Földi Pál

A SZENT ÖRDÖG
Raszputyin, a cári Oroszország
utolsó ura
 I.
„Oroszország anyácska”
Oroszország mindenkori urait – legyenek azok cárok, vagy
kommunista pártfőtitkárok – egyazon törekvés jellemezte:
megszerezni a világ feletti uralmat.
Az orosz imperializmus nem csupán egy hatalmas birodalom
funkciójából származott, hanem népességének mélyen gyökerező
pszichológiai tulajdonságaiból is. Az orosz külpolitika már
évszázadok óta két célt követett párhuzamosan. A jégmentes
kikötőt, és vele a cár megkoronázását Bizánc császárává a
konstantinápolyi Hagia Sofíában, másfelől a pánszlávizmus
szellemét felhasználva a Balkánon keresztül behatolni Európába.
Az orosz – szovjet – autokrácia volt az egyetlen hatalom a világon,
amelynek szótárában az a szó, hogy „elég”, nem létezett. Ez az idő
múlása és az ideológiai különbözősége ellenére napjainkig mit sem
változott.
Fent vázolt elképzeléseit háborús és diplomáciai zsarolással
makacsul, változatlanul követte. 1828-ban, 1874-ben és 1944-ben
csapataival a Duna-vonalán és a Balkán-hegységen átkelve
közelítette meg Konstantinápolyt. Az 1912-ben létrehozott Balkán
Szövetség fegyveres erejét használta fel, de igyekezett a
tárgyalóasztalok mellett is érdekszférák szabályozásával befolyását
megerősíteni. Így 1876-ban Reichstadtban, 1897-ben a
Szentpétervári megállapodásban, 1903-ban Münsterben. Ezek a
már elfelejtett nevek és dátumok előfutárai voltak a Molotov-
Ribbentrop Paktumnak, éppen úgy, mint a teheráni, jaltai és
potsdami osztozkodásoknak.
Ezen „orosz álomnak” a felismerése érteti meg velünk azokat a
politikai törekvéseket, amelyek a Romanovok uralomra jutásától a
Szovjetunió összeomlásáig vérrel festett vörös fonalként húzódnak
végig ennek a szerencsétlen országnak és népnek a történelmén.
Háborúk és olyan utópista ideológiák, mint a pánszlávizmus vagy a
kommunizmus szolgáltatták az eszközt ahhoz, hogy megteremtsék a
fenti áhított célt.
A nép, amelynek „érdekében” mindez történt volna, amelyre oly
sokszor és oly harsányan hivatkoztak, legyen az jogfosztott muzsik,
vagy elbutított proletár, csak az engedelmes eszköz szerepét töltötte
be. De kétségtelen, lelkesen statisztáltak becsapóik, az
arisztokraták, a pópák, vagy éppen elvtársi párttitkárok vérrel írt
drámáiban, mert elhitték, hogy minden csakis az ő érdekükben
történik: a népért, a munkások és parasztok uralmáért.
Azért a népért, melyet a cárok, éppen úgy, mint az elvtársak, állati
sorban tartottak, és ha érdekeik úgy kívánták, millió számra hajtották
vágóhídra, vagy éppen ítélték éhhalálra.
A díszlet, amelyet a Raszputyin-jelenség hátteréül felvázolunk,
mégis sokkal derűsebb, ha úgy tetszik elegánsabb, mint az a
falanxter, amellyel a szovjet majdnem egy évszázados (rém) uralma
alatt a színpad be volt rendezve.
A mindent felülmúló harsány és hazug szovjet propaganda mögött,
amely elárasztotta nemcsak a munkások és parasztok államát,
hanem a naiv és ostoba nyugatot is, csak az tudta felfedezni a sivár
valóságot, aki – mint e sorok írója is – egy ideig közvetlenül
megtapasztalta azt a terrort és nyomort, ami az „épülő
kommunizmus nagy országát” jellemezte. Csak az látta a
kedélytelen, mogorva, rosszul öltözött emberek egykedvű
beletörődését, a mesterségesen szinten tartott igénytelenséget és a
rettegést, amely sajátja e szerencsétlen népnek.
Annak az „uralkodó osztálynak” nyomorát, amely a létfenntartás
minimumát jelentő élelmiszerekért állt órák hosszat sorba, hogy
aztán a Noé idejéből való autó- vagy trolibusznak, villamosnak
csúfolt ócskavas-halmazokon tömegével zötykölődve igyekezzen
haza primitív társbérletébe – ahol 3-4 család is lakott egy szobában
–, miközben „képviselői”, a kommunista apparatcsikok fekete,
lefüggönyözött gépkocsijai, luxus dácsáik felé száguldva az utak
közepén kijelölt sávokban elhúztak mellettük.
Csak az látta a lekoszlott, minden egyéniséget nélkülöző
épületeket, ahová ezeket a szerencsétleneket bezsúfolták, a szovjet
„kultúrát” amelyet az úgynevezett szocreál „művészet” otromba és
primitív giccsalkotásai testesítettek meg, legyen az szobor, festmény,
épület, vagy éppen film. Ahol még az 1980-as évek elején is tiltott
olvasmány volt Bunin, Paszternák, Bulgakov, Anna Ahmatova; ahol
a történelem 1917-ben kezdődött, így a Novigyevicsi Kolostor
temetőjének híres történelmi sírjait belepte a gaz és a szemét, ahol a
falvak némák voltak, mert nem tarthattak benne háziállatot, így aztán
nem csoda, hogy az egész hatalmas országban az egyetlen
„szórakozás” az ivászat volt, az „orosz betegség”, amely a vodka és
kvasz mértéktelen fogyasztásában öltött testet. Nem elítélően
mondjuk ezt, hiszen a fentieket csak részeg bódulatban lehetett
elviselni, akik pedig más megoldásban keresték az idvezülést,
azoknak ott volt a szibériai száműzetés, vagy a Gulagok világa.
Történetünk idején a cárok országa, „Oroszország anyácska” azért
más volt.
Abban az évben, vagyis 1903-ban, amikor a koszos és primitív
muzsik, Grigorij Jefrimovics Raszputyin beteszi a lábát
Szentpétervárra, a polgárok Puskint, Gogolt, Lev Tolsztojt,
Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Csehovot és Lermontovot olvastak.
Már üzemelt Konstantyin Sztaniszlavszkij Moszkvai Művész
Színháza, és a „Ványa bácsi” nemzetközi siker. Ekkor már állandóan
műsoron volt Maxim Gorkij „Éjjeli menedékhely”-e, és Pétervárról
vonatszámra rándultak át a polgárok, hogy nagyon szegényeket
lássanak Sztanyiszlavszkij színpadán. A fenti évben jelentek meg
Alekszandr Blok versei, ekkor kapott Pavlov, a Pétervári
Orvostudományi Kutatóintézet professzora Nobel-díjat, és kezdte
meg irodalmi munkásságát a későbbi irodalmi Nobel-díjas Iván
Bunin. Az egyszerű emberek is megcsodálhatták Ilja Repin
festészetét, és élvezhették Fjodor Saljapin basszusát a Bolsoj
Theaterben, amint Borisz Godunovot énekli. A cári balett
Csajkovszkij müveivel; a Hattyúk tavával, a Diótörővel, és a
Csipkerózsikával kápráztatta el az igényes közönséget, és Matild
Kresszinszkaja, Tamara Karszivana, Anna Pavlovna és Vaclav
Nizsinszkij hajolt meg az ünneplő ezrek előtt, abban a városban,
amelynek négy operaháza volt. (Csak megjegyzem, míg a cár
megelégedett Matild Kresszinszkaja kegyeivel, később Kirov elvtárs
megerőszakolta az egész balettkart. F.P.)
A 20. század elején a pétervári szimfonikusokat Nyikolaj Rimszkij-
Korszakov vezényelte. Egyik tanítványa, Igor Sztravinszkij 1910-ben
megírta a Tűzmadarat, és 1911-ben a Petruskát.
Egy másik növendéke ekkor bontogatta szárnyait: Szergej
Prokofjevnek hívták. Sorra kerülnek ki a konzervatórium padjaiból a
hangszer olyan mágusai, mint Szergej Rahmanyinov, Jascha
Heifetz, Vlagyimir Horowitz és a többiek.
 A város, amelyet majd nemsokára meghódít a pokrovszkojei
zarándok, a mocsáron épült. Tizenkilenc szigetet kapcsoltak össze
egybefüggő településsé a hidak és a csatornák. Északon a Ladoga-
tó hatalmas víztükre határolja, Nyugaton a Finn-öböl, és köztük
szélesen hömpölyög a Néva. Az északi parton a Péter-Pál erőd
komor bástyái magasodnak, minden nap egy ágyúlövéssel jelezve a
délidőt. Itt emelkedik az angyal által őrzött Téli Palota, az Izsák
székesegyház és a Haditengerészeti Akadémia impozáns épülete.
Raszputyin története itt Szentpétervárott játszódik, mert a
jellegtelen, népies Moszkvával szemben,1 ez volt a Romanovok
fővárosa. A finn mocsarakba telepített délibábváros, „Észak
Velencéje”, amelynek pompás sugárútja, a Nyevszkij proszpekt az
olasz mesterek – Rastelli, Quarenghi és Rossi – által tervezett
csodás klasszicista palotáktól, hangulatos hidaktól és a
reneszánszot idéző szobroktól övezve nyílegyenesen fut ki a
Névához.
„Ablak kell Európa felé” – mondta az alapító Nagy Péter cár, de a
város nemcsak ablak lett, hanem maga Európa. A pétervári
arisztokrácia franciául beszélt, a hölgyek toalettjeiket Párizsból
hozatták, és az ezer fényt szóró kristálycsillárok alatt a Bal Blancon,
a „Fehér bálon” a kényes kisasszonyok csupa hab és tüll fehér
nagyestélyije keveredett a Preobrazsenszkij gárdaezred
skarlátvörös-arany uniformisaival.
A látvány – a ragyogó egyenruhák, a csodálatos női toalettek, a
felszolgáló személyzet gazdagon díszített ruhái, a Téli Palota
Erzsébet termének díszítése, a fényűzés és a hatalom egész
fegyverzete – olyan pompás, hogy a világ egyetlen udvara sem
versenyezhetne vele. A női fedetlen alabástrom vállakat díszítő
ékszerek vakító ragyogása aligha felejthető. Gyémántok, gyöngyök,
rubinkövek, zafírok, smaragdok, topázok, berillek fantasztikus özöne,
valóságos fény- és tűzfolyam.2
A fényesen kivilágított paloták között a gyémánt hóval borított
sugárutakon trojkák csilingelnek, és amikor eljön a nyár, a Néva-parti
metropolisra leereszkednek a fehér éjszakák.
Ezen a „színpadon” játszódtak a nagyszerű drámák: Anna Karenina
és Vronszkij kapitány tragikus szerelme, itt írta Tatjána megható
levelét Anyeginhez, itt kérte fel táncra a „Háború és béke” Andrej
hercege Natasa Rosztovát, itt a közelben csobbantak játékosan a
Carszkoje Szelő aranyos puttóinak szökőkútjai, itt lövetett a cár az
ájtatos népbe 1905-ben, és itt rohanta meg a csőcselék 1917-ben a
Téli Palotát.
Pétervár volt a csodák és a tragédiák városa, így sorsszerűén itt
kellett megtörténnie a Raszputyin-jelenségnek, a „csodának” és nem
– a provinciális, fantáziátlan, rideg Moszkvában, amely nem Nagy
Péter, hanem Sztálin városa volt, és az ma is.
De a fent leírtak csak a felszín. Mi volt alant?
„Oroszország anyácska” fenti csillogó panorámáját, ha úgy tetszik,
Patyomkin ragyogását ki kell egészítenünk azokkal a jellemzőkkel,
amelyek hordozója maga a nép, s amely nélkül érthetetlen lenne a
„Raszputyiniáda” és a bolsevik forradalom.
Azonban mindjárt előre kell bocsátani, hogy a következő kép is
tökéletlen és külsőséges, mert idegennek nagyon nehéz, szinte
lehetetlen behatolni az orosz lélek, az orosz jellem végtelen
mélységeibe, és felszínre hozni minden rendű és rangú, minden
társadalmi réteghez tartozó oroszok lelkének kibányászhatatlan
kincseit. Erre csak egy Dosztojevszkij volt képes.
A nép elesettsége, a parasztok kegyetlen elnyomása, az ősök által
tisztelt régi szertatások üldözése következtében alakult ki az
évszázados „orosz álom” a „Megváltó” eljöveteléről. Önjelölt
„Messiások” minden országban akadnak, de csak Oroszországban
öltött példátlan méreteket és aratott elképzelhetetlen sikereket,
ezeknek a közönséges csalóknak a feltűnése.
Az első nagy önjelölt Grigorij Otrepjev, a szökött szerzetes
Rettegett Iván fiának nyilvánította magát, és – Európa elképedésére
– megdöntötte Borisz Godunovot, a nagy hatalmú cárt.
Egy másik „Messiás”, Jemeljan Pugacsov, az analfabéta kozák,
nagyszámú paraszt- és kozák sereget gyűjtött, és majdnem
letaszította a trónról Nagy Katalin cámőt.
Aztán jött Raszputyin. Ő a kulcs a bekövetkező orosz forradalom
lelkületének és vadállatiságának megértéséhez. Ő az előfutára a sok
millió muzsiknak, akik lelkűkben a vallás tudatával rombolják le a
templomokat, a „szeretet és az igazságosság” országáról álmodva
fognak ölni, erőszakot tenni, akik vérrel árasztják el az országot és
végső soron magukat teszik tönkre.3
 És Raszputyin korántsem a csúcs még. A „Messiásokat” felváltják
az Antikrisztusok, akik majd a forradalom szennyes hullámain
érkeznek.
Akkor hát vessünk egy pillantást arra a másik Oroszországra,
amely a mélyben, a csillogó felszín alatt lapult, és amely oly naiv
könnyedséggel esett áldozatul az önjelölt „Messiásoknak.”
A 20. század elején Oroszországban a behívott katonakötelesek
47%-a nem tudott írni, olvasni. Miután pedig a nők és az öregek
között sokkal nagyobb volt az analfabéták arányszáma, azonfelül
pedig az orosz statisztikák már akkor közismertek voltak
„optimizmusokról”, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a parasztságnak
legalább 90%-a írástudatlan volt.
Oroszország felett a cár uralkodott, de Oroszországot a bürokrácia
kormányozta. Ez a bürokrácia pedig a cár fölött is uralkodott, úgy,
mint például a gép uralkodik alkotója, a mai ember fölött. Ez a
bürokrácia lekötötte az egész orosz testet, miként egy beteg szerv
hibás működése leköti az egész emberi szervezetet. Ez a bürokrácia
pedig maga volt a betegség.
Betegsége és lényege mozdulatlansága, élettelensége, halálos
nyugalmi állapota. Tökéletes élettelenségében egy külön zárt világot,
a rákos daganat világát jelentette az orosz testben. Oroszországban
Nagy Péter óta nem a nemesség, hanem a bürokrácia volt az
uralkodó réteg. Elsősorban ez a tény szabta meg az egész orosz
életet átható szervilizmust, nem pedig a szláv szolgalelkűség.
Élettelensége, tehetetlenségének virtuális energiája tette az
autokrácia lelkes és fanatikus hitvallójává. A bürokrácia eleven
tiltakozás volt minden változás ellen, minden ellen, aminek lennie
kellene. Ez érthető is volt, hiszen minden fejlődésnek és reformnak
valamilyen módon ezt a tehetetlen testet kellett az útból eltávolítani.
Több mint 600 ezer bürokrata szívta magához az orosz test
életnedveit és terjesztette el az orosz szervezetben a tehetetlenség
halálos betegségét.
A cenzúra elsősorban nem is cárt, hanem azt a bürokráciát, illetve
ennek negatív működését, vagyis korrupcióját védelmezte. 1902-ben
az újságoknak 1896 témát nem szabadott érinteni, és ezeknek a
tárgyköröknek jelentékeny része a bürokrácia ténykedésével függött
össze. A korrupció negatív tevékenységének terén az orosz
bürokrácia valóban csodálatraméltó „impozáns” alkotásokat hozott
létre. A moszkvai rendőrség revíziója 1908-ban kiderítette, hogy a
cárizmus legmeghittebb és legfontosabb bürokratikus szervezete, a
tikos rendőrség évek óta szoros kapcsolatot tart fenn a betörőkkel,
akiknek a zsákmányból való részesedés fejében szabad rablást
biztosított. De ez tulajdonképpen „nem is volt olyan nagy bűn”, mert
ezek a betörők az autokrácia legnagyobb ellenségeit, a polgárságot
rabolták ki. Ebből a legtöbbet, ha van ilyen megkülönböztetésnek
értelme, az intendantura-hivatalokban kaptak. Akimov ezredest
1909-ben megbízták, hogy ezeket a korrupt hivatalokat reformálja
meg. Egy év múlva azonban egy szenátori vizsgálóbiztos kiderítette,
hogy maga a „derék” újraszervező volt a megválasztott feje egy
bandának, amely az államot rendszeresen fosztogatta.
1911-ben a moszkvai intendatura 70 hivatalnokát helyezték vád alá
hűtlen kezelés miatt. Ezek azonban felháborodva hangoztatták,
ártatlanságukat: ők nem loptak, hanem csak becsületesen betartott,
szabott taksa szerint fogadtak el pénzeket. Ugyanez évben be is
szüntették a korrupcióellenes szenátori vizsgálatokat, mert „ezek
aláássák a kormányzat tekintélyét.”
A bürokrácia kormányozta Oroszországot, a bürokráciát pedig az
Ohrána, a politikai titkos rendőrség. Ez volt az autokrácia igazi
fellegvára. Az alattvalók egy részének szerencséjére ez a fellegvár is
bevehető, korrupt és megvesztegethető volt. Az Ohrána hivatása
magaslatán az 1905-ös forradalom alatt állott. A forradalmat buzgón
támogatta, hogy aztán leverje és megalapozza a neoreakciót.
Minden bizonynyal Pleve belügyminiszter és Szergej nagyherceg
meggyilkolásában is része volt. Sztolipin miniszterelnök gyilkosa is
az Ohrána ügynöke volt. Az Ohrána merényletei figyelmeztették a
cárt az autokrácia fenntartására és szigorítására. A
legszélsőségesebb forradalmi mozgalmak dinamitos zsinórjához ő
tartotta a tüzet, hogy végül is felrobbantsa Oroszországot.
A világháború előestéjén a bolsevista vezérkar 7 tagja közül 3 az
Ohrána fizetett ügynöke volt, köztük a „nagy” Sztálin. A forradalmi
mozgalmakon kívül az Ohrána pogromokat szervezett a zsidók
körében, hogy így vezesse le a parasztokban felgyülemlett
feszültséget.
 Oroszország másik legnagyobb hatalma az egyház volt. A mély és
bensőséges vallásosság sehol nem hajtott olyan titokzatos
virágokat, mint az orosz lélekben. A vallás és a politika pedig
szorosan egybefonódott. Csak egy példa. Mielőtt Pleve, az
autokrácia legkegyetlenebb belügyminisztere a lázadó parasztok
elleni nagy hadjáratra indult, a trotzi klastromba zarándokolt a
szentek sírjaihoz, hogy tőlük kapjon lelki erőt az elkövetkezendő
kegyetlen eseményekhez.
Az orosz világi papság, a pópák többnyire igen szegények voltak. A
falusi pópák – közéjük tartozott a világi papok túlnyomó része – a
parasztok életét élték, anélkül, hogy a parasztokkal, a faluval benső
közösséget tartottak volna fenn. Ez azért volt így, mert az orosz
pópa egyúttal bürokrata volt, nemcsak egyházi, de a világi
fennhatóságtól is tökéletesen függött, hiszen Oroszországban a
kettő a cár egyházi fősége folytán teljesen egybeforrott. A pópa
paraszti nyomorúságában csak úgy tehetett szert némi
mellékjövedelemre, mint a bürokrata, t.i. korrupcióval, a szegény nép
megfejésével.
Az orosz szerzetesség viszont mérhetetlenül gazdag volt, ami azt
jelentette, hogy soraikból kerültek ki a főpapok. Így a főpapság és a
szerzetesség a legbensőségesebb kapcsolatot tartották fenn, és
bizonyos értelemben ellentétben állottak a szegény világi papsággal,
a pópákkal.
1915-ben Oroszországban 950 ortodox kolostor volt, közel 90 000
szerzetessel. Ezen kívül több száz apácakolostor. Moszkva
leggazdagabb háziura, majdnem egy egész városrész birtokosa,
Szent Szergej klastroma volt. Szemben a katolikus szerzetességgel,
ezek a mérhetetlenül gazdag kolostorok semmiféle szociális
gondoskodást nem fejtettek ki, megelégedtek a lelki gondozással.4
Az arisztokrácia – a földbirtokos nemesség – a
jobbágyfelszabadítás, Sztolipin-féle földreform és az egyéni
birtokeladások révén megvált földjének jelentékeny részétől. Mégis
ezekben az időkben befolyása csak növekedett. A kormányzat
ugyanis az aktív és „nyugállományú” földbirtokosokból egy új, erős
tőkés réteget teremtett. Ezzel a nemesi tőkés osztállyal egyrészt a
parasztságot, másrészt a városi polgári középosztályt akarta
sakkban tartani.
 Az állam Paraszt Agrárbankot állított fel, amely parasztbirtokok
számára aránytalanul magas áron összevásárolta a nemesek
parlagon heverő, vagy hasznavehetetlen földjeit – elsősorban a
parasztadókból. Az állam által alapított Nemesi Agrárbank egészen
alacsony kamatlábra földhitelt nyújtott a nemesi birtokokra, a birtok
túl magasra taksált értéke 90%-nak erejéig. Az élelmesebb nemesek
aztán ezt a pénz „siber” üzletre használták fel. Gogol híres
regényének, a „Holt lelkek”-nek hőse, Csicsikov elhalálozott
jobbágyokat vett meg a földbirtokosoktól, s ezeket a „holt lelkeket”
adja el. Hasonlóan vettek fel kölcsönt az „erényes” földbirtokosok
összevásárolt „holt földekre”. Felvásároltak ugyanis értéktelen
mocsárvidékeket, és ezekre a Nemesi Bank becslőjének
megvesztegetésével horribilis kölcsönösszeget kaptak. A Nemesi
Bank csodálatos nagylelkűséget tanúsított nemesi adósaival
szemben, a kamatfizetést gyakran felfüggesztette, vagy az egész
kamatot egyszerűen elengedte, míg a Paraszt Bank paraszt adósain
a legnagyobb kíméletlenséggel az állami kancsuka igénybevételével
hajtotta be az adósoktól az esedékes kamatokat. A vidéki nemesség
helyzetét rendkívül megerősítette a Nemesi Tanácsok meglapítása,
melynek tagjai az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Ennek a
tanácsnak a jogkörébe tartozott minden függő ügy a nemesek és a
parasztok között.
Sajátságos, hogy az állam áldozatkész pártfogása ellenére a
nemesség jelentékeny többsége az alkotmányos kormányzat és
egyéb nyugati „téveszmék” híve volt. A liberális mozgalmakban ez a
tőkés nemesség nem kisebb szerepet játszott, mint a szűkebb
értelemben vett polgárság, ügyvédek, orvosok, kereskedők,
gyárosok, magántisztviselők, mérnökök stb. Az egyetlen különbség
ott volt, hogy a polgárság egy árnyalattal „baloldalibb” volt, és
később a Dumában inkább a „radikálisabb” Kadét Pártot támogatta,
míg a nemesség inkább a mérsékelten liberális Októbrista Pártra
adta szavazatát. A polgári és nemesi törekvések végül
beletorkollottak az 1905-ös forradalomba, hogy aztán a Duma
parlamentáris pártjaiban öltsenek szilárd alakot.
Politikai tekintetben az arisztokrácia legfontosabb rétege a hírhedt
„balti bárók” voltak: a német eredetű, de orosz állampolgárságot
nyert intelligencia.
 Ezek kicsiny, elhanyagolt birtokaikon lett, litván és észt
jobbágyaikat rabszolgasorban tartották, és az ősi harcos germán
energiával törtek be az orosz közéletbe, hogy ott teremtsenek
maguknak igényeikhez és uralomra vágyásukhoz méltó
egzisztenciát. Ez a balti nemesség adta a cároknak az autokrácia
legodaadóbb híveit, legharcosabb és legkegyetlenebb fanatikusait.
Ezek a balti németek, a porosz junkerek szellemi és fajrokonai
képviselték a fegyelmet és a szigort az orosz világban, ők verték le a
forradalmi mozgalmakat, akasztották fel a bűnösöket, korbácsolták
meg a gyanúsakat, és ezen „érdemeikért” méltó anyagi és erkölcsi
elismerésben részesültek. Balti vagy más német volt a háborúk
orosz vezénylő tábornokoknak többsége és számos vezető
államférfi. A képet teljessé teszi, hogy a cár ereiben majdnem tisztán
német vér csörgedezett, és hogy a cárné német nő volt. A német
légkör, amely a cárt és a cámét akaratukon kívül körülvette, csak
növelte a szakadékot köztük és az orosz tömegek között.
Oroszországban a muzsikok helyzete volt a legrosszabb. A
jobbágyfelszabadítás a parasztot szabad földhöz jutatta, így az
orosz föld nagy része a muzsikok tulajdona volt. Föld tehát akadt
bőven, mégsem javult a paraszttömegek anyagi helyzete, hanem
éppen olyan sötét nyomorúságban tengődtek, mint patriarchális
jobbágyságuk korában. Miközben az adók, a közterhek folyton
emelkedtek, addig a földművelés megállapodott a korai
középkornak, az ószláv időknek a színvonalán.
Kialakult azonban egy kis réteg, amely ügyesen és hatékonyan
gazdálkodott, a vodkaivás és a folytonos imádkozás helyett
szorgalmasan dolgozott, és ennek megfelelően szépen gyarapodott.
Ennek a paraszt burzsoáziának, a „kulákoknak” az elszegényedett
muzsikok bérbe adták földjeiket, és mint jobbágyaik dolgoztak
tovább. Így aztán az osztályharc szelleme bevonult a faluba. A
muzsikok egy része azonban nem állt be dolgozni a kulákokhoz,
hanem elvándorolt a városokba gyári munkásnak. Itt fertőződtek
meg a városi proletáriátus nyugtalan eszmevilágával. Ezek az
emberek egy kis radikális csoport szociális demagógiájának könnyű
áldozataivá váltak, hiszen mint említettük, az orosz parasztságnak
mintegy 90%-a írástudatlan volt.
 Míg az orosz mezőgazdaság még nem haladta meg azt a fokot,
amelyet az európai földművelés a hűbériség korában elért, addig az
orosz gyáripar technikai felkészültségben, organizációban, óriási
üzemek alakulásában nem maradt el a legelőrehaladottabb európai
országok mögött, sőt, túl is szárnyalta őket. Az orosz gyáros
hatalmas tömegpiacra rendezkedhetett be, és a tömegárú nagy
eladási lehetőségei a mamutüzemeknek kedveztek. Míg az Egyesült
Államokban a béke utolsó évében, 1913-ban a gyáraknak csak
17,8%-a foglalkoztatott ezernél több munkást, addig a kapitalisztikus
fejlődésben annyira elmaradott Oroszországban a gyárak 41,4%-a.5
A gyáriparnak óriási üzemekbe való koncentrációja a munkásság
szervezkedését és a forradalmi törekvések terjedését nagyon
megkönnyítette. A gyárakban az angol és a francia kapitalizmus
gyermekkorára a 19. század első évtizedeire emlékeztető viszonyok
uralkodtak.
Mindezek az állapotok és ez a passzív massza ideális terepet
jelentettek a forradalmi mozgalmaknak.
1904 februárjában kezdetét vette az orosz-japán háború, amely
egyáltalán nem az orosz nép erőtlenségét, hanem az uralkodó
rendszernek, az autokráciának belső korhadságát, bomlottságát
tárta fel.
A forradalom első előjele a terrorizmus felébredése volt két
évtizedes szendergéséből, az ébredésnek első aktusa pedig Pleve
belügyminiszternek, a rendszer kísértetiesen jellegzetes
egyéniségének megölése 1904. július 28-án.
1905. január 22-én a kétes szerepet vállaló Gapon pópa, aki máig
sem egészen felderített kapcsolatban állt az Ohránával, és talán
maga sem tudta biztosan, hogy forradalmár-e, vagy pedig a készülő
neoreakció eszköze, proletár menetet vezetett a cári Téli Palota elé,
alkotmányt és békét követelve. A katonai sortűz elsöpri a menetet,
de a Téli Palota előtti kiontott vértengerben jött a világra az első
orosz proletárforradalom. Minden városban munkás- és
diákzavargások támadnak ebből a kiontott vérből. Hatalmas
vasutassztrájk tör ki, és az autokrácia reszketve látja, hogy a
legfélelmetesebb rém, az „otromba ősállat”, a muzsik is magához tér
apatikus szendergéséből: Orel és Kurszk kormányzóságokban véres
parasztforradalmak törnek ki.
 Egy cári ukáz utána biceg az eseményeknek, és tanácsadó
parlament felállítását ígéri igen demokratikus választójoggal.
De a paraszt- és diákkongresszusok már szocialista követeléseket
állítanak fel. Tömegsztrájkok bénítják meg az egész ipart. A
katonaság is lázong. Júliusban Odesszában fellázad a „POTEMKIN”
cirkáló legénysége, követik őket a kronstadti és szevasztopoli
matrózok. Novemberben Pétervárott általános sztrájk tör ki,
decemberben Moszkvában egyetemes népforradalom, a katonai- és
parasztlázadások egymást érik.
1906. február 1-jén összehívják az első orosz nemzetgyűlést, a
megválasztott Dumát, amelynek 60%-a cárellenes.
Mindezekre a hatalom konzervatívan reagál, és katonai erővel
megindul az autokrácia teljes helyreállítása. Min tábornok vezetése
alatt a szemjonovi gárdahadosztály végigvonul a Moszkva-Kazán
vasútvonal mentén s akasztófák „távíróvezetékét” állítja fel a
forradalmárok figyelmeztetése céljából. Keleten a balti Rennenkampf
tábornok (a későbbi világháború nagy csatavesztője, F.P.) „csinál
rendet”, míg egy másik balti, Möller-Szakomelszki, a nagy szibériai
vasút mentén vonul szűkebb honfitársai elé, és az akasztófák egy
újabb „távírópózna-sorával” állítja helyre az összeköttetést
Oroszország és a Távol-Kelet között. További gárdaezredek Orlov
tábornoknak, a cári pár időleges házibarátjának vezetésével a balti
tartományokat „pacifikálják”.
A megújhodott autokrácia, miután gyakorlatban a hatalmat minden
komolyabb ellenállás nélkül ismét gyakorolhatta, elérkezettnek látta
az időt, hogy lényegét eszmeileg is kinyilatkoztassa, és hogy
leszámoljon a nyugati demokrácia imbolygó délibábjával,
visszaállítva az „igaz hitnek” és a cárnak teljhatalmát az orosz
sztyeppe felett. A Dumát feloszlató cári ukáz ismét az autokrácia
elvének teljes és csorbítatlan proklamálása: „A legfelsőbb hatalmat
Isten ruházta ránk, ennél fogva csupán az ő oltára előtt vagyunk
felelősek Oroszország sorsáért.”
Aztán jött az első világháború, amely a várakozással ellentétben
korántsem adott új lendületet a cári rendszernek, nem erősítette meg
a társadalom még nagyon tökéletlen összeforrottságát, sokkal
inkább roppant erővel leplezte le a tekintélyuralmi rendszer
törékenységét, amelyet már megingatott az 1905-ös forradalom.
 Aztán Raszputyin hihetetlen „pünkösdi királysága” megmutatta a
hatalomhoz vezető út járhatóságát egy maroknyi cinikus, és jól
szervezett fanatikus politikai terroristának, akik bolseviknak nevezték
magukat.
 II.
Trónus a halál árnyékában
A család, amelyre majd oly nagy és végzetes hatást fog gyakorolni
Raszputyin, már régóta várta őt. Az elkerülhetetlen katasztrófának
az egész orosz társadalomban eluralkodott misztikus előérzete
ebben a családban is jelen volt. A Romanov család 300 éves
történetén – de a cárok történetén is – végigvonult a tragédia, a
gyilkosságok sorozata.
A „Rettenetesnek” nevezett IV. Iván cár még nincs 13 éves, amikor
1543-ban kutyákkal tépeti szét Sujszkij herceget, a
„miniszterelnökét”. 1560-ban felesége halála után bosszúálló düh tör
ki rajta; mindenkiben lehetséges árulót gyanít, egyre tágabb
körökben írtja ki valóságos vagy vélt ellenfeleit és minden
hozzátartozóját. Olyan testőrséget szervez – Opricsinyát –,
amelynek teljhatalma van, és egyaránt gyakorolja az egyéni és
kollektív terrort. 1572-ben megöleti az Opricsinya tagjait, majd a
trónörökös fiát saját kezűleg gyilkolja meg. (Eizenstein híres
filmjében, a „Rettegett Ivánban” nem véletlenül Sztálin alakját
formázta meg. F.P.)
Nagy Péter sem bánik kesztyűs kézzel sem az orosz
arisztokráciával, de még a néppel sem; és ő is kivégezteti fiát,
Alekszejt, akinek még marad ideje megátkozni apját és a dinasztiát.
Oroszországban IV. Ivántól Sztálinig ugyanaz a sajátos működés
van folyamatban, amely a korlátlan hatalomból fakadó hódításvágyat
egyesíti azzal a törekvéssel, hogy egy önkényeskedő és terrorista
államnak rendelje alá a mind szembetűnőbb szolgaságba taszított
népet és elitet.
Folytatva a Romanovok véres történetét, közülük kettő is – a
kiskorú Ioann Antonovics, valamint III. Péter – családi
összeesküvésnek esett áldozatul. Mindkettőjüket annak a hírhedt
Nagy Katalin cárnőnek uralkodása idején ölték meg, akinél a bizánci
Theodóra óta nem ült nagyobb kurtizán a trónon. A 18. századon is
végigvonult a családi gyilkosságok sorozata. A század legvégén I.
Pált, Nagy Katalin fiát azok az összeesküvők ölték meg vadállati
kegyetlenséggel, akiket Pál fia, Sándor, a későbbi cár vezetett. Azt
nem tudni, hogy ez a Sándor – Napóleon egykori ellenfele – hogyan
végezte életét. Valóban Taganrokban halt meg, amint ezt
bejelentették, avagy a magát szívósan tartó legenda szerint valaki
mást helyeztek a koporsóba, Sándor pedig Szibériába zarándokolt?
Itt szerzetes lett, felvette a „Fjodor Kuzmics” sztarec nevet, és
hátralévő életében szibériai remeteként az egész évszázadot
elhomályosító családi bűnök bocsánatáért imádkozott.6
A 19. században is vér mocskolta be a dinasztia tagjait. Négy
merénylet követte egymást, mióta a Terrorista Központi Végrehajtó
Bizottság kimondta II. Sándor cárra a halálos ítéletet. A negyedik
merénylet halálos volt, miután ugyanaz nap a harmadikat
szerencsés véletlen folytán elkerülte a cár. 1881. március 4-én
kanyargós vándorútján elérkezett a bizonytalan szakadék szélére ez
a nem mindennapi egyéniség is, aki a vérkeveredések kusza
hálózatán keresztül örökölt valamit a 16. század nagy orosz
autokratáinak vallásos önbizalmából és sötét fenségéből. Különös
szerpentin-életútjának első ívét, mint a néptől istenített jobbágy-
felszabadító tette meg, a másodikat, mint az utolsó lengyel
forradalom vérbírója és a lengyel szolgaságnak – ezen keresztül
minden oroszok szolgaságának – betetőzője; végül a harmadikat,
amely az első irányával párhuzamosan vezetett, mint a nép kegyes
szigorú kalauza a szabadság szövevényes útjain. De mégsem ő volt
az, aki mindezeket cselekedte. II. Sándor vallásos önbizalommal és
sötét fenséggel nézett a 19. század Oroszországára, jobbágy-
felszabadításra és lengyel forradalomra, reformokra és elnyomásra,
hercegekre és muzsikokra, mint valamely ősnek képe a falon, aki a
maga évszázadok távolságából elkülönült életének közömbös
részvétlenségével néz a bútorokra, amelyek közt egykor élt és az
utódokra, akik fölött a halál hideg aranyfényében lebeg.
Tragikus halálában is volt valami „képszerűség”. Amint mondtuk,
éppen halála előtt liberális irányba kanyarodott vissza. Minisztere, az
örmény származású Loris Melikov egy népbarát diktatúra jóindulatú
szigorával igyekezett az orosz életet kimenteni az elnyomás
évtizedének nehéz mocsarából. II. Sándort az agyonlőtt, vagy
felrobbantott rendőrfőnökökkel, belügyminiszterekkel és
főhercegekkel szemben a terroristák nem gyűlölték. Az ellene
irányuló merényleteket, amelyeknek végezetül áldozatául esett, a
terroristák elméleti megfontolásai váltották ki.
 A gyász méltó volt a komor fenséghez, amely a tragikus halált halt
uralkodónak úgy életéből, mint halálából áradt. Utóda, III. Sándor
úgy mérte alattvalóira ezt a gyászt, mint valami vezeklést – mintha
minden alattvalónak bünbánatot kellene tartania a cárgyilkosság
szennyének egy hozzátapadó parányáért. Tizenegy hónapig tartott a
legnagyobb szigorral ellenőrzött nemzeti gyász. Az egész idő alatt
zárva voltak a színházak és a mulatóhelyek, betiltva a
hangversenyek és a zene, nemcsak a vendéglőkben, hanem a
magánlakásokban is. Nyilvános felolvasásokat amúgy is a legritkább
esetben, gyűléseket pedig soha nem engedélyeztek. Az oroszok
számára nem maradt más szórakozás, mint a klubok
kártyaszobáinak és fürdők „szeparéinak” lényegesen kevésbé
erkölcsös gyönyörűségei. Ezek azután annál erőteljesebben
virágoztak fel.
III. Sándor, ez a derűs, patriarchális óriás, mint az igazi családapák
szemének egy félelmetes villanásával akaratának érvényt tudott
szerezni népénél, e nagy, de nem éppen békességes családdal
szemben, anélkül, hogy még csak kísérlet is történhetett volna az
ellenállásra. III. Sándorból, a szigorúan kedélyes családapából már
teljesen kialudt az orosz autokrata cárok belső tüzének rőt lobogása,
amely a patriarchális érintkezésben is úgy lebegett alattvalói feje
fölött, mint a Szentlélek lángja a régi ikonokon. III. Sándor
ennélfogva úgy emelkedett alattvalói fölé, hogy amennyire csak
tehette, elvonult tőlük, és az év legnagyobb részét livadiai birtokán,
családja körében töltötte. Elvonultan is „közöttük volt” akár
szigorával, akár kegyeivel, akár igen egyoldalú, de annál
határozottabb ítéleteivel képviseltette magát körükben.
Az udvari emberek és miniszterek érezték, hogy állandó
kapcsolatban állnak a cárral távollétében is. III. Sándortól az
intelligencia azt várta, hogy az apja liberális korszakának művét
fogja fokozottabban folytatni. A Terrorista Központ Végrehajtó
Bizottság proklamációban intette, hogy okuljon apja halálából és
valósítsa meg a közszabadságot. A cár azonban nem az az
egyéniség volt, aki a példából éppen azt a tanulságot vonta volna le,
amire inteni akarták. Ő is tanult a borzalmasan nyomatékos
„példabeszédből”, de mesterei nem a terroristák voltak, s így III.
Sándor számára távolról sem az volt az okulás, amit ezek akartak.
 A tanulság pedig, amelyet III. Sándor levont vagy alkalmazott, és
amelynek trónra lépése alkalmából kibocsátott manifesztumában
hangot adott, így szólt: „Isten akarata parancsolja nekünk, hogy
bizalommal álljunk az abszolút hatalom élére, bízva az isteni
gondviselésben, és végtelen bölcsességében, telve hittel az
autokrácia igazságosságában és erejében, amelyre elhívattunk.
Isten kegyelmével igyekezni fogunk visszavezetni országunkat a
hagyomány útjaira. Gondunk lesz birodalmuk sorsára, amelyet ezen
túl Isten és mi egyetértésben fogunk intézni.”
A terroristák erre a manifesztumra 1887. március 1-jén a cár elleni
– egyébként sikertelen – bombamerénylettel válaszoltak. Ebben vett
részt tevékenyen Lenin fivére, Alekszandr Iljics Uljanov, akit négy
cinkosával együtt felakasztottak. Ha nem is ez volt a döntő motívum,
de kétségtelenül ez is befolyásolta Leninnek olthatatlan gyűlöletét a
cári rendszer és család iránt.
III. Sándor 1894-ben halt meg. Halálát ilyen fiatalon – 49 éves volt –
a fenti bombamerénylet sérülései és megrázkódtatásai okozták. Öt
gyermek maradt utána; három fiú, Miklós a trónörökös, Grigorij és
Mihail, illetve két leány, Kszénia és Olga.
A kiontott vér emléke már gyermekkorától üldözte az új és ifjú cárt,
aki II. Miklós néven lépett a trónra. A gatcsinai palotában nőtt fel, az
ükapa, a megfojtott I. Pál kedvenc palotájában. Miklós és húga,
Olga, éjszakánként rettegve látták a meggyilkolt cár nyugtalan
szellemét. Vér és misztikum, ez határozta meg az új uralkodó
ifjúságát, és amikor minden oroszok cárja lett, ez a kettősség
továbbra is elkísérte tragikus útján.
Maga Miklós sem tudott szabadulni ettől a gondolattól,
szörnyűséges jövőjére utaló jelnek tekintette, hogy a bibliai Jób
király, a szenvedő napján született. Fennmaradt naplója is az
engedelmes belenyugvás sorait őrzi: „Alázattal és állhatatosan el kell
viselnünk az Úr által ránk küldött megpróbáltatásokat… ez az ő
szent akarata.”7
III. Sándor halálos ágyán megfogadtatta Miklóssal, hogy harcosan
fogja képviselni az autokrácia elvét és gyakorlatát. Ez természetes
volt, hiszen a haldokló lelkét az autokrácia legfanatikusabb hitvallói
Pobedonoszcev és Kronstadti János, a „látnok” – akinek később oly
végzetes szerep jutott II. Miklós életében –, vezérelték át a
túlvilágba.
