23.
AZ OROSZ NEMZETI ÉRZÉS ÉS AZ ÖTÖK befogad és feldolgoz, mint a levegő, amelyet belélegez, az étel, amit eszik
GLINKÁTÓL
RIMSZKIJ-IZORSZAIZOVIG
Az az elképzelés, hogy egy ország törekvéseit a zenéje tudatosan tükrözi,
a XIX. században alakult ki, és az európai gondolkodás főáramától töb-
bé-kevésbé távol maradt országokban fogalmazódott meg legvilágosab-
ban. Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Csehország és Spa-
nyolország egytől egyig fölmutatott legalább egy nagy formátumú nem-
zeti zeneköltőt. A nép ezeknek az országoknak legtöbbjében kénytelen
volt főleg vágyakra szorítkozni. Gazdag országok elégedett polgárai álta-
lában nem alkotnak kifejezetten nemzeti zenét, amely egyfajta propagan-
da, spirituális hadba szólítás. Egy olyan ország népének, amely idegen
uralom alatt kénytelen élni (mint a csehek az osztrák uralom alatt), vagy
amely cárjának vasöklű elnyomását és arisztokráciájának mohó kapzsi-
ságát nyögi, alig van módja a társadalmi tiltakozásra. De lehet tiltakozni
az irodalomban és a zenében, és ők ezt tették. Ahol a mozgalmárok keze
meg volt kötve, legalább a muzsikusok kifejezhették hazájuk szabad-
ságvágyát vagy büszkeségét, amellyel hagyományaira tekintett. Mindezt
elősegítette a „néppel" való romantikus azonosulás.
A zenében a nemzeti jelleg a népzenekincs tudatos fölhasználását jelen-
ti még olyan távol eső formákban is, mint a szimfónia és az opera. Wag-
ner minden zeneszerzők legteutonabbja, mégsem par excellence nemzeti
zeneköltő, mert sosem szívta magába a német népzenei örökséget. Ha
egy komponista alkalmanként ír is olyan darabot, amelyben népi ele-
meket használ föl, ettől még nem válik szükségképpen nemzetivé.
Brahms egész sorozat „német népdalt" komponált, de ettől éppúgy nem
lett nemzeti, ahogy Schubert sem attól, hogy megírta a Divertissement a
la Hongroise-t. Ezek a darabok munkásságuk főáramán kívül estek, ahogy
Liszt magyar rapszódiái is. A zenében a nemzeti jelleg nem a népzene
felületesen alkalmazott patinája. Inkább a néplélek, a népdalok, táncok,
népi vallásos zenék megidézése. Az igazi nemzeti zeneköltőnek nem
szükséges közvetlenül citálnia ezt az anyagot. Annyira átitatja a „melosz",
hogy egész életműve hazájának zenéjét idézi föl sajátos válaszként. A haza
melosza éppoly természetes része annak, amit a zeneköltő .szelleme s füle
352
és a nyelv, amelyen beszél.
Jóllehet sem Chopin, sem Liszt nem igazán nemzeti zeneköltő ebben
az értelemben, Chopin utat mutatott mazurkáival és polonézeivel, Liszt
pedig rapszódiáival. (A XIX. század jóval többre becsülte a Liszt-rapszó-
diákat, mint a későbbi korok.) Amikor Oroszország nyugtalankodni kez-
dett, zeneköltői inkább Chopinre és Lisztre vetették figyelő szemüket,
mint az akadémikus szerzőkre. Chopin és Liszt a német és osztrák kon-
zervatívok „szabályaival" szembeszegülő szabadságot képviselték. S az
orosz nacionalisták gyűlölték a szabályokat. Az orosz komponisták voltak
az elsők Európában, akik esztétikát teremtettek a nacionalizmusból.
Mihail Glinka kezdte (1804-1857) 1836-ban az Életünket a cárért [Ivan
Szuszanyin] című operával. Ezután mindössze ötven évre volt szükség
ahhoz, hogy Oroszország kitermeljen egy maroknyi nemzeti zeneköltőt,
akik a zenetörténet legeredetibb és legerőteljesebb egyéniségei közé tar-
toztak.
Az orosz zenei életet Glinka előtt az olaszok uralták. Olyan fontos
XVIII. századi olasz zeneszerzők működtek Oroszországban, mint Manf-
redini, Galuppi, Paisiello és Cimarosa. Az opera Moszkvában és· Szent-
péterváron az olasz operát jelentette - igaz, más európai városokban is.
A néhány, Glinka előtt tevékenykedő orosz komponistát csak a szakem-
berek ismerik. A XIX. század fordulóján Oroszország titokzatos nemzet
volt, és mint Napóleon megtapasztalhatta, végtelenül hatalmas és erős,
de éppen csak kezdett kiemelkedni a középkorból. A filozófiai gondol-
kodás, kultúra és tudomány nyugati hagyományát, néhány felvilágosult
arisztokratát leszámítva, senki sem ismerte. Zeneileg az ország gazdag
népdalhagyománnyal bírt, de nyoma sem volt semmilyen zenei intéz-
ménynek. Egészen 1850-ig egyetlen zeneiskola sem működött Orosz-
országban. Volt néhány zenetanár, nagyon kevés zenei könyv és publiká-
ció. Szentpéterváron létezett egy Orosz Filharmóniai Társaságnak neve-
zett szervezet, amely két hangversenyt adott évente.
A muzsikusok másodosztályú polgárnak számítottak. Mint Anton Ru-
binstein írta, mielőtt 1862-ben megalapította a szentpétervári konzer-
vatóriumot: „Oroszországnak a szó pontos értelmében úgyszólván egyet-
len zeneművésze sincs. Azért van így, mert kormányunk nem adta meg
azokat az előjogokat a zeneművészetnek, amelyeket más művészetek,
úgymint a festészet, szobrászat etc. élveznek - azaz aki muzsikál, az nem
művész." Ez fontos dolog. Rubinstein azt mondja, hogy a muzsikusnak
nincs társadalmi státusa. Egy festőt elismerhet a kormányzat, és meg-
ajándékozhatja az „udvari művész" címével. Egy muzsikust nem.
353
 Az orosz zene története - ahogy ma ismerjük - Glinkával kezdődik, aki
számos értéktelen, nyugati mintára készült művet komponált, mielőtt
megalkotta két nagy operáját, az Életünket a cárért címűt és a Ruszlán és
Ludmillá-t. Csajkovszkij például sosem emésztette meg Glinka metamor-
fózisát. „Egy dilettáns, aki hol hegedült, hol zongorázott, aki színtelen és
szagtalan kvadrillokat és divatos témákra írt fantáziákat komponált, és
bár megpróbálkozott a komolyabb formákkal (kvartett, szextett) és da-
lokkal is, de csak banális művekre futotta tőle a harmincas évek modo-
rában, életének harmincnegyedik évében váratlanul előáll egy operával,
amely zsenialitásával, nagyvonalúságával, eredetiségével és hibátlan
technikájával fölér a legnagyobb és legmélyebb zenékkel!" Glinkát, az
orosz nemzeti iskola megteremtőjét istenítették követői. Csajkovszkij
megjegyzése tipikus. Valamennyi orosz zeneszerző - akkor is, most is -
úgy tekint Glinkára, ahogy a tanítvány néz föl mesterére. Megint Csaj-
kovszkijt idézem: „A mai orosz iskola mindenestül ugyanúgy benne van
a Kamarinszkajá-ban, mint az egész tölgyfa a makkban„. Valamennyi
orosz komponista (engem is beleértve) a Kamarinszkajá-ból merítette
ellenpont- és harmóniai kombinációit, valahányszor egy orosz táncdal-
lamot dolgozott föl."
Mihail Glinka 1804. június l-jén született jómódú földbirtokos család
fiaként. Hegedülni és zongorázni tanult, még az ír John Fieldtől, a neves
pianista-zeneszerzőtől is vett néhány órát, aki 1803-ban telepedett le
Oroszországban, de zenei neveltetése enyhén szólva hiányos volt. 1824-
ben az út- és közlekedésügyi minisztérium tisztviselője lett. 1828-ban
lemondott állásáról, és Európában utazgatott. Majdnem három évig idő­
zött Milánóban, ahol megismerkedett Bellinivel és Donizettivel. Majd
Berlinbe utazott egy évre, és Siegfried Dehntől tanult zeneelméletet. Az
ebben az időben komponált darabjai jórészt kozmopolita jellegűek: nem
több bennük az orosz, mint amennyire Beethoven élt orosz témákkal a
Razumovszkij-kvartettek komponálásakor. Például a zongorára és vonó-
sokra írt szextettje erősen emlékeztet Mendelssohnra. Figyelembe véve,
hogy 1832-ben szerezte, van benne egy meglepően romantikus zongo-
raszóló, amely egy orosz népdalt idéz minden díszítés nélkül. De egé-
szében véve semmi esetre sem nevezhető eredetinek.
