Holtak képei között

I összesen DI Gravel
John Nicholl
Könyvmolyképző (aug 2021)

Címke: krimi, Pszicho-thriller, regény

krimittt Pszicho-thrillerttt regényttt
„Ő a halál hírnöke, a végzet sötét ruhás angyala,
és a szerencsétlenek, akiknek a hírt hozza,
már abban a pillanatban tudják ezt, ahogy meglátják.”
Emma nem tudta, mióta rejtőzött a férfi csendben és mozdulatlanul a
hatalmas viktoriánus szekrényben az ő egyszemélyes ágya mellett.
Nem tudta, mióta leselkedett rá nyálcsorgatva a két nehéz tölgyfa
ajtó résén át, és mióta figyelte megbabonázva, ahogy Emma
nyugtalan álomba merül. Nem tudta, mikor nyitotta ki az ajtókat, és
lopakodott hozzá az éjszaka sötétjében.
Gravel nyomozó patthelyzetben találja magát, amikor a
tizenkilenc éves helyi egyetemistát elrabolja és fogságba ejti egy
szadista sorozatgyilkos, aki már öt fiatal nő kínzásáért és haláláért
felel. Vajon megtalálja a lányt, és megállíthatja a gyilkost?
Minél nagyobb a gonoszság, annál halálosabb a játék. Te meddig
mennél el, ha az életed a tét?
Dermesztő, komor bizonytalansággal terhes pszichológiai thriller,
amitől garantáltan lerágod a körmödet. Kapcsolj ki borzongással!
 JOHN NICHOLL
HOLTAK KÉPEI KÖZÖTT
 1. fejezet
1998. május 2., szombat, hajnali 2 óra 20 perc

EMMA NEM TUDTA, mióta rejtőzött a férfi csendben és

mozdulatlanul a hatalmas viktoriánus szekrényben az ő
egyszemélyes ágya mellett. Nem tudta, mióta leselkedett rá
nyálcsorgatva a két nehéz tölgyfa ajtó közül, és mióta figyelte
megbabonázva, ahogy Emma nyugtalan álomba merül. Nem tudta,
mikor nyitotta ki az ajtókat, és lopakodott hozzá az éjszaka szürke
homályában. De megtette. A lány tudta, hogy megtette.
Emma merev izmokkal, reszketve riadt fel, kinyitotta fáradt
szemét, és azzal nyugtatta önmagát, hogy a sötét körvonal, ami
lassan közelít felé, csak a tudatalattija által előhívott rémálom,
semmi több. A kezdeti nyugtalanságát azonban vak rémület váltotta
fel, amikor a homályos árny jól kivehető emberi alakot öltött, majd
hirtelen megindult és fölé tornyosult. Aztán egy kéz – egy hatalmas,
forró, nyirkos kéz – Emma fejére húzta az ágyneműt, és szorosan
befogta a száját, belefojtva a sikoltását.
Zaklatott elméjét ezernyi szörnyű gondolat rohanta meg, amikor a
férfi a párnához szorította a fejét, a másik karját a feje fölé emelte,
majd összeszorítva az ujjait a kezéből félelmetes fegyvert formált, és
minden erejét összeszedve újra meg újra könyörtelenül lesújtott
vele, míg Emmát elborította a vér, és elveszítette az eszméletét.
Emma nem tudta, meddig nem volt magánál, vagy mit tett vele a
férfi, amíg ő ájultan feküdt. Nem tudta, mikor emelte fel az ágyából,
vitte ki a hálószobájából, cipelte le a nyikorgó falépcsőn, és hurcolta
ki Wales utcáira. De megtette. Tudta, hogy megtette.
Amikor először felébredt a ráerőszakolt álomból, Emma egy
csodálatos, bár túl hamar elillanó pillanatig azt hitte, az elmúlt
éjszaka csak rémálom volt. De a rendkívüli, lüktető fájdalom, ami
érzésre az arca minden négyzetcentiméteréből áradt, és az orra és a
szája köré alvadt vér mintegy villámcsapásként, kérlelhetetlenül
tudatta vele, hogy nem álmodik. Tudatosult benne, hogy egyik
feldagadt szemét nem tudja kinyitni, így aztán vonakodva
visszaidézte a támadás képeit. Te jó isten, ez az egész tényleg
megtörtént! Nagyon is megtörtént! Az élete sötét és váratlan
fordulatot vett.
Emma igyekezett megőrizni az uralmat a teste felett, ahogy a
félelme egyre jobban és gyorsabban erősödött, és már úgy tűnt,
hogy teljesen hatalmába keríti. Az ágy túl puha, a takaró túl nehéz, a
szoba túl meleg és sötét volt, minden ismeretlen és rettentően
ijesztő. Nem volt értelme tovább tagadni az igazságot, bár az lett
volna a legegyszerűbb – ez nem a megszokott környezete, az
emlékei pedig valósak.
Hová hozták? Istenem, hol a pokolban van? Mit tegyen?
Kiabáljon? Sikoltozzon? Kiáltson segítségért, és üvöltsön egyre
hangosabban, amíg valaki végre meghallja? Segítségért kell
kiáltania. De nem, várjunk egy percet… Mi van, ha ő itt rejtőzik
valahol a sötétben? Mi van, ha feszülten hallgatózik, és úgy
táplálkozik a lány félelméből, mint a veszett kutyák? Mi van, ha
lesben áll, készen arra, hogy újra megtámadja és elhallgattassa,
amint a legkisebb hang is elhagyja a torkát? Gyerünk, Emma, csinálj
valamit! Ne csak feküdj itt, kislány!
Tenned kell valamit!
Ahogy végighúzta a kezét a testén, ráeszmélt, hogy teljesen
meztelen. Szép lassan letolta magáról a takarót, felült, óvatos
mozdulatokkal lemászott a szokatlanul magas franciaágyról, és két
kezét kinyújtotta maga elé.
Istenem, segíts! Ígérem, jó leszek, igazán jó. Kérlek, ments meg,
Uram!
Emma forró, csendes, sós könnyekkel sírt, miközben tett előbb
egy bizonytalan, észrevétlen lépést a sötétben, majd még hármat;
nehézkesen botorkált előre, negyedik lépés, ötödik, hatodik, hetedik,
mindaddig, míg pár másodperc múlva kutakodó ujjai tömör falra nem
leltek. Ez az, Emma, ügyes vagy! Keresd meg a villanykapcsolót!
Meg tudod csinálni, kislány, keresd meg a kapcsolót! Kell lennie
valahol egy kapcsolónak.
Szaporán, kétségbeesetten nyelte tüdejébe a forró, áporodott
levegőt, és mind jobban kínlódott azzal, hogy megnyugtassa
száguldó szívét, ahogy sürgetően végigpásztázta kezével a fal
minden részletét, minden elképzelhető irányba. De semmit nem
talált, az égvilágon semmit. Ne add fel, Emma! Még az egész életed
előtted áll! Meg tudod csinálni, kislány! Kérlek, ne add fel! Túl korai
lenne.
A falnak dőlt, hogy megtartsa hatvankilós testét pár másodpercig,
majd elszámolt háromig, jobbra fordult, és kényszerítette magát,
hogy lassú mozdulatokkal továbboldalozzon, a kezét végig a falon
tartotta, és remélte, hogy rálel egy villanykapcsolóra vagy esetleg
egy nyitott ajtóra, amin keresztül elmenekülhet. De az első falon
semmit nem talált, kivéve valamit, ami a formájából ítélve egy
hatalmas, erősen a falra szegezett képkeret lehetett. Egy házban
van? Úgy tűnik, igen… Ez jó hír, nem? Minden bizonnyal az… Igen,
igen, persze hogy az!
Ha ez egy ház, annak ajtaja is van, meg ablakai és talán
szomszédai is. Kell lennie kiútnak. Emma érezte, ahogy a szíve a
torkában dobog, és felforrósodott vére száguld az ereiben. Még
életben van, és többé-kevésbé sértetlen. Még van remény. Mindig
van remény. Menj tovább, Emma! Légy bátor, kislány, és menj
tovább! Kell lennie kiútnak innen.
Áthúzta a kezét a másik falra, és lassanként haladt jobbra; egy
lépés, két lépés, három, négy, újabb képkeret, aztán még egy,
majd… egy ajtó! Igen, igen, igen! Ez biztosan egy ajtó. Gyerünk,
Emma, meg tudod csinálni!
Előbb kijut innen, mint gondolta… ugye?
Az adrenalin végigszáguldott az ereiben, ahogy a menekülés
reménye feltört, majd táncra perdült az agyában; olyan izgalomba
jött, mint a várakozó kisgyerek karácsony reggelén. De a hirtelen jött
boldogsága nem tartott soká. Az ajtó felszíne hideg volt; nem fagyos,
mint a téli hó, de érezhetően hűvösebb, mint a fal. Ez nem fa-,
hanem fémajtó. Ó, ne, csak fémből lehet! Mi másért lenne hűvös?
Többször végigfuttatta a kezét a hideg, kemény acélajtó minden
részletén, míg végül beletörődött a kudarcba. Lecsúszott a puha
padlószőnyegre, és utat engedett kitörni vágyó könnyeinek; a
mellkasa szaporán mozgott le-föl, ahogy kapkodta a levegőt. Nincs
kilincs, lehetetlen kinyitni. Csupán egy megközelítőleg tizenötször
harminc centis lyukat vagy inkább nyílást fedezett fel
szemmagasságban az ajtó közepén, olyasmit, amin át be lehet adni
valamit. Akárcsak a börtönök ajtaja a filmekben. Ezt mondogatta
magában. Pont, mint a börtönök ajtaján a filmekben. Ó, istenem, ez
nem jó hír. Ez nagyon nem jó hír.
Emma kinyúlt, és addig kaparta a fémfelszínt, míg lepattogzott
lakkú körmei letörtek, és ujjhegyeiből vér csordult ki. Hirtelen
ragyogó, vakító, fehér fény vágtatott keresztül a szobán, és néhány
pillanatra elvakította épen maradt szemét. Hátrahőkölt, és a
félelemtől reszketve összekuporodott a földön.
Amikor kinyitotta a szemét, és az fokozatosan hozzászokott a
vakító ragyogáshoz, a szoba kényelmes bútorainak és hivalkodó
berendezéseinek látványa elsőre különös, váratlan módon
megnyugtatta Emmát, mintha a bohém dekoráció minden
észszerűtlensége ellenére egy csipet hétköznapiságot csempészett
volna a lehetetlen helyzetbe. Ám hamarosan, ahogy lassan
körbeforgatta lüktető fejét a szobában, és szemügyre vette az
egészet, úgy kapott levegő után, mintha erőteljes ütést mértek volna
a gyomrára. Nem látott ablakokat, egyetlenegyet sem, csupán a
padlótól a mennyezetig magasodó négy, rikító vörös és arany mintás
tapétával bevont falat, amikre hatalmas, fekete-fehér képeket
függesztettek vele nagyjából egyidős, hiányosan öltözött lányokról.
Ezen kívül az ágy oldalánál lévő hátsó falban volt egy világos,
fényes, tiszta üvegből készült másik ajtó, mögötte pedig egy fehér
porcelánvécé.
Emma felült, egyik kezével leárnyékolta a szemét, és egyesével
végignézte a képeket. Összesen öt darab lógott a falon; öt
mosolygó, csücsörítő lány, akikről Emma figyelmesen megállapította,
hogy mosolyuk ellenére lerí róluk a szomorúság. Minden lány világos
bőrű, fiatal és karcsú volt, vállig érő, ugyanolyan fazonra vágott
szőke hajjal. Pont, mint ő. Ezt meg tudta állapítani. Éppen úgy
néztek ki, mint ő! Ez már túl sok! Túl szörnyű látni.
Vajon hol a francban lehet most ez az öt lány? Az övé lesz a
hatodik kép ezen a rikító, ablaktalan falon? Ne gondolj erre, Emma!
Egyszerűen ne gondolj rá, remélni kell a legjobbakat!
Szorosan maga köré fonta a karját, és felhúzta a térdét a
mellkasához, elszánt próbálkozást téve meztelen teste eltakarására.
Kicsivel komfortosabban szerette volna érezni magát így, hogy
kezdett belesüppedni a mindent elsöprő kétségbeesésbe. Hirtelen
azonban elektromos, zúgó hang töltötte be a szobát. Emma lassan
felemelte fájdalomtól lüktető fejét, és ekkor fenn a falon, a szoba
egyik sarkában, pontosan a franciaággyal szemben meglátott egy
fekete műanyagból és krómozott fémből készült videokamerát. A
kamera zúgva fordult lassan körbe – Emma mozgását követte,
egyenesen rá fókuszált. Emma nem látta éber rémálmának
főszereplőjét – az árnyférfit –, de biztos volt benne, hogy figyeli
minden mozdulatát.
Ahogy Emma ott ült, a gondolataiba merülve – akár egy
tehetetlen, ketrecbe zárt lény valami bizarr állatkertben –, a szoba
két végében a plafonra szerelt fehér, műanyag hangszórókból
hirtelen egy alaktalan férfi hangja harsant fel. A vibráló zajjal kísért
hang betöltötte az egész helyiséget, és ahogy az előbb a kamera
láttán is, Emma megint összerezzent.
– Üdvözöllek új otthonodban, kedvesem. Remélem, kielégítőnek
találod a szálláshelyedet.
Emma kinyitotta a száját, de aztán inkább erősen összeszorította,
amikor nem találta a szavakat.
– Hatodik Vénusznak foglak hívni itt-tartózkodásod idején. Bízom
benne, hogy ez nem okoz túl nagy kellemetlenséget számodra.
A lány felnézett, és, sérülései, félelme és a vakító reflektorfény
ellenére, egyenesen a kamerába hunyorgott.
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy a férfi valóságos személynek
lássa, egyedinek, akinek saját személyisége, reményei és álmai
vannak. Ne valami könnyedén elérhető, friss húsnak, amit
felzabálhat, ha úgy tartja kedve.
Ő egy lány saját gondolatokkal, érzésekkel és hosszú élettel, amit
ezeken a falakon túl, a hatalmas világban akar leélni, még ha ez
most oly távolinak tűnt is.
– A nevem Emma, másodéves vagyok az egyetemen. Kutatónak
tanu…
Mielőtt teljes egészében szavakba önthette volna gondolatait, a
szoba egy szempillantás alatt újra sötétségbe borult, és
reményvesztett női nyögések hangja töltötte be, ami fokozatosan
váltott fülsértő sikoltásba, és lett mind hangosabb és hangosabb,
mígnem Emma már mindkét kezét a fülére szorítva remegett. Még
soha nem érezte magát ennyire magányosnak, ennyire
tehetetlennek; és ha ez még nem lenne elég, soha nem rettegett
még ennyire. Négykézlábra állt, el kúszott a sötét szoba egyik faláig,
és öklendezni kezdett.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában csupán két-három perc
lehetett, míg végül újra áhított csend lett, és a fény másodszorra is
vakítóan világította be a szobát.
– Emma meghalt és eltemettetett, kedvesem. Nincs többé. Nem
létezik. A neved mostantól hatodik Vénusz, habár csak Vénusznak
foglak hívni az egyszerűség kedvéért. Remélem, elég világosan
fogalmaztam. Nem volna jó ötlet újra felbosszantanod. Hatalmas
erőfeszítésembe került, hogy idehozzalak. A többiek is elkövették ezt
a hibát, és súlyos árat fizettek érte.
A lány kábult csendben ült, nem tudta, mit mondjon vagy tegyen.
Ez a helyzet olyan idegen volt számára, lehetetlen felfogni és
feldolgozni.
– Tehát mi a neved, kedvesem?
Emma lassan felemelte a fejét, ismét közvetlenül a kamerába
nézett, és magára erőltetett egy többé-kevésbé hihető mosolyt,
újabb erőfeszítésként arra, hogy a hang gazdája megkedvelje és
saját életét élő, emberi lénynek tekintse. Észszerűnek tűnt
együttműködést mutatni és bármi áron a férfi kedvére tenni minél
hosszabb időre.
Talán, ha megkedveli őt, akkor nem bántja újra. Talán el is
engedi. Talán, ha…
– Várom a választ, kedvesem. Az életed függ attól, hogy
pontosan azt teszed-e, amit mondok. Ajánlom, hogy válaszolj,
mielőtt ismét felmérgesítesz. Ha túl sokszor okozol csalódást, az
utolsó hang, amit hallani fogsz, a saját sikolyod lesz.
Ahogy a férfi szavai a fejében visszhangoztak, és rémisztő képek
táncoltak a szeme előtt, mint valami sötét mozifilmben, Emma úgy
érezte, mintha a halál dermesztő kezével kinyúlna, jeges ujjaival
megérintené őt, elidőzne rajta, és fagyos száguldásra késztetné a
vérét.
– V… Vénusz, a nevem V… Vénusz.
 – Micsoda? Mit mondtál? Nem hallottalak tisztán, pedig kitűnő a
hallásom. Úgy hangzik, mintha fuldokolnál a szavaidtól. Én a
helyedben nem adnék nekem ötleteket. A fulladás nem
különösebben kellemes halál. Az áldozat szeme kidülled és
elhomályosul, amint a testéből lassan eltávozik a lelke.
Emma ezúttal jóval hangosabban ismételte a kapott nevet, és
gyűlölte magát érte. De időt kell nyernie. Ezt mondogatta magának.
Életben kell maradnia. Mi mást kéne tennie? Mi mást kéne
mondania?
– Amíg itt vagy, gazdámnak fogsz hívni. Kimondod a nevemet
minden alkalommal, amikor beszélsz hozzám.
Soha nem felejted el használni. Semmilyen más megszólítás nem
elfogadható. Az én szememben a tisztelet mindennél többet ér. A te
érdeked, hogy ezt megjegyezd, és ennek megfelelően cselekedj.
A lány bólintott, és egyre inkább traumatizált elméjében kutatott.
Lehetséges, hogy felismerte a férfi hangját? Ez a művelt, lágy walesi
akcentus valahogyan ismerősnek tűnt… Biztos, hogy hallotta már
valahol…
de hol? Gondolkozz, Emma, gondolkozz… Talán ha tudná a
nevét, az segítené a helyzetét. Vagy ez őrült ötlet?
Igen, valószínűleg az.
– Azt ajánlom, hogy válaszolj, hacsak nem akarod nyomorúságos
életed hátralévő részét örökös sötétségben leélni, kedvesem. Az is
megoldható, ha úgy kívánod. Csupán egy apró, átmeneti
kellemetlenséget okozna számomra, de semmi egyebet.
A lány határozottan megrázta a fejét, és fészkelődött, miközben a
fájdalom a fejében egyre erősödött, és szinte elviselhetetlenné vált.
– Ne, kérem, ne! Könyörgöm. Nem szeretném.
– Ó, igazán? Hát rendben, ha biztos vagy benne. A felvételt is
könnyedén le tudom újra játszani, ha hallani kívánod. Nincs
kifogásom ellene. Magam is élvezem az eleven emlékeket,
amelyeket felidéz. Zene füleimnek; kedves muzsika, amit rendkívül
megszerettem, bár úgy tűnik, mások nem osztják a véleményemet.
Egyik előző vendégem közel három teljes napig tűrte, míg végül
többször nekirohant a falnak, és összezúzta a koponyáját.
 Meglehetősen látványos volt, biztos vagyok benne, hogy el tudod
képzelni. Lelki szemeddel jelenítsd csak meg úgy, ahogy én. A maga
szánalmas módján igazán lenyűgöző volt… Egy pillanat, ellenőrzöm
a feljegyzéseimet.
Á, igen, negyedik Vénusz volt. Szerencsére az egész előadását
filmre vettem, hogy később is meglegyen. Talán egy nap majd
megmutatom neked. Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek
találnád.
Emma egy másodpercig sem bírta volna újra elviselni azt a
szánalomra méltó üvöltést, nemhogy szemtanúja legyen annak a
horrorisztikus jelenetnek a képernyőn. De vajon a férfi igazat mond,
vagy csak próbálja még jobban megrémíteni? Ha ez a célja, jól
csinálja. De nem, valószínűleg minden igaz. Hogy viselte el ezt az a
szegény lány olyan sokáig? Biztos rettentő kétségbeesett volt, és
kétségbeesésében inkább a halált választotta, hogy
megszabadulhasson a férfitól.
– Könyörgöm, gazdám, nem akarom újra hallani.
– Ezt értsem nemnek?
Emma bólintott, és kézfejével letörölte a könnyeit.
– Igen, ez egy nem, nem, nem!
– Biztos vagy benne? Reméltem, hogy szeretnéd látni. Adhatok
még egy kis időt a gondolkodásra, ha az segít.
– I… igen, biztos vagyok benne! Százszázalékosan biztos.
– Ez esetben azt ajánlom, mondd újra, de ezúttal helyesen,
megfelelő mértékű hódolattal és odaadással.
Gyerünk, hallgatom!
Megint nevet? Ez a hang egy tompa nevetés volt? Igen, csak az
lehetett. Ez az erkölcstelen, tébolyodott gazember nevet rajta.
– Kérem, gazdám, ne játssza le újra!
– Így már sokkal jobb. Hamar bele fogsz tanulni a dolgokba itt, az
új otthonodban. Veregesd csak vállon magad a nevemben…
Csináld! Gyerünk!
Emma hátranyúlt, és úgy tett, ahogy a férfi parancsolta, akár egy
vándorcirkuszban fellépő fóka.
– Jól van, Vénusz, veregesd csak, kedvesem, veregesd! Látom,
gyorsan tanulsz. Ez még a javadra válik. Egy nap talán ez menti
meg az életed. Mondd csak, van bármi, amit tehetek annak
érdekében, hogy kényelmesebb legyen az itt-tartózkodásod? Azért
vagyok itt, hogy eleget tegyek a kéréseidnek, de persze az
észszerűség határain belül. Végtére is, ez nem egy ötcsillagos
szálloda.
Talán szabadságért kellene könyörögnie? Ki kellene magát
szolgáltatnia neki? Nem, ez még túl korai, nagyon korai. Nem jönne
jól ki belőle.
– A ruháimat szeretném, gazdám. – Ez elfogadható kívánság.
Biztosan elfogadható. Biztosan nem túl nagy kérés.
Emma hallotta, ahogy a férfi nevetésben tör ki, ami egyszerre
felbőszítette és elbátortalanította a lányt.
– Attól tartok, az ideút alatt igencsak véreztek kedvesem. A saját
ágyneműdtől is ez okból kellett megszabaduljak. A fejsebek
általában véreznek, és mindent összekennek. A ruháid jelentősen
beszennyeződtek, így aztán kidobtam őket. Sajnálatos
kellemetlenség, de attól tartok, ilyen az élet. Biztos vagyok benne,
hogy megérted és megbocsátasz nekem ebben a helyzetben.
Emma duzzadt arcához kapta a kezét, és nagyot sóhajtott,
miközben egy sós izzadságcsepp gördült végig a homlokán,
egészen a csupasz mellkasáig.
– Nincs ellenvetésed? Tekinthetem ezt beleegyezésnek?
A lány legszívesebben felsikoltott volna, kiáltozni és sírni akart,
mint egy elkényeztetett gyerek, de ehelyett inkább így válaszolt:
– Nincs ellenvetésem, gazdám – mondta olyan tisztelettudóan,
ahogyan csak tellett tőle.
– Ez esetben azt javaslom, lépjünk tovább. Úgy vélem, az lesz a
legjobb, ha veszel egy forró zuhanyt, és rendbe hozod az elragadó
szőke hajadat. Kezdd is el, rendben? Gyerünk, mozdulj, ne
késlekedj! Fontos, hogy amennyire lehetséges, a legjobbat hozd ki
magadból. Ha elégedett leszek a külsőddel, kevesebb késztetést
érzek majd, hogy felvágjam a hasad, és elmerüljek a belső szerveid
látványában. Érted, ugye?
Emma bólintott, de nem válaszolt. Ez az ember nem normális,
teljesen őrült! Milyen más jelzővel lehetne leírni?
 – Várom a választ, kedvesem. A hallgatás nem opció,
amennyiben még sokáig élni óhajtasz az új világodban.
A férfi nyugtalannak hangzott, nyilván nem volt elégedett Emma
szótlanságával. A lány felemelte a fejét, egyenesen belenézett a
kamerába, és makacs könnyeivel küszködve felelt:
– Megértettem, gazdám.
Ezt akarta ez az elvetemült férfi. Emma biztos volt benne; az ő
teljes engedelmességét. Tetszik vagy sem, részt kell vennie a
játékában.
– Biztosan örömmel hallod, hogy hagytam neked némi ruhát a
fürdőszobában. Most van itt az ideje, hogy kifejezd a háládat.
Nagyra értékelem a jó modort.
Talán, ha mindenre jól válaszol, egy darabban kikerülhet innen.
Talán… Mi értelme ezen rágódni? Sehova nem vezet.
– Köszönöm.
– Köszönöm, mi? Köszönöm, mi? – A férfi ezúttal érezhetően
élesebb hangot használt, ami a lány finom leikébe gázolt.
– Köszönöm, gazdám. – A szavak fojtogatták, de úgy érezte,
muszáj ezt mondania.
– Újra.
– Köszönöm, gazdám.
– És újra.
– Köszönöm, gazdám.
– Most kiabálva! Kiáltsd világgá! Kiálts, Vénusz, olyan hangosan,
ahogy bírsz!
– Köszönöm, gazdám! Köszönöm, gazdám!
– Hangosabban!
A lány most már üvöltött, ismételte a mondatot újra és újra, mint
egy őrült keleti mantrát.
– Elég lesz.
A férfi úgy fél percig csendben volt, mielőtt újra megszólalt,
mintha alaposan átgondolná, mennyire elégedett a lány eddigi
teljesítményével, és mérlegelné, mit mondjon.
– Nos, el kell ismernem, hogy az előadásod felettébb hatásos
volt, Vénusz. Korábbi vendégeim közül nem mindenki volt ilyen
szolgálatkész és lelkes. Első benyomásaim alapján hajlok arra, hogy
megtartsalak.
Kedvelem az eszes alattvalókat. Biztosan örömmel hallod, hogy
az ilyenek tovább maradnak életben, mint a korlátozottabb
képességű teremtmények, akiket az évek során vendégül láttam. Az
a helyzet, hogy könnyen elunom magam. De az ember már csak
ilyen, nemde? Biztos vagyok benne, hogy a helyzetedet figyelembe
véve te sem kritizálnál emiatt.
A lány lehajtotta a fejét, és elsírta magát, amikor egy meleg,
sárga vizeletcsík csurgott le a jobb combján, majd foltot hagyott a
szőnyegen meztelen lába alatt.
– Ó, jaj, kedvesem, nem bírod a feszültséget? Milyen szomorú
látvány.
Emma nem válaszolt. Talán ezúttal jobb a csend. Mit is
mondhatna ilyen képtelen helyzetben? Mit is lehetne mondani ilyen
oktalan kegyetlenségre? Talán, ha nem mozdul, kevésbé lesz
szembetűnő. Nem, ez butaság.
– És ne gondold, hogy bárki is meghallotta az állatias üvöltésed.
Felesleges reménykedni. Bátran kiabálhatod, ami a szívedet nyomja,
kedvesem. Miattam ne fogd vissza magad! A szobád a legkiválóbb
hangszigeteléssel van felszerelve. Évekkel ezelőtt profi
szakemberekkel csináltattam, noha ők abban a hitben voltak, hogy
hangstúdió készül. Meglehetősen drága volt, de minden pénzt
megért. A munkájuk gyümölcse számtalan örömteli percet okozott
már nekem. Gondolom, szerinted is kiváló munkát végeztek. Senki
nem hall téged, csakis én.
– Nem is gondoltam, hogy ha… hallhat bárki.
– Ó, egek, úgy tűnik, összepiszkítottad magad. Talán itt volna az
ideje, hogy megejtsd azt a forró zuhanyt, amit korábban említettem.
Ezt a rendetlenséget itt majd feltakaríthatod lefekvés előtt. Bizonyára
örömmel hallod, hogy előrelátó voltam, és foltálló szőnyeget tetettem
le. A jelen helyzetet elnézve remek ötlet volt, nem gondolod?
A lány gyorsan felvillantott egy finom, halovány mosolyt, majd
bólintott. Remélte, hogy nem bosszantja fel ismét a férfit. Talán, ha
jobban megkedveli, kedvesebb lesz. Talán égve hagyja a lámpát,
ahelyett hogy megint sötétségbe vonná a szobát. Talán, ha minden
utasítását pontosan követi, végül majd elengedi. Talán, talán, talán!
Vagy csak áltatja magát? Nem, nem, nem! Bármilyenek legyenek is
a kilátások, reménykedni mindig szabad.
Emma felállt, és az üvegajtóhoz sietett; pontosan tisztában volt
mind a meztelenségével, mind a vizelete szagával. A fehér
csempével borított kicsiny fürdőszoba falán is volt egy videokamera,
Így a magánélet reményének utolsó szikrája is kiveszett belőle.
Egy rövid pillanatig Emma egészen máshol járt; határozott
tagadása szülte, boldogabb időben, boldogabb helyen. A szobát egy
képzeletbeli, csodálatos operaária töltötte be, amikor megnyitotta a
vizet és belépett a tusolóba, és érzéki öröm járta át, ahogy a forró
víz a bőrét melegítette. De a zene olyan gyorsan abbamaradt, ahogy
jött, és a helyébe az az alaktalan, változatlan férfihang lépett, amit
Emma megtört lénye minden porcikájával egyre jobban kezdett
gyűlölni.
– Most pedig itt az ideje, hogy elzárd a vizet, megszárítkozz,
megcsináld a hajad, kisminkeld magad, és felvedd a ruhát és a cipőt,
amit oly kegyesen a mosdó alatti szekrényben hagytam neked.
Szánj időt arra, hogy széppé varázsold magad számomra, Vénusz!
Talán betérek hozzád egy gyors hitvesi látogatásra egy-két óra
múlva, ha kedvet érzek hozzá a nap folyamán. – Felnevetett. – Nem
mintha házasok lennénk, persze hogy nem. Jogi értelemben véve
nem. Ennek ellenére tisztelj és engedelmeskedj, míg a halál el nem
választ!
Biztosan érted, mire célzok.
Emma nem mozdult, a félelem teljesen megbénította.
– Mi lesz? Fogj hozzá, kedvesem! Kezdem elveszíteni a
türelmem, az pedig sosem jelent jót. Nem érünk rá egész nap.
Emma a száján keresztül mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta
az egyetlen, nagyjából szelelő orrlyukán, és újabb kétségbeesett
kísérletet tett, hogy megnyugodjon, mielőtt jobb lábbal kilépett az
üveg zuhanykabinból, és leakasztotta a hatalmas, fehér, bolyhos
törülközőt a WC melletti fűtött acéltartóról. Szorosan maga köré
csavarta, hogy takarja a testét, majd sietősen balra lépett, és a
mosdó fölött, a falra szerelt méretes tükörbe pillantott. Tisztában volt
a sérüléseivel, így hát már előre felkészítette magát a legrosszabbra,
de így is megdöbbent, amikor először meglátta a sebeit. Egykor
bájos arca most leginkább egy torz halloweeni maszkra hasonlított
durván feldagadt és belilult szemével, az arca jobb felét beborító
óriási, lila zúzódással, a zuhany ellenére is vérfoltos, felduzzadt
ajkával és törött, eltorzult orrával. Mit művelt vele az a férfi? Mi a jó
eget művelt szegény arcával? Mély levegő, Emma, mély levegő!
Kitartás, kislány! Ne pánikolj! Azzal mit érnél el?
Semmit, az égvilágon semmit!
Néhány másodpercig csak állt ott a tükörbe bámulva; kelletlenül
szemlélte új önmagát, míg végül gondosan meztelen teste köré
tekerte a törülközőt, és kecses mozdulattal letérdelt, hogy reszkető
ujjaival kinyissa a szekrényt. Boldogsággal töltötte el a tudat, hogy
felöltözhet, és ezzel a körülmények ellenére visszanyerheti emberi
méltósága egy darabkáját. Apró nyereségnek tűnt, de azért ez is
nyereség. Kis lépés a jó irányba. Kis lépés a normalitás és a
lehetséges szabadság felé. Ezt mondta magának. Ezt kiáltozta a
fejében. De emelkedett hangulata rövid életű volt, és reményei túl
gyorsan illantak el. Az egyszárnyú szekrényben mindössze valami
adományboltból összehalászott, használt sminkkészletet, szőke
hajszálakkal teli puhafa hajkefét, fekete, olcsó, erotikus fehérneműt,
vékony, gumírozott szárú harisnyát és egy hozzáillő, rémesen
magas tűsarkút talált, amilyet magától soha az életben nem venne
fel. Olyat, mint amit azok a lányok viselnek a fekete-fehér képeken.
Ezt mondta magának. Olyan, mint az övék.
 2. fejezet
GARETH GRAVEL NYOMOZÓ felakasztotta viseltes, de igen
kedvelt Harris Tweed zakóját az újonnan beszerzett, fekete, bőr,
gurulós irodai széke háttámlájára, majd lehuppant az íróasztalához,
és az ott felhalmozott, láthatóan elkerülhetetlen papírkupacra
pillantott, ami varázslatos módon azalatt keletkezett, hogy ő pár
órára elhagyta kicsi és zsúfolt irodáját. Munkájának ezt a részét ki
nem állhatta; unalmas, viszont nélkülözhetetlen volt, így hát
vonakodva tudomásul vette, hogy tetszik vagy sem, nincs más
választása, mint behódolni és hozzálátni, ahogy tette azt már vagy
ezerszer.
Belapátolt két púpos kanálnyi instant kávéport az olcsó, de
nagyra becsült, fekete-fehér, Neath Rugby Club-logóval díszített
bögréjébe, majd hat kockacukrot és egy méretes adag
megkeményedett tejport dobott rá. Ezzel az elkeseredett
próbálkozással igyekezett meghozni magának a motivációt.
Megpördült a székben, maga mögé nyúlt, aznap reggel már
másodjára bekapcsolta a vízforralót, és önkéntelenül is
elmosolyodott. Lehetne még ennél is szebb az élet? Igen, ennél
rohadtul lehetne. Kellene egy jó kis emberölés, fegyveres rablás,
vagy valami ilyesmi, ami elterelné a figyelmét. Egy ügy, amiben
igazán elmélyülhet, és hasznosíthatja nyomozói képességeit, amiket
a Nyugat-walesi Rendőrségnél szedett magára és finomított az
elmúlt húsz évben.
Türelmetlenül várta, hogy felforrjon a víz, majd színükig töltötte a
bögréjét, és hevesen megkeverte a készülő kotyvalékot egy fényét
vesztett kiskanállal. Amikor az irodai telefon átható hangon
megcsörrent, Grav durván és hangosan káromkodott, amiért
alkalmatlan időben háborgatták. Szájához emelte a bögrét, és
belekortyolt a forró italba – ez habos tejbajuszt hagyott felső ajka
fölött –, majd felkapta a kagylót, és a munkatársai körében jól ismert
és tisztelt, dohányoshoz méltó, rekedt hangján belehörgött.
– Igen, tessék?
– Jó napot, uram, Sandra vagyok a recepcióról. Egy bizonyos
Anne Jones keresi, aki azt állítja, hogy eltűnt a lánya.
 – Hány éves?
– Hát, azt mondanám, hogy valószínűleg a negyvenes évei végén
járhat. Bár talán egy kicsit idősebb. Néha olyan nehéz megmondani,
tudja, a smink, meg minden.
Grav nagyot kortyolt a már langyos kávéjából, és háromszor
lassan megrázta a fejét. Az ég szerelmére, honnan szalajtják ezeket
az embereket?
– Az eltűnt lány, nem az anyja. Sandra, az eltűnt lány érdekel!
– Ó, persze. Most, hogy mondja, már egyértelmű… Egy pillanat,
megkérdezem.
– Hány éves a lánya, Mrs. Jones?
Az anya elővett régi, de még mindig divatos, kék, bőr Chanel
táskájából egy tiszta, fehér pamut zsebkendőt, és letörölte a
könnyeit. – Tizenkilenc, még csak tizenkilenc.
– Tizenkilenc éves, uram.
– Ó, bassza meg! Akkor mi a bánatért engem hívott? Tizenkilenc
éves, nem kilenc. Küldjön oda egy rendőrt, az majd beszél a nővel.
Sandra mély levegőt vett, és igyekezett megnyugodni, mielőtt
válaszolt volna.
– Úgy tűnik, a hölgy közeli barátja a rendőrfőkapitány
feleségének, uram. Alighanem együtt jártak valami flancos
bentlakásos iskolába.
– Az ügyeletes őrmester nem ér rá? Biztos, hogy a fenséges
hölgyemény elégedett lenne vele. Távolról egész sármosnak látszik
az a fickó. A lánya meg valószínűleg épp a másnaposságát alussza
ki egy haverjánál.
Sandra elmosolyodott; mulattatta a férfi hajthatatlan ellenállása.
– Személyesen önt kérte, uram. Önt ajánlották neki.
Grav mély ráncokkal barázdált, életunt arcára reményvesztett
kifejezés ült, majd hátratolta a székét, és átkozta fájdalmas,
túlterhelt, ízületi gyulladásos térdét, amikor az íróasztalra
támaszkodva mereven kiegyenesedett. Tudta, hogy ebben a
játszmában nem győzhet, de legalább fél órára még megússza a
papírmunkát. Az nem is olyan rossz. Miért ne néznénk az élet napos
oldalát? Nem ezt mondja az a dal is?
Hátrahajtott fejjel lehúzta a kávéját, mielőtt felelt volna.
 – Vezesse az egyik kihallgatószobába, és mondja meg neki, hogy
pár perc, és megyek. Kérdezze meg, inna-e valamit! Ezüsttálcán
vigye ki neki, és a pukedliről se feledkezzen meg! Hátha elmondja a
fejeseknek, és akkor kapunk egy jó pontot.
A fiatal nő felnevetett; a nevetés egyszerre szólt a szándékos
szarkazmusnak és annak, hogy befejezheti a beszélgetést a
hírhedten éles nyelvű férfival.
– Meglesz, uram.
Amikor a tapasztalt nyomozó belökte az alacsony költségű,
négypaneles ajtót, és szemernyi lelkesedés nélkül a kihallgatóba
lépett, egy kisírt szemű, kissé sovány nővel találta szembe, magát,
akinek vállig érő, világosbarna, szoros loknikba dauerolt haja,
hétköznapi, mégis makulátlanul csinos öltözéke és finom sminkje
jelezte, hogy kétségkívül a gazdagabb középosztályhoz tartozik. A
nő felállt, előrenyújtotta ernyedt, csontos kezét, és megrázta a
nyomozóét, amikor az odalépett hozzá.
– Kedves öntől, hogy azonnal fogad, nyomozó. Biztos vagyok
benne, hogy megérti, ennek a szerencsétlen esetnek olyan gyorsan
szeretnék a végére járni, amennyire csak lehetséges.
Grav bólintott, és a kedves üdvözlésre melegen elmosolyodott,
megvillantva egyenetlen, sárga fogait, amik nikotinfoltosak voltak
ugyan, de legalább a sajátjai.
– Örvendek, Mrs. Jones. Kérem, szólítson Gravnek! Nincs
szükség ilyen szintű formalitásra. Kérem, foglaljon helyet, próbáljon
megnyugodni, amennyire lehet, és meséljen el mindent! Talán
kezdjük a lánya nevével.
– Emma. Emma Jones.
Grav elővett egy rendőrségi noteszt gyűrött nadrágja hátsó
zsebéből, leült, kinyitotta a megfelelő oldalnál, és fekete tintával
feljegyezte a lány nevét, születési idejét, lakcímét és telefonszámát.
– Tehát a lánya a Cardiff Egyetemen tanul?
– Igen, másodéves az orvosbiológia alapszakon.
– Akkor okos lány.
Mrs. Jones szeme észrevehetően könnybe lábadt.
– Igen, nagyon okos. Diploma után kutatóként szeretne dolgozni.
Mindig is ezt akarta csinálni. Ő már csak ilyen.
 – És kollégiumban lakik?
A lány anyja elővett egy antihisztaminos és szteroidos orrspray-t
a táskájából, elfordult, gyorsan kettőt az orrába fújt, majd
összeszedte magát, és egyetértően bólintott.
– Kérem, bocsásson meg, ebben az évszakban szörnyen gyötör
a szénanátha.
– Nem kell bocsánatot kérnie. Időről időre én is megküzdök
vele… A lányánál tartottunk.
A nő eltette a fehér, műanyag spray-tartályt, majd becsukta a
táskáját.
– Ki kellett költöznie a kollégiumból az első éve után. Úgy tűnik,
nincs elég hely ott. Azóta albérletben lakik.
Két csoporttársával osztozik a házon. Még nem találkoztam a
lányokkal, de Emma szerint nagyon helyesek, és én bízom az
ítélőképességében. Mindig is jó emberismerő volt, már kicsi lányként
is. Azt hiszem, egyeseknek ehhez tehetsége van.
A nyomozó megértően figyelte, ahogy a nő arcán végigperegnek
a könnyek.
– Elég jól van hozzá, hogy folytassuk? Hozhatok egy pohár vizet
vagy meleg italt, ha az segít.
Mrs. Jones hevesen megrázta a fejét, és nagyot nyelt.
– Nem, nem, ez nagyon kedves magától, de haladni szeretnék.
Minél előbb túl vagyunk a kérdéseken, annál előbb meg tudja tenni a
megfelelő intézkedéseket, hogy megtalálja a lányomat.
Grav az arcához emelte a kezét, és egyenetlen körmével
megvakarta vörös, eres orrát. Miért kell ennyire aggódni? Miért kell
ennyire szorongani? Vajon többről van szó, mint amire gondol, vagy
a nő mindent túlaggódik, mint azt az otthon üldögélő szülők
általában szokták?
– Mikor látta utoljára a lányát?
– Igazából nem láttam azóta, hogy két hete hazajött a hétvégére,
de még pénteken este beszéltem vele telefonon. Hetente legalább
egyszer felhív. Nagyon összetartó család vagyunk. Egyáltalán nem
olyanok, mint azok a gazemberek, akikkel a munkája során általában
dolga van. Emma szereti tartani velünk a kapcsolatot.
 Grav hangja és testbeszéde tükrözte a türelmetlenségét, ahogy
lazán összefonta a karját, és a nőre bámult.
– Lássuk, jól értem-e. Péntek este beszélt vele, ma pedig hétfő
van. Maximum két napja tűnt el, ha egyáltalán eltűnt. Egy tizenkilenc
éves lányról beszélünk, nem egy nyamvadt kiskölyökről.
Mrs. Jones arca megfeszült, majd előrehajolt a székben, és olyan
bosszúsan nézett a nyomozóra, hogy annak nem lehetett kétsége
afelől, hogy a nő elégedetlen és hajthatatlan.
– Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok, nyomozó. De maga is
be fogja látni, hogy a körülmények gyanúsak. Máskülönben nem
lennék itt. Nem szokásom mások idejét vesztegetni, sem a
sajátomat, ha már itt tartunk.
Grav bólintott, maga mellé tette a kezét, és ismét kinyitotta a
noteszét. Talán többről van szó.
– Rendben, figyelek. Meséljen még!
– A lányom tanára ma reggel felhívott, hogy Emma hogyléte felől
érdeklődjön. Tudja, személyesen is ismerjük egymást.
Ez nem meglepő, a középosztály ezen köreiben mindenki ismer
mindenkit. Ha ő is azokban a körökben mozgott volna, mára már
főfelügyelő lehetne, nem csak egy jelentéktelen nyomozó.
– Na, és mit mondott pontosan a tanár?
Mrs. Jones beharapta az alsó ajkát, mielőtt válaszolt volna. A
nyomozó hanghordozása súrolta a gorombaság határát. Pont, ahogy
leírták neki. Mrs. Jones csak remélhette, hogy ahogy ígérték neki,
lesz, ami ellensúlyozza a férfi viselkedését.
– Emma nem adott be egy fontos esszét, aminek ma reggel volt a
határideje. Goddard professzor reggel többször kereste telefonon,
de nem érte el. Tudja, ez nem vall rá. A lányom nagyon keményen
hajt. Nem is lehetne elhivatottabb a leendő munkájával
kapcsolatban. Semmiképp nem veszélyeztetné a jövőjét azzal, hogy
nem ad be egy esszét, hacsak nincs rá valami nyomós oka. De ha
gondja lenne, felhívott volna. Valami történt vele. Tudom.
Grav magában átkozta korábbi türelmetlenségét. Nem kellene
ilyen hamar ítélkeznie. Talán ennek az egykor gyönyörű, de most
sápadt és ideges nőnek valóban van oka aggódni.
– Mondott mást is a professzor? Bármi egyebet?
 – Már beszélt a lányom két lakótársával, akik azt mondták,
utoljára péntek este hét körül látták Emmát.
Nagyjából egy órával az előtt beszéltünk telefonon. Úgy tűnik,
megpróbálták rábeszélni, hogy menjen el velük bulizni a városba, de
ő ragaszkodott hozzá, hogy otthon marad tanulni. Említette, hogy írja
az esszét. Azóta egyikük sem látta, bár az egyik lány azt állítja,
szombat reggel felébredt arra, mintha valaki elhagyná a házat, de
egyből visszaaludt.
Grav elnyomott egy ásítást, majd lefirkantott néhány jegyzetet
majdhogynem olvashatatlan kézírásával.
– Volt még más is ekkor a házban, akiről tudnak?
– Tudomásom szerint csak a három lány.
– Emma barátai sem hoztak fel senkit a buli után? Nem lenne
meglepő, ha megtették volna. Egy pasit talán?
A nő megrázta a fejét.
– Goddard professzor szerint nem.
– Megkérdezte?
– Igen. Mindent pontosan elmondattam a professzorral.
Grav végighúzta a kezét ritkuló, őszes haján, majd előrehajolt a
székében. Talán a nőnek nyomozónak kellett volna állnia. Kár volt
elszalasztania a lehetőséget.
– Van Emmának barátja?
A nő ránézett, majd összeráncolta a homlokát.
– Pár hónapig járt egy Peter Mosely nevű fiúval. Egyszer futólag
találkoztam vele, amikor meglátogattam Emmát Cardiffon az előző
félév végén. Jelentéktelen fiúnak tűnt, nem hasonlít ránk. A húszas
évei végén járhat, és az egyetemi könyvtárban dolgozik, de azt nem
tudom, mit. Úgy gondoltam, hogy nem elég érett Emmához.
Mondtam a lányomnak, hogy sokkalta jobbat érdemel. Nem ő a neki
való férfi. Rögtön tudtam, ahogy megismertem.
– És hallgatott önre a lánya?
A nő bólintott, és elmosolyodott, de aztán rögtön újra komor lett
az arca.
– Igen.
– Nem is jártak tovább?
Mrs. Jones megrázta a fejét, és idegesen fészkelődött a székben.
 – Emma végül szakított vele pár hete, hogy a tanulásra
koncentráljon. Helyes döntés volt a részéről, de a fiú láthatóan nem
fogadta jól a dolgot.
– Igazán? Kifejtené, kérem?
– Emma azt mondta, a fiú először könyörgött neki, hogy ne
hagyja el, mert nem tud nélküle élni, és fűt-fát megígért. De amikor a
lányom ragaszkodott az elhatározásához, fenyegetőzni kezdett.
Grav véreres tekintetét felemelte a jegyzeteiről, amikor a történet
nagyon is ismerős fordulatot vett.
– Azt mondja, erőszakoskodott vele?
Mrs. Jones arcára váratlanul döbbenet ült ki a feltevésre.
– Ó, nem, nem, semmi ilyesmi. Nem hiszem, hogy olyan fajta férfi
lenne, ha egyáltalán férfinak lehet nevezni. Emma mondta volna, ha
bántja. Ebben biztos vagyok. A fenyegetések inkább maga ellen
irányultak, nem Emma ellen. „Nem tudok úgy élni, hogy nem vagy
mellettem. Megölöm magam, ha nem fogadsz vissza, és ha
megteszem, az csakis a te hibád lesz.” Biztos maga is ismeri, mivel
rukkolnak elő az ilyen akaratgyenge emberek, amikor elutasítással
szembesülnek. Szánalmas értelemben, de az ilyesmi azért elég
szomorú, nem ért egyet?
A nyomozó szó nélkül, nyugtázóan bólintott. Többször hallott már
ilyen történetet, mint amennyiszer szeretett volna.
– Nem, csak újra és újra felbukkant, és zaklatta Emmát egy vagy
két hétig, ahogy az lenni szokott, de úgy tűnik, végre elfogadta, hogy
vége. Mondtam a lányomnak, hogy akármivel fenyegetőzik is a fiú,
ne hagyja magát, és hallgatott rám. Én azt mondom, jól tette. Az
alma nem esett messze a fájától.
Rendben, tehát úgy tűnik, nem volt erőszakos a fiú. Ideje taktikát
váltani.
– Emma stresszesnek tűnt, amikor legutóbb beszélt vele? A
szakítás sosem egyszerű.
Mrs. Jones megmerevedett, feszült arcán még a vonásai is
megváltoztak.
– Mi a fenét akar ezzel mondani?
Csak kérdezgesd tovább, Grav! Csak tedd a dolgod, ahogy
mindig is!
 – Szakított ezzel a Mosely fazonnal, a srác ezt nem könnyítette
meg neki, és egy különösen nehéz szakra jár.
A természettudományos szakok nem nevezhetők éppen
könnyűnek. Nem lenne meglepő, ha a lánya beleroppant volna a
nyomásba.
A nő a jobb kezét hirtelen az íróasztalra csapta, amitől a nyomozó
ijedten megugrott.
– Nem, nem, nem! Az ilyesmit verje ki a fejéből, nyomozó! Emma
egy boldog kislány, olyan magas IQ-val, amivel a társadalom
legfelső két százaléka versenyezhet csak, és nagyon jól boldogul a
tanulmányaival.
Túllépett Moselyn és a fiú bohóckodásain, és olyan magabiztosan
felkészült az esszére, hogy csillagos ötösre írta volna, mint ahogy
nem mellesleg az összes többit is.
Kicsit sem fog tetszeni a nőnek a következő kérdés, de Gravnek
akkor is muszáj volt megkérdeznie.
– És biztos benne, hogy semmi nem változott? Még a legokosabb
diákok is összeroskadhatnak néha a nagy nyomás alatt. Még ha
nem is jellemző a gyerekre. Nem vetne rá rossz fényt, ha
megtörténne.
– Tán nem fogalmaztam érthetően, nyomozó? Magyarázzam
egyszerűbben, hogy megértse? Vagy talán túl halkan beszélek, és
nem hall az öreg, walesi fülével?
Grav megdörzsölte a feje búbját, és bólintott.
Milyen kegyetlenül bájos!
De ez azért kicsit már durva volt.
– Oké, muszáj volt megkérdeznem. Van esetleg mostanában
készült fotója Emmáról? Az mindig hasznos az ilyen eseteknél.
Mrs. Jones bizonytalan, reszkető ujjakkal kinyitotta a táskáját,
kivett egy tízszer tizenötös színes képet a bájosan mosolygó
Emmáról, és átnyújtotta a nyomozónak.
– Emma nem egy eset, nyomozó, hanem a lányom. Értékelném,
ha ezt nem felejtené el.
– Bocsánat, a szokás hatalma. Nem úgy gondoltam, hogy…
Szóval, van bármi egyéb, amit szeretne elmondani vagy
megkérdezni, mielőtt elbúcsúzunk?
 A nő felállt, mintha indulni készülne, de nem mozdult, csak
mereven nézte a férfit.
– Csak egy dolog, nyomozó: találja meg a lányomat, méghozzá
mielőbb!
 3. fejezet
A FÉRFI MEREVEN bámulta a képernyőt, egy-két percig még
élesen koncentrált az alvó lány alakjára, aztán elfordult, és
összerendezte az előtte lévő munkalapon felhalmozott, kézzel írt
jegyzeteit. A lány teljesen elveszítette az időérzékét. Többé semmit
nem jelent számára a nappal és az éjszaka. Most már csak a szoba
van. És az ő hangja. Most ő a lány világának közepe, és ezért a lány
hálás lehet. Életben van, és mindene megvan, amit kíván. Minden
igényét kielégíti, amit helyénvalónak tart. Ő lett a lány istene,
létezésének értelme, élet és halál ura. Mi mást akarhatna az élettől?
Elmondhatja magáról, hogy kell valakinek, márpedig erről sokan
csak álmodoznak. Csak annyi a dolga az életben maradásért, hogy
minden kívánságának megfelelően eleget tegyen.
A férfi ismét beletúrt a papírjaiba, és hátradőlt a székben, sovány
ujjait összekulcsolva maga előtt, mintha elmélyülten imádkozna. De
ez a lány lenne az? Annyi idő után végre megtalálta? A lelki társát, a
lányt, aki arra rendeltetett, hogy együtt legyen vele az
örökkévalóságig? Talán ő az. Van rá esély. Megfelelő a kinézete, az
íze, az illata. De vajon megfelel kivételes elvárásainak? Osztozni fog
az érdeklődéseiben, vagy cserben hagyja és elítéli, mint az összes
többi?
Azok a lányok sokat ígértek, de végül csalódást okoztak a haláluk
előtt. Ha jót akar magának, nem okoz csalódást! Mert ha megteszi,
tőle is ugyanolyan könnyű lesz megválni, mint a többiektől.
Levett egy félig üres ír whiskys üveget a feje fölötti polcról, töltött
magának egy túlságosan nagylelkű adagot, ajkához emelte a
poharat, és elfintorodott, amikor a tiszta, malátás szesz végigégette
a torkát. Tehát miért pont ez a lány? Miért pont ez a lány különleges
annyi közül? Ezt nem könnyű megválaszolni. Még sosem választott
walesi lányt. Most először, és ezzel talán vásárra viszi a bőrét. Wales
egy meglehetősen kicsi tó, kevés horgászható halacskával, és ez
növeli a kockázatot. Ezt el kell fogadni, és szembe kell nézni a
tényekkel.
Ráadásul ezelőtt még nem rabolt el olyan lányt, aki ilyen közel
állna a családjához. Pontosan emiatt zárt ki egyébként megfelelő
lányokat az évek során. Biztonságosabb választást jelentettek a
drogfüggők, szexmunkások és a hajléktalanok, akik az utcákon
kóborolnak az olyan északi, ipari városokban, mint Manchester,
Bolton és Halifax. Ez egyértelmű. Talán maradnia kellett volna
azoknál, hiszen ezzel minimalizálta annak az esélyét, hogy valaki
rátalál… Akkor miért nem így tett? Ez itt a nagy kérdés, amire
muszáj választ adni.
Ismét belekortyolt a whiskybe, és az alvó lány alakjára pillantott.
Mert ez a lány különleges. Ez a válasz. Ez magyarázza, hogy
megszegte a saját szabályait. Abban a pillanatban tudta, hogy
először meglátta, és beszélt vele abban az első, csodálatos,
nagyszerű percben. Ő különleges. Ennyi az egész. Mi más lenne a
magyarázat?
Megéri a kockázatot. Ennyire egyszerű az egész.
Hátrahajtotta a fejét, és elbizakodott, önelégült vigyorral az arcán
kiitta a poharat, aztán töltött magának egy újabb adagot, hogy
megjutalmazza az éleslátását, majd lelkesen folytatta a múltbeli
tetteinek tudományos elemzését. Igen, először tért el a bevált
módszereitől, de jó okkal. Ez volt a kifogása. Emellett kiválóan
megtervezte a lány elrablását, így megengedhette magának az
eltérést. Az üldözés izgalma egészen üdítő volt.
Mindig az, amikor a zsákmány különösen kívánatos. Nagyon
aprólékosan kidolgozta a tervét, mint mindig.
Minden szempontot gondosan megvizsgált, és felhasználta
mindazt a mérhetetlen tudást és képességet, amit az évek során
felhalmozott, hogy elérje a végcélt. Ezért tette. A kockázat
elfogadható, és semmi rossz nincs benne.
A férfi keresztbe tette a lábát, majd ismét kinyújtotta, míg végül a
tarkóján összefont kézzel hátradőlt. Persze nem volt egyszerű.
Türelmesnek kellett lennie, és kivárni, míg minden körülmény neki
nem kedvezett. Hetek óta figyelte a lányt, tanulmányozta a
viselkedését, és várt a tökéletes pillanatra, míg végül elérkezettnek
látta a megfelelő időt és helyet az elrablásához, és hogy bevezesse
őt a saját titkos világába. Bár nem volt egyszerű, a küldetése sikert
hozott. Dicséretre méltó teljesítmény. A fejlett intelligencia
győzedelmeskedett a nehézségek felett, ez pedig elismerést
érdemel.
Újra belekortyolt a whiskybe, és elégedetten elmosolyodott. A
hosszú, ősz paróka és az ápolatlan álszakáll kétségkívül segített
elrejteni a kilétét. Akárcsak a turkálóból szerzett rendetlen öltözék, a
sétapálca és a megjátszott, görnyedt testtartás. Senki sem
ismerhette fel. Meglehetősen jó karakterszínész vált belőle az évek
során, és az idős férfi tökéletes választásnak bizonyult. Az idősekre
senki nem fordít túl nagy figyelmet. Még a saját, tudálékos, szuka
anyja sem ismerte volna fel, ha tanúja lett volna a győzedelmes
pillanatnak.
Amikor a múlt képe elhalványult előtte, a férfi ismét a monitor
képernyőjére nézett, és kihasználta az éjjellátó lencsét, amivel
végigkísérhette a lány minden mozdulatát. Még mindig aludt; ott
feküdt tökéletes nyugalomban, és szinte biztosan róla álmodott.
Természetesen még egy kis időbe telik, míg teljesen alkalmazkodik
új környezetéhez. Mindig így van. De ezúttal megéri az erőfeszítés.
A fehérneműt viselte, ahogy meghagyta neki. Ezt a javára írja. És
hát nem ennivalóan szép? A ruha kiemeli a szépségét, és még
erotikusabbá teszi. Az ugyan nem volt túl megnyerő, ahogy a
tűsarkúban botladozott körbe a szobában.
Felettébb sajnálatos, de majd idővel hozzászokik ehhez is. Csak
egy kis gyakorlásra van szüksége. Neki pedig a lehető legtovább
türelmesnek kell maradnia. A lány megtagadta, hogy egyen, ami egy
kis aggodalomra adott okot, bár nem ő az első, aki így tesz. Már le is
fogyott egy-két kilót. A bordái jobban látszódnak, mint korábban, az
arca beesett, de legalább néha, amikor azt hiszi, hogy nem látja,
iszik a csapból. Egy vagy két hétig vízen is elél, ha ő megengedi
neki ezt a luxust.
A férfi felvillantott egy széles, fehér mosolyt, ami meghazudtolta a
korát, majd könyörtelen nevetésben tört ki. Jobban belegondolva, mit
számít, hogyan dönt a lány? Nézni, ahogy éhezik, szórakoztató és
tanulságos lesz.
Igen, a lány fizikai és szellemi leépülését végigkövetni rendkívül
lenyűgöző folyamat lesz, amit akár filmre is vehet, és újra átélheti,
amikor akarja. Vagy ha úgy tartja kedve, kényszerítheti a lányt, hogy
egyen. Ezt a lehetőséget is mérlegelni kell. De miért ne adna neki
néhány napot, hogy elgondolkozzon a helyzetén, és magától
elkezdjen újra enni? A körülményeket tekintve ez teljesen
elfogadhatónak tűnik. Ő mindig is nagylelkű férfi volt. Ha eszik, ő
lehet a kiválasztott, de ha nem, azzal eldobja az életét. Egyikkel
sincs semmi baj.
Felhúzta rikító piros gyapjúpulóvere ujját, és megnézte az időt.
Francba! Legkésőbb nyolckor el kell indulnia dolgozni, ha időben
oda akar érni, akármilyen gyorsan vezet is. Ami azt jelenti, hogy
húsz perce van, mielőtt útra kell kelnie. Ez nem elég idő arra, hogy
teljes mértékben kielégítse a vágyait, ahogy szeretné, de tényleg
nem szabad újra elkésnie. Meggondolatlan cselekedet lenne túl
nagy figyelmet magára vonnia, ezt amennyire lehetséges, még egy
ilyen tehetséges embernek, mint ő maga, is el kell kerülnie. De miért
ne keltse fel most a lányt, és élvezze egy kicsit az általa nyújtott
szórakoztatást, amíg van rá lehetőség? Bár nem sok ez a húsz perc,
mégis több mint a semmi. Legalább lenne valami, amire gondolhat
az egyébként unalmas napja során.
Odafordult a jobbján lévő villanykapcsolóhoz, és felkattintotta.
Erre a fal túloldalán lévő szoba minden négyzetcentiméterét
beragyogta a földtől a mennyezetig érő reflektorok különböző irányú,
fehér fénye.
– Üdv, kedvesem, ideje felkelni. Isten hozott újra az élők
világában!
Emma megdörzsölte gyógyuló szemét, majd kinyitotta, és kezével
eltakarta az erős fényt. Hunyorogva a kamera felé fordult, és
belenézett, miközben a könnyeivel küzdött. Nem sírhat, nem adhatja
meg ezt az örömöt annak a gazembernek.
– Reggel van, gazdám?
A férfi elvigyorodott, és próbált nem nevetni.
– Szerinted mennyi az idő?
– Olyan, mintha reggel lenne.
A lánynak semmi támpontja nincs. Ha azt mondaná neki, hogy a
délután közepén járnak, nem tudná bizonyítani az ellenkezőjét.
Milyen nevetséges!
 – Jöhet a reggeli, Vénusz? Nekem nagy kedvencem a zabkása
egy kis helyi, hidegen kipergetett mézzel édesítve. Na, mit mondasz,
kedvesem? Zabkása és egy csésze finom borsmentatea, hogy
megnyugtassa felborzolt idegeidet és a gyomrodat?
A lány lesütötte a szemét, és alig hallhatóan azt suttogta:
– Nem vagyok éhes.
Ez a kurva most megpróbálja felbőszíteni? Ilyet merészel tenni ez
a hárpia? Talán túlbecsülte ezt a lányt, és tényleg ennyire ostoba?
– Hagyd abba a motyogást, kislány! És ne feledkezz meg a jó
modorról sem, különben borsos árat fogsz fizetni!
Emma ezúttal hangosabban válaszolt.
– Nem vagyok éhes, gazdám.
A férfi olyan közel hajolt a képernyőhöz, hogy az orra majdnem
hozzáért. A lány most a tisztelet hiányát nyilvánítja ki a látszólagos
hízelgő együttműködés és a passzív ellenállás egyvelegével? Talán,
de csak talán!
Afelől semmi kétség, hogy van benne tartás, de az ilyesmit meg
lehet törni. Még izgalmasabbá teszi a folyamatot, több kihívással
fűszerezi meg. Két korábbi vendégénél is előfordult, hogy bizonyos
dolgokban nem akartak megfelelni neki, aztán végül próbáltak
könyörögni, esedezni, sikítozni azért, hogy kijussanak innen. Ez a
lány sem lesz különb, ha úgy adódik.
A férfi úgy kuncogott, mint egy szemérmes gyerek, ahogy
felidézte és elméjében felnagyította a jelenetet.
Azoknak sem működött, ennek a lánynak sem fog. A végén ő is
összeomlik majd, mint a többi. Neki is befellegzik, ha nem igyekszik
jobban. Mindig így van.
– Úgy vélem, több mint elegendő időt adtam, hogy hozzászokj az
új helyzetedhez, kedvesem. Számos engedményt tettem, amiért
fiatal és tapasztalatlan vagy, de most próbára akarod tenni a
türelmemet. Ha a helyedben lennék, jobban meggondolnám, mielőtt
újra megteszem.
Amikor Emma nem válaszolt, minden sötétségbe borult, és
felharsant a soha szűnni nem akaró női jajgatás.
Aztán hirtelen újra csend lett, és mindent betöltött a fény. A férfi
hátradőlt a székében, és figyelmesen nézte a lányt. Az a tenyerébe
zokogott. A mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt, ahogy
levegőért kapkodott: fel, le, fel, le, be és ki, be és ki. Szép. Milyen
szép látvány. A lány akaratereje folyamatosan gyengült; percről
percre, óráról órára, napról napra. A szemében még mindig ott ült az
ellenállás szikrája, de kétségtelenül halványult.
Itt az ideje, hogy kihasználja a kapott előnyt, mielőtt munkába
indul. Nem is időzíthette volna jobban.
– Kapsz egy utolsó esélyt a teljes együttműködésre, Vénusz.
Mindjárt indulok dolgozni. Milyen kár, pedig szívesen maradnék, és
eljátszadoznék még veled egy ideig, de mindünknek megvan a
maga kötelessége az életben. Így vagy úgy, de fizetni kell a
számlákat. Miért nem a fényt és a csendet választod, amíg még
megteheted?
Emma felült, szorosabbra fogta maga körül piszkos paplanját, és
belenézett a kamerába.
– Kaphatnék egy szelet pirítóst és egy pohár meleg vizet,
gazdám? – kérdezte olyan érthetően, ahogy tudta.
A férfi győzelmében hangtalanul a levegőbe bokszolt, és érezte,
ahogy férfiassága megduzzad.
– Barna vagy fehér kenyér? Választhatsz.
– Barnát szeretnék, gazdám.
– Mondd újra!
– Barnát szeretnék, gazdám.
– És újra!
– Barnát szeretnék, gazdám.
A férfi felugrott, megpördült cipője sarkán, és eszeveszett
ütemben csapkodta egymáshoz a kezeit, egyre gyorsabban és
gyorsabban, majd hirtelen megállt, és levegő után kapott.
– Így már sokkal jobb, kedvesem. Nagyon örülök neked. Már
kezdtem azt gondolni, hogy a vártnál sokkal hamarabb eljutunk a
végjátékhoz. Hozom a barna kenyeret.
 4. fejezet
GRAVEL NYOMOZÓ VÉGRE megtalálta régi barátját és
megbízható alkalmazottját, Clive Rankin őrmestert, a rendőrségi
főhadiszállás nem túl jó hírű kantinjában; ott üldögélt egyedül, és
épp lelkesen habzsolta angol reggelijét kiadós mennyiségű
barnamártással nyakon öntve, ami hatékonyan fedte el az igazán
zsíros étel valódi ízeit.
Grav cseverészett egy keveset a pultnál az újonnan felvett fiatal
szakácsnővel, egyben pultfőnökkel, majd rendelt két sajtos-hagymás
roládot és egy csomag chipset, amiről úgy gondolta, hogy remekül
illik a roládokhoz reggelire.
– Nagyon örvendek, drágaságom. Szólíts Gravnek! Az étel
ugyanolyan rémesen néz ki, mint mindig.
Tökéletesen felvetted a fonalat.
A nő felnézett, és óvatosan elmosolyodott. Már csak ez hiányzott
az első napján, egy önjelölt Humor Herold.
– Reménykedem benne, hogy keddre megkapjuk a Michelin-
csillagot.
Grav körbenézett a termen, mielőtt válaszolt volna.
– Kár lenne erre a helyre pazarolni egy csillagot, drágaságom.
Maradjunk csak a szokásos mosléknál.
Szerintem így lesz a legjobb.
– Igen, valószínűleg igaza van.
A nyomozó odanyomult Rankin asztalához, majd leült vele
szemben.
– Jó újra a fedélzeten látni, Clive fiam. Jó színed lett a spanyol
naptól. Milyen volt?
Rankin őrmester felpillantott a majdnem üres tányérjából, és
lenyelt egy gondosan megrágott, sós, dán szalonnadarabot.