Az új cár azonban minden volt, csak nem bátor és harcos
természet. Az ő lelkében már csak egy egészen halovány lidérces
szikra pislákolt ama fenséges tűzből, amely egykor autokrata
őseinek kemény és kíméletlen akaratában, véres és áhítatos tetteit
komor fenségében hatalmas lángra lobbant. Ez a szikra, ami
megmaradt a régi, erős és életteljes hitből, és amit Pobedonoszcev
hosszú fagyos ujjai óvtak aggodalmasan a „szabad levegőtől”, nem
volt több, mint valami bizonytalan, kereső, kapkodó, hisztérikus
miszticizmus. Ott állt ez a gyáva, félénk, reszkető ember a
legfelsőbb magasságokban, mint Illés próféta a Tábor-hegyén,
közvetlen kapcsolatban az Úrral, a cári méltóság földöntúli
mágiájának irtózatos hatása alatt, mint valami parányi, fekete pont
egy óriási aranyháttér előtt. Tévedés azt hinni, hogy az őrizheti meg
legjobban függetlenségét és szabadságát, aki a legmagasabb
csúcson áll. A szédülésmentes megálláshoz ezekben a
magasságokban éppen különös lelkierőre van szükség. A
mérhetetlen emberi és isteni hatalommal felruházott gyenge ember
számára csak két út lehetséges. Az egyik a teljes lelki szabadság, a
bátor és elhatározó kezdeményezés, az orosz világ újrateremtése a
magasból. Ez az út tökéletesen ellenkezett Miklós passzív és
hisztérikus egyéniségével.
Az ájtatos, szép, jó akaratú és szavát nem tartó, lágyszívű és
feledékeny uralkodó hagyományos szeretettel távoli népe iránt és
tele a legjobb szándékkal, de minden érzék nélkül emberek,
intézmények és szükségletek megítélésére. Családapa, akinek egy
birodalmat kellett kormányoznia. Olyan hatalom a kezében, mint
Nebukodonozárnak, és kéjesen borsódzott tőle, mint a szent a
kísértő asszonyoktól.
Politikus, akinek nem volt kedve a politikához, gyűlölte az
államügyeket és félt az elhatározásoktól. Szelíd és udvarias úr, aki
mikor leginkább kellett volna intézkednie, Istenhez imádkozott és a
szeretett család védőkörébe menekült.
Mindezen tulajdonságok jól tükröződnek azon az arcon, a
kimondhatatlanul szomorú égszínkék szemekben, amelyet Szerov, a
nagy portréfestő készített, s amelyet volt lehetőségem megtekinteni
a moszkvai Tretyakov Képtárban.
Miklóst 1896-ban koronázták meg Moszkvában, egy keleti
mesevilág pompájának és a nép lelkes részvételének dekorációi
között. A dekoratív néptömeg itt távolról sem gúnyos szóvirág,
hanem valóság. A Kreml Vörös Kapuján át hajtották be a
parasztokat, akiknek a népet kellett ábrázolniuk, mivel a koronázási
szertartások szerint a cárnak meg kellett hajolnia a nép előtt. Ezek a
„parasztok” azonban magasan lobogtatták céduláikat, melyek
igazolták, hogy a nép tőről metszett fiai nem egyebek, mint a
birodalom minden részéből összesereglett rendőrspiclik.
Az igazi nép egészen máképp „szerepelt” a koronázási
szertartáson.
Május 16-án a Moszkva melletti Hodinka-mezőn nagy népünnepélyt
rendeztek. Az asztalokon mindenféle nyalánkság állt, és adott jelre a
türelmetlen, éhes ünneplő embercsordát beengedték a mezőre. Az
első „rajvonal” vékony deszkapallókra ért, ezek beszakadtak
rohamuk alatt, és ők a mélységbe zuhantak. A következő
embersorok egymásra zuhantak a mélységbe, de jajkiáltásukat és
halálhörgésüket túlordította mögöttük az étkes asztalok felé tóduló
tömeg vad tülekedése. Kétezren pusztultak el az árkokban, további
kétezren szenvedtek sérüléseket. Nem történt egyéb, mint egy kis
kötelességmulasztás. Szergej nagyherceg, Moszkva kormányzója,
egyébként az autokrácia legfanatikusabb porkolábja, nem tartotta
érdemesnek, hogy felülvizsgáltassa a mély homokbányákat áthidaló
deszkapallók teherbírását. A még meleg holttesteket lázas
gyorsasággal társzekerekre rakták, meg sem vizsgálták, hogy nem
akad-e még élő közöttük. Sietős volt a dolog, mert a cár ugyanezen
a helyen akarta megtartani délután a nagy katonai parádét. Mindenki
biztosra vette, hogy a parádé elmarad és helyette a mező az
ünnepélyes gyászszertartás színhelye lesz.
De nem így történt, a kiatonai parádé programszerűen folyt le, a
legnagyobb pompával, az előírt felvonulások legpontosabb
betartásával. Csak az újságírók vonultak félre és túrták botjaikkal a
homokbuckákat abban a reményben, hogy talán még sikerül néhány
élőt kiragadni az anyaföld halálos öleléséből. Még e csalódás után is
bizonyosra vették az emberek, hogy legalább a francia követség esti
ünnepi bálját fogja a cár lemondani, és helyette elrendeli majd az
általános nemzeti gyászt. De ez sem történt meg, a bál is
programszerűen folyt le. A lapoknak megtiltották, hogy a Hodinka-
mezei katasztrófáról a szűkszavú hivatalos jelentésnél többet
írjanak.
Az első következtetés, amit egyformán levontak a főhercegek és az
udvaroncok, az éhező és fázó falvak muzsikjai és a „felvilágosodott”
gazdag kalmárok feleségei; az első és Oroszországban általános
következtetés, amely a nép minden rétegében fokozatosan biztos
tudattá rögződött az volt, hogy a cár szerencsétlen csillagzat alatt
született. Öt évvel a szerencsétlenség után, egy másik ünnepi
alkalommal, első kijevi látogatásakor elsüllyed egy hajó 300 nézővel.
Egy harmadik ünnepi alkalommal pedig, ugyancsak Kijevben,
színházi páholya előtt öli meg a titkosrendőrség egy bérence
leghűségesebb és legtehetségesebb emberét, Sztolipin
miniszterelnököt.
Kilenc évvel a Hodinka-mezei szerencsétlenség után, 1905. május
14-én Csuzimánál a japánok megsemmisítették az oroszok utolsó
háborús reménységét; a büszke Balti Flottát. Sok ezer tiszt és
matróz lelte halálát a cárért a távoli Sárga-tenger habjaiban. A cár
éppen teniszezni indult, amikor tudatták vele a katasztrófát. Csak
ennyit mondott: „Borzalmas szerencsétlenség” – rakettje után nyúlt
és nyugodtan tovább játszott.
A cár, amikor elfoglalta trónusát az isteni erők és hatalmak
közelében, az orosz paradicsom fáinak árnyékában gyengébb,
tehetetlenebb és magára hagyottabb volt, jobban fázott és
reszketett, mint az az utolsó muzsik nyomorúságos vackába
húzódva, aki pedig istenként tekintett rá.
De nem volt Isten, csak egy szerencsétlen kis rovar, amely
szédülten és megperzselt szárnyakkal vergődik a nap tüzének
gyilkos aranyözönében.
Magányosságának, kicsinységének és tehetetlenségének tudatát
csak növekvő vallásos hitén kívül, a cárnak csak egyetlen
menedéke, bizodalma, egyetlen támasza és búvóhelye, egyetlen
erőforrása igaz emberi érzésének, szeretetének és vonzalmának
egyetlen tárgya volt: a felesége.
 Nem volt még házasság, amelyre a társ elnevezés kölcsönösen
jobban illett volna, mint a cár és cárné viszonyára. Különösen áll ez
a cárra, akinek felesége valóban egyedüli, igaz barátja, külső és
belső életének tökéletes része volt. A két ember lelkileg
megdöbbentően hasonlított egymáshoz, csak a cárnéban női módon
még szélsőségsebben fértek meg egymás mellett a cár egymással
ellentétes jellemvonásai. A teremtő és tevékeny vallásosság helyét
benne is egy passzív, bizonytalan, amellett erősen érzéki
miszticizmus foglalta el. Fellépésében még félszegebb,
bizonytalanabb volt, mint a férje, de egyúttal még hisztérikusabb. Ezt
még fokozta benne a parvenü nagyravágyása. Ezt a céltalan
büszkeséget, amely urában is oly nagymértékben megvolt, csak
szította az ellenszenv, a gyűlölet, a megvetés és a gúny, amivel új
isteni méltóságában lépten-nyomon találkozott. III. Sándor
nemzetgyűlölő udvarában egyáltalán nem szívesen látott
vendégként csöppent ez a német hercegnő, akit csak súlyos
hisztériája és némileg angolos, hideg szépsége különböztetett meg a
német kispolgárnők átlagától. Alice Viktória Helena Louise Beatrice
Hessen-Darmstadti hercegnő – házasságuk napjától Alekszandra
Fjodorovna – valóságos klinikai esete volt a tehetetlen
büszkeségnek, passzív nagyravágyásnak, mi sem természetesebb
tehát, mint hogy női csodahittel tökéletesen és maradéktalanul
kiszolgáltatta magát a cári istenkirályság mágiájának, és hogy lelki
tehetetlenségével különös ellentétben álló hisztérikus
makacsságával és erőszakosságával ilyen irányban befolyásolta a
férjét is. A házastársaknak ez a tökéletes lelki egyformasága
végzetes veszélyt jelentett mindkettőjükre: a tökéletes szellemi
magtalanság légkörébe zárkóztak.
A két út között pedig valamilyen áthidaló középút, valamilyen
kompromisszum teljesen lehetetlen volt. A cári autokrácia új,
vallásos reneszánszát élte. Tökéletes időszerűtlensége és délibábos
hazugsága még nem derült ki. Még csak elkövetkezendők voltak a
végzetes szerencsétlenségek, amelyek ezt nyilvánvalóvá tették.
A „bujdosó” forradalom pedig lassan érett a kirobbanásra, az
ellentétek végsőkig kiéleződtek. Egy polgári „középút-nak” még nem
volt és egyúttal már nem volt Oroszországban talaja.
 A cár tehát elindult az úton, amelyet tanítómestere Pobedonoszcev
főprókátor, apjának III. Sándor cárnak szelleme és végső akarata és
feleségének hisztérikus miszticizmusa és megalázott nagyravágyása
jelöltek ki a számára. Az út akkor simának és nyílegyenesnek tűnt,
és a végén, mint a mennyország kapusa, egy varázslatosan
kékszemű, torzonborz, ápolatlan kéjvágyó, részeges „próféta” állt,
aki barátságosan és hívogatóan mutatott a láthatatlan szakadék felé.
Ezt az embert Raszputyinnak hívták.
 III.
Raszputyinra várva
Az 1905-ös forradalom vihara majdnem elsodorta a Romanovok
trónját és vele együtt pusztult volna természetesen az autokrácia
egész rendszere. A vihar azonban időelőtti volt, korai tavaszi zápor,
elviharzott látszólag nyomtalanul és a nap ismét kiderült a cári
Oroszország felett. Mindenki érezte, hogy egy elkövetkezendő
tartósabb viharnak, a rendszer, így, amint van, többé nem tud
ellenállni. Tehát vagy a nyugati demokráciák útjára kell térni, vagy
pedig az autokrácia recsegő-ropogó épületét új, szilárdabb alapokra
kell fektetni, megüzenni a szent háborút minden „felforgató”
törekvéseknek. Természetes, hogy az orosz vezető körök a
forradalom leverése után, megittasulva a győzelemtől, kizárólag az
utóbbi megoldásra voltak hajlamosak. Oroszországban a reakció új
aranykora következett el. Először a gyenge, habozó cárt kellett
megerősíteni és elhitetni vele, hogy ez az út az egész orosz nép
akarata, aztán magával a néppel kellett elhitetni, hogy ez az út az ő
akarata.
Ez a feladat „Az Igaz Oroszok Szövetségére”, illetve az
úgynevezett „Fekete szalonokra” várt.
Az autokrácia hitvallóinak, a szabadságjogok elleni küzdelem
keresztes lovagjainak nagy egyesülése „Az Igaz Oroszok
Szövetsége” nevet viselte. Ez a hatalmas és igen tevékeny
organizáció pogromok rendezésétől sztrájktörő munkákig minden
tevékenységet magára vállalt, amire az autokrácia
érdekcsoportjainak éppen szükségük volt. Az autokrácia
irányításának alkotó munkáját, a szellemi tevékenységét a „Fekete
szalonok” látták el.
Ezek bizonyos zárt befolyásos érdekcsoportok találkozó helyei
voltak. Négy ilyen nevezetes szalon irányította az autokrácia
működését. Az első a legveszedelmesebb és legbefolyásosabb
Ignatyev grófnak, II. Sándor volt reakciós belügyminiszterének, majd
halála után vakbuzgó özvegyének szalonja volt. Voltaképpen ezt
keresztelték el „Fekete szalonnak”. A szentek és csodatevők, akik a
trónörökös életéért reszkető cári családhoz utat találtak,
túlnyomórészt Ignatyev szalonjának céljait szolgálták, melyet főként
a főpapság látogatott.
A másik nevezetes intrikus és kijáró szalont – mert ezek a „Fekete
szalonok” az autokrácia védelme és személyes intrikák mellett
kijárásokkal, nagy üzletek közvetítésével is foglalkoztak – Burdakov
főlovászmester tartotta fenn. Ennek a szalonnak egyrészt a
befolyásos udvari méltóságokhoz, másrészt a nagykapitalista
körökhöz volt kapcsolata, és mintegy közvetített az udvari zsebek és
a nagykapitalista erszények között. Ennek a szalonnak a mecénása
Manus zsidó bankár volt, aki pénzelte Mecserszkij herceget, és
annak szélső nacionalista, pánszláv és antiszemita uszító lapját, az
egyedüli újságot, melyet a cár olvasott.
A harmadik szalon feje Andronyikov herceg, egy mindenre kapható
nagystílű szélhámos és kijáró, aki a cári komornyikkal való
barátságának köszönhette befolyását. Ez a szalon minden irányban
tartott fenn kapcsolatokat: politizáló pópáktól és látnokoktól,
üzleteket kötő szélsőséges fanatikusokig, az Ohrána ügynökeitől, a
politikusok összeköttetéseit kereső iparlovagokig, mindenki
megfordult ott, aki valamiképpen érdekelve volt az uralkodó rendszer
fenntartásában.
Negyediknek a titokzatos Rosen bárónőnek, a fiatal kalandornőnek
a szalonját említjük, aki a szerencselovagokat és kalandorokat, a
lepénzelhető újságírókat és az ún. bohémeket, a különleges erotikus
élmények után vágyó kiélt semmittevőket szállította az autokrácia
számára.
„Az Igaz Oroszok Szövetsége” élén III. Sándor tanítómestere, a
Szent Szinódus főprokurátora, Konsztantyin Pobedonoszcev állt. Ezt
az egyházi főméltóságot korántsem elégítette ki a vallás irányítása.
Az ő felfogása szerint minden, ami Oroszországban történik – a
muzsik mindennapi életétől a szórakozásokig és elvekig, amiknek az
előkelő társaság hódol, a vasúttól a postáig, a botbüntetéstől a
bombamerényletekig – egyházi ügy, és ennélfogva az ő közvetlen
befolyása alá tartozik. Ezzel a befolyással Pobedonoszcev hűséges
tanítványán, a cáron keresztül a legszuverénebb módon élt is. Ez az
embereket megvető puritán figura, egyszerű sötét ruhában járt,
amely mindig rosszul állt szikár alakján, valószínűtlenül magas
gallérjában, fényes, simára borotvált arcával és hatalmas
csontkeretes szemüvegével, határtalan udvarias gőggel nézett el az
aranysújtásos uniformisok és a drágakövek illuminációjában szikrázó
hölgytoalettek udvari sokadalma felett. Ismerte őket, mint az ítélet
angyala, aki a rejtett bűnöket tartja számon.
Ez az ember, akit a külföldiek Oroszország Torquemadájának
neveztek, és akiről Dosztojevszkij „A Karamazov fivérek” c.
könyvének főinkvizítorát mintázta, a nyugati mérgektől még nem
inficiált régi orosz életet akarta visszaállítani. A patriarchális
istenkirályságot, állami életnek és vallásos hitnek a tökéletes
egységét, minden szlávok egyesülését az igaz Istennek és a cárnak
egyet jelentő uralma alatt. Felfogása szerint Isten uralma abszolút,
tehát a cár uralma is abszolút lehet. Aki a cár abszolút hatalma ellen
tör, egyben istenkáromló, eretnek, vagy hitetlen, a gonosz szolgája,
rabja.
Ebbe a gondolatkörbe bele kell élnie magát annak, aki a cárizmus
hattyúdalának eseményeit meg akarja érteni. Hattyúdal… igen
Pobedonoszcev és társai az orosz múltnak temetőjéből nem az élő
lelket ásták ki, hanem a zörgő csontvázat, amely azonnal oszlásnak
indult, amint a szabad levegő érte. A lélek éppen ezekből a buzgó és
múltba vesző hitü urakból és hölgyekből hiányzott – azért keresték
az ószláv idők temetőjében talán az ellentáborba költözött ez a keleti
lélek, a vallásos abszolút diktatúra lelke, a fanatikus sihederek,
„nihilisták”, forradalmárok közé, anélkül, hogy azok maguk is
megérezték volna, hogy ők a szélső individualisták, minden
főhatalom ellen lázadók, voltaképpen az ősi keleti vallásos
abszolutizmusnak, a kínai vagy japán istenkirályság orosz
hasonmásának akaratlan edényei.
Pobedonoszcev halála után a „Fekete szalonok” nagyhercegei,
főpapjai, korrupt politikusai és bürokratái, mivel nem
versenyezhettek a néhai főprokurátor szellemével és befolyásával,
más módszerhez folyamodtak. Egyszerre „felfedezték” az eddig
kíméletlenül üldözött eretnekeket, és azt mondták a cári családnak:
„ne hallgassatok a nyugati álprófétákra, mert azok csak az anarchia
liberális mételyét lopják be a birodalomba, hallgassatok a nép
egyszerű fiaira, akiknek az ajkáról ősi igazságok buggyannak elő.
Hallgassatok a nép egyszerű fiaira, a nyavajatörős látnokokra, a
vonagló csodatevőkre, kicsapongó istenkövetekre és
megistenültekre, az ő egyszerű ajkukon az orosz élet örök igéi
szólalnak meg és osztanak igazságot!”8
De miért fedezték fel a „Fekete szalonok” az orosz nép lelkét
ezekben a nyomorultakban, és üldözöttekben, akik eddig
szemükben az orosz nép legalantasabb indulatait és szenvedélyeit
képviselték? A magyarázat igen egyszerű. Ezeknek a lenézett és
megvetett együgyűeknek nyelvén és ajkán ők akartak beszélni az
orosz cárhoz és az orosz néphez. Elég ostobáknak hitték e paraszt-
látnokokat és „Messiásokat”, hogy azok akaratuk vak és engedelmes
szócsövei legyenek. Ebben a meggondolásukban egy szükebb,
személyesebb és egy tágabb személytelenebb célkitűzést kell
megkülönböztetni. A szűkebb célkitűzés a cárnak és a cárnénak
szólt, s előre bizonyosra lehetett venni, hogy nyitott fülekre fog
találni. A nép egyszerű fiainak, a „szent paraszt csodatevőknek”
szócsövein keresztül kell buzdítani a gyenge cárt, hogy tartson ki az
apjától és a mesterétől kijelölt úton, az autokrácia útján, s egyben
ugyanezeken a szócsöveken keresztül kell a két tehetetlen
elzárkózottat megnyerni bizonyos személyi érdekeknek. Íme a nép
maga követeli a cártól, hogy tartson ki a szolgaság mellett!
Ezeknek a törekvéseknek fő hangadói és koordinátorai két testvér
főhercegnek Nyikolajevics Nyikolájnak, a világháború későbbi
fővezérének, és fivérének Nyikolajevics Péternek feleségei, az
ugyancsak testvérek: Nikitának, a montenegrói uralkodónak, ennek
a törpe operett királynak a lányai, Sztana és Milica voltak. Ez a két
nő, akik hazai kecskepásztor-királyságuk primitív viszonyai közül a
világ leghatalmasabb autokráciájának udvarába kerültek, most a
magasban még magasabbra vágyódtak, a parvenü ambíció nem
hagyta őket nyugodni. A két primitív, de intrikában verhetetlen
hercegnő hamarosan elnyeri a magányos és misztikára hajlamos
cárné barátságát, hiszen ők is idegenből szakadtak ide, mint Alix, és
az orosz főnemesség őket is betolakodott idegennek, parvenünek
tartja. A közös alap hát megvolt. És ügyesen becsöpögtetik a mérget
a cárné fülébe – amit férjeik tanítatnak be velük –, „a néppel kell
szövetséget kötni, a gőgős arisztokraták és a megvesztegethető
csinovnyikok megkerülésével.” A nép és a cár – közöttük pedig
senki.
 A fekete hajú Milica a misztikus irodalom nagy tudorának hírében
állt: Élénken érdeklődött minden csoda és természetfölötti jelenség
iránt. Anasztázia (Sztana), a nővére pedig mindenben utánozta.
Nemhiába születtek Montenegróban, a boszorkányok és varázslók
országában. Milica bőkezűen feltárta a cárné, Alix előtt a csodák
világát, amely megrázta a szkeptikus Viktória királynő unokáját. S
abban minden egybefonódott – a perzsa irodalom, Zarahustra, Milica
hazájának, Montenegrónak a pogány világa, ahol az erdők borította
hegyekben varázslók laknak, akik még a halottakkal is tudnak
beszélni, valamint az orosz kolostorok nagy ortodox sztareceinek
csodatételei. Milica megalkotta ezt a tarka szőttest, amelyet egyetlen
dolog tartott össze: a csoda csábos ereje, ezt a csodát pedig ebben
a varázslatos világban az egyszerű emberek teszik. Akik mit sem
tudnak az udvar nyüzsgő életéről, erről a sajnálatra méltó hiúság
vásáráról.
Sajátos, de ez volt az a gondolat, amely minden orosz értelmiségit
egyesített, még a legradikálisabbakat is, akik gyűlölték a cárokat, és
akiket azok gyűlöltek. Valamennyi híres orosz gondolkodó, akik
gyakran vitatkoztak és tagadták egymást: Lev Tolsztoj,
Dosztojevszkij, Turgenyev, az orosz filozófiai gondolkodás különböző
irányzatai mind egyetértettek abban, hogy csakis az egyszerű, a
koldusszegény, az analfabéta és elnyomott nép van birtokában
valamiféle szent igazságnak. Csakis ott, a sötét koldusviskókban
maradt meg az igazi krisztusi szellem, amelyet az állandó szenvedés
tart ébren. A néptől kell bölcs, keresztényi életet tanulni.9
Ez a gondolat a cárnak is szimpatikus. Ez a kis termetű, távolról
sem fenséges megjelenésű, szégyenlős cár kényelmetlenül érezte
magát a bálokon, üléseken, a cári udvar tagjai és a miniszterek
társaságában, ahol mintha állandóan elhunyt, óriás termetű apjával
hasonlítgatnák össze. Mennyivel jobb az egyszerű emberek között,
az imádat és hódolat légkörében. És a cár meg a cárné egymás után
fogadják a palotában a „nép képviselőit”, akikre – mondani sem kell
– a montenegrói hercegnők találnak rá, és ők ajánlják be őket az
uralkodó párnak.
Ebben az időben Alix lányokat szül, egymás után sorban négy
nagyhercegnő – Olga, Tatjana, Marija és Anasztázia – jön a világra.
Ám a legfontosabb kötelességét, hogy megszülje a trónörökös fiút,
Alix sehogy sem tudja teljesíteni.
Sztana és Milica ekkor „szent eszelősöket” hoznak a palotába, akik
imáikkal elősegíthetik a várva várt trónörökös világrahozatalát. Az
első ilyen „csodatevő” egy epilepsziás parasztlány, Darja Oszipova,
aki egy ikont hozott magával, a cárevics megszületését
elősegítendő. De még mielőtt csodát tett volna, el kellett távolítani az
udvarból, mert a szerencsétlen lány rohamai alatt úgy káromkodott,
mint egy trojka kocsis. A darmstadti udvarban nevelkedett cárné
prüdériája nem bírta elviselni Darjuska trágár üvöltözését.
A montenegrói hercegnők következő csodatevőjét „Kozelszki”
(Dörmögő) Mitykának hívták. Oszipovával ellentétben ez a
szánalmas emberi roncs még dadogott is, karjai helyett egy ijesztő
csonk rángatózott. Artikulátlan hangon „dünnyögött” és jóslatait
kísérője, egy Jegorov nevű pópa fordította le. Mondani sem kell,
hogy Jegorov is a két montenegrói hercegnő embere volt. Ám de
Mityka „jóslatai” – amit Jegorov pontosan fordított – ellenére, a
trónörökös csak nem akart megszületni.
A montenegrói hercegnők azonban nem adták fel egykönnyen a
játszmát, hiszen tudták, helyzetük megdönthetetlenné válik, ha a
cárné az általuk szállított „csodatevő” révén megszüli a trónörököst.
Ez az újabb csodatevő ezúttal egy francia sarlatán volt, bizonyos
Philippe „doktor” – foglalkozására nézve hentes és mészáros –,
akire Milica talált rá, egy okkultista újság hirdetésében. Mint az
Ohrána kiderítette, valódi neve Nasier Vachole volt, és mint a francia
rendőrség átirata közölte, közönséges csaló.
Ennek ellenére a cárné fogadta, mivel Milica az állította, hogy az
„istenes francia” nemcsak jó előre meg tudja határozni, de
befolyásolni is képes a születendő gyermek nemét.
Philippe „doktor” felhasználta bűvészmutatványainak egész
megkopott kelléktárát, amelynek a csúcsa az volt, hogy előadta,
álmában megjelent előtte egy valaha Szarovban élt „csodatevő”
sztarec, bizonyos Szerafim, aki közölte, közbe tudna járni
Oroszország védőszentjeinél, a trónörökös megszületése
érdekében, amennyiben őt magát is szentté avatnák. A látomás
valódiságát a cári család gyóntatója, Feofan szerzetes is
megerősítette – amihez nyilván hozzájárult Milica és Sztana
bőkezűsége –, így a Szent Szinódus a cár felszólításra, 1903. július
30-án Szerafimot szentté avatta. A szertartáson részt vett a cári pár,
sőt ezt követően Philippe doktor javaslatára az ünnepséget követő
éjfélkor Alekszandra cárné, a legnagyobb titokban, anyaszült
meztelenül megfürdött a Szerafim sztarec sírja mellett buzgó
forrásban.10 És láss csodát, kilenc hónap múlva a cárné megszülte a
várva várt fiút. Elegáns pétervári körökben hosszú ideig ez volt a
legdivatosabb téma; vajon Szent Szerafimnak, vagy Philippe
doktornak köszönhető-e az örvendetes családi esemény? A
lehetőség, hogy a dologhoz a cárnak is némi köze lehetett, fel sem
merült.
Philippe „doktor”, miután gazdagon megjutalmazták, nem merte
tovább kísérteni szerencséjét, a cári pár marasztalása ellenére
odébbállt. Búcsúzáskor, mintegy vigasztalásként közölte:
„Megálmodtam, hogy Isten nem hagy magatokra benneteket, és
rövidesen küld egy új barátot nektek…”
 IV.
A rejtélyes zarándok
1904-ben Pétervár igazhitű köreiben híre terjedt, hogy az orosz falu
egy új, minden eddiginél csodálatosabb Messiást ajándékozott a
forradalmi vonaglásokban szenvedő Oroszországnak.
Az emberek tudni vélték, hogy az új Messiás nagy bűnöket követett
el, sokat és súlyosan vétkezett, de az orosz hit mindig a „tékozló fiú”
példázatának alapján állott és a megtért bűnösben látta az isteni
kegyelem kiválasztottját. Ez a bűnös a vezeklés csodálatos
képességeivel rendelkezett és olyan isteni kegyelemben részesült,
amelyek messze maguk mögött hagyták Darja és Mityka jós
dadogásait. Ez az új Messiás nemcsak a test betegségeit tudja
meggyógyítani, hanem a lélekét is, és ezzel feloldozást ad a
bűnökre.
A bűnös Oroszországnak egy olyan Megváltóra volt szüksége, aki
maga is keresztülment a bűnök poklain és győztesen került ki az
eltévelyedések sötétjéből…
Az új „Messiás”, ki a Raszputyin névre hallgatott, elkerült
Pétervárra. Kronstadti János, a „látnok”, aki a szívekbe látott és úgy
olvasott a lelkek titkaiban, mint a nyitott könyvben, maga elé idézte
az állítólag isteni küldöttet, hogy kivizsgálja, Istennek, vagy az
ördögnek pecsétjét viseli-e lelkében. Kronstadti János, a látnok
egyetlen átható pillantással kétségbevonhatatlanul meggyőződött
arról, hogy ez a nagy bűnös tényleg Isten küldöttje. Kronstadti János
kétségbevonhatatlanul látta, hogy ezzel a szibériai paraszttal Isten
mindenhatóságának legcsodálatosabb bizonyságát adta, példát a
bűnös és eltévelyedett Oroszországnak. Íme a legnagyobb bűnös a
legnagyobb kegyelmek edénye.
Akiről szó van, az Grigorij Jefrimovics Raszputyin, aki 1869. január
10-én született a tobolszki kormányzóság tyumeni járásának
Pokrovszkoje nevű falujában. A fenti dátum Szent Gergely napja,
ezért kapta a Grigorij nevet.
Nem túlzás azt állítani, hogy Pokrovszkoje a lakott világ legszélén
terül el. Errefelé annyit tudnak az emberek, hogy valahol nagyon
messze, Oroszországban óriási városok vannak, Szentpétervár meg
Moszkva, telis-tele nyugtalansággal, gazdagsággal, fénnyel és
egyenruhákkal.
Raszputyin apja nem földműves, hanem fuvaros volt, és Grigorijnak
sem nagyon fűlött a foga a paraszti munkához, inkább naphosszat
csavargott. Apjának, Jefimnek egyetlen szórakozása az ivászat volt,
Grigorijban viszont erős vonzalom támadt az országutakon kóborló
zarándokok iránt, akik Isten kiválasztott „sztareceinek”, bölcs
öregjeinek mondták magukat.
A sztarec – amely elnevezést majd önkényesen Raszputyin is
felveszi – az orosz egyházi élet különleges teremtménye. Régen
sztareceknek nevezték a szerzeteseket, de leggyakrabban a remete
szerzeteseket. A 19. században azonban már azokat a
szerzeteseket nevezik sztarecnek, akik valamiben kitűnnek. Akik
Istennek tetsző életükkel, böjttel és imával rászolgáltak, hogy Isten
kiválasztottjai legyenek. Isten megadta nekik a prófétaság és a
gyógyítás erejét. A lelkek vezetői, az emberek közbenjárói Isten
előtt.11
Ezek a sztarecek folyton vándorúton vannak, parasztházakba
zörgetnek be alamizsnáért, és a rémülettől kővé dermedt
parasztoknak távoli kolostorokban tett látogatásaikról regélnek,
üdvözültek sírján esett csodákról, melyeknek maguk is szemtanúi
voltak, valamint megvilágosodásokról, melyek imádkozás közben
érték őket. Szakállasak, sápadtak, testükön zsákvászon, kezükben
vándorbot; szemükben égi fény, szavukban az evangéliumok
bölcsessége. Önként vállalt szegénységükben másoktól kapott
kegyelemkenyéren élnek, s jótevőiknek épületes históriákkal, komor
próféciákkal és ráolvasó igékkel fizetnek.
Grigorij csupa szem és fül. Elhatározza, hogy ő is sztarec lesz, ez
sokkal jobb, mint otthon robotolni, vagy részeges apja veréseit
elviselni.
Igen ám, de ahhoz, hogy valaki sztarec legyen, meg kell, hogy
szállja a szentlélek. Erről meséltek az öregek. Így aztán Grigorij nem
habozik. A falu közösségének előadja, hogy éppen az eke szarva
mögött ballagott a földeken, amikor hirtelen csodás zenét hallott.
Megtorpant, föltekintett. Egy rózsaszín felhőn, angyalok seregében a
kazáni Miasszonyunk állt fölötte, és rámosolygott. Ő mélyen
meghajolt, és elmondott egy imát. Mire kiegyenesedett, a látomás
tovatűnt.12
A falubeliek hittek is, meg nem is Grigorij meséjében, apja
mindenesetre jól elverte, mivel a látomás miatt fia nem végezte el a
rábízott munkát. Így hát újabb „csodának” kellett bekövetkeznie.
Nem is sokára Grigorijnak újra megjelent a Kazáni Szent Szűz.
Szobájában aludt, amikor arra ébredt, hogy a falon lévő istenanyát
ábrázoló ikon sír. „Grigorij, én az emberek bűnei miatt sírok. Menj,
vándorolj és tisztítsd meg az embereket a bűntől.”
Ezt az újabb „csodát” egyvalaki vette komolyan, a falu pópája, Pjotr
Osztrojumov atya. A dolognak szentségtörés illata volt, és a derék
pásztor nyájának hű őre akart lenni, ezért jelentést tesz a tobolszki
püspöknek, aki vizsgálatot rendel el.
Grigorij, miután hallott a készülő vizsgálatról, úgy döntött, hogy nem
várja meg. Vállára vette batyuját és elkezdte különös zarándoklatát.
Első útja minden zarándok szent helyére, a verhoturjei Miklós-
kolostorba vezet. Ez a 16. században, még a moszkvai cárok által
alapított régi kolostor Szent Szimeon ereklyéit tartalmazta.
Verhoturjei Szent Szimeon lesz Raszputyin legkedvesebb szentje,
tőle eredezteti rejtélyes erejét. Szent Szimeon ikonja lesz az első
ajándéka a cári család számára.
Verhoturjei Szimeon a 17. század legelején született és szintén itt
élt a közelben, a Tura partján. Raszputyinhoz hasonlóan a környező
falvakat járta, vagy egyedül üldögélt a folyó partján. Szimeon 1642-
ben halt meg túlzott önmegtartóztatás és böjt következtében. Fél
évszázad múltán észrevették, hogy koporsója kezd kiemelkedni a
földből, és a korhadt deszkákon át meglátták a romlatlan testet.
És kezdetüket vették a gyógyulások a szent síron, amelyet –
miután Szimeont az ortodox egyház ünnepélyesen kanonizálta – a
verhoturjei Miklós-kolostorba helyezték el.
Raszputyint végigkísérte Szent Szimeon szelleme, ő sarkalja nagy
tettekre, és amikor élete lehanyatlik, Szimeon kíséri el a halálba.
1918-ban, amikor meghal a cári család, Szent Szimeon csontjai is
elpusztulnak, a bolsevikok kiszórják a templomból.13
Itt Verhoturje közelében ismerkedik meg egy aszkétával, Makar
sztareccel, aki magányosan él az erdőben, és testét láncokkal
sanyargatja. Az aszkéta a Szentírást ugyanolyan alaposan ismeri,
mint az emberi szívet. A sztarec bevezeti Raszputyint az írás és az
olvasás alapjaiba, segít neki kisilabizálni a Bibliát, és oly
ékesszólóan beszél neki a túlvilágról, hogy végleg megerősíti
Grigorijt elhatározásában, hogy sztarec marad.
Cél és terv nélkül kóborol kolostorról kolostorra, szerzetesek, vagy
parasztok között alszik, ott étkezik, ahol megkínálják, vendéglátóinak
imádságokkal és prédikációkkal rója le háláját. Zarándok útjain egyre
messzebbre kalandozik, elgyalogol Észak-Szibériába, a boloki
kolostorba, és felkeresi az egyház által tisztelt egyéb szent helyeket.
Vándorlásai közben találkozik a hlisztek szektájával, amelynek
szertatásai azonnal megnyerik tetszését. A szekta a 17. században
született, és tagjai azt vallják, bűnbeesés nélkül nincs megtisztulás,
hiszen az Úr is a megtért bűnösöket kedveli. A szekta tagja titkos
összejöveteleiken összekapaszkodva misztikus táncot lejtenek,
amelyek a „Szentlélek alászállásának ürügyén” hisztérikus
jelenetekké fajulnak. Az elragadtatás tetőpontján aztán nemcsak a
lelkek, de a testek is egyesülnek, így a szertartás hatalmas
bacchanáliába torkollik.
Amint kielégülnek, a bűnbánat jeléül megvesszőzik egymást.
Ez a toleráns elmélet jól megfelel Grigorij robosztus és vad
vérmérsékletének, elsősorban a bűnbeesést gyakorolja. Ennek
megfelelően elkezdi maga köré gyűjteni a „nővéreket”, akikben
felébresztette a vágyat, hogy egyek legyenek vele a bűnben és a
kegyelemben.
Közben hazalátogat, és egy aratóünnepség alkalmával
megismerszik Praszkovja Fjodorovnával, egy nála idősebb, érett,
igazi paraszt szépséggel. Nemsokára felségül is veszi. Egy éven
belül megszületik első gyermekük, egy Dmitrij nevű fiú, aki, mivel
Raszputyin feltehetően részegen nemzette, félkegyelmü lett. Grigorij
hamar beleun a szülői ház monoton egyhangúságába, a szellemileg
elmaradott gyermeke és felesége állandó siránkozásába, részeges
apja kötekedésébe. Egy napon jól elverte az öreget, aztán ismét
kezébe vette vándorbotját, és nekiindult Szent Oroszország poros,
sáros útjainak.
Ezúttal nyugat felé vette útját, ellátogat Szent Kijevbe, majd
Oroszország négy teológiája közül a Kazanyit keresi fel. Itt
ismerkedik meg a papnevelde egyik tanárával, Mihail atyával, akit
levesz a lábáról az iskolázatlan, ám ihletett jövevény. Azt tanácsolja
neki, hogy menjen Szentpétervárra, és egy ajánlólevéllel is ellátja,
magának Feofan archimandritának címezve. A levél szerint a
nevezett Grigorij Raszputyin elmélyült hitű sztarec és hitelt érdemlő
látnok.
Raszputyin 1903 tavaszán, mikor megérkezik Szentpétervárra, 34
éves. Magas, inas paraszt, haja hosszú és zsíros, szakálla
torzonborz, arcát redők szabdalják, egyedül a szeme érdemel
figyelmet; jeges kékségü tekintette delejezően mered rá az emberre.
Egyszerű zsákruhát hord, amit derekán madzaggal köt össze, lábán
az orosz muzsikok jellegzetes, rongyból csavart lábbelije. Koszos és
ennél fogva az egész ember sajátos, kellemetlen bűzt áraszt
magából.
Az ajánlólevélnek hála, fogadja őt Feofan főtisztelendő, és a
miszticizmus eme zordon, de buzgó követőjét lenyűgözi
látogatójának primitív, átszellemült istenhite. Mivel elege van az
elvilágiasodott papokból, Grigorijban az orosz anyaföld romlatlan
teremtményét látja, a korai idők ószláv keresztényét, aki közel van
még Jézus tanításához. Nem az egyháznak, hanem Istennek az
embere. A ravasz muzsik észreveszi a főpap elragadtatását és még
rá is játszik erre a szerepre.
Feofan, és még néhány társa már régóta szeretnék felrázni az
előkelő körök lelkiismeretét, hiszen a nyugati hatások, és a
liberalizáció káros előretörésének következtében az előkelők
elvesztették érdeklődésüket a pravoszláv egyház igazi értékei iránt.
Feofant hirtelen megszállja a bizonyosság érzése: íme itt van előtte
a lelkek ébresztője, az új „Messiás”, akit annyira vártak. Egybehívja
a klérus legkiválóbb képviselőit, hogy vegyék szemügyre ezt a
csodát. Egymás után jönnek, Szergij püspök, a Theológiai Akadémia
rektora, Benjámin atya, a vallásoktatás előadója, Hermogen püspök,
a pravoszláv egyház szócsöve, Iliodor Jeromos-rendi szerzetes, és
végül a legfőbb tekintély, maga Kronstadti János. Mindannyiukat
rabul ejti a Szibériából érkezett „prédikátor” egyszerűsége. Igaz,
hogy koszos és büdös, szürcsölve eszi a levest és kézzel
marcangolja a húst, de azt mondja, amit ők gondolnak.
A megtévesztően együgyünek és jámbornak tűnő sztarec hamar
felismeri, hogy az egyháznak nagyobb szüksége van rá, mint neki az
egyházra.
Eközben Szentpétervárra érkezik a tobolszki püspök, aki
felháborodva hallja, hogy a klérus tagjai Raszputyinról
dicshimnuszokat zengenek. Közli a botrányos értesüléseket,
miszerint Raszputyin tagja a hlisztek szektájának, és kicsapongó
életet élt. Azzal az ürüggyel, hogy felkészíti őket az Úrral való
egyesülés gyönyörűségeire, „sorra hágja meg az asszonyokat”.
Feofan azonban nem inog meg abban a hitében, hogy a szibériai
parasztban igazi drágakövet talált. Igaz, csiszolatlan, de majd ők
briliánst csinálnak belőle. Talán van benne némi gyarlóság? De hát
melyikünkben nincs?
Miután számot vet a lehetőségekkel, Feofan elsősorban az
uralkodónő, Alekszandra Fjodorovna és környezete különös
viselkedésére gondol, az ő misztikus eltévelyedéseik nyugtalanítják.
Sürgősnek és feltétlenül szükségesnek tartja, hogy az állam
legmagasabban álló személyiségei szakítsanak bizonyos mágusok
és spiritiszták üzelmeivel, és térjenek vissza a pravoszláv egyház
kebelébe. Raszputyin a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett,
hogy betöltse a nyájat az akolba terelő pásztor szerepét.
Feofan ösztönzésére Raszputyint fogadják néhány nagypolgári és
nemesi családban. Iliodor szerzetes, aki felcsapott Grigorij
szószólójának, bemutatja őt egy pétervári divathölgynek, Olga
Lohtyinának, aki állítólag gyógyíthatatlan kedélybeteg, és Feofan
úgy gondolja, hogy Raszputyin majd kezelésbe veszi a lelkét. Ez az
egzaltált nő már túl volt negyvenen, de még mindig nagyon szép.
Férje, a kis köpcös, fontoskodó államtanácsos teljesen elhanyagolta
feleségét, aki így a fekete szalonok misztikus világában keresett
vigasztalást. A női lelkekben járatos muzsik azonnal rájön, hogy a
kéjvágyó, de férje által teljesen elhanyagolt szépasszonyt a
kielégítetlenség űzte az ezoterika világába, és nem lelki, de sokkal
inkább testi bajai vannak. Kézrátétellel és hipnózissal kezdte
gyógyítani, amely terápia rövidesen az ágyban végződött. A muzsik
jól számított, Lohtyina asszony hamarosan meggyógyult. A szerelmi
ámokfutásban leledző asszony úgy mutatja be Raszputyint a jobb
társaságnak, mint gyógyászt és prófétát. Ez a jobb társaság
Ignatyeva grófné zárt szalonja, ahol unatkozó hercegek, de inkább
hercegnők és más gazdag hölgyek kerestek szellemidéző
szeánszokkal kapcsolatot a túlvilággal. Az előkelőségek kellemes
izgalommal nézték a számukra ezt a szinte „túlvilági jelenséget”, akit
Lohtyina asszony szerelmi őrjöngésében Krisztus reinkarnációjának
tart. Az előkelő hölgyek nem igen láttak még valóságos muzsikot,
ezért lázas izgalommal tanulmányozzák, sőt megtapogatják ezt a
szálfatermetű, fésületlen, himlőhelyes arcú parasztot, aki ócska
köntösében úgy állt előttük mintha maga lenne a cár. És Raszputyin
úgy is viselkedik. Egy csöppet sincs zavarban, miközben kétes
tisztaságú kezével szakállában matat, tőrként beléjük mélyeszti
jéghideg, valószínütlenül kék szemeit. „Galambocskáimnak” szólítja
őket, és a csinosabbjának rápaskol a fenekére.