1834-ben visszatért Oroszországba, és összebarátkozott Puskinnal és
Gogollal. Elhatározta, hogy ír egy orosz tárgyú operát. Nemzeti hőst vá-
lasztott, Ivan Szuszanyint (az operát Oroszországban manapság inkább
az ]van Szuszanyin, mint az Életünket a cárért néven tartják számon), és
két évig dolgozott a partitúrán. Az opera a jobbágy Ivan Szuszanyinról
szól, aki félrevezette a lengyel hadsereget, és saját élete föláldozásával
megmentette az első Romanov életét. Glinka azt mondta, hogy a tör-
354
ténet megihlette: „Mintegy varázsütésre ki az ope-
ra vázlata, az orosz és a lengyel zene szembeállítása, a motívumok jó ré-
sze, de még a kidolgozás részletei is." Az operát 1836. december 9-én
mutatták be a cári család jelenlétében, és nagy sikere volt. Miért is ne lett
volna? Az udvar az olasz operákhoz volt szokva, és az Életünket a cárért
erősen olaszos. Harmóniailag nem támaszt problémát, melodikailag pe-
dig roppant vonzó. Huszadik századi füleknek is kellemes mű, de aligha
forradalmi, s nehéz megérteni Csajkovszkij eksztatikus kitörését. De hát
a XX. század nagyon messze esik a XIX.-től. Az oroszok szemében 1836-
ban, de még jóval azután is egyedülálló helyet foglalt el Glinka műve: az
első orosz tárgyú opera, az első, amelynek librettója nemesek helyett
parasztokat állít a középpontba, s az első, amely orosz népzenét idéz.
Glinka soha többé nem aratott ekkora sikert, bár a Ruszlán és Ludmilla
sokkal érdekesebb és fontosabb mű. 1842-ben komponálta. Szigorúan
nemzeti jellegű, némi keleties beütéssel. Használja az egész hangú skálát,
sőt néhány nyers disszonanciát is, és sokkal személyesebb, mint elődje.
Mégis megbukott. De legalább egy nagy európai muzsikusnak tetszett.
Az Oroszországban turnézó Liszt elolvasta a zongorakivonatot, szétkür-
tölte erényeit. Liszt, aki mindig nyitott volt az új tehetségekkel és új han-
gokkal szemben, egyike volt annak a kevés, Oroszországon kívüli muzsi-
kusnak, aki szüntelenül rajta tartotta a szemét ennek az országnak a fej-
lődésén. Később pontosan leírta, mit képvisel az orosz zene. Az oroszok
minden külföldi befolyástól mentesen fejlődve (mondta Liszt) valami
újat hoztak a zenébe, ami őt bámulatra készteti ritmikájával és frisses-
ségével. A friss elemek egyike, amely Liszt kifinomult hallásának annyira
MIHAIL GLINKA. KORABELI
OROSZ FAMETSZET
Anton Rubinstein
Beethovennel helyezte
egy sorba.
tetszett, az orosz népdal egzotikuma volt, ami oly nagy szerepet játszott MILIJ BALAKIREV 1866-BAN
Glinka kései alkotásaiban és követőinek zenéjében. Az orosz népzene rit- Éveken keresztül apafigura az
mikailag roppant szertelen, gyakran ötnegyedes vagy hétnegyedes; ezt a Ötök számára.
metrumot a nyugati komponisták aránylag ritkán alkalmazták addig,
amíg a XX. században Stravinsky népszerűvé nem tette. Nem véletlen,
hogy Stravinsky ritmikai szertelensége oly feltűnő; Rimszkij-Korszakov
tanítványaként sokat tudott az orosz népzenéről.
Glinkát annyira elkeserítette a Ruszlán és Ludmillá-val szemben tanúsí-
tott érdektelenség - ez a mű az akkori orosz publikum számára túlsá-
gosan haladó volt -, hogy 1844-ben hosszabb francia- és spanyolországi
útra indult. Az utóbbi ország úgy elbűvölte, hogy a spanyol táncokat is
meg akarta tanulni. „A lábammal nem volt semmi baj, csak nem tudtam
bánni a kasztanyettel" - vallotta be. Az eredmény a Jota aragonese lett, az
egyik első kísérlet arra, hogy egy nem spanyol zeneszerző spanyol dal-
lamokat és ritmusokat használjon föl. Majd egy nyitány következett: a
Madridi éjszaka. De nem hanyagolta el az orosz eredetű zenéjét sem, s
1848-ban elkészült a Kamarinszkaja című szimfonikus költeménnyel,
amely az első példa az orosz népi dallamokon alapuló, fél évszázadon át
özönlő zenekari művekre. Egészében véve azonban keveset komponált.
Utazgatott, kellemes ifjú hölgyekkel múlatta az időt (1835-ben kötött
házassága 1839-ben különéléssel, majd 1846-ban válással végződött), ról, a hangszerelésről, a zeneelméletről. De az elszánt Balakirev, akinek
összeismerkedett kollégáival kontinensszerte. Igazából unatkozott. Végül jó zenei memóriája és jó füle volt (beleértve az abszolút hallást), kitar-
egy új terület keltette föl az érdeklődését: az egyházi zene. Berlinbe uta- tott, és amikor meghallotta Glinka operáit, elhatározta, hogy a muzsiká-
zott, hogy Bachot és az egyházi stílust tanulmányozza. Megfázott és nak szenteli életét. 1855-ben Szentpétervárra költözött, ahol Glinka bá-
1857. február 15-én meghalt. Azonnal nemzeti hős lett belőle. „Beetho- torításával zongorázni és komponálni kezdett.
ven és Glinka!" - kiáltott föl Anton Rubinstein, és orosz kortársai nem Nagyon határozott nézeteket vallott, és elvárta, hogy engedelmesked-
találtak semmi túlzást ebben a párosításban. jenek neki. Glinka 1857-ben bekövetkezett halála után ő lett az orosz
Az orosz zene akkor érkezett el fejlődésének következő állomásához, zene vezéralakja. Sőt több, mint vezéralak - ő lett a cár. Fiatal muzsiku-
amikor tehetséges műkedvelők egy csoportja gyűlt össze egy apafigura, sok csoportosultak köré, akik utóbb az orosz Ötök néven vonultak be a
név szerint Milij Balakirev, zömök, ázsiai külsejű, nagyjából autodidakta zenetörténetbe: csupa autodidakta, aki az idő szerint más pályákon te-
zeneszerző körül. Ami ebből következett, az az egyik legkülönösebb do- vékenykedett. Némelyikük egész életében megmaradt részmunkaidős
log a zene történetében, és sehol másutt a világon nem történhetett vol- zeneszerzőnek. Elsőnek Cezar Kjui csatlakozott Balakirevhez. Kjui
na meg. (1835-1918) katonatiszt volt, és az is maradt haláláig. Hadmérnök volt,
Balakirev Nyizsnyij-Novgorodban született 1837. január 2-án. Tízéves és erődöket épített. Mint zeneszerző az Ötök közül a legkevésbé tehet-
volt, amikor az anyja Moszkvába vitte, hogy zongorázni taníttassa, és ott, s'éges, s habár sokat komponált, egy szalondarabot, az Orientale-t kivéve
mondhatni, örökbe fogadta egy lelkes zenerajongó, Alekszandr Ulibisev, egyik műve sem lett maradandó. A csoport szempontjából jóval többet
aki Mozartról és Beethovenről írt könyvet. Ulibisev bátorította az ifjú ért mint kritikus. Cikkei Oroszországon kívül Franciaországban is meg-
Balakirevet, aki úgy kezdett el komponálni, hogy még semmit sem tudott jelentek, s fáradhatatlanul magyarázta az Ötök nemzeti elveit.
a zene szabályairól. Barátjától és tanulótársától, a hegedűs Pjotr Dmitri- Másodjára Mogyeszt Muszorgszkij ( 1839-1881) csatlakozott a körhöz.
jevics Baborikintól tudható, hogy egyetlen könyve sem volt a harmóniá- Akkor még semmi sem jelezte, hogy a halhatatlanok között lesz a helye.
Ebben az időben, 1857-ben a Preobrazsenszkij-ezred katonája volt, akit
356 357
arra oktattak, amit ebben az előkelő alakulatban minden tisztnek tudnia
kell: hogyan kell inni, szoknyákra vadászni, jól öltözködni, kártyázni,
megülni a lovat és megkorbácsolni a jobbágyot. Mindeme képességek
közül Muszorgszkij az ivást tartotta a legtöbbre. A másik előnyös ké-
pessége az volt, hogy tudott zongorázni. A mamája tanította meg, s re-
pertoárja a kor népszerű egyvelegeiből állt. Alekszandr Borogyinnal, a
katonaorvossal 1856-ban ismerkedett össze, amikor ugyanabban a kato-
nakórházban teljesítettek szolgálatot. Évekkel később Borogyin így írta le
Vlagyimir Sztaszov kritikushoz intézett levelében a Muszorgszkijról szer-
zett első benyomását:
„Nemrég neveztek ki katonaorvosnak, s Muszorgszkij is frissen avatott tiszt
volt. A kórházi szolgálat során a közös helyiségben találkoztunk; unalmunkban
és társaságra vágyva beszédbe elegyedtünk, s kölcsönösen zseniálisnak találtuk
egymást. Már az első este mindkettőnket meghívtak főnökünk otthonába, aki-
nek volt egy felcseperedett lánya, ezért gyakran rendezett vendégséget, amely-
re meghívta a szolgálattevő tiszteket. Muszorgszkij akkoriban még meglehe-
tősen éretlen, de roppant elegáns, szerény tisztecske volt: vadonatúj, szorosan
testhez simuló egyenruha, lábujjak kifelé, haj beolajozva és gondosan lesimít-
va, szép formájú, ápolt kezek. A modora csiszolt és arisztokratikus. A fogán
keresztül szűrte a szavakat, gondosan megválogatott mondataiba francia kife-
jezéseket kevert. Enyhén beképzeltnek tartottam, de sugárzott róla, hogy tö-
kéletes nevelést kapott. Leült a zongorához, két kezét kacéran fölemelte, s ke-
csesen és finoman játszani kezdett: részleteket A trubadúr-bál és a Traviatá-
ból, miközben a köréje gyűlt társaság elragadtatva mormolta: Charmant!