– A sógornőm is velünk jött – válaszolta.
Grav sokatmondóan elvigyorodott.
– Akkor biztos kijutott a jóból.
– Kis dózisban nem olyan vészes.
A nyomozó arca hirtelen komolyabbá vált, ahogy kíméletlenül
elöntötték a múlttal kapcsolatos gondolatok.
 – Ne szúrd el, haver! Egy üres ház nagyon magányos hely tud
lenni. Nekem elhiheted.
Rankin felnézett és bólintott, ahogy fájdalmasan tudatosult benne,
hogy a társalgás ismerős fordulatot vett.
– Heather jó lány volt.
– A legjobb.
– Átkozott rák!
– Ahogy mondod.
Rankin az ingujjával letörölt egy kis mártást a szája széléről,
felkapta a bögréjét, és kiitta az alján lévő édes, sötét, langyos italt.
– Van időm még egy kávéra, főnök?
A nyomozó a digitális Casio karórájára pillantott.
– Persze, adj neki! Ha rám is gondolnál, teát kérek négy cukorral.
– Látom, jól halad a diéta. Nyaralás előtt még öt cukor volt.
Grav felnevetett, amitől lógó sörhasa úgy rezgett, mint valami
tortazselé.
– Naná, jövő héten kezdem a balettórákat. A hájas valagam jól
fog kinézni harisnyába tuszkolva.
– Na, ezt a képet nagyon szeretném kitörölni a fejemből.
– Mert ettől nem áll fel, mi, Clive?
Rankin válaszképp csak nevetett a főnöke ismerős, nyers, vidám
ugratásán.
– Lehet, hogy soha többé nem akarok szexelni. Hogy
magyarázom meg ezt az asszonynak?
– Tessék, főnök. A kanál is megáll benne, ha elég erősen
próbálkozol.
– Kösz, Clive.
– Szóval, mi történt, míg távol voltam?
– Semmi különös, csak a szokásos. Van egy eltűnt diák a Cardiff
Egyetemről, akinek szeretném, ha sürgősen utánanéznél.
Rankin tanácstalan arckifejezéssel forgatta a szemét.
– Cardiff? Nem lenne több értelme, ha a dél-walesiek
foglalkoznának vele?
– Na, igen, te is így gondolod, mi? Ha az élet ilyen egyszerű
lenne!
– Miért, mi van vele?
 Grav futólag félrenézett, és gondosan megválogatta a szavait,
mielőtt válaszolt.
– Személyesen jött be hozzám a rendőrfőkapitány. A szar is
vigyázzban állt bennem. Ő a kislány keresztapja.
– Á, kezdem kapiskálni.
– A szokásos módon jártam el: elküldtem az értesítést az eltűnt
személyről a cardiffi illetékeseknek, és megkértem őket, hogy
ejtsenek meg néhány telefont a helyi kórházakba, meg hasonlók. De
a főnök egyértelműen a tudtomra adta, hogy ez nem elég ennek a
különleges fiatal hölgynek az esetében. Mielőbb meg akarja találni.
– Nem akarsz szólni a helyi rendőröknek, és megkérni őket, hogy
kezeljék az ügyet kiemeltként? Biztos, hogy megértenék.
Grav megrázta a fejét; már belenyugodott a könyörtelen
rendőrhierarchiába.
– A főnök már beszélt a cardiffi főnökkel. Mi visszük az ügyet
annak ellenére, hogy területileg nem hozzánk tartozik. Már le van
beszélve.
– Baszki! A különleges emberekre különleges szabályok
vonatkoznak? Miféle rendszer ez?
– Tudom, haver, tudom, de muszáj. Boldoggá kell tennünk az
öreg fószert, vagy megkeseríti az életünket.
Kérdezz körbe egy kicsit, és kis szerencsével még a hétvége előtt
megoldódik az ügy! A Dél-walesi Rendőrség az egyik közrendőrt,
Laura Williamst bocsátotta a rendelkezésünkre, ő segít, ahogy és
amikor kell, ha ez könnyebbség neked.
– Nálad vannak az ügy részletei?
Grav kiitta a csészéjét, elhajította az üres chipseszacskót, és
felállt, hogy visszamenjen az 1960-ban épült betonépületben
elhelyezkedő, zsúfolt irodájába.
– Az irodámban, az íróasztalon felhalmozott szemétkupac tetején
van egy narancssárga akta, abban megtalálsz mindent, amit tudnod
kell.
– Rendben, főnök. Még indulás előtt megihatok egy utolsó kávét?
– Naná, egyszer élünk… Ó, és ne felejts el tájékoztatni! Amint
találsz valami használhatót, jelentek a főnöknek.
 – Meglesz, főnök. Valószínűleg valahol hancúrozik a kislány egy
szőrös seggfejjel, és élvezi az életet. Tudod, milyenek ezek a diákok.
A tapasztalt nyomozó hátranézett az ajtó felé menet, és lassan,
nyomatékosan megrázta a fejét.
– Nem vagyok ebben olyan biztos, Clive. Van egy olyan furcsa
érzésem, hogy itt most nem erről van szó.
Rankin őrmester alig több mint egy óra alatt levezetett az
autópályán közel százhúsz kilométert a kedves, tengerparti
városhoz, Cardiffhoz, Wales nyüzsgő, multikulturális, rögbiőrült
fővárosához. Egész úton a felesége egyik kedvenc Hall and Oats-
CD-jét hallgatta és énekelte, miközben ügyetlenül lavírozott a
végtelennek tűnő forgalomban. Már elhagyta a gyors ütemben
fejlődő új stadiont és a hasonlóan lenyűgöző, Viktória korabeli
kastélyt. Végül megérkezett az úti céljához, és talált egy megfelelő
parkolóhelyet majdnem közvetlenül az egyetem modern főépülete
előtt.
Rankin felesleges mozdulattal megigazította drága, vörös-kék
csíkos, műszálas, Caerystwyth Rugby Club-emblémás
nyakkendőjét, egy gombnyomással bezárta az autót, lezseren a
főépület felé sétált, majd több mint tíz percen keresztül bolyongott az
ismeretlen folyosókon, mire végre megtalálta Goddard professzor
hatalmas, második emeleti irodáját, aminek minden lehetséges
négyzetcentiméterét egyetemi dolgozatok borították.
– Mark Goddard professzor?
A magas, sovány, előkelő megjelenésű, negyvenes évei elején
járó férfi szívélyes mosollyal üdvözölte az őrmestert.
– Ha nem tévedek, ön Rankin őrmester.
Rankin bólintott, és eszébe jutott, hogy megmutatja az
igazolványát, de aztán meggondolta magát. A férfi tudja, hogy
kicsoda. Minek bajlódni a protokollal?
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott, professzor. Tudom,
milyen elfoglalt.
A professzor vékony alkatához képest meglepően erősen rázta
meg Rankin kezét, és ismét elmosolyodott.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom, mondhatok-e bármi
újdonságot azon kívül, amit már a telefonban is elmondtam, de
nagyon örülök, ha a segítségére lehetek. Boldog vagyok, hogy ez a
szerencsétlen ügy megkapja a neki járó figyelmet. Nem voltam
biztos benne, hogy vajon a rengeteg egyéb dolguk mellett tudnak-e
komolyan foglalkozni egy ilyen üggyel. Van fejlemény az óta, hogy
beszéltünk?
Az őrmester nem várta meg, míg hellyel kínálják; leült a keményfa
székre, majd elővett egy jegyzettömböt és egy golyóstollat a fekete
műanyag Samsonite aktatáskájából, amit béketűrő felesége vett neki
tavaly karácsonyra. Nem volt értelme szépíteni a dolgokat. Nem
mintha rokona vagy közeli barátja lenne a lánynak.
– A lányt öt napja nem látták, nem veszi fel a mobilját, a helyi
kórházakban sem jártunk sikerrel, és egy hete nem vett fel
készpénzt. Nem valami rózsás a helyzetünk.
A professzor az arcához emelte a kezét, és megmasszírozta az
állát.
– Ó, ez nem túl biztató… Mekkora esélyt lát rá, hogy megtalálják?
Ilyen helyzetben nem könnyű bármi biztosat mondani, de Rankin
azért megpróbált a legjobb tudása szerint válaszolni.
– Nehéz megmondani. Évente több mint kétszázezer ember
eltűnését jelentik be az Egyesült Királyságban.
Nagyon sokan előkerülnek, de nem mindenki.
– Komolyan? Ilyen sok?
Rankin megerősítően bólintott.
– Attól tartok, igen.
– Ezt nem gondoltam volna.
– Miért is gondolta volna?
A professzor az íróasztala fölött függő faliórára pillantott, majd
éber tekintettel visszanézett a civil ruhás rendőrre.
– Nagyjából húsz perc múlva előadást kell tartanom, őrmester.
Talán térjünk a lényegre.
Mielőtt feltette az első kérdést, Rankin kinyitotta a jegyzettömböt,
és az aktatáskájára tette. Lássunk hozzá!
– Voltak Emmának nehézségei a tantárggyal kapcsolatban?
Bármilyen nehézségek?
– Nem, ahogy a telefonban is mondtam, Emma tényleg
mintadiák. Keményen hajtott, és különösen magas szintű
követelményeket támasztott önmaga felé, hasonlóan a többi kiváló
tanulóhoz. Én ugyanígy tettem, amikor oxfordi diák voltam.
Természetesen nagy a nyomás, a gyerekek mindig stresszesek, ez
az iskola velejárója, de Emma azon ritka kivételek egyike, akik
épphogy kitűnően teljesítenek nyomás alatt, ahogyan régen én is
tettem.
– Tehát jó véleménnyel van róla?
A professzor egyetértően bólintott.
– Ó, igen, őrmester, határozottan állíthatom. Nagy reménységem
az a lány. Figyelemre méltó ifjú hölgy.
Jó, tehát úgy tűnik, nem a rá nehezedő nyomás az eltűnésének
oka.
– Látott rajta bármilyen változást mostanában? Bármi furcsát?
Mondott vagy tett akármit, ami nem megszokott nála? Vagy
észrevett valami változást a megjelenésében, esetleg
feltételezhetünk bármilyen egészségügyi problémát, ami
aggaszthatta a lányt?
A professzor nem válaszolt rögtön; pár másodpercig alaposan
átgondolta a kérdéseket.
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta a lehető legmeggyőzőbb
határozottsággal. – Ahogy én láttam, ugyanolyan vidám és
szorgalmas volt, mint mindig. Emma azon fiatal hölgyek egyike, akik
a puszta jelenlétükkel bearanyozzák a napunkat. Mindenkinek
mosolyt csal az arcára.
– Volt bármi konfliktusa a többi diákkal?
Rankin tudta, hogy szalmaszálakba kapaszkodik, de azért feltette
a kérdést.
A professzor felhúzta a szemöldökét, összeráncolta a homlokát,
és megrázta a fejét. Hát nem magyarázta el már érthetően, hogy
nem ez a helyzet? Talán ahhoz, hogy az őrmester megállapítsa a
tényeket, a legjobb módszer, hogy mindent alaposan számításba
vesz. Vagy ez a szerencsétlen őrmester tényleg annyira nehéz
felfogású, mint amilyennek látszik.
– Emma nagyon népszerű lány, már a kurzus legelején könnyen
beilleszkedett. A kollégák és a diákok is kedvelik. Nem tudom ennél
világosabban kifejezni magamat.
 A férfi elveszítette a türelmét, és ez a másodperc töredékéig meg
is látszott az arcán, a hangja pedig élesebbé vált. Talán mégsem
annyira elkötelezett a diákjai jólétét illetően, mint amilyennek mutatja
magát.
– A lány anyja említette, hogy volt barátja. Tudott ön erről a
kapcsolatról?
A professzor bólintott.
– Felteszem, az ifjú Peterről beszél. Emma érintőlegesen
említette az egyik heti konzultációnk alkalmával.
Rankin gyorsan lefirkantotta a választ.
– És pontosan mit mondott róla?
– Hm, hadd gondolkozzam… Igazából nem túl sokat. Csupán
annyit, hogy segített neki megtalálni egy bizonyos kutatási anyagot
az egyik feladathoz, amit különösen ösztönzőnek talált.
– Még valamit?
– Amennyire emlékszem, mást nem.
Az őrmester úgy vélte, érdemes továbbra is ezen a vonalon
tartani a beszélgetést, mielőtt továbbmennének.
Minden eshetőséget ki kell zárni, még ha látszólag
valószínűtlenek is.
– Gondolom, a fiú is az ön kollégája.
Goddard professzor cinikusan elmosolyodott, és észrevehetően
megfeszült, a reakciójából tisztán lerítt a bosszúsága.
– Ezt így nem jelenteném ki, őrmester. Igaz, ami igaz, ő is
ugyanannak az egyetemnek az alkalmazottja, mint jómagam, de
attól még nem oktató.
Beképzelt seggfej! Ha ennél is nagyobb egója lenne, betöltené az
egész szobát.
– Rendben, vettem a lapot. Meséljen még erről a Peter Moselyról!
A professzor ezúttal nyomatékosan nézett az órára.
– Pontosan mit akar tudni róla?
– Miféle férfi?
Micsoda arcátlan kérdés! Mintha az ő státuszával és
intellektusával bármikor is szóba kellene állnia egy olyan senkivel,
mint Mosely. Ennél sokkal fontosabb dolgok töltik ki az idejét.
 – Láttam egyszer vagy kétszer a könyvtárban, de még nem volt
okom hosszabb beszélgetésbe elegyedni vele.
Ha szövegekre van szükségem, a könyvtár vezetője mindig
megkeresi őket nekem.
Most Rankin sandított az órára. Van bármi értelme, hogy
folytassák ezt a beszélgetést? Ennek az önimádó seggfejnek
láthatóan sokkal fontosabb, hogy a saját fontosságát bizonyítsa, mint
bármi más.
– Tud bármit Mosely hátteréről?
– Azt hiszem, valamikor természettudományt akart tanulni, de
nem volt meg hozzá a képessége. Vagy valami ilyesmit mondott a
főnöke. Nem mindenki képes rá.
Tehát többet tud Mosely múltjáról, mint amennyit eredetileg
elárult.
– És ezt vajon nehezen fogadja el?
Goddard professzor felállt, hogy távozzon, majd látványosan
összegyűjtött néhány papírt az íróasztaláról, mielőtt ismét odafordult
Rankinhez.
– Azt javaslom, kérdezze meg maga, őrmester! A harmadik
emeleti kis szakkönyvtárban találja, ha nem tévedek. Most pedig,
hacsak nincs még valami halaszthatatlan kérdése, igazán el kell
indulnom. Az előadás nem tartja meg magát.
– Ó, csak még valami.
A professzor hangosan felsóhajtott.
– Mondja útközben!
Rankin sietve felpattant, amikor az oktató szándékosan
futólépésben elindult a hosszú, keskeny, napsütötte folyosón.
– Hol találom Emma lakótársait?
– Mindketten részt vesznek az előadásomon. Átadhatok nekik
egy üzenetet, ha szükséges.
– Mondja meg nekik, hogy pontban fél hatkor várom őket a
lakásuknál.
– Ha az segít, itt is beszélhet velük.
Ezúttal Rankin sóhajtott fel.
– Csak mondja meg nekik, professzor, csak mondja meg!
 Rankin szemmagasságba emelte a laminált igazolványát, és
odalépett a nádszálvékony, ideges tekintetű, fekete hajú fiatal
férfihoz, aki egy lakkozott fapult mögött ácsorgott, amit különböző
színű tankönyvek borítottak az elképzelhető összes tudományos
tárgyban.
– Rankin őrmester, a Nyugat-walesi Rendőrségtől. Peter Moselyt
keresem.
A fiatal férfi felpillantott, törékeny ujjaival kisöpörte festett fekete
frufruját a szeméből, és ahelyett hogy egyenesen Rankin szemébe
nézett volna, elnézett a férfi mellett, mintha csak épp valaki máshoz
beszélne, aki az őrmester mögött áll.
– Nem akartam megtartani a könyveket! Én mindig…
Ó, hát üdv, Peter! Bocs, hogy elrontom a napodat. Rankin
feltartotta a tenyerét a levegőbe, mintha csak a sűrű forgalmat
akarná megállítani az utcán. Ez a szegény gyerek úgy néz ki, mint
aki menten összetojja magát.
– Fejezze be, Mr. Mosely, mielőtt belekeveri magát egy lopási
gyanúba! Nagy ívben teszek a könyvekre.
Emmáról akarok beszélni magával.
Mosely arcán pánik jelent meg, majd két kézzel megragadta a
pultot, hogy megtartsa magát.
– Ó, istenem! Történt vele valami?
– A maga helyében inkább leülnék, mielőtt összeesik, Mr. Mosely.
A fiú engedelmesen lehuppant a székre, és összekulcsolta a
kezét.
– De Emma jól van, ugye?
– Nem értesült róla, hogy eltűnt?
Mosely előhúzott egy szétszakadt zsebkendőt a nadrágzsebéből,
és hangosan kifújta az orrát, miközben búskomor arcán
megállíthatatlanul peregni kezdtek a könnyek.
– Várok egy percet, Mr. Mosely, nem sietünk sehova.
Mosely másodszor is kifújta az orrát, majd eltette a zsebkendőt.
– Köszönöm, csak egy pillanat.
– Folytathatjuk?
Mosely sietve bólogatott.
– Azt hiszem, igen.
 – Mikor látta utoljára Emmát?
– Legalább két hete nem beszéltem vele.
Próbára teszi a türelmét, vagy csak szimplán zavarodott?
– Azt kérdeztem, mikor látta utoljára, nem hogy mikor beszélt vele
utoljára. A kettő nem ugyanaz.
Mosely a padlóra szegezte a tekintetét, és nyugtalanul
fészkelődött a széken. Hangsúlyos homlokán apró izzadságcseppek
gyöngyöztek.
– Itt volt a könyvtárban múlt héten. Azt hiszem, kerül engem.
– Melyik nap volt bent?
Mosely kihúzott egy fiókot, elgyötört ujjakkal beletúrt, majd
hirtelen előhalászott egy A5-ös méretű, kézzel írt, fehér
kartotéklapot.
– Egy kvantumfizika-tankönyvet kölcsönzött ki. A tudománynak ez
a területe különösen érdekli. – Alaposan megnézte a mögötte lógó
falinaptárt. – Kedd reggel volt.
Rankin felemelte a kezét, és elvette a kartonlapot Moselytól, aki
felettébb elégedettnek tűnt, hogy igazolni tudja az állítását.
– Rendben, tehát utoljára április 28-án látta.
– Így van.
– És azóta nem?
A fiú lemondóan megrázta a fejét.
– Még mindig szeretem.
– Nem kétlem, Mr. Mosely, de ahogy én tudom, ő nem viszonozza
az érzelmeit.
Mosely orrlyuka kitágult, ahogy felpattant.
– Ez nem igaz! A tanulásra kell koncentrálnia. Ő maga mondta.
Minden megváltozik, amikor lediplomázik.
Rankin a fapultra könyökölt, és állta Mosely dühös tekintetét, míg
a fid új keletű bátorsága alábbhagyott. A fiú reakciója elég
őszintének tűnt, de azért biztosra kell menni.
– Szóval, hogy érezte magát, amikor Emma szakított önnel?
Biztos földhöz vágta egy kicsit. Élete szerelme véget vetett a
kapcsolatnak.
Úgy tűnt, Mosely menten felrobban, és mielőtt lassanként
összeszedte magát, csikorgó fogai között szűrte a választ.
 – Még mindig szeret engem, csak most a tanulásra koncentrál.
Egy nap újra együtt leszünk. Meg fogom kérni a kezét.
Ez a fiú vagy áltatja magát, vagy Emma tett olyan ígéretet, amit
nem áll szándékában betartani.
– Haragudott rá? A körülmények fényében ez nem lenne
meglepő. Nekem elég dühösnek tűnik.
Mosely megrázta a fejét, amitől a haja minden lehetséges irányba
szálldosott.
– Szeretem őt. Soha nem bántanám! Mindent megtennék érte,
mindent a világon!
Rankin egy pillanatig hallgatott, majd újra megszólalt.
– Ki mondta, hogy bárki bántotta?
– Maga utalt rá.
Igaza van. Talán nem kellett volna olyan keményen kérdezgetnie,
elvégre Mosely nemrégiben még öngyilkossággal fenyegetőzött.
– Tud bármi okot, ami miatt Emma úgy dönthetett, hogy elhagyja
az egyetemet, és nem szól róla senkinek?
Mosely amúgy is sápadt arcából láthatóan kiszaladt a vér, és
amikor a lábai felmondták a szolgálatot, hangos puffanással huppant
vissza a székbe.
– Kizárt, hogy ilyet tegyen. Nagyon szeret tanulni, imádja
Cardiffot, és szeret…
Legalább két dologban igaza volt. De ez a fiú becsapja magát. Az
ember szinte bármit elhitet magával, ha elég keményen próbálkozik.
– Tud róla, hogy lett volna bármi problémája? Nem feltétlenül az
egyetem, hanem akármi más.
Mosely ismét megrázta a fejét, ezúttal lassabban.
– Ingerült volt a szakításunk után, de élte tovább az életét. Ó, és
néha panaszkodott, hogy fáj a farkcsigolyája, miután tavaly elesett a
jégen, de ez igazán nem nagy dolog. Néha használt egy
gyulladáscsökkentő kenőcsöt, ha nagyon fájt neki. Ha bármi baja lett
volna, vagy bármi különös történt volna, biztos, hogy tudnék róla.
Rankin csendben átkozódott a bajsza alatt. A helyesírás sosem
volt az erőssége, és sokszor meggyűlt a baja a különböző
kifejezésekkel jegyzetelés közben. Így aztán inkább csak annyit
firkantott le a jegyzetfüzetébe, hogy farkcsont, mielőtt tovább
kérdezett.
– Van még más is? Törje a fejét, talán a látszólag jelentéktelen
részletek segíthetnek megtalálni Emmát.
Mosely a semmibe meredt, elmerült a gondolataiban. El kéne
mondania? Félre fogja érteni az őrmester?
Elég valószínű, viszont sosem bocsátaná meg magának, ha
hallgatna, és emiatt történne valami Emmával.
– Bökje ki, Peter! Tudom, hogy van valami, amit nem árul el.
Most vagy soha. Ideje lenyelni a keserű pirulát, ahogy a régi
mondás tartja.
– Emma azt mondta, ne kövessem tovább.
Helyben vagyunk, végre egy nyom!
– Ez pontosan mikor volt?
Mosely lehajtotta a fejét, és mereven bámulta a vörös szőnyeges
padlót.
– Kedd reggel – motyogta.
Kedden? Keddet mondott? Szóval mégiscsak beszéltek.
Manipulatív kis tetű!
– Ki vele, Mr. Mosely! Nem ez a megfelelő idő, hogy bármit is
magában tartson.
A fiú megismételte a választ, ezúttal sokkal érthetőbben.
– Szóval beszélt vele! Az előbb miért tagadta le? Mi a franc oka
volt rá?
Mosely rémültnek tűnt, ahogy nagy nehezen próbálta
összeszedni magát.
– Rám kiabált, amikor odaadtam neki a könyvet. Még sosem
láttam ilyennek korábban. Sosem láttam még ilyen dühösnek.
Kitépte a kezemből a könyvet, megfordult, és elviharzott, még mielőtt
lehetőségem lett volna beszélni vele. Utánakiáltottam, mondtam,
hogy fogalmam sincs, miről beszél, de ő még csak vissza sem
nézett, egyszerűen elment. Igazából nem hiszem, hogy elhitt bármit
is abból, amit mondtam neki.
Rankin lapozott egyet a jegyzetfüzetében.
– Ezek szerint követte? Ő mindenesetre így hitte.
 – Tudom, mit gondol, de nem, egyáltalán nem! Soha nem tennék
ilyet. Miért követtem volna?
– Szerelmes volt belé. Vissza akarta kapni. Nem lenne meglepő.
Mosely nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek, azok csak
úgy peregtek hamuszürke arcán.
– Nem kö… követtem. Soha nem kö… követtem. Mondtam
magának, nem le… lennék rá képes.
– Ha nem követte, akkor ő miért mondta azt, hogy igen?
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem kö… követtem. Fogalmam
sincs.
– Azt állítja, hogy Emma hazudik?
– Nem, nem, nem mondtam ilyet. Emma nem hazudozó!
Egyszerűen csak nem tudom, miért mondott ilyet.
De biztosan megvolt az oka.
Rankin hallgatott egy másodpercig. Biztos van a történetben
valamennyi igazság. A fiú ezt akár el is hallgathatta volna. Egy
bűnös ember biztosan hallgatott volna. Miért vallana be ilyesmit,
amikor Emma eltűnt?
– Gondolja, hogy valaki más követte? Valaki, akiről azt hitte, hogy
maga az.
Moselynak egy szempillantás alatt elapadtak a könnyei, és
nagyot nyelt.
– Egek, erre még nem is gondoltam. De azt hiszem, ennek így
van értelme… De ki a…
– Tehát nem látott semmi különöset? Gondolkozzon, Peter, bármi,
amit látott, hasznunkra lehet!
Mosely pár másodpercig csendben maradt, és elmélyült a
gondolataiban. Tényleg segíteni szeretett volna, de mit mondhatna?
– Semmit. Bár láttam volna, de nem.
Rankin becsukta a jegyzetfüzetét, és visszatette az aktatáskába,
majd Mosely felé nyújtott egy fehér kártyát, amin fekete,
dombornyomott betűkkel ott állt az elérhetősége.
– Mára végeztünk. Ha bármi eszébe jut, akármi, akkor kérem,
hívjon fel, éjjel-nappal elérhető vagyok. Valaki biztosan felveszi a
telefont, és átadja nekem az üzenetet.
Mosely halványan elmosolyodott.
 – Akkor hisz nekem?
– Nem tőlem hallotta, de igen, fiam, hiszek magának.
– Köszönöm, ez sokat jelent.
Rankin a Queens utcai állomáshoz közeli kedves, helyi
kávézóban vett magának egy garnélás-majonézes szendvicset, majd
átvágott a város forgalmas utcáin a Cathays útig, a cardiffi
egyetemnegyed szívéig.
Lelassított a jelöletlen kék Mondeójával a külvárosi, széles utca
felé menet, majd újra és újra végignézett a két oldalon magasodó
házakon, és úgy döntött, nem vesz tudomást a mögötte haladó autó
egyre dühösebb sofőrjéről. Dugulj el, te visszataszító seggfej…
Ötvenkettes szám, ötvenkettes szám, hol a pokolban lehet az a ház?
Az őrmester addig kopogtatott, míg egy feltűnően csinos, kócos,
barna hajú lány ki nem nyitotta az ajtót.
Buggyos, fekete és kék pulóvert viselt, aminek az elejét a Cardiff
Egyetem logója díszítette.
– Hol ég a ház? – kérdezte éles délnyugati akcentussal, amit
Rankin furcsamód elbűvölőnek talált. Félszegen elvigyorodott, annak
ellenére, milyen komoly ügyben érkezett, és magában elismerte,
hogy egy csinos arcocska mindig leveszi a lábáról. Gyerünk, Clive,
szedd össze magad, és koncentrálj a munkára! Vége már azoknak a
napoknak, amikor tizenkilenc éves lányokkal flörtölt.
Végighúzta a kezét rövid haján, bemutatkozott, és elmondta,
miért jött.
A lány arca sokkal visszafogottabbá vált, és hirtelen már a
férfinak a megjelenésére adott reakciója sem szórakoztatta annyira.
– Akkor talán jobb, ha bejön. Helen vagyok. Emma egyik
lakótársa.
Rankin követte a lányt a halvány-rózsaszín falú nappaliba, immár
újra kimérten.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Goddard professzortól kaptam
meg az elérhetőségeidet ma délelőtt. Dianne is itt van?
A lány az őrmester felé fordult.
– A szobájában van, az emeleten. Lehívjam?
– Előbb szeretném látni Emma szobáját, ha nem probléma. Aztán
felteszek nektek pár kérdést. Talán körbevezethetnél.
 Helen összevonta a szemöldökét, majd megfordult, és elindult a
lépcső felé. Annak ellenére, hogy a rendőrnek ilyen barátságos
megjelenése van, biztos komoly ügyben jött. Biztos nem küldött
volna ide a rendőrség egy őrmestert, ha nem aggódnának komolyan.
Elég nyomozós filmet látott a tv-ben, hogy erre magától is rájöjjön.
– Emma szobája a harmadik emeleten van. Megmutatom.
Rankin követte.
– Köszönöm, az remek lesz.
Az őrmester a lábával nyitotta ki az ajtót, és belépett egy
észrevehetően jellegtelen és kevés bútorral berendezett
hálószobába. Tipikus egyetemista lakhely fösvény főbérlővel. Emma
kidekorálta a falakat csillogó poszterekkel, amik különféle
filmsztárokat és énekeseket ábrázoltak – nyilván ezzel akarta kicsit
feldobni a szobát –, de még ezek sem tudták elnyomni a főbérlő
általános garasoskodását és az alaposság teljes hiányát.
Rankin nagyjából a szoba közepére sétált, majd lassan
körbefordult, keresve a legkisebb nyomot, ami utalhat Emma
eltűnésének okára. Megfordult, megállt, majd megismételte a
mozdulatot, és szemügyre vette a szoba minden
négyzetcentiméterét, de semmi nem ragadta meg a figyelmét – ez
igazából a legkevésbé sem lepte meg.
Odament egy fiókos szekrényhez, aminek a tetején különféle
sminkeszközöket, egy álló tükröt és pár ezüstkeretes, csillogó
családi fényképet helyeztek el, tele ennél boldogabb időben
megörökített mosolygó emberekkel. A férfi felemelte az egyik képet,
és szemügyre vette Emma feltűnő megjelenését. Bárcsak a kép
tudna beszélni! Merre vagy, kislány? Hova a pokolba tűntél?
Rankin belekotort az alsó fiókba, de csak zoknikat, különböző
színű harisnyákat és rengeteg fehér melltartót és alsót talált teljes
rendezetlenségben. A középső fiókban sem akadt semmi érdekes;
csak pólókkal, ujjatlan topokkal és hasonlókkal volt tömve, viszont a
legfelső fiók már tartogatott izgalmakat. A tollak, papírok, hajcsatok,
tamponok, fogamzásgátló tabletták és vény nélküli
fájdalomcsillapítók között rögtön rábukkant egy szürke bőr
pénztárcára. Amikor a kezébe vette és lassan kinyitotta, a
legrosszabb félelme igazolódott be.
 Leült az egyszemélyes ágyra, egyesével kivette a kártyákat a
tárcából, és közvetlenül maga mellé fektette a matracra: egy
National Westminster bankkártya, egy középen meghajtott ötfontos
bankjegy, három fényes egyfontos és különféle kisebb címletű
fémpénzek. Ezeken kívül két első osztályú bélyeg és egy
diákszövetkezetes tízszázalékos kedvezménykupon a helyi boltokba
és kifőzdékbe. Miért ment el ezek nélkül itthonról? Biztosan nem
hagyta volna itthon a tárcáját, hacsak nem nagyon sietősen távozott,
vagy ittasan, betegen, vagy ami a legrosszabb, akarata ellenére.
Rankin visszament a szoba közepére, és ezúttal jóval lassabban
fordult körbe, közben pedig minden egyes részletet alaposan
megfigyelt; kereste az arra utaló jelet, hogy valaki behatolt a
szobába, de most sem látott semmit. Az ablak belülről volt bezárva,
és nem látszott, hogy valaki feszegetni próbálta. Ha valaki bejött a
szobába, pontosan tudta, mit csinál.
Amint biztos lehetett abban, hogy nincs a szobában semmi egyéb
látnivaló, elindult az ágy melletti hatalmas viktoriánus szekrényhez,
mindkét szárnyát szélesre tárta, majd bekukucskált. Semmi feltűnőt
nem vett észre, bár a ruhák mind az egyik oldalra voltak tolva. Pár
másodpercig elgondolkodott, vajon van-e ennek jelentősége, de
aztán arra jutott, hogy valószínűleg nincs. Úgy tűnt, a pénztárcán
kívül a szobában semmi használható információ nem rejtőzik.
Az őrmester visszacsúsztatta a kártyákat a tárcába éppen úgy,
ahogyan találta őket, majd kifelé indult a szobából, hogy megkeresse
a lányokat. De amikor az ajtó felé tartott, valamin megakadt a
szeme. Az elnyűtt, többszínű padlószőnyegen, az egyszemélyes ágy
mellett meglátott valamit, amiből pontosan tudta, hogy ez több mint
egy eltűnt személy esete.
Rankin letérdelt, jobb kezével megfogta a fekete, feltöltőkártyás
Nokia telefont, pár másodpercig nézegette, azon töprengve, mire
utalhat. Még nem látott olyan tizenkilenc éves lányt, aki elmenne
otthonról a pénze és a csillivilli, új telefonja nélkül. Emma miért lenne
különb? Valami történt. Valami nagyon nincs rendben. Vagy kárt tett
magában, vagy valaki valamilyen módon bántotta.
Ahogy Rankin elhagyta a szobát, a türelmesen várakozó Helenbe
botlott a hallban.
 – Van valami hír?
– Észrevettem, hogy nincs az ágyon ágynemű és párna. Ötletek?
– Egy se, de már nekem is feltűnt. Azt hittem, a szennyesben
van, de úgy tűnik, nem.
– Elég érdekes.
– Szerintem is.
– És a szoba kulcsát sem találtam.
– A konyhában, a hűtő melletti akasztón lóg.
– Á, rendben. Itthon szokta hagyni, ha elmegy?
A lány lassan megrázta a fejét, és a felső ajkát rágcsálta. A férfi
felmutatta a pénztárcát, a másik kezében pedig a telefont. Helen
arcára kiült a reménykedés és az optimizmus. Nem volt jó érzés
lelombozni.
– Ezek itt Emma holmijai?
A fiatal lány megnézte őket, és elkomorodva bólintott.
– Emma hozzá volt nőve ahhoz a telefonhoz. Hármunk közül ő
kapott először mobilt. Mindig a zsebében volt. Valami történt vele,
igaz?
– Ne rohanjunk ennyire előre, drágám… Hívd Dianne-t, és a
földszinten elbeszélgetünk.
A lány megint bólintott; lelkesen együttműködött, hátha azzal
segíthet a barátnőjén.
– Általában a konyhában beszélgetünk.
Rankin elindult le a lépcsőn, ami hangosan nyikorgott a súlya
alatt. Oké, ezt nehéz nem meghallani, ha részeg vagy, ha nem.
– A konyha teljesen jó lesz.
– Második ajtó balra. Szolgálja ki magát kávéval, vagy ha
gondolja, meg is várhat, amelyik kényelmesebb.
Elmagyarázom Dianne-nek a helyzetet, és pár perc múlva
megyünk.
– Csak nyugodtan, drágám, tudom, hogy ez nem egyszerű.
– Üljetek le, lányok, nem fog sokáig tartani.
Helen futólag elmosolyodott, hogy valamelyest oldja a nyilvánvaló
feszültséget.
– Kér egy teát?
Rankin felhúzta az ingujját, és megnézte az időt.
 – Miért is ne? Innék egy csészével, ha már így felajánlod. Dianne
leült a konyhaasztalhoz, és a kezét tördelte, Helen pedig hozott
három különféle csészét a konyhaszekrényből, és mindegyikbe
beletett egy-egy teafiltert. A rutinszerű tevékenységek bármilyen
helyzetben képesek megnyugtatni az embert.
– Tej, cukor?
– Egy cukrot kérek. – A férfi megpaskolta a hasát. – Fogyózom.
Tudjátok, a korommal együtt gyarapodik a hasam is.
Mindkét lány melegen a férfira mosolygott, ahogy az vidám
önkritikával tréfálkozott.
– Itt a teája, őrmester.
A férfi hálásan elfogadta a forró italt, és mosolyogva bólintott.
– Köszönöm, drágám. Most pedig ülj ide a barátnőd mellé, hogy
elkezdhessük.
Helen engedelmesen leült.
– Jól gondolom, hogy péntek este láttátok utoljára Emmát, mielőtt
elmentetek bulizni?
Mindkét lány bólintott.
– Igen – mondták egyszerre, majd Dianne még hozzátette: –
Valamikor hét után, de még nyolc előtt.
– És egyikőtök úgy gondolja, hallotta, amint Emma elhagyja a
házat szombaton kora reggel, igaz?
Dianne az ezüst karkötőjével játszott, majd előrehajolt a székben.
– Én egész biztosan hallottam. A lépcső valamiért a szokottnál is
hangosabban nyikorgott. Ön is hallotta, milyen, amikor lefelé jött. –
Ránézett a barátnőjére. – Én határozottan hallottam, ahogy
nyikorog. Nem ittam annyit, mint Helen.
Helen felnézett, és halványan elmosolyodott.
– Lebuktam. Elég durván berúgtam. Szerintem azt sem hallottam
volna, ha egy bomba robban a szomszéd szobában.
Rankin kíváncsian visszafordult Dianne-hez, és a szemébe
nézett.
– Van tipped, hogy ez hánykor lehetett?
A lány megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, nagyjából kettő körül értünk haza, és még sötét
volt, amikor hallottam lejönni a lépcsőn, szóval szerintem valamikor
kettő és napkelte között kellett lennie. Félálomban nehéz belőni az
időt.
– És biztos vagy benne, hogy még sötét volt?
– Igen, teljesen! Emlékszem, hogy kinéztem a félig elhúzott
függönyön, és a sötét égen megláttam a sárga holdat, aztán újra
becsuktam a szemem, és visszaaludtam. Most azt kívánom, bár
felkeltem volna. Akkor Emma nem tűnt volna el.
Rankin kusza kézírásával lefirkantotta a választ.
– Ne ostorozd magad, drágám! Nem tudhattad, mi történik. Mi
értelme az önmarcangolásnak?
A lány elmosolyodott.
– Nem tehetek róla, de magamat hibáztatom.
Helen átnyúlt az asztalon, és csendes támogatásként
megszorította barátnője kezét. Rankin folytatta a kérdezősködést.
– Vissza tudtok emlékezni, hogy előfordult-e korábban, hogy
Emma ilyen időpontban ment el itthonról?
Tudnom kell, hogy ez szokatlan volt-e nála. Gondoljátok, hogy
csak egy éjszakai sétára indult?
A két lány egyszerre rázta meg a fejét, végül Helen szólalt meg
először, és mondta ki azt, amire mindketten gondoltak.
– Lehet, hogy nem tudott aludni, és ezért ment el sétálni. Aznap
éjjel kellemes idő volt. De nem tartom túl valószínűnek, mert Emma
fél a sötétben.
– Tudjátok, mitől fél még?
Ezúttal Dianne válaszolt, amikor Helen ránézett.
– Azt hiszem, nála nyugodtabb embert nem ismerek. Meditál,
rendszeresen jógázik, egészséges kajákat eszik, és úgy általában jól
veszi az akadályokat. Mintha semmi nem tudná kizökkenteni. Azt
kívánom, bárcsak feleannyi önbizalmam lenne, mint neki.
– Helen, te is így gondolod?
– Igen. Pár napig kicsit feldúlt volt a Peter-ügy miatt, de nem
hagyta, hogy ez hosszú időre kizökkentse.
Könnyen túlteszi magát a negatív dolgokon.
Rankin szájához emelte a csészéjét, és mohón belekortyolt a
teába.
– Igen, erről hallottam. Mit gondoltok Moselyról?
 Helen az asztalra könyökölt, és összefonta maga előtt a kezét.
– Sosem értettem, Emma mit lát benne. Viszont szerintem elég
ártalmatlan.
Rankin kiitta a teája maradékát.
– Szóval nincs okotok azt feltételezni, hogy Peter fenyegetést
jelentett Emmára?
A két lány felnevetett a súlyos szavak hallatán – vagy talán pont
ezek ellenére.
– Jó, mert csak futólag találkoztam vele, de nekem is ez volt a
benyomásom. Voltak más férfiak is az életében, akikről tudnom
kellene?
Helen megfordult a széken, és idegesen Dianne-re nézett.
– Volt az az öreg fickó, akit emlegetett.
Na, ez kezd érdekes lenni.
– Pontosan kiről is beszélünk?
– Mondd el neki, Helen! Emma neked többet elárult, mint nekem.
– Helen?
Helen azt kívánta, bár befogta volna a száját.
– Ó, ez igazából semmiség. Nem hiszem, hogy túl nagy
jelentősége lenne. Csak fecsegünk, hogy oldjuk a feszültséget.
Az őrmester tolla hegyét az asztallapra koppintotta.
– Csak mondd el, aztán majd én eldöntöm, hogy van-e
jelentősége. Minél előbb végzünk itt, annál előbb mehetek haza az
asszonyhoz.
Helen most már tényleg azt kívánta, bár ne szólalt volna meg.
– Emma azt mesélte, akárhová ment, mindenhol ott volt egy
nagyon öreg férfi bottal a kezében. Azzal viccelődött, hogy biztos
róla ábrándozik, vagy ilyesmi. Emlékezett rá, hogy többször is látta
ugyanezt a férfit Caerystwythben, mielőtt egyetemre jött.
– Ti is láttátok a férfit?
– Nem – mondták egyszerre a lányok.
– Akkor honnan tudjátok, hogy bottal jár?
Helen felállt, és egy öreg, hajlott hátú embert kezdett utánozni,
ahogy egy képzeletbeli bottal a kezében nehézkesen elcsoszog
előttük.
 – Emma olyan jól mutatta be pár pia után, hogy szétröhögtem
magam rajta. „Üdv, kedvesem! Csodálatos téged újra látni. A hajad
ma igazán gyönyörű, szőke, és éppen kedvemre való a fazonja.
Olyan, mintha csakis nekem csináltad volna meg. Remélem, a
barátod tudja, milyen szerencsés.” – Helen elhallgatott. – Hát,
ilyesmi, így már el tudja képzelni.
Rankin becsukta a jegyzetfüzetét, visszacsúsztatta az
aktatáskájába, és magában nevetgélt, mialatt feltápászkodott.
Semmivel sem került előrébb a beszélgetéssel. Ha minden rokkant,
kanos öreg szatírt letartóztatnának, több börtönre lenne szükségük.
 5. fejezet
EMMA ÉRTHETŐ MÓDON nem volt hajlandó elismerni, de egy
ideig komolyan fontolgatta, hogy halálra éhezteti magát, amikor a
depresszió és a reménytelenség közel férkőzött hozzá, és teljesen
elborította. Fogalma sem volt, hány nap telt el, mire végül az evés
mellett döntött. De megtette, mert mindenáron túl akart élni. Ha meg
is kell halnia, harc nélkül akkor sem adja fel.
A férfi – akinek arctalan hangját már olyan jól ismerte – egyre
nagyobb nyomás alatt tartotta őt. A halálát viszont nem akarta, vagy
legalábbis még nem. De bármilyen valószínűtlennek tűnt is, nem a
durva meggyőzőkészsége változtatta meg Emma véleményét. Az
élni akarás szikrája lobbant fel valahol benne, ezért váltott taktikát.
Minden eltelt órával egyre jobban gyűlölte a férfit, és egyre
makacsabbul életben akart maradni, annak ellenére, hogy a férfi
mindent megtett, hogy megtörje a lelkét. Emma olyan belső erőt
fedezett fel önmagában, aminek a létezéséről nem is tudott. Ha
bármi esélye van a menekülésre, ennie kell, edzenie kell, meg kell
erősödnie. Ennyire egyszerű. Végtére is, ő egy tudós. Ha ő nem látja
be, milyen fontos a rendszeres táplálkozás és testmozgás, akkor ki a
fene tenné? Így hát elkezdett enni, amikor a férfi ételt kínált,
bármilyen gusztustalan volt is az az étel, és bármilyen nehéz volt
leerőltetni minden falatot a torkán. Valamint gyakorlatokat végzett:
fekvőtámaszok, felülések vagy éppen jóga, amikor a szoba
áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, és a férfi valószínűleg nem
látta.
Emmának még mindig fogalma sem volt, ki ejtette foglyul, vagy
hogy is néz ki az illető. A hangja továbbra is nagyon ismerős volt, de
ez minden. Még mindig nem tudta, honnan, bármennyire kutatott is
az elméjében.
Amikor még az érkezése előtt a plafonra szerelt hangszórókon
keresztül a férfi ételt és italt kínált neki, mindig megkérdezte
magától: ki ez az ember? Ki a fene lehet? De akármilyen erősen
gondolkozott is, sosem talált választ.
Az evésidők – vagy etetésidők, ahogy a férfi hivatkozott rájuk –
mindig egyformán zajlottak. Először is bejelentette, hogy ideje enni,
majd pár perc múlva bekopogott az acélajtón egy tárggyal, amiről
Emma nem tudta, mi lehet. Ezután utasította, hogy jöjjön a
nyíláshoz. Amikor Emma kinyújtotta a kezét a nyíláson, megkapta az
ételt, amit a férfi éppen neki szánt. Már kikukucskált a lyukon, hátha
sikerül azonosítania a férfit, de csak egy eltakart arcot látott, amin
mintha csillogó, színes bohócálarc lett volna, kifejezéstelen
szemmel, csapzott, göndör, fekete hajjal, ami lehetett a sajátja is.
Eleinte rémisztőnek találta a látványt, de aztán arra jutott, hogy ez
még válhat az előnyére is. Talán nem baj, hogy nem tudja, ki az.
Talán a férfi azt tervezi, hogy valamikor a közeljövőben visszaengedi
őt a négy falon kívüli világba. És ha ez a csodálatos nap eljön, az
elrablója csak úgy lehet szabad, ha nem ismerik az arcát. Vagy
Emma csak áltatja magát? Talán csak olyan reménybe kapaszkodik,
amit a tagadás szült, mint már korábban is? Nem lehet tudni.
Emma eleinte úgy gondolta, hogy az ételek észszerűen vannak
megtervezve, már ha lehet ezt a szót használni ebben a sötét és zárt
világban. Azt mondogatta magának, amiben már többször vigaszt
talált, hogy a férfi nem vesződne különféle tápláló ételek
elkészítésével, ha nem akarná őt életben tartani. De a helyzet pozitív
értelmezése rövid életű volt. Hamar belátta, hogy az etetésidők
csupán a férfi játékának a részei, amivel újra és újra kikezdheti az ő
józan eszét. Mindig elrejtett valamit az ételben, és boldogan
felkiáltott, amikor a lány megtalálta. Emma először egy hatalmas,
fekete bogarat fedezett fel a csomós krumplipürére emlékeztető
masszában, majd ezt követte egy patkányfarok a hosszú
paradicsomszószos spagettiszálak között. Majd, amikor már azt
hitte, a dolgok ennél rosszabbak nem lehetnek, a férfi bebizonyította,
hogy a lány nagyot téved.
Emma úgy képzelte el, hogy a férfi a kamera lencséjén keresztül
bámulja őt. Lelki szemei előtt látta, amint ott ül, és boldog kiáltással
élvezi a pillanatot, amikor Emma az üresedő tányérján, a zsíros
disznósültdarabok és a szétázott fehér rizs között felfedezte a félig
megfagyott, levágott emberi lábujjat. A fali hangszórókból
robbanásszerű nevetés harsant fel, ahogy Emma öklendezni
kezdett, kiköpte a félig megrágott húst, majd leugrott az ágyról, hogy
azonnal kiadja magából, amit addig megevett az ételből.
 És mindezek után, amikor Emma komor, könnyáztatta arccal
visszatért a szobába, a férfi megparancsolta, hogy táncoljon neki.
Időnként, amikor ehhez volt kedve, ezt parancsolta.
– Táncolj, Vénusz! Elegánsan és bájosan fordulj lassan körbe!
Dőlj előre, kedvesem! Fordulj el a kamerától!
Ez az, ez az, dőlj előre, és maradj úgy pár pillanatig, amíg
gyönyörködöm a szépségedben!
És ha tetszik, ha nem, a lány táncolt az abszurd dallamra újra és
újra, követve a pontos utasításokat. Néha az előírt fekete
fehérneműben, máskor meztelenül, viszont azt a képtelenül magas
sarkú cipőt mindig viselnie kellett – úgy tűnt, a férfi azért mindennél
jobban odavan. Mit is mondott róluk? Hogy fogalmazott pontosan?
– Ezek a cipők kihangsúlyozzák az érzékiségedet, Vénusz. Nem
tudom megérteni, miért nem viseltél ilyesmit az előző életedben.
Hiányoztak az igazán lényeges dolgok azokból a távoli napjaidból.
Majd én segítek azzá a nővé válnod, akinek mindig is szánt a sors.
Kibontakozol, mint egy pillangó. Rút kiskacsából hattyúvá leszel.
Remélem, értékeled, kedvesem. Ezt kettőnkért teszem.
– Igen, gazdám – válaszolta Emma, és folytatta a táncot, de
közben gyűlölt minden nevetséges mozdulatot.
Aztán térdre omlott, és köszönetet mondott a férfi türelméért és
gondoskodásáért, amikor éppen ezt parancsolta.
Miközben Emma a férfi hangjára szökdécselt és forgott, a szoba
minden szegletét áttanulmányozta. Kereste a gyenge pontot, a
lehetőséget a szökésre, bármilyen apró vagy távoli legyen is az, de
semmit nem talált.
Semmit, kivéve egy csillogó, vörösre festett, törött és véres
körmöt, ami egykor az egyik előző áldozat kezét díszíthette. Amikor
azt megtalálta, ismét fontolóra vette, hogy abbahagyja az evést.
Elvégre a halál legalább meghozná a rég óhajtott szabadulást.
 6. fejezet
LAURA WILLIAMS KÖZRENDŐR tapasztalat alapján alkotott
véleménye szerint a házról házra járás és vizsgálódás fárasztó
dolog, és ritkán vezet eredményre. De legalább egészen kellemes
nap volt ahhoz, hogy rövid ujjúban sétáljon Cardiff utcáin, a madarak
pedig az életrevaló, zöld levelű, városi fákon daloltak. Reménykedett
benne, hogy a hétvége is épp ilyen szép lesz. A gyerekek
eltölthetnek egy csodás napot a strandon. Talán a goweri partra
érdemes menni.
A rendőrnő megnyomta a sötétkék ajtó bal oldalán lévő csengőt
azon a háromemeletes házon, ami majdnem pontosan szemben állt
Emma diákszállásával. Megállapította, hogy egyike azon kevés
háznak a széles utcában, amit megőriztek önálló lakásként, ahelyett,
hogy a legtöbbhöz hasonlóan a bevétel maximalizálása érdekében
több kisebb lakást alakítottak volna ki belőle. Talán maga a tulaj lakik
itt. Üdítő változatosság lenne a város egykor előkelő részében.
Elgondolkodva ismét megnyomta a csengőt, és már majdnem
hátrakulcsolt kézzel továbbállt volna, amikor hirtelen egy rendkívül
izmos, szteroidokkal teletömött, harmincöt év körüli férfi kinyitotta az
ajtót.
Ápolatlannak tűnt, ahogy ott állt egy piszkos, fehér trikóban, egy
szörnyű rövidnadrágban, ami alig takarta a meztelenségét, és egy
piros strandpapucsban, ami úgy tűnt, bármelyik percben széteshet.
A nő unottan a férfi szemébe nézett, és kikényszerített magából
egy röpke mosolyt.
– Jó reggelt, uram! Maga a ház tulaja?
A férfi mohón, leplezetlenül végigmérte.
– Ha arra kíváncsi, hogy lehet egy olyan csavargónak, mint én,
egy ilyen háza, akkor az kurvára nem a maga dolga.
Tulajdonképpen rávilágított egy érdekes kérdésre. Na, nem
mintha a nőt ez érdekelte volna.
– Nem éppen, uram. Egy eltűnt diákkal kapcsolatban nyomozunk.
– Előremutatott Emma szállása felé. – Lakik ott szemben három
lány. Ő az egyik. Biztos látta már őket.
 A férfi akkor sem mutathatott volna kevesebb érdeklődést, ha
fizetnek neki érte.
– Sokáig fog ez tartani? Fél óra múlva bent kell lennem a
munkaügynél.
Ó, igen, a rendőriét szépségei. A nő odanyújtotta neki az
anyukától kapott, színes portréfotót Emmáról – a lány bájos arcán
boldog mosollyal nézett a kamerába.
– Felismeri őt?
A férfi szinte azonnal visszaadta a képet, és megvakarta
napbarnított, kopaszodó, méretes fejét.
– Ja, láttam erre kódorogni egyszer vagy kétszer – válaszolta. –
Nem csúnya csaj, már ha valakinek ilyen az esete. Nekem túl vézna.
Én azt szeretem, ha van mit fogni.
Mintha megengedhetné magának, hogy válogasson. Mire ilyen
nagy az arca?
– Szóval, mennyire ismeri?
– Nem mondtam, hogy ismerem azt a beképzelt tehenet. Csak
láttam néha elmenni, meg hazajönni a flancos, felfuvalkodott
lakótársaival, ennyi.
Williams közrendőr sietve hátralépett, amikor a férfi nyitott szájjal
böfögött egyet, és az átható, sörszagú lehelete megtöltötte a nő
orrát. Micsoda szívtipró! Meg kell néznie az aktáját, amikor visszaér
az őrsre. A börtöntetoválások elég árulkodóak. A karján lévő pontok
meg csakis tűszúrásnyomok lehetnek. Ha valaki drogfüggő volt, hát,
ez a fickó biztosan.
– Mikor látta utoljára?
– Mér’ akarja tudni?
– Csak válaszoljon a kérdésre!
A férfi rábámult a rendőrnőre, és agresszíven megrázta a fejét.
– Ha az a picsa azt mondja, hogy bármit is csináltam vele, akkor
kurvára kamuzik!
Ennek a pasasnak tuti van büntetett előélete, és valószínűleg
akkora priusza, mint a feje.
– Maga nem gyanúsított, uram. Eltűnt személy ügyében
nyomozunk, nem bűncselekmény végett.
 A férfi láthatóan megkönnyebbült, az arcán lévő ráncok
enyhültek, majd csaknem teljesen el is tűntek.
– Kurvára remélem, hogy így van. Akkor végeztünk? Tíz perc
múlva megy a buszom.
Williams közrendőr kihúzta magát.
– Azt kérdeztem, mikor látta utoljára. A munkaügyi hivatal meg
fogja érteni, ha elkésik. Adok igazolást, ha az segít.
A férfit ezzel nem győzte meg.
– Volt már valaha segélyér’? Azok a rohadékok mindig kitalálnak
valamit, hogy ne adják ki a lóvét!
Ez a lusta seggfej nem akar együttműködni. Segély helyett
elmehetne esetleg dolgozni.
– Csak válaszoljon a kérdésemre, uram, és elmegyek!
Rendben, tehát ő nem az a fajta nő, aki könnyen feladja.
– Nagyjából két hónapja láttam utoljára.
Miért nem ezt mondta egyből? Akkor nem rabolta volna az idejét.
– Azóta nem látta?
– Kurvára nem. Végeztünk?
A nő már épp tervezte, hogy beolvas a férfinak, de aztán
meggondolta magát, és fogcsikorgatva visszanyelte a szavait.
– Emmát múlt pénteken látták utoljára, május elsején, este hét és
nyolc között. Látott bármi szokatlant aznap? Bármit, amiből
következtetni tudnánk a hollétére?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem vagyok spicli.
A rendőrnő kezdte elveszíteni a türelmét. Mindig megdöbbentette,
hogy a bűnözők milyen elszántan hisznek a betyárbecsületben.
– Amint már mondtam, uram, eltűnt személy ügyében
nyomozunk, nem bűncselekmény végett.
A férfi hátrahajtott fejjel felnevetett, és így a rendőrnőnek teljes
rálátása nyílt a fekete tömésekre a fogaiban.
Talán ha elejt néhány információmorzsát, akkor a bige elhúz, és
még odaér a kocsmába, mielőtt kezdődik a meccs.
– Volt itt egy öreg hapek, aki a kocsijához cipelt valamit kora
hajnalban.
 A rendőrnő alig akart hinni a fülének. Lehet, hogy a változatosság
kedvéért most talál valami használhatót?
Vannak még csodák.
– Honnan cipelt valamit?
Ezúttal a kikérdezett férfi fordult Emma szállása felé.
– A három lány kecójából.
Ez kezd érdekes lenni.
– Biztosan aznap éjjel volt?
– Ja, lementem a kocsmába, hogy megnézzem a bokszmeccset.
Egy helyi srác ment címvédő meccset.
– Le tudnánk ülni bent a házban, uram? Fel kell tennem még pár
kérdést, és leírnám a válaszait.
A férfi csalódottnak tűnt, épp most dobhatta sutba a mai terveit.
Ezzel a tempóval tuti lekési az első kört.
– Nincs nekem időm erre a szarságra, szivi.
Amikor megpróbálta becsukni az ajtót, a nő bepillantott mellette a
nappaliba.
– Milyen kár lenne, ha a drogkeresők úgy döntenének, hogy
meglátogatják. Biztos vagyok benne, hogy találnának érdekes
dolgokat itt, ha nagyon próbálkoznak.
A férfi megfordult, és rábámult.
– Azt nem meri!
– Csak tegyen próbára! Nem vagyok olyan cuki, mint amilyennek
látszom.
– A maga helyében én elkerülném a kanapét, szivi. Volt egy
durva esténk, és az egyik haverom ott hugyozta össze magát.
A rendőrnő leült egy elnyűtt karosszékbe, ami legalább száraz és
viszonylag tiszta volt. Szóval így él ez a réteg.
– Megkínálnám teával vagy kávéval, de szabadnapos az inas.
A nő elmosolyodott azon, ahogy a férfi próbálta oldani a
feszültséget.
– Kezdjük a nevével és születési idejével.
Kérdések, kérdések, ezek a tetves zsaruk állandóan csak
kérdeznek.
– Tényleg szüksége van ezekre?
 A nő kinyitotta a jegyzetfüzetét a megfelelő oldalon, és a Parker
tolla hegyét a papírra helyezte.
– Erre magától is tudja a választ.
A férfi vállat vont. Akkor jobb lesz túlesni rajta.
– Lee Price.
Legalább megpróbálta.
– És mikor született, Mr. Price?
– 1971. május 28-án, ha annyira tudni akarja.
Ennél idősebbnek tűnt. A pia és a drogok csúnyán elbántak vele
idő előtt. Ezek már csak ilyenek.
– Mit látott pontosan?
A férfi könyékig beletúrt az orrába, majd a foszlott szőnyegre
pöckölt egy zöld takonydarabot, mielőtt megszólalt.
– Hát bezárt a Fekete Oroszlán, úgyhogy valamikor éjfél után
visszabattyogtam a házhoz valami ribanccal, akit a bárban szedtem
fel.
Micsoda szívdöglesztő férfi! Micsoda jó modor és ékes szavak.
– Hogy hívták az ifjú hölgyet?
A férfi megrázta a fejét, és felnevetett.
– Fingom sincs. Arra sem emlékszem, hogy nézett ki, nem hogy
másra.
– Kora, testfelépítése, hajszíne, bármi?
– Semmi. Találtam a lenti fürdőben egy narancssárga tangát és
egy üres bagósdobozt. Tud kezdeni ezzel valamit?
– Nem igazán. Nem emlékszik esetleg bármi másra vele
kapcsolatban? Csak van valami, amit el tud mondani, ha már együtt
töltötték az éjszakát.
– Hát azt tudom, hogy volt egy lepkés tetkó a seggén.
– Meséljen még!
– Nem tudok. Asszem, valami molylepke volt.
A nő elmosolyodott, és próbálta visszafojtani a nevetést. Akadt
valami komikus ebben az egészben. Az egyszerű emberek
életfelfogása mindig meglepte.
– Na, és mire emlékszik, mit látott pontosan?
A férfi rövid ideig hallgatott, majd egy hangos sóhajjal kifújta az
alkoholos levegőt a száján.
 – Ahogy már elmondtam befelé jövet, nagyjából biztos vagyok
benne, hogy valami öreg fószert láttam, amint a szemben lakó
lányok házából kihurcol valamit.
Talán csak nem akar emlékezni a nő nevére. Vagy talán a nő is
benne van a játékban. Igen, valószínűleg ez a helyzet. A kocsma
népszerű a prostituáltak körében. De ezt nincs sok értelme
forszírozni.
– És mit vitt az a férfi?
A fickó megint megrázta a fejét.
– Kurvára fingom nincs.
Türelem, kislány, türelem, csak tedd fel a megfelelő kérdéseket,
és már mehetsz is!
– Próbáljon emlékezni, Lee, ez fontos lehet! Valami nagy dolog
volt, vagy apró?
A férfi felegyenesedett a székben, és visszagondolt arra az
éjszakára.
– A vállára vetve hozta ki. Gondolom, valami szőnyeg lehetett,
vagy ilyesmi.
Emma volt? Meglehet, hogy Emma volt. Így kétségkívül
komolyodik a dolog.
– Ez az, Lee, úgy tűnik, a drogkereső brigád mégsem fogja
meglátogatni.
– Hát ezt cseszettül köszönöm.
– Szeretném, ha alaposan elgondolkodna a következő
kérdésemen, különben még meggondolom magam…
Gondolja, hogy az eltűnt lányt vitte a vállán?
A férfi előredőlt, mintegy kihangsúlyozva a mondanivalóját.
– Figyu, a csávó egy őskövület volt. Az is meglepő, hogy bármit is
tudott hurcolni.
– És nem látszott rajta, hogy nehezére esne cipekedni?
– Amennyire én láttam, nem. Na, nem mintha segíteni akartam
volna a fószernak. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak.
Ennek így nem sok értelme van. Egy öregember megerőltetés
nélkül cipel egy tizenkilenc éves nőt. Talán az egész történet csak
mese.
– Biztos abban, amit mond?
 – Igen, teljesen. Soha semmiben nem voltam még ilyen biztos.
Azt akarja tudni, amit igazából láttam, vagy azt, ami jobban tetszene
magának? Mondhatom, hogy egy ezüst egyszarvún vágtatott el a
fószer, ha akkor elhúzza a belét, és hagyja, hadd folytassam a
napom.
Na, haladjunk!
– Az igazat mondja, Lee, se többet, se kevesebbet!
Ez az ostoba tehén egy balesetben vesztette el a humorérzékét,
vagy így született?
– Csak vicceltem.
– Tehát mit csinált a férfi azzal, amit cipelt?
Ez volt az első alkalom, hogy a férfi magabiztosan válaszolt.
– Bedobta egy olyan svéd kombi csomagtartójába.
A rendőrnő lejegyezte a választ. Ezzel már lehet mit kezdeni.
Még a végén nyomozóvá növi ki magát.
– Volvóra gondol?
A férfi növekvő lelkesedéssel bólintott.
– Az, Volvója volt a burzsuj seggfejnek!
Végre kiderült valami, ami igazán fontos lehet.
– Milyen színű volt az autó?
– Nehéz megmondani az utcai lámpák fényében.
Megint itt tartunk.
– Világos vagy sötét színű?
– Sötét, asszem.
Hirtelen már nem is olyan nagy segítség.
– Nem biztos benne?
– Nem igazán, eléggé be voltam nyomva.
Marhaság!
– De biztos benne, hogy Volvo volt? Ezt mondta, nem igaz?
A férfi idegesen fészkelődött a székben.
– Hát, nem százszázalékosan, de azért elég biztos vagyok.
Ez egyre rosszabb.
– Azt mondja, lehetett akár más márka is?
– Hát, igen, lehetett. Most, hogy belegondolok, akár Passat vagy
Cavalier is. Nehéz biztosat mondani.
– Fejezze ki számokban!
 A férfi zavartnak tűnt.
– Ezt hogy érti?
– Hány százalékig biztos?
Egy darabig hallgatott, majd megszólalt:
– Ötven-ötven, asszem.
Ó, basszus! A nő már előre tudta, hogy nem lesz a válasz, de
muszáj volt megkérdeznie:
– Megnézte a rendszámát?
– Nem, mér’ néztem volna?
Ez jogos. A szexen járt az esze, nem az autókon.
– Merre ment az autó, amikor elhajtott innen?
Erre legalább teljes bizonyossággal tudta a választ.
– A kocsma felé. Vannak a környéken olyan flancos új biztonsági
kamerák?
Talán mégsem annyira ostoba, mint amilyennek először látszott.
– Hamarosan lesznek, de még nincsenek. Térjünk rá az idős férfi
személyleírására! Mit tud elmondani róla?
– Hosszú, ősz haj, szakáll, szemüveg.
– Ez már valami, Lee. Milyen magas volt?
– Átlagos, talán százhetven-száznyolcvan centi.
– Nagydarab, átlagos termetű, sovány?
– Olyan hetvenöt-nyolcvan kiló.
Úgy látszik, jóval többet tud, mint azt elsőre mutatta. Meglepő, mit
lehet kihozni valakiből egy kis nyomással.
– Milyen hosszú volt a haja?
– Vállig érő, mint egy öreg hippinek.
– És a szakálla?
– Hosszú, durva, igazi dzsumbuj. Ha látott már olyan férfit, akinek
jól jött volna egy rendes borbély, na, ez olyan volt.
– Milyen volt a szemüveg?
A férfi felnevetett; jót derült a kérdések során.
– Na, álljunk csak meg, szivi. Mi vagyok én, valami stylist?
– Ezek szerint nem emlékszik, milyen volt a szemüveg.
– Kurvára nem. A ribancra koncentráltam inkább.
– Mi a helyzet a ruhájával?
 A férfi olyat mordult, mint egy kutya, amitől el akarják venni a
csontját.
– Most szórakozik velem. Azt se tudom, rajtam mi volt, nemhogy
azon a vén szaron. Ha azt kérdezi, mi volt a ringyón, arra már
nagyobb eséllyel kap választ.
– Akkor miért emlékszik a hajára és a szakállára? Ez kissé
valószínűtlennek tűnik annak fényében, amiket mondott.
Az ég szerelmére! Egyszer próbál az ember segíteni valakin…
– A ZZ Top az egyik kedvenc együttesem. Az öreg fószer kicsit
hasonlított az egyik tagra. Ezért maradt meg bennem.
Ezúttal a nő nevetett fel.
– Látta már őt azelőtt?
– Nem.
– Ebben egészen biztos?
– Ja, ja, most mondtam, vagy nem?
– Van bármi egyéb? Akármi, amit el tudna mondani?
– Semmi egyebet.
A rendőrnő felállt, hogy távozzon, és máris örült a gondolatnak,
hogy friss levegőt szívhat.
– Értékelem az együttműködését. Ha mégis eszébe jutna valami,
tudja, hol talál.
– Azt lesheti.
Arcátlan pimasz!
– Nem fogadnék rá, Lee, de nincs kétségem afelől, hogy így vagy
úgy még találkozunk.
A férfi kinyitotta a bejárati ajtót, és félreállt, hogy kiengedje a nőt.
Minél előbb kivonszolja innen magát, annál jobb.
– Hát, ez remek hír. Számolom a napokat.
– Ahogy mondtam, Lee, tudja, hol talál.
Williams közrendőr több mint két órán keresztül járt házról házra,
míg végül beletörődött a sorsába. Még ha az egyetemi lakónegyed
többi lakosa tudott is bármi jelentőset, nem mondták el neki.
Természetesen még vissza kell térnie azokhoz, akik nem nyitottak
ajtót neki, de úgy érezte, ez most várhat. Ideje visszamenni az őrsre.
Még néhány óra, és otthon lehet a gyerekekkel. Egyedül ez
tartotta benne a lelket. Már alig várja!
 – Üdv, uram, nem baj, ha az irodájából telefonálok a nyugat-
walesi őrsre, mielőtt hazamegyek?