A különös sztarec híre rövidesen eljut a két montenegrói hercegnő,
Milica és Sztana fülébe. Milica, akinek gyóntatóatyja, Feofan felveti,
hogy találkozni szeretnének a különös prófétával. Feofan boldogan
teljesíti a kérést. Raszputyinnak a „fekete hercegnőknél” is sikere
van, körükben azonban nagy ravaszul moderálja magát, és a jövőbe
látó szent embert alakítja. Így aztán gyakori vendég Nyikolaj
Nyikolajevics nagyherceg znamenkai rezidenciáján, ahová egy
alkalommal betoppan a cári pár. Milica merész lendülettel bemutatja
nekik Raszputyint, aki most az egyszerű orosz nép fiát alakítja,
akikről Alekszandra Fjodorovna úgy véli, hogy az arisztokratákkal
szemben szeretik őt.
II. Miklós aznap este – 1905. november 1-jét írjuk – az alábbi
bejegyzést teszi titkos naplójába: „Ma megismerkedtünk a tobolszki
kormányzóságból való Grigorijjal, Isten emberével.”
 V.
A téli palota „bevétele”
1904. július 4-én a szentpétervári Péter-Pál erőd ágyúi
háromszázszor dördültek el, hírül adva Oroszország népének és a
világnak, hogy végre, annyi várakozás és már-már reménytelenné
váló fohász, és négy leánygyermek után megszületett Alekszej
Nyikolajevics trónörökös, a cárevics. Nevét a szeretett Alekszej
Mihajlovics Romanov, egykori orosz cár tiszteletére kapta.
A cári pár boldogsága immár teljes, azonban ezen a ragyogó kék
égen nemsokára megjelenik az első felhő. A kis cárevics köldöke
vérezni kezd, és vérzést napokig nem lehet elállítani. A kis beteg
ágyához hívott leghíresebb orvosprofesszorok összedugják
aranykeretes szemüveggel keretezett fejüket, súgnak-tanácskoznak,
aztán tehetetlenül tárják szét karjukat. Ám a vérzés minden
beavatkozás nélkül elállt. De a cárné és a cár szívében az
aggodalom tovább élt. Így és ekkor született meg ebben a két
emberben az a rettegés, amely egész további életükben végigkísérte
őket. Feltámadt, majd igazolódott a gyanú, hogy Oroszország
trónörököse, a cárevics vérzékenységben szenved.
Ez a veleszületett betegség, amelyet kizárólag nők adnak tovább,
mégpedig, egyes kivételtől eltekintve, kizárólag fiúgyermekeknek, a
vér alvadási folyamatának elégtelenségében nyilvánul meg. Elég a
legkisebb karcolás, vagy ütődés, és a betegnél megindul a vérzés. A
szövetekben vagy az ízületekben összegyűlt vér elviselhetetlen
fájdalmakat okoz. Mivel az orvosok félnek nagy adagokban
morfiumot alkalmazni, kénytelenek ölbe tett kézzel kivárni a végét.
A cárné nagyanyja, Viktória angol királynő hordozta magában a
betegség kórokozóját. Négy fia közül a legifjabb, Leopold, Albany
hercege vérzékeny volt, öt lánya közül pedig kettő – Alice és
Beatrice – hordozóknak bizonyultak. Alice és Beatrice, illetve
leányaik házassága nyomán két nagy trón, az orosz és a spanyol,
haemophiliával fertőződött.
Leopold, Alekszandra nagybátyja 31 éves korában halt meg, Alice
hét gyermeke közül Alix és Irene bizonyultak hordozóknak. A
betegség alattomosságának legkiválóbb példája: egyik fiútestvérük,
Frederick, hároméves korában kiesett egy nyitott ablakon. Nagy
ijedség, aztán nagy megkönnyebbülés – az orvosok nem találtak
sem törést, sem sebet a gyermeken. Reggelre azonban a kisfiú
meghalt – belső vérzésben.14
Midőn Alekszandra Fjodorovna megbizonyosodott fia
haemophiliájáról, se holt, se élő. Vétkesnek érzi magát egész
Oroszországgal szemben, amiért ilyen törékeny egészségű
gyermeket hozott a világra. Állandóan attól retteg, hogy valami
jóvátehetetlen történik, vagy kiderül a gyermek betegsége.
Egyrészt az édesanya érthető rettegése volt fia életéért, másrészt a
cárné aggodalma a dinasztia sorsáért. Ha a cárevics ne adj’ isten
meghal, akkor a trónt Miklós öccse, Mihail nagyherceg örökli. Nagy
Péter uralkodását követően a cári koronát nők is örökölhették, így
két Katalin és egy Erzsébet is ült a szent trónuson. Nagy Katalin fia,
Pál cár azonban annyira gyűlölte anyját, hogy törvénybe iktatta; a
jövőben cár csak férfi lehet.
E kettős ok késztette aztán a cári párt, hogy minden óvintézkedést
megtegyenek a cárevics életének védelmében. Egészen kiskorától
nörszök, és orvosok nyüzsögtek körülötte. Amint ötéves lett, két
külön testőrt kapott, a cári flotta két matrózát, akik testőrei, egyben
játszótársai is voltak. Mint trónörökös részt vett a kiemelt
ünnepségeken, de az annyira látványos, és általa rajongva csodált
katonai parádékon mindig kénytelen volt apja lován, a cár ölében
ülni, és onnan tisztelgett az elvonuló csapatoknak. Külön lovat –
bármennyire is szerette volna – sohasem kapott. Egyedül, vagy
hasonló korú pajtásaival sohasem játszhatott, a két „játszótárs”, a
két vén tengeri medve Gyerevenko és Nagornij „szórakoztatta”. Nem
szaladgálhatott, nem labdázhatott. Ha valahová hintón utazott, az
utat előtte gondosan lehengerelték, nehogy egy zökkenés okozta
mozdulat következtében megüsse magát. Mégis előfordultak
balesetek, egy esetben a cárevics majdnem belehalt egy szűnni nem
akaró orrvérzésbe.
A cárné állandó félelemben élt, hogy Alekszej beüti valamibe a
térdét, vagy megkarcolja valamelyik ujját. Hogy a legkiválóbb
orvosok sem tudják meggyógyítani, vagy legalább enyhíteni a
szenvedéseit, ez arról győzi meg, hogy itt már csak Isten tehet
csodát.
 A baj, amitől annyira rettegtek, 1907 októberének végén következik
be. Alekszej játszadozás közben elesik a kertben. Egyik lábszárában
rettentő fájdalmat érez. Mikor Alekszandra Fjodorovna megállapítja,
hogy ödéma feszíti a gyermek bőrét, pánikba esik. A nyomban
kihívott orvosok forró iszapfürdőt rendelnek, és a fíúcskát ágyba
fektetik. Semmi eredmény. A cárné ott virraszt az ágyánál, már
zokogni sem tud. A családtagok egy másik teremben várakoznak,
imádkoznak. Amikor Alekszandra Fjodorovna kijön egy percre, Milica
hozzá lép és megkérdi: – Felség! Miért nem hívatja ide Isten
emberét, azt a kedves szibériai muzsikot, akit bemutattam Önnek, és
akiben gyógyító erő lakozik?
A végső kétségbeesésben lévő cárné megragadja a hercegasszony
kezét, és beleegyezően bólint. Már is megy a hintó Raszputyinért.
Éjfél van mire a sztarec a palotába érkezik. Azonnal bevezetik a
trónörökös szobájába, ahol a cár és a cárné virrasztanak. A muzsik
ügyet sem vet rájuk, és félretolja az orvosokat is, a gyermek
ágyához lép, aki éppen a soron következő rohammal birkózott. A
hatalmas görnyedt árnyék imára hajlott. Kezében verhoturjei Szent
Szimeon ikonja. Elmélyülten, halkan, megnyugtató módon dörmög a
gyermek fölött, aki lassan megnyugszik. Az uralkodó pár, bár az
idegeik vitustáncot járnak, nem merik félbeszakítani. A cárevics
lassan megnyugszik. Ránevet a szakállas torzonborz muzsikra, és
mély egészséges álomba merül. Az ödéma reggelre nyom nélkül
felszívódik. A kis ágy köré gyűltek, csodát emlegetnek. A cárné
könnyezve omlik Milica karjaiba.
Mi történt?
Lehet, hogy a javulás magától is beállott volna, de a cárnénak
ezután a „csoda” után nem lehettek kétségei. Eljött hozzájuk a nép
küldötte, az istenes ember, hogy megmentse a trónörököst, és ezzel
megvédje a szűkebb dinasztiát.
Raszputyin otthagyta nekik Szent Szimeon ikonját, amelyet a cári
házaspár mindvégig megőrzött, és kivégzésük napján is ott volt
velük az Ipatyev-házban, de nem tudta őket megvédelmezni a Sátán
fegyvereitől.
Másnap reggel, amikor a cárevics felébred, ránevet édesanyjára,
és megkérdi: – Ugye máskor is eljön ez a bátyuska?
 A haemophiliás roham hírét titokban tartják. A cári ukáz szerint az
uralkodó család tagjait meg kell óvni az egészségi állapotukra
vonatkozó mindenféle indiszkréciótól. A diadalmas Milica azonban
azonnal elújságolja a csodás eseményt szalonjában, és onnan
szájról-szájra jár a hír: Raszputyin gyógyította meg a cárevicset.
És a muzsikot máskor is meghívják a palotába, mert nemcsak a
cárevics vérzéseit állítja el csodatevő mágiájával, hanem a cárné
kínzó migrénjét is enyhítik imái.
Raszputyin lassan, mint afféle pótolhatatlan ember, állandó vendég
Carszkoje Szelóban. Már rendes ruhában jár, tiszta gyolcsingben,
amit buggyos nadrágjába tűr, és lábán vadonatúj csizma fénylik.
Nyakában egy nagy aranykeresztet visel, amit Miklóstól kapott
jutalmul, hogy „megmentette” a trónörököst.
A cári párral tiszteletteljesen, de minden ceremónia nélkül,
egyszerűen beszél, és parasztszokás szerint atyuskának, és
anyácskának szólítja őket. Ezzel a parasztos viselkedéssel
hangsúlyozza, hogy ő az orosz néptömeg képviselője, és
semmiképpen sem azonos a trón körül lebzselő romlott
udvaroncokkal.
Raszputyin elsősorban a cárné kegyence lesz. Alekszandra
Fjodorovna midőn elfogadta, hogy kitér protestáns hitéből a
vőlegénye iránti szerelem parancsára, a megtérők lelkesedésével
kötelezte el magát új hazájának és új vallásának. Országot és hitet
cserélt, mégpedig oly komolyan, hogy most oroszabbnak vallja
magát a született oroszoknál. Nem azt az Oroszországot keresi
sóvárogva, amely a szalonokban található, s amelyet megrontott,
eltorzított az európai hatás, hanem az igazi Oroszországot, az
alázatos szenvedések, az ősi jámborság, a titkos jócselekedetek, a
gyönyörűséges hagyományok és az esztelen babonák
Oroszországát. Képzeletét elbűvölik a hóban száguldó trojkák,
nosztalgikus dalok, a parasztházakban a szamovár köré gyűlő
emberek, vagy a falusi pópa előtt térdeplő, kezükben égő gyertyát
tartó hívők. Minél folklórisztikusabb kép él benne az országról, annál
erősebb késztetést érez, hogy szeresse és megoltalmazza. Azt
képzeli, hogy az udvari népség ócsárolja a háta mögött, a hatalmas
orosz nép viszont, bár még a sötétség foglya, tiszteli és csodálja. És
Raszputyinban ennek az Oroszországnak az autentikus hírnökét
látja. A szakállas, bárdolatlan, szúrós szemű férfi láttán arra gondol:
íme előttem az orosz faj teljessége.15
A cárné boldogtalan asszony volt, tudta, hogy átkozott öröksége
tönkretette fiát, és állandó rettegésben élt szörnyű előérzetei miatt.
Csak ez a szibériai muzsik tudta csillapítani idegességét, a
megbocsátásról, a szeretetről, a minden szenvedésért kárpótló isteni
jutalomról mondott megnyugtató beszédeivel. És a csodálatos
kezével, amellyel meg tudta szüntetni őrjítő migrénjeit. Annyira
szüksége volt rá az elkínzott Alixnak. Nem kevésbé, mint halálra ítélt
fiának…
A cár viszont tanácstalan. Bár nem osztozik felesége misztikus
hevületében, őszintén vallásos. Meggyőződése, hogy Raszputyinnak
Isten adja az erejét, és a próféciákat. Különben is Alekszej váratlan
felépülése óta nem kételkedik, hogy a sztarecben különleges
gyógyászati tehetség lakozik. Miért is mondanának le tehát
szolgálatairól?
Viszont számos nyugtalanító pletyka kering Szentpétervárott és
vidéken erről a rejtélyes és gondviselésszerü emberről. II. Miklós
tisztán szeretne látni, ezért megbízza Gyegyulin tábornokot, a palota
parancsnokát, valamint Drenteln ezredest, a szárnysegédjét, hogy
vessék alá a sztarecet udvarias, de alapos kikérdezésnek, és
tegyenek jelentést: miféle szerzet ez a Raszputyin?
A két vizsgálóbiztos lelkiismeretes aprólékossággal lát hozzá a
feladathoz. Igen gyorsan kialakítják a véleményüket. Gyegyulin
bevallja a cárnak, hogy a sztareccel folytatott beszélgetésük során
az volt a benyomásuk, hogy „egy minden hájjal megkent, ravasz
muzsikkal” van dolguk, aki szuggesztiós képességeit tanítványai
rászedésére használja. Gyegyulin, a cár tudta nélkül, megkéri
Gereszimov tábornokot, az Ohrána főnökét, hogy tartsák szemmel
Raszputyint Szentpétervárott, és szerezzenek róla információkat
Pokrovszkojéban.
A sürgősen beszerzett titkos ügynöki jelentések meglehetősen
egyértelműek: csalóról és álprófétáról van szó, aki képtelen
kordában tartani a nemi ösztönét. A falujában fiatal lányokat és
házas asszonyokat csábított el, Szentpétervárott pedig lenge
erkölcsű perszónák társaságában látogatja a nyilvános fürdőket.
Kiválóan forog a nyelve, valójában azonban elvetemült kéjenc.
 A cár rosszkedvűen olvassa a jelentéseket, felesége azonban
meggyőzi őt, hogy a szent embereket mindig nemi eltévelygéssel
vádolták, és ezek a szentek nem mérhetők az átlagos ember
mércéjével. Megmutatja férjének az „Orosz Egyház Szentjei” c.
könyvben a jurogyivijekről szóló fejezetet, amelyben saját kezűleg
jelölte meg azokat a helyeket, ahol arról volt szó, hogy a szent őrület
nemi szabadosság formájában nyilvánul meg.
A kegyetlen cárok tisztelték a szent őrülteket, és féltek is tőlük.
Rettegett Iván, az egyik legvéresebb kezű cár árulással vádolta
Novgorod és Pszkov városát. Novgorodot körülvette a cár serege, a
lakosokat máglyán elégették, a csecsemőket az anyjukhoz kötözték,
úgy lökték őket a Volhov folyóba, és a cár katonái csónakokból
figyelték és kopjával megölték, aki a felszínre bukkant. Utána a cár
Pszkovba indult, hogy lakóit hasonlóképpen megsemmisítse. A
városba zúgtak a harangok, és az asszonyok búcsúzkodtak a
férjüktől. Ám, amikor Pszkovba lépett, a mindenható cárnak első
dolga volt, hogy tiszteletét tegye a jurogyivij Nyikolánál. Nagyböjt
ideje volt. A meztelen testén súlyos bilincset viselő jurogyivij a cár
üdvözlő szavaira válaszul egy darab nyers húst nyújtott a cár felé.
– „Én keresztény vagyok, nagyböjt idején nem eszem húst” –
mondta a cár.
– „Rosszabbat teszel, emberi húst égetsz, megfeledkezel a böjtről
is, Istenről is” – válaszolta a jurogyivij. És a mindenható cár elvonult
seregével, megkímélte Pszkovot.
Ekkora erejük volt a jurogyivijeknek. Ezek a látszólagos őrültek a
butaság és naivság álarca alatt szentek és bölcsek voltak.
Viselkedésükkel a világ formaságait és bűneit gúnyolták, amelyeket
a világ titkolt. A jurogyivijek meztelensége leleplezi a világot, hogy az
csak a test feldíszítésére gondol, nem pedig a lélekre. A társadalmi
illem felrúgásával fellebbentették a fátylat az ember titkos bűneiről…
Az egyik legnagyobb bűn a paráznaság. És a jurogyivijek
molesztálták a nőket, nyíltan megmutatva ezzel azt, amit az
emberek inkább titokban csináltak. Ezért demonstrálták olykor
viselkedésükkel a szexuális zabolátlanságot, amit a társadalom
egyébként gondosan titkolt. És ezért megtehették, hogy az utcán
közösültek. Egyébként Moszkva legszebb székesegyházát a Kreml
mellett építették fel, és egy jurogyivijnek, Vaszilij Blazsennijnek
szentelték.
Alixnak úgy tűnt, ezzel megértette Raszputyin titkát.
És Miklós? Ő mit hitt?
Miért értett egyet elvakult feleségével? Meglehet, csak arról van
szó, hogy beteg fiúkat mentették, akit ez a paraszt gyógyítani tudott?
És ez elég volt a rajongó tisztelethez, pontosabban ahhoz, hogy
istenítsék Raszputyint? Hogy kialakuljon az ijesztő szimbiózis: a
vallásos család, az egyszerelmü cár és cárné, tiszta leányaik és
mellettük a parázna paraszt, akinek üzelmei közszájon forogtak?
Gyermekük élete arra kényszerítette a cári házaspárt, hogy
mindezek fölött szemet hunyjon? Hogy hallgatólagosan elősegítsék
a dinasztia tekintélyének elvesztését, az elkerülhetetlen katasztrófát,
amelyről kivétel nélkül mindenki beszélt? Hogy megfeledkezzenek
arról a kötelezettségről, amellyel, mint uralkodók az országnak és a
dinasztiának tartoznak? Ebben az esetben megértjük és sajnáljuk
ezeket a jóságos és szerencsétlen szülőket. De megátkozzuk a
bűnös uralkodókat, akik felelősek az Oroszországot 1917-ben ért
katasztrófáért, amely nemcsak az ő életüket, nemcsak az annyira
féltett kisfiú és leányaik életét követelte, hanem több millió
alattvalójukét is.16
 VI.
A cárné kegyence
Ahogyan az uralkodóknak megvolt a maguk kegyencnője – elég
csak Madame Pompadourra utalnunk –, úgy az uralkodónők sem
képeztek kivételt, a „szűz” angliai Erzsébettől, a svéd Krisztináig. Az
a néhány cárnő pedig, aki Oroszország trónján ült, igencsak hírhedt
volt szeretőiről, gondoljunk csak a legismertebbre, Potyemkin
hercegre.
Alekszandra Fjodorovnának is megvolt a maga kegyence,
mégpedig Raszputyin személyében. Ez a kapcsolat azonban – mint
majd arra utalni fogunk –, jóllehet a cárnét valóságos fogságban
tartotta, mégis különbözött a fentiektől.
Miklós cár a trónörökös csodás megmentésért – mint említettük volt
– arany mellkeresztet adományozott a muzsiknak, a cárné hálája
jeléül pedig kinevezte a „cári örökmécsesek igazgatójának”.
Miklósnak nagyértékü szentkép-gyüjteménye volt, ezeket a szent
ikonokat igen szerette és gonddal gyarapította, és most felesége
tanácsára hallgatva Raszputyinra bízta őrzésüket.
A muzsiknak ettől kezdve szabad bejárása volt a palotába.
Ezidőtől kezdve nem volt többé fontos és érdekes, hogy Witte, vagy
Sztolipin, Goremikin, Kokovcov volt-e a miniszterelnök –
amennyiben az orosz autokráciában kormányról egyáltalában
beszélni lehetett –, érdektelen és voltaképpen említésre sem volt
méltó, hogy kik a Birodalmi Tanács tagjai, kik a miniszterek, kik a
hadsereg-parancsnokok, kik az érsekek és püspökök – az orosz
hajó irányítását átvette a „jó kormányos”, Isten küldötte, az „új
Messiás”.
Raszputyin, a lélek kormányosa vette át az orosz test irányítását is,
de ki irányította őt, a kormányost? Raszputyin hívei számára a
válasz magától értetődően adódott. Raszputyint a Szentlélek
irányítja, az Úristen úgy áll titokzatos segítő karokkal mögötte,
miként ő áll a hatalom névleges birtokosa, a hajó díszruhás
kapitánya, a cár mögött.
Az „Antikrisztus küldötte”, mint ellenségei, a Duma képviselők, és
uralma révén megrövidültek állították, meg azok a nők akiket az
ördög támadásainak engedve meggyalázott.
 A saját akarata irányította? De volt-e egyáltalán saját politikai
akarata, s ha volt, úgy mit akart tulajdonképpen? Abban látta
valóban hivatását, hogy az autokrácia hajóját megvédelmezze a
viharoktól, és biztos révbe kormányozza? De senki nem gyalázta
meg úgy ezt az autokráciát, mint ő.
Senki nem tette pajzánabbul és gyilkosabban köznevetség és
közmegvetés tárgyává. Senki nem meztelenítette le ilyen
kíméletlenül ocsmány és szemérmetlen kezekkel. Szinte halála előtt
elkongatta felette a lélekharangot – röhögve, káromkodva és trágár
dalokat énekelve. Vagy az orosz nép igazi fia volt, hibáival és
erényeivel, aki minden politikai terv nélkül, egyszerűen ősi paraszt
ösztöneinek engedelmeskedve evezett az orosz vizeken, és
rendeltetése az volt, hogy megbosszulja az „urakon” mindazt a sok
igazságtalanságot és gyalázatosságot, amit paraszt testvéreivel
elkövettek? Sokan a meggyötört nép háborúellenes akaratának
hősét és vértanúját látják benne. Mások irányították talán?
Sakkfígura-paraszt volt egyszerűen az „urak” kezében, akiket úgy
gyűlölt, megvetett és megalázott? És ha igen, akkor az „úri”
közérdeket szolgálta-e, mint bábúja az autokrácia hitvallóinak, vagy
pedig akaratlanul a közérzet fenséges álarca mögé rejtőző
legkülönbözőbb magánérdekeket szolgálta?
Talán mind a kettőt, sőt talán minden igaz – holott látszólag ezek a
nézetek kölcsönösen kizárják egymást –, amit irányítóiról mondottak.
Mindezek az erők hatottak, egymást kiegészítve, és erősítve, és a
mű, amit egyesült erővel létrehoztak, Raszputyin nagy életműve volt.
Az ominózus eset után a cári pár ismét fogadja a sztarecet
Carszkoje Szelo-i palotájában. Teát és aprósüteményt szolgálnak fel,
és a muzsik elbeszélget Őfelségeikkel. Grigorij soha el nem képzelt
csúcsra jutott.
Miközben nagy hévvel beszél, nyitva tartja a szemét. A cárné sudár
termetű, fagyos szépség, haja sötétszőke és dús, kék szeméből
gyöngédség sugárzik, arcán a legkisebb érzelemtől piros foltok
jelennek meg. Nyilvánvalóan nem ura az idegeinek. Fennhéjázó
viselkedését bizonyosan a rendkívüli félénkség diktálja. Ítéleteiben
ennek ellenére rendkívül kategorikus. Az a véleménye, hogy a
szentpétervári előkelő társaság hitvány és erkölcstelen, és ezt
köntörfalazás nélkül meg is mondja. Hozzá képest a cár kicsinek és
jelentéktelennek látszik. Jóképű, a szakálla gondozott, a tekintete
kifejezéstelen. Modora nem uralkodóé, sokkal inkább egy elegáns,
jól nevelt tisztviselőé, akire középszerű karrier vár egy vidéki
helyőrségben.
Raszputyin megáldja a cári párt, és lassú méltóságteljes léptekkel
távozik. Ennek a muzsiknak megvolt a természetes esze.
Bámulatosan hamar megtalálta azoknak a gyenge pontjait, akiktől
akart valamit. Azonnal felismerte, hogy Oroszország cárnéját neki
teremtette az Isten, aki már is több jelét adta jóindulatának.
Ettől kezdve a cári pár, de főleg a cárné egyre gyakrabban fogadják
az udvarban Raszputyint.
Miklós és Alix már nem tudnak meglenni ezek nélkül a találkozások
nélkül. És nemcsak azért, mert Raszputyin jelenlétében egy pillanat
alatt meggyógyult a trónörökös. A muzsik annyira különbözött az
udvar légkörétől, amelyben éltek; az intrikáktól, az egymás elleni
áskálódástól. Ő mindig csak jót mondott az emberekről, még az
ellenségeiről is. És nagyon szerették Raszputyin vándorlásairól
szóló elbeszéléseket, mert azokon keresztül ismerték meg az orosz
nép lelkét, és az orosz valóságot. És még valami – ő semmit sem
kért a cároktól. Amit ajánlottak neki; pénzt, kitüntetést, rangot, ő a
legnagyobb alázattal bár, de visszautasította. Így abban a színben
tüntette fel magát, mint aki önzetlenül imádkozik értük.
A cárné úgy értékelte, hogy egy újabb, nagyon erős szövetségest
talált, barátnője, Ánya Virubova mellé. Viszonya ugyanis ekkor már a
korábbi barátnőivel, a két montenegrói nagyhercegnővel megromlott.
Az történt ugyanis, hogy Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, a cár
nagybátyja, elcsábította a már férjnél lévő Anasztáziát, sőt feleségül
is vette az idősebb montenegrói hercegasszonyt.
Az udvarban ezt igazi „huszárcsínyként” értékelték, és tovább
növelte „Nyik-Nyik”-nek a népszerűségét. Ez a 47 éves óriás, a
hetyke lovassági tábornok, a Romanov család legszínesebb
egyénisége, a hadsereg kedvence volt.
Egyedül a prűd cárnét háborította fel Sztana házasságtörése és a
válás. Ettől kezdve nem volt hajlandó fogadni a montenegrói
hercegnőket, sőt Milica és Sztana nevét ki sem volt szabad ejteni
előtte.
 Így a két montenegrói hercegnő szerepét most Ánya Virubova
töltötte be, akit nemcsak barátságával, de bizalmával is
megajándékozott.
Ánya, Tanajev kabinetiroda főnöknek, egy tipikus alázatoskodó,
stréber és intrikus bürokratának, amellett kétségtelenül tehetséges
zeneszerzőnek a lánya, egy idegileg összeroppant sorhajóhadnagy
elvállt felesége volt. Asszonynevén Virubova óriási és végzetes
befolyásának megértéséhez nem szabad elfelejteni, hogy a cárnét, a
félénk és gőgős, idegbeteg és uralkodni vágyó „német nőt”, minden
oldalról egyrészt gyűlölet, megvetés és gúny, vette körül, másrészt
alattomos, haszonleső hízelkedés, holott magányában valósággal
szomjazott az egyszerű és idillikus tiszta barátságra. Virubova
legveszedelmesebb fegyvere és vonzereje tökéletes önzetlensége
volt. Nem volt sem rangja, sem címe, nem kért soha semmit, és
szerényen visszautasította a cári család ajándékait. Úgy külsejében,
mint egyéniségében tökéletesen megfelelt a közönséges kisvárosi
polgárnők átlagának.
Witte szerint: „egészen közönséges, ostoba pétervári asszonyka,
kövérkés, csúnya, vajastésztára emlékeztető, sápadt, puha arccal”.
Áhítatos tekintete és alázatosan félszeg mozdulatai ellentétben álltak
túlságosan élénk ragyogású szemeivel, és vastag, húsos, érzéki
ajkaival.
Virubova fokozatosan teljesen nélkülözhetetlenné vált a cárné
számára. Fanatikus és ugyancsak hisztérikus vallásossága is közel
hozta a cári családhoz. Majd minden estéjét az ő körükben töltötte. A
cárné és Virubova kormányozták néhány tucat vakbuzgó, vagy
haszonleső egyházi és világi intrikus és a szent bürokrácia mellett
Oroszországot.
Mert ebben a „szerény és ostobácska” kispolgári nőben,
önzetlenségének külszíne mögött, mely szellemileg mérhetetlenül
szűkebb és annál veszedelmesebb keretek között Pobedonoszcev
szerénységéhez és puritán egyszerűségéhez volt hasonlatos, a
legfelelőtlenebb és legképtelenebb uralomvágy rejtőzött.
Raszputyinnal egyetemben senki sem oly felelős az orosz
katasztrófáért, mint ez a véletlen pozíciójának magasságába
beleszédült kövérkés asszonyság. A két együgyünek tűnő, de ravasz
lélek azonnal egymásra talál, és mindegyik a másikat kívánja
felhasználni érvényesüléséhez.
Raszputyin most Pétervárott Olga Lohtyinánál száll meg, akinek
ágyát továbbra is rendszeresen megtiszteli látogatásaival; az
asszony házát felkereső előkelő barátnők körülrajongják, valóságos
kultusszal övezik Grigorijt, akit Lohtyina asszony, mint Krisztus
reinkarnációját mutat be nekik. Minden szavát a túlvilágról érkezett
gyöngyszemként fogadják. Személye körül lassacskán erotikus-
vallási kultusz alakul ki. Szájról-szájra jár, hogy nemcsak a lélek
kínjait tudja csillapítani, hanem a test szerelmi szomjúságát is. Kéjes
borzongással suttognak rendkívüli férfiúi képességeiről. Semmiben
nem lát hiányt, bár egyetlen követőjétől sem kér pénzt. Önként és
szívesen adnak neki, mintegy bűneik megváltásául, ahogy a
templomban gyertyát vesz az ember. Raszputyin az adományokat
derűs arccal zsebre teszi. Itt, Olga Lohtyina szalonjában szerez
Raszputyin egyre újabb és újabb híveket. Itt ismerkedik meg Georgij
Petrovics Szazanov, a köztiszteletben álló liberális politikus
feleségével. A Raszputyintól elragadtatott unatkozó szépasszony
átcsábítja a sztarecet, hogy lakjon az ő tágas úri lakásukban. A
viszony közöttük természetesen viharosan szerelmi, amit a
felszarvazott, ostoba férj úgy értékel, hogy a sztarec és a felesége
„együtt imádkoznak”.
Raszputyin most boldogan hódolói kis csoportjával, Olga
Lohtyinával, Szazanovával, Ánya Virubovával és egy udvarhölggyel,
bizonyos Madame S.-szel – akiről nincs közelebbi adatunk – hazatér
falujába, Pokrovszkojéba, hogy elbüszkélkedjen a pétervári
hölgykoszorúval.
Alighogy a csodálatos zarándok hazatért, Pokrovszkoje körül
titokzatos tüzek gyúltak az éjszakában, a nagy erdők mélyén, ahol
pár évszázaddal előbb még szkitha vadászok áldoztak isteneiknek.
Most a nagy erdők mélyén, a tisztásokon hiányos öltözetü
asszonyok lejtettek körtáncot, a „szent sztarec” körül, aki a kör
közepén táncolt, mígnem a tánc eksztázisában Madame S.-t ki nem
ragadja a körből, hogy a „szent férfi” magáévá téve őt, „kiűzze az
asszonyi állatból a bűn kísértését”.
Igen ám de kijózanodva, és hazatérve az udvarhölgy levélben tesz
panaszt a cárnénál, hogy a sztarec megerőszakolta. Alixnek
azonban van egy minden gyanú felett álló tanúja, aki nem más, mint
Ánya Virubova, aki ott volt Raszputyinnal Pokrovszkojéban. És Ánya
felháborodva utasítja vissza a megszégyenítő vádat. Mint mondja,
pokrovszkojei tartózkodásuk idillikus és léleknemesítő légkörben
folyt le. Hallgatták Grigorij atya prédikációit, zsoltárokat énekeltek, és
jámbor félkegyelműeket látogattak meg. Azt is elmondta, hogy a
falubeliek szentként tisztelik Grigorij atyát.
Az uralkodónő megnyugvással veszi tudomásul a fentieket, és úgy
dönt: kitiltja az udvarból Madame S.-t, ezt a „hazug, nimfomániás
nőt”.
Ányecska egy fontos jó pontot szerzett ezzel Raszputyinnál.
Maga Raszputyin, hogy bizonyítsa jámbor és áhítatos voltát,
bejelenti az uralkodó párnak, hogy el kíván zarándokolni
Jeruzsálembe, Jézus szenvedéseinek helyszínére, hogy még több
szent erőt és ihletet gyűjtsön magába. A cárné nem szívesen válik
meg tőle, de végül is beleegyezik az útba, amelynek költségeit
természetesen a kincstár fedezi.
Hogy méltó legyen a szent helyek malasztjának befogadására,
Raszputyin először a kijevi pravoszláv kolostorba megy, végigjárja a
szent barlangokat, és templomról templomra járva hallgatja az
egyházi énekeket, ekképpen próbál elmenekülni – mint mondja – „a
világ hiúságai elől”. Aztán Odesszában gőzhajóra száll, és elvegyül
a többi ájtatos zarándok közé.
Tapasztalatait, primitív tőmondatokban és helyesírási hibáktól
hemzsegő levelekben osztja meg Ánya Virubovával – ily módon
gondoskodik róla, hogy távolléte alatt el ne felejtsék. Ányecska
csakugyan fel is olvassa a sztarec üzeneteit a „szent férfiú” többi
nőnemű csodálójának; zavaros gondolatait lemásolják, és mint
valami ereklyét, kézről kézre adják.
A cárné – Ánya segítségével – egy kis könyvet szerkeszt ezekből
az „ihletett gondolatokból”, és azt 1916-ban luxuskiadásban meg is
jelentetik „Egy kegyes zarándok gondolatai és elmélkedései”
címmel.
Nem tudni, hogy Raszputyinra valójában milyen hatással voltak a
szent helyek, az Olajfák hegye, a Via Dolorosa, és a Szent Sír; egy
biztos, hogy „ars poeticáját”, miszerint csak úgy nyerhetünk
bűnbánatot, ha bűnbe esünk, jeruzsálemi zarándokútja után sem
változtatta meg.
A cári család szokásos éves nyaralását a Krímben töltötte (ezt a
szokást az elvtársak is átvették, F.P.). Ánya Virubova – mintegy
kitalálva a cárné gondolatát –, nagy titokban megszervezte, hogy
Raszputyin utánuk utazzon. A muzsik Őfelségéik után három nappal
érkezi meg Jaltába. A legelőkelőbb szállodába, a Rosszija Hotelban
száll meg. Ánya közli a „meglepő” jó hírt a cárnéval, miszerint „Ő is
itt van.” Alix azonnal autót küld érte, és mivel a cári autó végighajtott
Livadián, és a kócos muzsik büszkén tekingetett ki az ablakon,
másnap már a helyi hírlap, az „Orosz Riviéra” hírül adja, hogy
Raszputyin a cári családdal együtt ünnepelte a húsvétot. A hírt
átveszik a pétervári és a moszkvai lapok is, megbotránkoztatva a
jobb köröket. Csak a „TITANIC” katasztrófája szorította kis időre
háttérbe a palotabeli muzsikról szóló közleményeket.
A hosszú krími tartózkodás után az uralkodó család 1912.
szeptember elején a lengyelföldi Spalába utazik. Közel van a
bielowiegei erdő, ahol II. Miklós, a szenvedélyes vadász azt reméli,
hogy puskavégre kap néhányat Európa utolsó bölényei közül. Ám a
kirándulás majdnem tragédiába fullad. A cárevics – aki, ha
egészséges, jó kedélyű, élénk kis fiúcska – a kastély kertjében
szaladgálás közben elesik. A zúzódás következtében vérömleny
keletkezik a lábában, amely egyre növekszik. A fiú láza 39,4-re
szökik fel, szörnyű fájdalmai vannak, arca ólomszürke és megállás
nélkül rázza a hideg. Mivel a jelenlévő két orvos tehetetlen,
Szentpétervárról hívatják Osztrovszkijt a híres sebészt, és
Rauchfuss gyermekgyógyászt. Azonban ők is csak azt tudják
megállapítani, amit a helyszínen lévő kollégáik: belső vérzés.
Eközben a vérömleny tovább növekedik. Az orvosok tehetetlensége
láttán Alekszandra Fjodorovnán mély levertség lesz úrrá. Bizonyos
benne, hogy a fia meg fog halni. Kezét tördeli, zokog, imádkozik, és
egy pillanatra sem tágít Alekszej ágya mellől. A betegséget nem
lehet tovább titkolni, október 1-jén feladják a cárevicsnek az utolsó
kenetet. Az összes templomban miséket celebrálnak a gyógyulás
érdekében.
Ekkor Ánya Virubovának eszébe jut Raszputyin. A sztarec a Krím
után hazatért Pokrovszkojéba, ott éli víg napjait. A csodálóitól kapott
pénzből új, és nagy házat építtetett, családja is szépen szaporodott,
a félkegyelmü fiú mellett Praszkova még két egészséges kislánynak
adott életet.
Itt éri Ánya Virubova távirata, amelyben közli, a cárevics kritikus
állapotát, és tolmácsolja a cárné utolsó reményét: „Kérjük,
imádkozzon, az utolsó reményünk Önben van.”
Raszputyin nem habozik, azonnal elmegy a postára, és táviratot
küld a cárnénak: „Ne félj, imádkoztam a fiadért, aki meg fog
gyógyulni!”
Aztán hazamegy és a szobájába bezárkózva egész nap, és egész
éjjel imádkozik. Családtagjai nem merik zavarni. Csak másnap jön
ki, arca derűs és mosolygós.
A távirat megérkezése után a messzi Spalában a kisfiú állapota
javulni kezd, a láz alábbhagy, az ömleny visszahúzódik, majd eltűnik.
Az orvosok megállapítják a vérzés elállt.
A cárné szemében megingathatatlan a bizonyosság: csoda történt!
Fia megmenekülése senki másnak, csakis Raszputyinnak
köszönhető. Bármit is locsogjanak némelyek, ez az ember kivételes
lény. A Mindenható küldte őt e világra. Második Messiás. Amíg ő
jelen lesz a cári palotában, a cárevics, ő és a férje, sőt egész
Oroszország megmenekülhet a csapásoktól.
Ánya Virubova is osztozik a cárné Őfelsége ujjongásában és
elvakult hitében.
Valóban csoda történt? A mai orvos tudomány szerint a
haemophiliás vérzés sok esetben magától eláll…
A cárné és Ánya Virubova arra az elhatározásra jutnak, hogy
Raszputyinnak itt a helye az udvarban, hogy csodás gyógyító ereje
azonnal kéznél legyen. Ekkor írja meg a cárné híres, hírhedt levelét
Raszputyinnak, amelyet majd később Iliodor szerzetes ellop a
sztarectól, és nyilvánosságra hoz, és amely „bizonyítékul” szolgál
majd Isten és ember előtt: Raszputyin szeretője a cárnénak…
Íme az ominózus levél:
„Imádott, felejthetetlen tanítóm, megváltóm, gyámolítóm!
Milyen szomorú is nélküled! Lelkem csak akkor nyugodt, ha te,
tanítóm, mellettem ülsz. Ó, milyen könnyűnek érzem magam akkor!
Csókolom a kezedet, és fejemet áldott válladra hajtom. Micsoda
boldogság érezni a közelségedet! Hol vagy? Hová mentél? Ó, olyan
szomorú vagyok, a szívem úgy sóvárog utánad.
Hamarosan ismét a közelembe leszel? Gyere gyorsan! Várlak,
kínlódom nélküled. Kérem szent áldásodat, csókolom a kezedet.
Örökké szeretlek.
A Te M-d”

Ez az „M”: a Mátuska (Anyácska) rövidítése, Alekszandra mindig

így írta alá a leveleit.17
A levél valódi, nem úgy, mint a bolsevik uralom idején előkerült
„Virubova napló”, amelyet 1927-ben, a cári rendszer bukásának
évfordulóján a „Minuvseje” (Ami Elmúlt) című folyóirat hasábjain
kezdtek részletekben közölni. Egész Oroszország lázasan olvasta a
„Naplót”, amely intim és obszcén részleteket közölt a cári család
életéből. Így egyértelműen beszámolt arról, hogy a cárné Raszputyin
szeretője volt, és Ányecska a naplóban szemérmesen bár, de
bevallja, hogy testi szerelem fűzte nemcsak Raszputyinhoz, hanem
a cárhoz és a cáméhez is.
Erről csak annyit, hogy amikor a forradalom után Ánya Virubova
egy vizsgálóbizottság elé került, amely megvádolta, hogy a cár
szertője volt, Virubova ragaszkodott hozzá, hogy egy orvosi
bizottság vizsgálja meg. A vizsgálat meglepő eredményt hozott:
Virubova nem élt nemi életet még a férjével sem; szűz volt!
Aztán arra is fény derült, hogy a nagy szenzációt keltő „Napló”
közönséges hamisítvány, amelynek szerzője nem más, mint a
bolsevikok egyik házi írója, Alekszej Tolsztoj, ez a részeges,
jellemtelen és cinikus alak, a „Vörös gróf. Megrendelője pedig Sztálin
egy másik kreatúrája, P. Scsegaljov „történész”, a Központi Bizottság
jegyzőkönyveinek kiadója.18
És itt nekünk is fel kell tennünk a kérdést: Raszputyinnak viszonya
volt-e a cárnéval?
A rengeteg Raszputyin életrajz, és tanulmány alapján kijelenthetjük,
hogy minden csalóka látszat ellenére, ez a kapcsolat plátói volt!
A cárné imádta férjét, és ideális családi életet élt. Ennek nem mond
ellent, hogy viszont szellemileg tökéletesen Raszputyin befolyása
alatt állott. Raszputyin és a cárné között az elszakíthatatlan kapocs a
kis trónörökös volt, vérében a mindig esedékes halálos ítélettel.
Ezen túlmenően Raszputyin tudta egyedül csillapítani a cárné
hisztérikus rohamainak kínjait. Alekszandra Fjodorovna
ragaszkodásának a muzsikhoz volt még egy forrása: a „szent
ember” azon fenyegető jóslata, amennyiben ő erőszakos halált
szenved, a cári Oroszország összedől, és a cári család elpusztul.
Nem véletlen hát, hogy a cárné, aki vakon hitt Raszputyin
meglátásaiban, mindent elkövetett, hogy a muzsikot maga mellett
tudja, és megvédje őt minden támadással szemben, legyen az
ideológiai, vagy fizikai jellegű.
Azonkívül Raszputyin pontosan tudta, hogy milyen hatással van a
cárnéra, és ezen kapcsolat nélkül, ő egy senki, akit ellenségei
tömege azonnal kész megsemmisíteni.
Jóllehet sok arca volt, de Carszkoje Szelóban mindig csak egyet
mutatott – az Úr jámbor, alázatos szolgájáét, aki ment minden földi
bűntől és hívságtól. Tudta, hogy ez hatalma fő forrása, és az egész
életében botladozó itt sohasem botlott meg. Azon kívül annyi nő állt
rendelkezésére, hogy buja vágyait kielégítse, amennyit csak akart.
E sorok írója hajlik arra, hogy Raszputyin nem volt más, mint egy
ravasz szélhámos, egy az élet gyönyörűségeit mohó falánksággal,
habos, nyálas szájjal felfaló paraszt-kuruzsló – a fenti jóslata
azonban szó szerint bekövetkezett. Helyzetét a cári családnál egy
újabb „csodatétele” végképp megszilárdította. Őfelségéék tengeri
körutazásra indultak a fjordok világába a cár „STANDARDT” nevű
jachtján. Egy kikötés alkalmával, amikor a család partra száll, a kis
cárevics lábát felsebzik a hegyes szikladarabok. A csillapíthatatlan
vérzés azonnal elindul, a kisfiú fájdalmai fokozódnak. Fjodorov
professzor udvari sebész előkészíti a műtétet, amikor megjelenik
Raszputyin. A műtőben félretolja az elképedt professzort, aztán
koszos kezével eltávolítja a sterilizált műszereket, és egy kétes
tisztaságú „megszentelt kendővel” takarja be a vérömlenyt. A kis
beteg fájdalma lassan enyhül, majd mély egészséges álomba merül.
Amikor a cárné másnap felébreszti, rámosolyog az anyjára, a
vérömlenynek nyoma sincs. Alekszandra Fjodorovna ünnepélyesen
kijelenti: a gyógyulás dicsősége ezúttal is Raszputyint illeti, a
gondviselés emberét, akit Isten kiválasztott a cári család és ezen
keresztül egész Oroszország megoltalmazására. Ezt követően már
senki előtt nem volt kétséges, hogy Szent Oroszország sorsa ennek
a muzsiknak piszkos kezében nyugszik.
 VII.
Barátok és ellenségek
Mint minden hatalommal rendelkező embernek, így Raszputyinnak
is voltak barátai és ellenségei. Az átlagtól eltérően azonban a
„barátokat” az érdek vezérelte, ellenségeit viszont valódi és halálos
gyűlölet.
A társadalom „színe-java” hódolt a „cári hajó” új kapitányának,
rábízva magát „Isten emberére” – miniszterek és tábornokok,
főhercegek feleségei és metreszei, udvarhölgyek és udvaroncok –,
így a nagy beteljesülés, a „szent” fajtalan orgia bevonult a muzsikok
pincéiből a hercegek és a bankárok szalonjaiba. Miként régebben a
parasztasszonyokat az erdei tisztásokon, úgy szólítja fel most
Raszputyin a tábomoknékat és államtanácsosnékat, hogy kört
alkossanak körülötte, és vele énekeljék a végtelen sztyeppéken
született orosz népdalokat. Ő meg csábító mozdulatokkal táncot lejt
az asszonyi kör közepén, az egyik nőt táncba hívja, azután a többit
egymás után, miközben a nők kara áhítattal leste a „Szentlélek által
megszállt ember” mozdulatait. Különös, az orosz paraszt pajzán,
erotikus táncai ebben a bomlott úri társaságban nyerték vissza
eredeti, ősi vallásos rendeltetésüket.
A háborút megelőző években, néhány kivétellel, az egész vezető
réteg ott járta az engedelmesség és behódolás medvetáncát
Raszputyin körül. Az összekötők rendszerint a feleségek voltak. A
nagy Witte is tőle remélte, hogy visszahelyezi majd a kormányzat
élére, és nején keresztül kétségtelenül szoros kapcsolatot tartott
fenn a sztareccal. Goremikinnek, az üresfejű háborús
miniszterelnöknek a felesége is Raszputyin hódolatos hívének
vallotta magát, és valószínű, hogy férje, aki a cárné intrikus
táborához tartozott, mint utódja Stürmer, legalább közvetve a cárné
akaratát visszaadva és szentesítve, Raszputyinnak köszönhette
méltóságát.
A próféták és apostolok általában rossz fogadtatásra szoktak lelni
azok részéről, akiknek lelkét és testét megmenteni elhivatottak, így
nagyszámú női táborát kivéve, legdühödtebb ellenségei azonosak
voltak leghajbókolóbb hódolóival, kegyeinek legalázatosabb
koldusaival.
 A cárné után, kétségtelen, hogy Ánya Virubova számított a sztarec
legjobb barátjának, és odaadó hívének. Ez az egzaltált nőszemély –
akit az egész pétervári társaság lenézett, odaadó kutyahűsége,
„nyilvánvaló ostobasága” és lehetetlen kinézése miatt, akiről az
általában jó emberismerő, nagy intrikus francia nagykövet, Maurice
Paléologue is csupán annyit jegyzett meg, hogy „egy vidéki lompos
hölgy”, és nem értette, hogy a cárné miért ragaszkodik személyéhez
– sokkal okosabb volt, mint az őt kigúnyoló egész nagyúri klikk.
1904-ben mutatták be a cárnénak, és Ánya egyből felismerte Alix
gyengéit. A cárné jellemét figyelembe véve, azonnal felvette az
egyetlen célravezető magatartást: „a naiv jó kislány szerepét”. Az
odaadó kislány, aki lesi minden kívánságát, ámulatba ejtette a cárnét
a gondolataival. Így vonult be Ánya a cári család életébe, nagyon
röviddel Raszputyin érkezése előtt.
És Ánya hamarosan feltűnt a cár naplójában is.
„1906. január 9. Velünk reggelizett A.A. Tanyejeva.”
Az ifjú udvarhölgy a legrövidebb időn belül nemcsak a cári napló,
de a cári házaspár egész életének szereplője lesz. És azonnal
kiszorítja a cárné szívéből a montenegrói hercegnőket. És ez a
ravasz, veszélyesen okos nő, azonnal felismeri, hogy mit jelent a
cárnénak Raszputyin, és ettől kezdve nincs a sztarecnak odaadóbb
képviselője Alix előtt, mint Ánya. A cárné végtelenül hálás, hogy
szoros és feltétel nélküli szövetségest talált Raszputyin imádatában
és megvé-delmezésében.
A kövérkés, jellegtelen és „butácska” (?) udvarhölgy
„megmagyarázhatatlannak tűnő” szoros kapcsolata a cári családdal
különböző pletykáknak teremt alapot. Előbb; „szeretője a cárnak”,
utóbb „Raszputyin szeretője lesz”. Ánya – bár ő maga valóban, a
maga alázatos és odaadó módján szerelmes a cárba – a pletykák
megszakítása érdekében hajlandó férjhez menni. A „szerencsés”
kiválasztott, Borisz Virubov sorhajóhadnagy, aki alatt a csuzimai
csatában elsüllyedt egy hajó, és ezt a megrázkódtatást ivásban
próbálta feledtetni. Az iszákos férj durvasága taszította az érzékeny,
vallásos Ányát, így házasságuk mindvégig formai maradt. Ánya a
cári udvarba menekült, Virubov hadnagy pedig a kártyaasztalnál
keresett vigasztalást.
 A cárné nagyra értékelte Ánya „áldozatát” és barátságuk még
szorosabb lett.
Kárpótlásul a házassága során elszenvedett megaláztatásokért, a
Carszkoje Szelo-i parkban egy kis házat emeltet Anyának, amely
arra is szolgál, hogy a pletykáknak elejét véve, a cárné ott tudjon
titokban találkozni Raszputyinnal. Ánya pedig mindig a közelében
lehet, hiszen a házikó csak 150 méterre van a palotától. Így Ánya
minden délutánját a cárnéval töltheti, együtt hímeznek, felolvas a
cárnénak, és a politikai intrikákban is hűséges társa Alixnak. A
„butácska” nő olvas a cárné gondolataiban is, és mindig azt mondja,
amit Alix hallani szeretne. Egyébként ez volt Raszputyin taktikája is.
Figyelmet érdemel, hogy míg a főszereplők, az egész cári udvar a
forradalom alatt életét veszti, a „naiv” és „buta” Virubova életben
marad. A cárné barátnője, Gorkijt a forradalmár írót és Trockijt, a
forradalom vezérét is fel tudja használni, hogy kikerüljön a
siralomházból, s emellett megszervezi, hogy Finnországba szökjön a
bolsevista Oroszországból.
Kétségtelen, hogy Ánya Virubova pozíciójából sokan hasznot
húztak, de annyit senki sem, mint Raszputyin.
A másik odaadó barátnő, Olga Lohtyina volt. Őt azonban egészen
más szálak fűzték a muzsikhoz, mint Virubovát. Ő vezette be a
muzsikot az úgynevezett jobb körökbe, és jóllehet már korántsem
jelentett Raszputyinnak semmit, ő vad erotikus szenvedéllyel
csüngött a sztarecen. Lassan már annyira kényelmetlenné vált
hisztérikus ragaszkodása, hogy Raszputyin durvasággal próbált
megszabadulni tőle – hasztalan. Raszputyin egyik ismerőse,
bizonyos Filippov szemtanúja volt, amint Raszputyin ütlegelte és
rugdosta a földön fetrengő asszonyt, aki csizmáját csókolgatva
kiabálta: „Krisztus vagy, és én a bárányod vagyok…”19
És amikor a dühös Milica feljelenti Raszputyint a Szent
Szinódusnál, Lohtyina – akit tanúként hallgatnak meg – hitet tesz
Grigorij atya magas fokú erkölcsiségéről. Sőt mi több, mozgósítja a
többi magas rangú hölgyrajongót, akik megerősítik,
összejöveteleiken szó sincs semmiféle testiségről, ezeken a
szeánszokon Raszputyin a Bibliából olvas fel részleteket, és azt
vitatják meg. A vizsgálat így hamvába hull. Ám az asszony
rajongása egy idő.után őrületbe csap át, elhagyja gazdag otthonát,
és rongyokba öltözve, útközben koldulva követi mindenhová
Raszputyint.
Akulina Nyikitcsinával a sztarec még Szibériában ismerkedett meg.
Akulina az ohtoji kolostorban volt apáca, de nem akart Jézus
mennyasszonya maradni. Gyakran gyötörték hisztérikus rohamok,
ilyenkor a földön fetrengett, ruháját letépve. „Megszállta a Sátán” –
mondták rémülten a jámbor nővérek, ijedten hányva a keresztet. Egy
ilyen alkalommal érkezett meg a kolostorba Grigirij atya, akihez a
nővérek tanácsért fordultak. A „szent sztarec” megértette a
problémát, azzal a javaslattal állt elő, hogy hadd háljon Akulina
nővér cellájában, hogy amikor megjelenik a gonosz, megküzdhessen
vele. És valóban „csoda” történt, Akulinát alig egy két éjszaka után
mintha kicserélték volna, kiegyensúlyozott és derűs lett. A csodát
bejegyezték a klastrom évkönyvébe, és ezentúl Raszputyin gyakran
vetődött Ohtoj felé, hogy folytassa a „kúrát”. Később Akulina
Pétervárra szökött és csatlakozott a sztarec rajongóihoz. Továbbra is
a betegápoló nővérek ruháját hordta, de kilépve a rendből, életének
egyetlen célja az lett, hogy „megváltóját” szolgálja.20
A sok hölgyrajongó közül meg kell említenünk még Marija Golovinát
– „Munyát”, aki egy kamarás leánya volt, és bár egyike volt a
Raszputyinhoz legközelebb álló emberekhez, mégis közreműködik
majd tragikus bukásában. „Munya” szerelme egy párbajban életét
vesztette és bánatában kolostorba kívánt vonulni, amikor találkozott
Raszputyinnak Azonnal hatása alá került és hívő rajongója lett.
„Munyának” sorsdöntő szerepe abban van, hogy ő ismertette össze
a muzsikot későbbi gyilkosával, Feliksz Juszupov herceggel, és bár
akaratlan, de döntő mértékben hozzájárult a sztarec
tőrbecsalásához.
Raszputyin „barátaihoz” kell számítanunk úgynevezett titkárait, akik
pénz- és egyéb ügyeit intézték. A sztarec aki ekkor már
Szentpétervár egyik legelegánsabb bérházában, a Gorohovaja utca
46-ban lakott, megengedhette magának, hogy titkárokat tartson.
Ezek úgy találták meg, és szálltak rá, mint keselyű a dögre. A
titkárok vezetőjéről Aron Szimonovicsról az Ohrána az alábbi
jellemzést készítette: „Aron Szimonovics első osztályhoz tartozó
kereskedő, negyvenegy éves (születési éve 1873), négy gyermeke
van. Csak a nyilvántartás szerint kereskedő, mert semmiféle
kereskedelmi tevékenységet nem folytat, hanem különböző
klubbokban hazárdjátékot játszik. Szinte mindennap eljár
Raszputyinhoz. Igen ártalmas és nagyon furfangos alak, minden
szélhámosságra és spekulációra képes. Zsidó…”21
Szimanovics volt az, aki összehozta Raszputyint zsidó bankárokkal.
Köztük a leggazdagabbal, a nevezetes „Mitykával” – Dmitrij Lvovics
Rubinsteinnel is. Ez a zsidó üzletember elképesztő sikereket ért el
abban az országban, amelyben hivatalos volt az antiszemitizmus. A
ravasz, a politikai konjuktúrát nagyon jól felmérő Rubinstein bankár
volt a sztarec pénzügyi tanácsadója, a „Gorohovaja utcai
agyközpont” egyik tagja. A harmadik odaadó „titkár”, Ivan
Fjodorovics Manaszevics-Manuljov egy dúsgazdag zsidó kereskedő
fogadott fia. Korábban Mecserszkij herceg pártfogolja volt, akiről
köztudott, hogy homoszexuális. Nos nem volt nehéz elképzelni, hogy
az egyébként hírhedt antiszemita herceg miért futatta a fiatal, jóképű
zsidó fiút. De Manuljov a saját lábán is megállt. Mint az Ohrána titkos
ügynöke, kilopja Witte gróf titkárának szállodai szobájából a
miniszterelnökre vonatkozó kompromittáló dokumentumokat, és
átadta őket Plevének, a Wittét gyűlölő belügyminiszternek. Az orosz-
japán háború idején be tudott hatolni a hágai japán követségre, ahol
megszerezte a diplomáciai rejtjelzés kulcsát. Az már nem rajta
múlott, hogy ennek ellenére az oroszok úgy a szárazföldön (Port
Arthur), mint a tengeren (Csuzima) tragikus vereséget szenvedtek.
Újságot szerkeszt, amelyben támadja Raszputyint, de aztán érdekes
módon Saulból Pál lesz, és csatlakozik a sztarec belső köreihez.
Ezeknek a titkároknak nem volt könnyű dolguk, mert a muzsik, mint
egy óriási szivattyú, szívta be számolatlanul a pénzt, és azonnal el is
költötte. Raszputyin egyik cimborájának így nyilatkozott: „Ma tízezret
kaptam Rubinsteintől, ebből az alkalomból mulatunk egy jó
nagyot.”22
Raszputyin viszonzásul különböző kedvezményeket járt ki e három
embernek – Manuljovnak például valóságos államtanácsosi címet
ami nem volt kis teljesítmény, mert az oroszok már ekkor úgy
gyűlölték és üldözték a zsidókat, mint később a nácik.
Dacára a töméntelen pénznek, ami Raszputyinhoz áramlott, a
sztarec nem gazdagodott meg. Igaz, Pokrovszkojéban felújítatta a
régi szülői házat, de azon kívül mindent elmulatott.
 A muzsik feltétlen támogatója volt a nagyhírű és tekintélyű
Kronstadti János atya, ő azonban meghalt, így a „szent ember” most
két egyházi személyiség barátságára támaszkodhatott, Hermogen
püspökre, a Szent Szinódus tagjára és Iliodor szerzetesre.
Hermogen a szabadgondolkodás elleni harc megszállottja volt, mert
az véleménye szerint Szent Oroszországot a romlásba dönti. Azon
munkálkodott, hogy az egyház keményen avatkozzon be az ország
irányításába. Nem győzte hangsúlyozni, hogy Oroszországban
vissza kell állítani a patriarchátust. És Hermogenész magát képzelte
a pátriárka szerepébe…
(Egyébként ő volt az a tifliszi papi szeminárium rektora, aki 1899-
ben kizárta a szemináriumból az egyik hallgatót, bizonyos Joszif
Dzsugaszvilit, aki majd Sztálin néven az emberiség legnagyobb
hóhéra lesz. F.P.)
Mint említettük, Hermogennek Feofan atya mutatta be Raszputyint,
és a főpapnak nagyon megtetszett a sztarec véleménye az
elhájasodott papokról. De a legfontosabb, úgy gondolta, hogy
Raszputyint felhasználhatja annak érdekében, hogy a cár
visszaállítsa a patriarchátust. Hermogennek volt már egy effajta
kísérlete, a cári családhoz bejuttatott félbolond Mitykával, de ez az
akció nem érte el célját.
Hermogen összeismertette Raszputyint, a patriarchátus egy másik
elszánt harcosával, a fiatal Iliodor szerzetessel.
Iliodor – valódi nevén Szergej Trufanov – ekkor már közismert
ember volt, az „orosz Savanarola”-ként emlegették, mert hatalmas
prédikációkban dühödten támadta azokat, akik szerinte Oroszország
vesztét okozzák. Megfenyegette a zsidókat, az értelmiségieket, a
gazdagokat és a csinovnyikokat, „akik eltitkolják a cár elől a nép
ínségét”.
Sztolipin miniszterelnök jól látta, hogy Iliodor tevékenysége
zsidóellenes pogromokhoz és forradalomhoz vezet, és nyomására a
Szent Szinódus kötelezte Iliodort, hogy hagyja el Pétervárt. Egy tulai
kolostorba akarták áthelyezni. Hermogen dühöngött, Iliodor
tiltakozásul éhségsztrájkba kezdett, ám sorsa megpecsételődni
látszott, amikor Raszputyin közbelépett. Előadta az elkeseredett
szerzetesnek, hogy ő képes a cári családon keresztül a Szent
Szinódus döntését befolyásolni, és amikor Iliodor kétségének adott
hangot, a sztarec megmutatta neki a cárnétól kapott ominózus
levelet. És valóban, jött a cári ukáz, ami hatályon kívül helyezte a
Szent Szinódus döntését. Iliodor maradt. De ez a szerzetes
korántsem volt olyan szent ember, mint amilyennek nagyhangú
szónoklatai alapján gondolnánk. Nem hogy hálás lett volna
Raszputyinnak a közbejárásért, de végtelen irigység és düh lett rajta
úrrá. Őt, a felszentelt papot el kívánják űzni, lehetetlenné akarják
tenni, és egy jöttment csavargó, egy ostoba muzsik olyan befolyásra
tett szert, hogy még a Szent Szinódus döntését is meg tudja
változtatni. Szívébe halálos gyűlölet lopódzik jótevője iránt, és
szörnyű bosszút forral. Ennek első lépése, hogy ellopja
Raszputyintól a cárné levelét, és megmutatja Hermogennek. A
püspök, mivelhogy ő is osztozik az uralkodónő „elátkozott lelke”
iránti ellenszenvben, beleegyezik, hogy beidézi Raszputyint hivatali
irodájába, az Alekszandr Nyevszkij kolostorba, és ünnepélyesen
parancsba adja neki: térjen vissza Pokrovszkojéba, és soha többé
ne tegye be a lábát Pétervárra.
Raszputyin váratlanul szembetalálja magát egy féltucatnyi papból
álló törvényszékkel, melynek Hermogen az elnöke, oldalán a
félkegyelmü „Dünnyügő” Mitykával és Iliodorral.
Mityka rögtön a vádlott képébe bömböli: „Hitetlen kutya! Hány
anyácskát becstelenítettél meg? Együtt élsz a cár feleségével!
Gazember!” – és el akarja kapni Raszputyin nemiszervét. A
megrettent Grigorij kétrét görnyed, és menedéket keres, miközben a
stólát viselő Hermogen feszületet lóbálva szórja átkait: „Gonosz
szellem! Isten nevében megtiltom neked, hogy valaha is nőhöz érj!
Megtiltom, hogy a cár lakosztályába hatolj, és viszonyt folytass a
cáméval!”
Mityka és Iliodor is csatlakozik a püspökhöz, és szitkok özönét
zúdítják Grigorij fejére. Raszputyin őrjöng, felemelt ököllel veti magát
szidalmazóira. Szakadnak a reverendák, zuhognak az
ökölcsapások, Isten nevében csap le a feszület, rúgnak a lábak. A
helyben hagyott és megrettent sztarecnak sikerül egérutat nyernie.
Csodálói közül „Munyánál” keres menedéket.23
1911. december 16-át mutatnak a naptárak. Öt év múlva,
ugyanezen a napon gyilkolják meg Raszputyint.
 Mihelyt az uralkodó pár visszatér Carszkoje Szelóba a karácsonyi
ünnepségekre, panaszt emel Őfelségéiknél az erőszakos
cselekmények miatt, amelyeket Hermogen felbujtására el kellett
szenvednie. A Szent Szinódus engedelmeskedik az uralkodó
kérésének, és úgy dönt, a püspököt visszaküldik egyházmegyéjébe.
A vétkes azonban nem hajlandó távozni, hanem kihallgatást kér II.
Miklóstól, hogy igazolja magát. Kérelmét elutasítják. És január 17-én
az engedetlenség vétkébe esett Hermogen kénytelen távozni
Szentpétervárról, és kegyvesztettként Grodno egyházmegyében, a
zsirovici rendházban húzni meg magát. Iliodort pedig egyszerű
baráttá fokozzák le, és a floricsevai kolostort jelölik ki tartózkodási
helyéül, a vlagyimiri egyházmegyében.
Ezt követően lép a „szorítóba” Feofan püspök, a cárné egykori
gyóntatója, aki lényegében annak idején hídfőt épített ki a sztarec
számára. Most mélységesen csalódva egykori pártfogoltjában, és
bízva abban, hogy még mindig hatása van a cárnéra, összegyűjti a
Raszputyinra vonatkozó terhelő adatokat, és kihallgatást kér a
cárnétól.
Alekszandra Fjodorovna Ánya Virubova társaságában fogadja. A
püspök előadja vádjait, amelynek középpontjában Raszputyin
szexuális kilengései állnak, és közli, hogy valószínű tagja a hlisztek
istentelen szektájának. A cárné rezzenéstelen arccal hallgatja a
püspök vádjait, majd válasz nélkül hidegen elbocsátja. Ezzel Feofan
részére örökre bezárult a Carszkoje Szelóba vezető út. Feofan nem
sokára súlyosan megbetegszik. Alekszandra Fjodorovna ezt úgy
értékeli, hogy az Isten megbüntette, a küldötte ellen intrikáló főpapot.
Olybá tűnt, hogy a nagyhatalmú ortodox egyház elvesztette a
Raszputyin elleni harc első menetét. A száműzött Iliodort viszont
nem olyan fából faragták, hogy ezt lenyelte volna.
1914 júniusában Raszputyin hazalátogat Pokrovszkojéba.
Megérkezésekor hatalmas tömeg fogadja a vasútállomáson.
Ismeretlenek kérik Grigorij atya áldását. Másnap reggel, június 29-én
a Raszputyin család misére megy. Az istentisztelet alatt a pópa
szentbeszédet mond az Antikrisztus és az általa terjesztett bűnök
ellen. Netán álnok utalás volna a sztarec gonosztetteire?
Grigorij ügyet sem vet a hollókárogásra, annál is inkább, mert a
tomplomból kitóduló tömeg rajongva veszi körül. Közöttük van egy
borzalmas arcú, orrnélküli koldusnő, aki feléje nyújtja egyik kezét, és
alamizsnáért könyörög. Raszputyin áldást int felé, amikor a koldusnő
hirtelen egy szuronyt ránt elő rongyai alól, és hasba döfi a sztarecot.
Raszputyin vérezve a földre esik, a tömeg lefogja a dühöngő
némbert, aki azt kiabálja: „Megbosszultam az Urat! Megöltem az
Antikrisztust”. Míg Raszputyin hazaszállítják, a rendőrök kiragadják a
merénylőt a tömeg kezéből, különben meglincselnék. Nemsokára
megérkezik a falu orvosa, és ideiglenesen ellátja a sebet. Valóságos
csoda, hogy a sztarec életben maradt, már másnap egy
lovasszekéren fekve elszállítják a tyumeni kórházba. A hír hamar
eljut Pétervárra, a cári palotában felháborodás és pánik lesz úrrá. A
cárné elájul, Virubova virraszt mellette.
Mindenfelől érkeznek a táviratok a kórházba: a mártírnak gyors
felépülést és hosszú életet kívánva. Akulina Laptyinszkaja nővér
Szentpétervárról haladéktalanul a kórházba siet, hogy a sztarec
ágya mellett imádkozzon. A cárné Tumenybe küld egy kiváló
sebészt, von Bredent, aki műtétet hajt végre a sérültön.
Hazautazása után a professzor mindenkit megnyugtat: Raszputyin
túl van az életveszélyen.
A merénylőt, egy bizonyos Hionyija Guszevát őrizetbe veszik, és
előre megfontolt gyilkossági kísérlettel vádolják. Guszeva nem tagad
semmit, sőt bevallja, hogy Iliodor szerzetes felbujtásából követte el
tettét, ő bízta meg az „Antikrisztus” elpusztításával, és áldásában
részesítette. A törvényszéki szakértő szerint beszámíthatatlan,
Tomszkba egy elmegyógyintézetbe szállítják. A cárné ráhatására
Miklós elfogató parancsot ad ki Iliodor ellen, aki azonban az egyház
titkos segítségével, nőnek öltözve Finnországon keresztül
Svédországba szökik. Az emigrációban megírt és kiadott könyvében,
a „Szent ördögben”, Iliodor elismeri, hogy ő volt felbujtó.
Elhatározta, hogy végez Raszputyinnal, és elvakult hívei közül
három fiatal nő is vállalkozott arra, hogy tőrbe csalja és megöli az
„Antikrisztust”. Ám a jelenlévő Hionyija Guszeva, aki valamikor
gyönyörű nő volt, de egy Raszputyinhoz hasonló kéjenctől szifiliszt
kapott, aminek következtében egész arca elrothadt, azt mondta:
„Miért tennénk tönkre szép lányokat, akik előtt még ott az élet.
Nekem már nincs vesztenivalóm, és legalább bosszút állhatok az
ilyen Raszputyin-féle megrontókon. Áldj meg atyám, és én leszúrom
őt, ahogy, a régi próféta leszúrta az álprófétákat!”
Iliodor pedig megáldotta Guszevát a gyilkosságra.
Raszputyin azonban nemcsak az egyházzal, hanem különböző
pártállású politikai személyiségekkel is szembekerült. Közülük a
legjelentősebb Sztolipin miniszterelnök volt.
Ez a nagyformátumú politikus, a régi rendnek apostoli reformátora,
nemcsak az alulról, hanem a felülről jövő káosszal szemben is
igyekezett megvédeni ezt a rendszert; megvédeni a cárizmust a cár
gyengeségei és eltévelyedései, az udvar intrikái és a közérdek
mezébe bújtatott magánérdek és profit csápjai ellen. Ezt a felülről
jövő káoszt Raszputyinban és klikkjében látta megtestesülni.
Raszputyin maga az „Antikrisztus” volt az ő szemében, aki a
házszentelő pap reverendáját öltötte magára, hogy beljebb kerülve,
megrontsa a müvet, a Rend művét. Gyűlölete és tiszta erkölcsi élete
megakadályozták, hogy a „szent bűnös” hipnotikus hatalma alá
kerüljön. Az egyedüli jelentékeny aulikus államférfi volt, aki a cárné
kegyeltjével, minden siker és boldogulás pecsétjével szemben
haláláig kitartott engesztelhetetlen álláspontja mellett.
A világháború előtti győzelmes ellenforradalomnak, a „sötét”
Oroszország ez utolsó impozáns kivirágzásának Sztolipin volt az
alkotó géniusza, és ha ez a rendszer a világháború alatt és utána
menthető lett volna, akkor egyedül Sztolipin menthette volna meg.
Nem véletlen tehát, hogy a későbbi kommunista történetírás, a
Marxista „Egyetemektől” a Pártfőiskolákig egyetlen
gyűlöletkiáltásban tört ki e nagy ember neve hallatán, és művét a
„sztolipini reakció” jelzővel bélyegezte meg. És nem véletlen, hogy
Sztolipint a cári pár és az udvar jelenlétében a kijevi színházban egy
merénylő agyonlőtte. A cár és a cárné megkönnyebbült. Miklós a
gyenge emberek örömét érezte, hogy megszabadult ettől az
erősakaratú politikustól, a cárné pedig úgy vélte – jogosan –, hogy
szeretett muzsikja a legnagyobb ellenfelétől szabadult meg.
Szerencsétlenek nem is sejtették, hogy Sztolipin halálával nyílt meg
az a csatornazsilip, amely nyomán felszínre tör a vörös
szennyáradat, és őket is trónjukkal együtt elsöpri majd.
Sztolipinen kívül voltak még politikusok jó néhányan, akik nem jó
szemmel nézték a paraszt uralkodását. Közéjük tartozott az
Októbrista Párt megalapítója, a Duma képviselője, Alekszandr
Ivanovics Gucskov. 1912. március 9-én felállt a Dumában és
elmondta híres Raszputyin-ellenes beszédét. Egyesek innen
számítják a dinasztia bukását.
Gucskov drámáról beszélt, amelyet az ország most átél.
„Középpontjában egy rejtélyes, tragikomikus alak áll, aki mintha a
másvilág küldötte, avagy az évszázados sötétség maradványa
lenne. Milyen úton-módon jutott ez az ember központi pozícióhoz?
Hogyan szerzett olyan befolyást, amely előtt meghajlanak az állami
és egyházi hatalom legmagasabb rangú képviselői? Gondoljanak
csak bele, ki rendelkezik legfelül?”
A cár dühöng, a jegyzőkönyvre ráírta, hogy „a Duma viselkedése
mélységesen felháborító”. A cárné környezetében pedig
kijelentették, hogy Gucskovot felakasztani is kevés!
Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko, az Állami Duma újonnan
megválasztott elnöke bízott benne, hogy Gucskov interpellációja
olyan helyzetbe hozta a legfelsőbb hatalmat, hogy annak döntenie
kell a Raszputyin-kérdésben.
Ez a figura nemcsak Oroszország legkövérebb embere, de elszánt
hazafi és monarchista. Elhatározta, hogy kiragadja a cári családot
ennek a csirkefogónak a kezéből. Küldetésének tudatában
információkat gyűjt Raszputyin kapcsolatáról a hliszt-szektával,
összeszedi a sztarec nőügyeit, és egyéb erkölcstelenségeit.
Mindezek birtokában kihallgatást kér a cártól. 1912. január 26-án
fogadja őt II. Miklós, s Rodzjanko két órán keresztül a cár elé
teregeti az okokat, miért kell „Grigorij atyát” a trón számára
veszélyes személynek tekinteni, és végleg eltávolítani. A cár
szokásos szenvtelenségével hallgatja a riasztó beszámolót, aztán
kegyelemben elbocsátja látogatóját. Rodzjanko ujjong, hiszen
Őfelsége egy szóval sem védte meg a sztarecot. Mindenkinek
elújságolja győzelmét, amikor hidegzuhanyként éri a vádjaira adott
cári válasz: II. Miklós elrendeli, hogy a törvényhozó testület ülésein
Raszputyinról nem eshet többé szó.
Ekkor azonban a cári család lendül támadásba, a kuruzsló muzsik
ellen. A faltörő kos szerepét természetesen Nyikolaj Nyikolajevics
nagyherceg vállalja. A Romanov-család fő katonája harcias
beszédben igyekezett a cárt meggyőzni, hogy Raszputyint zavarják
el az udvarból. A cár nagyon szerette „Nyik-Nyik”-et, hiszen ő maga,
mint minden őse, elsősorban katonának tekintette magát, a híres
preobrazsenszkojei ezredben kapott kiképzést, és élete végéig
megmaradt az a gárdista szokása, hogy jobb vállát előretolva járkált.
A harcias nagybácsi olyan hatással volt rá, hogy összeszedve
minden bátorságát, beszélt a „dologról” a cárnéval. Alekszandra
Fjodorovna ekkor hisztériás jelenetet rendezett, fő érve az volt, hogy
„Nyik-Nyik”, aki elcsábította Anasztázia hercegnőt, milyen erkölcsi
alapon mer beavatkozni a cári család életébe? Miklós
meghunyászkodott, és többé nem került szóba a téma.
A következő kísérletező Olga nagyhercegnő volt, Miklós húga, aki
egyáltalán nem tartott a cárnétól. Felkereste Alixet, és próbálta
meggyőzni, hogy Raszputyin jelenléte milyen súlyosan
kompromittálja a cári családot. Alix egy szót sem szólt, csak az arcát
lepték el a vörös foltok, ami az idegesség jele volt nála. Aztán
jéghideg hangon megkérte a nagyhercegnőt, hogy amíg Nyilolaj
Kulikovszkij vérteskapitánnyal szerelmi viszonyt folytat, legyen
szíves, ne adjon erkölcsi kérdésekben tanácsot.
A cárnénak ebben igaza volt, tekintve, hogy Olga férje, az ősi
Oldenburg családból származó Pjotr homoszexuális volt, így az
asszony férje segédtisztjénél, a daliás, de szegény vérteskapitánynál
keresett vigasztalást. (Később hozzá is ment feleségül. F.P.)
Ezután Jelizaveta Fjodorovna a cárné nővére kereste fel Alixt. Őrá
aztán nem lehetett semmit sem mondani erkölcsi szempontból. Az
idősebb hesseni nővér, a szépséges Ella, Miklós nagybátyjához,
Szergej Alekszandrovics nagyherceghez ment feleségül. Ez a
nagyherceg Moszkva kormányzója volt, itt tépte őt darabokra a
terroristák bombája. Ella ekkor mérhetetlen gyászában kolostorba
vonult, és az apácák alázatos, szent életét élte. A kolostor vastag
falain is áthatoltak azonban a hírek. A vallásos Ella, aki mélyen
magáévá tette az ortodoxia eszméit, nyugtalankodott Alix és a
misztikumba bolondult montenegrói hercegnők barátsága miatt, de
megértette, mennyire magányos húga a rideg Péterváron, és
megbékélt ezzel a barátsággal. Raszputyin megjelenése azonban
arra késztette, hogy csatlakozzon a sztarec ellenségeihez. Ella nagy
szeretetnek örvendett a cári pár előtt, egyikük sem felejtette el a
szörnyű képet: a férje maradványai között vérben térden kúszó
kócos Ellát…
És most Ella, a szentéletű apáca húga lábához borulva könyörög
neki, hogy szakítsa meg a kapcsolatot ezzel az álszent muzsikkal,
aki romlásba viszi nemcsak a cári családot, de Oroszországot is. A
cárné erre csak ennyit válaszolt: – „Tehát szeretet nővérem is
csatlakozott ellenségeimhez. Megkérem, a jövőben ne hagyja el
moszkvai kolostorát.” Ezzel egy hideg intéssel elbocsátotta egykor
annyira szeretett nővérét.
Az utolsó kísérletező a cári család sorában nem kisebb
személyiség volt, mint a cár anyja, Marija Fjodorovna, III. Sándor
felesége, született Dagmar, dán királylány. A nagytekintélyű
asszonnyal Alix nem viselkedhetett gőgösen, végighallgatta, még
kezet is csókolt neki, de semmi nem változott. Ezért mondta az
anyacárné később Kokovcov miniszterelnöknek: „A szerencsétlen
menyem nem képes megérteni, hogy pusztulásba viszi magát és a
dinasztiát.”
Volt azonban egy asszony, aki nem kért kihallgatást a cárnétól, és
mégis véghezvitte, amit a nagyhercegeknek, politikusoknak és a
mindenható egyháznak nem sikerült: eltávolította Raszputyint –
mégpedig örökre. Ezt a hercegnőt Zinaida Juszupovának hívták,
Oroszország legszebb asszonya volt, és anyja Raszputyin
gyilkosának, Feliksz Juszupovnak.
 VIII.
A sztarec tündöklése
Végnapjaikat élő rendszerek nem szoktak bővelkedni kiváló
államférfiakban. A haldokló rendszer maga alá gyűri az embereket
és csak egy automata gépiességével működik tovább.
Végelgyengülésben szenvedő rendszerek a ravasz tehetségtelenek
és a bölcs csirkefogók küzdőterei. Nagy államférfiak csak ott
támadnak, ahol alkalom van politikai alkotásra. A jelentékeny és
komoly szándékú államférfi is az elmúlásnak ebben a légkörében a
félbemaradottság, elvetéltség, a hiábavaló akarások és céltalan
félmegoldások jegyeit viselte a homlokán. Az orosz autokrácia utolsó
korszaka két jelentékeny államférfit állított egy időre az Orosz
Birodalom élére. Szergej Wittéről és Pjotr Arkagyevics Sztolipinről
van szó. Mindkettő sorsa és pályája ugyanazt a tragikus
eredménytelenséget és hiábavalóságot eredményezte. Mintha csak
hiába éltek volna. Igen, mert a cári Oroszországnak ebben a
végvonaglásában a Raszputyinok ideje jött el.
Harmat Endre kitűnő könyve szerint, Raszputyin hatalma 1912-től
vált szinte korlátlanná. A sztarec titkára, Szimanovics emlékirataiban
úgy fogalmazott, hogy Raszputyin 1905 és 1911 között építette ki
hatalmát, hogy aztán újabb fél évtizeden át éljen is vele.24
A senkiházi, és eddig csak a testi élvezeteknek élő muzsik egyre
inkább rákap a politika izgalmas játékainak ízére. A cárné
befolyásolásával és közvetítésével tanácsokat osztogat a cárnak a
miniszterek, egyházi méltóságok, sőt, még a közben megindult és
folyó háború stratégiai kérdéseivel kapcsolatban is.
A politika „jeles” képviselői, és a nagyhatalmú bankárok nemrég
még mulattak a toprongyos bolondon, akinek jelenléte nevetségessé
tette az orosz udvart; de aztán, ahogy múlt az idő, kezdték komolyan
venni. Rájöttek, hogy a sztarec ajánlásainál semmi sem tudja jobban
felkelteni Őfelségéik jóindulatú figyelmét. Már nem nevetnek a
koszos muzsik szibériai beszédmódján, sem pedig hosszú, zsíros
haján, vagy összefüggéstelen szavain. Senki nem háborodik fel az
asztali etikett elleni vétségein. Felismerték, hogy a sztarec olyan
hatalom, akinek kegyeit érdemes elnyerni.
 Raszputyinnak az egyes főhivatalnokokhoz való viszonyát az alábbi
kettőség jellemezte: kegyvesztettek lettek azok, akik bármilyen
módon támadták, és pozíciót nyertek, akik lefizették.
A háború alatti ölébe csöppent régensi szerep fellelkesíti a cárnét.
Fogadja a minisztereket, megvitatja velük az ügyeket, majd konzultál
Raszputyinnal, és az ő véleményét figyelembe véve küldi hírhedt
táviratait a fronton lévő cárnak, amelyeknek visszatérő mottója:
„Barátunk (értsd Raszputyin, F.P.) is egyetértett vele”, vagy éppen „ő
javasolja”, de van még egy „nyomós érv”: „szereti Barátunkat.”
A sztarec által inspirált felemelkedéseknek, illetve
kegyvesztéseknek nyitányát Varnava szerzetes ügye jelentette.
Raszputyin nem felejtette el, hogyan alázta meg a Szent Szinódus,
sőt, hosszúra nyúlt kezük, Iliodor révén majdnem meggyilkoltatták.
Éppen itt az ideje, hogy saját embereit a klérus vezető pozícióiba
emelje. Raszputyin abból a kétes söpredékből jelölte ki az egyházi
méltóságokat, akikkel nyugtalan vándorlásai során barátságot kötött,
s akik, mint ő, vagy hlisztek szektájának kicsapongói voltak, vagy a
„tiszta bűnök” aktív gyakorlói. Raszputyin arra számított, hogy ezek a
„senki fiai”, akiket az ő karja emelt a magasba, akaratának
engedelmes szolgái lesznek.
Egy ilyen fickó volt Varnava, aki rongyos sztarecként vándorolt ide-
oda, és bár egyházi funkciókat látott el, nem volt felszentelt pap,
csupán egy szélhámos. Amikor 1911-ben megüresedett a tobolszki
püspökség, Raszputyin azzal az elképesztő javaslattal állt
Őfelségéik elé, hogy erre a magas egyházi méltóságra a „szent
életű” Varnavát nevezzék ki.
A Szent Szinódus azonnal élesen tiltakozott – hiába. Varnava
tobolszki püspök lett. A Szent Szinódus főügyésze, Szamarin
azonban nem törődött bele ebbe a szégyenbe, szinte naponta
támadja az új püspököt, aki ekkor ravasz cselhez folyamodik. Hogy
kiváltságos helyzetét megerősítse, elhatározta, új szentet ad
Oroszországnak. Választása a boldogult Ivan Makszimovicsra esett,
Tobolszk 1715. június 15-én elhunyt püspökére. Szamarin azonban
ismételten közbelép, és határozott nemet mond. A goromba
visszautasítás feldühíti Varnavát; Raszputyinhoz fordul, hogy
támogassa indítványát. A sztarec azonnal táviratozik a cárnak
Mogiljovba, és figyelmébe ajánlja a „dicsfénnyel koszorúzandó”
szentjelöltet. Vamava kiemelte, milyen nagy szüksége lenne a
háborúban álló Oroszországnak egy új, tisztelettel övezhető jelképre,
midőn az országot lángok és vér borítják.
Mikor ezekről a lépésekről a cárné is értesül, ő is úgy ítéli meg,
hogy szentek seregének gyarapítása igen sokat nyomna a latban a
haza győzelme szempontjából. Miklós, miután hitvese és Raszputyin
meggyőzte, 1915. augusztus 27-én közli Varnavával: „kezdhetik
énekelni a dicsőítő énekeket”.
Szamarin megdöbbenve fogadja, s elhibázottnak ítéli az Ivan
Makszimovics körüli vallási érzelemkitöréseket, és Varnavát
Petrográdba hívatja, hogy megmossa a fejét. Pátfogoltja fellármázza
Raszputyint, s ő ismét sürgönyöz a cárnak, hogy megköszönje neki
a támogatást, amiben Varnavát részesítette ebben a „kegyes célú
vállalkozásban”, és közölje, hogy a nép sír és örömtáncot lejt arra a
hírre, hogy Oroszországnak új védőszentje lesz. Szamarin
kezdeményezésére a Szent Szinódus érvényteleníti Iván
Makszimovics laudációját, és az engedetlen Varnavát megfosztja
püspöki székétől. Alekszandra Fjodorovna azonban maga is
tanúságot tesz Iván Makszimovics kiválósága mellett, és a főügyészt
azzal vádolja: gátat próbál emelni a nép odaadó áhítatának az
ortodox egyház egyik hőse iránt. II. Miklós – mint mindig – igazat ad
hitvesének és Raszputyinnak, Szamarint, mivel dacolni mert
uralkodójával, leváltja.
Az igazsághoz tartozik, hogy Miklós cár nem volt teljesen
Raszputyin híve, taszította őt a sztarec bizalmaskodása, és
idegenkedve nézte a palotájába terpeszkedő muzsikot. Csakhogy ez
az ember nemcsak államférfinak volt gyenge – hanem férjnek is. Ha
néha mégis ellenkezett, a cárné azonnal figyelmeztette, hogy senki
sem tett annyit a trónörökös életéért, mint Raszputyin. És így a cár
végül is mindig engedett.