Délicieux!"
MOGYESZT MUSZORGSZKIJ,
NÉHÁNY HÉTTEL A HALÁLA
ELŐTT, ILJA REPIN FESTMÉNYÉN
Az „igazságát" az omsz népben
kereste.
NYIKOLAJ RIMSZKIJ-
KORSZAKOV MINT AZ OROSZ
ZENE NAGY ÖREGJE
Csak egy leckével járt
a növendékei előtt.
Muszorgszkij legeslegjobban a zenét szerette. Olyan nagy hatással volt
rá Balakirev, hogy 1857-ben kvietált, és eszeveszetten belevetette magát
a zenetanulásba. A családnak volt pénze, így nem kellett szűkölködnie.
Borogyin két évvel később futott össze vele újra, és igencsak meglepő­
dött: „Semmi sem emlékeztetett a hajdani tisztecskére. Az öltözete, a
modora éppolyan világfias, mint mindig - de nyoma sem maradt a haj-
dani piperkőcségnek." Muszorgszkijnak csak 1861 után támadtak prob-
lémái, amikor a jobbágyokat fölszabadították. Ez sok földbirtokos csalá-
dot, így Muszorgszkijékat is súlyosan érintette. Muszorgszkijnak ezután
egyedül kellett megállnia a lábán, nem várhatott segítséget többé a csa-
ládjától, ezért közhivatalt vállalt.
A Balakirev-kör következő újonca egy fiatal tengerésztiszt, Rimszkij-
Korszakov ( 1844-1908) lett. Akárcsak Muszorgszkij, ő is nemesi család-
ból származott. De Muszorgszkijjal ellentétben még csak elfogadható
pianistának sem lehetett mondani, habár zongorázgatott és csellózott is.
Komponálni akart, de nem tudta, kihez forduljon tanácsért. Ekkor talál-
kozott Balakirevvel. A zongoratanára, bizonyos Fjodor Kanille hozta ösz-
sze őket. „Múlt vasárnap - írta Rimszkij-Korszakov a szüleinek 1861 de-
cemberének elején - Kanille bemutatott M. A. Balakirevnek, az ismert
muzsikusnak és zeneszerzőnek, továbbá Kjuinak, aki már írt egy operát,
A kaukázusifogoly-t." Rimszkij-Korszakov el volt bűvölve, és nem tudta,
hogyan köszönje meg Kanillénak „ezt a csodálatos ismeretséget". Bala-
359
kirev látott fantáziát Rimszkij-Korszakovban, és nyomban szívébe zárta. ALEKSZANDR BOROGYIN,
Egyik levelében azt írta Sztaszovnak, hogy Kjui „tehetséges, de társadal- ILJA REPIN FESTMÉNYÉN
mi értelemben nem emberi lény", és hogy Muszorgszkij „gyakorlatilag Orvos) kémikus
őrült". Na de Rimszkij-Korszakov! „Annyira bízom magában - mondta és autodidakta zeneszerző.
a fiatal tengerésztisztnek -, mint egy öreg nagynéni a jogász unokaöcs-
csében." Rimszkij-Korszakov elvitte hozzá egy esz-mollban elképzelt
szimfónia vázlatát. Balakirev biztatta a tizennyolc éves zeneszerzőt, hogy
fejezze be mielőbb.
Alekszandr Borogyin (1833-1887) 1862-ben csatlakozott Balakirev
köréhez. Luka Gedeonosvili herceg balkézről született fia volt, és ter-
mészettudóssá képezte magát; az is maradt egész életében. Az orvosi
egyetemre iratkozott be, kitüntetéssel végzett, és Heidelbergbe ment,
hogy tovább képezze magát. A kémia volt a szakterülete. Doktori disz-
szertációjának a témája: „Az arzén- és foszforsav analógiájáról." Közben
ott volt neki a zene. Akárcsak Muszorgszkij, ő is műkedvelő zongorista
volt, de legfőbb vágya a zeneszerzés. Az orvosi egyetem tanárai igencsak
megszidták volna, ha megtudják, milyen sok időt pazarol a -zenére.
Itt voltak tehát: a hadmérnök, a tengerészkadét, a kvietált katonatiszt
és a vegyész. Voltak a körnek periferikus tagjai is, mint Vlagyimir Szta-
szov, a művészettörténész és zenekritikus, vagy a két tehetséges Purgold
lány: az egyik zongorázott, a másik énekelt. Itt volt Alekszandr Dargo-
mizsszkij (1813-1869), az eredeti gondolkodású zeneszerző, aki nem
volt az Ötök tagja, de szoros kapcsolatban állt velük: az ő otthonában jöt-
tek össze rendszeresen. Méltán lehetett volna ő a kör vezére Balakirev
helyett, de sokat betegeskedett, és hiányzott belőle Balakirev ihlető és
irányító tehetsége. És itt volt még Alekszandr Szerov, Oroszország első
jelentős zenekritikusa, aki szintén komponálgatott. De az aktív közremű­
ködők csoportja Kjuiból, Muszorgszkijból, Rimszkij-Korszakovból és
Borogyinból állt: ők négyen ott ültek áhítatosan Balakirev lábainál. Élet-
rajzuk és tanulási metódusuk láttán minden becsületes német professzor
elsírta volna magát. Szakkönyvek és alapvető ismeretek hiányában egy- Autodidakták voltak, s még büszkék is rá; dacból erényt kovácsoltak
szerűen egymásra és Balakirevre támaszkodtak. Örültek minden kottá- hibáikból, és megalkuvást nem ismerve, fennen lobogtatták doktrínájuk
nak, Bachtól Berliozig és Lisztig. Lejátszották, formailag elemezték, da- zászlaját. Mint csoport szüntelenül ezeket hirdették: igazság a zenében,
rabokra szedték, majd újra összerakták, ami talán nem is rossz módszere nemzeti elkötelezettség, szembeszállás az akadémizmussal és a Wagner-
a zenetanulásnak. Megbírálták egymás műveit, segítették egymást a kultusszal. Az ő szemükben az orosz zene legnagyobb átka a két Rubin-
komponálásban, s apró lépésekkel haladtak előre. Szorosan összetartó stein volt a maguk konzervatóriumaival. Ők voltak a nyugati akadémiai
csoport volt; Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov egy ideig együtt is la- hagyományt képviselő ősellenség. Anton Rubinstein (1829-1894),
kott. „A körön belül - írta Borogyin - nem létezett irigység, lenézés vagy Oroszország első nagy zongoraművésze egyúttal termékeny zeneszerző
önzés. Mindenkit őszintén boldoggá tett a másik legkisebb sikere is." volt, aki egyik darabot produkálta a másik után a Mendelssohn-Schu-
mann-Chopin triász kora romantikus modorában. A XIX. század má-

360 361
sodik felében aligha volt népszerűbb zenekari mű Európában, mint az ő
Óceán-szimfóniá-ja, amelyben nyoma sincs semmilyen nemzeti jellegnek
(ahogy más műveiben sem). Rubinstein zenéje gyakorlatilag csak a leg-
utóbbi időben tűnt el, bár az F-dúrban írt Melódiá-t, valamint d-moll zon-
goraverseny-ét s néhány zongoradarabját alkalmanként ma is lehet hal-
lani, és A démon című operát még mindig műsoron tartják Oroszország-
ban. Rubinstein 1862-ben alapította meg a szentpétervári konzervatóri-
umot. Két ével később Nyikolaj öccse megnyitotta ennek moszkvai pár-
ját. Nyikolaj Rubinstein (1835-1881) is kiváló zongoraművész volt.
Csajkovszkij híresebb bátyjánál is többre becsülte.
