az arcokat fürkészte, és
sokakat nem ismert fel.
Az egység valóban megváltozott.
 – Menjen a hátsó falhoz! – parancsolt rá Gandor a belső hírközlőn.
Quell engedelmeskedett, és az ajtó olyan gyorsan emelkedett fel előtte,
hogy érezte a szelét az arcán. Az orrába üzemanyag és por szaga csapott.
Pár pillanat múlva egy férfi lépett be a látóterébe. Barna haja feketének
látszott, mialatt áthaladt egy árnyékon, míg elszántságot tükröző, vékony
szája nem igazán illett szögletes arcához. Határozottság és önbizalom áradt
belőle, bár halálosan fáradtnak tűnt.
A jobb kezén kötést viselt, amelynek láttán Quell önkéntelenül azt
kérdezte:
– Minden rendben? Jól van?
Soran lenézett a kezére, és szelíden mosolyogva felelt:
– Kisebb baleset. Köszönöm.
Néhány másodpercig hallgatagon néztek egymás szemébe, majd Soran
megkomolyodott, és megszólalt:
– Mi lenne, ha elmondaná, hogy miért van itt?
Quell kihúzta magát. A szavak teljesen természetesen törtek elő belőle:
– Yrica Quell hadnagy szolgálatra jelentkezik, uram!
 Köszönetnyilvánítás
A köszönetem ugyanazoknak szól, akiket az első részben felsoroltam,
csak még hálásabb vagyok nekik.
Mit kéne még hozzátennem? Talán néhány szót. Külön köszönet jár
Elizabeth Schaefernek, aki gondoskodott róla, hogy az osztag biztosan
hazaérjen. És szeretnék köszönetét mondani a Fogbanknál dolgozó
munkatársaimnak, akik ezúttal is végtelenül türelmesek voltak (és a
gyerekeknek a kertben, akik megérdemlik, hogy megemlítsem őket itt).
És legfőképpen köszönettel tartozom azoknak a szeretteimnek és
barátaimnak, akiktől távol voltam, mialatt a könyvet írtam – örökké hálás
leszek nektek. Mindenkinek jövök eggyel!
Kettő kész. Egy még hátravan...
 Tartalomjegyzék
Címoldal
ELSŐ RÉSZ - Éhes égbolt alatt
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
MÁSODIK RÉSZ - A mélység felett
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
Köszönetnyilvánítás
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
STAR WARS: Shadow Fall – An Alphabet Squadron novel
by Alexander Freed
Del Rey, an imprint of The Random House, a division of Penguin
Random House LLC, 2020
© & TM 2020 Lucasfilm Ltd.
All Rights Reserved.
Used Under Authorization.
Cover art copyright © 2020 by Lucasfilm Ltd.
Translation copyright © 2020 by Szukits Könyvkiadó

Fordította: Szente Mihály

ISBN 978-963-497-605-9

Lektor: Kósa Éva és Barna Ildikó

Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella
Színre bontás, tipográfia: A-Színvonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes