Schubert életrajz

Franz Seraph Peter Schubert (Bécs, Himmelpfortgrund, 1797. január

31. – Bécs, 1828. november 19.) osztrák zeneszerző.

Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt,
több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt.
A dallamok és a líricizmus iránti természetes érzékenységével
Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé tartozik.

Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában

bekövetkezett haláláig több mint 100 műve már megjelent
nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának,
leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt.

Őt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, illetve az első

romantikus zeSchubert Himmelpfortgrundban, Bécs egyik
külvárosában született. Apja, Franz Theodor, egy morva földműves
fia, egyházi tanító és amatőr zenész volt. Anyja, Elizabeth Vietz,
házassága előtt egy bécsi családnál dolgozott szakácsként.

Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja.

Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár
legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdődött zenei képzése is. Apja
tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára
(értsd: a zongora elődjére, a pianofortéra). Hétéves korára már
kinőtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetője, Michael
Holzer kezeibe került. Úgy tűnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a
csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy
barátságos asztalosnövendéktől, akinek révén egy hangszerraktárban
az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai
képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt
egy zeneszerzőnek kevés esélye volt a sikerre, ha előadóként nem
tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.

1808 októberében vették fel a konviktusba, ami Antonio Salieri

vezetése alatt Bécs vezető zeneiskolájává vált. 17 éves koráig itt
tanult, a közvetlen oktatás helyett inkább az iskola zenekari próbák és
a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára.neszerzőnek.

Itt, a Konviktusban ismerte meg Wolfgang Amadeus Mozart

szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így
kezdte megalapozni zenei tudását.

Ekkor zeneszerzői zsenialitása már kezdett kitűnni. Zongorakettősre

írt fantáziája (D. 1 az Otto Erich Deutsch-féle katalógusszámok
szerint), harminckét sűrűn teleírt oldal 1810. április 8. és május 1.
között keletkezett. Ezt 1811-ben három hosszú vokális darab követte
(D. 5 – D. 7), egy „kvintett-nyitánnyal” (D. 8), vonósnégyessel (D. 2),
másik zongorafantáziával és pár dallal együtt. Salierinek a korai
darabok révén feltűnt a fiatal Schubert tehetsége, és elkezdte
zeneszerzésre és zeneelméletrMivel 1815 volt Schubert életének
leggyümölcsözőbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az
év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D. 328, Op.
1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy
füzethalom tetején feküdt, a szerző pedig az alkotás lázában szinte
dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel később a jó családból
származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál
hallotta Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzőt, és
felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a
művészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az
ajánlat igencsak időszerű volt, Schubert éppen sikertelenül
jelentkezett kórusvezetőnek Laibachba (ma Ljubljana), és még inkább
rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is
megkapta, és így tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába
költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez
hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek
áldozta idejét. "Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő
vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt."

Az 1816-ban írt művek között találunk három kantátát, az egyik

Salierinek készült (D. 407/441); a Prométheusz kantáta (D. 451) nyolc
nappal később keletkezett, ezért a művéért már honoráriumot kapott
("első alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam");
valamint a bolondos, filantróp librettóra írt Kantate zu Ehren von
Josef Spendou (D. 472). Nagyobb jelentőségű a két újabb szimfónia: a
negyedik, „Tragikus szimfóniaként” ismert c-moll szimfónia (D. 417)
megkapó Andante tételével; és az ötödik B-dúr szimfónia (D. 485),
mely derűs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz
dal, köztük Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller
verseinek legszebb megzenésítéseivel. Írt még egy operát is („Die
Bürgschaft”. D. 435), amelyet ugyan a silány librettó tönkretett, de
mégis mutatja a szerző folyamatos érdeklődését a színház iránt.

Mindeközben baráti társasága folyamatosan gyarapodott. Johann

Michael Vogl, a híres bariton, akinek Mayrhofer mutatta be, jó
szolgálatot tett dalai bemutatásával a bécsi szalonokban; Anselm
Hüttenbrenner és bátyja Joseph Hüttenbrenner, akik legodaadóbb
rajongóinak tartották magukat; Joseph von Gahy, a kitűnő zongorista,
aki szonátáit és fantáziáit adta elő; a Sonnleithner család, ahol a
legidősebb fiú pedig bejutást nyújtott otthonukba, és zenés
összejöveteleket rendezett a tiszteletére, melyek hamarosan
Schubertiádák néven lettek ismertek. Anyagi hátterét nehézség nélkül
biztosították, pedig Schubert kétségtelenül teljesen pénztelen volt,
mivel feladta a tanítást, nyilvános előadásból nem tudott keresni, és a
kiadók sem fizettek még műveiért. Barátai azonban valódi bohém
nagyvonalúsággal siettek segítségére – egyikük szállást szerzett, egy
másik háztartási eszközökkel látta el, együtt ebédeltek, és akinek
éppen volt pénze, fizette a számlát. Schubert mindig a társaság feje
volt, és fél tucat becenéven ismerték, melyek közül a legjellemzőbb a
kann er 'was? („hát ő mihez ért?”) volt, gyakori kérdése, melyet
újdonsült ismerőseivel kapcsolatban feltett.

1818, amely az előző évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt,

két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor
Schubert-mű nyilvános előadására (az első az F-dúr mise 1814.
szeptemberi lichtentali előadása volt). Ez egy egy olasz stílusú nyitány
volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak
elő egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az
Eszterházyakhoz Zselízre, ahol a kellemes és a természetének
leginkább megfelelő környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az
évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D. 589); pár négykezese zselízi
tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D. 620), a Marienbild
(D. 623) és a Litaney. Ősszel Bécsbe visszatérve Schobertől már nem
kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos
mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni
kezdett, kettőig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd
visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett
látogatást. Dalszerzőként 1819. február 28-án lépett először a
nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied című dalát. Az év
nyarán pihenésképpen Vogllal együtt beutazták Felső-Ausztriát.
Steyrnél írta meg híres Pisztrángötösét (D. 667). Ősszel három dalát
elküldte Goethének, de tudomásunk szerint nem kapott választ.

Figyelemreméltók és a stílus jelentős fejlődését mutatják az 1820. évi

szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D. 689) befejezetlen
oratóriumot; ezután pár kisebb műve mellett a 23. zsoltár (D. 706), a
Gesang der Geister (D. 705/714), a c-moll Quartettsatz (D. 703) és a
Wanderer-fantázia (D. 760) következett. Életrajzi szempontból talán
még érdekesebb, hogy ebben az évben Schubert két operáját is
bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüder-t június 14-
én, a Die Zauberharfe-t augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb
kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükből kinőtt
gundelhofi műkedvelő zenekar játszotta. Így ezek az előadások
jelentősen növelték presztízsét. A kiadók azonban még mindig
makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl, az Erlköniget
énekelte a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton
Diabelli habozva hogy pár művet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett
meg az első hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszűntek,
és a szerző csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól.
Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész
élete során. Nem hibáztathatjuk barátait, és csak közvetve volt felelős
a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítőket okolhatjuk,
akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.
A két drámai darab sikere Schubert figyelmét még inkább a színpad
felé fordította, ez a fordulat 1821 végétől csak sérelmet és csalódást
hozott. Az Alfonso és Estrella címűt visszautasították, a Fierabras-t (D.
796) szintén. A Die Verschworenent (D. 787) a cenzor tiltotta be, a
Rosamundét (D. 797) két napon belül levették a műsorról a rossz
librettó miatt. E művek közül az első kettő olyan nagyságrendű, hogy
előadásuk rendkívüli nehézségekbe ütközne (a Fierabras kottájának
kézirata például ezer oldal fölötti), pedig a Die Verschworenen vidám,
ellenállhatatlan vígjáték, és a Rosamundéban Schubert legbájosabb
dallamait találjuk. 1822-ben ismerkedett meg Carl Maria von
Weberrel és Ludwig van Beethovennel, de ez különösebb előnnyel
nem járt a számára, bár Beethoven szívélyesen elismerte géniuszát.
Schober távol volt Bécstől, új, kevésbé kívánatos természetű barátok
jelentek meg; ezek voltak életének legsötétebb évei. 1823-ban jelent
meg Schubert első dalciklusa, a Szép molnárlány (D. 795), Wilhelm
Müller versei alapján. A későbbi Téli utazás ciklussal (D. 911) együtt
ők képviselik a csúcsát mind Schubert munkájának, mind a német
dalnak általában. 1824 tavaszán írta a csodálatos F-dúr oktettet (D.
803), majd nyáron visszatért Zselízre, ahol rabul ejtette a magyaros
stílus (népies műdal). Ennek hatására született a Divertissement à la
hongroise (D. 818) és 13. a-moll vonósnégyes (D. 804). Reménytelen
szenvedéllyel rajongott tanítványáért, Esterházy Karolina grófnőért,
de akármit is mondanak erről a románcról, a részletek a mai napig
ismeretlenek.