Az Ötök szemében a két Rubinstein maga volt a kárhozat. „Súlyos té-
vedés volna Rubinsteint orosz zeneszerzőnek tekinteni - írta Kjui. - Ő
csak egy orosz, aki történetesen komponál." Az Ötök szerint a két kon-
zervatórium képviselte a német hagyomány meddő, holt súlyát. Balaki-
rev azzal vádolta a szentpétervári konzervatóriumot, hogy „az egész
orosz zenét a német generálisok igájába akarja hajtani". Ők valami mást
kerestek. Érdeklődésük legfőbb célpontja a saját hazájuk hagyományait
képviselő énekes dráma, illetve zenekari muzsika volt. Igazságeszményük
lényegesen különbözött a Rubinsteinekétől. „A drámai zenének - magya-
rázta elveiket Kjui - kell, hogy legyen saját belső értéke a szövegtől füg-
getlenül." Továbbá: „A vokális zene tökéletesen meg kell hogy feleljen a
szavak értelmének ... A jelenetek struktúrája csakis a szereplők egymás-
hoz való viszonyától és a darab cselekményétől függhet." Le a koloratú-
rafutamokkal, le azokkal a vezérmotívumoknak nevezett névjegyekkel, le
a megváltoztathatatlannak hitt sztereotip formákkal! Az inspiráció a
fontos. Sokkal fontosabb, mint a „szabályok" vagy a szonátaforma.
Az akadémikusok teljes mértékben viszonozták az Ötök ellenszenvét.
A kenzervatóriumi képzésben részesült muzsikusok szemében a Balaki-
rev-kör amatőrökből állt. Csajkovszkij például örökké kinevette az Ötök
(szerinte) mértéktelen és öntelt igényeit. „Az embernek mindig dolgoznia
kell; az önmagát becsülő művész nem ülhet ölbe tett kézzel, mondván,
hogy nincs kellő hangulatban ... Én megtanultam fegyelmezni magam, és
örülök, hogy nem követtem amaz orosz kollégáimat, akikből hiányzik az
önbizalom és a türelem, és akik azonnal feladják a harcot, ha a legcseké-
lyebb nehézséggel kerülnek szembe. Ezért produkálnak kétségtelen te-
hetségük ellenére oly keveset, azt is kapkodva és rendszertelenül." Párt-
fogójához, N agyezsda von Meckhez írt híres hosszú levelében fogalmaz-
ta meg pontosan, mit gondol az Ötökről. Ez az 1878. január 5-én kelte-
zett levél fontos dokumentum; azt illusztrálja, hogyan vélekedtek a kor
„ tanult" orosz muzsikusai:
362
„„.Az újabb pétervári komponisták mind roppant tehetségesek, de valameny-
nyit megfertőzte a legrosszabb fajta önhittség és az a merőben dilettáns meg-
győződés, hogy fölötte állnak az egész zenei világnak. Az egyetlen kivétel
Rimszkij-Korszakov. Ő is autodidakta, mint a többi, de radikális változáson
ment át [akkoriban nevezték ki a szentpétervári konzervatórium zeneszerzés-
tanárává] „ . Egészen fiatalon bekerült egy körbe, amely először is arról biz-
tosította, hogy zseni, másodszor, hogy semmi szüksége a tanulásra;, mert az
iskolázottság megöli az ihletet, kiszárítja az alkotóerőt és a többi. 0 először
elhitte ezt. Első kompozíciói egy nagyon nagy tehetségről árulkodnak, akiből
azonban hiányzik az elméleti felkészültség. Abban a körben, amelyhez tarto-
zott, mindenki szerelmes volt magába és a többiekbe„. Kjui tehetséges dilet-
táns. Zenéje nélkülözi az eredetiséget, de kecses és elegáns. „ Borogyin az or-
vostudományi egyetem ötvenéves kémiaprofesszora. Szintén tehetséges, még
hatásos is„. kevesebb ízlés szorult belé, mint Kjuiba, s a technikája olyan
gyenge, hogy egyetlen sort sem tud leírni külső segítség nélkül. Muszorgszkijt
Ön roppant találóan nevezte exnek. Tehetség dolgában alighanem valameny-
nyit felülmúlja, de kicsi a formátuma, és hiányzik belőle a tökéletességre való
törekvés ... A kör legkiemelkedőbb tagja Balakirev. De ő nagyon keveset kom-
ponált, majd teljesen elhallgatott. Mérhetetlen tehetséggel bír, de mindez ve-
szendőbe ment bizonyos végzetes körülmények miatt, amelyek szenteskedő
smokkot csináltak belőle ... Ez az én őszinte véleményem ezekről az urakról.
Szomorú dolog! Az egy Rimszkij-Korszakovot leszámítva, mily sok tehetség,
akiktől hiú remény bármi komolyat várni! És nem ezt tapasztalni mindenütt
Oroszországban? Óriási erők, melyeket egyfajta Plevna végzetesen megakadá-
lyoz abban, hogy csatasorba álljanak, és kellőképpen élvezzék az ütközetet.
Mindamellett léteznek ezek az erők. Még Muszorgszkij is új nyelven szólal
meg minden fegyelmezetlensége ellenére. Ez a nyelv csúnya, de friss ... "
Csajkovszkij nagyon igyekezett, hogy igazságos legyen, de soraiból ki-
ütközik az ellenszenv és az előítélet. Ahhoz azonban elég becsületes és
zeneértő volt, hogy meglássa Muszorgszkij elementáris erejét. A Balaki-
revről alkotott véleménye egészében véve korrekt. Balakirev inkább kata-
lizátor volt, mint zeneszerző, s nagyon kevés zenéje élte túl. Egyetlen
műve, melynek ma is van némi ázsiója, különös zongoradarabja, az Isz-
lamej. Sir Thomas Beecham szokta volt dirigálni 1. szimfóniá-ját, s Serge
Koussevitzky kedvelte Tamar című szimfonikus költeményét. Egyik mű
sem sokszor hangzott el Nyugaton azóta, hogy ez a két titán távozott az
élők sorából.
A hatvanas években az Ötök egy csapatot alkottak. Balakirev emellett a
Zenei Szabadiskolát irányította, melyet· a szentpétervári konzervatórium
ellenében hozott létre. A Szabadiskola hangversenyeket szponzorált, s
Balakirev évente mintegy hússzor állt a karmesteri pulpituson, és számos
új orosz művet mutatott be (Csajkovszkijtól is). Változatlanul pásztorol-
ta ifjú nyáját; Rimszkij-Korszakov időnként célzott is a „vasmarkára".
Balakirevet mint a kör vezéralakját egyfelől őszintén érdekelte védencei-
nek fejlődése. Másfelől zsarnok volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy a dol-
363
gok az ő akarata szerint történjenek, és rossz néven vette, ha körének tag-
jai érésük arányában önálló útra lépnek, és nem veszik figyelembe a ta-
nácsait. Amint megérezte, hogy csökken a befolyása, még kíméletlenebb
és uralkodni vágyóbb lett, mint valaha. „A magam részéről nem ked-
velem zenei nézeteinek egyoldalúságát és csípős hangnemét" - panasz-
kodott Csajkovszkij, valahányszor dolga akadt vele. Balakirev végül in-
kább kerülte saját körét, semhogy másodrendű szerepet játsszon, mint
ezt Borogyin 1871-ben észre is vette:
„Nem értem, miért fordul el Balakirev oly makacsul.„ Talán csak az önteltség
emészti. Olyan zsarnoki természetű, hogy megköveteli a maradéktalan enge-
delmességet még a legjelentéktelenebb ügyekben is. Lehetetlennek érzi a sza-
badság és egyenlőség elismerését. A legcsekélyebb ellenkezést sem viseli el a
saját ízlésével, sőt szeszélyeivel szemben. Mindenre és mindenkire rá akarja
erőltetni az igáját. S mindezt annak ellenére teszi, hogy tudja, valamennyien
felnőttünk, biztosan állunk a lábunkon, s többé nincs szűkségünk támaszra.
Ez szemmel láthatóan bosszantja. Nemegyszer mondta Ludmának: »Miért
hallgassam meg a dolgaikat? Mindnyájan annyira érettek, hogy fölösleges let-
tem nekik, megvannak nélkülem is« etc. Olyan a természete, hogy feltétlenül
szűksége van nála kisebbekre, akik körül úgy tűsténkedhet, mint egy nevelőnő
a rábízott gyerekek körül... Időközben Milij elidegenedése, nyilvánvaló elfor-
dulása a körtől, a sokunkra, elsősorban pedig Mogyesztra tett éles megj.egy-
zései erősen lehűtötték az iránta megnyilvánuló rokonszenvet. Ha így megy
tovább, könnyen elszigetelődhet, és ez az ő helyzetében egyenlő a szellemi ha-
lállal."
Borogyin jó próféta volt. Balakirev nemsokára teljesen szakított a kör-
rel. 1872-ben pedig hátat fordított a zenének, és a vasúttársaságnál vál-
lalt állást. Feleslegesnek és elhagyottnak érezte magát, és vallási fanatiz-
musba esett. Ez néhány éven át tartott. Ezután visszatért a muzsika csa-
tamezejére. Visszavette a Szabadiskola irányítását, és új csoportot gyűj­
tött maga köré, benne a tehetséges Szergej Ljapunovval. A zeneszerzést
is folytatta: végre befejezte két szimfóniáját és egy hatalmas zongoraszo-
nátát. (Előzőleg arról volt híres, hogy elkezdte, de sosem fejezte be
kompozícióit.) Még Csajkovszkijjal is összebarátkozott, s ötletekkel és ta-
nácsokkal bombázta. De már nem volt az a szimbólum, mint annak előt­
te. Tisztelték, de a szava nem számított törvénynek. Az Ötök „alapító aty-
ja" hajdani csoportjának valamennyi tagját túlélte (az egy Kjui kivételé-
vel, aki nyolc évvel később hunyt el). 1910-ben bekövetkezett halálakor
az orosz zeneszerzők ifjú nemzedékének már alig jelentett többet egy
névnél. De nélküle egészen más irányt vett volna az orosz zene.
Az Ötök közül Muszorgszkij volt az első, aki elérte a kiteljesedést.
A csoporton belül ő volt a legeredetibb és legtántoríthatatlanabb. Csakis
a zenének élt, s talán azért ivott olyan sokat, mert sosem érte el teljesen
364
a maga elé tűzött célt. Amiben különben csakis az alkohol gátolta meg.
Fütyült minden hivatali pozícióra, a jelek szerint nem voltak tartós sze-
relmi kapcsolatai (de azt az állítást, hogy homoszexuális volt, semmi sem
támasztja alá), nem volt pénze, és csak azért élt, hogy papírra vesse az
agyában felbukkanó hangokat. Abban hitt, hogy a művésznek a maga
útját kell járnia, nem követheti a tömeget. Van egy árulkodó mondat az
1867-ben Rimszkij-Korszakovhoz írt levelében. Wagnerról ír benne, akit
nem nagyon kedvelt, de úgy érezte, hogy „Wagner erős, nagyon erős,
ahogy megragadja és ide-oda ráncigálja a művészetet". Muszorgszkij ap-
ránként kidolgozta a maga filozófiáját. Eszméinek alapja az a koncepció,
hogy az emberi beszédet kell zeneileg reprodukálni, és ezt Gogol Ház-
tűznéző című darabjának megzenésítésével próbálta elérni, de csak egy
felvonással készült el. Ezt a felvonást a maga Rubiconjának nevezte.
„Eleven próza zenében ... főhajtás az emberiség nyelve előtt, az egyszerű
emberi beszéd reprodukálása."
Ez lett a fixa ideája. Újra meg újra visszatért hozzá, s valóságos meg-
szállottjává vált. „Azt akarom mondani, hogy ha sikerül reprodukálnom
a zenében az emberi gondolat és érzelem hangbeli kifejezését, és ez a rep-
rodukció muzikális és artisztikus, akkor nyert ügyem van." Vagy: „Ha
lehetséges, hogy a legegyszerűbb eszközökkel megpendítsem a szív húr-
jait, csupán annak a művészi ösztönnek engedelmeskedve, hogy megra-
gadjam az emberi hang intonációit, miért ne vizsgáljam meg ezt köze-
lebbről?" Vagy: „Azt akarom, hogy a szereplőim pontosan úgy beszél-
jenek a színpadon, ahogy az emberek a való életben: túlzás és torzítás
nélkül, és olyan zenét akarok írni, amely a velejéig művészi ... Az én ter-
vem az élet melódiája, nem a klasszicizmusé." Muszorgszkij úgy érezte,
hogy „a zenetörténetben példátlan" missziója van: „a zenei szöveget
egyenesen az életből meríteni". Ezeket az eszméket nem a kisujjából
szopta; valami ilyet hirdetett már korábban Dargomizsszkij, akinekA kő­
vendég című operája a színtiszta „Sprechgesang'' konkrét példája. Dar-
gomizsszkij így írt 1857-ben: „Nem szándékozom a zenét a merő szóra-
koztatás szintjére süllyeszteni ... Azt akarom, hogy a hangjegyek pontosan
azt fejezzék ki, amit a szavak. Az igazat akarom." A kővendég-et „recitatív
operának" csúfolták, és Dargomizsszkij sosem fejezte be. (Kjui egészítet-
te ki az utolsó jelenetet, és Rimszkij-Korszakov hangszerelte meg.) De a
mű és Dargomizsszkij elmélete óriási hatással volt Muszorgszkijra. Az
egész koncepció új volt. Ezt megelőzően egyetlen zeneszerzőnek sem ju-
tott eszébe ilyen operát írni, legkevésbé Wagnernak. Wagner betűrímje a
természetes beszédtől messze eltávolodó irodalmi eszköz.
Az énekbeszéd Muszorgszkij-féle fogalmával együtt jár az erős nemzeti
jelleg. Az orosz népet akarta kifejezni. „Ha alszom, őt látom, ha eszem,
365
rá gondolok, ha iszom, őt képzelem magam a maga nagyságában,
minden cicoma nélkül." Hogy elérje ezt az eszményt, hajlandó volt meg-
szegni minden szabályt, s elmenni akár a végsőkig. Mindenkit megvetett
- például Saint-Saenst -, aki véleménye szerint a könnyebb utat válasz-
totta azzal, hogy a közízlés cinkosává szegődött, s a kör felbomlásának
kezdetén Kjuiról és Rimszkij-Korszakovról tett nyilatkozatainak felhábo-
rodott hangneme furcsamód előrevetíti Charles Ives írásait: bizo-
nyos művészekre gondolok, akik nem merik átlépni a korlátokat, nem
csak szomorúságot érzek - beteg vagyok tőle! Minden becsvágyuk kime-
rül abban, hogy elcsepegtessék a csín gondosan kiporciózott csöppjeit.
Igazi férfi restellne ilyesmit művelni! Bölcsesség és akaraterő híján bele-
gabalyodnak a hagyomány kötelékeibe ..."
Muszorgszkij 1868-ban kezdett bele fő művébe, a Borisz Godunov-ba.
A nagyszabású műnek különös története van. Muszorgszkij a szöveget
(maga írta a librettót) Puskin színdarabjából merítette. Maga a librettó
inkább látványos jelenetek sora, de összetartja őket Borisz félelmetes
alakja, s még inkább az a kérlelhetetlenség, mellyel az udvari intrikák be-
leavatkoznak az emberek életébe. Hiába nevezte el az operát Borisz Go-
dunovról, a mű messze túllép minden szereplőn. Maga Oroszország, a
cárok és bojárok, papok és intrikusok, a közemberek, falu és város és az
erdők Oroszországa. A partitúrával tizenöt havi munka után, 1869 de-
cemberében készült el. Benyújtotta a színháznak, amely visszautasította
azzal, hogy egyetlen nagyobb női szerep sincs benne. Más okok is közre-
játszottak: írásos nyoma van, hogy a bizottságot sokkolta az opera újsze-
rűsége és nyersesége - az „igazsága". Sztaszov és mások sürgették a szer-
zőt, hogy dolgozza át művét, s ő, bár kelletlenül, nekilátott a munkának.
Kihagyott egy a Szent Vazul téren játszódó jelenetet, másokat meghú-
zott, majdnem ortodox ízlés szerinti új áriákat iktatott be, és egy teljesen
új harmadik felvonást komponált, amelyben vezető szerepet kap a szop-
rán. Az opera így a forradalmi jelenettel és a. bolond áriájával végződik.
Mindezzel 187 4-ben készült el. Egyes Muszorgszkij-szakértők, köztük az
életrajzírója, M. D. Calvocoressi szerint a második változat gyöngébb az
elsőnél.
1873-ban a Borisz három jelenetét bemutatták a szentpétervári Ma-
riinszkij Színházban. A következő évben Bessel kiadta az opera zongo-
rakivonatát. Végül 1874. január 27-én néhány húzással színre került a tel-
jes opera. Határozott közönségsikert aratott. A kritikusok körében már
kevésbé. A fanyalgók közé tartozott Kjui, aki az „erőtlen" librettó miatt
támadta a Borisz-t, de felrótta „wagnerizmusát", „nyers hangfestését",
„éretlenségét", „fogyatékos technikáját" is. Muszorgszkij valósággal ösz-
szeomlott. Majd iszonyúan megharagudott Kjuira. A Borisz Godunov
366
évekig műsoron maradt, és csak 1879-ben tűnt el a repertoárból. Öt év
alatt huszonegy előadást ért meg. Muszorgszkij halála után még ötször
került színre, majd 1882-ben ismét kivették a műsorból.
De a Borisz Godunov története még mindig nem ért véget. Rimszkij-
Korszakov, barátja emlékének adózva, sajtó alá rendezte Muszorgszkij
összes kéziratát. S elhatározta, hogy a Borisz-t „megszerkeszti". Képzett
zeneszerző, odaadó és becsületes muzsikus, amellett lojális barát volt, de
konvencionálisan gondolkodott, és az opera bizonyos részletei megdöb-
bentették. „Imádom és gyűlölöm a Borisz Godunov-ot. Rajongok az ere-
detiségéért, erejéért, bátorságáért, függetlenségéért és szépségéért. Gyű­
lölöm a fogyatékosságaiért, a nyers harmóniáiért, zenei anyagának össze-
függéstelenségéért." Tudta, hogy lesznek ellenzői: „Átdolgozom a Bo-
risz-!, bár tudom, hogy egyesek el fognak átkozni érte. Számtalan képte-
lenség fordul elő a harmóniáiban, sőt olykor a dallamaiban is. Sajnos, ezt
Sztaszov és követői sosem fogják megérteni."
Rimszkij-Korszakov tehát magára vállalta, hogy megszerkeszti, újra
harmonizálja és -hangszereli a Borisz Godunov-ot. És az operaházak
világszerte azonnal a Rimszkij-Korszakov-féle változatot fogadták el, s
általában ma is ezt használják, a zenetudósok és kritikusok minden
tiltakozása ellenére. A teljes eredeti partitúrát csak 1928-ban adták ki.
Volt néhány kísérlet az „eredeti" Borisz bemutatására, de a legtöbb mu-
zsikus azt vallja, muszáj volt retusálni ahhoz, hogy „jól hangozzék". Így
amikor a Metropolitan Opera állítása szerint az eredetit mutatta be, azt
bizony erősen átretusálta Karol Rathaus. Igaz, hogy legalább az eredeti
harmóniákat érintetlenül hagyta. Csak 197 4-ben vitte színre a Metro-
politan a Borisz-t az eredeti hangszerelésben. Más adaptációk is készül-
tek, köztük Dmitrij Sosztakovicsé, aki rimszkijségben Rimszkijen is túl-
tett.
A Borisz Godunov után Muszorgszkij újabb operába kezdett, a Hovans-
csiná-ba. Ugyanakkor súlyos lelki megrázkódtatások érték. Magánélete
teljesen összekuszálódott, barátait elijesztette megrögzött iszákossága.
Menthetetlen alkoholista lett belőle. „Iszonyúan szomorú! - siránkozott
Borogyin. - Egy ilyen tehetséges ember ilyen mélyre süllyedjen erkölcsi-
leg! Rendszeres időközökben eltűnik, aztán újra előkerül morózusan,
szófukaron, ami teljesen elüt a megszokott viselkedésétől. Egy idő múlva
megint magához tér: kedves, vidám, szeretni való és szellemes, mint az-
előtt. Az ördögbe is, milyen kár!" Muszorgszkij barátja, Ilja Repin, a fes-
tő (akinek a zeneszerzőt élete utolsó napjaiban megörökítő, felejthetet-
lenül ijesztő képe a XIX. századi portréfestészet egyik mesterműve) szin-
tén hírt adott erről a leépülésről:
367
 „Valóban hihetetlen volt, ahogy ez a jól nevelt gárdatiszt azzal a csiszolt mo-
dorával, ez a szellemes társalgó és fáradhatatlan szójátékgyártó„. ilyen gyorsan Muszorgszkij hazája határain kívül is megkapta az elismerést. Liszt fi-
lecsúszott, elkótyavetyélte javait, még az elegáns ruháit is, és a leghitványabb gyelt föl a zenéjére, s 187 4-ben, amikor Saint-Saens visszatért Oroszor-
szórakozóhelyeken kötött ki, ahol a levitézlett úriember jól is~ert típus~.t tes- szágból, s magával hozta a Borisz Godunov kottáját, francia szakmai kö-
tesítette meg„. Rá sem lehetett ismerni azzal a boldogan v1gyorgo, puffedt rökben is sok szó esett róla. Azután ott voltak azok, mint ma is, akik arra
gyerekarcával, piros krumpliorrával. Csakugyai: ő. ~z ~ A ~alaha k~fog~stala?,ul a következtetésre jutottak, hogy Muszorgszkij csak ihletett dilettáns. Sok
öltözködő társasági gavallér, a bokacsattogtato, JO Illatu, finnyas p1perkoc?
Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy V. V. [Sztaszov], külföldről hazatér- akadémiai képzettségű muzsikus nem vette észre, hogy Muszorgszkij
ve, alig tudta fölvonszolni valamelyik züllött pince mélyéről rongyosan, alko- zenéje nyers ugyan, sőt ha a bevett szabályokat nézzük, tele van hibával,
holtól dagadt képpel. .. " de sokszor szándékosan nyers és esetlen. A szabályokat többnyire szánt-
szándékkal szegi meg. Az csak természetes, hogy leginkább azokat a ze-
Muszorgszkij mindamellett, ha kisebb-nagyobb meg~zakításokkal i~,
neszerzőket érdekelte a muzsikája, akik maguk is áthágták a szabályokat.
folytatta a komponálást, és ellátta hivatali teendőit is az Allami Javak.Mi-
Debussyt, aki ismerte a Borisz-t, és Muszorgszkij más műveit is hallotta,
nisztériumának Erdészeti Ügyosztályán. Aztán áthelyezték az Allam1 El-
amikor N agyezsda von Meck házában volt zongoratanár, egyenesen le-
lenőrzéshez egy elnéző főnök keze alá, aki elfordította a fejét, ha beosz-
nyűgözte. Az összes nyugati zeneszerző közül ő értette meg leginkább
tottja részegen jelent meg. A Hovanscsina zongorakivonata 187 4-ben ké-
szabálytalan hangsorait és ritmusait, aszimmetrikus alakzatait. De még ő
szült el (az opera hangszerelésébe bele sem fogott a szerző; ezt Rimszkij-
is tett olyan célzásokat, hogy Muszorgszkij afféle tanulatlan vadember:
Korszakov végezte el), majd 1875 és 1877 között többek közt A szoro-
„Egyedülvaló és az is marad, mert a művészete spontán és minden
csinci vásár-on és A halál dalai és táncai cikluson dolgozott. Sőt annyira
merev szabálytól mentes. Még soha senki nem érzékeltetett ennyire a ki-
összeszedte magát, hogy országos körútra vállalkozott egy énekes zongo-
finomult érzékenységet ilyen egyszerű eszközökkel; olyan ez, mint ami-
rakísérőjeként. De az ivást nem hagyta abba. 1880/81-ben több delirium
kor egy kíváncsi vadember lépésről lépésre felfedezi érzelmei által a mű­
tremens rohama volt. Végül gutaütést kapott, és 1881. március 16-án,
vészetet." Mára felismerték, hogy Muszorgszkij messze a legeredetibb és
negyvenkét éves korában meghalt. Amikor 1885-ben leleplezték a szob-
legmodernebb a XIX. századi orosz zeneköltők között. A jövő embere
rát, az Ötök megmaradt tagjai fogták a lepel négy sarkát.
volt, és ezt valószínűleg tudta is. „A művész hisz a jövőben, mert a jö-
Muszorgszkij teljes életműve nem nagy, s ma már mindössze maroknyi
vőben él" - írta a Borisz Godunov ajánlásában.
művét játsszák. Persze, itt van a Borisz Godunov a maga hatalmas epikus
Ami Borogyint és Rimszkij-Korszakovot illeti, az ő sorsuk másképp
áradásával, eleven karaktereivel és az orosz néplélek megjelenítésével. Itt
alakult. Borogyin sosem lett hűtlen a tudományhoz, és még kevesebbet
vannak A halál dalai és táncai, a legerőteljesebb és legdöbbenetesebb dal-
komponált, mint Muszorgszkij. Miután 1862-ben hazatért Heidelberg-
ciklus, melyet valaha írtak. Csikorgó harmóniáival, recitativókkal vál-
ből feleségével, egy orosz zongoraművésznővel, akit Németországban is-
takozó dallamaival, egyszer zaklatott, máskor tűnődő atmoszférájával a
mert meg, kinevezték az orvostudományi egyetem kémia tanszékére. Be-
Borisz-hoz áll legközelebb, s Muszorgszkijnak a zenében kifejezett „igaz-
költözött egy kertes villába. Itt élt élete végéig a feleségével, megszámlál-
ságát" legjobban megközelítő műve. A halál minden ütemre rávetíti sötét
hatatlan macskájával és hasonlóképpen megszámlálhatatlan rokonával,
árnyékát; szinte fáj az Altatódal nyersesége és szánalma, amely azonban
mániává fajuló boldog rendetlenségben. Jószívű volt, és az életet köny-
sosem süllyed szentimentalizmusba. És itt van az eredetileg zongorára
nyedén fogta fel. Borogyin professzorért, Európa egyik nagy tekintélyű
komponált Egy kiállítás képei, a hangversenytermek megunh~tatlan ked-
vegyészéért rajongtak a diákjai. Rejtély, hogyan szakított időt arra, hogy
vence (no meg a karmestereké, Ravel hangszerelésében). Es még két
bármit is komponáljon. Tanítványok, barátok, tudósok, muzsikusok, ro-
figyelemre méltó dalciklus: a Napfény nélkül és a Gyermekszoba. A két
konok szüntelenül ki-be jártak a Borogyin-villában. Örökké forrt a sza-
utolsó operát, a Hovanscsiná-t és A szorocsinci vásár-t más zeneszerzők fe-
movár. Borogyinnak egy percnyi magánélete sem volt. Sokszor arra ment
jezték be. Hogy mennyi maradt bennük Muszorgszkijból, s mennyiben-
haza, hogy a saját ágyában valamelyik rokon vagy látogató alszik; ilyen-
nük Rimszkij-Korszakové, illetve Visszarion Sebaliné, lehetetlen meg-
kor lemondóan megvonta a vállát, és a díványra heveredett le. Azt mond-
mondani. A Hovanscsina előjátéka, ez a gyönyörű zenei tájkép alkal-
ta magáról, hogy „vasárnapi zeneszerző". „A tudomány a munkám, a
manként elhangzik zenekari hangversenyeken is; akárcsak az Egy éj a ko-
muzsika a szórakozásom" - mondogatta. Kiegyensúlyozott ember lévén,
pár hegyen című korai szimfonikus vázlat.