Miközben Raszputyin azzal tölti idejét, hogy részegeskedjen és
paráználkodjon, a cárné, ha testi értelemben nem is hál együtt a
muzsikkal, de egész lelkével aláveti magát, akár egy megszállott. A
valóságtól elszakadt cárné vak mindenre, ami felébreszthetné
álomvilágából. És a cár aláveti magát a hisztérika parancsainak. Ha
legalább az egyház megvilágosíthatná Őfelségéik zavart elméjét! De
Raszputyinnak már a Szent Szinódusban is megvannak az emberei.
Pityrim érsek az ő kreatúrája; ott ül a prelátusok tiszteletreméltó
gyülekezetében. Igaz korábban még a papi testületből is ki akarták
zárni, minthogy sokáig együtt élt egy fiatal laikus baráttal, de
Raszputyin közbenjárására kinevezték Grúzia exarchájának, vagyis
a pátriárka tartományi képviselőjének. Ez az ugródeszka ahhoz,
hogy Raszputyin leváltassa egyik legfőbb ellenfelét, Vlagyimirt a
petrográdi metropolitát. Azt javasolja a cárnénak, hogy Vlagyimirt
száműzzék Kijevbe, és helyére Pityrimet nevezzék ki. A cárné
rábeszélésre Miklós teljesíti a kérést, mégpedig a Szent Szinódus
megkérdezése nélkül.
Pityrim, a nagyravágyó homoszexuális egyik napról a másikra az
Alekszandr Nyevszkij kolostorba csöppen, és az ortodox hierarchia
legdicsőbb címét viseli. Petrográd új metropolitája révén Raszputyin
keze elért az orosz egyház legfelsőbb tanácsáig. Nem győzi
hangsúlyozni, hogy az egyházat a népből jött embereknek kell
irányítani.25
Miközben Raszputyin kiépíti kapcsolatait Oroszország spirituális
kormányzatával, ugyanerre törekszik a világi kormányzattal is.
Úgy tűnt, Sztolipin meggyilkolásával Raszputyin feje fölül elhárult a
legnagyobb veszedelem. Azonban az új miniszterelnök, Vlagyimir
Nyikolajevics Kokovcov sem kedveli a muzsikot. Mélyen sérti őt,
hogy kinevezése után a cári audencián Alekszandra Fjodorovna
figyelmezeti őt: – ne kövesse el azt a hibát, amit elődje. Kokovcov
nem kapcsol; az intés mindenekelőtt Raszputyinnal való
kapcsolatára vonatkozik. A cári család többi tagjának nyomására
elhatározza, hogy eltávolítja az udvartól a muzsikot. Magához
rendeli kihallgatásra. Ennek során felszólítja, hogy vonuljon vissza
véglegesen Pokrovszkojéba. Fájdalomdíjul felajánl neki 200 000
rubelt.
Raszputyin felháborodik: – Ha a cár küld, megyek. Megvenni nem
hagyom magam.
A megvesztegetési kísérlet után a két férfi külön-külön Carszkoje
Szelóba megy. A miniszterelnök az uralkodóhoz, a paraszt a
cárnéhoz.
Miklós kérdésére, hogy milyen benyomást tett rá a sztarec,
Kokovcov őszintén válaszolt: „Úgy láttam, hogy egy tipikus szibériai
csavargó állt előttem.” Kokovcov korábban hosszú évekig volt az
orosz börtönök főigazgatója, és mint ilyen, kitűnő emberismerettel
rendelkezett a bűnözők és a szélhámosok világában. A cár minden
kommentár nélkül hallgatta végig miniszterelnökét, majd nyájasan
elbocsátotta. Kokovcov úgy érezte, hatni tudott a cárra. Ám másnap
levelet kapott a legfelsőbb helyről, amelyben a cár megköszöni
eddigi együttműködésüket, „de az államérdekek arra késztetnek,
hogy el kell válnunk”. Így lett a Raszputyinhoz való viszonyulás
államérdek…
A cári kihallgatással egy időben ugyanis Raszputyin azt mondta a
cárnénak: „Hidd el, Anyácska, ez a Kokovcov nem jó ember.” És
ezzel a miniszterelnök sorsa megpecsételődött.
Az új miniszterelnök-jelölt, egy 76 esztendős, erősen szenilis
öregúr, Ivan Goremikin kinevezése előtt tisztelgő látogatást tett a
cárnénál. Bár sokan „vén hülyének” jellemzik, ő megértette, amit sok
okosabb elődje nem: Raszputyint az „Isten küldöttének” kell
tekintenie. És ebben az értelemben nyilatkozik Alekszandra
Fjodorovnának.
A cárné pedig máris közli az uralkodóval: „Goremikin rendes ember,
szereti Barátunkat.” És Goremikin máris elnyeri a miniszterelnöki
bársonyszéket. Egyébként nem sok vizet zavar, gondosan elolvassa,
és teljesíti azokat a kérelmeket, amelyeket Grigorij atya küldözget
hozzá, koszos sajtpapírokon, nagy ákombákom betűkkel.
Esetenként Raszputyin még erre sem veszi a fáradságot, csak
felhívja a lakásán a miniszterelnököt, a soron következő kérelmező
ügyét tolmácsolva.
A következő a sorban Szuhomilov hadügyminiszter. Ez a csinovnyik
bármely Gogol regény hőse lehetett volna. Hatalomvágyó volt,
ugyanakkor lusta és korrupt. Erre az emberre bízták legmagasabb
fokon a hatalmas orosz hadsereg ellátását. Ezt a jóembert még
1878-ban kitüntették a György-kereszttel, és azóta azt vallotta, hogy
„bátor embernek nem kell más, csak bajonett.” Ez a felfogás aztán jó
alapot biztosított a hatalmas korrupciókra. Jóllehet a hadseregre
hatalmas összegeket fordítottak, ez nem realizálódott a csapatoknál.
Már 1915 elején voltak olyan orosz csapatok, amelyeket nem tudtak
puskával ellátni, az ágyúkhoz mindig kevés volt a lőszer, sem az
emberek, sem a lovak nem kapták meg a szükséges élelmet, a
Kárpátok hófödte csúcsain sok ezred mezítláb harcolt, mert az ócska
papírtalpú bakancsok egy-két nap alatt eláztak. A varsói
pályaudvaron, minden orvosi és egyéb segítség nélkül, napokon át
hevert a lodzi és a berezinai ütközetek 18 000 sebesültje.
Vigasztalanul zuhogott rájuk az ólmos eső. Eközben a 70 éves
hadügyminiszter harminc évvel fiatalabb felesége a téli időszakokat
a Riviérán töltötte, onnan küldözgette párizsi ruhakölteményeinek és
hatalmas fogadásainak számláit totyakos férjének.26
Természetesen madame Szuhomilov nem tudott annyit költeni,
hogy ez megrendítette volna az orosz hadsereg ellátását, ebben a
ludasok a hadiszállítmányozók, és a gyáriparosok voltak. Ők
zsebelték be a hatalmas összegeket, amiből aztán bőven jutott a
szemet hunyó Szuhomilovnak. Eme kedélyes öregúr el vegetált
volna posztján a háború végéig, de elkövetett két hibát. Egyrészt
megsértette Raszputyint, akit „mosdatlan parasztnak” nevezett,
másrészt kivívta a hadsereg-főparancsnok Nyikolaj Nyikolajevics
nagyherceg haragját. „Nyik-Nyik” minden emberi fogyatékossága
ellenére talpig katona volt, és gyűlölte azt a tohonya tehetetlenséget,
amelyet Szuhomilov testesített meg. Raszputyin panaszt tett a
cárnénak, „Nyik-Nyik” pedig a cárnak, és e kettős támadás alatt
Szuhomilov helyzete végre megingott, és 1915. június 20-án a cár
menesztette hadügyminiszterét.
„Nyik-Nyik” ujjongott, és Raszputyin úgy gondolta, itt az idő, hogy a
„közös győzelem” ürügyén rendezze kapcsolatait a félelmetes
nagyherceggel. Ezért táviratban jelezte, hogy ellátogatna a
főhadiszállásra, hogy áldásával megerősítse a katonák győzelembe
vetett hitét.
„Nyik-Nyik” válasza kategorikus és egyértelmű volt: „Gyere csak,
csaló! Legalább felakasztatlak.”
A sztarec felvette a kesztyűt. Jól tudta, hogy a cárné halálosan
féltékeny a félelmetes nagybácsira, és állandóan attól retteg, hogy a
hadsereg bálványa letaszítja Miklóst és őt a trónról. Raszputyin ezen
a ponton támadott, és ettől a perctől kezdve „Nyik-Nyik”-nek meg
voltak számolva a napjai.
– Ha nem állítjátok meg Nyik-Nyik-et a hatalom felé vezető úton –
mondta a sztarec Alekszandrának –, akkor bizonyosan megöl
engem. És akkor mi lesz a cáreviccsel? És még valami: ha már
megkezdtétek a háborút, a hadseregnek győznie kell, különben
forradalom lesz. De, hogy győzhet a hadsereg, ha főparancsnoka
Isten embere ellen fordul?27
És Alekszandra elkezdi a fronton lévő férjét levelekkel bombázni.
Felhívja a figyelmét, hogy „Nyikolasa” a hatalomra tör, és
egyébként is alkalmatlan a hadsereg vezetésére. És a
hadiesemények most a cárné és a sztarec segítségére sietnek. A
német és az osztrák-magyar csapatok megállították az orosz
gőzhengert. A Balti-tengertől a Kárpátokig az oroszok vereségről
vereségre tántorogva özönlenek vissza. Elesik Kovno, Grodno és
Breszt-Litowsk. Lengyelország, Litvánia és Galícia az ellenség
kezére jutott. Az emberi életekben elszenvedett veszteségek
borzalmasak. A kórházak nem képesek befogadni a frontról
hátországba szállított sebesültek ezreit. A Sztavka is veszélybe
kerül, kénytelen átköltözni Mogiljovba.
Miklós már egy ideje a főhadiszálláson tartózkodik, élvezi a
háborút, terveket hagy jóvá, meghallgatja a vezénylő tábornokok
jelentéseit, sőt, egy alkalommal kiautózik az első vonalakba is,
amelyek éppen ellenséges tűz alatt állnak. Ezért Nyikolajevics
nagyherceg kitünteti a György-kereszttel. De „Nyik-Nyik”-et ez a
gesztus sem menti meg. A cárné aggódó és hisztériát sem nélkülöző
leveli elérték hatásukat. Miklós 1915. augusztus 20-án sorsdöntő
bejelentést tesz; a „harchelyzetre való tekintettel” felmenti Nyikolaj
Nyikolajevicset, és ő maga veszi át a hadsereg főparancsnokságát.
A döntés tragikus. A miniszterek kórusban könyörögnek
Őfelségének, hogy tegyen le tervéről.
Másnap pedig közös levélben nyújtják be lemondásukat
„valamennyi lojális orosz nevében” tiltakozva a cári terv ellen. De mit
számít egy maroknyi miniszter egy rajongó feleséggel meg egy
ihletett sztareccel szemben?
A cárné ujjong – „ami most történt, dicsőséges lapja lesz
uralkodásod és Oroszország történetének…” – írja.
És tapsol Raszputyin is, hiszen egy nagyon befolyásos ellenségtől
szabadult meg.
Miközben „Nyik-Nyik” új szolgálati helyére, a kaukázusi
mellékfrontra igyekszik, a montenegrói hercegnők titkos szeánszon
kiöntik Raszputyin viaszfiguráját, és halált hozó tűkkel szurkálják
tele.
 Ha a cár háborúba megy, hagyományszerűen a felesége
kormányoz. Így a hatalmas hátország irányítását gyakorlatilag a
hisztérikus, semmihez sem értő cárné vette át. Mögötte pedig
kirajzolódott a sztarec sziluettje.
Raszputyin következő áldozata a Duma volt. Ugyan a
kellemetlenkedő testületet egyre ritkábban és csak rövid ülésekre
hívják egybe, ám a képviselők ilyenkor nem takarékoskodnak a
sztarec elleni kirohanásokkal. 1915. szeptember 2-án Goremikin
miniszterelnök átadta Radzjankónak, a Duma elnökének a cári
ukázt, az Állami Duma ülésszakának megszakításáról.
Ennek a csinovnyik „keringőnek” gogoli tollra méltó epizódja
Alekszandr Nyikolajevics Hvosztov esete. A belügyminiszteri tárca
kulcsfontosságú jelentőséggel bírt a kormányon belül. Ezért azt a
miniszterelnök igyekezett magának megtartani. Amint azt az egyik
cári miniszter mondta: „E nélkül a tárca nélkül a miniszterelnök
olyan, mint a kandúr a töke nélkül.” Ezért tartotta meg
miniszterelnökként is ezt a tárcát a nagy Sztolipin.
Ennek a fontos posztnak a betöltésére a megfelelő jelölt
kiválasztását a cárné a mindenható kegyencre, Raszputyinra bízta.
Raszputyin, aki nem volt tájékozott a számba jöhető politikusok
között, barátjához, a korrupt Szazanovhoz fordult, ajánljon egy
megfelelő jelöltet. A kritérium egyszer, hogy az illető ezért jelentős
summát fizessen, másodsorban pedig erkölcsi, politikai és fizikai
védelmet nyújtson a sztarecnak.
Szazanov egy régi barátját, A. Ny. Hvosztovot, Nyizsnyij Novgorod
kormányzóját ajánlotta.
A hatalmas termetű, nagyon kövér Hvosztov (Raszputyin később a
„Nagyhasú” nevet adja neki) gazdag földbirtokos családból
származott, és távol az udvartól élte a földesurak semmittevő életét.
Hivatalát, a kormányzóságot elhanyagolva vadászott, hatalmas
lakomákat rendezett, és szorgalmasan csinálta a gyerekeket a
cselédlányoknak és a parasztasszonyoknak. Nemigen volt fogalma
arról, hogy mi történik Szentpétervárott. Így aztán meglepődött,
amikor Raszputyin egyik nap megjelent a palotájában. A sztarec
nem sokat teketóriázott, közölte, őt a cár és cárné küldte, hogy
megvizsgálja, alkalmas-e Hvosztov a belügyminiszteri posztra.
Hvosztovot sértette a paraszt viselkedése, amihez nem volt szokva,
így aztán valósággal kidobta Raszputyint.
Nem sokkal később azonban Hvosztovot megválasztották a Duma
képviselőjének. Éppen olyan korhely semmirekellő volt, mint régen.
A Dumában a jobboldal frakcióvezetője lett, büszkén viselte zakója
hajtókáján az antiszemita Orosz Népi Szövetség jelvényét.
Zsidóellenes kirohanásait nagy tetszés követte úgy a Dumában, mint
az udvarban. A kövér ember hamar tájékozódott, és ennek
következtében rájött, milyen durva hibát követett el, hogy
Raszputyint kidobta. Mivel politikai karriert akart csinálni, ezért aztán
egy befolyásos barátja, Andronyikov herceg révén kieszközölt egy
„kihallgatást” Raszputyinnál. A sztarec azonban nem felejtette el a
megalázást, és egy elképesztő összeget kért azért, hogy
Hvosztovból belügyminisztert csináljon. A „Nagyhasú” fizetett,
Raszputyin pedig közölte a cárnéval, hogy megtalálta megfelelő
belügyminisztert. Néhány napon belül hivatalos közlemény látott
napvilágot arról, hogy Őfelsége Alekszandr Nyikolajevics Hvosztovot
Oroszország belügyminiszterévé méltóztatott kinevezni.
Evés közben jön meg az étvágy – tartja egy közmondás. Hvosztov
miután belekóstolt a hatalomba, úgy vélte, hogy az ő tehetségének
kevés ez a belügyminiszterség, miért ne lehetne ő a miniszterelnök?
Igen ám de közben megtudta, hogy erre a posztra Raszputyinnak
más jelöltje van, nevezetesen egy Stürmer nevű öregúr. A kövér
Hvosztov először a régi bevált módszerhez folyamodott, egy jelentős
összeget adott át Raszputyinnak. A muzsik mosolyogva zsebre
vágta a pénzt, aztán Stürmer miniszterelnök lett. Hvosztov ekkor úgy
értékelte, hogy közte és a miniszterelnöki bársonyszék között ez a
koszos muzsik áll. Ezért meg kell szabadulni tőle, mégpedig úgy,
ahogy kormányzó korában távolította el azokat, akik az útjába álltak:
gyilkosság által.
A gyilkosság tervét előadta Belickijnek, a rendőrség vezetőjének.
Belickij azonban okosabb volt, mint ez a felfuvalkodott hólyag,
mindent kitálalt Raszputyinnak, aki azonnal a cárnéhez rohant. És
másnap az öreg Stürmer magához rendelte Hvosztovot és az
alábbiakat közölte vele: „Őfelsége a cár parancsára van szerencsém
közölni, hogy ön nem belügyminiszter többé.”
 Raszputyin a kisebb ügyekkel természetesen nem zavarja
Őfelségét cárné „Anyácskát”, saját „hatáskörében” intézkedik. A
sztarec Gorohovaja utcai lakása úgyszólván a cári palota
előszobájává lesz. Kora reggel gyülekezni kezdenek a lakás körül, a
lépcsőházban, sőt kinn az utcán is a kérvényezők. Minden nap 300-
400 látogató fordul meg nála. Szalonjában a megszokott női
rajongókon kívül tömegesen tolongnak a suttogó, szemforgató
kérelmezők. Van köztük pénzszűkében lévő diák, a feljebbvalóira
panaszkodó kishivatalnok, valamelyik miniszterhez ajánlást kérő
tisztek, a „szent ember” legendás férfiasságának hírére idecsalt
asszonyok. Raszputyin mindenkit meghallgat, és ritkán tagadja meg
tőlük a segítségét. Hogy senkit se hozzon zavarba, minden
ajándékot – főleg pénzt, a szemrevaló asszonyok felajánlkozását –
elfogad.
Akik magasabb helyeken való közbenjárást kérnek tőle, azoknak ad
egyet a „legendás” céduláiból. Ezeken a koszos fecniken az alábbi
sablon szöveg szerepel: „Kedvesem, intézd el ennek a
szerencsétlennek az ügyét, Isten megjutalmaz érte. Grigorij.” És a
cédulák csodát tesznek, nincs az a kapu, ami meg ne nyílna előttük,
és nincs az a csinovnyik, aki megtagadná a kérést.
De a sztarec maga is jutalmaz. Nem felejtette el, hogy Szyepan
Petrovics Belickij elárulta neki Hvosztov aljas tervét, a főkapitánynak
kijárt egy államtitkári posztot. Egy Davidson nevű újságíró, azzal az
ürüggyel, hogy udvarol Raszputyin egyik lányának – akit a cárné
kegyelme egy neves pétervári leánylíceumba helyezett el –, jelentős
terhelő anyagot gyűjtött össze a sztarec ellen, és meg akarta
jelentetni. Raszputyin dühösen számolt be erről Belickijnek.
– Ugyan, Grigorij Jefrimovics – mosolygott az államtitkár – hát csak
ez a baj?
Embereivel gyorsan összeszedette Davidson botrányos életvitelét
bizonyító dokumentumokat (volt abban minden; csalás, sikkasztás,
homoszexualitás, kiskorúak megrontása), aztán behozatta az
újságírót, és megmutatta neki a róla szóló vaskos dossziét.
– Üzletet ajánlok uram. Ön ideadja a Raszputyin-anyagot, és meg
odaadom az ön disznóságait tartalmazó dossziét.
– Derék ember vagy galambocskám – mondta a sztarec
elégedetten Belickijnek –, belőled még miniszter lesz.28
 A már Hvosztov-ügy kapcsán említett Stürmer miniszterelnök
kinevezése is megér néhány mondatot, hogy alátámasszuk a nagy
bábjátékos Raszputyin paraván mögötti ténykedését.
1916. február… az egész ország a tehetetlen aggastyán Goremikin
miniszterelnök távozását követelte. A cárné hajlandó volt engedni,
és tanácsért hűséges kegyencéhez fordult. Raszputyin azonnal kész
volt a válasszal: Borisz Stürmer!
A sztarecet és a 77 éves vénembert, egy fiatal nő, bizonyos Lityija
Nyikityina fűzte össze, aki – mit tagadjuk – mindkettőjük szeretője
volt. A Péter-Pál erőd parancsnokának leánya úgy gondolta, hogy ha
Raszputyin miniszterelnököt csinál Stürmerből, akkor ő a
megözvegyült vénembernek nyújtja kezét. Természetesen Stürmer
semmivel sem volt aktívabb, mint a menesztett másik élő múmia
Goremikin, ráadásul német neve valósággal olaj volt a tűzre. Volt
azonban egy nagy előnye: a sztarec ajánlotta. Ez egyértelműen
kiderül abból a levélből, amit a cárné küldött Miklósnak a
főhadiszállásra:
„Szerelmem, nem tudom, miért, de az utóbbi időben valahogy
folyton Stürmerre gondolok (azelőtt nem is hallott róla). Azt hiszem,
megfelelne egy időre. Sokra becsüli Grigorijt, ami nagy dolog.
Barátunk azt mondta, nevezzük ki legalább ideiglenesen, hiszen
határozottan hűséges ember…”29
Így aztán 1916. január 20-án az erre az alkalomra hazatért cárhoz
kéretett Stürmer miniszterelnökként, a jelentéstételre berendelt
Goremikin miniszterelnök pedig, a legnagyobb csodálkozására
elbocsátottként távozott.
Miniszterelnökként – amely pozícióban egyébként „nem osztott,
nem szorzott” – Stürmer is elkövette Kokovcov és Hvosztov hibáját.
Mind azonos séma szerint cselekedtek: először felhasználják
Raszputyint, ideiglenesen szövetségre lépnek vele, hogy aztán
eltávolítsák a hatalomból. A ravasz és intuitív sztarec azonnal
megérezte: a „vénember” a saját játékait játssza, kerüli vele a
találkozást és „Anyácskával” is, mindent a cárnak jelent. A híreket a
„vár kisasszonya” L. Nyikityina szállította ide-oda. Raszputyin a
maga bárdolatlan és öntelt módján reagált a miniszterelnök
viselkedésére. Felkereste hivatalában és legorombította: „Ne
merészelj az Anyácska kívánságai ellen cselekedni! Vigyázz,
nehogy elhagyjalak! Mert akkor véged van!”
Stürmer, ez a minden hájjal megkent vénember azonban nem ijedt
meg. Ott csapott le Raszputyinra, ahol az nem is várta, és sebezhető
volt. Augusztusban letartóztatták Raszputyin „pénzügyminiszterét”,
Manaszevics-Manuljovot. Ez a nagystílű szélhámos nemcsak a
sztarec pénzét sikkasztotta el, mivel hatalmas kártyaadósságai és
drága szeretői voltak, hanem a Moszkvai Egyesült Bankból hatalmas
összeget vett fel Raszputyin „megbízásából”, természetesen annak
tudta nélkül. Az üzlet bejött, a bank minden fedezet nélkül, a sztarec
neve hallatára fizetett. Manaszevics ezen felbátorodva, most a
pétervári bankokat kezdte ily módon fosztogatni. Az információk –
mivel jelentős összegekről volt szó – hamar Stürmer asztalára
kerültek. A ravasz vénember nem tájékoztatta Raszputyint, hogy
nevével visszaélnek, hanem letartóztatta Manaszevicset. Raszputyin
az „Anyácskához” rohant, ám Alixnak hallgatnia kellett. Egy ekkora
csaláson Henri Troyat: – 260 000 rubelről volt szó – rajtakapott
zsidóért nem mert kiállni. Maneszevics börtönbe került.
A cárné és a muzsik azonban megértette, hogy a miniszterelnököt
gyorsan le kell váltani. Ha ezt megengedte magának, ki tudja, még
mire vetemedhet?
A csapások azonban nem értek véget. Nemsokára a németeknek
való kémkedés gyanújával letartóztatták Raszputyin másik
kreatúráját, Rubinstein bankárt. Az őrizetbevételi parancsot maga
Stürmer írta alá. Lehet, hogy Rubinstein nem volt német kém, de a
tömegek, már csak a neve miatt is Stürmert vádolták ezzel, és most,
hogy lecsapott, igyekezett magát tisztázni a gyanú alól. Mellesleg
Raszputyinra is újabb csapást mért.
Alixnak, ha meg akarta menteni „Barátunkat”, most már lépni
kellett. Azonnal levelet írt férjének, és arra kérte, hogy nevezzen ki új
belügyminisztert, Protopopov személyében. (Stürmer ugyanis a
miniszterelnöki szék mellett a belügyminiszteri posztot is magáénak
tudhatta.) „Grigorij komolyan kér téged, nevezd ki Protopopovot
belügyminiszterré. Négy éve ismeri és szereti Barátunkat, és ez
sokat elmond egy emberről” – vetette be a fő érvét Alix. És a cár
kinevezi Protopopovot.
 Alekszandr Dmitrijevics Protopopov nemcsak az Októbrista Párt
vezetője, de a Duma alelnöke is volt. Kineveztetésével Raszputyin
két legyet ütött egy csapásra; meggyengítette Stürmer hatalmát, és
úgy vélte, kifogja a szelet az őt gyűlölő Duma vitorlájából. A
hatvannégy éves, elegáns kis öregúr – aki, mint emlékszünk rá, nem
tartozott a sztarec hívei közé – most, miután a legmagasabb helyen
értésére adták, kinek köszönheti magas kinevezését, azonnal 180
fokos fordulatot vesz. Első intézkedésével szabadlábra helyezteti
Rubinstein bankárt.
A „horgon” amelyet Raszputyin kivetett Protopopov számára, egy
hölgy volt a csali. Az öreg kéjenc ugyanis heves ostrom alatt tartotta
a fiatal és szép színésznőt, Seila Lucot, aki viszont Raszputyin
hölgykoszorújának volt állandó tagja. A közvetítést a sztarec, és
Protopopov, valamint Seila Luc között a „butácska” Ánya Virubova
intézte.
Seila aztán a szerelmi légyottokon rávette Protopopovot azokra az
intézkedésekre, amelyeket a sztarec súgott neki.
A front helyzetének romlásával azonban a közvélemény hangulata
is erősen romlott. Nemcsak a németeknek, Oroszországnak is
megvolt a maga „hátbadöfés” legendája. A sorozatos vereségeket
elsősorban nemcsak a tehetetlen vezénylő tábornokokra és a cárra,
mint főparancsnokra fogták, hanem a „mindenhol jelenlévő” német
kémekre. Úgy vélték az árulás fészke maga a cári palota, hiszen ott
trónol az „átkozott német nő”, ahogy a cárnét emlegették, és
közszájon forgott, hogy Stürmer miniszterelnöknek nemcsak a neve,
de a szíve is német.
A csürhe betörte azoknak az üzleteknek a kirakataikat, amelyeknek
németes hangzású neve volt – nem feledkezve meg természetesen
kirablásukról sem.
Ez ellen a közhangulat ellen a szerencsétlen és egyre betegebb
Protopopov nem tudott semmit tenni, a Dumát a sztarec és cári
család ellensége Rodzjanko uralta, aki dörgő beszédeket tartott a
„legmagasabb helyen folyó árulásról”. Protopopovot szóhoz sem
hagyták jutni. A sztarec felismerte a veszélyt, és elérkezettnek látta a
pillanatot, az „aljas módon” ellene fordult Stürmer eltávolítására. Alix
természetesen támogatta az ötletet, és az öregúr egyik-napról a
másikra kegyvesztett lett, és távozni kényszerült.
 A folytatás azonban nem úgy alakult, ahogy az Alix és „Barátunk”
elképzelte. A cár ugyanis, most a fronton lévő saját tanácsadóira
hallgatva, a Carszkoje Szelo-i klikket mellőzve Alekszej Trepovot
nevezte ki miniszterelnöknek.
Mielőtt Trepov színre lépett volna, Raszputyin még learatta utolsó
győzelmét. Az áldozat ezúttal Polivanov hadügyminiszter volt. Ennek
az egyébként tehetséges embernek az volt a „bűne”, hogy
kifogásolni merészelte, miért van szüksége Raszputyinnak és
bandájának állandóan négy nagyteljesítményű katonai gépkocsikra,
amikor a fronton nagy hiány van az ilyen járművekben.
„Vigyázz Polivanovra – írta ezek után rögtön a cárné férjének –,
mert ez az ember ellensége Barátunknak.” Ennyi elég is volt a
hadügyminiszter elmozdítására.30
Ugyanakkor Trepov, az új miniszterelnök megtartotta szűzbeszédét
a Dumában.
Jól mutatkozott be, a háború energikus folytatása mellett tört
lándzsát, és közölte, hogy a szövetségesek aláírták azt az
egyezményt, amely szerint a háború után a Dardanellák
Oroszország birtokába kerül. Trepov egy neves jobboldali család
tagja, apja, Fjodor Trepov pétervári városparancsnokként
kegyetlenségéről volt híres.
Az új miniszterelnök ott kezdte, ahol elődei abbahagyták.
Elhatározta, hogy leszámol Raszputyinnal és klikkjével, hogy ezzel
lecsendesítse a forrongó Dumát és megerősítse a cár tekintélyét.
Első lépésként elküldte szárnysegédjét, Moszolov tábornokot, aki
Trepov nevében azt ajánlotta Raszputyinnak, hogy hagyjon fel
végleg a politizálással, és ne avatkozzon be a kormányzás ügyeibe.
Ellentételként a miniszterelnök nevében felajánlott neki évi 3000
rubel járadékot.
Ezek a hülyék azt ajánlották, cserélje fel a cárok tanácsadójának
tisztét holmi nyomorult pénzre, amit ő semmire sem becsült. Amit
elmulatott, és két kézzel szórt.
Raszputyin nem dobta ki Moszolovot. Csak kinevette.
Trepov sztarec ellenessége azonban hamar közismert lett. Ez
bátorította fel a Duma jobboldali nézeteiről ismert monarchista
képviselőjét, Puriskevicset, hogy egy dörgedelmes beszédben
megtámadja Oroszország cárnéját és a trón mellett álló muzsikot.
Puriskevics kikelt „az okkult erők ellen, amelyek szégyent és
vereséget hoznak Oroszországra.”
A Duma mindkét oldalán dörgő taps fogadta a dühödt beszédet. A
lélekharang megkondult a sztarec fölött. Másnap reggel Puriskevics
híres emberként ébredt. Lakásán egész nap csengett a telefon,
mindenki gratulált.
Az egyik ilyen telefonáló, Juszupov hercegnek nevezte magát…
 IX.
„Raszputyiniáda”
Ha előjön az ember múltjából egy fiatalkori emlék – még ha
olvasmány is az –, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy saját szemével
lássa. Mindig szerettem volna Robin Hood nyomán bejárni a
Sherwoodi-erdőt, vagy éjfélkor virrasztani Csejthe várának misztikus
romjai közelében, remélve, hogy meglátom Báthory Erzsébet véres
szellemét. Egyszer éjjel autóbusszal elhaladtunk Franciaországban
a catalauni csatamező mellett, útitársaim mind aludtak, és azonban
tágra nyílt szemmel figyeltem, és szinte láttam a hun őrtüzeket,
amelyek között Attila szellemalakja lovagolt.
Nos így voltam ezzel 1980 késő tavaszán, amikor Szentpétervárott
– akkor még Leningrád – járván ellenállhatatlan vágyat éreztem,
hogy megkeressem Raszputyin házát, megnézzem lakását, a testi
bűnöknek ezt a paradicsomát, és ahonnan elindult végzetes útjára.
Habár nevezetességnek tekinthetjük ezt az épületet – az akkori
Gorohovaja utca 46. szám alatti házat – egészen biztosan nem
tartozik az olyan helyek közé, mint például az Ermitázs, vagy a
Péter-Pál erőd, amit meglátogatnak városnéző buszaikon a turisták.
Ahogy felidézem halványuló emlékeim ködén át, a ház egy kicsi, a
Névába siető oldalcsatorna lomha fekete vize mentén állt szürke
névtelenségben, csupán a mellette átívelő kis hidacska oldott
valamit az otromba kétemeletes épülettömb baljós komorságán.
A már meglehetősen kopott, megfejthetetlen színű fakapura nézve,
lelki szemeimmel láttam az akkori pétervári hölgyeket, a dámákat,
amint elegáns hintóikból kászálódtak ki, vagy a rikító
ízléstelenséggel öltözött, kipirosított arcú prostituáltakat, ahogy
sietve eltűntek a diszkrét oldalbejárón, ott lejjebb a háztömb
végében. Az épületet, amely most az idő romlásának jeleit magán
viselve, elhanyagoltan és magányosan állt, valamikor minden
oldalról az Ohrána buzgó emberei vették körül, közülük a
legmerészebbek szemtelenül közeire merészkedtek. Látni lehetett
őket, ahogy a többi járókelőhöz hasonlóan le-föl őgyelegtek, és
fülelve szegődtek a látogatók nyomába, abban a reményben, hogy
sikerül részleteket elcsípniük azok beszélgetéseiből.
 Aztán „láttam” Őt is, a cárné által hímzett selyemingében, buggyos
nadrágjában és csizmában, szélfútta kócos hajával és szakállával,
ragyaverte képével, amint rám néz azzal a sokat megénekelt
acélkék szemeivel, és kacsint…
A taxisofőr, akit megkértem, hogy vigyen el a Gorohovaja utcába,
értetlenkedett – soha nem hallott róla. Amikor azonban
megmondtam neki, hogy Raszputyin egykori házáról van szó,
felderült az arca. De talán óvatosságból, nem vitt el egészen a házig,
egy sarokkal odébb megállt előtte és megmutatta: az az ott…
Elhaladva egy csomó rosszul öltözött, és gyanakvó tekintetű ember
mellett, beléptem a homályos előcsarnokba, tétován mozogva, mert
nem tudtam, hogy mire számítsak egy letűnt korszaknak eme
mauzóleumában. Olvasmányaim alapján a „dé já vu” egy
villanásával fedeztem fel a régi őrfülkét. Szemben velem ott volt az
aszfaltozott udvar, mögötte magasodott az osztott lépcsőház,
amelyre a magas ablakok engedtek be némi fényt a lenti
előcsarnokba. Éppen elindultam volna az udvaron a lépcsők felé,
amikor egy durván recsegő hang megállított: Sztoj!
A hang irányába fordulva egy hihetetlenül kövér, és lompos
asszonyságot pillantottam meg, akinek szagától szinte
hátratántorodtam. Legjobb orosz tudásomat összeszedve közöltem,
hogy szeretném megnézni Raszputyin egykori lakását. A
gyezsumaja-féle nőszemély ellenségesen mért végig, majd az előbb
már megismert vodkával érdesített hangon elordította magát:
Sztyopka!
A „hívásra” egy furcsa kis ember került elő, feltehetően a
gyezsumaja férjeura. Mind magasságban, mind terjedelemben a fele
lehetett az asszonynak. Öltözete olyan sajátos volt, hogy ma is
tisztán előttem van. Cingár lábán szőrpapucsot viselt, amely felett
egy dróttal a derekára kötött pufajka nadrág volt erősítve. Mindezt
kiegészítette egy gombok és vállap nélküli, valaha jobb időket
megélt katonai zubbony, amelyen egy kitüntetésféle érem is fityegett,
bizonyítva, hogy viselője „Kiváló villamosvezető.” A tökkopasz
emberke is gyanakodva mért végig, majd fontossága teljes
tudatában tette fel keresztkérdéseit: – Mit és kit keresek itt?
Előadtam, hogy turista vagyok és Raszputyin egykori lakását
szeretném megnézni. Kérésem nyomatékául átadtam a kisembernek
egy 10 rubelest. Szigora mindjárt megenyhült és kivillantotta
egyetlen fogát, amely viszont aranyból készült.
„Raszputyin, Raszputyin” – ízlelgette a nevet, aztán megrázta a
fejét. „Én és a feleségem már 15 éve lakunk itt, de ilyen nevű
polgártársat nem ismerek.” Bizonyságul az asszony is bólogatott.
Tovább erősködtem, hogy az első emeleten a 20-as számú lakásban
lakott.
– „Ott egy fontos elvtárs lakik” – közölte a kisember, majd
felszólított (10 rubel ide-vagy oda), hogy mint gyanús külföldi,
hagyjam el a házat.
Így is láttam, amit akartam. Itt voltam a „csodák” házában, ahol
annak idején az orosz nők erre a „csodára” várakoztak, a
polgárvilág, az üres udvari élet cifra nyomorúságában, az egyedüli
„csodára”, amely még lehetséges volt ebben a reménytelen
világban.
Ez a ház háttérbe szorította a már korábban leírt, sokkal
elegánsabb és misztikusabb „fekete szalonokat”. Ez az új „szalon”,
Raszputyin tanyája, ahol az „isteni küldött” tisztelőnői körében ülte
szent lakomáit és járta extatikus táncait, ahol a kérvényezők százait
fogadta, akik pénzüket vagy testüket adták oda a Minótaurusznak,
hogy mindenható összeköttetései révén még több pénzhez, vagy
ranghoz, vagy férjük számára előléptetéshez jussanak.
Az elbukott, ismeretlen kérelmezők csak egy részét képezték a
felvillanó női testek azon körének, amely magát Casanovát is
meglephette volna, és amely átvonul Raszputyin ágyán, jobban
mondva díványán… Ezt a szerelmi oltárt Belling énekesnő írja le
részletesen, az elkopott bőrhúzatott és a törött lábakat, amelyen
éjjel-nappal folyt az „áldozat bemutatás”, amelyek megpróbáltatásai
elintézték a szerencsétlen díványt. Vajon kik voltak és hányan, akik
alatt ez a szerencsétlen dívány nyögött?
A háború volt Raszputyin legdúsabb aratásának korszaka. A „nagy
pacifista”, akiben sokan az orosz nép háborúellenes akaratának
hősét és vértanúját látták, tobzódva élt vissza a helyzettel, amit a
háborús idők morális kiszolgáltatottsága teremtett. A tudat, hogy
nőiességük feláldozásával szeretteiket talán kiragadhatják a poklok
poklából, százával hozta a kiszolgáltatottakat „barlangja” elé, a
halálos kényszer alatt cselekvőket, akik önmagukért, vagy az élet
könnyebbségeiért soha nem lépték volna át küszöbét – de
szeretteiktől képtelenek voltak megtagadni ezt az áldozatot.
Ezekkel a kiszolgáltatott katona-hozzátartozókkal, akik fölött élet és
halál ura volt, különös zsarnoki gyönyörűséggel élt vissza – olykor
aztán fel is mentette, vagy szabadságoltatta férjeiket, apáikat, fiaikat,
vagy fivérüket.
A nők mellett a másik kielégíthetetlen szenvedélye az ivászat volt.
Érdekes, hogy paraszttársaival ellentétben, ő nem a „zöld kígyónak”,
a vodkának, vagy a szörnyű kvasznak hódolt, hanem a bornak. És
ebből is az édes Madeira volt a kedvence, amelyből hihetetlen
mennyiséget tudott elfogyasztani.
Mint korábban megírtuk, már a fiatal Grisa is közismert korhely volt.
Szívesebben ivott, mint dolgozott. Dosztojevszkij szerint van egy
állandó szél, amelyik az Ural mögül tör elő, és végignyargal a
végtelen orosz síkságon és az orosz lélekben örökös harcot vív,
tombol a mérhetetlen, veszélyes erő. És jaj, ha ez az erő a felszínre
tör. Márpedig Raszputyinnál állandóan a felszínen volt. Ivott, „mint a
kefekötő”. Amikor már az alkohol elérte nála a megfelelő nyomást, a
szemtanúk szerint Raszputyin váratlanul felugrott és zenét követelt.
És kezdetét vette nevezetes, szinte eszeveszett tánca, ekkor tört ki
belőle a hliszt vonás…
A szemtanúk szerint áhítatosan, hosszú ideig táncolt, különös és
ideges szenvedélyes mozdulatokkal, felugrált és időnként felkiáltott:
„Hej”.
Ez az őrült tánc gyakran egy óra hosszat is tartott, megállás nélkül,
valami extázisig, rajongó állapotig lelkesítve magát. Azt mondta,
hogy minden vallásos embernek jó táncosnak kell lennie, és Dávid
királyra hivatkozott, aki órákon át körbetáncolta a frigyládát.
Bár a frontokon arat a halál, hazaszállított sebesültekkel van tele a
város, Petrovgrád egyre dühödtebben szórakozni akar.
Alkoholtilalom van, de a törvényt kijátsszák, a vendéglőkben
teáskannákban szolgálják fel az alkoholt. Raszputyin élen jár
ezekben az eszeveszett mulatozásokban. A „cári pár lelkének
ápolója”, „Isten embere” ekkor már törzsvendég az ország
legelőkelőbb mulatóiban. Pétervárott csaknem minden éjjel feltűnt a
„Rogyé”-ban, vagy a „Donon”-ban. Cigányok, potyára leső cimborák,
konzumnők csatlakoznak a hatalmas és bőkezű úrhoz, s reggelig
folyik a dáridó.
A Raszputyin biztonságára felügyelő titkosrendőrök alig bírják
számon tartani, annyi emberrel találkozik, oly sok helyen megfordul,
éjjel és nappal. De nem hanyagolja el a Gorohovaja utcában lévő
„szalonját” sem. Az ottani orgiákon is cigányzenére énekelnek és
táncolnak kifulladásig, és az asztal alá részegednek. A kiküldött
rendőr megfigyelők feljegyzik e bevedelt palackok számát, a ház
gazdájának bizalmaskodásait a látogató nőkkel, valamint a
cselédség által észlelt szeretkezéseket. Hogy lehetőség szerint
korlátozzák „pártfogoltjuk” szertelen bujálkodását, Raszputyin
kedvenc kabaréjában, a „Köszörűs Villában” rábeszélik az igazgatót,
hogy ne a nagyteremben, mindenki szeme elé ültesse le, hanem
tartson fenn a számára egy szeparét, ahol nem szúrhat annyira
szemet. Ott aztán együtt énekel a kórussal, járja a gopakot,
nagyvilági dámák és szajhák társaságában, és a legteljesebb
szabadsággal adja át magát a bor és a szerelem gyönyörűségeinek.
Bolondul a cigányzenészekért, és mindenféle gyanús alakért, akiket
kedvére ugrathat kiadós italozásai közben. Teste izzadt, a szája
mocskos – ezekben a pillanatokban úgy érzi: kettőzött gyorsasággal
és hévvel él anélkül, hogy vétkezne a Mindenható ellen. A számlát
rendszeresen elfelejti kifizetni, de sebaj, mindig akad egy-két
rajongó, vagy haszonleső, aki kiegyenlíti. Még az a botrány sem
téríti észhez, amikor egy este a „Rogyéban” nyilvánosan pofonvágja
egy katonatiszt, akit felháborít Raszputyin viselkedése. A szóban
forgó mulatóhelyet több napra bezárják. Oda se neki! Raszputyin
más luxusvendéglőkben folytatja duhajkodásait, széltében mesélik a
szemtanúk, hogy egy éjjel meglehetősen ittasan megparancsolja a
kórusnak, énekeljék el az Ave Máriát, majd rákezd saját kedvenc
nótájára, „Kocsis ne bántsd a lovad”; aztán az asztal tetején széles
gesztusokkal táncot jár, hogy bebizonyítsa: az ő falujában is tudnák
ám ugrándozni, „nemcsak a cári balettkarban.”31
Mindez semmi azonban ahhoz a dáridóhoz képest, amely a „Jar-
beli botrányként” híresült el.
1915. március 25-én Raszputyin Moszkvában tartózkodik, majd
este két kétes hírű nővel és a bulvársajtó két munkatársával
megjelenik a híres Jar vendéglőben, azzal a feltett szándékkal, hogy
most aztán kirúgnak a hámból.
Egy szemtanú elbeszélése szerint, a mulatóban úgy 22 óra felé
elhallgatott a cigányzene, és a vendégek is néma várakozással az
ajtóra tekintettek. Először két csendőrtiszt lépett be, erről mindenki
tudta, hogy valami nagyon fontos vendég érkezett. És ekkor a fent
említett kis társaság élén belépett Raszputyin. A főúr alázatos
hajlongások közepette a díszhelyre vezette, és a szolgálatkész
pincérek máris kitöltötték a kristálypoharakba a behütött francia
pezsgőt. A két nő és a két újságíró kórusa felharsant: „Fenékig,
fenékig”. A sztarec ekkor letette a már üres poharat, megragadta a
pezsgősüveget, és azt ürítette ki fenékig. Majd az egyik üres
kristálypoharat a zenészekhez vágta, rájuk üvöltve, hogy miért
hallgatnak. Ezután elkezdődött a cigányzene. Raszputyin az egyik
palack Madeirát a másik után rendelte, majd a társaságában lévő
nőkkel táncra perdült. A szilaj táncban több asztalt feldöntöttek, és
amikor a vendégek közül egy tekintélyes úr tiltakozni merészelt,
Raszputyin gőgösen odavetette neki: „Tudod-e ki vagyok én? Látod
ezt az inget rajtam? Ezt maga a cárné hímezte.” Majd több a
teremben lévő hölgyet táncba vitt. Amikor az egyik úrinő tiltakozott,
Raszputyin felugrott egy asztalra, és előkapva nemiszervét,
részegen azt ordította: „Látod ezt? Ezt még a cárné is megbecsüli, te
meg nem akarsz velem táncolni?” Aztán egy pohár pezsgőt az
elképedt hölgy dekoltázsába öntött. A két újságíró buzgón jegyzetelt,
miközben Raszputyin már egyedül táncolt az asztal tetején.
Másnap a moszkvai újságok már kellőképpen kiszínezve tele voltak
a sztarec Jar-beli botrányával. Ezt már nem lehetett elkenni. A hír
eljutott Carszkoje Szelóba is. És Alix magához rendelte Raszputyint.
Megmutatta neki a moszkvai újságokat és szigorúan rákérdezett: –
„Igaz ez, Grigorij atya?”
Raszputyin természetesen tagad, provokációnak állítva be az
egészet. De az eset a cárné viharos haragját váltja ki… a közlők
ellen!
Ettől kezdve elrendeli, Raszputyin védőőrizetét, nehogy a fontos
ember újabb provokáció áldozata legyen. És a Gorohovaja utcai
lakásában Raszputyint állandó külső figyelés alá vonták,
pontosabban őrizték.
 A titkosrendőröknek naponta kellett jelenteniük a
belügyminiszternek „Sötét” (ez volt Raszputyin fedőneve)
mozgásáról, az általa fogadott vendégekről.
Nem volt az a német kém, bolsevista felforgató, vagy
terroristagyanús személy, akinek tevékenységét úgy felderítette
volna az Ohrána, mint a félanalfabéta muzsikét.
A megmaradt jelentések őrületes mozaikot raknak ki Raszputyin
napjairól, látogatóiról. Nagyon vegyes látogatók jelennek meg a
lakásán: hercegnők, bankárok, üzletemberek, „istenes nők”, ócska
és drága kokottok.
Íme egy nap „Sötét” programjából:
– „Reggel 10-kor megjött Sohovszkaja hercegnő, a híres orosz
pilótanő, 40 percet töltött „Sötét” lakásán.
– Nem sokkal ezután felkereste őt Volinszkaja, a szép, középkorú
zsidónő, Volinszkijnak a híres agronómusnak a felesége. Ő 25
percet volt együtt „Sötéttel”…
– Egy ismeretlen pópa halat hozott;
– 13 órakor egy idegen asszony jelent meg Raszputyinnál. A
házmesterné elmondása szerint ki akarta eszközölni
Raszputyinnál, hogy sebesüléséből felépült hadnagy férjét ne
küldjék vissza a frontra. Az asszony 30 percet volt egyedül
„Sötéttel”;
– 14 óra: A Carszkoje Szelőből egy küldönc kosárban több
palack bort és pezsgőt hozott;
– 14 óra 20 perc „Sötét” elhagyta lakását, de nemsokára
visszatért egy a Szennaja téren felszedett prostituálttal;
– 16 óra. „Sötét” a Nyevszkijen sétált, és több nőt leszólított.
Közülük az egyikkel fürdőbe ment. Mint utólag megállapítást nyert,
az illető nő, Petrova nevű prostituált volt;
– 18 órakor már otthonában felkereste Zinaida Manstedt, egy
kollégiumi titkár felesége, aki két óra hosszat tartózkodott nála;
– 21 órakor megjelent nála Vera Illarionovna Kuszova bárónő,
(férje a krími ezredben tisztként szolgál) és ottmaradt egész
éjjelre.”
Meglehetősen változatos program…
Ideje nagyobb részét azonban Raszputyin a Gorohovaja utcai
bűnbarlangban, nem kettesben tölti egy-egy hölggyel, hanem a szép
asszonyokból egész koszorú veszi körül.
Fennmaradt erről egy fénykép is, amely ezt a társaságot ábrázolja.
A kép a Gorohovoja utcai „szalonban” készült. Ez a felvétel túlélt
minden háborút és forradalmat, és általában minden Raszputyinról
írt könyvben megtalálható.
Középen maga a sztarec terpeszkedik, jellegzetes orosz inget –
gimnyasztorkát visel –, csizmája tisztán ragyog, szakálla és haja jól
fésült, körülötte pedig nyolc fiatal nő helyezkedik el. Az asztalon,
ahogy jobb társaságban illik, teás csészék és tortamaradványok
sorakoznak. Ott látható természetesen az elmaradhatatlan Ánya
Virubova, aki a legnagyobb kerítőnő szerepét játszotta. A testi
örömöktől ment kövérkés nő, emigyen biztatja a farkasbarlangba
először betévedt báránykákat: – „Mindnyájunk nevében arra kérlek,
ne kínozd az atyát, engedj neki, mert vele nem bűn”.
És a hölgyek – régiek és újak – eltűnnek az atya különszobájában,
hogy az ottani egyetlen bútordarabon, a már említett nagy, kopottas
bőrdíványon megismerjék a „megtisztító bűnt”.
A hölgykoszorú „főnöke” a már említett Akilina, az egykori apáca,
akinek testéből maga Grigorij atya „üldözte ki az ördögöt”. Ő fogadja
a látogatókat, és veszi fel a sűrűn csengő telefont: – „Tessék, itt
Grigorij Jefrimovics lakása…” Természetesen, ha a muzsiknak
éppen nincsen aktuális szeretője, Akilina ilyen vonatkozásban is
mindig rendelkezésére áll. És Akilina gondoskodik arról is, hogy a
rajongó hölgyek elvigyék mosásra az atya piszkos fehérneműjét.
Raszputyin, ebben az erkölcsileg motivált ámokfutásában – amit
„Raszputyiniádának” szokás nevezni – a cárné személyét kivéve,
nem tudott disztingválni. „Én igazi parasztcsődör vagyok – szokta
volt italosan mondogatni –, aki minden szemrevaló kancát meghág.
Nos ilyen „szemrevaló kancának” tekintette a cári gyermekek
nevelőnőjét, Marija Ivanovna Visnyakovát, akit elcsábított. „Méry” –
ahogy az udvarban nevezték –, kihallgatást kért az ügyben a
cárnétól. Alix Ánya Virubova társaságában fogadja a zokogó lányt,
aki előadja, hogy Grigorij atya: „egyik éjjel bejött a szobámba,
hipnotizált, majd megfosztott a szüzességemtől”. A cárné merev
arccal hallgatja végig, majd egy szó nélkül elbocsátja. Ánya azonnal
védelmébe veszi Raszputyint, és kifejti, hogy „Méry” részéről ez egy
„Putifárné szindróma”, ez a hisztérikus öreglány, biztosan el akarta
csábítani Grigorij atyát, aki visszautasította, ezért tett hamis panaszt
ellenne. Alix mindenesetre leszűri a tanulságot: „Méry” egy percig
sem maradhat a cári gyermekek nevelőnője, és azzal az ürüggyel,
hogy a lányt ágyban kapták a cári gárda egyik kozákjával –
elbocsátották.
Raszputyin azonban feljebb is merészkedett. A következő eset
Virubova házában történt, ahol a sztarec összefutott Olga
nagyhercegnővel, a cár húgával. Raszputyin tudta, hogy Olga férje,
az oldenburgi herceg homoszexuális. És ebből a muzsik különös
következtetésre jutott.
„Amikor néhány percre egyedül maradtunk – emlékezett a
nagyhercegnő –, Raszputyin váratlanul átölelt, és azt mondta, tudja,
hogy én milyen hiányban szenvedek, és ő tudna enyhíteni ezen a
szenvedésen. Undorral ellöktem magamtól, és ettől kezdve kerültem
a vele való találkozást.”32
Volt egy hasonló eset, aminek azonban sokkal végzetesebb
kihatása volt. Az eset Carszkoje Szelóban történt. Raszputyin itt
futott össze Zinaida Juszupova hercegnővel, aki bár 40 éves volt
már, még mindig Oroszország legszebb és legelegánsabb nőjének
tartották. Így aztán nem csoda, hogy a muzsik megkívánta. Felöltötte
ájtatos képét, a levegőbe keresztet rajzolva megáldotta a
meghökkent szépasszonyt, majd hozzálépve „testvéri csókot” akart
váltani vele.
Zinaida visszahökkent az odvas fogaktól és a bűzös lehelettől, de
aztán magához térve csattanós pofont kent le a „szent embernek”.
Vesztére azonban elpanaszolta az esetet a cárnénak, és
Juszupova attól kezdve nem kívánatos személy lett a palotában.
Ezt sohasem bocsátotta meg a sztarecnek, mint ahogy az sem a
kapott pofont.
 X.
Háborúban
Az első világháború nemcsak Raszputyin, de a cári Oroszország
pusztulását is magában rejtette, ezért kirobbantásának
körülményeivel egy kicsit bővebben vagyunk kénytelenek
foglalkozni. Annál is inkább, mert a cár Oroszországa nem áldozata
volt ennek a háborúnak, hanem egyik – talán a legaktívabb –
létrehozója.
Az úgynevezett magyarországi „rendszerváltás” némi lehetőséget
adott – no nem túl sokat –, hogy az elmúlt félévszázad
meglehetősen egyoldalú (és ekkor még udvariasan fogalmaztam)
történelemszemléletével szemben, egy másik alternatívát
rajzolhassunk fel. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem a történelem,
hanem a történetírás átértékeléséről van szó.
A 20. század történelmének nemzetközi összefüggéseit
megvilágító ismeret, annak biztos tudása, hogy mi, hogyan és miért
történt, sok esetben fájdalmasan hiányzik. Ennek a ténynek sok fajta
oka lehet. Lehet a források hozzáférhetőségének hiánya, bizonyos
témák kutatásának lehetetlensége 1945 óta, illetve a Rákosi-Kádár
rendszer hivatalos, mondhatni „udvari” történészeinek kizárólagos
kiváltsága, hogy ezeket saját szájízük szerint közvetítsék.
Hozzájárult mindehhez a kommunista rendszer igazságos voltának
igazolására való törekvés, amelynek egyik mozzanataként a múlt, az
azt megelőző rendszerek befeketítése, besározása volt a cél. Pedig
ezt a sarat le kellene mosni, hogy meglássuk a mögötte eltakart
valóságot. Ez a sárlemosás egyelőre elég vontatottan halad, azért
mert nem mindenki igyekszik ma sem, hogy amit évek hosszú során
felkent, maga mossa le, jóllehet a tudományos értekezéseken és a
médiákban ma is azok vannak túlsúlyban, akik ebben a
sárdobálásban jeleskedtek. A hivatalos történelem szemlélet mit
sem változott, így az első világháborúval kapcsolatban ma is azzal a
marxista maszlaggal etetik a diákokat, hogy a kirobbantó ok a
kapitalista Németország gyarmatszerző törekvése, túltermelési
válsága, és az Osztrák-Magyar Monarchia „elnyomott
kisebbségének” jogos elszakadási óhaja volt. A másik oldal –
Oroszország, Franciaország, Anglia, Olaszország, Szerbia, Románia
– jogos önvédelemből, akaratán kívül keveredett bele ebbe a nagy
világégésbe.
Akkor most, ha csak főbb kontúrjaiban is, de vázoljuk fel azokat a
valós okokat, amelyek ebbe a pusztító háborúba vitték a
nemzeteket.
A 20. század elején Európában kétségtelen, hogy a
legdinamikusabban Németország gazdasága fejlődött. A
századfordulót követően Nagy-Britanniának már veszedelmes
versenytársa. A német ipar szinte minden területen gyorsabb
ütemben fejlődött, mint a brit. Ez a fejlődés arra bátorította II. Vilmos
császárt, hogy kinyilatkoztassa: „A Nagy Német Birodalom határai
nem érnek véget Európában, hanem más földrészekre is kiterjednek,
vagyis a Német Birodalom világbirodalom!” A császár által használt
terminológia inkább a célt jelölte, mintsem a valóságos helyzetet.
Noha Németország aktívan részt vett a gyarmatszerzésben, ezek
nagysága és értéke Anglia, Franciaország, Olaszország és
Oroszország birtokaihoz képest lényegesen csekélyebb volt. És
akkor még nem beszéltünk olyan kis országokról, mint Hollandia,
Belgium, vagy Portugália.
Németország dinamikus fejlődésével ellentétben az Osztrák-
Magyar Monarchia mind súlyosabb belső válságba került. A
soknemzetiségű államban – elsősorban orosz, francia, román és
szerb propaganda és izgatás hatására – az úgynevezett
kisebbségek egyre hangosabban követelték a hegemón
nemezetekkel (Ausztria-Magyarország) való egyenjogosításukat,
mind gyakrabban hangoztatva vélt sérelmeiket. Ennek az
aknamunkának, amelynek célja a Monarchia szétbomlasztása volt,
egy cseh politikus, Thomas Masaryk volt az élharcosa.
Franciaország a német fölényt csakis szövetségi rendszerrel
egyenlíthette ki. Ebben az irányban hatott a mindjobban elmélyülő
francia-orosz szövetkezés. Az új francia hatalmi koncepció már
messze meghaladta azt a „mérsékelt” követelést, hogy
visszaszerezzék EIzász-Lotharingiát. A franciák étvágya megnőtt,
napóleoni álmokat dédelgettek, és a „Frank Birodalom” határát
egészen Oroszországig kívánták kiterjeszteni. Ehhez a hagymázas
elképzeléshez azonban meg kellett nyerniük Anglia támogatását is.
Ezért, legyűrve az évszázados idegenkedést, a francia külpolitika
Oroszország mellett teljes egészében Nagy-Britannia irányába
fordult.
Ebben a konstellációba kell beleképzelnünk főszereplőnkét, a cári
Oroszországot, amelynek rendkívül ellentmondásosan alakult a
helyzete. Hatalmas erőforrásai ellenére fejlődése lassú, az
európaiéhoz képest jelentősen elmaradott volt. Távol-keleti határán
új és veszélyes ellenféllel találta magát szemközt: Japánnal, amely
kiterjesztette befolyási övezetét Koreára és Mandzsúriára. Az orosz-
japán háború a cárizmus súlyos, megalázó vereségével végződött,
úgy a szárazfoldön, mint a tengeren.
Belső helyzetét – mint láttuk – súlyosbította a különböző forradalmi
megmozdulások vihara, amely az 1905-ös forradalomban
csúcsosodott ki. Oroszország azonban, ha nagy nehézségek árán is,
ideiglenesen úrrá lett a problémákon. Japánnal megalázó békét
kötött, a forradalmi megmozdulásokat pedig vaskézzel – legalábbis
ideiglenesen – felszámolta. Így figyelme ismét Európára, elsősorban
a Balkán és Törökország felé fordult. A pánszlávizmus patrónusának
tógájában lépett fel, hogy leplezze valódi célját: a török
tengerszorosok megkaparintását. Mindehhez élvezte Franciaország
teljes és Anglia feltételes támogatását.
A századforduló táján átformálódott a korábbi brit politika is. A
változások láttán a brit világpolitika irányítói már nem bíztak abban,
hogy a szigetország a viktoriánus-béke leple alatt zavartalanul
építgetheti tovább hatalmas világbirodalmát. Az 1901-ben trónra
lépő VII. Edward szakított anyja, Viktória királynő stílusával. Az új
uralkodó sürü utazgatásai a század első éveiben szemléletesen
jelezték az angol befelé fordulás feladását. Angliának tehát
közvetlenül meg kellett jelennie az európai sakktáblán; közelednie,
majd csatlakoznia kellett Németország ellenfeleihez, hiszen érdekeit
leginkább Németország látszott fenyegetni: épülő tengeri flottájával
és törökországi behatolásával veszélyeztette a Szuezi-csatorna és
Egyiptom birtoklását. A bagdadi vasút építésének megkezdésével
pedig közeledett a közép-ázsiai angol érdekszféra, sőt India felé.
Így 1904-ben megszületett az angol-francia, majd 1907-ben az
angol-orosz antant. Az európai nagyhatalmak viszonyában tehát a
20. század elején új minőségű komponensek jelentek meg: az
egymás hatalmi léte ellen irányuló célok és törekvések. Ez pedig
óhatatlanul háborúba kellett, hogy torkoljon.
Oroszország ennek a háborúnak az előkészítésében döntő
szerepet játszott. Szerbia bujtogatásával, majd titkos támogatásával
kirobbantotta a balkáni háborút, és a szerb-montenegrói sikerek
nyomán ismét feltámadt a régi pánszláv eszme, a szláv államok
Oroszország vezette föderációjának gondolata. „Keresztet a Hagia
Sophiára” lett ismét az orosz politikai jelszó. Az orosz nacionalizmus
harcolni akar, és nincs már Sztolipin, aki megállítaná ez a háborús
őrületet. A dagadt Radzjanko mozgósítást követelt.
Ám ekkor a habozó cárt megállítja felesége, Alix. A cárné tudja,
amit az elvakult nacionalista orosz politikusok, főleg a montenegrói
hercegnők által tüzelt Nyikolaj Nyikolajevics, a háborús párt vezére
nem. Nevezetesen, ha Oroszország beavatkozik, akkor szembe
kerül Németországgal.
És a német származású cárné ezt nem akarta. Szövetségesül
pedig megnyerte magának Raszputyint. Most már ketten győzködik
a bizonytalan Miklóst, hogy ne háborúzzon.
A cár azonban ravaszabb, mint gondolnánk. Ez a gyenge ember,
most megadja „Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a
császáré”.
Egyelőre nem indít ugyan háborút, és ezzel ideiglenesen leszereli
hisztérikus felségét, de titokban mindent megtesz, hogy egy olyan
háborús helyzet alakuljon ki, amikor Oroszország nem hagyhatja
cserben „balkáni testvéreit”.
Ha néhány évet visszalapozunk a történelemben, azt látjuk, hogy
Szerbiát és Ausztria-Magyarországot baráti szálak fűzik egymáshoz.
Ez a helyzet fennállott mindaddig, míg a szerb királyt és királynét az
orosz követség felbujtására meg nem gyilkolták a szerb fővárosban.
Így került trónra Oroszország és a nagy szerb álmokat szövögető
tisztikar bábja, a Karagyorgyevics-dinasztia. Orosz bujtogatásra és
pénzen azonnal meg is indul a veszett pánszláv propaganda,
amelynek egyetlen célja, szétrombolni az Osztrák-Magyar
Monarchiát, megszerezni az uralmat a teljes Balkánon, így
Oroszország számára is nyitva áll a lehetőség bekebelezni
Konstantinápolyi és a meleg tengeri kikötőket.
 Az eredendően gyáva Miklós azonban nem meri egyedül felvállalni
a konfliktust még a Monarchiával sem, hát még Németországgal.
Még kísért génjeiben a Japántól elszenvedett szégyenteljes és
totális vereség. Ezért titokban Franciaországhoz fordul.
Poincaré köztársasági elnök 1913-ban biztosította Izolvszkit, hogy
„amint Oroszország megfelelően felkészült katonailag, és a francia
sajtó kellően előkészítette a francia népet, hogy háborúba menjen
egy balkáni kérdés miatt, ő csatlakozik Oroszországhoz,
amennyiben bármilyen elfogadható balkáni incidens alapul
szolgálhat a háború kirobbantására.”33
Tehát „bármilyen elfogadható balkáni incidensre” volt szükség!
Ezután következik 1914. június 28. Ferenc Ferdinándot, az
Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét szerb
terroristák meggyilkolják a boszniai Szarajevóban.
Az incidens tehát megtörtént. A Monarchia, mint nagyhatalom nem
nyelheti le ezt a sértést, főleg azután, hogy megdönthetetlen
bizonyítékok vannak a kezében; a gyilkosságot szerb nacionalista
tisztek szervezték meg. A Monarchia kormánya kivizsgálási igénnyel
és a bűnösök megbüntetésével kapcsolatos szigorú hangú jegyzéket
küld a szerb kormánynak, de ez még nem hadüzenet.
Közben Poincaré, kapva a nagyszerű alkalmon, Oroszországba siet
titkos szerződésben megerősíteni a francia-orosz szövetség mindkét
tagjára vonatkozó katonai kötelezettséget.
A francia elnök tiszteletére adott díszebéden, a diplomáciában
járatlan, butácska montenegrói hercegnő, Sztana – „Nyik-Nyik”
felesége – örömmel kiállt fel: „Hurrá, háború lesz…”
A szerb kormány először az osztrák-magyar jegyzék elfogadása
mellett döntött, de aztán megjött Szentpétervárról az ukáz:
„elutasítani!” És hogy Szerbiát erre bátorítsák, a cár elrendeli négy
katonai körzet – Odessza, Kijev, Moszkva és Kazán – mozgósítását.
Még ugyanaz nap Szerbia elutasítja a Monarchia ultimátumát.
Az események ezt követően már megállíthatatlanok voltak. A
Monarchia hadat üzen Szerbiának, de csak Szerbiának, ami csupán
lokális háborút jelent. De ekkor már nemcsak Oroszország, de
Franciaország is az általános mozgósítás állapotában van. Így aztán
a Monarchia és Németország is kardot ránt.
 Amikor a háború kitörésének felelősségéről beszélünk, jusson
eszünkbe Poincaré cinikus megjegyzése: „Nem a háború elkerülése
a fontos, hanem olyan látszat keltése, hogy mindent megtettünk a
háború elkerülésére.”
Paléologue francia követ megjegyzi, hogy a francia elnök
tiszteletére adott díszebéden a cárné majdnem rosszul lett, „végig
holtsápadtan az ajkát harapdálta”. Miközben elszörnyedve és
rémülten figyelte ezt az őrült háborús hisztériát, „alteregója” Guszeva
késével a hasában a messzi Szibériában birkózott a halállal.
A cár miután hadat üzent Németországnak és a Monarchiának, a
hadsereg kedvencét, „Nyik-Nyik”-et nevezte ki főparancsnoknak,
Raszputyin legfőbb ellenségét. Oroszországban általános volt az
elkövetkezendő vérontás fölötti örömmámor.
És a cárnénak alkalmazkodni kellett hozzá, csakúgy, mint a
sztarecnak. A Pétervárra visszatért Raszputyin nyomban megértette:
egyelőre nem szabad a háború ellen beszélni. Mindenki
lelkesedéstől lángolt. „Csak Berlinben írjuk alá a békét!” – zengte az
egész kórus. „Már mindenki megőrült” – írta Gippiusz, a költőnő.
Lerombolták a német képviseleteket. A Duma ülésszakát a kormány
és a képviselők megható egységének légköre lengte be. Alix pedig
kénytelen volt állandóan a győzelmes befejezésig folytatott háborúról
beszélni, nem mert kimaradni az általános kórusból. „Barátunk”
pedig kénytelen-kelletlen támogatta. És itt álljunk meg egy percre a
sztarec „nagy békebarát” hírénél.
Több róla szóló könyv úgy tárgyalja ezt, mintha egy
szociálforradalmár lett volna, a nép igazi fia, aki azért ellenezte a
háborút, mert tudta, látta, hogy ez a nép egyszerű gyermekeinek,
amelynek életét ő ismerte, és amelyből jött, a háború csak nyomort,
pusztulást és halált jelentett. Magam úgy vélem, hogy nem ez
motiválta a sztarec kétségtelen háborúellenességét. Sokkal prózaibb
és racionálisabb okok. Ő befutott egy békés posványba merült,
minden változást mereven elutasító társadalomban egy hihetetlen és
szerencsés karriert, amelyen a háború csak ronthatott. Számára
kedvezőtlen változásokat, ellenségeinek megerősödését, netán
forradalmat, a cári család hitelvesztését, esetleg pusztulását
hozhatta, ami egyenlő volt az ő szerencsecsillagának leáldozásával.
Hiszen egy szerencsétlen, beteg kisgyermekkel tartotta sakkban
Őfelségéikét. Fütyült ő a népre, úgynevezett „szociális
érzékenysége” csak a saját zsebéig terjedt, nem tudunk olyan
kezdeményezéséről, amivel a cári családot arra akarta volna
rávenni, hogy könnyítsen, jobbítson a szegénységben tengődő nép
sorsán, de a hatalmas vagyonból, amit összeharácsolt egyetlen fillért
sem költött, „osztály sorsosai”, a muzsikok, vagy a munkások
megsegítésére. Ez volt Raszputyin pacifizmusának alapja.
A nagy „békebarátnak” utólag feltüntetett forradalmároknak pedig
kifejezetten jól jött a háború, hiszen változást csak ettől remélhettek.
Lenin és bandája abban reménykedett, hogy hazája, Oroszország
vereséget fog szenvedni ebben a háborúban.
És reményeik valóra válni látszottak
A hatalmas orosz hadsereg, ugyan kihasználva a korai mozgósítás
nyújtotta előnyöket és számbeli fölényét, gőzhengerként tört előre,
meghódítva Galíciát. De aztán a fogaskerékbe homokszemek
kerültek. A magyar huszárok megállították őket Limanovánál, és
Szurmay honvédéi megakadályozták, hogy a Kárpátokon átkelve
kijussanak a magyar Alföldre. A Hindenburg és Ludendorff-féle
német erők megsemmisítő vereséget mértek előbb Tannenbergnél,
majd a Mazuri-tavaknál a két hatalmas hadsereget magába foglaló
orosz Északi Front csapataira. A 2. orosz hadsereg parancsnoka,
Szamszanov tábornok, hogy a hadifogságot elkerülje, agyonlőtte
magát, a mazuri ingoványokba szorított 1. hadsereg katonái
tízezrével haltak meg, a hadsereg parancsnoka, Rennenkampf
tábornok, és a helyzet felmérésére főhadiszállására érkező
főparancsnok, „Nyik-Nyik” is csak úgy tudtak megmenekülni, hogy
civil ruhába öltözködtek és automobilon szökve, magukra hagyták a
szerencsétlen katonáikat.
Közben az osztrák-magyar csapatok elfoglalták Belgrádot, és
Nikita, ez a nevetséges törpe montenegrói operett király – Sztana és
Milica apja – is menekülni kényszerült.
Ráadásul 1915. május 2-án az osztrák-magyar csapatok – igaz
német segítséggel – de ellentámadásba mentek át, és Gorlicénél
áttörték az orosz frontot. Egymás után visszafoglalták Przemyslt,
Lemberget, Varsót, Lublint, Breszt-Litowskot, Luckot, Kownót és
Wilnát. Az orosz csapatok hatalmas veszteségeket szenvedve,
mindenhol fejtvesztve özönlöttek vissza. Berlin, de még Budapest és
Bécs bevétele is, elérhetetlen álomnak tűnt.
A nagy zűrzavarban a cár is a frontra ment, Alix pedig bíztató
táviratok tömegével „segítette”, amelyekből sohasem hiányzott
„Barátunk” (értsd Raszputyin) áldása.
Mivel a frontról ezerszámra hozták a sebesülteket, nyomorékokat, a
cárné és leányai – dicséretükre legyen mondva – beálltak egyszerű
ápolónővérnek. Alix saját kórházvonatot szervezett, és egy
hadikórházat Carszkoje Szelóban helyezett el. Az udvar
rosszindulatától körülvett cárné szeretettre vágyott, és íme ezt
megkapta a sebesült katonáktól, az egyszerű emberektől.
De közben nem feledkezik meg, hogy saját maga, és persze
„Barátunk” nevében levelekkel bombázza a cárt, aminek
következtében, mint ahogy erről már korábban szó esett, sikerült
elérnie, hogy a cár leváltsa a veszélyes „Nyik-Nyik”-et, és maga
vegye át a főparancsnokságot.
Raszputyin, a féktelen mulatozások mellett, egyre inkább beleszól a
magas politikába is. A cárné pedig hűségesen továbbítja Barátunk
javaslatait a frontra.
„Barátunknak az a véleménye, hogy több gyárnak kell
hadfelszerelést gyártania.”
És a cár megpróbálja mindezt megvalósítani. Bevezetik az
élelmiszerrekvirálást a parasztoktól, a gyárakat államosítják, és hadi
termelésre állítják át – mindent megcsinál, amit Raszputyin javasol.
Pontosabban elkezdi. Befejezni pedig a bolsevikok fogják.
Miután a cárné kierőszakolta „Nyik-Nyik” menesztését,
ragaszkodott ahhoz, hogy férje tájékoztassa őt a legfontosabb
katonai döntésekről. Ezeket aztán a cárné megtanácskozta
Raszputyinnal és Ánya Virubával, majd „tanácsot” adott,
gyakorlatilag utasította a főhadiszállást.
– „Barátunk az éjjel álmot látott, és ennek alapján kéri, adj
parancsot a Rigáig való előnyomulásra…”
– „Barátunk áldását küldi és kéri, hogy északon ne törjünk előre
túlságosan…”
– „Barátunk jobbnak látná, ha nem erőszakolnánk a további
előrenyomulást, mert veszteségeink túl nagyok lesznek” – Ez utóbbi
távirat közrejátszott a híres Brussilow-féle offenzíva leállításában.
 Raszputyin valójában a cárnéval együtt „hadvezér” lett, de német
kém nem, pedig egész Oroszország ezzel vádolta őket.
A fronton elszenvedett hatalmas vereségeket a közvélemény nem
tudta másként megmagyarázni, mint hogy árulás történik. A német
kémek utáni hajsza lidércnyomássá fajul. Mindenütt árulókat
keresnek, kivált az állam élén. Az uralkodónőnek nem bocsátják
meg, hogy német vér csörgedezik az ereiben. Hiába bizonyította
megszámlálhatatlanszor odaadását Oroszország és a pravoszláv
egyház iránt, azzal gyanúsítják, hogy titokban hű maradt a
gyökereihez. Egyúttal lelki vezetőjére, Raszputyinra is kiterjesztik az
ellenséggel való összejátszás vádját. Hamarosan mindkettőjüket
azzal gyanúsítják, hogy kapcsolatokat tartanak fenn a német császár
ügynökeivel. Az „átkozott muzsik” dúskálása az anyagi javakban,
költséges orgiái, kiterjedt kapcsolatai a politika világában – mindez,
mondják, csak azzal a pénzzel magyarázható, melyet az orosz
csapatmozgásokra vonatkozó információk kiszolgáltatásáért kap
Berlintől.
A hírek megalázó fegyverletételről is szólnak. Valójában a cár egy
pillanatig sem gondol fegyverletételre. Ezt se Raszputyin, se a cárné
nem tanácsolja neki. A közvélemény szemében azonban – a cárt is
beleértve – továbbra is ők alkotják a végzetes, szétválaszthatatlan
triászt.
1916-ban már nincs mit enni, nincs mivel fűteni. Az utcákat vastag
rétegben lepi a hulladék, melyben kóbor kutyák és rongyos koldusok
kotorásznak. Az élelmiszer boltok előtt hosszú sorok állnak. A
polcokról eltűnt a hús, a kenyér, a krumpli, és a cukor ára hétről-
hétre magasabb. Sokasodnak a sztrájkok, a kiéhezett, ingerült
munkások tiltakoznak az újabb sorozások, a drágaság az
értelmetlen orosz veszteségek, a kormányzat tehetetlensége ellen, a
faggyal, szürkeséggel és hóval beköszöntő tél miatt. Bárhol is jár az
ember, szalonokban, éttermekben, színházak előcsarnokaiban,
minden ajakról ugyanazt a nevet hallja: Raszputyin!
A bolsevikok stílusoknak megfelelően karikatúrákat terjesztenek
Pétervárott, melyek a cárnét és „szeretőjét” obszcén pozitúrákban
ábrázolják. Ennek eredményeként egy híradófilm vetítése közben,
mikor a vásznon megjelenik II. Miklós, egyenruháján a Szent György
Kereszttel, a nézők bekiabálnak: „Atyuska Györggyel, Anyácska
Grigorijjal!”
Az uralkodónő irgalmasságáért már a sebesültek sem hálásak, bár
továbbra is látogatja őket. Korábban boldog üdvrivalgással fogadták,
most alig akad valaki, aki rámosolyogna. Még korábban gyöngéden
„Matuskának” (Anyácska) szólították, ma már csak így emlegetik:
„Nyemka” (a német nő).
A fronton is nagy a nyugtalanság. Már a tisztek is világosan látják,
hogy ezt a háborút II. Miklós a franciák, és a szerbek kedvéért
indította meg. 1916 végén a hadbaszólítottak száma meghaladja a
tizenhárommilliót, az elesetteké a kétmilliót, a hadirokkantaké a négy
és félmilliót. Nincs olyan orosz család, akit ne érintene a háború.
Még Raszputyin gyengeelméjű fiát is behívják, bár a cárné elintézi,
hogy a lövészárok helyett egy kórházvonatra kerüljön. És mert
valakinek felelnie kell ezekért a borzalmakért, minden tekintet az
ördögi sztarec felé fordul.
Mindenért Raszputyin a felelős, aki uralkodik a cár és a cárné felett.
Így hitte a nép, így hitték a nagyhercegek és a politikusok. Ezért a
megoldás kézenfekvő volt: meg kell ölni Raszputyint.
 XI.
A „Moszkvai klikk”
Raszputyin sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a
meggyilkolására szőtt romantikus és gyermekes kísérletezéseket
egy rideg, józan technikai előkészítéssel dolgozó, szinte üzletszerű
pontossággal működő vállalkozás váltotta fel. Az új merénylők
bosszúálló papok és kölcsönös árulástól rettegő bürokraták helyett
nem is a felső tízezer, hanem a legfelsőbb százak egy zárt
csoportjából kerültek ki, akiket távolabbi célkitűzések fűztek
egymáshoz. Ezekben a kezekben a merénylet sikerének minden
anyagi és erkölcsi előfeltétele megvolt. A merénylet végrehajtására a
fiatal Juszupov herceg vállalkozott.
Moszkva mellett, Archangolszkojéban még ma is áll az egykor
Juszupovék által birtokolt palota. A remek reneszánsz stílusban
épült csodát volt szerencsém megtekinteni. A palotán belül
megmaradt a régi bútorzat is, és ugyanazok a képek, ugyanazok a
tükrök mutatják a sírokban nyugvó család képét. A palota egy része
akkor – 1980-at írunk – a „kommunizmus építésében elfáradt
elvtársak” pihenőhelye volt. Ennek megfelelően a kerítés vörös
csillagokkal volt „ékesítve”. Nehezen lehetett volna elképzelni
élesebb kontrasztot, még maga a kísérőm is nevetve jegyezte meg:
„Eto sutka.” (Ez egy vicc).
Mindennek ellenére minden az egykori Juszupov család hihetetlen
gazdagságát tükrözte.
Mohamed próféta unokaöccsétől származtatták a családjukat.
Őseik Egyiptomban, Damaszkuszban, Antióchiában uralkodtak.
Nemzetségük tagjai között voltak Tamerlán hadvezérei és a régi
Rusz tatár hódítói. A nagy tatár horda széthullott részein uralkodtak:
a Krími Kánságban, a Kazanyi Kánságban és a Nogaj hordában.
Juszuf kán, a Nogaj horda uralkodója adta nevét a családnak.
Leányának, a szépséges Szumbekinek különös sors jutott. A Nogaj
kánok, Szumbeki férjei egymás után elestek a bel viszályokban. Ő
azonban uralkodóné maradt, mindig férjhez ment előző férje
gyilkosához. Juszuf kán, életüket féltve, Oroszországba küldte a fiait.
Az orosz cár, „Rettegett” Iván jóindulattal fogadta, és óriási
földbirtokokkal ajándékozta meg őket. Miután a 17. században
felvették a kereszténységet, gyermekei elnyerték a Juszupov herceg
címét. Attól kezdve nagyon fontos tisztségeket töltöttek be az orosz
uralkodók mellett, és olykor nagyon közel álltak hozzájuk.
Raszputyin gyilkosának, Feliksz Juszupov herceg dédapjának,
Nyikolaj Juszupovnak a palotájában az arcképcsarnokban, ahol ott
függött 300 szeretőjének az arcképe, volt egy kettős portré is. Magát
Juszupovot és Nagy Katalin cárnőt ábrázolta, igencsak hiányos
öltözetben, Vénusz és Apolló alakjában.
Három évszázad alatt a Juszupovok Oroszország leggazdagabb
családjává lettek. Krími birtokukra, amely a cár és a nagyhercegek
palotáinak közelében volt, sokszor ellátogatott vendégségbe a cári
család.
Feliksz anyja, a már említett Zinaida, egy ritka szép asszony, a
Juszupov család utolsó tagja volt. Sok kérő visszautasítása után
Feliksz Szumarokov-Elszton grófhoz, Szergej Alekszandrovics
nagyhercegnek a lovastestőrség parancsnokának adjutánsához
ment férjhez.
Az Elszton-család Nagy Frigyes, a leghíresebb porosz király
törvénytelen fiától eredt, és Feliksz Szumarokov-Elszton gróf, miután
feleségül vette a Juszupovok utolsó leszármazottját, jogot nyert,
hogy a hosszú Juszupov herceg Szumarokov-Elszton gróf címet
használja.
Zinaidának és Feliksznek két fia született: az idősebb Nyikolaj és a
fiatalabb Feliksz. Mindketten végzetes szerepet játszottak az orosz
parasztcár, Raszputyin életében.
Feliksz még kamasz volt, amikor elkezdte „varázslatos utazásait” a
bűn világában. Az egész egy ifjúkori bűnös álomra emlékeztető
történettel kezdődött. A nimfához hasonlatos szépségű kisfiút egy
fiatal főúri pár meghívta, hogy vegyen részt szexuális játékaikban…
Később már Nyikolaj, a fivére, az egész család bálványa alakította
egyéniségét, akit Feliksz imádott és nagyon irigyelt. Nyikolaj, a
pétervári Don Juan veszélyes játékot folytatott a kamasszal, kitalálta,
hogy Felikszet lánynak öltözteti. És elkezdte bevezetni a „lányt” a
pétervári éjszakai életbe, amely nagyon emlékeztetett a pestis idején
rendezett lakomákra, ahol is mindenki igyekezett fenékig üríteni a
poharat, kipróbálni mindenfajta bűnt és szórakozást. A mulatozás
cigánykórus kíséretében folyt a híres vendéglők szeparéiban. A kis
Feliksz akkor tapasztalta meg a női ruha okozta örömöt, a férfiak
buja pillantásai által kiváltott gyönyört, akik eszüket veszítették a
„szép fiatal lánytól”.
Öregemberként is emlegetni fogja a „bájos nimfa” sikereit; hogy az
álarcos bálon hogyan bámulta szüntelenül a „lányt” lornyettjén át VII.
Edward angol király, a nagy kéjenc „Berti bácsi”. És mekkora
elragadtatással és félelemmel menekült a „lány” hódolói elől, a
pétervári vendéglők szeparéiból, bundáját hátrahagyva, egy szál
briliánsokkal telehintett báli ruhájában a kemény fagyban nyitott
trojkán.34
Aztán Nyikolaj Párizsban kereste a különleges élményeket egy
piszkos kínai ópiumbarlangban, ahol Feliksz az ő vezetésével a
mélyre süllyedés újabb változatait próbálgatta.
Nem sokkal ezt követően azonban „Don Juant” utolérte a végzet, a
szép Marina Geiden grófnő személyében, aki egy balti gróf, A.
Mantejfel gárdatiszt felesége volt. A gátlástalan csábító ugyanis –
életében először – halálos szerelmes lett. A Párizsban zajló, nem
éppen plátói szerelemről tudomást szerezve Mantejfel gróf először
válni akart, de ezredtársainak az volt a véleménye, hogy csorba
esett a legtekintélyesebb pétervári ezred becsületén. A gróf köteles
volt párbajra hívni a csábítót.
Marina könyörgő levelet írt Feliksznek, hogy beszélje le fivérét a
párbaj elfogadásáról. Elég lett volna, ha Feliksz elmondja a dolgot
uralkodó természetű anyjának, és nem engedték volna, hogy
párbajozók találkozzanak. Feliksz azonban különös módon semmit
sem tett. Meglehet a becsületről alkotott hiányos fogalmai játszottak
közre, de valószínübb, hogy az a gondolat, hogy Nyikolaj halála
esetén Oroszország egyik leggazdagabb embere lehet, mámorossá
tette, és öntudatlanul is Nogaj őseit követte, akik megölték
testvéreiket és apjukat a hatalomért folytatott harcban.
1908. június 22-én megtörtént a párbaj. Nyikolaj – máig is
érthetetlen módon – a levegőbe lőtt, nem úgy, mint Mantejfel, aki
agyonlőtte.
Mint kiderült, a párbajnak volt egy másik áldozata is: egy nő, a már
említett szerencsétlen „Munya”, aki halálos szerelmes volt
Nyikolajba. Ezt az érzést élete végéig megőrizte, csakúgy, mint
kapcsolatát a Juszupov családdal, nevezetesen Feliksszel. „Munya”
úgy döntött, kolostorba vonul, de aztán találkozott Raszputyinnal és
hívévé szegődött. Ez az egyébként kettős plátói kapcsolat,
közrejátszik majd Raszputyin tőrbe csalásában és
meggyilkolásában.
Az ifjú Juszupov a tragédiát követően Angliába utazik, hogy az
Oxfordi Egyetemen folytassa tanulmányait. Ott találkozott akkor
diákként a korszak aranyifjúsága, a szerb Karagyorgyevics herceg,
Manuel portugál király, a görög herceg és más neves gentlemanek.
Mindezek az ifjak – köztük Juszupov herceggel – inkább az
élvezeteknek hódoltak, mintsem a tanulásnak, szórták a pénzt, és
ismert vendégei voltak az elegáns éjjeli mulatóhelyeknek, éppen
úgy, mint a lekoszlott Temze-parti lebujoknak.
Amikor Juszupov herceg a nyári szünetben hazatér, meglepetés
várja. Krími palotában anyja bemutatja őt egy gyönyörű ifjú
hölgynek, aki nem más, mint Irina hercegnő, Alekszandr Mihaj lovics
nagyhercegnek és Kszenyijának, a cár húgának leánya. Zinaida, aki
a hatalom megszállottja, máris eltervezte, hogy fia elveszi feleségül
Irinát, és ezáltal rokoni kapcsolatba kerülnek a cári családdal.
Feliksz ugyan jobban szerei a fiúkat, mint a lányokat, de
nagyhatalmú és zsarnoki természetű anyjának nem mert
ellentmondani (annál is inkább, mivel költséges mulatságaihoz tőle
kapja a pénzt), és az álomházasság létrejön.
Akkoriban egy másik eljegyzés is lázban tartotta Pétervár
legfelsőbb köreit. Az ifjú Dmitrij Pavlovics nagyherceg gyűrűt húzott
a cári család legidősebb lányának, Olgának az ujjara.
Dmitrij a cár kedvence volt. Párbajhős és mulatós, magas és
délceg, mint a Romanovok többsége, a gárda kedvence; minden
megvolt benne, ami Miklósból hiányzott. Alix azonban nem szerette,
mert a fiú sohasem titkolta a muzsik iránti mélységes megvetését.
És a cárné rettegve várta a házasságot.
Ekkor tért meg végleg Angliából a másik léhűtő, Feliksz Juszupov,
aki a cárné szerencséjére mindent megváltoztatott. A szép Dmitrijnél
néhány évvel idősebb Feliksz teljesen meghódította a nagyherceget.
A Sándor palota egyhangú, zárt élete helyett, amelyet a nagyherceg
kisasszonyokkal és a cárnéval töltött, aki állandóan a szerencsétlen
fiával volt elfoglalva, Feliksz egy másik világot tárt fel előtte. Azt
csinálta Dmitrijjel, amit egykor vele csinált a fivére: bevonta az iíjú
főherceget Pétervár pezsgő éjszakai életébe. Éjszakánként autó
várta a két playboyt. Társaságuk állandó tagja volt, Pavlova a
pétervári operaház híres balettcsillaga, ám Feliksz
kezdeményezésére a szeparékban megjelentek a homoszexuális
balettáncosok is.
A cári család elszörnyedt, ismerve Feliksz homoszexuális hajlamait,
ijedten figyelték Dmitrij forró ragaszkodását újdonsült barátjához.
Olga nagyhercegnő leendő férjének megtiltották, hogy Felikszel
találkozzon.
A Feliksz iránt érzett vonzódás azonban erősebbnek bizonyult a
cári tiltásnál. Folytatódtak a Felikszel való közös tivornyák. Dmitrij
tehát választott, a cár leánya és a barát között – az utóbbi javára.
Alix most már nagy megkönnyebbüléssel felbonthatta az eljegyzést.
A cár leánya mégsem mehet férjhez egy homoszexuális kalandba
keveredett alakkal, még ha az nagyherceg is volt.
A megdöbbent Dmitrij Raszputyin kezét látja a dologban, és ebben
a hitében megerősítette őt Feliksz is, aki szintén gyűlölte a
parasztcárt, mivel az megpróbált anyjával bizalmaskodni.
Zinaida asszonyt azonban nem érdekelte fia és Dmitrij sok
pletykára alkalmat adó szoros barátsága, ő csak egy fontos
szövetségest látott Dmitrijben a muzsik ellen. A két fiút Moszkvába
küldik, hogy ott keressék fel a cárné testvérét, a Mária kolostorban
szent életet folytató apácát, Jelizaveta Fjodorovnát, „Ellát”.
Ebben az időben már kikristályosodott és egyre szorosabbra
tömörült a főnökasszony körül a sztarecet gyűlölők tábora, akiket a
cárné megvetően csak a „moszkvai klikk” jelzővel illetett.
„Ella” örömmel üdvözölte a két ifjút, és bemutatta őket az éppen
nála vendégeskedő Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnek. Együtt
volt a szentség, a hatalom és a pénz.
Mire beköszöntött 1916 nyirkos, esős pétervári ősze, végleges
formát öltött a nagyhercegek összeesküvése.
A terv szerint az első lépésben Raszputyint megölik, aztán a cárnét
kolostorba kényszerítik, a cárt lemondatják, és a cárevicset
koronázzák meg, akinek nevében Nyikolaj-Nyikolajevics gyakorolná
a tényleges hatalmat.
A döntés, hogy Raszputyint meg kell ölni, Dmitrijtől, a merész
gárdatiszttől származott, ám az álnok terv már Feliksz müve volt. A
kegyetlen tatár kánok ősi vére.
Ekkor történt, hogy a nagydarab, nehezen lélegző, dörgő hangú,
fanatikus monarchista Puriskevics a Duma szószékéről megtámadta
egész Oroszország cárnéját és a trón mellett álló muzsikot. De
Puriskevics nemcsak beszélt, hanem egy érdekes fényképet
mutogatott képviselőtársainak. A fényképen Raszputyin ül egy
asztalnál, mellette a homoszexuális Pityrim püspök, az asztalon
bőven van bor és ennivaló, az asztal körül pedig balalajkások, és
nevető szemmel láthatóan becsípett ápolónők. A képviselők
felháborodottan reagáltak ezen hátországi mulatozásra, amikor a
frontokon az orosz hadsereg vére omlott és az országban éhínség
tombolt.
A már említett gratuláló telefon után, Feliksz meghívta pétervári
palotájába Puriskevicset, fontosnak tartotta ugyanis, hogy a Dumát
is maguk mellé állítsák, a terv végrehatását követően.
Miután a képviselő egyetértett azzal, hogy Raszputyint akár
gyilkosság árán is, de el kell távolítani, Feliksz javasolta, hogy
ismerkedjen meg a többi résztvevővel.
Ezután lépett a szobába Dmitrij Pavlovics nagyherceg, és a
preobrazsenszkojei gárdaezred egy fiatal tisztje, bizonyos Szuhotyin
főhadnagy.
Feliksz ekkor előadta a gyilkosság tervét.
Eközben, mintegy utolsó próbatételként, Feliksz anyja, Zinaida
Juszupova audenciát kért Alixtől. A cárné hidegen fogadta. És amint
Raszputyinról kezdett beszélni, „megkérték”, hogy hagyja el a
palotát. Zinaida azonban kijelentette, hogy először teljesítenie kell az
uralkodócsaláddal szembeni kötelességét, és el kell mondania
mindent. Alix szó nélkül hallgatta, és a monológ végén azt mondta:
„Remélem, többé nem látom”.
A kocka el lett vetve.
 XII.
„Bűn és bűnhődés”
Ami ezek után következett, az méltó lenne akár Dosztojevszkij
tollára is, azért kölcsönöztük neki a nagy orosz író egyik halhatatlan
művének címét.
November elején, Zinaida Juszupova sikertelen kísérletét követően,
Feliksz Juszupov felveszi a kapcsolatot Raszputyinnal. Már készen
volt a vadászat terve, amiben mindkettőjük ismerősének a
szerencsétlen „Munyának” sorsdöntő szerepet szántak.
Feliksz telefonon megkereste és elpanaszolta, hogy egy idő óta
mellkasi fájdalmak gyötrik, amelyen az orvosok nem tudnak segíteni.
Arra gondolt, hogy talán a „nagy gyógyító” Raszputyin tudna
enyhíteni fájdalmain, és arra kérte „Munyát”, hozza őt össze a
sztareccal. A jóhiszemű „Munya” azonnal bekapta a csalit, és
megszervezte a találkozót saját lakásán.
Raszputyin természetesen sokat hallott Feliksz Juszupovról, és
nem felejtette el a megaláztatást – a pofont – Feliksz anyjától, de
ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – szívesen találkozott a
herceggel. A találkozásról pontos leírásaink maradtak fenn, Feliksz
Juszupov és „Munya” részéről is.
A szinte kötelező teázás után Raszputyin meghallgatta Feliksz
panaszát, majd felfektette „Munya” ágyára, nyomkodta a mellkasát,
aztán rátéve egy ikont elmélyülten imádkozott.
Ezt követően gyógyítás ürügyén Feliksz többször felkereste
Raszputyint, ezek a találkozások azonban már a sztarec Gorohovaja
utcai lakásán zajlottak.
Ennek során a kapcsolat fokozatosan elmélyült közöttük, mindkettő
jól színészkedett. Feliksz el kívánta nyerni a sztarec bizalmát, az
meg kereste a lehetőséget, hogy törlesszen a megaláztatásért. Egy
„vizsgálat” során Feliksz „kitárta a szívét” „orvosa” előtt, és
bevallotta; nagy lelki válságot okoz neki, hogy nem tud mit kezdeni
világszép fiatal feleségével, mert ő a fiúkat szereti, és nagyon bántja,
hogy emiatt látja felesége, Irina kielégítétlenségből eredő
szenvedését.
A csali következő lépése az volt, hogy megmutatta Irina fényképét
Raszputyinnak, sőt, megkérte, hogy Grigorij atya látogassa meg az
asszonyt, és gyógyító hatásával űzze ki belőle a paráznaság
démonát.
A züllött herceg tehát feleségét tálalta fel szexuális csaliként, a nem
kevésbé züllött muzsiknak. Ettől aztán az egyébként óvatos
Raszputyin elvesztette a fejét, és dürgő fajdkakassá változott. Az ősi
erdő, a pogányság és a paráznaság legyőzték ravaszságát.
Valószínű az is hozzájárult a csali bekapásához, hogy Raszputyin
arra gondolt, menye elcsábításával visszaadja a pofont Zinaidának.
Feliksz levelet írt anyjának a Krímbe, ahol egyébként a mit sem
sejtő felesége is tartózkodott, és közölte: „minden a legjobb úton
halad”. Zinaida természetesen az egész ügyről egy szót sem szólt
Irinának, csak izgatottan várta a „jó hírt”. Még egy levél ment
Feliksztől, hasonló szöveggel Moszkvába, Jelizaveta Fjodorovnának.
És „Ella” nagyhercegnő tíz nappal Raszputyin meggyilkolása előtt
elhagyja kolostorát. Elmegy imádkozni egy másik kolostorba, a
szárovi kolostorba, ahol Szent Szerafim ereklyéit őrzik, aki a cári
család védőszentjének számít. És ott is marad addig, amíg ő is meg
nem tudja a „jó hírt”.
A Raszputyint figyelő rendőrök természetesen jelentették Feliksz
Juszupov feltűnését és gyakori látogatásait, és maga a herceg is
észlelte az Ohrána emberei „konspirált” ólálkodását a ház előtt.
Ezért az összeesküvők úgy döntöttek, hogy Feliksz a végzetes
éjszakán, a mindenki által elhanyagolt hátsó lépcsőn megy majd fel
a sztarechoz, hogy elvigye őt a palotába, a feleségéhez. Raszputyin
egyetértett a „diszkrécióval”, és maga mutatta meg a titkos bejárót a
hercegnek. A gyilkosság színhelyéül Juszupov, Majka folyócska
melletti palotáját jelölték ki, hiszen így volt hihető, hogy Irina
hercegnő ott várja a gyógyító muzsikot.
Mivel a palotához közel volt egy rendőrőrs, az összeesküvők nem
akartak pisztolyt használni; úgy döntöttek méreggel intézik el a
parasztcárt. Ezért aztán Puriskevics bevonta az akcióba Lazovert, a
lengyel származású orvost, aki kórházvonatán teljesített szolgálatot.
Lazovert az utolsó megbeszélésen ciánkálit javasolt. A gyilkosságot
december 16-án éjszakára tervezték. Feliksz berendezte a helyszínt,
a palota alagsorában, amelyet egy kis boltív két részre osztott. Az
első helységben bőrrel bevont elegáns székek, egy nagy asztal,
amelyen az Utolsó Vacsora várt arra az emberre, akiben sokan
Krisztus reinkarnációját látták. Az asztalon kínai porcelánból készült
tányérokon színes sütemények, és borospalackok – köztük a muzsik
által annyira kedvelt Madeira – sorakoztak, és kristálypoharak
csillogtak. Egy másik asztalon szamovár duruzsolt, és a gránitból
készült kandallóban vígan ropogott a tűz. A kandalló tetején egy
hegyikristályból metszett és ezüstből készült feszület díszlett, amely
16. századi itáliai munka volt. A szobát mégis egy ébenfából készült,
sok fiókos intarziás szekrény uralta. Az ódon lámpák fénye
halványan világította meg a másik helyiségben lévő hatalmas,
széles, hófehér medvebőrrel leterített ágyat, amely stílszerűen
valamikor a nagy kurtizán, II. Katalin cárnő tulajdona volt, és
amelyen Raszputyinnak ki kellett volna űzni a paráznaság bűnét a
hercegnőből.
A gyilkosság előtti napot az összeesküvők készülődéssel töltötték,
autón bejárták Petrovgrád környékét, keresték a helyet, amely a
legalkalmasabb a leendő holtest lékbebocsátására a befagyott
Néván. Legalkalmasabbnak a Sztaraja Nyevka szinte bevilágítatlan
helyét találták, amely már a városon kívül volt.
Feliksz a „felesége jó hírnevére” való tekintettel megkérte
Raszputyint, hogy senkinek ne szóljon a palotabeli látogatásáról.
Erre a sztarec ígéretet tett, sőt, megkérte pártfogoltját, Protopopov
belügyminisztert, hogy „pribékjeit” éjfél után vonja vissza, mert fontos
és diszkrét találkozója lesz a legmagasabb körökben. Protopopov
teljesítette a kérést.
Az összeesküvők ezen kívül is sokoldalú lépéseket tettek, hogy
még az árnyékát is elkerüljék a bűncselekmény esetleg rájuk hulló
gyanújának. Ha Raszputyin mégis elárulná valakinek, hogy hová
hivatalos, ennek semlegesítésére az alábbiakat találták ki: Mivel
Raszputyin a „Rogyé” étteremben szokott dorbézolni, a gyilkosság
után Szuhotyin főhadnagy odatelefonál, és megkérdezi: „Melyik
szeparéban van Raszputyin?” És, meghallván a tagadó választ, azt
mondja: „Ezek szerint még nem ért oda? Akkor hamarosan ott lesz.”
És akkor ők azt mondhatják, hogy valóban járt a palotában, de utána
elindult a „Rogyéba.” Hogy nem ért oda? Ez csak is valamelyik
gyanús cimborája bűne lehet.
December 16-án éjjel tizenegyre minden készen áll. Lazovert
doktor gumikesztyűt húz, porrá töri a káliumcianid kristályokat,
kettőbe vágja a süteményeket és jó nagy adag mérget tesz beléjük,
majd az elvágott részeket újra egymáshoz tapasztja. Majd két kis
üvegcse folyékony cianidot tölt a Madeirás üvegekbe. Pontosan
megmutatja a mérgezett ételt és italt Feliksznek, nehogy véletlenül ő
is abból fogyasszon.
A terv szerint Feliksz és a sofőrnek öltözött Lazovert doktor mennek
gépjárművel éjfél után Raszputyinért, és hozzák a palotába. A
többiek – Dmitrij, Puriskevics és Szuhotyin – az alagsor fölötti
irodában várják a fejleményeket, és aztán majd együtt tüntetik el a
holttestet. A terv hibátlannak tűnt.
Raszputyin aznap reggel szokás szerint részegen tért haza, de
délben már többé-kevésbé józanul fürdőbe hajtatott. A kora estét
hívőnői körében töltötte, és a hölgyek szomorúan vették tudomásul,
hogy a sztarec ezúttal egyiküket sem hívta be a „szentélybe”, sőt
szokatlanul korán elbocsátotta őket. „Munyának” feltűnt ez a
szokatlan magatartás, vallatóra fogta a sztarecet, aki annyit elárult,
hogy éjszaka egy fontos találkozója lesz.
Az aggódó „Munya” titokban értesítette Virubovát, és Ánya
hamarosan megjelent, és két jó hírt is hozott Grigorij atyának. Az
egyik, Anyácska parancsára megszüntették a Manaszevics-Manuljov
elleni eljárást, a másik, a cár aláírta a javaslatot, Raszputyin egyik fő
ellenségének, a Dumának a felfüggesztésére. Győzelem a halál
küszöbén.
A jókedvre derült Raszputyin, ekkor elárulta Virubovának, hogy
hová megy. Bár teljesen megbízott Felikszben, a ravasz muzsik
mégis csak tett valamit a biztonsága érdekében.
Elmúlt éjfél, Raszputyin öltözködni kezd, a sofőrnek öltözött
Lazovert és a vastag bundába burkolózó, fejébe fülvédős sapkát
húzó Juszupov kilép az épületből, és beszáll az autóba.
A két Raszputyin lány már aludni tért, és erre készült a Kátya nevű
szolgáló is, amikor motorzúgást halott, majd a hátsó bejáratnál
csengettek. A cselédlány kilesett szobája függönyén, és látta, hogy
gazdája elindul a kései látogatóval, akiben a vastag bunda és a
sapka ellenére is felismerte Juszupov herceget.
Ettől kezdve a lidérces éjszaka leírása szinte közismert, annál is
inkább, mert Juszupov herceg az emigrációban megjelent
emlékirataiban erről a legnagyobb aprólékossággal beszámolt. Ezt a
verziót adjuk közre mi is, néhány kérdőjellel. A Juszupov által
elmondottak ugyanis, csakúgy, mint majd nemsokára a sztarec,
„több sebből véreznek”. Az ellentmondások már feltűntek Harmat
Endrének is, aki ezt a már említett kitűnő könyvében szóvá is teszi, a
választ azonban Edward Radzinszkijtől kapjuk meg, aki orosz lévén,
a 90-es évek elején betekinthetett a Raszputyinnal kapcsolatos
addig titkos anyagokba.
Tehát következzék az alapverzió.
December 16-a, éjfél előtt néhány perc. A Lazovert által vezetett
gépkocsi, Feliksszel és Raszputyinnal bekanyarodik a palota
udvarába. Feliksz bevezeti vendégét az alagsorban berendezett
szeparéba. A sztarec leveti bundáját, és Feliksz látja, hogy
ugyancsak kiöltözött az alkalomra. Búzavirág hímzésű fehér
selyeminget viselt, amit málnaszínü vastag, ugyancsak selyemből
készült öv szorított a derekához, Buggyos nadrágja és csizmája új,
haja és szakálla megfésülve. Felikszet megütötte az olcsó szappan
illata.
A sztarec elégedetten néz körül a szépen berendezett helységben,
aztán megkérdezi, mi az a zaj, ami az emeletről jön. Feliksz
megnyugtatja, feleségének vendégei vannak, de már készülődnek
elmenni, és ezt követően nyomban lejön. Addig is legjobb lesz, ha
fogyasztanak néhány süteményt, és megkóstolják a bort. Raszputyin
– mivel nem szereti az édességet – szabódik, de a bort elfogadja.
Lehajt egy nagy pohárral, aztán meggondolja magát, és mégis vesz
a süteményből. Feliksz élvezettel nézi, aztán kezd ideges lenni. A
doktor szerint ugyanis a méregnek perceken belül hatnia kellene, de
a sztarec vidáman tovább fecseg. Ahelyett, hogy görcsökben
fetrengve haldokolna a padlón, újabb pohár bort önt le a torkán, és a
mérgezett süteményből is megeszik még egyet.
Fenn az összeesküvők nyugtalankodnak, Raszputyin meghalja a
lármát és rákérdez; mi az? Feliksz, aki már tiszta ideg, azt
válaszolja, hogy most mennek el a vendégek, és felmegy a
„feleségéhez”, magára hagyva a sztarecet.
Felérve az irodába Feliksz zaklatottan közli, hogy nem hatott a
méreg. A dolgok jelen állásában stratégiát kell változtatniuk.
Puriskevics előveszi súlyos „Souvage” revolverét és odaadja
Feliksznek, hogy menjen le és lője agyon a sztarecot.
 Feliksz, most hátsó övébe rejtve a fegyvert újra a helyiségbe lép,
ahol az unatkozó Raszputyin éppen a szekreter fiókjait nyitogatja.
Éppen csak hátranéz, és amikor látja, hogy a hercegnő nem jön,
rákérdez, de aztán választ sem várva – talán mégis hatott valamit a
méreg? – tovább matat az egyik fiókban, ahol megtalálta Irina
fehérneműjét. Bütykös ujjaival élvezve tapogatja a habkönnyű
selymeket, amikor Feliksz rászól: – „Griorij Jefrimovics, jobban teszi,
ha a feszületre néz!” E szavak hallatán Raszputyin megfordul, és
Feliksz fegyvercsövével találja szembe magát. Aztán eldördül egy
lövés, a sztarec felüvölt, megtántorodik, majd a földre rogy.
A lövés zajára előkerülnek a cimborák. Nagy sietségükben azonban
nekiütköznek egy állólámpának, ami felborul, és kialszik a fény. A
sötétben egymásba botlanak, szitkozódnak. Végül egyikük
megtalálja a főkapcsolót, és a lámpák újra kigyulladnak. Raszputyin
a hátán fekszik, a szeme zárva és egyre terjedő vérfolt szennyezi a
búzavirágokkal kihímzett gyönyörű ingét. Lazovert doktor hozzálép,
megvizsgálja, és ünnepélyesen bejelenti: „Uraim, az Antikrisztus
halott!” Általános megkönnyebbülés. Az arcok kisimulnak, mint a
becsületes munkásoké, akik elvégezték feladatukat. Végül
felmennek az irodába, hogy mielőtt eltüntetik a holttestet, pezsgőt
bontsanak, hiszen mindegyikük a haza és a dinasztia
megmentőjének érzi magát. Holnap egész Oroszország hálás lesz
nekik.
Hajnali két óra. A koccintások között Feliksz valami gyanús zajt hall
az alagsorból. Leindul, és legnagyobb elképedésére Raszputyinnal
találja magát szemközt, aki a lépcsőn próbál feljönni. Sőt, meg is
ragadja Feliksz nyakát, és vérben forgó szemekkel, habzó szájjal
fojtogatni kezdi.
A zajra a többiek is megjelennek, Raszputyin ekkor elengedi a félig
holt Felikszet és menekülni kezd. Puriskevics van hozzá a
legközelebb, átlépi a földön fekvő herceget és az imént visszakapott
pisztolyával a sztarec után rohan. Látja, hogy a „halott” Raszputyin,
dülöngélve, gyorsan szalad a vizes hóban a kapu felé, és közben azt
kiabálja: – „Feliksz, Feliksz, mindent elmondok a cárnénak…”
Puriskevics tudja, a muzsik nem hagyhatja el élve a házat, ezért lő,
de a sztarec tovább szalad. Tehát elhibázta. Újra lő, és újra
elhibázza. Raszputyin már-már a kapuhoz ér, amikor – így a mese –
Puriskevics összeszedi magát, és két újabb lövéssel leteríti a
menekülőt.
Közben a többiek is az udvarra érnek, élükön Felikszel, aki egy
vascsövet szorongat a kezében, és amikor odaér a fekvő
Raszputyinhoz, tatár vérének minden kegyetlenségével ütni kezdi a
muzsik fejét. „Te rohadék – ordítja – a cárné után anyámat és a
feleségemet is be akartad szennyezni?” A többieknek úgy kell őt
onnan elvonszolni.
Idáig a történet Juszupov-féle változata.
Akkor most jöjjenek a kérdések:
– Először is a rejtélyes mérgezési história. Juszupov szerint a
sztarec evett a mérgezett süteményekből. Raszputyin egyik lánya
viszont elmondta, apja soha nem evett édességet, bár női
dobozszámra hordták neki a bonbont és a süteményt, ő soha nem
evett belőlük.
A mérgezett borból viszont ivott. Ez igaz lehet, főleg mivel
Madeiráról volt szó. Akkor ez miért nem hatott? Feltehetően, mert
korán tették bele a ciánt, és a meleg szobában a méreg jelentős
része elpárolgott.
– Akkor miért állította Juszupov, hogy a sztarec evett a mérgezett
süteményből? Feltehetően ezt a verziót azért találta ki, hogy ezzel is
bizonyítsa, olyan emberfeletti lényt, vagyis magát az ördögöt kellett
megsemmisíteniük, akin még a méreg sem fogott…
– A következő kérdés, ki volt a gyilkos?
Mint láttuk, Feliksz lövése nem volt halálos, így a „kivégzést”
Puriskevics hajtotta végre. Igen ám, de a civil ember két közelről
leadott lövése célt tévesztett, hogyan lehet akkor, hogy aztán
„összeszedve magát” az akkor már távolodó Raszputyint újabb
kettő, mégpedig mesteri lövéssel leterítette. Nem, itt semmi szerepet
nem játszott az „összeszedés”. Egyszerűen az utolsó két lövés más
színvonal, más ember lőtt. Kitűnő, hidegvérű lövő… Ez pedig nem
volt más, mint Dmitrij Pavlovics nagyherceg. A ragyogó gárdista, és
sportember.
De hát ezzel kapcsolatban miért hazudott Juszupov? Egyszerű. A
cári család tagjának kezét nem mocskolhatja be a vér, pláne úgy,
hogy hátulról lő le egy menekülő, sebesült embert, még ha az egy
muzsik is. Ezért kellett Puriskevicsnek „elvinnie a balhét”.
 – A harmadik kérdés, amiről Juszupov nem tesz említést, a nők. Az
ő verziója szerint csak öt férfi volt tevékeny részese a merényletnek.
Ez ellentmond a logikának, de a valóságnak is. A logika szerint
Raszputyinnak, hogy gyanúját elaltassák, női hangokat is kellett
hallania. Másrészt a későbbi rendőri jelentésben szerepel, hogy a
lövéseket követően női sikolyokat is lehetett hallani.
Utólag kiderült, hogy a színfalak mögött igenis voltak nők. Az
egyikük Dmitrij nagyherceg éppen aktuális szeretője, Vera Karelli
balerina, és Marianna Pisztolkorsz hercegnő, aki halálosan gyűlölte
Raszputyint, ezért vállalkozott a szerepre.
A Juszupov-féle verzió szerint Dmitrij és Lazovert doktor mindjárt
az első, Feliksz leadta lövés után elhagyták a palotát; ez azonban
nem igaz. A Puriskevics által leadott két eredménytelen lövés után
Dmitrij is kijött az udvarra a két nővel, és hogy megakadályozza
Raszputyin elmenekülését, ő lőtt. Ekkor sikoltottak fel a nők, amit a
lövések hangjára a helyszínre igyekvő rendőr meghallott.
És innen már valószínűen igaz a történet.
A végzetes lövések eldördülése után máris megjelent a kerítésnél
egy rendőr. Feliksz Juszupov nem volt olyan állapotban, hogy
tárgyalni tudjon vele, Dmitrij pedig meg akarta őrizni inkognitóját.
Ezért Puriskevics állta útját a rend őrének, és bemutatkozott. Majd a
sztarec holtestére mutatva megkérdezte: – „Hallottál Raszputyinról,
arról az emberről, aki elárulta hazánkat, cárunkat, katonáinkat a
fronton, aki eladott minket a németeknek, Hallottál róla?”
A megdöbbent rendőr némán bámulta a holttestet, majd kinyögött
egy igent. Puriskevics azonban tovább ütötte a vasat. – „Ha te jó
hazafi vagy, akkor nem láttál, és nem hallottál itt semmit!” –
mennydörögte a rendőr felé. Szerencsétlen fakabát azt sem tudta,
hol a feje, szédelegve tisztelgett, és odébbállt. Később azonban,
amikor megnyugodott, mindent jelentett elöljáróinak.
Ezt követően Lazovert és Szukotyin főhadnagy begyömöszölték a
holtestet a gépkocsiba, és elindultak, hogy bedobják a Névába azt
az embert, aki néhány órával ezelőtt még miniszterek sorsával
játszott. Dmitrij nagyherceg egy másik gépkocsival hazavitte a
hölgyeket, a már némileg megnyugodott Juszupov pedig Puriskevics
segítségével hozzálátott, hogy eltüntessék az árulkodó nyomokat.
 A következő nap reggelén Raszputyin egyik lánya telefonált
„Munyának”, és aggodalmát fejtette ki, hogy apja még nem jött haza.
Nem sokkal később Balk, Pétervár városparancsnoka telefonon
jelentette Protopopov belügyminiszternek, hogy mit jelentett neki a
Mojkán posztoló rendőr.
A Gorohovajára érkező „Munya”, miután Kátyától, a szobalánytól
megtudta, hogy Raszputyin éjfél körül Feliksz Juszupovval ment el
hazulról, felhívta a herceget. – Igen, volt itt – mondta Feliksz – de
már régen elment, úgy tudom a „Rogyéba”.
Újabb telefon, de a mulató vezetője határozottan állította, hogy az
éjszaka folyamán nem látták Raszputyint. Az aggódó „Munya”
ezután felhívta Virubovát, aki ezt azonnal közölte a cárnéval, és
óriási izgalom vette kezdetét, Alix a legrosszabbra gondolt. És
balsejtelmei igazolódtak, amikor Protopopov belügyminiszter
kihallgatást kért, és előadta a rendőr által jelenteiteket. De
megnyugtatólag hozzátette, hogy holttest még nem került elő.
De aztán délután 14 órakor ez a remény is semmivé foszlott. A
rendőrök a Bolsoj Petrovszkij hídon vérnyomokat és egy fél pár
csizmát találtak, és Raszputyin lányai azonnal felismerték apjuk
lábbelijét.
Ekkorra már városszerte terjedt a hír. A kegyenc feltételezett halála
felbolygatta az egész felsőbb társaságot. A nagyhercegek, a
követek, a miniszterek, Carszkoje Szelő – mindenki a sztarec
halálának hírét tárgyalta szenvedélyesen.
Elérkezett december 18-ának reggele, ám Raszputyint nem találták
meg. Popov tábornok rendőrfőnök, a legnagyobb tisztelettel, de
kihallgatni kényszerült Juszupov Feliksz herceget, mivel a rendőr
vallomása szerint, az ő palotájának udvarán történt a dolog.
– „Tegnap – közölte könnyed eleganciával Juszupov – néhány
barátom gyűlt össze nálam. Sok bor fogyott, és az egyik vendégem,
ittasan hazafelé menet lelőtte a rátámadó egyik házőrző kutyámat,
ezt hallotta meg a derék rendőr. És Puriskevics képviselő úr tréfásan
azt mondta neki, bizony nem bánná, ha a kutya helyett Raszputyin
feküdne itt. Ezt érthette félre szegény ember.”
Popov megköszönte a felvilágosítást és távozott. Puriskevicset nem
tudták meghallgatni, mert ő hűséges Lazovert doktorával már
kiutazott a frontra kórházvonatába.
 Dmitrij nagyherceget, rangjának megfelelően, maga Trepov
miniszterelnök kérdezte meg, nem tud-e valamit a dologról? A
nagyherceg gőgösen viszont kérdezett: – „A miniszterelnök úrnak
nincs jobb dolga, mint egy koszos paraszt eltűnésének ügyében
zaklatni őt? Biztosan részegen alszik, valamelyik metreszénél” –
mondta, és faképnél hagyta a kezeit alázatosan mosó kisöreget.
Juszupov a „kihallgatás” után a Krímbe akart utazni anyjához, de a
pályaudvaron kínos meglepetés várt rá. A főbejárat lépcsőjén a cári
palota őrségének egy százada sorakozott fel.
– Őfelsége a cárné megtiltotta, hogy Ön elhagyja a fővárost – lépett
hozzá egy csendőrezredes.
És 19-én korán reggel, a befagyott Néva egy lékében felfedezték a
holttestet. A Katonaorvosi Akadémián, ahová beszállították, minden
kétséget kizáróan beigazolódott, hogy a tetem Grigorij Jefrimovics
Raszputyiné.
A cárné elvesztette minden reményét, végleg összeomlott. De Ánya
tartotta benne a lelket és tüzelte, hogy büntesse meg a gyilkosokat.
Alix először is megtáviratozta a szörnyű hírt a férjének a frontra. A
szemtanúk elbeszélése szerint a cár, amikor elolvasta a táviratot
„Barátunk” haláláról, egyáltalán nem rendült meg, sőt füttyentett
egyet, és mint aki súlyos tehertől szabadul meg, vidáman nagyot
nyújtózott.
Ugyanakkor, hogy a látszatot megtartsa, komor képpel azonnal
hazautazott feleségéhez Pétervárra.
Addigra már a rendőrség rekonstruálta az egész bűnügyet.
A cár nehéz helyzetben volt. Egész rokonsága, élén anyjával és a
nagyhercegek írásban kérik, hogy ne büntesse meg a vétkeseket,
akik legjobb meggyőződésükből Szent Oroszország érdekében
cselekedtek. Miklós azonban most hajthatatlan. Időközben rájött,
hogy az egész összeesküvés voltaképpen ellene és a cárné ellen
irányult. És ráírja a kérvényre; „gyilkolni senkinek sem szabad.”
A büntetés azonban szokatlanul enyhe. Dmitrijt a Perzsiában
harcoló hadsereghez vezénylik, Felikszet pedig száműzi Kurszktól
nem messze eső rakitnojei birtokára. Puriskevics, Szuhotyin és
Lazovert büntetés nélkül megússzák. A száműzetés mindkét
hercegnek az életet jelentette, mert így ki tudtak csúszni a
bolsevikok karmaiból.
 Feliksz Juszupov hiába hozta a véres áldozatot a hírnév és a
dicsőség oltárán. Az arisztokrácia és a nép is Dmitrij nagyherceget
ünnepelte Raszputyin meggyilkolásáért és a Szent Dmitrij
székesegyházba zarándokoltak hálaadó gyertyát gyújtani – de a
nagyherceg babérjai is hamar elhervadtak, belepte a forradalom
pora, a forradalomé, amelynek ez az illusztris társaság volt a
bábaasszonya.
Juszupov franciául megjelent emlékirataiban (prince Félix
Youssoupov: Mémoires. V&O Editions, Paris) az utolsó fénykép igen
poétikusan a herceget ábrázolja, amint egy hóval lepett magányos
francia sétányon roskatagon járja az emigráció vigasztalan
kálváriáját. A hercegnek még háromszor sikerült ennek a
magányosságnak a csendjét megtörnie, igaz csak mérsékelt
feltűnést keltve. Először amikor kiderült, hogy viharos szerelmi
viszonyt folytat Chanellal, a párizsi divatkirállyal, aztán amikor
homoszexuális merényletet követett el egy kisfiú ellen, és
harmadszor, mikor vállalkozott arra, hogy egy Raszputyinról szóló
drámában maga játssza el saját gyilkosi szerepét.
Raszputyin holttestét kiadják a cári családnak, Akulina
Laptyinszkaja, az elhunyt egyik leghűségesebb híve lemossa a
szörnyű holttestet és felöltözteti. A halott mellett virrasztja át az
éjszakát.
1916. december 21-én 9 órakor kis gyászmenet kanyarodik az
Alekszandrovkai templomhoz. A cár, a cárné és négy leányuk
gyászöltözetben, és velük az elmaradhatatlan Ánya Virubova. Ők
vesznek búcsút a csodatevő sztarectől. Az udvari lelkész, Vasziljev
atya imádkozik a nyitott sírgödör előtt. Alekszandra Fjodorovna egy
csokor fehér virágot tesz a koporsóra. Olyan, mint egy özvegy: az
arca ólomszürke, a szeme sírástól vörös.
A kocsiban, amely visszavitte őket Pétervárra, fázósan húzták
össze magukat a cári család tagjai. Az utcákon is fázós, rongyos
emberek álltak sorban kenyérért. Egy másik utcában a tömeg békét
követelt.
Már senki sem törődött a szakállas sztareccel. És senki sem vette
észre, hogy egy lepecsételt vagonban megérkezett Nagy Péter
városába, az igazi Antikrisztus.
 XIII.
A vörös halál
Raszputyin lángja, ez az olthatatlan alvilági láng, „hősünk” halálával
nem aludt ki, hanem a mélységből szellemidézők varázslatára feltörő
kénköves tüzei továbbra is vörösre festették az orosz eget. A vihar
előtti ég pirossága volt ez.
Raszputyin vértanúhalála csak megerősítette a cárnét abban a
hitében, hogy az út, melyen ők ketten, közösen haladtak, az egyedül
helyes. Közvetlenül Raszputyin halála után a cárné befolyására
Miklós elbocsátja a mérsékelten liberális Trepov kabinetjét, és
Galicin herceget, Raszputyin, Stürmer és Protopopov barátját
nevezik ki miniszterelnöknek. Az Államtanácsból is kizárják a
liberálisokat, helyüket szélsőjobboldaliakkal töltik be. A kormány és
az egész kormányzat lelke Protopopov belügyminiszter, aki a
huszonnegyedik órában, napokkal a forradalom kitörése előtt, a
cárné diktatúrájának a szárnyai alatt a saját diktatúráját akarja
becsempészni a recsegő-ropogó orosz világba, és Raszputyin
asztaltáncoltatással megidézett szellemétől kér politikai tanácsokat.
Buchanan angol és Paléologue francia nagykövetek rosszindulatú,
aktív támogatásával a főhercegek és az imperialista nacionalisták
tovább buzgólkodnak a „felülről jövő” forradalom előkészítésén, a
cári pár eltávolításán. Józan és racionális számításaikat
keresztülhúzta azonban az „irracionális gyök”, amely ott lappang,
mint valami sötét, alvilági szörnyeteg, a történelem felszínes
eseményeinek mélyén.
Miközben a fenti szűk kör előkészítette a maga forradalmát a
háború mellett, addig a néptömegek megcsinálták a maguk kevésbé
előkelő, de annál ellenállhatatlanabb forradalmát a béke mellett.
Ennek az alulról jövő forradalomnak szennyes hullámai szétvetették
a rendőrkordonok gátjait, elmosták az ellenük küldött gárdisták
hevenyészett állásait. A háború ellen lázadó katonák tömegét
magával ragadó fekete áradat elöntötte a falvakat és városokat,
börtönöket és palotákat. Csak egyetlen sziget magasodott még ki
ebből a váratlan vízözönből, amely elnyelte a szent hajót, a cári
hajót, a háború híveinek, a „felülről jövő” forradalom
összeesküvőinek és nagykapitalista támogatóiknak szigete. Ezek az
okos és ravasz „szigetlakok” az áradó-dagadó tengerben
megtalálták az egyetlen pontot, amelyet még egyelőre a hullámok
nem nyeltek el, a cárellenesség gyenge korállzátonyát, míg ez a
vízözön őket is el nem borította.
Az 1917 februári forradalom és az azt követő bolseviki puccs
ismertetése kívül esik jelen írás keretein. Minket itt a cári
Oroszország pusztuló világa és vele a cári család tragikus végzete
érdekel, a kegyetlen befejező akkord, mellyel a történelem az orosz
sors szimfóniájának ezt a gyászos tételét lezárta.
A cári család sorsa szorosan fűződik a két világtörténeti
eseményhez. Ezek a szegény „hajótöröttek” magukra hagyottan, a
világtól elszakadva hánykolódtak a forradalom tengerének
hullámain. A luxus utasok éppen úgy, mint a fedélköz utasai, a
hercegek és tábornokok csakúgy, mint a rendőrök és komornyikok,
mentőcsónakon, vagy mentőöveken elhagyták a cárizmus süllyedő
hajóját. Ezen utasok további sorsa nem érdekelnek bennünket. Aki
tehette, csatlakozott a forradalomhoz, amíg ez lehetséges volt. Sok
ezren börtönökbe kerültek, további ezrek a tömegbosszú, vagy az
egyéni bosszú áldozatai lettek, vagy pedig éhen haltak. A főbünösök
többsége – mint Dmitrij és Feliksz – idegen földön próbált új életet
kezdeni: Párizsban, Belgrádban, Angliában vagy Amerikában.
Minket tehát a magára maradt „kapitánynak” és családjának, a cári
hajó roncsain vergődő embereknek a sorsa érdekel. A forradalom és
a bolseviki puccs pedig csak annyiban, amennyiben a cári család
tragédiájának részben kiváltó oka, háttere, kerete volt.
Az 1917. évi februári forradalom tulajdonképpen a pétervári
Putyilov Művek több ezer munkásának sztrájkba lépésével vette
kezdetét. Buchanan és Paléologue könnyelműen játszottak az
alvilági tűzzel. Már ezen a napon nagyon súlyos összeütközésekre
került sor a munkások és a rendőrség között. Így telnek el a
következő napok is, a tömeg minden nappal elkeseredettebb,
fenyegetőbb és merészebb. A cárok legkedvesebb fiacskáit, a
hűséges kozákokat vezénylik a tüntetők ellen, de a kozákok a III.
Sándor-téren csendesen elvonulnak a tüntető tömeg mellett. A nagy
cárnak a szobra dermedt fenséggel szemléli ezt a gyalázatot, hogy
rövidesen még súlyosabb megaláztatásoknak legyen néma tanúja.
Másnap tör ki az első nyílt katonai lázadás, a Pavlovszki-ezred
megtagadja az engedelmességet. A gárdaezredek 27-én lázadnak
fel. A Duma még abban a tévhitben van, hogy ő irányítja az
eseményeket. Meg akarja menteni a monarchia hajóját, de ki akarja
vetni belőle a népszerűtlen cárt és feleségét, hogy felszínen
maradjon, de a tömegmozgalom monarchiaellenes.
A tömeg kiszabadítja a foglyokat, elkezdi a reakciósok
bebörtönzését, elfoglalja a Dumát, amely e perctől kezdve már csak
névleges birtokosa a hatalomnak, hiszen a forradalmi tömegek
foglya.
Február 28-án az Admiralitás palotájában meghúzódó utolsó cárhű
csapatok is leteszik a fegyvert, és ugyanakkor megadja magát a
Péter-Pál erőd, a cári Oroszország capitoliuma.
Ezen a napon végre Kabanov pétervári városparancsnok
megtáviratozta a cárnak, hogy nem ura többé a helyzetnek.
A cárné – ez ideig minden hatalom birtokosa – Carszkoje Szelóban
tartózkodott a forradalom kitörésekor. Három nagyhercegnő és a
cárevics megbetegednek kanyaróban, és a cárné ápolja őket.
Eközben a Carszkoje Szelo-i helyőrség nagy része Pétervárra vonul,
és csatlakozik a forradalomhoz. Március 1-jén forradalmi csapatok
körülfogják a palotát, a cárnét és gyermekeit csak egy testőrzászlóalj
védi. Már majdnem összeütközésre kerül sor a katonák és a testőrök
között, amikor a cárné egyedül egészséges Marija lányával lesiet a
palotából és mind a két csapat tisztjeit kérleli, hogy kerüljék el a
vérontást. „Én most nem mint a cárné, hanem mint beteg
gyermekeim anyja beszélek.” Fegyverszünet jön létre, de másnap a
katonaság vérontás nélkül megszállja a palotát, a testőröket
lefegyverzik. A cárné gyermekeivel fogoly.
Ennek ellenére Alekszandra Fjodorovna nem képes felismerni az új
helyzetet. Ő annak ellenére, hogy a világ megváltozott körülötte, a
régi maradt. Táviratot küld Miklósnak, melyben az alkotmány
megadása ellen tüzeli, amikor az alkotmány már lomtári holmivá
avult. Mikor pedig a cár lemondásáról értesül, figyelmezteti, inti,
korholja, ostorozza az elismerés felszíne alatt férjét, aki gyengének
bizonyult: „Tudom, hogy semmi olyat nem írhattál alá, ami
koronázási esküddel ellenkezik, meg kell mentetted fiad trónusát.”
A cárné felvette a harcot az idővel. Bizonyos, hogy minden
alkotmányos játék ellenére ott akarta folytatni, ahol 1905-ös
forradalom elviharzása után. Az eseményekkel szemben nem ismert
kíméletet.
A cárt a forradalom híre a mogiljevi főhadiszálláson érte.
Kétségtelen, hogy napokig éppoly kevéssé tulajdonított végzetes
jelentőséget az eseményeknek, mint a cárné. Még február 27-én,
testvére Mihail főherceg telefonos sürgetésére, aki nyíltan feltárja
előtte a helyzetet, sem hajlandó némileg „alkotmányos”
minisztériumot kinevezni. A végzetes napokban is csak a családja
érdekli; az ország kizárólag a családért van az ő számára.
A tábornokok tiltakozása ellenére elhatározza, hogy Carszkoje
Szelóba utazik. Reggel elindult Mogiljevből a cári vonat, melynek
szomorú bujdosása kezdetét veszi.
A rohanó időből kiszakadt cár szerencsétlen kálváriája a céltalanul
ide-oda száguldó, vagy állomásokon veszteglő szalonkocsin, még
koronás fővel, de már megfosztva nemcsak minden hatalomtól, de
már minden akarástól is.
A szalonkocsi bujdosásának első óráiban a cár még 1905-nél
tartott. Ha az izgalmas „epizód” elmúlik, akkor minden rendben lesz,
és egészen bizonyos, hogy el fog múlni. Március 1-jén a vonat
kénytelen Malaja-Viseránál vesztegelni, nem lehet tovább menni, a
következő állomások forradalmárok kezén vannak. A cár utasítást
ad, hogy a vonat induljon visszafelé; kezd meghátrálni a forradalom
elől. Ezzel a visszavonulással a cár elismerte, hogy kiszakadt az égő
orosz világból, és ez az elismerés volt a vég kezdete. A cár most az
északi főhadiszállásra, Pszkovba utazik, ahol a harcban álló, még
nem destruált csapatokhoz menekül. De nincs menekülés. Az Északi
Front parancsnoka, Russzkij tábornok, és a vezérkari főnök,
Alekszejev azt javasolják, hogy a cár mondjon le. Rodzjanko a Duma
még hivatalban lévő elnöke ugyanis azt javasolja nekik, hogy
választaniuk kell a cár és a háború között, és a tábornokok
természetesen a háborút választják. A cár tökéletesen összeomlik,
mint aki hirtelen eszmél rá egész létezésének további
hiábavalóságára. Ekkor gyógyíthatatlan fia nevében is lemond a
trónról Mihail öccse javára. Ezzel Miklós elszakította az utolsó
vékonyka fonalat, amely még a kialakuló új orosz világhoz fűzte. A
cár évek során át vezetett naplójába ezen a napon ezt a mondatot
írja: „Árulás, gyávaság és csalás vesznek körül.”
 Március 9-et írunk, a szovjet ezen a napon határozza el a cár és a
cárné elfogatását. A Duma meghajol a szovjet parancsa előtt és
vállalja a határozat végrehajtását, hogy mentse, ami menthető. A
cár, már mint magánember, tudomásul veszi a döntést, és utoljára
összehívja katonáit. A tábornokok, a vezérkar tisztjei és a
közkatonák küldöttei egy nagy terembe gyűlnek össze. Miklós
egyszerű szavakkal közli velük lemondását, és megköszöni
szolgálatukat. Sokan sírnak. Mind érzik, hogy e pillanattal egy
pusztuló világ búcsúzik, amely az ő világuk volt, és amelyért most a
cár feláldozza magát.
A cár a tömeg jeges hallgatása közepette érkezik meg övéihez
Carszkoje Szelóba. Most már nem több, mint Romanov polgártárs
és családapa, tudtán kívül már halálraítélt, egy siralomház lakója.
Carszkoje Szelóban csendesen és egyformán telnek a napok. Kinn
a palota kerítésén túl egy új világ szülési fájdalmaiban vajúdik az új
rendszer.
A cári család tagjai nyugodtak, minek az izgalom, az ő számukra az
idő megállt, az időben vérző lázbeteg föld egy idegen, ismeretlen
bolygó; talán csak lázálom, mindenesetre valami irreális jelenség,
amivel nem érdemes és igaz hittel nem is szabad foglalkozni.
Raszputyin halott, Ánya Virubova a Péter-Pál erődben ül, a cár
konyhakertet ültet gyógyult lányaival, vagy pedig favágással
foglalatoskodik. A cárné a Bibliát olvasgatja, vagy kézimunkázik.
Helyzetükben egyetlen reményük Anglia, hiszen mindannyian a
néhai Viktória királynő unokái, és a cár nem kis mértékben Nagy-
Britannia érdekeit is szem előtt tartva vitte bele ebbe a végzetes
háborúba országát. De a cárné Angliában „németbarát” hírében állt,
a Raszputyin ügy súlyos morális tehertételt jelentett az angol
közvélemény előtt. Ráadásul az Amerikai Egyesült Államok a
„demokrácia védelmében” most készül belépni a háborúba, akkor,
éppen most adjanak menedéket a leggyűlöltebb autokratának? Az
angol uralkodók, és a kormányzat sohasem volt nevezetes
szentimentalizmusáról. Ráadásul Angliát még az a Buchanan
képviselte Pétervárott, aki a cári család detronizálásában látta a
háború folytatásának fő biztosítékát. Így Anglia a kisujját sem
mozdítja a cári család érdekében.
 A hatalmat ideiglenesen birtokló Kerenszkij, ez a lírikus és
szónokias alak hajlandó volt elfeledkezni Romanov polgártársról és
családjáról, de nem így a valóságos hatalom, a szovjet.
Így múltak a hónapok; kívül az időn, de bensőleg borzalmas
dermesztő várakozásban. Augusztus elsejének reggelén megjelenik
a Carszkoje Szelóban Kerenszkij és közli velük, hogy készüljenek az
utazásra, de nem Angliába, hanem Oroszország belsejébe. Még
nem tudják, hogy az utazás célja Szibéria, a mérhetetlen temető,
ahová a cárizmus küldte mindazokat, akiket ki akart vetni az időből,
az orosz lét éveiből. A cél Tobolszk városa, a kerület székhelye
melyhez Raszputyin szülőfaluja is tartozik. Kerenszkijt kétségtelenül
nem vezette rosszindulat, csak önmagának akarta biztosítani drága
zsákmányát minden bal- és jobboldali eshetőséggel szemben, és
talán a cári család biztonságáról is akart gondoskodni.
Merényletek, vagy tüntetések elkerülése véget aznap éjszaka
utazik el a cári család, miután elbúcsúztak Kerenszkijtől és Mihail
nagyhercegtől. Száműzetésükbe többnyire egyszerű emberek
követték őket, és nem a lezáruló korszak hírhedett szereplői.
A kíséret tagjai voltak: Tatiscsev tábornok, Dolgorukij herceg,
Derevenko, a trónörökös orvosa, Gillard, a trónörökös hűséges
francia nyelvtanára, aki többször lett kegyvesztett a Raszputyin
korszakban, de most józan okosságával és derűs, kissé szkeptikus
nyugalmával a szomorú kis társaságnak valóságos lelke lett, azután
még néhány komornyik, lakáj és szobalány.
Egy hét múlva érkeztek meg Tobolszkba. A cári családot a
kormányzósági palotában helyezték el, a kíséretet egy kereskedő
szomszédos házában. Ebben az időben még – Kerenszkij uralma
alatt – a katonai őrizet igen jóindulatú volt. Mozgási szabadságuk
valamivel nagyobb, mint Carszkoje Szelóban. A kormányzósági
konyhakerten kívül, ahol a cár leányaival serényen munkálkodott, a
várostól egy kerítéssel elkülönített utcácskán is sétálhattak.
November elején jött a hír, hogy a bolsevisták puccsal átvették a
hatalmat. Talán fel sem fogták ennek baljós jelentőségét, hiszen az
angol reménységek megszűntével véget ért a várakozás kínzó,
fojtott izgalma is, és valami dermedt, szinte élettelen nyugalomnak
adott helyet. A felszínen folyt ez az időn kívüli élet a maga szokott
foglalatosságaival. A cárné pasziánszozott, olvasott, a betegeskedő
lányokkal beszélgetett, misét hallgatott. Többször napjában forgatta
a Bibliát, sokat olvasta Turgenyevet – II. Miklósnak is kedves írója
volt, „forradalmisága” ellenére az apja és nagyapja korabeli orosz
nemesi életnek ez a nagy megörökítője.
A bolsevista puccs hullámverése mégis csak elhatolt a világból
kitaszított „szigetlakok” partjaihoz is. Az őrség katonatanácsot
alakított, a fogságot fokozatosan megszigorították. A havi járadékot
lecsökentették, ezzel kezdetét vette a nélkülözés.
Miklóst és családjának egy részét a vörösök Jekatyarinburgba
szállították, és a „különleges rendeltetésű objektumnak” kinevezett
Ipatyev-házba szállásolták el. A cári család sorsáért felelős
Szverdlov nevű komiszár – egy undorító gnóm – megkapta Lenintől
az utasítást, hogy „az egész famíliát ki kell irtani”. Ráadásul az idő is
sürgetett, mert Alekszejev tábornok vezetésével a cári hadsereg
önkénteseiből, hazafiakból a Don-vidéken megszerveződött az
úgynevezett „fehér hadsereg”, amely szembeszállt Lenin és Trockij
„vörös hadseregével”, s máris óriási területeket vont ellenőrzése alá.
A fehérgárdisták számára a cári család eleven szimbólum volt, nem
volt tehát szabad nekik meghagyni ezt a jelképet.
Jekatyerinburg a szovjetek egyik fellegvára volt. Az országnak
aligha volt még egy olyan területe, vagy körzete, amely hasonlóan
fogékony lett volna a bolsevik propaganda iránt, hiszen az uráli
bánya- és kohóipar központjának üzemeiben éppen az a nagyipari
proletariátus dolgozott, amelyet Lenin demagóg jelszavai
megcéloztak. Szverdlov legmegbízhatóbb emberei a jekatyerinburgi
kerületi pártbizottság tagjai voltak, akik egy hajlíthatatlan Cseka
szervezettel működtek együtt. A Csekát, az Oroszországi Rendkívüli
Bizottságot az ellenforradalom elleni harc céljából hozták létre, tagjai
a legvadabb gyilkosokból rekrutálódtak.
Az Uráli Területi Szovjet elnöke, Szverdlov ifjúkori elvtársa, Saja
Iszaakovics Golocscsokin volt. Jankel Izidorovics Weisbart
(forradalmi nevén Beloborodov), az egykori kiugrott rabbi növendék
volt a végrehajtó bizottság elnöke, és Jakov Haimovics Jurovszkij a
helyi Cseka főnöke. Szverdlov mindhármukban tökéletesen
megbízhatott. A fehér hadsereg később megtalálta azokat a
Jekatyerinburg és Moszkva között ide-oda menő táviratokat,
amelyek bizonyítják, hogy ezek az emberek a legapróbb részleteket
illetően is Szverdlovnak Leninnel egyeztetett utasításai szerint jártak
el. Az sem volt véletlen, hogy Miklós családjának szinte összes
tagját Permben és Alapajevszkben gyilkolták le, hiszen ezek a
helységek is – Jekatyerinburghoz hasonlóan – az Uráli Szovjet
fennhatóság alá tartoztak.
A ravasz Szverdlov elsőnek Miklós öccsét, Mihailt lövette agyon
Permben, és elterjesztette, hogy Miklóst ölték meg. A Központi
Bizottság titkára ezzel valamiféle főpróbát rendezett, hogy lássa,
hogyan reagál a belföldi és külföldi közvélemény. Nem kellett félnie,
nem volt semmiféle visszhang.
A Romanov család más tagjait is Szibériába vitték. Köztük az
excárné testvérét, Jelizaveta Fjodorovnát, „Ellát”, a híres apáca
főnöknőt, aki karitatív tevékenysége révén általános tiszteletnek
örvendett. Többen is felajánlották, hogy segítenek neki külföldre
szökni, de ő elutasította ezeket az ajánlatokat. Jelizaveta
Fjodorovnát, Miklós unokatestvéreivel, először Alapajevszkbe vitték,
majd egy hónapi börtön után éjnek idején a cseka-pribékek egy erdei
tisztásra vezették. Szergej Mihajlovics nagyherceg kivételével – akit
egy fejlövéssel rögtön megöltek, mert megpróbált rárohanni a
gyilkosokra – mindannyiuknak lassú, szörnyű halállal kellett
kiszenvedniük. Először puskatussal félholtra verték őket, majd a
súlyos sebesülteket egy elhagyott ércbányába dobták, ezután még
kézigránátokat is hajigáltak utánuk. A környékbeli parasztok még
napokig hallották a haldoklók nyöszörgését.
Voltak azonban Miklósnak olyan rokonai is, akiket a petrovgrádi
Péter-Pál erődben lőttek agyon: így Pável Alekszandrovics, Dmitrij
Konsztantinovics, Nyikolaj Mihajlovics és Georgij Mihajlovics
nagyhercegeket.
Aztán a cári család többi tagját: Olgát, Tatjánát és Alekszej
trónörököst is Jekatyerinburgba szállították. A később érkező
családtagok kísérői közül Dolgorukij herceget, Csermodurovot,
Hendrikova grófnőt és azt a Tatyiscsev tábornokot, akinek ősei két
évszázaddal korábban megalapították Jekatyerinburg városát, nem
sokkal megérkezésük után agyonlőtték.
A cári család kivégzését Szverdlov régi megbízható cimborájára,
Jankel Jurovszkij helybeli Cseka főnökre bízta. Jurovszkij alapos
előkészületek után látott neki a végrehajtásnak. Nagy gonddal
válogatta össze a kivégző osztag tizenkét tagját, akik a vérdíjat már
előre fölvették. A gyilkosság forgatókönyvét pontosan megtervezték,
tisztázták, hogy ki kit fog agyonlőni; Jurovszkij ragaszkodott hozzá,
hogy a cárt és a trónörököst ő maga ölhesse meg. A kivégzőosztag
tagjai között nem voltak eredeti orosz származásúak, mert ők nem
vállalták ezt a számukra szentségtörő gyilkosságot.
1918. július 16-ról 17-re virradóra éjfélkor fölkeltik a cári családot,
aztán leterelik őket a ház mosókonyhájába. Alig érnek le, vadállati
dühvel becsörtet a cseka-osztag, és azonnal tüzet nyit. A cár
védőleg kisfiát öleli, de Jurovszkij golyója leteríti. A következő
áldozat a cárné. A lányok szüleik halála láttán sikoltozni kezdenek,
de aztán a golyózápor végez a négy gyönyörű kislánnyal. Nem igaz
a későbbi legenda, amely Anasztázia hercegnő megmeneküléséről
szól; a Cseka kezéből nem volt menekülés! Egyébként ő volt az, aki
a lányok közül nem halt meg azonnal, ezért bajonettel szurkálták
halálra. Alekszej trónörökös is nyöszörögni kezdett, akkor Jurovszkij
a fejére lépett és a fülébe lőtt. A kölyökkutyáját nagy röhögések
között szintén bajonettel szurkálták agyon.
A gyilkosok természetesen nem mulasztották el jó szovjet módra a
holttestek kifosztását sem; Jurovszkij 150 kilós mosónő feleségének
kezén nemsokára ott villogott a cárné uralkodást jelképező briliáns
gyűrűje.
Azután a lepedőkbe csavart holttesteket földobták egy teherautóra,
és elvitték a közeli mocsárhoz. Ott a testeket feldarabolták, arcukat
sósavval leöntötték, majd a maradványokat a mocsárba dobálták. A
vérnyomokat a gyilkos kommandó tagjai megpróbálták fűrészporral
eltüntetni. A helyiség föltakarítására kirendelt katonák közül többen
rosszul lettek.
Amikor Trockij visszatér a frontról, egy Leninnel, Szverdlovval és
Kamenyevvel folytatott tárgyalás során felveti, hogy a cárt állítsák
népbíróság elé.
– Hol a cár? – kérdezi.
– Természetesen agyonlőttük – válaszolja Szverdlov.
– És a család?
– Természetesen őket is – így Szverdlov.
– Ki döntött így? – kérdezi Trockij meglepetten.
– Természetesen Iljics… – válaszol Szverdlov.
 Trockij Leninre néz, a népvezér pedig sátáni vigyorral bólint.
Jellemző ezekre az alakokra, hogy Jekatyerinburg neve rövidesen
Szverdlovszk lesz…
Amint a borzalmas gyilkosságok után az 1980-as évek végére
meggyengült a szovjet hatalom, az addig csak emberek által titokban
felkeresett Ipatyev-ház zarándokhellyé válik. A kommunista kígyó
egyik utolsó vonaglásával, egy éjjel buldózerekkel eltüntette az
épületet. Hiába. A várost ma ismét Jekatyerinburgnak nevezik, és
egy hatalmas fehér kereszt jelöli a helyet, ahol II. Miklós
Oroszországnak utolsó cárja és családja vértanúhalált haltak, és
ahol naponta ezrek imádkoznak.
***
A század végén a város, amelynek visszaadták a Szentpétervár
nevet, most néma várakozásba merevedik. A repülőtéren szél cibálja
a félárbocra eresztett orosz zászlókat. Ezek nem a gonosz vérvörös
lobogói, hanem a régi történelmi idők színeit viselik. Közülük az
egyiken a Romanovok kétfejű sasa. A díszőrség felemelt puskákkal
tisztelgett a repülőgépből lassan kigördülő hét érckoporsó előtt. És
felhangzott a gyászinduló. Szinte egész Pétervár ott volt, hogy lerója
kegyeletét. Az emberek megszakítás nélküli sort alkottak sok-sok
kilométeren át a repülőtértől egészen a Péter-Pál erődig. És ahogy
elhaladtak a koporsók, az emberek térdre ereszkedtek. A harangok
megállás nélkül zúgtak, és amikor az ágyútalpakra helyezett
koporsók átkeltek a Néván, üdvözlésképpen megszólaltak a Péter-
Pál erőd és Finn-öbölben horgonyzó Balti Flotta hajóinak lövegei.
Aztán a kripta érckapui előtt megállt a gyászos menet, és a
pátriárka háromszor megkoppintja aranyozott botjával a kaput,
amely mögött Nagy Péter, Nagy Katalin és a többi cár alussza örök
álmát.
És ahogy ez az ősi szokás volt, a pillanatnyi csendben felhangzik
belülről a szertartásmester kérdése:
– Ki van odakünn?
És a pátriárka felelt, ahogy évszázadok óta felelnie kell:
– Romanov Miklós minden oroszok cárja, és családja kér
bebocsáttatást.
És amikor a bronzkapu kitárult, akkor múlt ki Szent
Oroszországban a kommunizmus réme.
 ***
És főhősünk, Raszputyin?
A bolsevikok az ő tetemét is meggyalázták. Kiásták sírjából és
elégették. A 70 éves rémuralom alatt még a nevét sem volt szabad
kiejteni Szovjet-Oroszországban.
Így hát Raszputyinnak, aki elősegítette a cári birodalom
összeomlását, nem jutott más, csupán a bolsevikok megvetése,
jóllehet, ha akaratlanul is, de az ő céljaikat szolgálta.
Jól mondta Kerenszkij. „Raszputyin nélkül nem lett volna Lenin.”
Ezért ez az otromba, élvhajhász muzsik – jóllehet ő maga nem ölt
meg egyetlen embert sem –, felelős nemcsak a cári család, de a
kommunizmus áldozatainak haláláért is.
 A „Raszputyiniáda” főbb szereplői
Grigorij Jefrimovics Raszputyin, a „parasztcár”. A félanalfabéta
muzsik, aki az élvhajhász hliszt-szekta tagjaként, mint „gyógyító
sztarec”, bizonyos felsőbb körök támogatásával bekerült a cári
udvarba, ahol a cárevics betegségét gyógyítandó, a cárnén
keresztül nagy hatalomra tett szert. A szexuális és egyéb orgiák
mellett beavatkozott a magasabb politikába is, és ez okozta a
vesztét. Azok a bizonyos felsőbb körök, akik saját céljaik
érdekében hatalomhoz jutatták, miután a „parasztcár” önállósította
magát tőlük, meggyilkolták.
Romanov II. Miklós, minden oroszok cárja. Az utolsó cár, egy
jóindulatú ember, de gyengekezű uralkodó volt, aki felsége és rajta
keresztül Raszputyin befolyása alatt hozta meg döntéseit.
Felelősség terheli az első világháború kirobbantásában. A
bolsevikok meggyilkolták.
Alekszandra Fjodorovna, született Hesseni Aliz, cárné. Egy kis
német fejedelemség hercegnőjéből lett Oroszország cárnéja, és
ez a „felkapaszkodás” egész életében nyomasztotta. Ehhez járult
még fia, a trónörökös gyógyíthatatlan betegsége. Az idegbeteg
cárné teljesen a „gyógyító ember” Raszputyin hatása alá került, és
ez még gyűlöltebbé tette amúgy sem szimpatikus személyét. A
bolsevikok meggyilkolták.
Alekszej Nyikolajevics cárevics A cári pár egyetlen
fiúgyermeke, így az orosz trón várományosa. Gyógyíthatatlan
haemophilában (vérzékenység) szenvedett. Tizennégy éves volt,
amikor a bolsevikok meggyilkolták.
Olga, Tatjána, Marija, Anasztázia nagyhercegnők A cári pár
kiskorú leányai, a bolsevikok meggyilkolták őket.
Maria Fjodorovna, született Dagmar dán hercegnő, anyacárné
III. Sándor cár özvegye, II. Miklós édesanyja. Mint Raszputyin
ellensége több esetben tett kísérletet a sztarec eltávolítására –
eredménytelenül.
Romanov Mihail nagyherceg II. Miklós öccse. A cár az ő javára
mond le a trónról, de Mihail nem vállaja az uralkodást. A
bolsevikok meggyilkolták.
Olga Alekszandrovna nagyhercegnő II. Miklós húga, Raszputyin
halálos ellensége.
 Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegnő „Ella” a cárné testvére.
Miután férjét, Szergej Alekszandrovics nagyherceget a terroristák
bombája megölte, Moszkvában megalapította az irgalmas nővérek
kolostorát, amelynek apátnője lett. Többször kezdeményezte
Raszputyin eltávolítását az udvarban – ezért kegyvesztett lett. A
bolsevikok meggyilkolták.
Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg „Nyik-Nyik” a cár
nagybátyja, a háborús párt vezére. Az orosz hadsereg
főparancsnoka a világháború első szakaszában. Felesége,
montenegrói Anasztázia hatására Raszputyin kérlelhetetlen
ellensége, ezért kegyvesztett lett és a cár leváltotta beosztásából.
Dmitrij Pavlovics nagyherceg A cár legidősebb lányának
vőlegénye, daliás gárdatiszt. Raszputyin tulajdonképpeni gyilkosa.
Ezért Perzsiába száműzik, így tud megmenekülni a bolsevikok
elől. Emigrációban halt meg.
Feliksz Juszupov herceg A nogaj tatár kánok leszármazottja,
homoszexuális aranyifjú. A Raszputyin elleni összeesküvés
szervezője és a gyilkosság tevékeny résztvevője. 1917-ben
Franciaországba emigrál, ott adja ki emlékiratait.
Anasztázia és Milica montenegrói hercegnők Az okkultizmussal
foglalkozó „fekete hercegnők” először a cár barátnői, ők vezetik be
Raszputyint az udvarba. Később ellene fordulnak, ezért
kegyvesztettek lesznek. Anasztázia („Sztana”) „Nyik-Nyik”
felesége.
Vlagyimir Iljics Uljanov, Lenin bolsevista politikus Hivatásos
forradalmár és teoretikus. Az oroszországi 1917-es októberi puccs
vezére. Ezt követően Szovjet-Oroszország diktátora, a cári család
és milliók gyilkosa. 1924-ben szifiliszben halt meg.
Szergej Juljevics Witte miniszterelnök Az egyik legbefolyásosabb
– és tegyük hozzá legtehetségesebb – politikus II. Miklós
uralkodása alatt. Rövid ideig – 1905-1906-ban – miniszterelnök is
volt. A cárné gyűlölte, mert az 1905-ös alkotmánnyal korlátozta a
cár hatalmát.
Pjotr Arkagyevics Sztolipin miniszterelnök A nagy reformátor, a
haldokló Oroszország utolsó nagy politikusa. Amennyiben
reformjai megvalósulnak, valószínű Oroszország nem lép be a
háborúba, és nem lett volna forradalom. Raszputyin ellensége volt,
mert tisztán látta, hogy a sztarec romlást hoz Oroszországra és a
cári családra. A háborús párt az Ohrána segítségével
meggyilkoltatja.
Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko, a Duma elnöke Ő maradt
mindvégig az egyetlen személyiség, akit Raszputyin nem tudott
félreállítani. A sztarec félelmetes ellensége volt, és szerepet
játszott Miklós lemondatásában is.
Ivan Goremikin miniszterelnök Egy 75 éves öregember, akit
Raszputyin neveztetett ki a cárné által. A sztolipini reformokat
eltörölte, és teljesen Raszputyin bábja volt.
Alekszandr Ivanovics Gucskov, a Duma elnöke Nagy tekintélyű
indolens ember volt, Raszputyin és a cári család esküdt ellensége.
Ő beszélt először a palotában lévő „sötét erőkről”. Később
követelte és elérte a cár lemondását.
Vlagyimir Nyikolajevics Kokovcov miniszterelnök Úgy
jellemezték, „nem egy ragyogó elme, de szorgalmas és
becsületes”. Nos ez a becsületes ember elkövette azt a hibát,
hogy Raszputyint bírálni merészelte, ezért a cárné befolyására a
cár menesztette.
Szuhomilov hadügyminiszter Egy tehetetlen, korrupt öregember,
Raszputyin üzlettársa. Eltávolítása a Raszputyin-ellenes erők első
komoly diadala volt.
Alekszandr Nyikolajevics Hosztov belügyminiszter Raszputyin
csinált belőle belügyminisztert, de Hosztov miniszterelnök akart
lenni, ezért később összeveszett a sztareccel, aki a cárnéval
megfosztatta minden tisztségétől. 1919-ben a bolsevikok
meggyilkolták.
Borisz Stürmer miniszterelnök Raszputyin kreációja, és egy ideig
hűséges kiszolgálója. Amikor azonban bizonyos körök hatására
szembefordult a sztareccal, kegyvesztett lett, és menesztették.
Alekszandr Dmitrijevics Protopopov belügyminiszter A súlyosan
beteg – szifiliszes – politikus, a Duma nagyhangú szónoka,
titokban Raszputyinnal paktált, ennek köszönhette kinevezését. A
sztarec halála után a cárné közvetlen tanácsadója lett. 1919-ben a
bolsevikok kivégezték.
Alekszandr Trepov miniszterelnök II. Miklós uralkodásának
utolsó kormányfője, egy neves jobboldali tisztviselőcsalád sarja.
Nem volt Raszputyin híve, és csak a sztarec halála után, a februári
forradalomban került leváltásra.
Vlagyimir Mitrofanovics Puriskevics Duma képviselő
Szélsőjobboldali politikus, Raszputyin esküdt ellensége, aki részt
vett meggyilkolásában is.
Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij miniszterelnök Az 1917-es
polgári forradalom vezetője, az Ideiglenes Kormány elnöke.
Folytatta a háborút, de a bolsevikok puccsal megbuktatták. 1918-
ban emigrált.
Vaszilij Maklakov belügyminiszter A fiatal politikus hírhedt
antiszemita volt, Raszputyin ellensége. Jól látta, hogy a sztarec
személye mennyit árt a cári rendszernek, és megjósolta annak
összeomlását.
Vlagyimir Dzsunkovszkij, az Ohrána főnöke Maklakov embere, ő
szervezi meg Raszputyin ügynöki figyelését, és küldi róla a
rendszeres jelentéseket. Ezért nevezi a cárné az ellenségemének.
A bolsevikok kivégezték.
Makarij atya Írástudatlan pásztorból lett vezeklő „szent”, ő
indította el Raszputyint a szerzetesi zarándok útra.
Kronstandti János püspök A látnok hírében álló főpap III.
Sándor gyóntató atyja volt. Látnoki képessége Raszputyinnal
szemben cserben hagyta, mert ő ajánlotta be az udvarba a
sztarecet.
Feofan arhimandrita A Pétervári Theológiai Akadémia rektora,
először Raszputyin támogatója, majd annak züllött életmódja miatt
halálos ellensége. Emiatt kegyvesztett lett, és a cár száműzte
Pétervárról.
Szergej Trufanov Iliodor szerzetes Az „orosz Savanarola”,
minden bűn dühödt ostorozója. Eleinte Raszputyin támogatója,
majd sikereit megirigyelve halálos ellensége. Ellopta tőle a cárné
leveleit, és ennek alapján ő kezdte terjeszteni a muzsik és
Alekszandra Fjodorovna szerelmi viszonyának legendáját.
Gyűlölete odáig fajul, hogy gyilkos merényletet szervez Raszputyin
ellen. Az emigrációban megírja Raszputyinról szóló könyvét, a
„Szent Ördög”-öt.
Konsztantyin Petrovics Pobedonoszcev, a Szent Szinódus
főügyésze Oroszország legokosabb embere, ám teljes szellemi
képességével az elnyomást szolgálta. Az autokrácia rendíthetetlen
híve, minden pozitív változás ellenzője. III. Sándor
„társuralkodója”, ebben a tekintetben bizonyos fokig Raszputyin
elődjének számítható.
Gapon pópa Az 1905-ös forradalom véres pétervári tüntetésének
szervezője. Valószínűleg az Ohrána ügynöke. Később felakasztva
találták, a hivatalos verzió szerint „öngyilkos lett”, de valószínűbb,
hogy a titkosszolgálat, mint kellemetlen tanúval, végzett vele.
Vasziljev atya Nem volt felszentelt pap, Raszputyin jutatta be a
cári családhoz, akiknek gyóntatója lett. Raszputyin rajta keresztül
is befolyásolta a cárnét. 1919-ben a bolsevikok kivégzik.
Varnava püspök A tanulatlan, demagóg szerzetest Raszputyin
fedezte fel, és ajánlotta be a cáméhoz. Később ugyancsak
Raszputyin kezdeményezésére kinevezték Tobolszk püspökévé.
1919-ben a bolsevikok agyonlőtték.
Hermogen püspök Ortodox elveket valló főpap, ő zárta ki a
szemináriumból 1899-ben Sztálint. Először Raszputyin lelkes
támogatója, majd halálos ellensége. Ezért a cár lefokozza és
száműzi. 1919-ben Sztálin parancsára – a zsarnok nem felejtett –
különös kegyetlenséggel végzik ki.
Pityrim metropolita A teljesen züllött, köztudottan homoszexuális
pap, aki ellopta a püspöki sekrestye kincseit, Raszputyin
felfedezettje. A Szent Szinódus tiltakozása ellenére, Raszputyin
javaslatára pétervári metropolitának nevezik ki. Ezt követően
rendszeresen részt vett a sztarec dorbézolásaiban.
Szergij püspök Mint a pétervári Hittudományi Akadémia
rektorához, őhozzá megy először Raszputyin, és ajánlja be Feofan
püspöknek. Amikor 1942-ben a háború idején Sztálin úgy dönt,
hogy visszaállítja a patriarchátust, Szergijt teszi meg Oroszország
pátriárkájának.
Alekszij püspök Mint tobolszki püspök hitet tett Raszputyin
„szent ember” híre mellett, ezért, bár ismert volt, hogy egy nővel él
együtt, a sztarec révén kinevezték Grúzia exarchájává.
Szamarin, a Szent Szinódus főügyésze Mivel erélyesen fellépett
Raszputyin, és az általa kreált főpapok ellen, a cárné állandó
hisztériás követelésére végül a cár felmenti.
 Praszkova Fjodorovna, a sztarec felesége A jámbor,
írástudatlan asszony alázatosan tűrte „szent” férje kicsapongásait.
Három gyermeket szült neki, és csak ritkán hagyta el
Pokrovszkojét. A bolsevikok a Gulagra száműzték.
Marija és Varvara, a sztarec lányai Raszputyin felvitte őket
Pétervárra, ahol a cárné gondoskodott iskoláztatásukról. Varvarát
anyjával a bolsevikok a Gulagra száműzik, Marija emigrál, és
Párizsban telepedik le. Ott írja meg az apjáról szóló könyvét.
Ánya Virubova, a cárné barátnője A szexepil nélküli „butácska”
nő Raszputyin odaadó híveként beleszólt a magas politikába is. Az
Ideiglenes Kormány börtönbe csukja, de a bolsevikok
közreműködésével külföldre szökik. Az emigrációban írja meg
emlékiratait.
Olga Lohtyina, a sztarec követője A gazdag pétervári divathölgy
Raszputyin első úri társaságból való követője. A sztarec a testi
szerelemmel teljesen megőrjítette, ő nevezte Raszputyint Krisztus
reinkarnációjának. Amikor a sztarec megunta és kidobta, Lohtyina
asszony megtébolyodott.
Hionyija Guszeva, a sztarec ellensége Miután egy kalandor
szifilisszel megfertőzte és az arca elrothadt, Iliodor szerzetes híve
lett. Ő bízta meg Raszputyin meggyilkolásával, amit 1914 nyarán
meg is kísérelt. Ezt követően elmegyógyintézetbe zárták, a
forradalom alatt szabadult ki.
Zinaida Juszupova hercegnő Oroszország legszebb asszonya,
Raszputyin halálos ellensége. Ő szervezi meg a sztarec
meggyilkolását, amit fia, Feliksz hajt végre.
Akulina Nyikitcsina „kiugrott” apáca A kövérkés, csúnya apáca
a verhoturjei kolostorban ismerkedett meg Raszputyinnal, vele
szökött meg a kolostorból, és ettől kezdve haláláig mint második
felesége vele élt.
Golovina Marija, a sztarec híve „Munya”, akit szintén
Raszputyin térített el az apácai szerzetből, állandó kísérője lett a
sztarecnak. Később akaratlanul is hozzájárul Raszputyin
tőrbecsalásához és meggyilkolásához.
Marija Ivanovna Visnyakova, a cári gyermekek dadája A
„Méry”-nek nevezett dadát Raszputyin megerőszakolta. Amikor
erről panaszt tett a cárnénak, az egy mondvacsinált ürüggyel
elbocsátotta.
Katya Petyorkina cselédlány Raszputyin első rajongó követője.
Vele megy Pétervárra, ahol cselédlánya lesz. Ő látja meg a
sztarec gyilkosának, Juszupov hercegnek az arcát, 1916-ban azon
a végzetes decemberi éjszakán.
Vera Volinszkaja, a sztarec pénztárosa A már idősödő, de még
mindig szép zsidónő először Raszputyin szeretője lett, majd ő
találta ki, hogy a sztarec látogatóitól pénz kell szedni. Mint titkárnő,
ő kezelte ezt a pénzalapot.
Jefim Jakovlevics Raszputyin, a sztarec apja Pokrovszkojéban
jómódú fuvaros volt, fia később anyagilag is támogatta.
Dmitrij Raszputyin, a sztarec fia Félkegyelmű, jámbor gyerek
volt, ennek ellenére a cári hadseregbe besorozták, majd a
bolsevikok a Gulagra száműzték.
Szimanovics Aron, a sztarec bizalmasa Hazárdjátékos és
szélhámos, aki nőket hajtott fel Raszputyinnak. A sztarec pénzét
uzsorakamatra kölcsönözte ki, aminek hasznát ő tette el. 1916-
ban, az Ohrána mint német kémet letartóztatta.
Ignatyij Porfirjevics Manusz bankár Raszputyin jelentős
vagyonának kezelője, és eltüntetője. Zsidó származása ellenére,
hírhedt volt antiszemitizmusáról, ő pénzelte Mecserszkij herceg
hírhedt „Grazsdanyin” antiszemita újságját.
Manuszevics-Manuilov kalandor Raszputyin egyik üzlettársa és
haszonélvezője, mint az Ohrána ügynöke az intrikák és a
provokációk nagymestere. 1916-ban zsarolásért letartóztatják,
1919-ben a bolsevikok kivégzik.
Dmitrij Lvovics Rubinstein bankár Az Orosz-Francia Bank
tanácsának igazgatója, Raszputyin pénzügyi tanácsadója. 1916-
ban a németek javára végzett kémkedés miatt letartóztatták.
Filippov újságíró Raszputyin elkötelezett barátja, ő segített
megírni és rendezte kiadás alá Raszputyin „Egy kegyes zarándok
gondolatai és elmélkedései” c. épületes müvét. Később
elhidegültek egymástól.
Mihail Andronyikov herceg Ez a nagystílű, homoszexuális
szélhámos a kor tipikus figurája. Csak rangja van, de pénze nincs,
így másokon élősködik. Így talál Raszputyinra. Ettől kezdve
pumpolta a sztarecot, viszonzásul hordta számára a pletykákat,
információkat. 1919-ben a bolsevikok agyonlőtték.
Philipps „doktor” Raszputyin elődje a cári családnál. Egy francia
szélhámos és sarlatán, aki azzal ámította a cárnét, hogy
hókuszpókuszai következtében fiút fog szülni.
Kozelszki Mityka Egy a félkegyelmü, nyomorék „csodatevők”
közül, akikkel tele volt Oroszország. Mityka azonban papi
segédlettel eljutott a cári családhoz, ahonnan Raszputyin túrta ki.
Ettől kezdve halálos ellensége lett a sztarecnak.
Darja Oszipova „jósnő” A köznép által „Mezítlábas Matrjona”-nak
nevezett epilepsziás parasztlányt szintén a papok juttatták a cári
család közelébe, hogy „jóslataival” érdekeiket szolgálja. De
Darjuszka otromba káromkodásait nem tudta elviselni a prűd
cárné, ezért kidobták a palotából.
Maurice Paléologue francia nagykövet Befolyásos és nagy
intrikus háborús uszító. Könyve, „A cárok Oroszországa”
viszonylag jól mutatja be a háborúban lévő hatalmas országot, és
sok érdekes pletykát tartalmaz Raszputyinról.
Raymond Poincaré francia köztársasági elnök Az első
világháború egyik fő diplomáciai és katonai előkészítője. Jelentős
része van abban, hogy a cár háborúba vitte Oroszországot, és
ezzel elősegítette a dinasztia bukását és a bolsevik rémuralom
létrejöttét.
Sztyapan Petrovics Belickij rendőrfőnök Hírhedt volt
könyörtelenségéről, ő szervezte meg az „agent provocatour”
módszerét, és a zsidóellenes pogromokat. Ő szervezte meg
Sztolipin meggyilkolását is. Hamar felismerte, hogy Raszputyinnal
jóban kell lennie, és minden rendőrségi ügyről informálta a
muzsikot. Raszputyin mégsem tudta elintézni, hogy miniszter
legyen, mert általános közutálatnak örvendett. A forradalom után
csatlakozott a bolsevikekhez, hogy aztán a 20-as évek
„tisztogatásainak” áldozatául essen.
Szukolyin főhadnagy A gárdatiszt, mint Dmitrij főherceg barátja,
tevékenyen részt vett Raszputyin meggyilkolásában, ő dobta a
holtestet a Névába. A forradalom alatt sikerült külföldre szöknie.
Lazovert doktor A lengyel származású orvos, mint Puriskevics
barátja segített a Raszputyin elleni gyilkosság végrehajtásában.
1917-ben Párizsba emigrált.
Jakov Mihajlovics Szverdlov hivatásos forradalmár 1901-től a
cári rendszer ellensége, 1912-től a KB tagja, részt vett a „Pravda”
létrehozásában. A bolseviki puccsot követően Jekatyerinburg
környékén tevékenykedett, ő szervezte meg a cári család
lemészárlását. Jutalmul Lenin államfőnek nevezte ki, de 1919-ben
meghalt.
Jakov Haimovics Jurovszkij Cseka-megbízott A cári család
kegyetlen gyilkosa. Később, a nagy antiszemita hullám során
Sztálin kivégeztette.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj író A „vörös grófnak” is nevezett
alkoholista irodalmár, Sztálin házi írójának számított. Ő készítette
el Ánya Virubova hamis naplóját, amely tele volt a cári család és
Raszputyin obszcén kapcsolatával.
 Notes
[←1]
Jelen sorok írójának egy leningrádi egyetemista egy kézlegyintéssel intézte el
Moszkvát: „Bolsoj derevnye” (nagy falu) mondotta.
[←2]
Ezeket a szemléletes leírásokat Harmat Endre „Gyilkosság a palotában” és Maurice
Paléologue „A cárok Oroszországa az első világháború alatt” c. remek könyveinek
köszönhetjük.
[←3]
Edward Radzinszkij: az eleven Raszputyin. Eurpa K., Budapest, 2000. 666. o.
[←4]
Juhász Vilmos-Kovács György: Hősök, tudósok, emberek. Pantheon K., Budapest,
1936. 323. o.
[←5]
Juhász-Kovács: 330. o.
[←6]
E. Radzinszkij: 74. o.
[←7]
E. Radzinszkij: 76. o.
[←8]
Juhász-Kovács: 311.o.
[←9]
E. Radzinszkij: 77. o.
[←10]
Harmat Endre. Gyilkosság a palotában. Gondolat K., Budapest, 1970. 43., 46., 47.,
48. o.
[←11]
E. Radzinszkij: 37. o.
[←12]
Harmat E.: 12. o.
[←13]
E. Radzinszkij: 46-47. o.
[←14]
Harmat E.: 102-103. o.
[←15]
Henri Troyat: Raszputyin. Palatinus K., Budapest, 1998. 35. o.
[←16]
 E. Radzinszkij: 7-8. o.
[←17]
Harmat E.: 137. o.
[←18]
E. Radzinszkij: 16. o.
[←19]
E. Radzinszkij: 102. o.
[←20]
Harmat E.: 249. o.
[←21]
E. Radzinszkij: 373. o.
[←22]
E. Radzinszkij: 378. o.
[←23]
Henri Troyat: 55. o.
[←24]
Harmat E.: 159. o.
[←25]
Henri Troyat: 111. o.
[←26]
Harmat E.: 194. o.
[←27]
Harmat E.: 126-127. o.
[←28]
Harmat E.: 235. o.
[←29]
Harmat E.: 254. o.
[←30]
Harmat E.: 273-274. o.
[←31]
Henri Troyat: 93-94. o.
[←32]
E. Radzinszkij: 179. o.
[←33]
Barnes Harry Elmer: The genesis of the World War. New York, 1926. 750. o.
[←34]
E. Radzinszkij: 146-148. o.