A színpadi művek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért

maradt ideje egyéb kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét (D.
678) és 1822-ben elkezdte a kitűnő „Befejezetlen szimfóniát” (8. h-
moll szimfónia, D. 759). A fenti műveken túl 1824-ből származik a
Trockne Blumen (a Szép molnárlány ciklusból) variációi fuvolára és
zongorára. Ekkor írta a D. 821 szonátát arpeggionéra és zongorára,
amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már feledésbe merült
hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán
adják elő, bár más hangszerelés is ismert.

Ezen évek balsikereit 1825 gazdagsága és boldogsága igyekezett

feledtetni. Felgyorsult a művek kiadása, a szegénység réme némileg
csökkent, és Schubert a nyáron ismét Felső-Ausztriában töltött
kellemes szünidőt, ahol lelkesen fogadták. Az utazás alatt írta Dalok
Sir Walter Scottól ciklusát, amely a híres és kedvelt Ellens dritter
Gesang (D. 839) dalt foglalja magában, ez ma inkább „Ave Maria”-
ként ismert, az Ave Maria ima latin szövegével (az eredeti dal szövege
Scott versének Adam Storck-féle német fordítása volt). Szintén
ugyanekkor keletkezett az a-moll zongoraszonáta (D. 845, op. 42).

1826-tól 1828-ig Schubert folyamatosan Bécsben tartózkodott, kivéve

egy rövid látogatást Grazba, 1827-ben. 1826-ban szimfóniát ajánlott a
Gesellschaft der Musikfreunde társaságnak, melyért honorálták. 1828
tavaszán, pályája során először és utoljára, nyilvános hangversenyt
adott saját műveiből, mely igen jó fogadtatásra talált. Ezen kívül
élettörténete ebben az időszakban alig több, mint műveinek
felsorolása.

A d-moll vonósnégyes, a „Halál és a lányka” variációkkal (D. 810)

1825-26 telén keletkezett, és január 25-én játszották először. Kicsit
később írta a G-dúr vonósnégyest, a „Rondeau brilliant”-ot zongorára
és hegedűre (D. 895, Op.70), és a kitűnő G-dúr zongoraszonátát (D.
894, Op.78), amely a kiadó pedantériája miatt Schubert eredeti
'Fantasia' címe nélkül jelent meg (a mai kiadások az eredeti címet,
legalábbis alcímként, visszaállították). Ezekhez adhatjuk még a
shakespeare-i dalokat, melyek közül a „Hark! Hark! the Lark” (D. 889)
and „Who is Sylvia?” (D. 891) állítólag egy napon íródott, az első egy
kocsmában, ahol délutáni sétáját szakította meg, a második pedig
már este, szállására visszatérve. Töretlen alkotókészsége ellenére
Schubert egészsége romlott. Depressziós volt és 1822 óta szifilisszel
küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb
lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre
utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz
kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég
bizonyíték. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja,
Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe,
Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált. 1888-ban
Schubert és Beethoven sírját is a Zentralfriedhofba költöztették, ahol
ma is ifj. Johann Strauss és Johannes Brahms sírja mellett találhatók.
1872-ben a bécsi Stadtparkban vörösmárvány emlékművet emeltek
tiszteletére.