őt nem dúlta föl annyira az Ötök csoportjának felbomlása, mint társait.
368 369
„Úgy látom, ez teljesen természetes helyzet. Addig, amíg tojások voltunk
egy kotlós alatt [ez utóbbin Balakirevet értette], többé-kevésbé egyfor-
mák voltunk. Mihelyt a fiókák kikeltek a tojásból, kinőtt a tollazatuk.
Mindegyik másfajta tollakat növesztett, s amikor a szárnyuk is megnőtt,
elszálltak oda, ahova a természetük parancsolta." Borogyin szerint ezt
végül mindenki megértette - kivéve Balakirevet.
Borogyin fő műve az Igor herceg című opera, amely mintegy húsz éven
át foglalkoztatta. De sosem volt annyi ideje, hogy be is fejezze. Rimszkij-
Korszakovra és Alekszandr Glazunovra várt az a feladat, hogy rekonst-
ruálja egy halom vázlatból, meg abból, amit annak idején Borogyin maga
játszott vagy énekelt el nekik. Még a nyitány sem volt leírva, pedig Bo-
rogyin megkomponálta; ezt is Glazunovnak kellett emlékezetből lekot-
táznia. Ami nem volt olyan nehéz, mint gondolnánk: Glazunovnak kivé-
teles hallása és memóriája volt, bármilyen híg is a saját zenéje. Az Igor
herceg szép munka. Erőteljesen alkalmazza a népdalkincset, s közelebb áll
Rimszkij-Korszakov operáihoz, mint a Borisz Godunov-hoz. Vagy ez azért
van így, mert Rimszkij-Korszakov éppolyan alapos szerkesztői munkát
végzett rajta, mint Muszorgszkij operáján? Ezen kívül van még egy ma-
roknyi mű, amely valószínűleg Borogyin sajátja. Bár ezt sosem lehet tud-
ni, mert az Ötök állandóan belejavítottak egymás kottáiba, s Borogyin
roppant engedékeny volt. Mindenesetre ab-mollban komponált 2. szim-
f ónz'á-ja remekmű. Borogyinnak kifinomult füle volt a zenekari hangzás-
hoz, és meghitt barátságban lévén Rimszkij-Korszakovval, éppolyan jól
ismerte a zenekar összes hangszerének lehetőségeit, mint bármelyik
európai zeneszerző. Rimszkij-Korszakov mindig három-négy hangszerrel
a hóna alatt állított be Borogyinék házába, s a két férfi az egész hétvégét
azzal töltötte, hogy újra meg újra kipróbálta a tubát, az angolkürtöt, a
fagottot vagy valamilyen más, kéznél levő hangszert. Fokról fokra vala-
mennyi hangszeren átrágták magukat. A 2. szimfóniá-nak, az egzotikus-
nak ható remek és rugalmas melódiái mellett, szokatlanul fényes és egyé-
ni a zenekari hangzása. Általában az a vélemény, hogy Rimszkij-Korsza-
kov a zenekar egyik legnagyobb mestere, és ez így is van, de az ő zenéi
vaskosnak hatnak Borogyin szimfóniájának csodálatosan artikulált hang-
jai és kombinációi mellett. Vannak, akik - mint Debussy és konzerva-
tóriumi barátai - ezt a művet sorolják első helyre az összes orosz szimfó-
nia között, Csajkovszkij három utolsó szimfóniáját is beleértve.
Borogyin zenéje komoly tekintélyt vívott ki Oroszország határain túl.
Gyakran utazott ki tudományos konferenciákra, s ezeket az alkalmakat
fölhasználta arra, hogy találkozzék Európa legkiválóbb muzsikusaival.
A 2. szimfónia kéziratát megmutatta Lisztnek, akinek annyira megtet-
szett, hogy fölvette egyik hangversenye műsorára. Belgiumban De
370
Mercy-Argenteau grófné - aki erősen érdeklődött az orosz zene iránt -
szponzorálta J. szimfóniá-jának előadásait. Párizsban A-dúr vonósné-
gyes-ét adták elő. Ennyi siker más embert minden bizonnyal újabb
darabok komponálására sarkallt volna, Borogyin azonban megmaradt
vasárnapi zeneszerzőnek, akinek a feje tele volt zenei ötletekkel és ter-
vekkel, csak épp ideje nem volt a megvalósításukra. 1887. február 2-án
vendégségben szívrohamot kapott, s azonnal meghalt.
Manapság elsősorban négy műve miatt emlékeznek rá. Ezek: az Igor
herceg, a 2. vonósnégyes, a 2. szimfónia és a Közép-Ázsz'a pusztáin című
szimfonikus költemény. Az opera az ősi Oroszország zenei megidézése a
maga bojáraival, hőseivel, ázsiai törzseivel. A Poloveci táncok a II. felvonás
balettbetétje, s a századfordulón a barbár Oroszország autentikus bemu-
tatásának tekintették. Az idő és Stravinsky Tavaszi áldozat-a a Poloveci
.táncok-at egyfajta könnyűzenévé fokozta le, mindamellett továbbra is ha-
tásos mű, és az egész operában van valami a Borisz nagyságából, ha az
igazsága nincs is meg benne. Borogyin két vonósnégyese közül az első,
A-dúr hosszú és kusza, de a D-dúrban írt második igazi gyöngyszem.
Kevésbé nemzeties, mint a többi műve, szinte súrolja a szalonzenét, de
szépen megkomponált, nemes és vonzó mű, és toronymagasan a legnép-
szerűbb orosz kamarazene.
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov a novgorodi kormányzóságban született
1844. március 18-án, s ő lett az orosz zene Nagy Öregje. Fiatal ember-
ként - még mint tengerésztiszt - Balakirev irányításával dolgozott, és
olyan érdekes és egyéni jellegű darabokat írt, mint az Antar szimfónia, a
Szadko című szimfonikus költemény (később ebből írta egyik leghíresebb
operáját) és A pszkovz lány című opera. A hatvanas években az Ötök gya-
kori vendégei voltak egy gazdag mecénásnak, Nyikolaj Purgoldnak, aki-
nek tíz gyermeke közül kettő volt zeneileg tehetséges: Alekszandra éne-
kelt, Nagyezsda zongorázott. Ez a két lány hallotta elsőnek az Ötök által
szerzett újfajta muzsika legtöbb darabját, és vendégszerető apjuk számos
estélyén előadták őket. Nagyezsda és Rimszkij-Korszakov egymásba sze-
retett, és 1873-ban egybe is keltek.
Ez két évvel azután volt, hogy Rimszkij-Korszakov kapcsolatba került
a szentpétervári konzervatóriummal: meghívták a gyakorlati zeneszerzés
és hangszerelés tanárának. Sok álmatlan éjszakát végigtöprengett, hogy
elfogadhatja-e a felkérést. Mint zeneszerző, már nagy tekintélyt vívott ki,
de csak ő tudta, milyen keveset tud. A Balakirevtől kapott oktatás még a
legelemibb tudnivalókra sem terjedt ki. Mint önéletrajzában írta:
„Nemcsak arról volt szó, hogy abban az időben egy korált nem tudtam volna
tisztességesen meghangszerelni, hogy életemben nem írtam egyetlen kontra-
punkt-gyakorlatot sem, és csak egészen homályos fogalmaim voltak a szabá-
371
 lyos fúgáról, de még a bővített és szűkített hangközök vagy az akkordok elne-
vezését sem ismertem, leszámítva a tonikus hármashangzatot és a domináns
és szűkített szeptimeket. Bármit el tudtam énekelni blattolva, és meg tudtam
különböztetni az akkordokat, de az olyan kifejezések, mint »szextakkord« vagy
»kvartszext akkord«, kínaiul hangzottak. Komponálás közben igencsak meg-
küzdöttem azért, hogy helyesen írjam le, amit akarok, és ezt az ösztönöm és a
fülem segítségével értem el. Éppilyen ködösek voltak a zenei formákra (kü-
lönösen a rondóra) vonatkozó ismereteim. Habár a kompozícióimat elég szí-
nesen hangszereltem meg, nem voltak valóságos ismereteim a vonós techni-
káról, vagy a kürtök, trombiták, trombonok gyakorlati lehetőségeiről. Ami a
vezénylést illeti, életemben nem irányítottam egyetlen zenekart sem."
Ilyen volt az új professzor. Megengedték neki, hogy megmaradjon a
flotta kötelékében, és egyenruhában tanított. Az eredmény kész komédia
volt. Rimszkij-Korszakov erejét megfeszítve tanult, de mindig csak egy
lépéssel járt a növendékei előtt. Mélyen beleásta magát a kontrapunktba,
összhangzattanba, elemzésbe. Néhány év múlva kiváló tanár lett belőle.
De az Ötök némelyike, különösen Muszorgszkij, tajtékzott a dühtől.
Rimszkij-Korszakov eladta magát, renegát lett, az ellenséghez pártolt,
eldobta az orosz örökséget azért, hogy fúgákat és szonátákat kompo-
náljon! „A Nagy Ötök fészkéből kirepülve a lélektelen árulók hordájához
csatlakozott" - acsargott Muszorgszkij.
S az Ötök csapata felbomlott. De Muszorgszkij mellett éppen a rene-
gátnak kikiáltott Rimszkij-Korszakov lett a legnemzetibb orosz zene-
szerző. Egész sor operát komponált - a Hópehelyké-t (1881), a Kará-
csonyéj-t (1895), a Szadkó-t (1896), A cári menyasszony-t (1898), a Szal-
tan cár-t (1898), a Rege a láthatatlan Kityezs városáról-t (1905), Az arany-
kakas-t (1907) -, melyek egytől egyig az orosz népi örökség sűrítményei.
Nem olyan mélyek, mint a Borisz Godunov, nem teszik próbára a szerep-
lőket, s harmóniáik túlságosan csiszoltak. De egy gyönyörű új világot tár-
nak föl: az orosz Kelet, a természetfölöttiség és az egzotikum, a szláv
panteizmus és eltűnt népek világát. Őszinte költészet hatja át őket, s rop-
pant találékony és csillogó a hangszerelésük. Rimszkij-Korszakov a zene-
kari színek, a zenei képalkotás mestere volt. Talán a legpontosabban
Szergej Rahmanyinov írta le ezt a zenekari hangzást, aki maga sem volt
kevésbé jeles ezen a területen:
„Rimszkij-Korszakov műveiben az embernek a legcsekélyebb kétsége sem le-
het a zene által kifejezendő »meteorológiai képet« illetőleg. Amikor hóvihar
tombol, a hópelyhek ott táncolnak a fafúvósok előtt s a hegedűk hangréseiben;
ha magasan áll a nap, valamennyi hangszer színe tüzesen csillog; ha vízről van
szó, az egész zenekaron hallhatóan átcsapnak és táncolnak a hullámok, s ezt
korántsem olyan olcsó eszközökkel éri el, mint a hárfa glisszandói. Ha egy csil-
lagfényes hideg téli éjszakát ír le, a hangzás hűvös és üvegszerű. A zenekari
hangfestés nagy mestere volt, és még mindig van mit tanulni tőle."
372
Rimszkij-Korsz~kov operáit nem becsülik érdemük szerint. Egy elsöp-
rő erejű Borisz Godunov bármely nyelven elénekelve lenyűgöző hatást
kelt. De a finomabb Rimszkij-Korszakov-operák annyira eggyé váltak az
orosz népi hagyománnyal, hogy csak veszítenek a fordítás révén. Aki látta
Oroszországban a Szadkó-t, a Kityezs-t vagy valamelyik másik Rimszkij-
Korszakov-operát, az olyan vitalitás és báj élményével tért haza, amilyet
egyetlen más előadástól sem kaphat meg.
Rimszkij-Korszakov az operákon kívül számos zenekari művet írt.
A Spanyol capricció-t 1887-ben fejezte be, a Seherezádé-t és a Nagyorosz
húsvét--:-ot 1888-ban. Van még egy egytételes, Liszt hatása alatt írt, orosz
témákat feldolgozó zongoraversenye (1883), meg egy esz-moll (1865) és
egy C-dúr szimfóniája (1873), ezeket azonban nem játsszák. Komponált
még dalokat, zongoradarabokat, kórusműveket és templomi zenéket.
Amikor pedig nem komponált, akkor vezényelt vagy körbeutazta az or-
szágot mint a tengerészzenekarok felügyelője (bár 1873-ban otthagyta a
flottát). Emellett az udvari kápolna másodkarmestere is volt (1883/84-
ben); változatlanul tanított a konzervatóriumban, írt egy híres könyvet a
hangszerelésről, rendszeres időközökben megküzdött a depresszióval ala
Dosztojevszkij, és gyakran föllépett Franciaországban és Belgiumban
karmesterként és az orosz zene tolmácsolójaként. A beszámolók meg-
egyeznek abban, hogy nem volt valami jó karmester. Erről Igor Stra-
vinsky tollából kapunk rövid leírást, aki 1906 és 1908 között volt a nö-
vendéke.
„Rimszkij-Korszakov olyan magas volt, mint Alban Berg vagy Aldous Huxley,
és akárcsak Huxleynak, neki is rossz volt a szeme. Kékes árnyalatú szemüve-
get viselt, néha még egy másikat is tartalékul a homlokán; ezt a szokását én is
átvettem. Vezénylés közben ráhajolt a kottára, s alig-alig nézett föl, közben
valahol a térde magasságában lóbálta a pálcáját. Olyan komoly látási nehézsé-
gei voltak, s annyira lekötötte a fülelés, hogy úgyszólván semmilyen utasítást
nem adott a zenekarnak."
A nyolcvanas évek elején új kör alakult, ezúttal Mitrofan Petrovics
Beljajev körül. Beljajev (1836-1904) gazdag fakereskedő fia volt, és ra-
jongott a kamarazenéért. 1885-ben kiadóvállalatot alapított Lipcsében,
hogy biztosítsa a nemzetközi jogokat, s ugyanebben az évben támogatta
a szentpétervári szimfonikus hangversenyeket. Mindeme tevékenységé-
nek az volt a célja, hogy segítse az orosz zeneszerzőket. Új iskola volt fel-
növekvőben, melynek tagjai Beljajev házában találkoztak, s ott volt köz-
tük tanácsadóként Rimszkij-Korszakov, az öreg mester. A körhöz tarto-
zott Anatolij Ljadov, Alekszandr Glazunov, Mihail Ippolitov-Ivanov és
Anton Arenszkij, valamennyien Rimszkij-Korszakov növendékei, ahogy
373
később Prokofjev és Stravinsky is. A szentpétervári konzervatórium az 24. A lÚLCSORDULÓ ÉRZELMESSÉG
orosz nemzeti iskolát képviselte (és képviseli ma is) a moszkvai el-
lenében, amely az internacionálisabb, európai stílust ápolja, Csajkovsz-
kijtól kezdve Szergej Tanyejevig és Szergej Rahmanyinovig. Bizonyos te-
kintetben az öreg Rimszkij-Korszakov lett az új Balakirev. Amikor 1908.
június 21-én meghalt, vele együtt múlt ki az orosz zene nagy korszaka.
Az új két évvel később kezdődött el, amikor bemutatták Stravinsky Tűz­
madár című balettzenéjét.

A Nagy Ötök sosem tudták igazán, mit kezdjenek Pjotr Iljics Csajkovsz-
kijjal. Konzervatóriumot végzett, és szimfóniákat írt többé-kevésbé
klasszikus stílusban, ortodox feldolgozásban. Ennyi elég volt ahhoz, hogy
gyanakvást ébresszen. Másrészt bőségesen idézte a népdalokat, és a ze-
néje tagadhatatlanul orosz volt. Ezt jó néven vették tőle. Tehát hol a he-
lye? Eleinte ő és az Ötök ellenségesen méregették egymást. Később Ba-
lakirev érdeklődni kezdett a zenéje iránt, és némelyik művét bemutatta a
Szabadiskola közönségének. Fegyverszünetet kötöttek. De Csajkovszkij
sosem volt nagy véleménnyel Balakirevről és köréről. Alapjában véve
konzervatív lévén, képtelen volt elfogadni Muszorgszkij „igazságát" és
azt a laza szerkezetet, amely a kör tagjai által komponált zenék jó részét
jellemezte.
Nem mintha Csajkovszkij a forma tökéletes mestere lett volna. De sok-
kal jobban igazodott az európai hagyományhoz. És birtokában volt va-
laminek, ami az Ötökből hiányzott: egy édes, kimeríthetetlen, a véglete-
kig érzelmes dallamkincsnek. Ez a dallambőség tette híressé előbb
Oroszországban, majd világszerte. Sajátosan orosz dallamok voltak ezek,
bensőségesek, sokszor fájdalmasak, modális csengésűek, némi neuroti-
kus beütéssel, s olyan szívbe markolók, mint egy sikoly a sötét éjszaká-
ban. A zene az embert tükrözte. Csajkovszkij ideges, hipochondriára
hajlamos, boldogtalan férfi volt - boldogtalan otthon, és boldogtalan az
otthonától távol -, mások jelenlétében ideges, és örökké rettegett, hogy
a homoszexualitása kitudódik. De sikeresen titkolta érzelmeit, félelmeit
és neurózisait a legtöbb ember előtt, akivel kapcsolatba került. Néhány
bizalmas barátjának és a naplójának azonban mindent bevallott. Nagy-
világiasan tudott társalogni, s csak kevés ember vette észre, mennyire
undorodik tőlük. Naplójában beszámol róla, hogy „hihetetlenül barátsá-
gos és élénk beszélgetést folytattam ... De lelkem mélyén kétségbe voltam
esve, és arra vágytam, bárcsak ehnenekülhetnék a világ végére." Amikor
1891-ben áthajózott NewYorkba, bement a szállodájába, és elhelyezke-
dett a szobájában, „először elég sokáig sírtam". Aztán megfürdött, végig-
sétált a Broadwayn, majd visszatért a szobájába, ahol „megint többször

375