– Nem probléma. Hogy ment a nyomozás? Hallom, maga is
nyomozói pályára törne.
Williams közrendőr elmosolyodott. A férfi ajánlotta be.
– Nem lenne rossz, ha összejönne. Ismer egy elbűvölő, Lee Price
nevű férfit? A Cathays úton lakik az egyik nagy házban.
A régóta szolgálatban lévő, tapasztalt őrmester lemondóan
bólintott.
– Igen, kamaszkora óta ismerem. Az anyja meghalt, amikor
tizenkilenc éves volt – szegény asszony –, és a fiú ott maradt az
üres házban. Azelőtt nem volt rossz gyerek, de miután az anyja
meghalt egy frontális karambolban Penarth közelében, kisiklott az
élete. Tudja, drogok, pia, bűnözés és hasonlók.
– Ön szerint megéri leellenőrizni az országos adatbázisban?
A férfi felnevetett.
– Szerintem, amit a rendszerben talál róla, annyit én is el tudok
mondani. Leet elítélték droggal kapcsolatos bűntények miatt,
birtoklásért és dílerkedésért is. Főleg kannabiszról volt szó, de
később áttért durvább dolgokra is. Néhány éve hat hónapot ült a
swanseai-dutyiban.
– Ezzel sokat segített, köszönöm, uram. Követett el bármi
erőszakos vagy akár szexuális bűncselekményt?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, semmi ilyesmit. Semmirekellő fickó, de nem ő a
legelvetemültebb gazember, aki szabadon jár. Miért kérdezi?
– Ó, csak a miatt az eltűnt diák miatt. Meglehet, hogy látott
valamit.
– Nem hiszem, hogy Lee a legmegbízhatóbb tanú a földön.
Enyhén szólva sem. Többnyire valami varázsvilágban lebeg.
A rendőrnő elment a férfi mellett, egyenesen a közös
irodahelyiségbe.
– Igen, valószínűleg igaza van, uram, de jelenleg ő az egyetlen
nyom a kezemben.
– Maga remek munkát végez, kislány. A nyugat-walesiek
elégedettek lehetnek magával.
 – Hát, reméljük, ezt ők is így gondolják. Mondjuk azt még én sem
értem, egyáltalán miért nekik jelentek.
– Ne engem kérdezzen, itt nekem senki nem mond el semmit.
A telefon kitartóan csöngött, mielőtt Laura Williams végre
meghallotta Rankin mostanra ismerőssé vált hangját a vonal túlfelén.
– Üdv, Rankin őrmester, Laura vagyok Cardiffból. Szeretném
tájékoztatni, hogy haladok az üggyel.
Haladt az üggyel! Az mindenképp több, mint amit ő csinált.
Legalább van remény, hogy a nő jutott valamire.
– Szólítson Clive-nak, drágám, nem kell a formalitás. Mire jutott?
A rendőrnő vázolta a nap eseményeit, mialatt Rankin elmélyült
csendben hallgatta.
– Mennyire megbízható ez a Price fazon?
– Mint említettem, voltak a múltban drogügyei, kannabisz,
szteroidok és még néhány ütősebb cucc, de az volt a benyomásom,
hogy ez esetben igazat mond. Miért hazudna nekünk? Semmi
haszna nem lenne belőle.
– Hacsak nincs ő is benne. Akkor elterelhetett minket rossz
irányba.
– Az ügyeletes őrmester gyerekkora óta ismeri. Szerinte igazat
mond.
– Köszönöm, egy kis helyi vélemény mindig hasznos, de ettől
függetlenül meglátogatnám én magam is.
– Szóval úgy gondolja, lehet jelentősége annak, amit mondott?
– Elég valószerűtlennek tűnik a története, miszerint egy öreg
fószer kicipelte a lányt a házból hajnalban. De jelenleg nincs
másunk, amin elindulhatnánk. Talán lenne értelme kiküldeni a helyi
bűnügyiseket, hogy ellenőrizzék a lányok házát, találnak-e
ujjlenyomatokat, netán vért. Beszélek Gravel nyomozóval,
megkérem, hogy kössön össze valakivel a maguk oldaláról, aztán
azzal folytatjuk.
– Rendben, uram. Jelentkezem, amint van valami.
– Tegye azt, Laura! Értékelem a segítségét.
 7. fejezet
A FÉRFI JÓ ÖT PERCEN KERESZTÜL kutatott a hatalmas,
zárható fagyasztóládában, mire végre a többi holmi között rálelt a
keresett, átlátszó műanyag zacskóra. Gondosan lecsukta a
fagyasztó tetejét, majd az ablakon beszűrődő fénybe tartotta a
zacskót, hogy meggyőződjön a tartalmáról, és amikor érezte, hogy
felgyorsul a pulzusa, elégedetten elmosolyodott. Ezek a trófeák
olyan csodás emlékeket idéznek fel benne! Hatalmas, fényes és
hangos emlékeket, amik visszarepítették őt az időben, hogy újra
találkozhasson a holtakkal. Több időt kellene szánnia arra, hogy
gyönyörködjön a gyűjteményében.
Meglazította, majd eltávolította a szoros gumiszalagot, ami a
zacskó tetejére volt erősítve, majd kiborította a tartalmát a
fagyasztóra: négy, különböző méretű, lefagyasztott ujj, rajtuk
tökéletesen lakkozott vörös körmök.
Négy csodálatos emlékeztetője a boldog múltnak, négy értékes,
kincsként őrzött tárgy.
Felemelte a mutatóujjat, az ajkához emelte, és úgy kapta a
szájába, mint csecsemő az anyja mellbimbóját.
Lassan lecsúszott a padlóra, és kioldotta a nadrágját. Talán
hatodik Vénusz is a gyűjtemény része lesz, és talán ő nem fog…
Talán ő majd megérti a fantáziáját… Talán majd részt vesz a
tervében… Talán ő lesz a segítsége, aki után annyit sóvárgott.
Valaki, aki engedelmeskedik neki. Valaki, aki értékeli az ő csodálatos
képességeit…
Bár meglehet, hogy meg kell ölnie, ahogy a többivel is tette, a
hamis megváltókkal, akik túl sokat ígértek, de végül túl keveset
adtak. Ettől függetlenül az odáig vezető utat élvezni fogja. Egyébként
meg, rengeteg hal van még a tengerben.
Könnyedén talpra állt, elővett a polcon lévő, erre a különleges
célra fenntartott dobozból egy papír zsebkendőt, és megtörölte
magát vele, majd becipzárazta a nadrágját. Majszolta még egypár
másodpercig a foszlott csontdarabot az ujj végén; élvezte az ízét és
a formáját, aztán visszatette a zacskóba a többivel együtt. A
testrészdarabok meglepően gyorsan elkezdtek kiolvadni a szoba
melegében. Tényleg ellen kellene állnia a kísértésnek, hogy rágja
őket, még mielőtt a készlete megcsappan és lehetősége nyílik
újratölteni.
Becsukta a raktárhelyiség ajtaját, és lassan átsétált a hatalmas,
de egyre inkább elavult konyhába. A gyűjteménye a vágyai
megtestesülése, fizikai emlékeztetője a képességeinek. Jól csinálta,
nagyon jól, és egy vagy két pohár behűtött, ünnepi chardonnay
igazán indokolt ebben a helyzetben. Kivette az üveget a hűtőből,
eltávolította a dugót, félig töltött egy kristálypoharat, és a szájához
emelte. Élvezte az ismerős, savanykás utóízt, de közben fájlalta,
hogy az ujj húsos maradványa lassanként eltűnik a leheletéből. A
bor fenséges volt, de nem a legjobb. Semmi nem olyan ízletes, mint
az emberi hús. Még csak meg sem közelíti semmi. Semmi nem vált
ki belőle ilyen belső elragadtatást… Hát, igen, c’est la vie, ennél
többet nem is lehetne kérni.
Átnyúlt a jobb oldalra, és felkapcsolta a temérdek képernyő
egyikét, amik a kényelem érdekében a ház alsó szintjének több
helyiségében is fel lettek szerelve. A kis szuka megint alszik. Talán
adhat neki még egy negyedórát, mielőtt felzavarja. Különben is,
addig még egy pohár bor és egy kis pihenés nem fog megártani.
Ideje beiktatni egy kis spontaneitást, bár néhány dolgot még el
kell dönteni.
Fontos dolgokat kell végiggondolni, és fontolóra venni az
eshetőségeket, mielőtt határoz. Elvégre nagyon magas értelmi
képességekkel rendelkezik, miért ne használná ezt az adottságát?
Belekortyolt a borba, hátradőlt a székben, és elmerült a
gondolataiban. Meglepően gyorsan elrepült az idő a lány érkezése
óta. De hát ez mindig így van. Pontosan követi a jól kidolgozott,
általános rendszerét, hogy a lehető legpozitívabb eredményt érje el.
Hatodik Vénusz a legtöbb kritériumban megfelel. Gyönyörű, azt meg
kell hagyni. Többé-kevésbé szolgálatkész, bár a dacosság egy
csodálatra méltó szikrája még mindig ott él benne, amit szórakoztató
lesz kioltani. Egészen addig, amíg a kislány nem viszi túlzásba az
ellenállást, részt vesz átlátszó és kiszámítható játékaiban. Már
ameddig van türelme hozzá. Egy csipetnyi független gondolkodás
talán még hasznára is válik, amennyiben a lány tökéletes társnak
bizonyul. Legalább a tánctudása minden egyes nappal javul. Ez a
javára írható. Egyre gyakorlottabb abban a cipőben, és egyre jobban
igyekszik a kedvében járni. És ahogy az izzadság megcsillan a
testén, amikor ő úgy dönt, felcsavarja maximumra a fűtést, hát az
mennyei látvány, akár egy rózsaszín és nedvedző nyílt seb. A lány
időnként még kicsit ügyetlen, a mozdulatai néha robotszerűek
lesznek, de alapjában véve ezzel semmi baj nincs. Legalább a
képességeihez mérten a legjobbat akarja kihozni magából, ami
igazán biztató. És szívdöglesztő feneke van. Olyan zamatos és
rendkívül puha. Talán tényleg ő az. Talán ezúttal tényleg megtalálta.
Igen, a vadászat élvezetes volt, a becserkészés kielégítő, a
fogságba ejtés a maga sokadjára ismétlődő módján érdekes, de itt
az ideje, hogy a lányok egyike végre mindenben megfeleljen az
elvárásainak. Joggal akarhat ilyesmit, nem igaz? Nem nagy kérés az
erőfeszítései után. Nem, bizonyára nem az. Ez a lány lehet az,
tényleg van rá esély. Talán, de csak talán, életben tartja addig, míg
ez ki nem derül.
– Jó reggelt, Vénusz! Ideje felkelni, és elkezdeni ezt az új napot.
Mit szólnál egy kis reggelihez?
A lány egyik kezével leárnyékolta az arcát, míg a szeme
fokozatosan hozzászokott a reflektorok élénk ragyogásához.
– Hány óra, gazdám?
– Ó, ne rágódj már megint ezen! Az idő semmit nem jelent az új
világodban, viszont arra megérett az idő, hogy ezt elfogadd. Most
már csak te vagy, én és a szoba. Ez a te világod, vagyis
univerzumod, pontosabban! Az idő jelentéktelen dolog. Tehát, mit
óhajtasz, zabkását vagy gabonapelyhet? Vagy te is olyan lelkes
húsevő vagy, mint én?
– Gabonapelyhet szeretnék, gazdám. Ha kiengedsz, szívesen
segítek elkészíteni. Örülnék.
A férfi ökölbe szorította a kezét, és előre-hátra dülöngélt a magas
székben. Próbálkozik? Van mersze?
Tényleg ennyire ostoba ez a lány? Vagy tényleg segíteni akar?
Talán puszta jó szándékú odaadásból ajánlotta fel?– Miért akarsz
segíteni?
 A lány mélyen beszívta a bűzös levegőt, hogy megnyugtassa
reszkető idegeit. Lehetséges, hogy bedől neki a férfi? Ki fogja nyitni
az ajtót?
– Csak arra gondoltam, itt az ideje, hogy jobban megismerjük
egymást, ez minden, gazdám.
A férfi ellazította az öklét, és egy pillanatra legalább megadta a
lánynak a bizonytalanság örömét.
– Ó, meglesz az is, Vénusz, mindenképpen. De még nem jött el
az ideje.
 8. fejezet
EMMA MÁR SEHOGY SEM TUDTA VOLNA megmondani, mióta
van bezárva ebbe az ablaktalan betondobozba, és csendesen
megállapította, hogy az új életét képtelen elfogadni. Telhettek már el
napok, hetek, vagy isten ments, hónapok. Gondolkozott, merengett,
töprengett, de semmi kapaszkodót nem talált, amiből megállapíthatta
volna. Nincs módja, hogy megtudja, és nincs, akitől megkérdezze.
Csak a szoba van, a vakítóan ragyogó fehér fény, a teljességgel
áthatolhatatlan sötétség, a mindent betöltő, fülsértő zaj vagy éppen a
magányos csend, és a férfi hangja: az a nagy tudású, művelt hang,
ami más körülmények között a középosztálybeliek hétköznapi
hangja is lehetett volna. Akárki is ez a férfi, teljesen elmebeteg, ez
biztos. Efelől Emmának nem volt kétsége. A józan ész legapróbb
szikráját is nélkülözte. Az abnormális dolgokat normálisnak tartotta,
az elfogadhatatlant elfogadhatónak. Teljesen hiányzik belőle az
empátia és az erény, és teljesen alkalmatlan az együttérzésre vagy a
megértésre. Valami hiányzik belőle. Valami, amitől ember az ember.
Talán, ha Emma a tudományos tárgyak helyett pszichológiát
tanult volna, nagyobb eséllyel megértené a férfi elmebetegségét, és
a saját előnyére manipulálhatná. De ettől függetlenül muszáj
megpróbálnia túljárni a férfi eszén, és megmenekülni. Egy dolog
biztos: meg fogja próbálni. Ez már önmagában is reményt adott neki.
És a rendőrség már biztosan keresi. Az ő drága anyukája
gondoskodott róla. Az anyja addig nem adja fel, amíg nem éri el
pontosan azt, amit akar. De tetszik vagy sem, nem hagyatkozhat
pusztán rájuk, bármilyen csábító is a lehetőség. Nincs rá garancia,
hogy megtalálják. Vajon hol keresik? El kellett fogadnia, hogy a világ
bármely pontján lehet.
Emma az ágyra hemperedett, és finoman megdörzsölte a fejét,
miközben mélyen elmerült egy meditációs gondolatban. Próbálta
minél jobban az elméjében tartani. Próbált úrrá lenni vagy nem
tudomást venni a szinte ellenállhatatlanul rátörő pánikról, és
elmenekülni a sötét kétségbeesés mélyére. Megtanult meditálni és
az akaratán keresztül irányítani a haragját, feszültségét és
gyűlöletét, hogy így meneküljön és élje túl a személyes poklát.
 Behunyt szemmel elmosolyodott, ahogy elképzelte, amint kinyitja
az acélajtót, és kisétál a napfénybe, hogy friss levegőt szívhasson.
Elképzelte, amint ezt a szörnyeteget hátrabilincselt kézzel elhurcolja
a rendőrség.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak egy csettintéssel
valósággá változtathatná a fantáziát!
De nem tudta. Összeráncolta a homlokát, amint a fantázia eltűnt,
és a helyét megint átvették a sötét gondolatok. Még mindig nem
találkozott fogvatartójával, és az arcát sem látta, de tudta, hogy
időről időre hangtalanul és láthatatlanul bejön a szobába, hogy friss
törülközőt és tisztálkodószereket hozzon.
Egy ideig nem értette, hogy lehet, hogy minden rendszer nélkül,
időnként különféle tárgyak tűnnek fel. A férfi biztos nem akkor nyitja
ki a betondoboz ajtaját, amikor ő ébren van, ő viszont elég
nyugtalanul aludt, amióta bebörtönözték: éberen, a legkisebb zajra is
felriadva. Tehát hogy oson be észrevétlenül? Erre eleinte képtelen
volt rájönni. A szappan, a sampon, a parfüm és hasonlók nem
maguktól kerülnek oda. Ez elég nyilvánvaló. Van egy másik, titkos
ajtó valahol a fürdőszobában? Újra és újra megvizsgálta, mialatt
gondosan úgy tett, mintha valami mást csinálna. De ha volt is másik
ajtó, nem találta. Nem is hitte, hogy ez lenne a legéletképesebb
feltevés. Mindenesetre hosszasan gondolkozott rajta, és egy idő
után talált egy észszerűnek tűnő magyarázatot. Azt megfigyelte,
hogy néha, miután a férfi beadja a számára mulatságos dolgokkal
telepakolt, undorító ételeket, Emma azonnal álomba merül. Nem
olyan normális, pihentető álomba, ami sokunk számára ismerős,
hanem hirtelen és teljes kábultság vesz erőt rajta, amiből sajgó
fejfájással és reszkető lábbal ébred. Amikor a gazembernek úgy
kényelmes, bedrogozza. Efelől semmi kétség. Teljesen az ő kénye-
kedvére van utalva.
Amikor legutóbb felébredt, tudatosult benne, milyen
kiszolgáltatott. Körülötte véres volt az ágynemű, mély karmolásokat
fedezett fel a hátán és a fenekén, és harapásnyomokat a belső
combján és a mellbimbója körül. A felismerés rettenetes és
teljességgel kiábrándító volt, de legalább megtudta, hogy a férfinak
vannak szexuális vágyai. Abnormális és torz vágyai, de mégiscsak
vágyak. Emma eldöntötte, hogy ha lesz rá alkalma, ezt felhasználja
a saját előnyére. A szex lehetséges fegyver, amivel élhet, ha a
legkisebb lehetőség is kínálkozik arra, hogy a saját céljai érdekében
cselekedjen. Vagy működik, vagy nem, de csak egyetlen módon
derülhet ki.
Ha sikerül, mindent megnyerhet, ha nem, akkor vajmi keveset
veszíthet – már ha egyáltalán van még mit.
Amióta csak az eszét tudta, mindig is kutató akart lenni. De most,
az ilyen gondolatoknak várniuk kell. Ezek az apró vágyak, amiket
egész eddigi életében kergetett, most a legkevésbé sem tűntek
fontosnak. A szükség teljesen megváltoztatta a prioritásait. Nem
fogja harc nélkül feladni. Ő egy bátor és büszke nőstény oroszlán,
nem pedig egy gyáva és reszkető kisegér.
 9. fejezet
GRAV ÉPP KERESZTÜLVÁGOTT A HALLON, útban volt a
mosdóba, hogy aznap éjjel negyedszerre ürítse ki a hólyagját,
amikor a folyosón hangosan csörögni kezdett a telefon. Hangosan
káromkodott, majd szép lassan leereszkedett a lépcsőn, és felkapta
a bejárati ajtó mellé felszerelt kagylót. Mi a francért hívja valaki
nyavalyás hajnali háromkor? Remélte, hogy legalább fontos.
– Üdv, főnök, sajnálom, hogy megzavarom a szépítő alvásodat.
Grav nagyot ásított a telefonba.
– Mi a büdös francot akarsz, Clive? Tudod, hány óra?
– Találtunk egy testet.
Grav rögtön felébredt, és egy pillanat alatt élénkké vált.
– Hol?
– A Caerystwythi-erdőben, a Trinity-mező melletti öreg, üzemen
kívüli malomhoz közel.
– Ki találta meg?
– Valami fickó névtelen bejelentést tett nagyjából negyvenöt
perce. Azt állította, hogy borzra vadászott az erdőben, amikor az
egyik lurcher vadászkutyája elszaladt, kaparni kezdett, és valamitől
nagyon ideges lett, ami úgy tíz méterrel odébb volt tőlük a nedves,
puha földben. Amikor a pasas odament, hogy megnézze, meglátott
egy földből kiálló, oszladozó emberi lábat, amiről hiányoztak a
lábujjak.
– Nő vagy férfi?
Rankin csak pár másodperc múlva válaszolt.
– Nő… Letakarítottam az arcáról a földet. Ráillik Emma leírása.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az.
– Ó, a kurva életbe!
– Hát, igen. Nem szép halál tizenkilenc évesen.
– Megtetted a szükséges intézkedéseket?
– Megkértem a központot, hogy próbálják azonosítani, kitől jött a
hívás, de nem jutottunk sokra. A földbirtokon elhelyezett
telefonfülkéből hívott minket, de csak elhadarta a szükséges
dolgokat, és már le is tette.
 – Nem lehet olyan bonyolult lenyomozni. Nem Ben Marshnak
vannak lurcher vadászkutyái? Úgy tudom, orvvadászatban is benne
van a keze.
– Holnap meglátogatom, és megszorongatom egy kicsit, ha
szerinted megéri az időt és a fáradságot.
– És lezártad a környéket?
Miért kell mindig megkérdeznie? Hány éve csinálja már ezt?
– Igen, főnök, körbekerítettük. És az ügyeletes patológus már
úton van, amíg mi itt beszélgetünk.
Megkértem a bűnügyis srácokat, hogy hozzanak lámpákat.
Zseblámpa fényénél elég nehezen látok bármit is, főleg, hogy már
megint ilyen ködös az idő.
– Világos. Dr. Cartert hívtátok, vagy az a nagyképű, új picsa jön?
– Sheila Carter jön.
– Hála az égnek. Maradj ott, Clive, maximum húsz perc, és ott
vagyok én is! Ne hagyd, hogy bárki jobban felbolygassa a területet,
mint amennyire már ti és a kutyák megtettétek! A szülőkhöz majd
csak reggel megyek.
Nincs értelme zavarni őket ebben a hajnali órában. Ráér reggelig,
hogy tönkretegyem az életüket.
– Rendben, főnök. Hozz magaddal esernyőt, mert elkezdett esni!
Gravel nyomozó leparkolt a pár házból álló önkormányzati
lakótelepnél, a Caerystwythi-erdőhöz kényelmes sétatávolságra.
Épp akkor szállt ki a kocsiból, amikor a korábbi heves zivatar lágy
szemerkéléssé szelídült, ami viszont úgy tűnt, minden irányból az
arcába vág. Gravel kinyitotta a versenyautózöld Volkswagen Golf
csomagterét, kivett egy viseltes, negyvenötös méretű, fekete
gumicsizmát, majd elindult a fényes lámpákkal bevilágított, nagyjából
kétszázötven méterre lévő erdős terület felé.
– Minden oké, Clive? Szarul nézel ki. Sheila már itt van?
Rankin egy helyben megpördült, és balra mutatott.
– Ott van a bokrok mögött. Találtunk még néhány területet, ami
így fel van dúlva. Rossz hír, Grav. Lehet, hogy egy őrült
temetőhelyére bukkantunk.
A nyomozó lenézett a fiatal lány frissen feltárt testére, és jeges
borzongás futott végig a csontjain. Borzalmas!
 Be van zúzva a koponyája. Milyen kár egy ilyen fiatal életért! Ha
eljön az idő, hogy ezt a látványt megszokja, akkor kell végleg
abbahagynia a nyomozói munkát.
– Mióta volt itt a lány?
– Carter szerint maximum két hete, de rá ne hallgass, tudod,
milyen, fenntartásokkal kell kezelni, amit mond.
Grav egyetértően bólintott.
– Tehát, ha ez itt Emma, akkor az eltűnése után nagyon hamar
megölték.
– Úgy tűnik.
Grav felnézett, és barátságos mosollyal üdvözölte dr. Cartert,
amikor a nő előkerült egy bokor mögül, és az egyenetlen, csúszós
talaj ellenére fürgén feléjük sétált.
– Hogy vagy, Grav? Annyira sajnálom Heathert.
Állandóan emlékeztetik a legmélyebb bánatára.
– Köszönöm, Sheila, kedves vagy.
– Rák?
– Igen, bélrák, a végére már áldás volt, hogy elment.
A nő bólogatott; pontosan értette, mire gondol a férfi anélkül,
hogy tovább forszírozta volna a témát.
– Van még egy eltemetett lány nagyjából tíz méterre innen. –
Maga mögé mutatott. – Látod ott jobbra a magyalt a két fa mellett?
– Látom.
– Az alatt egy nem túl mély sírban találtuk. Bárki ásta is el, nem
vesződött vele sokáig. A testet is kevesebb mint egy méter földdel
takarta be. Talán véletlen egybeesés, de pont ebben a mélységben
bomlik leggyorsabban a test.
Grav Rankinnel a nyomában a fához igyekezett.
– Mutasd!
Rankin lehajolt, és kesztyűs jobb kezével óvatosan lesöpörte a
földet a fiatal nő fejéről, ahogy az előzőnél is tette, közben pedig
küzdött a hányingerrel. Ez a lány már szemmel láthatóan jobban
oszlásnak indult, mint az első test, de törött koponyája, festett,
platinaszőke haja és feltűnő fogai olyan vonások voltak, amik még a
zseblámpa fényében is azonnal szemet szúrtak. Rankin felállt,
könnyű széldzsekije zsebéből elővett egy kicsi, kék tégelyt, benne
mentolos, kámforos kenőccsel, lecsavarta a tégely tetejét, belenyúlt,
és sürgetően szétkente a tartalmát az orrnyílása alatt, majd
odanyújtotta Gravnek és a patológusnak, hogy kövessék a példáját.
Amikor mindketten köszönettel visszautasították, betette a zsebébe.
– Hány éves?
A patológus lenézett az erdei sírra, és sokadjára jutott eszébe,
micsoda végtelen gonoszságra képesek az emberek, majd felemelte
a fejét, és belenézett Rankin szemébe.
– Majd a boncolás után többet tudok mondani – hangzott a
cseppet sem meglepő válasza.
A nyomozó megfogta a nő vállát, és elmosolyodott.
– Gyerünk, Sheila, mire tippelsz? Elmondhatod Grav bácsinak.
– Oké, oké. Ha tényleg azonnal tudnod kell, azt mondanám, hogy
a húszas évei elején-közepén jár, csakúgy, mint a másik lány. De
erre nincs garancia, amíg be nem viszem a laborba, és el nem
végzem a megfelelő vizsgálatokat. Talán azután már máshogy
fogom gondolni.
– Értem, világos, mint a nap.
– Talán nyilvánvaló, de gondolod, hogy ez egy sorozatgyilkos
műve?
Grav leengedte maga mellé a kezét, majd amikor hátrább lépett,
megcsúszott a sárban, és majdnem lehuppant a földre, de még
idejében visszanyerte az egyensúlyát. A nő is tudja, hogy „igen” a
válasz, akkor meg minek kérdi?
– Nagyon úgy fest. Ebben a körzetben még nem volt ilyen. Azt
hiszem, ideje, hogy felkeltsem a főnököt.
Legalább viszek egy kis izgalmat az életébe.
 10. fejezet
GRAVEL NYOMOZÓ NEM LELKESEDETT AZÉRT, hogy Emma
szüleit tájékoztassa az eset fejleményeiről, igazából egyre inkább
ódzkodott tőle. Sokáig komolyan fontolgatta, hogy lepasszolja a
feladatot a családi kapcsolatokért felelős részlegen dolgozó egyik
nőnek, de végül úgy döntött, hogy ez az ő feladata, és nem úszhatja
meg, bármilyen erős is a késztetés, és bármilyen kifogásokat hozna
is fel. Tartozik ennyivel a szülőknek, ráadásul a rangja éppúgy
magával hordozza a felelősséget, mint a kiváltságokat. Ez olyan
dolog, amit magának kell megtennie.
Reggel hét óra körül leparkolt közvetlenül a Jones család
hatalmas és fényűző, György korabeli családi háza előtt, és
elgondolkodott, hogy a világ összes pénze sem menthet meg az
elkerülhetetlen élettragédiáktól: adók, halál és minden egyéb a kettő
között. Ezzel ő is pontosan tisztában volt – hiányzott is neki Helen
minden nap minden percében. Nem csoda, hogy a szokásosnál
jobban a pohár fenekére néz mostanság, hogy a fejfájás rendszeres
vendég az életében, hogy a mellkasa ennyit fáj, amikor örökösen
stresszel, és hogy megint rászokott a bagózásra. Olyan sokat
beszéltek a jövőről, olyan sok tervet dédelgettek: körbehajózni a
Földközi-tengert, elutazni Barbadosra, hogy meglátogassák a fiukat,
és volt még rengeteg hely, ahova alig várták, hogy eljussanak Grav
nyugdíjazása után, de végül sosem jutottak el. Egyik álom sem
valósult meg. Bárcsak sokkal több időt töltött volna vele, amíg még
volt rá lehetősége! Mi értelme volt spórolni, ha nem tudta belőle
meghosszabbítani a saját és szerettei életét? Nem maradt más,
csak megfakult emlékek. Az élet körforgását nem könnyű elviselni,
ha te maradsz itt a legvégén.
Grav meglátta a visszapillantó tükörben kivörösödött, párás
szemét, és ellazította fehéredő kezét a kormányon. Gyerünk, Grav,
ideje megtenni, amiért jöttél! Feladata van, ami nem oldódik meg
magától. Nincs értelme a múlton rágódni. Sajnálkozással nem ér el
semmit. Minél gyorsabban összeszedi magát, és elmondja a
szülőknek, amit hallaniuk kell, annál előbb folytathatja a nyomozást.
 Többször kopogott, míg végül az első emeleti ablakban fellibbent
a vörös bársonyfüggöny, és feltűnt egy férfi, akit ugyan nem ismert,
de feltételezte, hogy Emma apja. Kinyitotta az ablakot, és kidugta a
fejét.
– Mi a francot keres itt ilyen korán?
– Mr. Jones?
– Ki kérdezi?
Grav kihúzta dzsekije belső zsebéből az igazolványát, és jól
láthatóan feltartotta.
– Gravel nyomozó vagyok. Találkoztam a feleségével a
caerystwythi rendőrőrsön.
– Rankin őrmester nem jött magával?
– Neki máshol van dolga.
– Van valami hír?
Mindig ugyanaz a lemez. Ő a halál hírnöke, a végzet sötét ruhás
angyala, és a szerencsétlenek, akiknek a hírt hozza, már abban a
pillanatban tudják ezt, ahogy meglátják.
– Beszélhetnénk odabent, Mr. Jones?
Az ablak olyan gyorsan becsukódott, amilyen gyorsan kinyílt,
majd alig pár másodperc múlva jól hallatszott, ahogy kulcs fordul a
zárban. Amikor kinyílt az ajtó, Grav szembetalálta magát mind két
szülővel, akik sápadt arccal, aggódó tekintettel bámultak rá. Ray
Jones szorosan fogta felesége kezét, és mintha kötelességének
érezné, ő szólalt meg elsőként.
– Mi történt? Megtalálták a lányunkat?
Grav mély levegőt vett. Ez a feladat soha nem lesz könnyebb.
– Bemehetnénk, hogy ott beszéljünk?
A szülők csendesen megfordultak, és bevezették a nyomozót a
lenyűgöző, jómódról és jó ízlésről árulkodó társalgóba. Mr. Jones
hellyel kínálta Gravet egy sötétbarna bőrfotelben, feleségét pedig
gyengéden odavezette az ugyanolyan díványhoz, miközben ő maga
minden erejével azon volt, nehogy eluralkodjon rajta a szomorúság.
– Csak mondja, amit mondania kell, nyomozó. Ennél a vívódásnál
nem lehet rosszabb.
Grav nem tudta, mi minden játszódik le bennük, de azért sejtette.
Az igazat akarták. Szükségük volt az igazságra. Megérdemelték az
igazságot.
– Attól tartok, nem szolgálhatok jó hírrel.
Ray Jones Védelmezően átkarolta a felesége vállát, és közelebb
húzta magához.
– Erre már mi is rájöttünk, nyomozó. Az ég szereimére, ember,
mondja már, amiért jött, mielőtt felrobbanunk!
Grav lemondó bólintással nyugtázta a kérést.
– Két fiatal női testet találtunk a Caerystwythi-erdőben. Meglehet,
hogy több is lesz még ott. Az elsőre, amit kora hajnalban fedeztek
fel, illik Emma leírása. Egyelőre nem vagyunk száz százalékig
biztosak benne, hogy ő az, de elég valószínűnek tartom. Azt
mondanám, készüljenek fel a legrosszabbra.
Az apa előredőlt ültében, az anya pedig az arcához kapta a
kezét, és keserves könnyekben tört ki. Szaporán emelkedett a
mellkasa, ahogy levegő után kapkodott.
– Látni akarom!
A nyomozó lassan, de határozottan megrázta a fejét.
– Nem tanácsolnám, Mrs. Jones. Nem könnyű erről beszélni. A
test a föld alól került elő, és olyan állapotban is van. DNS-teszt
nélkül nem is lehet biztosan azonosítani.
Mindkét szülő összerezzent a nem kívánt képektől, amik
megrohanták zaklatott elméjüket, és amiket sehogy sem tudtak
elűzni.
– Azt mondja, a lány teste már bomlani kezdett? Ezt állítja, nem
igaz?
– Pontosan, Mr. Jones.
A férfi jóval reménykedőbbnek és optimistábbnak tűnt;
kétségbeesetten próbálta megmásítani a jövőt.
– Tehát lehet, hogy nem Emma az?
Szalmaszálakba kapaszkodik. Érthető, hogy inkább tagadná a
borzalmas valóságot, minthogy szembenézzen vele.
– Nézze, nagyon sajnálom, de ha Emmát az eltűnése után hamar
megölték, akkor egyezik az időpont is.
Olyan gyorsan utánajárok, amilyen gyorsan csak lehetséges. A
DNS-teszt eredménye pár napon belül meglesz, viszont a fogászati
leleteket még ma összeveti a törvényszéki fogorvos. Abban a
percben jelentkezem, amint megkapom az eredményt. Ezt
megígérhetem.
Ray Jones a lábánál lévő királykék szőnyegre meredt, és újra
közelebb vonta magához a feleségét.
– Segíthetünk valamiben?
A nyomozó kivett a zsebéből egy apró, átlátszó műanyag fiolát,
és kihúzta a dugóját.
– Nyálmintára van szükségem. Csak egy pillanat az egész.
Mrs. Jones hirtelen elhúzódott a férjétől, felállt, és elindult kifelé.
– Csináld te, Ray! Én felhívom anyát. Valakinek el kell mondania
neki.
– Rendben, drágám. Ahogy gondolod!
Mr. Jones a nyomozó felé fordította a fejét, és tágra nyitotta a
száját.
– Ne mozduljon… meg is van, végeztünk. Ha bármi biztosat
tudok, önökkel tudatom először.
– Most hol van?
Csak mondd meg neki, Grav! Mondd meg, és ess túl rajta!
– A caerystwythi halottasházban. A boncolást ma délután végzik
el. Ismerem a patológust, és a legnagyobb tisztelettel fog bánni a
testtel.
Egek, mintha nem lenne az egész már így is elég szörnyű!
– Tényleg szükséges ez? Hogy mondjam meg a feleségemnek,
hogy a kicsi lányát fel fogják vágni?
– Nagyon sajnálom, Ray, nincs más lehetőség. Ahhoz, hogy
lecsukjuk a tettest, pontosan tudnunk kell, hogyan halt meg a lány.
Ray Jones arcán néma könnyek peregtek.
– Ki tenne ilyen szörnyűséget? Darabokra tépném a rohadékot,
ha a kezem közé kaparintanám.
És ugyan ki hibáztatná érte? Valószínűleg bárki ezt tenné ilyen
körülmények között.
– Még nem tudok erre válaszolni, de addig nem nyugszom, míg
elő nem kerítjük. Megígérem.
A kétségbeesett apa Grav bevérzett szemébe nézett, és fogva
tartotta a tekintetét.
 – Azt akarom, hogy esküdjön rá. Tudnom kell, hogy komolyan
gondolja, amit mond.
Grav kinyúlt, és erősen megrázta az apa kezét.
– A szavamat adom. Rács mögé juttatom a rohadékot egész
hátralévő, nyomorúságos életére.
Grav reggel háromnegyed kilencre ért vissza a Caerystwythi-
erdőbe. Elégedetten és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a
nyomozói csapat Rankin személyes felügyelete alatt aprólékosan
vizsgálja át a kérdéses terület egészét.
– Minden rendben, Clive fiam? Legalább az eső elállt.
– Hogy ment a szülőkkel?
– Katasztrófa volt!
– Szerencsétlenek.
Grav bólintott, és közben tekintetével végigpásztázta a területet.
– Hát igen… Itt mivel van dolgunk?
– Találtunk öt testet, mind női. Mind ugyanolyan magas,
ugyanúgy szőke, és mindegyiknek hiányzik a lábáról és a kezéről is
mind a tíz ujja. A patológus szerint még éltek, amikor levágták őket.
A nyomozó összepréselt ajkai közül élesen a nyirkos reggeli
levegőbe fújt.
– Komolyan?
– Attól tartok, igen. Egy elmebeteg rohadékot keresünk. Ha a
Jones lány is nála volt, esélye sem lehetett.
– Még a mai nap folyamán megtudjuk, mi az igazság.
Grav körülnézett.
– Találtatok bármi használhatót?
– Néhány csikket, de az bárkié lehet.
– Azért érdemes megvizsgálnunk. Pillanatnyilag kurvára nincs
semmi másunk.
Rankin megdörzsölte egyre hidegebb és merevebb tarkóját.
– Ebben igazad van. A cardiffi csapat járt már a lányok házában?
– Múlt éjjel beszéltem az ottani nyomozóval. A helyszínelők a ház
minden négyzetcentiméterét átnézték, hogy találjanak valamit, ami
igazolja Price állításait. A hálószobától a lépcsőn és a hallon át,
egészen a bejárati ajtóig vérnyomokat fedeztek fel. Hogy a francba
siklottál át ezen?
 Rankin mélyen elvörösödött.
– Az egész házat színes, virágos szőnyegek borítják. Rengeteg
piros van rajtuk. Biztos ezért nem láttam.
– A rohadt életbe, Clive!
– Azt hiszem, ez magyarázza, hogy miért hiányzott az ágynemű.
Az a rohadék nyilván magával vitte. Volt vér a falakon?
– Azt nem mondták… Ezekkel a testekkel haladtatok már
valamit?
Rankin bólogatott.
– Kettő már a hullaházban van. A többi hármat is nemsokára
elviszik. Dr. Carter tizenegy körül el is kezdi az első boncolást, csak
előbb alszik pár órát. Már vetett egy pillantást a hullaházban a
testekre, és megemlítette, hogy fűrésznyomokat vett észre több
csonton is, mintha levágták volna róluk a húst. Levonhatod a
következtetéseket.
– Egyre rosszabb, mi?
– Ahogy mondod.
– Ő csinálja az összes boncolást?
– Nem, csak hármat csinál meg, a maradék kettőben délután
besegít neki egy másik patológus. Carter azt mondja, ma éjjel már
megkapjuk az előzetes eredményeket, azután pedig a jelentést is,
amilyen hamar csak lehet.
– Rendben, világos. Pár óra múlva odamegyek, és megkérem,
kezdje az elsőnek megtalált testtel. Ha tényleg Emma az, minél
előbb értesíteni akarom a szülőket. Legalább elkezdhetnek
gyászolni.
– Oké, akkor ezt te intézed.
– Mielőtt elindulok a hullaházba, megyek, és tájékoztatom a
főnököt. Délután ötkor lesz egy eligazítás, addigra én is
összeszedem a gondolataimat. Szólj a többieknek, hogy pontban
ötkor legyenek a tárgyalóteremben! Minél előbb elkezdjük a
nyomozást, annál boldogabb leszek. Az a rohadék újra ölni fog.
Csak az a kérdés, mikor és hogyan.
– Később találkozunk, főnök. Felhívnád nekem az asszonyt, hogy
csak éjszaka megyek haza? Itt valamiért nincs térerő.
Grav elmosolyodott, majd megfordult, és elindult.
 – Ez a nő aztán alaposan kézben tartja a tökeidet.
– Tehát felhívod?
A nyomozó nem nézett vissza, csak sétálás közben kiáltott vissza
a válla fölül.
– Ja, majd ha összeszedtem hozzá a bátorságom. – Mrs. Mary
Rankin elég ijesztő nő.
 11. fejezet
A FÉRFI MEGETTE a langyos paradicsomleves maradékát,
megtörölte a száját egy fehér pamutszalvétával, és bekapcsolta az
előtte lévő pultra állított monitort.
Úgy hajolt oda, mintha egy erős mágnes húzná, szeme tágra
nyílt, orra majdnem a képernyőt érintette.
Amikor meglátta az előtte kibontakozó jelenetet, rövid, szaggatott
nevetésben tört ki. A lány megint a sötétben edzett: fel, le, fel, le, fel,
le; megfeszítette az izmait, és erősen koncentrált, mit sem sejtve
arról, hogy a férfi figyeli. Micsoda egy ostoba szajha! Ha azt hiszi,
hogy rászedheti, akkor nagyon téved. Talán meg kellene büntetnie a
mesterkedéséért. Talán a lánynak súlyosan meg kellene fizetnie a
tiltott tevékenységekért… vagy talán mégsem. Talán hagynia
kellene, hogy zavartalanul folytassa, amit csinál. Legalább
rendszeresen nyújt számára némi izgató szórakozást. De milyen kár,
hogy nem viseli a magas sarkút!
A férfi többször ökölbe szorította, majd ellazította a kezét, aztán
leköpte a képernyőt. A kurva, a mocskos kurva! Mi a büdös francért
nem viseli a cipőt? Kezdettől fogva tökéletesen világosan
megfogalmazta az elvárásait. A lány provokálja. Ez a kurva
provokálja őt!
Állatias üvöltésben tört ki, amit rajta kívül senki nem hallott, majd
lassan elcsendesült, és nézte tovább a képernyőt, elvégre elbűvölték
a lány ismétlődő, ritmusos mozdulatai. Ez az, kislány, csináld a
fekvőtámaszokat, folytasd csak! Nem szabályosak a fekvőtámaszai!
Inkább lefelé néző kutyapóz volt, nem plank – hogy a keleti jóga
szóhasználatával éljünk, ami mostanában annyira népszerű a fiatal
hippik között. De ez a póz sokkal jobb, sokkal izgatóbb látvány, és
csak ez a lényeg. Meg kell zabálni.
Még közelebb húzódott a képernyőhöz, majd letörölte róla a
nyálat egy papír zsebkendővel, és átállította a felbontást. Ez az,
hatodik Vénusz, csináld, told fel a kis, feszes seggedet, kedvesem!
Told a mennyezet felé!
Imádni való, egyszerűen imádni való! Az emberi test
kétségtelenül gyönyörű mind belül, mind kívül: a feszes bőr az izmok
és inak fölött, az ízletes hús, a kemény, fehér csontok és a sötét,
meleg vér, az egyedi és ínycsiklandozó ízével és illatával. Igazán
csodálatos! Ezeket mind tapasztalatból tudja.
A férfi egy leheletnyit elhúzta az arcát a képernyőtől, amikor
Emma leült a padlószőnyegre, és megpihent; mellkasa szaporán
emelkedett az erőfeszítéstől. A férfi tudta, hogy jól választott. De hát
ez mindig is így volt.
Ebben nincs akkora meglepetés. Mi értelme megtartani egy
foglyot, ha az így vagy úgy nem fokozza a vágyát?
De ezzel most újabb győzelmet könyvelhet el, remek munkát
végzett. Az evolúció csúcsán ül, élet és halál ura, egy isten! Ha ez a
lány a kiválasztott, akkor jól elszórakozik vele. Ha pedig nem, akkor
megöli. Teljesen egyértelmű. Fog egy kalapácsot, és apró darabokra
zúzza a lány koponyáját. Puff! Úgy fog meghalni, hogy a bőr-, agy-
és csontdarabok szanaszét repülnek majd. Milyen kielégítő látvány!
Milyen kielégítő hang! Akármi lesz, csak nyerhet vele. Nincs min
aggódni. Abszolút semmi ok az aggodalomra.
Ismét előrehajolt, mohón kinyújtotta a nyelvét, és többször
végignyalta a képernyőt, ahogy egy kiskutya lefetyeli a tejet; közben
felhevült homlokán apró izzadságpettyek jelentek meg. Talán újra
meg kellene látogatnia a lányt, és elszórakozni vele, miután odaadta
neki a következő begyógyszerezett ételt. Az elérhető lehetőségek
közül a rohypnol tűnik a leghatásosabbnak. A bogyó, amitől az
ember mindent elfelejt. Bizony, a flunitrazepám tökéletesen megfelel
a célnak. Nemcsak nagyon gyorsan hat, de határozott előnye az is,
hogy a lány kábult, álmos és zavarodott, amikor végül magához tér.
Nagyon szórakoztató! Mindig jól mulat ezen.
Lehet, hogy legközelebb a bohócmaszkban megy be, és a műsort
felveszi a kamerával. Ha elég gyorsan cselekszik, még le tudja
nyalni az alvó lányról az edzés okozta izzadságot. Ezt az emléket
újra és újra visszajátszhatja, dédelgetheti, újabb ékköve lehetne a
nagyra értékelt filmgyűjteményének. Egy nap talán majd elérhetővé
teszi ezeket, hogy inspirálja a hozzá hasonló látnokokat, akik majd
értékelik a munkáját, és éljenzik kivételes elméjét. De ez még a jövő
zenéje. Most a jelenre kell koncentrálnia. Hatodik Vénusz ér annyit,
hogy teljes figyelmét neki szentelje. Nincs sok értelme a
szükségesnél tovább halogatni a döntést.
Felállt a székből, levette az erre a célra fenntartott, lakkozott
fenyőszekrényből az ábécésorrendben lévő és felcímkézett
videókazetták egyikét, majd behelyezte a lejátszóba. Az a kurva tud
még várni egy kicsit. Nem fog elszaladni. Ahhoz, hogy a férfi a szinte
végtelen lehetőségeit maximálisan ki tudja használni,
elengedhetetlen, hogy előbb kiértékelje és dicsőítse korábbi
teljesítményeit, és okuljon a tapasztalatokból. Akármilyen jól csinál is
mindent, azért mindig van még mit tanulni. A technikája mindig tud
még fejlődni. A legjobb is lehet még jobb.
Ahogy elkezdődött a film, feltekerte a hangerőt, kicipzárazta
tengerészkék szövetnadrágját, visszahelyezkedett a székbe, és
végignézte a húszperces videót. Talán legközelebb nem kellene
ennyire elsietnie. Talán érdemes megfontolni, hogy ne közeledjen
ennyire féktelenül. De hát nehéz az embernek türtőztetnie magát,
amikor teljes eksztázisban van.
Felállt, megtörölte magát, felhúzta a nadrág cipzárját, majd
visszatette a kazettát a pontos helyére.
Hátralépett, mosolyogva szemlélte a gyűjteményét, aztán
visszament a monitorhoz. A lány. már vagy fél órája edz. Mi a fenét
jelentsen ez? A férfi felkapcsolta a villanyt, és harsogva felnevetett,
amikor Emma celláját elárasztotta a fény. A lány gyorsan reagált,
felugrott a földről, és egy szempillantás alatt az ágyon termett – ezt a
férfi nagyon szórakoztatónak találta. Ennek a lánynak halvány
fogalma sincs semmiről. Itt a lehetőség, hogy próbára tegye,
mennyire elkötelezett a férfi ügyével kapcsolatban.
– Ébren vagy, Vénusz? Kissé kipirultál. Remélem, nem bujkál
benned valami, kedvesem. Van most valami csúf vírus a levegőben.
Az egyik munkatársam is abban szenved. – A férfi hangosan
felnevetett, a lány pedig megremegett. – Talán orvost kellene hívnom
hozzád.
A lány nagy nehezen rendezte a légzését, és érezte, hogy lassul
a szívverése is. Talán jobb lenne csendben maradni, de az is lehet,
hogy válaszolni kellene. Mi a fenét csináljon? Állandóan belefut
olyan helyzetekbe, amikből nem jöhet ki jól. Csak kérlek, ne játszd le
a kazettát! Csak a jajveszékelő nőt ne! Azt nem bírnám újra!
– Úgy nézel ki, mint aki nem kap rendesen levegőt, Vénusz. Mit
csináltál, kedvesem? Azt hittem, éppen az igazak álmát alszod.
Muszáj válaszolnia. Muszáj mondania valamit. Nem maradhat
tovább csendben. A férfi bármelyik percben kikelhet magából tőle.
– Nem csináltam semmit, gazdám. Csak pihentem az ágyon, és
türelmesen vártam rád. Egy ideje már nem beszéltünk.
Micsoda nevetséges válasz! A kis kurva próbál témát váltani?
Hogy meri?
– Csak néhány óra volt az egész, kedvesem. Tudom, hogy
hiányolsz, de a számlák nem fizetik be magukat. A pénz nem fán
terem, bármennyire szeretném is. Nem tudom minden időmet a te
szükségleteidnek alárendelni.
Ez túl nagy kérés lenne a részedről. Most pedig mondd el az
igazat, mielőtt elveszítem a türelmemet!
– Az igazat?
Tényleg ennyire ostoba ez a kurva? Borotvaélen táncol, ez pedig
nagyon veszélyes, mert könnyedén halálra sebezheti magát.
– Azt kérdeztem, mit csináltál az előbb. Melegen ajánlom, hogy
ezúttal nagyon gondosan fontold meg a válaszodat! Ha ugyanis nem
vagyok elégedett a feleleteddel, az könnyen az életedbe kerülhet.
A lány szíve megint őrült iramban kezdett verni, ahogy feléledt az
életösztöne, és az adrenalin elárasztotta az agyát. A férfi rájött.
Valahogyan. De hogyan? Mindig olyan óvatos volt. Gyorsan elő kell
állnia valamivel, amivel megnyugtatja. Gondolkozz, Emma,
gondolkozz!
– Mostanában rendszeresen edzettem a kedvedért, gazdám.
Miattad csináltam az egészet. A legjobb formámat akarom hozni.
Amikor megérkeztem ide, éppen te hangsúlyoztad ki, hogy ez
mennyire fontos.
Eddig minden rendben. Jó válasz.
– Akkor miért a sötétben csinálod?
– Láttál?
A férfi kemény éllel a hangjában megismételte a kérdést, majd
hozzátette:
 – Megfelelő magyarázatot várok, kedvesem. Ne keverd össze a
kedvességemet a naivitással! Az bizony végzetes hiba volna.
Gyerünk, Emma, mondj valamit! Muszáj megszólalnod!
– Nagyon szerettelek volna meglepni, gazdám. Azt gondoltam,
örülni fogsz.
– Meglepni, hogyan?
– Gyönyörű akarok lenni neked.
Mindenre van válasza, de vajon őszinte? Fontos kérdés. Vajon
őszinte?
– Miért? Mondd meg, miért, és ajánlom, hogy kielégítő legyen a
válaszod!
Gyerünk, Emma, meg tudod csinálni! Fontold meg, mit mondasz,
és hogyan!
– A legjobb formámat kell hoznom, gazdám. Magad mondtad. Én
csak szó szerint követem az utasításaidat.
Ezt akartad, nem igaz?
Szinte harapni lehetett a csendet a szobában.
Elment a gazember? Kérlek, add, hogy ne legyen már itt! Talán
elment dolgozni, bármit jelentsen is ez.
– Itt vagy még, gazdám?
– Tehát azt mondod, hogy csakis értem teszed?
Basszus, basszus, basszus! Még mindig néz és figyel, mintha egy
keselyű lenne, amelyik az ő életének oszladozó holtteste fölött
köröz. Mit meg nem adna egy kis magánéletért!
– Fontos, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Csak ismételni
tudom önmagam, nem tudok mást mondani. A legjobb formámat kell
hoznom.
– Azt akarom, hogy tökéletes nyugalomban feküdj az ágyon, és
ne mozdulj, amíg meg nem kapod az ételedet.
– Mi lesz a zuhanyzással, gazdám?
– Evés után zuhanyozhatsz, előtte nem. Világos? Talán felhívom
a főnökeimet, hogy minden bizonnyal késni fogok.
Ó, te jó ég, ne!
– Rendben, gazdám, mindent úgy teszek, ahogy mondod.
– Szükséged van valamire?
 Meg kellene kérdeznie? Megéri a kockázatot? Igen, hasznos
lenne, ha a kezébe kaparinthatna valami fegyvert, amit használhat,
ha úgy adódik.
– Borotvára lenne szükségem, gazdám. A lábamhoz, ugye érted?
Ez elengedhetetlen része a napi tisztálkodásomnak.
– Remélem, nem akarod megvágni magad, Vénusz. Nem te
lennél az első, és van egy olyan érzésem, hogy nem is az utolsó.
Bár ez nem a legmegbízhatóbb öngyilkossági mód.
Vajon mit akar hallani ez a gazember? Igent vagy nemet?
Válassz, Emma, válassz, és ess túl rajta!
– Nem, gazdám, csak a legjobb formámat akarom hozni
számodra, ahogy már mondtam.
A férfi ráhajolt a mikrofonra, a szája szinte súrolta, és üvölteni
kezdett, ahogy a torkán kifért, míg Emma már azt gyanította, hogy
nemcsak ő, de a szoba is beleremeg a hangba.
– Ha csak egyszer is ellenszegülsz, megmutatom, mit is jelent a
vágás! Szenvedni fogsz, kedvesem. Fogok egy fényes pengét, és
szétvágom a csinos kis arcocskádat, darabonként hasítom le belőle
a húscafatokat… Az orroddal kezdem, aztán jöhet a füled, az ajkad,
az arcod, egészen addig, amíg már csak egy sikítozó, élő koponya
leszel. – Majd halkabb, szelídebb hangon folytatta, kihangsúlyozva
minden szót. – Most pedig feküdj csendben, amíg nem szólok!
 12. fejezet
GRAVEL NYOMOZÓ AZ ÍRÓASZTALA FÖLÖTTI faliórára
pillantott, majd pontosan négy óra ötvennyolckor összeszedte a
jegyzeteit, és elindult a földszinten lévő rendőrkapitánysági
tárgyalóterem irányába. A pontosság nagyon fontos volt számára.
Ebben a rangban egy professzionális embertől elképzelhetetlen a
késés. Neki mindig élen kell járnia és példát mutatnia. Mindig ez
határozta meg a tetteit, és nem állt szándékában ezen változtatni így
a nyugdíjhoz közeledve. Tetszik vagy sem, ez a mostani ügy
meghatározza a karrierjét, akárhogy is alakul. Már csak abban
reménykedett, hogy a kollégái mielőbb előállnak valami
használhatóval. Eddig az égvilágon semmijük sem volt.
Az élénk csevegés hirtelen elhalt, ahogy Grav fekete
bőrcipőjének talpával betolta az ajtót, és megállt a terem elejében.
Ennek a napnak sosem lesz vége.
Körbenézett a termen, és örömmel nyugtázta, hogy mindenki
megjelent, ugyanakkor feszélyezte, hogy kevés ember áll
rendelkezésére. Ismét érezte annak vállára nehezedő terhét, hogy a
kisvárosi rendfenntartók létszáma igen alacsony. Már egyszer
szembesült ezzel az átokkal, amikor egy szervezett visszaéléses
ügyet vizsgált, aminek tucatnyi elítélt és hosszú börtönbüntetés lett a
kimenetele.
– Jól van, lássunk munkához! Először is essünk túl a
formaságokon! Mind tudjuk, mivel van dolgunk. Öt lány horrorisztikus
körülmények között meghalt, egy hatodik pedig eltűnt, és amíg a
halálára nincs bizonyíték, feltételezzük, hogy még életben van.
Mielőbb meg kell találnunk a szóban forgó fiatal hölgyet, hiszen még
lehet némi esélyünk, hogy megmentsük az életét. – Itt tartott pár
másodpercnyi hatásszünetet, hogy éreztesse szavai súlyát. – A
másodikon lévő hármas teremből éppen most viszik ki a
tréninganyagokat és a többi szart, így holnaptól az lesz a nyomozás
főhadiszállása egészen az ügy végéig. Én végig ott leszek, és
szokás szerint betöltöm a vezetőnyomozói szerepet. Én hozom a fő
döntéseket, én adom a parancsokat, így mindenki pontosan tudni
fogja a dolgát az első perctől kezdve. De mostanra már tisztában
vagytok vele, hogy mennek itt a dolgok.
Ismét elhallgatott, és hagyta, hogy a kollégáiban tudatosuljon,
hogy megterhelő rendőri munka vár rájuk.
– Most pedig jöhet az, amit nem akartok hallani. A közeljövőben
senki ne számítson szabadságolásokra! – Megvárta, míg az
elégedetlenség moraja lassan elhal, majd folytatta: – Elég lesz a
nyavalygásból! Ahogy mondtam, öt fiatal nő maghalt. Öt
megcsonkított, betört koponyájú lány, akiknek az életét elvette
valami alávaló, elmeháborodott rohadék, aki újra és újra le fog
csapni, ha nem állítjuk meg kurva gyorsan. Ez a cél most az
életemben a legfontosabb, és ugyanez vonatkozik rátok is. Tudom,
hogy néhányan nyaralni készültetek. Tudom, hogy már alig vártátok,
hogy eltöltsetek némi minőségi időt a szeretteitekkel. De ha könnyű
életre vágytatok, nem kellett volna a rendőrséghez csatlakoznotok.
Mindenki feszült csendben ült, és várta, hogy a főnök folytassa az
elkerülhetetlen szóáradatát.
– Köszönöm a mai munkátokat. Sokat dolgoztatok, és tudom,
hogy az ügy nem egyszerű. Vagytok néhányan, akiknek ez az első
gyilkossági esete. Másoknak már van tapasztalata, viszont fontos,
hogy tudatosítsátok magatokban, hogy minden ügy különböző. Ez az
eset nem hasonlítható egyik korábbi munkánkhoz sem.
Ennek tudatában összetartó csapatként fogunk együttműködni,
ahogy mindig is tesszük. Nem találgatunk, minden szempontot
alaposan megvizsgálunk, és minden követ megmozgatunk. Tudom,
ez közhely, de ide vágott. Ha bárki talál valamit, akármit, azonnal
tudni akarok róla. Biztos örömmel halljátok, hogy a nyomozás
minden részletét kézben tartom, személyesen ellenőrzöm és
kiértékelem, Rankin őrmester segítségével.
Mindent Rankin őrmesternek jelentsetek, ő majd továbbadja
nekem. Ha mindannyian elvégezzük a feladatunkat, megfelelő
eredményeket érünk el.
A nyomozó mosolyt erőltetett az arcára, és megvárta, míg a jó
szándékú, de gúnyos éljenzés elül, csak aztán folytatta. A
tréfálkozás és a fekete humor elengedhetetlen szerepet játszott
abban, hogy elvegyék a munkával járó megterhelés élét. Bizonyos
fokig szükség volt rá.
– Jól van, jól van, tudom, milyen nagy rajongói vagytok az
őrmesternek. Na, folytassuk! Kérhettek tőle autogramot, ha
befejeztem.
Egy fiatal, új, egyenruhás nyomozó, aki a kétéves gyakorlatát
töltötte éppen, felemelte a kezét, és várta, hogy szót kapjon.
– Tedd le a kezed, fiam, ez a rendőrség, nem egy kibaszott
osztályterem!
A fiatal rendőr elvörösödött, és azt kívánta, bár megnyílna alatta a
föld, és elnyelné.
– Bocsánat, uram.
– Gyerünk, fiam, bökd már ki, nincs mitől tartanod! És nem érünk
rá egész nap.
Amikor a fiatal rendőr nyugtalanul fészkelődött a székén, a
többiek csak nevettek, és örültek, hogy nem ők kerültek a
tűzvonalba.
– Csak azt akartam tudni, hogy Emma Jones egyike-e az
erdőben talált lányoknak, uram. Osztálytársak voltunk általános
iskolában. Klassz lány. Anyukám és apukám ismerik az ő szüleit.
Grav végignézett a termen, és egyetlen pillantásával csendre
parancsolt mindenkit.
– Épp rá akartam térni erre, fiam, köszönöm, hogy megkérdezted.
Jelen esetben helyénvaló kérdés. Magam is sokat rágódtam ezen.
Még várom a DNS-teszt eredményeit, de a fogászati leletek nem
egyeznek azzal a testével, amelyik a halálozási ideje szerint ő
lehetne. Igazság szerint, egyelőre nem tudjuk, ki az a lány, de biztos,
hogy nem Emma. Teljes bizonyossággal állíthatjuk. Már felhívtam a
szülőket, de amint itt vége a megbeszélésünknek, személyesen is
megerősítem a hírt.
A terem végében helyet foglaló, sokat látott segédnyomozó felállt.
– Jól értem, uram, hogy Emma eltűnésének és az öt lány
gyilkosának ügyét egy esetként kezeljük?
– Így van, Mike, egészen addig, míg be nem bizonyosodik, hogy
nincs összefüggés. – Grav újabb viccet iktatott be, hogy oldja a
feszültséget: – Belenéztél a jegyzeteimbe? Épp most akartam
rátérni.
A segédnyomozó visszaült.
– Csak kérdeztem.
– Valójában nem mondhatjuk biztosra, hogy Emmát ugyanaz a
személy rabolta el, aki brutálisan meggyilkolta a Caerystwythi-
erdőben talált öt fiatal nőt. Ennek ellenére úgy gondolom, valószínű.
Nyomós okunk van azt gondolni, hogy Emmát ugyanaz a férfi tartja
fogva.
Emma ugyanúgy néz ki, mint a többi áldozat. Ez mindannyiunk
számára teljesen világos kell, hogy legyen.
Ugyanabban a korban van, ugyanolyan magas, és a haja színe
és fazonja is egyezik. Erős a gyanúm, hogy olyan gyilkossal állunk
szemben, aki idevalósi, vagy legalábbis nagyon jól ismeri a
környéket, és az áldozatait ugyan az ország különböző területeiről
szedi, a mi területünkön ássa el őket. Mike felveszi a kapcsolatot az
összes többi rendőrséggel. Kezdetben csak a walesiekkel, majd
távolabb is folytatja a kutatást, hogy kiderítse, nyilvántartanak-e
valahol olyan eltűnt személyeket, akik egyeznek az áldozataink
személyleírásával. Azt már megállapítottuk, hogy egyik áldozat sem
a mi körzetünkből tűnt el, már ameddig Emma Jones nem lépett
színre.
Grav Rees segédnyomozó felé nézett.
– Mike, azt akarom, hogy még ma éjjel elkezdd, és minden mást
tegyél félre. Amint bármi lényeges információt megtudsz, azonnal
jelentsd Rankin őrmesternek vagy személyesen nekem! Értetted?
– Igen, uram.
– Már megkértem a Dél-walesi Rendőrséget, hogy mindennél
előbb vizsgálják meg a térfigyelő kamerák felvételeit arról az
éjszakáról. Eddig nem akaródzott nekik segíteni, de a mai
fejlemények után majd csipkedik magukat. Nem akarják, hogy rajtuk
száradjon a dolog, ha netán beüt a krach.
Rankin őrmester összenézett Gravvel.
– Mennyi az esélye, hogy azonosítani tudjuk az autót, amit
állítólag Price látott?
 – Egyelőre csak a városközpontban lévő kamerákat nézik végig.
A készülékeik akkora nyilvánosságot kaptak a walesi lapokban, a tv-
ben és a rádióban, hogy gyanítom, minden megfelelően tájékozott
bűnöző nagy ívben kerüli őket. Ha valaki megöl öt lányt, és még
mindig szabadon járkál, az tudja, mit csinál. Ettől függetlenül a
szerencse forgandó, de nincsenek illúzióim. Clive, szeretném, ha
újra elmennél Cardiffba holnap reggel.
Derítsd ki, hogy haladnak a dolgok, és beszélgess el újra a mi Mr.
Price-unkkal! Lássuk, mit tudsz kiszedni belőle!
– Rendben, főnök.
– Remek, akkor munkára fel! Ti hárman, Wilkins, Green és
Sheridan segédnyomozó, kérdezzétek ki a környékbelieket! Már
beszéltem az új rendőrfőnöknővel, és megígérte, hogy a
rendelkezésünkre bocsát még tizenöt rendőrt, akik segítenek. Ennél
a nyomozásnál most nem számítanak a költségek.
Grav megfordult, és maga mögé mutatott a falra rögzített
térképre, amire fekete filctollal három nagy X-et rajzoltak.
– Én úgy látom, a Caerystwythi-erdőt három lehetséges helyről
lehet megközelíteni. – Grav felvett az íróasztalról egy színes tollat,
és rábökött a térképre. – Innen, a Gwyn-birtok felől, innen, a Jobe’s
Well útról és a Trinity-mező túloldaláról, a rögbipálya mellől.
Amennyire meg tudom ítélni, a Trinity-mező a legvalószínűbb opció.
Ismét elhallgatott, hagyta, hogy a jelenlévők megemésszék és
lejegyzeteljék a feltevéseit.
– Tegyük fel, hogy a gyilkos keresztülhajtott a területen, kiemelte
a testet az autóból talán valamikor a hajnal előtti korai órákban, majd
keresztülvonszolta az ösvényen, be az erdőbe. Lehetséges, hogy
így történt, de azt mondanám, hogy így túl nagy az esélye, hogy
meglátják. Egyszer megkockáztatni is merészség, és nehezen
tudom elhinni, hogy ötször bevállalta volna a rizikót.
Mereven megfordult, és rámutatott a második X-re.
– A Jobe’s Well útnak egyaránt vannak jelentős előnyei és
hátrányai is. Ahogy mind tudjátok, ez egy viszonylag csendes út,
ahol néhány lepukkant ipari épületen és lakóházon kívül nincs
semmi.
 Az első opcióhoz képest jelentősen kisebb az esélye, hogy
meglássák az elkövetőt, főként sötétedés után, viszont ez az út jóval
távolabb esik a temetőtől. Ehhez az elkövetőnek fel kellett volna
cipelnie a testeket egy meredek lejtőn, sűrű bokrok között, majd
legalább egy kilométert, de lehet, hogy többet is meg kellett volna
tennie az egyenetlen talajon. Ismétlem, ez elméletileg lehetséges, ha
feltételezzük, hogy a gyilkos egy kétajtós szekrény, de nem tennék
rá túl sok pénzt. Ha ezt így megcsinálta, akkor a tettes Superman.
Én épp ezért inkább a Trinity-mezőt választanám. Több
sportpálya helyezkedik el rajta, rögbi és hasonlók, sötétedés után
nincs kivilágítva, és keresztülvezet rajta egy keskeny, jól
karbantartott, egyirányú aszfaltút az erdő szélén épített családi
házhoz. Azon gondolkodtam, hogy itt relatíve kicsi az esélye annak,
hogy meglássanak és rajtakapjanak valakit. Senki nem jár arra, és a
temetési terület legközelebbi pontja csupán ötven méterre van az
úttól. Véleményem szerint ez a legvalószínűbb lehetőség.
Rankin egyetértően bólintott.
– Már többször kivittem oda a kutyát egy kicsit futtatni. A ház egy
idős hölgyé, aki azóta teljesen egyedül van, mióta a férje néhány éve
meghalt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a férfi volt a helyi
orvos.
Felhívhatom útközben a nénikét, ha az segít. Ki tudja, talán látott
valamit.
Grav merev, futó mosolyt villantott rá.
– Köszönöm, Clive, az remek lenne. Amilyen a mi szerencsénk, a
nénike vak, mint egy denevér, de azért lehet, hogy mégis látott vagy
hallott valamit.
Grav öklét a szájához emelte, és köhögni kezdett; tisztította
váladékos, nikotintól terhes torkát. Tényleg le kellene szoknia,
mielőtt megöli magát.
– Mindezek fényében továbbra sem feltételezgetünk. A
feltételezgetések miatt elsiklunk az információk felett, az pedig
ebben az esetben életekbe kerülhet. Amikor felállítunk egy elméletet,
bizonyítékokkal támasztjuk alá. Érthető vagyok?
– Igen, uram! – hangzott az egységes válasz.
 – Wilkins segédnyomozó, átvizsgálod a Gwyn-birtok melletti
területet, adok melléd még három rendőrt.
Green segédnyomozó, harmadmagaddal mész a Jobe’s Well
útra, és Sheridan segédnyomozó, tiéd a mező és a környező
területek, négy fő lesz a segítségedre. Rankin őrmesterrel
értekezzetek a megbeszélés után a konkrét megbízásotokról!
Remélhetőleg találunk valamit, ami mielőbb a helyes irányba vezet
minket.
– Julie, szeretném, ha összeállítanál egy listát a környező
területeken nyilvántartott összes bűnesetről, aminek köze van
erőszakhoz vagy nők ellen elkövetett szexuális bántalmazáshoz.
Derítsd ki, pontosan hol történtek, és amennyiben börtönbe kerültek
a tettesek, de már kijöttek az elmúlt években, beszélj a Swansea-i
Kormányhivatallal, hogy lássuk, milyen autót vezetnek most, és
milyennel jártak az elmúlt öt évben. Érthető?
– Igen, uram. És az ismerőseik autói? Talán másvalaki kocsiját
kérte el a tettes.
– Jó gondolat, ezzel is számoljunk! Használd a számítógépes
rendszereket, az majd segít megtalálni a kapcsolatokat, ha
egyáltalán vannak.
– Meglesz, uram.
– Én a Caerystwythi-erdőbe megyek pirkadatkor, és minden
megmaradt rendőrt magammal viszek, akiket kiutaltak a
segítségünkre, ezenkívül velem jönnek a Snowdoniából érkező
hegyimentők, akiknek a kutyája arra van képezve, hogy kiszagolja a
testeket.
Meglehet, hogy nem minden áldozatot találtunk meg, és még van
több is ott. Mielőtt lezárjuk a kutatást, át kell vizsgálni a terület
minden négyzetcentiméterét. Nagyjából délután egy körül érek
vissza az őrsre, ha valaki beszélni akar velem. Délutánra
megpróbálok leszervezni egy sajtótájékoztatót, ahol elmondom, amit
el lehet, és kérem, hogy akinek bármilyen információja van, nálunk
jelentkezzen. Az áldozatok testének állapotáról minden adatot
bizalmasan kezelünk. Tehát mindenki kussol! Ha ezt bárki megszegi,
személyesen rúgom szét a valagát… Van kérdés? Ha nincs, akkor
én folytatom is a munkát. Már beszéltem a három rendőrrel, akik a
sajtótájékoztató után fogadják a hívásokat. Nincs kétségem afelől,
hogy szokás szerint kapunk majd néhány hívást mindenféle őrülttől,
akik bevallják, hogy ők Hasfelmetsző Jack, meg hasonlók, de
bejöhet valami hasznos is. Egy próbát megér. Egy jó szemtanú
segíthet az egész ügyet megoldani.
Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd a bagósdobozával
zörögve folytatta.
– Azok, akik olyan szerencsések, hogy kirendeltem őket
valamelyik területre, biztos örömmel hallják, hogy reggel fél hétre
leszerveztem nekik a fuvart. Legkésőbb negyed hétre mindenki
legyen itt! Nem tűröm a késést.
Grav úgy döntött, ezúttal nem vesz tudomást a délután folyamán
másodjára felhangzó, lagymatag, ironikus ujjongásról.
– Minden gyanúsról tudni akarunk: lábnyomok, keréknyomok,
ismeretlen személyek feltűnése, az erdő bejáratánál parkoló autók,
bárki, aki cipel valamit befelé az erdőbe, bárki, aki ás az erdőben,
bármi, ami lehet test vagy ásó, bárki, akinek a ruháján vér van és a
többi, és a többi. Érthető?
– Igen, uram!
– Mindenki hozza ki magából a legtöbbet! Pontosan olyan nagy
horderejű az ügy, mint amilyennek látszik. A sajtó az első naptól
kezdve ott fog körözni mindenhol, mint az éhes keselyű.
Bizonyosodjunk meg róla, hogy minden részletet megvizsgáltunk!
Csukjuk le azt a rohadékot Emmáért, csukjuk le azokért a lányokért,
akik hideg testtel fekszenek a hullaházban. Csukjuk le, mielőtt újra
ölni támad kedve!
 13. fejezet
RANKIN ŐRMESTER BELENÉZETT a Mondeo visszapillantó
tükrébe, kitette jobbra az indexet, és épp akkor fordult be a Trinity-
mezőhöz, amikor a nap sugarai nyolc óra tíz perckor áttörték a fehér
felhők márványpajzsát.
Megörült, amikor a szeme megakadt a rendőrökön, akik
szétszéledve, szorgosan pásztázták az út és az erdő széle között
húzódó területet. Rankin dudált kettőt, nyugtázólag intett a
többieknek, amikor elhaladt mellettük, és a Hillfield-ház felé vette az
irányt.
Amikor kiszállt az autóból, gondosan ügyelt rá, hogy kikerülje az
éjszakai szemerkélő eső okozta sáros pocsolyákat. Megfigyelte,
hogy a ház jóval romosabb állapotban van, mint amikor pár
hónappal ezelőtt utoljára látta. A ház környéke sártól csapzott és
széltől zilált volt, ápolatlan bokrok, nyíratlan sövény és hatalmas,
egykor makulátlan, kör alakú gyepszőnyeg keretezte, utóbbi lassan,
de biztosan mezővé nőve ki magát.
Rankin ránézett a tompa, sárgaréz kilincsre, miközben az egykor
fényes, fekete bejárati ajtóhoz sétált.
Észrevette, hogy a ház nem sokban különbözik a kerttől; az egyre
rosszabb állapotban lévő ablakkeretekről lepattogzott, megsárgult
festékkel, az omladozó és szeméttel teli fém ereszcsatornával és az
üvegablakokkal, amikre nagyon is ráfért volna már egy alapos
tisztítás. Lehet, hogy az idős hölgy már meg is halt, de talán csak
többé nem birkózik meg egyedül a birtok karbantartásával. Ez lehet
az ok. Mindenesetre nem lenne meglepő.
Enyhén szólva kissé koros már a hölgy.
Rankin többször bekopogott, egyre hangosabban. Az épületből
valahonnan kihallatszott a 4-es Rádió műsora. Legalább az már
biztos, hogy a nő nem halt meg. Nem hiába jött el hozzá. Gyerünk,
nénike, tápászkodj fel! Valahol odabent kell lennie.
A férfi körbejárta az épületet; úgy tervezte, hogy az egyik
mocskos ablakon bekukucskál, és egy mosoly kíséretében bezörget,
hogy magára vonja a hölgy figyelmét. Ám belülről minden ablak
fekete reluxával volt védve, hogy kint tartsa a fényt. Így aztán Rankin
visszasétált a bejárati ajtóhoz, és ismét bekopogott; ezúttal
hangosabban, hogy a nő gyenge hallásával is biztosan felfigyeljen.
Gyerünk már, mozdulj, néni! Lenne más dolga is még, ügyeket
intézni, tanúkat kihallgatni.
Az idős hölgy kórházi, ezüst fémbotjára támaszkodva, fáradt
léptekkel lejött az első emeleti lakrészéből a hosszú, keskeny
lépcsőn. Mostanra jóval tovább tartott megküzdeni minden egyes
lépéssel, mint egykor, és Rankin már azon volt, hogy feladja, és
továbbáll, de ekkor a nő végre elfordította a kulcsot a zárban, és
kinyitotta az ajtót.
– Üdv, aranyos, akkor jól gondoltam, hogy kopogást hallottam.
Segíthetek valamiben?
Az őrmester felvillantotta a legszebb mosolyát, és remélte, hogy
nem izgatja fel túlságosan a nénit.
– A nevem Clive Rankin őrmester, és a helyi rendőrségtől jöttem.
Nem tudom, emlékszik-e, de futólag találkoztunk már karácsonykor.
A golden retrieverem is velem volt.
Az idős hölgy láthatóan megnyugodott, a feszültség pillanatok
alatt elpárolgott az arcáról.
– Ó, igen, Pollynak hívták, micsoda imádni való kiskutya! Nekem
sok évvel ezelőtt két fekete, simaszőrű labradorom volt, mielőtt
hozzámentem a férfihoz, aki megváltoztatta az életem.
Rankin bólintott.
– Emlékszem, hogy mesélt róluk. Képet is mutatott, amint éppen
a pembrokeshire-i tengerparton játszanak.
A nő elnevette magát – ettől mintha éveket fiatalodott volna.
– Igen, igen, valóban. Amrothban készült a kép. Szép magától,
hogy emlékszik a találkozásra. Attól tartok, az én memóriám már
nem a régi. Volna kedve bejönni egy csésze finom teára,
fiatalember? Örülnék a társaságnak. Mostanság nincs túl sok
látogatóm.
Fiatalember, naná. Már jó ideje nem hívták így. Rankin ránézett
az Omega Seamaster karórájára, a túlságosan is nagyvonalú
ajándékra, amit múlt nyáron kapott a feleségétől, a negyvenedik
születésnapjára.
– Az nagyszerű lenne.
 Az idős hölgy arca felragyogott, majd lassan felkapaszkodott a
lépcsőn, mialatt egyik kezével a botját, másikkal a fehérre festett
korlátot szorította.
– Mostanában az emeleten élek, aranyos. A ház többi részét már
nem használom.
– Komolyan? Miért?
A nő elgondolkozott, hogy el kellene-e mondani, vagy ne terhelje
ilyennel a férfit.
Végtére is csak illedelmességből cseveg vele. Talán hagynia
kellene, hogy menjen a dolgára.
– Ó, nem akarja hallani az egész történetet, aranyoskám.
Hát, ezt eltalálta.
– De, nagyon szeretném hallani.
Ezek szerint minden érdekli a férfit.
– A teljes ház már túl nagy számomra, aranyom. A nyugdíjam
nem elegendő, hogy fenntartsam az egészet.
Manapság minden annyira drága. El tudja képzelni, hogy ez a
ház kevesebb mint háromezer fontba került, amikor megvettük?
Kár, hogy mostanában esély sincs ennyiért házat venni.
– Nem nehéz felmenni a lépcsőn?
Lehet, hogy mégsem kellett volna kinyitnia az ajtót. Miért is
invitálta be a férfit? Mit gondolt? Miért van az, hogy az oly ritka
látogatóknak századszor is ugyanazt a kérdést kell megválaszolnia?
Az öregedés természetes folyamat, nem holmi betegség.
– A testmozgás jót tesz. Teljesen elgémberednek a tagjaim, ha
nem mozgok.
Rankin megkönnyebbült, amikor a nő végre felért az emeletre, és
így szólt:
– Látja, sikerült! A társalgó balra az első ajtó. Menjünk be!
Helyezzük magunkat kényelembe!
Betessékelte Rankint egy szépen berendezett szobába, ahol a
tárgyak a hölgyhöz hasonlóan szebb napokat is láttak.
– Foglaljon helyet, aranyom, már csinálom is azt a finom teát.
Rankin felhúzta az ingujját, és újra ránézett az órájára, de
azonnal meg is bánta.
 – Siet valahová, aranyos? Remélem, nem rohan máris a dolgára.
Szerettem volna megmutatni még néhány fényképet.
– Nem rohanok, egy csésze tea nagyon jólesne, köszönöm.
Az idős asszony kiment a szobából, majd pár perc múlva kikiabált
a szomszédos konyhából.
– Mindent rátettem a tálcára, aranyoskám, jöjjön, és vigye be! Én
magam már nem bírom el, hiába szeretném.
Rankin a konyhába sétált, megfogta a teával és süteménnyel
megrakott tálcát, és bevitte a társalgóba, ahogy a nő meghagyta
neki.
– Remek, aranyos, tegye csak a dohányzóasztalra! Szolgálja ki
magát!
A férfi készséggel eleget tett a felszólításnak, majd belekortyolt a
szép, színes virágokkal díszített porceláncsészében felszolgált
teába, elmajszolt egy ízletes teasüteményt, aztán rámutatott az art
deco stílusú tálalószekrényre állított ezüstkeretes, színes fényképre.
– Ő a férje?
A hölgy bólintott.
– Igen, ő George. Ő volt a környék háziorvosa egészen a
haláláig. Több mint negyven évig voltunk házasok.
Még szinte gyermek voltam, amikor megismerkedtünk.
– Biztosan rettentően hiányzik önnek.
A nő a fényképre meredt, és elmerült a múltban, majd hirtelen
elkapta a tekintetét, és ismét a jelenre koncentrált.
– Nem igazán, aranyom, nem volt különösebben kedves ember.
Hozzám kegyetlen volt, apának meg csapnivaló. Mindenben hibát
talált, amit a fiam tett vagy mondott. Gyűlölöm beismerni, de a halála
megkönnyebbülést hozott.
Rankin visszatette a csészét a csészealjra. Nagy ritkán, de
tényleg csak nagy ritkán, a munkájában szerzett összes tapasztalat
ellenére, az emberek még mindig meg tudták lepni. Ez is az ilyen
ritka esetek közé tartozott.
Rankin rámutatott egy másik fényképre. Ez egy kilenc-tíz éves
fiúcskát ábrázolt, aki térdig érő szürke nadrágot és égkék, lehajtott
gallérú, gombos inget viselt.
– Ő a fia?
 Az asszony mosolyogva válaszolt.
– Igen, ő az én Markom, csuda jóképű fiú.
– A környéken lakik?
A nő megrázta a fejét.
– Ó, nem, aranyom, most egy fontos akadémikus Cardiffban. De
ha sűrű időbeosztása engedi, alkalomadtán meglátogat.
Rankin hátradöntötte a fejét, és jólesően felhörpintette a tea
maradékát. Biztosan csak egybeesés. De talán mégsem. Wales nem
olyan nagy ország. Vannak nála nagyobb lélekszámú városok is.
– Mivel foglalkozik a fia?
Az asszony arca felragyogott.
– Ó, a Cardiff Egyetem tudományos professzora. Micsoda
tehetséges fiú! Végtelenül büszke vagyok rá.
– Mark Goddard professzorról van szó?
– Így van, aranyoskám. Csak nem azt akarja mondani, hogy
ismerik egymást?
– Nemrég találkoztunk az egyetemen.
Az asszony mosolya ezúttal kevésbé tűnt meggyőzőnek.
– Ó, hát ez csodálatos, biztosan örömmel hallja majd, hogy
meglátogatott engem.
Tetszik vagy sem, meg kell kérdeznie.
– Talán furcsának tűnik a kérdés, Mrs. Goddard, de milyen
autóval jár a fia?
A nő összezavarodott a kérdés hallatán, de azért válaszolt.
– Várjon csak, hadd gondolkozzam! Egy olyan bolondos,
kétüléses szerkezettel, aminek a vászontetejét napsütésben le lehet
hajtani, ha úgy tarja kedve. Fiúcskák és az ő játékaik! Attól tartok,
sejtelmem sincs, pontosan milyen autó. Miért kérdi?
– Semmi baj, ne aggódjon emiatt, Mrs. Goddard. Igazán nem
fontos.
Ismét rápillantott az órájára, ezúttal feltűnőbben.
– Fel kell tennem néhány kérdést, mielőtt elindulok. Nem bánja?
A nő csintalanul elmosolyodott.
– Remélem, nem fog letartóztatni, fiatalember.
Rankin a kelleténél többször hallotta már ezt a tréfát, de azért
elmosolyodott, mielőtt felöltötte a komolyabbik arcát, ami jobban illett
az ügy jellegéhez.
– Egy gyilkos után nyomozunk, aki több fiatal lány haláláért
felelős. Talán értesült már róla a helyi hírekből.
Az asszony meglepően nyugodtnak látszott, amikor visszaült a
székébe, de Rankin észrevette, hogy amikor a csészéjéért nyúl,
remeg a keze.
– Értesültem, aranyos, szegény kislányok. Micsoda rettenetes
világban élünk! Ezért vannak az erdőben azok a fényes lámpák?
Már csodálkoztam, hogy mi lehet.
Tehát a kora ellenére azért jó megfigyelő és kíváncsi. Érdemes
volt idejönni.
– Megharagszik, ha megkérdezem, hány éves, Mrs. Goddard?
– Nyolcvankilenc éves vagyok, aranyos. Az élet oly gyorsan
elrepül. Azt tanácsolom, hogy hozza ki belőle a legtöbbet, amíg még
teheti!
Rankin tettetett meglepettsége nem volt túl meggyőző.
– Nos, egy nappal sem néz ki többnek hetvennél.
Az asszony elmosolyodott.
– Bár így volna, fiatalember! Mindannyiunk teste öregszik, és
előbb-utóbb cserben hagy minket, de belül ugyanolyan fiatalok
maradunk. A lelkünk nem öregszik. Érti, ugye?
A férfi bólintott, és meglepődött, milyen irányt vett a társalgás.
– Igen, pontosan értem, mire gondol.
De most ideje visszatérni a munkára. Nem töltheti az egész
délelőttjét cseverészéssel.
– Ez is elég furcsa kérdésnek tűnhet, Mrs. Goddard, de tudja
esetleg, mi az a kombi autó?
Az idős hölgy összevonta a szemöldökét.
– Igen, aranyoskám, öreg vagyok, de nem ostoba. Pontosan
tudom, milyen a kombi autó.
Rankin elhatározta, hogy jobban megválogatja a szavait.
– Elnézést, nem akartam megbántani. Nem arra utaltam, hogy…
– Ha az ön helyében volnék, itt abbahagynám, aranyom. Maga
alatt vágja a fát, és nem venném a szívemre, ha lezuhanna… Nos,
mi mást szeretne még kérdezni?
 – Látott esetleg egy kombi autót, vagy ami azt illeti, bármilyen
járművet az erdő közelében elhajtani vagy parkolni az elmúlt öt
évben?
A nő hallgatott egy ideig; úgy tűnt, alaposan megfontolja a
választ.
– Az emberek természetesen autóval járnak a meccsekre, de
inkább a pályákhoz közeli betonozott területre parkolnak a mező
másik végén, nem az erdő felőli végébe. Jóval kényelmesebb úgy,
miért tennének másképp?
– Engem csak azok az autók érdekelnek, amik az erdő szélén
parkoltak.
A nő bólintással jelezte, hogy megértette, és tovább gondolkodott.
– Nos, többen szívesen parkolnak az erdő szélén, amikor a
kutyájukat hozzák ki sétálni. Időnként látom őket a
hálószobaablakból, amikor unalmamban nézelődöm. És egyszer
láttam egy autót a kora reggeli órákban.
Rankin felegyenesedett a székben. Ez már érdekes lehet.
– Ez mikor volt? Kérem, próbálja olyan pontosan megmondani,
amennyire csak lehetséges.
Az idős nő levertnek látszott.
– Az elmúlt hetekben valamikor, de attól tartok, nem tudok pontos
dátumot mondani. A memóriám már nem a régi. Mostanában a távoli
múltra jóval élesebben emlékszem, mint a jelenre. Sok mindent
összekeverek és félreértek. Ez az ára, hogy ilyen szép kort éltem
meg.
– De egy hete, két hete, három hete? Vagy régebben?
Az asszony a sírás küszöbén állt, alsó ajka enyhén reszketett,
ahogy kereste a szavakat.
– Kicsit régebben, azt hiszem. Szeretnék segíteni, igazán, de
nem tudok biztosat mondani.
Rankin csendben megrótta magát. Túlságosan nyomult.
Túlságosan erőszakos volt. A nő egy lehetséges szemtanú, nem
pedig gyanúsított, és a lehetőségeihez mérten minden tőle telhetőt
megtesz.
– Ez nagyszerű, Mrs. Goddard, ön igazán nagy segítség. Mindez
nagyon fontos lehet. Vissza tud emlékezni, nagyjából hány órakor
látta?
A nő erre a kérdésre egy kicsit több magabiztossággal tudott
válaszolni.
– A kora reggeli órákban. A hálószoba ablaka előtt ültem meleg
paplanba csavarva, és az élővilágot figyeltem. Borzokat és rókákat,
no meg egyszer még egy szarvast is láttam.
Megint itt tartunk.
– Nem tudna egy kicsit pontosabb lenni?
Az idős nő ajkához emelte a csészét, belekortyolt a teába, és
megrázta a fejét.
– Nem igazán, aranyos, de korán volt, ebben biztos vagyok.
Ez így nem vezet sehová, de akkor is tovább kell próbálkozni.
– De biztosan látta az autót?
– Sajnálom, ha nem kielégítően válaszolom meg a kérdéseit,
aranyom. Mindent megteszek, igazán.
Itt az ideje egy kis megnyugtatásnak és biztatásnak.
– Remekül csinálja, Mrs. Goddard. Kérem, folytassa!
– Előbb hallottam az autót, mint hogy megláttam volna. A
hallásom még mindig meglehetősen kifinomult, ha felveszem a
hallókészüléket.
Megéri megkérdezni tőle? Igen, miért is ne? Nincs vesztenivalója.
– Le tudná írni az autót, kérem? Bármilyen részlet nagy segítség
lenne.
– Ó, igen, piros Audi kombi volt… És mielőtt megkérdezi, tudom,
hogy Audi volt, mert a nővérem, Beryl sok évig Audival járt. A
hűtőrácson olyan csinos krómkarikák voltak. Amennyire emlékszem,
nagyon hasonlított az olimpiai jelképre.
Hát, ez elég meggyőző. De túl sok lenne, ha azt is megkérdezné?
– Látta a sofőrt?
– Ó, attól tartok, nem, aranyos. Lehúztam a redőnyt, és
visszamentem aludni, amikor az az ostoba sofőr bőgetni kezdte a
motort, hogy kiszabadítsa a kerekeit a sárból. Biztos voltam benne,
hogy az összes állatot elzavarta. Ők a békét és a csendet kedvelik,
csakúgy, mint én. Mélységes tapintatlanság volt a sofőr részéről,
nem gondolja?
 A férfi bólintott; hevesen próbálta az asszonyt a témánál tartani,
és folytatni a kérdések sorozatát.
– Ez is hasznos, Mrs. Goddard. De látta esetleg, hogy pontosan
hol parkolt az autó, amikor ön észrevette?
Az asszony nehézkesen felemelkedett a székből, és bevezette a
férfit a ház végében elhelyezkedő, meglehetősen tágas
hálószobába.
– Húzza fel a redőnyt, aranyos! Ez az, úgy, húzza fel szépen
teljesen! – Felemelte a kezét, és előremutatott. – Látja az úton azt a
pár sárga virágos rekettyebokrot? Meglepő módon virágba borultak,
csodálom őket. A természet még mindig meg tud lepni, az évek
múlása ellenére is.
Furcsa beismerni, de talán a nőnek igaza van. Persze, egy
bélyeg hátuljára elférne az a pár információ, amit Rankin a virágzó
növényekről tudott.
Rankin kinézett a piszkos ablakon; rendes szemüveg hiányában
nagyon meg kellett erőltetnie a szemét.
– Igen, látom a bokrokat.
Az asszony távolabb lépett az ablaktól, és leült az ágy szélére.
– Amikor visszamentem aludni, az autó éppen a bokrok előtt állt,
közel az úthoz. Pár perc múlva hallottam, hogy elindul.
Csak pár perc múlva? Annyi idő nem lehetett elég a sofőrnek,
hogy megszabaduljon egy testtől.
– Gondolja, hogy esetleg tovább itt volt az autó?
– Még az is lehet, aranyom. Elmerültem a gondolataimban, és
elveszítettem az időérzékem. És bevettem egy altatót is, ami
bizonyára még rontott a helyzeten.
Rankin érezte, hogy arcizmai megfeszülnek, amikor azon agyait,
mennyire megbízhatóak a kapott információk.
– De abban biztos, hogy Audi volt?
Az asszony fején átfutott a gondolat, hogy talán nem fejezte ki
magát elég világosan.
– Igen, aranyos, abban biztos vagyok. Nem lehetnék biztosabb.
Még Beryl autóját is említettem önnek.
Elmondhatná ő maga is, ha még élne. Nos, végeztünk, vagy van
még néhány utolsó kérdése?
 – Sajnálom, ha…
– Ne kezdje megint, őrmester! Fáradt vagyok, és van még
néhány elintéznivalóm. Van még valami, amiben a segítségére
lehetek, mielőtt elindul a dolgára?
– Szeretné, hogy visszavigyem a tálcát a konyhába?
– Nem, csak hagyja ott, ahol van, kérem. Majd elintézem később,
amikor már pihentem egy kicsit.
A nőnek mára elég volt. Látszott, hogy kezd kimerülni.
– Csak még egy kérdés, Mrs. Goddard. Megtenné, hogy írásos
vallomást tesz?
– Most?
– Nos, igazából éppen Cardiffba tartok, így nekem a holnap
reggel ideálisabb lenne, ha az megfelel önnek.
Micsoda megkönnyebbülés! Így van ideje felkészülni.
– Mikor szeretne jönni? Manapság nem alszom túl jól a tabletták
ellenére sem.
– A kilenc óra alkalmas lenne?
A nő megfogta a botját, és lassan a hálószobaajtó felé bicegett.
– Az pompás lenne, aranyoskám. Kilenc előtt már mindig felkelek,
és összeszedem magam, mert meg kell etetnem a macskát. Várom,
hogy újra találkozzunk. Majd egy csésze finom teával várom. El ne
késsen!
Rankin visszament a caerystwythi rendőrségre, hogy használja a
mosdót, és elvégzett némi papírmunkát, mielőtt útnak indult délnek,
Cardiff felé. Délután három óra tíz perc volt már azon a szokatlanul
forró és izzasztó tavaszi délutánon, mire leparkolt a Dél-walesi
Rendőrség székhelyénél a Newport úton. A biztonság kedvéért
bezárta a civil Fordját, majd lassan keresztülsétált a hatalmas, mégis
tömött parkolón, és kiélvezte, ahogy az arcát kellemes, meleg
napsugarak simogatják.
A recepciónál ülő túlbuzgó, fiatal és tapasztalatlan rendőr azonnal
levetette a macsó álarcát, amit a nyilvánosság számára öltött
magára, és amint az őrmester bemutatkozott és odaadta a
névjegyét, rögtön előzékeny lett.
– Nyugodj meg, fiam, úgy teszünk, mintha nem történt volna
semmi… Stevenson nyomozó bizonyára vár már engem.
 – Bocsánat, uram. Nem ismertem fel.
Rankin elmosolyodott, és visszaidézte a nyomást és a stresszt,
amit a munkája első pár évében el kellett szenvednie.
– Miért is ismertél volna fel? Még nem találkoztunk. Na, gyerünk,
vedd fel a telefont, és szólj a nyomozónak, mielőtt itt öregszem meg!
Amikor a gyakornok rendőr elérte a nyomozót, a
megkönnyebbülése szinte tapintható volt.
– Üdv, asszonyom, Charles közrendőr vagyok a recepcióról.
Rankin őrmester érkezett önhöz.
– Pár perc, és itt lesz, őrmester. Azt üzeni, hogy foglaljon helyet,
és helyezze magát kényelembe.
– Nagyszerű, fiam. Most pedig áruld el, mióta vagy a szakmában!
– Még csak hat hónapja. Tanárképzőbe jártam ezelőtt.
Rankin bólintott. Szimpatikusnak találta a fiút, és meg akarta
nyugtatni.
– De nem akartál tanár lenni.
– Egyszerűen nem nekem való.
– Így könnyebb lesz az életed, fiam, ígérem. Csak tarts ki itt, és
töltsd le a gyakorlatodat!
Charles közrendőr idegesen elmosolyodott.
– Köszönöm, uram. Hiszek magának.
– Nincs mit.
Másodpercek múlva egy feltűnően vonzó, negyven körüli,
darázsderekú, kontyba fogott barna hajú, egyenruhás nyomozó
nyitotta ki az ajtót, és Rankin felé indult, aki magában megállapította,
hogy ez a nő teljesen más, mint akikkel eddig volt szerencséje
találkozni. Grav nem is hiszi majd el, amíg nem látja a saját
szemével: ez a nő valóságos napsugár, ami beragyogja a
legsötétebb éjszakát is.
A nő barátságosan kinyújtotta a kezét, hogy üdvözölje Rankint,
mialatt a férfi felállt a székből.
– Örülök, hogy megismerhetem, Clive. Azt hiszem, nem lesz
hiábavaló, hogy idefáradt.
Ez több mint reménykeltő.
– Én is remélem, asszonyom. Örülök, hogy ezt hallom.
 A nő beütötte a négyjegyű biztonsági kódot, és kinyitotta a
kétszárnyú ajtót, ami egy hosszú, fényes folyosóra vezetett – ennek
mindkét oldalán irodák kaptak helyet.
– Kövess, Clive, és kérlek, hagyd ezt az asszonyomozást,
tegeződjünk! Ettől a megszólítástól úgy érzem, mintha legalábbis
száztíz éves lennék.
Rankin közvetlenül a nő mögött haladt, és nagyon küzdött, hogy
az előttük álló feladatra, és ne a formás hátsójára koncentráljon.
– Akkor hogy szólíthatlak?
– A Pat jó lesz.
A nő megállt nagyjából a folyosó közepén, és kinyitott egy fehérre
festett ajtót, amin díszes, fekete betűkkel állt a neve és a rangja.
– Foglalj helyet, Clive, és nagyra értékelném, ha levennéd a
szemed a mellemről.
Rankin másodpercekig kereste a szavakat, de csak nem találta
őket. Tényleg ilyen nyilvánvalóan bámulta?
Vagy minden nőnek van valami hatodik érzéke, és tudják?
– Hogyan? Én csak…
– Csak figyelmeztettelek, őrmester. Na, kezdjük is el, ha haladni
akarunk… Mit szólsz egy kávéhoz?
Rankin még soha nem érezte magát ennyire kényelmetlenül, és
munkája során először kezdte érteni, mivel küzdenek a fiatal női
rendőrök nap mint nap. Talán meg kellene mondania a srácoknak,
hogy vegyenek vissza a szexuális élcelődésekből.
– Nem kérek, köszönöm. Megálltam idefelé a Sainsbury’snél
kávézni és harapni valamit.
– Jó hallani, hogy nagy lábon élsz. Szóval, mit szeretnél tudni?
Rankin mély levegőt vett, és összeszedte a gondolatait,
mindeközben tudatában volt, mennyire izzad. Jó végre rátérni a
munkára. Hála a jó égnek.
– Remélem, átnéztétek a biztonsági kamerák felvételeit május
elsejének éjszakájáról és másodika hajnaláról.
– Átnéztük, Clive. A csapat egyik tagja már átböngészte az
eredményeket. Gondolod, hogy Emma elrablása összeköthető a
területeteken talált holttestekkel? Minden híradó ezt szajkózza.
 – Le merem fogadni. Pokoli véletlen, ha nincs közük egymáshoz.
A testek feltűnően hasonlóak. A gyilkos nagy gonddal és előrelátóan
válogatta meg az áldozatait. Nyilván reménykedem, hogy tévedek,
de Emmára is tökéletesen illik a leírás.
– Az áldozatok közül volt, amelyik a mi területünkről való?
A férfi megrázta a fejét.
– Egyelőre csak három áldozatot sikerült azonosítanunk, akik
mind az északi területhez tartoztak.
– DNS alapján?
– Igen, ma reggel jöttek meg az eredmények. Mindhárom áldozat
benne van a nemzeti adatbázisban.
Mindháromnak volt dolga prostitúcióval és drogokkal Manchester
környékén. A régi nóta.
– Van, ami sosem változik… És hogy haltak meg?
Rankin előredőlt a székben, és rákönyökölt a nő íróasztalára.
– Mind az öt áldozaton több helyen csonttörés és a testük
különböző pontjain még további sérülések nyomait találtuk, amik a
patológus szerint még a halál előtt keletkeztek. De röviden, az a
rohadék egy tompa tárggyal összezúzta a koponyájukat, mint a
nyolcvanas években a Yorkshire-i Hasfelmetsző.
A nő lassan, megfontoltan szívta be a levegőt.
– Grav említett valamit hiányzó ujjakról.
Á, szóval a főnök ismeri a nőt. Ezt elfelejtette megemlíteni.
– Igen, az összes ujj és lábujj hiányzik. Szerintem trófeának
kellettek.
– Valószínűleg igazad van, hacsak ez nem valami kínzásfajta.
– Lehet, hogy mindkettő.
– Ördögi gazemberek járnak köztünk.
A férfi egyetértően bólintott.
– Ezzel nem vitatkozom. Volt bármi érdekes a felvételeken?
A nő elmosolyodott, mielőtt válaszolt.
– Itt kezd érdekes lenni a dolog. Öt említésre méltó autót rögzített
a kamera a kérdéses időpontban: két családi autót, amivel épp
hazafelé tartottak a cardiffi reptérről a nyaralás után, volt egy, amivel
egy fiatal lány a beteg anyját látogatta meg a ti területeteken, és egy,
amiben két horgász ült. De az utolsó autó… – Itt hatásszünetet
tartott.
– Ezt nem fogod elhinni. Az ötödik, és egyben utolsó autó egy
sötétkék Ford Escort kombi volt, aminek a tulajdonosa és sofőrje a
drága Mr. Lee Price.
Rankin megrázta a fejét.
– Micsoda? Az a Lee Price, aki azt állította, hogy látta az
emberrablást?
A nő megfordult a székben, és bekapcsolta a balján lévő
rozsdamentesacél vízforralót.
– Nekem ehhez kell egy kávé. Te is kérsz?
– Igen. – Úgy gondolta, hogy másodjára is nemet mondani kissé
goromba lenne. Talán, ha isznak együtt egy kávét, attól feloldódnak
a katasztrofális első benyomás után.
A nő tejet és cukrot rakott a kávéba anélkül, hogy megkérdezte
volna a férfit, hogyan kéri, majd megkeverte, és felé nyújtotta a
bögrét.
– Nagyszerű, köszönöm.
– Nincs mit.
Rankin a jobb kezében tartotta a bögrét, és érezte, ahogy a
felszálló, illatos gőz megtölti az orrát, és feléleszti az ízlelőbimbóit.
– Tehát pontosan mikor rögzítette Leet a kamera?
A nyomozó elmosolyodott, és kivillantotta fehérített fogsorát, ami
egy kisebb vagyonba kerülhetett.
– Pontosan hajnali kettő óra huszonhat perckor.
– És biztosan ő volt?
– Ó, igen, teljesen biztos. A saját szememmel láttam. Bárhol
felismerem azt a semmirekellő varangyot.
– Az a ravasz seggfej! Behoztátok már?
– Nem, gondoltam, ezt a megtiszteltetést meghagyom neked. Mi
csak elvégeztük a szükséges vizsgálatokat múlt éjjel. Gondban
voltunk az egyik sofőr előkerítésében.
– Laura azt mondta, Leenek nincs releváns priusza.
A nő kihúzta az íróasztalfiókot, elővett egy fél csomag csokoládés
kekszet, kivett belőle egyet, majd Rankint is megkínálta.
 A férfi megpaskolta gyarapodó hasát, és udvariasan
visszautasította az édességet. A nő kicsomagolta a kekszet, kétszer
belemártotta a kávéjába, majd beleharapott, ami után telt ajkain
krémes tejcsokoládé terült szét.
– Nem, már évek óta ismerjük, de semmi nem utalt rá, hogy
ilyesmit követne el.
– Soha ne mondd, hogy soha!
A nyomozónő megtörölte a száját egy papír zsebkendővel.
– Meg lennék lepve, ha ő lenne a te embered, de azért néhány
kérdésre mindenképp válaszolnia kell. Ezt én is belátom.
Rankin elmosolyodott.
– Azt hiszem, mégis kérek egy kekszet.
– Gyerünk, nyisd ki azt a kurva ajtót, te szaros seggfej!
Rankin jobb öklével még erősebben dörömbölt az ajtón.
Price kikapcsolta a televíziót, majd hangosan szitkozódva kinézett
a félig elhúzott függöny mögül.
Basszus, basszus, basszus!
Az a kurva zsaru mégis ideküldte a kábítószeres osztagot a
megállapodásuk ellenére. Az ing, a nyakkendő, a szánalmas
ábrázat; erről a fickóról lerí, hogy zsaru.
Kirohant a szobából, fel a lépcsőn, be a hátsó hálószobába, majd
belekotort az egyik fiókba egy átlátszó műanyag tasakért, amiben
nem túl jó minőségű kokain keveredett a jó ég tudja, mivel. Micsoda
pazarlás, micsoda rémséges és döbbenetes pazarlás!
Reszkető kézzel kinyitotta a tasakot, kivett egy kis adagot, és a
mosdó felé menet gyorsan felszívta gyulladt orrlyukába.
Majdnem sírva fakadt, amikor felemelte a WC fedelét, beleszórta
a kagylóba a mérgező, fehér port, majd lehúzta az egészet. És a
tasakkal mi a jó büdös francot csináljon?
Kinyitotta a fürdőszoba ablakát, kidobta rajta, és nézte, ahogy a
tasak lerepül a rendezetlen hátsó kertbe, mialatt Rankin makacsul
dörömbölt tovább az ajtón cipője sarkával.
– Nyissa ki, Price, vagy ha úgy jobban tetszik, be is rúghatom!
Lee Price méltatlankodva kinyitotta az ajtót, de a bátorsága
rögtön elillant, amint Rankin előrelépett, és mellkasánál hátralökte őt,
elordítva magát:
 – Rendőrség! Lépjen beljebb, üljön le, és fogja be a száját, amíg
nem szólok!
Price hátratántorodott, esetlenül megfordult, és a nappali felé
indult, közben pedig áldotta az eszét, hogy legalább a drogtól
megszabadult.
– Mi a francot jelentsen ez?
Az őrmester Price fölé magasodott, és farkasszemet nézett vele,
míg végül gyanúsítottja elkapta a pillantását.
– Mennyire ismeri a szemben lakó három lányt?
Price a tenyerébe támasztotta a fejét, miközben érezte, ahogy
beüt a kokain, és kiélesíti az érzékeit olyan ismerős módon, amit
szinte minden másnál jobban szeretett. Elpocsékolta a drogot?
Nagyon úgy fest. Ó, ne!
Majdnem ezerrugónyi cucc folyt le a rohadt csatornába.
– Erről már beszéltem valami zsaru nőcivel.
Rankin közelebb hajolt, így az arca csak pár centire volt Price-
étól. Pupillája alig látszott nagyobbnak egy tű hegyénél. Ez a pasas
teljesen be van tépve.
– Most pedig szépen elmondja nekem is, Lee. Még egyszer
megkérdezem. Mennyire ismeri a szemben lakó három lányt?
– Látásból ismerem őket, de semmi több. Őszintén mondom, túl
sok figyelmet nem szenteltem nekik.
Miért hiszik az olyan hazug rohadékok, mint Price, hogy ki kell
hangsúlyozniuk, hogy őszintén mondanak valamit?
Olyan átlátszó, mint egy kifényesített üvegpohár.
Mind azok!
– Lássuk, jól értem-e. Egy olyan sportos, izmos, élettel teli férfi,
mint maga, szemben lakik három bombázó fiatal lánnyal, és nem
szentelt nekik túl sok figyelmet? Ezt állítja?
Price ingerülten fészkelődött a széken.
– Oké, stíröltem őket, de ki ne tenné? Ennyi!
Rankin megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Tehát azt akarja beadni nekem, hogy nem beszélt egyikükkel
sem? Nem próbált bejutni a bugyijukba? Ó, dehogynem. Ha át akar
verni, ennél valami hihetőbbet találjon ki!
 – Oké, próbáltam beszélgetni velük párszor, de azok a beképzelt
tehenek rám se bagóztak. Egyértelműen lekoptattak.
– És ez felbosszantotta, Lee? Elég bosszúsnak látszik.
– Hát, ja, akkor elég pipás voltam, de nem bántottam azt a kurvát,
ha erre kíváncsi.
– Emmára gondol? Arra a szőke lányra, aki eltűnt? Róla beszél?
Price nyomatékosan megrázta a fejét, megfeszítette az izmait,
ahogy elöntötte a harag.
– Nézze, tisztázzunk valamit! Egy ujjal sem értem sem hozzá,
sem a többihez. Én nem vagyok ilyen. Bárkit megkérdezhet, akit
csak akar, ugyanezt fogják mondani.
– Azt állította, hogy látott egy idősnek látszó férfit, ahogy kicipel
valamit a lányok házából, és beteszi egy kombi autóba, aminek a
márkájára nem emlékszik. Így volt?
Azt állította? Segítesz a zsaruknak, erre nem hisznek neked.
Talán ez egyszer inkább csendben kellett volna maradnia.
– Láttam, amit láttam.
– Ez elég hihetetlennek hangzik.
– Figyu, elmondtam maguknak, mi a francot láttam, mit akar
még?
– Szokott vezetni, Lee?
Mi a francra akar ez kilyukadni? Ez a zsaru nem véletlenül van itt.
Olyan kérdéseket tesz fel, amikre talán már tudja a választ.
Basszus, basszus, basszus!
– Mér’ kérdezi?
– Csak feleljen a kérdésre!
Price mély levegőt vett, és nagyon küzdött, hogy megőrizze a
nyugalmát.
– Asszem épp eleget mondtam.
– Jól hallottam? Nem akar tovább beszélgetni Clive bácsival? De
hát olyan jól kijövünk egymással.
– Jól hallotta, maga gúnyos seggfej!
Rankin felugrott, megragadta Price mellényét, és talpra rántotta.
– Elég heves vérmérsékletű alak maga, Lee. Mindent ököllel intéz
el, nem igaz? Lányokat ver, akik nem tudják megvédeni magukat?
– Kurvára nem teszek ilyet!
 Rankin enyhített a szorításán, és visszaengedte Price-t a székre.
– Tehát szokott vezetni?
– Nem mondok semmit.
– Figyeljen, nem akarok itt szórakozni! Válaszolhat itt, vagy az
őrsön.
– Ügyvédet akarok.
– Most meg már védőügyvédet akar?
– Igen! Ismerem a jogaimat.
Mennyi mindenért felelősek a detektíves tv-műsorok! Rankin
lenyúlt, szorosan megfogta Price jobb csuklóját, durván talpra
rántotta, majd nekinyomta az arcát a falnak, és a háta mögé húzta a
kezét.
– Tényleg szükséges ez a kurva bilincs? Ez fáj, ember! Ez fáj!
Price tessék-lássék módon igyekezett kiszabadítani magát,
mialatt Rankin ismertette a jogait, kivezette a házból, és a kint
várakozó autó felé tolta.
– Letartóztatom emberrablás és gyilkosság gyanúja miatt.
Megkönnyítené a helyzetet, ha elkezdene együttműködni.
– Gyilkosság? Mi a büdös francról beszél?
Rankin kinyitotta az autót, beültette a fickót a hátsó ülésre, majd a
vezetőoldali ajtón át ő maga is beszállt.
– Majd hivatalosan kikérdezzük a caerystwythi rendőrőrsön.
Addig azt ajánlom, fogja be a mocskos száját, hacsak nem tud
valami használhatóval előállni!
 14. fejezet
AZ IDŐS ASSZONY mereven ült a széken, és figyelmesen
hallgatta az egyre erősödő, ismerős motorzajt, ami a fia Porsche 911
kabrióját kísérte, ahogy az megjelent a Trinity-mezőn fekvő,
elhagyatott, viktoriánus családi háza előtt. Már épp ideje. Az összes
nap közül pont ma kell elkésnie.
Az asszony már készen állt, és a hallban várakozott, míg
Goddard professzor elfordította a kulcsot a biztonsági zárban, és
kinyitotta az ajtót.
– Mit akarsz, anyám? Látom, hogy van valami. Remélem, nem
ütöd megint olyan dologba az orrod, amibe nem kellene. Annyit
kértem, hogy etesd meg a lányt. Csak etesd meg, ne mondj semmit,
aztán gyere onnan, amilyen gyorsan csak lehetséges!
Az idős hölgy összeráncolta a homlokát, és lemondóan nyugtázta
fia örökké ellenséges természetét. Éppen olyan, mint az apja.
Túlságosan hasonlít az apjára.
– Szó szerint követtem az utasításaidat. Örülnöd kellene.
A férfit nem győzte meg.
– És felvetted a maszkot?
– Igen, Mark, felvettem. Mindig rajtam van a maszk.
– És nem beszéltél vele?
Miért érzi a fia mindig, hogy fel kell tennie ezeket a nevetséges
kérdéseket? Ez már inkább kihallgatásnak tűnik, nem pedig anyafia
csevejnek. Kár, hogy ilyen lehetetlen természete van.
– Nem, Mark, nem beszéltem vele. Sosem beszélek vele.
Megmondtad, hogy ne tegyem. Miért akarnék beszélni vele? Pár hét
alatt úgyis mindig eltűnnek innen. Mi értelme lenne?
– Akkor mi a baj? Nyilván van valami gond. Gyerünk, asszony,
mondd el! Nyitott könyv vagy számomra.
A nő a botjára támaszkodva felállt, megfordult, majd minden
egyes lépéssel megküzdve, lassan felkapaszkodott a lépcsőn.
– A rendőrség itt járt.
A férfi egyszeriben megszédült, így megragadta a kilincset.
– A rendőrség?! Micsoda? Mikor?
 – Nyugodj meg, Mark, ha így haladunk, szívrohamot fogsz kapni,
mint az apád. Ha nem tudod kezelni a stresszt, ne menj szembe a
törvénnyel! Már korábban is mondtam, de hát hallgattál te rám? Ha
ez túl sok neked, más utat kellene választanod.
A férfi követte az asszonyt az első emeleti társalgóba, és görcsös
ujjaival a homlokát kaparta.
– Mondd már el, anyám, hogy mi történt!
– Ma reggel itt járt egy rendőr. Eleinte nem foglalkoztam a kitartó
kopogtatással, de nem az a fajta volt, aki hajlandó egykönnyen
feladni. Addig kopogott, míg ki nem nyitottam az ajtót.
Most akkor tényleg a legjobbat akarja neki ez a nő? Ezt állította.
Mindig ezt állítja.
– Úgy kellett volna tenned, mintha nem lennél itthon! Miért nem
tettél egyszerűen így?
A nő felemelte a földről a fekete macskát, az ölébe vonta, és
simogatni kezdte.
– Visszajött volna. Az ilyesmit már akkor megtanultam, amikor az
apádat zaklatással vádolta az az eszelős páciense. Ezek mindig
visszajönnek.
Igaza van. Úgy tűnik, egyszer ebben a nyomorúságos életében
helyesen cselekedett.
– Tudod a nevét?
Az asszony erőtlenül elmosolyodott, mire a macska hangosabban
kezdett dorombolni. Ha az emberek is olyan szeretetre méltók
lennének, mint az állatok, az ő élete is sokkal szebb lenne.
– Rankin őrmester. Clive Rankin őrmester. Amennyire meg
tudtam ítélni, nem ő a világ legjobb nyomozója.
– Rankin? Tényleg? Ismerem a senkiházit. Bejött hozzám az
egyetemre. Ez nem jó hír. Vénusz után kutat.
– Hát, itt nem találta meg.
A férfi a fejéhez nyúlt, és húzkodni kezdte rövid, rendezett haját.
– És nem ment le az alagsori szobákba?
Ezek a kérdések kezdenek egyre fárasztóbbak lenni. Miért kell
ilyen egyértelmű dologra rákérdezni? A férfiak mindig is terhet
jelentettek számára. Már jóval korábban meg kellett volna mérgeznie
tévelygő férjét.
 Ha megtette volna, talán Mark sem lenne ekkora csapás.
– Nem, Mark, úgy vélem, ha leengedtem volna, arról már tudnál,
nem igaz?
A férfi bólintott, és szaporán pislogni kezdett, amikor egy
izzadságcsepp lepergett a homlokáról, és a szemébe mart.
– Igen, igen, azt hiszem, igazad van… És miről faggatózott?
Kérdések, kérdések, mindig csak a kérdések. Talán őt is meg
kellett volna mérgeznie, akkor nem lenne több gondja. Ha megtette
volna, az élete jóval könnyebb lenne.
– Azt akarta tudni, milyen autód van.
Mi a franc?
– És megmondtad?
– Igen, megmondtam. A körülményeket tekintve ez tűnt a legjobb
megoldásnak. Amúgy is megnézte volna a hivatalos
nyilvántartásban. Mi értelme lett volna hazudni?
Ebben igaza van.
– Úgy vélem, helyesen cselekedtél.
Az asszony összevonta a szemöldökét.
– Nem örülök, hogy idejön miattad a rendőrség. Tűrtem ezt eleget
az apád miatt harminc évvel ezelőtt.
– Körülnézett a garázsban?
A nő lelökte a macskát az öléből, és felnyögött, amikor az állat
belemélyesztette éles karmait puha combjába.
– Ha meg is tette, velem nem közölte. Holnap reggel visszajön,
hogy felvegye a vallomásomat.
A férfi bal szeme rángani kezdett.
– De miért? Miről? Annyi ember közül miért pont a te
vallomásodat?
Miért pont az övét? Miért ne lehetne pont az övé fontos? Ezt a fiú
saját magától is tudhatná.
– Azt mondtam neki, hogy néhány héttel ezelőtt láttam egy autót
az erdő szélén.
– De ugye nem mondtad, hogy fekete volt?
Újabb nevetséges kérdés. Miért becsüli alá a fia állandóan?
– Nem vagyok bolond, Mark. Azt mondtam neki, hogy piros volt
az az átkozott autó. Elégedett vagy?
 – Szerinted hitt neked? Nem tűnt egy lángésznek.
A nő megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Ezt igazán nem tudhatom. Mark, nem vagyok gondolatolvasó.
Lezárhatnánk a témát, kérlek? Fáradt vagyok, épp készültem
szunyókálni. Miért nem mész, és játszadozol a kis barátoddal, amíg
még van rá lehetőséged?
A férfi erőlködve vette a levegőt, és a távolba meredt. Ideje
számba venni a lehetőségeket. Ideje elgondolkodni azon, amire
gondolni sem akart.
– Gondolod, anyám, hogy meg kellene szabadulnom tőle?
Miért, ó, miért is adott az ég neki egy ilyen akaratgyenge és
döntésképtelen fiút? Most nagy szükség lenne rá, hogy ne legyen
ilyen. El kellene gondolkodnia azon, mi lesz, ha elkapják. Akkor
aztán örök életére börtönbe zárnák.
– Várom a válaszod, anyám!
A nő még hallgatott pár másodpercig, váratta a fiát a válasszal.
– Talán kellene, de talán nem. Ezt a döntést magadnak kell
meghoznod, fiatalember… De ha úgy döntesz, hogy megszabadulsz
tőle, kérlek, ügyelj rá, hogy sok műanyag fóliát használj! Ne várd el
tőlem, hogy még egyszer összetakarítsam azt a káoszt, amit
legutóbb is ott hagytál.
– Igen, anyám, megértettem.
– És az ég szerelmére, egyél már valamit! Minden nappal egyre
soványabb vagy.
 15. fejezet
LEE PRICE A DROGTÓL ZAKLATOTT ÁLOMBA MERÜLT, mire
Rankin lefékezett a Mondeóval, és leparkolt a caerystwythi
rendőrség félig üres parkolójában, olyan közel az épület bejáratához,
amennyire csak tudott. Kiszállva az autóból megnyújtóztatta
elgémberedett karját, majd nyitott tenyérrel háromszor ráütött a
jármű tetejére, és kihúzta a hátsó ülésről a hangosan tiltakozó
foglyát. Ahogy Price-t a bejárathoz vezette, ösztönét követve úgy
döntött, teljesen helyénvaló a manipulatív rohadékot egy cellában
izzasztani, amíg ő vált pár szót a főnökkel.
Grav egyedül ült az íróasztalánál a főhadiszállásként kialakított
teremben, és amikor Rankin belökte az ajtót, örömmel fogadta az
ürügyet arra, hogy felnézzen a képernyőjéről. El kellett ismernie,
hogy az új H. O. L. M. E.
S. szoftver hasznosnak bizonyult a bonyolult ügyekben
összegyűjtött információk rendezésében és összehangolásában, de
ő még mindig a régimódi papírmunkára és a tapasztalt helyi
adatgyűjtőkre esküdött, már ha még létezett volna ilyesmi, és a
fejesek is engedték volna a használatát. Az öreg rókák, magát is
beleértve, már csak ilyenek; a dolgok sokkal gyorsabban változtak,
mint ők.
– Hogy tetszik az új szoftver, főnök?
A nyomozó megdörzsölte fáradt szemét, és nagyot ásított.
– Lehetne rosszabb is.
– Ezt jó hallani. A dolgok már csak így mennek. Majd
hozzászokunk.
Grav régi barátja felé nyújtott két üres bögrét.
– Erősen kérem, egy leheletnyi tejjel és sok cukorral. Tudod,
hogyan szeretem.
– Tessék, főnök. Ráadásul a kedvenc bögrédben. Micsoda
kiszolgálás!
– Kösz, Clive, hálás vagyok, mint mindig. Már kivagyok idegileg.
A fűtés valami megmagyarázhatatlan okból elindult. Tavaly télen
persze meg lehetett fagyni.
– Akarod, hogy hozzak egy szendvicset vagy valamit a kantinból?
 Grav megrázta a fejét, és letette a bögrét egy Buckleys Best
Bitter feliratú söralátétre, amit a helyi bárból fújt meg egy féktelen
buli alkalmával.
– Nem, kösz, haver, majd egy-két óra múlva lemegyek. Milyen
volt a nagyvárosban?
Rankin felnyúlt, levette a nyakkendőjét, majd feltekerte és
bedugta a nadrágzsebébe.
– Elég jó, mindent egybevetve. Lee Price a cellában rohad, amíg
mi itt beszélgetünk.
A nyomozó levette új, aranyozott, fémkeretes olvasószemüvegét,
és összeráncolta a homlokát.
– Ő nem a szemtanú? Mi a franc történt?
Rankin őrmester a lehető legrövidebben összefoglalta a nap
eseményeit.
– Akkor azt hiszem, ma mégsem jutok hamar haza. Talán
útközben célszerű lenne meginnom egy-két pohárkával a klubban.
– Elintézzem a kihallgatást, főnök? Kissé kimerültnek tűnsz.
– Ne, együtt csináljuk. Ha van bármi hasznos mondanivalója, első
kézből akarok értesülni róla.
Mire Rankin a kihallgatószobába kísérte Lee Price-t, és leültette
az apró, lakkozott asztalhoz, a férfi már rettentően izzadt, és a
drogelvonás egyéb kellemetlen tüneteit is produkálta. Nagyon kellett
neki egy következő adag, úgyhogy minél előbb kikerül innen, annál
jobb. Tényleg be kellett volna fognia a száját, amíg még volt rá
lehetősége.
Grav és Rankin csendben ültek vele szemben pár másodpercig,
ezzel növelve a feszültséget, majd a nyomozó végre nekifogott.
– A nevem Gravel nyomozó, és nem fog túlságosan kedvelni.
– Ügyvédet akarok. Már a házi majmának is mondtam. Kurvára
nem mondok semmit, amíg nincs ügyvédem.
Grav visszaült a székbe, hatalmas kezét összekulcsolta a
tarkóján, és elvigyorodott.
– És tud mondani nekem egy ilyen különleges jogi zsenit,
barátom?
Ha ezek a zsernyákok azt hiszik, hogy először varrták be, és még
sohasem kérdezték ki, akkor rohadtul nem értik a dolgukat.
 – Dave Perkins, a Szent Mária utcában melózik a Gavin és
Proctornál.
Grav elutasítóan felnevetett.
– És gyorshívón van önnek ez a Mr. Perkins?
– Miről hadovái?
A nyomozó felállt, lassan a fogoly mögé sétált, és határozottan a
vállára tette a kezét.
– Ha a maga helyében lennék, Lee fiam, gondosan
megfontolnám, mit kívánok.
– Mi a büdös francról beszél?
Grav beszéd közben masszírozni kezdte Lee vállát.
– Elég szarul néz ki, Lee. Látom a feldagadt vénáin a tűszúrás
nyomait. Gondolom, mostanra igencsak sóvárog a szerek után. Erre
mi a válasza?
– Ismerem a jogaimat.
A nyomozó belemélyesztette a hüvelykujját Price vállizmába.
– Ó, ebben biztos vagyok, Lee, a maga előéletével nem is
lehetne másképp. Fogadok, hogy jobban tudja a jogait, mint én
magam. De az, hogy előkerítsem magának ezt a bizonyos
védőügyvédet, beletelhet több órába is, aztán még ide is kell
vezetnie Cardiffból. Ez eltart egy ideig. Már ha egyáltalán ráér ma
este. Akár holnap késő délelőtt is lehet, mire elkezdhetjük a
kihallgatást.
– Holnap délelőtt? Maguk viccelnek!
Grav erősebben nyomta és gyúrta Lee izmait, a férfi pedig
megremegett. Aztán a nyomozó engedett a szorításon, és
visszasétált a helyére.
– Lehet, hogy még tovább is eltart, a holnap délután valószínűbb.
Price csendben, tépelődve ült, és számba vette a lehetőségeket.
Ezek a rohadékok alaposan a kezükben tartják, és ezt pontosan
tudják is.
– Mit választ, Lee? Elnapoljuk holnapig az ügyet? Nekem nem
gond. Nem esne rosszul némi szunyókálás.
Price egyre jobban kétségbeesett, ahogy a gyomra felkavarodott
és görcsbe rándult. Sürgősen ki kell jutnia innen, és találni egy dílert,
mielőtt a dolgok rosszra fordulnak.
 – Na és egy kirendelt ügyvéd? Adjanak mellém egy helyit! Valaki
csak ráér.
Grav előrehajolt, keményen felpofozta Leet, majd felállt, hogy
elhagyja a szobát.
– Dobd vissza a cellába a nyavalyást, Clive! Majd holnap
folytatjuk. Mára már eleget rabolta a kurva időnket.
Price majdnem elsírta magát, ahogy az aggodalma és a
remegése fokozódott; a reszketés és az egész testére kiterjedő
fájdalom kezdett eluralkodni rajta. Ilyen heves sóvárgást még soha
nem tapasztalt. Bármi jobb, mint egy teljes éjszaka valamilyen
kemény drog nélkül.
– Oké, oké, essünk túl rajta!
– Biztos benne? Visszautasítja a jogát a védőügyvédhez?
– Ja, kurvára visszautasítom!
Grav Price szemébe nézett, és rávigyorgott.
– Akkor hát pontosan ezt fogjuk tenni. Túlesünk rajta. Bármit
megteszünk, hogy boldoggá tegyünk egy ilyen nagyra becsült
vendéget. Akkor talán kapcsold be a diktafont, őrmester!
– Rendben, főnök.
– 1998. május 13-a, szerda, este nyolc óra huszonhat perc.
Gareth Gravel nyomozó vagyok. Jelen van továbbá Clive Rankin
őrmester és kihallgatottként Mr. Lee Price. Kötelességem azt
tanácsolni, Mr. Price, hogy továbbra is fontolja meg a válaszait.
Minden, amit mond, bizonyítékul szolgálhat ön ellen, ha az ügy a
jövőben bíróságra kerül. Megértette?
Price a gyomrára szorította a kezét, és vonakodva bár, de
megerősítően bólintott.
– Kérem, válaszoljon a diktafonba, Mr. Price!
A férfi rábámult Gravre; a homlokán izzadság gyöngyözött.
– Ja, megértettem. Túleshetnénk végre ezen a szarságon?
Grav mélyen a szemébe nézett.
– Továbbá megerősíti, hogy visszautasította a felajánlott jogi
képviseletet?
– Nem akarok nyamvadt védőügyvédet. Ez így elég világos, vagy
véssem bele egy kőbe a választ?
 – Nem szükséges, de köszönjük, hogy felajánlotta. Igazán
értékeljük.
– Figyu, segíteni akarok. Hajlandó vagyok segíteni. Haladhatnánk
végre?
Grav feltűrte az ingujját, és ránézett a Casio órájára.
– Rendben, kezdjünk neki!
A következő huszonöt percben Price kelletlenül elismételte
ugyanazt az eseménysort, amit korábban már Williams közrendőrrel
és az őrmesterrel is megosztott.
Rankin ránézett, és megrázta a fejét.
– Ez igazán nagy segítség, Mr. Price. Már tisztáztuk, amit állítólag
látott, tisztáztuk, hogy teljes bizonyossággal nem tudja azonosítani
sem az autó márkáját, sem a színét. Azt viszont még nem tisztáztuk,
hogy mit keresett Cardiff városközpontjában, amikor állítása szerint
éppen az ágyban volt egy fiatal hölggyel, akinek nem tudja felidézni
a nevét. Hazudott nekünk, Lee. Valamit rejteget, és van is ötletem,
mi az.
Price az alkarját az asztalra támasztotta, és a fejét háromszor a
lakozott felületbe verte.
– Szóval ezért vagyok itt. A kurva kamerák, igaz?
Rankin átnyúlt az asztal fölött, és megrázta a férfit.
– Szüksége van egy kis szünetre, Lee? Folytathatjuk a
kihallgatást holnap is, ha már nem tud koncentrálni.
Talán pontosabban vissza tudja idézni az eseményeket, ha már
aludt egy kicsit.
Price felemelte a fejét. Ha nem mondja el a teljes igazságot, soha
nem jut ki innen.
– Drogot vettem. Tessék, kurvára kimondtam. Megkeféltem azt a
ringyót, otthagytam a házban aludni, én meg elmentem a városba
drogot venni. A többi, amit elmondtam, mind igaz. Minden egyes
szó.
Grav hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Tudja ezt bizonyítani?
– Nem akarok neveket mondani, de ha ez az egyetlen
lehetőségem, hogy kiszabaduljak innen még ma, akkor fogok.
 – Lássuk, jól értem-e. Azt mondja, hogy meg tudja adni a
szemtanú vagy szemtanúk nevét, akik igazolni fogják, hogy maga
Cardiffban volt, és kábítószert vett azon az éjszakán, amikor Emma
Jones eltűnt. Így van?
– Igen, ha nagyon muszáj, két nevet is tudok adni. De csak akkor,
ha nem mondják meg nekik, honnan szerezték az információt.
Szétrúgják a seggem, ha megtudják, hogy feldobtam őket. Nem
valami kedves emberek.
– Pedig már azt hittem, nem tudom magát kevésbé kedvelni.
– Figyeljen, elmondtam az igazat. Mit tehetnék még?
Grav az arcához emelte a kezét, és megdörzsölte a szemöldökét.
– Kapcsold ki a diktafont, Clive! Ezzel semmire nem megyünk.
– Rendben, főnök.
A nyomozó teljes figyelmét a fogolyra fordította, aki annyira félt,
hogy mi következik, hogy a szemébe sem mert nézni.
– Tudja, hogy mit csinált, maga idióta, izomagyú pöcs?
Price becsukta a szemét, hogy így küzdjön a kitörni vágyó
könnyekkel, amikor a kihallgatás okozta stressz és az egyre
fokozódó sóvárgás már túl sok volt neki.
– Én csak nem akarok börtönbe menni. Ez minden. Elmondtam,
mit láttam, azt hittem, ennyiben hagyják.
Azt hittem, előkerítik az öreg fószert, kiderítik, mi történt a lánnyal,
és ennyi. Most akkor akarják a neveket?
Grav átnyúlt az asztalon, két kézzel megragadta Price mellényét,
ahogy Rankin tette pár órával korábban, és erőszakosan megrázta,
amíg a férfi ki nem nyitotta a szemét.
– Ó, azt hitte, mi? Maga átkozott bolond! Azt hitte, csak megetet
minket ezzel a baromsággal, és reméli a legjobbakat. Ez egy
gyilkossági nyomozás, maga önző seggfej! Valami őrült megölt öt
lányt, és még szabadlábon van, egy másik lány eltűnt, franc tudja,
hová, én meg csak meresztem a seggemet, és arra fecsérlem a
drága időmet, hogy olyanokkal társalgok, mint maga! Valahol kint
mászkál egy eszelős barom, aki szereti tompa tárggyal beverni a
lányok fejét, és maga azért vesztegette az időnket, mert kibaszott
drogot vett!
– Bocs, nem tudtam, hogy fontos.
 A nyomozó megrázta az öklét, de visszafogta magát.
– Legszívesebben lenyomnám az öklömet a torkán.
Price most már kontrollálatlanul remegett. Éppúgy a
drogmegvonástól, mint a félelemtől. Ha nem vigyáz, vádat emelnek
ellene, vagy összeverik. Még órákig itt tarthatják. A rendőrség idejét
vesztegetni még a legjobb időkben sem tanácsos. Mielőbb elő kell
állnia valamivel, amivel lenyugtathatja a zsarukat.
– Sajnálom, nem gondoltam. Tényleg sajnálom. Nem tudom, mi
mást mondhatnék.
– Nem gondolta! És sajnálja! Ez a legjobb, amit mondani tud?
Most vagy soha.
– Van még valami, amiről nem szóltam.
Grav elengedte a férfit, és erősen zihálva visszaült a székébe.
– Halljuk!
– Ha elmondom, eleresztenek, ugye?
– Ha van bármi érdemleges a tarsolyában, itt az ideje, hogy
megossza velünk.
– De szabadon elmehetek, igaz?
– Kezdem elveszíteni a türelmem, Price. Ebben a pillanatban
komolyan dühös vagyok magára.
Egy próbát megért. Mi vesztenivalója van?
– Felfigyeltem aznap éjjel valamire az öreg fickóval kapcsolatban.
Tudják, aki kijött a három diák házából.
– És mire figyelt fel?
– Túl könnyedén mozgott, túl egyenesen állt, akármit cipelt is, túl
kevés erőfeszítéssel tette. Valószínűleg hülyén hangzik, de minél
többet gondolkodom rajta, annál inkább azt hiszem, fiatalabb volt,
mint amilyennek kinézett. Tudják, egy fiatal fickó, aki öreg fószernek
tetteti magát, hogy ne ismerjék fel. Van is értelme, ha
belegondolnak. Nem tudom, én mér’ nem próbáltam még ki ezt a
trükköt.
A két rendőr őszinte megvilágosodással nézett egymásra. Az
emberrabló álruhát viselt. Emma látta őt. A férfi pedig beszélt vele: ő
volt az a görnyedt és látszólag idős pasas, akit Emma olyan
valóságosan utánozott két barátnője szórakoztatására. Már látta a
férfit Cardiffban és Caerystwythben. A férfi hetek vagy talán hónapok
óta figyelte a lányt, mielőtt elrabolta. Figyelt, várt, és körültekintően
megtervezett minden lépést, mint ahogy a leopárd előbb becserkészi
áldozatát, és csak azután csap le rá. Az a körmönfont gazember
akárki lehet.
Bármilyen korú, bármilyen kinézetű. Összesen annyit tudnak róla,
hogy férfi, fehér bőrű, vékony testalkatú és átlagos magasságú. Az
Egyesült Királyság összes városában több ezer férfira illik ez a
leírás. Így a nyomozás megint elakadt.
Grav mondta ki, amire mindketten gondoltak.
– És nem gondolta, hogy erről be kellett volna számolnia? Nem
gondolta, hogy ez segíthet? Nem gondolta, hogy fontos lett volna a
nyomozásunkhoz?
– Nem gondoltam, hogy hallani akarják. Ez csak egy elmélet,
semmi több.
A nyomozó megrázta a fejét, és úgy döntött, nem vesz tudomást
az esedező kifejezésről Price sápadt arcán.
– Mára ennyi, Clive. Reggel találkozunk. Egy életre eleget kaptam
ebből a seggfejből.
Rankin hátratolta a székét, felállt, és keményen megragadta Price
karját.
– Reggel elsőként Mrs. Goddard vallomását veszem fel, főnök,
úgyhogy ha megfelel, csak tíz körül jönnék be.
Grav kifelé menet még visszanézett.
– Rendben, nem gond. Hívd ide az ügyeletes orvost, hogy vessen
egy pillantást erre az idiótára, mielőtt szabadon engedjük! Nehogy
meghaljon itt nekünk. Nem akarok felesleges papírmunkát.
– Nem emelünk vádat ellene, főnök?
– Dehogy, mi értelme lenne? Amint az orvos megállapítja, hogy
rendben van, adj neki egy másodosztályra szóló jegyet vissza
Cardiffba, mutasd meg neki, merre van az állomás, és mondd neki,
hogy takarodjon haza!
Majd a Dél-walesi Rendőrség töri a fejét miatta. Már így is túl sok
időnket elvesztegette.
 16. fejezet
A HILLFIELD-HÁZHOZ KÖZELEDVE Rankin kezdte
megkérdőjelezni, hogy van-e értelme vallomást kérni Mrs.
Goddardtól. Meglehet, hogy az idős asszony még jobban össze
lesz zavarodva, mint az első találkozásuk alkalmával. Lehet, hogy
azt a piros Audit nem is mostanában látta, ahogy állította, hanem
már régebben. Az is lehet, hogy teljesen máshol látta. Maga mondta,
hogy a múlt jóval tisztábban él az elméjében, mint a jelen.
Nem éppen ő a legmegbízhatóbb szemtanú, akit valaha felhajtott.
A bíróságon semmit nem lehet felhasználni a szavaiból, akár igaz,
akár nem. Bármilyen kicsit is hozzáértő ügyész ízekre szedné a
vallomását. Most, hogy így belegondol, az idős hölgy valószínűleg
Alzheimer-kórban szenved, akárcsak az ő szegény, idős anyai
nagymamája. Micsoda tragédia volt az övé! A végére már a saját
nevére sem emlékezett. Mi van, ha ez a szemtanú is ugyanezen az
úton halad? Minden esély megvan rá.
Rankin kiszállt a Mondeóból, és a ház felé indult, aztán egy
pillanatra megállt, és úgy döntött, tesz egy gyors sétát az
elhanyagolt udvaron annak reményében, hátha rábukkan valamire,
amit a kutatócsapat nem vett észre. Nem reménykedett
különösebben; igazából egyáltalán nem. Az alapján, amit látott,
bámulatos, milyen teljeskörű munkát végeztek, de így legalább nyert
még egy kis időt, hogy megfontolja, valóban jó ötlet-e felvenni az
idős asszony vallomását. Nagy a veszélye egyrészről annak, hogy a
hamis vagy pontatlan információk miatt rossz irányba fordul a
nyomozás, másrészről annak is, hogy figyelmen kívül hagynak egy
lehetséges sorsdöntő tanúvallomást, bármilyen idős és látszólag
megbízhatatlan is a forrása. Miért ilyen nehéz mindig a rendőrök
munkája? Tetszik vagy sem, előbb-utóbb legjobb belátása szerint
meg kell hoznia ezt a döntést. Végtére is, ezért kapja a fizetését.
Ahogy körbejárta az elhanyagolt épületet, a ház mögött rábukkant
egy szögletes, dupla férőhelyes betongarázsra, amelynek égkék
ajtaján már elöregedett a festék. Eldöntötte, hogy gyorsan
bekukkant, noha nem volt rá különösebb oka. Néha azonban a
tapasztalat szülte ösztön felülmúlta az észszerű érveket és a
megfontolást, és ezzel igen jó eredményeket ért már el korábban is.
Egyszer, amikor egy hétéves kisfiú bántalmazása ügyében
nyomoztak, kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, és egy nagy, lila
törülközőbe csavart, négyhetes kistestvér testére bukkant.
Akármennyire szeretné is, ezt az élményt soha nem felejti el. Hát,
ilyen az élete egy vidéki rendőrnek.
Az őrmester megkísérelt bemenni a garázs oldalsó ajtaján –
ennek a legnagyobb előnye az volt, hogy nem látszott a házból –, de
ingerülten vette tudomásul, hogy zárva van. Tehát vagy a fő ajtón
megy be, vagy sehol.
Egy próbát megér, nem? Vagy megpróbálja, vagy elsétál.
Először azt hitte, hogy a rozoga szerkezet elejéről nyíló, öregedő,
dupla faajtó is zárva van, de aztán rövid mérlegelés után a –
pontosan ilyen célokra a zsebében tartott – többfunkciós,
rozsdamentesacél bicskával végül néhány centire ki tudta nyitni az
ajtó egyik szárnyát. Az így keletkezett résbe bedugta az egyik kezét,
kilencven kilójával nekifeszült, majd egyre erősebben húzni kezdte
az ajtókeretet, és felfeszítette annyira, hogy bemehessen a sötét,
pókhálóval belepett helyiségbe.
Rankin csak állt, és szaporán pislogott, míg a szeme lassan
hozzászokott a belső, gyér fényhez. Aztán elindult, és élénk
tekintetével végigpásztázta a helyiséget, gyorsan azonosított néhány
rozsdás, félig teli festékes bödönt, egy magas létrát, egy slagot, egy
hatalmas tekercs átlátszó műanyag fóliát és számtalan, látszólag
felesleges, kertészkedéshez használatos gépet és felszerelést.
Látott még valamit, ami egy hatalmas autónak tűnt; ferdén állt a
garázsban, és nehéz, olajfoltos, poros, durva ponyvával takarták le.
Rankin érdeklődve odalépett hozzá, két kézzel felhajtotta a
ponyvát a vezetőoldalnál, majd lassanként lehúzta és felfedte a
hatalmas, fényűző, 1971-es Mercedes-Benz 230-as automata kombi
autó elülső hűtőrácsát és rendszámát. Lejegyezte a rendszámot,
majd az autó mellé lépett, és jobb kezével letörölte a port a szélvédő
egy kis részéről. Vajon miért nem említette az autót az
öregasszony…? Bár miért is tette volna? Nem úgy néz ki, mint amit
használtak az elmúlt években.
 Rankin lehajolt, és belesett az autó bőrbelsejébe, de alig látott
valamit a résnyire nyitott garázsajtón beáramló halvány fényben.
Bárcsak lenne egy zseblámpája! Talán megérné visszamenni a
Mondeóhoz, és kivenni a csomagtartóból.
Megpróbálta kinyitni a vezetőoldali ajtót, de zárva találta,
akárcsak a hátsó ajtót. Megint bekukkantott az autóba; egy ideig
fontolgatta, megéri-e tovább vesződni vele, de végül rápróbált az
utasoldali ajtóra is. Várjunk csak, az nem egy újságpapír a hátsó
ülésen? Semmi kétség, abból megtudhat valamit. Még hátrébb húzta
a vásznat, leporolta a kezét, majd a másik hátsó ajtót is megkísérelte
kinyitni, és az legnagyobb meglepetésére első rántásra kinyílt. Azon
viszont nem lepődött meg, hogy az autó belseje jóval tisztábbnak
tűnt, mint a külseje. Rankin boldogan csusszant be a meglehetősen
terebélyes járműbe. Megfordult az ülésben, odanyúlt az
újságpapírért, és maga elé tartotta, hogy szemügyre vehesse. A
Daily Mail 1973. november 14-ei száma, a címlap szerint az IRA egy
csapatát elítélték a londoni robbantások elkövetéséért. Volt már
olyan a világban, hogy valaki bármit is elért erőszakkal?
Rankin visszatette az újságot oda, ahol találta, előredőlt a két
első ülés között, és kinyitotta az üres kesztyűtartót. Elég a
nézelődésből. Nincs semmi használható, semmi, amit érdemes
keresgélni. Olyan, mintha évek óta elhagyatott lenne ez az autó.
Természetesen majd ellenőrzi a rendszerben, amikor már
biztonságban ül a Mondeóban, de nem úgy tűnik, mintha bárkit is
érdekelhetne ez a járgány a gyűjtőket és a roncstelepeket kivéve.
Csak a múlt egy maradványa, akárcsak a tulajdonosa. Ideje itt
hagyni a garázst úgy, ahogy találta, és végezni a munkáját.
Az idős nő az első kopogásra kinyitotta a bejárati ajtót, és
csendes figyelmeztetésképp megkocogtatta az óráját.
Rankin arra számított, hogy majd várnia kell, így igencsak
meghökkent az asszony váratlan felbukkanásától.
– Bocsánat, hogy késtem, Mrs. Goddard. Gyorsan megnéztem a
Mercedest. Remélem, nincs ellenére.
A nő fogva tartotta a férfi tekintetét, ahogy az első találkozáskor is
tette, de ezúttal nem hívta be rögtön.
 – Ó, szóval megnézte, mi, fiatalember? És nem gondolt rá, hogy
előbb engedélyt kér? A férjem nem örülne.
Egyáltalán nem örülne.
Erre mi a fenét mondjon? Az a férfi halott. Rankin kezdte bánni,
hogy idejött.
– Emlékszik, hogy említettem, hogy idejövök ma reggel, és
felveszem a vallomását, Mrs. Goddard?
Az asszony felemelte a botját, és megrázta a feje fölött.
– Persze hogy emlékszem. Ne kezdje megint ezt a sületlenséget!
Mit gondol, miért vártam magára az előszobában?
Hát sosem tanul a hibáiból? Most kérhet megint bocsánatot.
– Eddig nem tettem valami jó benyomást, nem igaz?
A nő némileg megenyhülve elmosolyodott.
– Nem éppen, aranyoskám. Miért nem jön be, és kezdjük elölről?
Azt hiszem, az lenne a legjobb. Amennyi mindent megéltem már,
könnyen megbocsátok. Az embereknek megvannak a hiányosságaik
és sajátosságaik.
Nekünk pedig el kell ezt fogadnunk, ha jól ki akarunk jönni
egymással. Elvégre mind Isten gyermekei vagyunk.
Rankin ismét követte az asszonyt az első emeletre, és
megfigyelte, hogy a nő most mintha könnyedebben mozogna, mint
amikor előző nap itt járt.
– Remélem, nem bánja, hogy megjegyzem, de ma jóval
erősebbnek tűnik, Mrs. Goddard.
A megszólított felé fordult, és elmosolyodott.
– Vannak jó és rossz napjaim, és ma épp jó van.
– Ezt jó hallani. Leülhetek a társalgóban?
– Hozza be a tálcát a konyhából, aranyoskám! Külön magának
sütöttem néhány igen ízletes muffint. Hadd vendégeljem meg! Ott
várakoznak a vízforraló mellett a pulton. Ismeri a járást.
Erre hogy is mondhatna nemet? Milyen figyelmes asszony!
– Teát vagy kávét hozhatok?
A nő kinyitotta a társalgó ajtaját, letelepedett kedvenc
karosszékébe, és jól artikulálva, hangosan kikiabált.
– Miért nem főz egy kanna finom teát mindkettőnknek, aranyom?
A teafű és a szűrő jobbra, a sütő melletti szekrényben van. Nem
állhatom azokat a borzalmas, modern filtereket. Nem lesz
ugyanolyan íze a teának. De ma már nincs türelme az embereknek.
Rankin beledobott egy evőkanálnyi szálas és illatos indiai
tealevelet a kannába, és a vízforralóból forró vizet öntött rá.
– Mindjárt megvagyok!
– Nem kell sietni, aranyoskám. Olyan tisztelettel készítse el a
teát, amilyet megérdemel! Úgy lesz igazán finom.
Az őrmester csatlakozott az idős hölgyhöz a társalgóban, a
frissítőkkel megrakott tálcát a dohányzóasztalra tette, ahogy a nő
meghagyta neki, majd elővette a Nyugat-walesi Rendőrség
gondosan összehajtott formanyomtatványát a zsebéből. Reggel úgy
döntött, nem hoz aktatáskát.
– Tessék, aranyos. Tegyen magának tejet és cukrot!
A férfi elvette a csészét és az aljat.
– Köszönöm szépen.
– Nagyon szívesen, aranyos. És ha kíváncsi rá, az autó a férjemé
volt.
– Parancsol?
– A Mercedes, a férjemé volt. A halála óta nem használta senki.
Rankin elvörösödött.
– Tényleg meg kellett volna kérdeznem, mielőtt megnézem. Csak
szabadkozni tudok.
Az asszony előrehajolt, és a botjával finoman megütögette a
térdét.
– Nos, most már felejtsük el a dolgot, és lépjünk tovább! Aligha
számít, a sütemények pedig nem eszik meg magukat, nemde?
Rankin töltött a teából, és kiszolgálta magát egy édes, fehér
cukormázzal bevont muffinnal.
– Még mindig hajlandó vallomást tenni, miszerint látott egy Audit?
A nő melegen mosolygott rá.
– Természetesen, aranyoskám. Egye meg gyorsan a süteményét,
jó hírem van magának. Talán gyorsabban elkapja azt a gyilkost, mint
ahogy sejtette.
Az őrmester két harapásra eltüntette a süteményt. Miről beszélhet
ez a nő?
– Ez fenséges volt, Mrs. Goddard.
 – Ezt örömmel hallom, aranyom. Most azonnal szeretné felvenni
a vallomásomat, vagy elmondjam előbb a jó hírt?
Ezzel valószínűleg csak az idejét vesztegeti. Legjobb lesz túlesni
rajta.
– Mit szeretne elmondani?
Az asszony kiegyenesedett a széken; aznap tényleg jóval
élénkebbnek tűnt.
– Beszéltem az én Markommal, miután maga itt járt tegnap.
Mindent elmondtam neki a látogatásáról, és úgy véli, segíthet
magának.
Rendben, talán mégsem teljesen időpocsékolás.
– Segíteni? De hogyan?
– Biztos benne, hogy ő is látta azt a piros Audit, amelyiket én.
Múlt éjjel csak ennyit mondott a telefonban.
Ezzel hirtelen felkeltette Rankin érdeklődését.
Többé nem kell tettetnie a kíváncsiságát. Lehet, hogy ezúttal
tényleg kiderít valamit.
– Mikor?
A nő izgatottnak tűnt, ahogy elmerült a gondolataiban.
– Ó, aranyos, leírtam valahova… Várjon, hadd gondolkozzam…
Á, igen, megvan, a telefonnál lévő kis papírra. Idehozná nekem? Ott
van az ablakpárkány alatti kisasztalon.
Rankin próbálta palástolni izgatottságát, ahogy átvágott a szobán,
és felkapta a cetlit.
– Ez az?
– Igen, az az, aranyom. Hozza csak ide, és mindent világosan
elmondok!
A férfi átadta az asszonynak a cetlit, bár nagy volt a kísértés,
hogy elolvassa, mi áll rajta. Aztán visszaült a székre, és lélegzet-
visszafojtva várta a magyarázatot. A nő ránézett a papírra, majd
félrepillantott, és végül ismét megvizsgálta.
– Megvan, aranyos, szenteste volt. Gyorsan lefirkantottam ide.
Mark eljött hozzám Cardiffból, hozott ajándékot, és ekkor hallotta
meg odakint az autót. Azt hitte, nem várt vendégek érkeztek, vagy
esetleg valaki, aki eltévedt, és kiment, hogy útba igazítsa. – A nő
belekortyolt a teába, majd visszatette a csészealjra a csészét, és
folytatta: – A sofőr azonnal elhajtott, amint meglátta. Mark akkor
nagyon furcsának találta ezt.
– És úgy gondolja, hogy ez ugyanaz az autó, amit ön látott az
erdő közelében parkolni?
– Hát, egy piros Audi volt, úgy tűnt, ebben eléggé biztos.
Ez kezd egyre izgalmasabb lenni.
– Mondott a fia bármi mást is a sofőrről?
Az asszony bólintott; nagyon elégedett volt magával, hogy
igenlően tud felelni.
– Ó, igen, aranyoskám! Gyönyörű, ragyogó, holdfényes téli
éjszaka volt, az autó pedig alig pár méterre hajtott el a fiamtól,
amikor elrobogott az út irányába.
– És a sofőr? Le tudná írni, hogy nézett ki?
– Ó, persze, aranyoskám, Mark nagyon határozott volt a kérdést
illetően. Ilyen típus volt mindig is. Annyira büszke vagyok rá.
Az isten szerelmére, nyögd már ki, nyanya!
– Tehát mit mondott pontosan?
– Hátrább az agarakkal, fiatalember, adjon egy percet, hogy
megnézhessem a jegyzetem! Á, igen, ez lesz az.
Egy idős úrról beszélt, hosszú, ősz hajjal és ápolatlan szakállal.
Mark szerint úgy tűnt, mintha már a hetvenes évei végén járna, vagy
talán még idősebb lehetett. – Az asszony felnevetett. – Bár ha az én
koromban lenne, a hetvenet még nem tartaná idősnek.
Rankin szíve hevesebben vert, amikor meghallotta az ismerős
személyleírást. Ez ugyanaz a férfi, csakis az lehet.
– Mindez tényleg hatalmas segítség, Mrs. Goddard, de
szeretném mielőbb hallani ezt személyesen is a fiától.
Meg tudná adni a lakcímét, kérem? Még ma este szeretném
meglátogatni.
Gondolkodj, Margaret, gondolkodj!
Egyenesen belesétáltál a csapdába! Hogy fogja Mark
megmagyarázni, hogy nincs a tulajdonában cardiffi ingatlan? Elvett
még egy süteményt a tálcáról, és nagyot harapott belőle, hogy így
nyerjen egy kis időt.
– Adjon egy p… percet, aranyos, azt hiszem, m…
megspórolhatom m… magának az utat. Miért nem vesz m…
 még egy süteményt, amíg vár? Az előző is ízlett.
Gyerünk, nénike, haladjunk! Nyeld már le azt a szart!
– Egy elég volt, köszönöm. Vigyáznom kell a súlyomra, vagy
kikapok a feleségemtől.
Amatőr színészhez képest a nő meglepően hatásosan színlelte a
csalódottságát; összeráncolt szemöldökkel, csüggedten meredt a
padlóra, majd felnézett, és műmosollyal nyugtázta Rankin
szánalmas humorát.
– Hát nem ízlik, aranyom? El kell ismernem, már nem sütök olyan
jól, mint egykor. Mielőtt meghalt, a férjem ezt számtalanszor
megjegyezte.
Ez a nő tényleg ennyire érzékeny? Jó ég tudja, mit élt át annak a
férfinak a karmai között.
– Nem erről van szó, nagyon finom. Na, jó, rábeszélt.
A nő bekapta az utolsó falat süteményt, leöblítette egy korty
teával, és ezúttal jóval természetesebben mosolygott a férfira.
– Biztosan örömmel hallja, hogy Mark ma délután a Caerystwyth
Egyetemre jön. Megígérte, hogy beköszön hozzám, mielőtt
hazamegy. Megkérhetem, hogy menjen be magához a rendőrségre,
ha az esetleg segítség.
Rankin letette a csészéjét, majd a dohányzóasztalra helyezte a
gyűrött formanyomtatványt, hogy aztán lefogja az egyik kezével, és
kisimítsa a másikkal.
– Az nagyszerű lenne. Őszintén szólva nem bánnám, ha nem
kellene Cardiffba mennem. Mikor érne rá bejönni?
– Hát, azt mondta, hogy a találkozója nagyjából négyig tart,
úgyhogy, gondolom, utána ráér. Tudom, hogy mindent meg fog tenni,
hogy a segítségére legyen. Betegre aggódja magát az egyetemről
eltűnt szegény lányért.
Emmának hívják, ugye?
Rankin bólintott.
– Ha négy után bejön, az nekem is megfelel. Mondja meg neki,
hogy a recepciónál közölje, hogy hozzám jött!
Fel is hívhat, ha csak később tud jönni. – Elővett egy
névjegykártyát a zsebéből, és átnyújtotta az asszonynak. – A
számom ott van a hátoldalon. És ön is nyugodtan keressen, ha van
bármi információ, amit megosztana velem.
– Ó, köszönöm, aranyos. Gondosan megőrzöm az előzővel
együtt, amit tegnap adott. Biztos vagyok benne, hogy a fiam nem
rabolja majd az idejét. Mark végtelenül udvarias és figyelmes
fiatalember. Nagyon büszke vagyok rá, de azt hiszem, ezt már
mondtam.
– Büszke is lehet rá.
Bárcsak igaz volna! Talán egy másik életben, egy párhuzamos
univerzumban Mark tökéletes fiú lenne. De ehelyett a fia egy
kereszt, amit cipelhet egész életében.
– Köszönöm, aranyom. Maga túl kedves.
– Köszönöm a sok segítséget, Mrs. Goddard. Az elmondott
információk nagy segítségünkre lehetnek.
Az asszony elégedetten mosolygott. Az őrmester minden
megtévesztő szavának bedőlt.
– Mindig örülök, ha tudok segíteni, aranyos. – Elővett egy papír
zsebkendőt kézzel horgolt, kankalinsárga kardigánja ujjából, és
kitörölt szeméből egy könnycseppet. – Elképzelni sem tudom, min
mentek keresztül azok a szegény lányok… Bele sem merek
gondolni. Összeszorul a gyomrom, valahányszor erre gondolok. Ha
létezik földi paradicsom, akkor földi pokol is van.
A nő ezt nagyon jól látta. A férfi felidézte a hideg, fekete földben
fekvő testeket, és összeráncolta a homlokát.
Szörnyű hely az élet befejezésére, és szörnyű mód a halálra.
– A gyilkos egy elmebeteg. Efelől nincs kétségem.
– Mark rendszerint a cardiffi otthonában szokott időzni, de most
kedvesen felajánlotta, hogy eljön hozzám, amikor csak tud, míg azt
az őrültet el nem kapják, és börtönbe nem zárják. Olyan gondoskodó
gyerek.
Mostanában a saját házamban sem érzem biztonságban magam
egyedül. Gondolja, aranyos, hogy hamar elkapják?
Rankin felsóhajtott.
– Reméljük.
Ez nevezi magát a rend őrének? A saját fülét sem találná meg,
nemhogy egy gyilkost! Az asszony remélte, hogy nem hívnak
tapasztaltabb segítséget a környező kapitányságokról, – Őrmester,
el kell kapniuk, mielőtt újra ölne. Merthogy fog, tudja, milyenek ezek
az emberek.
A nőnek igaza van. De van, amit könnyebb mondani, mint
megtenni.
– Írjuk le a vallomását, Mrs. Goddard, és utána békén hagyom.
 17. fejezet
A NYOLCVANKILENC ÉVES MRS. MARGARET GODDARD a
füléhez tartotta a telefont, de hiába, senki nem vette fel. Már eltelt öt,
aztán tíz perc is, és ő még mindig tartotta a vonalat; várt és
aggódott. Aznap már másodjára idegesítette fel magát aggasztó
mértékben.
– Üdvözlöm, Goddard professzor irodáját hívta.
Az idős asszony megkönnyebbülten felsóhajtott. Na, végre, épp
itt volt az ideje! De legalább még nem késő cselekedni.
– Beszélhetnék a professzorral, kérem?
Goddard professzor szorgalmas és elszánt asszisztense ránézett
a faliórára, majd átfutotta az iroda ajtajára kifüggesztett, kézzel írott
órarendet.
– Épp előadást tart. Üzen neki valamit?
Az idős hölgy erősen megszorította a kagylót.
– Jacqueline, maga az?
– Én vagyok.
– Itt Mrs. Goddard, Mark anyja. Beszélnem kell a professzorral,
kérem.
– Ó, üdvözlöm, már olyan régen nem láttam, hogy nem ismertem
meg a hangját.
Mi a fenéről beszél ez az ostoba némber? Még sosem
találkoztak. Talán szólnia kellene Marknak, hogy vegye fel a nőt is
azoknak a listájára, akiket meg kellene szabadítani a
szenvedésüktől.
– Csak kerítse elő, kérem, nagyon sürgős!
– Mintha ki lenne fulladva, Mrs. Goddard. Biztos benne, hogy jól
van?
– Csak hívja már ide, aranyoskám, mondom, hogy sürgős! Nem
tudom, mit tehetnék még, hogy felfogja, amit mondok. Talán
hangosabban bele kellene ordítanom a kagylóba, akkor megértené,
hogy fontos az ügy, és intézkedne.
A nő halkan szitkozódott. Itt a nyilvánvaló bizonyítéka annak,
hogy az alma nem esett messze a fájától. Tehát az anyjától örökölte
a professzor ezt a stílust.
 – Mrs. Goddard, az üzenet elég hangos és világos volt. Szólok
neki, hogy mielőbb hívja önt vissza.
Már megint kezdi!
– Aranyom, most! Addig nem teszem le, míg elő nem keríti!
Mark Goddard kifejezte legnagyobb sajnálatát a jelen lévő
diákoknak, amiért idő előtt befejezi az előadást, majd végigrohant a
hosszú folyosón az irodáig, miközben a felháborodottsága és a
neheztelése a tetőfokára hágott.
– Szervusz, anyám, mi van?
Az idős asszony behunyta a szemét, majd lassan újra kinyitotta,
és a semmibe révedt. Hála az égnek! Milyen jó hallani az ostoba
gyereke hangját!
– Figyelj jól, Mark! Ez most nagyon fontos. Nem is lehetne
fontosabb.
A férfi merte remélni.
– Adj egy másodpercet, anyám! Becsukom az ajtót. Rendben,
anyám, miről van szó?
– Rankin őrmester nagyjából húsz perccel ezelőtt elhagyta a
házat. Körbeszimatolt a garázsban, mielőtt beszélt velem, és felvette
a vallomást.
A professzor érezte, hogy a torkában dobog a szíve, egyre
hangosabban és hangosabban. Éveken át mindig sikerült elkerülnie
a rendőrség figyelmét. Miért, ó, miért éppen most kell ennek
megváltoznia? A férfi késztetést érzett rá, hogy pusztító őrülettel
marcangolja a saját arcát és haját, de ehelyett megnyugtatta magát,
és az előtte álló feladatra koncentrált.
– Itt vagy még, Mark?
– Persze hogy itt vagyok. Mi a fenéért tenném le? És gondolod,
hogy talált valamit?
Az asszony dühösen felmordult.
– Az a férfi egy alkalmatlan bolond, de még egy ilyen korlátolt
képességű férfi is nyomra bukkan végül, ha elegendő lehetőséget
kap rá. Egy féleszű csimpánz is képes ennyire.
A professzor szorosan behunyta a szemét, és összevonta a
szemöldökét. A nő mindig is jól kezelte a válságos helyzeteket. Ezt a
férfinak is el kell ismernie, és teljes mértékben kihasználni.
 – Tehát mit javasolsz?
– Miután Rankin őrmester távozott, meglátogattam a kis
vendégedet. Felteszem, úgy döntöttél, hogy aggodalmaim ellenére
megtartod.
A férfi pár pillanatig nem felelt; mérlegelte korlátolt lehetőségeit.
– Tényleg úgy gondolom, hogy ő lehet az, akit kerestem. Még
nem állok készen, hogy feladjam.
Az asszony megrázta a fejét; belenyugodott a fia elszánt és
konok természetébe.
Mindig is rakoncátlan gyerek volt.
– Tartottam tőle, hogy ezt mondod. Semmivel nem tudlak rávenni
az ellenkezőjére? Nem ő az egyetlen fiatal, kék szemű, szőke
teremtés a világon. Elintézhetnéd most ezt a lányt, aztán majd
keresel egy megfelelő jelöltet, ha már nem szaglászik a rendőrség.
A férfi felállt, és szabad kezét ökölbe szorítva erőszakosan
belevágott a falba.
– Nem, nem, nem! Ez teljességgel elképzelhetetlen!
Az asszony feje fölé emelte a botját, és olyan erővel sújtott le
vele, ahogy csak idős testétől telt – egyik örökségét, egy rózsaszín
Dalton vázát tört darabokra. A fia mindig is ilyen önfejű gyerek volt.
Milyen dühítő!
– Akkor hát gondolkoztál rajta, hogy elköltöztesd innen? Talán
megérné mérlegelni.
– Mégis hova költöztetném, anyám? Megmondanád? Hova a
pokolba kellene vinnem?
Az asszony kezdett igazán dühbe gurulni. Teljesen olyan ez a fiú,
mint az apja.
– Akkor legalább abban egyetértesz, hogy meg kell szabadulni
attól az átkozott autótól, mielőtt a rendőrség jobban szemügyre
veszi? Ez biztosan nem olyan nagy kérés.
Állandóan az elvárások, a nyomás! Miért nem tud ez a nő
gyorsan meghalni?
– Nem tudom, anyám. Az évek során igen hasznos eszköznek
bizonyult. Egy test tökéletesen befér a hátsó ülésére, a Porsche nem
lenne alkalmas erre a célra. – A férfi hisztérikusan felnevetett, amint
elképzelte a jelenetet. – Neki kellene támasztanom őket az első
ülésnek, és hagyni, hogy leessenek, miközben vezetek. El tudod
képzelni, micsoda koszt csinálnának?
– Akkor az ég szerelmére, vegyél egy megfelelőbb autót, mielőtt
túl késő lesz! Elég sokat keresel az egyetemen. Néha azt hiszem,
hogy ugyanolyan szűkmarkú vagy, mint a zsugori apád.
A férfi ellenállt a késztetésnek, hogy a szívében felgyűlt sértések
folyamát rázúdítsa az anyjára. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy azt az
átkozott férfit minden társalgásba beleszője?
– Majd elgondolkozom rajta.
A nőnek eszébe jutott, hogy többször kellett volna pofon vágnia a
fiát, amikor még kicsi volt.
– Gondolkodj, gyerekem, gondolkodj! Mi van, ha Rankin kihozza
az autót a napfényre? Mi van, ha tüzetesebben átvizsgálja, és
vérnyomokat talál benne? Mi van, ha nem sikerült meggyőznöm
arról, hogy már évek óta nem vezette senki? Mi lesz akkor veled és
a jövőbeli terveiddel?
– De nem vizsgálja meg, igaz?
– Hallgass meg, és ezúttal figyelj jól! Csakis az kell hozzá, hogy
legyen néhány kíváncsi nagyokos, akik értesítik a rendőrséget, hogy
láttak egy fekete Mercedest begördülni a ház elé. Képzeld ezt el,
Mark, és vond le a következtetéseket! A rendőrség előbb ideér, mint
hogy megszabadulnál a lánytól. És ha azt hiszed, hogy elég erős
vagyok hozzá, hogy kivonszoljam a lányt az erdőbe, akkor nagyot
tévedsz.
Miért érzi az anyja mindig szükségét, hogy mindent
túldramatizáljon?
– Mindig hamis rendszámot használok.
– Ó, az ég áldjon meg, Mark, az itt már nem elég, ha szabad
akarsz maradni, és kielégíteni a vágyaidat! Meg kell szabadulnunk
az autótól. Még ma meg kell szabadulnunk tőle! Átnéztem az
Aranyoldalakat, és találtam is Llanelliben egy roncstelepet, ahol
alkatrésznek gyűjtik az ilyen autókat. Fizetnének neked egy csekély
összeget, amiből vehetsz egy új autót, ha majd lesz rá időd.
Talán igaza van az asszonynak. Talán nem mond hülyeséget.
– Tényleg úgy gondolod, hogy így lenne a legjobb? A
Mercedeshez sok szép emlékem fűződik.
 – Igen, Mark. El kell felejtened a múltat, és a jövőre koncentrálni.
Már beszéltem is a tulajjal, Mr. Fisherrel.
Még ma délután eljön az autóért. Mondtam neki, hogy nincsenek
meg az autó papírjai, és csak készpénzt fogadok el. Megígérte, hogy
eltávolítja a rendszámtáblát, a garázsban hagyja, az autót pedig az
átvételtől számított huszonnégy órán belül bezúzatja, és nem kérdez
semmit.
Hát igen, talán így lesz a legjobb.
– Akkor ez már el van intézve?
Egek, végre felfogta!
– Igen, Mark, már mindent elintéztem. Legalább egyikünk képes
döntéseket hozni. Te pedig keress hétvégén egy megfelelő autót!
Egy szép, családi autót, ami nem rí ki a tömegből. Megígéred, hogy
megteszed?
– Meg, anyám.
– Nos, akkor gondoskodj róla, hogy véghez vidd a terveidet! Itt az
ideje cselekedni.
A férfi erősen beharapta az alsó ajkát, és élvezte a kiserkenő vér
ízét.
– Végeztünk, anyám? Dolgom van. Az előadásaim nem tartják
meg magukat.
Idegesítő, hálátlan teremtés, azok után, amit érte tett!
– Még egy dolog, mielőtt leteszed.
Mi jöhet még? Mintha még nem lenne elég fárasztó a napja.
– Hallgatlak.
– Mindenképpen be kell menned Rankin őrmesterhez délután a
caerystwythi rendőrségre, ha lehet, négy óra körül.
Az ég szerelmére, mi a franc folyik itt?
– Miért? Miért? Miért? Úgy terveztem, hogy amint hazaérek a
munkából, eltöltök egy kis időt Vénusszal.
Miért ragaszkodik ez az oktalan gyerek ahhoz, hogy
mindegyiknek ugyanazt a nevet adja? Az ég áldja meg, lehetne egy
kis fantáziája!
– A magánéleted most várhat, fiatalember. Rankin őrmester ma
este meg akar látogatni téged a nemlétező cardiffi otthonodban. Az
mégis hova vezetne? Komolyan fennáll a veszélye, hogy minden
szétesik körülötted, ha nem vagy nagyon óvatos. Azt mondtam neki,
hogy a Caerystwyth Egyetemen van találkozód. Ha jót akarsz, akkor
ugyanezzel a történettel állsz elő. Számos gödröt ástál már
életedben, amiből nekem kellett kihúzni téged.
Türelem, Mark, türelem. Ez a nő sem fog örökké élni.
– Miért akar látni?
– Túl közel járt az igazsághoz. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha
tévútra tereljük. Azt mondtam neki, hogy te is láttad az általam leírt
autót, amit egy olyan öregúr vezetett, aki éppen úgy nézett ki, mint a
szokott álcád.
A férfi elismerte magában, hogy ez okos ötlet volt. Már korábban
is rájött, hogy a nőnek hasznát is lehet venni.
– Szép munka, anyám, magadhoz képest is gyorsan kapcsoltál.
Mikor is láttam egész pontosan az autót?
Már itt volt az ideje, hogy a fia elismerje a fáradozásait. Mindig is
hálátlan gyerek volt.
– Szenteste hallottad, amint a ház felé tart. Azt mondtam az
őrmesternek, hogy sötét, de holdfényes éjszaka volt, viszont a
pontos időpontra nem emlékszem.
Rendben, ennek van értelme.
– És hogy láttam meg a sofőrt?
– Amint meghallottad az autót, rögtön kimentéi a házból.
– Rendben, ez hihetőnek hangzik.
Egek, tényleg kezdi érteni ez a gyerek!
– Akkor tehát tisztában vagy vele, mit kell mondanod?
– Igen, anyám, köszönöm. Azt fogom mondani, amit kell. Ebben
biztos lehetsz… Most térjünk rá a fontosabb dolgokra! Kérlek, ígérd
meg, hogy ma nem adsz enni Vénusznak. Még egy kenyércsücsköt
vagy egy morzsát sem. Azt akarom, hogy éhes legyen, amikor
végzek Rankinnel. Már elterveztem, hogyan fogok elszórakozni vele.
Az asszony megrázta a fejét, és elmosolyodott. Fiúcskák és az ő
játékaik! Felnőnek valaha?
 18. fejezet
RANKIN PONTOSAN HÁROM PERCCEL négy óra után
határozott kézfogással üdvözölte Goddard professzort, majd
bevezette a hármas kihallgatószobába.
– Kedves öntől, hogy ilyen hamar befáradt hozzám, professzor.
Jó újra találkozni. Hozhatok esetleg egy teát vagy kávét, mielőtt
belevágunk?
Igent kellene mondania? Változtat ez bármin is? Nem, ha számít
is valamit, vajmi keveset. Kezdi túlgondolni a dolgokat, ami sosem
vezet jóra.
– Nem kérek semmit, őrmester, nem akarom anyámat tovább
egyedül hagyni, mint ameddig feltétlenül szükséges.
– Foglaljon helyet, professzor! A lehető leggyorsabban túlesünk
rajta.
Goddard professzor leült Rankinnel szemben, és az asztal alatt
újra és újra összeszorította, majd ellazította az öklét.
– Anyám említette, hogy arról a járműről akar velem beszélni,
amit az otthonunk közelében láttam.
Rankin elővett egy formanyomtatványt a fiókos szekrényből, és
bólintott.
– Igen, így van. Az édesanyja lenyűgöző asszony a kora ellenére
is.
Hát, így is lehet fogalmazni.
– A tárgyra térhetnénk, őrmester? Tényleg szeretnék mielőbb
szabadulni innen.
Rankin az asztallapon kopogott a tolla hegyével.
– Rendben, professzor, a lényegre térek. Beszéljen nekem az
autóról!
Goddard professzor rákönyökölt az asztalra, majd Rankin
szemébe nézett, és ismertette a kitalált eseményeket éppen úgy,
ahogy az anyjától hallotta néhány órája.
– És biztos benne, hogy Audi volt?
– Ezt mondtam, őrmester. Talán le kellene írnia a
nyomtatványára, és hagyni, hadd menjek a dolgomra, mielőtt az
anyámat a saját házában ölik meg.
 Vajon miért ilyen türelmetlen? Miért ilyen szarkasztikus? Nem a
professzor az egyetlen, akinek jobb dolga is lenne.
– Biztosnak kell lennem a tényekben, mielőtt írásban is
véglegesítem őket. Később még bizonyítékul szolgálhatnak. Mindent
pontosan kell lejegyeznem.
– Hát, akkor tegye azt, ember! Mielőtt elkezdi, kell még valami
tőlem?
– Biztosan piros volt az autó?
A férfi pár másodpercre csendben maradt, mintha gondosan
mérlegelné a válaszát. Talán nem baj, ha egy kicsit ködösít.
– Eléggé magabiztosan állíthatom, hogy valószínűleg piros volt,
de ne felejtse el, hogy éjszaka volt.
Ez nem hangzott túl biztosnak.
– Az édesanyja teljesen biztosra vette.
A professzor elutasítóan mosolygott, és lassan megrázta a fejét.
– Az anyám látása már nem a régi, őrmester. Ezt ne feledje. És
persze ott van a memóriája. Néha keveri a jelent a távoli múlttal.
Sajnos egyre gyakrabban történik meg. Félek, ezek már a demencia
jelei nála. Az ő észrevételeire nem szabad hagyatkoznia. Nagyjából
tizenöt éve a testvérének is volt egy piros Audija. Talán ez is
befolyásolja anyám emlékeit.
Basszus, basszus, basszus!
Rankin arcizmai megfeszültek, és minden erejével próbálta
palástolni a csalódottságát. Lehet, hogy ugyanazt az autót látták, de
lehet, hogy nem.
– Rendben, koncentráljunk arra az autóra, amit ön látott! Tehát
lehet, hogy más színű volt? Ezt állítja?
A professzor elnyomta a nevetését, mielőtt az kibuggyant volna
belőle. Látta, hogy az őrmester teljesen összeomlott. Innentől akkor
vissza is veheti az irányítást, és kézben tarthatja a dolgokat.
– Nem akarok csalódást okozni önnek, őrmester, de azt el kell
ismernem, hogy fennáll a lehetősége. Az utolsó dolog, amit
szeretnék, hogy esetleg pontatlan információkkal lássam el.
– Számszerűsítené, kérem?
A professzor elgondolkodva hátrahajtotta a fejét, és pár pillanatig
nem válaszolt, mintha alaposan átgondolná a választ.
 – Azt mondanám, hatvan-hetven százalék, de lehet, hogy
kevesebb. Sajnálom, igazán, de nem tudok ennél biztosabbat
mondani.
Ó, a rohadt életbe, megint semmi hasznosat nem tudott meg! De
miért ennyire bizonytalan? Miért kételkedik?
– Nem értem. Az autó ön mellett haladt el, mindketten azt
mondták, hogy holdfényes éjszaka volt, és valamennyire biztosan a
ház lámpái is bevilágították a területet. Hogyan lehet csak hatvan-
hetven százalékig biztos a színben? Ennek így nincs sok értelme.
Gondolkozz, ember, gondolkozz! Ezúttal meggyőzőbbnek kell
lennie. Ez a suttyó rendőr nagyon gyanakvó, és most határozottan
gyanakszik.
– Attól tartok, a színlátásom eléggé gyér. Rendkívül sajnálatos,
de komoly problémáim vannak bizonyos színek
megkülönböztetésével még napfényben is, nemhogy sötétben.
Ehhez már egész fiatal koromban hozzá kellett szoknom. Gondolom,
nem éppen ezt akarta hallani a kért információ fontosságát tekintve,
de ez a helyzet. Csak szabadkozni tudok. Bárcsak többet tudnék
segíteni!
Rankinnek eszébe jutott a színlátásteszt, amit akkor csinált,
amikor belépett a rendőrséghez. Sok pötty, sok szám…
– Ez olyasvalami, amit teszteltek önnél? Kapott róla diagnózist?
– Igen, először gyerekkoromban, de néhány éve saját kérésemre
tesztekkel igazolták. Így már semmi kétség.
– Tehát ha nem piros, akkor milyen színű? Van bármi, amit tud
mondani ezzel kapcsolatban?
A professzor töprengő arckifejezést öltött, és csak pár másodperc
múlva válaszolt.
– Zöld, de lehet, hogy kék. Igen, azt hiszem, ezt így
elmondhatom.
– Akkor jól értem, azt állítja, hogy az Audi, amit látott, lehet piros,
zöld vagy kék?
A férfi egyetértően bólintott, és halványan elmosolyodott.
– Pontosan ezt állítom. Ahogy már mondtam, azt kívánom, bár
többet segíthetnék.
 – Nézze, szeretném, ha gondosan mérlegelné a választ a
következő kérdésemre, mert nagyon fontos…
Biztosan állítja, hogy ez a három szín valószínűbb a többinél?
– Attól tartok, nem. Bár biztosan állíthatnám!
Rankin erősen megharapta az alsó ajka belsejét.
– Ebben biztos?
– Teljesen biztos.
Rankin tartott a következő kérdéstől, de muszáj volt feltennie.
– De abban egészen biztos, hogy Audit látott, igaz?
Ez az idióta senkiházi úgy vergődik, mint kukac a horgon. Ideje
kihasználni a lépéselőnyt, amíg meg van rá a lehetősége.
– Ebben a témában nem vagyok valami járatos, ha érti, mire
gondolok. De azt kívánom, bár tisztában lennék vele. Nem vagyok
egy nagy kocsiszakértő, de azt mondanám, igen, ebben biztos
vagyok.
Rendben, ez abszolút reménytelen. Bármelyik védőügyvéd
szemrebbenés nélkül hasznavehetetlennek nyilvánítaná ezeket a
bizonyítékokat. Ideje továbblépni. Ideje pozitívan gondolkodni. Ideje
drukkolni és reménykedni.
– Mennyire biztosan tudná leírni nekem a sofőr kinézetét?
– Á, remek, bizonyára örömmel hallja, hogy ebben tudok
segíteni… Teljesen tisztán láttam, amikor elhajtott a ház mellett.
Csak pár lépésre álltam a vezetőoldali ablaktól.
– Rendben, tehát hogy nézett ki?
– Igen, igen, persze, épp most akartam rátérni. Gondolom,
meglepi, ha azt mondom, az autót egy öregúr vezette, akinek vállig
érő, ősz haja és ápolatlan, durva szakálla volt. Ha szükség van rá,
az ország bármelyik bíróságán megesküszöm erre.
Megéri megkérdezni? Persze, miért is ne? Hiszen a dolgok ennél
rosszabbak már nem lehetnek.
– Most ez lehet, hogy furcsa kérdésnek tűnik, de gondolja, hogy
az öregúr talán egy fiatalabb férfi volt, aki parókát és álszakállt
viselt?
Csak semmi pánik, még túl korai lenne kétségbeesni. A pasas
csak próbálkozik, semmi több. Semmi konkrétat nem tud. Ezt még a
hülye is láthatja.
 – Miért kérdez ilyen nevetséges dolgot? Már elmondtam, mit
láttam.
– Csak válaszoljon a kérdésre, kérem, professzor!
– Hát jó, ha ragaszkodik hozzá. Nekem biztosan nem ez volt a
benyomásom róla. Feltételezem, hogy az igazat akarja tudni.
Butaság lenne bizonyítékot koholni, vagy valamit úgy beállítani, hogy
az megfeleljen valami légből kapott feltevésnek. Ebben biztosan
egyetért.
Micsoda szemét!
– Tehát úgy gondolja, hogy öregember volt?
Goddard professzortól csak egy kevéssé meggyőző nevetésre
tellett, mielőtt válaszolt. A zsarut nem is olyan könnyű meggyőzni.
Talán mégsem olyan együgyű, mint amilyennek látszik.
– Nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam ennél érthetőbben,
őrmester, de ennek ellenére úgy tűnik, muszáj megpróbálnom. Az
autót egy hetvenöt és nyolcvan közötti férfi vezette. Biztosan
állíthatom… Na már most, van bármi, amit még tisztáznom kell
önnek, vagy leírja végre a már említett vallomásomat, és hazaenged
az anyámhoz? Már biztosan vár.
– Tehát semmi kétsége nincs?
A férfi feltűrte könnyed, nyári lenvászon ingének ujját, és
feltűnően ránézett arany számlapos, digitális karórájára. Ez aztán
kitartó! Az idióta zsaru nem fogja fel, amit mond?
– Egyáltalán nincs! A férfi öreg volt! Ez a végső válaszom, ami
nem fog megváltozni csak azért, mert maga ragaszkodik hozzá. Ha
ezerszer kérdezi is meg ugyanazt, akkor is ugyanazt a választ fogja
kapni. Nem tudom, hogy fejezzem ki magam világosabban.
Grav örülni fog, ha ezt megtudja… A biztonság kedvéért azért
leírja a vallomást.
– Rendben, ennyi elég lesz, essünk túl rajta!
Az őrmester kérésére a professzor átfutotta, majd aláírta a
vallomást egy túlságosan is cirádás Montblanc töltőtollal, majd felállt,
hogy távozzon.
Lassan az ajtóhoz sétált, de kifelé még megállt egy pillanatra, és
visszanézett. A tekintete találkozott Rankin egyre inkább fáradt és
csüggedt tekintetével.
 – Van még valami, amit valószínűleg meg kell említenem, mielőtt
magára hagyom.
Vajon mi a francot fog még mondani? A tanúvallomása szinte
használhatatlan.
– Mondja, hallgatom.
– Igazából nem tudtam eldönteni, hogy szóljak-e erről önnek, de
a körülményeket tekintve… Ön is tudja, miről beszélek.
– Persze, egy gyilkos szaladgál odakint. Ha bármilyen információ
birtokában van, jogi és erkölcsi kötelessége azt megosztani velem.
– Ez esetben nem is kérdés. Meglehetősen kellemetlen
szóbeszéd kering az egyetemen az ifjú Peter Moselyról. Felettébb
sajnálatos, mindig olyan kedves gyereknek tűnt.
Rankin felállt, és céltudatosan elindult a professzor felé. Talán
mégsem volt teljes időpocsékolás ez a beszélgetés.
– Miféle szóbeszéd? Miről van szó?
A professzor elgondolkodott, hogy vajon jó ötlet volt-e a pillanat
hevében tett kijelentés. Gyorsan kell gondolkodnia, és előállni valami
hihetővel, hogy az összes előnyét ki tudja aknázni.
– Bizonyára érti, hogy nem az a fajta vagyok, aki nyomós ok
nélkül rágalmaz másokat. Igazán nem akarom szegény Petert rossz
színben feltüntetni. Ez az utolsó, amit tenni akarok.
Gyerünk, nyögd már ki, ember, az ég szerelmére! Nem érünk rá
egész nap.
– Csak mondja, amit mondania kell, aztán majd én eldöntöm,
hogy fontos-e.
Na, az őrmester belesétált a csapdába. Ez a zsaru minden szavát
beveszi.
– Tegnap reggel, mialatt előadást tartottam, egy hölgy hallgató
névtelen levelet hagyott az asztalomon, amiben elpanaszolta, hogy
az ifjú Peter akarata ellenére megfogta a mellét, és megpróbálta
megcsókolni, amikor a lány az egyetemi könyvtárban írta a házi
feladatát.
– Erőszakoskodott vele?
A professzor hátralépett, futólag a kék linóleumra pillantott, majd
ismét felemelte a fejét, és belenézett Rankin kíváncsi szemébe.
 – Úgy vélem, az eset valamiképpen el van túlozva, de egyelőre
úgy tűnik. De nem hiszem, hogy nagyon aggódnunk kellene.
Mosely! Még ilyet! Tehát az első benyomás meglepően
megbízhatatlannak bizonyult.
– Megvan még a levél?
Ezt az idióta zsarut zsinóron lehet rángatni.
– Ó, igen, de természetesen most nincs nálam. Ez nem olyasmi,
amit a dékán előzetes engedélye nélkül kivinnék az egyetem
területéről.
Beképzelt, nagyképű seggfej!
– Akkor hol van?
– Elzártam az irodámban az íróasztal fiókjába, hogy meglegyen.
Így tűnt helyesnek. Úgy véltem, jól jöhet, ha az egyetemi oktatók
kezdeményezik a fegyelmi eljárást. Attól tartok, ez be fog következni.
A mai világban az ilyen dolgokat nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Annyi minden változott az elmúlt években! Elmúltak már azok az
idők, amikor ilyen esetben elég volt szóban figyelmeztetni a bűnöst.
Személy szerint én nem vagyok biztos benne, hogy most
hatékonyabbak a módszerek, de ez van.
– Feltételezem, nem beszélt Moselyval, igaz?
Goddard professzor megrázta a fejét.
– Nem, még nem – válaszolt. – Terveztem, hogy valamikor
megteszem, pusztán illendőségből. Azt hiszem, ez a legkevesebb,
amit megtehetek.
Ezt verje ki a fejéből, professzor! Ne merészelje!
– Elmondta ezt bárki másnak? Akárkinek?
– Nem, még senkinek. Úgy gondoltam, jobb volna alaposan
végiggondolni a dolgot, mielőtt bármit teszek, végtére is, ez csak egy
névtelen levél. Így utólag belegondolva, a beszélgetésünk alapján
elismerem, hogy csak késleltettem az elkerülhetetlent.
Tehát Mosely nem tud a levélről. Jó hír. A változatosság kedvéért
legalább egy dolog jól alakul.
– Remek, de kérem, ez maradjon is így! Ez innentől rendőrségi
ügy. Lesz még ideje a fegyelmi eljárásra, amikor mi már beszéltünk
a fiúval.
 – Igazán? Rendőrségi ügy? Ez feltétlenül szükséges? Biztos
vagyok benne, hogy az ifjú Peternek nem állt szándékában zaklatni
azt a hallgatót, akárki legyen is az. Kezdem sajnálni, hogy
kinyitottam a szám.
– Kérem, ezt bízza ránk!
– Viszont Peternek tudomására kellene hozni, mi történik.
Abszolút tisztességtelen, hogy…
Rankin láthatóan megmerevedett, az idegei pattanásig feszültek.
– Ha valaki, magát is beleértve, figyelmezteti Moselyt, feljelentem
az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért.
A professzor összevonta a szemöldökét, és hátrébb lépett.
– Nem tetszik a hangneme, őrmester. Saját akaratomból vagyok
itt, és mindent megteszek, hogy segítsem a munkáját. Nem értem,
mire fel ilyen agresszív.
– Felismerte a kézírást?
– Ha az együttműködésemet igényli, azt ajánlom, ne legyen ilyen
ellenséges.
– Csak válaszoljon a nyamvadt kérdésre!
Csak óvatosan, Mark, most nem hibázhatsz! A rendőrségnek
törvényszéki kézíráselemző szakértői vannak.
Nincs értelme felesleges kockázatot vállalni.
– Attól tartok, a levelet géppel írták. Milyen sajnálatos az adott
körülmények között, nem igaz?
Rankin őrmester cifrán káromkodott a bajusza alatt.
– Látnom kell a levelet.
Ó, fogod, zsarukám, fogod. Ezen kár aggódni.
– Reggel ott leszek az egyetemen, ha az jó magának.
– Kérem, foglaljon helyet, professzor, le kell írnunk egy másik
vallomástételt is!
Goddard professzor vigyorogva visszaült a székbe, és magában
ujjongott, amiért ilyen határtalan elméje van.
Ha ez az ostoba zsaru azt hiszi, hogy jó nyomon jár, akkor
nagyon téved. Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök, te hiszékeny zsaru.
Forogj és szökdécselj, ahogy zsinóron rángatlak!
 19. fejezet
AMIKOR GODDARD PROFESSZOR május 15-én, pénteken,
hajnali 2:22-kor leparkolt kétajtós Porschéjával Wayne Fisher
roncstelepétől alig pár méterre a kellemes és csendes lanelli
mellékutcában, még mindig a Rankinnel való találkája foglalkoztatta.
Úgy tűnik, az őrmester mégsem akkora idióta, mint amekkorának
elsőre látszik.
Ostoba, afelől semmi kétség, egyhamar nem választják az év
legokosabb emberévé, de a primitív intelligencia apró jelei
megmutatkoznak benne, hiszékeny és befolyásolható természete
ellenére. Nem árt megtenni minden szükséges óvintézkedést. Kevés
vesztenivalója van, ha van egyáltalán, viszont annál több mindent
nyerhet.
Most is, akárcsak eddig bármikor, az ő kezében van az irányítás.
Csak ez lehet a logikus magyarázat az események alakulására. Mi
más indok lehetne?
A professzor többször körülnézett az úton, mielőtt bezárta az
autót; nem lepődött meg azon, hogy ilyen kora hajnalban nincsenek
kéretlen járókelők és kora reggeli leskelődők, de azért
megkönnyebbült. Llanelli városa békésen aludt, elmerülve jó vagy
rossz álmában, és ez épp kapóra jött a férfinak.
Átvágott Wales elhagyatott, kora reggeli fénybe öltözött ipari
városán, egyik kezében egy meglepően nehéz olívazöld műanyag
tartály, benne nagyjából négy liter benzinnel, másik kezében pedig a
hamis rendszámtáblái.
Körülbelül hét percébe telt, mire gyors léptekkel elérte a
célpontját. Egyszerre volt elégedett és boldog, amikor a tiszta égen
felragyogó félhold fényében meglátta a roncstelep hatalmas,
szürkére festett faajtajait. A dolgok számára kedvező irányt vettek.
Ahogy szerette volna, és ahogy eltervezte. A sors az ő oldalán áll.
Amikor megtalálta a rémisztő acéllánccal védett főkaput, azonnal
úgy döntött, hogy azt lehetetlen eltávolítani, így sietve végigment a
falak mellett, hogy keressen egy, a céljának megfelelő másik
bejáratot.
 Biztosan be lehet jutni valahogy a helyre anélkül, hogy másznia
kellene. A fizikai megterhelést lealacsonyító és kellemetlen dolognak
tartotta. Egy olyan férfinak, mint ő, aki ilyen magas státuszban áll,
ilyen nagyszerű intelligenciája és eredményei vannak, nem
szükséges megerőltetnie magát. Bárcsak lenne egy készséges
segédje, aki teljesíti a parancsait! Reményei szerint, elég idő és
felkészítés után, hatodik Vénusz tölti be majd ezt a szerepet.
A férfi gyorsan körbejárta a hatalmas telep teljes területét,
megvizsgálta a kerítés minden részletét, de nem talált olyan
bejáratot, ami az igényeinek megfelelt volna. Bármilyen idegőrlő is,
ha be akar jutni erre az átkozott helyre, az egyetlen megoldás a
fizikai megerőltetés. Láthatóan nincs más megoldás. Sajnálatos
akadályok, de semmiképp sem leküzdhetetlenek. Az ég szerelmére,
ember, szedd össze magad, hagyd abba a merengést, és csináld
már! Ilyen áron is megéri. A vendége, és amit hozott az életébe,
megér egy kis áldozatot.
Ezzel a ténnyel szembe kell nézni.
A professzor lassan körbefordult, vizslató tekintettel
végigpásztázta az utcát, hátha jobb ötlete támad, majd végül annál a
tervnél maradt, ami leginkább működőképesnek tűnt. Biztonságba
helyezte a benzines tartályt és a rendszámtáblákat a nagyjából két
méter magas, vastag kőkerítés mellé, majd újra végignézett az
utcán, balról jobbra, jobbról balra, hátra, keresztbe. Senki sincs itt.
Senki, aki keresztbe tenne a tervének. Egyedül maradt a holdfényes
éjszakával.
A professzor odament egy méretes, zöld szemeteskukához, amit
az út túloldalán lévő 1960-as építésű, két hálószobás ikerház
széttöredezett betonfeljáróján látott meg. Kelletlenül felemelte a
piszkos fedelét, majd az orrát betöltő bűztől fintorogva kiszedte a
három rohadó fekete szemeteszsákot. Ha már meg kell másznia azt
az átkozott falat, szüksége van egy fellépőre, és bármilyen
kellemetlen és undorító is, a szemeteskuka legalább megfelel ennek
a célnak. Itt most a szükség nagy úr. Ennyire egyszerű.
A férfi sietve áthúzta a félig kiürített kukát az út túloldalára, mialatt
végig halkan káromkodott a műanyag kerekek dühítő hangja miatt,
ahogy forogtak a durva, egyenetlen aszfaltúton. Túl sok zaj, túl
hangos! Biztosan meghallják! Biztos meghallja valami fontoskodó,
kíváncsi buzgómócsing, és beleüti a fontoskodó orrát az ő fontos
magánügyébe. A nyavalyások! A fontoskodó nyavalyások! Amint
lesz rá lehetősége, szétkaszabolja az átkozott arcukat.
A professzor meggyorsította a lépteit, mert egy ijedt korcs kutya
riasztóan morogni és ugatni kezdett valahol a távolban, majd amikor
másodpercekkel később végül odaért a falhoz, csendesen hálát
adott Istennek, akinek a létezésében nem is hitt. Felkapta a földről a
rendszámtáblákat, meglendítette a karját, és behajította őket a
telepre, majd feltolta a nehéz benzinestartályt a betonkerítés
tetejére. Ezután óvatosan az oldalára fordította a kukát, gyors
szökkenéssel elkerülte a bűzös, baktériumtól hemzsegő folyadékot,
ami az összekavarodott hulladékból szivárgott, majd tenyerét a
durva falnak támasztotta, hogy megtartsa az egyensúlyát. Most már
csak fel kell másznia erre az átkozott izére, és bevégeznie az
éjszakai feladatát.
A professzor halkan átkozta Rankint, mialatt a kemény műanyag
kuka megroppant a súlya alatt, de megkönnyebbülésére kellőképpen
erős volt hozzá, hogy megtartsa. Így fel tudott mászni a fal tetejére;
először hasra feküdt rajta, centiről centire feljebb mászott, majd
fokozatosan teljesen felhúzta magát. Gyerünk, ember, csak még egy
kis erőfeszítés kell, ennyi még tőle is kitelik. Ér ennyit az a lány. Az a
kurva megéri a fáradságot.
Egy nap majd értékelni fogja a zsenialitását.
Pár másodpercre letette az arcát a fal tetejére; erősen lihegett,
remegett és izzadt, miközben igyekezett a mellkasában hevesen
dobogó szívére koncentrálni. Ideje haladni. Ideje véghez vinni azt,
amiért idejött, majd észrevétlenül eliszkolni.
Goddard professzor kinyújtott karral leengedte a benzinestartályt,
majd az utolsó pár méterről ledobta. A tartály a túlburjánzott fűvel
benőtt területre esett, éppen két meghatározhatatlan márkájú,
rozsdás és törött autó közé. A férfi feltételezte, hogy az alig hallható
puffanásra senki más nem figyelt fel. Nyeregben érezte magát. Egy
olyan férfinak, aki teljességgel kézben tartja a sorsát. És ez ellen
senki nem tehet semmit. Sem Rankin, sem Gravel, sem az anyja, aki
mindenbe beleavatkozik, egyáltalán senki.
 A professzor gondosan elhelyezkedett, majd minden erejét
összeszedve 180 fokkal elfordította a teljes testét, így még mindig
arccal feküdt a kőfal tetején, de legalább már a lába a roncstelep felé
nézett. Egy pillanatra nyugton maradt, pihentette fáradt izmait, és
hagyott időt rá, hogy gondolatban elismerően vállon veregesse
magát, majd diadalmasan leereszkedett a földre. Lenyűgöző
teljesítmény. Mi, ha nem lenyűgöző? Ő egy nagyszerű elme,
tekintélyes erővel.
Megdermedt, mint aki kővé vált, zavartan és hitetlenül állt. Mi a
franc folyik itt? Valami meleg csordogál le a lábán. Valami szivárog a
cipőjébe. Elvesztette volna az irányítást a hólyagja felett, mint azok
az ostoba, nyöszörgő lányok? Mi a…?
A holdfény irányába fordult, lenézett a lábára, majd a cipőtalpával
erősen belerúgott a falba, amikor meglátta a hatalmas szakadást a
méretre szabott nadrágján és a vastag vércsíkot, ami lehorzsolt
térdéből folyt.
Éberen szemügyre vette a teste többi részét, és felfedezett egy
mély vágást a másik combján is, közel az ágyékához. Basszus,
basszus, basszus! A fal éles üvegszilánkokkal van tele. Miért nem
vette észre? Miért nem érezte, amikor felvágták gyenge húsát? Úgy
tűnik, az adrenalin meglepően hatásos fájdalomcsillapító. Így már
érthető. Talán a jövőben, ha kínozza az áldozatait, nyugodtabb
környezetet kell teremtenie. Érdemes megfontolni. De elég a
merengésből, most a jelenlegi feladatra kell koncentrálnia!
Határozottan megnyomta a sebeit, hogy lassítsa a vérzést, majd
mohón, felváltva nyalta le mindkét kezét, összekenve vérrel az arcát,
és élvezve az ismerős, fémes ízt.
Most már kezdtek csípni a sebei, érezte a fájdalmat. A gazember,
a rohadt gazember! Fisher megfizet a kellemetlen és nehéz
helyzetért, amibe miatta került. Igen, meglehetősen nagy árat fog
fizetni érte, de bármilyen sajnálatos is, ennek még várnia kell.
A professzor derékból hajolt le, hogy ne terhelje sérült térdét,
vérfoltos kezével megfogta a benzinestartályt, majd lassan elsétált a
roncstelepen felhalmozott, kilapított autókból épített tornyok között.
Vajon hová tette az a gazember a Mercedest? Hol lehet? Hol a
pokolban lehet?
 Nem kellett túlzottan erőlködnie, hogy jól lásson a tiszta égen
felragyogó holdfényben, így pár perccel később meg is találta az
autót. Egy rozsdás, ólomlemezekkel borított épület bal oldalán
parkolt, amiről a férfi feltételezte, hogy valamiféle iroda lehet, és amit
csak egy ilyen Neander-völgyi mamlasz kívánhat magának, mint
Fisher.
A férfi körbejárta az autót, megérintette, csodálta szépségét, majd
megállt, és rábámult egy kézzel írott Eladó feliratú jelzésre, ami
ragasztószalaggal volt a szélvédő belsejére ragasztva. Az alávaló,
becstelen gazember, a rohadt gazember! Hát már senkitől sem
várható el a tisztesség? Úgy tűnik, a mai világban már nem. Bárcsak
a keze közé kaparinthatná azt a gazembert, és szétcincálhatná!
Bárcsak leszaggathatná a bárgyú arcáról a bőrt, és a vékony
bőrdarabokat egyesével megetethetné vele, míg már
Szívszaggatóan sikoltozna! A professzor felült a motorháztetőre, pár
percig lelkesen elmerült a fantáziájában, majd lassan beszívta a
levegőt, és az éjszakai feladatára koncentrált. Ideje cselekedni. Ideje
bevégezni a terve fő pontját.
Lecsavarta az autó benzinsapkáját és a magával hozott
benzintartály kupakját, aztán nagyjából a negyedét ráöntötte az
autóra. Majd csupán bosszúból és rosszindulatból az alkarjával
betörte az iroda két ablakát, és a maradék benzin jó részét rálocsolta
a kopottas, rozoga tákolmányra. Amint megelégedett a munkájával,
fogta a rendszámtáblákat, és bedobta őket a korábban betört
ablakon, majd otthagyta a Mercedest. Guggolva haladt a kerítés
legalacsonyabb pontja felé, és minden lépésnél kiöntött egy újabb
adag benzint.
Minden készen állt. Éppen, ahogy akarta. Ahogy elképzelte.
Ő egy lángelme. Már korábban is megállapította, de most is így
gondolja. Egy meg nem értett lángelme a bolondok félrevezetett és
kritikus világában.
A professzor abbahagyta az önfényező merengést, és inkább
összpontosított; minden erejét összeszedte, és odagörgetett a falhoz
egy régi, üres, elnyűtt olajoshordót, felmászott rá, elővett a
nadrágzsebéből egy nemrég szerzett gyufásdobozt, meggyújtott egy
szál gyufát, majd a fogait kivillantva vigyorgott, mint a fakutya, amint
a fényes láng felvillant a félhomályban. Pár másodpercig még védte
a kezével a tüzet, hagyta, hogy szép láng képződjön, majd végül
ledobta a földre – a gyufa belobbantotta a gyúlékony folyadékot. A
sárgáskék fény gyorsan keresztülvágott az egyenetlen területen,
egészen a tíz méterre várakozó Mercedesig. A férfi gyorsan
felkapaszkodott a fal tetejére, figyelmen kívül hagyva a betonba
szurkált, borotvaéles üvegszilánkokat, és dermedten figyelte, ahogy
a lángok felcsapnak és táncot lejtenek az autó tetején, csípős füsttel
töltve meg az éjszakai égboltot.
Másodpercek múlva, amint a lángok elérték a benzintartályt,
felharsant a robbanás, és egy nagy erejű energiahullámot küldött a
professzor felé. A férfi lesodródott a falról, majd a túloldalán a
betonjárdára csapódott. Csengett a füle, sérült, véraláfutásos feje
megtelt a meghökkentő erejű, vibráló zajjal.
Valahogy, a sokk és a fájdalom ellenére sikerült négykézlábra
küzdenie magát, és halálra váltan figyelte, ahogy az elektromos
fények felgyulladnak, az utca túloldalán lévő házak függönyei pedig
szétnyílnak. Nyílt egy ajtó. Basszus, basszus, basszus! Egy
kotnyeles, fontoskodó rohadék kijött a házból. Ne, ne, ne! A kíváncsi
disznó pont felé tartott. Felgyorsította a lépteit. Egyre közelebb és
közelebb ért.
– Minden rendben, haver?
A professzor a falnak támaszkodva talpra kecmergett, és a földet
bámulva kerülte a férfi tekintetét. Reszkető, de elszánt lépésekkel
elindult, olyan gyorsan, ahogy sérült testétől tellett. Gyerünk, nyomás
innen, tűnj az utamból, te kotnyeles suttyó! Foglalkozz a saját
dolgoddal, és tűnj el! A férfi a közeli pokolból áradó forróságban a
professzor után eredt, és ő hiába igyekezett eliszkolni, az idegen
elkapta, és makacsul megfogta a vállát.
– Jól vagy, haver?
Goddard professzor meggyorsította a lépteit.
– Jól vagyok, teljesen jól.
– Bassza meg, érzed ezt a forróságot? Úgy ég minden, mintha
bomba robbant volna.
A professzor nem válaszolt, csak ment tovább.
 – Nem úgy tűnik, mintha jól lennél, haver. Az egész tarkód vérzik!
Kihívjam a mentőket?
A professzor csak botladozott tovább tántorogva, egyre
gyorsabban, ahogy csak ingatag lába vitte, és elfordult a férfitól,
hogy az ne láthassa az arcát. Tűnj innen! Kérlek, tűnj már el! Hagyj
békén!
– Jól vagyok, köszönöm. Most pedig kérem, hagyjon békén!
De a férfi nem lassított; aggódott, hogy a sérült bármelyik
pillanatban elájulhat, és valamiképpen felelősnek érezte magát a
biztonságáért.
– Csupa vér vagy, haver. Tudok a házból telefonálni, nem gond.
Nem akarom, hogy elájulj itt nekem.
Ahogy az adrenalin elöntötte, a professzor kétségbeesetten
futólépésre gyorsított. Bár lenne nála kés, bár leszúrhatná ezt a
kíváncsi disznót, és elhallgattatná örökre!
– Csak hagyjon békén, és húzza el a belét, maga átkozott
ősember!
Mi a francot zsémbeskedik?
– Mi van, haver? Összevissza beszélsz.
– Csak hagyjon békén!
A férfi hirtelen megfordult, és a háza felé sietett, amikor a fénnyel
borított utcán gyülekezni kezdett a helyi lakosok tömege, köztük a
kotnyeleskedő molett, harminc év körüli, kék pizsamába bújt
felesége.
– Ki az a fickó, Dai?
A férfi megfogta a kezét, megfordította, és visszasietett vele a
házuk nyitott ajtajához vezető járdán, majd be a szűk folyosóra.
– Fogalmam sincs, drágám. Láttad, milyen állapotban van? Azt
sem értem, hogy van még talpon. Kétszer kérdeztem, de az a hülye
nem akar mentőt.
– Valószínűleg sokkos állapotban van.
– Igen, biztosan igazad van, drágám.
– Akkor menj, hívd a mentőket!
A férfi megrázta a fejét.
– Nem akarta, drágám.
Az asszony karba fonta a kezét, és dühösen nézett a férjére.
 – Akkor is telefonálj, Dai! Legalább egyszer az életben cselekedj
helyesen! A fejét ért ütés után nyilván nem gondolkodik tisztán.
– Oké, oké, elsőre is felfogtam.
Felkapta a telefont, és sietve tárcsázta a mentők számát.
– Intézem, drágám. Te menj fel, és nézd meg, jól van-e a gyerek.
Idáig hallom, ahogy üvölt.
A professzor ingatag léptekkel sietett el a helyszínről; testében
keveredett a dopamin és az endorfin, ami nagyon hatásos
fájdalomcsillapítónak bizonyult. A hangos és élénk walesi csevegés
hangjai fokozatosan vesztek a távolba, majd haltak el, amikor a
professzor befordult a csendes lakótelepi utcába. Óvatosan
elbotorkált a Porschéhoz anélkül, hogy hátranézett volna, de közben
erősen tudatában volt az árnyaknak és a fényeknek, amiket a
sárgáskék lángok festettek a körülötte lévő épületekre.
Az út jelentősen több időt vett igénybe, mint korábban a telep
felé, mert többször megbotlott, és véráztatta lábára esett. Amikor
végre elérte az autót, a hajnal már azzal fenyegetett, hogy fénnyel
vonja be a világot, így a férfi rettentően megkönnyebbült, amikor
végre bemászott a vezetőülésre, felbőgette a hatalmas erejű, precíz
mérnöki munkával megépített motort, és az egyetlen kulcsfordítással
mechanikus életre kelt. Az üres utcán könnyedén megfordult,
miközben egyre növekvő fájdalma kezdte a sebeire terelni a
figyelmét. Többször belenézett a visszapillantó tükörbe, és egyre
gyorsabban hajtott, mikor megérezte, hogy a tarkóján lévő
tojásméretű dudor egyre csak nő és lüktet. Az útra koncentrálj, Mark!
Csak koncentrálj az átkozott útra!
Hatodik Vénusz vár rád, mindjárt otthon vagy. Gyerünk tovább!
Csak menj tovább, és ne aludj el!
A professzor lassan és óvatosan vezetett, kábultan, mint a
bokszoló, aki már csak ösztönből emeli a kezét, miután bekapott
néhány súlyos ütést. Szigorúan betartotta a sebességhatárt,
elkerülve minden olyan meggondolatlan manővert, ami felhívná a
nem kívánt figyelmet rá vagy az autójára, míg Caerystwyth felé tart.
Mindannyiszor, amikor egy sziréna felharsant az éjszakában,
vagy ragyogó kék fény töltötte be a sötétséget, összerezzent, és
szorosabban rámarkolt a bőrkormányra. Több mentő- és tűzoltóautó
is elszáguldott mellette az ellenkező irányba, de a sofőrök és utasaik
teljesen figyelmen kívül hagyták őt, noha az autója feltűnő és
viszonylag szokatlan látványt nyújtott.
Amikor a professzor egy óra húsz perc múlva elérte a Trinity-
mezőt, a terület már enyhe ködben és halvány reggeli fényben
fürdött, ami az erdei temetőjét baljós, kísérteties hangulattal ruházta
fel. Ezt a férfi jelenleg nem tudta értékelni, de még észrevenni sem a
táj kétségtelenül fenséges valója ellenére.
Rátaposott a gázra, elhajtott a házuk felé, és eltűnt minden
lehetséges kíváncsiskodó tekintet elől. Reszkető, vérfoltos kezével
csak harmadik próbálkozásra tudta kikapcsolni a biztonsági övet.
Előrehajolt, ujjait kutatóan végigfuttatta a fájó, fokozatosan növekvő
duzzanaton megzúzódott tarkóján, és hirtelen, ahogy az éjszaka
minden mentális és fizikai fáradalma erőt vett rajta, ellenállhatatlan
vágyat érzett az alvásra. Bármilyen csábító is hatodik Vénusz, még
egy kicsit várnia kell. Pár óra alvás után a legjobbat nyújtja majd a
lánynak.
 20. fejezet
AMIKOR MÁJUS 17-ÉN, vasárnap, este nyolc óra huszonhárom
perckor Rankin narancssárga esőkabátban belépett a szokatlanul
csendes Caerystwyth Rugby Club bárba, Grav bent ácsorgott, és
élénken csevegett egy nagydarab, festett szőke pincérnővel, akinek
hatalmas és feltűnő melle úgy tűnt, bármelyik percben kibuggyanhat
szűk, mélyen dekoltált felsőjéből.
– Minden rendben, főnök? A világ minden bárja közül…
A nyomozó felnevetett, felfedve mindazt, ami még a fogsorából
megmaradt.
– Mary megint befogott, hogy nézd meg vele a Casablancá t?
– Merthogy romantikus, elvileg. Szerintem mondani akar ezzel
valamit. Már az egész filmet kívülről fújom.
Ő meg nem tud leszakadni róla.
– Igazán neked való nő!
– Korábban A muzsika hangja volt porondon, szóval lehetne
rosszabb is.
Grav bólintott.
– A dolgok mindig lehetnek rosszabbak.
– Ha rendelsz valamit, nekem egy korsó Buckleyst kérj!
A szolgálaton kívüli nyomozó elővett egy tízfontost a
nadrágzsebéből, ügyetlenül kihajtogatta, majd jobb tenyerével
hangosan lecsapta a pultra.
– Olyan kiszámítható vagy, Clive fiam. Akarsz egy kis töpörtyűt?
– Nem, kösz, benyomtam egy fél disznót, mielőtt eljöttem.
– Akkor hát adj két korsóval a legjobb keserűből és egy zacskó
töpörtyűt, aranyom!
– Két korsó nektársör rendel. – Liz lehajolt, és elővett két
viszonylag tiszta poharat a pult alatti polcról, így akaratlanul is
bepillantást engedett feltűnő dekoltázsába.
– Na, és közel járnak már, hogy elkapják azt az eszelőst, akiről
mindenki beszél? Már félek sötétben egyedül kimenni. De hát nem
meglepő, nem? Mondtam Sharonnek is, hogy tartson a táskájában
egy konyhakést a biztonság kedvéért. Mondtam neki, hogy szúrja le
a rohadékot. Döfje a kést a szemébe, és forgassa meg. Az egy kicsit
lelassítaná a pasast.
– Semmit nem hallunk belőled, Liz, nagy a hangzavar.
A nő körbehordozta a tekintetét a báron.
– Csak mi vagyunk itt, ostoba seggfejek.
Grav hálásan elvette a sörét, és csücsörítve, boldogan szürcsölte
le a malátaízű habot a tetejéről.
– Folyik a nyomozás. Azt hiszem, ez minden, amit mondhatok.
– Akkor húzzanak innen dolgozni, mert egy nő sincs
biztonságban, amíg az az átkozott nincs börtönben! Mi a francért
nem haladnak? Nem fizetik meg magukat eléggé?
A két férfi óvatos léptekkel, megszégyenülve közelítette meg a
sarokban, a kopottas biliárdasztal túlsó végében álló, szokásos
asztalát.
– Játszunk egyet, főnök?
Grav kihúzott egy széket, majd letette a poharát egy alkohol
áztatta söralátétre.
– Ma nem, cimbora, köszönöm. Nem lenne ellenedre, ha inkább
átbeszélnénk kicsit az ügyet?
Rankin fogott egy széket, és leült a nyomozóhoz. Ez inkább
kijelentés volt, nem kérdés.
– Dehogy, nem rossz ötlet. Mit gondolsz a Mosely-féle levélről?
– Miután említetted, gyorsan beszéltem Pat Stevensonnal.
Reggel odaküld valakit, és elhozatja Goddard irodájából. A
professzor betelefonált az őrsre, hogy ágynak esett influenzával, és
kivesz pár napot, vagy valami ilyesmi. Viszont tudnunk kell, mi áll a
levélben, mielőtt bevisszük és kikérdezzük Moselyt.
– Ez most alánk vagy a cardiffi rendőrség alá tartozik? Bevihetem
holnap délután kihallgatásra, ha megfelel.
– Abban maradtunk, hogy Pat csapata tartóztatja le, de te is bent
lehetsz a kihallgatáson. Először a lány panaszára fognak rákérdezni
nála, de vedd át, ha van okod azt feltételezni, hogy a mi ügyünkben
is benne van a keze.
Rankin belekortyolt a sörbe.
– Pontosan hogyan?
 – Jaj, gyerünk, Clive, ennél jobban nem akarom a szádba rágni.
Hagyd, hogy a cardiffiak a levélre koncentrálva végezzék a
munkájukat, de ha úgy gondolod, hogy köze lehet a
gyilkosságokhoz, tegyél fel neki pár kérdést, tartóztasd le, és hozd
be Caerystwythbe, hogy rendesen kikérdezhessük!
– Egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásban.
– Igen, ezt én is tudom. Láttam néhány napja az országos
adatbázisból kinyomtatott eredményeket az asztalodon. Tudom,
hogy nem ő a legvalószínűbb elkövető, de egy lehetőséget sem
szabad figyelmen kívül hagynunk. Ezek a dolgok mindig
visszaütnek.
– Találkoztam a gyerekkel, személyesen beszéltem vele.
Őszintén szólva nem nézem ki belőle, főnök. Egy kis tapi a
könyvtárban még esetleg, de gyilkosság? Épp csak leesett a tojáshéj
a fenekéről, amikor az első lány meghalt. Abból, amit én láttam, azt
mondanám, nincs benne a keze.
– Azért megéri utánanézni, Clive. Ha szart se teszünk, de aztán
kiderül, hogy valamiképp köze van hozzá, akkor aztán nyakig ülnénk
a szarban. Szerintem ezt nem is kell mondanom. Szeretnél életed
végéig több műszakban dolgozó közrendőr lenni?
– Jól van, értelek… A sajtótájékoztatóról van hír?
– Beszéltem pár újságíróval, megtárgyaltuk, hogyan adjuk ki a
közleményt, de az új főnök eddig elzárkózott a teljes
sajtótájékoztatótól. Viszont péntek délután végre meggondolta
magát, amikor hason csúszva könyörögtem neki.
– Mi a franc baja van?
– Ó, szerintem fosik tőle, hogy a döntésével esetleg felbosszantja
az emberünket, az meg megöli a Jones lányt. Tudod, netán
elcseszné ezzel a tündöklő felemelkedését. Ezt pedig nem akarjuk,
nemde?
– Nem kedveled a nőt?
– Hát, hogy őszinte legyek, nem bízom benne. A világ összes
iskoláját elvégezte. Egy diploma itt, egy PhD ott, de nagy ívben tesz
minden életszerű tapasztalatra, amennyire meg tudtam állapítani. Ő
az elméletekben van otthon. Így jellemezném. Ő is bekerült a rohanó
világba, és már azelőtt előléptették, hogy lekerült volna róla a
pelenka.
– Igen, nekem is ez a benyomásom. Hallottam, hogy Cwmbranba
járt a rendőrakadémiára, mielőtt idehelyezték a drágát.
– Milyen szerencsések vagyunk! Chapman főkapitánynak kellene
visszajönnie, mindent megbocsátanánk neki. Ő legalább tudta,
hogyan tartson rendet. A kezében volt a gyeplő, és ennek
megfelelően viselkedett. Ez a nő viszont minden jelentéktelen
apróságnál csak azt próbálja bizonygatni, ki a főnök. Úgy érzem,
mindig haptákba kell vágnom magam, ahányszor meglátom.
– Igen, értem, mire gondolsz. Már a tökömet sem vakarom
nyilvánosan.
A nyomozó nyitott tenyerét a homlokához érintette, és ott tartotta
pár másodpercig.
– A múltkor, amikor belebotlottam néhány napja a folyosón, úgy
szalutáltam neki, mint Jones tizedes Az ükhadsereg ben… Igen,
asszonyom, bármit, amit kér, asszonyom. Óhajtja, hogy
megcsókoljam a hátsóját, asszonyom?
Rankin próbálta visszatartani a nevetést.
– És megcsókoltad?
– Kurvára nem, te seggfej! Minek nézel engem? Még iskolai
egyenruhában járt, amikor én már ügyeket oldottam meg.
– De akkor beleegyezett a sajtótájékoztatóba? Intézheted?
– Igen, életében először meghozott egy döntést. Szerda délután
tartjuk meg, pontban kettőkor. Lesz egy csomó újságíró meg a
Welsh TV emberei. És megkértem Emma szüleit is, hogy jöjjenek el.
Szeretném, ha éreznék, hogy őket sem hagyjuk ki a nyomozásból.
Kell, hogy tudják, minden követ megmozgatunk, hogy megtaláljuk a
lányukat.
– Ne izgulj, Grav, itt lesz a BBC-től az ITV-n át a nemzetközi
újságokig mindenki. Ez az ügy az egész médiát bejárta. Errefelé a
sorozatgyilkos ügyek címlapra kerülnek. Ez nem Amerika.
– Igen, tudom, tudom… Már beszéltem Dave Hardyval, aki a
Swansea Egyetemen tanít pszichológiát. Segít kidolgozni a
kommunikációnkat. Azt akarja elérni, hogy a gyilkos ne akarja
bántani Emmát, hogy értékes, szerethető emberként lássa a lányt.
Megpróbálja rábírni a fickót, hogy vegye fel velünk a kapcsolatot. Ha
sikerül beszélnie vele, talán megtud valamit a kilétét illetően. Tudod,
mire gondolok.
– Igen, értelek. Egy próbát megér.
– Igen, mi meg a tévében bemondatjuk, hogy aki tud valamit,
jelentkezzen. Hátha szerencsénk lesz. A háztól házig járkálás nem
vezetett túl sokra.
– Hogy őszinte legyek, semmi eredménye nem lett, főnök.
Gondoltál már rá, hogy az újságokat is bevonjuk?
A Yorkshire-i Hasfelmetsző ügyében valami gazdag pasas egész
sajtókampányt indított. Pár hete láttam erről egy dokumentumfilmet a
Channel 4-on. Érdekes ötlet, bár nem értek el vele semmit.
Hónapokon át tolták bele a pénzt, de végül a hagyományos
nyomozás segített, meg hogy valamelyik rendőr véletlenül ráakadt
egy nyomra.
Grav hátradöntött fejjel, egy hatalmas korttyal eltüntette a
maradék sörét.
– Reméljük, a mi esetünk nem fajul idáig. Az is micsoda
megátalkodott gazember! Hány áldozata volt?
Tizenkettő, tizenhárom?
– Tizenhárom!
Grav rábámult az üres poharára, és elmerengett, mi vár rá a
következő napokban és hetekben.
– Dave említette az egyik amerikai barátját, aki profilozási munkát
végzett az FBI-nak. Most itt van, és előadásokat tart, hogy keressen
pár fontot, mert a második válása is sokba került. Talán tud valami
hasznosat mondani.
Rankin lelkesen bólintott.
– Jól hangzik. Vesztenivalónk nincs. Volt már alkalmad beszélni
vele?
– Nem, egypár napja próbálom már elérni, de nem olyan könnyű.
– Akkor semmi?
– Egyelőre semmi. Nem hívott vissza, de majd még próbálkozom.
Csütörtök este Bristolban tart előadást.
Majd elautózom oda, és személyesen kapom el, ha addig nem
hív vissza. Dave szerint egy barom, de érti a dolgát. Amerikában
megoldott néhány nagyszabású ügyet.
– Remekül hangzik.
– Szerintem is.
– Még egy sört?
– Ezt még kérdezni kell? – Valamibe bele kell fojtania a bánatát.
– Tessék, főnök.
– Kösz, Clive… Bármi hír az Audi ügyében?
Mindig ugyanaz a fárasztó kérdés. Egyáltalán Audi volt? Talán
hamarosan előállhat valamivel, amiről megéri beszélni.
– Mióta utoljára kérdezted, nincs változás, főnök. Kissé ingatag
lábakon áll a történet. Gary Harris eleinte érdekesnek tűnt. Stimmel
az autó, követett már el családon belüli erőszakot, néhány évvel
ezelőtt egy tizenhat éves lányt durván bántalmazott, de ő az elmúlt
öt évből hármat a börtönben töltött, így kizárhatjuk.
– Ezt én is el tudtam volna mondani neked. Belekeveredett egy
kocsmai verekedésbe, ami elfajult. Valami szerencsétlen seggfej
feljött Dél-Angliából egy Llanelli-meccsre, aztán fél füllel meg
csúnyán betört orral ment haza. Jo Breen intézte az ügyet. Súlyos
testi sértés. Harris már nem bírt magával.
– El tudom képzelni. A felesége biztos élvezte, hogy kicsit nincs
otthon az ura.
Grav felnevetett.
– Felszarvazta valami szerencsétlen balekkal, mire kiszabadult.
– Nem csoda.
Rankin megitta a maradék sört, és a távolba révedve elmerült a
gondolataiban.
– Tényleg úgy gondolod, hogy olyasvalakit keresünk, akit
ismerünk?
Grav hallgatott egypár másodpercig, mielőtt válaszolt.
– Nem tudom, Clive. Valami azt súgja, hogy egy helyi férfit
keresünk, aki még ismeretlen számunkra.
Valakit, akinek az élete félresiklott, és megzakkant, vagy ilyesmi,
vagy még valószínűbb, hogy olyasvalakit, aki rendszeresen jár ezen
a környéken, és jól ismeri. Olyan háborodott őrültre gondolok, aki az
ország más részeiben gyilkol, például északon, majd azt az erdőt
használja temetőnek, ami útba esik neki máshova menet.
 – De kire gondolsz? Egy kamionsofőrre, egy utazó üzletemberre,
vagy valami hasonlóra?
Grav bólintott, majd amikor összeszorult a gyomra, és megfeszült
az arca, hirtelen jóval idősebbnek tűnt.
– Itt pokolian nagy az átmenő forgalom, ha másért nem a
fishguardi komp miatt. Szállítmányozó kamionok, tartálykocsik,
katonák, meg effélék. Ha belegondolsz, bárki szóba jöhet ezek
közül.
– Beszéltünk már az ír rendőrséggel?
– Igen, szóltam nekik pár nappal ezelőtt, és nagyjából vázoltam a
helyzetet, de egyelőre nincs ötletük.
Meg kellene kérdeznie? Igen, lehet, hogy a főnök leharapja a
fejét, és akkor mi van? Nem ez lenne az első alkalom, és biztosan
nem az utolsó.
– Gondoltál rá, főnök, hogy segítséget kérj Londontól? Van egy
külön gyilkossági csoportjuk és annyi nyomozójuk, mint égen a
csillag. El kell ismerned, hogy mi azért nem vagyunk így eleresztve.
Grav hátradöntötte a fejét, és kiitta a poharát. Rankinnek igaza
volt.
– Kezdesz úgy beszélni, mint az új főfelügyelő, Clive fiam.
Galbraitht is sikerült lecsuknunk külső segítség nélkül. Annál
durvább esetek nem nagyon léteznek, mint azé a perverz seggfejé
és a többi pedofil söpredéké, akik másokat zaklattak. Miért
gondolod, hogy ezt a rohadékot most nem sikerül egyedül
elkapnunk?
– Jó, de…
– Elég, haver, nincs miről beszélnünk. Nem akarom hallani!
Lecsukjuk ezt a gyilkost is. Mi fogjuk lecsukni, nem pedig holmi élére
vasalt, csillogó öltönyben parádézó, londoni tökfej. A Scotland Yard
sem tud olyat, amit mi magunk ne tudnánk.
Rankin a megadás jeleként felemelte a kezét.
– Oké, oké, vettem az adást.
– Van időd még egy körre?
Legalább megpróbálta, még ha a szavai süket fülekre találtak is.
És talán nem járja meg emiatt.
 – Persze, miért ne, de csak egy utolsóra. Mary nem volt túl
boldog, amikor eljöttem otthonról. Először azt hittem, el sem fog
engedni.
Grav arra gondolt, mit meg nem adna egy jó szándékú nő
zsörtölődéséért.
– Női problémák?
Rankin felnevetett, amikor eszébe jutott, ahogy Mary szokásához
híven csípőre tett kézzel állt előtte.
– Így is mondhatjuk. Mondanám, hogy a terhesség miatt
ingadozik a hangulata, de azért nem volt terhes az elmúlt tíz év
minden napján.
Grav rávigyorgott, a feszültsége már el is illant.
– Szar a helyzet, mi?
– Az utóbbi időben rémálom… De ezt nem tőlem hallottad. Már
úgy hozzám nőttek a golyóim, jó lenne megtartani őket, amíg még
lehetséges.
Grav hátratolta a székét, és felállt. Örült, hogy témát váltottak,
meg annak is, hogy oldódott a hangulat.
– Csak vigyáz rád. Én azt mondom, rendes tőle. Valakinek fel kell
vállalnia ezt a szerepet, ha már én nem vagyok mindig melletted,
hogy rajtad tartsam a szemem.
– Kösz szépen. Ki a franc vagy te, az anyám?
– Ó, ne már, tudom, hogy élvezed minden pillanatát. Mikor
születik a gyerek?
– Még három hónap.
– Egy ilyen öreg rókának, mint te vagy, fenekestül felforgatja majd
az életét. Még meg sem született, de már elég öreg vagy ahhoz is,
hogy a nagyapja legyél.
– Kösz, hogy emlékeztetsz erre. Ettől aztán megnő az
önbizalmam.
– Jó, de most komolyan, várod már a kis jövevényt?
Rankin buzgón bólogatott, ahogy elképzelte a közelgő új életét.
– Igen, Grav, várom. Olyan régóta várok erre. Már szinte feladtam
a reményt, hogy valaha apa leszek. Sok éve várunk rá. Egy időben
felmerült az örökbefogadás is. Elmentünk az örökbefogadási
központba is, és Phillip Beringer magyarázta el a folyamatot.
 – Örülök neked, haver, de tényleg!
– Amint a központ jóváhagyta a kérelmünket, Mary terhes lett.
Grav a távolba meredt, amikor a régmúlt, boldogabb idők emlékei
az elevenébe vágtak, és kíméletlenül körülzárták.
– Az univerzum meg annak titokzatos működése… Nekem úgy
tűnik, mintha Dewi csak tegnap született volna.
– Hány éves most?
– Januárban lesz huszonkilenc.
– Még mindig a Karib-szigeteken van?
– Igen, Barbadoson. Ha majd lezárjuk ezt az ügyet, szerintem
meglátogatom. Mióta Heather meghalt, nem láttam túl sokat.
– Barbados. Nem semmi. Amikor utoljára találkoztam vele, még
egyetemista gyerek volt. Rohan az idő, ha az ember jól mulat, nem
igaz?
Grav felnevetett.
– Jól beszélsz, barátom. Azt hiszem, hozom is a sörömet, mielőtt
szólnának értem a harangok.
– Egészség, főnök! Már azt hittem, szomjan halok. Min
zsörtölődik a mi bájos Lizünk?
– A fiatalabbik lánya férjhez megy a jövő hónapban. Úgy tűnik, Liz
ki nem állhatja a fickót.
– Ismerjük a pasit?
– Nem, azt nem hiszem. Valami roma, aki kagylót gyűjteni jött a
környékre Ferryside-ból, aztán meghúzta a csajt egyik éjjel a
parkolóban, amikor már mindketten atom részegek voltak. A lányka
még csak tizenhat, hogy a fene vinné el. Liz nem túl boldog.
– Akkor jól gondolom, hogy nem vagyunk meghíva az esküvőre?
– A nyakamat teszem rá, hogy nem.
Rankin felállt, bedobott egy ötvencentest a falnál lévő zenegépbe,
majd visszajött, és várta, hogy elinduljon a beállított három dal
egyike.
– Hallottad, hogy tűz ütött ki Fisher roncstelepén? Elvileg az
egész leégett. Volt felfordulás rendesen.
Grav egyetértően bólintott.
– Igen, Trevor Simpson említette. Fogadok, hogy a biztosítás
miatt volt. Mérget vennék rá, hogy Wayne kárbejelentője is csak a
kitalált történet része.
Rankin dobolni kezdett a lábával Jimmy Hendrix zenéjének
ütemére, amint a szárnyaló elektromos dallam megtöltötte a
helyiséget.
– Történetesen én nem hiszem, hogy Fisher tudna írni vagy
olvasni. Amennyire tudom, nem járt iskolába.
– Igen, azt hiszem, igazad van, de afelől semmi kétség, hogy
valami félkegyelmű némi pénzért hajlandó volt kisegíteni. A fickó egy
tudatlan seggfej, de hasznos bűnügyi kontaktokban nem
szűkölködik.
– Tervezed, hogy utánanézel?
Grav kivette az ötdarabos csomagból az utolsó Hamlet szivart,
előhalászott egy gyufát, és meggyújtotta.
– Nagyobb halat akarunk kifogni, Clive fiam, fontosabb dolgunk
van. Hagyjuk, hogy eme vidám alkalommal a helyi rendőrök
dolgozzanak az ügyén.
– Biztos? Már jó ideje próbáljuk lecsukni azt a csúszó-mászó
seggfejet.
– Az is eljön majd. De a másik ügy elsőbbséget élvez. Te is
tudod, miről beszélek. Még semmiben nem voltam ilyen biztos
életemben.
 21. fejezet
PAT STEVENSON NYOMOZÓ Mosely hamuszürke arcába
meredt, és mindaddig farkasszemet nézett vele, míg végül a fiú
elkapta a tekintetét, és a nő mögötti fehérre mázolt falra bámult.
– Őrmester, kérlek, kapcsold be a diktafont, ideje elkezdeni a
kihallgatást.
– Már kapcsolom is, hölgyem.
– Peter, mielőtt elkezdjük, emlékeztetnem kell, hogy védelem alatt
áll. Semmit nem kell mondania. Viszont ha most nem válaszol a
kérdésekre, de aztán később felhoz valamit a bíróságon, azzal a
saját védelmének árt.
Bármi, amit mond, bizonyítékul szolgálhat. Megértette?
A fiatal férfi bólintott, és amint előrehajtotta a fejét, feketére festett
frufruja a szemébe omlott.
– Kérem, beszéljen a diktafonba, Mr. Mosely!
– Igen, igen, megértettem.
– A rögzített kihallgatás a Cardiff Központi Rendőrségen zajlik.
Pat Stevenson nyomozó vagyok a Dél-walesi Rendőrségtől.
Továbbá jelen van Clive Rankin őrmester a Nyugat-walesi
Rendőrségtől, valamint…
megmondaná a teljes nevét, Mr. Mosely?
– Peter John Mosely.
– Az órám szerint a pontos idő délelőtt 11:32, a dátum pedig
1998. május 18., hétfő. Meg tudná erősíteni, hogy lemondott az
ügyvédhez való jogáról?
A férfi megint bólintott, majd hosszú, törékeny ujjaival kisöpörte a
haját a szeméből.
– A diktafonba beszéljen, kérem!
Mosely kihúzta magát a székben, és méltatlankodva nézett a
nőre, viszont reszkető keze és sűrű pislogása elárulta a valódi
érzéseit.
– Nem csináltam semmi rosszat. Miért kéne ügyvéd, aki fogja a
kezem? Ártatlan vagyok.
– Ahogy gondolja, Peter, de ha meggondolná magát, a kirendelt
védőügyvéd rendelkezésére áll.
 Hányszor kell még elmondani ugyanazokat a szarságokat?
– Életemben nem bántottam senkit. Ez abszolút nem vall rám.
Pacifista vagyok. Megvetem az erőszak minden formáját. Ebben az
ügyben nincs szükségem sem védőügyvédre, sem senki másra.
Micsoda beszéd! Ráadásul őszintén szívből jövőnek tűnik.
Lássuk, hogy reagál, ha meghallja a konkrét vádakat. Nem telik majd
sok időbe, hogy a bátorsága semmivé legyen.
– Mit gondol, miért tartóztattuk le? Ön szerint miért van itt?
A férfi habozott, mielőtt válaszolt, és úgy nézett ki, mint aki
menten elsírja magát, ahogy szembenézett a valósággal. A
kimondott szavak sokkal valóságosabbá teszik a dolgokat.
– Azt mondták nekem, hogy szexuális zaklatás gyanújával
tartóztatnak le. De ez abszolút nevetséges. Nem értem, miért
mondana rólam bárki ilyesmit.
– Ön szerint minősíthetjük erőszaknak, ha megfogja egy lány
mellét?
A férfi nem válaszolt, gyanította, hogy ezzel a manipulatív
kérdéssel igyekeznek őt behúzni a csőbe.
– Egyetért abban, hogy zaklatásnak minősül, ha próbál
megcsókolni egy lányt?
A férfi összevonta a szemöldökét. Ez a nő most igyekszik
rászedni? Valószínűleg igen. Gondosan meg kell válogatnia a
szavait.
– Nos, az a körülményektől függ, nem igaz?
– Rendben, tehát ön azt mondja, hogy bizonyos körülmények
között a szexuális kapcsolat bármilyen formája erőszaknak
minősíthető?
Mosely a fogát csikorgatta, és hosszan kifújta a levegőt, ahogy
elvörösödött, és a vérnyomása az egekbe szökött.
– Igen, természetesen így van, de mi köze ennek hozzám?
Stevenson nyomozó kinyitotta maga előtt az íróasztalon fekvő
kartonmappát, és kivett belőle egy egyoldalas levelet, amit reggel
hoztak el a professzor irodájából.
– Az egyik hölgy hallgató az egyetemen azt állította, hogy ön
megfogta a mellét, és akarata ellenére megpróbálta megcsókolni.
 Mosely mindkét kezével rámarkolt az asztalra, és döbbenten
eltátotta a száját.
– Nem is jártam sehol hetek óta! Lakásfoglalóra gyűjtök.
– A hölgy szerint ez a könyvtárban történt. Azt állítja, maga
munka közben közeledett hozzá, mögé settenkedett, megfogta a
vállát, mialatt ő olvasott, majd megérintette a mellét. Azt írja, hogy ön
megragadta a hajánál fogva, és amikor ő kiabálva ellenkezett,
megpróbálta a nyelvét a szájába dugni.
Mosely hangsúlyos arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy
zavart csendben ült.
– Mit tud felhozni a mentségére, Peter? Várjuk a választ!
A férfi számtalan apró csillagot látott maga körül, ahogy a stressz
hatására az ideg- és keringési rendszere megingott, és a vér
elöntötte az agyát, – Clive, kapd el, azt hiszem, mindjárt elájul!
Rankin gyorsan átnyúlt az asztal fölött, és erősen megfogta
Mosely gyenge vállát.
– Nyugalom, Peter. Mély levegő, fiam, ez az, csak nyugodtan.
Csak válaszoljon a kérdésre, és egy szempillantás alatt végzünk is.
Mosely fokozatosan visszanyerte az önuralmát, és ahogy
nyugtatta önmagát, a látása is kitisztult.
– Ki mondana ilyet? Nem csináltam semmit. Istenre esküszöm,
nem csináltam semmit senkivel!
Rankin visszaült a székre. Talán igazat mond, talán nem. De
akárhogy is, ezzel a kihallgatással csak sötétben tapogatóznak. Egy
tapasztalt, dörzsölt bűnöző ezt kilométerekről kiszúrja.
– A hallgató Goddard professzornak írásban nyújtotta be a
panaszt.
A férfi megrázta a fejét. Így már kezd értelmet nyerni az egész.
Goddard, átkozott Goddard! Az a fickó pikkel rá.
– Tehát melyik lány írta? És pontosan mikor történt állítólag az
eset? Gondolom, a levél erre nem tér ki.
Pat Stevenson visszatette a mappába a levelet, és várta, hogy
Mosely folytassa. Néha jobb csendben maradni.
A vádlottak néha maguk alatt vágják a fát, ha elég időt kapnak rá,
hogy beszéljenek.
– Utál engem. Nem bírja a képem.
 – Kiről is beszélünk?
Hát nem egyértelmű? Komolyan el kell magyaráznia ennek a
nőnek?
– Goddard professzorról, ki másról? Az a pasi egy zsarnok.
Emma meg a kedvence. Örökké nyaggatja mindenféle ürüggyel.
Nem bírja elviselni, hogy Emmával jártunk. Szívből utál emiatt. Azt
állította, hogy nem végzem megfelelően a munkámat, lusta vagyok
és megbízhatatlan. Még a főnökömmel is beszélt, és megpróbálta
rávenni, hogy rúgjanak ki. Az a rohadék bármit megtenne, hogy bajt
hozzon a fejemre.
Rankin hitetlenkedve megrázta a fejét, és átvette a szót, miután a
nyomozó visszaült a székbe.
– Tehát lássuk, jól értem-e. Azt állítja, hogy egy olyan tiszteletre
méltó akadémikus, mint Goddard professzor, hamis bizonyítékot
gyártott egy valószínűtlen, maguk között zajló bosszúhadjárat miatt?
Tényleg csak ezzel tud előállni? Van fogalma róla, milyen
nevetségesen hangzik mindez?
Mosely egyre jobban felháborodott, aminek következtében nőtt az
önbizalma is. Minden Goddard műve.
Ebben az ő keze van.
– Jogom van tudni, kitől származik ez az alaptalan vád ellenem.
Mondják meg a lány nevét! Várok. Gyerünk, vagy talán nem tudják?
Ha tudnák a nevét, már én is tisztában lennék vele.
Rankin nem válaszolt, alaposan megfontolta a következő lépést,
mielőtt újra magához ragadta a szót.
– A barátnője eltűnt, miután dobta magát, majd egy női hallgató
megvádolta, hogy fényes nappal zaklatta.
Nem túl jók a kilátások, igaz?
Mosely talpra ugrott, és csontos ujjával Rankin felé mutatott.
– Először is, Emma nem dobott engem. Másodszor, soha
életemben nem zaklattam senkit. Goddard megpróbál kicsinálni!
Önös érdekből gyártott bizonyítékot ellenem. Hányszor mondjam
maguknak? Ez az igazság. Mi a francért nem képesek felfogni?
Rankin mereven és barátságtalanul nézett a férfira.
– Megértem, hogy mérges, Peter. De talán bölcs dolog lenne
lehiggadni egy kicsit.
 Amint hirtelen jött bátorsága szertefoszlott, mint álom a reggeli
fényben, Mosely visszahuppant a székre.
Ebből a helyzetből nem jöhet ki jól. Akár bűnös, akár nem,
mindenképpen ő a rosszfiú.
– Tényleg nem csináltam semmit. Nem tudom, hogy tudnám
meggyőzni magukat.
– Szokott vezetni, Peter?
– Vezetni? Azt mondták, a kitalált vádaskodás szerint a
könyvtárban történt az eset. Mi köze ehhez a vezetésnek?
Rankin a széke szélére helyezkedett.
– Legyen jó fiú, Mr. Mosely, és válaszoljon a kérdésre!
– Van egy robogóm… Most boldog?
– Tehát autója nincsen?
Ezt mind megtalálhatják a hivatalos adatbázisban. Most ezek a
rendőrök vagy ennyire ostobák, vagy direkt olyan kérdéseket
tesznek fel, amikre tudják a választ. Miért csinálják? És miért a
vezetést kérdezik? Ennél vannak lényegesebb dolgok is.
– Sosem volt saját kocsim. Az én fizetésemből nem tudnám
fenntartani.
– De a járművezetői vizsgát letette. Van jogosítványa, nem?
– Igen, de…
– Van olyan autó, amit tud használni? Egy baráté, rokoné vagy
bárkié?
Mosely nyugtalanul fészkelődött, érezte, hogy az egyik lába
elzsibbadt.
– Miért beszélünk az autókról?
Lehet, hogy csak az időt húzza?
– Ez egy egyszerű kérdés, Peter. Az elmúlt öt évben kölcsönkért
vagy bérelt autót?
– Csak három éve van jogsim.
– Igen?
– Kölcsönkértem anyukám autóját, amikor beköltöztem a
lakásomba, de ez minden.
– Pontosan mikor volt ez?
Mosely minden újabb, rejtélyes kérdés után egyre zavartabb lett.
 – Tavaly novemberben, de miért akarják tudni? Ő adta kölcsön,
nem loptam el, vagy ilyesmi.
– Milyen autója van?
– Ford Escort diesel, de miért…?
– Szedán vagy kombi?
– Egy rozsdás, öreg kombi. Még mindig megvan. Már vagy ezer
éve. Miért olyan fontos ez?
Ez a szerencsétlen gyerek szinte biztos nem az, akit keresnek.
Legalábbis nagyon valószínű, ahogy azt Rankin már az első
találkozásuk alkalmával is megállapította.
– Milyen színű az autó?
– Fekete, de mit számít ez? Fekete!
Rankin összenézett a nyomozóval, majd visszafordult Mosely
felé.
– Tehát azt mondja, még mindig megvan az édesanyjának ez az
autó?
Mosely lassan ingatta a fejét. Ezek azt hiszik, ő rabolta el Emmát.
Bármilyen nevetséges is, ez az egyetlen logikus magyarázat erre a
sok kérdésre.
– Az ég szerelmére, igen!
– A környéken lakik az édesanyja?
– Caerystwyth mellett lakik. Miért akarják tudni?
Micsoda pokoli egybeesés.
– És ha beszélek vele, meg fogja erősíteni a maga sztoriját? Ezt
állítja?
– Állítom? Mit ért az alatt, hogy ezt állítom? Beszéljen csak vele,
beszéljen az apámmal és a bátyámmal is, vagy akivel csak akar!
Nem csináltam semmit. Semmi rejtegetnivalóm nincs. Nem nyúltam
holmi névtelen lányhoz az egyetemen, és csak hogy tudják, betegre
aggódom magam Emmáért. Erről van szó, igaz? Még mindig teljes
szívemből szeretem. Minden egyes nap minden egyes
másodpercében borzasztóan hiányzik.
Rankin elővett egy tollat a zsebéből.
– Megmondaná a szülei teljes nevét és címét, fiam?
– Trevor és Helen Mosely, Castletown, Caerystwyth utca,
Rózsaház.
 – Esetleg tudja az irányítószámot?
– Halvány fogalmam sincs.
– Nem baj, ismerem azt az utcát.
Az őrmester a fontos információkat kék tintával beleírta a
jegyzetfüzetébe, majd összecsukta, visszacsúsztatta a zsebébe,
aztán megfordult a székben, hogy szembe kerüljön a nyomozóval,
aki csendes egyetértéssel bólintott. Bár nem sokat ért a kihallgatás,
egyelőre befejezhetik. Ideje utánajárni a fiú állításainak, aztán majd
onnan folytatják. Nem jutottak semmire. Semmire, ami bármi
eredményre vezethetne, és ezzel mindketten tisztában voltak. Ha
Mosely zaklatta is az ismeretlen lányt, akkor is megússza, hacsak
nem kerül napvilágra még több bizonyíték a következő napokban.
Ha van is köze Emma eltűnéséhez – ami nem valószínű –, akkor
sincs bizonyíték, amivel alátámaszthatják az elméletet.
Ahogy Rankin odanyúlt a diktafonhoz, és kikapcsolta, Mosely
egyre nyugtalanabbá vált; egyre a kezét tördelte, és kapkodta a
levegőt, mintha kilométereket futott volna. Ezek a rendőrök hisznek a
rohadt gazember hazugságainak. Elhiszik azt a szarságot, ami a
hamis levélben áll.
– Mi lesz Goddarddal? Biztos beszélnek vele is erről.
Rankin úgy döntött, nem vesz tudomást Mosely tiltakozásáról,
hanem felállt, hogy távozzon.
– Pat, itt tudnád tartani az urat addig, amíg később beszélek a
szüleivel?
– Igen, elintézem.
– Köszönöm szépen.
Stevenson nyomozó a vádlott felé nyújtott egy felvilágosító
feljegyzést arról, mi fog történni a hanganyaggal, majd határozottan
megfogta a karját, és az ajtó felé indult vele.
– Jöjjön, fiatalúr, biztos vagyok benne, hogy az ügyeletes
őrmester talál magának megfelelő helyet egy-két órára.
 22. fejezet
GRAV BEKAPOTT MÉG EGY MENTOLOS CUKROT, így téve
újabb kísérletet arra, hogy elnyomja az előző esti alkoholizálás
szagát és utóízét a szájában, majd aznap reggel már harmadszorra
ránézett az íróasztala fölötti faliórára.
– Hogy nézek ki, Clive fiam? Jól áll a nyakkendőm?
Rankin felnézett a papírjai közül, és elvigyorodott.
– Pompásan, mint mindig, főnök. Mennyi időd van még a
kezdésig?
– Tíz perc múlva találkozom Emma szüleivel a recepción.
– Ha még van időd rá, nem lenne rossz gyorsan
megborotválkoznod. Gondolom, nem akarod megint felbosszantani a
főnökasszonyt. Az én elektromos borotvám a felső fiókban van, ha
kéred.
A nyomozó felállt, és a közeli tükörben megnézte magát.
– Nem, haver, kösz, szerintem jó leszek így. Végül is ez egy
sajtótájékoztató, nem szépségverseny.
– Hát, ha mégis kérnéd, ott van.
– Baromira utálom ezt a nagyszabású sajtószart. Te is tudod,
milyenek ezek a seggfejek. Folyton kritizálnak mindent és mindenkit,
csak hogy megvetessenek a tömeggel pár szánalmas példányt.
Emlékszel arra a fosra, amit a Galbraith-ügyről írtak? Micsoda
söpredék az összes!
Rankin bólintott, és félretolta a papírmunkát.
– Igen, de attól még meg kell csinálni, főnök. Reménykedjünk,
hogy ezúttal valami hasznunk is származik belőle! A változatosság
kedvéért lehet, hogy szerencsénk lesz.
Grav mereven lehajolt, és gyapjúkabátjának egyre piszkosabb
ujjával mindkét cipője elejét megdörzsölte.
– Reméljük, Clive fiam, reméljük.
Amikor Gravel nyomozó Emma ideges és feszengő szüleivel a
nyomában kinyitotta a konferenciaterem ajtaját, a rendőr-főfelügyelő
már két összetolt, világos, lakkozott tölgyasztal mögött ült az
újságírók hadával szemben. Lenyűgözően festett újonnan
kitisztíttatott, négy fényes, csillogó gombbal ellátott egyenruhájában,
ami egyértelműsítette, hogy olyasvalaki volt, aki ügyel a részletekre.
A nyomozó belépett, majd hirtelen meg is torpant, amikor
szembetalálta magát a fényes, villódzó fényképezőgépekkel, amiktől
rögtön el is szédült.
Megvárta, míg a hirtelen jött őrület alábbhagy, odavezette Mr. és
Mrs. Jonest a helyére, majd végül maga is leült.
A fiatalos, nemrég kinevezett főfelügyelő könnyeden felállt; egyik
kezében a gondosan elkészített jegyzeteit szorongatta, másik kezét
felemelte, hogy magára vonja a jelenlévők figyelmét.
– Ha mind helyet foglalnak és elcsendesednek, bemutatom az
asztalnál jelen lévőket, és el tudjuk kezdeni a tájékoztatót.
A főfelügyelő hiába próbált némi szabályszerűséget iktatni a
történésekbe, nem meglepő módon ugyanúgy alig kivehető, kevés
értelemmel bíró kérdések özöne zúdult rá, és ez nem kicsit dühítette.
A hangzavar ellenére sikerült megnyugtatnia magát, és összeszedni
a gondolatait, majd hangosan, éles dél-angol tájszólással kezdte
mega beszédet, kihangsúlyozva minden egyes szót az egyre
lanyhuló zaj közepette.
– Sok idő lesz még kérdéseket feltenni a későbbiekben, de most
kérem, figyeljenek arra, amit a rendőrség, valamint Mr. és Mrs.
Jones mondanak. Feltételezem, mindannyian tudatában vannak,
milyen nehéz időszak ez Emma szüleinek. Kérem önöket, vegyék
ezt figyelembe, és eszerint viselkedjenek.
Ahogy a teremben fokozatosan reagáltak a kérésére, és a
zűrzavar viszonylagos csenddé szelídült, a nő elővette kézzel írt
jegyzeteit, majd folytatta.
– Így már jobb, köszönöm. Akkor kezdjük is el… A nevem
Hannah Davies főfelügyelő, Caerystwyth régió rendőrségének
műveleti vezetője vagyok. Először is hadd mutassam be önöknek
Mr. és Mrs. Jonest, az eltűnt lány szüleit, akik készültek egy rövid
beszéddel, valamint Gravel nyomozót, aki az ügy vezető nyomozója.
Gravel nyomozó fogja tájékoztatni önöket az esettel
kapcsolatban, már amennyit módunkban áll elmondani.
Bizonyos tényeket jelenleg nem bocsáthatunk nyilvánosságra,
ezért előre is szíves elnézésüket kérem.
Bármilyen kiábrándító is, ezt el kell fogadniuk.
 Amikor Grav hátratolta a székét, és felállt, átkozta gyulladt
térdízületeit, és vonakodva ismerte el, hogy Davies felügyelő
elismerésre méltóan kezelte a nem egyszerű helyzetet.
Csodák csodájára. Úgy tűnik, végül mégiscsak hasznát vehetik.
Ködös, vörös tekintettel végignézett a termen, és jegyzetek nélkül
megkezdte szívből jövő előadását szokásos lényegre törő,
tárgyilagos stílusában, amit mind alárendeltjei, mind egyenrangú
kollégái nagyon szerettek, a főnökség ellenben annál kevésbé.
– Rendben, tehát amint azt mind tudják, öt fiatal nő holtteste
került elő a helyi erdőből. Mindjüket megölték, és az elmúlt öt évben
különböző időpontokban eltemették. Nyilván nem lepődnek meg, ha
azt mondom, okunk van feltételezni, hogy ugyanaz az ember ölte
meg mindannyiukat. Mostanra három áldozatot sikerült
azonosítanunk. Ok a következők: Sarah Breen, aki huszonegy,
Gloria Peacock, aki csak tizenkilenc, valamint Joanne Gillespie, aki
huszonkét éves volt, amikor meghalt. A nyomozás során kiderült,
hogy mindhárom lány szexmunkás volt Észak-Angliában, és
drogügyletek is fűződnek a nevükhöz. Kettő közülük
nevelőotthonban nőtt fel. A még azonosítatlan két nő is hasonló korú
és magasságú. Mindnek természetes vagy festett szőke, vállig érő
haja volt.
A nyomozó ránézett Mr. és Mrs. Jonesra, akik egymás kezét
szorongatták.
– Az eltűnt egyetemista hallgató, Emma személyleírása is egyezik
az övékkel. Bár szeretném nyomatékosítani, ez nem jelenti azt, hogy
neki is köze van prostitúcióhoz vagy kábítószerekhez. Ha ugyanaz a
férfi rabolta el Emmát, amit feltételezhetünk, akkor ez esetben eltért
a megszokott módszerétől.
Grav megvárta, míg a felerősödött zsivaj ismét elhal, majd
folytatta:
– Folyamatosan zajlanak a vizsgálatok, hogy az utolsó két lányt is
azonosítsuk, és értesítsük a családjukat. E célból Észak-Anglia
különböző rendőri erői jelen pillanatban is vizsgálják az eltűnt
személyekről szóló feljegyzéseiket. Amint megtudjuk a nevüket,
sajtóközleményben tájékoztatjuk önöket.
 Grav megfordult, levette gyapjúzakóját, ráakasztotta a szék
háttámlájára, meglazította a rögbiklubos nyakkendőjét, kigombolta
inge legfelső gombját, majd ismét a jelenlévők felé fordult. A
főfelügyelő rosszallóan követte mozdulatait a mostanra már olyan
ismerős, hajthatatlan tekintetével.
– Mondanom sem kell, hogy a gyilkos jelentős kockázatot jelent a
hölgyekre. Legfőbb feladatunk mielőbb letartóztatni. Sajnos ez
egyáltalán nem könnyű feladat. Szükségünk van a média
segítségére, hogy elkapjuk a rohadékot, és itt jönnek a képbe önök.
A főfelügyelő ugyan nem temette tenyerébe az arcát, de talán
szívesen megtette volna; Grav érezte a nő minden porcikájából
áradó neheztelést, amikor hangosan megköszörülte a torkát, és
folytatta:
– Jó okunk van azt feltételezni, hogy legalább egy áldozatot egy
kombi autóval szállítottak a temetés helyszínére. Az autó talán egy
Audi volt, talán nem. Nem vagyunk biztosak az autó színében, de a
főbb lehetőségek a piros, a zöld és a kék. Ha bárki látott ilyen autót
valahol a Caerystwythi-erdő közvetlen közelében az elmúlt öt évben,
az haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a rendőrséggel! bármely
információ jelentőséggel bírhat a nyomozásban.
A főfelügyelő mély levegőt vett, majd újra felállt, és miközben
várta, hogy Grav leüljön, a parkettán dobolt a lábával, így próbálva
önkéntelenül kordában tartani a növekvő nyugtalanságát és
feszültségét. Ez a nyomozó régimódi. Így lehetne legjobban
jellemezni. Ő egy dinoszaurusz. A rendőröknek ez a típusa
hamarosan ki fog halni.
– Köszönjük, nyomozó, igazán…
Grav állva maradt, és egyenesen a nő szemébe nézett.
– Még nem fejeztem be.
A nő arcizmai megfeszültek, de minden igyekezete ellenére
összeszaladt a szemöldöke. Visszafordult az újságírókhoz, és majd
elsüllyedt szégyenében.
– Úgy tűnik, a nyomozónak még van mondanivalója az önök
számára, mielőtt felkérem Mr. és Mrs. Jonest, hogy személyesen is
szóljanak önökhöz.
 A nő gyorsan visszaült a helyére, és zavartan rendezgette a
papírjait, míg a nyomozó terebélyes termetével megkerülte az
asztalt, és megállt közvetlenül előtte, csupán pár méterre a
riporterek első sorától.
– Nemcsak arról van szó, hogy a gyilkos bevitte az öt lány
szétroncsolt testét a Caerystwythi-erdőbe, hanem az autótól a
temetkezési helyig is el kellett cipelnie őket. Na már most, a sírok
helyétől igencsak messze van az első olyan terület, ahol egy autót
vagy autókat leparkolhatott, így ez a művelet jelentős erőfeszítést
igényelt tőle. A holttestek nem könnyűek. Mozgatni sem könnyű
őket. A férfinak át kellett cipelni vagy vonszolni őket a durva,
egyenetlen, meredek terepen. Ez még a legerősebb férfinak sem kis
munka.
Szünetet tartott; hagyta, hogy leülepedjen az információ.
– Ezek alapján feltételezem, hogy a gazember az éj leple alatt
vagy a kora hajnali órákban szállította a testeket, amikor a lebukás
esélye minimális. Ennek ellenére mindig van valaki. Valakinek
muszáj volt látnia valamit. Ha bárki bármi gyanúsat látott, akármit,
arról haladéktalanul tudnom kell. Emelje fel a telefont, és jelentse a
rendőrségnek! Látott valaki egy férfit, aki cipelt valamit, ami így
utólag belegondolva lehetett egy test? Letakarhatta valamivel,
például egy lepellel vagy szőnyeggel, hogy kevésbé legyen
nyilvánvaló. Vagy látott valaki egy férfit, aki ásóval a kezében ment
át az erdőn, be az erdőbe, vagy ki az erdőből? Biztosan volt nála
ásó, vagy valami hasonló. A sírok nem ássák ki magukat. Leszarom,
mit csináltak éppen a lehetséges szemtanúk. Az sem érdekel, ha
épp rablóhadjáraton voltak arrafelé. Csak jelentkezzenek, meg sem
kell mondaniuk, mit csináltak ott! Még a legjelentéktelenebbnek tűnő
információ is elvezethet minket a fickóhoz, aki brutálisan
meggyilkolta és megcsonkította azokat a lányokat.
Megint elhallgatott pár másodpercre. Levegő után kapkodott, és
érezte, amint a mellkasa összeszorul, és a torkában dobog a szíve…
– Továbbá szeretném világossá tenni, hogy valaki ismeri a
gyilkost. Talán a férjük, pasijuk, bátyjuk, szomszédjuk vagy a
kollégájuk. Csak gondolkodjanak el ezen egy percig! Nem volt valaki
mostanában gyanús?
 Furcsán viselkedett? Esetleg különösen nagy érdeklődést
mutatott az eset óta a híradó vagy a napilapok iránt?
Vér volt a cipőjén? Könyörgöm annak, aki bármilyen információ
birtokában van, vagy gyanúsít valakit, gondoljon a halott lányokra, és
lépjen elő! Ha rejtegetik a férfit, gondoljanak bele, mit tett!
Gondoljanak bele, mit tehet még, ha nem kapjuk el! Ha tudnak
valamit, de magukban tartják, akkor felelősek lesznek azért, ha újra
öl. Ezzel nem sok ember tud együtt élni. Még belegondolni is
szörnyű…
Nadrágzsebéből elővett egy kék asztmaspray-t, és gyorsan
nyomott rajta kettőt, mielőtt folytatta.
– Ezzel el is értem Emma Joneshoz… Van bármi kérdésük,
mielőtt folytatom?
Az egyik népszerű bulvárlaptól érkező idősebb, alkoholtól és
cigarettától meggyötört újságíró átkiáltott a felharsanó zűrzavaron,
hogy jól hallják a mondandóját.
– Miért nincs itt a rendőrkapitány? Gyerünk, erre mit tud
mondani?
Grav mogorván nézett a férfira, mielőtt válaszolt. Ezek a
nyomorult seggfejek mindig csak az alkalomra várnak. Az alkalomra,
amikor valakit felkoncolhatnak, leköphetnek, sárba tiporhatnak,
bármilyen ára van is a kutakodásnak, és bárhogy járnak is az
érintettek.
– Nézze, ha a politikáról akar beszélni, rossz emberrel kezdett.
Nekem az a dolgom, hogy elfogjam a gyilkost, se több, se kevesebb.
Remélem, elég világosan fogalmaztam. Van bárkinek értelmes
kérdése, amire megéri válaszolni, vagy folytathatom?
Az idős újságíró már ezerszer hallotta ezt a kifogást, így nem állt
szándékában ilyen könnyen feladni.
– Mi lehet fontosabb számára, mint öt gyilkosság és egy eltűnt
lány? Miért nincs itt? Talán megint a golfklubban van. Hallottam,
hogy szeret játszadozni. És mellesleg, ez nem nyelvbotlás volt.
A főfelügyelő futólag elmosolyodott, amivel nyugtalan, mogorva
pillantását leplezte, majd kinyúlt, és megrángatta Grav ingujját, ezzel
hatásosan elnémítva a férfit, mielőtt az olyat mond, amit a nő
komolyan fájlalna, a férfi viszont bizonyára cseppet sem bánna. A nő
egy kicsi, de hangsúlyos része tisztelte a férfi gondolkodásmódját.
Ez a része azt kívánta, bár jobban hasonlítana a férfira. Ez a része
el akarta mondani a jelenlévőknek, hogy igazából mit gondol a
főkapitány távollétéről. De az ilyesmi nem visz előbbre a ranglétrán.
Ezzel nem jutsz a csúcsra. Ideje játszani a szerepét.
A nő felállt, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy az újságírók
elmaradhatatlan nevetése enyhüljön, ő pedig megszólalhasson.
Közben azt is észrevette, hogy Emma anyja sajnálatra méltóan
nyöszörög.
– Mr. Brown sürgős munka miatt van távol, és engem kért, hogy
tolmácsoljam önöknek bocsánatkérését elkerülhetetlen távollétéért.
Amint ez a sajtótájékoztató véget ér, azonnal tájékoztatom őt a
fejleményekről.
Úgy döntött, nem vesz tudomást a rázúduló gúnyos
megjegyzésekről, és megdorgálta magát, amiért nem hallgatott a
pszichológusra, és nem hagyta, hogy Mr. és Mrs. Jones szólaljon fel
elsőként, hogy így minél hamarabb szabaduljanak az újságírók
cápahadából. Újabb tanulság, újabb lejegyzendő tapasztalat.
Grav közelebb hajolt a nőhöz, amivel gyakorlatilag súrolta a fülét.
A főfelügyelő kissé hátrahőkölt, amikor megcsapta a férfi áporodott,
szivar és menta erős, mérgező bűzével teljes lélegzete, ahogy
megszólalt.
– Még mindig nem végeztem.
Ó, ne, pedig a nő már azt hitte, ennél rosszabb nem jöhet.
– Nem?
– Nem.
– Fontos?
Grav bólintott.
– Szerintem igen.
Oké, nyeld le a büszkeségedet kislány, a nyomozás az első!
Öklével keményen az asztallapra csapott, és jobban artikulálva,
hangosabban kezdett beszélni, hogy a moraj ellenére is hallható
legyen.
– Gravel nyomozónak még van mondanivalója. Kérhetnék egy kis
csendet?
 Visszaült a székre, és némi felindultsággal figyelte, ahogy Grav
termetes fenekével az asztal szélére ül.
– Oké, emberek, térjünk vissza Emma Joneshoz… Mint már
említettem, egyezik a személyleírása az öt halott lányéval. Ezt
értelmezzék, ahogy akarják, de mindenki számára nyilvánvaló
következtetést vonhatunk le. A lányt cardiffi szállásáról rabolták el
május másodikán, a kora hajnali órákban. Már majdnem három hét
telt el azóta! Sorsdöntő, hogy mielőbb megtaláljuk, ha egyáltalán
még van esélyünk arra, hogy életben találjuk.
Kihozták a lakásából, betették egy kombiautó hátuljába a város
egyik diákoktól hemzsegő utcájában. Valaki egészen biztosan látott
valamit, akármilyen későre járt is. És itt kapcsolódnak be önök ismét
a történetbe.
Szükségünk van a segítségükre. Nekem van szükségem a
segítségükre. És ami fontosabb: Emma Jonesnak van szüksége a
segítségükre. Azt akarom, hogy minden újság címoldalán és tv-
hírben ő mosolyogjon vissza ránk, egészen addig, míg elő nem
kerül.
Megfordult, és Mr. és Mrs. Jonesra mutatott, akik minden perccel
láthatóan egyre sokkosabb állapotba kerültek.
– Csak nézzenek rá a szülőkre! Nézzék, milyen állapotban
vannak! Képzeljék el, milyen érzés lenne, ha a maguk lányát vitte
volna el az a férfi! Ahogy említettem, azt tudjuk, hogy a gazember
egy kombival rabolta el a lányt, de ez nem sok információ. Tudni
akarom az autó márkáját, a típusát, a színét. Aki tud valamit,
azonnal jelentkezzen. Nem szabad tétovázni. Ez ahhoz túl fontos…
Nos, van bárkinek értelmes kérdése, mielőtt átadom a szót a
főfelügyelőnek?
– Van gyanúsítottjuk?
– Van személyleírásuk?
– Milyen közel járnak hozzá, hogy elkapják?
– Ennyi idő elteltével mennyi esély van rá, hogy Emma életben
legyen?
– Biztonságban vannak a nők Caerystwyth területén?
– Újra ölni fog?
 – Mennyi idő még, mire letartóztatják? Az olvasóink tudni akarják
a választ. Követelik a választ! Napok, hetek, hónapok? Ketyeg az
óra, nyomozó! Hallja? Mennyi idő? Mondja már, mennyi idő?
A nyomozó csendesen merengve körbenézett a termen,
miközben rengeteg megválaszolatlan kérdés zúdult rá, és úgy
érezte, hogy az üvöltöző csőcselék a vérét akarja. És ki
hibáztathatná őket? Miért ne kérdeznének? Ő is ezt tenné a
helyükben. De mégis mi a francot válaszolhatna ezekre a teljesen
indokolt kérdésekre? Semmit sem tudott mondani. Ez az igazság.
Semmivel nem tudja megbékíteni őket. Gyerünk, Grav, mondj
valamit!
Valahogy el kell hallgattatnod ezeket a senkiházikat.
– Oké, emberek, ha befogják annyi időre, hogy tudjak válaszolni,
akkor elmondom, amit tudok.
Ezúttal a főfelügyelő a másodperc töredékéig tényleg a tenyerébe
temette az arcát, majd amennyire tudta, összeszedte magát, és a
feladatra koncentrált. Felállt, és határozottan megnézte a Rado
kerámia karóráját.
Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte. Nem csoda, hogy a
főkapitány lepasszolta az ügyet, és felszívódott a jó ég tudja, hová.
Legjobb lesz, ha túlesik ezen a dolgon, és elhallgattatja a nyomozót
olyan gyorsan, ahogy lehetséges.
– Nem akarom, hogy Mr. és Mrs. Jones többet várakozzanak,
mint amennyit feltétlenül szükséges. Gravel nyomozónak még egy
utolsó rövid válaszra van ideje, aztán átadjuk a szót a szülőknek.
Grav bólintott; megkönnyebbült, amikor aránylag csend lett.
Húsos karja alatt hatalmas, nedves, szúrós szagú izzadságfolt
képződött, ami egyre terjedt, és megszínezte pamutingét.
– Nézzék, állhatok itt, és onthatom magukra az értelmetlen
süketelést, de ez nem az én stílusom. Tetszik vagy sem, úgy
mondom el, ahogy mindig is szoktam. Minden tőlünk telhetőt
megteszünk. Ez persze nyilvánvaló, de azért mondom. Minden
elérhető rendőr ezen az ügyön dolgozik és ennek a nyomozásnak
szenteli magát. Első számú feladatunk letartóztatni ezt a férfit. De
mindemellett nem szándékozom olyat ígérni, amit nem tudunk
betartani. Ez a nyomozás minden érintett számára tartogat
kihívásokat. Összetett és nagy nyomással járó feladat, ami
időigényes. Összefoglalva, jelenleg nem vagyunk közel a
letartóztatáshoz, és nem tudok konkrét időpontot mondani, hogy ez
mikor fog változni, pedig nagyon szeretnék. Sajnos egyelőre nem
tudok.
A helyi hetilap egyik fiatal és tapasztalatlan újságírónője, aki a
második sorban ült figyelmesen, feltartotta a jobb kezét, mint egy
gyerek az osztályteremben, és azt kérdezte:
– Akkor most mi lesz?
Grav az inhalálójából hármat fújt kátrányos tüdejébe. Te mondd
meg, édesem! Minden segítségre szükségem van.
– Ahogy már korábban is mondtam, a nyomozás folyamatban
van. Megragadnám a lehetőséget, hogy kérjem a nyilvánosságot,
még ha látszólag érdektelen információ birtokában vannak is,
sürgősen vegyék fel velünk a kapcsolatot. – Ezt már elmondta
korábban is, nem? Csak ismétli önmagát? Gyerünk Grav, kitartás,
ember!
Szedd össze magad! Néhány jegyzet lehet, hogy nem ártott
volna.
Megfordult, és a mögötte lévő falra függesztett táblára mutatott.
– Itt van a hivatalos, ingyenesen hívható telefonszám, amit már
több helyen nyilvánosságra hoztunk. Aki beszélni akar velünk, ezt a
számot hívja, vagy keresse a helyi rendőrőrsöt, ha ez a lehetőség
jobban tetszik!
Nem érdekel, hogyan veszik fel velünk a kapcsolatot, amíg
megteszik… – Tartott pár másodperc szünetet, majd balra,
egyenesen a BBC televízió kamerájába nézett, és ismét megszólalt;
ezúttal minden szót kihangsúlyozott nyugat-walesi
hanghordozásával.
– Ez ugyan nem része a forgatókönyvnek, de szeretnék egy
személyes felhívást intézni a gyilkoshoz.
Közelebb ment a kamerához, és mereven belebámult.
– Ha hallasz és látsz, akkor most hozzád szólok, és csak hozzád.
Azt akarom, hogy lépj kapcsolatba velem.
Beszélni akarok veled, mint férfi a férfival. Csak te és én. A
szavamat adom, hogy a telefonszámodat nem nyomozzuk le, és
bármi, amit mondasz, csak köztünk marad, hacsak nem döntesz
másképp. Nem használom fel bizonyítékként, és nem adom ki
sajtóközleménybe az előzetes engedélyed nélkül. Te diktálod a
szabályokat.
Te határozod meg, miről beszélünk, és azt, kik hallhatják a
beszélgetést – ha egyáltalán hallhatja valaki. Ha titokban akarod
tartani a beszélgetésünket, legyen úgy. Ha a világ elé akarod tárni,
úgy is jó. A döntés a te kezedben van. Te vagy a főnök. Nem akarlak
semmilyen módon befolyásolni. Csak vedd fel a telefont, hívd a
caerystwythi rendőrséget, és kérd Gareth Gravel nyomozót!
Akármelyik nap, akármilyen időpontban telefonálhatsz. Utasításba
adom, hogy mindig kapcsoljanak, akármit is csinálok, mindegy, hogy
dolgozom, vagy otthon vagyok. Csak hívj fel, és elbeszélgetünk, mint
férfi a férfival. Csak szeretnék többet tudni rólad.
Érdekelnek a módszereid. Úgy gondolom, hogy sok közös
vonásunk van. Ugyanazt a hegyet másszuk meg, csak különböző
oldalról. Várom, hogy tudjunk beszélni. – A nyomozónak persze
esze ágában sem volt megtartani az ígéreteit.
A főkapitány ismét bemutatta Emma szüleit, mialatt Grav visszaült
a székre, és csendben elmélyedt a gondolataiban. Megint a szülők
felé pillantott, és megállapította, hogy Mrs. Jones közel jár a teljes
összeomláshoz. Jóval idősebbnek, törékenyebbnek tűnt, szolid
sminkje alatt jól látszottak mélyülő ráncai.
Olyan távol volt már attól a félelemkeltő, bámulatosan határozott
nőtől, akit hetekkel ezelőtt megismert.
Mindez a stressz számlájára írható.
Mindenki fokozódó feszültségben várakozott, de egyik szülő sem
szólalt meg elsőnek. Csak ültek ott, szorították egymás kezét az
asztal alatt, és bámultak előre, miközben a fényképezőgépek
megállás nélkül kattogtak, és számos nem várt kép rohanta meg
zaklatott elméjüket. Grav feléjük hajolt a székben, és megveregette
Mr. Jones széles hátát.
– Ideje mondani valamit, Ray. Ahogy megbeszéltük. Emlékszik?
Csak mondja el nekik, mit éreznek.
Beszéljen a kislányukról!
Az apa bólintott.
 – Igen – szólt bizonytalan, érzelmektől telített hangon, majd
remegve felállt feleségével az oldalán.
– Gyerünk, Ray, beszélj nekik Emmáról! Mondd el, milyen
csodálatos teremtés!
A férfi a felesége felé fordult, és nem túl meggyőzően
rámosolygott.
– Jól van, drágám. Menni fog.
A nő pergő könnyein keresztül viszonozta a mosolyát.
– Persze hogy menni fog, édesem. Emma sorsa a te kezedben
van.
Raymond Jones mély levegőt vett, éles hangon kifújta a száján,
és belekezdett a mondandójába.
– Emma az egyetlen gyermekünk, ő a mindenünk. A mi gyönyörű
kislányunk még csak tizenkilenc éves. Épp csak elkezdődött az
élete. Vár rá az élet, és egy ragyogó, boldog és sikeres jövőnek
kellene elébe n… néznie.
Aranyszívű, intelligens és szorgalmas lány, aki kutató akar lenni,
amikor a Cardiff Egyetemen befejezi a tanulmányait. Tényleg
dicséretre méltóan végzi az egyetemet. Jó eredményeket ér el, és
meg akarja szerezni a mesterfokozatot is, majd aztán a PhD-t, és
mindet kitűnő eredménnyel. A tanára, Mark Goddard professzor azt
mondja, nagy reménység ez a lány, és efelől nekem sincs kétségem,
ha m… megkapja az e… esélyt, hatalmas dolgokat fog elérni.
Olyanfajta lány, aki mindig segíteni akar másokon. Olyan, aki mások
érdekeit a sajátjai elé helyezi. Olyan, aki szívügyének tekinti az
adományozást. Önkéntesként dolgozik egy cardiffi Oxfam boltban,
amikor a tanulmányai mellett jut rá ideje. Ilyen lány a mi Emmánk:
rendes, csodálatos, kedves és nagylelkű kislány, aki nem érdemli
meg a halált. Nem most, nem ilyen fiatalon, és nem annak a
gyilkosnak a keze által.
Mrs. Jones megszorította a férje kezét, és a fülébe súgta:
– Szép volt, édesem, szívből jött, amit mondtál. Most én
következem.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz?
A nő bólintott.
– Csak próbálj megállítani!
 Ez az a határozott nő, akit a férfi ismert. Ezt a bátor nőt vette
feleségül.
– Rendben, itt vagyok melletted, ha szükséged van rám.
Anne Jones elővette márkás bőrtáskájából a fehér vászon
zsebkendőjét, letörölte a könnyeit, és egyenesen a televízió
kamerájába nézett, ahogy korábban a nyomozó is tette.
– Ahhoz szólok most, aki idén május másodikán elrabolta Emmát
a cardiffi diákszállásáról. Akárki is vagy, akárhol is vagy, anyaként
könyörgöm neked. Ha még életben van a lányom, könyörögve
kérlek, gondolj arra, ki ő, mit tettél, és engedd szabadon! Kérlek, ne
bántsd! Nem érdemli meg. Ha meg akarsz ölni valakit, ölj meg
engem! Kész vagyok feláldozni az életemet érte. Kérlek, engedd
szabadon, hogy ismét a családjával lehessen!
Elhallgatott egy időre, összeszedte a gondolatait, kereste a
megfelelő szavakat, a szavakat, amik elérik azt az erőteljes érzelmi
hatást, amit akart.
– Ha már nem él, ha már megölted az én édes, gyönyörű, ártatlan
kislányomat… ha már túl késő megmenteni a drága életét, kérlek,
legyen benned annyi tisztesség, hogy elmondod a rendőrségnek
vagy a médiának vagy bárki másnak, hol a lányunk, hogy illően el
tudjuk temetni, és együtt meggyászolhassuk az elvesztését. Ez
igazán nem túl nagy kérés, ugye? Akárhogy is, élve vagy halva,
akármit is tettél, azt akarjuk, hogy a lányunk újra velünk legyen!
 23. fejezet
A TEREM UGYANOLYAN VOLT, mint számos más fényűző négy-
és ötcsillagos hotel bárja; diszkrét fények, több apró, füstös
üvegasztal, kényelmes, terebélyes, fekete bőrkanapék, lenyűgöző,
jól felszerelt bárpult és lelkes, figyelmes személyzet makulátlan
egyenruhában.
A nyomozó nézte, amint dr. Randolph Tremblay gyors
csuklómozdulattal ledönti a harmadik whiskyjét.
– Csak add ide az üveget, csapos, és írd a számlámhoz! –
mondta Tremblay vontatott, texasi akcentusával lágyan, mint az
olvadt csokoládé.
– És én még azt hittem, a walesiek tudnak csak így inni.
A doktor egyik kezével megragadta a háromnegyedéig teli
amerikai whiskys üveget, a másikkal pedig az üres poharát, majd
elindult egy, a bár csendes sarkában lévő székhez.
– Én úgy tekintek erre, mint szakmai ártalomra. Ez a munkám
velejárója. Segít, hogy ne gondolkodjak túl tisztán túl sokáig, ha érti,
miről beszélek.
Grav leült a doktorral szemben, és bólintott.
– Igen, azt hiszem, megkönnyíti a dolgot.
Dr. Tremblay félig töltötte a poharát, a szájához emelte, majd –
nem meglepő módon – nagyot kortyolt az aranyszínű italból. Letette
a poharat az asztalra, és Gravhez hajolt, aki nem túl lelkesen
kortyolgatta gyenge, citromos sörét.
– Miért nem csatlakozik hozzám, nyomozó? Nekem nem tűnik
olyannak, mint aki a citromos sört szereti.
A termetes texasinak meg sem kottyant a pia. Tényleg akárhány
italt le tud dönteni. Rankint is simán az asztal alá inná. Miért nem
vesz ki egy szobát, és iszik egy párat? Nem lenne rossz ötlet. Kedve
is lenne hozzá.
Nem, vissza kell vennie. Grav jól láthatóan feltartotta a poharát.
– Inkább ennél maradok, köszönöm. Amint itt végzünk, még
nyugaton van dolgom. Ügyintézés, megbeszélések. Tudja, hogy
megy ez.
– Hát, akkor úgy tűnik, megint magamban iszom.
 – Igen, úgy tűnik.
A doktor hátradőlt a székben, és feltette a lábát az alacsony
asztalra. Karamellszínű, kézzel készített westerncsizma volt rajta,
aminek ötcentis sarka miatt a férfi még magasabbnak tűnt, pedig
egyébként is lehetett vagy százkilencven centi.
– Szóval, barátom, mit tehetek magáért?
Ideje volt már…
– Belehallgattam az előadása végébe. Nem semmi! Azokban az
ügyekben közvetlenül részt vett?
Dr. Tremblay melegen elmosolyodott, és feltartotta a kezét,
mintha várná a bilincseket.
– Nos, az attól függ, mit értünk részvétel alatt. Igazából nem én
öltem meg azokat a csajokat, ha erre kíváncsi.
Még egy francos mókamester! Pont ez hiányzott Gravnek egy
ilyen hosszú nap után.
– Nézze, erre a szarságra nincs időm. Itt van nekem öt
meggyilkolt lány, plusz egy másik, aki eltűnt, és még vajmi keveset
haladtunk az ügyben. Nem azért utaztam át a fél országon, hogy a
maga hülyeségét hallgassam.
A termetes texasi csontos arcán mosoly terült szét.
– Kedvelem magát, nyomozó. Nagyon kedvelem. Segítek, ha
tudok… Tehát mit tehetek önért?
– Igazi tapasztalata van, ugye? Nem csak elméleti?
– Úgy van.
A nyomozó magában megállapította, hogy nagyon elégedett a
válasszal. A doktorból áradó életunt magabiztosságot csakis a
tapasztalat szülhette. A hatalmas amerikai nem érez késztetést,
hogy bármit bizonygasson, és ez elég is Gravnek. Talán mégsem
volt elpocsékolt idő ideutazni.
– Tudna adni néhány tanácsot? Biztos akarok lenni benne, hogy
minden lehetőséget megvizsgálok.
A doktor félrebillentette a fejét, és Grav szemébe nézett.
– Pokoli feladat úgy, hogy nem láttam az aktákat.
– Mit gondol, tud segíteni?
– Mennyi ideje van?
 Grav kinyúlt, kiöntötte a maradék citromos sörét egy közeli,
hatalmas, égetett virágcserépbe, aztán felemelte a whiskysüveget.
– Amennyi szükséges, doktor, amennyi szükséges.
A doktor bólintott, és szívélyesen elmosolyodott.
– Hát, akkor helyezze magát kényelembe, újdonsült barátom!
Kemény menet lesz.
– Mit akar, hol kezdjem?
– Avasson be az alapvető részletekbe a legelejétől, aztán majd
meglátjuk, mivel állunk szemben.
A nyomozó egy órát taglalta az esetet, elejétől a végéig, nem
hagyott ki semmit, és gondosan ügyelt a részletekre.
– Ez minden?
– Attól tartok, igen. Pont olyan rózsás a helyzet, mint amilyennek
látszik.
– Szóval eddig három áldozatot tudtak azonosítani?
– Igen, mindegyikük kurválkodott, csak az ország különböző
részein.
– Tehát ha ez a fazon rabolta el azt a cardiffi diákot, Emma
Jonest, akkor úgy tűnik, eltért a jól bevált módszerétől.
Grav bólintott, és felemelte a poharát.
– Nagyon úgy fest.
– És biztos benne, hogy ugyanaz a férfi rabolta el.
– Igen. Az életemet tenném rá.
– Akkor most vagy kezdi elbízni magát, vagy hanyag lett.
Akárhogy is, így nagyobb az esélye, hogy elkapják.
– Reméljük.
A doktor lehúzta az italát, levette az asztalról a lábát, felkapta az
üveget, és mielőtt válaszolt volna, újratöltötte mindkét poharat.
– Rendben, barátom, azt hiszem, meglehetősen tiszta képem van
róla, mivel áll szemben.
– Oké, tehát milyen típusú férfit keresek?
– Ez igazán jó kérdés.
Grav belekortyolt az italába, és a nyelvén ízlelgette az ismerős,
malátás szeszt, majd visszatette a poharat az asztalra.
– Maga a szakértő, halljuk a választ!
 – Mindent a maga idejében. Kezdjük a legfontosabbal! Először is
félre kell tennie minden hollywoodi filmből vett megtévesztő
előítéletet. Itt most nem valami Hannibal Lecter-féle ördögi lángelmét
keres, aki végtelen pontossággal kidolgozott minden részletet.
Persze lehet, hogy mégis ilyet kell keresni, természetesen ők is
léteznek, de nem valószínű. Ők vannak kisebbségben, hála a
magasságosnak. A valóság jellemzően jóval komplikáltabb, mint a
filmekben.
Grav hangosan felsóhajtott, és amikor elöregedő, panaszos térde
elmacskásodott, Fészkelődni kezdett a széken.
– Őszintén szólva inkább ördögi gazemberre gondoltam, mint
ördögi lángelmére.
– Nézze, meg kell értenie, hogy nincs egy mindenkire ráillő,
általános személyleírás, ami segít, hogy elkapja azt a vadállatot. Az
a rossz hírem, hogy a legtöbb ilyen gyilkos nem egyezik az általános
sztereotípiával. Nem magányos, antiszociális alakok, akik önkéntes
száműzetésben élnek. Egyik sem kétfejű, csorgó nyálú, elvetemült
szörnyeteg, akit kilométerekről is kiszúrhat. Egyiknek sincs a
pszichopata felirat a homlokára ragasztva. Első ránézésre még
szimpatikusnak is tűnhetnek. Az egyetlen, aki a gyilkos igazi
természetét meglátja, a szerencsétlen áldozat. Remekül rejtegetik az
igazi arcukat, erre akarok kilyukadni.
Grav bólogatott.
– Igen, értem, miről beszél.
– Arra is gondolni kell, hogy akit keres, talán épp az orra előtt áll.
Lehet, hogy van felesége, gyereke, otthona és munkája. Talán épp a
szomszédja vagy az egyik kollégája… Arra akarok kilyukadni, hogy
az indítékai és a förtelmes tettei ellenére meglehet, hogy elsőre úgy
tűnik, mint aki teljesen normális tagja a társadalomnak. És ez a
legnagyobb baj: a legtöbb ilyen ember olyan jól elvegyül, hogy nem
szúrnak szemet sem a rendőrségnek, sem az áldozataiknak. Ezért
ússzák meg ilyen sokáig. Gyakran ők az utolsók, akiket az ember
gyanúsítana.
Jelentéktelen, látszólag hétköznapi emberek. Ha hallotta, amit
Gary Ridgewayről, a Green River-i gyilkosról elmondtam, akkor
pontosan tudja, miről beszélek.
 – Igen, az utolsó tíz percet hallottam.
– Ha ránéz arra az emberre, azt mondja, tényleg? Ő? Ez a
jelentéktelen, nyomorult, átkozott seggfej megölt legalább
negyvenkilenc nőt három év leforgása alatt? Ez csak valami vicc
lehet. Még az eset minden részletének ismeretében is nehéz elhinni.
Nem láttuk a szörnyeteget a maszk mögött.
– Negyvenkilenc! Akkor havonta egyet megölt!
A doktor felhörpintette az italát, és összevonta a szemöldökét.
– Prostituáltakat, drogosokat, hajléktalanokat, könnyű célpontokat
ölt, akárcsak a maga embere, mielőtt a Jones lányra szemet vetett.
Valószínűleg több is volt, mint negyvenkilenc. Őrület, ha belegondol.
A pasas látszólagos, hétköznapi jellegére akarom rávezetni. Azok a
nők tudták, hogy egy gyilkos van szabadlábon, tudták, hogy az ő
területükön vadászgat és gyilkol, de mégis beszálltak Ridgeway
kocsijába, mert olyan átkozottul ártalmatlannak tűnt. Érti, mit akarok
mondani? A rendőrség ugyanezen okból siklott el az értékes nyomok
felett. Ne kövesse el ezt a hibát, nyomozó! Egy gyanúsítottat se
zárjon ki nyomós ok nélkül!
– Értem. Nem kell tovább győzködnie. Az egyik legelvetemültebb
gazember, akivel volt balszerencsém találkozni, éveken át
félrevezetett mindenkit. Szívtelen, manipulatív rohadék volt, aki
hamis bájat és beképzeltséget árasztott magából. Gyerekgyilkos, aki
gyerekpszichológusként dolgozott. Egy ilyen férfit nehéz elfelejteni.
– Rendben, tehát akkor tudja, miről beszélek. Ted Bundy is
tipikusan ilyen gyilkos volt. Többszörös emberrabló, erőszaktevő,
nekrofil, aki nem érzett bűntudatot, elbűvölte maga körül az
embereket, és így látszólag igen kevés erőfeszítéssel ki tudta
elégíteni a szükségleteit. A nők imádták, és tagadták a bűnösségét.
Még a börtönbe is rajongói levelek záporoztak. Jóképű és
intelligens fickó volt, amit az előnyére használt fel.
– Igen, olvastam róla. Ördögi gazember volt.
– Ebben egyetértünk… Na, az a pasas megérdemelte a halált.
– És hogy segít mindez nekem?
A doktor kivett egy szál Marlboro cigarettát a dobozból,
meggyújtotta, és élvezte, amint a nikotinos, kártékony füst szétterül a
levegőben.
 – Nem tudom, hogy segít-e, nyomozó… Eddig kit kerestek?
Grav szájához emelte a whiskys poharat, és belekortyolt a forró,
szeszes italba, mielőtt válaszolt.
– Eddig a szexuális bűntények listája alapján nyomoztunk, és
hozzávettük azokat a férfiakat, akik nők elleni erőszakot követtek el.
– Elég hosszú lista lehet.
– Igen, és nem is biztos, hogy az emberünk rajta van.
– Azt hiszem, kezdetnek megteszi. Van már gyanúsított, aki
szóba jöhet?
– Bárcsak lenne! Ahogy mondtam, csupán a gyilkos autójáról van
egy bizonytalan és ellentmondásos leírásunk, valamint egy jelentés
egy álruhába bújt személyről, aki talán fiatalabb volt, mint
amilyennek tűnt, talán nem.
– Legalább a bőrszínéről, magasságáról, testfelépítéséről van
fogalmuk. Ez már egy jó kiindulási pont.
– Igen, fehér ember, átlagos magasság és testfelépítés, de az
Egyesült Királyság legtöbb férfijára ráillik ez a leírás.
– Akkor is jobb, mint a semmi.
Grav színtelen hangon felnevetett.
– Hát jobb, de csak épphogy.
A doktor megnézte az óráját, és anélkül, hogy felállt volna,
hangosan elkiáltotta magát, hogy rendeljen három zacskó sós
mogyorót.
– Kér valamit, nyomozó?
– Nem, köszönöm. Idefelé ettem néhány kolbászos roládot.
Dr. Tremblay köszönetet mondott a pincérnőnek, kibontotta az
első zacskót, beöntötte a szájába a felét, majd ropogtatni kezdte.
– L… legalább nem feltételezi, hogy a gyilkosnak sz… szexuális
indítéka van. Tapasztaltam már ilyen hibát többször is az elmúlt é…
években. Persze lehet, hogy az van neki, de nem szükségképpen.
Talán nem is szexuális bűnözőt kell keresnie.
Tehetne valami kevésbé nyilvánvaló kijelentést is!
Kit akarunk becsapni? Grav sosem volt még ennyire tanácstalan
egész életében.
– Kifejtené bővebben?
 – Adjon egy percet, le kell ny… nyelnem… Na, oké, így már
jobb… Az emberek indítékát szülheti kontrollálatlan düh, izgalom
hajszolása, figyelem keresése, vagy ezek közül bármelyik
kombinációja, de lehet, hogy mindegyik. Aztán ott vannak azok, akik
hangokat hallanak, amik arra buzdítják őket, hogy öljenek meg egy
bizonyos embertípusból mindenkit. Peter Sutcliffe remek példa erre.
Ismeri az esetet?
– Pár éve több hónapig erről szóltak a hírek.
– Csak annyit mondok, járjon nyitott szemmel! Ne hagyatkozzon
feltételezésekre, használjon fel mindent, amit az esetről tud, és
szűkítse le a gyanúsítottak listáját ahogy és amikor csak tudja! Ez a
jó rendőri munka ismérve.
– Oké, most hangosan gondolkodom… Van három áldozat, akik
Észak-Anglia különböző területeiről kerültek ki, de mégis a mi
erdőnkben ásták el őket, igaz?
– Én ezt hallottam magától.
– Szóval mennyi az esély rá, hogy az emberünk helyi fickó? Az
nyilvánvaló, hogy remekül ismeri a környéket.
– Őszintén szólva ezt nehéz biztosra mondani, nyomozó. A
legtöbb sorozatgyilkos vadászgat, öl, aztán meghatározott területen
belül megszabadul az áldozataitól. Az FBI ezt komfortzónának
nevezi. De persze mindig akadnak anomáliák. Abból, amit
elmondott, úgy tűnik, a maga gyilkosa egyike a ritka kivételeknek.
– Én is így látom.
– Számításba kell vennie az utazókat is, akik területről területre
vándorolnak, a hajléktalanokat, akik egy ideig egy környéken
maradnak, majd továbbállnak, és azokat, akiknek olyan a
foglalkozása, hogy keresztülbumliznak az országon. Ilyenek a
kamionsofőrök vagy a katonai osztag, mint ahogy azt maga is
említette… Jó irányba gondolkozik, barátom. Csak folytassa így,
amit csinál, és talán, de csak talán, ez áttörést hozhat az ügyben. Az
embere megúszta minimum öt lány meggyilkolását, és még nem
kapták el. Valószínűleg nyeregben érzi magát, ami még pozitív is
lehet a nyomozás szempontjából. Talán, ha vagy amikor újra öl,
elkövet valami hibát. Nem arról van szó, hogy akarják, hogy elkapják
őket, hanem azt hiszik, nem lehet elkapni őket. Túlzottan
magabiztosak. Tetszik vagy sem, erre tud leginkább hagyatkozni.
Grav mohón kiitta a poharát, ahogy a vér kifutott az arcából.
– Ennél jobbat nem tud? Várjak ölbe tett kézzel, míg a gyilkos
újra Öl, és reménykedjek, hátha hagy maga után valami nyomot?
Maga a szakértő, mindenre tudnia kellene a választ. Én itt fuldoklom,
maga pedig nem tud előállni semmi jobb ötlettel?
– Igen, nyomozó, tudom, hogy nem ezt akarta hallani, de ez van.
A hiú remény nem remény, barátom.
Szembe kell nézni a valósággal. Talán legközelebb egy
cigarettacsikk megadja a kívánt DNS-bizonyítékot.
Talán meglátja valaki. Talán talál egy jobb szemtanút, aki majd elő
tud állni valami hasznossal. Basszus, még az is lehet, hogy valaki a
nevét is elárulja.
– Erre nem vennék mérget… Gondolja, hogy esetleg magától
abbahagyja a gyilkolást, még mielőtt elkapnánk? – Grav
szalmaszálakba kapaszkodott. És ezt nagyon jól tudta.
Ifjabb dr. Randolph Tremblay végigszántotta kezével rendezett,
rövid, barna haját, és halványan elmosolyodott.
– Nyomozó, ugye nem esik kétségbe?
– Csak válaszoljon a nyamvadt kérdésre!
– Nem kizárt. Fel tudok idézni olyan sorozatgyilkost, aki azelőtt
felhagyott a gyilkolással, hogy elkapták volna, de erre nincs sok
esély. Ez inkább ritka kivétel, mint törvényszerűség. Erre nem
hagyatkozhat. Ha fogadnék, azt mondanám, hogy a fickó túl jól
elvan. Ha nem tudja megállítani, bizony újra ölni fog, méghozzá
hamarosan.
 24. fejezet
A PROFESSZOR JOBB MUTATÓ- és hüvelykujjával sokadjára
piszkálta a tarkóján lévő varasodó seb tetejét, majd bal kezével
kinyúlt a kapcsolóhoz, és feloltotta a villanyt. Elvigyorodott, amikor
Emma kinyitotta, majd eltakarta a szemét az intenzív fény elől, és
nagyot ásított. Az ostoba kurva azt hiszi, megint reggel van. Teljesen
meg van zavarodva. A férfi azon töprengett, hogy van, amit nem
lehet megunni. Ezek az apró örömök teszik színesebbé az életet,
ezekért érdemes élni.
– Szép napot, kedvesem! Jó hírem van számodra. Ugye te is
emlékszel? Talán még üdvözlőlapot is vettél?
Emma maga köré csavarta az égkék paplant, hogy a
körülményekhez mérten minél jobban eltakarja meztelenségét, majd
felült, és már most rettegett, mit hoz ez az új nap. Ezúttal mi a
fenéről beszél ez az aljas gazember? Mit akar ez a szörnyeteg, mit
válaszoljon neki? De nem maradhat tovább csendben. Ezt a hibát
már elkövette. Gyerünk, Emma, mondj valamit, kislány, muszáj
megszólalnod!
– Nem tudom, mire gondolsz, gazdám.
– Nem tudod? Tényleg? Pedig azt hittem, olyan izgatott leszel,
mint én.
Gyerünk, Emma, gondolkodj, kutass feszült elmédben! Közel járt
a pánikhoz, megszállottan kereste azt a választ, amivel valamelyest
elégedett lehet a férfi.
– Nem tudom, nagyon sajnálom, gazdám. Egyszerűen nem
tudom, miről beszélsz.
Vergődik a kis kurva, éppen, ahogy a férfi akarta. Vergődj,
kedvesem, vergődj!
– Nem kell idegeskedned, hatodik Vénusz. Erőltess egy mosolyt
arra a csinos pofikádra, és tedd félre a takarót! Boldog napra
virradtunk, ez az ünneplés napja… Még mindig nem tudod?
Elmondjam, vagy kérsz még egy kis gondolkodási időt? Kivettem
egypár nap szabadságot az után a szerencsétlen eset után, amit
említettem, úgyhogy most nem sietek sehova. Van időnk bőven.
 Ez így nem jó, nagyon nem jó. Mit mondjon? Hogy csinálja?
Ezúttal milyen választ akar a férfi?
– Tényleg nagyon sajnálom, gazdám, bármennyire próbálom,
nem tudom kitalálni, mire gondolsz. Talán segíthetnél egy kicsit.
Talán adhatnál valami támpontot. Én nem vagyok olyan okos, mint
te.
A férfi felnevetett, elégedett volt a válasszal, és jól szórakozott
rajta.
– Nos, legalább végre kezded megérteni, kedvesem. Egy percig
sem tanácsos alábecsülnöd engem.
Ennek a hiú gazembernek akkora az egója, mint a lány szobája!
– Sosem tennék ilyet, gazdám. Igazán nagyszerű ember vagy!
Igen, az, még szép, hogy az! A többi vendége ezt nem ismerte
fel.
De ez a lány kivételes ítélőképességgel bír. Ez a lány különleges,
pont, ahogy a férfi számított rá!
– Nos, akkor jobb lesz, ha mesélek neked a mi különleges
napunkról, hogy aztán ünnepelhess velem.
A lány szorosan megragadta a kis borotvapengét a takaró alatt,
és elképzelte, amint belevág vele a férfi torkába újra és újra.
– Köszönöm, gazdám.
– Ma van az első hónapfordulónk, kedvesem. Vérvörös tintával
bejelöltem a naptáramban az utókor számára. Négy hét telt el azóta,
hogy megérkeztél új otthonodba. Hát nem csodálatos? Ez
olyasvalami, amire egész életedben emlékezni fogsz, nem
gondolod?
Ó, egek, négy teljes hete! Négy hét ebben a betondobozban.
Négy hete nem szívhatott friss levegőt. Négy hete nem látta az
eget… De legalább életben van. Ebből erőt meríthet. És már keresik.
Biztos, hogy keresik.
– Boldog hónapfordulót, gazdám! Kedves tőled, hogy ennyi időt
töltöttél már velem.
– Köszönöm, Vénusz. Ezt jó hallani. Mertem remélni, hogy te is
éppolyan boldog vagy ettől, mint én. Azt gondoltam, készítek neked
egy különleges ételt némi meglepetéssel, hogy feldobjam a napodat.
Meglátom, mit találok a fagyasztóban.
 A lány leengedte a takarót, hogy a fény megvilágítsa altestét, és
beigazolja a balsejtelmeit. Nem volt kétsége afelől, honnan
származik a bőrén lévő, számtalan friss karmolás- és harapásnyom.
A férfi megint megtette. Az az erkölcstelen, őrült gazember megint
megtette. A lány erősen megszorította a borotvapengét, és
elhatározta, hogy az első adandó alkalommal a kedve szerint fog
cselekedni.
– Éjjel megint szeretkeztél velem, igaz, gazdám?
A férfi meghökkent; őszintén meglepte, hogy a lány az „sz” betűs
szót használta.
– Felteszem, nincs kifogásod ellene.
Egy próbát megér. Mit vesztenivalója van a lánynak?
– Persze hogy nincs, gazdám. Miért kifogásolnám? Csupán arra
gondoltam, hogy jobb szerető lehetnék, ha ébren volnék, amikor
meglátogatsz. Megoszthatnád velem a szükségleteidet, én pedig
nagy örömmel kielégíteném őket. Ez olyasmi, amit együtt is
élvezhetnénk, nem?
A férfi gondolkodott egy pillanatig, majd azonnal el is vetette a
javaslatot.
– Nem hinném, Vénusz. Azt akarod, hogy őszinte legyek hozzád,
ugye?
Ne add fel, Emma, ilyen könnyen ne add fel! Ha meg akarja kapni
az esélyt, hogy támadjon és megszökjön, ahhoz magának kell
megteremtenie a lehetőséget.
– Csak meg akarom mutatni, mennyire megszerettelek, mennyire
törődöm veled, gazdám. Te vagy az egyetlen, aki fontos az
életemben.
Őszintén beszél? Vajon a szavai az őszinte érzéseit tükrözik?
Igen, nagyon valószínű.
– Jobban élvezem a kölcsönösség hiányát, Vénusz. Azt
szeretem, ha csak fekszel ott csendben és mozdulatlanul. A
mellkasod folyamatos emelkedése és a tested melege olykor kissé
zavaró, de inkább megtartanálak a jelenlegi állapotodban, ha ez
megfelel neked is.
A reménytelenség hulláma elöntötte Emmát, ahogy a lehetséges
menekülési út egy pillanat alatt eltávolodott a szeme elől.
 – Kérlek, gondolkodj rajta, gazdám! Nagyon sokat jelente nekem.
A férfi néhány percig csendben volt, mielőtt újra megszólalt.
– Van egy ötletem, amit megosztanék veled, mielőtt elkészítem a
reggelidet.
A lány elszámolt magában ötig, és felsóhajtott. Vajon most éppen
mi következik? Mennyi badarságot tud még elviselni, míg már
teljesen elveszíti az élni akarását?
– Mi az, gazdám?
– Elmulasztottam megemlíteni, hogy láttam szegény szüleidet a
BBC Wales este hatórás híreiben egy visszamaradott korcs
társaságában, aki magát Gravel nyomozónak mondta. – A férfi
felröhögött, majd folytatta: – Azt hiszem, végre megtaláltam a
hiányzó láncszemet. Ha ő felelős a nyomozásért, akkor nincs miért
aggódnom. Az a férfi egy nagy mamlasz!
Tehát a rendőrség keresi őt. Bekerült a hírekbe. Az esete nagy
horderővel bír. Ez biztató. Muszáj reménykednie.
– Mit mondtak a szüleim, gazdám?
A férfi közel hajolt a monitorhoz, és a képernyőn át figyelmesen
nézte a lány reakcióját.
– Úgy tűnik, a te szerencsétlen anyád kissé megzavarodott,
kedvesem. Felajánlotta, hogy átveszi a helyedet, de ezen a
lehetőségen még elgondolkodni sem éri meg. Nem felel meg a
kritériumaimnak, úgyhogy itt kell maradnod. Az anyád öregnek és
megtörtnek látszik, egy nő, aki rohamosan hanyatlik. Szomorú ilyet
látni.
Remélem, nem zaklat fel túlságosan, hogy ezt hallod.
Ez nem az az anya, akit Emma ismer. Az ő anyukája bátor,
hősies, fegyelmezett.
– Keresni fog engem, gazdám.
– Ó, Vénusz, én nem aggódnék ezen túlságosan. Az volt a
határozott benyomásom, hogy már azt gondolja, meghaltál. Még
arra is megkért, mondjam meg, hol van a tested.
Emma figyelt a légzésére, és ellenállt a kísértésnek, hogy sírva
fakadjon.
– Tudatod vele, hogy még élek, gazdám?
 A férfi fél percig csendben volt, végül válaszolt a szívből jövő
kérdésre, miközben nézte és élvezte a lány nyugtalanságát.
– Nos, már gondolkodtam ezen… de van egy sokkalta jobb
ötletem, amit te is mulatságosnak fogsz találni.
Ó, egek, ne! Most meg mit talált ki ez a dühöngő őrült?
– Mi az, gazdám?
– Gyere egy kicsit közelebb a kamerához, kedvesem! Közelről
akarom látni a szemedet, amikor meghallod a tervemet. Belelátok a
lelkedbe, és olvasok a gondolataidban. Mindent látok, és mindent
tudok. Az életed a kezemben van.
Van értelme újra megkérdezni? A férfi játszik vele, ez nyilvánvaló,
de a lánynak tudnia kell a választ, bármilyen aljas vagy rémes is a
terv.
– Mi az ötleted, gazdám?
– Á, szóval tényleg tudni akarod. Örülök, hogy érdeklődsz a
ténykedéseim iránt. Jólesik megosztani veled.
– Van köze az anyukámhoz? Akármit megteszek, amit csak
akarsz, ha őt békén hagyod. Kérlek, mondd el!
A férfi felnevetett, látva, hogy a lány egyre jobban kétségbeesik,
és szinte könyörgőre fogja, ahogy az összes többi is tette őelőtte.
– Nos, helyezd magad kényelembe, hegyezd a füledet, és máris
elmondom. Készen állsz?
Emma most még szorosabban vonta maga köré a takarót, és
bólintott.
– Igen, gazdám, hallgatlak.
– Arra gondoltam, esetleg jól szórakoznál rajta, ha írnál egy
levelet anyádnak, hogy ne várjon haza.
Bizonyítékul még egy szőke hajtincsedet is mellékelnénk a
levélhez. Ezután aztán törheti a fejét a rendőrség rendesen. Majd ezt
még átgondolom, és tájékoztatlak, ha döntésre jutottam.
Te jó ég, a férfi meg fogja ölni. Bátorság, Emma! Nincs értelme
könyörögni az életéért és könyörületért. A szavai úgyis csak süket
fülekre találnának. Miért adná meg ennek a gazembernek azt az
elégtételt, ami után nyilvánvalóan sóvárog?
– Meg fogsz ölni?
 – Ó, nem kell itt könnyekre fakadnod, kedvesem. Miattam igazán
ne izgasd fel magad! Nem tervezem, hogy megöllek, legalábbis még
nem. Talán megöllek, de talán megtartalak. Nem könnyű ezt
eldönteni. Nos, van még valami, amit szeretnél megkérdezni?
Emmában keveredett a megkönnyebbülés és az undor érzése.
– Mi van az apámmal?
– Vénusz, elfelejted a jómodort. Még egy ilyen, és minden
sötétségbe borul.
Játszd a játékát, Emma! Vegyél részt a nevetséges kis játékában,
és nyerj időt, amíg még teheted!
– Mi van az apámmal, gazdám?
A férfi előrenyúlt, és felcsavarta a hangerőt.
– Mi van vele?
– Ő hogy nézett ki? Mondott valamit?
A férfi úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a kérdéseket.
– Talán meglep, hogy ezt hallod, de úgy határoztam, ma
beengedlek a személyes társalgómba néhány órára, miután ettél.
Ezzel fejezem ki növekvő bizalmamat. Nagy meggondolatlanság
lenne visszaélned ezzel a kiváltsággal.
Emma elfordult, hogy amennyire csak tudja, palástolja
izgatottságát. Végre, végre, változnak a dolgok! Talán itt a lehetőség
a menekülésre.
– Köszönöm, gazdám. Az csodálatos lesz. Olyan magányos
vagyok itt egyedül.
Vigyázz, mit kívánsz, kedvesem! A dolgok nem mindig azok,
aminek látszanak. Ne reménykedj túlságosan!
– Azt akarom, hogy edd meg az ételt rögtön, miután felszolgálom.
Gondoskodj róla, hogy megegyél minden ízletes falatot, aztán aludd
az igazak álmát. Élvezd az álmod, amennyire tőled telik, és amikor
majd felébredsz, töltünk együtt egy kis időt. Ez olyasvalami, amire
érdemes várni. Talán megörökítem a találkozásunkat az utókor
számára.
– Köszönöm, gazdám.
– Örülök, hogy boldog vagy, Vénusz. Tekintsd ezt jutalomnak!
Most pedig vedd fel a cipőt, fésüld meg a hajad, és táncolj nekem!
 Amikor Emma pár órával később felébredt, eltorzult az arca az
égető fájdalomtól, ami a bokájából indult, és szétterjedt egész
nyugtalan testében. Álomittasan megpróbált odébb gördülni, hogy
mielőtt kinyitja a szemét, levegye a terhet sajgó bokájáról, de a
csuklója megakadt a fényes, rozsdamentesacél bilincsben, ami a
kezét a szoba egyetlen, régi, viktoriánus öntöttvas radiátorához
rögzítette. Lassan kinyitotta a szemét, és szembesült az új
valóságával, ami úgy rántotta magába, mint a sötét, áthatolhatatlan
köd. Azt hitte, a dolgok nem lehetnek már rosszabbak, de úgy tűnik,
tévedett.
– Á, látom, végre visszatértél hozzám az élők sorába, kedvesem.
Remélem, értékeled az új körülményeidet.
Ez a kedvenc szobám az egész házban, kivéve persze a tiédet.
Azt mondják, a változatosság az élet sava-borsa, bár tapasztalatom
szerint a régi szokásokat nehéz levetkőzni.
Emma a félhomályban lenézett véres, bekötözött lábára, majd
belebámult a teljes feketeségbe, ahol a férfi hirtelen felröhögött, mint
egy őrült hiéna. Lassan a lány felé sétált; eleinte csak a körvonala
látszott, épp, mint első éjszaka, de aztán fokozatosan testet öltött, és
ahogy egyre közeledett, most először mutatkozott meg alaposan.
Emma összeszűkítette a szemét, és az élénk, álcázó bohócmaszkra
fókuszált, aminek fehér arca és vérvörös orra volt, kicsi, kerek,
érzelemmentes szeme körül pedig sötétkékre volt festve, míg a
tetején szerteágazó, koromfekete nejlonparóka terült szét. Bámulta a
fenyegető, nem emberi vonásokat, és próbálta elképzelni a
gumimaszk alatti hétköznapi, jellegtelen emberi arcot. Hosszú ideig
tanulmányozta a maszkot, mialatt a férfi csendben állt, és hagyta,
hogy Emma befogadja a látványát. A lány aztán lejjebb nézett az
egysoros öltönyre, a mellényre és a három begombolt gombra, és
biztos volt benne, hogy ezt már látta valahol ezeken a falakon kívül.
De hol…? Kit rejt a maszk…? Bárcsak tisztán tudna gondolkodni…
Bárcsak emlékezne!
Emma fájdalmasan összerándult, amikor a férfi felemelte díszes,
vörösesbarna alkalmi cipőjét, és a lány jobb sarkára lépett vele. A
lány erre elhúzódott, már amennyire a láncai engedték, és próbált
sikítani. De csak a csend maradt, mert bár próbálta kinyitni a száját,
és levegőért kapott, mintha végtelennek tűnő, fullasztó mocsárban
fuldokolt volna. A professzor betekerte a lány fejét fél tekercs erős,
szürke ragasztószalaggal, míg Emma begyógyszerezve és
öntudatlanul feküdt. Ráérősen, élvezettel merült el a ragasztószalag
felhelyezésében; nagy gonddal vonta be a lány fejét lágy, kerek
arcától egészen átható kék szeméiig, ami egykor élettel teli és
ragyogó volt, mostanra azonban napról napra beesettebb lett.
Végül a férfi megtörte a csendet, és újra megszólalt, mialatt
lassan előhúzott egy borotvaéles, huszonöt centis konyhai kést a
háta mögül. A penge vészjóslóan megcsillant a ragyogó, délutáni
napfényben, ami átfurakodott az áttetsző felhők mögül, és a
felhólyagzott fazsaluk közötti apró résen át beáramlott a szobába.
– Ó, kérlek, próbálj uralkodni magadon, kedvesem! Nem
tanítottak meg gyerekkorodban a jó modorra?
Bizonyára képes vagy visszafogni magad ahelyett, hogy megint
szégyent hoznál magadra. Ez igazán nem úri hölgyhöz méltó.
Mindent biztosítottam neked a női szükségleteid elvégzéséhez, sőt
még többet is. Anyám nem fogja díjazni, hogy összepiszkítottad a
szőnyegét.
Aztán a férfi letérdelt a lány mellé, kartávolságra tőle, kikerülve a
szőnyegen a nedves foltot, és lassan végighúzta a penge élét a
teste felett. Fel, le, balra, jobbra, majd vissza, és ezt a folyamatot
újra és újra megismételte, majd váratlanul megszorította a lány haját
az egyik kezével, hogy nyugton tartsa a fejét, és a kés éles pengéjét
felváltva betolta mindkét érzékeny orrlyukába. Mosolyogva nézte,
ahogy a lány fájdalmasan felnyög, majd lenyalta az orrából
kiserkenő vért mohó, kutató, rózsaszín nyelvével, amit kényelmesen
ki tudott dugni a maszk résén keresztül.
Amikor elég vért nyelt, abbahagyta, lenyugtatta magát, elfordult,
és egy adrenalinnal töltött, fürge ugrással talpra szökkent.
– Gondolom, így már jóval könnyebben kapsz levegőt azokon a
csinos orrlyukaidon, kedvesem. Előrelátó voltam, és míg aludtál,
nagylelkűen lyukat vágtam a ragasztószalagon, hogy kis
erőfeszítéssel már levegőhöz juss. Most csak kicsit kitágítottam
ezeket a lyukakat a kedvedért. A lélegzésnek a vér ellenére sem
kellene túl megerőltetőnek lennie. Biztos vagyok benne, hogy
kifejeznéd beleegyezésedet és háládat, ha tudnál beszélni.
Nagyra értékelem az udvariasságot.
A férfi tett egy lépést a lány felé, és a torkához tartotta a kését,
amikor az csendes könnyekre fakadt, majd félrenézett anélkül, hogy
mozdította volna a fejét, mert félt, hogy újabb büntetés és sérülés
vár rá.
– Nos, hadd gondolkozzam! Hogy is tudta az előző vendégem
kifejezni a háláját hasonlóan korlátozott körülmények között? Á,
igen, igen, emlékszem már. Korlátoltsága ellenére meglepően
találékony teremtés volt, még pokoli fájdalmak közepette is, amikor
épp minden idegszálára úgy záporozott a sok inger, mintha
esőcseppek volnának a zivatarban. Elég izgatónak találtam.
Gyengébb pillanataimban néha már bánom, hogy megöltem. Talán
tanulhatnál a tapasztalataiból, és egy bólintással kifejezhetnéd
elismerésedet a fáradozásaimért. Tényleg úgy vélem, hogy ebben a
helyzetben ennyit igazán megtehetsz. Sokat vesződöm ám miattad.
Remélem, te is épp olyan szórakoztatónak találod a körülményeidet,
mint én.
Amint a vér kezdett megalvadni, és összekeveredett az orrában
lévő nyálkával, Emma megpróbálta keményen kifújni az orrát, hogy
amennyire lehetséges, megtisztítsa az orrlyukait. Mohón beszívta az
oxigént, majd bólintott, és közben elkínzott lénye minden
darabkájával gyűlölte a kötelező, nem kívánt egyetértést. Mi a franc
baja van ennek az embernek? Ez egy szörnyeteg, maga a
megtestesült ördög, istentelen teremtmény, aki minden emberi
vonásnak híján van. Egy nap megfizet a tetteiért. Egy nap lecsukják
egész hátralévő, nyomorúságos életére. Egy nap igazán megérti, mit
jelent bezárva lenni. Rohadék, átkozott rohadék!
– Fájdalmaid vannak, kedvesem? Eléggé nyilvánvalónak tűnik
most, hogy a szemem hozzászokott a fényhez, és tisztán látlak,
amint a radiátor mellett ülsz tehetetlenül, sebezhetően, vértől nedves
testtel, ami úgy megszépíti fakó, fehér bőrödet, ahogy semmi más
nem tudja. Ha tudnék, felajánlanék némi fájdalomcsillapítót vagy
ehhez hasonlót, ami enyhíti a fájdalmaid, de sajnos éppen kifogytam
ezekből. Az anyám ízületi gyulladástól szenved, legalábbis ezt állítja.
Ha jobban belegondolok, talán ezzel is csak fel akarja hívni magára
a figyelmet, de akárhogy is, mostanság ráfüggött különböző tabletták
ilyen-olyan fajtájára, és a fájdalomcsillapítók is köztük vannak. Már
nem olyan fiatal, mint egykor, így olyan engedményeket teszek a
gyengeségeivel és a hiányosságaival szemben, amiket neked vagy
a magadfajtáknak sosem tennék. Végül is, ő az anyám. – A férfi
felnevetett. – A szegény pára néha már könyörög a halálért, amikor
ez az egész túl sok neki.
Már az öngyilkosságot is megemlítette. „Kész vagyok meghalni.
Elegem van már ebből az életből.” El tudod képzelni. Biztos vagyok
benne, hogy te jobban átérzed és megérted az érzéseit, mint én.
Úgy tűnik, bennem nincs meg ez a képesség. Nincs bennem
empátia. Az efféle érzéseket haszontalan gyengeségnek tartom,
amit el kell kerülni. Úgy vélem, az együttérzés sokkal
természetesebb a nők számára, mint a magamfajta férfiaknak, de az
okát nem értem teljesen. Egyetértesz? Szerintem ez meglehetősen
nyilvánvaló.
Emma megpróbált pár centit odébb kúszni, amikor a karja sajogni
kezdett, és a durva fém vágta csuklója puha bőrét, amitől az minden
egyes másodperccel egyre érzékenyebb lett. A férfi minden szava
baromság, totális baromság volt, de Emma úgy döntött, ennek
ellenére bólint. Mi mást tehetne? Milyen választási lehetősége van?
Miért hozna még több szenvedést a saját fejére? A helyzete teljes
mértékben kilátástalannak tűnik. Talán a szörnyeteg anyjának van
igaza. Talán haszontalan ragaszkodni az élethez annak ellenére,
amire a belső, higgadt hang buzdítja. Talán a halál lenne a legjobb
választás számára. Talán az önmagában is egyfajta győzelem lenne.
Emma szorosan behunyta a szemét, és imádkozni kezdett;
valami választ várt Istentől, akinek a létezésében már néha
kételkedett végtelennek tűnő szenvedése miatt. Kérlek, Istenem, ha
ott vagy valahol a magasban, segíts rajtam! Légy könyörületes!
Nagyon várok az útmutatásodra. Mondd meg, mit tegyek! Fel kellene
adnom, vagy viseljem el a lehető legtovább ezt a poklot, amiben
élek? Vagy engedj ki innen, vagy hagyj meghalni! Nem bírom ezt
tovább. Azt akarom, hogy vége legyen. Így vagy úgy, de véget kell
érnie… Vagy lehet, hogy meghalt, és már a pokolban van? Olyan itt,
mint a pokolban. Olyan érzés, mintha a pokolban lenne.
Meglehet, hogy ez már a pokol, nem? Talán a maszk alatt egy
démon lapul. Talán már kilehelte a lelkét… Nem, nem, ennek semmi
értelme! Gyerünk, Emma, szedd össze magad!
A férfi lenézett a lányra, ledobta a kést a földre, kicipzárazta a
nadrágját, és kutató kezét bedugta a nadrág résén.
– A fájdalom felizgat, Vénusz… Nem, nem, ez így nem elég
pontos. Enyhe kifejezés. Megfelelően el akarom magyarázni, ha már
egyszer elmondom. Pontosan meg kell értened, honnan jöttem, mit
csinálok, és miért csinálom.
Felragyogott a szeme, és az apró, kör alakú lyukon át látszott a
csillogása, amint folytatta a mondandóját, és a vágya
rohamtempóban fokozódott.
– Nincs rá szó, hogy mennyire felizgat, ha fájdalmat okozhatok.
Így tudnám a legjobban elmagyarázni. És most nem pár ütésre,
rúgásra, csapkodásra meg hasonlókra gondolok. Az igazi
fájdalomról beszélek. A gyötrelmes fájdalomról, amit az
elszenvedőnek képtelenség elviselni. A körmök és a haj
leszaggatása, a fog kifúrása és kihúzása, az ujjak és lábujjak
levágása. A szélsőséges fájdalom izgat fel, aminél az, aki átéli,
könyörög az irgalomért, amit sosem kap meg. Az én részemről csak
minimális képzelőerőt igényel: vágás, égetés, áramütés, fojtogatás,
vízbe fojtás. Ha jobban belegondolsz, ezek tárháza kimeríthetetlen.
És minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb a szenvedés, annál
hangosabb a sikoltozás, és minél kétségbeesettebb az áldozat,
annál jobban élvezem, és annál nagyobb a vágy. Imádom az
áldozataim szemében látni a rettegést.
Imádom az átkozódást, a könyörgést, a rimánkodást és a végső,
kétségbeesett, zavart belenyugvást, amikor kezdik belátni, hogy
közeleg a vég. Semmi nincs, ami ehhez fogható, semmi még csak
meg sem közelíti.
Meglepően fiatalon tanultam meg ezt.
A férfi hátrahajtott fejjel felnevetett; fehér gumimaszkja alól
előbukkant az ádámcsutkája.
 – Igazából csak körülbelül öt évvel ezelőtt raboltam el az első
vendégemet. Már bánom. Nem tudom, miért nem jutott korábban
eszembe. Annyi remek lehetőséget hagytam ki! A faladon lévő
lányok messzemenően több örömöt adtak nekem, mint a számos
korábbi, akik előttük haltak meg.
A férfi folyamatosan, gyors mozdulatokkal dörzsölte a péniszét,
és elégedetten mosolygott, amikor az felduzzadt vérrel, és előbújt a
sliccén keresztül.
– És a nap végén, amikor egyedül, boldogan álmodozva fekszem
az ágyban, arra gondolok, hogy ezek a lányok hasznos célt
szolgáltak. A haláluk nem volt hiábavaló. A figyelmem igazolta a
létezésük okát oly módon, amit eltévelyedett társadalmunk nem
képes értékelni. Értesz engem? Elengedtem a lelkiismeret
mindenfajta látszatát, ha egyáltalán valaha volt bennem. A teljes
elfogadást választottam, és magamhoz öleltem az igazi
természetemet, és maximálisan kielégítem a vágyaimat minden
adandó alkalommal. Hány ember mondhatja el ezt magáról? Én
ezért élek.
Levegő után kapott, amikor a lány felemelte a fejét és ránézett.
– Mit gondolsz, Vénusz? A te merőben különböző világodban van
bármi értelme az általam választott útnak?
Most már csak annyi hiányzik az életemből, hogy legyen valaki,
aki hasonlóan gondolkodik, és osztozik az érdeklődésemben.
Olyasvalakit keresek, aki Bonnie lesz a Clyde-om mellett, Myra lesz
az Ianem mellett, Rose lesz a Fredem mellett. Nekik volt igazuk, akik
gátlás nélkül kielégítették a vágyaikat. Te is tudnál hasonlóképpen
tenni? Folyton ezt kérdezem magamtól. Te vagy-e a nő, akit
keresek… Reménykedem benne, hogy hozzám hasonlóan el tudod
hagyni a társadalom önkényes korlátait, és együtt élhetünk a
sötétségben.
A férfi egyre türelmetlenebbül várta a választ, ami viszont nem
adatott meg neki.
– Most van itt a lehetőség, hogy bólints, ha egyetértesz,
kedvesem. Tudnom kell, hogy minden figyelmeddel követed az
előadásomat. Tudnom kell, hogy figyelmesen hallgatod, amit
mondok, és befogadod a mondanivalómat. Tudnom kell, hogy
egyáltalán megfontolod a javaslatomat. Leszel a társam, vagy a
halált választod? Ezt kell eldöntenünk. Meglásd, vagy egyik, vagy
másik lesz. Nincs harmadik út. És ha tudni szeretnéd, a végső
döntést néhány napon belül meghozom. Pontosan nem tudom
megmondani, mikor, de már nem kell sokáig várnod. Tekints a
jelenlegi körülményeidre úgy, mint egy jó hosszú állásinterjúra. Azt
hiszem, így érdemes felfognod. Hozd a legjobb formádat, és
hamarosan meglátjuk, hányadán állunk!
Előadás? Gyerünk, Emma, gondolkodj, kislány! A férfi tanult, lágy,
walesi akcentussal ejtette ki ezt a szót, hehezettel az L hangot,
mintha azt mondaná: ehlőadás. Emma ezt már hallotta valahol
korábban, ebben egész biztos, de hol…? Az egyetemen! Igen, ez
az, az egyetemen… Nem, az biztos nem lehet, vagy mégis…?
Várjunk csak, nem viselt az a férfi is egy olyan arany pecsétgyűrűt,
mint ez a démoni bohóc? Ó, istenem, dehogynem. Ez Goddard.
Csak Goddard lehet! Komolyan? A férfi, akiben bízott, akit csodált,
akire felnézett?! Olyan kedvesnek tűnt, olyan gondoskodónak, olyan
figyelmesnek, olyan érdeklődőnek Emma egyetemi előmenetelével
kapcsolatban! Annyira másnak, mint ez a csorgó nyálú, vihogó,
idióta pokolfajzat, aki most itt állt előtte.
A férfi hirtelen hátrahúzta a kezét, összeszorította az öklét, és
erőteljesen lecsapott vele, így másodszor törte el a lány orrát néhány
hét alatt.
– Igen, mások szenvedése felizgat, Vénusz. Ennyire semmi más
nem tud felizgatni hatalmas, szörnyű, érzéketlen világunkban. A
halál csúcspontja előtt ez az előjáték, mielőtt a fény végleg kihuny az
áldozataim szeméből. Szeretem az áldozataimat olyan közel
taszítani a halálhoz, amennyire lehetséges anélkül, hogy
ténylegesen kilehelnék a lelküket. Így biztosítom, hogy az örömöm
minél tovább megmaradjon, és hogy a borzalmas
megpróbáltatásaikat maximalizáljam. Már az is felizgat, ha csak erre
gondolok. Korábban már több áldozatomat is sikeresen
újraélesztettem, aztán továbbra is fogságban tartottam és kínoztam
őket, majd végül megöltem mindet. A lehető legtovább elodáztam a
csúcspontot, hogy növeljem a végjáték izgalmát. Abban a percben
isten vagyok. Természetesen ebben a táncban én vezetek, de ők is
játsszák a maguk roppant fontos szerepét. Mint amikor a macska
játszik az egérrel, vagy a kobra, amelyik megtámadja áldozatát.
Csodálatos megváltás ez mind az áldozatnak, mind a gyilkosnak, és
remélem, eljön a nap, amikor kellően tudod majd mindezt értékelni
és magadévá tenni.
A lány prüszkölt egyet, majd még egyet, hogy valami kis
levegőhöz jusson, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét anélkül, hogy
elgondolkodott volna a lehetséges következményeken.
– Rázod a fejed, kedvesem. Remélem, ezzel nem a
rosszallásodat fejezed ki.
Emma remegni kezdett, és azonnal meg is bánta előbbi
ellenszegülését, amikor a férfi gonosz, elkényeztetett gyermek
módjára felvihogott, felhúzta a mellkasához jobb lábát, majd
cipősarkával erősen rátaposott a lány bal bokájára, ugyanebben a
pillanatban pedig el is élvezett, ragadós spermát lövellve Emma
hajára. Amint az endorfin elárasztotta a testét, fejhangon hatalmasat
sóhajtott.
– Na, így már sokkal jobb! Nagyon élvezetes volt. Öröm, hogy
veled tölthetek egy kis időt, kedvesem. Eleinte voltak kétségeim, de
boldog vagyok, hogy felvetetted ezt. A személyes találkozónk
minden fáradozást megért.
Te mit mondasz, Vénusz? Te is éppúgy élvezted, ahogy én?
Biztos vagyok benne, hogy igen.
Emma tétován megdermedt, és nem mozdult, de a férfi ezúttal ezt
figyelmen kívül hagyta; hibásan levonta a következtetést, hogy a
lány valószínűleg kábult állapotban van a levegőhiány miatt.
Odahajolt hozzá, és letépte a fejéről és az arcáról a
ragasztószalagot.
– Na, tessék. Így kicsit könnyebb lesz lélegezned. A kellő időben
majd visszaviszlek a szobádba, amennyiben esetleg szeretnél
lezuhanyozni, és felfrissíteni magad. De nyugodj meg, hamarosan
megismételjük mindezt, ha lesz hozzá kedvem, megígérem.
Legközelebb talán nagylelkűen hagyom majd, hogy szabadon járj a
szobában.
Legalább most lesz mit várnod. Nagyon előrelátó voltam, és míg
aludtál, elvágtam az Achilles-inadat. Ebben az állapotban nem kell
attól félnem, hogy elhagysz. Gyanítom, hogy így nem lehetséges
sétálgatni.
Emma kinyitotta a száját, és mohón levegőért kapott.
– Köszönd meg, Vénusz! Hol a jó modorod? Azt hittem, ennél
azért jobban kiképeztelek. Nem akarsz megint csalódást okozni,
ugye?
Emma mélyen beszívta a levegőt, hogy megtöltse a tüdejét.
– Kö… szö… nöm, gaz… dám.
– Elnézést, mondtál valamit? Egy kicsit érthetőbben, ha
kérhetem.
– Kö… szönöm, gaz… dám.
– Újra!
– Köszönöm, g… azdám.
– Hangosabban!
– Kö… szönöm, gazdám!
– Nagyon jó, Vénusz, figyelemre méltóan javul a teljesítményed.
Kiabálj, és kürtöld világgá! Én vagyok a gazdád, az istened, léted
egyetlen oka!
Néhány perc múlva odatérdelt a lány mellé, elővett a
nadrágzsebéből egy apró fémkulcsot, kinyitotta foglya bilincsét, majd
ismét felállt.
– Szerintem ajánlatos lenne elkúsznod a fürdőszobába. Ülj be a
zuhanytálcába, mielőtt megnyitod a vizet! A csapot biztosan eléred.
Amennyire emlékszem, ezt mindegyik korábbi vendégem meg tudta
oldani akkor is, amikor már nem tudott felállni… Ó, és még valami,
mielőtt négykézláb elmászol innen! Elvettem a matracod alá rejtett
borotvapengédet. Nem akarnám, hogy megvágd magad, és
összevérezd az egész paplant, vagy valami hasonló szörnyűség
történjen veled. Mi lenne veled, ha én nem vigyáznék rád?
 25. fejezet
CLIVE RANKIN ŐRMESTER belekortyolt a forró és illatos
kamillateába, amit a felesége nem túl lelkesen ajánlott neki,
belehajította az íróasztala melletti szürke, fém szemetesvödörbe a
természetes anyagokból előállított, stresszkezelő tablettákkal félig
teli dobozt, olyan erővel, hogy a csattanás betöltötte az egész
szobát, majd a negyedik, kitartó csöngésre felvette az irodai telefont.
– Halló, rendőrség.
– Maga az, uram?
A férfi újabbat kortyolt a gyorsan hűlő italba, és elfintorodott. Mit
szeret a felesége ebben a szarban?
– Naná, hogy én, maga ostoba liba. Mégis kire számított?
– Sandra vagyok a recepcióról. Egy bizonyos Edward Heywood
nevű alak szeretne beszélni önnel. A nyomozót kereste, de ő valahol
kódorog, így arra gondoltam, ön a második legjobb lehetőség.
Rankin a nagyon is ismerős derékfájása ellenére elmosolyodott.
– Arra gondolt, mi? Hát, köszönöm a bizalmat.
– Örülök, hogy segíthetek, uram. Ha ló nincs… Ha ló nincs, akkor
mi a jó? Nem emlékszik, hogy szól a mondás?
Rankin elmosolyodott, értékelte a vidám, jó szándékú,
hangulatfokozó ugratást.
– Tehát, mit akar tőlünk a drága jó Mr. Heywood?
– Azt mondja, a gyilkossági nyomozással kapcsolatos
információkat hozott. Úgy véli, fontos lehet.
Rankin talpra ugrott, hirtelen teljesen éber lett, és kiéleződött a
figyelme.
– Tartsa szóval, Sandra, le ne vegye róla a szemét, és semmi
szín alatt ne engedje ki az épületből! Maximum két perc, és ott
vagyok.
– Rendben, uram, segít, ha addig bekísérem az egyes
kihallgatószobába? Azt hiszem, épp szabad.
– Jó terv. Tegye azt, és gondoskodjon róla, hogy ott is maradjon!
Amint letettük a telefont, már megyek is.
Rankin antilopbőr Hush Puppy cipője puha gumitalpával betolta
az ajtót, és belépett az apró kihallgatószobába, aminek faláról
lepattogzott a fehér festék. Szembetalálta magát egy
jelentéktelennek tűnő, vékony, rövidre nyírt, ritkuló vörös hajú,
középkorú férfival, aki most felemelkedett a székből, és
barátságosan kinyújtotta a kezét.
– Eddie Heywood, örülök, hogy megismerhetem.
Az őrmester határozottan megrázta Heywood kezét, majd
elengedte, és rámosolygott.
– Rankin őrmester. Kedves öntől, hogy befáradt. Foglaljon helyet,
és mindjárt bele is vághatunk.
– Köszönöm, már szeretnék megszabadulni ettől a tehertől.
Rankin jobb kezének két ujjával háromszor megkopogtatta az
asztalt.
– Remek, mit tud mondani számomra?
– Ön az illetékese annak a gyilkossági ügynek, amivel tele
vannak a hírek?
Rankin mosolyogva megrázta a fejét.
– Azt nem mondanám, hogy én vagyok az illetékese, de részt
veszek a nyomozásban. Miért kérdi?
– Azt hiszem, a segítségükre lehetek.
– A környéken lakik?
– Igen, van egy kis birtokunk a Caerystwyth és Llanelli közötti
erdőben.
– Llwyncelynhez közel?
– Igen, pontosan, az új szélturbináktól jó fél kilométerre.
Rankin átcsúsztatott az asztalon egy A4-es papírlapot és egy
átlátszó műanyag tollat.
– Azt hiszem, ismerem a helyet, amiről beszél. Az egyik barátom
a közelben lakik. Mel Nicholson, szociális munkásokat koordinál a
gyermekvédelmi osztályon. Ismeri?
– Igen, osztálytársak voltunk.
– Kicsi a világ… Ha le tudná írni a teljes nevét, születési idejét,
lakcímét és elérhetőségét, azzal nyernénk egy kis időt.
Heywood felkapta a tollat, és lassan körmölni kezdett; merev bal
kezével minden szót kövér betűkkel kanyarított a papírra.
– Persze, nem probléma. Kész is.
 Rankin elvette a papírt, összehajtotta, és gondosan a kabátja
belső zsebébe csúsztatta.
– Rendben, tehát azt mondja, tud segíteni.
A férfi határozottan bólintott.
– A feleségem azt mondta, maguk érdeklődtek, hogy látott-e
valaki a Caerystwythi-erdő közelében egy kombi autót.
Az őrmester a széke szélére húzódott, és alkarjával a férfi elé
támaszkodott. Talán most! Talán most megtud valami fontosat. Talán
ez az a férfi, aki elő tud állni valami hasznossal.
– És ön látott valamit?
– Igen, pár hónappal ezelőtt. A Towy-tóhoz mentem egy kis
éjszakai horgászásra, és amikor nagyjából hajnali kettő felé
elsétáltam a Trinity-mező bejárata előtt, egy nagy, fekete Mercedes
kanyarodott el előttem, és majdnem elütött. Szerintem az öreg
seggfej nem vett észre.
– Ez pontosan mikor történt?
A férfi lassan bólintott, és elmosolyodott.
– Meg tudom önnek mondani a pontos dátumot. Emlékszem,
aznap délután vettem egy doboz tűzijátékot a gyerekeknek. Guy
Fawkes-nap volt.
– Kártyával vagy készpénzzel fizetett?
A férfi pár másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Készpénzzel, azt hiszem. Abban az új áruházban a King utcán.
Alig akartam elhinni, milyen drágák ezek a szarságok. Többe
kerültek, mint a sátor, és maximum húsz perc alatt vége is van a
tűzijátéknak.
– Feltételezem, nincs esély rá, hogy elrakta a blokkot.
Heywood megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Sajnos nincs.
– Oké, nem baj. Biztos benne, hogy Mercedes volt?
– Igen, száz százalékig, semmi kétség.
– És fekete volt?
– Igen, olyan fekete, mint a pikk ász.
– Szedán vagy kombi?
Rankin úgy izgult, mintha éppen valami vetélkedőn haladna a
fődíj felé.
 – Egészen biztos, hogy egy ötajtós kombi volt.
Rankin légzése felgyorsult, ahogy arra gondolt, mennyire fontos
is lehet ez az információ.
– Biztos benne?
– Igen, persze, nem is lehetnék biztosabb. Úgy emlékszem rá,
mintha tegnap lett volna. Az a barom majdnem megölt. Az ilyen
dolgok beleégnek az ember agyába.
Oké, tehát ez a fickó elég határozott. Végre egy szemtanú, aki
tudja, mit látott.
– Nagyjából hány éves lehetett? Mármint a Mercedes, nagyjából
hány évesre tippelné?
– Ebben nem vagyok biztos. Eléggé új volt, azt hiszem, maximum
úgy ötéves. Nem bánnám, ha nekem is lenne egy ilyen. Sok minden
elfér a hátuljában.
– Tehát nem gondolja, hogy egy klasszikus, öreg modell volt?
– Most, hogy kérdi… nem, nem mondanám.
Ez lehet véletlen egybeesés is. Az idős hölgy autója nem az
egyetlen fekete Mercedes a világon.
– És pontosan merre hajtott el, miután majdnem elütötte magát?
Kérem, ezt most precízen határozza meg!
Muszáj pontosnak lennie.
– Persze, semmi gond. Keresztülhajtott a Trinity-mezőn, egészen
a dombon álló, régi házig. Biztos ismeri azt a régi családi házat az
erdő szélénél.
Ó, igen, ismeri. Túl jól ismeri. Tüzetesebben meg kellett volna
vizsgálnia a Goddard-kocsit. Hívnia kellett volna a nyomszakértő
srácokat, hogy alaposan megnézzék, bármit mondott is az idős
asszony.
– Látta a sofőrt?
A férfi felnevetett.
– Naná, az utcai lámpák narancs fényében. Öreg szivar volt,
akinek már rég nem kéne vezetni. Alig pár centire húzott el tőlem.
Nem hiszem, hogy egyáltalán észrevette, hogy ott vagyok, amíg
hangosan káromkodva rá nem üvöltöttem, és be nem intettem neki.
– Öreg férfi volt hosszú, ősz hajjal és ápolatlan, durva szakállal?
Eddie Heywood zavartnak tűnt.
 – Igen, egy öreg hippi, de honnan tudja?
– Adjon egy percet, hozok egy formanyomtatványt, és rögzítjük
az egész vallomást írásban is.
Rankin elgondolkozott rajta, hogy felmegy, és otthagyja a
nyilatkozatot és a hozzá tartozó részleteket az egyik irodában,
miután hálásan elbúcsúzott a szemtanútól. Pár másodpercig
mérlegelte korlátozott lehetőségeit, majd végül úgy döntött, nincs
vesztegetni való ideje. Ha tapasztalata ellenére elsiklott valami felett,
és elszúrt valamit, ideje helyrehozni. Talán amúgy is csak véletlen
egybeesés. Furcsább dolgok is történtek már vele. Túl korai még
összecsődíteni az egész rendőrséget. Jól lejáratja magát, ha kiderül,
hogy nem ezt a kocsit keresik.
Igen, előbb utánanéz, aztán halad szép sorjában.
Az őrmester még megállt a recepción, hogy közölje Sandrával,
házon kívül lesz pár órát, majd szép napot kívánt neki, és a főépület
mögötti rendőrségi garázs felé vette az irányt, hogy felvegye és
elvigye a rendőrség egyik jelöletlen, közösségi helyszínelő autóját.
Kellemes, meleg tavaszi reggel volt, és a zöldellő hegyekkel és
sövényekkel körülvett, apró walesi mezőváros csodálatosan festett a
ragyogó napfényben. Az őrmesternek azonban sem ideje, sem
kedve nem volt gyönyörködni a tájban. Bepattant a Mondeo
vezetőülésére, két kulcsfordítással beindította a dízelmotort,
gyakorlottan kikanyarodott az útra, tövig nyomta a gázpedált, és
egyenesen a Trinity-mező felé hajtott. A megengedettnél jóval
gyorsabban ment, előzött, amikor csak lehetősége nyílt rá, és
elveszítette a türelmét minden olyan sofőrnél, aki valamilyen módon
akadályozta a haladásban.
Rankin tizenöt perccel az indulás után meg is érkezett a céljához,
és leparkolt a durva murvával felszórt területen, nagyjából tizenöt
méterre a háztól. Mialatt a bejárati ajtóhoz sétált, átgondolta a
fejleményeket, majd magára öltötte előzékeny, kedves arcát. Az idős
asszony meg van zavarodva. Az autó talán teljesen félrevezető
nyom. De talán mégsem, lehet, hogy az autót a
bűncselekményekhez használták. Még nem kellene teljesen kizárni
ezt a lehetőséget sem. Így vagy úgy, de meg kell tudnia az
igazságot.
 Az őrmester bekopogott, majd egyre hangosabban dörömbölt,
míg végül néhány perc múlva Mrs. Goddard higgadtan ki nem
nyitotta az ajtót.
– Ó, üdv, aranyos, akkor jól gondoltam, hogy valaki kopog. Öröm
újra látni magát. Jöjjön beljebb!
– Itthon van a fia, Mrs. Goddard?
– Nem, visszament dolgozni, aranyos. Segíthetek valamiben?
Rankin egyenesen a tárgyra tért, de közben csendesen megrótta
magát, amiért megint elveszítette a türelmét az idős asszonnyal
szemben.
– Szükségem van a Mercedes kulcsára.
A nő tettette a zavart meglepettségét, hogy időt nyerjen, és
előálljon egy olyan válasszal, ami kielégíti a férfit.
– Igazán, aranyos? Erre nem számítottam. Jöjjön be, jöjjön csak,
a kulcs minden bizonnyal fent van valahol.
Úgy emlékszem, láttam valamelyik fiókban.
Az őrmester legszívesebben félretolta volna a nőt, hogy
felrohanjon az emeletre, de ehelyett lassan lépdelt mögött ahogy az
fokozatosan szedte a lépcsőfokokat egészen az első emeleti
lakrészéig. Amikor felért, az idős asszony megpihent egy kicsit,
hátranézett, és melegen elmosolyodott.
– Manapság már mindig olyan megkönnyebbülés, ha felérek. A
lábam már nem a régi. Talán készítek egy csésze finom kávét,
mielőtt megkeresem magának a kulcsokat. Ön is kér?
Rankin nemet akart mondani, ordítani akarta, hogy nem, de Mrs.
Goddard a rég elhunyt apai nagyanyjára emlékeztette, és nem akart
neki csalódást okozni vagy felzaklatni őt.
– Miért nem ül le, teszi fel a lábát, és hagyja, hogy én csináljam
meg az italokat? Tudom, hol a konyha.
Gondolkozz, Margaret, gondolkozz! Hogy magyarázza ki, hogy
nincs itt az autó? Ha azt mondja, nem leli a kulcsokat, attól még a
férfi bemegy a garázsba. Azért nem komplett idióta. Miért is ne
menne be? A nő elgondolkozott, hogy pánikot kellene tettetnie, és
azt állítani, hogy az autót bizonyára ellopták, vagy zavart
tudatlanságot színlelni, de ezzel nem lesz elégedett ez a kotnyeles
buzgómócsing.
 – Hallani sem akarok róla, fiatalember. Ha már túl öreg és rozoga
leszek ahhoz, hogy frissítőt készítsek a vendégeimnek, akkor tudni
fogom, hogy eljött az ideje feladni és feldobni a talpamat.
Ez azért kicsit durva.
– Őszintén szólva eléggé sürget az idő, Mrs. Goddard.
A nő csak állt ott a botjára támaszkodva, egyik lábáról a másikra
imbolyogva, erősen ráncos arcán szomorú kifejezéssel.
– Miért feltételezik mindig a fiatalok, hogy az én generációm már
felesleges? Nem hiszi, hogy képes vagyok megcsinálni egy csésze
kávét a saját otthonomban? Csak öreg vagyok, nem tébolyult.
A nő közel járt a síráshoz. Talán engedhetné neki, hogy
megcsinálja azt az italt, hátha attól felvidul egy kicsit.
Elvégre az autó benn áll a garázsban, és nem megy sehova.
Rankin végül arra jutott, mi értelme újra felbosszantani ezt az idős
nénikét. Amúgy is valószínű, hogy csak hiú ábrándokat kerget.
– Elnézést, Mrs. Goddard, csak azt hittem, jól fog esni a segítség.
Hülye ötlet volt. Ide leülök, és ön elkészítheti a frissítőket.
A nő arca felragyogott.
– És mit szólna egy tálka finom vajas kenyérpudinghoz? Néhai
férjem olykor azt mondta, hogy ez a legjobb, amit életében evett.
– Persze, miért is ne? Már úgyis mindjárt ebédidő van.
– Ez a beszéd, aranyoskám. Csodálatosan fogjuk érezni
magunkat együtt. Élvezem, ha van itt valaki. Üdítő változatosság.
Egy szempillantás alatt itt is vagyok.
Rankin hátradőlt a karosszékben, és egyre türelmetlenebbül várt,
míg a nő a konyhában ténykedett.
– Mrs. Goddard, az enyémet két cukorral kérem.
A nő kinyitotta a konyhai átadóablakot, és elmosolyodott.
– És én még azt hittem, maga már így is épp elég édes.
Szorosan behúzta az átadóablakot, tett három púpos kanál
instant kávét a kínai porceláncsészébe, négy teáskanál cukrot
kanalazott bele, majd a konyha szemközti falára szerelt, mosógép
fölötti gyógyszeres szekrény felé fordult.
Az asszony nekitámasztotta a botját a pult lekerekített széléhez,
mereven felnyújtózott, és a középső polcról levett egy átlátszó
műanyag flakont, ami háromnegyedig volt töltve erős altatósziruppal.
Lecsavarta a fehér műanyag tetőt, rákulcsolta az ujjait a gyors
hatású nyugtatószer flakonjára, visszament a pulthoz, és
megközelítőleg az ajánlott adag háromszorosát öntötte bele Rankin
italába. Óvatosan kitöltötte a sűrű, ragacsos, zöld folyadékot, majd
fél percig erőteljesen kavargatta, míg elégedett nem lett az eleggyel.
Ez majd megteszi a magáét. A férfi kiissza a csészét, és néhány
perc múlva ki lesz ütve, és mélyen alszik majd. Mármint akkor, ha
egyáltalán meg tudja győzni, hogy igya meg a keveréket.
Az asszony a szájához emelte a csészét, és kíváncsian
belekortyolt. Nem rossz, egyáltalán nem rossz! Csupán a rendkívül
édes feketekávé ízét érezte, épp, ahogy remélte és tervezte.
Az ő hálátlan fiacskájának ezúttal lesz miért hálásnak lenni.
Az őrmester sóvárogva ránézett az órájára, majd a székben ülve
kikiabált.
– Segíthetek valamiben, Mrs. Goddard?
A nő másodszor is kinyitotta az átadóablakot, és kidugta a fejét.
– Ó, ez igazán kedves öntől, aranyom. Kávét kért, ugye jól
emlékszem?
Ó, gyerünk, nyanya, haladjál már! Kisebbfajta csoda lesz, ha
megtalálja a kocsikulcsot.
– A kávé nagyszerű lesz, köszönöm.
Az asszony arca hirtelen eltűnt a nyitott átadóablakból, de
továbbra is élénken csevegett, mialatt odament a kamrában lévő
hűtőhöz.
– Csak kiveszem a kenyérpudingot a hűtőszekrényből, és kicsit
felmelegítem. Tejszínhabot kér rá?
A francba, ennyi időhúzás elég volt.
– Én hidegen kérem, tejszínhab nélkül.
A nő elmosolyodott. A férfi nyilván siet. Ezt az előnyére
fordíthatja. Ráadásul nem gyanít semmit. Ez csakugyan kedvez a
tervének.
– Ó, rendben, ha biztos benne, aranyoskám. Esetleg kihozhatná
a tálkákat és a tálcát. Ha jobban belegondolok, elég nehéz lenne
nekem.
Rankin átsietett a jól felszerelt konyhába; próbált olyan gyorsan
haladni az üggyel, amennyire lehetséges anélkül, hogy még jobban
felbosszantaná az idős hölgyet.
– Hadd vegyem el öntől.
– Köszönöm, aranyos, maga igazán kedves. Már odatettem két
tálkát a pultra, a desszertes kanalak pedig a mosogató melletti
fiókban vannak. Ha már csinálok valamit, szeretem rendesen
csinálni. Az emberek manapság olyan trehányak… Ez az, ez az,
aranyom, tegyen mindent a tálcára, és vigye a társalgóba! Tegye a
tálcát a dohányzóasztalra! Biztos benne, hogy nem kér tejszínhabot?
Én az enyémet azzal eszem.
Rankin felemelte a megrakott tálcát, és a társalgó felé indult.
– Én nem kérek, köszönöm, remekül néz ki a puding úgy, ahogy
van.
– Nos, remélem, ízleni fog… Csak hozom a botom, és már
megyek is. Mostanság nem állok olyan biztosan a lábamon, amint
azt talán már említettem. Helyezze magát kényelembe, és igya meg
a kávét! Az enyém a tejes.
Maga feketén szereti, igaz?
Az őrmester belekortyolt a kávéba, de nem igazán ízlett neki. Túl
erős volt és túl cukros. Mindent egybevetve elég undorító. Talán jobb
lenne hagyni, hogy kihűljön egy kicsit, majd gyorsan egyszerre
lehúzni. A nő legalább hat bögrére való kávét és cukrot tett bele,
nem egy kis csészére valót.
– Ez remek, köszönöm, de ha nem baj, teszek hozzá egy kis
hideg vizet, hogy meghűljön egy kicsit.
Az asszony megjelent a konyhaajtóban, majd a dívány felé indult.
– Ó, rendben, aranyos. Ugye nem lett nagyon erős? Manapság
hajlamos vagyok mindent elrontani.
– Nem, Mrs. Goddard. Finom lett, nem is lehetne jobb.
A nő a megerőltetéstől nagyot sóhajtva süppedt bele a díványba,
előrehajolt, és bőséges adagokat mért a pudingból a tálkákba, majd
a sajátjára friss dobozos tejszínhabot fújt, közben pedig várta, hogy
Rankin visszatérjen.
– Örülök, hogy ízlik, aranyos. Mindig hálás vagyok a társaságért.
Ahogy már talán említettem, manapság nincs túl sok látogatóm. Sok
barátom és rokonom már eltávozott egy jobb helyre. Néha úgy
vélem, talán jobb volna csatlakozni hozzájuk.
 Rankin elhelyezkedett a dívány jobb oldalán lévő kényelmes
karosszékben, és őszinte élvezettel enni kezdte a pudingot. Na, jó, a
kávé förtelmes, de a sütemény egész jó.
– Ízlik, aranyom?
A férfi tele szájjal válaszolt, és egyre jobban bosszantotta a
késlekedés.
– Nagyon finom, épp olyan, mint amit az én drága anyám
készített.
A nő elmosolyodott, és örült, hogy a dolgok az ő malmára hajtják
a vizet. Milyen kedves férfi! Milyen érzékeny! Milyen naiv és bolond!
Úgy tűnik, fogalma sincs róla, milyen veszéllyel áll szemben.
– Miért nem öblíti le néhány korty finom kávéval? Már lehűtötte a
vízzel. Most már biztosan nem túl forró.
Rankin bólintott. Jobb lesz túlesni rajta. A szájához emelte a
csészét, és kiitta a felét. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a
rémséges ízt, és a gyomrában tartani a folyadékot.
– Ez az, aranyom, még egy korty, és kész is. Csak üljön
nyugodtan, igya a kávét, élvezze a pudingot, és hagyja, hogy
megkeressem magának azokat a kulcsokat! Biztosan seperc alatt
megtalálom.
Az asszony a botja segítségével álló helyzetbe küzdötte magát,
és árgus szemmel figyelte, amint Rankin megissza a csésze
tartalmát. A férfi egyre mélyebbeket lélegzett. Jóval nyugodtabbnak
látszott, mint amikor megérkezett. A gyógyszer éppúgy fejti ki
csodálatos hatását, mint ahogy a nő remélte. Már nem kell neki sok
idő, az asszonynak már csak várnia kell.
Az idős nő átsétált a szobán, és alig észrevehetően
hátrapillantott, épp amikor Rankin nagyot ásított, és erősen
megrázkódott, hevesen próbálva megszabadulni a hirtelen rátörő,
ellenállhatatlan alvás utáni vágytól. A nő odament a francia,
tizennyolcadik század beli diófa szekreterhez, megállt, kevésbé
diszkréten ismét visszanézett, és feltűnően kinyitotta a felső fiókot. A
botját az íróasztaltól jobbra, a falnak támasztotta, és áttúrta a fiók
tartalmát; megkísérelte előkeríteni a nem létező kulcsot, folytatva a
színjátékot. Rankin ekkor csukta le először a szemét.
 Margaret Goddard halkan becsukta a fiókot, megfogta a botját, és
fáradtan visszavánszorgott a szoba másik felében ülő Rankinhoz.
Felé nyúlt, megfogta a férfi vállát, és gyengéden megrázta.
– Ébredjen, kedves, úgy fest, mint aki már kész az éjjeli alvásra.
Rankin kinyitotta a szemét, és nézte a szobára boruló
festményszerű, halvány homályt.
– Elnézést, azt hiszem, elbóbiskoltam egy percre. Mostanában
nem alszom túl jól. Még sosem éreztem…
– Nem kell túlzásokba esni, aranyom, bizonyára lesz valaki, aki
elvégzi a munkáját, miután maga távozik. A férjem is beleesett abba
a hibába, hogy azt hitte, nélkülözhetetlen, most viszont meghalt, és
amióta elment, jobb lett az életem. Az az igazság, hogy egyikünk
sem nélkülözhetetlen. Egyikünk sem számít igazán. Jövünk és
megyünk, de a Föld nélkülünk is forog.
Rankin kézfejével megdörzsölte fáradt szemét, nagy nehezen
felült a széken, és hangosat ásított. Miről hadovái ez a nő?
– Elnézést kérek, Mrs. Goddard, valamit elkaphattam. Azt hiszem,
le kell dőlnöm.
A nő megragadta a férfi könyökét.
– Gyerünk, aranyos, talpra, talpra! Azt hiszem, jobb lesz, ha
kimegyünk, és szív egy kis friss levegőt. Így lesz a legjobb. Mire
észbe kap, újra teljesen éber lesz, és intézheti a dolgait.
Az őrmester inogva felállt, és a karfára támaszkodott, hogy
megtartsa magát.
– Elnézést, fogalmam sincs, mi a fene van velem.
Az asszony gyengéden a lépcső felé vezette a bizonytalan
léptekkel haladó férfit.
– Szükségtelen megint szabadkoznia, aranyos. Látom, hogy nem
érzi jól magát. Jöjjön, mindjárt ott vagyunk, némi friss levegő csodát
fog tenni magával.
Rankin imbolyogva állt a meredek lépcső tetején, nagy nehezen
kinyúlt, és két tenyérrel megtámaszkodott a falon. Amint rálépett az
első fokra, a szeme lassan ismét lecsukódott.
– A maga helyében én megpihennék egy kicsit, aranyos. Nem
akarjuk, hogy elveszítse az egyensúlyát, nem igaz?
 Egy pillanatra Rankin elgondolkodott, hogy talán
begyógyszerezték, de szinte azonnal el is vetette az ötletet.
– Azt hiszem, le kell ülnöm.
A nő ezt igazán nem akarta.
– Ó, kérem, aranyos, azt ne tegye! Nem tudnám újra felsegíteni.
Csak álljon itt egy pillanatig, és lélegezzen mélyeket. Ha émelygek,
nekem az mindig segít.
Az őrmester kezes bárányként követte az utasításokat. Mélyeket
lélegzett, beszívta tüdejébe az oxigént, és küzdött az ellenállhatatlan
vággyal, hogy elaludjon. Még soha nem volt ilyen fáradt. Nem tudott
koncentrálni.
Egyre gyengébbnek érezte magát. Mi lehet vele? Mi a fene baja
lehet?
Ahogy Rankin állt a lépcső tetején, egyik lábáról a másikra dőlve,
az idős asszony kihúzta magát, körülbelül negyvenöt fokos szögbe
emelte a botját, a férfi derekának közepére illesztette gumírozott
végét, teljes testsúlyával rádőlt, ameddig csak tudott, és olyan
erősen taszajtotta meg, ahogy csak idősödő testétől kitellett, mire
Rankin lebucskázott a lépcső aljára.
Margaret Goddard örömében felkiáltott, és amikor Rankin feje
keményen nekicsapódott a lépcső alján a viktoriánus stílusú
csempének, úgy örült, mint majom a farkának.
Elégedett mosollyal az arcán visszaindult a társalgóba. Nem is
alakulhatott volna jobban a terve, arról a padlóról a vért is könnyebb
lesz feltakarítani. Mark örülni fog. Elgondolkodott, vajon miért is ne
pihenhetne és ihatna még egy csésze kávét ünneplés gyanánt, míg
délután megérkezik a fia. A férfi úgysem szereti, ha idő előtt
zavarják, jó hír ide vagy oda. Miért tölt olyan sok időt azzal a buta
kislánnyal, akit láthatóan annyira kedvel? Mi a fenét művel, amivel
ennyi idő eltelik?
Az asszony megrázta a fejét, és a konyha felé indult. Most is
ugyanúgy gondolja, mint régen: a lányok sokkal hamarabb beérnek,
mint a fiúk, akiket még sokáig az alapvető szükségleteik és
szerencsétlen természetük határoz meg. De az élet már csak ilyen,
és ez ellen, ha akarna, sem tudna mit tenni. Felnő valaha ez az
esztelen fiú?
 26. fejezet
RANKIN RÉSNYIRE NYITOTTA a szemét, és elhomályosult
tekintettel felnézett a kemény, hideg padlóról, majd lassan ismét
becsukta, amikor megállapította, hogy a bizarr bohóc, aki egyenesen
rá mered, nem más, mint zavaros és furcsa álmának szüleménye.
Még nem állt készen, hogy felébredjen. Soha nem volt ennyire
fáradt. Miért ne pihenjen még egy kicsit, és várja meg, míg Mary
felébreszti, amikor itt az ideje felkelni és munkába indulni?
Fészkelődött egy kicsit, majd kinyúlt, hogy a képzeletbeli paplant
a vállára húzza, azzal ismét álomba merült.
– Jó éjt, szerelmem, reggel beszélünk – suttogta.
Goddard professzor Rankin mögé emelte a jobb lábát, és erősen
belerúgott a férfi bordáiba, nagyjából húsz centire a válla alatt, de az
őrmester mozdulatlan maradt.
– Tényleg szükséges volt lelökni a lépcsőn, anyám? Ezt még
valahogy tőled is túlzásnak érzem.
Az idős nő leült az alsó lépcsőfokra, és a levegőbe suhintott a
botjával. Mit meg nem adna egy könnyű életért!
– Jelenleg csakis rajtam múlik, hogy el ne kapjanak téged. Meg
kell szabadulnod tőle. Ha felébred, mielőtt döntést hoznál és
cselekednél, nem telik majd sok időbe, hogy összeálljon neki a kép,
nincs igazam?
A professzor letépte magáról a maszkot, a padlóra hajította, és
hagyta, hogy az izzadság végiggördüljön az arcán.
– Mi van, ha keresni kezdik? Lehet, hogy már útban vannak ide.
Akkor mi lesz, anyám? Erre mit tudsz mondani?
Az asszony megkocogtatta az órája üveg számlapját.
– Tényleg le kell higgadnod, Mark. Hallasz szirénát? Intézd el
mielőbb, szabadulj meg a testtől, és reménykedj, hogy senki nem
tudta, hogy itt van! Tedd meg, méghozzá gyorsan! Semmit nem
nyersz vele, ha továbbra is elkínzottan lógatod az orrod.
Igen, ennek van értelme. A körülményeket figyelembe véve
észszerűnek hangzik. Ideje cselekedni, nincs miről beszélni.
– Hol a kocsikulcsa?
 – Honnan kellene tudnom? Használd az eszedet, fiam! Nézd meg
a zsebeiben!
A zsebeiben, hát persze, hol máshol? Goddard professzor Rankin
mellé térdelt, a hátára gördítette, és kutatva beletúrt először a
kabát-, majd a nadrágzsebeibe. Újra és újra átnézte őket. Semmi!
Semmi! Hol a pokolban van a kulcs?
A férfi minden erejét összeszedte, hogy Rankint stabil
oldalfekvésbe helyezze, és megnézte a padlót, ahol feküdt. Nem volt
ott a kulcs.
Felállt, és a feje fölé rántotta a karját.
– Hol a pokolban van a kulcs, anyám?
– Nézd meg az autót!
Az autó… Igen, ennek van értelme. Biztosan a kocsiban maradt.
Goddard professzor átlépte Rankin testét, kinyitotta a bejárati ajtót,
ami keményen beleütközött az őrmester könyökébe, majd a Mondeo
felé rohant.
Minden ajtót megrángatott, de az összeset zárva találta.
Nekinyomta az arcát a vezetőoldali ablaknak, és bebámult rajta, a
kulcsnak viszont nyoma sem volt a gyújtáskapcsolóban. Hajlott rá,
hogy rikoltozzon, toporzékoljon és üvöltsön, mint egy nyűgös gyerek,
de inkább összeszedte magát, és visszaszaladt az ajtóhoz.
Átugrotta Rankin kiterült testét, és a lépcső felé indult.
– El az útból, anyám! A rendőrség bármelyik percben
megérkezhet.
A nő ingerülten megrázta a fejét.
– Nyugodj már meg, Mark! Biztosan itt van valahol a kulcsa.
Fogd be, anyám! Fogd be azt a lepcses szádat, mielőtt én fogom
be neked!
– Megtaláltam.
– Itt volt az ideje. Akkor tüntesd el az autót!
Goddard professzor otthagyta az előszobapadlón Rankint,
szélesre tárta a garázs kétszárnyú ajtaját, és biztonságba helyezte a
Mondeót odabent. Ezután belülről gyorsan behúzta maga mögött az
ajtót, kiment az oldalkapun, és azt is becsukta.
Rankin meg sem mozdult, amikor a professzor megragadta a
bokájánál fogva, elfordította, hogy lábbal a bejárat felé nézzen, majd
nehézkesen a garázs felé vonszolta. Majdnem tíz percig tartott, mire
odaért vele, és abban a másodpercben, hogy mindketten
biztonságban voltak odabent, kimerülten leroskadt a szürke
betonpadlóra alvó áldozata mellé. Hevesen zihálva feküdt ott,
szaporán nyelte tüdejébe a levegőt, és hallgatózott, jön-e
rendőrautó, de szerencsére távol maradtak. Minden csendes volt.
Minden békés. Nincs ok a pánikra. Azt mondogatta magának, hogy a
sors az ő oldalán áll.
Miután kellően kipihente magát, Goddard professzor kinyitotta az
autó utasoldali ajtaját, karjánál fogva felültette Rankint, szorosan
köré fonta a karját, a háta mögött összekulcsolta a kezét, majd a
hátratolt ülésre dobta. A férfi zihálva állt ott, kapkodta a levegőt, és
ellenállt a nyers és ösztönös vágynak, hogy belemélyessze a fogát a
másik védtelen nyakába. Azzal győzködte magát, hogy jól átgondolt
és megtervezett módon kell eljárnia, mert az segíti leginkább a
Vénusszal megkezdett kapcsolatát. Az a legfontosabb. Bármilyen
csábító volt a gondolat, hogy belevágjon, kivéssen egy darabot a
zsaruból, leszúrja és megharapja, Rankin halálát mégis úgy kell
beállítani, mintha öngyilkosság lett volna. Ez már bölcsebb
megközelítés volt, ami majd meghozza gyümölcsét. Akadt valami
furcsa, megmagyarázhatatlan izgalom abban, hogy félrevezeti a
hatóságokat; az ő kivételes elméje diadalmaskodik a
középszerűségük felett. Ha a rendőrség azt hiszi, elkaphatják,
nagyot tévednek.
A professzor beemelte Rankin lábát az autóba, és szélesre tárta
az ajtót, míg keresett egy slagot és egy guriga ragasztószalagot. Hol
lehet a slag? Hol a pokolban van? Á, igen, utoljára a fűnyíró mögött
látta összetekerve.
Eltolta az útból a benzines fűnyírót, kibogozta a slagot, az autó
felé vonszolta, majd az egyik végét a kipufogóhoz tette, és ott
hagyta, amíg hozott a közeli szerszámosládából egy tekercs alig
használt ragasztószalagot. Minden kész a tervhez. Az ő kezében
van az irányítás. Abszolút ura a helyzetnek.
Goddard professzor leült a földre a Ford hátuljához, a ragasztót
rátette a fekete műanyaggal bevont lökhárítóra, hogy könnyen elérje,
meghúzta felfelé a műanyag slagot, és az első tizenöt centit bedugta
a kipufogóba, majd másfél méter szalagot tekert rá, hogy rögzítse a
szerkezetet. Lassan felállt, pár másodpercig csodálta a művét, aztán
letépett még egy jókora csíkot, és a biztonság kedvéért a
fémkipufogóra csavarta.
Tökéletes, nem is lehetne jobb.
Ezután a férfi pár centire letekerte az elülső, utasoldali ablakot, és
az így keletkezett résen bedugta a slag másik végét, majd felhúzta
az ablakot, hogy rászoruljon a slagra, és az így rögzítve legyen.
Végül bedugta a kulcsot a gyújtásba, elindította a motort, fémes
csattanással bevágta az ajtót, és hangosan felnevetett, amikor
Rankin előreesett, és ráborult a műszerfalra. Viszlát, ostoba
őrmester, öröm volt megismerni magát, még ha nem is volt hosszú
ismeretség.
Amikor pár perccel később a professzor lassan visszasétált a ház
felé, már egészen más gondolatok foglalkoztatták. Közben az
ezerhatszáz köbcentis motor mind az autót, mind a garázst
megtöltötte mérgező füsttel.
Rankin őrmester alig lélegzett, de ez is elég volt, hogy a tüdeje
megteljen az életveszélyes szén-monoxiddal, ahonnan aztán
bekerült a véráramba, keveredett a hemoglobinnal, és
megakadályozta a létfontosságú oxigén eloszlását a testében. Nem
kellett sok idő, míg a sejtek és szövetek feladták a küzdelmet, és
beállt a halál. Mire a professzor becsukta a bejárati ajtót, Clive
Rankin már nem élt.
Goddard professzor több órán keresztül szórakozott Emma
társaságában, majd elfogyasztotta könnyű vacsoráját, és tíz után
aludni tért. Beállította az ébresztőt hajnali háromra, és anélkül, hogy
a levetkőzéssel bajlódott volna, lefeküdt pár órára. Hosszú és
stresszes napon volt túl, és amint lehunyta a szemét, rögtön érezte,
hogy pihenésre van szüksége. De még sok fontos dolgot el kell
intéznie. Igen lényeges dolgokat. Több mindent rendbe kell még
tennie.
Az ébresztőóra éles hangjára felébredt, ledobta magáról a
paplant, és lelkesen kiugrott az ágyból, mert égető vágyat érzett,
hogy végrehajtsa a gondosan kieszelt, kiváló tervét, ami méltó
kiemelkedő elméjéhez. Negyed négykor kiszaladt a mosdóba, hogy
könnyítsen magán, megivott két erős tejeskávét a földszinti
konyhában, és hátrament a garázshoz. Örömmel hallotta, hogy a
motor éppúgy jár, ahogy hagyta. Sarkig kitárta a garázs ajtajait, hogy
a kipufogófüst fojtó fellege kiszabaduljon a sötét éjszakába.
Nagyjából fél perc várakozás után rászorította a gyapjúpulóverét a
szájára és az orrára, berohant a garázsba, kinyitotta a kocsiajtót, és
leállította a motort. Másodpercek alatt kint termett a garázsból, de a
szeme addigra égett, és szédült. Az émelygését átkozva botladozott
úgy hat métert a ház felé, aztán lehányt egy túlburjánzott, füves
területet, majd elvágódott a földön.
Kiköpte a szájából a maradék savas hányadékot, és mélyeket
lélegzett; csak úgy itta az oxigént, és ízlelgette az édes, friss,
szennyezetlen levegőt, ami beáramlott a tüdejébe. Milyen kár, hogy
a zsaru eszméletlen volt, amikor belélegezte a mérgező gázt; milyen
kár, hogy boldog tudatlanságban várta a fenyegető halált! Nagyon
tanulságos és szórakoztató lett volna végignézni a folyamatot egy
kémlelőablakon át, mint ahogy a nácik tették.
Talán a jövőben megérné Vénusz szobájába vezetni valamilyen
füstöt. Minden bizonnyal érdemes megfontolni, hogy képes-e
megoldani azokat a gyakorlati nehézségeket, amik a folyamattal
elkerülhetetlenül együtt járnak.
A professzor bizonytalanul feltápászkodott, abbahagyta a
töprengést, és inkább a jelenre összpontosított.
Gyerünk, Mark, ideje intézkedni! Ess túl rajta, ember, minél előbb!
A professzor visszament a garázsba, kihúzta a slagot a
kipufogóból, feltekerte, és bedobta a csomagtartóba a maradék
ragasztószalaggal együtt. Bemászott a vezetőülésre, visszatolta
Rankin fokozatosan merevedő holttestét az anyósülésre, majd
rögzítette a Ford biztonsági övével. Miután elégedetten nyugtázta a
művét, beindította a motort, kifordult a garázsból, tökéletes Y
megfordulást hajtott végre az udvaron, és elindult a Trinity-mezőn
keresztül a főút irányába. Minden úgy megy, ahogy eltervezte.
Abszolút mértékig kézben tartja a saját sorsát.
Mindössze huszonöt percbe telt, mire megtette a Llansteffanba
vezető viszonylag rövid, forgalommentes utat, és elérte a célját.
Körültekintően végighajtott a festői nyugat-walesi falun – aminek fő
látnivalója egy tizenharmadik századbeli kastély –, és nagyon ügyelt
rá, nehogy feltűnést keltsen a Mondeóval.
A férfi megközelített egy megvilágítatlan, keskeny, egysávos utat,
ami a Castle Hilltől lefelé vezetett, egészen a folyótorkolatig,
ahonnan rálátás nyílt Ferryside-ra a gyorsan áramló vízen keresztül.
Leparkolt a köztes úton, amit a számos, terebélyes fa szinte teljes
sötétségbe vont.
Leállította a motort, kiszállt az autóból, és egy kis zseblámpával a
kezében visszaillesztette a slagot a kipufogóra, épp ahogy néhány
órával korábban tette.
Mialatt az autó mellett állt, behajolt a vezetőoldalra, hogy újra
beindítsa a motort, de akkor észrevette, hogy egy fehér papír sarka
lóg ki Rankin zsebéből. Először úgy döntött, nem vesz róla
tudomást, de aztán az ösztöne mást súgott neki, ezért odanyúlt, és
kivette az összehajtott papírlapot. Kihajtogatta, és megállapította,
hogy egy vallomástételről szóló formanyomtatvány. Az autó belső
lámpája segítségével elolvasta, és megfeszült, amikor megértette a
tartalmát. Nem tehetett mást, remélnie kellett a legjobbakat, és
befejezni, amiért idejött. Talán ez az ostoba rendőr még nem mutatta
meg a vallomást a társainak. Talán ezért volt a zsebében. Talán a
szerencse megint rámosolyog, és még épp időben találta meg a
papírt. Ökölbe szorította a kezét, és erősen belebokszolt a
szélvédőbe; ettől egy kicsit jobban érezte magát. Ideje beindítani a
motort, becsukni az ajtót, és eltűnni innen.
Hosszú séta lesz hazáig. Talán nem lenne rossz ötlet, ahol csak
lehet, a földeken át haladni. Igen, ennek van értelme. Ha most
elindul, hajnal előtt otthon lehet.
 27. fejezet
GODDARD PROFESSZOR KÖRBENÉZETT, hogy látja-e valaki,
majd négy óra huszonkét perckor sietősen bement a Trinity-mezőre.
Átszaladt az elhagyatott úton, elővette a nadrágzsebéből a
kulcscsomóját, és óvatosan megközelítette a házat. Meglepődött,
hogy az első emeleten ég a villany a korai óra ellenére. Vigyázva
körüljárta az épületet úgy, hogy amennyire lehet, végig takarásban
maradjon, majd végül tíz perccel később úgy döntött, biztonságban
bemehet. Rendőrautónak nyoma sem volt. Sem villogó kék
fényeknek. Sem egyenruhás betolakodóknak, akik felbolygatják
titkos világát. Ha az anyja ébren is van, az nem a rendőrség miatt
lehet.
A professzor kinyitotta a bejárati ajtót, megállt az előtérben, és
felkiáltott az emeletre.
– Hallasz, anyám? Megvártál?
Hegyezte a fülét az élet bármilyen jele után, de minden csendes
maradt.
Megint kiabált, ezúttal jóval hangosabban, hogy biztosan hallható
legyen, de most sem érkezett válasz.
Kettesével véve a fokokat felkapaszkodott a lépcsőn, és úgy
szólongatta az anyját, mint egy kétségbeesett, elveszett gyerek, aki
segítségre szorul.
Amikor elérte a társalgót, és meglátta az anyját, ahogy mereven,
hidegen a kedvenc karosszékébe roskadt, már azelőtt biztos volt
benne, hogy halott, hogy vézna nyakán ellenőrizte volna a pulzusát.
Csak ült ott, ősz haja szétterült, feje hátrahanyatlott, és üveges
tekintettel meredt a plafonra. Szája kiszáradt és nyitva volt,
műfogsora a köténnyel letakart ölében pihent, lába előtt a színes
szőnyegen pedig egy gyulladáscsökkentő spray és felborult csésze
feküdt, amiben gyenge tea lehetett.
A professzor egy pillanatra elgondolkodott, hogy megpróbálja
újraéleszteni, ahogy már másokkal is tette, akik túl közel kerültek a
halálhoz, vagy éppen csak meghaltak, de mind a szívével, mind a
való életből szerzett tapasztalataiból tudta, hogy túl késő
megpróbálni. A nő kihűlt, megmerevedett… elment. A férfi egyedül
maradt a világban, és meg kell szoknia az új életét. Talán idővel, ha
hatodik Vénusz átmegy az utolsó teszten, betöltheti az anyja után
maradt űrt, bár nem lesz egyszerű dolga. Ettől függetlenül az élet
megy tovább. Ideje addig ingerelni a lányt, míg választ csikar ki
belőle. Ideje rájönni, hogy ő lehet-e a lelki társa.
A férfi letérdelt az anyja mellé, letörölt egy könnycseppet az
arcáról, és gyengéden megsimogatta a nő térdét.
– Miért hagytál itt, anyám? Felbosszantottalak valamiképpen?
Nem szeretsz már? Akármilyen utálatos voltál is, azért mindig
bíztam benned.
Felállt, lekapcsolta a lámpát, és elindult a lépcső felé. Miért
hagyja cserben végül az összes nő? Miért akarnak mindig csalódást
okozni? Kurvák, átkozott kurvák!
– Jó éjt, anyám, aludj jól! Reggel találkozunk.
 28. fejezet
JANE PRICHARD KÖZRENDŐR közvetlenül Gravel nyomozó
irodája előtt állt meg, miközben zöldeskék, kivörösödött szeméből
percek óta patakzottak a könnyek. Végül összeszedte a bátorságát,
hogy bekopogjon. Felemelte, majd leejtett az öklét, de végül gyorsan
bekopogott, mielőtt meggondolná magát.
– Tessék!
– Üdv, uram! Beszélnem kell magával.
Grav felpillantott a papírmunkából, és nyomban megdöbbent,
ahogy meglátta a nő halovány arcáról lerívó bánatot.
– Mi a gond, drágaságom? Megint cseszeget a férjed?
A nő csak állt csendesen, és kereste a megfelelő szavakat, hiába.
A nyomozó felállt, odament hozzá, és támogatóan megszorította
egyenruhába bújtatott vállát.
– Gyerünk, Jane, ülj le, kislány, és mondd el Grav bácsinak, mi
nyomja a szívedet!
A nő engedelmesen leült, és egyenesen a nyomozó szemébe
nézett annak ellenére, hogy legszívesebben elszaladt volna.
– Rankin őrmesterről van szó, uram.
A férfi hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Clive? Mi a francot művelt megint? Azt hittem, ti ketten jó
pajtások vagytok.
– Együtt jártunk a rendőrakadémiára.
Grav elmosolyodott, hogy jobb kedvre derítse a nőt.
– Igen, hallottam hírét.
Ó, egek, hogy mondja el a nyomozónak, mi történt? Rankinnel
olyan közel álltak egymáshoz.
– Nem csinált semmit, uram, legalábbis nem velem.
Mi a fenét akar kibökni ez a nő? Történt valami. Biztos, hogy
történt valami.
– Figyelj, Jane, hagyjuk a barkochbázást, mondd el, mi a francról
van szó! Haladnom kell a gyilkossági üggyel.
A rendőrnő elfordította a fejét, és a távolba meredt.
– Meghalt, uram.
– Miről beszélsz?
 Csak mondd ki, Jane! Csak mondd el neki, ess túl rajta!
– Rankin őrmester… Ma reggel holtan találták.
Gravnek tátva maradt a szája, és küszködött a válasszal.
– Clive halott?
– Igen, uram, egy járókelő telefonált be, miután megtalálta az
őrmester testét a Castle Lane-en álló kocsijában. Llansteffanban, a
part mellett.
– Mikor volt ez?
A nő ránézett az órájára.
– Tíz perce beszéltem vele.
– És miből gondolod, hogy Clive volt? A Nissanja ott áll a
parkolóban. Befelé jövet a saját szememmel láttam.
– A férfi, aki betelefonált, megmondta az autó rendszámát. Az
őrmester kicsekkolt tegnap a rendőrségi Mondeóval.
– Rendben, de talán nem Clive ült az autóban. Valaki más is
használhatta, miután neki már nem kellett.
Egyetlen okot sem tudok, amiért mostanában Llansteffanba
vezetett volna. Délelőtt be kellett mennie a cardiffi rendőrségre.
– Mr. Larkin pontosan leírta az őrmester kinézetét. Úgy
gondolom, a Primerája egész éjjel a parkolóban állt.
Tényleg úgy hiszem, hogy ő az, uram.
Gravet a rosszullét kerülgette, ahogy egyre valószínűtlenebbé
vált, hogy félreértés történt.
– Hívta valaki a mentőket?
A nő bólintott.
– Már úton vannak, uram.
A nyomozó felkapta a kocsikulcsát az íróasztaláról, és szó nélkül
elindult a kijárat felé. A rendőrnő utánaeredt, és ahogy a folyosón
utolérte a férfit, megfogta a vállát.
– Még valamit nem mondtam el, főnök.
A nyomozó megtorpant a lift ajtajánál.
– Mit?
– Öngyilkosságnak tűnik.
A férfi hitetlenül rámeredt; nem tudta vagy inkább nem akarta
összeegyeztetni a nő kijelentését azzal a férfival, akit ő ismer.
– Ezt meg miből gondolod?
 Elmondani, és hallani sem könnyű az ilyesmit.
– Egy slag volt a kipufogócsőhöz rögzítve, és a másik vége
bevezetve az autóba. A motor még járt, amikor Mr. Larkin
megtalálta. Nem úgy tűnik, hogy bármi kétségünk lehet.
Ennek semmi értelme. Rankin boldog volt. Útban van a gyereke.
– Figyelj, Jane, nem tudom, mi történt, de kurvára biztos vagyok
benne, hogy Rankin nem ölte meg magát.
Grav jóval gyorsabban vezetett a szabályosnál – kétszer lépte át
a megengedett hatvanas sebességhatárt és hajtott kilencvennel,
egyszer pedig majdnem el is szállt egy különösen éles kanyarban.
Csupán néhány perccel a mentő után érkezett a Castle Lane-hez,
leállította a motort, és kiugrott az autóból, épp amikor az egyik
mentős kinyitotta a Mondeo vezetőoldali ajtaját, és átnyúlt az
anyósülésre, ahol Rankin feküdt.
Grav odament az autóhoz, és megpróbált belesni a füsttel borított
szélvédőn, de nem járt sikerrel. Csupán egy férfi körvonalát látta.
Egy férfiét, aki túlságosan hasonlított a barátjára.
– Meghalt?
A mentős Gravre nézett, aki most épp a férfi válla fölött sandított
be az autóba, majd visszafordult a már jó ideje halott pácienséhez.
– Ki maga?
A nyomozó elővette a zsebéből a névjegyét, és jó közel tartotta a
vele szemben álló középkorú, tetovált férfihoz.
– Gravel nyomozó, helyi rendőrség.
– Ó, igen, meghalt. Bárki volt is, nagyon komolyan gondolta. Ez
nem csak segélykiáltás.
Grav óvatosan odébb tolta a mentőst, és bedugta a fejét az ajtón.
Ez Rankin. Te jó ég, ez Rankin. Az egész kurva világ megőrült.
– A barátom.
– Sajnálattal hallom. Fogadja őszinte részvétemet.
– Gondolom, nincs búcsúlevél.
– Még nem találtam.
A nyomozó bemászott az ülésre, és átkutatta Rankin zsebeit és a
kesztyűtartót, de semmi említésre méltót nem fedezett fel.
A fiatalabbik mentős ekkor jelent meg a társa mellett, és megtörte
a csendet.
 – Semmi?
– Szar se.
– Szeretné, ha azonnal elvinnénk? Igyekeznünk kellene, mert itt
hamarosan gyerekes családok fognak sétálni.
– Ez nem öngyilkosság volt.
A két mentős egymás szemébe nézett, de végül az idősebb és
tapasztaltabb mondta ki azt, amire mindketten gondoltak.
– Nézze, én megértem, hogy a barátja volt, de nekem nagyon
úgy tűnik, hogy megölte magát. Ilyesmi előfordul. Túl gyakran látunk
hasonló esetet.
– Hosszú ideje vagyok a szakmában. Tudom, hogy az ilyesmi
megesik, de itt nem esett meg! Nincs búcsúlevél, az anyósülésen ül,
és a kocsi úgy van leparkolva a töltés mellé, hogy csak a
vezetőoldalról lehet beszállni. Ahhoz, hogy ez így megtörténjen, be
kellett volna állítania a csövet, beszállni a vezetőoldali ajtón, majd a
sebváltó fölött átmászni az anyósülésre. És minek kötötte be az
övét? Ennek semmi értelme. Nem veszik észre? Valaki
öngyilkosságnak akarta álcázni. Gyilkossági helyszínként fogjuk
kezelni.
 29. fejezet
GRAV AZ AUTÓJÁBAN ÜLT, és már majdnem tíz perce bámulta
Rankin szerény, de kényelmes három hálószobás sorházát. Hogyan
mondja el Mary Rankinnek a hírt, ami összetöri a szívét?
Kivette az ötös pakkból az utolsó előtti szivart, második
nekifutásra sikerült is meggyújtania, majd mohón beleszívott, és
letüdőzte a mérgező füstöt, ahogy a feszült helyzetekben szokta.
Még nagyjából öt percig üldögélt, hallgatta a Catatonia-CD-t, és
magában végigpróbálta a különböző, egyaránt borzalmas
nyitómondatokat. Végül letekerte pár centire az ablakot, kidobta a
háromnegyed részig elszívott szivart az árokba, és úgy döntött, hogy
azt mondja, ami a szívéből jön. Akárhogy fogalmaz is, a nőt biztosan
villámcsapásként fogja érni a hír. Nincs semmi, ami könnyebbé teszi
ezt a csapást. Grav úgy érezte, ideje megemberelnie magát, és
túlesni a dolgon.
A nyomozó észrevette, hogy a szokottnál is jobban remeg a keze,
amikor a csengőhöz emelte, de ez egy cseppet sem lepte meg.
Azért van itt, hogy megossza Maryvel életének legszívszorítóbb
hírét. Akármit mond, akárhogy tálalja is, ez attól nem lesz könnyű.
Csak tedd meg, Grav! Csak mondd el neki, tedd, amit kell!
– Szervusz, Grav, már jó ideje nem láttalak. Ha Clive-ot keresed,
tegnap reggel óta nem láttam. Azt hiszem, ezúttal túlterhelted
munkával.
– Bejöhetek, drágám?
– Ó, egek, mi történt?
A férfi gyengéden bevezette a nőt a nappaliba.
– Gyere, Mary, azt hiszem, jobb, ha leülsz, mielőtt nekifogok.
Mire leült a székbe, a nő már sírt, és úgy szorította a karfát,
mintha az élete múlna rajta.
– Mi történt, Grav? Clive-nak balesete volt, vagy ilyesmi?
Csak mondd ki, Grav! Mondd ki!
– Sajnálom, Mary, de ma reggel holtan találták.
Mary csak ült a székben, és csendesen dúdolt egy dalt, amit
mindketten szerettek a boldogabb időkben.
– Hallasz engem, drágám?
 – Igen, Grav, hallottalak… Mi történt?
Mintha enyhíthetné a csapást. Az öngyilkosság mindennél
nagyobb pofon a halott szerettei számára.
– Az autójában találták, amibe be volt vezetve a kipufogóból egy
slag, de…
– Azt mondod, Clive megölte magát?
A férfi megrázta a fejét, és a széke legszélére húzódott.
– Nem, én nem ezt mondtam, drágám. Bizonyos dolgok nem
stimmelnek. Tényleg úgy gondolom, hogy nem ez történt.
– Feltételezem, az az önző disznó nem hagyott nekem levelet.
– Nem hiszem, Mary, hogy öngyilkos lett. Szerintem valaki
megölte, és megpróbálta öngyilkosságnak beállítani.
A nő elvett maga mellől egy papír zsebkendőt a keményfa
kisasztalról, és hangosan kifújta az orrát.
– Depressziós volt.
Grav összevonta a szemöldökét.
– Clive? Életemben nem láttam nála vidámabb fickót.
– Elment a baba.
A férfi odanyúlt, és megszorította Mary kezét.
– Nagyon sajnálom, Mary, fogalmam sem volt.
Az asszony elhúzta a kezét.
– Honnan tudtad volna? Te csak a felszínt láttad.
– De miért nem említette?
– Nem tudta elfogadni. Még mindig úgy beszélt, mintha semmi
sem történt volna. Két nappal az után, hogy az orvos közölte,
elvetéltem, Clive elment, és vett egy gyerekágyat. Nem lehetett
észhez téríteni. Még soha nem láttam ilyennek.
– Bárcsak elmondta volna! Talán segíthettem volna neki.
– Egyik napról a másikra a tagadást felváltotta a csüggedés. A
háziorvos antidepresszánst írt fel neki néhány nappal az után, hogy
elzavartam a rendelőbe, de nem volt hajlandó beszedni.
Grav most először kezdte megkérdőjelezni a korábbi
következtetéseit. Talán csak áltatta magát az esemény
értelmezésekor? Talán túl nagy volt a nyomás. Az emberek néha
hatalmas feszültség hatására kiszámíthatatlanul viselkednek, és
olyasmit tesznek, ami nagyon távol áll a személyiségüktől.
 – Tehát úgy gondolod, hogy megölte magát? Tényleg ezt állítod?
A nő lesütötte a szemét, és a földet bámulta.
– Igen, Grav, ezt. Könyörögtem neki, hogy szedje be a tablettákat.
Folyamatosan esdekeltem neki, de nem hallgatott rám. Számítottam
rá, hogy meg fog történni.
 30. fejezet
EMMA MÉG AZELŐTT FELISMERTE az érzést és az öntöttvas
radiátor alakját, mielőtt kinyitotta volna a szemét, azon viszont
meglepődött, hogy nem volt odabilincselve, mint a legutóbb.
Egymás után kinyitotta mindkét szemét, és látta, hogy a
megszokott teljes sötétség és a zavaró fehér fény helyett a szobát
most nyomasztó sárga fénnyel vonja be egy hatvanwattos izzó. Ez
viszonylag normális dolog is lehetett volna, ha nincsenek a
különböző technikai felszerelések és az álarcos bohóc, aki lassan
megindult felé.
Ezúttal nem az ismerős öltönyét viselte, hanem alkalmi, tengerkék
nadrágot és vékony, fekete, garbós pulóvert, ami ráfeszült a testére.
A lány meredten nézett rá, keveredett benne a félelem és a gyűlölet
érzése, ahogy elképzelte az emberi arcot a maszk alatt.
– Üdv ismét, Vénusz! Jó újra veled lenni, kedvesem. Most már
csak mi ketten maradtunk. Anyám nemrég eltávozott. Most a
fagyasztóban van.
Az anyja? Mi a…? Az anyja mindvégig itt volt?
– Nagyon sajnálom, gazdám. Remélem, nem szenvedett.
A férfi felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem, valahol azért nekem is meg kellett húznom a határt.
Gyenge volt a szíve. Úgy vélem, a közelmúlt eseményeit nem bírta
ki.
Ez a férfi teljesen őrült, de legalább ezúttal nem bilincselte meg.
Várd ki a megfelelő pillanatot, Emma! Várd ki a lehetőséget,
akármilyen legyen is! Emma magára erőltetett egy többé-kevésbé
hihető mosolyt.
– Örülök, hogy ezt hallom, gazdám.
A férfi tett egy lépést előre, és az ujjaival végigszántotta a lány
szőke haját. Emma reszketett és fészkelődött.
– Úgy vélem, mára elég a céltalan csevegésből, Vénusz.
Biztosan kíváncsi vagy, miért engedtelek ki másodjára is a
szobádból.
Emma nem volt biztos benne, hogy tényleg hallani akarja-e a
választ. Talán ez a rohadék kezd bízni benne.
 Menj bele a játékba, Emma! Játszd a kis játékát!
– Áruld el, gazdám!
– Mintha az előbb egy pillanatig az újonnan beszerelt
síkképernyős televíziót és az igazán modern, digitális videórendszert
nézegetted volna.
Vajon milyen választ vár a férfi? Nyilván elégedett magával ez a
gazember. Mit lehet ilyenkor mondani?
– Nagyon drágának látszik, gazdám.
A férfi bólintott.
– Örülök, hogy tetszik, Vénusz. Ez a legkorszerűbb felszerelés, a
technikai innováció legfrissebb kelléke.
Némiképp drága, ahogy azt helyesen megállapítottad, de igazán
megéri az áldozat. Igen érdekes filmet szeretnék megmutatni neked.
Előző vendégeimmel átélt kedvenc élményeimből összeállítottam
egy montázst.
Így vagy úgy, de mind az öt lány hozzátett valamit. Attól tartok,
néhol igen szemléletes, még az én ízlésemnek is. Remélem, ez nem
túl nagy probléma. A reakciód eldönti, hogy életben maradsz-e, vagy
meghalsz. Ha csak egyszer is elnézel a képernyőről, tudni fogom,
hogy nem te vagy a nekem való lány. Kezdhetjük?
Ó, istenem, kérlek, ne! Nézd a képernyőt, Emma, és gondolj jó
dolgokra! Csupán ennyit tehet, jó dolgokra kell gondolnia.
– Igen, gazdám, készen állok.
A következő több mint egy órában a lány horrorisztikus csendben
ült, és nézte, hallgatta az egyik embertelen aljasságot a másik után,
miközben a férfi a két méterre lévő székében ülve végig mereven
figyelte őt. A lány minden egyes másodpercet gyűlölt, és legbelül
zokogott, amiért azok a rettegő lányok ilyen leírhatatlan borzalmakat
éltek át, de egy pillanatra sem nézett félre.
– Meglepően jól csinálod, kedvesem. Kezdem azt hinni, hogy
korábbi kétségeim ellenére talán mégis osztozol a nem mindennapi
ízlésemben, ami a szórakozást illeti. Menj szépen vissza a
szobádba, és hagyj időt, hogy gondolkodhassak!
Itt az esély. Talán ez az egyetlen esély. Ha egyszer visszamegy a
szobájába, soha nem menekül.
 – Többet szeretnék tudni rólad, gazdám. Mondd el, hogyan
kezdődött mindez! Mondd el, hogyan dolgoztad ki a módszereidet!
Mindent tudni szeretnék.
A férfi érezte, ahogy a pénisze megduzzad a vértől, amikor
törökülésben leült a földre a lánnyal szemben, csupán egy
karnyújtásnyira tőle.
– Tényleg tudni akarod?
– Igen, gazdám.
– Akkor elmondom… Tizenkét éves voltam, amikor először
elkezdett érdekelni a halál és a szenvedés. Egyik reggel a ház
mögötti erdőben sétáltam, amikor megláttam egy helyi nőstény
macskát, ami egy orvvadász csapdájába esett. Éppen úgy próbált
meg szabadulni, hogy lerágta az egyik mancsát. Ügyet sem vetett
rám, én pedig csak álltam ott vagy húsz percig, és néztem, amint
vonaglik kínjában. Élveztem minden csodálatos pillanatát. Végül
összezúztam a fejét egy hatalmas kővel, és nem azért, mert meg
akartam szabadítani a szenvedésétől, hanem mert látni akartam az
eredményt. Fiatal életem legnagyszerűbb pillanata volt, és onnantól
nem volt megállás. Ezután megragadtam minden kínálkozó
lehetőséget, de hamar rájöttem, hogy jóval szervezettebbnek kell
lennem, ha enyhíteni akarom a sóvárgásomat. Először csak fehér
patkányokon kísérleteztem, és a kivégzés meg a kínzás számtalan
módját bevetettem.
A férfi elnevette magát, ahogy az elméjébe kúsztak az emlékek.
– A patkányokat a szüleim hozták, akik nem sok figyelmet
szenteltek nekem, viszont félreértelmezték a tevékenységeimet,
mert azt hitték, csodálatra méltóan érdeklődöm az orvostudomány
iránt. Az ostoba tanáraim szintén így hitték. Szerintem az apám
tényleg úgy gondolta, egy nap orvos leszek, és elpocsékolta az
időmet azzal, hogy önkéntesként segédkeznem kellett a luddita
közösség ellátásában. Aztán ahogy megismertem apámat, rájöttem,
hogy nem is különbözünk annyira… Folytassam? Érdekel, hogyan
folytatódott a történetem? Az eddigi előadásomat érdekesnek
találtad?
Emma nem mozdult, és meg sem szólalt. Csüggedt csendben ült,
keze ernyedten lógott mellette, és néha tettetett érdeklődéssel
felpillantott. Mit lehet mondani ilyen gonoszság fényében?
A férfi durván megbökte a lány mellkasát.
– Hallasz, kedvesem? Folytassam?
– Igen, gazdám, kérlek, folytasd!
– Ahogy említettem, egyre elbűvölőbb kínzó- és kivégzési
módszereket találtam ki: égetés, mérgezés, éheztetés, dehidratáció,
fullasztás. Mindegyiknek hódoltam. Egy időre lekötötte az
érdeklődésemet, de valójában már a legelején tudtam, hogy az
állatok soha nem elégíthetik ki eléggé a vágyaimat. Nagyjából
tizenöt éves koromban kezdtem fantáziálni arról, hogy nőket
gyilkolok meg. Mind vékony, fiatal és szőke volt, akárcsak te. Láttam
magam, amint maximálisan kielégítem a sóvárgásomat, majd épp
csak betöltöttem a tizenkilencet, amikor végre, azon a csodálatos
első alkalmon átültettem a valóságba a fantáziám.
Megmérgeztem egy egyetemi barátnőmet. Lassan, fokozatosan,
óvatosan, és csak figyeltem, ahogy hónapokon át egyre
rosszabbodik az állapota, közben pedig aggodalmat színleltem.
Végül kevertem neki egy halálos koktélt paracetamolból és
alkoholból. És képzeld, az ostoba orvosok a kórházban mit sem
gyanítottak!
Megállapították, hogy a stressz miatt öngyilkos lett. Mekkora
baromság! Egész életemben nem nevettem olyan jót.A férfi lassan
dörzsölni kezdte az ágyékát, és úgy folytatta:
– Lehengerlő és csodálatos volt látni, ahogy kétségbeesetten
kileheli a lelkét. Fiatal életem legnagyszerűbb pillanata volt, ezért
muszáj volt megismételnem. Újra és újra sóvárogtam utána.
Kétségbeesetten meg akartam tenni újra. Fantáziáltam, aztán
megvalósítottam a fantáziát… Évente átlagosan egyszer öltem, főleg
méreggel, bár néha, amikor lehetőség adódott rá, az északi városok
sötét, elhagyatott utcáin vadásztam, és hátulról csaptam le az
áldozataimra.
Beszéltesd, Emma! Csak hadd beszéljen ez a rohadék!
– És aztán mit történt, gazdám?
– Nagyjából hat éve kezdtem kiépíteni ezt a helyet, ami óriási
ötletnek bizonyult. Itt nyugalomban hódolhatok a vágyaimnak, és
nem kell attól tartanom, hogy valaki megzavar. Ez hatalmas előny.
 Reménykedem benne, hogy a következő vendéget már együtt
szórakoztathatjuk.
Emma figyelte a férfi duzzadt ágyékát, és a lehetőségeit
mérlegelte, majd kinyúlt, hogy megérintse a férfit, de aztán lassan
visszahúzta a kezét.
– Szexelni szeretnél, gazdám? Látom, hogy fel vagy izgulva.
Fekhetek teljesen nyugodtan, még a lélegzetemet is visszatartom.
A férfi gondolkodott pár másodpercig; először elvetette az ötletet,
de aztán meggondolta magát. Jelentős eltérés lenne a megszokottól.
Apró áldozat azért, hogy megpecsételje a kapcsolatukat.
– De nincs rajtad a cipő.
– Idehozhatom, gazdám. A fürdőszobában van, a mosdó mellett.
A férfi bólintott.
– Ne várass sokáig, Vénusz! Véges a türelmem.
A lány megpróbált a falnak támaszkodva felállni, de a lába
összecsuklott alatta a bokája miatt, durván elesett, beütötte a fejét a
padlóba, és fekve maradt.
A férfi cipője elejével erősen belerúgott a lány hátába.
– Mássz, Vénusz! Mássz, de hamarjában!
Itt az esély, Emma, végre megkaptad az esélyt! Most vagy soha,
élni vagy halni! Feltápászkodott négykézlábra, lassan az ajtó felé
mászott, de megbotlott, és mozdulatlanul elterült a szőnyegen, várva
a következő támadást, ami másodpercek múlva meg is érkezett.
– Megpróbálsz felbosszantani, Vénusz? Éppen, amikor olyan jól
szerepeltél?
A lány sérült és sajgó hasára szorította a kezét, és felnézett a
férfira.
– Ide tudnád hozni a cipőt, gazdám? Csak most az egyszer! Nem
akarok csalódást okozni.
A férfi először arra gondolt, hogy felemeli a lábát, és rátapos a
lányra, de a szexuális vágya felülírta az erőszakos ösztönét, és
sietősen megindult az acélajtó felé.
Emma ismét négykézlábra állt, mászva elindult, majd nem
törődve a fájdalommal gyorsított, amikor a férfi belépett a szobába.
Gyerünk, Emma, meg tudod csinálni! Gyerünk, gyerünk!
 – Hol a pokolban van a cipő, te kis kurva? Nincs a
fürdőszobában!
Mindjárt, Emma, még egy kicsi kell!
– Sajnálom, gazdám, biztosan a szekrényben van.
Ahogy a férfi kinyitotta a szekrényt, és belenézett, Emma
feltérdelt, és minden erejét összeszedve nekifeszült az acélajtónak,
hogy bezárhassa. Bumm! Megcsinálta! Tényleg megcsinálta, és
ezzel a világ egy kicsit biztonságosabb hely lett!
Emma elkúszott a legközelebbi monitorig, felnyúlt, egy pillanatra
felhúzta magát álló helyzetbe, majd lehanyatlott a pultra, és ott
megtámaszkodott. A képernyő felé fordult, feltekerte a hangerőt, és
jobb kezével felkattintotta a villanyt. Figyelte, amint a maszkos férfi
eltakarja a szemét, ahogy ő is tette ezelőtt számtalanszor.
Megkocogtatta az előtte lévő pultra állított mikrofont,
megbizonyosodott róla, hogy be van kapcsolva, és megszólalt olyan
magabiztossággal, amit azóta nem érzett, hogy megérkezett ide.
– Üdv, kedvesem, üdvözöllek új otthonodban! Itt az ideje, hogy
levedd a maszkot. Pontosan tudom, ki vagy, és már nem félek tőled.
A férfi úgy vonyított, mint egy vérengző fenevad.
– Nyisd ki az ajtót! Nyisd ki, te manipulatív kurva! Leszaggatom
az átkozott arcodat!
– Ó, azt nem hiszem, professzor. Te ott vagy bent, én pedig itt
kint. Onnan nincs kiút. Hála neked. Biztos vagyok benne, hogy
kielégítőnek találod az új szálláshelyedet. – Azzal Emma lekapcsolta
a képernyőt, és sötétségbe vonta a szobát.
Majdnem egy órába telt, mire Emma elmászott a háztól, keresztül
az udvaron, le a durva, egysávos aszfaltúton egészen a főútig. Mire
elhagyta a Trinity-mezőt, és több mint ötszáz métert kúszott a
túlburjánzott füves terület határáig, már a kezéről és a térdéről is
teljesen lehorzsolta a bőrt, és erősen vérzett. Fizikai gyötrelmeket élt
át, mégis olyan emelkedett hangulatban volt, mint még soha
életében. Kiszabadult. A világot fényesebbnek és gyönyörűbbnek
látta, mint valaha. Jó volt élni!
Emma elhagyta a füves terület szélét, és június tizenegyedikén,
csütörtökön, reggel hat óra harminckét perckor kifulladva elterült a
járdán. Tíz perccel később már egy irgalmas szamaritánus Saab
autójának hátsó ülésén feküdt, útban a caerystwythi kórház felé.
Csupán hiányos fekete fehérneműjét viselte, és egy szürke, V-nyakú
pulóvert, amit a sofőr adott neki. Felemelte a fejét, felnézett az égre
az ablakon keresztül, és elmosolyodott. Még soha nem volt ilyen
csodálatos élni.
 31. fejezet
EMMA SZÜLEI MÁR A LÁNY ÁGYA MELLETT ÜLTEK a
sürgősségi osztályon, amikor Gravel nyomozó aznap délelőtt
belépett. Amint Grav mereven az ágyhoz sétált, mindketten felálltak,
majd az anya ujját az ajkához emelve csendre intette a férfit, jelezve,
hogy a lánya épp aludt mellette.
– Beszélnem kell vele. Túl fontos ahhoz, hogy halogassuk.
Mrs. Jones a férfi felé lépett. Visszatért belé a harciasság; Emma
menekülése jóval hatásosabb gyógymódnak bizonyult, mint
bármilyen tabletta, amit az orvosok javasolhattak.
– Aludnia kell, nyomozó. Nézze, milyen állapotban van! Szegény
lány teljesen kimerült.
A nyomozó ránézett a lányra, és megdöbbent beesett szemétől,
torz orrától, lesoványodott arcától.
– Azt akarják, hogy elkapjam a férfit, aki elrabolta, nem?
– Természetesen igen, de biztosan később is tud vele beszélni,
amikor már pihenhetett egy kicsit. Mit számít egy-két óra ide vagy
oda?
Emma ekkor hirtelen kinyitotta ragyogó kék szemét, és felemelte
a kezét.
– Minden rendben, anya, már ébren vagyok.
– Aludj vissza, szivecském, Gravel nyomozó biztosan nem bánja,
ha várnia kell.
Emma felült, elrendezte a párnáit, majd feléjük fordult.
– Semmi gond, anya, most szeretnék vele beszélni. Vannak
dolgok, amiket el kell mondanom. Miért nem mentek le apával a
büfébe egy kávéra, és hagyjátok, hogy beszéljek a nyomozóval?
Egyedül jóval könnyebb lenne.
Mrs. Jones odalépett az ágyhoz, és megszorította a lánya karját.
– Biztos vagy benne, szivecském?
Emma egyetértően bólintott.
– Igen, anya, biztos vagyok. Tényleg meg kell tennem.
A nyomozó félreállt, hogy elengedje a szülőket. Hálás volt, amiért
Emma együttműködik, és segíteni akar.
 – Jó, hogy újra köztünk vagy, drágám. Sokat kerestelek.
Kinyújtotta a kezét, de gyorsan vissza is húzta, amikor észrevette a
véres kötést.
– Gravel nyomozó vagyok, de kérlek, szólíts Gravnek! Ha készen
állsz, feltennék pár kérdést.
– Azt akarom, hogy elkapják a rohadékot. Mit kell ehhez tudnia?
– Készítek néhány feljegyzést, rendben? Később majd leírjuk a
teljes vallomást is.
– Rendben.
– Le tudnád írni a férfit, aki elrabolt?
A lány ingerülten megrázta a fejét.
– Mindig egy bohócmaszk volt rajta. Még a szemét sem láttam.
– Tehát soha nem láttad az arcát?
– Egyszer sem.
Grav elrejtette a csalódottságát, és halványan elmosolyodott.
– Tudsz bármit mondani a külsejéről? Akármit.
– A kezét láttam. Fehér volt, és körülbelül százhetven-
százkilencven magas.
– Kövér, vékony, átlagos alkatú?
– Átlagos, hetven-hetvenöt kiló.
– Bármi egyéb?
– Erős, kelet-európai akcentusa volt.
Ez leszűkíti a gyanúsítottak listáját.
– Biztos vagy benne?
– Igen, egészen!
– És hol tartott fogva, drágám?
A lány az arcához emelte bekötözött kezét, és könnyein keresztül
válaszolt.
– Egyedül ébredtem egy ablaktalan szobában. Egy nyíláson
keresztül etetett, és a mennyezetre szerelt hangszórókon át beszélt
hozzám. Ez minden, amit tudok.
Grav tanácstalannak tűnt.
– Akkor hogyan szabadultál ki?
– Elengedett.
Igazán? Ez kissé váratlan.
– Akkor tudod, hol tartott fogva.
 – Bekötötte a szemem, kivezetett a szobából, belökött valami
teherautó hátuljába, majd nagyjából egy óra utazás után kidobott az
út mellett. Rögtön lerántottam a szemkendőt, és még láttam, amint
elsuhan egy nagy, fehér mikrobusz.
Rendben, már ez is haladás.
– Feltételezem, nem láttad a rendszámtáblát.
– Sajnos nem.
– Bármi ötlet a márkára?
– Nincs.
– Gondolod, hogy ha mutatok pár képet, felismered az autó
típusát?
– Megpróbálhatom, de valószínűleg nem. Csak a másodperc
töredékéig láttam, aztán siettem, hogy elrejtőzzek a fűben.
– Oké, lássuk, jól értem-e! Nincs ötleted, ki rabolt el, és hol tartott
fogva. Adok időt a gondolkodásra, drágám. Bármilyen nyom segíthet
azonosítanunk őt vagy őket.
Emma letörölte a könnyeit, és összevonta a szemöldökét.
– Sajnálom, nyomozó. Halvány fogalmam sincs.
 Tartalom
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet